Isten ismerete és bizalom az Úrban

1

Isten ismerete és bizalom az Úrban „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat” (Péld 3,5-6). Bevezetés Isten megismerésének egyik nagyon fontos eszköze az, hogy bízzunk Benne. Aki bízik Benne, az megismeri Őt. Aki nem Benne bízik, hanem önmagában vagy emberekben, az megismerheti az embereknek a tehetetlenségét, rosszindulatát, vagy megismerheti a maga balgatagságát, de nem Istent. Aki az Úrban bízik, az megismerheti, hogy kicsoda Isten. Azt az éneket énekeltük, hogy „Bízom Benned Uram Jézus…” Az életünkben megismerhetjük nemcsak az Ő gondoskodó szeretetét, hanem még sokkal többet Őbelőle: az Ő szívéből, jelleméből, nagyságából, bölcsességéből, szeretetéből, irgalmából, szentségéből, hogy kicsoda is Ő. 1.) Teljes bizalmunk legyen az Úrban (1) Bizalom az Úrban „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből…” (Péld 3,5). Az új fordítás szerint: bízzál az Úrban teljes szívből. Ez a helyesebb, mert itt szívről van szó. Bizodalmad legyen az Úrban teljes szívedből. A szívünk kell, hogy minden utunkban, próbákban, ráhagyatkozzon az Úrra, még akkor is, amikor a napsugaras hegyeket járjuk. A szívünk teljesen az Övé legyen, és akkor minden élethelyzetünkben Őt fogjuk megismerni. (2) Ha jól megy dolgunk, vagy nehéz az utunk Amikor magunkban bízunk, akkor is veszélyben vagyunk, ugyanis az fenyeget bennünket, hogy elbízzuk magunkat. „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa [vigyázzon], hogy el ne essék” (1Kor 10,12). Amikor nehéz az utunk, akkor azért vagyunk veszélyben, mert azt gondolhatjuk, hogy ezt nem bírjuk ki, és keressük a magunk feje után a kiutat. Azért mondja az Ige, hogy „…a magad értelmére pedig ne támaszkodjál” (Péld 3,5). (Ha a magunk feje után megyünk egy látszólagosan jó útra, akkor azt fogjuk megismerni, hogy mennyire elrontottuk az egész életünket.) Ki fogjuk bírni azt az utat, amit Isten adott nekünk, akármilyen nehéznek is látszik, mert meg van írva: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (1Kor 10,13). Tehát egy hívő ember soha ne gondolkozzon úgy, hogy ez már olyan nagy szenvedés, ez már olyan nagy próba, hogy ezt én már nem bírom ki, itt valamit kell tenni. Nem igaz. Az Úr megadja a kiutat, hogy elszenvedhessük. 2.) Minden utadban megismered Őt (1) Mire való a földi életünk? Azt olvastuk az Igében, hogy földi életünk sokféle útból áll. De hogyan vezeti Isten az életutunkat? Mi a célja azokkal a különböző utakkal, amelyekre rávezet bennünket? Hol napsugaras utakra, hol a szenvedésekbe, hol pedig az élet taposómalmába visz bennünket. Mire valók ezek? Arra - mert Isten azt szeretné -, hogy a földi életünk során megismerjük Őt.

