1
Isten ismerete (Ján. 17, 3; Fil. 3, 7-10) Néhány hónapja kezembe került A. W. Tozer: „A Szent ismerete” című könyve. Még el sem olvastam az egészet, (Nem könnyű olvasmány!) de az eddigiek is igen elgondolkoztatóak. Többek között azt írja a „Miért kell helyesen gondolkodnunk Istenről?” című fejezetben (Nem szó szerint idézem): „Mi jut eszünkbe, amikor Istenre gondolunk? Ez leleplezi azt, hogy kik vagyunk valójában. Elsősorban nem az számít, hogy mit mond, vagy mit tesz egy ember, hanem az, hogy a szíve mélyén milyennek ismeri Istent, mert ebből fakadnak gondolatai és tettei. Minden egyéni problémánk, tévedéseink, és az emberiség közös tragédiája is arra vezethető vissza, hogy nem olyannak ismerjük Istent, mint amilyen valójában. A keresztyén világ Istenről alkotott képe végtelenül ellentétben áll a Magasságos Isten méltóságával, szentségével, szeretetével. Ha látnák, hogy milyen az Isten, akkor rádöbbennének, hogy mennyire vétkesek a Felséges elleni gonosz lázadásban. Akkor ennek önmarcangoló terhét nem bírnák viselni. De amíg ezt a terhet nem érzik, addig az evangélium semmit sem jelent nekik.” Meg vagyok győződve, hogy ezek a sorok igazak. Magam is teljesen egyetértek vele, ugyanezt látom az igéből, és ezt tapasztalom sokfelé. Fájdalmas, hogy még Isten népe sem ismeri Őt eléggé. „Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izrael nem ismer, népem nem ért meg engem.” (Ézs. 1, 3). „Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét.” (Jer. 8, 7). „nem ismerik Istent az országban.” (Hós. 4, 1) „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent.” (Hós. 4, 6) „mert némelyek nem ismerik Istent; megszégyenítésetekre mondom.” (1Kor. 15, 34) Az természetes, hogy amíg a hitben gyermek valaki, kevéssé ismeri az Urat, de az már szomorú, hogy valaki sok-sok éve hívő, és még mindig csak nagyon felületesen ismeri Őt. Nem, vagy alig növekedik valamit Isten ismeretében.
2
Isten hiányos ismeretének következménye a bűnös életmód A világ nem ismeri Istent, és ott eláradt a bűn. Hogy Isten ismeretének hiánya és a bűn között összefüggés van, bizonyítják például a következő igék. Róm. 1, 28-32: Az emberek „nem méltatták Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák. Ezért Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, amit nem illik. Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal,” stb. 1Sám. 2, 12: „Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral (nem ismerték az Urat.)” Nemcsak a világban, hanem a gyülekezetben is ugyanez a következménye: 1Kor. 15, 34: „Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik az Istent: megszégyenítésetekre mondom.” Tudjuk, hogy a korintusi gyülekezetben mennyi bűn volt! Ma a gyülekezetekbe olyan mértékben kezd beszivárogni a világiasság és a bűn, amilyen mértékben csökken Isten ismerete. Testvérek évekig haragszanak egymásra, gonoszkodó megjegyzések, kritikák hangzanak el, anyagiasság és kalmárszellem kezd elharapózni, mert sokan megelégszenek Isten felszínes ismeretével. Isten hamis (téves) és egyoldalú ismerete is veszélyes. Galácia gyülekezeteiben téves tanítás okozott zavart, amikor azt hirdették, hogy az üdvösséghez szükséges a törvény megtartása is. Van azonban olyan eset is, amikor a tanítás jó, de egyoldalú. Az ilyen tanítás nyomán Isten felől egyoldalú, és végeredményben helytelen ismereteink lesznek. Úgy látom, hogy köreinkben (Magyarországi Keresztyén Testvérgyülekezetek) is sokszor egyoldalúan kiemeljük Isten kegyelmét, szeretetét, jóságát, de elhanyagoljuk Isten szentségét, méltóságát, azt, hogy Ő nem tűri el a bűnt. Sokat foglalkozunk azzal, hogy képtelenek vagyunk minden jóra: gyengék, senkik és semmik vagyunk, de nem beszélünk arról, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. Az igehirdetésekben magunkról szeretünk hallani, arról, hogy problémáink, fájdalmaink hogyan oldódnak meg, kéréseink, vágyaink hogyan teljesülhetnének, hogyan lehetnénk boldogok stb., de kevésbé vagyunk fogékonyak arra, hogy mi az Isten terve és akarata velünk, szentsége mit követel tőlünk,
3
hogyan szerezhetnénk Neki örömet stb. Szeretnénk, Istent „befogni a szekerünkbe”, pedig nekünk kellene megkérdezni: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?”, mi a terved velem? Ha valaki a kötelességeinkre figyelmeztet, arra, amit nekünk kell megtenni, akkor arra a testvérre könnyen rásütik a törvényeskedés bélyegét, vagy fölényesen mosolyognak rajta, figyelembe sem véve, amit mond, mert azt gondolják, az a testvér mit sem tud arról, hogy az üdvösség nem cselekedetekből van, hanem ingyen kegyelemből. Ez igaz, de az ige arról is szól, hogyan éljenek a megváltottak: „Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott.” (2Kor. 5, 15). A kegyelem mellett bőségesen szól az ige arról is, hogyan éljenek azok, akik már üdvösséget kaptak. (pl. az Eféz. levél 4. 5. és 6. rész!) Némelyek nem akarnak hallani Isten ítéletéről, mintha az a mi Istenünktől idegen lenne. Pedig Isten pusztította el az özönvízben az akkori nemzetséget úgy, hogy Noé és a bárkában lévők kegyelmet kaptak. Isten süllyesztette el Sodomát és környékét úgy, hogy Lótot és két lányát kiragadta onnan. Mindkét ítélet a bűn miatt volt, miután Isten kegyelme, béketűrése sokáig várt. Isten beszél arról, hogy lesz második halál, a tűznek tava, és azt, aki nem lesz beírva az élet könyvébe, azt oda vetik. (Jel. 20, 14-15) Ezekkel kapcsolatosan sokan úgy vélekednek, mint a világ. Felháborodva kérdik: Hogyan tehet(ne) ilyet az irgalmas és kegyelmes Isten!? Milyen Isten az, aki milliókat képes elpusztítani? Pedig Isten ilyen is! Mindent megtehet. „Az Úr öl és elevenít, sírba visz és visszahoz.” (1Sám. 2, 6) Akkor is ilyen, ha mi a korlátolt értelmünkkel ellentmondást látunk ebben. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a helytelen istenképünk helytelen életgyakorlatot eredményez: felelőtlenséget, szentségtelen, felszínes, „lezser” magatartást. Ezt példák sokasága bizonyítja. Egyszer egy helyi gyülekezetben jelentkezett valaki, hogy a közösséghez szeretne tartozni, velük együtt kenyeret törni. Mikor a vezetők elbeszélgettek vele, kiderült, hogy éveken keresztül parázna kapcsolata volt valakivel. Megkérdezték tőle, hogyan élhetett ebben, ha ő hívőnek vallja magát. Azt felelte, ő tudta, hogy ez bűn. Ezért, amikor vétkezett, mindenegyes szexuális kapcsolata után bocsánatot kért Istentől, és úgy tudja, hogy ezzel rendben van az élete. Nem azt hallotta-e éveken keresztül a gyülekezetben, hogy Isten megbocsát,
4
nem von felelősségre a bűneinkért, mert azokért Krisztus halt meg, nekünk csak az a dolgunk, hogy elfogadjuk a kegyelmet? Mi nyomorult bűnösök vagyunk, nincs bennünk semmi jó, de Isten nem ránk tekint, hanem Krisztus vérére. Ő ehhez tartotta magát. Helytelen ismeretünk oda vezet, hogy még a hívő ember is bálványistent alkot magának. Azt olvassuk az 50. zsoltárban: „Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed én is olyan vagyok, mint te?” (20-21. vers) Ha nem ismerjük Istent igazán, akkor könnyen azt gondoljuk, hogy olyan, mint mi. Gondolatainkban a magunk képére és hasonlatosságára formáljuk, mint a pogány népek is tették bálványisteneikkel. Azt képzeljük, hogy amit én megengedek magamnak, azt Ő is megengedi nekem. Megengedi, hogy testvérem ellen beszéljek, hogy mocskolódjak. Ez a magunk alkotta bálványisten tetten érhető pl. a következő történetben. Egy testvér megharagudott egy másikra, és nem volt hajlandó megbocsátani. Mivel a többi testvér nem állt mellé, neheztelt a többiekre is, végül szinte az egész gyülekezetre. Természetesen magányossá, boldogtalanná vált. Ekkor azzal vigasztalta magát: „Az én istenem velem van, szeret, nem vádol, megért, ha ti nem is értetek meg.” Kicsoda ez „az én istenem”? Ez nem az igazi Isten, hanem a magának alkotott bálványisten! Az élő, szent Isten csak akkor vigasztalja meg az embert, és ezt a testvért is, ha elítéli magát és bűneit, ha megbocsát és megengesztelődik. A Tit. 1, 16-ban olvassuk: „Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek.” Tozer azt írja az említett könyvében: „Az emberi szívet fogva tartó bűnök között aligha van gyűlöletesebb Isten előtt, mint a bálványimádás, mert a bálványimádás a legsúlyosabb rágalom az Ő jellemével szemben. A bálványimádó szív feltételezi, hogy Isten más, mint aki – ez önmagában is szörnyű bűn -, és az egyedül igaz Istent a saját képére alkotott istennel helyettesíti. Vigyázzunk, nehogy hamis büszkeségünkben csak azt tekintsük bálványimádásnak, hogy a hódolat látható tárgyai előtt térdel valaki, és éppen ezért a civilizált népek mentesek ettől. A bálványimádás által olyan gondolatokat melengetünk magunkban Isten felől, amelyek méltatlanok Hozzá. Ez az értelemnél kezdődik, és ott is jelen lehet, ahol nem történik
5
nyilvános istentisztelet. A bálványimádó egyszerűen elképzel dolgokat Isten felől, és úgy cselekszik, mintha azok igazak lennének.” Mit hirdetünk Isten felől? Milyen Istent mutatunk be az embereknek? Ebben az igehirdetőknek és minden bizonyságtevő hívő embernek óriási a felelőssége. Jób barátai sok jó dolgot mondtak Istenről, de nem a teljes valóságot. Isten emiatt haragra gerjedt, és azt mondta: „nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint szolgám, Jób.” Ezért magukért égőáldozatot kellett bemutatni, és Jóbnak kellett imádkozni értük, nehogy Isten „retteneteset cselekedjen velük” (Jób 42, 7-9) Pál apostol arról tesz bizonyságot (Ap. csel. 20, 26-27), hogy „mindenki vérétől tiszta, mert nem vonakodott attól, hogy hirdesse az Isten teljes akaratát.” Gyakori imádságom: Uram, kérlek, őrizz meg attól, hogy hamis képem legyen Felőled, és hamis képet tárjak Rólad az emberek elé. Mivel dicsekszünk? „Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával. Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes, és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön, mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.” (Jer. 9, 23-24) Mivel dicsekszünk? A vallás erői előretörnek. Van lehetőség: pénz, alkalmak sokasága, nyüzsgés, „bölcs” gondolatok arról, hogyan lehet embereket elérni az igével, megmenteni és Isten számára hasznossá, tenni, és valamilyen munkába beállítani. Dicsekedjünk az „eredménnyel”: hányan tértek meg, milyen alapítványokat, bibliaiskolákat, folyóiratokat és egyebeket hoztunk létre? Dicsekedjünk a kapcsolatainkkal: kikkel, hogyan tudunk együttmunkálkodni, és milyen „áldásokban” részesültünk? Ne tegyük! Aki dicsekedik, azzal dicsekedjen, hogy ismeri Istent! Ki meri ezt mondani? Kinek az életében valóság ez: ismerem az Urat? Nem a Bibliát betű szerint, történeteit vagy igeverseit! Nem csupán igazságokat a Bibliáról vagy a Bibliából: megváltásról, üdvösségről, bűnbocsánatról stb. Nem Istenről vagy Jézus Krisztusról szóló különböző tanításokat ismerem, hanem Őt-magát ismerem. Személyesen, bensőségesen, a gyakorlati életemben is! Dicsekedhetsz
