CSALÁNZÓK. CSALÁNZÓK TÖRZSE Phylum Cnidaria

4 CSALÁNZÓK

Az állatok elsöprő többsége a VALÓDI SZÖVETES ÁLLATOK körébe (Subregnum Eumetazoa) tartozik, amelyek, a szivacsokkal ellentétben, valódi szövetekkel rendelkeznek, elsődlegesen két csíralemezzel: ekto- és entodermával. A mezoderma másodlagosan jelenik meg. Emésztésük kezdetben még sejten kívüli, később sejten belülivé válik. Elsődlegesen sugaras (radiális) szimmetriájúak, később jelenik meg a kétoldali (bilaterális) szimmetria. A valódi szövetes állatok egyik primitív, kezdetleges csoportját képezi a KÉTCSÍRALEMEZESEK (ŰRBELŰEK) főtörzse (Superphylum Diploblastea = Coelenterata). Az ide tartozó lények elsődlegesen radiális szimmetriájúak, és csupán két csíralemezzel rendelkeznek. A két csíralemez között az ún. közti réteg található, amely azonban sejtes szerkezet nélküli, sok mukopoliszacharidot tartalmazó kötő-támasztó szerepű kocsonyás réteg, ún. támasztólemez (mezogloea). A két csíralemez egysejtrétegű, az entoderma az ősbélüreget (coelenteron) béleli, s ez a gasztrula stádium ősbelének felel meg. Az ősbélüreg a száj-kloákanyílással (buco-analis nyílás) nyílik a külvilágra. Az ekto- és az entodermát főleg ún. hámizomsejtek (myoepithelialis sejtek) képezik, melyek alapjánál izomrostokat találunk. Az ektodermában ezek hosszanti irányban, az entodermában körkörösen helyezkednek el. Az entoderma sejtek egy-két ostorral is rendelkeznek. Idegrendszerük diffúz, ingerületvezető sejtek laza hálózatából áll. Ivarsejtjeik az ektodermában jönnek létre, ivartalan szaporodási mód is ismeretes náluk, sok esetben a nemzedékváltakozás is megfigyelhető. Két alakjuk lehet: medúza és polip. Elsődlegesen a medúza alak az ivaros, a polip az ivartalan. Körülbelül 9000 faj tartozik ide. Egyetlen idetartozó törzset tárgyalunk, a csalánzók csoportját. CSALÁNZÓK TÖRZSE Phylum Cnidaria Az idetartozó élőlények jellegzetessége a csalánzósejt (cnidoblast, nematocyta) jelenléte, amely az ektodermában található, és védőfunkciót lát el. Belsejében egy kettősfalú csalántok (cnida) található, ennek a csúcsi része erősen megnyúlt, majd betüremkedik a tok

belsejébe, s így jön létre a spirálisan feltekeredett csalánfonal. A csalántok nyílását egy kis fedő (operculum) borítja. A csalánsejt egy érzéktüskével rendelkezik (cnidocil), amely ostor eredetű. Ennek ingerlése váltja ki a csalántömlő kicsapódását. Ez a sejttípus szinte csak erre a csoportra jellemző, rajta kívül egyetlen bordásmedúza fajnál ismert még, illetve a nyálkaspórásoknál (Myxozoa) is ehhez hasonló sejtek találhatók. Általában háromféle csalánsejtet különböztetnek meg: (1) hurkoló (volventes) típus, amely nem rendelkezik méreganyaggal, (2) faltörő (penetrantes) típus, amely a fonal alapjánál tüskékkel rendelkezik, és méreganyagot juttat a sebbe, és (3) ragasztó (glutinantes) típus, amely a fonal pórusain kifolyó ragasztóanyaggal rendelkezik. Működésbe léptük után elpusztulnak. A csalánsejtek ún. ütegekbe (batteria) tömörülnek a karok felszínén. Az ekto- és entodermát alkotó sejtek ostoros sejtek. A mezogloeában találhatós sejtes elemek főleg az ektodermából származnak. Központi üregük egyszerű, vagy sugárirányú falakkal tagolt, ez az ún. űrbél (gastrovascularis rendszer). Sok esetben valamilyen merevítő struktúrával rendelkeznek, ez lehet ekto- vagy entodermális eredetű. Méretük a néhány mm-től a 2 méteresig változik, lehetnek magányosak és telepesek is, a telepek több méteres nagyságot is elérhetnek. Ivartalan szaporodásuk a bimbózás. Körülbelül 9000 fajuk ismeretes. Többnyire tengeriek és ragadozók, de találunk közöttük szűrögetőket és néhány parazitát is. Megjelenésük leletek alapján a kambriumra tehető. Testfelépítésük alapján két altörzsüket különböztetjük meg (3. szövegdoboz). 3. szövegdoboz A csalánzók osztályozása: I. Medusozoa altörzs (Subphylum Medusozoa) 1. Hidraállatok osztálya (Classis Hydrozoa) a.) Hidrafélék rendje (Ordo Hydroidea) b.) Édesvízi medúzák rendje (Ordo Limnomedusae) c.) Telepes medúzák rendje (Ordo Siphonophora) 2. Kehelyállatok osztálya (Classis Scyphozoa) a.) Zászlósszájúak rendje (Ordo Semeostomae) b.) Gyökérszájúak rendje (Ordo Rhizostomae) c.) Füles kehelymedúzák rendje (Ordo Stauromedusae) 3. Kockamedúzák osztálya (Classis Cubozoa) a.) Kockamedúzák rendje (Ordo Cubomedusae) II. Virágállatok altörzse (Subphylum Anthozoa) 1. Virágállatok osztálya (Classis Anthozoa) 1.1. Nyolcosztatú virágállatok alosztálya (Subclassis Octocorallia) a.) Bőrkorallok rendje (Ordo Alcyonaria) b.) Szarukorallok rendje (Ordo Gorgonaria) c.) Tollkorallok rendje (Ordo Pennatularia) 1.2. Hatosztatú virágállatok alosztálya (Subclassis Hexacorallia) a.) Tengeri rózsák rendje (Ordo Actiniaria) b.) Kőkorallok rendje (Ordo Madreporaria) 1.3. Csöves virágállatok alosztálya (Sublcassis Cerianthipatharia)

