Constance Bennett
Holdfény ének
Két felejthetetlen nővér magával ragadó története – és egy büszke nép sorsa... A büszkeség sorsa – és egy öröklött szerelem... Szürkefarkas és Szomorúfűz egybekelése békét hoz az apacsok életébe. Fiuk házassága egyesíti a fehéreket és az indiánokat. Most azonban újabb harcok – és új szenvedélyek – tombolnak a csodálatos, vad tájon... Rayna és Meade: a férfi vissza akar vonulni a hadseregből és békés életet szeretne élni, de Rayna vakmerő szelleme többet akar – érzéki szépsége arra csábítja a férfit, hogy mindent hátrahagyva kövesse őt... Skylar és Sun Hawk: a férfi, aki büszke, de keserű harcos, felkelti Skylarban a vágyat, hogy megszerezze az örökségét, és őt. A két nővér különböző nép szülötte, de egyesíti őket a szeretet. Hatalmas álmok, szenvedélyes vágyak története – és egy büszke nép sorsa
1
Constance Bennett
Holdfény ének
2
Constance Bennett
Holdfény ének
Constance Bennett
Holdfény ének Indián romantika Sorozat
Hajja és Fiai 1993.
3
Constance Bennett
Holdfény ének
Eredeti cím: Moonsong Copyright © 1992 by Constance Bennett Ali rights reserved!
Fordította: Szabó Andrea Fedélterv: HATI
Hungarian edition and translation Copyright © 1993 by Hajjá & Fiai Kiadó
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4208.66-14-1 Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében
ISSN 1217-2995 ISBN 963 8309 13 X
4
Constance Bennett
Holdfény ének
PROLÓGUS _________________________________________________ ______ Új- Mexikó, 1863 A mély, férfias hang felébresztette a lányt. Nem volt hangos, de ahhoz elég erős, hogy az ötéves Rayna Templeton nyugtalan álmát megzavarja. Rayna felült az ágyban, és egy pillanatig feszülten figyelt, szinte levegőt sem mert venni, aztán ismét meghallotta a hangot. Papa végre hazajött! Arcán boldog mosoly ragyogott fel. Ledobta magáról a takarót, és kimászott az ágyból. Mezítláb, hangtalanul suhant át a szobán, ki az erkélyre, mely a ház belső udvarára nézett. Fent az égen millió csillag ragyogott, és a ház üres volt, csak a lépcső lábánál álló lámpások vetítettek táncoló árnyakat a falra. A hang már kivehetőbb volt, és Rayna tudta, nem tévedett. Apja öt héttel ezelőtt indult el Sonorába marhákat venni, és minden nap, amit távol töltött az otthonától, egy örökkévalóságnak tűnt Raynának és anyjának. Oly sok veszély leselkedett rá Rancho Verde és Mexikó között – sivatagok és hegyek, skorpiók és kígyók, medvék és hegyi oroszlánok -, de ezek csak apró veszélyek voltak, melyekkel szemben könnyűszerrel meg tudta magát védeni. Az apacsok sokkal veszélyesebbek voltak, mint az összes többi együttvéve, ezért minden percben, amíg távol volt, Rayna és anyja nyugtalanul várták vissza, és imádkoztak érte. De most végre hazajött! Rayna lesietett a lépcsőn, ki az udvarra, miközben elképzelte, hogy fogja majd apja a karjába szorítani, és mélyen zengő nevetéssel feldobni a levegőbe. Feszülten figyelt, hátha
5
Constance Bennett
Holdfény ének
meghallja a hangját. És amit hallott, abból arra következtetett, hogy a dolgozószobájában van, egy másik hang pedig elárulta, hogy anyja is vele van. Colleen biztos haragudni fog, ha megtudja, hogy lánya ilyen későn még fent van, de ez most nem érdekelte Raynát. Hozzászokott, hogy mindig bajban van, amúgy is tapasztalatból tudta, hogy a legnagyobb büntetés, amit lágyszívű anyjától kaphat, nem több, mint egy enyhe szidás. Apja ennél sokkal többet is megér. Csupasz lába szinte alig érintette a kőpadlót, olyan gyorsan futott át az udvaron, végig egy sötét folyosón, a dolgozószoba felé. Szülei hangja egyre közelebbről hallatszott, ezért Rayna megállt néhány lépésnyire a félig nyitott ajtón át kiszűrődő fénysávtól. Lassan lopakodott közelebb, miközben feszülten figyelt. – De Collie, mi mást tehettem volna? – kérdezte Ray- Mond Templeton. – Nézd meg szegényt! Még annyi idős sincs, mint a mi Raynánk, és máris olyan szörnyűségeken ment keresztül, amelyekről nekünk fogalmunk sincs. – Ezt nem tudhatod – vélekedett Colleen. – Dehogynem, és te is tudod. Azok az átkozott mexikói rabszolga-kereskedők nemcsak úgy találták a hegyekben. Nem megmentették, hanem elrabolták. Valószínűleg miután végignézte, hogyan mészárolják le és skalpolják meg a szüleit. Egyszerűen nem hagyhattam ott Sonorában. Isten tudja, mi történt volna vele. – De Raymond, ő... – Ő egy rémült kislány – mondta Raymond olyan hangon, amely elejét vette minden további tiltakozásnak. – Mi más számít? Rayna úgyis mindig egy kishúgért könyörgött. – Ez nem tisztességes – válaszolta Collie csendesen, végtelenül szomorú hangon. – Én próbáltam neked még egy gyereket szülni.
6
Constance Bennett
Holdfény ének
Súlyos léptek szelték át a szobát, és amikor Raymond újra megszólalt, hangjában tiszta szerelem csengett. – Tudom, Collie. És azt is tudom, hány éjszakán át tartottalak a karomban, amíg sírtál, mert a hatalmas szeretetet, ami benned lángolt, nem tudtad másnak, csak Raynának adni. De nézd meg ezt a kicsit, Collie, csak pillants rá, és meglátod, milyen nagy szüksége van rád. – Nem akarok ránézni. – De csak azért, mert tudod, beleszeretnél, ahogy én is. Nézz rá, Collie! Hosszú szünet következett, majd halk léptek indultak meg a dolgozószobában. Rayna átvetette hosszú, aranyszínű haját keskeny vállán, és visszafojtott lélegzettel belesett az ajtón. Először apját pillantotta meg, s bár nagyon szerette volna már üdvözölni, kíváncsisága az ajándék iránt, melyet neki hozott, erősebbnek bizonyult. Egy testvér! Mi lehetne ennél csodálatosabb? Rayna volt az egyetlen gyerek Rancho Verdében, ezért magányos volt. De ezután már nem lesz egyedül. Lesz egy játszótársa és egy barátja, valaki, akivel kedvére szaladgálhat, akivel elütik az olvasás és az etikettórák unalmát, akivel megosztja a házimunkát, akivel álmodozhat és beszélgethet. Szíve megtelt reménnyel és várakozással. Beljebb hajolt az ajtón, tekintete elsiklott anyja mellett, aki a kandalló felé tartott, végül megpihent egy kis koszos, fekete hajból és szarvasbőrből álló csomagon, mely a tűzhely előtt kuporgott. A sovány, piszkos arcáról hatalmas fekete szempár nézett fel Collie Templetonra. De a piszok sem fedhette el az arc kilétét. A haj, a magas pofacsontok, a szögletes áll, a rézszínű bőr mind azt bizonyítja, döbbent meg Rayna, hogy új testvére egy apacs! Collie sajnálkozó sóhajjal letérdelt a kandalló mellé, de amikor kinyújtotta a kezét, a gyerek hirtelen elfutott, mint egy
7
Constance Bennett
Holdfény ének
sarokba szorított állat, mely a leendő foglyul ejtőjétől menekül. A vad szemű kis apacs Raymond Templeton lábához rohant, szorosan átfogta lábszárát, hogy megvédje magát a furcsa, fehér asszonytól. Collie követte, néhány lépésre megállt a férjétől, és ránézett az urára. – Ó, Raymond, annyira meg van rémülve. Hogy tudtad rávenni, hogy veled menjen? Raymond tekintete fáradt volt, és szomorú. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy nehéz volt, de ez nem igaz. Ezt a szerencsétlent már jóval azelőtt meggyötörték, hogy én rátaláltam. Egy kis meleg étel és néhány kedves szó elég volt ahhoz, hogy meggyőzzem, nálam jobb sora lesz, mint a rabszolga-kereskedőknél. Collie lenézett a szánalomra méltó kis árvára. – Gondoskodni fogok rólad, kicsi! – mondta lágyan. Raymond elmosolyodott. – Köszönöm, Collie. Collie megrázta a fejét. – Nem lesz könnyű felnevelni egy apacsot. Mennyit tudsz a származásáról? – Nem sokat – vallotta be a férfi. – A kereskedő, akitől vettem, azt mondta, hogy néhány társával együtt egy csapat renegát chiricahuától vette meg. Az öltözete alapján úgy gondolják, talán a fehér-hegyi törzsből való. Collie elgondolkozva bólintott. – Gondolod, hogy megérti majd a farmon élő mescalero apacsokat? – Én is ebben reménykedem. Gatana biztosan tud majd segíteni. – Mindenre szükségünk van, amit meg tudunk szerezni. – Collie letérdelt, de a kis apacs ismét elszaladt, ezúttal minden kétséget kizáróan az ajtó felé. Raymond egy halk, de határozott nemet kiáltott, mire a kislány megdermedt, leguggolt, kezével szorosan átfogta a térdét, és a fejét megadóan lehajtotta.
8
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna, aki még sohasem félt semmitől, alig hitt a szemének. A reménytelenség és a félelem ilyen szembetűnő megnyilvánulása több volt, mint amit el tudott viselni. Ugyanaz az ösztön vezérelte, mint amivel egyedüli barátait, a vad állatokat szelídítette meg. Letérdelt, és hálóingének alját egyik kezébe fogva bemászott a szobába, közben észre sem vette ijedt szüleit. – Rayna, ne! – kiáltott fel Collie riadtan, de Raymond egyik kezét a karjára tette, és így szólt. – Hagyd! Rayna azonban egyikükkel sem törődött. A törékeny apacs felemelte a fejét, és tágra nyílt szemmel ránézett. Úgy tűnt, félelme lassan eltűnik, és helyébe óvatos kíváncsiság lép. Térdét letette a földre, egyenesen ült, mozdulatlanul, de ugrásra készen, miközben Rayna egyre közelebb ment hozzá, amíg végül már csak néhány centiméterre volt tőle. Hosszú pillanatokig vizsgálták egymást. Az apacs borzasztóan nézett ki, illata öltözékénél is rosszabb volt, de Rayna nem figyelt a szagra, tapasztalatból tudta, hogy egy jó forró fürdő csodákat tehet. A legnehezebb dolog volt megnyerni a bizalmát, hogy utána rávegye, hogy másszon bele a dézsába. Hatalmas kihívás volt ez az ötéves, kalandvágyó kislánynak, ő pedig mindennél jobban szerette a kihívásokat. – Az én nevem Rayna – mondta az egészséges, szőke hajú, kék szemű gyerek, és kezét a mellkasára tette. – Rayna. A komoly kis apacs figyelte a mozdulatot, de nem szólt. Rayna elmosolyodott. – Én vagyok a testvéred. A kislány csapzott fekete haja vállára esett, ahogy oldalra biccentette a fejét. Félénken, mint aki attól fél, hogy megbüntetik. Kinyújtotta kezét, és megérintette Rayna aranyszőke fürtjét. Ijedten nézett fel a közelben álló felnőttekre, de azok mozdulatlanul figyelték őt, mire bátrabb lett, és végül kíváncsisága legyőzte félelmét. Rayna hajfürtjét markába
9
Constance Bennett
Holdfény ének
szorította, óvatosan meghúzta, és zavartnak tűnt, amikor semmi sem történt. Tanácstalanul arcához emelte a hajat, és megszagolta. Raynának előre kellett hajolnia, hogy az apacs lány nehogy kitépje a haját, de békésen tűrte a vizsgálódást. – Még nem látott szőke hajat, mama – mondta halkan anélkül, hogy szüleire nézett volna. – Rayna, légy óvatos! – figyelmeztette anyja. – Ó, nem fog bántani – válaszolta magabiztosan. – Ugye, nem fogsz bántani? A kis apacs figyelmesen vizsgálta a haj fürtöt és a hozzá tartozó kislányt. Végül elengedte, és saját haját fogta apró markába. Könnyek gyűltek fekete szemébe, szája megremegett. – Szép a hercegnő? Collienak elakadt a lélegzete, és ránézett férjére, aki hasonlóképpen meglepődött, de Rayna továbbra sem fordította el fejét a testvéréről. – A hercegnő nagyon szép – Ezzel kinyújtotta felé a kezét. – Gyere! A fekete szempár Raymondra nézett, és amikor az bólintott, a kis apacs megfogta Rayna kezét. Collie megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Raymond, küldj el Gatanáért, addig én melegítek fürdővizet. Hosszú éjszakának nézünk elébe. Jóslata jóval kevesebbet fedett a valóságból.
10
Constance Bennett
Holdfény ének
1. fejezet ______________________________________________ ______ Új– Mexikó, 1882 – Rajtunk nevetnek, Sámson, és ez a te hibád – dünnyögte Rayna Templeton, miközben bevánszorgott Rancho Verde kapuján, maga mögött vezetve Appaloosa csődörét. Sámson felnyerített, amit bocsánatkérésnek is fel lehetett fogni, de gazdája sejtette, nemigen sajnálja, hogy a héten már másodjára dobta le lábáról a patkót. Sámson észrevehetően elégedetten vette tudomásul, hogy az utolsó négy mérföldet lovasa nélkül, poroszkálva tehette meg, de Rayna ingerült volt, és halálosan kimerült. Azonkívül széles karimájú nemezkalapjától le egészen bőrcsizmájának hegyéig por lepte be a testét. Hajnal óta járta a környéket, azokat a borjúkat kereste, melyek elszöktek a tavaszi összetereléskor. Most semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós étkezésre és egy forró fürdőre. Előtte azonban el kellett haladnia a cowboyok mellett, akik csak azért gyűltek össze a karámnál, hogy őt ugrassák. – Megint sétálni indult, Miss Rayna? – kiáltotta oda Charlie McGinty, és nem is próbálta elrejteni a viharvert arcán szétterülő vigyort. – Úgy van, Charlie – felelte Rayna tréfásan –, ebben az évszakban olyan éltető a levegő, egyszerűen nem tudok ellenállni. Charlie megvakarta a fejét, nyilvánvalóan azt próbálta megfejteni, hogy mit takarhat az „éltető” szó, de Flint Piper máris átvette a szót.
11
Constance Bennett
Holdfény ének
– Szedett virágot is, kisasszony? Erre mindenki felröhögött, Rayna is csak nehezen tudta palástolni mosolyát. Az olyan kecses időtöltés, mint a virágszedés, olyannyira idegen volt számára, mint Charlie–nak az „éltető” kifejezés. – Nem, Flint, azt hiszem, hogy a verbénának és az indián ecsetnek lejárt az ideje. Nem lesz ma este virág a vacsoraasztalon. – Milyen kár – vetette vissza Flint. – Miss Collie biztosan nagyon csalódott lesz. Rayna megállt, és szomorúságot színlelve így szólt. – Nem jobban, mint én, Flint. Mindnyájan tudják, mennyire szeretem a szép virágcsokrokat. Az emberek még mindig röhögtek, amikor valamelyik férfi felkiáltott, és aggódva figyelmeztette Raynát, amiért napernyő nélkül sétál a napon. Még hangosabb röhögés lett a jutalma, amiért olyan élethűen utánozta Rayna anyját. Csipkelődéseik célpontja véget vetett a nevetésnek, mert kalapját nadrágjához ütögetve porolta le, s a keletkező porfelhőben Guillermo Rodríguez még mindig nevetve leugrott a karám kerítésének tetejéről. – Rendben, cowboyok, a mulatságnak vége. A nap még magasan áll, sok dolgunk van még. – Legelőször is megpatkolni ezt a lovat – mondta Rayna a terület főnökének, miközben a többiek szétszéledtek. – Valamit tenni kell ezzel az új kováccsal, Gil. Tudtam, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen, amikor megjelent itt a múlt héten azzal, hogy munkát keres. Nála még én is jobban tudok lovat patkolni, és ez nem nagyképűség. Rodríguez elvigyorodott. – Akarja maga a munkát, señorita? Biztos, vagyok benne, hogy señorita Templeton boldog lenne, ha itt dolgozhatna közel a házhoz, s nem mindennap ott kint lenni a legelőn.
12
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna felbőszült tekintetet vetett rá. – Ne kezdje újra a csipkelődést, Gil! – De az emberek imádják ugratni magát, señorita. Rayna megveregette Sámson nyakát. – Azért, mert a mozgó célpontot könnyű eltalálni. Gil felnevetett, és kinyújtotta kezét a gyeplőért. – Gondom lesz rá is, és a kovácsra is. Bár máskor Rayna maga gondoskodott a lováról, most mégis hálásan adta át Gilnek a gyeplőt. – Köszönöm, Gíl! Ja, igen, ma reggel aranyra bukkantam. Összetereltem tíz marhát, és lehajtottam őket a Diablo– kanyonbeli karámba. Van ott két fiatal, megbélyegezetlen marha és egy egyéves borjú is. – Bueno! – felelte Gil, és arcán tisztelet tükröződött. Egy egyéves borjúnak csak fülbélyege van, még nincs megbélyegezve – ami azt jelenti, hogy az állat két éven át mindig elszökött a tavaszi tereléskor. Ez pedig rendszerint azt bizonyítja, hogy a csorda meglehetősen vad, és egy ilyet egyedül karámba zárni nem kis teljesítmény. – Kiküldöm Flint és Charlie–t, hogy hozzák be megbélyegzésre. – Köszönöm, Gil. – Ma még kilovagol? – kérdezte a férfi. – Nem, nem hiszem – válaszolta Rayna, miközben kihúzta puskáját a tokjából. – Elég port nyeltem mára. – Bueno. Rayna átvetette nyeregtáskáját a vállán, megpaskolta Sámson hátsó fertályát, és hagyta, hogy a terület főnöke az istállóba vezesse a lovat. A ház az ellenkező irányban volt, és Rayna a legközelebbi bejárat felé igyekezett. A pompás kétemeletes házat hatvan évvel ezelőtt építették spanyol stílusban. Hosszú és színes története volt az épületnek. Átvészelte a mexikóiak spanyolok elleni lázadását és az
13
Constance Bennett
Holdfény ének
amerikai felkelést, mely végül elvette a területet Mexikótól. De Raynának csak az számított, hogy ez volt az otthona, az egyetlen otthona. Imádta a házat és az üde, zöld Rio Grandé–völgyet, mely körbevette. A völgyön túli hegyeket és sivatagokat is szerette. Kemény, szigorú vidék volt, mely tudott kegyetlen és könyörtelen is lenni, de akkor is ez volt az otthona. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy ő és a húga, Skylar megfelelő nevelést kapjanak, messze keleten, így Raynának volt alkalma más területeket is megfigyelni – olyan helyeket, ahol soha nincs fogytán a víz, a szomszédok gazdagok, és a legnagyobb életveszélyt az jelenti, hogy egy megbokrosodott ló által húzott szekér elgázolja az embert a macskaköves utcán. A civilizációval való találkozása semmit sem változtatott Rancho Verdéről alkotott véleményén. Számára ez volt a föld leggyönyörűbb helye. A ház csendes volt, amikor átsuhant az árkádsoron, mely a kis belső udvart kötötte össze az udvarral. A másik oldalon lévő ebédlő nyitott ajtaján keresztül meglátta, hogy a szolgák vacsorához terítenek, és az emeletről is hallott kiszűrődő hangokat. Átment az udvaron a dolgozószoba felé, miközben már alig várta, hogy elmesélje apjának, milyen „aranybányát” fedezett fel. Az íróasztalon nyitott könyvek feküdtek, de Raymond Templeton nem volt a szobában. Rayna csalódottan vette ki puskájából a töltényhüvelyeket, majd a puskát az ajtó mellett álló polírozott fegyvertartó állványra, rejtett lőszertartalékát pedig a fogas alatti fiókba tette. Úgy tette mindezt, mint aki kellően járatos a fegyverismeretben, ami igaz is volt. Mióta az eszét tudta, apja mellett dolgozott a birtokon, és csak a bolond jár ezen a vidéken fegyvertelenül. Ahogy befejezte ezt a műveletet, visszament az udvarra, és szokásos fesztelenségével rohant fel a legközelebbi lépcsőn.
14
Constance Bennett
Holdfény ének
– Hacsak nem pánikszerűen menekülsz, azt ajánlom, lassíts egy kicsit, drágám. Anyja csendes, figyelmeztető szavaira Rayna megállt és megfordult. Collie Templeton hatalmas rakás friss vászonnal a karján közeledett a lépcsőhöz. – Nem menekülök, mama, csak azt nézem meg, milyen gyorsan tudok felmenni a szobámba, és megszabadulni poros ruháimtól. Collie futó pillantást vetett a lányára, és elindult felfelé a lépcsőn. – Ez esetben jogos a sietséged. Már megint Sámsonnal van valami baj? – Honnan tudod? Collie kék szemében, melyet lánya tőle örökölt, vidámság csillant fel. – Marié látta, amikor besétáltál a kapun. Rayna felmordult. – Marié és mindenki a birtokon. Már mondtam Gilnek, hogy csináljon valamit ezzel az új kováccsal. Teljesen haszontalan munkát végez – kinyújtotta karját. – Hadd segítsek! – Csak miután megfürödtél, kisasszony – felelte anyja szigorúan, és eltette a köteg ruhát Rayna elől. – Consuelo elevenen megnyúz, ha még egyszer ki kell mosnia ezeket. – Nem hiszem – vitatkozott természetéhez hűen Rayna –, már évek óta ezzel fenyeget, és még egyszer sem kapott el. – Isten látja lelked, sok okot adtál már rá – sáros csizmák, piszkos köpenyek, gyalázatosan rongyos farmerek – hogy... – Igen, igen, tudom – mondta Rayna, és egy puszit nyomott anyja nyakára, hogy elhallgattassa. – Én egy rossz, pajkos lány vagyok, életed nagy tragédiája és a legkifinomulatlanabb hölgy egész Új–Mexikóban. Collie keserűen felsóhajtott. – Nem kellene erre olyan büszkének lenned.
15
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna felkacagott, és lehúzta kesztyűjét. – Anya, huszonnégy éve próbálsz megszelídíteni, de eddig még nem sikerült. Mikor látod már be végre, hogy én nem vagyok más, mint a fiatok, akit olyan nagyon szerettetek volna. Skylar a házias. Collie azt kívánta, bárcsak ellenkezhetne. Mindkét gyermekét nagyon szerette, de azok úgy különböztek egymástól, mint a nappal és az éjszaka. Skylar csendes volt, és félénk. Mesterien elsajátította a háztartás vezetésének tudományát, és minden tekintetben dolgos lánnyá serdült. Rayna viszont makacs volt, keményfejű és akaratos. Apja üzleti érzékét örökölte, leghőbb vágya az volt, hogy egy napon átveszi Rancho Verde irányítását. Ha Raymond Templeton egyáltalán lebeszélte valaha is lányát erről a nem nőnek való feladatról, Collie nem volt a közelben, hogy hallja. – Marié készíti a fürdővizedet, drágám – szólt, és belenyugodott, hogy semmit nem tehet, amivel rábírhatná lányát, hogy változtasson viselkedésén. – Lehet, hogy megszelídíteni már nem tudlak, de annyit még el tudok érni, hogy ne úgy jelenj meg a vacsoránál, mint egy büdös istállófiú. – Köszönöm, anya. – Rayna meghúzta a nyersbőr szíjat, mely szőke haját fogta szoros copfba, és benézett húga szobájába, ahol azonban senkit sem talált. – Hol van Skylar? Barázdák jelentek meg Collie homlokán, de hangja nem árult el semmit. – Azt hiszem, kiment a mescalero táborba. Raynát nem csapta be anyja nyugodt hangja. – Miért bánt ez téged? Mindig szoros kötelék fűzte az apacsokhoz Rancho Verdében. – Tudom, drágám. De az utóbbi időben egyre több időt tölt velük. Már mindennap kimegy a táborba. – Igazán? – állt meg Rayna a szobája ajtajában. – Nem tudtad? – kérdezte Collie. Rendszerint Rayna a szüleinél sokkal többet tudott arról, mit gondol vagy tesz a húga.
16
Constance Bennett
Holdfény ének
Mióta Raymond hazahozta Skylart, a lányok valósággal elválaszthatatlanok voltak. – Nem tudtam – felelte, és most az ő homlokán jelentek meg aggódó ráncok. Nem volt jellemző Skylarra, hogy eltitkoljon előle valamit. – Szerintem Gatana tanít neki valamilyen ceremóniát. Collie hangjában szomorúság bujkált, és Rayna hirtelen rádöbbent, mi bántja anyját. Úgy érezte, elárulták, mert félt, hogy mindaz a szeretet, amit fogadott lányának adott, nem volt elegendő számára. Ahogy csak tudta, szerette és óvta az elkerülhetetlen előítéletektől, melyekkel szembe kellett néznie a lánynak. Gondja volt rá, hogy kitűnő neveltetést kapjon keleten, ami oly széles látókört biztosított neki, mely felülmúlta a legtöbb fiatal nőét Új–Mexikóban, legyen az fehér vagy indián. Sajnos, az örökségéhez való kötődés volt az egyetlen dolog, amit Collie nem tudott megadni lányának, pedig úgy tűnt, ez az, ami legjobban hiányzik neki. Rayna gondolkozott valamin, amivel fel tudná vidítani anyját, de hirtelen semmi nem jutott eszébe. Tudta, hogy Skylar szereti új családját, de volt benne valami szomorúság, mely napról napra egyre csak fokozódott. Rayna azt gondolta, megérti ezt, de tudta, szeretettel nevelte fel, mint őt, saját hús–vér gyermekét. – Ne aggódj emiatt, mama! – mondta Rayna, és próbált meggyőzőnek hatni. – Biztosan csak valami változatosságot keres, hogy elűzze az unalmát. Tudom, ha egész nap csak ágyvásznakat kellene cserélgetnem, és díszpárnákat hímeznem, én is megbolondulnék. – De te nem vagy Skylar – vágott vissza Collie, és kezével a levegőbe suhintott, hogy elhessegesse a szavakat. – Sajnálom, kicsim. Olyan ostoba vagyok.
17
Constance Bennett
Holdfény ének
– Igen, így van – értett egyet Rayna. – Azért, mert megtanul néhány mescalero ceremóniát, még nem fognak megváltozni az érzései irántad. Te vagy az anyja, és ő szeret téged. – Tudom, drágám. – Collie kinyújtotta kezét, hogy megveregesse Rayna karját, de eszébe jutott, hogy a lány milyen piszkos, s mivel ő tiszta ruhákat tartott maga előtt, visszahúzta kezét. Olyan hirtelen mozdulat volt ez, hogy mindketten felnevettek. – Gyerünk, mama – ugratta Rayna –, nagyon szeretném látni, ahogy Consuelo téged fenyeget azzal, hogy elevenen megnyúz. – Collie! – Raymond mély hangja visszhangzott az udvaron, és megijesztette a két nőt. – Mi az, drágám? – Collie közelebb lépett az erkély korlátjához, és lenézett férje kopaszodó fejére. Raymond megfordult, és felpillantott. – Lovasok jönnek. Rayna is a korláthoz lépett, s kibontott haja vállára hullott. – Kik azok? – Ritkán jártak erre látogatók, ezért megjelenésük mindig izgalmat keltett, hiszen egy kis színt hoztak a birtok egyhangú életébe. – Azt hiszem, Ben Martínez és az a Hadley gyerek a Malaventura újságtól. – Raymond rámosolygott lányára. – Hello, kisasszony. Úgy hallom, megint baj volt Sámsonnal. – Nem kellene olyan kárörvendőnek lenned, papa. Te vetted fel ezt az útszéli csavargót, aki azt állította magáról, hogy kovács. – Amíg élünk, tanulunk, kicsim. Amíg élünk, tanulunk. Gil már odaadta neki az elbocsátó levelet. – Ha olyan lovon távozik, amit ő patkolt meg, éjszakára várhatjuk is vissza. Raymond szívből jövő nevetése visszhangzott a falakon, majd a férfi elindult a bejárati részen lévő nappaliba. – Hölgyek, lejöttök üdvözölni a vendégeket?
18
Constance Bennett
Holdfény ének
– Máris megyek, papa – felelte Rayna, és ledobta válláról a nyeregtáskát és a kalapját a szobája ajtajánál álló székre, majd a lépcső felé indult. Collie azonban így szólt. – Csak miután megfürödtél, és rendes ruhába öltöztél, ahogy egy fiatal hölgyhöz illik. Nem fogadhatod úgy a látogatókat, mint egy közönséges cowboy. – Ne butáskodj, mama – válaszolta Rayna anélkül, hogy megállt volna. – Az utóbbi hat évben Ben Martinez mellett dolgoztam a terelésnél. Ha másban látna, mint farmerban és csizmában, azt gondolná, elment az eszem. Ebben igaza volt. Ben volt a legközelebbi szomszédjuk, és pontosan ismerte Rayna szokatlan hóbortjait. A másik férfi viszont teljesen más dolog volt. – Lehet, hogy így van, de Mr. Hadley egy jóravaló úriember Bostonból. Öt illendően kell fogadnod. Amikor Rayna végre megértette, mire céloz anyja, megállt a lépcső tetején, és rávillantotta leggonoszabb mosolyát. – Úgy érted, egy jóravaló, nőtlen úriember Bostonból, és nekem úgy kellene viselkednem, mint egy üde virágszálnak, holott mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az. Collie bosszankodva felsóhajtott. – Igenis, jól nevelt vagy, és jó a modorod, és vannak alkalmak, amikor meg is kell mutatnod. Ez is egy ilyen alkalom. – Sajnálom, anya. Nincs kedvem ahhoz, hogy egy ilyen bostoni piperkőc előtt villogtassam legjobb modoromat –felelte Rayna, és elindult lefelé a lépcsőn. – Még a lovat sem tudja jól megülni. – Más dolog is van az életben, mint a lovak! – De nem az enyémben! – vágott vissza a lány. – Feladom – sóhajtotta Collie, és lesietett az erkélyről. Ő nevelte fel Új–Mexikó két legcsinosabb teremtését, mégis úgy tűnt, szégyenszemre vénlányok maradnak – Skylar születésének
19
Constance Bennett
Holdfény ének
körülményei miatt, Rayna pedig válogatóssága vagy talán a makacssága miatt – töprengett Collie. A biztonság érdekében Rancho Verdét a völgy közepére építették, így bármilyen irányból is érkeztek látogatók, jóval hamarabb észre lehetett venni őket, mint ahogy a házhoz értek volna. Éppen ezért Collie–nak elég ideje maradt, hogy eltegye az ágyvásznakat, és utasítsa Consuelo Rodriguezt, a házvezetőnőt, hogy készítsen frissítőket a vendégek számára. Aztán férje és lánya keresésére indult. A verandán találta őket, a közeledő lovasokat figyelték. Rayna a megbélyegezetlen marhákról mesélt apjának, melyeket aznap fedezett fel, és arról, hogyan terelte be őket a karámba. – Szerencsém volt, hogy Sámson csak a terelés után vesztette el a patkóját. – A kovács szerencséje volt – tette hozzá nevetve Raymond. – Nem szívesen néztem volna végig, hogy mit csinálsz vele, ha kicsúszik a markodból az az egyéves marha. Rayna nem osztozott apja jókedvében. – Nyugodj meg, papa, ha így történt volna, nem tudott volna hova menekülni előlem az a sarlatán. – Elég ebből, Rayna! – mondta Collie, és szigorúan férjére nézett. – Neked is elég legyen. Ne biztasd. –Ó, Collie... – Raymond átkarolta felesége vállát. – Be kellene már látnod, hogy bármit is mondunk, nem tántoríthatja el Raynát attól, hogy azt mondja, amit gondol, vagy azt tegye, amit akar itt a birtokon – lányára kacsintott. – Különben is olyan jól csinálja, hogy panaszra nem lehet okom, ugye? Rayna ugyan elmosolyodott apja szavain és azon, ahogy magához húzta anyját, de a kettőjük közti apró nézeteltéréstől kényelmetlen érzése támadt. Az igazi veszekedések, amelyeknek fültanúja volt, mind miatta kezdődtek. Legkorábbi emléke apjáról az volt, amikor lovagolni tanította, anyjáról
20
Constance Bennett
Holdfény ének
pedig, hogy tiltakozott ellene, mivel Rayna még túl fiatal volt. Ugyanez történt, amikor apja a puska és a revolver használatát tanította neki. Raymond, amint megbizonyosodott róla, hogy lánya képes női nyeregben meglovagolni egy póni lovat, engedte, hogy segítsen a marhaterelésnél. Collie ez ellen is tiltakozott. Akkor is vitáztak, amikor Rayna kijelentette, nem akarja, hogy elküldjék iskolába, és akkor is, amikor Raymond a lánya mellé állt, mondván, hogy a kényelmetlen női nyereg helyett kapjon egy sokkal praktikusabb férfinyerget. Collie csak akkor egyezett bele a cserébe, amikor férje meggyőzte róla, hogy a női nyereg nemcsak hogy nem praktikus, de rendkívül veszélyes is a terelésnél. Collie azt is kifogásolta, hogy Rayna a férfiakkal együtt dolgozik, mint egy közönséges tehénpásztor, de ebben a vitában is alulmaradt, csakúgy, mint a többiben. Valójában az oktatás kivételével Raymond és lánya majdnem az összes többi csatát megnyerték. Rayna tudta, anyja soha nem fogja feladni a harcot, hogy megpróbálja átformálni, de nem is bánta. Lehet, hogy kifogásolja a viselkedését, de attól még ugyanúgy szereti. És ez számított egyedül. Mégis zavarta, hogy miatta veszekednek a szülei. Rayna tudta, a mai vita nem fog elhúzódni, mivel a látogatók már bejöttek a kapun, és Collie sohasem szellőztetné a család belső vitáit a vendégek előtt. – Jó napot, Ben, Mr. Hadley – köszöntötte Raymond a két férfit, amint azok közelebb értek. – Mi szél hozott ide titeket? Bár az üdvözlés barátságos volt, a két látogató nem mutatta jelét, hogy viszonozná az előzékeny fogadtatást. Kalapot emeltek a hölgyek előtt, de arckifejezésük továbbra is borús maradt, ahogy leszálltak a lóról. – Baj van, Raymond – mondta Ben Martinez.
21
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ó! – csúszott ki Raymond száján, miközben egyik férfiről a másikra nézett. Sámuel Aloysius Hadley egyetértően bólintott. – Nagy baj, Mr. Templeton. – Ki vele, mi az! – sürgette őket Raymond. Hadley nyugtalanul pillantott a hölgyekre, de aztán döntött. – Geronimo megint harcra készül. – És erre tart – tette hozzá Ben. Raymond gondterhelten sóhajtott fel. – Ördög és pokol! Gyertek be, fiúk. Tervet kell készítenünk. A férfiak a dolgozószobában gyűltek össze, s bár Collie megpróbálta Raynát lebeszélni arról, hogy csatlakozzon hozzájuk, hat lóval sem lehetett volna visszatartani a lányt. A vendégek az íróasztallal szemben álló ikerfotelbe ültek le, Rayna pedig egy kis kanapén foglalt helyet mögöttük. Kissé kiszínezve Hadley elmondta, mit tudott meg a chiricahua renegát véres szökéséről az arizoniai San Carlos rezervátumból. A távírón érkezett jelentések mind–mind más verzióban tolmácsolták a szökést, egyesek szerint körülbelül harminc, mások szerint mindössze tíz civilt és katonát öltek meg. Bár Rayna nem tudta, valójában mi is történt, mégis sejtette, hogy a jelentések mindegyike túloz. Megszokott dolog volt, hogy minden hírt, ami az apacsok elpusztításáról szól, a sajtó meglehetősen felfúj. Ennek ellenére az, hogy Geronimo újra harcra készül, halálosan komoly dolog volt. Nem volt ember Új–Mexikóban, aki elfelejtette volna a múlt tavasszal történt mészárlásokat, amikor Geronimo legközelebbi szövetségese, Nana vezér terrorizálta a völgyet. Rajtaütése csak hat hétig tartott, de mielőtt átszökött volna Mexikóba, úgy ötven mexikóit legyilkolt, számos nőt foglyul ejtett, és több mint kétszáz lovat
22
Constance Bennett
Holdfény ének
és öszvért rabolt el. Mindezt... egy hetvenéves törzsfőnök és negyven apacs hajtotta végre, miközben nyomukban volt ezer katona. Ha Geronimo Új–Mexikóba tart, Nana biztosan előbújik a rejtekhelyéről, hogy csatlakozzon hozzá, akkor pedig patakokban fog folyni a vér. Raynát lenyűgözte, ahogy Hadley előadta a szökés történetét. Nyilván több táviratot kapott, kiválogatta őket, és levonta a következtetéseket, figyelembe véve a korlátozásokat, melyek határt szabtak munkájának. Beszámolóját Ben folyton félbeszakította, vad spekulációkba bonyolódott, vele ellentétben azonban Sámuel figyelemre méltóan nyugodt maradt. Még csak néhány hónapja tartózkodott ezen a vidéken. Nem élte át Nana támadásainak borzalmait, vagy még korábban a mescalero vezér, Victorio rajtaütéseit. Rayna saját szemével látta mindazt a pusztítást, amit az apacsok képesek véghezvinni. – Mondd el neki a fejet! – biztatta Ben, ahogy egyre jobban belemelegedett a történetbe. Hadley kényelmetlenül nézett körbe. – Hát úgy beszélik, hogy... Ez csak egy megalapozatlan pletyka, tudja... de úgy mondják, hogy egy férfinak San Carlosban levágták a fejét, és a barbárok... azzal futballoztak. – Jézusom! – mormolta Rayna, de abban a pillanatban már megbánta, hogy megszólalt. Mögöttük ült, a férfiak már elfelejtették, hogy ott van, különben nem beszéltek volna ilyen szabadon. Hadley azonnal mentegetőzni kezdett. – Sajnálom, Miss Templeton, nem kellett volna szóba hoznom. – Jól van, Mr. Hadley, hallottam már szörnyűbbet is – biztosította a férfit. – Lehet, kisasszony, de az ilyen dolgok nem...
23
Constance Bennett
Holdfény ének
Egész életében hallgatnia kellett, ahogy a férfiak leereszkedően arról papolnak neki, ami nem való a női érzékenységhez, ezért most nem akarta újból végighallgatni. – Mennyire megbízható forrásból tudja, hogy Geronimo errefelé tart? – kérdezte, és ezzel a férfiba fojtotta a szót. Hadley megköszörülte a torkát. Soha nem volt biztos benne, hogy mit gondoljon Rayna Templetonról, annyira más volt, mint a többi nő, akiket ismert. Nem ájult el, amikor a fejet említette, és mivel apja sem mutatta semmi jelét annak, hogy lánya jelenléte zavarja társaságukat, úgy döntött, hogy folytatja. – A körülményekhez képest megbízható. Lassan szivárognak ki a hírek San Carlosból, mivel elvágták a távíróvezetéket, de a renegátok még öt kocsist is megöltek Clifton közelében. Ez pedig azt jelenti, hogy egyenesen keletnek tartanak a rezervátumból – a férfi egyik kezével megtörölte puha, fehér arcát, miközben Rayna azon gondolkodott, vajon nem bánta–e meg, hogy az országnak erre a vad, veszélyes tájára jött gyakorolni újságírói pályáját. – Ez nagy terület, Raymond – jegyezte meg Ben –, de nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy ezek a barbárok nem jönnek erre. jobb lesz, ha nekiállunk készülődni. Én már szétküldtem néhány emberemet, hogy figyelmeztessék a környékbeli birtokosokat egészen le délig. Azt reméltük, neked lesz majd embered, akiket északra és nyugatra küldenél. – Megmondom Gilnek, hogy holnap első dolga legyen összeszedni néhány férfit – felelte Raymond. Ben már éppen tiltakozni akart a késedelem miatt, de vendéglátója elejét vette az ellenkezésnek. – Ben, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Geronimónak legalább egy hétbe telik, amíg ideér. – Lehetséges, de mi van a mescalárokkal? – kérdezte Ben kihívóan. – Ha meghallják, hogy Geronimo harcra készül, lehet, hogy csatlakoznak majd hozzá, mint néhányan tavaly Nanához.
24
Constance Bennett
Holdfény ének
– A mescalero tábor jóval délebbre van innen. Nem hiszem, hogy közvetlen veszély fenyegetne minket. – Igaz, de nem ők az egyedüli mescalerók ezen a területen, Raymond – jegyezte meg Ben jelentőségteljesen. – Várjunk csak egy percet... – Rayna azonnal talpon volt, de apja egy kézmozdulattal nyugalomra intette. – Majd én, drágám. Azt hiszem, Ben is tudja, hogy ezúttal túl messzire ment. – Nem, Raymond. Te mentél túl messzire – vágott vissza Martinez. – Közel húsz apacs dolgozik neked, és ez így nincs rendjén. Raymond és lánya dühösen összenéztek. Megszámolni sem tudta, hányszor vitáztak már ezen a szomszédaikkal. Amikor megvásárolta Rancho Verdét, a birtokkal együtt a kis csoport mescalero is a tulajdonába került. Hamar rájött, milyen előnyökkel jár, ha ő is pártfogolja őket, mint elődje. Consaykának hívták a vezérüket, aki még gyerekkorában elszakadt törzsétől, miután spanyol szerzetesek keresztény hitre térítették. Amikor Rancho Verde mai területét Don Diego Sebastiannak adták át, a don megengedte Consaykának és embereinek, hogy ott maradjanak és dolgozzanak. Consayka ma már öreg volt, és nagyon fontosnak tartotta, hogy a mescalero ősök hagyományai tovább éljenek, de Raymondnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy a béke híve. Eszükbe sem jutna csatlakozni Geronimo harcához. Sajnos, tapasztalatlan szomszédait nehéz feladat volt erről meggyőzni. – Ben, Consayka emberei hatvan éve békében élnek. Legtöbbjük Rancho Verdén született, és soha nem élt törzsben. – Tagadod, hogy még mindig pogány ceremóniákat tartanak?
25
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem tagadom – felelte Raymond vonakodva –, de ez még nem jelenti azt, hogy csatlakoznak testvéreikhez a harcban, még ha a mescalero tábor fel is lázadna. Rayna nem bírta tovább a hallgatást. – Ben, a mi apacsaink farmerek, tehénpásztorok és háziszolgák. Biztos vagyok benne, hogy nem is maradnának életben, ha saját társaikkal élnének. – Akkor is hatalmas kockázatot vállaltok – figyelmeztette őket Martinez. – Attól tartok, egyet kell értenem Bennel – mondta Hadley bocsánatkérő hangon, s közben hol Raynát, hol apját nézte. Rayna utálkozó pillantást vetett rá, mire a fiatal újságíró sietve magyarázkodni kezdett. – Nem mintha kételkednék az apacsok békés szándékában, Miss Templeton. Biztosan helyes a feltételezése, de a Malaventuránál nem mindenki gondolja így. Ellenségesen viszonyulnak az indiánokhoz. – Mit hallottál? – kérdezte Raymond mogorván. – Nem hangzottak el nyílt fenyegetések, de az emberek egyre inkább nem nézik jó szemmel, hogy apacsok a rezervátumon kívül is élnek ezen a vidéken. Ha egyszer elterjed Ceronimo pusztításának híre, attól tartok, Új–Mexikó lakossága bosszút fog állni. A terület története is azt bizonyítja, hogy az emberek nem fognak azzal törődni, hogy az apacsok, akiken bosszút állnak, békés szándékúak avagy sem. Rayna hátán jeges borzongás futott végig. Lehet, hogy Hadley vézna termetű, puha arcú és rossz lovas, de ezúttal rátapintott a lényegre. Ha egyszer kitör a pánik, egyetlen apacs sem lesz biztonságban. Évekkel ezelőtt, Victorio rajtaütésekor az a hír terjedt el, hogy a Rancho Verdén élő mescalerók titokban támogatták a felkelőket. A múlt évben, Nana támadásakor ismét szárnyra kapott ez a pletyka. Éppen emiatt a szomszédok – még a rendesebbek is, mint Ben Martinez – évek óta azon fáradoznak, hogy eltávolítsák
26
Constance Bennett
Holdfény ének
Rancho Verdéről a mescalerókat. Ez a mostani szökés pedig kétségtelenül alátámasztja a megalapozatlan híreszteléseket. Hadley szerint a tűzvészhez a gyújtóst már le is rakták. Raymond élénk fejtegetésbe fogott arról, mennyire kötelességének érzi, hogy megvédje az apacsokat a birtokon, majd rátért arra, hogy őrszemeket kellene kiállítani a terület stratégiailag kulcsfontosságú pontjain. Hadley és Martinez láthatóan úgy vélték, jobb, ha itt abbahagyják a vitát, és miután megszületett a precíz terv, elmentek. Rayna és Raymond kikísérték őket a lovaikhoz, és figyelték, ahogy ellovagolnak. – Ez biztosan rosszul fog esni Skylarnek – jegyezte meg Rayna csendesen, ahogy visszafordult a ház felé. – Tudom – Raymond megrázta a fejét. – Mikor lesz már ennek vége? Úgy érzem, mintha egész életemben az apacsok ellen harcolnék, de Isten látja lelkem, nem tudom, hogy miért. Ez az ország elég nagy mindannyiunk számára. – Nem így van, apa. Az emberiség alapvetően kapzsi. Mindig azt szeretnénk, ami nem a mienk, és csak a törvények és a civilizáció kényszere tart minket vissza attól, hogy egymásra vadásszunk. Sajnos, ezek a törvények megszűnnek létezni, ha az apacsok is szóba kerülnek, és úgy tűnik, ők nem hajlandók elfogadni értéknek azt, amit mi annak tartunk ebben a társadalomban. – Ezt nagyon szépen mondtad, drágám – mondta Raymond, és szemében vidámság bujkált, ahogy lánya vállát átkarolta. – És én még azt hittem, hogy a húgod a filozófus ebben a családban. – Ne viccelődj velem, papa – morgott Rayna, de karjával átkarolta apja vastag derekát, miközben besétáltak a házba. – Mára elég volt a tréfákból. – Rendben van. Milyen más nézetedet osztod meg velem még az apacsokkal kapcsolatban?
27
Constance Bennett
Holdfény ének
– Semmilyet, mert később csak ugratnál miatta. Azt hiszem, inkább kisétálok Consayka táborába, és hazahozom Skylart. Geronimo szökésének híre már biztosan elterjedt az egész birtokon, szeretném, ha tőlem hallaná először. – Ez jó ötlet. – Mondd meg anyának, hogy nemsokára jövök. Tízperces frissítő séta után Rayna megérkezett a ház mögött húzódó kis táborba. Más apacs törzsektől eltérően a mescalerók magas, díszes házakban éltek, hasonlóakban, mint az alföldi indiánok. A tizenegy otthon véletlenszerűen volt összecsoportosítva, nem lehetett két egyformát látni. Az egyetlen közös vonásuk az volt, hogy mind a napkelte felé nézett. Ahogy Rayna közelebb ért, megpillantotta testvérét és két idősebb asszonyt, akik egy szalmatető alatt ültek, melyet a háziszolgák az indián asszonyok pihenőjének hívtak. Skylar fejét lehajtotta, ujjai az ölében fekvő tárgyat babrálták. Rayna mindig irigyelte finom kezét és előkelő tartását. Valójában sok mindent irigyelt tőle, leginkább azonban kecses tartását. Az viszont soha nem jutott eszébe, hogy megpróbáljon illedelmes, nőies testvéréhez hasonlítani, ami pedig szüleinek végtelen örömére szolgált volna, de Rayna elképzelni sem tudta, hogyan lehetne más, mint önmaga. A szalmatető alatt Consayka felesége, Gatana ült Skylarral szemben, és elmélyülten koncentrált, miközben feszülten figyelte a fiatal nő minden mozdulatát. A harmadik nő, Tsa’kata távolabb ült a másik kettőtől, és úgy tűnt, nem is figyel rájuk, de Rayna tudta, hogy nem így van. Bár Tsa’kata látásánál csak hallása volt rosszabb, nem történhetett olyan esemény a birtokon, amiről ne tudott volna. A birtokon élő összes apacs közül Tsa’kata volt az egyetlen, akit Rayna nemigen ismert és nem is értett, mivel ő soha nem
28
Constance Bennett
Holdfény ének
dolgozott háziszolgaként, mint lánya, Gatana. Arca mély barázdák és ráncok gyűjteménye volt, bőre petyhüdten lógott, mégsem tételezte volna fel róla senki, hogy közel százéves. Csak annyit beszélt spanyolul, hogy megértesse magát, ha nagyon szüksége volt rá, de angolul már nem volt hajlandó megtanulni, legalábbis beszélni nem. Rayna mindig sejtette, hogy többet ért a fehér ember nyelvéből, mint amennyit mutat. Gyerekkorában a lány titokban félt az öregasszonytól, és még most is azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak megrémiszteni. Bár nyilvánvalóan látták, hogy jön, Rayna mégis lelassította lépteit. Ha Gatana valamilyen rituális ceremóniát tanít Skylarnak, illetlenség lenne félbeszakítani, különben sem akarta kihívni Tsa'kata dühét maga ellen. Ezért inkább odament egy sziklatömbhöz, leült, és próbált úgy tenni, mint aki szokásos sétája közben elfáradt, és csak leült pihenni. Titokban azért figyelte, mi az a tárgy a húga kezében, amíg végül felismerte, hogy egyfajta nyaklánc. Apró, kecses keze óvatosan fonta a gyöngyöket és a pázsitfűszálakat bonyolult melldísszé, melyet egy gyöngyös gallér tartott. Rayna alig hallotta Gatana és Skylar beszédét, hangjuk túl halk volt ahhoz, hogy megértse szavaikat. Bizonyára azért, gondolta, mert kétségtelenül apacs nyelven beszélgettek, és Raynának nagyon szegényes volt a tudása ezen a területen. Amikor Skylar Rancho Verdébe került, Rayna vállalta, hogy megtanítja új testvérét angolul, később Skylar megpróbálta ezt viszonozni, de ő bizonyult a jobb tanítványnak. Évek során Rayna keményen próbálkozott, de akárhányszor használta minimális szókincsét az indiánok között, mindig kinevették, mert annyira ügyetlen volt. Aztán végképp feladta, miután egyszer rosszul ejtett ki egy kifejezést, mely így szörnyű sértést jelentett, amiért érthetetlen szidásáradat zúdult rá
29
Constance Bennett
Holdfény ének
Tsa'kata szájából. Ezért hát meghagyta a nehéz apacs nyelvet Skylarnak. Rayna szeme sarkából figyelte testvérét. Egyszerű, fehér ingblúza és gyapjúszínű szoknyája éles ellentéte volt társai bő halászblúzának és színes kartonszoknyájának. Azonban csak öltözéke és kora különböztette meg tőlük. Haja, melyet rendszerint kontyba tűzve vagy fonott copfban hordott, most ki volt engedve. Koromfeketén, kecses fürtökben hullott vállára, és olyan elbűvölően szépséges arcot font keretbe, hogy bárki, aki csak ránézett, úgy érezte, muszáj megdicsérnie báját. Egzotikus, érdekes arca volt, legalábbis így tűnt a keletieknek, akikkel Skylar és Rayna iskoláskoruk során találkoztak Bostonban. Senki nem félt a Templeton nevű indiántól, külseje mégis elválasztotta őt a többi lánytól, kívül rekedt a társaságukon. Itt azonban Skylar szögletes álla, magas pofacsontja, mélyen ülő fekete szeme, világos bronzbőre egyértelműen elárulta, hogy apacs. Semmilyen kultúra, kecsesség vagy neveltetés, még Raymond Templeton jelentős befolyása sem tudta elfeledtetni az emberekben az előítéleteket, így Skylart sohasem fogadták be teljesen. Kívülálló maradt. Csoda, hogy olyan szorosan kötődött a Rancho Verdén élő apacsokhoz? Rayna ezen tűnődött, miközben visszaemlékezett, az előbb mekkora fájdalmat látott anyja szemében. Bármennyire is szerette Collie a lányát, nem tudta megérteni, milyen nagy szüksége van arra, hogy a múltjához kötődjön. De Rayna megértette. Skylar gyönyörű, fiatal teremtés volt, aki két élet között csapdába esett. Az egyik életét homályos emlékek jelentették indián korából, a másikat a mostani angol világ, amiben felnőtt. A tragédia az volt, hogy igazán egyikhez sem tartozott. Még a Rancho Verde–i mescalerók, akik elfogadták Skylart, és magukhoz hasonlóvá formálták, sem voltak az igazi népe.
30
Constance Bennett
Holdfény ének
Egy csapat fehér–hegyi apacstól rabolták el, melyeknek kultúrája nagyban különbözött a mescalerókétól. Idővel Skylar emlékei első családjáról összeolvadtak a mescalero legendákkal és hiedelmekkel, melyeket Consayka mesélt neki téli estéken a tűz mellett. Raynának fájt az a szomorúság, amit oly gyakran látott húga szemében, mégsem sajnálta őt. Skylar ezt sohasem viselte volna el, és Rayna sokkal jobban szerette annál, hogy kapcsolatukat sajnálattá alacsonyítsa le. Mivel Rayna nem volt az az ember, aki élvezi a semmittevést, hamar belefáradt abba, hogy úgy tegyen, mint aki a tájat csodálja. Még ülve maradt, próbált nyugodtnak látszani, de mire a ceremónia véget ért, csekély türelme is elfogyott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Skylar egy ruhába becsomagolta a nyakláncot, és néhány másik csomaggal együtt egy gyöngyös szarvasbőr erszénybe helyezte. Miközben felállt, még néhány szót váltott Gatanával és Tsa'katával, majd kijött a szalmatető alól. – Szia, testvérkém! Mi hozott ide a birtokra ilyen korán? Sámson megint lerúgta a patkóját? – Fekete szemében huncut mosoly villant, s bár Raynának fogalma sem volt arról, hogyan lehetséges, de úgy érezte, testvére már tudja a választ. Felállt, és kinyújtóztatta lábát. – Igen, és ha te is ezzel akarsz ugratni, mehetsz egyedül vissza a házba. Skylar megállt Rayna előtt. – Nehéz napod volt, ugye? – kérdezte együttérzően. – És ezzel még nem is mondtál semmit – felelte Rayna, és minden tréfálkozó kedve elszállt. Az udvariasság kedvéért odament a szalmatetős pihenőhöz, és beköszönt Gatanának és anyjának. Tsa'katának nem méltóztatott észrevenni őt, de Rayna beszélgetett egy percig a lányával, aki hajlott kora miatt már régóta abbahagyta a munkát a házban.
31
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mi hozott ide? – kérdezte Skylar, amikor végül együtt elindultak hazafele. Rayna félt elmondani Geronimo szökését, ezért megpróbált időt nyerni. – Anya azt mondta, valamiféle ceremóniát tanulsz, én meg idejöttem megnézni, hogy mi is az. Mit tanít neked Gatana? Skylarnak felcsillant a szeme. – Nem fogod elhinni, Rayna! Megkértek, hogy vegyek részt Mary Long Horn esküvői ceremóniáján! Gatana megtanítja nekem a sons–ee–a– ray nyakláncának készítéséhez szükséges rituális imát. Rayna ferdén nézett rá. – Lefordítanád a kedvemért? Tudod, milyen keveset tudok az apacsok nyelvén. – Ez a reggeli csillag szimbóluma. Többek között ez is díszíteni fogja majd Mary ruháját. Ha megtanultam az imát, el fogom készíteni az igazi nyakláncot, melyet Mary viselni fog az esküvőjén. Amin ma gyakoroltam, az csak egy másolat. Több különböző láncot használunk gyakorlásra, hogy egyikbe se költözzön bele a Fehérre Festett Asszony szelleme. Raynának nem volt szüksége további magyarázatra. A Fehérre Festett Asszony az apacsok istene volt, akit úgy tiszteltek, mint népük anyját. Nyilvánvalóan a reggeli csillag szimbóluma is hozzá tartozott. – Mikor lesz az esküvő? – Júliusban, holdtölte előtt négy nappal. Úgy 18–a körül. – Hm... akkor már nincs sok időd, hogy megtanuld az imát, és elkészítsd a nyakláncot. – Tudom – válaszolta Skylar elgondolkozva. – De van más is, Rayna. Megkértek, hogy látogassam meg Maryt a ceremónia mind a négy napján. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gondolod, anya haragudni fog? Rayna képtelen volt hazudni. – Valószínű, de azért nem fogja megtiltani, hogy elmenj.
