Csanádyné Hajós Zsuzsa: Bizalom az Úristenben Nagyon nehezen tudtam megfogalmazni, hogy a mi életünkben mit jelent az az igen, amit Mária kimondott.7 gyermekes családba nőttem fel legidősebbként, abban a nagyon speciális helyzetben, hogy a legidősebb testvérem születésekor már 7 éves voltam, a legkisebb születésekor pedig 19 éves, egyetemista. Mindegyikük születése újra és újra emlegetett nagy élmény, hogy éppen mi történt, amikor reggel a papa mesélte nekünk a kicsi születését, vagy pl. 8 évesen egyedül mentem a táviratot feladni a Győrben lakó nagymamának Vagy egy kisebb öcsém születésekor, karácsonykor 19 rúd bejglit kaptunk Mindegyikünk születésnapján a papa elővette-előveszi az újszülött képét is a születésnaposnak, és nagy örömmel raktuk, és rakjuk még ma is össze, hogy ki mire emlékszik. Vagyis abban nőttem fel, hogy mindannyiunkra örömmel mondtak igent a szüleim, mindannyiunk születésének együtt örültünk. Tegnap kaptunk a papától egy smst: Kedves Zs. Zs M. E. B. A. A. Köszöntünk titeket a házassági évfordulónkon…. Ezt a közös, mindenkit megnevező megszólítást küldték mindannyiunknak, amiből érezhető volt, hogy együtt örülnek mindannyiunknak. 1
Ezt azért mesélem, hogy lássátok, hogy fel se merülhetett más a mi világunkban azon kívül, hogy igent mondjunk egy gyermekre. Mindez a világ legtermészetesebb dolga, nem is lehet másképp. És nem hőstett. Most végig gondolva látom, hogy ezzel mekkora értéket kaptam, kaptunk a szüleinktől. Az első döntésem ezzel kapcsolatba a pályaválasztás volt. Matematika versenyeken jó eredményeket értem el, nagyon szerettem a tárggyal foglalkozni, Az OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny) eredményeként meg volt a felvételim, és már töltöttem volna ki a felvételi papírt, hogy matematikus akarok lenni, amikor a számomra kedves fizika-kémia tanárom behívott az irodájába, és csak annyit mondott, hogy „ha gyerekeket szeretnél inkább valamelyik tanári szakot válaszd”. Ahogy így visszaemlékszem, kérdés se merült fel ezzel a logikával szemben: gondolkodás, sajnálkozás nélkül elfogadtam. Nagy érték ez ma nekem. Kamaszkoromtól kezdve, egészen az esküvőnkig volt nőgyógyászati problémám. Most felnőttként egyértelműen azt gondolom, hogy a hajlam mellett lelki, pszichés okai voltak. Még orvoshoz is elmentem, de szerencsére olyanhoz kerültem, aki ugyan mondta, hogy fogamzás gátló rendszeres szedésével meg lehetne oldani a problémát, de nem ajánlja. 22 évesen, amikor készültünk az esküvőnkre, lelki atyánk elküldött újra orvoshoz, hogy tudjuk, mire számíthatunk a gyerekvállalással kapcsolatban. A válasz nem volt meggyőző, de valahogy úgy szólt, hogy:”lehet, hogy nem lesz gyerekünk, de ha igen, való2
színűleg nagyon nehezen”. Ahogy erre így visszaemlékszem, ez a hír nagyon nem rázott meg. 22 évesen talán nem is hittem el igazán, de az esküvő előtti tervezgetéseket azért meghatározta. Gábor is nagycsaládban nőtt fel, négyen vannak fiúk, természetesen nagyon szerettünk volna sok gyermeket. De hogy mikor? Hogyan? Miért most, vagy miért nem most? Pontosan mennyit? Ezt ilyen előzményekkel tényleg csak az Úristenre lehetett bízni. Nekem még egy évem volt az egyetemből, Gábornak is volt még. Remekül kiszámoltuk, hogy ketten az ösztöndíjainkból, és a nekem járó támogatásból hogyan fogunk megélni. (ez egyébként feltétele volt az esküvőnknek) De arra nem készültünk, nem is tervezgettük, nem aggódtunk, hogy mi lesz, ha többen leszünk. Esküvőnk után 14 hónappal született az első gyermekünk