Gerinctelen állattani praktikum I., 3. fejezet

Csalánzók

I. MEDUSOZOA ALTÖRZS Subphylum Medusozoa Két fejlődési alakjuk van: polip és medúza, s mindkét alak sugaras szimmetriával jellemezhető. A polip megnyúlt, inkább csőszerű, tömlőszerű, teste kétsejtrétegű, az ekto- és entoderma között vékony mezogloea található. Testének orális pólusán található a szájkloákanyílás (buco-analis), e körül a szájmező (peristoma), melynek peremén tapogatókat (tentaculum) találunk. A száj-kloákanyílás körüli rész gyakran kiemelkedő, szájcsőszerű alakot ölt magára (hypostoma, proboscis). Az aborális póluson talpkorongot találunk. A tapogatók tömörek. Az űrbél lehet tagolatlan de tagolt is. Ülő életmódot folytató alakok általában. Hímnősek is lehetnek, ivarosan és ivartalanul egyaránt szaporodhatnak. A polip alak általában ivartalanul hozza létre az ivarosan szaporodó medúza alakot. A medúza felépítése lényegesen különbözik a polipétól, s ez elsősorban szabadonúszó életmódjából következik. Alapvetően egy felfelé fordított és hosszanti tengelye mentén összenyomott, ellaposított polipból is levezethető. Ennek megfelelően a szájnyílás lefelé mutat, s itt találhatók a tapogatók is. A széles, lebegést szolgáló ernyő (umbrella) a polip talpkorongjának és törzsének felel meg. Az ernyő felső domború részét exumbrellának nevezzük. Az ernyő alatti homorú rész (subumbrella) a szájtájéknak felel meg, míg a medúza szájcsövét (manubrium) ennek közepén találjuk. A száj-kloákanyílás az ún. garatban folyatódik, mely a medúzatest közepén található gyomorba torkollik. Ebből sugárcsatornák indulnak ki az ernyő pereme felé, ahol egy körcsatorna kapcsolja össze őket. A lebegtetésnek és a testszerkezetnek megfelelően a mezogloea itt vastag, kocsonyás réteget képez, melynek 99%-a víz. Testük áttetsző, különböző színekben tündökölhet. Az ernyő szélén egy körkörös izomrostokban gazdag ektodermasejtréteg található. Az ernyő szélén ugyanakkor érzéksejtek is találhatók. A medúzák váltivarúak, ivarosan szaporodnak. Többnyire szabadon lebegő életmódot folytatnak, de egyes redukált formák a polipon maradva helyhez rögzített életet folytatnak, tulajdonképpen ivarszervekké alakulva át. Egyes fajaik vándorolnak, sőt, bizonyos fajoknál ez a vándorlás a holdciklushoz köthető – a Carybdea alata REYNAUD, 1830 kockamedúza faj a holdtölte utáni kilencedik vagy tizedik napon jelenik meg nagy tömegekben a Hawaii szigetek partjainál. HIDRAÁLLATOK OSZTÁLYA Classis Hydrozoa Többségükben kistermetűek, a néhány mm-estől a 40 cm-esig terjedő mérettartománnyal jellemzik e csoportot. A legnagyobb telepes fajok azonban a 3 métert is elérhetik. A mezogloea vékony, sejtes elemekben szegény. Medúza alakjuk (hidromedúza) általában kisméretű (1-3 cm). Kevés tapogatóval és egyszerű, csőalakú manubriummal rendelkezik. Mivel az ernyő peremén egy fátyol (velum, craspedon) húzódik körbe, ezért fátyolos medúzáknak is nevezik őket (craspedot medúza). Az ernyő pereme egységes, tapogatókkal ellátott. A gyomorból kiinduló sugárcsatornák száma 4 vagy négynek a többszöröse. Az ivarszervek ektodermálisak, a tapogatókhoz vezető küllőkön helyezkednek el, a szubumbrellán külsőleg. Általában váltivarúak. Nem minden fajnak van azonban medúzaalakja, egyes ősi fajok ugyanakkor polipalakkal nem rendelkeznek.


Csalánzók

A polipalak (hidropolip) tipikus felépítésű, űrbele osztatlan. Bimbózása oldalirányú. Édesvízi polipoknál előfordul az ivaros szaporodás is. Többségük telepes, bevonatszerű telepeket hoznak létre. Az aljzaton elterülő indák (stolon) gyökérszerűen elágaznak és rögzítik a telepet. A nyelek végén található polipot hydranth-nak nevezzük. Egy telepen belül a nyelet kitinszerű merevítő struktúra, ún. periderma védi, melyet az ektoderma képez. A telepen belül az egyedek funkcionálisan differenciálódhatnak (polimorfia): faló- (gastrozoid) és szaporítóegyedek (gonozoid) jöhetnek létre, de lehetnek tapogató (dactilozoid) vagy védőegyedek (acanthozoid) is. Más fajok telepei egyneműek (homomorfia). Az egyes egyedek űrbelei a nyelekben található csőrendszeren keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Egyes fajaik merev vázat fejlesztő telepeket hoznak létre, mint a tűzkorallok (Mylleporidae), melyek nevüket csalánütéseik emberre nézve fájdalmas, veszélyes jellegéről kapták. Körülbelül 2700 fajjal rendelkeznek, ebből csupán 700 faj esetében ismeretes a medúzaalak. Túlnyomó többségük tengeri és ragadozó, bár parazitákat is találunk közöttük (Narcomedusae), amelyek rRNS vizsgálatok alapján a nyálkaspórásokkal (Myxozoa) rokoníthatók. Feltehetően ez utóbbiak nagyon leegyszerűsödött parazita csalánzókból fejlődhettek ki. A Narcomedusida alrendbe tartozó egyik faj, a Polypodium hydriforme USSOV, 1885 a kecsege (Acipenser ruthenus LINNAEUS, 1758) petefészkében fejlődik egy darabig az itt található ikrákon ivartalanul szaporodva, majd az ikrázással szabadba kerülnek a kialakuló, ivarosan szaporodó medúzaalakok. Az ikrázó hal nem károsul, de az ikrák elpusztulnak, s ilyen módon akár parazitoidnak is tekinthető e hidraállat. A HIDRAFÉLÉK rendje (Ordo Hydroidea) a legfajgazdagabb rend, tipikus hidraállatok tartoznak ide. A polipok legtöbbször telepesek. Tengeri és édesvízi fajokat egyaránt találunk közöttük. Az édesvíziek általában nem rendelkeznek medúzaalakkal. Az egyik legismertebb képviselője ennek a csoportnak a közönséges hidra (Hydra vulgaris PALLAS, 1766). Szürke, barna vagy vöröses színű, teste akár 2 cm-es is lehet. A szájkúp enyhén konvex, 4-12 tapogatóval rendelkezik. Ütegeiben 1-2 faltörő, 15-20 hurkoló és 2-3 ragasztó csalánsejt található (4. szövegdoboz). Medúzaalakkal nem rendelkezik. Hermafrodita faj, a talpkorong közelében fejlődnek a női, a tapogatók közelében a hím ivarszervek. Fejlett regenerációs képesség jellemzi. Tapogatóit használva araszoló vagy cigánykerekező mozgással képes helyváltoztatásra. 4. szövegdoboz A közönséges hudra (Hydra vulgaris) hosszmetszeti képe Hosszmetszetben megfigyelhető a két egysejtrétegű lemez: az ekto- és az entoderma. Közöttük a vékony támasztólemez (mezogloea) található. Az entodermával bélelt űrbél megnyúlt, osztatlan és behatol a karokba is. Az ektodermát téglalap alakú hámizomsejtek alkotják. Közöttük pálcika alakú érzéksejteket is találhatunk, valamint egyéb hézagtöltő sejteket és főleg a karokon, csalánsejteket is. A vastagabb entodermát alkotó hámizomsejtek ostorosak (két ostor is lehetséges), megnyúlt tömlőalakúak, külső felük amőboid alakváltoztatásra is képes. Közöttük ostornélküli mirigysejtek lelhetők fel, ezek elsősorban a száj-kloákanyílás körül tömörülnek.