32
Constance Bennett
Holdfény ének
– Tudom. Mégis olyan rossz, hogy fájdalmat okozok neki. Rayna belekarolt testvérébe. így nehezebb volt menniük, mivel valamivel magasabb volt húgánál, de Skylarnak szüksége volt vigasztalásra. – Felnőtt nő vagy, Skylar. Azt kell tenned, amit a legjobbnak ítélsz. – Még akkor is, ha ezzel valakit megbántok, akit pedig szeretek? – Anya meg fogja érteni. Skylar megrázta a fejét. – Nem. – Akkor majd találunk rá módot, hogy meggyőzzük, milyen fontos ez neked. Skylar felnézett nővérére, hálás volt a támogatásért. Amióta az eszét tudta, testvére mindig megvédte őt a csalódástól, a kudarctól, bárkitől és bármitől, ami bántani akarta. Felrémlett benne néhány homályos emlék egy másik lánytestvérről, aki ugyan idősebb volt, mint Rayna, de ugyanúgy vigyázott rá, mint ő – és aki meghalt, miközben őt védelmezte az indiánoktól, akik végül is elrabolták. Az emlék elszomorította, de nem tudta elképzelni, hogy abban a távoli időben jobban szerette azt a testvérét, mint most Raynát. – Igen, fontos nekem, de nem hiszem, hogy valakinek is meg tudnám magyarázni, hogy miért. Még neked sem. – Én megértem – mondta Rayna. – Nem – felelte Skylar, és hirtelen megállt, tekintetét a kék égre emelte, kelet felé a horizontra. Úgy tűnt, elréved a gondolataiban, mintha olyasvalamit nézne, ami nincs is ott. Rayna megállt előtte, és így szólt. – Akkor magyarázd meg nekem! Skylar nem fordította el tekintetét a horizontról, úgy kezdett beszélni. – A nyaklánc – mondta lágyan. Most már Rayna valóban megértette. Legalábbis azt hitte, hogy megértette. Évekkel ezelőtt Consayka mesélt Skylarnak
33
Constance Bennett
Holdfény ének
egy legendát egy indián harcosról, aki az ellenséges törzs tagjai közül vett feleségül egy lányt. Házasságuk egyesítette a két törzset. A harcos ellenszegült a szokásoknak, és menyasszonyának egy türkiz– és ezüstszínű nyakláncot ajándékozott, melynek medáljába a Viharsas képe volt belevésve. Consayka többször is elmesélte a történetet, de mindig másképpen. Egyik változatban a harcos a jicarilla apacs törzsből való volt, a másikban a fehér–hegyiből. Consayka hangulatától függően a jóképű harcosnak és feleségének sok gyermeke volt, és érett idős kort értek meg, máskor viszont tragikusan meghaltak egy chiricahua renegát keze által. Rayna már olyan sokféleképpen hallotta a történetet, hogy teljesen értelmetlenné vált a számára. Skylar azonban hitte, hogy mindez valóban megtörtént. Sőt mi több, úgy gondolta, valahogyan ő is része a történetnek. Tizenöt éves korában el is készítette a nyaklánc másolatát, az alapján, ahogy Consayka leírta. Titokban tartotta, csak Rayna és néhány mescalero tudott a létezéséről. – Ez a nyaklánc a Viharsas legendájára emlékeztetett, ugye? – kérdezte húgát. – Igen, de ez még nem minden – válaszolta Skylar, és ránézett testvérére. – A sons–ee–a–ray! – A reggeli csillag? Mi köze van ennek a legendához? – Lázasan kutatott emlékei között, vajon hogy hívták a párt a történetben, de nem jutott eszébe. – Hogy is hívták őket? – dünnyögte türelmetlenül. – A férfi úgy jár, mint a Szürkefarkas, a nő a Szomorúfűz alatt énekel – mondta Skylar szinte áhítatos hangon. – Igen. De mi köze a reggeli csillagnak ehhez? Skylar gyámoltalanul megrázta a fejét, könnyek csillogtak a szemében. – Nem tudom. Nem emlékszem. Egy emlék kínoz,
34
Constance Bennett
Holdfény ének
olyan, mint egy délibáb a sivatagban. Amikor kinyúlok érte, semmivé foszlik. Csak annyit tudok, hogy sons–ee–a–ray valami fontosat jelent számomra. Rayna nem tudta, hogy enyhítse húga fájdalmát, és ez volt a legrosszabb érzés, tudta, hogy tehetetlen. – Talán egyszer majd előjönnek az emlékek – biztatta erőtlenül, amit Skylar egy halvány mosollyal köszönt meg. – Tizenkilenc éve raboltak el a törzsemtől. Nem valószínű, hogy egy reggel majd arra ébredek, hogy mindenre pontosan emlékszem. Régi életemet örökre homály fedi, már megtanultam élni ezzel a gondolattal. – Egyszer majd valami felidézi benned az emlékeket. – Skylar bólintott. – Majd csak elmúlnak ezek az érzések. – Gyere, mert anya nem tudja, hol maradunk ilyen sokáig. – Elindult a ház felé, és Rayna némán követte. – Jól van, most már elmondhatod, hogy valójában miért is jöttél értem. Rayna felnevetett. – Soha nem tudlak félrevezetni. – Hát nem sokáig – felelte Skylar, és ő is osztozott nővére vidámságában. – A szemed elárulja az érzéseidet. Mások nem mindig látják meg, de én igen. Valami nagyon nyugtalanít, de nem akarod elmondani. Rayna mély lélegzetet vett. – Geronimo megszökött a San Carlos–i rezervátumból, és azt beszélik, hogy erre tart. – Értem – bár Skylar tovább folytatta útját, teste megmerevedett, mintha bezárta volna, és egy függöny ereszkedett volna le arcának vonásaira, mely után semmit nem lehetett róla leolvasni. Rayna már ismerte ezt. Húga indián őseinek higgadtságát örökölte, és ha egyszer bezárkózott magába, senki, még Rayna sem volt képes rá, hogy áthatoljon a falakon. Azonos hangszínnel tett fel kérdéseket, és megtudott nővérétől minden részletet. Legtöbb csak találgatás volt, de
35
Constance Bennett
Holdfény ének
ahhoz elég, hogy nyugtalanságát felébressze. Ahol az apacsok is jelen voltak, mindenki a legrosszabbra számított. – Megint megpróbálta Mr. Martinez rávenni apát, hogy elküldje a mescalerókat? – kérdezte Skylar csendesen. Rayna tudta, húga nem hinne neki, ha hazudna. – Igen, megemlítette, de apa kitartott. Semmi nem fog történni Consayka embereivel. Skylar csak egy hosszú pillanat után szólalt meg. – Imádkozom, hogy igazad legyen, testvér. Némán sétáltak be a házba. 2. fejezet __________________________________________________ _______
Arizona, 1882. április A szerény, kétemeletes farmerház első emeletén minden ablakban fény ragyogott, és az élénk hegedűszólam hangja tovaszállt a völgyben. Minden irányban, mérföldeken keresztül nem hallatszott más, kivéve egy–egy tehénbőgést a távolban és a prérifarkas vonítását valahol fent Windwalk Mesán. Meade Ashford őrnagy tökéletesen tisztában volt a Longstreet–birtok elszigeteltségével, ezért a tornác egyik oszlopának támaszkodva vékony szivart húzott elő a zsebéből. A sötétben egy pillanatra fellobbant a gyufa lángja, majd a férfi az égő szálat a kertbe hajította. Testvérének egyik virágágyásában ért földet a gyufaszál, mire Meade megrezzent. Ha holnap Libby észreveszi, lesz majd nemulass! Libby azóta próbálkozott a kertészettel, amióta a férfi idehozta Arizonába nyolc évvel
36
Constance Bennett
Holdfény ének
ezelőtt, és olyan ádázul védelmezte kertjét, mint tulajdon két gyermekét. Ami a virágokat illeti, Meade–nek be kellett vallania, hogy az első lehangoló év után Fort Apache–ban nővére hatalmas eredményeket ért el. Akkor még a kertben csak egy fadoboz állt, ami inkább hasonlított öntözővályúhoz, mint virágládához. Libby a ládát a verandára tette, mely összekötötte házukat a helyőrségi kórházzal, s bár az emberek azt mondogatták neki, hogy virágok nem nőnek a forró arizoniai nap alatt, ő elhatározta, hogy bebizonyítja nekik az ellenkezőjét. A kudarc nem törte le, '74– ben, a következő évben újra próbálkozott itt a birtokon... és a következőben ismét újra. Hosszú évek szorgalmas munkája, öntözések és sokkal több vesződség árán, mint amennyit Meade szerint megért, végül a rózsák virágba borultak. Meade elmosolyodott a szánalmas kis rózsaágyás láttán, és hirtelen rádöbbent, minden csúfolódása ellenére, melyekkel évekig bántotta nővérét, mennyire fog neki hiányozni, ha nem láthatja a virágzást az idén. Hiányozni fog neki a birtok csendes magánya... unokahúga és unokaöccse is. Nagyon fognak hiányozni. Mondani sem kell, Libby mennyire fog majd hiányozni, és ha őszinte akart lenni magához, be kell lelt vallania, hogy sógora, Case Longstreet is. Egy dologban biztos volt, Fort Apachért nem fog fájni a szíve. Nyolc évig katonai sebészként dolgozni ezen az átkozott helyen hatalmas áldozat volt a részéről. Idejött rögtőn azután, hogy elvégezte a Harvardon az orvosi egyetemet, kalandra és kihívásokra éhesen. Ehelyett több szenvedést kellett végignéznie, mint amit emberileg lehetségesnek tartott. Ha Libby nem lett volna itt, már régen áthelyeztette volna magát valami kellemesebb éghajlatra, oda, ahol nem szennyezi be a
37
Constance Bennett
Holdfény ének
kezét oly sok vérrel az apacsokkal folytatott örökös harcok miatt. De így is nemsokára elmegy innen. Négy napon belül áthelyezik Fort Marcyba, Új–Mexikóba, majd hat hónap múlva megválik örökre a hadseregtől. Bár nem lelkesedett az áthelyezésért, elismerte, hogy jobb lesz neki, ha most egy ideig Santa Fee viszonylagos csendességét élvezi. Gyönyörű, régi város volt, mely eléggé északon feküdt ahhoz – legalábbis földrajzilag –, hogy kiessen az apacsokkal való állandó összeütközések hatásköréből. Azután visszatér ide a birtokra, melyet segített megvenni sógorának, nem sokkal annak esküvője előtt. Bár még csak harminchat éves volt, úgy érezte magát, mint egy öregember, aki megérdemelte a csendes nyugalmat, s alig várta, hogy csak egyszerű birtokos lehessen. Titkos terve volt, hogy egyszer egy kis orvosi rendelőt állít fel valahol, de egyelőre még szóba sem jöhetett. Jelenlegi, választott foglalkozása egy átok volt. – Meade? Mit csinálsz ott kint? Libby halk kérdése megijesztette Meadet. – Jézusom, Lib, ne osonj ilyen óvatosan az ember mögé, – Ne haragudj. Azt hiszem, én is átvettem a férjem néhány képességét, mint például a lopakodást. – Többek között – mormogott Meade. – Ne cáfold meg állandóan azt, amit mondok! – mondta lágyan Libby. – Tudom, sose vallanád be, de te és Case jól összebarátkoztatok. Már meg tudod állni, hogy ne nézz haragosan mindig, ha valami arra emlékeztet, hogy ő egy apacs. Meade kissé bosszúsan rántotta meg vállát, és megigazította kék egyenruháját. – Drága Libertym, én nem nézek haragosan. Alkalmanként valóban dühbe gurulok, volt már olyan is, hogy tajtékzottam a dühtől, de hangsúlyozom, nem nézek haragosan. – Nővére felé fordította a profilját. – Nem is állna jól.
38
Constance Bennett
Holdfény ének
A nő könnyű nevetése kihallatszott a rózsakertbe, majd Libby testvérébe karolt. – Ó, Meade, annyira fogsz hiányozni! Senki sem tud úgy megnevettetni, mint te. Meade lágyan homlokon csókolta, mely régi, vigasztaló gesztus volt számukra. – Nekem is hiányozni fogsz, Libby. – Akkor miért osontál ki a partyról? Minden szomszédunkat meghívtam, hogy emlékezetes búcsúd legyen, erre te eltűnsz. Alig tudtam visszatartani Drucilla Metcalfot attól, hogy személyesen induljon a keresésedre. Szabályszerűen habzott a szája, amikor rájött, hogy kicsúsztál a karmai közül. – Mit gondolsz, miért tűntem el? – kérdezte Meade a veranda korlátján ülve. – Ez a boszorkány az utóbbi két évben azon mesterkedik, hogy házasságra csábítson, és úgy tűnik, azt hiszi, hogy ez az utolsó lehetősége. – Meade zavarában megrázta a fejét. – Az isten szerelmére, miért akar annyira engem? Egyszerűen nem értem. Kétszer annyi idős vagyok, mint ő. – Ez igaz, viszont őrült csinosan festesz az egyenruhádban. Meade felnyögött. – Egy újabb jó ok arra, hogy sürgősen otthagyjam a hadsereget. – A céloddal egyetértek, de az indoklással nem – mondta Libby a hajtókáját simogatva. – Lehet, hogy az egyenruhát leveted, de attól még ugyanolyan észvesztőén jóképű maradsz. Ráadásul elismert orvos vagy, és jó hírű földbirtokos. Ez elég ahhoz, hogy te legyél a legjobb parti ezen a vidéken. – Itt elég, ha csak lélegzel, Libby, máris jó partinak számítasz ezen az isten háta mögötti helyen. – Meade, már megint megcáfolsz – szidta gyengéden testvérét Libby, bár aligha okolhatta őt viselkedéséért. Feltűnő hiány volt hajadon lányokból ezen a területen, és a Fort Apache közelében élő nők mind Meade–hez vonzódtak. Az évek során hódolóivá váltak a tisztek feleségei is. Libby tudomása szerint
39
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade–nek eddig még sikerült leszerelnie a szerelemre éhes asszonyokat, és kisiklani a hajadonok karmai közül. Libby mégsem vádolta a nőket amiatt, hogy Meade–hez vonzódtak. Nemcsak udvarias és művelt úriember volt, de elképesztően jóképű is. Ezen még kemény munkája sem tudott változtatni. Magas, karcsú atlétatermete volt, de a fiatalos lágyság, mely megérkezésekor még arcán ült, mostanra teljesen eltűnt. Arca kemény lett, és mély barázdák keretezték száját, ha mosolygott, vagy szemöldökét ráncolta. Szeme a mogyorószín furcsa árnyalata, szúrósabb volt, mint valaha. Nem csillogott benne gyengédség vagy vidámság, csak akkor, ha Libbyre nézett. A nap kifakította sötétbarna haját, itt– Ott már néhány aranytincset lehetett felfedezni benne. Mindaz, amit látott és átélt, egy–egy hajszálát ezüstösre színezte. Sok tekintetben ezek a változások csak még vonzóbbá tették. Már nem volt az a kisfiús, helyes gyerek. Fort Apache mély érzésű, érett, markánsan jóképű férfit faragott belőle. Sajnos, idealizmusát cinizmusba fordította át, és Libby szomorúan figyelte, hogy válik testvére egyre keményebbé minden kényszerű amputálás után, vagy miután szeme láttára pusztult el egy–egy beteg visszataszító gyötrelmek közepette. Bár Libby rettegett a gondolattól, hogy Meade Santa Fébe megy, mégis alig várta, hogy leszereljen a hadseregtől. Belefáradt már a halálba, és csak az idő volt képes rá, hogy meggyógyítsa felsebzett lelkét. Az idő... és talán egy szerető asszony, bár Libby tudta, efelől sohasem tudja meggyőzni a férfit. – Jogom van a cáfolatra, ha Drucilláról is szó van – mondta Meade. – Nagyon elszánt nőszemély. – Akkor jobban tennéd, ha megadnád magad a bájainak. Meade lenézett nővérére, és összeráncolta szemöldökét.
40
Constance Bennett
Holdfény ének
– Milyen bájainak? A fogai előreállnak, a szeme pedig kancsal, ha nevet. És az a nevetés! Mint egy szamárbőgés. – Meade! Ez tiszteletlenség, és nem is igaz – mondta Libby, és gyengéden megütögette a karját. – Drucilla meglehetősen vonzó, és ezt te is tudod. Lehet, hogy a nevetése egy kicsit... eltúlzott, de ez csak azt bizonyítja, hogy maximálisan élvezi az életet. Meade mogorván krákogott egyet, majd szivarját az udvarra dobta vigyázva, hogy Libby rózsaágyását elkerülje. – Mondd meg az igazat, Meade! Miért nem szereted Drucillát? A férfi fáradtan sóhajtott. – Már megmondtam, olyan idős vagyok, hogy akár az apja is lehetnék, és ha valóban az lennék, jól elfenekelném. Féktelen, lármás és fontoskodó. Szinte mindig úgy öltözködik, mint egy férfi, és úgy is viselkedik. Őszintén szólva, a nőies nőket jobban szeretem, és Drucilla Metcalfnak egyetlen porcikája sem nőies. Meade felvonta szemöldökét. – Elegendő érvet sorakoztattam fel számodra? Mert számomra igen. – Meade... – Elég már, Libby – vágott közbe a férfi, és átkarolta nővére vállát –, már megbeszéltük ezt a témát, de te nem akarod tudomásul venni. Túlságosan öreg vagyok, és megállapodott ahhoz, hogy megnősüljek. – Harminchat évesen az ember még nem öreg! – győzködte Libby makacsul. – Nem a számok számítanak – felelte Meade, és hangjában szomorúság bujkált. Felállt, tekintete a csendes völgybe révedt. – Úgy érzem, mintha százéves lennék. Csak egy kis nyugalmat és békét akarok az életben. Arca árnyékban volt, s így egy pillanatig olyan öregnek és fáradtnak látszott, amilyennek érezte magát. Libby szíve
41
Constance Bennett
Holdfény ének
összeszorult a látványtól, de tudta, nem enyhítheti testvére fájdalmát. Karját a férfi dereka köré fonta, fejét pedig vállára hajtotta. – Bárcsak ne kellene Fort Marcyba menned. – Én sem szívesen megyek, de nincs más választásom. A 140. regimenthez osztottak be, és ahova ők mennek, oda megyek én is. Vidáman mondta, de Libby tudta, hogy nem könnyelműen. Mivel sebész volt, nem tartozott egy meghatározott egységhez sem, ezért ritkán került rá sor, hogy kimenjen a katonákkal együtt, és ő is belekerüljön a csatába. Az a néhány ilyen alkalom is pusztító hatással volt rá. Ez az új beosztása a 140. regimenthez talán azt jelenti, hogy állandóan a csatatéren lesz... állandó veszélyben. Libby belegondolni sem mert, mi történik akkor vele. – A gazember! – mormogta indulatosan. – Minden Geronimo hibája. Ha az az átkozott chiricahua nem hőbörög, akkor semmi nem változik meg. Nem tudom, miért nem akasztották fel '77– ben, amikor John Clum elfogta. Most béke lenne, és te sem mennél el. Meade meglepetten nézett Libbyre. Ha az apacsokról volt szó, nővére lett az indiánok leghiggadtabb és legmegértőbb védelmezője. Persze ha figyelembe vesszük, hogy a fehérhegyi törzs egyik tagja volt a férje, akkor ezen nem is volt mit csodálkozni. Ha valami baj volt, rendszerint a korrupt indián képviselőket, a felvilágosulatlan hadtiszteket vagy a következetlen kormánypolitikát okolta. Meade még sohasem hallotta ilyen szenvedélyesen beszélni egy apacs ellen. – Ezzel én is tökéletesen egyetértek, Libby, de nincs értelme a múlton rágódni. A jelenlegi helyzettel kell törődni, ami nem más, mint felkészülni egy hosszú és véres háborúra Geronimo ellen. Amikor a harcosai megölték azt a két San Carlos–i
42
Constance Bennett
Holdfény ének
rendőrt, a sorsa megpecsételődött. Nem adja meg magát, mert tudja, ha megteszi, felakasztják. – De olyan sok jó ember fog meghalni miatta. – Libby szemébe könnyek gyűltek. – Nem akarom, hogy te is meghalj! – Libby, értem ne aggódj, nem lesz semmi bajom. Esküszöm. Hat hónap alatt letöltöm a szolgálatomat, aztán végre otthagyom a hadsereget. Közben pedig vigyázok magamra. De Libbyt nem tudta meggyőzni. – Remélem, megérte elvégezni azt a tanfolyamot John Hopkinsnál – mondta feszülten. – Ha az nem lett volna, bármikor visszavonulhattál volna. – Megérte, Libby. Végre egy időre távol lehettem Fort Apache–tól, és nagyon sok mindent megtanultam a nemrég bevezetett új sebészi eljárásokról. Akkor úgy tűnt, előnyösebb dolog elvégezni azt a tanfolyamot, mint újabb két évig szolgálni a hadseregben. – Pedig nem volt előnyösebb. – A te véleményed szerint. Libby felnézett. – Case nem mondta neked? Ebben a házban az én véleményem számít egyedül. Meade felnevetett, mert tudta, milyen távol áll ez az igazságtól. Egymás iránt érzett kölcsönös szerelmüknek és tiszteletüknek köszönhetően házasságukban harmónia és egyenlőség uralkodott. Kezdetben Meade határozottan ellenezte nővére és a felderítő apacs kapcsolatát. A férfit Jedidiah Longstreet, egy határszéli farmer nevelte fel és tanította, miután Case szüleit megölték. Még azután is, hogy szerelmük kiállta a legnagyobb próbatételt is, Meade–nek fenntartásai voltak. Az tagadhatatlan, hogy az előítéletek ellenére, melyekkel gyakran szembesültek, boldogan éltek együtt. A legtöbb szomszéd tisztelte és elfogadta Case–t, mert tudták, ezen a
43
Constance Bennett
Holdfény ének
vidéken a békét neki köszönhetik, amiért szoros barátságban állt a rezervátumbeli apacsokkal. Ekkortájt ugyanis más birtokokon a tulajdonosok állandó rettegésben éltek, féltették életüket és vagyonukat. – Lehet, hogy kinevetsz, Meade, de addig nem lesz nyugalmam, amíg vissza nem térsz októberben. Meade lehiggadt, ahogy elnézte nővére aggódó arckifejezését. Elgondolkozva megérintette a nő nyakában függő türkisz és ezüst nyakláncot. A medálon négy sastoll függött, melyek Case–t, Libbyt és két gyermeküket jelképezték. A medálba a Case–t vezérlő szellem, a Viharsas képe volt bekarcolva. A szüleitől örökölt nyakláncot Case feleségének ajándékozta, aki csak ünnepélyes alkalmakkor vette fel. – Libby, van valami köze ehhez annak, hogy aggódsz értem? – kérdezte Meade a láncra mutatva. – Case–nak látomása volt velem kapcsolatban? A kérdés annyira meglepte Libbyt, hogy akaratlanul is elmosolyodott. – Miért kérdezed? Azt hittem, nem hiszel Case látomásaiban. – Nem is – felelte gyorsan a férfi, majd elbizonytalanodva folytatta. – De el kell ismernem, néha tényleg van valami rejtélyes képessége, és képes megmondani, hogy mi fog történni. – Geronimo szökésére gondolsz? – kérdezte ravaszul Libby, és eszébe jutott a férje és testvére közötti parázs vita, amikor Case azt állította, hogy a chiricahua valami bajt kever. – Hát azt... biztosan a keringő pletykák miatt sejtette, amiket a rezervátumban hallott. – Vagy a látomás miatt, amit a Viharsas küldött, Meade felhúzta a szemöldökét, – Az előző magyarázat jobban tetszik.
44
Constance Bennett
Holdfény ének
Libby felnevetett. – Te vagy a legmakacsabb ember, akit valaha is láttam, de akkor is szeretlek. Várakozva nézett a férfira, mintha ártatlanul arra várna, hogy egy új téma merüljön fel a beszélgetésben, de a csend kezdett hosszúra nyúlni, mivel Meade a büszkeségével harcolt. Átkozott nőszemély! Rábír, hogy magam kérdezzek rá! – Nos, volt Case–nak látomása velem kapcsolatban? – bökte ki végül, és utálta magát, amiért ilyen kíváncsi és babonás. – Nem – válaszolta Libby egy önelégült mosoly kíséretében. – Megmondanád, ha lett volna? Libby elgondolkozott. – Valószínűleg, bár kétlem, hogy Case elmondaná, ha valami tragédiát látna az életedben, Sokkal valószínűbb, hogy nyíltan figyelmeztetne. – Hát erre kíváncsi vagyok – dünnyögte Meade. – Mi az? – Semmi – felelte halkan. – Semmi a világon. Az ajtó szélesre tárult, és egy újabb fénysugár ömlött szét az árnyékos verandán, Case állt az ajtóban. – Cida'ké? Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket, de a vendégek már kérdezősködnek felőled. – A magas, széles vállú apacs rámosolygott sógorára. – És Miss Metcalf felderítősereget toboroz, hogy kiderítse, hol vagy. – Ez jellemző rá – motyogta maga elé Meade, és nézte, ahogy nővére odamegy férjéhez, és átöleli a derekát. – Sajnálom, hogy magadra hagytalak, szerelmem. Megnézem a vendégeinket, addig ti beszélgessetek. – Csillogó barna szemével testvérére nézett. – Meade–nek lesz egy kérdése hozzád. – Ezzel lábujjhegyre állt, és futó csókot lehelt férje ajkára, mire Meade szívébe apró nyilakat szúrt az irigység. Nem igazán hitt a romantikus szerelemben, amit Libby és Case érzett egymás iránt, mégis az utóbbi időben többször azon kapta magát, hogy egyre jobban irigyli kapcsolatukat.
45
Constance Bennett
Holdfény ének
Természetesen ésszerű szempontból fogta fel a dolgot, és meggyőzte magát, hogy ez úgyis csak olyan nővel lehetséges, mint Libby. Ő igazi nő volt – gyengéd, szerető, gondoskodó lélek, aki törékenynek tűnt erre a világra, de bármilyen másikra is. Mégis a finomság alatt mintha vasból lett volna, mert képes volt minden rosszat kivédeni, amit a világ ellene tett. Case Longstreet nagyon szerencsés ember volt. Meade gyakran töprengett azon, hogy ha találna egy olyan nőt, mint a nővére, esetleg foglalkozna a házasság gondolatával is, annak ellenére, hogy mennyire nem kedvelte ezt az intézményt. Bár ilyen még nem fordult elő, és valószínűleg nem is fog, mivel Libby csak egy van. Libby bement a házba, becsukta maga mögött az ajtót, Case pedig sógora mellé lépett. – Mit akartál kérdezni? Ezúttal azonban harapófogóval sem tudta volna kihúzni senki Meade–ből a kérdést a látomásról. – Semmit, Libby csak tréfált. – Nagyon aggódik érted – jegyezte meg Case. – Tudom. Az igazat megvallva én is aggódom érte. Biztos vagy benne, hogy Libby és a gyerekek biztonságban lesznek itt? – kérdezte Meade nyersen. – Nem kellene elküldeni őket Fort Apache–ba, amíg Geronimót elfogják? – Nem szükséges – felelte Case olyan magabiztossággal, mely minduntalan felbőszítette Meade–et. Mindig olyan átkozottul biztos volt magában. És ami legjobban bosszantotta Meade–et, legtöbb esetben igaza is volt. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Mert Geronimo nagyon sokáig nem fog erre jönni. – És azok a pletykák, melyek szerint a chiricahua újra harcra készül, nem igazak? Ha tényleg harc lesz, nagy bajba kerülünk. Case fekete szeme Meade tekintetébe kapcsolódott. – Szavamat adom, hogy Libbynek és a gyerekeknek semmi bántódásuk nem esik.
46
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade nem látta értelmét vitába szállni sógorával. Ha valaki beválthatja ezt az ígéretet, az csakis Case Longstreet. Felnézett a látóhatár szélén ragyogó ezüstös holdra. – Meg tudod mondani, mit hoz a jövő, Case? A férfi elmosolyodott a sötétben. – Nem vagyok jövendőmondó, Meade. Meade ingerülten felsóhajtott. – Ez mit jelent, igen vagy nem? Az apacs egy hosszú pillanatig hallgatott, és azon gondolkodott, milyen keveset vagy milyen sokat mondjon el kételkedő sógorának. Az a tény, hogy rákérdezett, már önmagában is figyelemre méltó dolog volt, de Case tudta, Meade nem igazán hitte, hogy egy apacs szellem néha meglátogatja, és homályos víziókat mutat neki a jövőről. Habozott, nem tudta, beszéljen–e legutóbbi látomásáról. Nem mintha félt volna, hogy Meade kineveti, egyszerűen még maga sem értette, és amíg meg nem értette, senkinek, még Libbynek sem beszélt róla. Egy dologról azonban beszélhetett. – A Szürke Róka visszatér – mondta végül. Meade megdöbbenve fordult felé. – Crook tábornok visszatér? Mikor? – Azt nem tudom – felelte Case –, de azt hiszem, nemsokára. Meade nagyon szerette volna elhinni, de meglehetősen nehezére esett. Nem azért, mert Case látomása volt, hanem mert nem tételezte fel a hadseregről, hogy annyi eszük van, hogy visszavegyék a tábornokot. George Crook volt az egyetlen katona, aki valaha is igazi békét kötött az apacsokkal. Az indiánok bíztak benne, mert az 1870–es évek közepén folytatott indiánüldözések során bebizonyította, hogy állja a szavát. Ha meghagyták volna a helyén, Meade véleménye szerint minden
47
Constance Bennett
Holdfény ének
kétséget kizáróan az indiánok már régóta nem fenyegették volna a fehéreket. Sajnos, 1875–ben áthelyezték Platté egységéhez, hogy a sziúk ellen harcoljon, és a korrupt indián csalók és köztudott tolvajok szép lassan lerombolták az apacsoknak a fehér ember szavába vetett bizalmát. – Őszintén remélem, hogy igazad van, Case. Ha Geronimo harcra készül, akkor a hadsereg ez idáig tett legokosabb cselekedete volt az, hogy visszavette Crook tábornokot. – Meade rámosolygott sógorára. – Gondolod, hogy van annyi eszük? Case megajándékozta Meade–et ritka nevetésével. A mély, dallamos hang mélyen belsejében kezdődött, és kilebegett az éjszakába. – Őszintén szólva, testvér, nem hiszem – szólt mosolyogva, miután abbahagyta a nevetést. – De hiszek a látomásomban. Crook vissza fog térni. – Ha így lesz, tudod, ugye, hogy eljön hozzád is – jegyezte meg Meade komoly hangon. Case arcáról eltűnt a mosoly. – Nem akarok többször felderítő lenni a hadseregnek. – Képes leszel visszautasítani a Szürke Rókát? Nagyon meggyőző tud lenni, és benned fenntartás nélkül megbízik. Te is olyan jól tudod, mint én, hogy először apacs felderítőket fog toborozni a Geronimo elleni harchoz, és téged fog megkérni, hogy a vezérük légy. – Én már birtokos vagyok, nem katona. – Majd nagyon halkan hozzátette. – Néha már abban sem vagyok biztos, hogy még apacs vagyok. Meade szó nélkül hagyta a megjegyzést. Azt csodálta legjobban sógorában, hogy olyan ügyesen megtalálta a középutat apacs származása és a fehérek világa között, amit ő
48
Constance Bennett
Holdfény ének
maga választott magának. Libby kedvéért Meade nem is akart belegondolni, mi lenne, ha Case megbánná a választását. A házból kiszűrődő hegedűszó nagyon távolról hallatszott, miközben barátságos csend telepedett a két férfi közé. Meade egy újabb szivarra gyújtott, majd felajánlott egyet Case–nak is, aki egy fejmozdulattal elutasította. Újból felhangzott a prérifarkas vonítása Windwalk Mesán. – Ideje visszatérni a partira – mondta Case, miután a szivar az udvarra repült. Meade bólintott. – Igen. Libby már biztosan egy székhez kötötte Drucillát. – Nem valószínű – felelte Case, miközben az ajtó felé indultak. – Libby nem tud bánni a lasszóval. Most Meaden–en volt a sor, hogy nevessen. Case csendes humora mindig meglepte. De újabb meglepetés várta. Ahogy kinyitotta az ajtót, Case a karjára tette a kezét, megállította, és így szólt. – Ha ezen töprengenél, sértetlenül fogsz visszatérni hozzánk októberben. Meade nem próbálta tagadni, hogy ez foglalkoztatta. – Köszönöm... testvér. Case általában nyugodt arcán hirtelen ördögi mosoly tűnt fel. – De nem egyedül. Ezzel bement a házba, és otthagyta Meade–et, aki azon törte a fejét, vajon mi az ördögöt jelenthetett ez a kijelentés. Case mindent tudó mosolya jobban zavarta, mint maga a jóslat. A tábortűz halkan pattogott, aranyszínű szikrák repkedtek a levegőbe, de a mescalero haditanács egyik harcosa sem fordított rá figyelmet. A nyugodt hang és az ésszerű fejtegetések ideje órákkal ezelőtt lejárt, már kiabáltak, sértegették és fenyegették
49
Constance Bennett
Holdfény ének
egymást. Egyikük mérgében felpattant, arrébb vonult, majd harcra készen ismét visszatért. Az öregek, akik már sok társuk pusztulását nézték végig, békét ajánlottak. A fiatalok, akiket felbőszített a rezervátumba való bezártság, csatlakozni akartak Geronimóhoz. A fiatalokat saját haragjuk tüzelte fel, s így hangosabbak voltak, mint az öregek. Egy férfi azonban kivétel volt. A fiatal Sun Hawk az összetűzés közepén ült, és figyelte, ahogy társai tombolnak a dühtől. Arcán egykedvű kifejezés ült, de szeme éberen figyelte apacs testvéreinek minden mozdulatát. Egyszer szólalt meg, s most arra várt, hogy lecsillapodjanak, és ismét szólni tudjon. – Meddig fognak még gyermekeink éhezni, mert nincs elegendő élelem? – kérdezte Tompa Kés szenvedélyesen. Az apacs nyelv sajátossága, hogy sok benne a torokhang, amitől felkiáltása még hatásosabbnak tűnt. – Amikor Fehér Szem azt mondta nekünk, hogy csak ebben a völgyben élhetünk, sehol máshol, hittünk neki, hogy ad majd takarókat, lovakat és húst. Megfosztottak jogunktól, hogy etessük és ruházzuk magunkat, és ők megtartották ígéretüket? Nem! Egyetlen ökröt adtak egy hónapra egy húsztagú családnak! – És Geronimo hány marhát fog adni? – kérdezte egy öreg. – Eleget, hogy enni adjunk a családunknak, nagyapa! – válaszolta Tompa Kés, bár az öreg nem volt a rokona. Csak jelképesen használta a nagyapa szót, mivel sértésnek számított az apacs nevén hívni valakit megszólításkor. Klo'sen megrázta a fejét. – Én nem hiszem. A lovas katonák máris úgy vadásznak rá, mint egy állatra. A hegyekbe fogják űzni őt és az embereit... – De soha nem találják meg! – ragaszkodott véleményéhez Tompa Kés.
50
Constance Bennett
Holdfény ének
– Az lehet, de Geronimo sem talál marhákat a hegyekben. Az őz, amit elejt, saját embereinek sem elég. Az asszonyok nem tudnak majd borókát és meszkált gyűjteni. A gyerekek éhesek lesznek. És mindez miért? – A szabadságért – kiáltotta Tompa Kés. – De milyen áron? A forrófejű harcos talpra ugrott, és lenézett az öregre. – De legalább harcos volt, nem pedig vénasszony. Sun Hawk nem tudott tovább hallgatni. – Elég, testvér! – mondta csendesen. Felállt, és szembenézett a leendő renegáttal. Magassága és széles válla erőfölénybe emelte, Tompa Kés mégsem hátrált meg. – Ne beszélj tiszteletlenül nagyapánkkal! Ő vezette azokat a csatákat, amelyek dicsőséget hoztak népünknek. Jobb bánásmódot érdemelne tőled. – Az már régen volt – felelte Tompa Kés. – Már elfelejtette... – Semmit nem felejtett el – mondta Sun Hawk határozottan, de hangját továbbra sem emelte fel. Amikor végignézett az arcokon, mindenki elnémult, kivéve Tompa Kést. – Figyelj rám, és jól jegyezd meg, amit mondok, barátom. Őrültség lenne követni Geronimót. Amikor még több ezren voltunk, bölényre vadásztunk, és akkori barátainkkal, a sziúkkal takarókat cseréltünk lovakra. Vadászterületünk nagyobb volt, mint amit egy öregember egy év alatt be tud járni. De most – folytatta, és hangjába szomorúság vegyült –, most csak néhány százan vagyunk, és a földünket egy napkelte és napnyugta között be tudod járni. Tompa Kés megdicsőülten elmosolyodott. – Mi más bizonyítaná jobban, hogy Geronimóhoz kell csatlakoznunk? – Semmin nem javítana, ha megtennénk – felelte Sun Hawk nyugodtan. – Ha követjük a chiricahuát, nem leszünk többé mescalerók. Sok emberünk meghalna, és azt a kis földet is
51
Constance Bennett
Holdfény ének
elvennék tőlünk, ami most még a miénk. Gyermekeink kedvéért nem szabad harcolnunk! Tompa Kés Sun Hawk lába elé köpött a földre. – Mit tudsz te a gyermekeinkről, lya'itsa? Téged nem ébreszt fel keserves sírásuk az éjszaka közepén csak azért, mert éhesek. Nem bosszultad meg a gyermekeid halálát. Megdöbbent csend lett úrrá a tűz körül ülőkön, Sun Hawk arcán pedig szomorúság árnyéka suhant át, mielőtt kővé dermedt volna. – Túl messzire merészkedsz, testvér – mondta csendes hangon, de acélos éllel. – Igaza van, Tompa Kés – helyeselt Klo'sen, szándékosan megsértve azzal, hogy a nevén szólította. – A halottakról nem beszélünk, és az élőket sem emlékeztetjük a fájdalomra. Hagyd el a tanácsot! Nem kívánjuk tovább hallgatni a szavaidat. – Nem megyek el! – kiáltotta dühösen Tompa Kés, de amikor segélykérően nézett végig a tanács tagjain, látta, hogy senki se viszonozza pillantását. Még barátai sem néztek rá, akik pedig osztották véleményét. Csak Naka'yen, a legidősebb és legnagyrabecsültebb mescalero főnök állta kemény tekintetét, de a támogatásnak szikrája sem volt benne. – Eredj, Tompa Kés! Térj vissza akkor, ha már forró véred nem ködösíti el az agyad, és reménykedj, hogy testvéred megbocsát neked! Szégyen és harag tombolt a fiatal harcos lelkében. Egy pillanat múlva sarkon fordult, és eltűnt az éjszakában. Most, hogy a leghangosabb rendbontó nem volt közöttük, a tanácskozás hamar befejeződött. Bár sokan még úgy vélték, helyesebb lenne, ha Geronimóhoz csatlakoznának, végül mindannyian elfogadták az öregek döntését. Miután a tagok szétszéledtek, Naka'yen büszkén nézett legfiatalabb gyermekére, aki azonban már nem volt gyerek. Nagy, gyógyító főnök volt, aki minden valószínűség szerint
52
Constance Bennett
Holdfény ének
átveszi népe vezetését, miután Naka'yen az örök vadászmezőkre távozik. – Jól beszéltél, fiam. Büszke vagyok rád. – Csak azt mondtam, ami a szívemben volt, apám – felelte Sun Hawk. – Én sem bízom jobban a fehér ember ígéretében, mint Tompa Kés, de az, ha Geronimót követjük, még nem segít népünkön – arcán ismét szomorúság futott át –, és nem ad enni a gyermekeinknek sem – tette hozzá csendesen. Naka'yen végtelenül sajnálta fiát és önmagát is. Az a fájdalom, amit Sun Hawk érzett felesége és két fia elvesztése miatt, az ő lelkének is része volt. – Jogod van felelősségre vonni Tompa Kést azért, amit neked mondott – szólt az öreg lágyan. – Néhányan úgy vélik, egyenesen kötelességed. Sun Hawk szeme olyan fekete volt, mint az éjszaka, amikor az öreg főnökre nézett. – Apám, ha az lesz a kötelességem, hogy egy apacs testvéremnek vérét ontsam, már nem leszek többé apacs. Elfordult a tűztől, és beleolvadt az éjszakába.
53
Constance Bennett
Holdfény ének
3. fejezet ______________________________________________ ______ Meade szinte már elfelejtette, milyen a civilizáció, és milyen érzés benne élni. Santa Fe nem volt olyan fejlett, mint Washington vagy a keleti parti városok, ahol fiatalabb éveiben élt, de Fort Apache–hoz képest maga volt a mennyország. Elragadó, ódon kisváros volt, melynek közepén Új–Mexikó katonai minisztériuma állt. Maga Fort Marcy a városra néző hegy tetején épült fel, Meade–et azonban a katonai főhadiszállásra osztották be. Lakása a Grand Streeten volt, nem egészen egy háztömbnyíre délnyugat legszebb kórházától, de az utcában még kitűnő éttermek, játékszalonok és egy új operaház is volt. Az elmúlt három hónap alatt, mióta Santa Fében volt, jól kihasználta ezeket a szórakozási lehetőségeket. Rövid akciókban vett részt két lovasegységgel, de mindkét megbízatásnál nem volt egyéb dolga, mint az ide látogató magas rangú személyeket a Las Vegas közelében lévő Montezuma Hot Springs Hotelbe kísérni. Mivel a néhány évtizeddel ezelőtt lezajlott utolsó pueblófelkelés óta nem volt indián zavargás a vidéken, a küldetés egyáltalán nem volt veszélyes. Meade hivatali teendőinek hiányában egyáltalán nem unatkozott. Hasznos célra használta fel az idejét. Rábeszélte Whitlock tábornokot, az új–Mexikói katonai minisztérium parancsnokát, hogy engedélyezze, hogy a kórház beosztottjainak előadásokat tartson az új sebészi eljárásokról. Most is egy ilyen előadás után volt. Miután kilépett a kórházból, a lehetőségeket fontolgatta. Lesétálhat a Palace
54
Constance Bennett
Holdfény ének
Hotelbe vacsorázni. Aztán eszébe jutott, milyen forró ez a késő délután, így rögtön elviselhetetlennek tűnt az ötlet. Manlove kapitány és felesége kártyapartit rendeznek este... Ez is egy lehetőség. Manlovék kedves emberek voltak, és mindig az utolsó percben kerestek egy negyediket a whisthez. Aztán még mindig elmehet... – Ashford őrnagy! Hát itt van, uram! – Collingswood ezredes fiatal szárnysegédje futott ki a kórház ajtaján, majd sietve szalutált felettesének. – Már mindenhol kerestem, uram – mondta, miután Meade viszonozta a tisztelgést. Alig kapott levegőt. – Nagy ez a kórház. – Nagy bizony... Bascomb főhadnagy, ha nem tévedek. – Úgy van, uram. – Mit tehetek önért, ha már így megfuttattam? A kipirult arcú tiszt egy összehajtogatott pergament húzott elő kabarjából, és átnyújtotta Meade–nek. – Az ezredes kért meg rá, hogy ezt átadjam önnek. Azt hiszem, új parancs. Hát ennyit az előadásaimról, gondolta Meade, miközben kinyitotta a papírt, melyben csak annyi állt, hogy az ezredes azonnal látni kívánja. – Köszönöm, főhadnagy. Nem tudja esetleg, milyen parancsról van szó? – kérdezte, bár gondolta, hogy az akkor sem mondaná meg, ha tudná. – Nem, uram, és ha megbocsát, még más feladatom is van mára. – Természetesen. Elmehet. Bascomb elsietett, valószínűleg hogy átadjon egy üzenetet valakinek, hasonlóan, mint ahogy Meade–nek tette. Tudta, hiábavaló dolog lenne törni a fejét az új megbízatáson, ezért inkább befordult a Grand Streetre, elhaladt a házak előtt és a tér mellett, ahol a díszszemléket szokták tartani, majd a
55
Constance Bennett
Holdfény ének
főhadiszállás felé vette útját. Néhány perccel később bevezették Collingswood ezredes irodájába. Az ezredes élénk, kicsit ostoba ember volt. Szürkés pofaszakállától amúgy is széles arca még nagyobbnak hatott. Meade magában nagyképű baromnak tartotta, de nyíltan soha ki nem mondta volna, viszont ismert olyanokat, akik nem rejtették véka alá hasonló véleményüket. A kötelező udvariassági formulák után az ezredes azonnal rátért a lényegre. – Őrnagy, készüljön össze, mert holnap hajnalban áthelyezik. Végre megkaptuk a felhatalmazást, hogy fellépjünk a mescalerók ellen. A B egységhez fog tartozni, és Greenleigh kapitánytól fogja kapni a parancsokat. .Meade minden akaraterejét összeszedte, hogy ne kiáltson fel. Ha Collingswood egy vén, nagyképű barom, akkor Greenleigh ugyanaz, csak fiatalabb kiadásban, ami Meade véleménye szerint sokkal rosszabb volt. Collingswood legalább tapasztalt katona lévén harci tapasztalatát néha felhasználta, hogy ne hozzon ostoba döntéseket. De csak néha. Greenleigh viszont egyszerűen csak arrogáns volt. – Értettem, uram – mondta Meade, s közben megpróbálta nem csikorgatni a fogát. – Lehetne egy kérdésem? – Természetesen. – Eddig azt hittem, hogy a mescalerók békésen élnek a rezervátumban. Történt valami erőszakos cselekedet? – Nem, dehogyis – felelte az ezredes ingerülten, miközben pofaszakállát tépdeste. – Van néhány felbujtó a rezervátumban, de az öreg Naka'yennek és fiainak eddig még sikerült embereiket kordában tartani. – De akkor miért lépnek fel ellenük? Uram. – tette hozzá gyorsan Meade.
56
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem a rezervátumbeli mescalerókról van szó, őrnagy. Évek óta panaszkodnak a lakosok egy nagy csoport apacs miatt, akik egy Albuquerque–től délre eső farmon élnek és dolgoznak. Whitlock tábornok végre úgy döntött, hogy okos dolog lenne a rezervátumba zárni őket a többi mescalero mellé. Önelégült arckifejezéséből és abból, ahogy hangsúlyozta a „végre” szót, Meade arra a következtetésre jutott, hogy az ezredes ezt már jó ideje szerette volna megtenni. De Meade még mindig nem értette. – Valami bajt csináltak? – Apacsok, őrnagy. Ez már önmagában elég baj – felelte az ezredes, és olyan lesújtó pillantást vetett Meade–re, amitől egy alacsonyabb rangú katona már rohant is volna ki az irodából. – Természetesen az ön perspektívája eltérő lehet, Ashford. Ha jól tudom, a nővére egy apacshoz ment feleségül, igaz? – Igaz, uram – felelte Meade nyugodtan, bár belül forrongott. – És biztosan állíthatom, hogy a sógorom az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Collingswoodot ez láthatóan nem hatotta meg. – Akkor ön nagyon szerencsés. Van még valami kérdése? – Nincs, uram. – Rendben. Kísérje el Greenleigh kapitányt, és fékezzék meg a mescalerókat. Ajánljon fel orvosi segítséget az ellenségnek, de ha összecsapásra kerülne sor, bízom benne, hogy a mi sebesültjeinket látja el először. A gúnyos megjegyzés Meade lelkébe szúrt. – Mivel már nyolc éve szolgálok az apacs háború színházában, biztosíthatom, uram, tudom, mi a kötelességem. – Rendben. Távozhat. Meade sietve szalutált, gyorsan kilépett az irodából, és közben azzal vigasztalta magát, hogy három hónap múlva már
57
Constance Bennett
Holdfény ének
semmilyen nagyképű baromra nem kell mosolyognia, ameddig csak él. Mivel Templetonék órák óta álltak már a tűző júliusi napon, a nyárfa kínálta hűvös megváltásnak tűnt. Rayna az utolsó esküvői ceremónia alatt már vágyakozva nézte, és rögtön azután, hogy Mary Long Horn bement a kunyhóba pihenni, Rayna megpróbálta apját és anyját a fa alá vezetni. Raymond lemaradt, mert beszélgetni kezdett Consaykával és néhány másik mescaleróval, Rayna és anyja azonban egyenesen az árnyékba sietett. Még csak a ceremónia harmadik napjának felénél tartottak, s bár Rayna alig csinált valamit, többnyire csak nézte az ünnepséget, mégis úgy érezte, hogy nagyon kimerült. Skylar kedvéért napkeltétől napnyugtáig minden szertartáson ott volt, és holnap is mindent megtesz, hogy ébren maradjon az utolsó eseményen, a táncon, mely egész éjjel fog tartani. Volt már máskor is esküvői ceremónián, de csak részletekben, mert azokon Skylar nem játszott ilyen fontos szerepet. Mivel ez különleges alkalom volt testvérének, Rayna úgy érezte, fontos, hogy ott legyen vele. Mindennap legalább egyszer Collie is kiment megnézni az ünnepséget. Az elmúlt két nap alatt ő és Rayna részletesen beszámoltak Raymondnak arról, miben vesz részt Skylar, ezért Raymond eldöntötte, hogy ma ő is kilátogat. Ha nem lett volna ilyen forróság, biztosan nagyon jól érezték volna magukat, de Rayna látta szülein, hogy már elfáradtak. Nem tudta elképzelni, Skylar hogy bírja a megpróbáltatásokat, bár kívülről úgy látszott, nagyon élvezi. – Meddig tart még ma, drágám? – kérdezte Collie, miután leültek egy takaróra a nyárfa alá.
58
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna úgy terítette szét szoknyáját, hogy bokája kilátszott, majd kihúzta a kalaptűket széles karimájú szalmakalapjából, és legyezni kezdte magát. Egyik sem hűtötte le, még egy kicsit sem. – Ha jól emlékszem Sky elmondására, akkor még van egy dal ma délután, azután napnyugtáig ünnepi lakoma. Collie mereven elmosolyodott, és összecsukta napernyőjét, majd maga mellé fektette. – Gondolod, hogy Skylar megharagudna, ha apáddal elmennénk a lakomáról? – Ránézett férjére, és a mosoly végleg eltűnt arcáról. – Nem tetszik nekem apád, Rayna. Ő maga soha nem vallaná be, de az utóbbi időben nem érzi jól magát. Azt hiszem, el kellene hoznom őt a napról. Bár Rayna mindig úgy tekintett apjára, mint aki sérthetetlen, egyet kellett értenie anyjával. Egy ideje valóban rosszul nézett ki, és Rayna kezdett aggódni. – Anya, ha most el akartok menni, biztos vagyok benne, hogy Skylar meg fogja érteni. Nagyon sokat jelentett neki, hogy eljöttetek, de azt nem akarná, hogy szenvedjetek. – Azt hiszem, visszamegyünk a házhoz. Majd egy szolgával visszaküldöm a kocsit. – Ó, ne fáradj vele, én vissza tudok gyalogolni. Collie anyáskodva megveregette lánya karját. – De nem ebben a hőségben, drágám. Raynának túl melege volt ahhoz, hogy vitázzon. Körülnézett, apját kereste, és meglepődött, amikor Skylart pillantotta meg feléjük jönni. Bár már harmadik napja látta húgát az ünnepi ruhájában, újra és újra megcsodálta, milyen gyönyörűen fest benne. Mint Mary Long Horn kísérője, az ünnepeltéhez hasonló szarvasbőr ruhát viselt. A derékig érő blúz és a lábszárig érő szoknya először besötétedett, majd kifakult a napon, míg végül hófehér nem lett. Fémtölcsérkékkel és gyöngyökkel díszített rojtozat lógott a blúz aljáról és az ujjakról, a szoknya aljáról csüngő rojtok pedig gyöngyös mokaszinját súrolták.
59
Constance Bennett
Holdfény ének
Ahogy lépkedett a lány, a rojtok lazán himbálóztak, és halkan suhogtak. Skylar kibontott haja derekáig ért, benne csak egyetlen toll volt egy tincsbe fonva, mely jobb vállán feküdt. Legjobban az lepte meg Raynát, hogy húga felvette a nyakláncot, amelyet évekkel ezelőtt csinált. A csont, az ezüstgyöngyök és a türkizlánc pontosan illett nyakára, a viharsassal díszített medál pedig enyhén libegett, ahogy ment. Bármit is jelentett neki, és függetlenül attól, hogy igazi vagy sem, kétségkívül csodálatos ékszer volt. Indián ruhájában Skylar lélegzetelállítóan szép volt. És tökéletesen apacs. Anyja feszült mosolyából Rayna látta, ő is ugyanazt gondolja. – Valami baj van? – kérdezte Rayna, amikor Skylar letérdelt a takaróra velük szemben. – Nem hiszem, hogy egyedül kellene hagynod Maryt. – A Fehér Festett Asszony pihen – válaszolta Skylar, és vigyázott, hogy ne szegje meg a tiltást, miszerint a ceremónia négy napja alatt Maryt csak az általa képviselt istenség nevén lehetett szólítani. Skylar ránézett anyjára. – Aggódom miattad és apa miatt. Tudom, hogy azért jöttetek ide, hogy megmutassátok, mellettem álltok, és ez többet jelent nekem, mint gondolnátok. De ne érezzétek úgy, hogy kötelességetek itt maradni. Túl meleg van ahhoz, hogy egész délután a napon álljatok. Collie kinyújtotta kezét, és egy tincset átvetett Skylar vállán. – Neked is meleged van, drágám. Sugárzó mosoly terült el Skylar arcán. – Én alig vettem észre a hőséget. Nagyon leköt az a feladat, hogy a Fehér Festett Asszony kísérője vagyok. És különben is – Egy magas ünnepi kunyhó felé mutatott, mely alul nyitott volt, felül pedig jukkalevelekkel és szalmatetővel fedett – legtöbbször árnyékban vagyok. Te és apa jobban szenvedtek, mint én. – És velem mi van? – kérdezte Rayna, s viccelődve lebiggyesztette ajkát. – Értem senki sem aggódik?
60
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar felnevetett, és megfogta nővére kezét. – Nem. Egy cseppet sem. Ha nem itt lennél, akkor kint a legelőn terelnéd a csordát, és te sem éreznéd a meleget. – Hálás tekintete elárulta Raynának, hogy megérti, miért van itt, és nagyra értékeli az áldozatot. – Valójában én is gondoltam rá, hogy a következő szertartás után hazaviszem apádat – szólt Collie. – Jó. Amúgy sem néz ki jól. – Skylar körülnézett. – Ha el tudod szakítani Consaykától, azonnal vidd haza. – Köszönöm, drágám. Megpróbálom. – Már ideje visszamennem – mondta Skylar. Felegyenesedett és felvonta szemöldökét, amint a ház irányába pillantott, mely már alig látszott a távolban. – Mi lehet az? Collie megfordult, Rayna pedig felállt. Porfelhő szállt fel a mescalero tábor és a ház közötti síkságból. A ceremónia színhelyén halk sugdolózás indult meg, mely azt mutatta, hogy nemcsak a Templetonok vették észre a jelenséget. – Úgy látszik, társaságunk lesz – jelentette ki Raymond, miután csatlakozott családja többi tagjához a nyárfa alatt. Egy pillanattal később megerősítette a jóslatot, hogy két zászló emelkedett a magasba, jelezvén a hatalmas lovascsapat jövetelét. – Mi a fenét keresnek itt? – töprengett Rayna. Collie összeszidta Raynát, amért ilyen csúnyán beszél. Skylar aggódva nézett hátra a kunyhóknál összegyűlt mescalerókra. – Vissza kell mennem a Fehér Festett Asszonyhoz. – Megfogta apja karját, hogy az ráfigyeljen. – Ugye, nem engeded, hogy a ceremóniát félbeszakítsák? Raymond átölelte lányát, és biztatóan magához szorította. – Persze hogy nem engedem, hercegnőm. Egy percig se aggódj emiatt. Biztosan csak engedélyt akarnak kérni, hogy a közelben letáborozhassanak.
