TÁMOP TEMATIKA
KOLLEKTÍV JÁTSZÓHÁZ
CSALÁDI NAP A MISKOLCI GALÉRIÁBAN A KOLLEKTÍV HÁZ, MISKOLC, 1979-2009 CÍMŰ KIÁLLÍTÁSON
Időpont: 2009. október 18. 10:00 – 16:00 Helyszín: Miskolci Galéria Minimális létszám: 30 fő
A kiállítás témája Miskolc, ’70-es évek. Ipari és építési fellendülés. Szakember hiány az építészetben. A Budapesti Műegyetem Építész karán egy 30 fős csoport a diploma után a közös együttlét és közös munka vágyával indul, kezdi munkásságát. A lehetséges helyek közül Miskolc ad nekik letelepedési lehetőséget, közös otthont, s munkahelyeket. Felépül a közös álom, a Kollektív Ház. Pályakezdőként főként a nagy regionális tervező irodában, az ÉSZAKTERV-nél kapnak rajztáblákat és feladatot (Kerepesi Ferenc az igazgató, Horváth István a főmérnök ekkor). Kialakul egy kreatív építészeti és városépítészeti műhelymunka, mely Budapesten, a Mesteriskolában nyer folytatást. Plesz Antal, Bodonyi Csaba, Ferencz István az idősebb mesterek köre, akik segítséget, s kristályosodási pontot, biztonságot jelentenek. Létrejön a Miskolci Építész Műhely, mely szellemi kapcsolatot tart az akkor már neves Miskolci Grafikai Műhellyel, az ekkor formálódó Új Zenei Műhellyel, s a városi fiatal alkotó értelmiséggel, sőt a budapesti progresszív (másképpen ellenzéki) értelmiséggel, a pécsi és egri építész közösségekkel. Voltak nemzetközi kapcsolatok is, pld. a hasonló indíttatású libereci (cseh) építész kollektívával. Furcsa, de ebben a társadalmilag lefojtott időszakban élénk szellemi pezsgés volt a városban. Az intenzív közös szellemi munka 1990-ig tart, majd az ezt követő önállósodási szakaszban búvópatakként folytatódik a mai napig. 30 év telt el. A Kollektív ház régi lakói nagyrészt már máshol élnek, sokan Miskolcot elhagyva máshol dolgoznak. De így utólag, a jubileumi kiállítás és rendezvénysorozat kapcsán összegzésül elmondhatjuk, hogy az életünket meghatározó, nehezen viselhető társadalmi makroklímában, mintegy védekezésül, abban a korban egy különös miskolci mikroklímát sikerült megteremtenie ennek a homogén szakmai közösségnek, mely fiatalos kísérletező kedvében, életmód- és építészeti kísérletként létrehozta a Kollektív Házat, s országosan ismert és elismert szellemi közösségként a Miskolci Építész Műhelyt. Ez Magyarországon és Közép-Európában egyedülálló volt. (A Pécsi Építészműhely is e kor szülötte, de nem volt lakóközösség.) Igazi természetes, emberi - szakmai közösség egy ál-közösségi társadalomban. Ahogyan egy kívülálló látta: „Soha, semmikor nem voltak amatőrök, se a szakmában, se a barátságban. Ha találkozom velük, azzal találkozom, ami Magyarország lehetett volna…” mondta a miskolci építészekről Makovecz Imre. Nem sokkal a Digitális Világforradalom kirobbanása előtt vagyunk: a régi ideák utolsókat lobbannak, mielőtt végleg elhamvadnának. Vihar előtti csend van. Az emberek félrehúzódva menedéket keresnek, vagy zavarukban vadul őrjöngenek mindenfelé. 1979-et írunk… Történetünk a „létező szocializmus” végóráiban, egy bezárt és ellenőrzött világ otthonos díszletei között játszódik. Ebben a közegben kell keresni a támpontokat. Az építészetben is korszakos változások zajlanak ezidőtájt… Nagyjából ekkorra válik bizonyossá, hogy mégsem lehet aszimmetrikusan felépíteni a nyugati „szép új világot”, és ez a felismerés villámgyorsan devalválja a „minden szép, ami funkcionális” felvilágosult gondolatát. A formalizmusba fulladó „hivatalos modern” agóniája fölött új tanok, elméletek, filozófiák ülnek – idő előtt – halotti tort. A kor közös élménye az építészet kiüresedése, a tárgyi világ szétesése, a „horror 2