Apró állatokkal táplálkozik. Akár a nála látszólag valamivel nagyobb kandicsrákokat vagy vízi bolhákat is képes elkapni és begyűrni űrbelébe. Télen mélyebb vízrétegekbe vándorolnak, a peték lerakása után pedig nyugalmi állapotba kerülnek vagy elpusztulnak. A petéknek vastag, ellenálló fala van, amely megvédi őket az alacsony hőmérséklettől. Meleg évszakokban csak ivartalanul szaporodnak. Mindenhol előfordul, de nem túl gyakori. Nála gyakoribb váltivarú testvérfaja, a H. attenuata PALLAS, 1766. E fajnál a szájkúp lapos vagy konkáv.


Csalánzók

A zöld hidra (Hydra [= Clorohydra] viridissima PALLAS, 1766) nevéhez illően erős zöld színű, az entodermában fellelhető szimbionta zöldalgáknak (zoochlorella) köszönhetően. Mérete 12-15 mm-es. Szintén csak polipalakja van, 6-8 rövid tapogatóval rendelkezik. Édesvízi, kozmopolita faj, csak tiszta vizekben fellelhető, még hidegebbekben is. A tengeri fajok közül az ágas polipocska (Eudendrium ramosum LINNÉ, 1758)az egyik legközönségesebb telepes faj. Monopodiálisan elágazó polimorf telepeket hoz létre: faló- (gastrozoid) és szaporító egyedeket (gonozoid) egyaránt találunk. A telepet hálózatos indaszövevény (hydrorhiza) rögzíti, ebből emelkedik ki a telep nyele (hydrocaulus), amely folyamatosan növekedő, s a végén található a legöregebb egyed. A telepek dioikusak, azaz vagy csak női, vagy csak hím jellegű szaporítóegyedek találhatók rajtuk. A polipocskákat (hydranth) nem borítja védő kutikula (periderma), csak nyelüket és a telep többi részét, s a periderma jellegzetesen megtűrődik közvetlenül a főtengelyhez való csatlakozás előtt. A falóegyedek duzzadt ormánnyal rendelkeznek, melynek tövében található a 20 tapogatót tartalmazó tapogatókoszorú. A női jellegű egyedek több sugárirányban elhelyezkedő gonoforral rendelkeznek, amelyek tagolatlanok és duzzadtak a végük felé. Ezzel szemben a hím egyedek rozettaszerűen elhelyezkedő gonoforjai szakaszonként befűzöttek, s ennek következtében a végük felé növekvő nagyságú gömbökből összeálló fűzérként néznek ki. Mindkét ivaros egyednek hiányzik a száj-kloákanyílása. A telepet hálózatos indaszövevény (hydrorhiza) rögzíti az aljzathoz. Medúzaalakjuk szabad. Telepei elérhetik a 10 cm-es magasságot, bokorszerűek. Megtalálható a Fekete-tengerben és a Földközi-tengerben egyaránt. A tengeri gyöngyike (Tubularia larynx ELLIS & SOLANDER, 1786) egyszerű, főtengely nélküli telepeket képez, ahol az egyes egyedek a hydrorhiza szövedékből indulnak ki, de nyeleik nem ágaznak el. Telepei homomorfak, minden egyed rendelkezik egy ormánnyal, amelynek csúcsán közvetlenül a száj-kloákanyílás körül rövid orális tapogatókat találunk, míg a szájmező peremén, az ormány tövében találjuk a hosszabb aborális tapogatókat. A gonoforok az aborális tapogatók tövéből csüngenek le szőlőfürtszerűen. A polipocskák törzsét peridermális burok veszi körül. Telepei 6-8 cm magasak. Az Európa körüli tengerekben gyakori. Szimpodiálisan elágazó polimorf telepei vannak a villás csengettyűkének (Obelia dichotoma [LINNAEUS, 1758]). A telepnek főtengelye nincs, az egyedek mindig az előző egyed nyeléből ágaznak ki. Az egyes hydranthokat peridermakehely védi: ún. hydrotheca a falóegyedek esetében és gonotheca a szaporítóegyedeknél. A falóegyedek az ágas polipocskához hasonlóan duzzadt ormánnyal és annak tövében kb. 20 tapogatóval rendelkeznek, míg a szaporítóegyedek esetében csak gonoforokat találunk. Kis medúzaalakkal rendelkezik. A Földközi-tengerben gyakori. Fekete-tengeri rokona az Obelia geniculata (JOHNSTON, 1847). Szintén polimorf, bevonatszerű telepeket képez a csigaőr (Podocoryne carnea M. SARS, 1846). A falóegyedek (gastrozoid) 8-10 tapogatóval és megnyúlt ormánnyal rendelkeznek. A szaporítóegyedek (gonozoid) szintén rendelkeznek tapogatókkal, de ezek lényegesen rövidebbek a falóegyedekénél. Megnyúlt, hengeres testük közepén találjuk a gömbded gonforokat. A tapogatóegyedek (dactilozoid) megnyúltak, vesszőszerűen meggörbültek, tapogatóik és száj-kloákanyílásuk hiányzik. A védőegyedek (acanthozoid) rövidek, tapogatónélküliek és tüskeszerűek. Veszély esetén a védőegyedeken kívül az összes többi egyed összehúzódik. Indaszövedéke vastag, bevonatszerű. Remeterákok által lakott csigaházakon is élnek, de gyakrabban magának az élő csigán (pl. varsacsiga - Nassarius reticulatus [LINNAEUS, 1758]) találhatók. A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban elterjedt.