61
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar szerette volna hinni, hogy csak erről van szó. Elsietett, s ruháján a fémtölcsérkék halkan csörögtek. Ahogy a lovascsapat közelebb ért, Rayna Cil Rodrigezt pillantotta meg a sor elején a tisztek mellett lovagolni. Hát persze, biztosan az ő feladata volt üdvözölni a vendégeket, és felajánlotta, hogy elvezeti őket Raymondhoz. De ha valóban csak arra kérnek engedélyt, hogy Rancho Verde területén verjenek tábort, miért nemcsak a tisztek jöttek? Miért hozták magukkal ezt a forró, poros csapatot? Rayna nem tudta eldönteni, hogy csak a hőség miatt jöttek ilyen lassan, vagy mert nem volt sietős a dolguk. Bárhogy is volt, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg odaérkeztek. Ahogy közelebb értek, Raymond kilépett az árnyékből, hogy köszöntse őket. Collie hátralépett néhány lépést, Rayna viszont ott állt szorosan apja mellett. Meade Ashford elborzadva nézett végig a helyszínen. Három napja, mióta megkapta ezt a feladatot, gyűlölte a küldetését, és amit most látott, attól érezte, még jobban megveti. Egy férfi lépett hozzájuk, oldalán egy vonzó hölggyel, nem sokkal mögöttük pedig egy másik nő állt. Mindhárman magasak voltak, szőkék, és olyan volt az arcuk, mely jobban illett az északi télhez, mint a sivatagi nyárhoz. Úgy néztek ki, mint egy kellemes család egy délutáni pikniken. A tény, hogy megengedték, hogy az apacsok a földjükön éljenek és dolgozzanak, arra utalt, hogy valami módon kötődtek hozzájuk. És ezeket az indiánokat akarta a lovascsapat a rezervátumba zárni! Ezt a beszélgetést valószínűleg senki nem fogja élvezni, Greenleigh kapitányt kivéve. Meade úgy vélte, a kapitány túlságosan is kimutatta, mennyire kedvére való ez a feladat. Köztudott volt, hogy gyűlölte az apacsokat, akár barát volt, akár ellenség, és Meade biztos volt benne, hogy egy jottányit sem fog engedni a feltételeiből.
62
Constance Bennett
Holdfény ének
A birtok intézője, Rodrigez elmondta, hogy miféle rituális szertartást tartanak, és Meade arra következtetett, hogy esküvő zajlik. Az évek során Libby kényszerítette, hogy részt vegyen számos apacs ceremónián, és az első ilyen egy esküvői szertartás volt. Nem volt kellemes emlék, mégsem tudta elfelejteni. Pillantása átsiklott a férfi és a két nő feje fölött, majd a távolabb álló mescalero csoporton pihent meg. Ha esküvő folyik itt, akkor lennie kell valahol egy tizenéves lánynak is, a gyermekek szembetűnő hiánya azonban rögtön feltűnt neki. Általában egy ilyen eseményen, mint ez, csak úgy nyüzsögnek a gyerekek. De az indiánok, akiket látott, többnyire öreg férfiak és nők voltak, s csak néhány középkorú pár volt velük. Ezeket az apacsokat kell nekik megfékezniük? Nem lehet! Ezek az emberek senkinek sem ártanának. Greenleigh kapitány, akinek bepomádézott pofaszakálla és bozontos bajusza a hőségben időközben már összetapadt, intett a mögötte álló őrmesternek, mire a lovascsapat megindult, és az őket fogadó csoport előtt nem sokkal megállt. – Mr. Raymond Templeton? – Igen, kapitány – felelte Raymond óvatosan. – Mr. Templeton, Róbert Greenleigh kapitány vagyok, ő pedig Meade Ashford őrnagy az Egyesült Államok 140. lovas regimentjéből. – Uraim – bólintott Raymond –, a feleségem, Collie és a lányom, Rayna. Mindkét tiszt megemelte kalapját a hölgyek előtt, majd leszálltak a lovukról. Rayna felfedezett néhány aranyszínű tölgyfalevelet a második tiszt vállán, s közben azon gondolkozott, miért engedi, hogy egy beosztottja beszéljen helyette. Átnyújtotta a gyeplőt a várakozó őrmesternek, és előreléptek.
63
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade levette a kalapját. – Örülök, hogy megismerhettem önöket, hölgyeim, uram. Elnézésüket kérem, amiért félbeszakítottuk az ünnepséget – a szalmatetős kunyhó felé intett –, ha nem tévedek, ez esküvői ceremónia. – Igen, az – felelte Rayna, és elámult a férfi tudásán. – Honnan tudja? – Felismertem az esküvői kunyhót és néhány tárgyat –felelte Meade, és először vette jobban szemügyre a nőt. Nem volt olyan fiatal, mint amilyennek először hitte, de annál vonzóbbnak tűnt. Valójában igen szép volt. Egyszerű szoknyája és blúza jól kiemelte csinos, nőies alakját, selymes, szőke haja fel volt tűzve, de izzadt arcához tapadt, így keretezve enyhén lebarnult bőrét és rabul ejtő kék szemét. – Már látott hasonló mescalero ceremóniát? – kérdezte Rayna. – Nem – felelte Meade –, az apacs szertartásokat főleg a fehér–hegyi törzsből ismerem, bár igaz, hogy sok a hasonlóság a kettő között. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta közeledni a lovascsapatot, Raynát a közelgő veszély érzése nyugtalanította, de ez az udvarias, művelt tiszt elűzte minden rossz érzését. Jóval idősebb volt, mint a kapitány, de sokkal inkább tűnt megközelíthetőnek, mint az a mellette álló arrogáns, pléhpofájú tiszt, akit láthatóan idegesített ez a könnyed beszélgetés. Ashford őrnagy sokkal jóképűbb is volt, mint a kapitány, jegyezte meg magában Rayna pusztán elemző módon. Nem viselt divatos bajuszt, de markáns arca és szeme megtetszett a nőnek. Egyfajta veleszületett kedvességet látott benne. Az inge hajtókáján lévő apró ábra, mely Merkúr isten kígyós botját ábrázolta, azt jelentette, hogy orvos, és mint ilyen, kívülállóként vett részt a küldetésben, nem pedig a
64
Constance Bennett
Holdfény ének
parancsnokság szerves részeként. Ez a magyarázata annak, hogy miért a kapitány volt a vezér. – Barátaim a következő szertartásra készülnek – tájékoztatta Rayna az őrnagyot. – Azt hiszem, a Cane Set Out lesz a következő. Nagyon szívesen látjuk magukat a ceremónián, uraim. – Köszönjük a meghívást, Miss Templeton, de attól tartok, nem fogadhatjuk el – mondta Greenleigh röviden, és egy bosszús pillantást vetett Meade– re. – Akkor mit tehetünk magukért, őrnagy? – kérdezte Ray– Mond. – A mescalerók miatt vagyunk itt – jelentette ki Greenleigh, s ezzel ismét magára vonta a figyelmet. Láthatóan nem akarta, hogy a jelenlévők túlságosan is felfigyeljenek a magasabb rangú tisztre. – Mi van velük? – kérdezte Raymond. Greenleigh benyúlt az ingébe, és egy papírcsomót húzott elő. – Új– Mexikó katonai minisztériumának parancsnoka, Sámuel Whitlock tábornok utasított, hogy gyűjtsem össze az apacsokat, és szállítsam őket a mescalero rezervátumba. Rayna félelme rettegésbe csapott át. Skylar nem éli túl, ha elviszik a barátait. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – kiáltott fel, miközben apja a hivatalos iratokat nézegette. – Ezek az indiánok közel háromnegyed évszázada békésen élnek Rancho Verdén! – Ezt a tévedést hamarosan kijavítjuk, Miss Templeton – mondta Greenleigh fennhéjázó hangon, mintha nem is kívánna egy nővel vitába szállni. – Csak a holttestemen keresztül! – felelte hevesen Rayna, felháborodva a férfi leereszkedő modorán. – Kérlek, Rayna, majd én elintézem – szólt Raymond békés hangon. Felnézett a papírokból, majd visszaadta őket a
65
Constance Bennett
Holdfény ének
kapitánynak. – Az iratok rendben vannak, de akkor sem értem, miért kell hirtelen ilyen drasztikus eszközhöz folyamodni, Greenleigh kapitány. A mescalerók senkit sem fenyegetnek, soha nem is jelentettek veszélyt senkire. – Ez csak felfogás kérdése, uram. A szomszédai egészen másképp látják a helyzetet. Mivel ezek az apacsok szabadon vannak, a vidék lakosai félnek, és joggal várják el a hadseregtől, hogy fellépjen a rendbontások ellen. – De itt nincs semmiféle rendbontás! –Whitlock tábornoknak más a véleménye. Geronimo újra harcra készül, és... Rayna nem tudott tovább hallgatni. – Geronimo Mexikóban van. De még ha Alberqueque közelében táborozna, ezeknek az indiánoknak akkor sem lenne semmi közük hozzá. – A szomszédai attól félnek, hogy segítenék a renegátot. – Ó, az isten szerelmére, kapitány! Hogy tudnának segítséget nyújtani annak, aki több száz mérföldnyire van tőlük? Greenleigh fáradtan sóhajtott. – Miss Templeton, nem kívánom megvitatni magával ezt a témát. Azért vagyunk itt, hogy megfékezzük az indiánokat, és a rezervátumba szállítsuk őket. – Megfékezni! – Rayna, elég legyen! – parancsolt lányára Raymond. Ha a helyzet nem lett volna olyan szomorúan komoly, Meade elnevette volna magát. Miss Templeton egyáltalán nem volt az a nőies hölgy, akinek első pillantásra látszott, inkább egyre alkalmasabbnak tűnt arra, hogy Greenleigh–t leszállítsa a magas lóról. Apja utasítása ellenére hallani sem akart arról, hogy megnyugodjon. – Nem, papa, nem elég! – makacskodott, és haragos tekintetét nem vette le Greenleigh–ről. – Kapitány, ezeket az indiánokat
66
Constance Bennett
Holdfény ének
nem kell megfékezni. Egyszerű háziszolgák, és a birtokon segédkeznek. Legtöbbjük soha nem élt a saját népével. Nem szakíthatja ki őket az egyetlen otthonukból. – De igen, kisasszony, és szándékomban is áll megtenni. – Raymondhoz fordult. – Nem látok okot a további vitára, uram. Egy órát adunk a mescaleróknak, hogy összeszedjék, amijük van, aztán elvisszük őket. – Csak... Greenleigh elvágta Raymond tiltakozását. – Van tolmácsa, hogy elmagyarázzuk nekik, vagy jobban szeretné, ha a mi tolmácsunk közölné velük a hírt? – Beszélnek angolul – mondta Rayna gonoszul, szinte köpködte a szavakat. – És valószínűleg legtöbbjük jobban is olvas angolul, mint maga, maga faragatlan tuskó. Ezúttal a kapitány rá sem nézett Raynára. – Mr. Templeton, lenne szíves visszafogni a lányát, kérem? Meade végül megelégelte a dolgot. – Elég volt, kapitány! Nem azért jöttünk, hogy megfélemlítsük a lakókat vagy az indiánokat. – Akkor tegyen valamit, hogy ezt megállítsa! – csattant fel Rayna. Greenleigh keze ökölbe szorult. – Ashford őrnagy... – Ashford őrnagy tökéletesen képes arra, hogy saját maga helyett beszéljen, kapitány – jegyezte meg velősen Meade. Egy lépést tett a Templetonok felé, de közben Raynát nézte. – Nagyon sajnálom, kisasszony, mert bár nem értek egyet ezzel a cselekedettel, semmit nem tudok tenni, hogy megakadályozzam. Whitlock tábornok parancsa egyértelmű és visszavonhatatlan. Sajnálom. Raymond felismerte, ha értelmes emberrel állt szemben, és most hálás volt. – Őrnagy, nem lehetséges, hogy elhalasztják a parancsot addig, amíg Santa Fébe megyek, hogy beszéljek
67
Constance Bennett
Holdfény ének
Whitlockkal? Többször találkoztam már a tábornokkal, és biztos vagyok benne, ha személyesen tudnék vele néhány szót váltani, elintéznénk ezt az ügyet. Meade habozott. Ha rajta múlt volna, szívesen megadta volna Templetonnak a kért haladékot, de sajnos, az ő szava nem számított. Greenleigh igyekezett is ezt sietve tudomásukra hozni. – Nem Ashford őrnagy vezeti ezt az akciót. Ő csak orvos, és az a feladata, hogy orvosi segítséget nyújtson, ha erre szükség van. – Sok sebesültre számít, ugye? – kérdezte Rayna Meade–től gúnyosan, egy megsemmisítő pillantás kíséretében. – Rayna, nyugodj meg! – parancsolta Raymond. – Ashford őrnagy a mi oldalunkon áll, ha nem vetted volna észre. – De észrevettem, ennek ellenére azonban semmi hasznosat nem tesz – jegyezte meg, s annyira felháborította az igazságtalanság, hogy nem tudta megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. – Eláraszthat a kedveskedésével, de amíg nem tesz semmit, hogy ezt megakadályozza, addig maga is ugyanolyan gonosz, mint ő – mondta Rayna, és Greenleigh felé intett a fejével. Meade megmerevedett. Nem volt ínyére, hogy Greenleigh– gel egy kategóriába sorolják, mégsem hibáztatta Raynát. – Megértem, hogy így érez, Miss Templeton. – Ránézett a mellette álló tisztre. – Válthatnék néhány szót magával, kapitány? Megbocsátanak egy percre? – kérdezte, majd sarkon fordult, és a lovakhoz ment. Greenleigh–t láthatóan bosszantotta, de nem volt más választása, mint engedelmeskedni a magasabb rangú tiszt szokatlan kérésének. – Mi az, őrnagy? – Szeretném, ha engedélyezné Mr. Templetonnak a haladékot – mondta Meade. – Engedje, hogy beszéljen Whitlockkal.
68
Constance Bennett
Holdfény ének
– A parancs, amit kaptam, egyértelmű, és nem áll szándékomban megszegni. – A fenébe, Róbert! Nem azt kérem, hogy szegd meg a parancsot, csak azt, hogy légy egy kicsit rugalmas. Az ég szerelmére, nézz azokra az emberekre! – mondta Meade a mescalerókra mutatva. – Ezek az öreg férfiak és asszonyok nem jelentenek több veszélyt a környékre, mint én magam. – Apacsok – vitatkozott Greenleigh. – Vagy már elfelejtetted, hogy a főnök, Nana majdnem kilencvenéves volt, amikor tavaly újra harcba szállt? Ő és a harcosai tucatnyi ártatlan polgárt mészároltak le, ezért maximálisan egyetértek Whitlock tábornokkal, amiért a rezervátumba akarja záratni őket függetlenül attól, hogy milyen idősek. És azt sem akarom, hogy engem pusztítsanak el. – Légy észnél, Róbert! – Észnél vagyok, uram – felelte olyan gúnyosan ejtve az „uram"–ot, amilyen gúnyosan csak merte. – Maga az, aki itt kilóg a sorból. Mélységes tisztelettel emlékeztetem, hogy ez az én akcióm, és magának nincs joga beleavatkozni. Nem fogom visszatartani az embereimet, amíg Templeton panaszt nem tesz a tábornoknál. És ezzel részemről befejezettnek tekintem a vitát. Egy gyors tisztelgés után megfordult, és visszament Templetonékhoz. Meade követte, és közben pontosan olyan tehetetlennek érezte magát, mint amilyennek Rayna tartotta. – Nagyon sajnálom, uram – mondta Greenleigh Raymondnak –, de az a parancs, amit kaptam, nem teszi lehetővé azt a rugalmasságot, amit maga kér tőlem. Az indiánok egy órát kapnak tőlem, hogy összeszedjék a holmijukat, és elkészüljenek az útra, mert ha nem, erőszakkal visszük el őket. Uram, akarja ezt ön a tudomásukra hozni, vagy megtegyem én? – Majd én – szólalt meg egypercnyi csönd után Raymond.
69
Constance Bennett
Holdfény ének
– Papa! – kiáltott Rayna, s ahogy felé fordult, megdöbbenve tapasztalta, hogy apja egyetlen másodperc alatt tíz évet öregedett. Elszorult a szíve a látványtól. – Sajnálom, drágám – felelte a férfi csendesen, és kezét lánya vállára tette. – Azonkívül, hogy az Egyesült Államok lovassága ellen harcolunk, jelenleg az égvilágon semmit nem tehetünk. Az első vonattal Santa Fébe megyek, és visszahozatom a mescalerókat, de addig is Consayka embereinek el kell menniük. – Ugye, tudod, milyen hatással lesz ez Skylarra? – kérdezte Rayna nyugodtabb hangon. – Consayka emberei olyanok neki, mint a családja. Majdnem úgy, mint mi. – Tudom, kicsim, de nincs más megoldás. – Elsápadt, ahogy Rayna válla felett az indiánokra nézett. – Megyek, és megmondom nekik a hírt, bár azt hiszem, már sejtik is. – Veled megyek, drágám – mondta Collie, és közelebb lépett férjéhez, arcán mély aggodalom tükröződött. – Bölcsen döntött az apja – mondta Greenleigh Raynának. – Fogja be a száját! – csattant fel a lány. – Semmit nem tud az apámról vagy rólam, vagy a többi emberről, úgy bánik velünk, mintha bábuk volnánk. – Ez pontosan így van, s ez eléggé sajnálatos – jegyezte meg Meade. – Bármibe kerül is, Miss Templeton, ígérem, hogy a barátairól gondoskodni fogok az úton. Személyesen. De Raynát ez nem nyugtatta meg. – Valóban? Katonai mentőautókat hozott, hogy elszállítsa őket? – kérdezte, és végignézett a közkatonákon, akik a hátul jövő két szekér körül álltak. Az egyik szekéren élelem volt, a másik pedig színültig volt hadifelszereléssel. – Dehogyis! – felelte Greenleigh. – Gyalogolni fognak. – Képes lenne gyalog neki indítani az útnak ezeket az öreg embereket ebben a hőségben? – kérdezte Rayna döbbenten. – Ez kegyetlenség!
70
Constance Bennett
Holdfény ének
– Apacsok – mondta a kapitány hanyagul, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Rayna közelebb lépett hozzá, és Meade meglepetten vette észre, hogy nő létére meglehetősen magas. Majdnem akkora volt, mint a kapitány. – Maga, uram, egy gazember – mondta a nő, mire a két tiszt a döbbenettől szólni sem tudott. Rayna sarkon fordult, majd így szólt a birtok intézőjéhez – Gil, menjen vissza a házba, kerítsen elő két szekeret, és nézzen körül, hátha talál valami vásznat, amivel az egyiket beborítja. És mondja meg Consuelónak, hogy gyűjtsön össze némi élelmet, már amennyit ilyen kevés idő alatt lehet. Meade–et nem lepte meg, hogy az intéző nem kérdőjelezte meg a parancsot vagy azt, van–e a nőnek joga parancsokat osztogatni. Nyilvánvalóan akaratos, komisz kis kölyök volt kiskorában, aki megszokta, hogy mindent elér, amit akar. Bár Meade megértette Rayna szorult helyzetét, kezdeti véleménye megváltozott róla a Greenleigh–vel folytatott heves szócsatája során. Először a nővérére emlékeztette, akinek szókimondóságát lassan megszokta, néha még élvezte is. Libby viszont tetőtől talpig igazi nő volt, Rayna szókimondó természete pedig egy kicsit sok volt Meade–nak. Mégis kötelességének érezte, hogy ha kicsit is, de megnyugtassa. Amikor Rayna a szertartás helye felé indult, utánasietett. – Miss Templeton? A nő megállt és megfordult. Arcán türelmetlenség tükröződött. – Mi van? – Nagylelkűség, hogy szekereket kölcsönöz nekünk. – Igazán kedves, hogy ezt mondja, őrnagy, de én nem maguknak adom a szekereket – válaszolta megvetően –, hanem Consaykának és az embereinek.
71
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade–nak lassan elege lett a nő ellenséges viselkedéséből. – Megértem, kisasszony. Csak meg akartam nyugtatni magát, hogy személyesen fogom ellenőrizni, hogy a szekereket és az állatokat visszajuttassuk önöknek. – Ez felettébb megnyugtató... Ashford őrnagy, ugye, jól mondom a nevét? Bocsásson meg, ha nem borulok térdre maga előtt köszönetet rebegve. Meade megmerevedett. – Nem kell megköszönnie – mondta összeszorított foggal. – Csak a kötelességemet teljesítem. Rayna rámosolygott, de mosolya láthatóan nem volt őszinte. – Azt viszont csodálatosan teszi. – Eltűnt a mosolya. – S ha most megbocsát, beszélnem kell a húgommal. Biztos vagyok benne, hogy a hír mélységesen le fogja sújtani. –Végtelenül sajnálom. – Ezt okvetlen megmondom neki. Ezzel sarkon fordult, miközben Meade keményen próbálta türtőztetni magát, nehogy elszabaduljon a haragja. Nem egészen fél óra alatt Miss Rayna Templeton vonzó hölgyből szókimondóvá, kellemetlenné, majd egyenesen idegesítővé vált számára. Megfordult, és szemben találta magát Greenleigh–vel, akinek önelégült ábrázata elárulta, hogy minden szót hallott. – Ennyit a jó cselekedetekről, ugye, őrnagy? Ezek az indiánbarátok mind egyformák. Olyan sokra tartják az apacsokat, hogy nekik is a rezervátumban lenne a helyük. Egy lépést tett a kapitány felé, s mivel magasabb volt nála, lenézett erre a visszataszító tuskóra. – A nőnek igaza volt. Maga tényleg egy gazember.
72
Constance Bennett
Holdfény ének
4. fejezet _________________________________________________ ______ Mire Rayna odaért az esküvői kunyhóhoz, amit a Fehér Festett Asszony számára építettek, Skylar már a kunyhó előtt állt, és őt várta. A mescalerók még mindig Raymonddal beszélgettek. – Rayna, mi történt? – kérdezte Skylar, s hangjából kétségbeesés hallatszott ki, – Láttam, hogy apa és te a tisztekkel vitatkoztok. – Nagyon sajnálom, Sky. – Megfogta húga kezét. – Nem tudtuk megakadályozni. Skylar álla megkeményedett, egyszerre érzett bánatot és félelmet. – Ugye a katonák Consayka embereiért jöttek? Rayna bólintott. – Igen. Úgy látszik, Ben Martineznek és a többi jó szomszédnak sikerült meggyőzni a hadsereget, hogy a Rancho Verde–i mescalerók nagy veszélyt jelentenek az emberek biztonságára – válaszolta undorodva. – Papa Santa Fébe megy, hogy megnézze, mit tehet annak érdekében, hogy visszajöhessenek, de addig nincs más választásunk, el kell engednünk őket a rezervátumba. – Ezután elmondta, hogy élelmet és szekereket ad az indiánoknak az útra. – Ez olyan igazságtalanság! – mondta Skylar. – Ezek az indiánok semmi rosszat nem tettek. Tisztességes, dolgos emberek. – És a barátaid – tette hozzá gyengéden Rayna. Skylar némán bólintott, és kétségbeesetten próbálta visszafojtani könnyeit.
73
Constance Bennett
Holdfény ének
– Semmit nem tehetek ellene? – kérdezte egy pillanat múlva. – Nem, – És ha elmennék apával Santa Fébe? – kérdezte reménykedve. Rayna elmosolyodott. Skylar gyengéd volt, és lágyszívű, de semmiképpen sem gyenge. A maga csendes módján ugyanolyan harcos természetű volt, mint nővére. – Ez remek ötlet. Én is megyek. Ha Whitlock tábornok meglát mind a hármunkat, biztosan nem lesz semmi esélye. Skylar kikényszerített magából egy mosolyt, de az hamar eltűnt az arcáról. – Megmondom Marynek a hírt, és segítek neki és a többieknek összekészülni az útra. – Jobb lesz, ha sietsz – tanácsolta Rayna. – Nincs már sok időnk. – Te keresd meg Catanát, és nézd meg, nincs–e szüksége segítségre. Én majd Maryről gondoskodom. A lányok szétváltak, és észrevette, hogy Consayka ezúttal Greenleigh–vel beszélget, de a távolság ellenére is jól látható volt, hogy az indiánnak sem sikerült rábeszélnie a beszűkült látókörű kapitányt arra, hogy gondolja meg magát. A nők a kunyhóikba siettek, néhány szolga azonban még beszélgetésbe merült társaival. Csak nem szökést terveznek? – gondolta Rayna. A fiatalok el tudnának menekülni és eltűnni, mielőtt a lovascsapat feleszmélne, de vajon magukra hagynák–e az öregeket? Rayna nem hitte. Túlságosan tisztelték az idősebbeket ahhoz, hogy egyedül hagyják őket a nyomorúságos úton és a rezervátumban. Nekik kell gondoskodniuk róluk, védelmezniük őket, és Rayna nem hitte, hogy kibújnak a kötelességük alól. Mellesleg Raymond kétséget kizáróan megígérte, hogy mindent megtesz, hogy visszahozassa őket. Jó okuk van bízni az
74
Constance Bennett
Holdfény ének
ígéretben, de komor ábrázatuk arra vallott, nem sok reményt látnak arra, hogy sikerül. Kísérteties csend telepedett a táborra. Rayna, miközben segített a nőknek a készülődésben, egyfajta szomorú zavarodottságot és belenyugvást látott az öregek arcán, a fiatalokén viszont hevesen izzó haragot. Csak Tsa'katán nem látszott meglepődés nyoma. Öreg szemében a tűz szikrája lobbant fel, mely elárulta, mennyire gyűlöli a fehéreket, még azokat is, akik között élete nagy részét töltötte. Ahogy a megdöbbenés kezdett felengedni, és a határidő egyre közeledett, a tábor ijesztő csendje hatalmas káosszá változott. A mescalerók elkezdték a Greenleigh által kijelölt helyre hordani a dolgaikat. Gil visszatért a szekerekkel, melyek közül az egyiket vászon borította be, a másik tele volt élelemmel. A kapitány úgy rendezte katonáit, hogy azok egy félkörívet alkossanak a tábor egyik részén. Néhány közkatona „segített” az apacsoknak a szekereknél. Minden háziszolgának saját lova volt, ezért rövid nézeteltérés támadt amiatt, vajon elvihetik–e az állatokat magukkal. Meade unszolására Greenleigh végül engedett ebben az egy kérdésben, és a szolgák szigorú lovassági őrizet mellett a tábor mögötti karámba mentek, hogy kiválasszák lovaikat. A sátrakról leszedték a külső borítót, és mire lejárt a határidő, a mescalero tábor úgy nézett ki, mintha a kopár völgyet itt–ott ősállatok kifehéredett csontja borítaná. A katonák egyre türelmetlenebbek lettek a „foglyok” lassúsága miatt, ezért elkezdték a csomagokat csak úgy feldobálni a szekerekre. Amikor a szolgák immár lóháton visszatértek, a katonák a nőket a lefedett szekérhez terelték. Rayna túl dühös volt ahhoz, hogy sírjon, miközben segített Gatanának felmászni a szekérre. Mellette Skylar hősiesen
75
Constance Bennett
Holdfény ének
küzdött ingadozó érzelmeivel. Mary Long Hornt kétfelől támogatták, ő nyíltan zokogott, s majdnem ezek a könnyek okozták Skylar vesztét. – Minden rendben lesz, Mary – ígérte Rayna, s közben a fiatal lány haját simogatta. – Nemsokára visszajöttök. – Nem hiszem – felelte Mary, és felemelte fejét Skylar válláról. – Sohasem látom többé az otthonomat. – Nem szabad ezt mondanod! – szólt rá Skylar szigorúan. – Erősnek kell lenned! – Könnyedén átváltott apacs nyelvre, és elmondta Marynek, hogy ő a felelős azért, hogy gondját viseljék az öregeknek. Bár Rayna alig értett valamit abból, amit húga mondott, megdöbbent azon az átváltozáson, ami Mary lelkében végbement, ahogy a lány büszkesége legyőzte félelmét. – Gyerünk, asszonyok, szálljanak fel – szólalt meg az egyik katona nyersen, és úgy megtaszította Maryt, hogy majdnem fellökte őt is, és Skylart is a szekérre. Rayna dühbe gurult, és vállával utat törve a katona és húga közé furakodott, mire a katona egy lépést kénytelen volt hátralépni. – Álljon meg! Nincs szükség erőszakra. Ő csak egy rémült fiatal lány. – Sajnálom, kisasszony, de az a parancs, hogy az asszonyok szálljanak fel, hogy mehessünk végre. Én csak a parancsot teljesítem. – Akkor tegye, de ne úgy, hogy lökdösi az embereket – csattant fel Rayna. – Jól van, Miss Rayna – mondta Mary gyorsan. – Felőlem indulhatunk. Skylar felsegítette Maryt a szekérre. Rayna hátralépett, és körülnézett. Mary szállt fel utoljára. A harcosok már lóháton voltak, az asszonyok pedig mind a szekéren ültek. Raymond és Collie valamivel távolabb tőlük Creenleigh–vel és az őrnaggyal
76
Constance Bennett
Holdfény ének
beszélgettek. Gesztusaikból Rayna arra következtetett, hogy apja egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy lebeszélje a kapitányt. De úgy tűnt, nem tudja. Semmi sem állíthatta meg az igazság megcsúfolását. – Rayna, beszélnem kell Consaykával – mondta Skylar a nővéréhez lépve. De a katonáknak elfogyott a türelme. – Azt már nem – mondta, és megragadta a karját, amikor a nő el akart menni. – Elég ebből a huzavonából. Fel a szekérre! – Micsoda? – Skylarnak elakadt a lélegzete, ahogy a durva szorításnak feszült. Rayna hirtelen feléjük indult. – Hallottad, némber, szállj fel! Rayna dühében a katonának támadt, és olyan erősen lökte meg, hogy az néhány lépést hátrálni kényszerült, így Skylar ki tudta rántani a karját. Ünnepi ruhája a vállán elszakadt, a katonának pedig a kezében maradt néhány rojt. – Vegye le róla a mocskos kezét! – kiáltotta Rayna hevesen, és kettőjük közé lépett. A katona undorodva elhajította a szarvasbőr ruha darabját, és megint Skylar után nyúlt. – Parancsom van, kisasszony. – De a húgomra nem vonatkozik. – Ezzel öklével keményen a férfi kezére ütött, majd könyökét a gyomrába vágta. A katona egy halk nyögéssel előrebukott, és Rayna a húgához fordult. – Fuss gyorsan, Sky! Menj apához! – De... – Menj! – Rayna meglökte, hogy induljon már, de akkorra már a többi katona, akik látták a csetepatét, köréjük gyűltek, és elzárták a lány útját. Egyikük megragadta, és a szekér felé vitte. – Mi az ördög folyik itt, Gless? – kérdezte Lawton tizedes az egyik katonától, aki a gyomrát fogta, és dühödten nézte Raynát. – Az a nő nem szállt fel a szekérre, az a másik meg megütött – felelte Gless.
77
Constance Bennett
Holdfény ének
– Bántotta a húgomat – mondta Rayna, és a tizedeshez lépett, aki fogva tartotta Skylart. – Engedje el! – A húgát? – Lawton zavartan nézett körül. – Milyen húgát? – Őt, maga fajankó. Skylar megpróbált nyugodt hangon megszólalni, bár a félelemtől még a szeme is kikerekedett. – Rayna, kérlek, csillapodj le. Ahogy most fel vagyok öltözve, lehet, hogy ez kissé zavarba ejtő az urak számára, de ha megmagyarázzuk... – Te nem magyarázol meg semmit – mondta Gless. – Felszállsz arra a szekérre, a többi pogány közé! – A katona félrelökte Raynát, majd kirántotta a tizedes kezéből Skylart, és a szekérhez lökte. Rayna dühében ösztönösen Glessre vetette magát, és az övén lévő pisztolytáskából egy mozdulattal kirántotta a revolvert. Mielőtt bárki is mozdulni tudott volna, már a férfi tarkójának szegezte a fegyvert. – Vagy elengeded őt, te gazember, vagy meghalsz – mondta határozottan Rayna. Ha a nő fenyegető hangszíne nem lett volna elég, hogy megállítsa Glesst, a ravasz felhúzása és a nyakához préselődő meleg acél érintése bőven elég volt ahhoz, hogy a férfinak földbe gyökerezzen a lába. Rayna hallotta, hogy a katonák körülötte előhúzták és kibiztosították fegyvereiket, s tudta, hogy mind rá szegeződik, de egy lépést sem mozdult. Valaki a kapitányért kiáltott, de Raynát ez sem ijesztette meg. Egyetlen célja volt, hogy kiszabadítsa a húgát. – Engedje el! – Rayna, hagyd abba – kiáltotta Skylar, és megvonaglott a brutális szorítás miatt. – Meg fognak ölni téged. Lawton előrelépett. – Miss Templeton, kérem, dobja el a fegyvert, mielőtt még valaki megsérül.
78
Constance Bennett
Holdfény ének
– Tizedes, az egyetlen ember, aki itt megsérülhet, csak ez a katona, ha azon nyomban el nem engedi a húgomat – felelte Rayna, de szemét egy pillanatra sem vette le Glessről. – Skylar nem mescalero, őt nem fogják elvinni Ranco Verdéből. Tehát most maga megparancsolja neki, hogy engedje el a húgomat, én elteszem ezt a fegyvert, és elintézettnek tekintjük az ügyet. Ha nem, akkor Gless közlegényt a lovon átvetve viszi vissza Fort Marcyba. – Mi az ördög folyik itt? – kiáltotta Greenleigh, és az összesereglett katonák közt átverekedte magát a szekerek hátsó részénél. A tömeg kettévált, mire a kapitány, Meade és a Templetonok a kör közepére álltak. – Miss Templeton, tegye le azonnal a revolvert! – Az isten szereimére, Rayna, elment az eszed? – kérdezte Raymond, miközben lánya felé fordult. – Add ide azt a pisztolyt! Rayna megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy apja is itt van, de nem akart meghátrálni, amíg nem kapott néhány biztató szót. – Papa, ez az idióta megpróbálta Skylart is a többiek közé tenni. – Micsoda? – kérdezte Raymond elfúló lélegzettel, és Rayna hallotta, amint anyja megrettenve felkiált. – Ó, istenem! – Lawton tizedes, ezt azonnal magyarázza meg – utasította Greenleigh. – Igenis, uram. Gless közlegény megpróbálta ezt az indián nőt a szekérre tenni, amikor Miss Templeton nekitámadt. Azt állítja, hogy az indián a húga. Raymond Greenleigh–hez lépett. – Ő a lányom, és követelem, hogy azonnal engedjék szabadon. A papírjai nem hatalmazzák fel, hogy elraboljon egy amerikai állampolgárt. – Állampolgár? – Greenleigh erőszakos arckifejezésén meglepetés lett úrrá, miközben tetőtől talpig végigmérte Skylart, hollófekete hajától kezdve le egészen gyöngyös mokaszinjáig. –
79
Constance Bennett
Holdfény ének
Nem tudom, mire céloz, Mr. Templeton, de ez a nő láthatóan egy apacs, és mint ilyet, jogom van rá, hogy őrizetbe vegyem őt is, mint a többit. Vegye el a fegyvert a lányától, és hagyja, hogy elinduljunk végre. – Nem! – kiáltotta Rayna. – Papa, csinálj valamit! – Gless közlegény! Azonnal engedje el Miss Templetont! – követelte Meade, miközben Rayna és Raymond körül tett néhány lépést. Izzadságcseppek csorogtak le Gless arcán, de nem a melegtől. – Tessék, őrnagy? Nem én fogom őt, ez a boszorkány tart fogva engem! – Úgy értem, ezt a Miss Templetont. – Bár hangja dühös volt, érintése mégis gyengéd, ahogy Skylar karjához hozzáért. Amikor Gless elengedte, Meade néhány lépéssel hátrébb vitte a lányt, majd lenézett a leggyönyörűbb arcra, amit valaha is látott. Hatalmas fekete szemével olyan volt, mint egy megrémült őzgida. Skylar hálásan nézett fel Meade–re. – Köszönöm, őrnagy. – Jól van, Miss Templeton? – Jól leszek, ha egyszer vége lesz ennek. Meade bólintott, majd Raynához fordult. A nő arcán halálos elszántság tükröződött, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha megijedne a kezében tartott fegyvertől. Látszott, pontosan tudja, hogy kell használni, és nem habozott volna meg is tenni, ha szükség lett volna rá. Haja kibomlott a küzdelemben, és most olvadt arany–színű zuhatagként omlott a vállára. Meade, bár nem kedvelte Raynát, mégis csodálta azért, ahogy megvédte húgát, még ha szörnyű ostobaság is volt elvenni a katona fegyverét. – A húga szabad, Miss Templeton – mondta Meade nyugodtan, és nagyon vigyázott, hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot a nő felé. – Most már visszaadhatja Gless közlegény pisztolyát.
80
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna Greenleigh felé fordította arcát. – Csak akkor, ha ő is megígéri, hogy Skylar szabad lesz, és nem viszik el a többiekkel. Meade a tisztre nézett. – Kapitány, azt hiszem, Gless közlegény hálás lenne, ha elnézést kérne a félreértés miatt. – Nincs itt semmiféle félreértés, őrnagy! – mondta Greenleigh, és odapillantott a katonára, aki Rayna mögé kúszott. Meade még idejében fordult meg ahhoz, hogy megpillantsa a férfit, amint a nő felé ugrik, és a fegyvert tartó kezét a levegőbe löki. A hirtelen mozdulattól a pisztoly elsült a levegőben, és mielőtt Rayna kiheverhette volna a sokkot, az őrnagy kicsavarta kezéből a fegyvert, és leszorította a karját. – Engedje el! – követelte Raymond, és megragadta a Raynát fogva tartó katonát, de egy másik megijesztette, mert Skylart ismét visszahozták. – Kapitány, kérem! – sikoltotta Collie, akit megrémisztettek a látottak. – Azonnal hagyják abba! – Férjéhez akart lépni, de Greenleigh intett a negyedik szárnynak, akik előreléptek, hogy megakadályozzák. – Tegye fel azt a nőt is a szekérre – parancsolta a kapitány. – Greenleigh, ezt nem teheti meg! – kiáltotta Raymond, és fogvatartójának feszült. – Ehhez nincs joga! Dokumentumokkal tudom igazolni, hogy ő az én lányom. Ide figyeljen... ah, ó... – Raymond hirtelen nem kapott levegőt, tüzes fájdalmat érzett mellkasában, és összeesett, majdnem magával rántva az őt támogató katonákat. – Papa! – Rayna megkarmolta fogvatartóját, majd végre kitépte magát, és apjához futott. – Valaki segítsen már! – kiáltotta, és letérdelt, mire Meade már ott is volt. – Lawton tizedes, hozza ide az orvosi táskámat – Meade szétszakította Raymond ingét, és sietve vizsgálni kezdte. – Éles fájdalmat érez a mellkasában, Mr. Templeton?
81
Constance Bennett
Holdfény ének
Raymond a gyötrő fájdalomtól nem tudott megszólalni, csak bólintott. – És a karjában? Raymond ismét bólintott. Meade Greenleigh–re nézett. – Vigye innen az embereket, kapitány. És szóljon annak a katonának, hogy eressze el Miss Templetont. – Magának nincs joga itt parancsokat osztogatni, őrnagy – Akadékoskodott Greenleigh. – Orvosi vészhelyzet van, kapitány, ami felhatalmaz rá. Tegye, amit mondtam! Hozzon egy szekeret, hogy elvigyem Mr. Templetont a házhoz! Ez parancs! Greenleigh vonakodva meghagyta egyik emberének, hogy hozza ide Templetonék rögtönzött szekerét, ami a tábor közelében álló egyik nyárfa alatt állt. Ahogy Collie–t elengedte a katona, odafutott férjéhez, és az orvossal szemben letérdelt Rayna mellé. – Mi van vele, őrnagy? – kérdezte, és hangja félelme ellenére meglepően erős volt. – Úgy tűnik, szívrohama van, asszonyom – felelte Meade, miután a tizedes visszatért a táskájával. – Meg fog gyógyulni? – kérdezte Rayna. – Minden tőlem telhetőt megteszek – Meade csak ennyit tudott mondani. A sztetoszkoppal folytatta a vizsgálatot. Collie férje fölé tartotta a napernyőjét, hogy valami árnyékot nyújtson, amíg a kocsi megérkezett. Néhány katona megfogta Raymondot, és a kocsihoz vitte, miközben Collie egy lépést sem tágított mellőle. Rayna még mindig rosszul volt a félelemtől, és remegett a katonákkal való összetűzés után, ezért hátralépett, mivel tudta, úgysem férne el még ő is a kocsin. Lesújtva nézte, ahogy az őrnagy felszáll, és kezébe veszi a gyeplőt. Másodpercek múlva a kocsi elhajtott.
82
Constance Bennett
Holdfény ének
Tudta, hiábavaló lenne lovat kölcsönkérni, hogy azon lovagoljon a házhoz, ezért Skylart keresve körülnézett, hogy együtt sétáljanak vissza. A felfedezéstől ismét fellobbant a haragja. Greenleigh kihasználta a baleset körüli fejetlenséget, hogy emberei feltaszítsák Skylart a szekérre a többi mescalero közé. A kocsi már elindult, s a tucatnyi katona szoros őrséget vont köré. Dühében és csalódottságában Rayna felkiáltott, majd húga után vetette magát, de a katonák útját állták. Skylar arcán könnycseppek folytak végig, ahogy nézte nővére elkeseredett harcát a fegyveres katonák ellen. – Rayna! Apa meghalt? – kiáltotta Skylar sírva. – Nem, nem! És nem is fog meghalni! – Rayna eltaszított egy katonát maga elől, de az a fegyverét használta, hogy lehűtse Raynát. – Ebből elég volt, Miss Templeton – mondta Greenleigh, ahogy lovát vezetve közeledett a nőhöz. – Elég bajt kevert mára. Rayna felé fordult. – Maga gazember, mindennek maga az oka! Engedje el a húgomat! – Húga vagy nem húga, az indián nő velünk jön. – De már mondtam, hogy ő nem mescalero. A szüleim mexikói rabszolga-kereskedőnél vették közel húsz évvel ezelőtt. A húgomként nevelték fel – mondta Rayna kétségbeesetten. – De ez nem változtat azon a tényen, hogy egy apacs, és minden apacsnak a rezervátumban a helye. – Hivatalos papírjaink vannak, amik azt bizonyítják, hogy örökbe fogadták a szüleim. –Ezt magának kell elintéznie Whitlock tábornokkal. Az én parancsom egyértelmű. Rayna hátrált egy lépést. Bármit is mondott volna, nem győzte volna meg ezt az arrogáns tuskót. – Maga valójában élvezi ezt, ugye, kapitány? – kérdezte Rayna undorodva.
83
Constance Bennett
Holdfény ének
– Az igazat megvallva igen – felelte Greenleigh egy gonosz mosoly kíséretében. Rayna keze ökölbe szorult. – És ha apám azért hal meg, mert maga elrabolta a lányát? Azt is élvezné? Greenleigh arcáról eltűnt a mosoly. – Az apja betegsége nagyon sajnálatos, Miss Templeton, de rossz egészségi állapota nem az Egyesült Államok hadseregének hibája. Ha ez megnyugtatja magát, itt hagyom Ashford őrnagyot az apja mellett addig, amíg másik orvost nem találnak. Az őrnagy akkor csatlakozik a lovasegységhez, amikor akar. – Micsoda nagylelkűség! – mondta Rayna gúnyosan. – de egy fontos részletet figyelmen kívül hagyott. Maga nem megy el innen a húgommal. – És ugyan hogy akadályozza meg? Az apacsok vagy bárki más részéről tanúsított ellenállást erőszakkal törjük meg. – Greenleigh arrogánsan mérte végig Raynát. – Azt akarja, hogy maga legyen felelős a sok sebesültért? Rayna még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek, és ez még jobban feltüzelte dühét. – Vissza fogom szerezni a húgomat, kapitány – fogadkozott. – És ha egyetlen haja szála is meggörbül, maga fog meglakolni érte. Megértette? – Igen – felelte Greenleigh, és láthatóan nem ijedt meg. A szemében égő nevetést Rayna alig tudta elviselni. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy most képes lenne hidegvérrel ölni. Állkapcsát összeszorította, hogy gátat vessen a lelkét elöntő erőszakos érzéseknek. Hátrább lépett, és kihúzta magát. – Szeretnék beszélni Skylarral, mielőtt elviszi – mondta összegyűjtve minden méltóságát. – Attól tartok, ez nem lehetséges. Már indulunk. – Kérem! Az apám haldoklik. Legalább azt mondja meg a húgomnak, hogy apánk jó kezekben van.
84
Constance Bennett
Holdfény ének
Greenleigh megragadta a kantárt, és lóra szállt. – Miss Templeton, az indián nőnek az apja egy apacs, a maga apja viszont szívesebben venné, ha most mellette lenne. Jó napot! – Ezzel megsarkantyúzta a lovát, és elügetett, közben kiadta a parancsot a katonáknak a lóra szállásra. Rayna visszasietett a szekerekhez, ahol egyre több katona állt. A lovakat előhozták, és Rayna rádöbbent, nem tud átjutni az emberek és a lovak alkotta falon. Szaggatottan vette a levegőt, szemét könny borította el, ahogy megindultak a szekerek. – Skylar! – Rekedt, kétségbeesett kiáltását azonban elnyelte a szekerek nyikorgása és a több száz pata csattogása. – Rayna! Rayna, állítsd meg őket! – sikoltotta Skylar. – Látnom kell apát! Rayna, segíts! A szekér belsejében Tsa'kata megcsípte Skylar karját, ezzel kényszerítve, hogy a mescalerókra nézzen, akiket eddig a barátainak nevezett. – Apacs vagy te is, gyerek – mondta szigorúan az öregasszony saját nyelvén –, és egy apacs soha nem néz hátra. A vad nem segíthet neked. Könnyek csorogtak végig Skylar arcán. – Az apám haldoklik. Oda kell mennem hozzá. Tsa'kata megrázta a fejét. – Nem! Mostantól mi vagyunk a családod. Te is közülünk való vagy. Skylar próbálta elfojtani a torkát szorító sírást, ezért nővére felé nézett, s közben érezte, mennyire rosszulesik Raynának, hogy nem tudja mindezt megállítani. Mindig ő védelmezte meg az előítéletekkel és a csalódásokkal szemben. Ha Rayna mellette volt, Skylar biztonságban érezte magát. De most nem volt mellette, és így egyedül volt. Egy régen eltemetett emlék villant az agyába, és tisztán emlékezett arra az időre, amikor akarata ellenére elvitték. Égő falujának a füstjét még most is érezte a levegőben, és látta, ahogy apacs nővére az
85
Constance Bennett
Holdfény ének
ötéves Skylar és az apacs renegát közé áll. Az az ember gyilkolta le a falu teljes lakosságát. – Még valami bajt fog okozni. Végezz vele! – mondta Skylar nővérére a renegát, aki szülei holtteste felett állt, s kezében egy fényes nyaklánc himbálózott. Skylarra mutatva pedig így szólt. – A másik velünk jön. – Elfordult, miközben teljesítették parancsát, Skylar pedig csak sikoltozott és sikoltozott, ahogy végignézte, hogy verik agyon nővérét. Szorosan lehunyta szemét, próbálta elhessegetni magától a szörnyű emléket, de nem sikerült. Amikor megint feltekintett és kinézett a szekérből, Raynát már nem látta. Magára maradt. Egész életében azon gondolkodott, milyen lett volna az élete, ha Templetonék nem fogadják be. Ez most nemsokára kiderül... Halálosan rémült volt. Rayna az udvaron járkált, kezét majdnem olyan keményen szorította ökölbe, mint amilyen kemény volt gyomrában a félelem és a bizonytalanság miatt érzett görcs. Ashford őrnagy már egy órája bent volt apjánál, de előzőleg Collie–n kívül mindenkit kiküldött a dolgozószobából átalakított ideiglenes betegszobából. Rayna egyik szülőjét sem látta, és azt sem tudta, milyen komoly apja betegsége. Csak annyit tudott, hogy haldoklott, és ez ellen ő semmit sem tehetett, mint ahogy Skylaron sem tudott segíteni. – Miss Templeton? Rayna megfordult, és az őrnagyot pillantotta meg a dolgozószoba ajtajában. – Hogy van? – kérdezte, és a férfihoz sietett. – Most pihen – felelte Meade, és egyetlen pillantással végigfutott a fiatal nő rendezetlen külsején. Ruhája itt–ott elszakadt, és az arca is piszkos volt. Mégis duzzadt, vörös szeme lepte meg leginkább Meade– t, mert ez néma tanúbizonysága
86
Constance Bennett
Holdfény ének
volt annak, hogy sírt. Meade számára hihetetlen volt, hogy ez a nő sírt, és hogy sebezhető, miközben ilyen vadul néz rá. – Láthatom? – kérdezte, és hangja olyan feszes volt, mint az íj húr. Meade bólintott. – Magát és a húgát akarja látni. Rayna elfordította a fejét, próbált úrrá lenni érzésein. – A húgom nincs itt. Greenleigh kapitány elvitte. – Micsoda? – kérdezte Meade hitetlenkedve. – Greenleigh elment? – Igen – felelte Rayna gonoszul. – De örülni fog, mert hagyott itt magának egy lovat és egy katonát, ha segítségre lenne szüksége a regiment felkutatásában. Baker közlegény kint várja. – Az átkozott! – káromkodott Meade, és eljött az ajtóból. – Hogy tehette ezt? Tudom, hogy dokumentumok igazolják, Skylart örökbe fogadták. – A kapitányt nem érdekelték a papírok – csattant fel Rayna, majd megpróbálta lehűteni magát. Apja élete ennek a férfinak a kezében volt, és talán még másban is segíthet. Bár sértette a hiúságát, hogy egy egyenruhás embertől bármit is kérjen, sikerült meglágyítania a hangját, és megkérdeznie. – Tud valamit tenni azért, hogy visszakapjuk Skylart? Meade látta Raynán, milyen erőfeszítésébe került ezt megkérdezni, és kívánta, bárcsak jobb választ adhatna. – Nem tudom, Miss Templeton. Nem valószínű, hogy Greenleigh kapitány hallgat arra, amit mondok, de elküldhetek egy telegramot Whitlock tábornoknak, amiben megmagyarázom a helyzetet, és kérem, hogy azonnal engedjék szabadon a húgát. – Ez minden? – kérdezte Rayna gúnyosan. Meade arca megkeményedett, dühös volt magára, amiért többet nem tehetett. – Egyelőre igen – mondta összepréselt szájjal.
87
Constance Bennett
Holdfény ének
– És addig mit csináljunk, őrnagy? Mit mondjak apámnak, ha megkérdezi, miért nincs mellette Skylar? Meade erre még nem gondolt, és ez aggasztotta. Nem volt benne biztos, hogy Raymond Templeton szíve kibírná a sokkot, ha megtudná, hogy fogadott lányát elrabolták. – Az apja érdekében minél később mondják meg neki. Rayna szíve fájdalmasan összeszorult. – Azt gondolja, hogy belehalhat a megrázkódtatásba? – Igen. Rayna alig jutott levegőhöz, hogy feltegyen egy másik kérdést is. – Amúgy meg fog halni? Meade–nek nehezére esett, hogy ránézzen. – Lehetséges, hogy nem éli túl az éjszakát – felelte olyan gyengéden, ahogy csak tudta. – De ha átvészeli a következő néhány napot, akár még hosszú évekig is élhet, ha kerüli a fárasztó fizikai munkát. Könnyek gyűltek Rayna szemébe, de még idejében elfordult, mielőtt az őrnagy megláthatta volna. – Akkor még egyszer megkérdezem, mit mondjak neki, ha látni akarja Skylart? Meade végiggondolta. – Esetleg megmondhatom neki, hogy az ő érdeke, ha egy ideig egyáltalán nem fogad látogatókat. – Akkor én sem láthatnám? – kérdezte Rayna elfúló hangon. – Sajnálom, de ez az egyetlen módja annak, hogy megelőzzük, hogy Skylar felől érdeklődjön. Rayna a közelgő éjszakára gondolt, és tudta, apja lehet, hogy úgy hal meg, hogy egyik lányát sem látta. Nem tudják elmondani, mennyire szerették őt, nem foghatják meg a kezét, és nem gyűjthetnek erőt abból, hogy a közelében vannak. De éppen az ő érdekében Rayna nem tehetett mást. Visszafojtotta könnyeit, némán bólintott, majd megköszörülte torkát, és száraz szemmel Meade felé fordult. – Rendben van.
88
Constance Bennett
Holdfény ének
Mondja meg neki, hogy Skylar és én nagyon szeretjük, és imádkozunk érte. Meade csodálata egyre jobban nőtt iránta. – Nagyon sajnálom, Miss Templeton. Tudom, milyen nehéz döntés ez. Rayna nem tudta elviselni az együttérzését. – Csak adja át az üzenetet, Ashford őrnagy, az együttérzését pedig tartogassa annak, akinek szüksége van rá. Ennyit a növekvő csodálatról. – Igenis, hölgyem – felelte kurtán, és a szobába indult. Rayna azonnal megbánta előbbi kifakadását. – Őrnagy, sajnálom – sietett a férfi után, – Nagyon értékelem, amit az apámért tesz. Meade megérintette az orvosi jelképet kabátja hajtókáján. – Orvos vagyok, Miss Templeton, és nagyon komolyan veszem a hippokratészi eskümet. Ha figyelembe vesszük, milyen eredménytelen voltam ma más dolgokban, ez a legkevesebb, amit tehetek. Rayna most először fedezte fel a férfi tekintetében az önutálatot, és rájött, hogy ő is csalódott és dühös. Ettől valamivel emberibbnek tűnt Rayna szemében, de nem szerette ezt az érzést. Ha elismerné, hogy nem Ashford hibája minden, akkor nem lenne kin kitöltenie a dühét, mivel jelen pillanatban nagyon megnyugtató volt egy konkrét személyt hibáztatni. – Őrnagy, Greenleigh kapitány azt üzente, hogy bármikor csatlakozhat a csapatához, miután egy másik orvost ide lehet hozatni, hogy gondoskodjon apámról. Meade kérdőn felvonta szemöldökét. – És? Rayna habozott. – A legközelebbi orvos Alberqueque–ben van, és már kiderült, hogy nem utazik a város határain túl. – Ne aggódjon, Miss Templeton. Nem sietős visszatérnem a regimentbe. Én is úgy terveztem, hogy itt töltöm az éjszakát.