6
azzal, hogy helyesen ismered, nem egyoldalúan, habár teljesen még nem ismerheted, mert „rész szerint van bennünk az ismeret.”? Nincs ennél fontosabb! Napjaink erőtlen vallásos életének az oka az, hogy az emberek nem ismerik Istent, ezért nem tisztelik, és nem is félik Őt. A fenti igében az is megfigyelhető, hogy mit jelent ki Isten magáról: kegyelmet, igazságot és ítéletet (más fordításban: szeretetet, jogot és igazságot) gyakorlok e földön. Nemcsak kegyelmet, nemcsak igazságot és nemcsak ítéletet, hanem mindegyiket! –„mert ebben telik kedve.” Megismerhető-e Isten? Ha igen, akkor hogyan? Igen, Istent megismerhetjük! Lehetséges, hogy mi teremtmények, véges emberek, megismerjük a Teremtőt, a Végtelent? Olyan ez, mint amit Salamon kérdezett a templom felszentelésekor: „De vajon lakhatik-e Isten a földön az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba Téged. Hát még ez a ház, amelyet én építettem!” (2Krón. 6, 18) Az Úr dicsősége mégis betöltötte a házat. (2Krón. 7, 1) Ez Isten csodája! Istent azonban nem lehet kikutatni. Belőle csak annyit ismerhetünk meg, amennyit önmagáról kijelent. Amit nem jelent ki, az titok marad. „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk, és a mi fiainkéi mindörökké.” (5Móz. 29, 29) Hogyan nyilatkoztatja ki magát? Kijelenti magát a teremtett világban. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható. Szózatuk kihat az egész földre.” (Zsolt. 19, 2-5) Elgondolkoztatóak Isten kérdései, amit Ézs. 40, 12-14-ben és 25-26-ban olvashatunk. Pl.: Ki volt tanácsadója, aki oktatta Őt? Ki tanította meg a helyes eljárásra? Kihez hasonlíthatnátok engem? Tekintsetek fel a magasba, és nézzétek: Ki teremtette az ott lévőket? Előhívja seregüket szám szerint, néven szólítja mindnyájukat. Olyan hatalmas és erőteljes, hogy egy sem mert hiányozni.” Bizony Isten teremtett világa az Alkotó nagyságáról, hatalmáról, bölcsességéről, végtelenségéről, mindenhatóságáról stb. beszél a parányi embernek. Az egyszerű ember és a tudós is megértheti ezt. „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől
7
fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennél fogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként…” Róm. 1, 19-21) Kijelenti magát a Bibliában, az írott igében. Vannak önmagáról közvetlen kijelentései. Pl.: Az Isten szeretet, ami Istenünk megemésztő tűz, Isten hű, örökkévaló, nem fárad, és nem lankad el, végére mehetetlen a bölcsessége, Ő a Seregek Ura, mindenható stb. A Bibliában leírt történetekből és próféciákból közvetett módon láthatjuk, hogy milyen Isten. Pl. megtartotta Ábrahámnak adott ígéretét népének engedetlensége és hitetlensége, vagy lehetetlen körülmények ellenére is. (Tehát szavahihető, mindent megtehet, szerető, kegyelmes, türelmes, bölcs stb.) Pl. az özönvíz történetében láthatjuk szentségét, bűngyűlöletét, a bűnösök miatti bánkódását, hatalmát, erejét, ítéletének szörnyű kiáradását, de ugyanakkor kegyelmét és jóindulatát is azok felé, akiket a bárkában megmentett. Kijelenti magát Fiában az Úr Jézus Krisztusban, a testté lett Igében. „Ő a láthatatlan Isten képe.” (Kol. 1, 15) „Ő az Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása.” (Zsid. 1, 3) Legtisztábban Őbenne láthatjuk, hogy milyen Isten. „Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm. 5, 8) Az is meg van írva azonban, hogy „amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának.” 2Thess. 1, 7-8) Isten azt akarja, hogy ismerjük meg Őt. „Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (Hós. 6, 3. 6.). „növekedjetek az Isten ismeretében.” (Kol. 1, 10). „növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében.” (2Pét. 3, 18.). Vagy amint az alapigékben olvastuk: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Ján. 17, 3). Pál apostol törekvése is ez volt (Fil. 3, 8): „kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.”. Isten megismerése nem érhető el csupán az értelmünkkel
8
Szükséges hozzá a Szent Szellem segítsége. A Úr Jézus arról beszél, hogy a Szent Szellem vezet el minden igazságra. (Ján. 16, 12-15) Az 1Kor. 2, 6-15-ig pedig arról olvashatunk, hogy Isten mélységeit az Ő Szelleme ismeri, és csak a szellemi ember képes felfogni azokat. Másoknak érthetetlen bolondságnak tűnik. Ezért mi is, mint Pál apostol kérjük, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg a bölcsességnek és kinyilatkoztatásnak (kijelentésnek) Szellemét, hogy megismerjük Őt.” (Eféz. 1, 17) A saját emberi értelmünk ismerete hibás: „Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell” (1Kor. 8, 2) Ráadásul az ilyen ismeret (tudás) „felfuvalkodottá tesz” (1Kor. 8, 1). A Szent Szellem által adott ismeret alázatban tart, és az Urat teszi naggyá. Miért nem ismeri az ember Istent? Ki ennek az oka? Mi magunk, mert Isten megismerésében nekünk is van felelősségünk! Bár saját értelmünkkel semmire nem megyünk, de azért az embernek is van feladata Isten megismerésében. Ez azt jelenti, hogy valamit nekünk is tennünk kell érte. Láttuk, hogy Isten kijelentette magát a teremtettségben, de az emberek „nem méltatták arra, hogy megtartsák ismeretükben. (Róm. 1, 28). Méltatjuk mi Istent arra, hogy foglalkozzunk Vele, gondolkozzunk igéjéről, útjairól, munkájáról? Szívünkben forgatjuk az igét? Elmondhatjuk-e Dáviddal együtt: őrváltásról őrváltásra Rólad elmélkedem? (Zsolt. 