Csalánzók

Az ÉDESVÍZI MEDÚZÁK rendjére (Ordo Limnomedusae) a medúza alak jelenléte jellemző. Ernyőjük nincs lebenyekre osztva, peremükről számos tapogató csüng alá. Gasztrális üregükből sugárirányú csatornák indulnak ki az ernyő pereme felé. A rend nálunk előforduló egyetlen édesvízi képviselője, az édesvízi fátyolosmedúza (Craspedacusta sowerbyi LANKESTER, 1880) nem őshonos, Észak-Amerikából behurcolt. Kétféle polipalakkal rendelkezik. Az egyik típus palack alakú, tapogatója nincs, orális vége buzogányszerű. A másik poliptípus gömbded és 8-30 merev tapogatóval ellátott. Mindkét poliptípus kisméretű, 2,5 mm-es. Mindegyik polip egyetlenegy medúzát hoz létre. A kb. 0,2-2 cm-es átmérőjű medúza alaknak 4 nagy peremtapogatója van, 32-64 közepes méretű és 300400 kisebb peremtapogatója. A manubrium négyélű. Melegkedvelő, kozmopolita faj, elsősorban trópusi vízinövényekkel terjedt el, az ember segítségével. A medúza alak csak a 24oC-nál melegebb vizekben jelenik meg, a polip forma a hidegebb vizekben is előfordul. Nálunk a bukaresti Botanikus Kertből, illetve a Duna-Fekete-tenger csatornából ismeretes. Őshonos tengeri rokona a Moerisia maeotica (OSTROUMOV, 1896) félsósvízi reliktumfaj, de a medúzaalakok az édesvizekbe is behatolhatnak. A medúza ernyője kb. 8-20 mm-es átmérőjű, gyengén domborodó, 24-36 peremtapogatóval rendelkezik, mindegyik tövében egy kis vörösesbarna szemmel. A szájcső rövid, négyélű, a sugárcsatornák száma négy. Az ernyő alsó oldalán a sugárcsatornák alatt négy nagy, fehér színű ivarszerv található. A polip zömök, 8-12 tapogatóval. Dobrudzsában a félsós vizű Sinoe-tóban és a Duna torkolati régiójában fordul elő. A TELEPES MEDÚZÁK rendjének (Ordo Siphonophora) tagjai nevükkel ellentétben nem medúzaalakkal rendelkeznek, hanem lebegő vagy úszó telepekbe tömörülő polipalakokkal. A telep központi része a törzs vagy tengely (stolon, cormus), amely lehet fonal alakú, vagy lapos, korong alakú. A telep csúcsán található a lebegtetést szolgáló tetőszerv, ez úszóharang (nectocalyx) vagy léghólyag (pneumatophora) lehet. A tengely alsó részéhez csatlakoznak a különböző funckiójú egyedek: úszóegyedek (nectozoid), fedő- (filozoid), tapogató (dactilozoid), faló- (gastrozoid) és szaporító egyedek (gonozoid). A falóegyedek tövében erednek a hosszú, csalánütegeket tartalmazó fogófonalak. Kifejezetten tengeriek és ragadozók, akár nagyobb halakat is képesek elfogni. A Fekete-tengerből hiányoznak. A közönséges telepes medúza (Physophora hydrostatica FORSSKAL, 1775) viszonylag kisméretű, 5-6 cm nagyságú telepeket képez. Léghólyagja kicsi, kárminvörös, a tengely fonalszerű, alsó végén korongszerűen kiszélesedik. A tengely felső részén a léghólyag alatt két sorban elhelyezkedő hordó alakú úszóegyedet találhatunk, ez alatt találjuk a többi egyedtípust, amelyek vörös színűek. A tapogatóegyedek kesztyűujjszerűek, a falóegyedek csőszerűek. A fogófonalakon a vörös csalánütegek gumószerűen jelennek meg. A leányegyedek (cormidium) fűzérszerűen sorakoznak, a legidősebbek a fűzér végéről állandóan leválva újabb telepeket hoznak létre. Az Európa körüli tengerekben gyakori. A portugál gálya vagy hólyagmedúza (Physalia physalis LINAEUS, 1758) léghólyagja 20-30 cm-es is lehet, hátoldalán hosszanti ezüstös tarajszerű él húzódik. A léghólyag alján találjuk a korong alakú törzset, amelyről a különböző típusú egyedek csüngenek alá. A falóegyedek csőszerűek, a tapogatóegyedek vékonyak, a gonozoidok gazdagon elágazóak és nagyok. Csalánütegeket tartalmazó több méter (10-50 m) hosszú fodros, kékes színű fogófonalai a gerinces állatokra is veszélyesek. A fogófonalak rátekeredve az áldozatra felemelik azt a falóegyedekhez, ahol megkezdődik az emésztés. Mérgük nagyon erős, egy gramm fogófonalból előállított méreg 2 óra alatt megöl egy galambot. Kozmopolita faj, a Földközi-tengertől a Csendes- és az Atlanti-óceánig mindenhol megtalálható. Sokszor nagy csapatokban sodródik a vízfelszínen. Csónakszerű alakjáról kapta nevét. A vitorlás medúza (Velella velella LINNAEUS, 1758) léghólyagja és törzse korong alakú, kb. 4-6 cm átmérőjű. Lapos léghólyagjának felső részéről függőleges hártya, ún. vitorla


Csalánzók

emelkedik ki, alsó részéhez kapcsolódnak a különböző egyedek. A léghólyag jellegzetes, koncentrikus kitincsatornákkal rendelkezik, melyeket levegő tölt ki. Innen szintén kitincsövek vezetik a légköri levegőt az alatta található egyedekhez. A korong alakú törzs szélén egy sorban tapogató egyedek találhatók, a törzs közepén pedig egy nagyméretű ún. elsődleges falóegyed helyezkedik el. A korong teljes felületén ún. másodlagos, lényegesen kisebb, de hasonló szerkezetű falóegyedek találhatók. A gonozoidok aprók, szemölcsszerűek, és a másodlagos falóegyedek között helyezkednek el. A mezogloeából kialakuló támasztólemezbe kitin rakódott le. A Földközi-tengertől az Atlanti- és Csendes-óceánig mindenhol megtalálható, sokszor kilométeres hosszúságú rajokat képez. KEHELYÁLLATOK OSZTÁLYA Classis Scyphozoa Fajokban viszonylag szegény csoport, körülbelül 150 faj tartozik ide. Az előző csoporttal szemben itt a medúzaalak dominál, akár 2 méteres átmérőt is elérhet, míg a polipalak 1 cm-es maximális mérettel rendelkezik. A polipalak hiányozhat is. A mezogloea vastag, sejtes elemekben gazdag. Medúzaalakjuk (szkifomedúza) ernyő szélén nem rendelkezik fátyollal (acraspedot medúza). A tapogatók nagyszámúak, a perem lebenyekre osztott. A lebenyek találkozásánál található mélyedésekben bimbóalakú érzékbunkók (rhopalium) helyezkednek el. A manubrium erősen fejlett, gyakran szélei megnyúltak, ún. szájkarokat hoznak létre. Az űrbélrendszer nem egységes: központi ürege négyosztatú, majd az űrbél az ernyő pereme felé sugárcsatornákban folyatódik. Az ivarszervek a szubumbrella belső üregében találhatók. Rendszerint váltivarúak. Polipjukat kehelypolipnak (scyphopolip) hívják. A kehelypolipok kisméretűek és terminális bimbózással (strobilatio) szaporodnak, ún. csillaglárvákat (ephyra) hoznak létre. A polipokból harántirányban befűződve számos fiókegyedből álló ún. tobozpolip (strobila) jön létre – tobozhoz hasonlít szerkezete –, melynek tapogatói visszafejlődnek, és helyette nyolc csúcsos lebeny alakul ki. A kehelypolip űrbele a medúzáéhoz hasonlóan szintén négyes tagoltságú. Csak kivételesen képeznek telepeket. Kifejezetten tengeriek. Ivadékgondozással is találkozunk náluk: számos fajnál a peték lárvává vagy fiatal felnőtté fejlődésükig a szülőmedúza ernyője alatt, szájkarjai között találnak menedéket. A ZÁSZLÓSSZÁJÚAK rendjének (Ordo Semeostomae) tagjainál a szájkarok szabadok, az ernyő peremén peremtapogatókat találunk. Mindegyik szájkar éle kétoldalt bőrcsíkkal szegélyezett. Ezek általában hosszabbak, mint maga az él, s fodros redőket alkotnak – ezek az ún. zászlók. Polipalakjuk csökevényes. Az ernyő pereme lebenyekre osztott, a lebenyek között érzékbunkót találunk. Valamivel több, mint 50 fajuk ismeretes, nagyságuk a néhány cm-től a 2 méteresig változik, pl. a Cyanea fajok akár az egy tonnányi súlyt is elérhetik. A füles medúza (Aurelia aurita [LINNÉ, 1758]) lapos, alig domborodó ernyőjének átmérője elérheti a 30-40 cm-t. Nyolc egyszerű és nyolc elágazó sugárcsatornával rendelkezik, melyek körcsatornában egyesülnek az ernyő peremén. A körcsatorna nyolc pórus révén közlekedik a külvilággal. Ernyője peremén nyolc lebeny van és nyolc érzékbunkó. A szájkloáka nyílást négy fodros belsejű szájkar veszi körül. Csalánsejtjei az emberre veszélytelenek. Teste átlátszó, feltűnő a négy patkó- vagy fülalakú vöröseslilás vagy sárgás ivarmirigye. Szabályos nemzedékváltakozással rendelkezik, a polipalakot megtaláljuk.