89
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna bólintott, és egy mosolyhoz hasonló kifejezést varázsolt arcára. – Köszönöm. Elkészíttetem az ön és Baker közlegény szobáját. – Bakernek nem kell szoba – felelte Meade. – Miután megnéztem az apját, egy telegramot küldök Fort Marcyba. – Köszönöm, őrnagy. – Örömmel teszem, Miss Templeton. – Újra elfordult, és bement az ideiglenes kórterembe. Valahol a házban egy óra éppen elütötte az éjfélt. A telihold majdnem az égbolt közepén állt, amikor Meade kilépett az udvarra, és kinyújtóztatta karjait. Kezdett túl öreg lenni az ilyen éjszakai virrasztásokhoz, de a tudat megnyugtatta, hogy betege legalább nyugodtan alszik. Kimerülten lerogyott a legközelebbi székbe, arcát fáradtan végigsimította. Az erkélyről lecsüngő lámpák aranyfénye éles ellentéte volt a hűvös, ezüstös holdfénynek. Ebben az elbűvölően árnyékos környezetben nem kellett nagy fantázia, hogy elképzelje, amint elegáns hölgyek hosszú báli ruhájukban gáláns kísérőjük karjában táncolnak vagy éppen az oszlopos tornácról sétálnak ki a kertbe. De ma este nem szólt zene a házban, és Meade attól félt, hogy a vidámság örökre eltűnik a Templeton–birtokról. Ijesztő csönd telepedett a házra, és nem ok nélkül. Egyetlen nap leforgása alatt a Raymond Templeton által kialakított kellemes, békés élet visszafordíthatatlanul összeomlott. Egy tisztességes, dolgos ember a halál küszöbén áll, mellette virraszt a felesége, akit érzelmileg tönkretett férje betegsége és az, hogy fogadott lányukat elrabolták. Bár Raymond elől titkolták, Colleen megérezhette, hogy valami nincs rendjén, amikor először kilépett a betegszobából. Meade nem irigyelte Raynát, akinek meg kellett mondania anyjának a rossz hírt. Collie ahogy csak tudta, tartotta magát,
90
Constance Bennett
Holdfény ének
férje kedvéért fenntartotta a látszatot, de Meade tudta, túl zsibbadt volt ahhoz, hogy igazából felfogja, mi is történt. És mi van a bájos Skylarral? Min ment ő keresztül ma éjszaka? Abból, amit ma délután és este innen–onnan hallott, arra a következtetésre jutott, hogy Miss Skylar Templetont megmentették a rabszolgaságtól, és egy nagylelkű, úri környezetben nevelték fel, ahol védve volt mindazoktól a kegyetlenkedésektől, amelyeknek indián társai az évek során ki voltak téve. Meade nem kételkedett benne, hogy Templetonéknak egyszer sikerülni fog visszaszerezniük őt, de ez napokba vagy akár hetekbe is telhet. Addig a lány élete egy lidércnyomás lesz. Elszakítva a családjától, azt sem tudja, apja él–e vagy meghalt... Meade akarata ellenére is sajnálta. Holnap, ha majd visszatér a regimenthez, beszámolhat apja hogy létéről. Csak azért imádkozott, hogy jó híreket mondhasson. És ami Skylar testvérét illeti... Meade sohasem tudta, mit gondoljon Miss Rayna Templetonról. Maga volt a só, az ecet, a bors és a fűszer. Olyan természete volt, amilyennel Meade még nem találkozott, de hatalmas ereje és bátorsága meglepte a férfit. Az este folyamán láthatta, milyen ügyes nő. Mivel anyja teljes mértékben férjével volt elfoglalva, Rayna vette át a háztartás és az egész birtok vezetését. Meade több ízben hallotta, amint az intézővel beszélget, parancsokat osztogat, vagy mindenki aggodalmát csillapítja. A legtöbb háziszolgát elvitték, de Rayna erős kézzel a káoszt renddé varázsolta a házban. Utasítására a megmaradt szolgák vacsorát készítettek, és a ház elülső részén lévő szobát átalakították hálószobává. Amint Meade biztonságosnak ítélte, a beteget kényelmesebb körülmények közé vitték át. Rayna az orvosnak is előkészíttetett egy szobát, de a férfi eddig még nem vette igénybe. Már éppen azon volt, hogy
91
Constance Bennett
Holdfény ének
szobájába vonul, amikor az erkély irányából zaj ütötte meg a fülét. Felnézett, és egy kísérteties alakot pillantott meg átlátszó ezüst selyemköntösben, ahogy a lépcső felé lebeg. A jelenés úgy megijesztette, hogy talpra ugrott, s csak aztán vette észre, hogy a kísértet nem más, mint Rayna Templeton. Ahogy jött lefelé a lépcsőn, suhogó köntöse ezüstből aranyszínbe váltott, és mikor leért, Meade csak akkor látta, hogy a ruhája valójában egyszínű fehér, a színeket csak visszatükrözte. Magas csipkegallér vette körül nyakát, köntösének ujjai végén is csipke volt, s mindettől olyan nőiesnek és törékenynek tűnt, mint egy apáca. Aranyszínű haja ezúttal rendezettebb volt. Lágy hullámokban omlott vállára, s mint olvadt arany gallér keretezte frissen megmosott arcát, mely most sokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint Meade valaha is gondolta volna. Kék szeme, a zafír gyönyörű árnyalata lágyabb volt, mint máskor, a düh, amitől tűz égett benne, kimerültsége miatt elpárolgott. Meade szíve hangosan kezdett verni, de az ennél is meglepőbb reakciót teste nyújtotta. Érezte, hogy ösztönösen, férfiasan megmerevedik a nő lélegzetelállító szépsége láttán. Ez bosszantotta, és próbálta érzéseit elnyomni. Lehet, hogy Rayna Templeton úgy néz ki, mint maga a mennyország, de távolról sem angyal, és túl fiatal is hozzá. Már csak attól is buja vénembernek érezte magát, hogy ránézett. – Jó estét – mondta Rayna csendesen, mert zavarba ejtette a férfi pillantása. Bár tudta, hogy lehetetlen, mégis úgy látta, mintha az őrnagy sötét szemében a vágy csillant volna fel. Biztosan csak a holdfény játszott vele. – Megijesztettem? – Csak egy pillanatra – felelte Meade, s közben megpróbálta váratlan érzéseit kordában tartani. A nőnek még a hangja is más volt ma este, lágyabb, olyan, mint egy gyengéd, szerelmes
92
Constance Bennett
Holdfény ének
simogatás. – Amikor megjelent az erkélyen, azt hittem, kísértetet látok. – Itt nincsenek kísértetek, őrnagy. Legfeljebb az élők nyugtalan lelke kísérthet. – Ez igaz – felelte Meade. Még mindig furcsán nézett a nőre. Rayna nagyon nyugtalanítónak találta ezt a pillantást. – Hogy van az apám? – Nyugodtan alszik – mondta Meade, és örült, hogy már valami jót is mondhat. – Még nagyon gyenge, de bízom benne, hogy a nehezén már túljutott. Rayna szemében remény csillant fel. – Akkor túléli? – Sajnálom, Miss Templeton, ezt nem ígérhetem. – A remény tüze kihunyt a nő szeméből, és Meade gyűlölte magát, amiért ő oltotta ki. – Azt hittem, már lefeküdt aludni. Rayna a szökőkút mellett álló egyik kovácsoltvas padra ült le. – Nem tudok aludni, őrnagy. Inkább összecsomagoltam. – Összecsomagolt? – kérdezte Meade, és közben ő is leült Rayna mellé a padra. – Igen – válaszolta Rayna, és kezét ölébe rejtette, nehogy az őrnagy meglássa, mennyire remeg. – Nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy a telegram, amit a tábornoknak küldött ma délután, elég lesz ahhoz, hogy Skylart szabadon engedjék. Attól félek, hogy az egyetlen megoldás az, ha személyesen megyek Santa Fébe, hogy beszéljek a tábornokkal, és megmutassam az örökbefogadási papírokat. – Ez bölcs döntés – mondta Meade, és egyáltalán nem lepődött meg a merészségén. – Örömmel írnék egy ajánlólevelet a tábornoknak, amiben megismételném Greenleigh kapitány cselekedetei ellen emelt kifogásaimat, ha gondolja, hogy ez segít. – Köszönöm, Ashford őrnagy, nagyon örülnék neki. – Mikor indul?
93
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna elfordult a férfitól, habozott a válaszadással, mert nem tudta, mit fog róla gondolni az őrnagy. Melyik kötelességtudó, szerető lány hagyná ott az apját, amikor jól tudja, lehet, hogy már nem lesz életben, amikor visszatér? Rayna életének ez volt a legnehezebb döntése. – Úgy tervezem, hogy holnap reggel. Van egy vonat Malaventurából tízkor, amivel sötétedés előtt már Santa Fében leszek. – Nincs valami javaslata, hogy mit mondjunk az apjának? Rayna fellélegzett, amikor nem hallott rosszallást a férfi hangjából. – Erről már nagyon sokat gondolkoztam. Maga vagy anya megmondhatná neki, hogy annyira szerettük volna, ha meggyógyul, ezért gondoltuk úgy, hogy biztonságosabb Fort Marcyba utazni, hogy intézzünk valamit annak érdekében, hogy a mescalerókat visszakapjuk. Lehet, hogy csalódott lesz, amiért anélkül hagytuk itt, hogy nem is láttuk, de így legalább a megrázkódtatás nem öli meg. – Érzelmei a torkát fojtogatták, így csak néhány másodperc múlva tudta folytatni. – Még soha nem hazudtam apának – mondta halkan. Meade nem tudta megállni, hogy ne tegye kezét gyengéden a nő kezére. – Még soha nem is volt ilyen jó oka rá, Miss Templeton. Apjának saját érdeke, mert így nem kérdezi meg, hogy hol van a húga. A férfi érintése és hangjának kedvessége több volt, mint amit Rayna el tudott viselni. Érzelmeit egy vékony szál tartotta össze, mely könnyen elszakadhatott. – Köszönöm – mondta, és elhúzta a kezét, majd felállt. Meade rögtön felpattant, és magát szidta. Csak meg akarta nyugtatni, ehelyett nyilvánvalóan elárulta iránta érzett gyengéd érzelmeit. Most biztosan azt gondolja, hogy ő valóban egy buja vénember.
94
Constance Bennett
Holdfény ének
– Elnézést kérek, Miss Templeton – kezdte, ahogy felállt. – Nem akartam tolakodó lenni. Rayna csak nehezen tudott a szemébe nézni, de megtette. – Nem volt az – biztosította. – Maga sokkal kedvesebb hozzám, mint amit megérdemlek azután, hogy úgy bántam magával ma délután. De a kedvességgel, attól tartok, most nem tudok megbirkózni. Meade úgy gondolta, hogy megértette, ezért elmosolyodott. – Jobban szeretne inkább kiabálni velem? Ez az őszinte megjegyzés olyan váratlanul érte Raynát, hogy önkéntelenül elmosolyodott. – Pontosan, úgy tűnik, máris túl jól ismer. Csak próbálkozom, gondolta Meade, aki úgy érezte, semmit sem kíván jobban az életében, mint ezt a szép, fiatal nőt a karjába venni, de ehelyett inkább így szólt. – Kiabálhat velem, ha akar. Nem sértődöm meg könnyen. – Én sem – felelte Rayna, és a mosolya lassan eltűnt –, mégis úgy tűnik, mintha ma állandóan megbántanék mindenkit. –Ez érthető ilyenkor. Rövid csend vette körül őket. Hűvös szellő fújt be az oszlopok között, meglibbentette Rayna köntösét, mire Meade– nek hátra kellett lépnie, nehogy lépést tegyen a nő felé. – Szeretné látni az apját, Miss Templeton? – Láthatom? – kérdezte alig reménykedve. – De azt mondta, hogy... – Most alszik. Ha esetleg felébred, azt mondjuk, hogy Skylar már lefeküdt aludni. Rayna csak egypár perc múlva volt képes megszólalni. – Igen, nagyon szeretném. Hálás könnyek csillogtak szemében, és Meade–nek majdnem ez lett a veszte. Még egy lépést hátrált, majd a szoba felé vezette a nőt. Rayna a férfi előtt ment, mintha egy kísértet lenne, aki
95
Constance Bennett
Holdfény ének
fehér selyemfelhőn lebeg. Meade szíve ismét gyorsabban vert, és azon imádkozott, hogy a reggel minél hamarabb eljöjjön, hogy ő minél hamarabb itt hagyhassa Rancho Verdét, és megszabaduljon ettől az átkozott vonzódástól Rayna Templetonhoz.
96
Constance Bennett
Holdfény ének
5. fejezet ______________________________________________ ______ Skylar szemében alig változott a táj, miközben a lovasok és a szekerek lassan vágtak keresztül a mescalero tábort szegélyező hegyi ösvényen, mégis ösztönösen megérezte, hogy megérkeztek a földre, ami a kisszámú apacs részére volt kijelölve. Gyanította, örülnie kellene, hogy ennyi vizet is kap, mert egyszer csak észrevétlenül elfogyott, és senki nem vette észre, hogy a katonák többet ittak belőle. Tudta, hogy Meade–nek köszönhetik a viszonylag jó bánásmódot, amiben neki és az indiánoknak is részük volt. A doktor megtalálta a csapatot még azon az estén, mielőtt elhagyták a Rio Grande–völgyet. Első dolga volt Skylart megkeresni, és beszámolni neki apjáról. Bár nem szépítette a hírt, ahhoz mégis elég volt, hogy felkeltse a lányban a reményt, apja talán meg fog gyógyulni. Az őrnagy arról is beszélt, hogy Rayna Santa Fébe készült. – Ha valaki el tudja intézni, hogy kiszabadítsa magát innen, akkor az Rayna! – felelte egy ferde mosoly kíséretében. – A nővére nagyon határozott, fiatal nő. – Így igaz, Ashford őrnagy. Még soha nem volt olyan, hogy amibe belefogott, ne sikerült volna – vagyis majdnem minden – mondta egy félénk mosollyal. Meade kíváncsian hajtotta oldalra a fejét. – Mi lehet az, ami nem sikerült? – Pocsék a hímzése – suttogta Skylar, mintha hatalmas titkot fedett volna fel. – És a süteményét az öszvérek ették meg. Meade felnevetett. – Miért nem találom ezt hihetetlennek?
97
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar mosolya elhalványult, mintha eszébe jutott volna a családja és az, máris mennyire hiányoznak neki. – Rayna ereje másban tűnik ki, őrnagy. Szerető, nemes szíve van, és ez többet ér a világ minden kispárnájánál vagy süteményénél. – De a húgának is hatalmas ereje van – mondta Meade, és gyengéden Skylarra pillantott, amely kissé felvidította a lány szomorú hangulatát. Az út alatt a doktor jelenléte végtelenül megnyugtató volt számára. Szinte mindig kész volt elsimítani a súrlódásokat a katonák és az indiánok között, és mindig küldött egy–egy bátorító szót vagy mosolyt, elsősorban Skylarnak. A lány sokszor azon kapta magát, hogy a férfi tekintetét keresi. Egyfajta talizmán lett számára, az egyetlen vékony szál, ami a családjához kötötte. Kétnapi utazás után a perzselő sivatagi forróságban végre elérték a Capitan hegység lábát, és dél felé fordultak; egy napon belül megérkeztek a rezervátumba. A teljes lovascsapat érkezése nagy felbolydulást okozott a kis apacs táborokban, melyek mellett elhaladtak. így már jóval azelőtt, hogy elérték volna a roskatag fák csoportját és a vályogházakat, ahol az ügynökség tisztjeit szállásolták el, Buck Newsome, az indián képviselő már értesült jöttükről. Nyilvánvalóan élelmiszerosztás napja volt, mert jelentős számú mescalero gyűlt már össze az ügynökség előtt. Hosszú sorban álltak két szekér előtt, és Skylar azon csodálkozott, hogy lehet elég két kis szekér élelem ennyi ember számára. A lovascsapat végül eltávolodott az ügynökség házaitól, a két szekér azonban ott maradt. Valahol a menet elején Skylar meghallotta Greenleigh hangját, de nem tudta kivenni, hogy mit mond. Gless közlegény viszont annál jobban értette, így a szekérhez lépett, és mindenkit leszállított. Az öregek túl lassan
98
Constance Bennett
Holdfény ének
mozogtak, és a katona perverz örömöt talált abban, hogy durván megragadta és a földre lökve siettette őket. Az egész út folyamán Skylar Tsa'kata mellett maradt, s most is ezt tette. Szorosan fogta az öreg karját, nehogy elessen, ha leszáll. Ők voltak az utolsók. Amikor a katona megragadta Tsa'kata karját, Skylar tiltakozni próbált. – Kérem, ne bántsa! Majd én segítek neki. – Te csak szállj ki, némber, majd én segítek az öregasszonynak – vicsorgott a katona. – Elég legyen, közlegény! Engedje el! Skylar felnézett, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor Ashford őrnagyot pillantotta meg. Még lóháton volt, és haragosan nézett Glessre. Skylar egy hálás mosolyt küldött felé. – Köszönöm, őrnagy – gyorsan leszállt, és lesegítette Tsa'–katát is. – A maga részéről ennyi volt, Gless közlegény – mondta Meade, és leszállt a lóról. – Innen én veszem át. Gless egy pillanatig habozott, aztán elment, és társaihoz csatlakozott néhány méterrel arrébb. Skylar figyelte, ahogy távozott. – Örülök, hogy utoljára látom – mondta Meade–nek. – Élvezi, hogy bántja az embereket. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem ő az egyetlen ilyen ember a hadseregben – felelte Meade. Skylar az ügynökség felé nézett, ahol megpillantotta Greenleigh–t. – Nem, valóban nem ő az egyetlen. Meade követte a lány tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy boldog, hogy őt is utoljára látja. Skylar mosolya maga volt a megtestesült gyengédség. – Ez igaz, de nagyon sajnálom, hogy ön is elmegy, őrnagy. Rettegve
99
Constance Bennett
Holdfény ének
gondolok rá, milyen szörnyű lett volna ez az út, ha maga nincs itt. Maga több volt, mint kedves. Meade rámosolygott a lányra, aki valósággal rejtély volt számára. Eltekintve fiatalságától és szépségétől, külsőre semmiben nem különbözött a többi apacstól, modora mégis vetekedett a legfinomabb úri nevelést kapott hölgyekével, akiket ismert. Még Libby a maga csendes szánalmával sem ért fel Skylar Templetonnal. Meade önkéntelenül is a másik Miss Templetonra gondolt, és azon töprengett, hogy lehet az, hogy két lánynak, akik ugyanolyan szerető szülők gyermekeként, ugyanabban a házban nőttek fel, és egyforma nevelést kaptak, ennyire különbözik a természetük és a temperamentumuk. Mivel Skylart rövid ideig apacsok nevelték, azt várná az ember, hogy ő az agresszívebb kettőjük közül, mégsem így volt. Rayna volt a tűz, Skylar pedig a hűs, megnyugtató víz. De ez nem az ő gondja, emlékeztette magát. A Templeton lányok nemsokára örökre kilépnek az életéből. Nagy bosszúságára úgy érezte, Rayna Templetont lesz nehezebb felednie. Egy percre sem hagyta nyugodni gondolatait, mióta eljött Rancho Verdéből. – Jöjjön – mondta, és karját nyújtotta Skylarnak. – Úgy gondolom, beszélnünk kell Mr. Newsome–mal, a képviselővel. Szeretném neki megmagyarázni a helyzetet. – Van akkora hatalma, hogy szabadon engedjen engem? Meade megrázta a fejét. – Nem hiszem, de tudnia kell, hogy magát jogtalanul és ráadásul törvényellenesen rabolták el. Talán így jobban bánnak majd magával és a barátaival. – Kétlem, hogy okos dolog lenne, őrnagy – mondta aggódó hangon Skylar. – Ha máshogy bánnak velünk, talán neheztelni fog ránk a többi mescalero. – Nem hiszem, hogy ártana valamit, ha beszélünk Mr. Newsome– mal. Abból, amit hallottam róla, nem valószínű,
100
Constance Bennett
Holdfény ének
hogy elnézőbb lesz magukkal, de a nővére világosan a tudomásomra hozta, hogy a szekereket és az állatokat magánál hagyjam, ezért meg akarok róla győződni, hogy Newsome nem próbálja majd elkobozni őket. Arról is meg akarok bizonyosodni, hogy nem fognak magával rosszul bánni. Skylar felemelte a fejét, és megpróbálta félelmét büszkeséggel helyettesíteni. – Miután elment, Ashford őrnagy, ezt semmi sem fogja garantálni, attól félek. Meade nem tudta, mit válaszoljon, mert a lánynak tökéletesen igaza volt. Bármi megtörténhetett. Nem tudott biztató szavakat mondani, csak annyit tett, hogy bemutatta Skylart Buck Newsome–nak, és a legjobbakban reménykedett. Ha szerencséje volt Raynának, talán már elintézte, hogy szabadon engedjék húgát, és nemsokára megérkezik valaki a megfelelő dokumentumokkal, és Skylart elengedik a rezervátumból, hogy visszatérhessen otthonába. Estére már mindenki tudott az újonnan jöttékről és a rengeteg holmiról, amit hoztak. A rezervátumban néhány harcosnak volt lova, de azoknak, akik Rancho Verde–i mescaleróknak mondták magukat, pompás hátaslovaik és jó nyergeik voltak. Még egy szekerük is volt, mellette néhány öszvér és sok takaró és élelem. Ritkán került ide olyan indián, aki ilyen gazdagságot hozott volna magával, ezért a rezervátum lakói rögtön gyanakodni kezdtek. Az élelmiszerosztásnál sorban álló apacsok meglátása szerint a verdékhez – ahogy hamarosan hívni kezdték őket – odament az indián képviselő, és egy függő cédulán számokat osztott ki nekik. A megfigyelők legnagyobb megdöbbenésére majdnem mindannyian beszélték a fehér ember nyelvét, és még a nevüket is be tudták írni Newsome könyvébe. Miután megkapták
101
Constance Bennett
Holdfény ének
szerény részüket az élelemből, rájuk parancsoltak, hogy széledjenek szét, és állítsák fel sátraikat. Rendszerint az ott lakó mescalerók segítenek az újonnan jöttéknek helyet találni az ideiglenes táborhoz, de a verdék idegenek voltak, ezért senki nem akart értük tenni semmit. A többiek megtartották magukban a véleményüket addig, amíg közelebbről is meg nem figyelték és ismerték az idegeneket. Ha valóban mescalerók, akkor majd ők jönnek az ott lakókhoz, és kérik, hadd lehessenek a törzs tagjai, valamint ajándékokat adnak át az öregebbeknek, és megosztják velük a gazdagságukat. Ha nem teszik, ha elmenekülnek, valószínűleg el fognak pusztulni, mivel az együttműködés volt a kulcsszó itt a rezervátumban. Sun Hawk már kora reggel összecsomagolta élelmiszerét, és az egész napot vadászattal töltötte a Capitan déli előhegységében. Kevés vad volt a hegyekben az évnek ebben a szakában, mégis sikerült elejtenie néhány nyulat, mely elég volt két nagyobb családnak, akiknek élelmiszeradagjuk olyan kevés volt, hogy nem töltötte meg gyermekeik éhes gyomrát. Amikor szürkületkor visszatért, hogy szétossza a zsákmányt, minden táborban a verdék érkezéséről meséltek neki. Mire apja sátrához ért, már nem volt újdonság számára, de leült a tűzhöz, és úgy hallgatta, mintha most hallaná először. – Tíz hátasló és két öszvér? – kérdezte, mintha nem hinne a fülének. – És egy szekér – mondta Naka'yen egy fejbólintással. – Tudod, hogy hívják a főnöküket? – kérdezte Sun Hawk, ugyanis ezt még senki nem említette. – Nagybátyád felesége úgy hallotta, hogy Consayka – felelte Naka'yen, és Sun Hawk a tűz felett Klo'senre nézett. – Így igaz – mondta anyja testvére.
102
Constance Bennett
Holdfény ének
– Már hallottam Consaykáról és embereiről. Évek óta nem éltek a népükkel – jegyezte meg Sun Hawk. – Consayka, jóval azelőtt, hogy te megszülettél, a fehér ember életét választotta – felelte Naka'yen. – De nem menekültek meg ők sem. Most megtudják, milyen a népükkel újra együtt élni. Sun Hawk egy pillanatig elgondolkozott ezen. A fehérekhez fűződő viszonyát alapul véve elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy egy mescalero azt az életformát válassza. Mégis érzett valamiféle szimpátiát irántuk. Bármilyen is volt eddig az életük, mostantól megváltozik, és ő ezt nagyon is megértette. – Ki üdvözölte őket közülünk, amikor megérkeztek? Naka'yent meglepte a kérdés. – Senki! – Nem beszéltél Consaykával, és nem segítettél táborhelyet keresni nekik? – kérdezte Sun Hawk döbbenten. Az öreg főnök büszkén kihúzta magát. – Itt én vagyok a vezér. Consaykának kell hozzám jönnie. Sun Hawk elrejtette mosolyát. – De apám, ha senki sem beszélt a verdékkel, honnan tudná Consayka, hogy ki vagy, és hogy hol találhat meg? Naka'yen cserzett arcán ráncok jelentek meg, úgy elgondolkozott. Ránézett sógorára. – Fiamnak igaza van. Lehet, hogy ezért nem jött Consayka az ajándékokkal. – Elküldhetem a feleségemet, hogy beszéljen az asszonyokkal – javasolta Klo'sen. – Nem szükséges – mondta neki Sun Hawk. – Én megyek el, és köszöntöm Consaykát. Ha kérdései lesznek, válaszolni fogok. – Lehet, hogy nem értik majd, amit mondasz, fiam – figyelmeztette Naka'yen. – Azt mondják, hogy olyan jól beszélik a fehér ember nyelvét, hogy a sajátjukat el is felejtették. Sun Hawkot ez nagyon meglepte. Arra nem számított, hogy nehézségei támadhatnak a saját fajtájával való
103
Constance Bennett
Holdfény ének
kommunikációban, de kíváncsivá is tette, hogy azok beszélik a fehér ember nyelvét. Ebben az egy dologban irigyelte őket. Bár apja volt a főnök, mégis sokszor neki kellett tárgyalnia Newsome–mal, a képviselővel vagy a helyettesével vagy néhány rezervátumbeli rendőrrel. Csak a helyettes beszélt apacs nyelven, de olyan rosszul, hogy Sun Hawk sohasem volt biztos benne, hogy megértette, amit mondott neki. Megpróbált megtanulni néhány angol szót, de amikor használta őket, a fehérek gyakran kinevették. Állandó kudarc és megaláztatás forrása volt az, hogy nem tudott az indián képviselővel vagy más fehér emberrel egyenrangúként bánni. Consayka csapatának ilyen problémája biztosan nincs. Őket nem nevetik ki, ha Newsome–mal beszélnek, és soha nem kell attól félniük, hogy félreértik őket. Legalább ennyi előnye van annak, hogy ezt az utat választották, és elszakadtak népüktől. Most már a Consayká–val való találkozást, amit eddig kötelességnek érzett, egyre inkább örömmel várta. Türelmesen végighallgatta apja és nagybátyja tanácsait, majd elindult, hogy felkutassa a verdék táborát. Skylar erősen küzdött a szomorúság ellen, de nehéz volt úgy végignéznie a szánalmas táboron, amit ő és barátai építettek, hogy ne érezzen mély fájdalmat. Olyan hirtelen jöttek el Rancho Verdéből, hogy nem volt idejük szétszedni a sátrakat tartó rudakat, és ma délután még nem volt rá alkalmuk, hogy erős husángokat gyűjtsenek, amivel a rudakat helyettesíthették volna. Helyette szalmatetős kunyhókat tákoltak össze, olyanokat, amilyeneket az indiánok vándorlásaik alatt építenek. Nem volt mindenkinek hely, de legalább az öregeknek védelmet nyújtott a kunyhó a fagyos, éjszakai levegő ellen.
104
Constance Bennett
Holdfény ének
Ashford őrnagy távozása is elkeserítette Skylart, de megpróbált nem sokszor gondolni arra, hogy nincs már velük. Csak önmagára számíthatott most, hogy már senki nem volt, aki védelmezze, és megpróbálta elképzelni, hogy Rayna mit tenne az ő helyében. Mivel jól ismerte nővérét, nem volt nehéz elképzelnie, ahogy átvenné az irányítást, megmondaná, hová építsék a kunyhókat, kijelölné, ki menjen tűzifáért és vízért a közelben csörgedező patakhoz. És Rayna mindeme zaj és zavarodás közepette, amit ő idézett elő, ugyanolyan sokat dolgozna, mint a többiek, ha nem többet. Skylar nem tudta magát elképzelni, ahogy átveszi az irányítást úgy, mint Rayna, de egy dologban ő volt a kezdeményező. Mivel még sohasem épített kunyhót, tudta, csak útban lenne, ha segítene Gatanának, így inkább a vacsora készítéséhez látott hozzá. A szállítmányt böngészve, amit Rayna küldött, talált lisztet, cukrot, babot, szárított marhahúst, még rizst is, amit Tsa'kata nagyon szeretett. Consue–lónak, Templetonék házvezetőnőjének arra is volt gondja, hogy edényeket is küldjön, így kiegészíthették az indiánok által hozott készletet. Amíg Gatana és a többiek befejezték a kunyhóépítést, Skylar tüzet rakott, és babot kezdett főzni, amibe belerakta a marhahúscsíkokat. Mary Long Horn segítségével kukoricalepényeket nyújtott ki, és mire leszállt az éj, a mescalerók a tűz körül ültek és ettek. Az asszonyok a hagyomány szerint kiszolgálták uraikat, majd egy másik tűzhöz vonultak el, de szinte enni sem tudtak a kimerültségtől. – Jól dolgoztál ma, Skylar – mondta Gatana, miután befejezték az evést. – Anyád büszke lenne rád. – Köszönöm – felelte Skylar, és megpróbált mosolyogni. – Biztos vagyok benne, hogy anyám hálás lenne neked azért, hogy olyan sokat segítettél nekem.
105
Constance Bennett
Holdfény ének
– Semmiség – válaszolta Gatana, és megrázta a fejét. – Bárcsak többet tehetnék. Neked nem kellene most itt lenned. – Nagyanyó máshogy gondolja – intett Skylar Tsa'kata felé, aki színlelte, hogy feje álmában lebukik, de közben valószínűleg minden szót hallott. – Úgy gondolja, ideje megtanulnom végre, mit is jelent igazán apacsnak lenni. Gatana megsimogatta Skylar haját, és gyengéden megérintette arcát. – Ha ez a sorsod, akkor legyen. Talán az van megírva neked, hogy velünk maradj. Senki nem tudja, Usen mit tervezett el számodra. – így hát mást nem tehetek, várom, hogy mi lesz a sorsom. Gatana elmosolyodott. – Helyes. Máris tanultál valamit, bár ez mindig így volt, kicsikém. Attól kezdve, hogy először hoztak Rancho Verdébe, gyorsan megtanultad, mit várnak el tőled. Miután megértetted, hogy biztonságban vagy, mindig a kedvükre tettél. Azt tetted, amit mondtak, és úgy viselkedtél, ahogy elvárták. – Nem volt hova mennem, Gatana. Nem akartam, hogy elküldjenek. Templetonék ugyanolyan melegséget nyújtottak nekem, mint az első családom. Mindent megtettem volna, és most is megtennék bármit, hogy megóvjam őket a megaláztatástól. Gatana megrázta a fejét. – Ez most már nem lehetséges. Könnyek gyűltek Skylar szemébe. – Annyira hiányoznak! – Tudom. Ha Usen úgy akarja, hamarosan látni fogod őket. A férjem és én egyetértettünk abban, hogy addig befogadunk a családunkba, amíg vissza nem térsz a tieidhez. Ha megengeded, büszkén hívnálak a lányomnak egy rövid ideig. – Ez nagy megtiszteltetés. Gatana elmosolyodott, és letörölte Skylar arcáról a könnyeket.
106
Constance Bennett
Holdfény ének
– Akkor szárítsd fel a könnyeidet, lányom, még sok dolgunk van. – Igen... indé'cimá – mondta –, apacs anyám. Gatanának jólesett ez a megszólítás. Átnyújtott egy tál babot és rizst Skylarnak, és Consayka felé mutatva így szólt. – Fogd ezt! Vidd oda apacs apádhoz, hogy ő megossza az ételt a többiekkel. Ez azt fogja jelenteni, hogy a lánya vagy, és a védelme alatt állsz. Bár Skylar tudta, nincs miért félnie az indiánoktól, akik eddig Rancho Verdén tehénpásztorként dolgoztak, úgy tett, ahogy Gatana mondta, de csak részben kötelességtudatból – főleg azért, mert megnyugtató érzés volt, hogy újra egy család tagja lehet. Nagyon szerette ezeket az embereket, és a tudat, hogy már ő is közülük való, megkönnyítette, hogy elviselje az igazi családjától való elszakadást. Az apacs harcosokhoz ment, és miután egy halk indé'ci–tát mondott, mellyel elismerte Consaykát apacs apjának, letérdelt, és átnyújtotta a tálat. Consayka ránézett, szeme melegen mosolygott, és egy pillanatra Skylar visszatért időben azokhoz a Rancho Verde–i éjszakákhoz, amikor ezzel az öreg férfival szemben ült a tűznél, és hallgatta a csodálatos történeteit. Egy percig még ebben a szép emlékben ringatta magát, egy boldog időben, ami soha többé nem jön el újra. Amikor végre észrevette, hogy a többi férfi mind őt nézi, felállt, és alig tudta megállni, hogy ne sikoltson fel, amikor a tűz fölött egy hatalmas alak bontakozott ki a sötétből. A tűz széléig jött, megállt, és így már láthatóvá vált, hogy egy apacs harcos a vendégük. Skylar félelme rögtön elszállt, helyette más, zavarba ejtő érzések rohanták meg. Még soha nem látott ilyen szép férfit. A magas, széles vállú, keskeny csípőjű, félmeztelen indián harcos láttán bármelyik lány elájult volna. Koromfekete, középen
107
Constance Bennett
Holdfény ének
elválasztott haja lazán lógott le válláig, egyik arcát félig eltakarva. A másik oldalon egy vékony tincs volt befonva, melynek alján toll csüngött, és a mellkasát borító bonyolult mellvérten himbálózott. Hosszú lábát szarvasbőr nadrág fedte mindkét oldalon széles hajtókával, hasonlóan ahhoz, amit a cowboyok viselnek. Derekáról egy bőrdarab lógott, mely eltakarta testének hátsó részét, amely a combig érő nadrág miatt fedetlen maradt volna. Szép metszésű arcvonásain játszott a fény, amitől úgy tűnt, mintha földöntúli jelenés lenne, olyan, mint a Hegyi Szellem, akiről Consayka oly sokszor mesélt Skylarnak. A lány alig látta szemét a sötétben, de megérezte, hogy egyenesen őt nézi. Hirtelen alig kapott levegőt. – Egy barát ülne le barátok közé a tűzhöz, ha tudja, hogy szívesen fogadják – mondta az indián mély hangon, apacs nyelven. – Egy barátot soha nem űzünk el a tűz mellől – felelte Consayka barátságosan. – Ülj le, fiatal barátom, megosztjuk veled, amink van. Az apacs szó nélkül a tűzhöz lépett, és leült két verde mescalero közé, akik úgy voltak felöltözve, mint egy fehér ember: nadrágba és kartoningbe. – Lányom, add ezt oda barátunknak – mondta Consayka. Odanyújtotta a tálat Skylarnak, aki azonban nem mozdult. – Gyökeret vert a lábad, lányom? A férfiak nevetése kizökkentette Skylart révületéből, megfogta a tálat, s szidta magát ostobaságáért. A látogató végtére is csak egy férfi volt. Nem a Hegyi Szellem vagy más istenség, annak ellenére, hogy olyan drámaian, majdhogynem misztikusan jelent meg a semmiből. Csak a hosszú út miatt érzett feszültség és ez a fárasztó nap volt az oka, hogy Skylar szíve oly hevesen vert.
108
Constance Bennett
Holdfény ének
Megkerülte a tüzet, és letérdelt az idegen mellé. Egy igazi apacs lány lehajtotta volna a fejét, mikor átadja az ételt, de Skylar kíváncsisága legyőzte illemtudását, bár ismerte ezt a mescalero szokást. Szerette volna, ha megszabadul attól az érzéstől, hogy a férfi egy jóképű istenség, ezért ránézett, ahogy az felé fordult. Egy pillanat alatt elveszettnek érezte magát a férfi szemében, mely olyan fekete volt, mint az éjszaka, és olyan lágy, mint a sötét víz felett ragyogó hold. Sun Hawk kíváncsian nézte Skylart, majd lehunyta szemét, és elfordult. Mivel Skylar nem várt köszönetet a jó cselekedetért, mert az apacsoknál ez nem is szokás, gyorsan felállt, és elment a tűztől. – Ki volt az? – kérdezte Gatana, amikor a lány visszatért az asszonyokhoz. Skylarnak nehéz volt újra megszólalnia. – Egy férfi, aki barátnak mondja magát – mondta végül. Gatana kérdőn nézett rá. – Lányom? Mi baj van? Olyan furcsa a hangod. – Semmi baj, indé'cimá – felelte –, csak olyan hirtelen jelent meg a harcos, hogy megijesztett. Ez minden. – Értem – mondta Gatana, és a tüzet nézte, miközben mosolygott, majd nekilátott, hogy ételének maradványait eltakarítsa. Rayna már tizenkettedik napja tette meg ugyanazt az utat minden reggel a Palace Hotelben lévő szobájából végig a Washington Streeten Új–Mexikó katonai minisztériumának központjáig, mely a Palace Avenuen állt. Rövid séta volt, akár már álmában is képes volt megtenni, de egyetlen mozdulata még távolról sem vallott arra, hogy alvajáró lenne. Bár ez a napi szertartás kezdett már unalmassá válni, Rayna haragja, melyet Santa Fébe is magával hozott, egy szikrányit sem csillapodott.
109
Constance Bennett
Holdfény ének
Az elmúlt két hét eseményei, ha lehet, még inkább fokozták dühét. Az első napon, ahogy megérkezett, első útja Whitlock tábornokhoz vezetett, de közölték vele, hogy aznap nem tartózkodik az irodájában. Egy rövid üzenetet hagyott a tábornoknak, melyben kérte, hogy azonnal fogadja, ahogy ráér. Másnap visszatért, de egy Bascomb nevű faragatlan szárnysegédhez továbbították, aki Collingswood ezredeshez irányította. Az ezredes volt Fort Marcy parancsnoka, és nemcsak hogy ellenszenves volt, de egyenesen durva is. Rayna elviselte volna a gorombaságát, ha lett volna rá valami esély, hogy segíteni tud húga és a többi mescalero kiszabadításában, de még ha akart is volna segíteni Collingswood, akkor sem volt annyi hatalma, hogy felülbírálja Whitlock tábornok kiadott parancsát. Miután egy újabb napot elvesztegetett, Rayna visszatért a minisztérium központjába, és testi fenyítést helyezett kilátásba annak, aki legközelebb megakadályozza, hogy találkozzon a tábornokkal. Fenyegetése hiábavalónak bizonyult. Megtudta, hogy a tábornok elhagyta Fort Marcyt, és senki sem tudja, mikor tér vissza. Körülbelül egy hétbe telt, amíg kiderítette, hogy Whitlock néhány magas rangú washingtoni személy társaságában üdül. Amíg Skylar ki tudja milyen szörnyűségeken megy keresztül a rezervátumban, addig a tábornok medvére vadászik a Sangre de Cristo hegységben. Rayna első gondolata az volt, hogy követi a tábornok nyomát, és lecsap rá a hegyekben, de hamar rájött, milyen ostobaság lenne ezt tenni. Hamarabb találna meg egy tűt a szénakazalban, mint egy kis vadászcsoportot a hegyekben. Egyet tehetett csak, várt, naponta ellátogatott az irodába, és egyre dühösebb lett minden elvesztegetett nap után.
110
Constance Bennett
Holdfény ének
Természetesen apja minden környékbeli barátját felhívta, még magát a kormányzót is. Mindannyian megértőek voltak, de azon kívül, hogy egy levelet írnak a tábornoknak Rayna érdekében, semmit nem tudtak tenni, hogy visszavonják a parancsot. Anyja táviratozott Raynának, hogy apja még gyenge, de egyre javul. Bár Collie nyíltan nem mondta, Rayna mégis sejtette, apja gyanakodni kezdett lányai hosszú távolléte miatt. Amikor megtudta, hogy „lányai” Whitlock tábornok hazatérését várják, nem értette, addig miért nem jönnek haza. Melankóliába esett, és gyógyulását nagymértékben elősegítette volna, ha láthatja őket. Ha apja tudta volna az igazságot, Rayna egy vagy két napra hazatért volna, hogy lássa őt, de így nem merte megkockáztatni, hogy Skylar elrablásának híre újabb szívrohamot okozzon neki. Ezért inkább Santa Fében maradt, és betegre aggódta magát apja és húga miatt. Most kezdett csak anyja miatt aggódni. Collie végtelenül őszinte ember volt, biztosan nagyon nehéz állandóan hazudni férjének. De ami még rosszabb, nem volt mellette senki, akinek elmondhatta volna, mennyire aggódik Skylar miatt. Rayna nem kételkedett benne, hogy anyja fenntartja a látszatot, de tudta, ez hatalmas áldozatot jelent számára. Kívánta, bárcsak mostani, tizedik látogatása alkalmával bent találná Whitlock tábornokot az irodájában, és véget vethetne ennek a rémálomnak végre. Amikor megérkezett, a tábornok helyett őrült káoszt talált az irodában, mintha valami miatt mindenki pánikba esett volna. A tisztviselők ki–be rohangáltak a termekben, ajtók csapódtak, emberek parancsokat osztogattak. Whitlock előszobájában a szárnysegéd elmondta Raynának, hogy a tábornok egy, legfeljebb két nap múlva biztosan visszajön. Most először Rayna hitt neki, mivel nyilvánvaló volt, hogy valami történt,
111
Constance Bennett
Holdfény ének
ami felbolydította a katonai állomás csendes rutinját. De természetesen neki senki sem mondta el, mi volt az. Csalódottan hagyta el az irodát, de megígérte, hogy délután visszajön. Ahogy kilépett az épületből, majdnem felborította egy tiszt, aki a lépcsőn rohant fel. A férfi sietősen, de őszintén bocsánatot kért, majd eltűnt az épületben. A domb tetején húzódott Santa Fe északi határa, ahol maga Fort Marcy, egy alacsony falakkal körülvett erőd állt, mely a város védelmezője volt. De ma mit védelmezett? – gondolta Rayna, miközben megállt, hogy jobban szemügyre vegye a várat a távolban. Mi történt, amitől mindenki megbolondult? A legkézenfekvőbb válasz az indián lázadás volt. Geronimo előjött volna a Sierra Madre–i erődjéből, vagy egy másik apacs törzs kezdett harcolni? A perzselő augusztusi hőség ellenére Rayna csontig fagyott a gondolatra. Ha a mescalero rezervátumban történt valami, akkor Skylar szörnyű veszélyben van, és nincs semmi, amit Rayna tehetne érte. A félelemtől és a csalódottságtól mozdulni sem tudott, így csak állt a rácsos kerítés mellett, és nézte a gyalogos hadtest gyakorlását a téren, ahol a díszszemléket tartották, de gondolatai közben továbbra is a húga körül forogtak. 6.fejezet __________________________________________________ ______
A díszszemlék terét megkerülve Meade a központi épület felé sietett, oda se figyelt a gyalogság gyakorlására, mely tőle balra zajlott. Túl gyakran látta már ahhoz, hogy elbűvölje a 112
Constance Bennett
Holdfény ének
látványosság. Megbillentette kalapját a Palace Avenue–n sétáló hölgyek előtt, és elhessegette a porfelhőt, amely rázúdult, miután egy–egy kocsi elhajtott mellette az utcán. Már félúton járt a hosszú háztömbnél, amikor egy nőt pillantott meg a lépcső lábánál, de rögtön szidta is magát ostoba fantáziája miatt. Alig huszonnégy órája tért vissza Santa Fébe, és máris minden szőke hajú nőről Rayna Templeton jut eszébe. Ez az elegánsan öltözött hölgy karcsú szoknyájában és tollas kalapjában bizonyára egy látogató, vagy egy új tiszt felesége, nem pedig a lobbanékony boszorkány, aki miatt már két hete álmatlanság gyötri. Miss Templeton már régen elment, valószínűleg sikerrel is járt a tábornoknál, még mielőtt Meade a B lovasegységhez csatlakozott volna a mescalero rezervátum felé tartó úton. Mivel nem volt teljesen biztos benne, önkéntelenül is többször odapillantott a hölgyre, ahogy egyre jobban közeledett. Mire a rácsos kerítéshez ért, meglepetten és ugyanakkor bosszúsan tapasztalta, hogy szívverése felgyorsult; de a nő előtte, aki láthatóan elmélyülten figyelte a gyakorlatozást, tényleg Rayna Templeton volt. Meade első gondolata az volt, hogy hirtelen megfordul és eloson, mint egy tolvaj az éjszakában. De lábai – és testének más részei – mást mondtak, s léptei egyre inkább gyorsultak ahelyett, hogy lassultak volna. Meggyőzte magát, hogy csak a kíváncsiság sietteti, mivel valóban a központba indult abban a reményben, hogy megérdeklődje, hogy oldotta meg Whitlock tábornok a Templeton család ellen elkövetett igazságtalanságot. – Miss Templeton? Rayna ijedten szakította meg komor gondolatainak sodrát, melyek húga körül forogtak. Amikor meglátta a tisztet maga mellett, semmi sem leplezhette boldog pirulását. – Ashford őrnagy! Istennek hála, hogy visszajött!
113
Constance Bennett
Holdfény ének
Megragadta Meade kezét, és úgy szorította, mintha csak mentőövbe kapaszkodott volna. Meade–et annyira meglepte ez az üdvözlés, hogy meg sem próbálta elhúzni a kezét. – Csak a múlt éjszaka érkeztem – tájékoztatta a nőt –, de csodálkozom, hogy itt találom magát, Miss Templeton. Azt hittem, már régen a mescalero rezervátum felé tart, kezében a kiadóparanccsal. – Whitlock tábornok üdülni ment, mielőtt beszélni tudtam volna vele. Azóta is várok – mondta gyorsan, és halvány kétségbeeséssel hangjában azt kérdezte. – Hogy van Skylar? Mikor látta utoljára? Jól van? Meade biztatóan mosolygott. – Hat nappal ezelőtt láttam. Akkor még jól volt, amikor eljöttem. Egy kicsit érthetően rémült, és alig várja, hogy hazatérhessen, de vitézül küzd a szomorúság ellen. Nem hiszem, hogy bármilyen veszély fenyegetné, ha emiatt aggódik. – Biztos ebben, őrnagy? A katonai központban fejetlen káosz uralkodik ma, mintha valami szörnyű dolog történt volna. Nem szökött meg valaki az apacsok közül? Meade felnevetett. – Ami Whitlock tábornok alkalmazottait illeti, valóban szörnyű dolog történt, de semmi köze az apacsokhoz. Legalábbis nem közvetlenül. Rayna nem tudta elképzelni mi lehet az, amin ilyenkor komolytalankodni lehet, azért visszahúzta kezét. – Akkor mi történt? – Ma értesültek róla, hogy az új–Mexikói és arizonai katonai minisztériumokat összevonják, aminek határ menti minisztérium lesz a neve. Egy új hadosztályt pedig George Crook tábornok vezetése alá helyeznek. – Úgy érti, Whitlock tábornokot leváltották? – Valahogy úgy – felelte Meade. – Valószínű, hogy Crook tábornok áthelyezi parancsnoki székhelyét Arizonába, az apacs zavargások közelébe. Még senki sem tudja biztosan, hogy az
114
Constance Bennett
Holdfény ének
irodáját itt bezárják–e, és akkor mindenkit áthelyeznek–e, vagy sem. Ezért van a káosz, amit már maga is tapasztalt. Raynát legkevésbé sem érdekelte, hogy az érzéketlen tisztek, akikkel összeütközésbe került, elvesztik–e az állásukat. Egy dolog foglalkoztatta, Skylar. – De Whitlocknak lesz még hatalma, hogy visszavonja a parancsát, és kiszabadítsa a húgomat? Meade ezt a tényezőt nem vette figyelembe, mert feltételezte, hogy a problémát már megoldották. – Nem látom akadályát – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után. – Ez az ő parancsa volt. Biztosan van még hatalma, hogy visszavonja. Rayna elfordult a férfitól, és kívánta, bárcsak lenne valaki, akin kitölthetné a mérgét. – Az átkozott, miért nem jött vissza? – Megnyugodhat kisasszony, már útban van. Táviratoztak neki ma kora reggel a Montezumába. Rayna megpördült. – A Montezumába? Egy luxusmedencében úszkál? Azt hittem, medvére vadászik! – Vadászott is, de csak néhány napig, gondolom abból, amit itt–ott hallottam – felelte Meade. – Nyilvánvalóan a vadásztársaság, akik között van két szenátor és egy európai herceg is, belefáradt a kényelmetlen hegyi barangolásba. – A pokolba vele! És azokkal az átkozott tisztviselőkkel is, akik az mondták, hogy fogalmuk sincs, hol lehet a tábornok. – A dühös Rayna a lépcső felé fordult, felemelte szoknyáját, és már félúton volt felfele, amikor Meade utolérte. – Mit akar csinálni? – szólt rá erélyesen. – Megmondom a véleményemet azoknak a gazembereknek! – Nem! – mondta Meade szigorúan, és megfogta a nő karját. – Engedjen el, őrnagy! Ha Whitlock szárnysegédje megmondta volna, hol tartózkodik a tábornok, akkor már napokkal ezelőtt véget vethettem volna ennek a lidércnyomásnak. Skylar azóta már otthon lenne. – Rayna
115
Constance Bennett
Holdfény ének
megpróbálta kirántani a karját, de Meade hajthatatlan volt. – Engedjen el, az ördög vigye el! – És azzal mit ér el? Ha beront oda, leteremti Bascomb hadnagyot, azzal csak magára haragítja, ha ezt eddig még nem sikerült elérnie. Azt mondom, nyugodjon meg, és gondolja át ésszerűen ezt a dolgot. Rayna abbahagyta a viaskodást, és felnézett Meade–re, álla a dühtől megmerevedett. – Nincs szükségem a tanácsára, őrnagy, és nem érdekel, milyen rossz véleménnyel van rólam. – A véleményem se nem rossz, se nem jó magáról – felelte Meade, és úgy engedte el Rayna karját, mint akit leforráztak. – Egyedül az számít, hogy Skylart visszaadjuk a családjának. Ha leteremti Bascombot, az magát megnyugtatná, de Skylaron egy cseppet sem segítene. Bascomb a kulcsfigura, hogy úgy mondjam. Senki nem juthat a tábornok közelébe, ha nem ment át előbb a hadnagyon, tehát ha maga feldühíti, akkor legalább harminc évig itt ülhet Santa Fében ölbe tett kézzel. – Ezzel Meade hátralépett egyet. – Gondolkozzon el rajta, Miss Templeton, azután mondja azt, hogy nincs szüksége a tanácsomra. Meade sarkon fordult, lesétált a lépcsőn, és otthagyta Raynát lángoló arcával és ökölbe szorult kezével. Persze hogy igaza volt, a nőnek szüksége volt Bascombra. Sajnos, abban is igaza volt Ashfordnak, hogy már eddig is sikerült magára haragítania a szárnysegédet. Ez idáig nem viselkedett diplomatikusan az útjába kerülő tisztviselőkkel. Ashford őrnagy viszont kedves volt, és udvarias annak ellenére, hogy láthatóan nem kedvelte. Rancho Verdén az udvaron eltöltött néhány néma perc egyfajta fegyverszünetet jelentett köztük, amit ő épp most szegett meg, döbbent rá Rayna. Az őrnagy volt az egyetlen barátja a hadseregben, ezért ostobaság lenne hagyni elmenni.
116
Constance Bennett
Holdfény ének
Lenyelte a büszkeségét, és utánasietett. – Ashford őrnagy, várjon! – kiáltotta, majd gondolt egyet és hozzátette. – Kérem! Ez volt az, ami megállította Meade–t. Egy pillanatig várt, majd megfordult, s közben azon gondolkozott, milyen kifejezést lát majd a nő szemében. Bűnbánatot? Alázatot? Bűntudatot? Egyiket sem. Rayna kihívóan, védekező büszkeséggel nézett rá. Olyan nő volt, aki semmitől sem hátrált meg még akkor sem, ha nem neki volt igaza. Meade kérdően felvonta szemöldökét, és várt. – Igen? Rayna mély lélegzetet vett. – Sajnálom – mondta röviden. – Igaza van. Skylaron nem segít, ha elküldöm Bascomot a pokolba. Meade felsóhajtott, majd csodálkozva megrázta a fejét. – Hogy lehet egy nő ilyen édes, mint maga, és ugyanakkor olyan átkozottul nőietlen? Az anyja soha nem mosta ki azt a mocskos száját? – Nem vagyok mocskosszájú! – csattant fel Rayna, és ismét visszanyerte önmagát. – Bármelyik férfi mondhatná, amit én, mégis úriembernek tartanák. – Igen, de maga nem férfi. Jó isten, nem is csoda, hogy már régen túl van azon a koron, amikor a legtöbb fiatal lány férjhez megy, maga még egyetlen férfit sem tudott megfogni. Kinek is kellene? Rayna már sok sértést kapott életében, de egyik sem volt ilyen durva. – Hogy merészeli, maga fattyú...? – Biztosíthatom, Miss Templeton, hogy a szüleim házasok voltak. Nem volt túl jó a házasságuk, de legalább törvényes volt, ezért nincs oka megkérdőjelezni születésem körülményeit. Rayna szorosan összeszorította a száját, nehogy olyan fertelmes dolgokat köpködjön az őrnagyra, amitől elpirulna érzékeny lelke. Egy hosszú percig tartott, amíg visszanyerte
117
Constance Bennett
Holdfény ének
önuralmát, és úgy szólalt meg, hogy hangja nem remegett nagyon. – Mivel olyan sértőnek talál, őrnagy, megfosztom magam a társaságától. Nem szeretném továbbra is próbára tenni érzékenységét, elég volt az, amit eddig tettem. Ezzel elsétált, Meade pedig csak nézte, ahogy ment, közben átkozta magát, és azon töprengett, miféle tűz lett úrrá rajta. Még soha nem viselkedett ilyen durván egy nővel... de még nem is találkozott soha olyan nővel, mint Rayna Templeton. Ha nem harcolt a késztetés ellen, hogy térdére fektesse és elfenekelje, akkor a még erősebb vágynak állt ellen, hogy a karjába zárja. Egyetlen pillanat alatt rájött, hogy nem a nőt utálja, hanem önmagát. Rayna Templeton túl fiatal és önfejű volt egy Meade korú és temperamentumú férfihoz, aki nem akart mást az életben, csak hogy nyugodtan és csendesen éljen, mint egy hétköznapi birtokos. Ennek ellenére Rayna úgy vonzotta őt, mint molylepkét a tűz. Ez szörnyű és teljesen szokatlan volt számára. Mindig könnyedén kordában tudta tartani szenvedélyét, de most úgy tűnt, jött egy nő, aki mindent felforgat körülötte. A legokosabb dolog az lett volna, ha hagyja, hogy kilépjen az életéből, és visszatérjen a múltba, oda, ahova tartozik. De ezt persze nem tudta megtenni. Skylar Templeton egy barátságos fiatal nő volt, akit hatalmas igazságtalanság ért, aminek Meade nem fordíthatott hátat, bármit is érzett vagy gondolt a nővéréről. Egy megadó sóhajjal elindult. Rayna meglehetősen gyorsan haladt szűk, szövet rakott szoknyájában. Meade végül a Palace Avenue és a Lincoln kereszteződésénél érte utol. – Rayna, várjon! – Lépéseit a nőéhez igazította, miközben átkelt a poros úttesten. Rayna nagyon meglepődött, hogy a férfi utána jött, de még inkább azon, hogy a keresztnevén szólította.