2 Az új fordítás azt mondja, hogy minden utadon gondolj Őreá. Ez is igaz, jó, ha Rá gondolunk. De utánanéztem, a Károli-fordítás jobb. Ott azt olvassuk, hogy „Minden te útaidban megismered őt…” (Péld 3,6). Nemcsak arról van szó, hogy Rá gondolunk, hanem bele tudunk pillantani, amikor bízunk az Úrban, bármilyen úton is járat bennünket, hogy kicsoda Ő. Kinyitja előttünk Magát. (2) Úgy tudjuk megtapasztalni Őt, ha bízunk Benne Egy ének azt mondja: „Higgy és bízzál, higgy és bízzál, / bár úgy tűnik: nem lehet. / Higgy és bízzál, higgy és bízzál, / és a csatát megnyered!” Igen, a földi életünk csatatér, nem játszótér. A kísértő ugyanúgy, mint az Édenben, azzal jön hozzánk is, hogy kétséget támasszon bennünk Isten szeretete felől. El akarja ültetni bennünk azt, hogy nem is olyan jó Isten, mint ahogyan kijelenti Őt az Ige. Nem is gondol ránk. Nagyon nehéz utat adott. Ne higgyük ezt el! Bízzunk Benne! Bizodalmad legyen az Úrban teljes szívedből (Péld 3,5), és akkor „Minden te útaidban megismered őt…” (Péld 3,6). Az hazugság, hogy Ő nem szeret bennünket, és nem irányítja bölcsen az utunkat. Bízzunk benne, mert a hívő emberek tudják a legjobban, hogy milyen sokszor bebizonyította már Isten, hogy Ő tényleg szeret bennünket, és hogy az egyetlen bölcs Isten, aki jól tudja vezetni az életünket. Ha bízunk Benne, akkor egy-egy útnak a végén mindig meg fogjuk látni, és csodálva, imádva tekintünk majd bele - ahogy az egyik ének mondja -, az Ő kegyelmébe, hogy milyen nagy Ő, milyen szerető, milyen hatalmas és milyen bölcs Isten. Hogyha átmegyünk a próbákon, úgy, hogy bízunk Benne, akkor belsőleg mi is megerősödünk. Az előbbi ének utolsó verse így hangzik: „Higgy és bízzál, higgy és bízzál, / s szíved benne megmarad!” Megmaradunk az Ő szeretetében. Hadd mondjak két példát az Igéből, hogy mit jelent Benne bízni, és hogyan ismerjük meg Istent, ha bízunk Benne a nehézségek közepette. (3) Josafát példája Istenbe vetett bizalmáról Az ellenség támadása Amikor Jeruzsálemre három ellenség jött, az ammoniták, moábiták és a Seir hegyén lakozók, elvitték a hírt Josafátnak [ő volt akkor király Jeruzsálemben], hogy már itt is van az ellenség. Nagyon megijedtek. Ez hirtelen jött, felkészületlenek voltak, idejük sem volt rá. Mit tett Josafát? Imádkozott. Uram! Te adtad nekünk ezt a földet, Ábrahámnak, a Te barátodnak Te ígérted meg. Mi ezekkel, akik most ellenünk jönnek, nem voltunk soha haragban. Amikor ide betelepültünk, kikerültük őket, nem kívántuk az ő földjüket, és most itt van, ellenünk támadtak. Könyörülj rajtunk (2Krón 20,1-13). Így kell nekünk is tenni, amikor nehézségbe kerülünk. Uram, itt vagyok, könyörülj rajtam. Úgy olvassuk, hogy Istennek a Szelleme egy Lévitára szállt, és próféciát mondott. Azt prófétálta, hogy maradjatok veszteg, nem nektek kell harcolni, az Úr veletek van, Ő ezt az ellenséget el fogja intézni. Josafát király és a nép hitt Istennek. Elhitte, hogy ez így van. Azt üzente az Úr, hogy holnap menjetek ki, de nem kell nektek harcolni, csak nézzétek az Úr szabadítását (2Krón 20,14-19). „…megálla Josafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” (2Krón 20,20). Az Úrban bízni nagyon gyakran azt jelenti, hogy bízunk az Ő prófétáiban Bízunk abban, amit a próféták által üzent az Úr. Bízni az Igében, hiszen azt mondja Péter apostol a levelében, hogy „…sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől [Szellemtől] indíttatva szóllottak az Istennek szent