Csalánzók

Mikrofág életmódot folytat. Az Európa körüli tengerekben, és a brakkvizekben is előfordul, a hidegebb vizeket kedveli. A Fekete-tenger egyik leggyakoribb faja. A GYÖKÉRSZÁJÚAK rendjének (Ordo Rhizostomae) tagjainál az előző renddel ellentétben a szájkarok alapja összenőtt, és egy járatokkal sűrűn áttört szivacsszerű struktúra jön létre. Az ernyő pereme másodlagos lebenykékre oszlik, a peremtapogatók hiányoznak. Körülbelül 80 fajuk ismeretes. A közönséges gyökérszájú medúza (Rhizostoma pulmo [MACRI, 1770]) ernyője 80 cm átmérőjű is lehet, magassága akár a 20-30 cm-t is elérheti. Peremtapogatói nincsenek, a lebenykék kékeslila színűek. A szájkarok kétfelé ágaznak, alapi és végi részük kivételével bodrosan összenőttek, felületükön számos apró, csalánsejtekben gazdag tapogató található. A szájcső tövében lebenyszerű vállfodrok (epolecium) vannak. A kisebb zsákmány a karcsatornákban emésztődik meg, nagyobb áldozatukra a pórusokon keresztül emésztőnedvet ömlesztenek, és megemésztett táplálékot felszívják. Csalánsejtjei gyulladást okozhatnak. Mikrofág, de nagyobb élőlényeket is képes elkapni. Az Európa körüli tengerekben mindenhol előfordul, a Fekete-tengerben is, főleg a melegebb vizeket kedveli. Július és október között rajzik elsősorban. A FÜLES KEHELYMEDÚZÁK rendjébe (Ordo Stauromedusae) tartozó fajok különleges felépítésűek. Medúzaalakjuk nagyon sajátos: szesszilis alakká változott, nyolc háromszög alakú karjuk végén csokrosan állnak a másodlagos tapogatók. A polip alak nem osztódással hozza létre a medúzát, hanem átalakul fokozatosan medúzává. Általában kistermetűek, de a tíz cm-es hosszúságot is elérhetik. Kimondottan hideg vizeket kedvelnek. Körülbelül 30 fajuk ismert. A füles kehelymedúza (Haliclystus auricula [RATHKE, 1806]) két-három cm-es kehely alakú polipocskához hasonlít, valószínűleg primitív medúza, amelynél az exumbrella nyélszerűen megnyúlt, s ezzel az aljzathoz nő. A nyolc rövid, háromszög alakú tapogató végén másodlagos tapogatók kötegei találhatók. A tapogatók között érzékbunkószerű tapadószervek találhatók. Az űrbél kizacskósodásaiban nyolc sávban ivarszervek foglalnak helyet. Fekete-tengeri rokona a polipmedúza (Lucernariopsis campanulata [LAMOUROUX, 1815]). KOCKAMEDÚZÁK OSZTÁLYA Classis Cubozoa Medúzaalakjuk (kubomedúza) levezethető a kehelymedúzákból. Magas, kockaalakú ernyővel rendelkeznek, melynek peremén 4 darab, vagy 4 csomó széles alapú tapogató található, valamint érzékbunkók. A szájcső jól fejlett, négyes tagoltságú. A polipalak kisméretű, radiális szimmetriájú, űrbele nem osztott. A polipból egyetlen medúza lesz. Az ivarszervek itt is a szubumbrella belső üregében találhatók. Kis csoport, körülbelül 50 faj tartozik ide, a trópusi vizekben élő egyes képviselőik emberre nézve halálos jellegű méreggel rendelkeznek, s teljesen áttetsző, vízben észrevehetetlen, viszonylag kis testük különösen veszélyessé teszi őket (pl. a tengeri darazsak, mint Chironex spp., Chiropsalmus spp.) A KOCKAMEDÚZÁK rendje (Ordo Cubomedusae) magas, négyélű ernyővel rendelkező medúzaalakokkal jellemezhető. Az ernyő mélyén helyezkedik el a szájcső. Meleg tengerek parti övezetében élnek, falánk ragadozók. Kb. 15-20 fajuk van, maximálisan 25 cm magasak lehetnek. A Földközi-tengerben előforduló képviselőjük a szemes kockamedúza (Carybdea marsupialis [LINNAEUS, 1758]). Teste körülbelül 5 cm átmérőjű. Ernyője kocka alakú, az ernyő


Csalánzók

lebenyei összenőttek és fátyolszerű peremhártyát alkotnak. Négy tapogatója és négy érzékbunkója van. Tapogatóinak bunkós alapi részével (pedalium) úszás közben kormányozza is magát. Csalánütegeinek érintése fájdalmat okoz az embernél is.