118
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mi baj van, őrnagy? Eszébe jutott még valami sértés, amit az előbb elfelejtett? – kérdezte, de közben nem nézett a férfira. A fene egye meg az éles nyelvét. – Nem, csak eszembe jutott, hogy a húgának segítségre van szüksége, és én talán tudnék segíteni. Rayna megkövülten állt meg az úttest közepén, és reménykedve nézett Meade–re. Haragját teljesen elfelejtette. – Mit tud tenni? –Elintézhetem, hogy átjusson Bascomb hadnagyon, és megszervezhetek magának egy találkozót Whitlock tábornokkal, ha visszatér. – Megtenné? – Igen, ha nem gázol valami halálra addig bennünket – mondta, és megfogta Rayna karját, hogy elrántsa egy közeledő kocsi elől. – Köszönöm – felelte Rayna, miután már biztonságban voltak a járdán, éppen a spanyol palota előtt. – Azt, hogy elrántottam a kocsi elől vagy azt, hogy segítek a tábornoknál? – A tábornokot – válaszolta a nő, és egy feszült mosoly tűnt fel szája sarkában. – Nem kerültem volna a kocsi elé, ha maga nem szólít le az úttest közepén. Mivel Meade tudta, hogy a nő csak viccel, figyelmen kívül hagyta a pimasz megjegyzést. Helyette inkább felajánlotta a karját. – Jöjjön, sétáljunk át a téren. Szeretném tudni, mit tett eddig a húga kiszabadítása érdekében. Nem tudom elképzelni, hogy egész idő alatt csak a központban ült a küszöbön. Rayna kritikus szemmel nézett a férfi behajlított karjára. – Biztos benne, hogy nem árt a jó hírének, ha egy kétségbeesett, mocskos szájú vénlánnyal sétál a parkban? El is csábíthatnám. – Igen, engem pedig holnap elnökké választhatnak – felelte a férfi, és egy fokkal feljebb emelte karját. – Akkor mehetünk?
119
Constance Bennett
Holdfény ének
Szeretném tudni, mennyi bajt kevert, mielőtt elkezdeném helyrehozni őket. Rayna vonakodva, de elfogadta Meade karját, majd elindultak át az úton, a fákkal szegélyezett tér felé. – Maga tényleg nem kedvel engem, ugye, őrnagy? – kérdezte Rayna szándékosan semleges hangon, mert nem tudta, hogy fogadná a férfi elítélő véleményét. Meade fontolgatta a kérdést, aztán úgy döntött, hogy őszinte lesz. Azaz csak részben. Mivel nem állt szándékában valaha is szexuális vonzódást érezni a nő iránt ezentúl, így ezt nem akarta felfedni. – Az igazat megvallva, Miss Templeton, egyfajta ellenszenves csodálatot érzek maga iránt. Rayna meglepetten nézett rá. – Ha a kulcsszó az „ellenszenves”, akkor elfogadom. – Igen, én megértem, hogy ez egy vad vidék, és hogy egy új típusú amerikai embert nevelt ki, egy sokkal keményebb életet, mint amiben én nevelkedtem keleten. De egy hölgynek az ön családi hátterével és neveltetésével nem szabadna ilyennek lennie, Miss Templeton. – Mondja ezt maga – vádolta enyhén a férfit. – Ki maga, hogy eldönti, mi a helyes és mi nem? – Mi csak az én, saját véleményemről vitázunk, nem pedig máséról – Emlékeztette Meade. – És különben is maga kérdezte meg. – Hm. Mondja csak, őrnagy, kihúzott már valaha valamit a mocsárból? Meade felhúzta szemöldökét. – Tessék? Rayna ezt a választ várta, de azért megmagyarázta. – Húzott már ki egy dühös, csalódott hosszú szarvú ökröt egy derékig érő mocsárból, csak azért, hogy miután kiszabadult, fenéken billentse, és maga repüljön néhány métert?
120
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade alig tudta visszafojtani a nevetését, amint elképzelte a nőt ebben a kínos helyzetben. – Nem, ilyen szerencse még nem ért. – Egyszer próbálja ki, őrnagy. Ha meg tudja állni, hogy közben egyszer sem káromkodik, szívesen megváltoztatom a modoromat. Meade–nek komoly kétségei voltak afelől, hogy Rayna be tudná tartani az ígéretét. – Miss Templeton, az én véleményem szerint egy igazi nő nem is venne részt egy ilyen dologban. Az anyja vagy a húga csinált már ilyet? – Nem – vallotta be Rayna kelletlenül. – Összefoglalom. Egy nő nővé akarta magát nevelni, de valami oknál fogva nem sikerült. Előkelő környezetben élt, nyilvánvalóan semmi pénz nem sajnáltak a neveltetésére. – Ezt a következtetést a kifinomult beszédemből vonta le, feltételezem – mondta Rayna egy kényszeredett mosollyal. Meade megpróbált nem nevetni. Nem lepte volna meg, ha a nő megjegyzése után egy „a fenébe” vagy „a fene egye meg”–et tett volna, csak hogy őt bosszantsa. – Mondjuk inkább úgy, hogy felismerek egy végzős diákot. – Hát biztos vagyok benne, hogy Mrs. Purdy boldog lenne, ha tudná, hogy a nevelésének nyomai meglátszanak rajtam. – Én inkább a húgára céloztam ezzel. Feltételezem, hogyha a szülei egyiküket iskolába küldték, akkor biztosan a másikat is. – Én nem szívesen mentem – mondta Rayna. – Úgy cipeltek oda. Sírtam és rúgkapáltam. Biztos tetszett volna magának. Meade ezúttal nem esett bele a csapdába. – De elviselte a húga kedvéért, nem igaz? – kérdezte csendesen. Raynát nagyon meglepte, hogy a férfi így belelát. – De igen. – Ezért csodálom magát, Miss Templeton. Lehet, hogy a módszereit nem helyeslem, de csodálom az odaadását és a hűségét. Jöjjön. – Egy pad felé vezette Raynát, mely egy
121
Constance Bennett
Holdfény ének
árnyékos fa alatt állt. Leültek. – Akkor most mondja el, mivel töltötte az elmúlt két hetet. És mit hallott az édesapjáról? Rayna hálás volt a kérdésért, mert nem tudta, hogyan fogadja a bókot. Hirtelen rájött, a férfi véleménye nagyon is sokat számít neki. – Apám még mindig gyenge, de nem volt több szívrohama – felelte Rayna, és közben a szoknyáját rendezgette. – Még mindig az hiszi, hogy Skylar is itt van magával? Rayna bólintott. – Anyámnak sikerült eddig fenntartania a látszatot, de attól félek, ez így nem megy sokáig. Skylar megrögzött levélíró. Mindig, amikor távol voltunk otthonról, mindennap írt a szüleinknek. Ha apa még nem vette észre az elmaradt leveleket, akkor hamarosan rá fog jönni – Raynában remény csillant fel. – Nem adott Skylar leveleket magának? Meade sajnálta, hogy ki kell ábrándítania. – Nem. Az úton nem juthatott íróeszközhöz, nekem pedig nem jutott eszembe, hogy a sajátomat felajánljam. Nagyon sajnálom. Rayna megvonta a vállát. – Ez Skylar. Nem kérne semmit, mert fél, hogy teher lenne a maga számára. Néha azon gondolkozom, hogy a húgom túl jó erre a világra. – Mindig maga volt a védelmezője? – Igen – felelte Rayna szomorúan. – Ő pedig az én megváltóm. Ez több volt, mint előnyös üzlet. Meade felvonta a szemöldökét. – Megváltó? – Hatéves voltam, amikor apa hazahozta Skylart. Amikor hatéves az ember, egy birtok a semmi közepén hatalmas és magányos hely. Amikor Skylar megérkezett, vége lett a magányomnak. Meade ezt nagyon is megértette. Gyermekkorában Libby volt az ő megváltója. Apjuk a katonai karrierjét egyengette, anyjuk pedig többet törődött a társasági élettel, mint a saját gyermekeivel. Libby és Meade már azelőtt is elszigetelt és magányos volt, mielőtt szüleik meghaltak. Egymásról kellett
122
Constance Bennett
Holdfény ének
gondoskodniuk, ami eltéphetetlen szálakkal fűzte őket össze. Ha Rayna csak feleannyira szerette testvérét, mint Meade az övét, akkor iszonyúan szenvedhetett most; és egy dolog volt, amiben a férfi biztos volt Rayna Templetonnal kapcsolatban: imádta húgát. – Mi történt Skylar apacs szüleivel? – kérdezte Meade. – Nem tudjuk biztosan – felelte Rayna. – Skylarnak csak halvány emlékei vannak arról az időszakról. A mexikói rabszolga-kereskedők pedig érthetően nem szívesen beszélnek arról, hogy került Skylar a tulajdonukba. Azt biztosan tudjuk, hogy az egész falut lemészárolták. Apa szerint a rabszolgakereskedők voltak a gyilkosok, de Skylar halványan emlékszik, hogy más apacsok is voltak a helyszínen. Amennyire Meade ismerte a délnyugati terület történelmét, mindkét változat tökéletesen hihetőnek tűnt. Az első fehér telepesek érkezése előtt az apacsok egymásra vadásztak, és a mexikóiakkal való ellenségeskedésük is legendássá vált. Az sem volt lehetetlen, hogy egy csapat amerikai volt a bűnös. Békés apacsokat még most is lemészároltak „tisztes polgárok” csoportjai. – Skylar nagyon szerencsés, hogy összetalálkozott az apjával – jegyezte meg Meade. – Tudom. Rettegve gondolok arra, mi történt volna vele, ha apám akkor nem talál rá. A nő hangjából kicsengő szomorúság összeszorította Meade szívét. – És most mi lehet vele? Rayna bólintott, és elfordította tekintetét. – Igen. – De térjünk vissza az eredeti kérdésemhez – javasolta Meade, mert szerette volna elűzni a nő szomorúságát. Jobban szerette, ha csipkelődős és ingerlékeny volt, mert akkor könnyebben tudott ellene védekezni.
123
Constance Bennett
Holdfény ének
– Azt, hogy mit tettem annak érdekében, hogy mindenkit magamra haragítsak Santa Fében? Erre gondolt? – kérdezte Rayna egy halvány mosoly kíséretében. – Igen. A nő visszagondolt az elmúlt két hétre. – Tudomásom szerint, akiket megharagítottam, mind olyan egyenruhát viseltek, mint maga, legfeljebb több vagy kevesebb csík meg mütyürke volt a vállukon. Meade lenézett a vállán lévő aranyszélű csíkokra. – Még senkit nem hallottam, hogy az arany tölgyfalevelet mütyürkének nevezte volna. – Bocsásson meg, ha nem mutatok kellő tiszteletet, de mostanság nemigen tisztelek semmit, ami a hadsereggel kapcsolatos. – Ezt meg tudom érteni. Sikerült bejutnia valakihez a területi kormányzóságnál? – kérdezte Meade, hogy visszaterelje a beszélgetést. – Természetesen. Hiszi vagy sem, a város legjobb családjaihoz bejárásom van. – Ez érthető. Gazdag és valószínűleg befolyásos apja van. – Köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam – mondta Rayna szárazon. Meade elmosolyodott. – Nagyon szívesen. Folytassa! Rayna megvonta a vállát. – Mindenkivel beszéltem, aki a leghalványabb segítséget is tudná nyújtani, de eddig mindössze egy szerény levélíró kampánnyal dicsekedhetek. Különböző helyekről indultak levelek, az Indián Ügyek Hivatalából, szenátoroktól, kongresszustagoktól, a hadügyminisztériumból, még magától az elnöktől is, de eddig semmi válasz. – A levelezés időbe telik, főleg ha a kormányzósággal folyik. – Ne mondja! Ezt eddig észre sem vettem!
124
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ne keseredjen el, Miss Templeton. Visszaszerezzük Skylart. Rayna nagyon hálás volt a magabiztosságáért és a támogatásáért. De egy dologra nagyon kíváncsi volt. – Ashford őrnagy, miért van az, hogy ha a húgomról beszél, őt Skylarnak hívja, engem viszont Miss Templetonnak? Meade–et meglepte a kérdés, ezért néhány pillanatig gondolkodnia kellett a válaszon. – Azt hiszem, így egyértelműbb, mintha mindkettőjüket Miss Templetonnak szólítanám. Az, hogy magát úgy hívom, csak az udvariasság és a tisztelet jele. – Ellenszenves tisztelet – emlékeztette a férfit Rayna. Meade megköszörülte a torkát. Nyilvánvalóan a nő nem engedi, hogy elfelejtse ezt a jelzőt. – Igen. Rayna elgondolkozott. – Furcsa. Az előbb egy mocskos szájú, nőietlen vénlánynak nevezett. Ehhez képest a Rayna megszólítás szinte tiszteletteljesnek tűnik. – Ilyen körülményesen akarja a tudomásomra hozni, hogy szólíthatom a keresztnevén? – Már egyszer megtette, és úgy látszik, a lelkiismeretfurdalás nem ette meg – emlékeztette Rayna, és meglepődött, amikor a férfi erre felnevetett. – Mi olyan mulatságos? A megjegyzésem egy ügyes szúrás volt, nem pedig tréfa. – Nem magán nevetek – nyugtatta meg Meade –, csak eszembe jutott, amit a húga, a másik Miss Templeton mondott magáról. – Mit mondott? Meade szemében még mindig nevetés bujkált, amikor megszólalt. – Azt mondta, hogy maga olyan rossz szakács, hogy a süteményét az öszvérek ették meg. Rayna mérgesen nézett a férfira. – Mit mondott még rólam? – Hogy gyalázatos a hímzése.
125
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna széttárta kezét. – Hát most már minden féltett titkomat ismeri. Akár le is lőhet. Nem érdemlem meg az életet! Heves szónoklatára Meade előrebukott, úgy nevetett. Nevetése az egész parkban visszhangzott, a járókelők megálltak, és csodálkozva néztek rá. – Maga egy csodabogár, Miss Templeton – mondta még mindig nevetve, ahogy felegyenesedett. – Egy mocskos szájú... – Elég, elég, megadom magam! – kérlelte Meade, és felállt, majd a karját nyújtotta a nő felé. – jöjjön, elviszem ebédelni a Palace Hotelbe, és bocsánatot kérek. Rayna lenézett a feléje nyújtott karra, majd ismét fel, a férfi szemébe. – Nem kérek a bocsánatkéréséből, hacsak nem őszintén gondolja. – Ebédet kér? – kérdezte felvonva sötét szemöldökét. Rayna egy pillanatig tétovázott. – Igen. – Akkor karoljon belém, és menjünk. Ha megállja, hogy ebéd közben egyszer sem emlegeti senki felmenő rokonságát, akkor a desszertnél őszintén bocsánatot fogok kérni. – Figyelmeztetem, őrnagy, még soha nem vesztettem el a bátorságomat – tájékoztatta Rayna a férfit, majd belekarolt, ahogy felállt a paciról. Az ártatlan érintés hirtelen mindkettőjüknek túl bizalmasnak tűnt. Egymásra néztek, mindketten a szokatlan érzést furcsállották. Meade csak néhány másodperc elteltével nyerte vissza a lélekjelenlétét, és elengedte a nő karját. A Palace Hotel felé sétáltak, s közben egyikük sem tudott megszólalni. 6. fejezet
126
Constance Bennett
Holdfény ének
__________________________________________________ _______
Skylar már hozzászokott a kemény munkához, de Rancho Verdén a napi házimunka meg sem közelítette új életének szigorú valóságát. Miután átadtak Naka'yennek egy apró ajándékot, az öreg indián főnök segített nekik megfelelő helyet találni az állandó tábornak, és attól fogva a munka nem állt meg. Skylar a többi asszonnyal megtisztította a terepet, és segített felépíteni a masszív kunyhókat. Hajnaltól alkonyatig főzött, vizet hordott, tűzifát gyűjtött, ellátta az állatokat... és szabad idejében ruhákat készített magának régi ruhadarabokból és takarókból, amiket a barátai adtak neki. Mivel olyan rövid idő alatt kellett felkészülniük az útra, senkinek nem volt sok nélkülözhető ruhadarabja. Mary Long Horn nekiadta néhány öltözékét, de az esküvői ruha, a kartonblúz és a halászing sem fog sokáig tartani. Skylart egyáltalán nem lepte meg, hogy a rezervátumban majdnem mindenki agyonfoltozott ruhában jár, melyek szinte már rongyok voltak. Tudta, hogy a tisztaság nagyon fontos a mescaleróknak, de ilyen körülmények között tiszta maradni egyenlő volt a lehetetlennel. A víz nagyon kevés volt, és amíg más indián asszonyok tudtak szappant készíteni egy aloé nevű növényből, ez a képesség a Rancho Verde–i mescalerókból már régen kiveszett. Még ha valaki tudta is volna, hogyan kell szappant csinálni, Skylar el sem tudta képzelni, hogy lenne valakinek ideje olyan hétköznapi dologgal foglalkozni, mint a szappankészítés. A táborépítés minden percüket lefoglalta. Bármilyen nehéz is volt a munka, Skylar mégsem bánta. A sok dolog segített elterelni a figyelmét apjáról és a kétségbeesett vágyódásról otthona iránt. Minden nappal egyre távolibbnak
127
Constance Bennett
Holdfény ének
tűnt az álom, hogy hazatér. Tudta, hogy nem felejtették el, és nem hagyták magára, hogy Rayna mindent megtesz, ami emberileg lehetséges azért, hogy kiszabadítsa. Mégis minden este, amikor úgy telt el a nap, hogy senki sem jött, hogy hazavigye, egy kicsit mindig reménytelenebb lett, és elveszettebbnek érezte magát, mint reggel. Lassanként megtudott egyet, s mást a többi mescaleróról a rezervátumban. Mint más apacs törzs, a mescalerók is kisebb táborokra oszlottak, melyeket néhány család alkotott. Mary apja, Joe Long Horn talált egy–két távoli rokont, de az utóbbi évtizedekben olyan sok mescalerót öltek meg, hogy alig volt más rokoni kapcsolat a verdék és a többi tábor között. A főnökük Naka'yen volt, és Skylar végre megtanulta a fiatal harcos nevét, aki annyira megijesztette azon az első éjszakán. Naka'yen fia volt, a neve pedig egy bonyolult kifejezés, melyet csak sok tanulás után lehetett lefordítani. Skylar így sem volt biztos benne, hogy jól értette. Legjobb tudása szerint így hívták a harcost: Dühösen repül, mint a sólyom a napba. Úgy is hallotta, hogy lya'itsanak, Sun Hawknak, azaz Napsólyomnak szólítják. Skylar sokkal könnyebben jegyezte meg ezt a nevet, és legnagyobb meglepetésére gyakran gondolt rá. Sokszor látta már azóta az első éjszaka óta, és mindig azt várta, hogy az a lélegzetelállító izgalom, amit akkor érzett, elmúlik. Nem múlt el. Minden alkalommal, ha meglátta, szíve vadul dobogni kezdett, mint akkor, amikor megjelent a sötétből. A verdék tábora alig félmérföldnyire volt Naka'yenétől, így Sun Hawk gyakran sétált el mellettük, néha más harcosok társaságában, többnyire azonban egyedül. Ha Consayka a kunyhója előtt állt, Sun Hawk megállt, és beszélgetni kezdett az öreg vezérrel, ha nem, tovább ment, de ritkán nézett nőre a táborban, mert rossz modorra vallott volna.
128
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar sokszor kapta magát azon, hogy tekintetével a férfit keresi, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne bámulja. Nemcsak jóképű volt, hanem egyszerűen igéző. Minden mozdulata néma erőről árulkodott, ami mágnesként vonzotta Skylart. Még személyesen nem beszélt vele, de sokszor hallotta Consaykával folytatott beszélgetéseinek foszlányát, és tudta, hogy a harcos a béke híve. Legnagyobb meglepetésére sokszor észrevette, hogy őt figyeli, amikor azt hitte, hogy a lány nem látja. Skylar szívverése ilyenkor mindig felgyorsult, de ha ő is egyenesen ránézett, a férfi mindig elfordult. Skylar azt gyanította, hogy Sun Hawk érdeklődése mögött csupán kíváncsiság vagy talán szórakozás rejlik. Nyilvánvaló volt bárkinek, aki egy kicsit alaposabban is odafigyelt a verde tábor munkájára, hogy Skylar különbözött az asszonyoktól. Az évek során sok mindent tanult barátaitól, de ritkán volt alkalma a gyakorlatban is alkalmazni a tanultakat. Ennek megfelelően ügyetlen volt, és lassú, bármibe fogott is. Azon a napon is, amikor saját kunyhóját próbálta felépíteni, Sun Hawk is tanúja volt ügyetlenségének, és ha visszagondolt erre, mindig elmosolyodott. A rudakkal bajlódott éppen, próbálta volna szabályos köralakban felállítani őket, amikor Sun Hawk arra sétált. Nem adta semmi jelét annak, hogy tudja, mi folyik a tábor területén, de amikor Skylar meglátta őt, megbotlott az egyik rúdban, és az egész szerkezet összedőlt. Zavartan felnézett és látta, hogy Sun Hawk még mindig sétál, de vállai úgy remegnek, mintha nevetését próbálná elfojtani. Nyilvánvaló volt, hogy nehezen állja meg, hogy ne nézzen oda nyíltan, mire Skylar minden kimerültsége és sikertelensége ellenére nevetni kezdett – Először azóta, hogy Rancho Verdéből elrabolták. Sun Hawknak köszönhette ezt a rövid kikapcsolódást
129
Constance Bennett
Holdfény ének
a csüggedésből, és hálája csak fokozta gyengéd érzelmeit a férfi iránt. Más körülmények között Skylart mulattatta volna, hogy úgy odavan a harcosért. Kamaszkorában volt már néhányszor szerelmes. Tizenhárom éves korában azt hitte, hogy Gil Rodriquez fia a leghelyesebb férfi, akit valaha is látott. Persze a „férfi” megnevezés aligha volt helytálló, hiszen Tomás még tizenhat éves sem volt. Akkoriban Rayna könyörtelenül ugratta Skylart emiatt, és azzal fenyegette, hogy elárulja Tomásnak, hogy a lány belebolondult. Szerencsére azonban Skylar kinőtte ezt az érzést, és Tomás néhány év múlva megnősült anélkül, hogy tudta volna, ő volt Skylar gyermeki érzelmeinek célpontja. Skylar többször is beleszeretett valakibe élete során, és egyszer azt hitte, igazán szerelmes. Bostonban járt iskolába abban az időben. Stephen Doddot a Templeton család barátai révén ismerte meg, akiket Raynával gyakran látogattak. Stephen nem tűnt különösebben jóképűnek, de csendes, megfontolt úriember volt, aki szerette a költészetet, és tudta, hogy kell tenni a szépet a fiatal lányoknak. Skylar csodálta őt, és elhitette magával, hogy a fiú is viszontszereti. Bár már alig gondolt rá, szerette azt képzelni, hogy Stephen is szerette a maga különös módján. Sajnos, olyan módon, amibe a házasság nem illett bele, legalábbis nem egy indián származású lánnyal, bár a férfi képes lett volna jó társadalmi pozíciót biztosítani asszonyának. Ez után a csalódás után Skylarnak szembe kellett néznie a tényekkel: egyetlen fehér ember sem fogja őt feleségül venni. Megesküdött, hogy soha nem teszi ki magát még egyszer ilyen fájdalomnak, és eddig még betartotta az ígéretét. Sun Hawk felbukkanása váratlan volt, és személye kifejezetten nem kívánatos. Egy bija'n, egy özvegy, de ez sem számított Skylarnak. Mégis ostobaság, hogy mindig azt várta,
130
Constance Bennett
Holdfény ének
bárcsak megpillanthatná. A férfi gyógyítóember volt, emberei nagyra tartották, és mivel apja volt a főnök, egy napon valószínűleg majd ő is az lesz. Vérbeli mescalero harcos volt, aki majd feleségül vesz egy hozzá illő mescalero lányt. Skylar művelt, teljesen amerikanizált apacs volt, aki semmit nem akart jobban, mint visszatérni otthonába, amilyen gyorsan csak lehetett. Az egyetlen dolog, ami közös volt kettőjükben, az a bőrszín. Fogságának tizennegyedik napján oktatta ki magát Skylar, ahogy a patakhoz sétált, ahonnan a verdék a vizet hordták. A nap alacsonyan állt, alkonyodott, és a hatalmas depresszió, ami ilyentájt mindig rátört, most is útban volt. Amikor leszállt az éj, nem volt már semmilyen munka, ami elvonta volna figyelmét kilátástalanságáról. Az éjszakát szerette a legkevésbé. Egy kivájt tök segítségével a csörgedező patakból vizet merített a két vödörbe, majd megállt, és a fejét a favödör felé hajtotta. Meglátta tükörképét a sötét víz felszínén, és felsóhajtott. A nő, aki visszanézett rá, egy idegen volt, akit alig ismert meg. Ha nem lett volna ennyire fáradt, talán elsírta volna magát. – Siess, Rayna! – suttogta szomorúan. – Gyere gyorsan, és vigyél el innen, mielőtt végképp megbolondulok! Egy fáradt sóhajjal felegyenesedett, de ekkor a vízben egy férfi tükörképét látta meg. Rémülten felnézett, és ott találta Sun Hawkot, ahogy fölé magasodva állt. Ugyanolyan váratlanul jelent meg, mint első alkalommal. – Miért beszélsz a vízhez? – kérdezte minden teketória nélkül, még be sem mutatkozott. Fejét kíváncsian oldalra hajtotta, miközben hol Skylart, hol a vödröt nézte. Skylar felfedezett bizonyos hiányosságokat saját apacs nyelvtudásában, mégis könnyen váltott át, mivel barátai a rezervátumba érkezés óta alig beszéltek angolul. Azt is tudta
131
Constance Bennett
Holdfény ének
tapasztalatból, hogy az apacsok ritkán fecsérlik felesleges dolgokra az időt. Azt mondják, amit gondolnak, és másoktól is elvárják ugyanezt. Skylar ez utóbbihoz nehezebben tudott alkalmazkodni, mint a nyelv állandó használatához, és Sun Hawk közelsége miatt nehezére esett visszanyerni hangját és eszét. – A nővéremhez beszéltem – felelte egy másodperc múlva. Sun Hawk meglepetten húzta fel szemöldökét. Az indiánok sokféle állattal rokonságban voltak, de még sosem hallotta, hogy valaki a vízzel álljon rokoni kapcsolatban. – A víz a nővéred? – kérdezte, és leguggolt a lány mellé. – Nem – válaszolta Skylar, és azon gondolkozott, hogy magyarázhatná meg értelmesen, miközben a gondolatai összevissza kavarogtak. – Amikor belenéztem a vízbe, eszembe jutott a nővérem, és hangosan kimondtam a szavakat, amiket gondoltam. Sun Hawk elgondolkozva bólintott. – Miért nem mondod meg neki személyesen, miért kéred meg inkább a vizet, hogy elmondja neki? – Mert messze van. – Szabad? A hegyekben él? – kérdezte Sun Hawk olyan irigységgel a hangjában, amit Skylar két héttel ezelőtt még nem értett volna meg. – Igen, szabad, de egy messzi birtokon él. – Miért nem itt nőtt fel veled és az apáddal? Skylar egyre nehezebben tudott nyugodt maradni Sun Hawk közelsége miatt. A férfi mély hangja olyan érzéseket keltett benne életre, amelyeket nem akarta, hogy érezzen. Sun Hawk közömbös hangon társalgott vele, és ő is hasonlóképpen akart neki felelni. – Mert az én apacs apám neki nem apja. A nővérem nem apacs.
132
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk homlokát ráncolta. Hallotta, amikor ez a nő Consaykát „apacs apámnak” szólította, és ez zavarba ejtette. Most pedig megtudta, hogy van egy nővére, aki nem is a nővére. Furcsa. Sok mindent nem értett a verdékkel kapcsolatban, de ez a nő volt a legnagyobb rejtély számára. Mióta először meglátta a tűz fényében riadt őziketekintetét, azóta figyelte őt. Olyan gyönyörű volt, mint a napkelte, és emberei nagy tisztelettel bántak vele. Sun Hawk mégis úgy érezte, hogy nem tartozik közéjük. Megtudta, hogy Skylarnak hívják, de a neve még rejtélyesebb volt, mint ő maga. Ezért ment oda hozzá, amikor meglátta a patak partján térdelni. Nem szerette a titokzatos dolgokat. Ismerni akarta ezt a nőt és a verdéket is, hogy tudja, mire számítson, ha valami összetűzés támadna a nő emberei és az övéi közt. Lassan sok mindent megtudott a többiekről Consayka elbeszéléseiből, de az öreg főnök a lányáról nem volt hajlandó semmit sem mondani, Sun Hawk pedig nem mert kérdezni, mert félt, hogy érdeklődését félreértik. A legegyszerűbb megoldás számára az volt, hogy egyenesen a Skylar nevű nővel beszélt. – Miért beszélsz olyan furcsán az apádról? – kérdezte Sun Hawk. Skylar nem tudta, hogy feleljen. – Nekem három apám van – mondta végül, és hasztalan próbálta meg elrejteni szomorúságát. – Az első egy fehér–hegyi apacs volt, de már nem emlékszem jól rá. Elraboltak a falumból, és rabszolgaként eladtak egy Templeton nevű fehér embernek, aki hazavitt, és úgy szeretett, mint a saját lányát. Most elraboltak a családomtól, és barátom, Consayka a védelmébe fogadott, és a lányának szólít, amire nagyon büszke vagyok. Most végre megértette Sun Hawk, miért volt olyan más a lány.
133
Constance Bennett
Holdfény ének
– Önként laktál a fehér emberrel? – Ötéves voltam, és ezek az emberek kedvesek voltak hozzám. Mi mást tehettem volna? Sun Hawk bólintott, de úgy gondolta, hogy ez a Templeton nevű fehér ember nem tett jót a nővel. – Nehéz újra apacsnak lenned? – Magad is láthattad – Skylar lesütötte szemét. – Nagyon szeretnék hazamenni. Sun Hawk lenézett rá, figyelte, ahogy sötét szempillái arcát súrolták. Gyönyörű volt, és szomorú, és ő semmit nem tudott tenni, hogy segítsen rajta. Meglepte az érzés, hogy mennyire sajnálja ezt, és hogy milyen mélyen tudott hatni rá. Biztosan túl sokáig voltam gyászban, gondolta. A gondolat annyira megijesztette, hogy felugrott, mire Skylar kérdően ráemelte tekintetét. Pillantása lágy volt, de Sun Hawk majdnem két éve védve volt a lágy tekintetekkel szemben. Ha itt lenne az ideje, hogy szeretett feleségét örökre eltemesse magában, nem e miatt a nő miatt kellene, akit a szíve máshová húz, messze innen. Szó nélkül felállt, sarkon fordult és elment, otthagyva Skylart, aki azon gondolkozott, mi történhetett a férfival, és miért nézett rá olyan furcsán. – Ha nem ismerném magát jobban, azt hinném, ideges – mondta Meade, s közben Rayna kezét nézte, mely a nő ölében nyugodott kecsesen, de úgy összeszorítva, hogy az ízületek már fehérek voltak kézfején. Egész lényéből áradt a feszültség. – Az is vagyok, őrnagy, és nem alkalmas az idő, hogy ezen tréfálkozzon – mondta Rayna közömbös hangon, miközben a szoba másik végében lévő ajtót nézte, mely nem volt más, mint Whitlock tábornok irodájának ajtaja.
134
Constance Bennett
Holdfény ének
– Sajnálom, nem akartam felfedni bizonytalanságát – felelte Meade, majd ismét elhallgatott. Valóban nem akart tapintatlan lenni, de valahányszor ilyen sebezhetőnek tűnt a nő, nehezen tudta palástolni bimbózó érzelmeit. Az elmúlt két nap során sok időt töltött vele, és ez alatt az idő alatt több hangulatváltozást tapasztalt magán, mint valaha is élete folyamán. Az egyik pillanatban meg akarta fojtani, a másikban hangos nevetésre fakadt csípős megjegyzése hallatán. Egyetlen pillantására elnémult. Borotvaéles nyelvével elevenen meg tudta nyúzni, és az volt a különös az egészben, hogy Meade alig várta már az ostorozást. Ez maga volt az őrület. Whitlock tábornok huszonnégy órán belül visszatért Fort Marcyba, miután megtudta, hogy már nem ő a hegy királya. Meade azonnal megpróbált egy időpontot kérni Rayna számára, de nem járt sikerrel. És ez így volt jó, indokolta meg. Whitlock rendkívül dühösen érkezett meg, majd féktelenül tombolni kezdett, mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Ordításától és üvöltésétől zengett az egész épület, ahogy minden útjába akadó emberen kitöltötte mérgét. Nem lett volna alkalmas az idő, hogy a szemébe mondják, hogy ő vagy valamelyik beosztottja hibát követett el. Meade attól félve, hogy a tábornok haragja még nem csillapodott le, azt tanácsolta Raynának, hogy várjanak még néhány napot, mielőtt panaszt tesznek, de Rayna természetesen nem hallgatott rá. Meade segítségével vagy anélkül, de elhatározta, hogy az első alkalmas pillanatban beszélni fog a tábornokkal, és Meade volt annyira úriember, hogy nem hagyta magára. Kikényszerített Bascomb hadnagytól egy időpontot Raynának, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a nőt a megbeszélésre. Meglepetésére az szó nélkül beleegyezett.
135
Constance Bennett
Holdfény ének
Most tehát Whitlock előszobájában vártak. Rayna fehér keze ölében, Meade pedig próbálta figyelmen kívül hagyni együttérzését és más erősebb érzéseit is. – Akkor küldjön még egy táviratot, a fene egye meg! Választ akarok! Távozhat! – A tábornok dörgő hangja megrengette a szobát, majd egy pillanat múlva egy meggyötört kinézetű tiszt lépett ki Whitlock irodájából. Úgy nézett ki, mintha tíz menetet bokszolt volna végig egy kenguruval. Bezárta maga mögött az ajtót, ami azonban egy másodperc múlva felpattant, és a vörös arcú tábornok megjelent a küszöbön. – És még ma akarom azt a jelentést! – Igenis, uram – felelte a tiszt, és sietve távozott. Whitlock visszafordult, de Rayna már talpon is volt. – Whitlock tábornok, egy pillanatra, kérem – szólt, és átsietett a szobán. Meade nem tehetett mást, utánament. – Igen, mi az? – csattant fel a férfi. – Be vagyok jelentve magához, uram – mondta Rayna, és vigyázott, hogy udvarias legyen a hangja. – Két hete várok, és az ügy elég sürgős. – Maga Miss Templeton, ugye? Rancho Verdéből? – kérdezte. – Maga az, aki zaklatja a beosztottjaimat? Raynának sikerült egy feszült mosolyt kipréselnie magából. – Igen, uram. Félek, hogy meglehetős csalódottságomat néhány emberén töltöttem ki. Whitlock kurtán bólintott. – Igen, már mindenről hallottam, elég nagy ostobaság volt magától. Raynának erről eszébe jutott a közmondás, bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű, de volt annyi esze, hogy nem mondta ki hangosan. – Tisztában vagyok vele, tábornok – felelte bűnbánóan –, de a családom kétségbeesett helyzetbe került, és ön az egyetlen ember ezen a területen, aki segíteni tudna.
136
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade megdöbbent azon, milyen mézesmázos a nő hangja. Nem gondolta volna róla, hogy képes olyan női hízelgésre, mint amilyet most bevetett. Bármilyen más körülmények között ez a hang Whitlockra hatással lett volna, de ma nem. – Ha azokról a mescalerókról van szó, akiket a rezervátumba zárattam, akkor én... – Csak érintőlegesen, tábornok – mondta Rayna sietve. Megérezte, hogy a férfi automatikusan el akarja utasítani, ezért még előtte le akarta állítani, nehogy olyan kijelentést tegyen, amit később már nem tud visszavonni. – Ha meghallgatna, ön is megértené, miért voltam olyan türelmetlen az elmúlt két hétben. – Kézitáskájából egy köteg levelet vett ki, és átnyújtotta a tábornoknak. – Ajánlóleveleim vannak a kormányzótól és számos magas rangú hivatalnoktól, akik nagy tiszteletben tartják önt. Whitlock megköszörülte a torkát, és elvette a leveleket. – Rendben van, Miss Templeton. Jöjjön be, majd megtárgyaljuk ezt az ügyet. – Szigorú pillantást vetett Meade–re. – Úgy látom, a hölggyel van, őrnagy. – Igen, uram. – Mi a maga szerepe? – Csupán a Templeton család egyik barátja vagyok. Én kezeltem Miss Templeton édesapját, Raymondot, amikor szívrohamot kapott. Whitlock őszintén meglepődött. – Raymond Templeton–nak szívrohama volt? Ezt nem tudtam. Mikor történt? – Amikor Greenleigh kapitány elrabolta a húgomat – felelte Rayna, és kedveskedő hangja egy kicsit megbicsaklott. Mindenkinek, aki figyelt, annak is, aki nem, elmondta a történetet itt az irodában. Mi az ördögért nem mondta el senki a tábornoknak?
137
Constance Bennett
Holdfény ének
Whitlock haragosan felvonta a szemöldökét. – Elrabolták? Mi a fenéről beszél? Greenleigh soha nem tenne ilyet. – De igen – erősködött Rayna, és még többet is mondott volna, ha Meade nem teszi a kezét a karjára, hogy visszafogja. – Kérem, tábornok, nem beszélhetnénk meg ezt az irodájában? – javasolta Meade lágyan. – Rendben van, jöjjenek be. Azt hiszem, jobb lesz, ha tisztázzuk ezt az ügyet, mielőtt lerombolják az egyik legjobb tisztem hírnevét. – Az asztalához ment, Rayna és Meade pedig követték. Ahogy a tábornok elfordult, Meade Rayna füléhez hajtotta a fejét. – Nyugodjon le, vagy elsüllyedünk, mielőtt kihajóznánk – suttogta, majd a derekát átfogva az irodába tessékelte a nőt. – Tehát mi ez az elrablási história? – kérdezte Whitlock, miután leültek. Meade azonnal látta, hogy a férfi rögtön védekezni fog, ezért úgy döntött, hogy jobb lesz, ha átveszi a szót, mielőtt Rayna tovább rontja a helyzetüket – Amikor Greenleigh kapitány elfogta a Rancho Verde–i mescalerókat, hatalmas félreértés történt, uram. Raymond Templeton apacs származású, fogadott lánya egy indián ceremónián vett részt a többi indiánnal együtt, amikor megérkeztünk. Apacs ruhában volt, ezért Greenleigh jogosan feltételezte, hogy ő is a mescalerókhoz tartozik. De amikor a félreértés kiderült, nem volt hajlandó elismerni, hogy tévedett. – Nos... – Whitlock zavarban volt, de látszott rajta, hogy kész végsőkig védeni tisztjét. – Ahogy mondta, őrnagy, a tévedés jogos volt. Greenleigh azt a parancsot kapta, hogy az összes mescalerót gyűjtse össze. – Ez így igaz – mondta Rayna vitatkozóan –, de a húgom nem mescalero. – Egy újabb papírköteget nyújtott át. – Itt vannak az örökbefogadási dokumentumok.
138
Constance Bennett
Holdfény ének
Whitlock vonakodva átnézte őket, majd visszaadta. – Nem vagyok ügyvéd, de úgy látom, hogy rendben vannak. – Biztosíthatom, hogy teljesen törvényes örökbefogadás volt – mondta Rayna. – A húgom ugyanolyan állampolgár, mint ön vagy én, uram, mégis a rezervátumban kell élnie akarata ellenére. Whitlock homlokát ráncolta, és a pofaszakállát tépdeste. – Az igazat megvallva, Miss Templeton, az állítólagos húga állampolgársága igencsak vitatható, mivel az indiánoknak nincs törvényes joguk, hogy az országban tartózkodjanak. Rayna ismét vesztett egy kicsit a tartásából. – Tábornok, az „állítólagos” húgom egy... – Egy úri nevelést kapott nő, aki nincs felkészülve a rezervátum! életre – mondta Meade szelíden. – Volt szerencsém néhányszor beszélni vele az úton a rezervátum felé, és elmondhatom, hogy minden vágya az, hogy hazatérhessen. Ezenkívül érthetően aggódik apja miatt. – Templeton nagyon beteg, ugye? – kérdezte a tábornok. Meade bólintott. – Igen, uram. A szíve nem bírta a feszültséget, amikor látta, hogy elviszik a lányát. Ahogy hallom, lassan újra erőre kap, de nem tudom, milyen hatással lesz rá, ha Miss Skylar nem tér haza. – Ezután elmondta, milyen színjátékot kell eljátszani azért, hogy megkíméljék az apát a sokktól, hogy a lányát elrabolták. Whitlock hátradőlt a székén, majd ismét a szakállát kezdte tépkedni. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy ezer jobb dolgot tudna tenni jelen pillanatban. Mielőtt megszólalt volna, Meade tudta, csak az idejüket vesztegették. – Hát ez nagyon sajnálatos, őrnagy, de nem látom, hogy segíthetnék én maguknak – mondta. – Micsoda? – Rayna hirtelen nem kapott levegőt, és a széke szélére húzódott.
139
Constance Bennett
Holdfény ének
– Hallotta, Miss Templeton, nem tehetek semmit. A terület katonai felügyeletét George Crook tábornoknak adták át. Minden ügyet, ami az indiánokkal kapcsolatos, neki kell elintéznie. Ez most már hozzá tartozik. – Ezt nem mondhatja komolyan! – Rayna egy pillanat alatt talpra ugrott, és a tábornok asztalára támaszkodott. – Maga okozta ez a problémát a nevetséges parancsával, hogy a Rancho Verde–i mescalerókat a rezervátumba kell zárni, hát akkor oldja is meg. – Rayna, nyugodj meg! – parancsolta Meade, és ő is felállt. – Nem nyugszom meg. Ez a nagyképű tuskó... – Tessék? – kérdezte felháborodottan Whitlock. – Hallotta. Maga egy nagyképű, érzéketlen... – Rayna, fogd be a szád! – kiáltotta erélyesen Meade, és megragadta a nő karját, mielőtt az még nagyobb ostobaságot követett volna el. – Tábornok, kérem, bocsásson meg neki. Gondolhatja, milyen feszültség nehezedik rá e miatt az ügy miatt... – A fenébe is, ne mentegetőzzön helyettem! – csattant fel Rayna, és kirántotta a karját. – Hogy tud hízelegni egy ilyen embernek. – Én nem hízelgek! – csattant fel Meade, és egyre reménytelenebbnek látta a helyzetet. – Ez az ember a parancsnokom, és nekem tisztelettel kell bánnom vele. – Maga megalázkodhat ez előtt a jelentéktelen paragrafusrágó előtt, de én nem fogok. – De igen, ha azt akarja, hogy Skylart visszakapja. – Ebből elég – dörrent Whitlock hangja. – Én már válaszoltam Miss Templetonnak, és ezt el kell fogadnia. Most pedig vigye el őt innen, őrnagy. Meade–nek sikerült megnyugtatnia magát. – Tábornok, könyörgöm, gondolja át még egyszer. Mivel a maga parancsára
140
Constance Bennett
Holdfény ének
rabolták el Miss Templetont, magának van hatalma visszavonni, függetlenül attól, hogy milyen átszervezések folynak a minisztériumban. Whitlock rábámult. – Őrnagy, adtam magának egy parancsot, és elvárom, hogy teljesítse. Azt akarom, hogy ez a nő elmenjen innen. Ha vissza akarja kapni az indiánt, írjon George Crooknak. Úgy gondolom, nemsokára megérkezik Arizonába, hogy átvegye a parancsnokságot. – Ezzel lehuppant a székébe. – Távozhat, őrnagy. Meade minden erejét összeszedte, hogy kikényszerítsen magából egy gyors tisztelgést. – Jó napot, tábornok. Jöjjön, Rayna – mondta, és megfogta a nő karját. – Itt már semmit sem tehetünk. Rayna nem tudott belenyugodni. Whitlock nyugodtan elbocsátja őket, mintha Skylar jóléte, de még inkább az élete nem jelentene semmit. Bántó jelzők és vádak tolultak a nyelvére, de Meade–nek sikerült kituszkolnia az irodából, mielőtt bármelyiket is hangosan kimondhatta volna. Alig tudta türtőztetni magát, szinte remegett a dühtől, ezért engedte, hogy Meade kivezesse az épületből. – Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? – követelte Rayna, és kitépte karját a szorításból. – Én? – kapkodott levegő után Meade. – Ha még emlékszik, én voltam az, aki megpróbáltam rábeszélni, hogy akkor tárgyaljon Whitlockkal, ha az már jobb kedvében van. Az, hogy Crook tábornok átveszi tőle a parancsnokságot, az annyit jelent, mintha a szemébe mondanák, hogy alkalmatlan a terület katonai felügyeletének biztosítására. – A mostani döntése alapján ez nagyon is találó jellemzés – felelte Rayna hevesen. – Akkor miért nem megy vissza, és mondja meg neki? Biztos vagyok benne, hogy egyből meglágyul majd a szíve.
141
Constance Bennett
Holdfény ének
– Az ördögbe, Ashford őrnagy, hát nem érti, hogy mi történt? – De igen, értem. Nagyon is jól. Whitlockra dühös, és rajtam tölti ki a mérgét. – Ki máson tölthetném ki? Rayna rátapintott a lényegre. – Igaza van – mondta nyugodtan Meade, és szélesre tárta a karját. – Tüzet szüntess! Gyenge kísérlete, hogy humorosra fordítsa a szót, Rayna vesztét okozta. Kudarca és az a tudat, hogy ez milyen hatással lesz Skylarra és apjára, teljesen összetörték. A düh és a gyötrődés miatt zokogás fojtogatta a torkát, könny lepte el a szemét. – Ő, istenem, Meade. Mit csináljak? Hogy mondjam el apának? Mi lesz, ha meghal? – Nem fog meghalni, Rayna – felelte Meade gyengéden, és a nő karját az övébe fonta, amit már oly sokszor szeretett volna, mióta megismerte. Meglepetésére Rayna nem húzódott el, sőt fejét a mellére hajtotta, és hagyta, hogy eleredjenek a könnyei. Meade szorosan magához ölelte, s közben próbált nem figyelni férfiteste azonnali heves reakciójára. Az, hogy megértette aggódását és bánatát, csak fokozták érzéseit. Légy apai, Ashford, emlékeztette magát. Végül is elég öreg vagy ahhoz, hogy az apja legyél. Vagyis majdnem elég öreg. A köztük lévő tizenkét év korkülönbség túl nagy volt ahhoz, hogy egyikük is átlépje. Sajnos azonban Meade nem tudott apai, de még testvéri módon sem közeledni Rayna Templetonhoz. Vigasztaló szavakat suttogott a nő fülébe, és legnagyobb megkönnyebbülésére – és csalódottságára – Rayna gyorsan visszanyerte érzelmei felett az uralmát. Addig, amíg a sírást abbahagyta, engedte, hogy a férfi átölelje, de aztán rögtön elhúzódott. – Sajnálom – mondta, s még mindig szaporán vette a levegőt –, általában nem vagyok bőgős kislány.
142
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem is gondoltam volna magáról – felelte Meade kedvesen, és remélte, hogy ezzel csökkenti a nő zavarát. Most vette csak észre, hogy a díszszemlék terén a katonák őket figyelik. Felajánlotta, hogy elkíséri Raynát a szállodába, és a nő nem ellenkezett. – Most mit fog csinálni? – kérdezte Meade, miután elindultak. Rayna megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Azt hiszem, hazamegyek, és írok Crook tábornoknak. – Még ma délután megérdeklődöm, hogy hol lesz a főhadiszállása. – Köszönöm. – Rayna felnézett Meade– Re, majd gyorsan elkapta a pillantását. Túlságosan zavarban volt amiatt, hogy kitört belőle a zokogás, ezért nem állta a férfi tekintetét. – Ha gondolja, írok egy levelet Crooknak, amibe maga is beleírhatja, amit akar. Az első arizoniai hadjáratán nála szolgáltam, és biztos vagyok benne, hogy még emlékszik rám. Rayna felsóhajtott. Nem érdemelt meg ennyi kedvességet. – Úgy látszik, bármikor átkozom magát, ugyanakkor köszönetet is mondok valamiért. Már nagyon adósa vagyok, őrnagy, de ezt a szívességet nem utasítom vissza. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gondolja, hogy Crook segíteni fog? – Biztos vagyok benne, és magának is azt ajánlom. Crook tábornok az egyik legigazságosabb ember, akit valaha láttam. Ugyanolyan mérges lesz, amikor meghallja a történetet, mint amilyen érzéketlen volt Whitlock. De Rayna... – Várt egy kicsit, amíg a nő várakozóan fel nem nézett rá. – Ez olyan sok időbe fog telni. Crook azonnal intézkedni fog, ha megkapja a levelét, de azt senki sem tudja, hogy az mikor lesz. – Ezzel azt akarja mondani, hogy legyek türelmes? – kérdezte neheztelés nélkül a nő. – Igen.
143
Constance Bennett
Holdfény ének
– A türelem nem az erősségem. – Sajnos, a visszafogottság és a körültekintés sem, pedig mind a háromra szüksége lesz, ha meg akarja nyerni ezt a harcot. Rayna nem érzett magában annyi harci szellemet, hogy megsértődjön. Ehelyett hatalmas bűntudat öntötte el lelkét, ezért elfordította arcát. Az úttest másik oldalát nézte, de semmit sem fogott fel a látottakból. – Akkor ez mind az én hibám? – kérdezte kétségbeesetten. Meade legszívesebben újra a karjába zárta volna. – Nem, Rayna, ne okolja önmagát. – De ha nem gurultam volna dühbe... – Semmi sem történt volna másként – mondta Meade kitartóan. – Semmilyen szava vagy cselekedete nem győzte volna meg Whitlockot. Ő egy nagyképű tuskó még a jobb napjain is. Maga csak az igazat mondta neki, de ha nem mondja, az sem változtatta volna meg a megbeszélés kimenetelét. Rayna halványan, de hálásan rámosolygott. – Csak azért mondja, hogy megnyugtasson, de azért köszönöm. Ha Meade azt gondolta volna, hogy Rayna hisz neki, tiltakozott volna. Mivel azonban látta, hogy nem hisz, így nem vette a fáradságot. Egy pillanatra Rayna minden küzdőszellemét elvesztette, de tudta, ez nem marad így sokáig. – Mikor indul? – kérdezte Meade. A hotel ott állt előttük, ő pedig máris rettegett, hogy elválnak. – Ma este. Van egy vonat Albuquerqube este hatkor. Ott maradok éjszakára, és reggel indulok haza. – Tudja a menetrendet? Rayna bólintott. – Két hetem volt, hogy megtervezzem gyors és dicsőséges hazatérésemet. Azt azonban nem gondoltam, hogy legyőzöttként térek haza.
144
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem győzték le, Rayna. Csak elhalasztották a győzelmét. – Meade előhúzta a zsebóráját. Majdnem két óra volt. – Ha este hatkor indul, akkor még bőven van időm megírni Crooknak a levelet, és elhozni magának a hotelbe. A kórházban még meg kell néznem egy beteget, de két órán belül itt leszek. Megfelel magának? – Természetesen – válaszolta Rayna, amikor megálltak a szálloda bejáratánál. – Akkor a közeli viszontlátásra. – Rendben. Még egyszer köszönöm, őrnagy. – Rayna elindult. – Rayna... A nő megállt és ránézett. – Igen? – Valóban nem a maga hibája volt, higgyen nekem! A férfi szemében csillogó gyengédség majdnem több volt, mint amit Rayna el tudott viselni. – Megpróbálok – felelte, és eltűnt a hotelben.
145
Constance Bennett
Holdfény ének
7. fejezet ______________________________________________ ______ Mire eltelt a két óra, Rayna már összecsomagolt, és csak fel– alá járkált. Gondolt rá, hogy táviratozik anyjának, de kegyetlenségnek tűnt egy ilyen rossz hírt így tudatni. Ki kellett találni valami kíméletes módot arra, hogy közöljék a hírt Raymonddal, mert miután visszatér, nem lehet tovább színlelni. Rayna nagyon szerette volna, ha Ashford őrnagy visszatér vele Rancho Verdébe. Bár önmagának is azt hazudta, hogy kizárólag azért, mert szerette volna, ha egy orvos is van a közelben, amikor apja megtudja a hírt, mégis be kellett vallania, hogy más oka is volt. Az elmúlt két nap alatt az őrnagy szinte el sem mozdult mellőle. Kedves volt, és segítőkész, de legfőképpen elvonta figyelmét a gondokról. Felvidította rossz hangulatát, és erősnek tűnt, amikor Raynának legjobban erőre volt szüksége. Tudta, hogy mindezt csak Skylar kedvéért tette, nem pedig azért, mert valamiféle érzelmek fűzik hozzá. Ezt már több alkalommal is világosan a tudtára hozta, és bár furcsa módon valahogy mindig fel tudta dühíteni, Rayna mégis úgy érezte, hogy hiányozni fog neki. Az állandó csipkelődéseik ellenére úgy tűnt, mintha egy barátot veszítene el. Meade nem sokkal négy után érkezett az ígért levéllel. Késett, de Rayna biztos volt benne, hogy eljön. Behívta a szobába, és miután a férfi átadta a levelet, megkérte, hogy üljön le. Meade azonban mást gondolt. – Meghívom egy könnyű vacsorára – javasolta. – A vonaton nem fog tudni enni.
146
Constance Bennett
Holdfény ének
– Köszönöm, de attól félek, egy falatot sem tudnék most lenyelni. – Mégiscsak jobb, mint itt vagy az állomáson fel–alá járkálni az indulásig – mondta Meade bölcsen. – Azt hiszem, igaza van. Meade elmosolyodott. – Nekem mindig igazam van, nem vette még észre? Egy mosolyt próbált a nő arcára csalni, ami végül sikerült is. – Csak azt vettem észre, hogy maga mindig azt hiszi, hogy igaza van. A kettő nem ugyanaz. – Miért nem vitatjuk ezt meg inkább vacsora közben? Meade felajánlotta karját, Rayna pedig belefonta a kezét. – Rendben, vezessen, MacDuff. Meade felhúzta szemöldökét. – Ismeri Shakespeare–t? – Művelt nő vagyok, nem emlékszik? Átvonultak a hotel éttermébe, és egy könnyű vacsorát rendeltek, amihez, Rayna tudta, alig fog hozzányúlni. Meade egy üveg bordeaux–i bort rendelt, majd várták a vacsorát. – A húga hazatérésére! – mondta Meade, és felemelte a poharát. – Nemsokára – tette hozzá Rayna, és talpas poharát a férfiéhoz érintette. Ittak, majd Rayna szórakozottan elkezdett játszani a pohár szélével. – Őrnagy, milyen esélyem van arra, hogy Skylar megkap egy csomagot, ha küldök neki? – Hát, nem is tudom. Nem hinném, hogy elterjedt szokás, hogy az apacsok küldeményt kapnak, ezért úgy gondolom, attól függ, milyen nagylelkűnek akar Mr. Newsome látszani. Rayna tudta, hogy Meade ezzel jellemezte Skylar viszonyát az indián képviselőhöz. – És ha az ő nevére küldöm a csomagot egy levél kíséretében, amiben könyörgök neki, juttassa el Skylarhoz?
147
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade nem tudta elképzelni, hogy Rayna valamiért is könyörög, de nem volt kétsége afelől, hogy a húgáért mindent megtenne, még könyörögne is, ha erre lenne szükség. – A levél Newsome–nak jó ötlet. Bár én nem tennék semmi olyat a csomagba, ami arra csábítaná, hogy megtartsa magának. – Arra gondoltam, hogy íróeszközt és papírt küldenék, hogy levelezhessünk – mondta Rayna, és ismét elszomorodott. – De akkor bélyegeket is kellene küldenem. Gondolja, őrnagy, hogy Newsome azokat is elkobozná? Meade kinyújtotta a karját, és megfogta Rayna kezét. – Próbálja meg, és meglátja, mi történik. Esetleg küldhet Newsome–nak némi pénzt is, hogy ellensúlyozza a kényelmetlenségeit, mivel Skylar nem hagyhatja el a rezervátumot, hogy feladja a leveleit. Ugyanakkor viszont emlékeztetem, hogy az elnöktől kezdve az Indián Hivatalig mindenki írt levelet Crook tábornoknak. Ha azt hinné, hogy nem hagyná nyugodni ez az ügy a tábornokot, tisztességesen bánna önnel. – Megpróbálom – mondta elszántan Rayna, és előredőlt a székben. – Okos dolog lenne? Gondolja, hogy megengedné, hogy lássam Skylart, ha odautazom? Meade–et már a gondolat is bántotta, hogy egyedül teszi meg ezt a kockázatos utat. – Bölcs dolog lenne megtenni, Rayna? Még ha egy–két napnál nem is marad tovább, akkor is legalább egy–két hétbe telik az út, az is lehet, hogy még többe. Ha még azt is hozzávesszük, milyen veszélyes, akkor is érdemes lenne megkockáztatni, hogy elmulasztja Crook tábornok válaszát? Valakinek meg kell szervezni Skylar hazatérését, ha Crook végre intézkedik, és az apja nincs olyan állapotban, hogy ezt megtegye. Nem beszélve arról, micsoda kárt okozna neki, ha megtudná, hogy egyedül tette meg azt a hosszú és nehéz utat a rezervátumig.