3 emberei” (2Pt 1,21). Úgy vették, mint Isten szavát. [Pál is említi ezt, hogy amikor hirdették az evangéliumot, a thesszalonikabeliek úgy vették, mint Isten szavát, minthogy valóban az is (1Thessz 2,13).] Bíztak, és az énekeseket állította előre Josafát, hogy dicsérjék az Urat (2Krón 20,21), és a szemük előtt játszódott le a csoda. Ammoniták és moábiták először leöldösték a Seir hegyén lakozókat, azután pedig egymás ellen fordultak, és egymást öldösték le. Mire ők odaértek, már csak holttesteket találtak. Az Úr cselekedett (2Krón 20,23-26). Bíztak az Ő ígéretében. Csodálatosan megjutalmazta a bizalmukat, és megismerték, hogy az Ő Istenük nagy, az Ő Istenük betartja az Ő szavát, az Ő Istenük hatalmas, nagyon jó hozzájuk. Mi is ezt tapasztaljuk meg Istenből, ha bízunk Benne. „Bízom Benned Uram Jézus, / Benned bízom egyedül…” (4) Ezékiás király példája az asszír támadás idején Jeruzsálemet körülvette az asszír sereg Jóval Josafát után Ezékiás lett Jeruzsálem királya. Akkor Asszíria világbirodalom volt, Jeruzsálem pedig egyetlen egy város. Voltak ugyan a környéken Jeruzsálemhez tartozó kisebb városok, de azokat már mind elfoglalta Asszíria királya. A környező népeket már mind leigázta, és nagy kevélyen vonult fel Jeruzsálem falai alá. Azt mondták: Kiben bíztok? A ti Istenetekben? Nézzétek meg, a többi nép minden istenét legyőztük, szétszórtuk őket, ne bízzatok a ti Istenetekben. Adjátok meg magatokat (2Krón 32,9-15). Akkor mit tett Ezékiás király? Ugyanazt, amit Josafát, és amit nekünk is kell tennünk. Uram, itt vagyunk. Nincs bennünk erő ezzel a nagy sokasággal szemben. Mit tudunk mi tenni? Rád néznek a szemeink. Rád várunk Uram. Akkor is ott volt egy próféta, történetesen Ézsaiás, és általa is üzent Isten. „Akkor Ezékiás király könyörge, és ő vele Ésaiás próféta az Ámós fia e káromlásért [azt mondták, hogy ők az Istent is le tudják győzni], és felkiáltának az égre. És elbocsátá az Úr az ő angyalát, a ki megöle minden erős vitézt, előljárót és vezért az assiriai király táborában, és nagy szégyennel megtére az ő földébe. Bemenvén pedig az ő istenének házába, ott az ő saját fiai fegyverrel ölék meg őt” (2Krón 32,20-21). Tessék. Ennyi egy ember. Ennyi száznyolcvanötezer ember. Más helyről tudjuk, hogy száznyolcvanötezret ölt le az Úr angyala azon az éjszakán (Ézs 37,36). Megismerhették, hogy Isten: élő Isten, hatalmas Isten. Lehet Hozzá kiáltani, segítséget ad alkalmas időben, nem csalódunk, hogyha Őbenne bízunk. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből…” (Péld 3,5), akkor minden utadban megismered Őt (Péld 3,6). Isten egyik legnagyobb megsértése és bántása a bizalmatlanság Ez különösen a hívő emberek részéről érvényes. Isten szívét talán az örvendezteti meg legjobban, amikor feltétel nélkül bízunk Benne, mint a kicsi gyermek a szüleiben. Arra gondolok, amikor az Úr Jézus azt mondja, ha „…olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek…” (Mt 18,3). A kicsi gyermek bízik a szüleiben. Mi szülők nem így vagyunk? Amikor gyermekeink már nem bíznak bennünk, mert serdülnek, és mindenképpen el akarnak szakadni tőlünk: nem, nem, nem, ezt se, azt se akarják elfogadni abból, amit mondunk nekik. Mennyire tud fájni, amikor a serdőlő gyerek már nem bízik bennünk? Felülbírálják a tanácsainkat, ellene állnak mindannak a jónak, amit mondanánk nekik, amire nevelni szeretnénk őket. Érthető, mert ők még nem tudják felfogni azt, hogy milyen veszedelembe juthatnak, ha a saját fejük után mennek. A szülőknek nem a gyermekük tudatlansága és tapasztalatlansága fáj, mert az természetes. Az fáj, ha a gyermekeik nem bíznak bennük, és ezt kifejezik azzal is, hogy nem akarják megérteni, és nem fogadják el szüleik szeretetét és bölcsességét.