Csalánzók

II. VIRÁGÁLLATOK ALTÖRZSE Subphylum Anthozoa Nevüket virágra emlékeztető élénk színükről és számos karjukról kapták. Csak polipalakkal rendelkeznek, ezek vagy kétoldali (bilaterális) vagy kétsugaras (biradiális) szimmetriával jellemezhetők. Fejlődéstanilag primitívebbeknek tartják őket, mivel a csalánsejtben a cnidocil helyett még ostor található, azonban számos más jellegükben fejlettek. Mezogloeájuk vastag, az ekto- és az entodermából bevándorolt sejtes elemekkel rendelkezik. Az ún. anthopolip ormánya betüremkedve ektodermával bélelt garatcsövet hoz létre. Az oldalról lapított garatcső falán ún. csillós barázda (syphonoglyphe) található. Az űrbelet sugárirányú válaszfalak (sarcoseptum) tagolják, a sövények közötti részek a sugárkamrák. A sövények belső felén bélfodri redő (filamenta mesenterialia) húzódik, amely csillós sejteket, csalánsejteket és nagyszámú mirigysejtet tartalmaz. A sövények egyik oldalán a hosszanti izomrostok duzzanatot hoznak létre, amely hosszanti lécszerű képletként tűnik fel, keresztmetszeti képe miatt izomzászlónak hívják. A sövények aljáról csalánsejtekben gazdag űrbéli fonalak (acontium) eredhetnek, melyek a védekezésben játszanak szerepet. Az űrbél a tapogatókba is behatol. Vázat is fejleszthetnek. Többnyire váltivarúak, az ivarszervek a sövények oldalában találhatók. Ivartalanul bimbózással vagy osztódással szaporodnak. Kivétel nélkül tengeriek és általában rögzített életmódot folytatnak. Telepesek és magányosak egyaránt vannak közöttük. Majdnem 6100 fajuk ismeretes, kivétel nélkül tengeriek. Egyetlen osztályuk a VIRÁGÁLLATOK osztálya (Classis Anthozoa), amely három alosztályt tartalmaz. NYOLCOSZTATÚ VIRÁGÁLLATOK ALOSZTÁLYA Subclassis Octocorallia Többnyire telepesek, a polipocskák különböző alakú köztesten (coenosarc) helyezkednek el. A 3 méteres nagyságot is elérhetik. Testükre a nyolcosztatúság jellemző: nyolc, oldalcimpával (pinnula) ellátott tapogatójuk van, s űrbelüket ugyancsak nyolc sövény osztja fel. Egyetlen csillós barázdával rendelkeznek, ennek megfelelően a polipon ezt az oldalt hasoldalnak hívják. Az izomzászlók minden sövénynek a hasoldalán helyezkednek el. A bélfodri redők fejlettek, a két hátoldali sövényen két-két ektodermális eredetű csillós sejtsor húzódik. A többi sövényen a csillós sáv entodermális eredetű. A váz a mezogloeában képződik, ez lehet szaru- és/vagy mészalapú. Külsőleg radiális szimmetriájúak, de belsőleg kétoldali szimmetriát mutatnak. A telepen belül az egyes polipocskákat entodermális csőhálózat köti össze. Általában kétalakúak: táplálkozó gastrozoidok (autozoid) és tapogató nélküli, a vizet a telepen belül keringető siphonozoidok alkotnak egy telepet. Váltivarúak vagy hímnősek. Körülbelül 2500 faj tartozik ide. A BŐRKORALLOK rendjébe (Ordo Alcyonaria) tartozók általában telepesek. A telepek nem rendelkeznek egységes tengelyvázzal, de az egyes egyedeknek lehet külön vázuk, ezek akár össze is cementeződhetnek. Körülbelül 800 fajukat ismerjük. A tenyeres bőrkorall (Alcyonium palmatum PALLAS, 1766) telepének közteste (coenosarc) sajátos felépítésével emberi tenyérre emlékeztet: vastag nyélrésze tenyérszerű megvastagodásban folytatódik, és kisebb-nagyobb nyúlványokban végződik, melyek ujjszerűek. Az ujjszerű végződések mélyedéseiben (calicium) fehérszínű polipocskák ülnek. A mezogloeában elszórt vázelemek találhatók, melyek nem cementeződnek össze. A telepek napi aktivitással rendelkeznek: aktív állapotban a telep megszívja magát, kiduzzad, szinte


Csalánzók

áttetszővé válik, és felemelkedik a tenger aljzatáról, míg inaktív állapotban összeesik, lényegesen kisebb lesz. A telepek „aktiválódására” naponta kétszer kerül sor. A Földközitengerben fordul elő. Közeli rokona az Északi-tengerben élő, nála lényegesen jobban emberi végtagra emlékeztető holt ember keze (Alcyonum digitatum LINNAEUS, 1758). Eltérő felépítést mutat a pompázatos külsejű orgonakorall (Tubipora musica LINNAEUS, 1758). Az egyes egyedeknek meszes cső alakú, vörös vázuk van, melyek összecementeződnek. Telepei akár 20 cm-esek is lehetnek. A polipocskák egymás mellett párhuzamosan nőnek, kezdetben alapi lemezt fejlesztenek, majd csőszerű vázat képeznek. Egy bizonyos magasság után a polipocskák lezárják a csövet, újabb alapi lemezt fejlesztenek, melyek szélei összenőnek, és tovább fejlesztik a csőszerű vázat. Ilyen módon a telepek akár több emeletesek is lehetnek, az alsóbb emeletek fokozatosan elhalnak, ahogy az egyedek egyre fennebb kerülnek. A polipocskák fűzöld színűek, és csak a telep felső részében élnek. Az Indiai-óceánban és a Vörös-tengerben él. Vázát dísztárgyként használják. A SZARUKORALLOK rendje (Ordo Gorgonaria) faalakú, elágazó telepekkel rendelkező fajokat tartalmaz, melyek közös tengelyvázzal rendelkeznek. A tengelyváz alapját a gorgonin nevű szarunemű fehérje képezi, melynek szálai közé különböző mennyiségű mész épülhet be. A legnagyobb telepek akár a 3 méteres hosszúságot is elérhetik. Körülbelül 1200 fajuk ismert. A szemölcsös szarukorall (Eunicella (= Gorgonia) verrucosa [PALLAS, 1766]) telepei nagyra megnőhetnek, és többé-kevésbé egy síkban elágazóak. Sötétbarna színű tengelyvázuk sok szarúnemű anyagot tartalmaz, ennek következtében hajlékony. A tengelyvázat borító teleptest felszínén apró szemölcs alakú kiemelkedések találhatók. A teleptest vöröses vagy lilás színű, a polipocskák fehér színűek. Az európai partok mentén a sekélyebb vizekben él. Sajátos alakú, trópusi rokona a Vénusz legyezője (Gorgonia flabellum LINNAEUS, 1758), ennek telepe legyező alakú, s az oldalágak is összenőnek, ezáltal hálózatos szerkezete lesz a telepnek. Ezek a telepek akár az 1,8 méteres magasságot és az 1,5 méteres szélességet is elérhetik. Ékszerként is közismert a nemes korall (Corallium rubrum [LINNAEUS, 1758]). Telepei 20-40 cm-esre nőnek, de kivételesen 1 méteresek is lehetnek. Vörös tengelyvázuk főleg meszes alapú, ennek következtében merev, törékeny. A tengelyvázat körülvevő teleptest (coenosarc) ugyancsak vörös színű. A két réteg között entodermális csőhálózat található. A polipocskák fehérek, a telepek polimorfak: egyesek karokkal rendelkező falóegyedek (gastrozoid), míg mások karokkal nem rendelkező csőpolipocskák (siphonozoid), amelyek elsősorban a víz telepen belüli áramoltatásáért felelnek. A Földközi-tengerből ismeretes, 30300 méteres mélységekben él, a lecsiszolt tengelyvázat dísztárgyként használják. A TOLLKORALLOK rendjének (Ordo Pennatularia) tagjai, találóan, toll alakú teleppel rendelkeznek, ritkábban ez bunkó- vagy levélszerű is lehet. Akár az 1 méteres nagyságot is elérhetik, legnagyobb fajuk 2 méternél is nagyobb. A telepnek csak a nyelében van tengelyváza. Ennek a hosszú nyélnek a vége szolgál a telep rögzítésére: a homokban megduzzadva lehorgonyozza a telepet. A nyél folytatásában helyezkedik el a telep gerince (rachis), elágazásain pedig a polipocskák. A telepek sajátos napi aktivitással rendelkeznek: általában éjszaka megszívják magukat vízzel, ilyenkor táplálkoznak a polipocskák. Zavarás hatására világítanak. Több mint 300 fajuk ismert. Vöröses színű a vörös tollkorall (Pennatula rubra PALLAS, 1766). Telepei elérhetik a 30 cm-es magasságot. A gerinchez kapcsolódó oldalágak megnyúlt háromszög alakúak, felső részükön találhatóak a calicium-ok, bennük pedig a polipocskák, kb. 20 egy oldalágon. A vastag gerincen tapogató nélküli csőpolipocskák találhatók. A telep napi aktivitással rendelkezik, aktív állapotban kiterjed, megduzzad, megszívja magát vízzel, majd utána inaktív