148
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade–nek minden érve jogos volt. Rayna csalódottan dőlt hátra, és lehunyta a szemét, hogy ne csorduljon ki a könnye hirtelen. – Természetesen igaza van. Valóban nincs más választásom, csak várni? – Attól tartok, igen. – Meade újra megemelte poharát. – A türelemre! Rayna nem túl lelkesen, de elismételte a szót, majd barátságos csend ült közéjük, ami meg is maradt a vacsora végéig. Meade megértette, hogy Raynát lekötik gondolatai, s bár szerette volna kirángatni melankolikus némaságából, elismerte, hogy joga van szomorúnak lenni. – Azt hiszem, ez fog a legjobban hiányozni Santa Féből – mondta Meade, ahogy kitöltötte poharaikba az utolsó korty bort is az üvegből. – Micsoda? Meade felemelte a poharát. – A bor. Olyan sokáig ittam azt az ócska bundapálinkát, hogy egészen elfelejtettem, milyen élvezetet nyújthat egy jó bor. Hiányozni fog, ha hazamegyek. Rayna most döbbent rá, hogy semmit sem tud Meade Ashfordról. Valakitől azt hallotta, hogy agglegény, de ez nem számított Raynának. Többnyire úgy gondolta, hogy a férfi attól kezdve létezik, hogy ők találkoztak, és arra nem gondolt, hogy azelőtt is élt, mielőtt őt pártfogolni kezdte volna. – Hol van az otthona? – kérdezte érdeklődve. – Arizonában – felelte Meade. – Vagyis ott lesz, ha néhány hónap múlva leszerelek. – Nem hivatalos katona? – Egykor az akartam lenni, de ma már a gondolatától is rosszul vagyok. Alig várom, hogy itt hagyjam a hadsereget. – Akkor miért nem most lép ki?
149
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade egy fintort vágott, majd elmagyarázta, milyen cserét hajtott végre a hadseregben, két év plusz katonai szolgálatot megváltott azzal, hogy egy sebészeti tanfolyamra jelentkezett. – És mit fog csinálni, ha letelik az idő? – kérdezte Rayna. – Úri földbirtokos leszek – jelentette be a férfi jelentőségteljesen, mire Rayna nevetni kezdett. – Mi olyan mulatságos? – Próbálom elképzelni, amint a mocsárból húz ki állatokat, vagy éppen patkókat válogat – válaszolta Rayna még mindig nevetve. – Nem hiszem, hogy tudja, mi a különbség a bélyegzővas és a nyalató között. Meade határtalanul boldog volt, hogy Raynát jókedvűnek látja. – De igenis, tudom. És ami a mocsárból való kihúzást illeti, én azt mondtam, hogy úri földbirtokos akarok lenni, nem emlékszik? A kihúzást és a kiválogatást majd azokra hagyom, akik értenek hozzá. – Amíg maga jófajta bort szürcsölget a verandán? – Pontosan. – Egy éven belül tönkre fog menni – jósolta Rayna. – Nem valószínű. Egy lexikon tele van mindazzal, amit nem tudok a gazdálkodásról, de a sógorom, Case Longstreet egy zseni, és nemcsak egy téren – mondta Meade rejtélyesen, s közben arra gondolt, amit Case néhány hónapja jósolt neki. Tökéletesen igaza volt Crook visszatérésével kapcsolatban. Megdöbbentő. – Tehát a sógorával együtt kezdenek bele az üzletbe? – kérdezte Rayna. – Már bele is kezdtünk. Amikor nyolc évvel ezelőtt Case elvette a nővéremet, Libbyt, közösen vettünk egy hatalmas földet. Köztünk legyen mondva, az én tőkém és az ő hozzáértése segítségével felvirágoztattuk a birtokot. Nem akkora, mint
150
Constance Bennett
Holdfény ének
Rancho Verde, de hát itt délnyugaton kevés hasonló nagybirtok van, mint a maguké. Rayna mosolya köszönet volt a bókért. – Hogy hívják a birtokát? És hol van? – Eagle Creeknek hívják, és a Fehér–hegytől és a San Carlos indián rezervátumtól nyugatra fekszik. – Igazán? – kérdezte Rayna, akire nagy hatással volt ez a kijelentés. – Meglep, hogy valaki szándékosan választ egy rezervátum melletti területet. Meade felhajtotta a bort. – Az igazat megvallva Case akarta így. – Egy pillanatig habozott, majd dühös lett magára, amiért fél bevallani az igazságot. – Tudja, a sógorom egy fehér–hegyi apacs. Tíz–tizenkét éves korában árvaságra jutott, és egy határ menti ember, Jedidiah Longstreet nevelte fel, de Case mindig ápolta és hangsúlyozta kötődését az indiánokhoz. Egyfajta legendának tartják őt. Rayna mosolya szélesebb lett. – Úgy tűnik, van bennünk valami közös vonás. Meade elmondhatta volna, mennyire ellene volt annak, hogy egy apaccsal kerüljön rokonságba, de ez több magyarázatot igényelt volna, mint amibe most bele akart menni. – Úgy tűnik, valóban – csak ennyit felelt. Rayna még számos általános kérdést tett fel arról az időről, amit a férfi a hadseregben töltött, és hogy miért vállalta a katonaságot egy magánrendelő helyett. Ezután a nővéréről és családja többi tagjáról kezdett érdeklődni. Meade válaszai valahogy felületesek voltak, egy idealista fiatal férfi képe, akinek az életfelfogása gyökeresen megváltozott annak hatására, hogy katonai sebészorvos lett. Cinikus lett, és úgy érezte, idő előtt megöregedett. Úgy tűnt, hogy egyetlen öröme az életben a nővére, Libby és kis családja volt.
151
Constance Bennett
Holdfény ének
– Miért nem nősült meg soha? – kérdezte Rayna, és remélte, hogy a férfi nem sértődik meg a túlságosan személyes kérdés hallatán. – A házasság intézménye nem tetszik nekem – felelte Meade, és rögtön meg is fordította a beszélgetést. – És magával mi a helyzet? Miért nem teszi már pokollá egy szegény ember életét? Rayna visszafojtott egy mosolyt, – Az én véleményem a magáéhoz hasonló, őrnagy. Nem tetszik nekem ez az intézmény, és még nem találkoztam olyan férfival, akit eléggé tiszteltem volna ahhoz, hogy megváltoztassam a véleményemet. – Úgy érti, hogy még nem találkozott olyan szívós férfival, aki tudott volna bánni magával? – Nem akarom, hogy valahogy is bánjanak velem. Ha valaha férjhez megyek, azt szeretném, hogy a férjem a társának tekintsen, aki egyenlő vele. Őszintén szólva ez még nem történt meg velem. Mióta az eszemet tudom, apám mellett dolgoztam Rancho Verdén, és ezentúl is ezt akarom folytatni. Ez idáig azok a férfiak, akik komoly érdeklődést tanúsítottak irántam, mind Raymond Templeton örökösei szerettek volna lenni. – Ezt nehezen tudom elhinni – mondta Meade, miközben a nő kecses ívű szemöldökét és állának nemes vonalát tanulmányozta. – Nincs olyan férfi, aki ha egy ilyen gyönyörű nőre néz, mint maga, csak földet és marhákat lát. A bóktól Rayna egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Kö–kö– szönöm – suttogta egy perc múlva. Meade átkozta magát, amiért hangot adott gondolatainak. – Nem kell megköszönnie. Csak azt mondtam, ami nyilvánvaló, és azt akartam vele kifejezni, hogy ha eddig nem a megfelelő udvarlókat vonzotta magához, azért csakis a természete a felelős, nem pedig a külseje. Ez a téma lassanként tréfálkozásba ment át, mivel Meade megpróbálta könnyedebben felfogni a dolgot, miután látta, hogy
152
Constance Bennett
Holdfény ének
a nő túl komolyan vette a bókot. Ha Rayna nem lett volna érzelmileg olyan sebezhető, ugyanígy lepergett róla ez a megjegyzés, mint máskor, de most úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. – Bocsásson meg, őrnagy, de azt hiszem, ideje indulnom az állomásra – mondta, és hátratolta a székét. – Rayna, várjon! Nagyon sajnálom – mondta Meade, miután rájött, hogy megbántotta. – Csak tréfának szántam. – Tudom – felelte Rayna. – Csak nem úgy sült el. – Bocsánatot kérek. – Nem szükséges. – Felemelkedett, mire Meade is felállt. – Köszönöm a vacsorát, őrnagy. És minden más kedvességét is. – Kezét nyújtotta a férfinak, de az nem fogadta el. – Szeretném kikísérni az állomásra, – Nem kell fáradnia. Már így is túl sokat tett értem. – Nem fáradság – ragaszkodott a véleményéhez Meade. – Nem engedhette, hogy így menjen el. Rayna látta, hogy nincs értelme vitatkozni, ezért megvárta, amíg a férfi kifizeti a számlát. A folyosón Meade megállított egy hordárt, és felküldte Rayna szobájába a csomagjaiért, mialatt kocsit rendelt. – Ha nem bánja, szeretnék még egyszer körülnézni a szobámban, hogy biztosan nem felejtettem ott semmit – mondta Meade–nek. – Természetesen – felelte a férfi, és végig Rayna mellett maradt, amíg felmentek az emeletre. Az ajtóban beleütköztek a felpakolt hordárba, akit Meade utasított, hogy vigye le a csomagokat a bejáratnál várakozó kocsiba. Az ajtó mellett várt, amíg Rayna körbejárta a szobát, és amikor a hálószobából látta kijönni, megpillantott kezében egy könyvet. – Rátalált a kincsre?
153
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna felemelte a kötetet. – Elizabeth Barret Browning. Az éjjeli asztalkán hagytam. – Browning? – Meade kinyújtotta a nyakát, hogy lássa a könyvet. – Maga mégis romantikus, Rayna? Meade megpróbált barátságos és udvarias lenni, de Rayna nem volt tréfálkozós kedvében. – Skylar kedvence – mondta védekezően. – Nem a magáé? – Mit kezdene egy nő egy verseskötettel, akinek ilyen csipkelődős a természete? Meade nehezen sóhajtott, lehajtotta a fejét, és csak egy perc múlva emelte fel. – Bocsánatot kérek, Rayna. Azt hittem, hogy már szabadon beszélhetünk erről a témáról. Nem akartam megbántani. – Nem bántott meg. – De igen, és jogosan érzi így. Durva voltam. – Egy lépést tett a nő felé. – Mondja, hogy megbocsát, és akkor jó barátokként válunk el az állomáson. Meade nyílt őszintesége lefegyverezte Raynát. A férfi valóban jó barátjának tartotta őt. Valami különös oknál fogva ettől könnyek gyűltek a szemébe. – Megbocsátok. Soha nem kellett volna a sértéseket szó szerint vennem. – Így már jobb – szólt Meade mosolyogva, és felemelte a nő állát, hogy a szemébe nézzen. – Másképp el sem engedtem volna. – Miért nem? Nem valószínű, hogy még viszontlátjuk egymást – mondta Rayna, és beleszúrt a szomorúság, ahogy rádöbbent, mennyire igaz, amit mondott. Meade hirtelen alig kapott levegőt. – Pontosan ezért nem engedtem volna el mérgesen. – Lehajtotta a fejét, hogy egy tökéletesen tisztességes, atyai csókot adjon arcára, de amikor Rayna kérdően oldalra fordította a fejét, és Meade meglátta
154
Constance Bennett
Holdfény ének
szemében a könnyeket, minden atyai érzése elszállt Ajka könnyedén a nőéhez ért, és érezte, elveszett. Mielőtt rájött volna, mit tesz, karjába ölelte Raynát Rayna meglepődött a férfi hirtelen kimutatott szeretetén, de semmi a világon nem kényszeríthette volna, hogy elhúzódjon a csókja elől. Meade hevesen csapott le az ajkaira, mire Rayna ugyanolyan hevesen válaszolt. Lélegzetelállító sajgás áradt szét a testében, a férfihoz simult, karjával átölelte széles vállát, mire a csók olyanná mélyült, amilyet Rayna még nem tapasztalt életében. Érzéki volt, és csodálatos. Egész lényét megrázta, mire még szomjasabban szorította a férfit. Halkan felsóhajtott, és a torkából feltörő rekedt hang összekeveredett Meade hasonló nyögésével. Aztán hirtelen vége volt. Meade szája már nem ért az övéhez, karja már nem ölelte át. Hátralépett, Rayna pedig minden erejét összeszedte, hogy ne rogyjon össze. – Sajnálom – mondta sietve a férfi, és szégyellte viselkedését. – Nagy vétek volt, Rayna, bocsásson meg. A nőnek néhány pillanatra volt szüksége, hogy meg tudjon szólalni. – Nem emlékszem, hogy tiltakoztam, Meade. Ahogy kiejtette a nevét, a férfi legszívesebben ismét a karjába zárta volna, de nem tehette. Lehetetlen volt. Nevetséges. – Pedig azt kellett volna tennie – szidta magát. – Jó isten, Rayna, az apja lehetnék. – Nem igaz – felelte a nő, és úgy érezte, hogy megint vitázni fognak valamin, de pontosan nem tudta, min. De nem akart veszekedni éppen most, amikor vére a leggyönyörűbb csalódottsággal izzott. – Meade, maga még közel sem olyan idős, hogy az apám lehessen. – De igen, és magának nem kellene férfiakat fogadnia a szobájában, amikor nincs magával gardedám.
155
Constance Bennett
Holdfény ének
Úgy beszélt a tisztességről, mint ahogy apja tenné, de Raynát ahelyett, hogy bosszantotta volna, egyenesen szórakoztatta. A férfi zavarban volt, mert megcsókolta. Nem tehetett róla, de ezen mosolyognia kellett. – Ó igazán? Akkor felhívná a szobalányt vagy a portást, hogy jelen legyenek a közvetkező csóknál? – Nem lesz következő csók, Rayna – mondta Meade szigorúan. – Magát próbálja meggyőzni, vagy engem? Meade fájdalmas izgalmat érzett ágyékában, és ez felmérgesítette. – Ne legyen kihívó! Nem áll jól magának, én pedig nem vagyok ilyen kedvemben. – Az ajtó felé indult. – Jöjjön. El kell érnie a vonatát. Ez visszazökkentette Raynát a valóságba, és ezután a helyzet már nem tűnt sem mulatságosnak, sem izgalmasnak, hiszen az volt az igazság, hogy ez a csók valóban az utolsó volt. – Jön már? – kérdezte Meade, és kitárta az ajtót. Rayna nem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen, ezért hagyta, hogy Meade a kocsihoz kísérje. Néhány perc múlva feltette a vonatra, és egy rövid atyai búcsúszó után hamar elfordult. Rayna remélte, hogy titokban érkezik majd haza Rancho Verdébe, és mielőtt még apja megtudná, előbb anyjával tudja közölni a lesújtó hírt. Azonban még ez a kis öröm sem adatott meg neki. Az egyik szolga meglátta, hogy jön, ezért még azelőtt, hogy elért volna a cselédházakhoz, mindenki, még Raymond is tudta, hogy hazatért. Apja napi mozgása csak néhány rövid sétára korlátozódott az udvaron, most mégis talpon volt, és az ajtóban várta lányát. Mellette állt Collie, aki mindent megtett, hogy visszacsábítsa a házba.
156
Constance Bennett
Holdfény ének
– Rayna drágám! – Raymond kitárta karját, Rayna pedig repült felé, szorosan magához ölelte apját, fejét a mellkasába temette. Vékony volt, és sápadt, de élt. – Ó, apa, olyan jó megint itthon lenni! – Elengedte apját, hogy anyját is megölelje, de a szemébe nézni nem tudott. – Hol van Skylar? – kérdezte Raymond, amint Rayna egyik karjával átölelte a derekát. – Gyere be, apa – javasolta, és megpróbált mosolyogni. – Beszélnünk kell, és nem akarom próbára tenni az erődet. – Hol van Skylar? – ismételte meg kérdését Raymond, és lecövekelt makacsul, mint egy öszvér, nem engedte, hogy Rayna bevezesse a házba. – Apa... – A fenébe is, Rayna Louise, beszélj! – Fogok, apa, de előbb be kell jönnöd és lefeküdnöd. – Igaza van, Raymond, kérlek! – könyörgött Collie. – Nem élném túl, ha megint visszaesnél. Kérlek, gyere be. Raymond feleségéről lányára nézett, majd a kedvükért engedett. – Skylar nincs veled, ugye? – kérdezte, miközben hagyta, hogy a két nő betámogassa a házba, mint egy béna öregembert. De körülbelül így is érezte magát. – Nem is volt Santa Fében, ugye? – Nem, apa – felelte Rayna. – Az ördögbe – dünnyögte. – Tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor búcsú nélkül mentél el. Az a gazember Greenleigh elvitte őt is, ugye? – Igen. A beszélgetés láthatóan kiszívta minden energiáját, és addig nem is tudott újra megszólalni, amíg le nem fektették a földszinti szobában, mely az utóbbi néhány hét alatt a börtöne lett. Miután a két nő leült mellé az ágyra, Raymond követelőzve
157
Constance Bennett
Holdfény ének
így szólt. – Most azonnal mondjátok meg, mi folyik itt, de ki ne hagyjatok semmilyen apró részletet! Rayna Collie segítségével elmesélte, hogy rabolták el Skylart, és hogy biztonságban a mescalero rezervátumba szállították. – Mi az öreg istenért nem mondtatok nekem semmit? – kérdezte, és vádlón nézett feleségére. – Azért, mert Ashford őrnagy attól félt, hogy nem éled túl a megrázkódtatást – felelte Collie, és szilárdan tartotta magát. – Az egyik lányomat most rabolták el, nem viseltem volna el, ha téged is elveszítettelek volna. A hazugság tűnt az egyetlen megoldásnak, hogy megmentsem az életedet, és nem sajnálom, hogy meg kellett tennem. Raymond kinyújtotta a kezét, és megfogta a feleségéét. – Semmi baj, megértelek. Nem voltam abban az állapotban, hogy Santa Fébe mehessek, visszahozni Skylart. – Raynára pillantott. – Sajnálom, hogy neked kellett mindezt megtenned, drágám. – Tudod, apa, hogy Skylarért mindenre képes vagyok – mondta Rayna, de hangja elcsuklott, majdnem elkezdett sírni, ezért inkább elfordította a tekintetét. – De mindkettőtöknek csalódást okoztam. Raymond nem szokott hozzá, hogy lányát ilyennek lássa, s ez most úgy megrémítette, mint a gondolat, hogy Skylar védtelenül él az apacsok között a rezervátumban. – Mit akarsz ezzel mondani, kicsim? Mi történt Whitlock tábornoknál? Collie szívébe is félelem nyilallt. – Beszéltél vele, ugye? Biztosan elintézte, hogy Skylart szabadon engedjék. – Sajnálom, anya. Beszéltem vele, de... nem csinált semmit. – Ó, édes istenem! – suttogta Collie, mire Rayna sietve elmagyarázta, milyen átalakítások történtek, és hogy Whitlock egyre az hajtogatta, hogy mindössze csak egy levelet tud írni
158
Constance Bennett
Holdfény ének
Crook tábornoknak. Azt is elmondta, milyen nagy segítséget nyújtott neki Meade. – Mielőtt eljöttem, Ashford őrnagytól megtudtam, hogy Crook főhadiszállása Fort Whipple–ben lesz. Meade, aki a tábornok alatt szolgált, levelet írt neki, és van még egy kérelmem Denning kormányzótól. Tegnap este megírtam Crooknak a levelet, és az egész csomagot ma reggel Al– buquerque–ben postára adtam. – Akkor nem tehetünk mást, várunk – mondta Collie. – Skylarnak is írok, hogy tudja, mit teszünk a kiszabadításáért – mondta Rayna. – Gondoltam, ha küldök neki írószerszámot és papírt, levelezhetnénk, ami nagyon sokat segítene mindannyiunknak. – Ez nagyon jó ötlet – csillant fel Collie szeme, de egy pillanat múlva hősies tartása szertefoszlott, könnyek csorogtak le arcán. – Ó, én szegény Skylarom. Szegény kislányom – zokogta. – Jól van, jól van, Collie. Nemsokára itthon lesz megint. Raymond magához húzta, és mindketten szorosan átölelték egymást. Bár nem akarták, de közelségük láttán Rayna feleslegesnek érezte magát, ezért kisurrant a szobából. Megállt az ajtó mögött, ajkát összeharapta, nehogy ő is sírni kezdjen, miközben anyja zokogását és apja üres vigasztaló szavait hallgatta, Messziről mintha húga hangját hallotta volna, ahogy csendesen könyörög neki, hogy jöjjön hamar, és vigye haza. Nem tudta tovább visszafojtani a torkát fojtogató zokogást. – Megpróbálok, Skylar. Megpróbálok – suttogta. Libby Longstreet kilépett a verandára, és borzongás futott végig a hátán, ahogy a pontnyi fénysugarat nézte fent a Windwalk–fennsíkon. Az emeleten Jenny és Lucas mélyen
159
Constance Bennett
Holdfény ének
aludtak. A ház csendes volt, az égen ragyogtak a csillagok. Libbynek hihetetlennek tűnt, hogy eddigi békés életük hamarosan gyökeresen megváltozik, de tudta, a felfordulás olyan biztosan bekövetkezik, mint amilyen biztos, hogy holnap felkel a nap. George Crook ma érkezett meg Eagle Creekbe. Libby meglepődött, de örült is, hogy újra látja a tábornokot, aki melegen üdvözölte őt. Egy nagypapa büszkeségével hajolt Libby két gyönyörű gyereke fölé, és nyolc évvel ezelőtti találkozásukat emlegette fel, amikor a nő megdöbbentett egy sereg tisztet és feleségeiket azzal, milyen liberálisan gondolkozik az indiánokról. Crook elmondta, mennyire örül, hogy Libbyt boldognak látja... és természetesen szerette volna látni Case–t. Libby átkozta magát, miért nem kérdezte a tábornokot látogatása céljáról akkor, amikor először pillantotta meg egy kis csapat lovas katona élén. Tudhatta volna azonnal, hogy a férjéért jött. De nem tudta, valószínűleg azért, mert nem akarta tudni. Nem akart arra gondolni, hogy Case esetleg elmehet. Most azonban nem volt más választása, mint szembenézni a tényekkel. Case órák óta beszélgetett már a tábornokkal. Libby, bár nem volt ott, tudta, miről volt szó. Ha Crook el akarja fogni Geronimót, apacs felderítőkre lesz szüksége, és nyolc évvel ezelőtt Case Longstreet volt a legjobb Szürke Róka seregében. Crook bízott benne, és a fehér–hegyi apacs is bízott a tábornokban. Ha Case beáll a hadseregbe, a többi harcos is követni fogja példáját. A gondolatra, hogy férje csatába készül, félelem nyilallt Libby szívébe. Nehéz és veszélyes hadjárat lesz, mert Geronimo ezúttal nem fogja egykönnyen megadni magát. Sok ember el fog pusztulni.
160
Constance Bennett
Holdfény ének
Természetesen nemcsak Geronimo okozott gondot Crooknak. Még azok az apacsok is meglehetősen elégedetlenek voltak, akik nem lázadtak fel. Kevés élelmük volt, és a fehér ember nagyon régóta nem tartotta meg az ígéretét. Számos apacs törzs – melyek között gyakran ellenséges volt a viszony – a fehér– hegyi, San carlos–i és a Rio Altó–i rezervátumban gyülekezett, ami még nagyobb veszélyt jelentett. Az egész terület egy forrongó katlanhoz hasonlított, melyet megbolygatott Geronimo szökése és brutális támadásai délen. Libby hallott kósza híreket arról, hogy úgynevezett „polgári bizottságok” alakultak Arizonában, számos városban. Korábban az ilyen bizottságok voltak felelősek a legszörnyűbb mészárlásokért, melyek valaha is megtörténtek ezen a vidéken. Az indián problémák megoldásának ürügyén követték el mindazt, amit tettek, a sajtóban pedig hősökként emlegették őket, miközben ezek az emberek többnyire csak kapzsi, részeges cowboyok voltak, aki csak valamivel dicsekedni akartak. Libby gyakran félt attól, hogy egy ilyen bizottság Eagle Creekre is lecsap, hiszen Case számos rezervátumbeli apacsot alkalmazott háziszolgaként a birtokon. Case–t tisztelték a szomszédai, de ahhoz, hogy kitörjön a baj, elég lett volna egyetlen részeg, vakbuzgó alak, aki nem tudja, mennyit tett Case azért, hogy fenntartsa a békét az apacsok és a birtokosok között ezen a vidéken. Ha Case elmegy Crookkal... Libby nem akart erre gondolni. Túl fájdalmas lett volna. Mégis tudta, egyszer szembe kell néznie a félelmével. A fennsíkon pislákoló fény felé nézett újra, és azon gondolkozott, vajon milyen tanácsot kap Case az apacs szellemtől, akihez imádkozik. Mit mond majd neki: menjen vagy maradjon? Case ma még nem adott választ Crooknak, majd holnap vagy holnapután ad, amikor ellovagol a tábornok ideiglenes szálláshelyére Fort Apache–ba. Aznap este vagy
161
Constance Bennett
Holdfény ének
hazajön, vagy nagyon hosszú időre elmegy – ha egyáltalán még hazajön egyszer. – Kérlek, istenem, ne engedd elmenni! – suttogta. Összehúzta magán a kendőjét, hogy elűzze jeges félelmét, leült a verandán lévő hintaszékbe, és várt, még jóval azután is, hogy a fennsíkon kialudt a fény. Amikor Case végül előlépett a sötétből, egyikük sem lepődött meg, hogy a másikat ott találja. – Döntöttél? – kérdezte Libby csendesen, miközben férje a lépcsőn jött lefelé. Case leült a veranda szélére, hátával egy oszlopnak támaszkodott, szembe feleségével. – Igen. – Elmész? – kérdezte Libby lélegzetvisszafojtva. – Igen. Libby lenézett kezére, s próbálta visszatartani könnyeit. Ha Case egyszer eldöntött valamit, akkor Libby bármit is mond, nem tudja rábírni arra, hogy megváltoztassa döntését, ezért nem is akart lealacsonyodni odáig, hogy megpróbálja. Amióta először meglátta Casét, úgy fogadta el, ahogy volt, és ez az évek múltán sem változott. Műveltsége és a fehér ember világáról szerzett ismeretei ellenére Case szíve mélyén még mindig apacs volt. Bátor volt, büszke, erős, szerető férj és odaadó apa. Két világ határán egyensúlyozott, és tudta, egyikhez sem tartozik igazán. Ők ketten kialakítottak egy helyet maguknak, ami csak az övék volt, és ha férjének egyszer mennie kell, Libby tudta, hogy alapos oka van rá, és neki nincs joga kétségbe vonni döntése jogosságát. Case tizenkét éves korában lépett a bosszú mezejére, amikor brutálisan megölték szüleit, és ez az út vezette a fehér ember világába. Jedidiah Longstreet segítségével megtanult angolul – nemcsak beszélni, de írni és olvasni is. Megtanulta a viselkedési módokat és a szokásokat. A keleti parton is volt már néhány városban.
162
Constance Bennett
Holdfény ének
Titokzatos látomásai vezérelték, melyeket Libby még most sem értett, de ez kötötte őt az indiánokhoz. Türelmesen várt addig, amíg el nem jön az idő, hogy bosszút álljon a chiricahua renegáton, aki megölte szüleit, és elrabolta ötéves húgát. Gato, a renegát már meghalt, és nyolc csodálatos éve Case nyugodt volt. Az utóbbi időben azonban Libby érzett valami nyugtalanságot férjében. De csak most értette meg, hogy miért. – Tudtad, hogy Crook visszatér, ugye? – kérdezte s közben nem nézett rá. – Láttad a látomásodban. – Igen. – Miért nem mondtad el nekem? – Mert én sem értettem mindent, amit láttam, és nem akartam felderítő lenni a seregében. Az én helyem itt van veletek. Libby felnézett. – Akkor miért mész el? Case egy pillanatig hallgatott, majd így szólt. – Reggeli Csillag. Libby megdöbbent. Case évek óta nem mondta ki ezt a nevet. – A húgod? Mi köze van Crookhoz és Geronimóhoz? – Nem tudom, szerelmem, de van köztük valami összefüggés. Libby átsétált a verandán, és leült férje mellé. – Mit láttál? Case homlokát ráncolta, és megfogta Libby kezét. – Nem is az a fontos, hogy mit láttam, inkább az, hogy mit éreztem. – Megrázta a fejét. – Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy meghalt a húgom, még sokkal azelőtt, hogy veled találkoztam. Miután Gato elrabolta, Jedidiahval kerestük, de semmi nyomát nem találtuk. Gato mexikói rabszolga-kereskedőknek adta el, és azután mintha a föld nyelte volna el. Libby óvatosan megérintette az egyszerű faragású medált, ami egy szarvasbőr szíjon lógott a nyakában. Annyira hozzánőtt, hogy néha szinte el is felejtette, hogy ott van. A gyönyörű Viharsas–nyaklánc dísztelen változata volt. Azé a láncé, melyet Gato lopott el azon a napon, amikor megölte Case szüleit. Case
163
Constance Bennett
Holdfény ének
ezért készítette ezt, hogy így fejezze ki szeretetét meggyilkolt családja iránt, és még azután is, hogy az eredeti visszakerült hozzá, az egyszerű másolatot hordta, mintegy kegyeletként eltűnt húga iránt. A lány életét egy sastoll jelképezte, mely a medálról lógott. – És most már hiszed, hogy életben van? – kérdezte Libby, és imádkozott, hogy igaza legyen. Közel húsz éve, hogy Case utoljára látta testvérét, de Libby tudta, azóta is bánkódik utána, hiszen sorsa oly sokáig fájdalmas rejtély volt számukra. – Igen, és ha Crookhoz beállok, az valahogyan elvezet hozzá, úgy, ahogy hozzád is... és Gatóhoz is elvezetett nyolc évvel ezelőtt. Libby megfogta Case kezét, és ujjait az övébe fonta. – Akkor nem tehetsz mást, el kell menned Crookkal. Case megszorította felesége kezét, és megcsókolta halántékát. – Tudtam, hogy meg fogod érteni, szerelmem – suttogta. – Mikor indulsz? – Holnap elmegyek Crookhoz. Megígértem, hogy én leszek a tolmács, ha a többi apaccsal beszél. – Mikor kezdődik a hadjárat Geronimo ellen? – Crook még nem tudja, de valószínű, nem a közeljövőben. Addig itt maradok, amíg el nem kezdődik. Libby megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehet, hogy hónapokba telik, amíg Crook felkészül. Case átölelte feleségét. – Ha elmegyek, megkérem Jedidiahot, hogy maradjon itt veled és a gyerekekkel. – Jó. – Libby rámosolygott, és örült, hogy régi barátjuk itt lesz a közelükben. Jedidiah kis háza nem volt messze tőlük, de a férfi az utóbbi időben egyre több időt töltött a hegyekben. – De túl sokat van távol. – Meade is nemsokára hazatér – Emlékeztette a nőt. – Nem leszel egyedül, szerelmem, erről gondoskodom.
164
Constance Bennett
Holdfény ének
– Tudom. Case kezébe fogta Libby állát, és az arcához emelte. – Te vagy az életem, Libby – mondta gyengéden –, ha azt mondod, maradjak, maradok. – Tudom, drágám – felelte. – Éppen ezért sose kérnélek rá. Case szorosan átölelte, és egy hosszú, gyengéd csókban eggyé vált szellemük, lelkük és életük.
165
Constance Bennett
Holdfény ének
8. fejezet ______________________________________________ ______ Drága húgom! írom neked ezt a levelet, de nem tudom, eljut–e majd hozzád. Könyörgöm Newsome–nak, hogy adja át neked, és csak reménykedni tudok, hogy megkönyörül rajtunk, és eljuttatja hozzád a levelet és a csomagot, amit küldtem. Apa él, és minden nappal egyre erősebb lesz. Tudom, hogy nagyon aggódsz érte, de most már megnyugodhatsz. Szeretne újra olyan tevékeny lenni, mint azelőtt, de úgy tűnik, beletörődött, hogy gyenge szíve némi változást hoz majd életmódjában. Természetesen szörnyen aggódik érted, és mi is mindannyian kétségbeesve várunk arra, hogy valami hírt kapjunk felőled, hogy hogy boldogulsz. Szeretünk és hiányzol, drága Skylar, mindent megteszünk, hogy kiszabadítsunk onnan. Bárcsak mondhatnám, hogy nemsokára, de úgy tűnik, elveszünk a bürokratizmus útvesztőjében. Whitlock tábornok Santa Fében nem tudott segíteni, ezért levelezést kell kezdenem... Skylar szemét elborították a könnyek, a szavak elmosódtak a papíron, ezért megállt egy pillanatra az olvasásban. Már másodjára olvasta Rayna levelét azóta, hogy körülbelül egy órája Newsome átadta neki a csomaggal együtt. Skylar szinte felfalta szemével ezt a levelet és anyjáét is, valamint az apjától érkező rövid üzenetet, mely bizonyította, hogy még él. A boldogság, hogy ezt megtudta, bőven elég volt ahhoz, hogy
166
Constance Bennett
Holdfény ének
elfeledtesse a rossz hírt, amiről Rayna írt neki. Skylar most már mindent kibírt, mert tudta, hogy apja él. Hosszú idő után végre kézzelfogható kapcsolata volt a családjával. Könnyes szemmel, mosolyogva megfogta az íróeszközöket, amiket Rayna küldött. A szekér szélén feküdtek, amit a verdék vittek, hogy az élelmet abba gyűjtsék. De a szekér még üres volt. Barátai a sorban álltak, hogy megkapják a heti élelmiszeradagjukat, és Skylar tudta, csatlakoznia kellene hozzájuk, de nem volt képes megmozdulni. Rayna levelét akarta ízlelgetni, ezért felszárította könnyeit, és újra olvasni kezdett arról, hogyan szervezték át a katonai főhadiszállást, hogy várta Rayna Santa Fében Whitlock tábornok visszatérését, és hogy Ashford őrnagy milyen kedves és segítőkész volt. Levele végén Rayna az ígérte, hogy még írni fog, mire Skylar elmosolyodott. Rayna utált levelet írni, de Skylar biztos volt benne, hogy kapni fog még otthonról levelet. De hogy mikor, azt senki meg nem mondhatta, hiszen ez a csomag is három hét múlva érkezett meg. Skylar nem tudta, de nem is érdekelte őt, hogy a postai kézbesítés – a nagy távolság – vagy Newsome hanyagsága miatt tartott ilyen sokáig. A csomag itt volt, és csak ez számított. Már alig várta, hogy visszatérjen a táborba, és levelet írjon a családjának. Amikor másodjára is elolvasta Rayna levelét, felnézett és észrevette, hogy Gatana őt figyeli. Nem halogathatta tovább, oda kellett mennie a sorbanállókhoz. Megragadta a csomagot, és átsietett a szekerek között. Már félúton volt, amikor az ügynökség irodájánál szokatlan tömörülést vett észre. Közelebb érve megpillantotta Naka'yent és néhány alfőnököt. Sun Hawk is ott volt, valamint Frank Hawley is, az indián képviselő beosztottja, aki szánalmas tolmácsként vett részt a társalgásban.
167
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar már távolról is látta, hogy Naka'yen izgatott. Emelt hangon beszélt, de szavait nem lehetett kivenni. Nem kellett hallania, mit mond, Skylar anélkül is tudta, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdezte Gatanához sietve. – Nem tudom – felelte az idős asszony, és arcán nyugtalanság tükröződött. A többiek, akik észrevették a tömörülést, odasiettek az indián főnökhöz. Skylar is követte őket. Gatana próbálta visszatartani, kezét a lány karjára téve, de Skylar gyengéden lerázta magáról a kezet, és elindult. – Nem megyünk el innen! Ez a mi földünk! – kiáltotta Naka'yen Newsome–nak. – Csak ez maradt már nekünk. A fehér ember mindent elvett tőlünk, csak ezt a kis földet hagyta meg nekünk. Nincsenek többé vadászmezőink, és nincs elegendő élelmünk. Nem megyünk el! Elmenni? Hová? – kérdezte magában Skylar, és kétségbeesetten szorította melléhez a levelet és a csomagot. A tömegben felerősödött a zajongás, ahogy Hawley lefordította Naka'yen szavait. Skylar meggyorsította lépteit, átverekedte magát az egyre növekvő tömegen, míg végül Sun Hawk és Newsome közé nem ért. – Mi folyik itt? – kérdezte az indián képviselőt. – Próbálom megmagyarázni a főnöknek, hogy az ügynökséget itt bezárják. – Bezárják? – Igen – felelte Newsome, és semmivel sem volt boldogabb, mint az apacsok. –– Az összes mescalerót át kell szállítani Arizonába, a Rio Altó–i ügynökséghez. Skylar megrémült. – De hát ez képtelenség! Miért? – Pusztuljak el, ha tudom – csattant fel Newsome. – Valahogy az átszerveződésekkel függ össze. Megpróbálják az
168
Constance Bennett
Holdfény ének
összes apacsot egy helyre tömöríteni, mert így könnyebb őket kordában tartani. – Úgy érti, az apacsoknak nem lesz többé saját földjük? Más törzsekkel fognak együtt élni egy rezervátumban? – kérdezte Skylar, és próbálta megérteni a helyzetet. – Úgy van – felelt Newsome. – A Rio Alto rezervátumban lesznek együtt a tontokkal, a lipanokkal és a maradék chiricahuákkal, akik nem tartottak Geronimóval. – Nagy az a rezervátum? – Nem – válaszolta a férfi, és egyre türelmetlenebb lett a nő kérdéseitől. – Alig nagyobb, mint ez. – De ez őrültség! – mondta Skylar. – Ez a rezervátum is alig elegendő nagy, hogy eltartsa a mescalerókat. Nem gondolja, hogy ennyi ember életben marad olyan kis helyen! Newsome mereven magára mutatott. – Nem én csinálom ezt – mondta hevesen. – Parancsot kaptam, amit teljesítenem kell, ahogy maguknak is. Skylar hirtelen észrevette, hogy minden szem rászegeződik, amíg Newsome–mal beszél angolul. Sun Hawk végül elkapta a nő pillantását, majd egyenesen megkérdezte apacs nyelven. – Mit mondott neked? És te mit mondtál neki? Skylar zavarban volt, mert rájött, hogy átvette a beszélgetés irányítását, amit sokan talán helytelennek tartanak. Mégsem tudta Sun Hawk kérdését válasz nélkül hagyni. Tétován felnézett a férfira, és azt mondta. – Arizonába kell mennünk, a Rio Alto rezervátumban fogunk élni. Sun Hawk homlokát ráncolta, a tömeg pedig felmordult. – Hol van ez a Rio Alto? Skylar nem tudta, ezért megkérdezte Newsome–ot. – San Carlos alatt a Pinaleno hegységhez közel – felelte a férfi, amit Skylar rögtön lefordított Sun Hawknak és a többieknek. Haragos kiáltások hangzottak fel, és Skylar érezte,
169
Constance Bennett
Holdfény ének
hogy meglökik, ahogy a tömeg megindult előre. Sun Hawk csendet kért, majd lenézett Skylarra. – Kérdezd meg, ki hozta ezt a döntést. – Az Indián Hivatal – felelte a lány. – Semmit sem tehetünk, hogy megakadályozzuk? Skylar az ügynökre nézett. – Van valami módja annak, hogy ezt megakadályozzuk? Nincs valaki, akivel beszélhetnénk? Newsome undorodva megrázta a fejét. – Nincs. Az apacsoknak nem fog tetszeni, de bele kell törődniük. Ma délután megjönnek a katonák Fort Travisból, és holnapután átszállítják az indiánokat. – Azt akarja, hogy egy nap alatt készüljenek össze? – kérdezte Skylar döbbenten. – Pontosan. Mondja meg ezt nekik világosan. Miután megkapták az élelmiszeradagjukat, kezdhetnek készülődni az útra. Skylar Sun Hawkra nézett, és vonakodva lefordította Newsome szavait. A dühös kiáltások egymást érték, a tömeg megindult előre, de amikor Hawley felemelte a puskáját, mindenki megállt. – Vissza, mindenki! – dörögte borzalmas apacs kiejtéssel. Newsome is kihúzta saját pisztolyát, és egyet hátralépett. – Hawley, azonnal vessen véget ennek az egésznek! Mondja meg nekik, ha még nagyobb bajt kevernek, nem kapnak élelmiszeradagokat, és akkor élelem nélkül kell nekivágniuk az útnak. Hawley ismét felemelte a hangját, és az indiánokhoz szólt, de amit mondott, távolról sem hűtötte le őket Még több dühös kiáltás hangzott, és nem is volt nehéz rájönni, miért. Hawley ahelyett, hogy teljes egészében lefordította volna Newsome fenyegetését, figyelmetlenségből csak annyit mondott, hogy az
170
Constance Bennett
Holdfény ének
élelmiszeradagokat csökkenteni fogják, és nem lesz élelem az útra! A dühös apacsok újra előretörtek. Hawley felemelte puskáját, de szemében láthatóan pánik tükröződött. – Várjatok! – kiáltotta Skylar, de hangja elveszett a hangzavarban. Kétségbeesetten próbálta megakadályozni a tragédiát, ezért megragadta Sun Hawk karját. – Várj! Nyugtasd meg az embereket. Figyeljenek rám. Lesz élelem az útra. Az ügynök maga mondta. Én hallottam. – De a másik nem azt mondta – felelte Sun Hawk, és Hawley–ra mutatott. – Rosszul mondta. Nyugtasd meg az embereket, és hagyd, hogy én mondjam el nekik, amit az ügynök mondott. Sun Hawk felemelte a hangját, és azt tanácsolta az embereinek, hogy lépjenek vissza, majd sikerült őket lecsendesítenie annyira, hogy Skylart meghallják. A lány nem törődve a dühvel és gyanakvással, amit a szemekben látott, pontosan lefordította Newsome szavait, aztán az ügynökre nézett, és visszatért az angolra. – Vigyázzon, Mr. Newsome, a beosztottja olyan rosszul beszél apacs nyelven, hogy egy esetleges félreértés miatt az indiánok akár meg is ölhetnek valakit. Hawley azt mondta nekik, hogy maga csökkenti az élelmiszeradagokat. Newsome egy mérges pillantást vetett Hawley–ra, majd Skylarhoz fordult. – Akkor fordítson maga – parancsolta. – Mondja meg nekik, hogy széledjenek szét, és menjenek vissza a sorba, hogy felvegyék az adagjukat. Skylar lefordította, de senki sem mozdult, mire a lány esdeklően nézett Sun Hawkra. – Téged tisztelnek. Mondd meg nekik, hogy menjenek vissza, mert máskülönben baj lesz. Sun Hawk tanácstalanul apjára nézett, mire Naka'yen megparancsolta az embereknek, hogy álljanak vissza a sorba.
171
Constance Bennett
Holdfény ének
Lassan kezdett szétszéledni a tömeg, a végén már csak Sun Hawk és a vének tanácsa maradt a helyszínen. Skylar fellélegzett, hogy az összeütközést, igaz, rövid időre, de mégis elkerülték. Éppen el akart menni ő is, de Sun Hawk megállította. – Ne menj! Neked maradnod kell. Szeretnénk, ha megértenének minket, és mi is őket, hogy félreértés ne fordulhasson elő. Te beszélsz majd helyettünk. Klo'sen büszkén kihúzta magát. – Nem akarom, hogy egy nő beszéljen helyettem. Még csak nem is közülünk való. Sun Hawk ránézett. – Ő a fehér emberek között élt, bácsikám. Ismeri az ő szokásaikat is, és a mieinket is. Szükségünk van rá. Ha egy nő meg tudja akadályozni a tragédiát, akkor én hallgatok arra a nőre. Ettől még ugyanolyan férfi vagyok. Skylar segítségével Newsome utasításokat adott: holnapután hajnalban minden mescalero gyülekezzen az ügynökség előtt, útra készen. Megszámolják majd őket, és aki hiányzik, azt szököttnek nyilvánítják, akit azonnal lelőhetnek, ha meglátják. Naka'yen vitázott, a többiek kisebbfajta beszédeket tartottak, melyeket Skylar szorgalmasan fordított, ennek ellenére Newsome nem tehetett semmit. Mire megérkeztek a katonák, Skylar és a verde asszonyok már visszatértek a táborba, de a harcosok hátramaradtak, hogy beszéljenek a katonákkal. Haggarty kapitány egészen más történetet mondott a mescaleróknak, mint Newsome. Haggarty szerint Rio Alto hatalmas volt, tele vízzel és élelemmel. Az ő elmondásában Rio Alto maga volt a paradicsom, de az indiánok már túl sok hazugságot hallottak a fehérektől, hogy higgyenek neki. Naka'yen azt mondta a kapitánynak, hogy emberei nem akarnak menni, mire Haggarty az felelte, hogy ha önként nem mennek, akkor láncra verve viszik el őket. Más, komolyabb
172
Constance Bennett
Holdfény ének
fenyegetéseket is mondott, és végül Naka'yen nem tehetett mást, megadta magát. Sok embere nem értett egyet döntésével, ezért még aznap éjjel összeült a tanács. Meghívták Consaykát is, és még néhány verde harcost. Skylar megtudta, hogy sokan Geronimóhoz akarnak csatlakozni. Szerencsére Sun Hawk nem volt köztük. Bár a parancs, hogy menniük kell, hatalmas csapás és kirívó igazságtalanság volt, Sun Hawk mégis békét javasolt. Consayka úgy gondolta, hogy néhány harcos el fog szökni éjjel, magával viszi családját is, nem törődve azzal, hogy szököttnek bélyegzik. A fiatalabbak, akiknek az ereiben forró vér pezseg, nem fogják eltűrni, hogy úgy bánjanak velük, mint a kutyákkal. Számukra dicsőbb dolog volt harcosként meghalni, mint rabszolgaként. Skylar tudta, ha a harcosok elmennek, akkor az emberek bánkódni fognak értük, s ez nagyon elszomorította. Ráadásul ez az intézkedés felesleges volt. Számára is nagy csapás volt, de próbált nem gondolni rá, milyen bonyodalmat hozhat még ez az út. Ma reggel nagyon boldognak érezte magát, mert végre volt egy szál, ami összekötötte családjával, de most még ez a szál is elszakad. Nehéz feladatnak bizonyult kiszabadítani a mescalero rezervátumból, hát még milyen nehéz lesz visszahozni őt Arizonából, Rio Altóból, amikor több száz mérföld lesz majd közöttük. Skylar megvárta, amíg minden barátja nyugovóra tért, és csak utána kezdte el Raynának elmesélni az eseményeket egy levélben, amit rettegett megírni. Newsome megígérte ugyan, hogy postára adja, de Skylar nem volt biztos benne, hogy a jövőben a katonák vagy a Rio Altó–i ügynök is megteszi ugyanezt a szívességet. Mivel tudta, talán ez lesz az utolsó levél, amit családja tőle kap, igyekezett mindent megírni, ami vele történt, és megnyugtatni őket, hogy jól van.
173
Constance Bennett
Holdfény ének
Kunyhója előtt ült a tűz mellett, és egyik oldalt a másik után írta tele. Holnap egész nap a tábort fogják felszedni, mégsem tudta rászánni magát, hogy befejezze a levelet. Hosszan ecsetelte az embereket, akikkel találkozott, és a rezervátumi körülményeket. Bevallotta, milyen nehézségei voltak, és tréfálkozott a hibákon, amelyeket vétett. – Azt hiszem, ma büszke lettél volna rám, Rayna – írta –, amikor Newsome bejelentette, hogy hamarosan el kell mennünk, előreléptem az indiánok főnökével, és kérdéseket tettem fel. Természetesen önérdek keltette fel bátorságomat, mert csak arra gondoltam, milyen messzire visznek el tőled, anyától és apától. – Most éppen Newsome tolmácsa vagyok, miután az előző tolmács kisebbfajta pánikot keltett azzal, hogy pontatlanul fordította le az ügynök egyik mondatát. A tragédiát hajszál híján sikerült elkerülni, és most, ahogy visszagondolok rá, meglepődöm magamon. Nem az én stílusom, hogy összetűzésbe keveredjem. Ez mindig a te erősséged volt, én megelégedtem azzal, hogy a háttérbe vonultam, és hagytam, hogy megvívd a harcot, néha akár helyettem is. – Lehet, hogy a bátorságod átszivárgott belém is? Az igazat megvallva gyakran gondolok arra, vajon te mit tennél abban a helyzetben? Persze, amit én teszek, az halvány utánzata a tiednek, de akkor sem tagadhatom le, hogy változom. Skylar egyre csak írt, s közben megszűnt körülötte minden, de egyszerre úgy érezte, mintha figyelné valaki. Ez az érzés kizökkentette a levélírásból. A sötétbe bámult, homlokát ráncolva felnézett, és egy emberalakot látott kirajzolódni a tűz fényében. Pulzusa felgyorsult, amikor felismerte a látogatót. Sun Hawk állt ott, és őt nézte. Skylar egy szívélyes mosolyt küldött felé, mire a férfi odajött a tűzhöz.
174
Constance Bennett
Holdfény ének
– Apacs apám és a többi harcos már alszik – mondta Skylar halkan, hogy ne zavarjon senkit a közeli kunyhókban. Sun Hawk leguggolt mellé a tűzhöz, de vigyázott, hogy tisztes távolban legyen tőle. – Tudom, én hozzád jöttem, de nem akartalak megijeszteni, mint a múltkor. – Nem ijedtem meg. – Ezt is tudom. Gyorsan tanulsz. Skylar nem állta a férfi tekintetét, ezért elfordult, és a tűzbe nézett. – Attól félek, nem elég gyorsan. A rövid csöndben, ami közéjük telepedett, Sun Hawk Skylar arcának profilját tanulmányozta, és azon gondolkozott, okos dolog volt–e ide jönnie. Rég volt, hogy a patakparton beszélgettek, és azóta már megfejtette, miért olyan más ez a nő, mint a többi verde. Most, hogy kíváncsiságát kielégítette, Sun Hawk azt várta, hogy elmúlik ez a vágyódás utána. De nem múlt el. Ha lehet, még erősebben élt benne. Szándékosan megpróbált távol maradni a táboruktól, de ettől még gondolatait tovább gyötörte a lány. Csodálatos szépsége kísértetként jelent meg lelki szemei előtt, és a csendes büszkeség, amivel átvészelte a napi küzdelmeket, mélyen megérintette Sun Hawk szívét. Amikor meglátta, hogy bátran kiáll Newsome ellen a többiekért, az csak növelte tiszteletét iránta. Úgy érezte, képtelen távol maradni tőle. Szíve gyorsabban vert, amikor meglátta a lányt a tűznél, ágyékában pedig fájdalmas sajgást érzett. Tudta, hogy ostobaság volt ide jönni, mégsem tudott elmenni. Skylar tudta, hogy a férfi figyeli, amitől melegség öntötte el az arcát. – Miért jöttél ide? – kérdezte, amikor már nem bírta tovább a csendet és a férfi átható vizsgálódását. Sun Hawk kirángatta magát ostoba álmodozásából. – Azért, hogy megmondjam, milyen jót tettél ma. Ha nem szólalsz meg,
175
Constance Bennett
Holdfény ének
lehet, hogy néhány emberemet megölték volna – mondta, és félt, hogy valamilyen istenség megbünteti a félig elmondott igazságért. – Örömmel tettem – biztosította Skylar, és a tűzről elkapta tekintetét, hogy a férfi arcába nézzen. Sun Hawk bólintott. Elmondta, amiért jött, most már mehet is. Mégsem tudott megmozdulni. A levélre mutatott, melyet Skylar maga mellé tett le a földre, s megkérdezte, mi az. Skylar átnyújtott neki néhány oldalt. – Egy... – kereste a levélnek megfelelő szót apacs nyelven, de mivel az apacsoknak nem volt írásos emlékük, nem volt rá szó sem. –Egy levél – mondta végül angolul. – Le–vél – ismételte Sun Hawk, és a pergamenen álló furcsa jeleket figyelte. Természetesen már látott papírt, és a fehér ember kaparását is, mivel be kellett írnia valamilyen jelzést a könyvbe, hogy átvette az élelmiszeradagját, de még soha nem látott ennyi irkafirkálást egyszerre. Visszaadta a papírokat. – Miért csináltad ezt? – A nővéremhez beszélek. Elmondom neki, milyen itt az életem, és hogy nemsokára Rio Altóba visznek – magyarázta Skylar. – Newsome megígérte, hogy eljuttatja a levelet a családomnak, és így megtudják, hogy jól vagyok. – Láttam, hogy az ügynök egy csomagot adott neked ma. Skylar bólintott. – Ez is abban volt néhány levél mellett szüleimtől és nővéremtől. Sun Hawk közelebbről is megnézte a lányt. – Láttam, hogy sírtál. Szomorú szavak voltak? – Nem – válaszolta Skylar mosolyogva. – Örömömben sírtam. Amikor elvittek Rancho Verdéből, apám szívének túl nagy volt a fájdalom, és beteg lett. Amikor most megtudtam, hogy nem halt meg, örömömben sírni kezdtem.
176
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk látta a lány arcán a boldogságot, de furcsa módon nem örült neki. Ez a nő olyan szálakkal kötődik a fehérek világához, amik soha nem szakadnak el. – Akkor az apád hamarosan érted jön? Skylar mosolya elhalványult. – Nem. Whitlock tábornok, a parancsnok nem enged szabadon. Csak Crook tábornok tudja ezt megtenni, és a nővérem most az ő válaszát várja. Sun Hawk mindkét nevet ismerte, de meglepődött, hogy ez utóbbit is hallja. – A Szürke Róka visszatért? – Igen. Ismered őt? – Még nem találkoztam vele, de már sok jót hallottam róla. Azt beszélik, hogy sohasem hazudik, és mindig megtartja az ígéretét, akkor is, ha egy apacsnak tette. – Én is ezt hallottam róla. Sun Hawk jóképű arcán barázdák jelentek meg. – A Szürke Róka mondta, hogy embereinknek menniük kell? Skylar belegondolt, és rájött, hogy ez nem valószínű. – Nem hiszem. Newsome azt mondta, hogy az Indián Hivatal, és Szürke Rókának afelett nincs hatalma. El kell fogadnia a döntésüket, mint ahogy nekünk is. – Örült, hogy a férfi arca meglágyult erre. Láthatóan nem akart rosszat gondolni a tábornokról, és érthető volt, hogy miért. Ilyen kétségbeejtő helyzetben jó, ha van legalább egy ember, akiben bízni lehet. – Úgy hallottam, hogy ma éjjel békét ajánlottál a tanácsban – jegyezte meg Skylar, és remélte, hogy így valamivel többet tud majd meg a férfi viselkedéséről. Úgy harmincévesnek gondolta Sun Hawkot, és csodálta, hogy ilyen fiatalon már ilyen bölcs. – Jó cselekedet volt. Sun Hawk a tűzbe nézett. A dicséret jólesett neki, mégsem volt benne biztos, hogy a lánynak igaza van. – Akkor is ezt mondod, ha embereink meghalnak Rio Altoban? – kérdezte csendesen.