4 Kételkednek, és ezzel mintegy fölébe emelik magukat a szüleiknek. Ezt tesszük mi is Istennel. 3.) Átkozott, aki emberben bízik, és a testbe helyezi erejét „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön […] Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből [szívedből], a magad értelmére pedig ne támaszkodjál” (Jer 17,5-6; Péld 3,5). Magadban ne bízzál. Azt mondja az Ige, hogy nemcsak magunkban ne bízzunk, de más emberekben sem. „…Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi az erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!” (Jer 17,5), aki nem Rá támaszkodik, és nem Benne bízik. (1) Sokan csalódtak már emberekben Nemcsak azért lehet emberekben csalódni, mert készakarva becsapnak, kijátszanak vagy kihasználnak bennünket, hanem sokszor azért, mert a másik ember minden jó szándéka ellenére sem tudja megtenni azt, amit ígért nekünk, vagy amit szeretne. Rosszul mérte fel a képességét. Szeretne segíteni, de nem tud, mert „csak” ember. (2) Átkozott, aki emberben bízik Az Ige nem azt mondja, hogy csalódik az, aki emberekben bízik - keményebben fogalmaz. Azt mondja, hogy aki emberekben bízik, az átkozott. Figyeljük meg: nem arra az emberre mond átkot Isten, akiben bíznak, nem, hanem aki egy másik emberben bízik: „…Átkozott […] aki emberben bízik …” (Jer 17,5). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy másik embernek soha ne higgyük el egyetlenegy szavát sem. Hiszen például, amikor felszállunk egy autóbuszra, azzal a bizalommal szállunk fel, hogy az autóvezető jól tudja vezetni az autóbuszt, nem megyünk a falnak. Amikor elmegyünk az orvoshoz, azzal a bizalommal megyünk, hogy meg tudja állapítani, hogy mi a bajunk, és jó tanácsot vagy jó gyógyszert fog adni. Ilyen értelemben kell, hogy bizalmunk legyen másokban, de a szívünk ne az emberekre támaszkodjon. Nehogy az orvosban bízzunk. Ha valaki beteg, nehogy úgy járjon, mint a vérfolyásos asszony, hogy minden követ megmozgat, a legjobb orvoshoz megy, akinek fizet, amennyit csak tud. Az egész vagyonát betegségére költheti, ha az Úr nem akarja meggyógyítani: „…sok orvostól sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett” (Mk 5,26). Az Úrban kell bíznunk. Benne soha ne rendüljön meg a bizalmunk, akkor se, ha egyelőre nem akar meggyógyítani, vagy végképp nem akar meggyógyítani. Akkor is Benne bízzunk, mert Ő nem téved, Ő jót gondolt a mi utunk és életünk felől. (3) Aki emberben bízik, annak nem lesz jó dolga Ez az átok a következőkben is megnyilvánul: „…olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik…” (Jer 17,6). Lehet, hogy egy ideig még „szalad a szekér”, de egyszer úgyis bekövetkezik, hogy olyan lesz, mint a hangafa a pusztában. A sivatagban, a lakhatatlan földön éppen hogy csak megél vagy vegetál az a hangafa, de gyümölcsöt nem terem, mert az nem jó hely neki. 4.) Áldott, aki az Úrban bízik „Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, a mely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha

5 hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik” (Jer 17,7-8). Ha bízunk az Úrban, Ő a bizalmunkat próbára teszi. A bizalom ugyanaz, mint a hit. A hitünket, a bizalmunkat megpróbálja az Úr, főleg azért, hogy mi magunk legyünk tisztában azzal, hogy mennyire bízunk Benne. Olyan ez, mint amikor a folyóvíz mellé ültetett fára hőség vagy szárazság jön. A hívő ember is kerül ilyen nehéz helyzetekbe, és akkor lesz nyilvánvaló, még magunk előtt is, hogy mennyire bíztunk az Úrban. Vannak testvérek, akik derekasan kiállják a próbát, nem félnek, nem csüggednek el. Nem lesznek olyanokká, mint az a fa, amelyiknek nincs elég mélyen a gyökere, és amikor aszály következik, levelei lankadnak, kókadnak. Ha volt is rajta gyümölcs, akkor pedig lehullik az egész. Vannak ilyen testvérek, akik bíznak az Úrban, nem lesznek gyümölcstelenek. Sőt, amikor jön a napfényes idő, a meleg, a szárazság, mint azoknak a gyümölcstermő fáknak - amelyek folyóvíz mellett élnek, és jó mélyen vannak a gyökereik -, ízletesebbek lesznek a gyümölcsei. Kell a gyümölcshöz a sok napfény és a meleg, de nem hervad el, mert van víz, ahonnan táplálkozzon. Így van a hívő ember is. Ha jön a próba, van Kihez meneküljön, van Kibe vesse a bizalmát, Akiből éljen. Igen ízletes gyümölcsöt teremnek a próbák alatt. Nem csak az Urat ismerik meg, hanem ahogy megismerik az Urat, egyre jobban Őhozzá válnak hasonlóvá. Ahogy mondja is az Ige, hogy Krisztust „…fedetlen arczczal szemlélvén […] elváltozunk…” (2Kor 3,18). A próbákban, nehézségekben lehet Őt szemlélni, hogy milyen csodálatos, hogyan emel ki, miken visz át bennünket, és akkor mi is változunk. Az ízletes gyümölcsök, amikor felnőnek bennünk ezek: az Ő szeretete, az Ő jósága, az Ő öröme és az Ő békessége. 5.) A magad értelmére ne támaszkodjál (1) Ez nem jelenti azt, hogy a hívő ember ne használja az értelmét Az Úrban való bizalom azt is jelenti, hogy „…a magad értelmére pedig ne támaszkodjál” (Péld 3,5). Ne arra támaszkodjunk. Ami ellent mond Isten Igéjének, azt a gondolatot el kell vetnünk. Az értelmünkkel el tudjuk dönteni, hogy amit kigondoltunk, az megegyezik-e az Igével. És ha az Igében nem úgy van, akkor vessük el. Bízzunk meg az Úrban, hogy az Ő szava áll meg, nem az, amit mi elgondoltunk. Az előbbiekben foglalkoztunk azzal, hogy a gondolatainkban vannak akadályok, Isten ellen emelt magaslatok: a magunk értelme és okoskodása, amiket szellemi fegyverekkel le kell rombolnunk (2Kor 10,5). Ezek a szellemi fegyverek: hit, imádság és engedelmesség. Ugyanerről van szó most is. A hit: ez a bizalom. Ezzel a bizalommal tudjuk lerombolni azokat az elgondolásainkat, amelyeket az Ige másként mond. Mi bízunk, megbízunk az Úrban, hogy csalhatatlan az Ő Igéje. Akkor is azt az utat választjuk, ha józan eszünknek ellene mond. (2) Amikor nyilvánvalóan csődöt mond a józan eszünk A 107. zsoltár szinte végig erről szól, de egy részt kiemelnék belőle: „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat. […] minden bölcseségöknek esze vész vala. De az Úrhoz kiáltának az ő szorultságukban, és sanyarúságukból kivezeté őket” (Zsolt 107,23-25. 2728.). Amikor egy hajó - különösen abban az időben, amikor még kisebbek voltak belekerült egy nagy viharba, akkor mindent megpróbáltak. Le van írva egy hajótörés Az apostolok cselekedeteiben, amikor Pál apostol is benne volt a hajóban. Mindent megpróbáltak. A hajótérből mindent kiszórtak a tengerbe. Azután kidobálták a hajó felszerelését is. Aztán már nem tudtak mit tenni (ApCsel 27,18-19. 38). Tényleg minden