Csalánzók

állapotban, akár eredeti méretének 1/3-ára is képes összehúzódni. Zavarásra világítással válaszol, az egyedek fénylő szemcséket tartalmazó nyálkaanyagot választanak ki. HATOSZTATÚ VIRÁGÁLLATOK ALOSZTÁLYA Subclassis Hexacorallia Magányosak és telepesek egyaránt lehetnek. Testszerkezetükre a hatosztatúság jellemző: a tapogatók és az űrbélt tagoló húsos sövények (sarcoseptum) száma hatnak a többszöröse. A tapogatók száma a több százat is elérheti, rajtuk nincsenek cimpák. A garatcsövön két csillós barázda (syphonoglyphe) található. A sövények páronként közelebb vannak egymáshoz, és egy páron belül az izomzászlók egymás fele néznek. A sövénypárok által közrefogott kamrákat sugárkamráknak (endocoelum) hívjuk, míg a párokat elválasztó kamrákat köztes kamráknak (exocoelum). A két csillós barázda irányában elhelyezkedő kamrákat a hasi és a háti oldalon iránykamráknak hívjuk, itt az izomzászlók egymásnak ellentétes irányt mutatnak. Sokszor a köztes kamrákban, ritkábban a sugárkamrákban is másod- sőt harmadrendű, rövidebb sövények jönnek létre. Mezogloeájuk vastag, kötőszövetszerű, ekto- és entodermális eredetű sejtes elemeket egyaránt tartalmaz. A vázat az ektoderma képezi. Bár külsőleg radiális szimmetriával rendelkeznek, belsőleg kétsugaras (biradiális) szimmetriával jellemezhetőek. Jellemző a szimbiózis is erre a csoportra: számos faj entodermájában algákat találunk, más fajok remeterákokkal vagy halakkal (pl. bohóchalak) élnek együtt. Az ismert fajok száma 4000 körül van. Többségükben magányos virágállatok a TENGERI RÓZSÁK rendjének (Ordo Actiniaria) tagjai. Nem rendelkeznek vázzal. Talpkorongjuk jól fejlett, nagyszámú üreges tapogatóik akár több körben is elhelyezkedhetnek. Az űrbélben ún. űrbéli fonalak találhatók, melyek csalánzó sejtekben gazdagok és a testfal pórusain keresztül kilökhetők védekezés céljából. Testfaluk vastag és mezogloeájuk kötőszövetszerű. Többségük szesszilis, de egy-két fajuk lebegő életmódot folytat. Több mint 1000 fajuk ismert. A bíborrózsa vagy lóaktínia (Actinia equina LINNAEUS, 1758) teste hengeres, 3-4 cm magas, ritkán elérheti a 7 cm-es magasságot is. A szájnyílás körül 192, de néha 200-nál is több, hat körben elhelyezkedő összehúzható tapogató található. A tapogatókoszorú szélén 24 darab vastagabb, védekezésre szolgáló, csalánsejtekben különösen gazdag csalánszemölcs található. Egyetlen tapogatóján mintegy 4 millió csalánsejt van. Általában élénkvörös színű, de vannak sárga, zöld vagy barna színváltozatai is. Ún. elevenszüléssel is szaporodik: nyár folyamán a gasztrális üregben több fiókegyed is megjelenhet. Talpkorongja segítségével lassú kúszómozgásra képes 8 cm-es óránkénti sebességgel. Az Európa körüli tengerekben, pl. a Fekete-tengerben a leggyakoribb virágállat. A sziklás partszakaszokat kedveli. Az árapályzónában él, 2 méternél mélyebbre nem hatol le. Legömbölyödve hosszabb-rövidebb ideig akár szárazon is kibírja apálykor. A kevésbé sós vizeket is tolerálja. Kedvelt kísérleti és akvarisztikai állat. Némileg hozzá hasonlít a viaszrózsa vagy tengeri krizantém (Anemonia sulcata [PENNANT, 1777]). Hengeres teste azonban akár a 10 cm-es magasságot is elérheti, tapogatói pedig akár 15 cm hosszúak is lehetnek. Össze nem húzható tapogatóinak száma 200, ezek vége gyakran lilás. Talpkorongja jól fejlett. Sárgásbarna vagy zöldes alapszíne szimbionta moszatoktól származik. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben előfordul, a sekély, jól megvilágított tengeröblöket kedveli.


Csalánzók

A köpenyes tengeri rózsa (Adamsia palliata [BOHADSCH, 1761]) sajátos életmódú, viszonylag kis termetű faj. A vörös színű talpkorong két oldallebenyt fejleszt, melynek segítségével beborít egy remeterák által lakott csigaházat. Obligát szimbionta, általában az Eupagurus prideauxi (LEACH, 1815) remeterák fajon található meg. Maga a fehér színű test és a szájkorong mindig a remeterák hasoldalán található, a szintén fehér színű tapogatók lefelé irányulnak. Ilyen módon a tengeri rózsa közvetlenül hozzájut a rák szájából kihulló maradékokhoz. Az aljzathoz való közelség miatt a szájkorong oldalirányba megnyúlik. Az űrbéli fonalak hosszúak, a remeterák háti oldalára is elérnek, védelmet nyújtva a remeteráknak. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben él. Ha korallokról beszélünk általában, akkor jórészt a KŐKORALLOK rendjének (Ordo Madreporaria) képviselőire gondolunk akaratlanul is, hiszen többnyire ezeknek köszönhető a korallszirtek létrejötte. Magányosak és telepesek egyaránt lehetnek. A magányos polipok a 15 cm-es átmérőt is elérhetik, a telepes fajok polipocskái max. 1-30 mm-esek. A telepek akár 30 millió egyedet is tartalmazhatnak, míg egy telep mészvázának tömege elérheti a 45 tonnát is. A telepes fajoknál megkülönböztethető az egyedek váza (poliparium vagy calicium) és az egyedeket összekötő köztest váza (coenasteum). A poliparium vagy egy magányos polipegyed vázának alapi részét a talplemez (sclerobasis) alkotja, ennek a széléből kiemelkedik a pohárszerű kehely (theca), a kehelytől a központ felé haladva kialakulnak a sugárlemezkék (scleroseptum), amelyek maguk előtt „gyűrik befelé” a polip testét. A sugárlemezek a kehely külső oldalán is létrehoznak kiemelkedéseket, az ún. bordákat (costae). A talplemez közepéből emelkedik ki az oszlop (columella). Az egész vázra kifordított kesztyűként ráhúzva helyezkedik el a polip, a váz mindenhol az állat ektodermájával érintkezik. A fajok száma kb. 2500 körül van. A polipok váza képezi a korallszirtek alapját, ezek növekedési üteme elég lassú: 0,52,8 cm/év. Korallszirtek csak tiszta, melegvizű (20-28oC) és nagy sótartalmú tengerekben jönnek létre kizárólag a 30o északi és déli szélességi körök között. A szirtképző kőkorallok fényigénye nagy, mivel legtöbbjük szervezetében zooxanthellák élnek (pl. Symbiodinium spp.), ezért 50 méternél mélyebben ritkán fordulnak elő (a maximális mélység 90 m). Ezek a szimbionták a meszes váz kiválasztását teszik lehetővé. Három fő korallszirt típus ismert: szegély-, zátonyszirtek és atolok. A szegélyszirtek közvetlenül a part mentén húzódnak, pl. Afrika keleti partjainál. A zátonyszirtek (barrier zátonyok) a partvonallal párhuzamosan, de attól bizonyos távolságra találhatók, köztük csendesvizű lagúnák alakulhatnak ki. Legnagyobb az Ausztrália északkeleti partjaival párhuzamosan mintegy 2400 km hosszan húzódó Nagy Korallzátony (Great Barrier Reef), melynek szélessége 300-2000 m között változik. Területének legnagyobb része természetvédelmi terület. Az atolok gyűrű vagy félkör alakú korallszirt szigetek, a Csendesóceánban fordulnak elő. Eredetükről több elmélet is megfogalmazódott, például feltételezések szerint emelkedő vulkáni kúpok tetején jöhettek létre. Magányos faj a gombakorall (Fungia fungites [LINNAEUS, 1758]). A polip átmérője elérheti a 30 cm-t is, váza felfordított kalapos gombára emlékeztet. A kősövények felfelé mutatnak. A szomszédos sövényeket kisebb harántlemezkék (synapticulum) kötik össze. A talplemezzel egy síkban elhelyezkedő kehely külső falán megfigyelhetőek a bordák is. Szaporodása különleges: az egyed felső része leválhat törzséről, és új törzsi részt fejleszthet. A levált rész hozza létre az ivaros szaporító egységeket. A régi talpkorong a maga regenerálódik. Az Indiai- és a Csendes-óceánban él. A pázsitkorall (Cladocora caespitosa [LINNAEUS, 1758]) telepes faj, a polipáriumok 5 mm átmérőjűek. Az egyedek vázát összekötő coenasteum henger alakú és elágazó. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben fordul elő.