Az orvos jóslata után ezt még inkább ajándéknak éltük meg, és nem úgy, mint ami jár. Bernát négy hónapos volt, csak szopott, így nagy meglepetéssel vettük észre, hogy lesz egy testvére. Ábel pont egy évvel fiatalabb. Ábel után 15 hónappal született Lőrinc. Itt már többen aggódtak, hogy hogyan bírom, de 24-25 évesen, fiatalként, örültem annak, hogy egészséges vagyok, azt csinálhatom, amit szeretek. Eddig nem is volt kérdéses szívből igent mondani. Lőrinc fél éves volt, amikor nyáron újra kisbabát kezdtem várni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem tudtam, nem mondtam azonnal, örömmel igent. Ez a gyermekünk az ötödik hónapban meghalt. Ez a két dolog öszszekapcsolódott bennem és talán még növelte a szomorú3
ságomat. Egyik legnyomasztóbb élményem következett ezután. A klinikán 16-an voltunk egy teremben: én szülés előtt egy kis halott magzattal, talán ketten akik azért remegtek, hogy a bennük megfogant élet életben maradjon, és közbe a többiek, akik közül ki hangosabban, ki halkabban bizonygatta a környezetének és magának, hogy a bennük elinduló életet miért kell feltétlenül megölni. Két hónappal ezután jelentkezett Soma, aki így másfél évvel lett fiatalabb Lőrincnél. Az Őrá mondott igen már ott azon a kórházi éjszakán megfogalmazódott bennem. Ekkor egy kicsit tényleg fel kellett mérni az energiáinkat. Másfél évvel később Gáborral ketten voltunk egy hétvégi lelkigyakorlaton, ahol este Gábor a természetes naptárszámítást félre téve, kimondva megfogalmazta az én érzéseimet is, hogy „legfeljebb lesz egy lányunk”. Kilenc hónap múlva született Ágotánk, egyébként egyetlen lányunk. Ez a lelkigyakorlat azóta is emlékezetes. Az Úristen humora, hogy ez esetben előre várta kimondva az igent. Ágota után másfél évvel született Dávid, rá két és fél évre Tádé. Eddig volt ilyen egyszerű. Néhány évvel később újra nagyon szerettünk volna kisbabát, de most már nem úgy működött, mint eddig. Valószínűleg korábbi hormon jellegű problémám okozta most azt, amit 22 éves koromban jósoltak. Az első orvos, akihez mentem megérteni se volt képes, hogy mit akarok, ha van 7 egészséges gyermekünk, de tovább küldött. Ott foglalkozni se voltak hajlandók velem, pszichológushoz akartak küldeni. A harmadiktól kaptam egyáltalán segítséget.
4
Először volt, hogy hosszú várakozás után kaptuk meg ajándékként Jeromost. Itt értettem meg újra az ajándék igazi lényegét, hogy nem jár, hanem meglepetés. Nem voltam még nagyon idős 38 éves és nagyon szerettük volna, ha Jeromos nem marad így egyedül kicsi. Öt kicsi magzat gyermekünk halt meg a következő években. Erre volt talán legnehezebb kimondanunk az igent. Ez az utolsó időszak arra nagyon jó számomra, hogy jobban át tudom érezni azok szomorúságát, akiknek vagy nem lehet gyermekük, vagy elvesztik azt. És azt, hogy tényleg nem a számosság számít: sem szomorúságban, sem örömben. A fájdalom is ugyan akkora a harmadik után, vagy a nyolcadik után, az öröm is ugyan akkora mindegyiknél. Nem önmagában érték az, hogy valakinek nyolc gyereke van. Az Úristen világában se a számok a lényegesek, ugyan akkora érték lehet, nem kisebb, ha valakinek 2-3 gyermeke van. Mária Igenjét is valahogy úgy képzelem, mint ami az addigi életének egyenes folytatása. Ekkora döntést csak az Úristen iránti hatalmas szeretetben élve, benne bízva lehet ilyen egyszerűen kimondani. Számomra az egyház Mária bűntelenségének kimondásával, szülei tiszteletével is ezt támasztja alá. Budapest, Sziklakápolna: 2010. március 25.
5