63, 7) Vagy annyi minden mással foglalkozunk, hogy erre a legfontosabbra már nem jut sem erő, sem idő? Isten ismeretének „ára” van. Aki ezt az árat nem hajlandó kifizetni, az nem ismeri meg Őt. Szükséges keresnünk, kutatnunk, hogy milyen Isten. Ez sokszor kitartó, fegyelmezett és fárasztó munkával jár, mert erre a kérdésre a válaszok egyáltalán nem a felszínen találhatók. Az Úr Jézus azt mondta: „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek” (Máté 7, 7) Szükséges az Úrral való bensőséges közösség, aminek egyik legfontosabb feltétele az engedelmesség. Szükséges a Neki teljesen odaszánt élet, Érte mindent háttérbe szorítani, Őt mindenkinél és mindennél jobban szeretni. Pál apostol így vall erről: „azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a
9
Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent, Krisztus Jézus az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” (Fil. 3, 7-8) Szükséges „méltóan járni az Úrhoz, teljes mértékben az Ő tetszésére, gyümölcsöt teremni mindenfajta jócselekedettel (ezeket Isten készíti előre) és nevekedni Isten ismeretében.” (Kol. 1, 10 és Eféz. 2, 10). Szükséges az is, hogy az Úr szenvedésekbe, mélységekbe vigyen bennünket, mert ez nélkülözhetetlen az Ő megismerésében. „Hogy megismerjem Őt, és Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil. 3, 10) Befejezésül még valamit fontosnak tartok elmondani. A 2Kor. 10, 5ben olvassuk: „ Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” Az okoskodás miatt lett hiábavalóvá az ember, és sötétedett meg a szíve. (Róm. 1, 21) Ezekben az utolsó időkben különösen nagy a veszélye a gondolataink megrontásának. 2Kor. 11, 3: „Félek, hogy miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak a Krisztus iránt való egyenességtől”. Mint ahogyan a megtérés az Isten felőli gondolkodásunk helyes irányba történő megváltozásával kezdődik, a Tőle való elhajlás is a gondolkodásunk megromlásával veszi kezdetét. A sátán világosság angyalaként „más Jézust prédikál, más evangéliumot és más szellemet” terjeszt. (2Kor. 11, 4. 13-15) Ehhez jön még a világból mindenfelől, de különösen a médiákból áradó démonikus szellemiség, amely „agymosást” végez a világ fiainál, de a hívők gondolatait is meg akarja rontani. Elsősorban az Isten felőli gondolatainkat, hogy haljon ki a szentség, a magasztosság, a tisztaság, Isten imádata, Isten félelme. Isten helyét foglalja el az ember: emberi akarat, emberi jogok, emberimádat, önimádat stb. és a vele együtt járó alantosság, cinikusság és mocsok. Ez aztán majd elvezet a sátánimádatig. Végül egy biztató ige, amelyből az is látszik, hogyan maradhatnak meg a gondolataink és a szívünk Krisztusban. Fil. 4, 4-8: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmiért ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt, és Isten békessége,
10
mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Egyébként pedig testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes ezekről gondolkodjatok! … azokat cselekedjétek, és veletek lesz a békesség Istene” Ámen Debrecen, 2004. máj. 11.
11
Isten bocsánata 2Móz.34,6-7; Gal.6,7 Nemrég a kezembe került W. Nee: ”Uralkodói megbocsátás” c. füzete. Az ebben felvetett igazságok elgondolkodtattak, tovább foglalkoztam velük az ige alapján, és most szeretném ezt másokkal is megosztani. Isten háromféle megbocsátásáról szólok. 1.) Örök megbocsátás: Ez azt jelenti, amikor Isten az Úr Jézus Krisztus áldozatáért megbocsátotta a benne hívők bűneit. Örök bocsánat, mert az Úr Jézus vére örökre eltörölte a bűneinket, Isten soha többé nem emlékezik rá. Háta mögé, a tenger mélyébe vetette, olyan messze, mint amilyen messze van a napkelet a napnyugattól. Örök, mert bocsánata nyomán miénk az örök élet, ahogyan biztosít erről az ige, például a Ján.3,16-ban. Amikor Isten bocsánatáról beszélünk, legtöbbször erre gondolunk, ez a legismertebb, a legfontosabb, de van Istennek másféle bocsánata is, ami ugyancsak fontos. 2.) Közösséget helyreállító megbocsátás: Ez a megbocsátás nem az örök élettel kapcsolatos, hanem az Istennel való közösséggel. Azt jelenti, hogy amikor egy hívő ember, aki már örök bocsánatot nyert, és vétkezik, elbukik, akkor a bűn miatt megromlik az Úrral való közössége. A bűn következtében nem veszítjük el az örök életünket, továbbra is Isten gyermekei maradunk, de megromlik Vele a kapcsolatunk. Ez csak úgy áll helyre, ha megbánjuk, megvalljuk, és az Úr megbocsát. Erről szól az 1Ján.1,6-9. Csak világosságban járva van Vele és egymással is közösségünk. 3.) Uralkodói (vagy kormányzói) megbocsátás: Ez Isten minket kormányzó, fegyelmező, nevelő kezével kapcsolatos. Nem érinti az örök életünket, és különbözik a közösséget helyreállító megbocsátástól is. Most főleg erről szólok, mert ez a legkevésbé ismert, sokszor félreismert magatartása Istennek. Ekörül sok a zavar a hívőkben és közöttük is. A jobb megértés érdekében példákat hozok a mindennapi életből és az igéből. A kislányról, aki süteményt csent W. Nee említi a következő illusztrációt. Egy kislány, miután az édesanyja elment otthonról, a konyhába osont, és lakmározni kezdett a süteményből, noha tudta, hogy ezt nem szabad. Mikor befejezte
12