6 bölcsességük odaveszett. Nincs tovább. Azt mondták: itt nem tudunk mit csinálni. Akkor Pálnak szólt az Úr, mellé állt az Úrnak angyala, és megmondta, hogy mi lesz. Pál bízott Benne, és megmondta a kormányos mesternek, ez fog következni, így és így tegye (ApCsel 27,21-36). Az Úr támaszt szélvészt Azt olvastuk, hogy az Úr szólt, és szélvészt támasztott (Zsolt 107,25). Ekkor nem elég a magunk bölcsessége és ereje, és ehhez tengerre sem kell szállnunk. Átvitt értelemben elég sok viharral találkozunk mindannyian az „élet tengerén”. Ekkor vegyük úgy, hogy az Úr szólt, és Ő támasztotta a szélvészt. (Persze van, amikor a saját bölcstelenségünk miatt van ez, de azt is megmutatja az Úr.) A hívő ember életében, de a nem hívők életében is van olyan, amikor Isten szól, mert szeretné abban a szélvészben, az „élet viharaiban” megmutatni, hogy csak Benne lehet bízni. A saját bölcsességünk elfogy (Zsolt 107,27), nem tudunk már mit kigondolni. Csak egy példát hadd mondjak. Az előbb már szó volt a gyermeknevelésről, a gyermekekről. Az utolsó időkben, azt mondja az Írás, hogy: „…lesznek az emberek […] szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, Szeretet nélkűl valók…” (2 Tim 3,2). Amikor a gyermekek serdülő koruktól kezdve semmibe veszik a szülőknek jó tanácsait, akkor a szülők mindent megpróbálnak. Egyszer szigorral, de látják, hogy ez nem megy. Máskor szépen próbálnak gyermekeik lelkére beszélni, de az sem megy. Eltiltja őket ettől, attól: az sem jó. Kedvezményeket akar adni: úgy se megy. Mindent megpróbál, és a végén azt mondja, hogy most már nem tudok mit kitalálni. A gyermek engedetlen, megy a maga útján, nagyon sajnálom. A szülő szinte úgy van, ahogy Dávid volt, amikor az engedetlen, lázadó Absolon fiát megölték. „…bár én haltam volna meg te helyetted…” (2Sám 18,33). A szülő sokszor úgy van, hogy bárcsak ne a gyereket érné az engedetlen útjának a súlyos következménye. Elviselné a szülő, de nem lehet. Minden bölcsessége odavan. Mit csináljon akkor a szülő? Kiáltson az Úrhoz (Zsolt 107,28). Kiáltson, és hagyja Rá teljesen, hagyatkozzon Rá teljesen, most már ne tegyen semmit, mert úgysem tud, csak rosszat tenne vele. Bízzad az Úrra a te gondodat [a gyermekeinket is], majd Ő gondot visel (Zsolt 55,23). (3) Amikor a Sátán kikér valakit: Jób és Péter példája Testvérek, még egy példát hadd mondjak a bizalomra. Az Úr Jézus mondja: „Simon! Simon! ímé a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzon a te hited…” (Lk 22,31-32). A hit, vagyis a bizalom. El ne fogyjon a bizalmad bennem. Imádkoztam érted. Éppen valamelyik nap mondja a feleségem, hogy Kiss professzor testvér szolgálatát hallgatta, és többek között arról volt szó, hogy nemcsak Pétert, hanem Jóbot is kikérte a Sátán. Így szó szerint nem olvassuk, de az egésznek az értelme az, hogy megkérdezte az Úr a Sátánt, hogy láttad-e, „…Észre vetted-é az én szolgámat, Jóbot?...” (Jób 1,8). Végeredményben a Sátán kikérte, és az Úr odaadta: Jóbot is, Pétert is, hogy megpróbálja. Az Úr csak akkor ad ki bennünket a Sátánnak, hogyha tudja, hogy ki fogjuk állni a próbát, ha már elég erős a hitünk és a bizalmunk Őbenne. Ha úgy gondolja, hogy még nem, akkor az Úr Jézus imádkozik értünk, mert Ő ott van az Atya jobbján, hogy könyörögjön érettünk. Ezért ne féljünk. Ha nem értjük is, hogy mi miért történik az életünkben, akkor se féljünk. Jób értette, hogy miért van az, ami történt? Semmit nem értett belőle. Péter sem értette. Azt mondta, hogy a börtönbe és a halálba is kész az Úr Jézussal menni (Lk 22,33), és mégis megrettent. Nem értette, hogy itt sokkal nagyobb hatalmak, a sötétség erői, a Sátán van a háttérben. Nem értette, de az Úr