vacui”. Az építész pedig tehetetlenné és kiszolgáltatottá válik, presztízse rohamosan csökken. Az útkeresés világszerte a kínzó hiányok enyhítésére, vagy éppen kiélezésére irányul: Christopher Alexander Corbusier-t opponálva sietve rakja le egy új, szövetszerű várostipológia alapjait; az Archigram tervezőcsoportja utópisztikus ufó-világot vizionál lépkedő gép-házakkal; Robert Venturi az elit által filozófiailag legitimált összetettség és ellentmondásosság manierista stílusértelmezését adja; Andy Warhol pop-artja a csúnyát, a közönségest bálványozza; Aldo Rossi a nyelvészet, a szemotika segítségével tölti fel jelentéssel a kiürült építészeti formákat; a Krier-testvérek szürrealista, historizáló utópiákban tobzódnak… Itthon, a megerősödött állami tervezővállalatokban az „ipartervesek” (Szendrőiék), a dániások (Farkasdyék), az Angliát megjártak (Jurcsikék) mögötti második-harmadik vonal éppen megköti aktuális üzletét a válság felé rohanó hatalommal. A kényszeriparosításhoz többek között egymillió gyorsan megépíthető lakást kellett produkálni. Az egyetemen rendszerelméletről, megastruktúrákról, gazdaságosságról folyik a vita, és alig esik szó az építészet lényegéről, a „hely” fontosságáról, az arányokban megjelenő üzenetről, a mester-tanítvány viszonyról, a szakma etikai vonatkozásairól. A hetvenes évek közepén azonban Magyarországon is feltűnik egy új nemzedék. Tagjai drámai kérdésekre keresik a jó válaszokat: Janáky a jelentését vesztett tárgyözönnel küszködik; Reimholtz a strukturalizmus érzéki költőiességét kutatja; Török iskolát teremt a jelenlétre alapozó, belülről építkező tevékenységével; Bán magányosan hoz létre expresszív, erőteljes építészetet; Gulyás kicsit korábban a tervezővállalati rutint hatja át Aalto-i tehetségével. De a diskurzus nehezen hozzáférhető fórumokon zajlik, és éppen az egyetemisták teremtik meg a második szakmai nyivánosságot a Bercsényi 28-30 szakkollégiumi periodikáival. Történetünk hősei építészhallgatókként jobb híján összekapaszkodnak a lebegő diáklét üvegbúrája alatt, titkos álmokat szőve egy normális világról. Miskolc, az Acélváros ebben az időben a fellendülés utolsó óráit éli a nehézipar fellegváraként. Pénzt és energiát nem kímélve zajlik a „Pece-parti Párizs” (Krúdy) kíméletlen átalakítása modern panel-metropolisszá. Ideális terep 30-40 mindenre elszánt, idealista fiatal építész számára: lehetőség az álom megvalósítására, egymásrautaltságban, intenzív munkával… A város vezetői - idült építészhiánnyal küszködve – minden idegszálukkal a csoport letelepítésére koncentrálnak, ebből jön létre a Kollektív Ház realitása. Közben fokozatosan megszületik a közösségben a felismerés, hogy az építést mindig meg kell előznie a jelenlét folytonosságának.. Az ember „jön-megy a világban, valahol letelepszik, berendezkedik, jelen van. És csak utána kezd építeni…” (Heidegger) Tulajdonképpen ez a közös helyfoglalás, a föld adott darabjának birtokbavétele az igazi cél. Ha éppenséggel egy durva iparváros kellős közepén is, annál nagyobb a kihívás… Ha van egy hely, és van közösség, a jelenlét lassan kibontja a teljességet. 3