Csalánzók

Különleges, emberi agytekervényekhez hasonló felszíni struktúrával jellemezhetők az agykorall (Diploria cerebriformis [LAMARCK, 1816]) telepei, amelyek akár 50 cm-es átmérőjű félgömböt is képezhetnek. Ezt a sajátos tekervényes struktúrát a polipocskák furcsa oldalirányú, be nem fejezett osztódása hozza létre. Ennek nyomán elnyúló, több párhuzamos sövénnyel rendelkező egyedlánc jön létre, ami hasonló elnyúló, párhuzamos sugárlemezkékkel (scleroseptum) rendelkező kelyhet hoz létre. A Vörös-tengerben él. CSÖVES VIRÁGÁLLATOK ALOSZTÁLYA Subclassis Cerianthipatharia Magányos, többnyire váznélküli, csöveket képező virágállatok körülbelül 100 faj tartozik ide. Kivételesen egyes fajok fekete, szarualapú tengelyvázzal rendelkező telepeket hoznak létre. Sajátos, ősi jellegekkel rendelkeznek, pl. soksugaras szimmetriájúak. Egyes magányos fajaiknál hiányzik a talpkorong, megnyúlt hengeres testük a homokba vagy az iszapba fúródik, és nyálkás csövet választ ki maga körül. A csövet homokszemek és más idegen anyagok is szilárdítják. A magányos fajok a 70 cm-es nagyságot is elérhetik. A csöves hengerrózsa vagy tengeri kökörcsin (Cerianthus membranaceus [SPALLANZANI, 1784]) 15-20 cm hosszúra is megnőhet tapogatóival együtt, míg csupán 2-3 cm átmérőjű. A test vége lekerekített, talpkoronggal nem rendelkezik. A száj-kloáka nyílás körül kisebb labiális tapogatók, a szájmezők szélén nagyobb peremtapogatók vannak, ezek két körben helyezkednek el, számuk akár a százat is meghaladhatja. Nem visszahúzhatóak. Két színváltozata ismert: a ritkább ibolyaszínű és a gyakoribb világosbarna. Peremtapogatói fehéren sávozottak. Féregszerűen kígyózva mozog, gyors. Nyálkás anyagból létrejött csöve akár egy méteres hosszúságot is elérhet, ha megzavarják, ide menekül vissza. A megkeményedett nyálkás hüvelyt kagylódarabkák és homokszemcsék is keményítik. A Földközi-tengerben gyakori, 1-35 méteres mélységekben, csendes vizű öblökben. Kisebb állatokkal táplálkozik. Halászok gyakran csalinak használják. Kisebb Fekete-tengeri rokona a Cerianthus solitarius (RAPP, 1829), ez csak 3-6 cm hosszúra nő meg, körülbelül 16-32 labiális és 60-64 peremtapogatóval rendelkezik. A tengerben 10-100 m mélységben fordul elő.


Csalánzók

BIBLIOGRÁFIA *** (1971): Urania Állatvilág. Alsóbbrendű állatok. – Gondolat Kiadó, Budapest. FIRĂ, V., NĂSTĂSESCU, M. (1977): Zoologia nevertebratelor. – Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest. KARÁDI, I. (1985): Különös állatok. – Búvár Zsebkönyvek. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. KIS, B. (1981): Állattan gyakorlatok I. Gerinctelenek. – Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár. KIS, B., MATIC, Z. (1983): Állattan. I. Rész. Gerinctelenek. 1. kötet. – Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár. MÜLLER, G. I. (1995): Phylum Cnidaria (Coelenterata). Celenterate. in GODEANU Stoica Preda (szerk.): Diversitatea lumii VII. Determinatorul ilustrat al florei şi faunei României – Vol. I. Mediul marin. Editura Bucura Mond, Bukarest, pp. 119-127. MÜLLER, G. I. (2002): Phylum Cnidaria (Coelenterata). Cnidari, Celenterate. in GODEANU Stoica Preda (szerk.): Diversitatea lumii VII. Determinatorul ilustrat al florei şi faunei României. Vol. II. Apele continentale, partea I. Editura Bucura Mond, Bukarest, pp. 268-273. MYERS, P. (2001): Cnidaria (On-line), Animal Diversity Web. – http://animaldiversity. ummz.umich.edu/ site/accounts/information/Cnidaria.html PAPP, L. (szerk.) (1996): Zootaxonómia – egységes jegyzet. – Állatorvostudományi Egyetem Zoológiai Központjának a Magyar Természettudományi Múzeumba kihelyezett tanszéke gondozásában, Budapest. PÉTERFI, F. (1962): Gerinctelenek állattana. – Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest. PODANI, J. (1979): Tengeri állatok 1. – Búvár Zsebkönyvek. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. RÓZSA, L. (2005): Élősködés, az állati és emberi fejlődés motorja. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, p. 318. SHOSTAK, S. (2002): Cnidaria (Coelenterates). – Encyclopedia of Life Sciences, Nature Publishing Group, www.els.net, pp. 1-8. SOÓS, Á.(1969): Csalánozók állattörzse – Cnidaria. in MÓCZÁR, L. (szerk.): Állathatározó I-II.. Közoktatásügyi Kiadó Vállalat, Budapest, vol. I., pp. 33-34.

CSALÁNZÓK. CSALÁNZÓK TÖRZSE Phylum Cnidaria

Recommend Documents