7 imádkozott érte, és sem Jób, sem Péter hite, bizalma nem fogyott el. A miénk sem fogy el. Egyet mindig tegyünk: imádkozzunk, bár a megtartásunk csak az Úrban van. Kiss professzor testvér ebben a szolgálatában egyik példaként elmondta, hogy egy valakivel sok baj volt a gyülekezetben. Már azon tanácskoztak, hogy kizárják, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Nem tudták, hogy mit tegyenek. Egy falusi testvérnő azt mondta neki, hogy testvér, imádkozzunk, ne szakítsunk el minden szálat. Ez a kis cérnaszál, ami még hozzánk köti azt a testvért, megerősödhet, és kötéllé válhat. Azt mondja a professzor testvér: ez bölcs tanács volt, mert úgy is lett. Imádkoztak, és úgy lett. Nem fogyott el a hite. Nem lett hiábavaló a próba. Befejezés Befejezésül egy verset szeretnék elolvasni, amely az Úr iránti feltétlen bizalomról szól. A vers címe: Bizalom. A kígyónak és egy búzaszemnek a beszélgetését írja le. A szerzője ismeretlen, német nyelvről fordították le. „A kígyó: Kis búzaszem, a földbe hintve, / Nincs oly szegény más senki, mint te. / Ugyan gonosz Urad lehet, / Hogy íly kegyetlenül bánt veled. A búzaszem: Az én Uram, ha jól ismernéd, / Rossznak nevezni Őt nem mernéd. / Azért halok meg itt a földben, / Hogy áldás váljék majd belőlem. A kígyó: Óh, ha Urad téged szeretne, / Sötét utakra nem vezetne. / S ha meghalsz itt a föld gyomrában, / Áldássá hogy lehetsz, te kába? A búzaszem: Ő mondta, s engem ez megnyugtat, / Örök igazság nem hazudhat. / A szent, a tiszta szeretet, / Halálra Ő szánt engemet. A kígyó: Óh, hogy lehetsz ilyen ostoba? / Elhinni nem fogom soha, / Hogy a halálból élet válnék, / Csak pusztulás, mi rád ott vár még. A búzaszem: Uram csodás szerelme fed be, / Ő fog fölkelteni új életre. / S bár nem tudom, ez hogy megy véghez, / Szívem nem hajlik a kétséghez. Megád az Úr, ha itt az óra, / Mindent, mi kell, hogy éljek újra. / Erőt, amely valóm betöltse, / Életemnek úgy lesz sok gyümölcse. A kígyó: Szegény kalász, mi hasznod benne? / A sarló, halld, már mintha pengne. / Csak higgy vakon, bízzál tehát, / Hisz nem tudod, mi vár reád. A búzaszem: Bár rám az Úr áldásit adja, / Bár süssön rám kegyelem napja, / Üdítsen harmat tiszta csöppje, / Terítsen sarló bár a földre, mindegy.

8 Ő tudja, mit cselekszik. / Szívem csak Ő hozzá menekszik. / Ő szólt, s én hiszek Neki. / Mert Ő szavát meg nem szegi. A kígyó: Csak halld tovább dicső Urad, / Cséplő kemény kezébe ad. / Rád jár a rúd, csak légy rá készen, / Agyonpüfölnek majd egészen. A búzaszem: Káromra még az sem lehet, / Csak nem teszek kérdőjelet / Az Úr ígérete mögé? / Ki még szavát meg nem szegé. A kígyó: Új kínt is készít még számodra, / Porrá őrölnek a malomba. A búzaszem: Tanácsot adjak tán az Úrnak? / Szavára, hogyha összezúznak, / Hitem az Ő kezét megérzi, / S tudom, művét Ő jól bevégzi. A kígyó: Ha szóm mindent elődbe festne, / Tudom, kétségbe lennél esve. / Sötét vizek hullámait, / Tüzes kemence lángjait. A búzaszem: Az árra, lángra rászorultam, / Míg mindent jól meg nem tanultam. / Az útra nézzek csüggedezve? / S ne bízzak inkább Mesterembe? A kígyó: Csak bízzál, majd elér a végzet, / Sújtó kezét úgyis megérzed. / S ha nem fáj, hogy tűzbe tesznek, / Fáj a gyalázat, hogy megesznek. A búzaszem: Jól van. Habár ily sors is érjen, / Csak akkor is Uram dicsérjem. / Övé az áldás, tisztelet, / Ki biztosan célhoz vezet.” Ámen. Debrecen, 2013. január 20.