A Miskolci Építész Műhely egyszeriben szabad, kifelé és befelé egyaránt nyitott szellemi közeggé válik, mert Bodonyi Csaba és Ferencz István, illetve mögöttük Plesz Antal személyiségük teljes súlyával felvállalják az ifjú társaságot. A közös munka során a szerkezeti és szerkesztési racionalizmustól gyorsan eljutnak egy új, integrált környezetalakítás módszertanának kidolgozásáig, a spontán és tervezett elemek harmonikus viszonyának elemzéséig, a primer anyagnál magasabbrendű építészeti tér lehetőségének vizsgálatáig. De igazából az elveszett normalitás visszaszerzése a tét, amit különböző jelzőkkel illetnek: történeti, szerves, organikus, flexibilis, regionális, hagyományos. Mindössze tíz év adatik a Műhely és a Kollektív Ház számára a történelemtől: Európa egyik utolsó nagy projektjének, a jóléti állam nyugati és keleti ideájának kudarca, illetve az új, globális világkorszak beköszöntése közötti időrepedésben, egyfajta vakumban bontakozik ki a miskolci kísérlet 1979 és 89 között, a maga különleges, megismételhetetlen egyszeriségében. Ervin Mühlestein svájci építész, filmes és publicista hosszas levelezés után végül 1987-ben látogatja meg a Kollektív Házat, és megdöbbenti a ház következetes koncepciója, elvi és szerkezeti tisztasága, ugyanakkor eleven, lüktető élete. Azért jön, mert korábban nagyszabású kiállítást szervezett hazájában a kollektív életformák népszerűsítésére, európai, de elsősorban skandináv, holland és német példák bemutatásával. Akkor német kutatók hívták fel a figyelmét a magyar kísérletre. Személyes miskolci élményeiről és tapasztalatairól később sokat publikál, újabb kiállításokat szervez Amszterdamtól Prágáig, Zürichtől Moszkváig. Folyamatosan érdeklődik további magyarországi próbálkozások után – persze hiába. Az akkori erőfeszítések valószínüleg már egy új korszakban hasznosulnak majd. A Miskolci Kollektív Ház betöltötte rövid küldetését: egy évtizednyi pillanatra megidézte a normalitást a Győri kapu 48/a-ban.
A foglalkozás menete A Miskolci Építészeti Műhely és a Teampannon Lakóegyesület története kapcsán a szokatlan, külsőségeiben uniformizált élettér lett játékunk kiindulópontja. A gyermekek azonos alapelemek felhasználásával modellezhették le egyéni és egyedi játszóhelyüket. A szülők más helyszínen, a Nagy Kunszt kiállításán együttműködésre épülő feladatokat próbálhattak ki, majd a gyermekekhez visszatérve, a játszóházak összeépítésével zárult a nap.
Családi nap felnőtt múzeumpedagógiai foglalkozás •
3-4 fős csoportban fogunk dolgozni. Rajzoljatok tele közösen egy rajzlapot úgy, hogy ne leegyen rajta semmi konkrét, csak firkálgassatok.
4
•
Beszéljük meg a közös rajzokat: Hogy éreztétek magatokat? Milyen pozitív vagy negatív érzésetek volt? Volt-e a csoportban kezdeményező, visszahúzódó, kívül maradó? Ki jelölte ki a nagy mozdulatokat, és ki szeretett esetleg elpepecselni a részletekkel…..
•
Majdnem mindnyájan voltunk kollégisták, de olyan helyzetben mindenképpen voltunk, amikor egy életteret meg kellett osztanunk másokkal. Képzeljétek el, hogy a papír, amit telefirkáltatok, egy közös élettér. Mutassátok be a berendezett kollégiumi szobánkban valamilyen elképzelt tevékenység, helyzet segítségével azt a köztetek lévő viszonyt, ahogy a közös rajzot elkészítettétek, ahogy éreztétek közben magatokat. Keressetek analógiákat a rajzolás folyamata és a közös kollégiumi cselekvések között.
5