megtörölte a száját, letakarította az asztalt, és becsukta a konyha ajtaját. Úgy gondolta, minden rendben van. Mikor édesanyja hazajött, és hívta, a kislány szíve hevesen kezdett verni. Arra gondolt, hogy kitudódott a tette. Amikor anyja vacsorázni hívta, még enni sem tudott nyugodtan. Esténként anya és lánya közt meghitt beszélgetés szokott lenni. Ekkor ez elmaradt. Egész este próbálta elkerülni az anyját. Tehát az anyjával való közössége megszakadt az ellopott édesség miatt, a bűn miatt. Ugyanígy jár a hívő ember is a Mennyei Atyával, ha vétkezik. Továbbra is Isten gyermeke marad, de a beszennyezett lelkiismerete lehetetlenné teszi a Vele való zavartalan közösséget. Mit kell tennie a példabeli kislánynak, hogy újból helyreálljon a régi jó kapcsolat az anyjával? Be kell vallania a bűnét, bocsánatot kell kérnie! Mikor ezt megtette, az édesanyja megbocsátott neki, meg is csókolta. Az ügy lezárult, és a közösségük helyreállt. Nekünk is Isten elé kell jönnünk, és be kell vallanunk, hogy egy konkrét esetben mit vétettünk. Ekkor Ő megbocsát, és helyreáll Vele a közösségünk. Ez a közösséget helyreállító megbocsátás. Folytassuk a kislány példáját! Amikor az anya legközelebb ismét elmegy otthonról, és a lánya egyedül marad, kulcsra zárja mind a szekrény mind a konyha ajtaját, noha ezt korábban sohasem tette. Attól tart, hogy a lánya újból elkövetheti azt a dolgot. Az anya viselkedése megváltozott a lányával szemben. Isten hasonlóképpen bánik velünk. Viszonylag könnyen elnyerjük a közösséget helyreállító megbocsátást, de lehet, hogy Isten megváltoztatja a magatartását, az útjait, az eljárását velünk szemben, fenyít, nevel, hogy ne uralkodjék rajtunk a bűn. Az anya esetében el fog jönni egy nap, amikor ismét hitelre méltónak tekinti a lányát, és az ajtókat nem fogja kulcsra zárni. Ez az uralkodói megbocsátás. Ugyanígy amikor Isten fenyítő keze eltávozik rólunk, uralkodói megbocsátásban részesít. Izrael népe a pusztában Olvassuk el ismét az alapigét! (2Móz. 34,6-7 és Gal.6,7) Szívesen gondolunk arra, amit Isten Mózesnek mondott: Az Úr irgalmas, kegyelmes, késedelmes a haragra, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt. De mit jelent az, hogy nem hagyja a bűnt büntetlenül? Először is azt jelenti, hogy Fiában büntette meg a kereszten. Ebből fakad az Ő örök megbocsátása. Azonban azt is mondja az Úr, hogy az atyák álnokságait a saját fiaiban és unokáiban bünteti meg harmad és
13
negyedíziglen. Hogyan van ez? Nézzük meg ezek beteljesedését abban a történetben, ami 4Móz.14. részben van leírva! A lázongó népet az Úr el akarta pusztítani. Ekkor Mózes emlékeztette Istent arra, amit a 2Móz.34,6-7-ben olvastunk. (lásd 17-18. vers) Kérte, hogy kegyelmezzen meg a népnek, amit Isten meg is tett. (19-20. vers) Ez volt az örök megbocsátás, nem kellett azonnal meghalniuk. A nép megvallotta, hogy vétkezett (40b), ezért közösséget helyreállító megbocsátásban is részesült. Isten nem hagyta el őket, szólt hozzájuk, vezette és gondoskodott róluk továbbra is. De ekkor felemelte rájuk Isten a fenyítő kezét, és 40 évig nem vette le. A lázadók 40 év alatt meghaltak a pusztában. Csak 40 év múlva részesültek uralkodói megbocsátásban. Hogyan büntette meg az atyák vétkét a fiakban? „A ti fiaitok, mint pásztorok bujdosnak e pusztában 40 esztendeig, és viselik a ti paráználkodásaitoknak büntetését…” (33-34. vers) Kérdezhetnénk azonban: Miért haragudott meg ennyire az Úr? Hiszen korábban is sokszor vétkeztek, és Isten megbocsátott, nem emelte fel fenyítő kezét. A 22. vers 2. felében olvassuk: „megkísértettek engem immár tízszer.” Kilencszer Isten uralkodói megbocsátásban is részesítette őket, de a tizedik alkalommal úgy látta, hogy jobb lesz megváltoztatni a néppel szembeni magatartását, mert különben nem tanulják meg tisztelni és félni az Urat. Különben megmaradnak a bűneikben. Testvérek! Az Úr sokszor megbocsátott nekünk is, de ha úgy látja, hogy visszaélünk ezzel a kegyelemmel, egyszer csak felemeli fenyítő kezét, hogy szentségében részesítsen, és addig szó sem lehet uralkodói megbocsátásról, amíg meg nem tanuljuk a leckét. Dávid bűne Olvassuk el 2Sám. 12, 9-14-ig az igét! Dávid házasságtörést és gyilkosságot követett el. A törvény szerint ezekért halálbüntetés jár. Isten hozzá küldte Nátán prófétát, aki rámutatott a bűneire. Dávid összetörve mondta: Vétkeztem az Úr ellen. Isten azt válaszolta, hogy elvette a bűnét, nem fog meghalni. Ez az örök megbocsátás. Dávid lelkiismeretére ránehezedett ez a bűn, ami látható különösen a 32. és az 51. zsoltárból. „Vétkemet bevallám Néked… és Te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt.32,5) Figyeljük meg, nem a bűnét, hanem a bűn terhét! A bűn elvételét Isten Nátán próféta által már megüzente. A bűnteher jelezte, hogy zavar volt az Istennel való közösségében. Még nem élvezte a közösséget helyreállító megbocsátást. Az 51. zsoltárban
14