177
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar fájdalmat és zavartságot látott megcsillanni Sun Hawk szemében, és ez mélyen megérintette. – Kétségeid vannak afelől, amit mondtál a tanácsban? – kérdezte lágy, együttérző hangon. Sun Hawk egy pillanatig elgondolkozott, csak azután szólalt meg. – Barátaim gyávának neveztek, és azt mondták, olyan vagyok, mint egy öregasszony. – A lányra nézett, szemében enyhe daccal. – Pedig nem vagyok az. – Tudom – nyugtatta meg Skylar egy gyengéd mosollyal. – Bölcs vagy, hogy békét ajánlottál a tanácsban. A fehérek túl sokan vannak, az apacsok pedig túl kevesen. Ha harcolnátok, végül minden apacs meghalna. Sun Hawk ismét a tűzbe nézett. – Néhányan azt mondják, hogy jobb meghalni. – Azoknak nincs igazuk. – Tompa Kés testvérem azt állítja, hogy ha ellenállunk a fehéreknek, akkor el tudjuk kergetni őket a földünkről. – Tompa Kés ostoba – mondta Skylar keményen. – Sok helyen jártam már, messzi városokban is, és láttam, hogy a fehér embernek nagyobb falvai vannak, mint ameddig a szem ellát. – Skylar lehajolt, és felvett a kezébe egy marék port. – Többen vannak a fehérek, mint ahány porszem van itt a rezervátumban. Minden megölt katona helyébe kettő lépne, aztán négy, ha azokat is megölnék. Az apacsok nem győzhetnek, csak túlélhetnek, és megtanulhatnak a legjobb módon élni, ahogy csak tudnak. Sun Hawk, miközben hallgatta Skylart, az arcát vizsgálta. Rémisztő képeket festett elé a lány, mégsem vonta kétségbe igazát, mert neki is hasonló elképzelései voltak erről a dologról. Ami meglepte, az az volt, ahogy a lány beszélt. Jó volt, hogy talált egy olyan nőt, akinek szemében nem veszített
178
Constance Bennett
Holdfény ének
férfiasságából, csak mert ellenzett egy olyan küzdelmet, amit nem lehet megnyerni. – Nagyon bölcs vagy fiatal korodhoz képest – mondta neki Sun Hawk. Skylar elmosolyodott. – Én ugyanezt gondoltam rólad. – Én nem vagyok már fiatal – felelte a férfi, és sötét szemében huncutság villant fel. – Csak azért tűnök fiatalnak, mert apacs családodban mindenki öreg. Skylar könnyedén felnevetett, mire Sun Hawkot olyan erős vágyhullám öntötte el, amitől majdnem elakadt a lélegzete. – Hol van a férjed? Skylar megdöbbent hangjának szigorúságától. – A férjem? – kérdezett vissza homlokát ráncolva. – Már lenni kell férjednek és sok gyerekednek. Skylar úgy érezte, mintha megszidták volna, és ez bosszantotta. – Nincs se férjem, se gyerekem. – Miért? – Mert apacs vagyok, és egyetlen fehér férfi sem akart feleségül venni egy indiánt Ebben volt valami. – És egyetlen apacs sem akar téged, mert túl hosszú ideig éltél a fehérek között, hogy tudd mindazt, amit egy jó apacs feleségnek tudnia kell – tette hozzá a férfi, követve a logikus gondolatmenetet. Persze igaza volt, de Skylar úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. Úgy fájt neki, hogy női mivoltát ilyen otrombán visszautasították, mintha ő egyetlen férfinak sem kellene. Szíve mélyén tudta, hogy ez az igazság, de azután, hogy valaki a szemébe mondta – ráadásul pont ez a férfi –, kisebbnek érezte magát a föld legapróbb teremtményénél. Visszafojtotta könnyeit, és megint a tűzbe nézett. – Bölcs vagy, ahogy az előbb is mondtam.
179
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk meglátta a lány szemében, hogy mekkora fájdalmat okozott neki, és azonnal mélységesen megbánta. – Nem a te hibád – tette hozzá gyengédebb hangon. Skylar nem tudott ránézni. – Lehet, hogy azt gondolod, hogy jobb lett volna, ha a chiricahua, aki legyilkolta a családomat, engem is megöl. – Te így gondolod? – kérdezte a férfi csendesen. Skylar megpördült. – Nem! Soha nem gondoltam erre! Mert élek, megismertem nagyon jó emberek szeretetét. Örömömben nevettem, ha pedig sírtam, mindig volt, aki megvigasztaljon. Láttam gyönyörű napfelkeltéket, és megrémültem a közelgő vihartól. Az életem jó, és ha ezért azzal kell fizetnem, hogy soha nem lesz férjem és gyerekeim, akkor ez nagyon csekély ár azért az ajándékért, hogy életben maradtam. Sun Hawk hátradőlt, megijesztette a lány vadsága és az az érzés, amit Skylar tüzessége ébresztett fel benne. Saját vágyát nem nézte jó szemmel. Nem azért, mert úgy érezte, ezzel elárulja feleségét, hiszen túl volt már a gyász időszakán, de ezek helytelen érzések voltak. – Akkor kívánok neked hosszú életet – mondta feszülten, és felállt. Skylarnak nem volt ideje válaszolni, mert a férfi máris beleolvadt a sötétségbe. Meade az asztalra dobta a levelet, és átszelte a szobát, hogy egy újabb italt töltsön magának. Az ördögbe is, miért írogat neki leveleket Rayna Templeton? Anélkül is elég baja van amiatt, hogy folyton rágondol, nem kell még ez az állandó zaklatás is a levelekkel. Persze hat hét alatt két levél nemigen nevezhető zaklatásnak, emlékeztette magát keserűen. Rayna csak udvariasságból tájékoztatta arról, milyen jól gyógyul apja, és arról, mennyire nem történt fejlődés húga szabadon engedése ügyében. Kivéve
180
Constance Bennett
Holdfény ének
udvarias hálálkodását, egyik levél sem tartalmazott feltűnően személyes dolgokat. A nő egy szóval sem említette a csókot. Sajnos, ettől Meade még sokszor gondolt rá. Nagyot kortyolt a whiskyből, de tapasztalatból tudta, hogy semmit sem fog használni. A nyolc év alatt, amit Fort Apache–ban töltött, nem vált alkoholistává, de ez az átkozott nő azt csinál belőle. Mi az ördögért nem tudja kiverni a fejéből? Egyszerű, magyarázta meg magának. Azért, mert Rayna egy bajba jutott leányka volt, ő pedig egy úriember, akit arra neveltek, hogy segítsen a bajban. Semmi többről nincs szó. Skylar Templeton ügye még nem oldódott meg, és amíg ez így marad, addig Meade sem tud nyugodni. Logikus következtetés volt. Csak az volt a bökkenő a gondolatmenetben, hogy nem Skylar Templeton okozott neki oly sok álmatlan éjszakát, és egyáltalán nem volt vicces dolog, ha Raynára mint bajba jutott leánykára gondolt. A nő a kiábrándító bürokratizmus mocsarába ragadt, de távolról sem volt gyámoltalan. Igen, gyönyörű volt, azonkívül tüzes, határozott, nőietlen és időnként átkozottul idegesítő, de gyámoltalan? Aligha. A fene egye meg, nem is szerette magát a nőt se! Ezt próbálta elhitetni magával, de tudta, hogy nem így van. Csodálta energiáját és bátorságát. Tisztelte hűségét és mély elkötelezettségét családja iránt. Azt is tisztelte benne, hogy képes kiállni az igazáért, és ami még rosszabb volt, igazán hiányzottak neki a szócsatáik. Gyakran kapta magát azon, hogy minden ok nélkül elmosolyodik, csak mert eszébe jutott valami, amit a nő mondott, vagy, hogy milyen pimasz pillantást vetett rá. Éjjel azonban szenvedélyes csókjukra gondolt. Az emlék olyan heves vágyat keltett életre testében, amilyet még nem érzett. Voltak helyek, ahol kielégíthette volna vágyát, de Meade nem tudta rávenni magát, hogy egy prostituált szolgáltatásait
181
Constance Bennett
Holdfény ének
vegye igénybe. Orvos létére tökéletesen tisztában volt a veszélyeivel, de ha ez segített volna kitörölni emlékezetéből Rayna Templetont, lehet, hogy vállalta volna a kockázatot. Persze, ez nem volt valószínű, és Meade amúgy is meglehetős ellenszenvvel figyelte számos kollégája és beosztottja közönséges viselkedését. Sok férfit hallott már dicsekedni vitézségéről, amit a tábori kísérőknél bizonyított, akik Fort Apache határában szekereken űzték foglalkozásukat. Elborzasztotta a gondolat, hogy szexuális előnyökért fizessen, ezért az évek során megtanította testét arra, hogy ellenálljon a nemkívánatos vágyaknak. De Raynát nem tudta kiverni a fejéből, és a nő emléke pokoli kínokat okozott testének. Dühösen és csalódottan átment a szobán, és felvette a levelet. – Gondolhatja – írta Rayna –, hogy ez a hosszú várakozás, miközben semmi hír nem érkezik Crook tábornoktól, mennyire megvisel bennünket. Én mégis valamivel szerencsésebb vagyok, mint anya vagy apa. Engem legalább lefoglalnak a birtok vezetésének mindennapos gondjai. Csak a rengeteg papírmunka rémiszt meg, mert inkább szeretek kint lovagolni, mint bezárva ülni apa dolgozószobájában. Bár biztos vagyok benne, hogy ez a nőietlen viselkedés egyáltalán nem lepi meg magát. Meade olyan tisztán látta pajkos mosolyát, mintha itt lett volna vele a szobában. Rayna enyhén lehajtaná a fejét, és egy ferde pillantást vetne rá. Szeme a csipkelődés közepette gonoszkodva csillogna, majd a férfi csípős válaszára várna, amit Meade inkább adna, csak hogy visszatartsa magát attól, hogy lecsókolja a nő szájáról az elégedett mosolyt. Felnyögött a kíntól, és a konyhába ment, ahol a tűzhelyen a szén már kezdett parázslani. Dühében, hogy nem tud érzelmein uralkodni, bedobta a tűzbe a levelet, de még mielőtt lángra lobbant volna, visszavette, összehajtotta, és visszament a
182
Constance Bennett
Holdfény ének
szobába. Személyes mappája a széke melletti olvasóasztalkán feküdt. Felrántotta a bőrszalagot, és behajította a levelet... pontosan Rayna első levele mellé.
183
Constance Bennett
Holdfény ének
9. fejezet ______________________________________________ ______ – E–e–ezt nézzétek meg, urak – mondta Norris közlegény, és társainak előadta legjobb fontoskodó alakítását. – Nagyon úgy hiszem, hogy gazdag apacsokat látok közeledni. A kis csapat katona abba az irányba nézett, amerre Norris mutatott. A látvány csak egy rezervátumban volt lenyűgöző, bárhol máshol nem keltett volna feltűnést. Egy nagy csapat mescalero között, akik gyalog vonszolták magukat az ügynökség felé, egy másik csapat indián lovagolt gyönyörű hátaslovakon, mellettük pedig két szekér haladt. Egyikük egy vászonnal le volt fedve, mely összevissza libegett menet közben. – Hát ez jó! – mondta Stan Talbot. – Gyerünk, fiúk, ezt jobb, ha közelebbről is megnézzük. Zaranski hadnagy azt a parancsot adta, hogy ellenőrizzük, nem visznek–e ezek a pogányok valamilyen szeszt – közben kihúzta magát, ahogy a beképzelt hadnagyot utánozta – vagy valamilyen csempészárut. Az ilyen gazdag apacsok valószínűleg dugig vannak ilyen dolgokkal. – A pokolba, Stan, azt sem tudod, mi az a csempészáru – bökte oldalba társát Norris. Talbot elvigyorodott, elárulva, hogy hiányzik első két foga. – Az még nem jelenti azt, hogy nem t'om megtalálni, igazam van? – Odafordult a többi szolgálatban lévő tiszthez, akiknek az volt a feladatuk, hogy átvizsgálják az érkező „ellenséget”. – Fiúk, ti maradjatok itt, és nézzétek át a csomagokat. Én meg Andy a szekereket vizsgáljuk meg. – Melyik tábornok halt meg és választott utódjául? – kérdezte az egyik férfi ingerülten, de Talbot rá sem hederített. Norrisszal
184
Constance Bennett
Holdfény ének
együtt a lassan mozgó szekerekhez ment, miközben elhaladt az apacsok hosszú sora mellett. – Hűha, pajtás! Látod azt az indián némbert? – kiáltott fel Talbot, amikor közelebb értek. – Hol? – kérdezte Norris, és körülnézett. – Pajtás, te túl sokáig voltál a napon. Kiégett a szemed. Arra nézz, az első szekéren ül elöl. Megeszem a kalapomat, ha nem ez a legszebb indián, akit valaha is láttam. – Igen, és a kalapodat mivel rágnád meg? – kérdezte Norris, és jót röhögött a saját tréfáján. Talbot egy lesújtó pillantást vetett barátjára. – Ezen az egyen nem osztoznék, ha megkapnám. – Te voltál túl sokáig a napon, haver – mondta utálkozva Norris. – Semmi a világon nem venne rá, hogy egy apacs nő lábai közé másszak. – Öreg, te nem tudod, mit veszítesz. Nincs jobb, mint egy jó indián nő. Egy nő sem tud úgy hajtani, mint egy indián. Csak várj, és magad is meglátod. Egyheti menetelés után már neked is tetszeni fog. Talbot meggyorsította lépteit, és a szekér mellett termett. A szekér közelében haladó lovasok kitértek útjából, de elég közel maradtak ahhoz, hogy asszonyaikat és tárgyaikat meg tudják védeni, ha kell. – Hé, te indián! Honnan loptátok a szekereket és a lovakat? – kiáltott oda Talbot Joe Long Hornnak, aki a csapatot vezette. – A szekereket nem loptuk. Miss Skylarhoz tartoznak, a lovak pedig a mieink. Talbot felvisított a röhögéstől. – Ez aztán igen, hallottad, Andy? Ez az indián jobban beszél angolul, mint te vagy én. – Na, ne!
185
Constance Bennett
Holdfény ének
– De, ha mondom. – Talbotnak nem kellett gyorsan mennie, hogy lépést tartson a szekérrel. Felnézett Skylarra. – Hát te, némber? Te is beszélsz angolul? Fényes nappal volt, Skylar körül több száz mescalero volt hallótávolságon belül, és csak feleannyi katona, de mióta a rezervátumba érkezett, a lány először érezte, hogy igazán fél. Nem az ismeretlentől való tartás vagy apja iránt érzett aggódás volt az, de nem is az az érzés, amit az utóbbi hónapokba félelemnek nevezett. Látta közeledni ezt a férfit és a társát; látta, hogy néznek rá. Amit érzett, az a halálfélelem volt. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy hangja nyugodt maradjon, amikor megszólalt. – Igen, uram. Beszélek angolul. Mr. Long Hornnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a szekerek és a lovak mind a mi tulajdonunk. Talbot ismét felnyerített. – Hallod, pajtás? Hát nem bájos? Mr. Long Horn, la–di–da. Akkor, ha nem tévedek, maga Miss Skylar. – Az vagyok – felelte Skylar halkan. – Akkor mondja meg ennek az indiánnak, hogy állítsa meg a szekeret, mer' Norris meg én át fogjuk vizsgálni. – Miért? – kérdezte Skylar, de Joe megállította a menetet, és odasúgta. – Tegyük azt, amit mond, Miss. Hadd vizsgáljon át, amit akar, hogy aztán mehessen a dolgára. – Másszanak le onnan! – parancsolta Talbot, miközben a szekér hátsó részéhez ment. – És ezeknek az öregasszonyoknak is mondják meg, hogy szálljanak le. Fordítani szükségtelen volt, mivel mindenki elkezdett lemászni a szekérről. Talbot utasította Norrist, hogy szálljon fel, és vizsgálja át a csomagokat, amíg ő futólag átnézi az asszonyokat. – Nincs itt semmi, csak élelem és ruhák – mondta Norris, ahogy belenézett a csomagokba.
186
Constance Bennett
Holdfény ének
– Azér' csak folytasd. Lennie kell valami csempészárunak valahol – visszajött a szekér elejéhez, és Skylarral bámult. – Nem így van, Miss Skylar? A lány fékezte remegését. – Nincs nálunk semmi tiltott vagy törvénytelen. – Ha nincs ellene kifogása, erről szeretnék magam is meggyőződni – mondta, azzal megragadta a lány karját, és durván maga felé rántotta. Egy pillanat alatt, azzal az ürüggyel, hogy átvizsgálja, már a mellét tapogatta. Skylar küzdött ellene, Joe pedig megpróbálta közéjük vetni magát. – Engedje el! – követelte Joe. Talbot úgy ellökte a férfit, hogy az a földre esett. – Vedd le a kezed rólam, büdös apacs. Andy, told ide a pofád, és segíts nekem megmotozni ezt a nőt. De barátja nem jött. Megrémült a látványtól, amit a tucatnyi lovas indián nyújtott, akik a szekér mellett álltak. – Stan, jobb, ha te is rögtön abbahagyod. Bajba kerülünk – mondta, ahogy az egyik öreg indián Talbot felé fordította a lovát. – Azonnal engedje el! – parancsolta Consayka. Hangja lágy volt, és az idő vasfoga is kiedzette, de sütött belőle az erő. Talbot ijedten körülnézett, és látta, hogy alulmaradt. Egyik karjával még mindig magához szorította Skylart, a másik kezével kirántotta revolverét, és Consaykára fogta. – Vissza, öreg, és mondja meg a többieknek is, hogy hátráljanak, különben lelövöm magát. – Ha elengedi, mi is visszalépünk. Mindannyiunkat nem ölhet meg. A felfordulás egyre nagyobb feltűnést keltett az apacsok körében, s egyre többen csoportosultak a szekér köré. Talbot szeme előtt lepergett az élete, de olyan átkozottul makacs volt, hogy nem adta meg magát. Felemelte pisztolyát, és Consayka szívére célzott.
187
Constance Bennett
Holdfény ének
Egy elfojtott kiáltással Skylar a fegyverre vetette magát, és megpróbálta a levegőbe fordítani a csövét. A mozdulattól mindketten elvesztették egyensúlyukat, és Talbot a szekérre zuhant. A pisztoly elsült, a lovak pedig visszatántorodtak. Egy pillanat múlva Talbot hallotta fenyegető közeledésüket, mire úgy eltaszította magától Skylart, hogy az a földre esett. – Utat! Utat! – parancsolta valaki, a mescalerók pedig szétszéledtek, amint féltucat lovas katona vonult át köztük. Csak Consayka és a verdék maradtak a helyükön. – Közlegény, mi folyik itt? – kérdezte Zaranski hadnagy, kezében pisztolyával. – Norris meg én parancs szerint átvizsgáltuk a szekereket, ezek az apacsok pedig megpróbáltak ránk támadni. – Hazudik! – kiáltotta Skylar, hangja remegett a dühtől és némi félelemtől. – Tessék? – kérdezte Zaranski, és körülnézett, azt keresve, hogy ki szólt. Skylar talpra állt, és odalépett a hadnagyhoz. – Azt mondtam, hogy ez az ember hazudik – ismételte meg. – A szekér átvizsgálását csak ürügynek használta arra, hogy engem bántalmazzon. A barátaim csak megpróbáltak megvédeni. Zaranski lenézett Skylarra, tekintetében elképedés és bosszúság tükröződött. Ha nem tudta volna, hol van, azt hihette volna, hogy egy finom úrihölgy szobájában ül Philadelphiában. – Maga beszél angolul. Skylar mélyet sóhajtott. – Igen, hadnagy. Csakúgy, mint ezek a mescalerók, akiket itt lát. Zaranski bólintott. – Akkor maguk azok az apacsok Rancho Verdéből, akikről Mr. Newsome beszélt. – Úgy van. – És maga volt Newsome tolmácsa, igaz? – kérdezte. – Voltam az is, igen – felelte Skylar.
188
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nekünk van tolmácsunk, úgyhogy ne várják, hogy különleges bánásmódban lesz részük – mondta kissé gőgösen. – Nem is vártuk – felelte a lány összeszorított foggal –, de azt sem vártuk, hogy kiközösítenek és bántalmaznak minket. Zaranski nem tudta, mit feleljen erre, azért Consaykára nézett. – Maga a főnökük? – Igen. – Akkor parancsolja meg nekik, hogy szálljanak fel a szekérre, és csatlakozzanak a többiekhez. Megtarthatják a lovaikat, de maguknak kell etetni és itatni őket. De a takarmányból mindig előbb a hadsereg állatai kapnak. Megértették? Consayka bólintott. – Megértettük. Megbünteti a katonát, aki megtámadta a lányomat? Zaranski Talbotra nézett, aki lassan távolodott az indiánok körétől. – Azt hiszem, Talbot közlegénynek ez jó lecke volt. Óvatosan bánjon ezekkel az emberekkel, közlegény – figyelmeztette enyhén a hadnagy. – Nem szeretnék több félreértést. – Igenis, uram. A hadnagy a jobbján álló katonához fordult. – Őrmester, indítsa útnak ezeket az indiánokat. – Ezzel Zaranski megfordította a lovát, és visszaügetett az ügynökséghez. Mire az őrmester kiadta a parancsot, már majdnem mindenki felszállt. Skylar még mindig reszketett a Talbottal való összeütközés miatt. Óvatosan megsimogatta a karján lévő sötét horzsolást, és megpróbált nem venni tudomást a mellkasában érzett hasonló fájdalomról. – Újra meg fog történni, ugye? – kérdezte Joe–tól, de túlságosan zavarban volt, hogy rá is merjen nézni. Joe mereven előrenézett, az öszvéreket indította el, s közben így szólt. – Amíg el nem érjük Rio Altot, sehova ne menj egyedül.
189
Constance Bennett
Holdfény ének
Jó tanács volt, de aligha megnyugtató. Ha Talbot vagy valaki más célt akar érni egy mescalero nőnél, néhány szemtanú nem jelent számára akadályt. Bármelyik katona megölhet egy indiánt, ha önvédelemre hivatkozik, s utána hősnek fogják tartani. Viszont bármelyik apacsot, ha megpróbálja megvédeni magát, azonnal lelövik. Skylar szinte rosszul volt attól, hogy ez a helyzet milyen igazságtalan, és hogy ő nem tud ellene semmit sem tenni. Az ügynökség körül egyre több mescalero gyűlt össze, és amikor Skylar elkapta Sun Hawk pillantását, a férfi arcára kemény, megfejthetetlen kifejezés ült ki. A lány gyorsan elfordult, túl megalázottnak érezte magát, így nem tudta elviselni a pillantását. Azt viszont nem látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul, és alig tudja dühét féken tartani. Majdnem az egész napot igénybe vette, amíg megszámolták és útnak indították a négyszáz mescalerót. Haggarty kapitányt, a lovasegység parancsnokát bízták meg azzal a feladattal, hogy indítsa el az indiánokat, és ő már alig várta, hogy úton legyenek, annak ellenére, hogy több mint egy tucat harcos és legtöbbjüknek az asszonya is eltűnt. Nem vesztegette az időt a keresésükkel, mivel kétségtelenül elmentek már, valószínűleg Mexikó felé. Indulás előtt Skylar odaadta Newsome–nak a családjához írt levelét, és a férfi megígérte, hogy postára adja, amilyen gyorsan csak tudja. Skylar igazán elképedt, amikor Newsome titokban visszaadta neki azt a pénzt, amit Rayna küldött a férfinak a levelezés közben felmerülő esetleges kényelmetlenségek ellensúlyozására. Nem volt nagy összeg, de még jól jöhetett, Alig tettek meg a rezervátum óta tíz mérföldet nyugati irányban, máris tábort vertek. Néhány katona sátrat állított fel, a
190
Constance Bennett
Holdfény ének
mescaleróknak azonban nem jutott semmi, ezért amennyire a katonák engedték, eltávolodtak tőlük, és tüzet raktak. Skylarnak nagyon rosszulesett, hogy úgy zárták karámba őket, indiánokat, mint az állatokat, ennek ellenére tette a dolgát, mint máskor. A vízhordás a nők feladata volt, de Joe Long Horn és még néhány harcos mindig elkísérte őket a közeli patakhoz és vissza. Senki sem tett rá megjegyzést, de Skylar tudta, abban reménykedtek, hogy számbeli fölényük talán elejét veszi az olyan támadásoknak, mint amilyen reggel történt. Szerencsére a katonák tartották a távolságot, és Skylar örült, hogy egész este nem látta Talbotot. Amikor leszállt a sötétség, a tábor elcsendesedett. A néma csendet csak néha zavarta meg egy gyerek sírása vagy egy katona nyerítő röhögése. A tűz körül befejeződtek a beszélgetések, és majdnem minden mescalero leterítette pokrócát, és megpróbált aludni. Skylar Gatana mellett feküdt, de még mielőtt lepihenhetett volna, egy árnyékot látott közeledni, amiben Sun Hawkot ismerte fel. Odalopakodott, és leguggolt Consayka előtt. Skylar a férfi arcát vizsgálta. Az most is ugyanolyan megfejthetetlen volt, mint azután, hogy Talbot megtámadta őt. – Ezt a lányodnak hoztam – mondta Sun Hawk, és egy bőrbe csomagolt tárgyat nyújtott át Consaykának. Az öreg megvizsgálta, és meghúzta mindkét végénél. Egy acélpenge csillant meg a tűz halvány fényében. – „Enju” – mondta Consayka. – Jól van. Átadta lányának a tárgyat, és Skylar csak most ismerte meg, hogy az egy kés volt, indián készítésű bőrhüvelyben. A markolatáról hosszú szalagok lógtak, valószínűleg azért, hogy a derekára lehessen erősíteni. Meglepődött az ajándékon, és felpillantott Sun Hawkra, akinek tekintete az övébe fúródott.
191
Constance Bennett
Holdfény ének
– A következő katonának, aki hozzád nyúl – mondta halk, de kemény hangon. Mielőtt Skylar felelhetett volna, a férfi eltűnt. Másnap reggel felszedték a tábort, és tovább indultak. Több mint egy mérföld hosszú menetet alkottak. Elöl és hátul lovas katonák voltak, és menet közben egy–egy pár lovas előre–hátra lovagolt az indiánok között. A verdék, mint máskor is, a szekér mellett haladtak lovon, de ma Skylar észrevette, hogy Sun Hawk és családja a közelükben megy. Véletlen lenne? – gondolta. Vagy van valami összefüggés a harcos jelenléte és a lány blúza alatt rejtegetett kés között? A férfi egyszer sem nézett rá, de mindig ott volt a látóterében. Kétségtelen volt, hogy aggódott érte, másképp miért adott volna neki egy fegyvert, amivel megvédhette magát. Miután a múltkor a tűznél olyan durván elmondta véleményét női mivoltáról, aggódása egyszerre volt meglepő és megható. Skylart meg is nyugtatta a közelsége, de ugyanakkor aggasztotta is. Csak nem meg akarja menteni, ha Talbot visszatér? Ha igen, ezzel saját halálos ítéletét írná alá, ahogy bárki más is, aki megpróbál segíteni rajta. Szerencsére az első nap eseménytelenül telt el, de estére Skylar sokkal kimerültebb volt, mint életében eddig bármikor. Mivel tudták, hogy a víz és az élelem fogytán lesz az állatok számára, a verdék többet gyalogoltak, mint lovagoltak, megpróbálták minél kevésbé megterhelni az öszvéreket és a lovakat. Az öregek felváltva utaztak a szekéren, Skylar pedig majdnem egész nap gyalogolt. Estére mokaszinja teljesen elkopott, lába vérzett, és tele volt horzsolásokkal. így mielőtt lefeküdhetett volna, meg kellett javítania cipőjét. Mivel többen is hasonló gondokkal küzdöttek, leszedte a szekérről a vászontetőt, feldarabolta és szétosztotta a barátai között. Félretett egy nagyobb darabot, és miután megfoltozta
192
Constance Bennett
Holdfény ének
mokaszinját, csendben a szomszédos táborhoz lopózott. Nem törődött azzal, vajon helyesen cselekszik–e, a rászegeződő kérdő tekintetek sem érdekelték. Sun Hawkhoz lopózott, és odaadta a vászondarabot. – Ajándékot ajándékért cserébe – mondta neki, és bátran állta a tekintetét. Egy örömteli mosoly tűnt fel Sun Hawk szája szögletében. – Nem felejtem el a kedvességedet. – Én sem a tiédet – felelte a lány, majd megfordult, és visszatért apacs családjához. Naka'yen értetlenül nézte a cserét, és hosszan a lány után nézett, majd Sun Hawkra emelte tekintetét, és felhúzta szemöldökét. Régóta nem látott már ilyen gyengéd kifejezést a fia arcán. – Ma a verdék mellett mentünk – jegyezte meg közömbös hangon. Sun Hawk kényszerítette magát, hogy elforduljon a verde tábortól. – Igen. Naka'yen fia arcát kutatta. – Miért ragaszkodtál hozzá? Apja vizsgálódása zavarba ejtette. – Valahol csak mennünk kellett. Az a hely ugyanúgy megfelelt, mint bármelyik más. – Van valami köze ahhoz, hogy a fehér katona megtámadta Consayka lányát? – Nincs. – Biztos vagy benne? Sun Hawk ingerülten felsóhajtott. – Túl sokat kérdezel, apám. Naka'yen megrázta a fejét. – Te pedig túl keveset válaszolsz. Nem az eszedre hallgatsz. Ez a lány nem közülünk való. – De gyorsan tanul, apám – érvelt Sun Hawk, és azon gondolkozott, miért védi a lányt.
193
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ez igaz. Dolgos, és sokat tesz azért, hogy gondoskodjon az idősekről. Láthatóan jó szíve van, de te magad mondtad, hogy vágyik vissza a fehérek közé, akik felnevelték. Sun Hawk ökölbe szorította a kezét, amivel port markolt fel a földről. – Miért mondod ezt nekem? Nem érdekel, hogy visszamegy–e a családjához, vagy sem. Naka'yen elhallgatott, végignézett a fián, és Sun Hawk imádkozott, bárcsak véget érne a beszélgetés. Azonban folytatódott. – Hol van a késed? – kérdezte az öreg főnök, és a férfi övéről lógó fegyverre nézett. – Nem ez, hanem az, amelyiket sok évvel ezelőtt az első csatádban használtál a mexikói katonák ellen. Sun Hawk dühösen kirázta kezéből a marék port, és felugrott. – Mondtam, apám, túl sokat kérdezel – mondta keményen, majd összeszedte a holmiját, és a tábor másik sarkában ült le, minél messzebb apjától és a verdéktől. Másnap Skylar ismét látta Talbotot. Norisszal lovagolt a mescalerók között napjában többször is oda–vissza, hogy siettessék őket, és hogy meggyőződjenek róla, nem forralnak semmit ellenük az indiánok. Skylar tudta, hogy nehéz munka volt ez számukra, lovagolni olyan rengeteg apacs között, mégsem volt képes sajnálni egyiküket sem, főleg Talbotot nem. A férfi könnyen észrevette a lányt, mivel az mindig a szekér közelében maradt. Talbot az első útja során odalovagolt mellé, és egy rövid ideig nézte, de ez óráknak tűnt Skylar számára. A lány egy pillantásra sem méltatta, a férfi pedig egy szót sem szólt. Nem volt semmi fenyegető gesztus vagy testtartás... csak éppen a férfi megmutatta magát, és világosan éreztette szándékát. Visszafelé is megkereste, és még kétszer azon a napon. A feszültség, amit Talbot így keltett, majdnem több volt, mint amit Skylar el tudott viselni. Akárhányszor Skylarhoz közeledett a
194
Constance Bennett
Holdfény ének
férfi, a verdék éberek lettek, és minden apró mozdulatra odafigyeltek. Amikor Talbot elment mellette, Skylar látta, hogy Sun Hawk mindannyiszor egy picit közelebb húzódik a szekérhez, de soha egyetlen szót sem szólt hozzá, azt sem mutatta, hogy érzékeli a nő jelenlétét. Az összetalálkozásuk Talbottal mindennapossá váltak, de az ismétlődés nem csökkentette a feszültséget. Az első hét végére, amikor elérték a göröngyös ösvényt, mely a Caliente hegységen át vezetett, az erőltetett menet a kitartás fárasztó próbája lett. A hőség félelmetes volt, az élelem fogytán, víz szinte semmi. A hetedik napon elterjedt a hír, hogy egy öregasszony meghalt. Néhány katona hátramaradt, amíg a család egy felszínes sírba temette az asszonyt, minden földi holmijával együtt. Egy órán belül a gyászolók csatlakoztak a menethez. Aznap éjjel a Gila folyó mellékágánál vertek tábort, és mióta átkeltek a Rio Grandén, először volt elegendő víz mindannyiuk számára, és volt megfelelő legelő az állatoknak is. Még tűzifát is tudtak gyűjteni a tisztáson, ahol megtelepedtek. Haggarty kapitány bejelentette Naka'yennek, két éjszakát maradnak itt, hogy legyen idejük erőt gyűjteni, mielőtt nekivágnak a hegységen átvezető fáradságos útnak. A mescalerók túl fáradtak voltak ahhoz, hogy örömujjongásban törjenek ki, de Skylar észrevett némi változást a viselkedésükben aznap éjjel. Napok óta először gyújtottak tüzet, és másnap reggel az asszonyok kihasználták a lehetőséget, hogy megfürödjenek és mossanak. Fürödni csak teljesen felöltözve tudtak, mivel katonák őrködtek végig a folyó partján, mert a talaj olyan dombos volt, hogy a táborból nem lehetett odalátni. A harcosoknak is nagyon sok dolguk volt, de Joe Long Horn és még néhány harcos időt szakítottak arra, hogy dél körül elkísérjék a nőket a folyóhoz. Mindannyian tudták, milyen
195
Constance Bennett
Holdfény ének
elszigetelt az odavezető ösvény, de miután kiértek a folyóra néző domb tetejére, a nők kis csoportokba rendeződtek a folyó mentén, így Joe úgy gondolta, biztonságban vannak, és ő elmehet. Skylar először tökéletesen biztonságban érezte magát, de miután Gatanával együtt a sziklákon leereszkedtek a folyópartra, rájött, hogy a terület sokkal elszigeteltebb, mint amilyennek felülről tűnt. A katonák szétszóródtak a folyó mentén, és Skylar néha hallotta, ahogy némelyik odakiált egy–egy indián nőnek. Ahogy felfelé nézett a folyón, meglátott egy katonát a sziklán, kezében egy gyöngy nyakláncot tartott. Skylar nem hallotta, mit mond, de viselkedése és durva gesztusai világossá tették, hogy szexuális előnyöket szeretne venni az értéktelen bizsun. Mélyen megundorodva Skylar visszatért a fürdéshez. Ruhája rajta volt, a hűvös víz mégis jobban esett neki, mint bármi a világon. A folyó sekély volt, és helyenként gyors sodrású, Skylar mégis talált egy helyet, ahol elég mély volt ahhoz, hogy leülhessen, és engedje, hogy a víz körülfogja, lehűtse bőrét, és lemossa testéről az út szennyét. Nagyon szerette volna levenni blúzát és szoknyáját, de a világon semmi sem kényszeríthette volna rá, hogy valami ostobaságot csináljon. Ehelyett elfogadta a korlátozást, és élvezte a fáradtságát feloldó pihenés minden másodpercét. Sajnos, öröme hirtelen elszállt, amikor felnézve megpillantotta Talbotot és Norrist. A két őrrel beszélgettek, akik a folyónak ezt a részét őrizték, amikor Skylar megérkezett. Egy perc múlva a két őr eltűnt, Talbot és Norris viszont ott maradtak ketten a sziklás parton. Őrségváltás? – csodálkozott Skylar, miközben próbálta elfojtani kezdődő pánikérzését. Vagy talán kínzója szándékosan cserélt helyet társával, mert látta, hogy ő közeledik?
196
Constance Bennett
Holdfény ének
Igazából nem volt fontos. Skylar csak azt tudta, hogy hamarosan bajba kerül. Meglepetésére Talbot nem próbált meg lemászni a folyóhoz. Azonban amit tett, legalább olyan rossz volt. A másik katonához hasonlóan ő is szörnyű megjegyzéseket kezdett a lánynak kiabálni. Amíg Skylar a vízben volt, Talbot élénk részletességgel ecsetelte, mit szeretne vele tenni. Skylar nem is nézett rá, s láthatóan a többi katona sem figyelt oda – ha egyáltalán hallották, amit mond. Skylar, ahogy tudta, kimosta a ruháját, amit viselt, de egy idő múlva ki kellett mennie a partra a többi ruháért is, amiket kimosni hozott. Gatana végig mellette maradt, miközben a sziklás parton térdeltek, Talbot azonban végül lejött magas megfigyelőállásából. Norris ott maradt, ahol volt, és madártávlatból élvezte a kilátást, de továbbra is folytatták a beszélgetést. A „vita" inkább találó kifejezés lenne, hiszen azon vitatkoztak, melyik jobb: szex fehér nőkkel vagy apacsokkal. Norris az utóbbi ellen volt, Talbot viszont büszkén mesélte kalandjait azokról az apacs nőkről, akikkel dolga volt. A „megerőszakolni” szót egyikük sem használta, hiszen nem tekintették erőszakos támadásnak vagy az emberi tisztesség megsértésének, ha egy indiánt akarata ellenére magáévá tett egy férfi. Az apacsok nem emberek, akkor hát kárt sem lehet okozni nekik. Skylar megpróbálta nem meghallani a szavakat, amiket pedig tudta, egyenesen neki szántak, mégis nagyon nehéz volt, mivel jól beszélt angolul, és minden szörnyűséget megértett, amit hallott. Az állandó szóbeli támadás elgyengítette, hányingert okozott neki, és minél jobban próbált nem figyelni a férfira, az annál durvább dolgokat mondott. Nemsokára Skylar keze úgy remegett, hogy nem tudta kezében tartani a kartonblúzt, amit a sziklához akart dörzsölni.
197
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem bírom ezt tovább – mondta halkan Gatanának. – El kell mennem innen. Talán ha panaszt tennék Haggarty kapitánynál... Gatana nem emelte fel a fejét a mosásból, úgy válaszolt. – Nem használna semmit, lányom. Fejezd be, amit elkezdtél, aztán együtt visszamegyünk a táborba. Joe nemsokára értünk jön. Skylar összeszedte minden erejét, és folytatta a mosást, majd kicsavarta a ruhákat. Felajánlotta, hogy Tsa'kata ruháit is kimossa, így miután befejezte a munkát, hatalmas rakás volt a kezében. Gatana összeszedte saját és Consayka ruháit, majd Joe–t keresve körülnézett, de a férfit nem látta sehol. Kétségbeestek, szerettek volna szabadulni arról a helyről, ezért körülnéztek, hátha találnak valakit, aki a táborba megy vissza. Naka'yen felesége és két lánya éppen a ruhákat szedték össze, amikor Skylar és Gatana észrevette őket. Elindultak a folyón lefelé, siettek volna, de vigyázniuk kellett a csúszós sziklákon. – Ilyen hamar végeztek? – kérdezte Talbot, és belecsobbant utánuk a vízbe. – Pedig még meg sem fürdött rendesen, Miss Skylar. – Stan, ne! – kiáltott utána Norris, de a folyó elnyelte hangját. Mivel a víz egyre mélyült, a két nőnek ki kellett mennie a partra, és Talbot követte őket, ahogy a kiszögellések és a sziklák mentén haladtak. – Mire ez a nagy sietség, hölgyek? – kérdezte, és közben Skylart bámulta. – Olyan régóta vártam már erre. – Hagyjon minket békén – parancsolta Gatana, de Talbot felnevetett, és nem is figyelt rá többet. – Biztosan nagyon nehéz az a halom ruha, Miss Skylar. Hadd segítsek – kirántotta kezéből a csomagot, de szándékosan úgy, hogy a földre essen. – Ó, milyen kár!
198
Constance Bennett
Holdfény ének
– Hagyja abba! Tűnjön innen! – követelte Skylar, ahogy letérdelt, hogy a ruhákat összeszedje. Gatana is segített neki, Talbot pedig leguggolt melléjük. – Nagyon sajnálom, hölgyem. Egy ügyetlen mamlasz vagyok. Anyám is mindig ezt mondta, és igaza is volt – mondta, és rögtön vette is ki Skylar kezéből a ruhákat, ahogy felszedte őket a földről. Skylar megpróbálta fékezni remegését, és lenézett a folyón, ahol az előbb Naka'yen családját látta. Most azonban senki sem volt azon a helyen, mire a pánik eluralkodott rajta. – Ha segítséget keres, nem fog találni – mondta Talbot vidáman. – Takarodjon tőlem, maga mocskos szájú disznó! – kiáltotta Skylar dühösen, és válla fölött hátrapillantott, hátha lát valakit, aki a segítségére siethetne, de egy hatalmas szikla eltakarta őket a többi asszony és katona elől. – Hűha, egy forróvérű nőt fogtam ki – kurjantotta, és megragadta a lányt, amikor az megpróbált felállni. – Engedjen el! – sikoltotta Skylar. – Segítsen valaki! – Talbot kezét a lány szájára tapasztotta, mire Gatana rávetette magát. Egyik kezével ellökte a férfit, másikkal meg Skylart próbálta kiszabadítani. Gatana segítségért kiáltott, de hangja rögtön elhalt, amikor Talbot ököllel az arcába vágott. Az asszony hátraesett, és a fejét egy sziklába vágta, majd mozdulatlanul elterült a földön. – Gatana! – Skylar harcolt, hogy elérje, de Talbot szorítása erősebb volt. – Maga disznó, engedjen el! Megsérült! Talbot pofon vágta, mire könnyek gyűltek Skylar szemébe, de valahonnan bátorság öntötte el lelkét, és határozottan a katona szemébe nézett. – Nem fog bántani engem, maga fattyú! Túl sokan vannak itt.
199
Constance Bennett
Holdfény ének
– Kicsoda? – kérdezte a férfi, és egyik ujját Skylar blúzába dugta. – Egyetlen apacs sem jön a segítségedre, és engem sem állíthat meg egyetlen társam sem. Ők is akarnak téged. Skylar kétségbeesve a késért nyúlt a blúza alatt, de kisiklott kezéből, amikor Talbot talpra állt, és a lányt is magával rántotta. – Gyere, némber, keresünk egy nyugodt helyet. Már ki is néztem egy kis tisztást fent a sziklák között. Felhúzta Skylart, akinek így kiszabadult a jobb keze. Rémületében nem tudott gondolkozni, csak Sun Hawk kését kereste, amit ezúttal meg is talált. Kihúzta hüvelyéből, és miután biztosan állt a talajon, megsebezte Talbot karját. A férfi a fájdalomtól és a meglepetéstől felkiáltott, elengedte a lányt, és felé fordult. – Te ostoba szajha! Megvágtál! Skylar kettőjük között tartotta a kést, szemében vad félelem villogott, miközben hátrálni kezdett. – Ha közelebb jön, megölöm. – Miért... – Talbot sérült kezével a revolveréért nyúlt, és Skylar rájött, ha előveszi a fegyvert, neki vége. – Ne! – Előrelendült, és a férfi felé suhintott a késsel, mire az ösztönösen a lány karjáért nyúlt. Elvétette, így Skylar ismét suhintott, mire a férfi ezúttal a revolveréhez kapott. Skylar kétségbeesve döfött felé, mire az hátralépett, és lecsúszott a szikláról. Miközben azért küzdött, hogy egyensúlyát visszanyerje, előredőlt, és Skylart a földre döntötte. A lány felkiáltott fájdalmában, érezte, hogy a férfi testsúlya a földre nyomja, és a kiálló sziklákhoz szegezi. Hányinger öntötte el testét, meglökte a férfit, miközben lábával egy sziklába kapaszkodott, és a menekülés útját kereste. Olyat lökött Talbot vállán, hogy az végre lefordult róla, ő pedig feltápászkodott. De Talbot nem mozdult. Sötét, nedves folt terjedt szét ingén, a szívébe tövig beleszúrt késtől kiindulva.
200
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk gondterhelten nézett körül a verdék táborában. Consayka és a harcosok ott voltak, de csak néhány asszonyt látott. Bizonyára a folyóhoz mentek. Szidta magát, miközben a folyóhoz vezető ösvényen ment. Nem kellene Skylar miatt aggódnia. Ha a családja nem érzi úgy, hogy meg kell őt védeni, akkor neki sem kellene ezzel törődnie. Mégsem tudta megállni, hogy ne menjen utána, annak ellenére, hogy egy másik súlyos gond is a vállára nehezedett. Hacké'tisan felesége megbetegedett, és a férfi azt kérte, hogy imádkozzanak a nőért. Sun Hawk nem tudta visszautasítani a kérést, de erősen kételkedett benne, hogy a dal használni fog, amit azért énekelt el, hogy elűzze a lázt a nő testéből. Már ismerte ezt a lázt, ez ölte meg a feleségét, két gyerekét és még sok mindenkit. Ha igaza lesz, és a láz tovább terjed a táborban, több százan meg fognak halni, még mielőtt Rio Altóba érnének. Lelkében harcot vívott aggodalma Hacké'tisan feleségéért és Skylar biztonságáért. De ez őrültség volt! A lány még csak nem is az ő törzsük tagja! Ilyenkor nem kellene vele törődnie. Elküldte Klo'sent a fehérek orvosáért, és tudta, hogy a katonáknak fel kell kutatniuk azokat, akik esetleg elkaphatták a lázt. Nem volt ideje megkeresni egy olyan nőt, aki nem is az övé, és akinek az élete és hogyléte nem az ő gondja. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy az ösvényen lesiessen a folyóhoz. Már félúton volt, amikor az első csapat katona megjelent felette, akik Skylart hozták. Csuklója össze volt kötözve, arcát könnyek mosták, ruhája véres volt. Néhány lépéssel mögötte egy másik csapat katona Talbot holttestét cipelte. Skylar kétségbeesetten magyarázott valamit foglyul ejtőinek, amit Sun Hawk nem értett, még akkor sem, amikor már elég közel volt hozzájuk. Nem is volt szükség rá, hogy értse szavait. Biztosra vette, hogy azt mondja el, hogy Talbot megtámadta, ő
201
Constance Bennett
Holdfény ének
pedig megvédte magát. De Talbot barátja is ott volt, és vádló szavai túlkiabálták a lányt. Ha Skylar és a lovas katona története nem egyezik, Sun Hawk tudta, hogy a katonának fognak hinni. Mivel látta, hogy nem tud már Skylaron segíteni, eltűnt a fák és a sziklák között, és visszatért a táborba. Agya őrülten zaklatott volt, vére forrt a dühtől. Skylar apacs volt. Megölt egy katonát. Sun Hawk nem kételkedett benne, hogy a fehérek ezért az életét veszik. És ő adta neki a kést. 10. fejezet __________________________________________________ ______
A Datil hegység felett gyülekező sötét fellegek figyelmeztették Raynát, hogy vihar közeleg. Új–Mexikóban mindig változékony volt az időjárás; felhők esőt ígértek, majd eltűntek, mint a lidércfény, de a legrosszabb mégis a késő szeptemberi idő volt. A nyári szárazságnak vége szakadt, amikor megeredt az eső, a hatalmas felhőszakadások a patakokat folyókká duzzasztották, elöntötték a kiszáradt medreket, és halálos csapdává változtatták át az egyes szakadékokat. A „Halott Ember Áradat” is egy ilyen felhőszakadás volt, és szerencsétlenségére Rayna néhány ijedt marhát fedezett fel a patakmederben, miközben visszaigyekezett a birtokra. Saját biztonsága érdekében inkább otthon szerette volna átvészelni a vihart, de nem hagyhatta, hogy a marhák elpusztuljanak. Megsarkantyúzta Sámsont, és összecsavart lasszójával terelni kezdte az állatokat. Elhatározta, hogy megmenti őket, mielőtt 202
Constance Bennett
Holdfény ének
még saját ostobaságuk miatt meghalnak, miközben őt is veszélybe sodorják. Jóval azelőtt, hogy elérte volna a magasabb partot, már hangosan mennydörgött, és villámok cikáztak a távolban. A sötét fellegek úgy terjedtek az égen, mint a kiborított tinta, és Rayna már hallotta, ahogy apja azzal ugratja, hogy nincs annyi esze, hogy bejöjjön a vihar elől. Végül azonban sikerült lejtős partot találnia, és kiterelni az állatokat a mederből. Egy hangos „juhé!” kiáltással szélnek eresztette őket, ő maga pedig hazafele ügetett lován. Néhány perccel később már a birtok udvarán volt, s a villámok már a sarkát érték. Gil Rodriguez az istálló előtt állt és vigyorgott. – Még mindig meg akarja előzni a vihart, Senorita Rayna? – kérdezte mosolyogva, miközben a lány leszállt a lóról. – Az hittem, ezt a játékot már régen abbahagyta. Rayna visszamosolygott rá. – Szeretek néhanapján gyakorolni. Gil Sámson kantárjáért nyúlt. – Jöjjön, señorita. Majd én gondoskodom róla. – Köszönöm, Gil, én fárasztottam ki, lehűteni is én tudom. A férfi arcáról lehervadt a mosoly. – Engedje, hogy én csináljam! Inkább menjen be a házba, az édesapja már várja. Rayna szívébe félelem nyilallt. – Csak nem apa... – Nem, nem – nyugtatta meg sietve a férfi. – Flint ma reggel bement élelmiszerért Malaventurába, és hozott egy levelet Señorita Skylartól. – Hál' istennek – suttogta Rayna, és arcán boldog mosoly virágzott fel. Odadobta Gilnek a kantárt, és besietett a házba. Túl izgatott volt ahhoz, hogy észrevegye, a férfi nem boldog a hír hallatán, de a felfordulás, ami bent fogadta, már lehűtötte jókedvét.
203
Constance Bennett
Holdfény ének
– Raymond, ne! Megtiltom! – Az ördögbe is, Collie! Nem ülök itt tovább tétlenül. Istenem, darabokra szaggatom Sam Whitiockot, ha azonnal nem tesz valamit. A hangok a felső erkélyről jöttek. Rayna felnézett, és meglátta apját, ahogy a folyosón siet, és anyját, aki utánaszaladt. Mindketten a régi, közös szobájuk felé tartottak. Már az is rémisztő volt, hogy apja ott volt fenn, mivel még túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül végig tudjon menni a hosszú lépcsősoron. – Apa, mi történt? – kérdezte követelőzőén Rayna, és kettesével vette a lépcsőket, úgy szaladt fel az emeletre. – Santa Fébe megyek – üvöltötte, és hangja majdnem túlharsogta az égzengést. – Nem teheted! – tiltakozott felesége. – A pokolba, dehogynem! Rayna végigfutott a folyosón, akkor érte őket utol, amikor beléptek a szobába, ahol az utóbbi két hónapban Collie aludt egyedül. – Mondjátok már meg végre, hogy mi történt! Gil azt mondta, hogy Skylartól jött levél. Mit írt? Mi baj van? – A pokolba, Collie, hol az ingem? – csattant fel Raymond, ahogy feltépte a szekrény ajtaját. – Adj gyorsan egy táskát! – Nem! Nem engedem, hogy megöld magad! – Az ördögbe is! Mondjátok már meg végre, hogy mi folyik itt! – kiáltotta Rayna, amivel mindkét szülőjét megijesztette. Collie a lányára nézett. – Skylar már nincs a mescalero rezervátumban. Rayna tudta, hogy a hír, ami máskor jó hírnek számított volna, most nem volt az. – Akkor hol van?
204
Constance Bennett
Holdfény ének
– Az az átkozott Indián Hivatal bezáratta a rezervátumot, és az indiánokat a Rio Altó–i ügynökséghez küldték Arizonába – felelte Raymond. – Ó, istenem! – szaladt ki Rayna száján, miközben szíve kihagyott egy ütemet rémületében. – Mikor? Mikor indul? Collie összeszorította kezét. – Már elment. Egy hete adták fel a levelét, egy nappal azután, hogy elhagyta a rezervátumot. – Benyúlt szoknyája zsebébe, és kivett egy köteg levelet. – Mindannyiunknak írt. Rayna olyan óvatosan vette el a levelet, mintha valami értékes dolog volna, amit különös gonddal kell kezelni. De hát az is volt. – Jól van? – Igen – felelte anyja. – A napi munkája nagyon nehéz, de életben van. Consayka és Gatana szárnyaik alá vették. Ez nem volt meglepő. Rayna égett a vágytól, hogy elolvassa a leveleket, de most, hogy már ismerte a tényeket, fontos dolgokat kellett megfontolnia. Apja még mindig a szekrényben kutatott, és egyik legjobb öltönyét hanyagul az ágyra dobta. – Apa, te nem mehetsz Santa Fébe! – Dehogynem mehetek, és el is megyek, kis hölgyem – makacskodott. – Visszaszerzem az én kis hercegnőmet, még ha ez lesz is az utolsó dolog az életben, amit csinálok. Collie odalépett hozzá. – Ha elmész Santa Fébe, tényleg az utolsó dolog lesz – megragadta férje karját, és könyörgő tekintettel nézett a szemébe. – Raymond, kérlek, Whitlock tábornok már megmondta, hogy semmit sem tehet. – Lehet, hogy én rá tudom venni. Crook nyilvánvalóan nem segít nekünk. Hat hét telt el, és ezalatt már három levelet írtunk neki! – Lerázta magáról Collie kezét. – Halálosan unom már, hogy úgy várok itt, mint egy béna öregember. Elmegyek Whitlockhoz, semmi sem állíthat meg. Hol a pokolban van az a táska?
205
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna és Collie kétségbeesve néztek egymásra, mialatt Raymond átment a szobán, egyenesen Collie szekrényéhez. Felkapta a földről a táskát, de amint felegyenesedett és megfordult, a szoba hirtelen forogni kezdett vele. Látása elhomályosult, mellkasában szétterjedt a fájdalom, és mielőtt ráeszmélt volna, hogy mi történik vele, felesége és lánya ott termettek mellette, és az ágyhoz vezették. Nehézkesen leült, közben zihálva vette a levegőt. – Az ör... dögbe! – lihegte, és Collie óvatosan a párnákra fektette. Rayna felemelte a lábát, és betakarta az ágytakaróval. – Hagy... játok! Nem... fázom – dörmögte. – Hallgass! – mondta Collie szigorúan. Lelkében harag és félelem küzdött egymással. – Csak pihenj nyugodtan. El fog múlni. Istenem, ugye, el fog múlni? – Apa, magadra kell vigyáznod. – Rayna megkerülte az ágyat, és leült mellé. – De Skylar... Rayna megfogta a kezét. – Én elintézem – fogadta meg ünnepélyesen. – Újra elmegyek Whitlockhoz, és térden állva fogok könyörögni, ha kell, de megtalálom a módját, hogy Skylart kiszabadítsuk. Raymond szorosan behunyta szemét, és a sarkában összegyűlt könnyek majdnem összetörték Rayna szívét. – Szegény kicsi hercegnőm – suttogta erőtlenül. – Olyan távol van tőlünk. – De már nem sokáig, apa – ígérte Rayna. Megszorította apja kezét, majd elengedte és kisietett a szobából, végigszaladt a folyosón a sajátja felé. A vihar elérkezett a házhoz, esőfátyol mosta az udvart, mint a hullámok a tengerpartot, de Rayna ügyet sem vetett a felhőszakadásra. Sietve elővette saját táskáját a szekrényből, és elkezdett csomagolni.