is ez nyomasztja Dávidot. Kéri, hogy Isten ne vesse el orcája elől, és Szent Szellemét ne vegye el tőle. (13. vers) A 19. versben aztán arról beszél, hogy megértette: Isten nem veti meg töredelmes és bűnbánó szívét. Ez volt a közösséget helyreállító bocsánat. Azután is Istennek szíve szerinti embere maradt, azután is írt Istentől ihletett zsoltárokat. Azonban Isten uralkodói megbocsátását nem élvezhette. Isten felemelte fenyítő kezét, és ez a kéz élete végéig úgy maradt, mert alkalmat adott a gyalázásra az Úr ellenségeinek. (2 Sám. 12,14.) Nem távozott el a fegyver soha a házából. Amnont, Dávid fiát meggyilkolták. Absolon fellázadt ellene, és polgárháborúba sodorta az országot. Dávidnak menekülnie kellett. Feleségeivel a saját fia Absolon hált fényes nappal a nép szeme láttára. A paráznaságból született fia is meghalt. Hiába imádkozott, könyörgött és böjtölt Dávid, a felemelt kormányzó kezet nem lehetett eltávolítani. Micsoda mélységek vannak abban, amit Isten még ezen kívül is mondott neki Nátán által, amikor elsorolja, hogy Isten mennyi jót tett vele, majd így folytatja: „… ha még ez kevés lett volna, még sok mindent adtam volna néked.” – de így már ezeket nem kaphatja meg! (2Sám.12,8) Testvérek, komoly az, ami az alapigénkben van (Gal. 6,7): „Istenből nem lehet gúnyt űzni, mert amit vet az ember, azt aratja is.” Aratja akkor is, ha Isten kedveltje, akkor is, ha Isten gyermeke. Sőt, minél közelebb van valaki Istenhez, annál inkább. (Lásd Nádáb és Abihu esetét: 3Móz.10,1-3) Isten kész megbocsátani minden bűnünket Krisztusért. Nem kell meghalnunk, elkárhoznunk, vagy az Ő közösségét nélkülöznünk, de nem akadályozhatjuk meg abban, hogy ránk nehezedjen kormányzó keze, hogy megfenyítsen, ha úgy látja, hogy ez szükséges azért, hogy tanuljuk meg Őt félni, tisztelni, és szentségében élni. Az adós szolga példázata Olvassuk el Máté 18,21-35-ig az igét! Az Úr azt kívánja tőlünk, hogy a másik embernek bocsássunk meg, ha ellenünk vét, mert nekünk sokkal többet bocsátott meg Isten. Ha ezt nem tesszük, akkor „meg kell fizetnünk mind, amivel tartozunk” (34. vers) Ugyanerről szól a Máté 6,14-15-ben is: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Istennek milyen bocsánatról van itt
15
szó? A közösséget helyreállító az uralkodói és bocsánatáról! Ha én nem bocsátok meg a másiknak, Isten azért nem vonja vissza örök bocsánatát, amiért az Ő Fia meghalt, de kárt szenved a Vele való közösségem, és a keményszívűségem miatt az Úr megfenyít. Átad a hóhérnak, aki megkínoz, és fizetnem kell. Fizetnem nyomorult lelki állapottal, békétlenséggel, nyugtalansággal, félelemmel, magányossággal, elhagyatottság és csalódottság megtapasztalásával stb. Még a sátánnak is átadhat a test veszedelmére, hogy a szellem megtartassék az Úr Jézusnak ama napján. (1Kor. 5,5) Lehetséges, hogy Isten nem bocsát meg? (Máté 6,15; Márk 11,26) Vannak az igében olyan helyek, ahol arról van szó, hogy Isten nem bocsát meg. A fenti két igén kívül (Mt.6,15 és Mk.11,26) ilyen pl. Ésaiás 2,9: „és meg nem bocsátsz nekik”. Ésaiás 22,14: „Meg nem bocsáttatik e bűn tinéktek, míg meg nem haltok”. Ésaiás 26,10: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát”. Ez megdöbbentő, és sok testvérnek okozott már szörnyű lelkiállapotot. Hogy lehet az, hogy a kegyelmes Isten nem hajlandó megbocsátani? Miért nem bocsát meg? Elkövethetek én is olyan bűnt, amit már nem enged el az Úr? Lehetséges az, hogy nem nyerhetek kegyelmet, hiába megyek bűnbánattal az Úr Jézushoz? Ebben az esetben akkor elkárhozom, végem van? Elvesztettem az üdvösségemet? Nem, nem erről van szó! Ezek az igék nem az örök megbocsátásról, hanem Isten uralkodói megbocsátásáról szólnak. Nem érintik az üdvösségünket, hanem arról van szó, hogy ha Isten méltóságát nem féljük, többszöri figyelmeztetését semmibe vesszük, és Hozzá méltatlanul élünk, akkor az Úr felemeli fenyítő kezét, nincs tovább „uralkodói kegyelem”, míg meg nem tanuljuk az igazságot, az Úrhoz méltó igaz járást. Megfenyít, hogy szentségében részesítsen. (Zsid. 12,10) A gutaütött bűnbocsánata és meggyógyítása Olvassuk el az igét Máté 9,1-7-ből! Ezzel kapcsolatban súlyos kérdések merülnek fel: Miféle bűnbocsánatot kapott ez a gutaütött ember? A bűnbocsánattal mikor jár együtt a testi gyógyulás? Milyen bűnbocsánat az, amelyikhez nem kell az illető hite, elég azoké, akik az
16
Úrhoz hozzák? Lehet így örökkévaló vagy közösséget helyreállító bocsánatban részesülni? Nyilvánvaló, hogy az örökkévaló és a közösséget helyreállító bocsánat előfeltétele a személyes bűnbánat és hit. Sok testvér vádolta már önmagát amiatt, hogy szeretteit nem tudta úgy az Úrhoz vinni, mint ezt a beteget hozták. Némelyek úgy vélekednek, hogy ha igazán hinnének, elég lenne a hitük arra is, hogy szeretteik Isten gyermekei legyenek. Ez azonban nem így van! Itt nem az üdvösséggel kapcsolatos bűnbocsánatról van szó, hanem az uralkodói megbocsátásról. Ezen az emberen valamilyen bűne miatt Isten fenyítő keze volt. Vétkezett Isten uralma ellen, azért lett béna. A betegség származhat az Úr kormányzó kezétől. Az Úr Jézusnak hatalmában volt uralkodói megbocsátást gyakorolni, ami azzal járt, hogy a betegsége is meggyógyult, felkelhetett, és felvéve az ágyát hazamehetett. Az örök bocsánat és a közösséget helyreállító megbocsátás nem eredményezi a testi gyógyulást, de az uralkodói megbocsátás igen, ha az Isten fenyítése egy testi betegség volt. Nem helyes tehát az olyan elképzelés, hogy az üdvösséggel és a hitünk megnőttével együtt jár a betegségekből való gyógyulás is. Csak az uralkodói megbocsátásnál kapcsolódik össze ez a kettő: „Megbocsáttattak néked a te bűneid! Kelj fel és járj!” Vajon minden nyomorúság, szerencsétlenség vagy betegség Isten büntető, fenyítő keze rajtunk? Nem! Semmiképpen nem az! Ezzel a kérdéssel azért kell foglalkoznunk, mert hajlamosak vagyunk úgy gondolkozni, hogy az életünk minden nehézsége, minden csapás vagy betegség azért van, mert vétkeztünk, és Isten megbüntetett. Ugyanígy gondolkozhatunk mások élete felől is. Milyen bűnt követett el Jób? Tudjuk, hogy vagyonának, gyermekeinek és egészségének elvesztése nem valamiféle bűne miatt történt. A barátai végig kitartottak emellett, és Isten ezért meg is dorgálta őket. (Jób 42,7) Ján.9,1-3-ban olvasunk a vakon születettről. A tanítványok is azt gondolták, hogy ez ennek az embernek vagy a szüleinek a bűne miatt van. Az Úr azonban azt mondta: „Sem ez nem vétkezetett, sem ennek szülei: hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” Egyszer egy vak és egy mindkét lábára béna testvér beszélgetett. Azt
17
kérdezte az egyik: Testvér, gondolkoztál-e már azon, hogy miért vagyunk mi, mint hívő emberek ilyen nyomorultak? Végül arra jutottak, azért, hogy majd az utolsó ítéletkor senki ne vádolhassa Istent és az Ő népét azzal, amivel a sátán vádolta Jób miatt Istent: „Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-é körül őt-magát, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott… de bocsásd csak rá a te kezedet, verd meg… avagy nem átkoz-é meg szemtől szembe téged?” (Jób 1,9-11 és2,4-5) Vagyis azért is engedhet az Úr nyomorúságot az életünkre, hogy nyilvánvalóvá legyen, a hívők nem testi-földi áldásokért ragaszkodnak az Úrhoz, hanem Isten önzetlen szeretete ébresztett bennük viszont szeretetet iránta. Hívő családokban Isten áldásaként fogadják a gyermekeket sorban. Néha ad Isten egy-egy súlyos testi vagy szellemi fogyatékos gyermeket is, úgy, mint a hitetlen családokba is. Nekünk a hat gyermekünk közül egy olyan súlyos szívrendellenességgel született, hogy 3 hónapos korában meghalt. Miért? Nem büntetésül, hanem azért, amit az előbb mondtunk: példa gyanánt az ember-és szellemvilág előtt arra a hitbeli magatartásra, amit Jób így fogalmazott meg: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el?” (Jób 2,10) Azzal a bizalommal vesszük el, hogy Istentől jön, tőle pedig végeredményben jó származik, mert amit ad, az örökkévalóság szempontjából áldás és gazdagság. Amikor Isten fenyít (pl. betegséggel) annak az okát jól tudja a hívő ember. Abban a dologban Isten már rendszerint többször is figyelmeztetett, csak mi kemények maradtunk, nem engedelmeskedtünk Neki. Szinte kihívtuk magunk ellen Isten haragját. Olyan ez, mint amikor mi is figyelmeztetjük a gyermekünket, de nem hallgat ránk. Mikor megfenyítjük, akkor meg is mondjuk neki, hogy miért kapta. Értelmetlen lenne megverni egy gyermeket úgy, hogy nem adjuk tudtára annak az okát. Isten is tudtunkra adja. A gyermekünket apró dolgokért nem büntetjük keményen. Nyomós oka van annak, ha felemeljük rá a kezünket. Nem gyengeség, gyarlóság vagy tudatlanságból elkövetett vétek, hanem valami nagyobb bűn, engedetlenség, tudatos, szemtelen szembeszegülés. Isten fenyítésének is nyomós oka van, amit nem titkol el előlünk. Az igében előre figyelmeztet bennünket ezekre.
18
Ha egy testvér súlyos bűnbe esik Egyszer egy igehirdető testvér olyan bűnbe esett, és benne élt, amin nemcsak a hívők, hanem a hitetlen környezete is megütközött. Egy idő múlva ez a testvér mélyen fájlalta, és megítélte magát abban, amit tett. Elmondta, hogy mennyit gyötrődik miatta, hogy a poklok mélységeit járta meg, hogy már az öngyilkosságra is gondolt, mert semmi kiutat nem látott. Végül összetörve és bűnbánattal az Úrhoz tudott jönni, és részesült a számára szinte felfoghatatlan kegyelemben, az Úrral való közösséget helyreállító bocsánatban. Megalázta magát a testvérek előtt is, és helyreállt a közössége velük is. Ekkor abban a gyülekezetben, ahol ez a testvér élt, voltak olyanok, akik biztatták, hogy szolgáljon most már igével, mint annak előtte. A vezető testvérek úgy látták, hogy nem szolgálhat. Egyesek keményszívűséggel vádolták meg a vezetőket mondván: ha Isten megbocsátott neki, ők nem tudnak megbocsátani? Azt kérdezték, ha az Úr úgy eltörölte ennek a testvérnek a bűnét, mintha nem is követte volna el, ha teljesen hófehérre mosta, akkor mi jogon tiltják el az igeszolgálattól ezt a testvért? Ezek a testvérek nem látták világosan azt, amiről most szó van, hogy tudniillik más Isten örök bocsánata, más a közösséget helyreállító megbocsátása, és más az uralkodói megbocsátás. Az első kettőben kétségkívül részesült ez a testvér, de amit vetett, annak aratása volt akkor is, amikor már helyreállt az Úrral és a testvérekkel való kapcsolata. Igeszolgáló vagy vezető nem lehetett többé, mert mint Dávid, alkalmat adott Isten ellenségeinek a gyalázkodásra. Nem a testvérek keményszívűsége, hanem az ige állapítja meg: „Szükség pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívül valóktól, hogy gyalázatba és az ördög tőribe ne essék” (1Tim.3,7) Megjegyzem, hogy ez a testvér nem is akart többé igével szolgálni, mert nem tartotta magát erre méltónak. Az más kérdés, hogy a helyreállott élete, az alázata, a kenyértörések alkalmával mondott, Isten kegyelmére újból és újból rácsodálkozó hálája, (hogy még őt is szereti az Úr), és a személyes bizonyságtételei építőek voltak, és ezzel ő szolgált sokaknak. W. Nee az említett füzetében ír egy testvérről, aki valami rosszat tett, majd megbánta. Valaki azt kérdezte tőle: „Igaz-e, hogy megtértél és visszajöttél? Most állj az Úr elé, és a következőket mondd: valamikor edény voltam a fazekas kezében, de most ez az edény széttört. Ne erőltesd az Urat, hogy ismét azzá az edénnyé tegyen, aki voltál. Alázatosan így imádkozz: Uram, légy irgalmas hozzám, tégy olyan
19
edényeddé, amilyenné jónak látod. Nekem jó az is, ha tisztességre való edénnyé teszel, de az is, ha nem tisztességre való edénnyé.” (Lásd, Jer.18,1-6 és 2Tim.2,20-21) Hogyan viselkedjünk azokkal, akik Isten fegyelmező keze alatt vannak?(Akik aratják azt, amit vetettek.) A fő szempont: Legyünk irántuk részvéttel, ne ítéljük el! Legyünk alázatosak, okuljunk belőle, mert mi sem vagyunk különbek! Amikor gyerekek voltunk hatan voltunk testvérek, és ha a szüleim valamelyikünket megbüntették valamiért, akkor a többiek is megrettentek, és meghúzták magukat. Éreztük, hogy nem vagyunk feddhetetlenek. Ha mégis előfordult, hogy valamelyikünk örült annak, hogy a másik kikapott, és ezt a szüleim észre vették, akkor a kárörvendő is kapott. A Jób 6,14-ben olvassuk: „A szerencsétlent a barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét”. Olvassuk el a Luk.13,1-5-ig az igét! Akikre rászakadt a torony, akiknek vérét Pilátus az áldozatukkal elegyítette, azok nem voltak bűnösebbek a többi embernél. Sőt, azt mondja az Úr: „ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek”. Ha valakikre Isten kinyújtotta a kezét, ha valakiket fenyít, ha valakit tragédia ér, nehogy elítéljük azokat, sőt inkább rettenjünk meg, hogy én nem hívom-e ki magam ellen valami engedetlenséggel Isten haragját! Olvassuk el a Máté 7,1-2-t!: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek”. A mostani nyomorúságunk oka sokszor a múltbeli ítélkezésünk. Pl. megítéljük azt, akinek baj van a családjában, a gyerekeivel. Egy idő múlva mi is bajokkal küzdünk a családban, hogy megtanuljunk másokkal szemben nem kritikusnak, hanem jószívűnek és megértőnek lenni. Az antikrisztusi korban a zsidók sokat fognak szenvedni: üldözést, éhséget, ruhátlanságot, betegséget, börtönt. Ezt Isten megengedi, mert szükségesnek tartja megmutatni nekik is, milyen gonosz dolog elvetni Isten Fiát, és helyette a sátán emberét fogadni el Messiásként. A kormányzói fenyítés Isten hatásköre! Az emberek azonban nem növelhetik az ő nyomorúságukat még részvéttelenséggel sem. Akik ilyenek, azok is Isten ítéletével találják szembe magukat. (Máté 25,4146) Akik viszont részvéttel lesznek irántuk, és meglátogatják őket, csillapítják az éhségüket, felruházzák a mezíteleneket stb., azok a
20
Máté 25,33-40 szerint Jézus Krisztus jobb keze felől állanak, és „öröklik az országot”. Mit tegyünk, ha mi esünk Isten kezébe? (Ha aratjuk, amit vetettünk) Először is alázatosan fogadjuk el, amit Isten ránk mért! 1Pét.5,6: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” Isten „hatalmas keze” a fenyítő kéz. (Isten „örökkévaló keze vagy karja” a védő kéz.) Ha rugódozunk fenyítő keze ellen, csak magunkat törjük össze. Eltört edények leszünk, jövő nélkül! Figyeljük meg, hogy Dávid milyen alázattal hordozta Isten büntetését! Azt mondta, amikor Sémei szidalmazta: „Az Úr mondotta neki: Szidalmazzad Dávidot; és ki mondhatja neki: Miért míveled ezt? … Netalán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett.” (2Sám.16,10-12) Ha például valaki engedetlenül és bolondul belement hívő létére egy hitetlennel kötött házasságba, akkor hordozza el alázatosan annak minden nyomorúságát, és ne próbáljon belőle szabadulni! Várja meg, míg eljön Isten és leveszi róla. Amikor majd „Isten felmagasztalja annak idején.” Ez így van minden más estben is. Az idő és alkalom az Úr kezében van. Minél jobban megalázkodunk Isten hatalmas keze alatt, annál hamarabb eljön uralkodói megbocsátása. Ha zúgolódunk, panaszkodunk, azon törjük a fejünket, hogyan kerülhetnénk el azt, amit Isten ránk szabott, akkor hosszabb lesz a szenvedésünk. Ki tudna elmenekülni Isten keze elől? Másodszor nehogy elcsüggedjünk vagy elkeseredjünk! Olvassuk el a Zsid.12,5-15-ig! A fenyítés keserves, akár a családunkban van, akár a munkahelyünkön, a lelkünkben vagy a testünkben. De ne csüggedjünk el! Javunkra van, és csak addig tart, amíg az Úr el nem éri a célját. Akkor uralkodói bocsánatában részesülünk, és leveszi rólunk a ránk nehezedő súlyos kezét. Addig pedig bármi áron akarjunk Neki engedelmeskedni, és félni Őt. Befejezésül szeretném, ha Isten gyermekei elgondolkoznának ezeken, és a szívükben forgatnák. Jó lenne, ha Isten kormányzását, annak komolyságát és súlyát megismernék a testvérek a hitéletük kezdetétől fogva. Ez sok nehézségen átsegítene. Több igét világosabban értenénk, és ki lehetne kerülni sok buktatót. W. Nee azt írja, hogy ha
21
tudomása lett volna Isten uralkodói mivoltáról közvetlenül az után, hogy üdvösségre jutott, sokkal kevesebb problémája és baja lett volna. Meg vagyok róla győződve, hogy nekem is, és még sok-sok testvérnek jó lett volna korábban hallani erről. Egy testvér, akin hosszú ideig rajta volt az Úr fenyítő keze, és azután hallott ezekről tőlem, azt kérdezte: „Miért nem beszéltetek erről korábban? Kikerülhettem volna sok-sok szenvedést és a bűneim általi megalázást. De a jövőre nézve még így is jó, hogy most már tudok róla.” Kívánom, hogy Isten Szent Szelleme által magyarázza tovább ezeket az igéket, adjon kijelentést, és gyújtson e tekintetben is világosságot a szívünkben! Ámen Debrecen, 2004. máj. 08.