206
Constance Bennett
Holdfény ének
Már tudta, hogy Whitlock nem tud – vagy nem akar – Majd segíteni nekik, de apja kedvéért újra megpróbálta. Ez volt az első és legésszerűbb lépés. Ha pedig ez nem sikerül... Rayna már egy tervet forgatott a fejében. Nagyon homályos volt még, de jobb volt a semminél. Veszélyes volt, talán még vakmerő is. De ha az Egyesült Államok hadserege nem segít neki, kénytelen saját kezébe venni az ügyet. Nagyon szerette volna már elolvasni Skylar levelét, de először gyorsan becsomagolt, és lemosta magáról a koszt, ami reggel óta rárakódott. Mire anyja a keresésére indult, Rayna már útra készen állt, s közben a vihar is elvonulóban volt. – Hogy érzi magát apa? – kérdezte anyjától, amikor az belépett a szobába. – Alszik. – Vannak fájdalmai? Collie nehezen nyelt egyet. – Azt mondja, nincsenek, de nem tudom, hogy higgyek–e neki. Rayna odalépett hozzá, és szorosan átölelték egymást. – Meg fog gyógyulni, anya. Beszélek Whitlockkal, és okot adok a gyógyulására. – És ha nem sikerül? Rayna elengedte és hátralépett. Ez volt a legnehezebb. –Ha Whitlock nem tesz semmit... elmegyek Arizonába, és magam keresem meg Crook tábornokot. Collie megdöbbent és megrémült. – Rayna, ez túl veszélyes. Nem tehetsz meg ekkora utat egyedül! – mondta kétségbeesetten. – Nem érdekel! – vágott vissza Rayna, ahogy ismét elöntötte a düh. – Halálosan unom már, hogy csak tehetetlenül várok, és esküszöm, ha ez az átkozott Crook sem fog segíteni, magam rabolom el Skylart abból az átkozott rezervátumból.
207
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar Haggarty kapitány íróasztala előtt állt, mellette két katona, a parancsnoki sátor végében pedig még négy vigyázott rá, miközben próbálta visszafojtani hisztérikus nevetését, aminek azonban semmi köze sem volt a humorhoz. Csalódott volt, és halálosan rémült, mert senki sem hitt neki. Megölt egy katonát, de Haggartyt egy csöppet sem érdekelte az igazság. Az volt az elképzelése, hogy elfogott egy veszélyes bűnözőt, és amennyire Skylar meg tudta állapítani, egyetlen gondja az volt, vajon rá tudja–e beszélni feletteseit, hogy felakasszák. A katonák már órák óta azon fáradoztak. Berángatták kihallgatásra Haggarty elé, majd egy kinti szekérhez bilincselték, amíg a kapitány újabb kérdéseken törte a fejét. Az, amit most tett fel – hogy Skylar miért támadta meg Talbotot –, azonban már régi volt. – Már százszor elmondtam magának, kapitány, nem én támadtam meg őt, hanem ő engem, lerántott a sziklára, és világossá tette számomra, hogy meg akar erőszakolni. Én csak nyugalomban akartam tartani, amíg elszököm, de ő nekem ugrott, és ráesett a késre. – Norris közlegény egészen mást mesélt nekünk – felelte Haggarty. – Szerinte te lecsábítottad Talbotot az őrhelyéről, majd szó nélkül megtámadtad. – Norris hazudik! – Norris közlegény az Egyesült Államok hadseregének tisztes tagja – mondta a kapitány erőszakosan. Skylar megrázta a fejét. – Ez még nem változtat a tényen, hogy hazudik, hogy megvédje barátja jó hírét, és mentse saját bőrét. Talbot megtámadott engem, Norris pedig nem tett semmit, hogy megakadályozza. – Ezt már mondtad – jegyezte meg Haggarty egy kézlegyintéssel. – Akkor az mondd meg, honnan vetted a kést, amivel megölted Talbotot?
208
Constance Bennett
Holdfény ének
Ez új kérdés volt, de Skylar erre nem akart válaszolni. – Ez a fajta fegyver nem tilos az indiánoknál – felelte kitérően. Ő már elég nagy bajban volt így is. Ha Sun Hawkot is belekeveri, azzal nem segít senkin. – Egy kés nélkülözhetetlen a túléléshez egy rezervátumban. Haggarty felemelte a véres kést és a bőrtokot, amit Skylartől vettek el. – Ez igaz. Egy harcosnak szüksége van egy késre, hogy megöljön és megnyúzzon egy vadat. De úgy emlékszem, téged alaposan átvizsgáltak, amikor megérkeztél az ügynökségre, és semmi ilyesmit nem találtak nálad. Skylar ezt nem tagadhatta. – Így van. – Akkor honnan szerezted a kést? Ez egy kivételesen szép kés, nem apacsok által készített. Következésképpen loptad valahonnan. – Jelentette valaki a katonák közül, hogy eltűnt egy ilyen kés? – kérdezte Skylar kihívóan. Haggarty egy pillanatig hallgatott, majd barázdált homlokát ráncolta. – Nem – bökte ki végül. – Ellenőriztettem és sehonnan nem hiányzik ilyen kés. Skylar kihívóan felemelte a fejét. – Akkor hogyan vádolhat meg azzal, hogy loptam? – Valahonnan csak szerezted – makacskodott a férfi. – Ki adta neked? – Senki sem adta, hogy úgy mondjam – felelte Skylar tétován, és úgy érezte, menten összecsuklik a térde. – Másnap reggel, hogy Talbot megtámadott az ügynökségen, reggel felkelve ott találtam magam mellett a földön. – Hazudsz! – Bizonyítsa be! – vágott vissza azonnal. A katona úgy ütötte pofon Skylart, hogy hallatszott a csattanás is, mire a lány a földre zuhant.
209
Constance Bennett
Holdfény ének
Haggarty felpattant. – Állítsák fel! – parancsolta, és kijött az asztal mögül. A katonák durván felhúzták és addig támogatták, amíg a lány le nem rázta magáról a kezeket. A kapitány pontosan előtte állt meg, és lenézett rá. – Megölted az egyik emberemet, és mielőtt elérjük Fort Stanfordot, be fogod ismerni a tettedet. Nem érdekel, mibe kerül. – Én nem öltem meg őt! – kiáltotta Skylar kétségbeesetten. – Miért tettem volna? – Mert sértett az, ahogy átvizsgált az ügynökségen – felelte Haggarty, és úgy tűnt, tökéletesen meg van róla győződve, hogy a következtetése helyes. – Nem tetszett neked a módszere, ezért bosszút álltál. Amikor megláttad egyedül a folyónál, tudtad, ez a megfelelő alkalom. Skylarnak hányingere volt, de uralkodott magán. – Ez is egy magyarázat, de nekem van egy másik is. – Alig várom, hogy meghalljam! – Azt hiszem, nem tenne jót a maga karrierjének, ha egyik katonáját szándékos erőszakolással vádolnák meg. Skylar látta, ahogy elborul a kapitány tekintete, de mielőtt reagálni tudott volna, a férfi visszakézből állon vágta. Ezúttal a katonák kapták el, mielőtt összeesett volna. – Tüntessétek el innen azonnal ezt a némbert! Verjétek vasra, és ne adjatok neki se élelmet, se vizet. Napi huszonnégy órás őrséget állítsatok mellé. Megértettétek? – Igen, uram – felelte Zaranski hadnagy, és előlépett a helyéről a sátor bejárata mellől. – Gyerünk, emberek! Vigyük vissza a szekérhez. Skylar csuklóját már kikezdte a bilincs, mégis örült, hogy elviszik. Feje még mindig szédült az ütéstől, saját vérét érezte a szájában, de büszkén kihúzta magát, ahogy elvonult a katonák között. Miután ledobták a földre, a szekér elejénél, és ráerősítették a nehéz bilincset, végre átadta magát a kínnak.
210
Constance Bennett
Holdfény ének
Vállával a kormányrúdnak támaszkodott, felhúzta mindkét térdét, majd átkarolta, s lehajtott fejjel hagyta, hadd eredjenek el könnyei. Ez a viselkedés szándékosan nem apacs volt, de nem érdekelte. Száz mérföldön belül csak a katonák voltak, akik apacsnak hitték. Sun Hawk és az emberei tudták az igazat. És mindenekelőtt Skylar is tisztában volt vele, hogy ő nem jó se fehér nőnek, se indián asszonynak. Mindig tudta, hogy számára nincs hely ezen a világon, de nem gondolta volna, hogy élete így ér véget, egy katonai szekérhez láncolva, miközben gyilkossággal vádolják, ami pedig puszta önvédelem volt. De úgyis meghal. Efelől nem volt kétsége. Ha élne is addig, hogy Fort Stanfordban hadbíróság elé állítsák, halvány esélye lenne csak arra, hogy meggyőzze bíráit arról, hogy nem hidegvérű gyilkosság volt az, amit elkövetett. Mivel a bíráknak valószínűleg bűntudatuk lenne, ha felakasztanának egy nőt, inkább életfogytig tartó büntetésre ítélnék, melyet valami büdös, indián ügynökségi cellában kellene letöltenie. Ha így hozná a sors, Rayna és a szülei esetleg tudnának valamit intézni a kiszabadítása érdekében, és végül hazavinnék innen. De Skylar tudta, nem tud kitartani addig, amíg Fort Stanfordban vagy bárhol máshol bíróság elé állítják. Haggarty maga gondoskodott róla. Megpróbálna vallomást kipréselni belőle, és nem sikerülne, megparancsolná a katonáknak, hogy addig üssék, amíg be nem vallja tettét. Ha valahogyan túl is élné a verést, lelőnék „menekülés közben”, hogy senki se tudja meg, milyen gyalázatosan bántak vele, sem azt, hogy Talbot megtámadta. Volt már ilyenre példa. Skylar nem is tudta, hogy olyan esetet hallott már, amikor az apacsok ostoba módon megpróbáltak megszökni foglyul ejtőiktől. A hadsereg egyik esetben sem
211
Constance Bennett
Holdfény ének
ismerte be, hogy tévedett. Haggarty már gondolatban meg is tárgyalta az ügyét, és ítéletet is hozott. És bárhogyan is, de gondoskodni fog róla, hogy az általa helyesnek ítélt büntetést végre is hajtsák. Skylarnak nem okozott gondot, hogy aznap nem ehetett. Még az esti étel illatától is rosszul volt, csak növelte hányingerét. Ruhájára rászáradt a vér, és a kezén lévő maradványok súlyosbították rossz állapotát. Talbot holttestére emlékeztették, és arra, ahogy hozzá nyúlt. Furcsa módon, kétségbeesett helyzete ellenére sem tudott bűnbánatot érezni a halála miatt. Ő még soha semmit nem ölt meg ezelőtt, de Talbot egy disznó volt, aki megérdemelte, hogy meghaljon. Minden porcikájával ezt érezte. Minden az ő hibája volt, ő kereste magának a bajt. Az egyedüli tragédia az volt csupán, hogy mindezért Skylarnak kellett szenvednie. Ahogy egyre jobban beesteledett, egy csapat katona kezdett ürügyet keresni arra, hogy elhaladhasson a szekér mellett a tábor szélén. Gúnyolódtak Skylaron, átkozták, még le is köpték, miközben a fegyveres őr csak nézett és mosolygott. Fenyegették is. Néha egy katona leguggolt mellé és durván megragadta a mellét, vagy megpróbált a szoknyája alá nyúlni. Skylar harcolt ellenük, ahogy csak tudott, de küzdelme hasztalan volt, sikoltásai pedig hatástalanok. Egyetlen öröme az volt, hogy az őt őrző katona nem engedte a többieknek, hogy teljesen megerőszakolják, de mire a tábor nyugovóra tért éjszakára, Skylar legszívesebben meghalt volna. Dacos szavai, melyeket Sun Hawknak mondott az élet szépségéről és értékéről, visszacsengtek fülében. A holnapot már nem akarta élve meglátni. ***
212
Constance Bennett
Holdfény ének
A hold már nem világított azon az éjszakán, és ez jó volt. A koromfekete sötétség megkönnyítette Sun Hawk dolgát. Nem szólt apjának semmit, amikor elszökött a táborból, miután mindenki aludt. Ha nem hal meg, mire eljön a holnap reggel, Naka'yen tudni fogja, mit csinált. Elszomorította a gondolat, hogy el kell hagynia családját, de megpróbált nem rágondolni. Nagy volt a család, sok leánytestvére volt, mellettük jóravaló férjek, így majd gondoskodni fognak az öreg szülőkről. A katonaorvos megállapította, hogy Hacké'tisen feleségének a lázát rossz étel okozta, nem pedig járvány, ami pusztító tűzként söpörne végig a táboron. Bár Sun Hawk nem bízott a fehér ember szavában, az a tény, hogy az orvos nem különítette el a nőt, meggyőzte őt, hogy a tábort nem fenyegeti a halálos kór. Ők túlélik nélküle. Skylar nem. Nem volt nehéz észrevétlenül kiosonnia a táborból. Az út során több harcos szökött el a feleségével együtt az éjszaka leple alatt. A katonák észrevették, hogy néhányan hiányoznak, és egységeket küldtek a keresésükre, de eredménytelenül. Azonban sok eltűnést nem is fedeztek fel. Sun Hawk tudta, hogy ő nem lesz az utóbbiak között, de nem számított. Reggelre ő is szökött indián lesz. A fás domboldal megkönnyítette a dolgát, hogy megközelítse a szekeret, ahová Skylart láncolták. Mint a többi apacs, az utóbbi hetek alatt ő is kifigyelte a katonák szokását. Tudta, hogy felváltva őrködnek a tábor számos pontján, és éjszaka kétszer váltják az őröket. Skylar mellett ugyanaz az őr állt egész délután. Mivel sok ideje volt, Sun Hawk leguggolt az egyik őr közelében. A férfi hol leült egy sziklára, és elbóbiskolt, hol mászkált, miközben egy dohányrudat szívott. Jelen pillanatban egy másik őr jött leváltani, és Sun Hawk tudta, már majdnem itt
213
Constance Bennett
Holdfény ének
az idő. Addig várt, amíg a katona megszokta új feladatát, és megnyugodott. Akkor Sun Hawk halkan előjött, és a szekér felé igyekezett. Sziklák és fák mögé bújt, amikor csak tudott. Ha üres tér következett, lefeküdt és kúszott, de sosem túl gyorsan, és nem állt meg, csak akkor, ha valami nesz ütötte meg a fülét. A katonák a domboldal és a szekér között vertek tábort, de ez számára nem jelentett akadályt. Horkolásuk elárulta, hogy mélyen alszanak. Átlopózott közöttük, miközben nem ütött nagyobb zajt, mint a lágy szellő. Amikor elért a szekér hátuljához, elégedetten elmosolyodott. Az őrt nagyon könnyen észrevette, mivel tüzes pálcikájának világított a vége. Leguggolt, kését kezébe vette, és a szekér körül kezdett el mászni, amíg az őr háta mögé nem került. Akkor felugrott, egyik kezével befogta a férfi száját, és mielőtt az egy halk hangot is kiejthetett volna, kését a bordái közé mártotta. Behúzta a testet a szekér alá, majd gyorsan átkutatta zsebeit, míg végül megtalálta Skylar bilincsének kulcsát. Levette a katona töltényövét és elvette a pisztolyát is. Felcsatolta saját derekára, majd kimászott a szekér alól. Alig ismerte fel Skylart, de a furcsa szög, ahogy a fejét a kormányrúdhoz támasztotta, elárulta, hogy alszik. Tudta, hogy mindenképp megijesztené, ha felkeltené, ezért a kezét a nő szájára tapasztotta. Skylar azonnal felébredt, és küzdeni kezdett. Szeme tágra nyílt a félelemtől, miközben szerette volna meglátni támadója arcát. – Maradj csendben! – suttogta Sun Hawk Skylar fülébe, mire az rögtön abbahagyta a kapálózást. Sun Hawk levette a szájáról a kezét, és kinyitotta bilincseit. A rozsdás csuklópánt nyikorgott, mire mindketten megálltak, füleltek, de csak a távoli horkolás zaja hallatszott.
214
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar alig tudta elhinni, hogy Sun Hawk itt van. Tudata még ködös volt az alvástól, és azon gondolkozott, vajon nem álmodik–e még. Semmi oka nem volt rá, hogy ekkora kockázatot vállaljon érte. – Nem szabadna ezt csinálnod – Suttogta. – Az őr... – Halott – mondta Sun Hawk, és arrébb lépett, hogy elvegye az őr puskáját, ami a szekérnek volt támasztva. Visszafordult Skylarhoz, és száját a nő füléhez téve azt suttogta. – Tedd azt, amit én, és ne csapj zajt – Ezzel a szekér szemben lévő végéhez tolta őt, aztán elengedte, és hasra feküdt. Skylart kérdések özöne árasztott el. Miért csinálja ezt a férfi? Tisztában van vele, hogy milyen szörnyű következményei lesznek ennek? Hova mennek? Mit fognak csinálni? Hogy menekülnek meg, ha utánuk jönnek a katonák? Persze, nem kérdezhette meg mindezt, és nem volt más választása, vele kellett mennie. Ha marad, biztosan meghal. Ráadásul Sun Hawk embert is ölt, hogy megmentse az életét. Ha ez kiderül, őket nem fogják naphosszat faggatni. A katonák úgy vetik rájuk magukat, mint az éhes farkasok, és addig nem hagyják békén, amíg nem marad más belőlük, csak szétlyuggatott holttestük. A kocka el van vetve, és Skylar nem tehetett mást, követte a férfi, aki életét kockáztatva mentette meg őt. Sun Hawkhoz hasonlóan lassan ő is lehasalt a férfi mellé, s közben feszülten figyelte szoknyája minden suhogását és minden kavics reccsenését teste alatt. Amikor az alvó katonákhoz értek, Skylar tudta, mindennek vége. Nem fog tudni átmenni közöttük anélkül, hogy ne ébressze fel őket, de Sun Hawk elé lépett, és egymás mögött átlopóztak közöttük. Senki nem ébredt fel. Amikor elérkeztek egy csoport sziklához, már távol a katonáktól, végre megpihentek. – A fák közé megyünk –
215
Constance Bennett
Holdfény ének
suttogta Skylar fülébe Sun Hawk. – Ha odaértél, nagyon halkan menj, mert különben nem jutunk túl a katonákon. Skylar nem látta a fákat, még kevésbé az őröket, de bízott Sun Hawkban. Ha az mondta, hogy ott vannak, akkor ott vannak. Most azonban még kevésbé bízott magában, hogy olyan némán át tud jutni az erdőn, mint a férfi. Egyetlen ág– reccsenés a halálukat okozná, de ők csak másztak előre, amíg felfelé nem kezdett vezetni az út. Ekkor Sun Hawk felállt, és véget ért az, ami Skylar számára egy örökkévalóságnak tűnt. A férfi kézen fogta, és futni kezdtek. 11. fejezet __________________________________________________ _______
Anyja tiltakozása ellenére Rayna elindult Malaventurába, és kis híján lekéste az Albuquereque–be induló esti vonatot. A Los Angelesből induló, keletre tartó vonat nem sokkal éjfél előtt érkezett meg, és néhány óra múlva Rayna már a Palace Hotel egyik szobájában feküdt. Nem érzett semmiféle nosztalgiát, hogy visszatért, de sikerült egy keveset szundítania, mielőtt a katonai főhadiszállásra indult volna másnap korán reggel. Úgy érezte, fel van töltődve, és kész Whitlockkal megküzdeni, de amint az irodába ért, rögtön kifogta a szelet a vitorlájából, látva, hogy a tábornok már nem tartózkodik Fort Mercyben. A Platté Minisztériumba irányították át, helyén pedig egy ezredes ült, akinek kisebb volt a rangja és a hatásköre, és mindent összevetve kisebb egyéniség volt, mint elődje. Duncan McLeash ezredes kellemes, kerek arcú, higgadt ember volt, aki
216
Constance Bennett
Holdfény ének
türelmesen végighallgatta Rayna szomorú történetét, miközben csattogtatta nyelvét, és együttérzően bólogatott. Sajnos, az égvilágon semmit nem tudott tenni azonkívül, hogy csattogott és bólogatott. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy tájékoztatta Raynát, miszerint Crook tábornok valóban Arizonában van, és Fort Apache–ban alakította ki főhadiszállását, legalábbis egyelőre. Ez nem volt újdonság Raynának. Néhány héttel azután, hogy elutazott Santa Féből, Ashford őrnagy írt egy levelet apjának, amiben közölte ezt az információt. Ez volt az első és az egyetlen alkalom, hogy hírt hallott az őrnagy felől, annak ellenére, hogy ő két levelet is írt neki. Persze, nem várta, hogy a férfi térdre esik, úgy köszöni meg az igyekezetét, de azt se várta, hogy ennyire semmibe veszi. Ez a sértés csak egy volt azon a hosszú listán, amit az őrnagy ellen állított fel Rayna. Egy nagyképű, hirtelen haragú, határozatlan, anyámasszony katonája. És ez még csak az eleje volt a listának. A végén volt egy apró jegyzet, amely valahogy az összes többit elhomályosította: ha arra gondolt, hogyan csókolta meg a férfi, érezte, hogyan csuklik össze a lába. Mivel Rayna gyengeséget fedezett fel magában, ez semmiképpen nem vált Meade javára. Ezért döbbent meg magán, amikor első útja, miután McLeash ezredessel beszélt, a helyőrségi kórházba vezetett. Santa Fében töltött utolsó napján Meade azt mondta neki, hogy hamarosan elutazik, de Rayna arra nem is gondolt, hogy esetleg már valóban elment. Annak ellenére, hogy válaszolatlanul hagyta a leveleit, Rayna szíve mélyén tudta, hogy a férfi nem hagyná el Új–Mexikót anélkül, hogy valakivel ne beszélt volna Rancho Verdéből, ha másért nem, azért, hogy Skylar felől érdeklődjön.
217
Constance Bennett
Holdfény ének
A kórház előcsarnokában Rayna érdeklődésére azt a választ kapta, hogy Ashford őrnagy az osztályon van. Egy fontoskodó fiatal ezredes egy spártaian berendezett tanácsterembe kísérte, és udvariasan megkérdezte, kér–e egy csésze teát. Miután Rayna nemet intett, a férfi eltűnt. Engberg ezredes felsietett a lépcsőn, és meglátta Meade–et, amint épp a tiszti társalgóba akar belépni. – Ashford őrnagy! Egy pillanatra, kérem! Meade megállt, és az ezredesre nézett. – Igen? – Egy hölgy várja bent magát, uram. A tanácsteremben van. – Egy hölgy? – kérdezte Meade, s fogalma sem volt, hogy ki lehet az. – Megmondta a nevét, vagy adott névjegykártyát? – Nem, uram – mondta Engberg tétován. – Elfelejtettem megkérdezni. – Már éppen hozzá akarta tenni, hogy a hölgy rendkívül szép, de nem hitte, hogy az őrnagy is osztaná a véleményét. – Rendben van, ezredes. Térjen vissza a munkájához. Megnézem. Miközben lement, begombolta az ingét, és arra gondolt, hogy a titokzatos látogató biztos annak a katonának a felesége, akit most kezelt. Egy élelmiszert szállító szekér, mely Fort Waringból jött, az úton felborult, és maga alá temette a férfit. Mire a kórházba szállították, már üszkösödni kezdett a lába, ezért Meade–nek le kellett őt szerelnie a hadseregből. Elküldtek a feleségéért, így valószínű, hogy ő érkezett meg. Biztosra vette, hogy így van, ezért nem csoda, hogy hátratántorodott, amikor az ajtón belépve Raynát pillantott meg az ablaknál. A beömlő reggeli fény aranygyűrűt font Rayna alakja köré, s a látványtól Meade alig kapott levegőt. Az ördögbe, miért van rám ekkora hatással? – gondolta bosszúsan, de már adódott a következő kérdés: Mi az ördögöt keresett itt? Néhány nap múlva végleg itt hagyja Új–Mexikót,
218
Constance Bennett
Holdfény ének
több száz mérföld lesz közte és Rayna Templeton között, amiből logikusan következik, hogy nincs más választása, mint elfelejteni őt. Most pedig itt volt, valószínűleg azért, mert eszébe jutott, hogy ő nemsokára elutazik, ezért idejött, hogy még utoljára gonoszul felkavarja lelki nyugalmát. Amikor Rayna hátrafordult az ajtónyitásra, Meade rögtön látta, hogy valami baj van. Odasietett hozzá, és kívánta, bárcsak meg tudná fejteni a furcsa kifejezést az arcán. – Rayna, történt valami? Mit keres itt? – kérdezte. Rayna nem erre a fogadtatásra számított, de elég jól ismerte már Meade–et ahhoz, hogy ne sértődjön meg nyers modorán. A férfi viselkedése segített legyőznie magában a vágyat, hogy odaszaladjon hozzá, és a karjába vesse magát. – Az a fiatal ezredes biztosan összetévesztett egy hölggyel, és ideküldött, hogy várjak, amíg magát megkeresi. Meade megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha már tréfálkozik, akkor nem lehet olyan nagy baj. – Úgy értettem, hogy Santa Fében mit keres? Skylar otthon van már? Rayna arca elkomorodott. – Nincs. A dolgok rosszabbra fordultak. Hallotta, hogy a mescaiero rezervátumból átszállítják az indiánokat a Rio Altó–i rezervátumba? – Jézusom! – dörmögte Meade és undorodva lehajtotta a fejét. Hát nincs határa a whasingtoni bürokraták ostobaságának? Felemelte a fejét. – Még nem hallottam. Nagyon elfoglalt vagyok mostanában. Gondolom, Skylar azóta már úton van odafelé. – Úgy van. Én pedig Arizonába megyek, hogy visszahozzam. – Tessék? – Hallotta. Crook egyetlen levelünkre se válaszolt. Csak arra tudok gondolni, hogy vagy elkeveredtek, vagy a tábornok egy cseppet sem érdeklődik az ügy iránt.
219
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ha megkapta a levelüket, biztosan tenni fog valamit – biztosította Meade. – Az már nem számít – felelte Rayna röviden. – Elegem van a várakozásból. Ahogy innen elmegyek, indulok Fort Apache– ba. McLeash ezredes legjobb tudomása szerint Crook tábornok még mindig ott tartózkodik – Rayna azt már nem kötötte Meade orrára, ha Crook visszautasítja, saját tervét fogja követni. Úgy ahogy bízott a férfiban, de az mégiscsak katona volt. Kötelességének tekintené, hogy jelentse Rayna szándékát. – Rayna, nem tehet meg ekkora utat – vitázott Meade. – A vonat csak Holbrookig viszi el, onnan még kilencven mérföld az út, a lehető legistentelenebb területen keresztül. Rayna bólintott. – A Calderos hegység. Igen, tudom. – Es azt is tudja, hogy arrafelé nincsen postakocsi útvonal, mert délre a vidék nem más, mint a rezervátum területe? Az egyetlen ösvény az, amin az élelmiszerkocsik mennek, de az is elég gyatra. A férfi úgy beszélt vele, mint egy idiótával, ami nem tetszett Raynának. – Persze hogy tudom. Azt tervezem, hogy bérelek egy úti kísérőt Holbrookban. – Hát ez nagyszerű – mondta Meade. – Bízza csak az életét, az erényéről nem is beszélve, egy teljesen idegen férfira. – Tudok magamra vigyázni, Meade. Évek óta ezt csinálom. – Igen, szerető és gondoskodó családja keblén, egy farmon, ahol az apja a király, és senki nem mer kezet emelni királyi ivadékára. Ha Holbrookba megy, teljesen egyedül lesz, ahol senkit nem fog érdekelni, hogy az apjának van az egyik legnagyobb birtoka Új–Mexikóban. Rayna legyűrte bosszúságát. – Meade, a birtok nem kolostor, és én már egyszer–kétszer voltam a területén kívül is. Lehet, hogy meglepi, de mielőtt a vasutat megépítették, részt vettem néhány terelésben a Goodnight Loving ösvényen. – Rayna
220
Constance Bennett
Holdfény ének
valójában csak egy ilyen terelésnél volt jelen, de már nem akarta visszavonni állítását. Meade megdöbbent. – Ezt nem mondja komolyan. – De igen. Higgye el, tökéletesen tudok magamra vigyázni. – Lehet, hogy így van, de kísérő nélkül akkor sem tehet meg akkora utat. Ez lehetetlen. – Akkor mit javasol? Hagyjam, hogy a húgom megrohadjon a Rio Altó–i rezervátumban? – Írjon még egy levelet! – Elegem van a levélírásból! És apának is. Tegnap összeesett, amikor meghallotta a hírt Skylarről. Meade aggodalmában egy újabb lépést tett Rayna felé. – Jól van? – Azt hiszem, imádkozom érte. De az a helyzet, hogy a családunk nem bírja ezt így tovább. Tennem kell valamit. Meade elfordult, sokkal türelmetlenebb volt, mint Rayna. A nőnek igaza volt. Valamit tenni kellett, de akkor sem engedhette, hogy az életét kockára tegye egy ilyen veszélyes úton. Egy perc múlva visszafordult hozzá, és tudta, hogy később meg fogja bánni hirtelen hozott döntését. – Rendben van. Tud még két napot várni? – Miért? Előbb Arizonában leszek, ha a következő vonatta! elmegyek. – Tudom, de holnap lesz az utolsó napom a hadseregben, és már lefoglaltam egy jegyet péntek reggelre. Hazamegyek, és nem látom akadályát, hogy velem jöjjön. Rayna meglepődött. – Pénteken? Pénteken akart elutazni? Rayna megbántottnak tűnt, döbbent rá Meade, és próbált nem venni róla tudomást. – Igen. Ahogy már hetekkel ezelőtt is mondtam, alig várom, hogy hazatérjek. De miért kérdezi?
221
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna elfordult, és az ablakhoz lépett. – Csak úgy – felelte, és próbált könnyedén viselkedni. – Csak meglepett, hogy ilyen hamar elmegy. Meade elfogadta a választ, mert nem akart arra gondolni, hogy Rayna talán csalódott, hogy anélkül akar elmenni, hogy viszontlátta volna őt. – Igen, megyek, ami magának nagyon is kapóra jön. Ismerem az utat Fort Apache–ba, és felajánlom, hogy én leszek a kísérője. Mit szól hozzá? Figyelembe véve a körülményeket, Rayna nehezen tudta elhinni, hogy a férfi magától ajánlotta fel, de jobban ismerte annál, hogy kétségbe vonja a szavát. Bár voltak aggályai, hogy milyen segítséget nyújthat neki ez a zöldfülű az ösvényen, de ismerte az útvonalat. Ha rosszra fordulnának a dolgok, legalább majd ő segíthet a férfin. – Jól van, elfogadom nagylelkű ajánlatát. Meade egy pillanatig tétovázott. – Elfogadja? – Igen. – Semmi vitázás? Semmi tiltakozás, hogy a segítségem nélkül is elboldogulna? – Szükségem van a segítségére. Én nem tudom az utat Fort Apache–ba, maga viszont tudja. Ismerem magát, és mivel úgyis oda megy, sokkal olcsóbb lesz, mint felbérelni valakit. Meade összeharapta ajkait, hogy ne mosolyodjon el. – Tökéletesen logikus, ésszerű és gazdaságos – jelentette ki. – Én is pontosan így gondolom. A férfi felsóhajtott. – Rendben. Akkor holnapután indulunk. A Palace Hotelben lakik most is? – Miután Rayna igennek válaszolt, így szólt. – Pénteken reggel nyolckor ott leszek magáért. – Készen leszek. – Jól van.
222
Constance Bennett
Holdfény ének
A megbeszélést befejezték, nem volt más hátra, mint udvariasan elköszönni. Megtették, de még ezután sem mozdult egyikük se. Egy pillanatig egymást nézték, majd Rayna véget vetett a feszültségnek azzal, hogy az ajtó felé indult. – Rayna? A nő megállt és visszafordult. – Tessék? – Már akkor elhatározta, hogy Fort Apache–ba megy, mielőtt Santa Fébe jött. Akkor miért vette a fáradságot, hogy eljöjjön hozzám? Raynán a megalázottság hullámzott végig. Miért kell megkérdeznie? – Azt hittem, érdekli, hogy mi történt. Mi más okom lett volna rá? – Feltételezem, hogy semmi – felelte Meade, és már megbánta, hogy feltette a kérdést. Egy gondolat ötlött fel Raynában, mire homlokát ráncolta. – Fogalmam sem volt, hogy pénteken elutazik, ha erre céloz. Nem azért jöttem, hogy a nyakába varrjam magam. – Nem, nem – tiltakozott sietve Meade. – Ez eszembe se jutott. – Akkor jó. – Rayna az ajtó felé indult. – Jó napot, Meade. Viszlát pénteken. – Igen. Megfordult, megragadta a kilincset, majd újra megállt. Nem nézett a férfira, úgy kérdezte meg. – Tényleg elment volna Új– Mexikóból anélkül, hogy... – „újra látott volna engem”, akarta mondani, de gyorsan észbe kapott, és inkább így fejezte be – Skylar felől érdeklődött volna? Meade–et nem tévesztette meg a csere, de nem látta értelmét, hogy elárulja, hányszor beszélte le magát arról, hogy hazafelé megáll Rancho Verdén. – Írni akartam az apjának, miután hazaértem Eagle Creekbe.
223
Constance Bennett
Holdfény ének
Hát ez világosan elárulta, milyen érzéseket táplál iránta, gondolta Rayna. Újra elköszönt, miközben nem nézett Meade– re, majd elment. Sun Hawk, nem sokkal azután, hogy felszedték táborukat, elkezdte eltüntetni a nyomokat. Néhány rövid pihenőtől eltekintve, amikor Skylar végre kifújhatta magát, megállás nélkül mentek egyre magasabbra a hegyekbe. Hajnalban megálltak egy csörgedező hegyi pataknál. Skylar lerogyott, és mohón inni kezdett. Sun Hawk is letérdelt mellé, de megvárta, amíg a nő befejezi, csak azután vett tenyerébe vizet, és ivott ő is. Ez volt az első alkalom a beszélgetésre, de Skylarnak csak egyetlen kérdés jutott az eszébe, miután csillapította szomját. – Ismered ezt a vidéket? – kérdezte. Sun Hawk nem nézett rá. – Nem olyan jól, mint egyesek, de ismerem. Mielőtt megjelentek a fehérek, embereimmel ott vadásztunk, ahol akartunk. Ezekben a hegyekben is voltam már. – Akkor jó. – Pihenj! Ne beszélj! – tanácsolta Sun Hawk. – Hamarosan indulnunk kell – felállt, de Skylar megragadta a kezét. – Hová megyünk? Amikor Sun Hawk lenézett, pánikot látott a nő szemében. De ez várható is volt, gondolta. – Ennivalóra van szükséged, nekem pedig át kell vizsgálnom a terepet. Itt biztonságban leszel egy ideig. Azt kellett tennie, ami mindkettőjük számára jó volt, ezért Skylar vonakodva elengedte a kezét. Sun Hawk egy pillanatig a nő arcát vizsgálta, majd a derekára erősített revolverhez nyúlt. Átnyújtotta Skylarnak, miközben tekintetük összekapcsolódott, és mindketten visszaemlékeztek arra, amikor a férfi azt az ajándékot adta neki.
224
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar keze remegett, amikor elvette a fegyvert. Sun Hawk elfordult, és könnyedén átugrott a patakon. – Miért tetted? – A kérdés elhangzott, mielőtt Skylar rádöbbent, hogy meg akarja kérdezni. Sun Hawk megállt és ránézett. – A katonák megöltek volna. – És ez miért számít neked? A férfi jóképű arca elfelhősödött. – Túl sokat kérdezel, még nő létedre is. Megtörtént, már nem lehet visszacsinálni. – Hirtelen megfordult és eltűnt a sziklák mögött. Pontosan nyolc órakor Meade megjelent a Palace Hotelben. Rayna az előcsarnokba várt rá, előtte csak egyetlen kézitáska hevert. Legalább nem csomagolt túl sok holmit az útra. Miután maguk mögött hagyták a civilizációt, ha másra nem is, de arra számíthatott Meade, hogy a nő gyakorlatias. Valószínűleg. Míg közeledett felé, levette széles karimájú kalapját, és meglepődve tapasztalta, hogy a nő furcsán méregeti. Tudta, hogy az elkövetkezendő néhány nap maga lesz a pokol, ezért képmutatásnak hatott volna, ha jó reggelt kíván. Inkább a furcsa arckifejezésére kérdezett rá. – Mi a baj? – Semmi – Rayna kezével végigmutatott a férfi öltözékén. – Csak meglepett, hogy nem egyenruhában látom, és nem ezt az öltözéket vártam magától. Meade felhúzta a szemöldökét, és megvizsgálta fekete, jó anyagú nadrágját, alkalmi fehér ingjét és nyitott mellényét. – Mi baja az öltözékemmel? – Semmi a világon. – Mit várt? Zsakettet és keménykalapot? Rayna felnevetett. – Az igazat megvallva, igen. Meade felkapta a nő kézitáskáját. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de azokat már postán elküldtem a többi személyes holmimmal együtt a múlt héten. Mehetünk? A kocsi kint vár.
225
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna engedelmesen ment a férfi mellett. A portás elvette a táskát, és a csomagtérbe helyezte, miközben Meade felsegítette Raynát a kocsira. Amikor már mindketten fent ültek, Rayna egy oldalsó pillantást vetett rá. – Tényleg van zsakettje és keménykalapja? Meade szerette volna megtiltani, hogy Rayna ilyen kellemes, kötekedő mosollyal nézzen rá, ehelyett azonban egyenesen előrenézett, és levette a kalapját. – Nincs. Most csalódott? – Kiábrándultam – mondott ellent Rayna. – Bár be kell vallanom, hogy jobban tetszik a lovassági kalapja, mint egy nagyképű keménykalap. – Nekem is – felelte Meade, közben kalapjának lehajló karimáját tépkedte elöl. – Hosszú évekig edzettem magam hozzá, és mostanra ez lett az egyetlen katonai felszerelési tárgy, ami igazán a szívemhez nőtt. – Ez érthető, mert ha viseli, sokkal jobban néz ki. – Köszönöm. – Meade kényelmetlenül érezte magát e bók miatt, és úgy érezte, kötelessége viszonozni. – Maga is igazán... csinos ma. Bár egy kicsit meglepett az utazóruhája. Rayna lesimította a szoknyáját. – Gondoltam, kellene hoznom egy nőiesebb ruhát is, a Crook tábornokkal való találkozáshoz. – Ez bölcs gondolat volt. – Meade elnémult, és lesöpört egy láthatatlan porszemet a nadrágjáról. Jóságos ég, hogy fogja túlélni a következő hetet? A nő máris szörnyű pusztítást visz véghez érzékein, hiszen egy összevissza fecsegő, ideges iskolás fiúvá változtatta át. Mennyivel lesz rosszabb, ha miután elérték Holbrookot, egyedül vágnak neki az útnak Fort Apache–ba? Nem akart erre gondolni. Felajánlotta, hogy a kísérője lesz, és megvédi, viszont ha nem tud uralkodni érzései felett, Raynának szüksége lesz valaki másra, aki tőle védi meg.
226
Constance Bennett
Holdfény ének
Némán utaztak az állomásig, ahol észrevették, hogy a vonat már beérkezett. Átverekedték magukat a tömegen, miközben a peron felé igyekeztek. Egy hordár elvette a csomagjukat, és a Liberty pullmannvagon felé irányította őket. Rayna hagyta, hogy Meade megfogja a karját, aztán sodródtak ők is az utasok tömegével, mely a vonat mögött hömpölygött végig. Egy fiatal istállófiú és egy hordár közeledett feléjük, egy bátor kinézetű arab csődört vezetve, az állatok számára kijelölt vasúti kocsik felé. A tömeg kettévált előttük, Meade pedig félrelépett és elcsodálkozott. – Gyönyörű állat – jegyezte meg, ahogy végignézett a lovon. – Nézze azt az alakot... sörényének tökéletes ívét. – Igen, tényleg gyönyörű – mondta Rayna elragadtatva, és meglepődött, hogy Meade ilyen sokat tud a lovakról. Persze nem kellett ezen meglepődnie, mivel végtére is lovas katona volt, de ahogy Rayna visszaemlékezett, az a ló, amelyiken Rancho Verdébe érkezett, jelentéktelen volt. Bár ezért nem vádolhatta. – Úgy látom, félelmetesen gyors és kitartó – mondta elismerően Meade, ahogy a ló elhaladt mellettük. Sajnos, ebben a pillanatban felharsant a vonat hangos és éles füttye, ami megijesztette a lovat, mely már amúgy is ideges volt a tömeg és az állomás zaja miatt. Felágaskodott, patái a levegőben kapálóztak, az utasok pedig sikoltozva menekültek biztonságosabb helyre. Meade megragadta Rayna karját, hogy elhúzza az útból. Raynának természetesen más ötlete támadt. A megrémült ló ismét felágaskodott, nekifeszült a kötélnek, ami a nyakánál fogva tartotta, és az erőtől az istállófiú kezéből kicsúszott a kötél. Mielőtt a vad szemű arab csődör eliramodott volna, Rayna előreugrott, és megmarkolta a kötelet.
227
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nyugalom, fiú, nyugalom – dünnyögte, és keményen lehúzta a lovat a földre. A ló hátralépett, de Rayna kitartott. A küzdelemnek a gyönyörű, világosbarna utazóruhás fiatal hölgy és az erős csődör között elkeserítően egyoldalúnak kellett volna lennie, de mégsem volt az. Amikor a ló újra megpróbált felágaskodni, Rayna egész testsúlyával nekifeszült a kötélnek, amivel szorosabbra húzta az állat orrán a hurkot. A ló végül elcsendesedett. – Jó fiú. Ügyes fiú. Nagyon jó fiú vagy, tudod? – Hangos tapsvihar söpört végig a tömegen, Rayna pedig a ló orrát simogatta, hogy lecsendesítse. Meade mint egy tehetetlen bolond figyelte, ahogy Rayna a szilaj arab csődörből kezesbárányt varázsolt. Mi az ördögért kell neki azzal törődnie, hogy megvédje a nőt? – Erős, gyönyörű, félénk és rossz a természete – motyogta dühösen, ahogy odament Raynához és a lóhoz. – Nem rossz, csak nagyon határozott – mondta Rayna még mindig a ló orrát simogatva. – Ezt az árat meg kell fizetni, ha az embernek ilyen pompás lova van. – Én egy dollárt sem adnék érte. Rayna egy bosszús pillantást vetett a férfira, majd átadta a kantárt az istállófiúnak. – Ezentúl fogja erősen – tanácsolta neki. – Igenis, hölgyem, és köszönöm. – A tömeg ismét tapsolt, ahogy a fiú elvezette a lovat. – Ha befejezte hálás közönségének előadott hőstetteit, mehetünk végre? Rayna egy fintort vágott, majd sietve elindultak a pullmannvagon felé. – Mi baja van? Minden valószínűség szerint megakadályoztam egy komoly balesetet, maga pedig úgy viselkedik, mintha valami rosszat csináltam volna. – Akár meg is halhatott volna – vágott vissza Meade, és megfogta a nő kezét, hogy felsegítse a vonatra. – Ennek az
228
Constance Bennett
Holdfény ének
állatnak láthatóan még sok törődés és szelídítés kell, hogy alkalmas legyen másra is, ne csak holmi feltűnéskeltésre. – Ne legyen nevetséges! Nem Triton hibája volt, hogy a vezető megfújta a sípot. – Triton? – húzta fel a szemöldökét Meade, miközben beléptek egy helyiségbe, mely inkább nézett ki szalonnak, mint vasúti kocsinak. – A ló – felelte Rayna, és ülőhelyet keresve körülnézett. – A neve a mitológiából származik, és azt jelenti, hogy... – Tudom, mit jelent – csattant fel Meade. – Honnan tudja, hogy hogy hívják? Rayna leült egy kényelmes, puha ülésre. – Tudom, mert én vagyok az új tulajdonosa. Tegnap vettem. Meade rábámult. – Mit csinált? Rayna ártatlanul nézett fel a férfira, mintha el se tudná képzelni, miért lett dühös. – Egy tenyésztőtől vettem, aki itt lakik Santa Fétől nem messze – magyarázta. – Apával sokszor vettünk már tőle állatokat, mondhatni, az állományunk nagy részét. Meade még mindig őt bámulta. – Mi az ördög baja van? Remélem, nem gondolta, hogy gyalogolni fogok Fort Apache–ba? – kérdezte Rayna. – Nem, de azt hittem... – Egy utas meglökte Meade–et, aki így lehuppant Rayna mellé az ülésre. Halkabb hangon folytatta. – Azt hittem, hogy Holbrookban majd találunk megfelelő lovakat. Nem tudtam, hogy egy vagyont fog fizetni egy gyilkos csődörért. – Nem is gyilkos, maga pedig ok nélkül ellenséges velem, Meade – mondta Rayna, amikor végre elfogyott a türelme. – De csak azért, mert felidegesít a nevetséges dolgaival – vágott vissza.
229
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ha így áll a dolog, akkor mi a fenének ajánlotta fel, hogy elkísér Fort Apache–ba? – Azért, mert segítségre volt szüksége, és úriemberhez illő dolog volt segítenem. – Akkor miért nem viselkedik úriemberhez méltón? – Rögtön úgy fogok, mihelyt egy nőhöz illő viselkedést tanúsít. Minden szem feléjük fordult a kocsiban, de ez sem fékezte Meade vágyát, hogy kezét a nő bájos nyakára téve megfojtsa. Rayna megnyugtatta magát, és leghatározottabb tekintetével nézett a férfira. – Meade, én nem kértem a maga segítségét, és mindenekelőtt nem kértem, hogy piszkáljon, leereszkedjen hozzám, és lépten–nyomon megszidjon, mint egy gyereket. – Sajnálom. Tökéletesen igaza van. Csak magára tartozik, hogy mit csinál. – Bocsánatkérése egy cseppet sem hangzott bűnbánóan. – Ezt tartsa észben, mert visszatérek az eredeti tervemhez, és keresek egy másik kísérőt Holbrookban. – Lehet, hogy jobb is lenne. – Lehet, hogy meg is teszem! Egy pillanatig egymást nézték, majd Meade dühösen elfordult, és azon gondolkozott, vajon egyszer lesz–e olyan, hogy az övé lesz az utolsó szó, nem pedig Rayna Templetoné.
230
Constance Bennett
Holdfény ének
12. fejezet ______________________________________________ ______ Helyzetének tragikus bonyolultsága ellenére Skylar élete az utóbbi napokban meglehetősen leegyszerűsödött. Nem állt másból, csak alvásból és végtelen, fárasztó menetelésből. Sun Hawk tudta, hogy a katonák az várják tőlük, hogy dél felé mennek, hogy Geronimóhoz csatlakozzanak, ezért ők észak felé fordultak a hegység legzordabb része felé, hogy minél nehezebben találjanak rájuk. A harmadik napon a Caliente vonulat északi hegységén tartottak lefelé. Kitört a vihar, ami elől egy szikla alatt találtak menedéket. Átaludták a délutánt, hogy aztán éjjel a sötétség leple alatt folytassák útjukat a hosszú völgyön át. Másnap reggel átkeltek a Mañosa folyón, és átsurrantak a Fehér–hegység déli lábához. Skylar tudta, hogy sokkal nehezebben haladnak így, hogy ő is itt van, de soha nem panaszkodott, és Sun Hawk sem tett soha megjegyzést a lassú tempóra. Amikor Skylar erejének végére ért, Sun Hawk ösztönösen megérezte, és mindig talált valami ürügyet arra, hogy megálljanak. Bár a gyökerek és más ennivaló gyűjtése női munka volt, Sun Hawk panasz nélkül mindig elvégezte. Amíg nem jutottak elég messze, tűzgyújtásról szó sem lehetett, ezért a férfi nem próbált nyúlra és más kisebb vadra vadászni. Piñondiót, fenyőfa kérgét és egrest ettek, ha találtak. Skylar még soha nem volt ilyen éhes, de hálásan megevett mindent, amit Sun Hawk hozott. A negyedik nap vége felé a férfi talált egy völgyet, melyet három oldalról meredek sziklák vettek körül és kijelentette, hogy néhány napra letáboroznak ott. Biztos volt benne, hogy
231
Constance Bennett
Holdfény ének
senki sem követte őket és a völgy bejáratából impozáns látványt nyújtott a terület, amin előzőleg átkeltek. Senki sem közelíthette meg észrevétlenül a szálláshelyüket és elég friss víz volt egy kis medencében, melyet egy patak és az esővíz töltött fel. Sun Hawk elvezette Skylart egy barlanghoz az egyik sziklafalban, és otthagyta, de megígérte, hogy amint talál élelmet, visszatér. Skylar még ha akarta, se tudta volna megkérdőjelezni a férfi akaratát, annyira kimerült volt. Ehelyett inkább lefeküdt és azonnal elaludt. Amikor másnap reggel felébredt, Sun Hawk még mindig oda volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy visszatért volna az előző délután vagy este folyamán. Bár a gondolat, hogy teljesen egyedül van, megrémisztette, mégsem hitte, magára maradt. Sun Hawk nem azért kockáztatott mindent, hogy itt hagyja őt meghalni a hegyekben, ahhoz pedig túl ügyes volt, hogy foglyul ejtsék. Mivel Skylar biztos volt benne, hogy a férfi hamarosan visszatér, lemászott a barlangból, és azon gondolkodott, hogy mit kellene tennie. Nagyon nehéz volt döntést hoznia még a legkisebb dolgokban is. Napok óta Sun Hawk mondta meg neki, hogy mit csináljon, és az egyetlen világos és ésszerű gondolata a szökés volt. Minden más kiesett az agyából. Próbálta elképzelni, vajon Sun Hawk mit tenne a helyében, és rájött, hogy a legfontosabb először is, hogy meggyőződjön róla, hogy a völgy még mindig biztonságos, másodszor, hogy megtudjon mindent a helyről, amit érdemes tudni. Gyorsan visszasietett a völgy szájához, és tekintetével átfésülte a göröngyös területet, amin előző nap átkeltek. Sokáig maradt ott, minden lehetséges utat átvizsgált, ami hozzájuk vezetett, de nem talált semmi gyanúsat. Miután meggyőződött róla, hogy még mindig biztonságban van, visszatért a völgyhöz, és megpróbált a sziklán minden rést és hasadékot emlékezetébe vésni. Felfedezett néhány búvóhelyet
232
Constance Bennett
Holdfény ének
és egy újabb kiutat. Annyi ennivalót gyűjtött össze, amennyit csak tudott, de ez nem volt sok, mivel ő közel sem tudta olyan ügyesen megállapítani, mi az ehető és mi nem. Már dél felé járt az idő, mire végzett, Sun Hawknak azonban még nyoma sem volt, ezért lement a medencéhez, és levette a blúzát. Próbálta elfelejteni, hogy mitől lett véres, csak letérdelt, és elkezdte kidörzsölni a foltokat. Mire befejezte és kitette a napra száradni, keze szinte teljesen kisebesedett, de a vérfoltok helyén már csak halvány karikák maradtak, melyek sokkal halványabbak voltak, mint az emlék, amelynek során odakerültek. Kimosta a szoknyáját is, aztán maga is belelépett a hűvös vízbe, hogy megfürödjön. Sokáig maradt ott, élvezte a bőrén a vizet, és amikor a lehetőségekhez képest tiszta lett, lebegni kezdett a víz felszínén, és kényszerítette magát, hogy elgondolkodjon a helyzetén. Nyilvánvaló volt, hogy ő és Sun Hawk nem bujkálhatnak így örökké a hegyekben, de akkor mi más lehetőségük van? Az elképzelhetetlen volt, hogy feladják magukat az egyik erődben. A fehérek szemében mindketten gyilkosok voltak, és nem volt remény arra, hogy jobb bánásmódban részesüljenek, mint amilyet Haggarty kapitány nyújtott Skylarnak. Persze, ha Sun Hawk beleegyezne, hogy elviszi őt Rancho Verdébe, apja talán tudna segíteni rajtuk. Ha bíróság elé állítanák egy katona meggyilkolása miatt, legalább annyi előnye lenne, hogy ügyvédet kapna, és családja mellé állna. Bebizonyíthatnák, hogy nem apacsként nevelték fel, és ha divatosan szabott ruhában, feltűzött hajjal jelenne meg a bíróság előtt, miközben tökéletes angolsággal mesélné el, mi is történt valójában Talbottal, lenne némi esélye, hogy a bírók és az esküdtek elhinnék, hogy önvédelemből cselekedett. De óriási volt a különbség aközött, amit ő tett, és amit Sun Hawk tett, hogy őt kiszabadítsa. Talán meggyőzhetnék a bírákat,
233
Constance Bennett
Holdfény ének
hogy azért ölte meg a férfi a katonát, mert tudta, hogy az Skylart akarja megölni, de ez még nem változtatna a tényen, hogy ő egy apacs, aki hidegvérrel meggyilkolt egy fehér katonát. Felakasztanák érte. Skylar visszatérhetne békés, nyugodt életébe mint Raymond Templeton aggszűz lánya, de soha nem tudná elfelejteni, hogy Sun Hawk életén vásárolta meg a szabadságát. Persze, a férfinak nem kellene feladnia magát. Elvezethetné őt Rancho Verdébe, aztán eltűnne... és Skylar sohasem látná őt többé. A gondolat ugyanolyan fájdalmat okozott neki, mint az, hogy felakasztják. Önző érzéseit félretéve tudta, milyen élet várna azután Sun Hawkra. Egy szökött indián volt, aki már soha nem térhet vissza a családjához. Semmije nem volt. Egyszerűen mindent feladott... érte. Skylar nem értette, miért, de egy dologban biztos volt. Bármit is dönt a jövőjéről, arra is gondolnia kell, hogy Sun Hawknak mi lenne a legjobb. Az életét köszönhette neki, és ezt az adósságot csak a saját életével fizetheti meg neki, ha úgy hozza a sors. Arra is rádöbbent hirtelen, hogy szerelmes belé. Gyermekes érzelmei mély tiszteletté nőttek a férfi iránt és elkötelezettsége iránt, ami népéhez fűzte. Skylar nem tudta, mikor fordult szerelembe ez a tisztelet, de biztos volt benne, hogy sokkal azelőtt, hogy kioldozta bilincseit, melyek a szekérhez láncolták. Ez a tett eltéphetetlen szálakkal kapcsolta őket egymáshoz. Skylar lebegett a vízben, s közben nem tudott dönteni, mert Sun Hawk nélkül nem is dönthetett. Amíg nem tudja, hogy a férfi mit akar, vagy mit tervez, ő nem tehet mást, csak folytatja, ahogy eddig tették, túlélni, ahogy csak tudnak. Bár jövője olyan üres volt, mint a levélpapír, amit Rayna küldött, Skylar nem esett kétségbe. Lehet, hogy szíve mélyén inkább apacs volt, mint fehér. Máról holnapra éltek, mindig alkalmazkodva az újabb körülményekhez. És Skylar képes volt
234
Constance Bennett
Holdfény ének
folytatni ezt addig, amíg Sun Hawk mellette volt, hogy ereje segítse. Kinyitotta a szemét, és megriadt, amikor meglátta a férfit az egyik szikla tetején, a medence egyik oldalán. Nem tudta, mióta volt ott, de hirtelen kiegyenesedett, és taposni kezdte a vizet, miközben kezével evezett, hogy felszínen tartsa magát. Úgy megmerevedett, mint egy szobor, ahogy érezte, hogy a férfi őt nézi kemény, megfejthetetlen arckifejezéssel. Lába előtt néhány zsák hevert, de Skylar agya túlságosan tompa volt, hogy azon gondolkozzon, mi lehet bennük, vagy, hogy a férfi honnan szerezte őket. Érzékeit elhomályosította a levegőben szikrázó feszültség és az az édes, érzéki sajgás, mely végighullámzott a testén. Nem jutott semmi az eszébe, amit Sun Hawknak mondhatott volna. Valójában egyáltalán semmire nem tudott gondolni. A férfi megmozdult. Lemászott a szikláról a medencéhez, puskáját a víz mellé fektette. Szemét egyszer sem vette le Skylarról, miközben levetkőzött, és meztelenül megállt a víz szélénél. Elemi erejű volt, és ijesztő. Amellett pedig a leggyönyörűbb dolog, amit Skylar valaha is látott. Túl sokáig élt a birtokon ahhoz, hogy közömbös maradjon a férfi kiálló férfiassága iránt, de ösztönösen érezte, hogy Sun Hawk nem tenné a magáévá erőszakkal. Ezért várt a parton. Így ajánlotta fel a választás lehetőségét. De miért akarta őt? – kérdezte Skylar magától. Azt gondolja, hogy csak azért, mert megmentette az életét, joga van erre is? Vagy csak meztelen női teste ingerelte fel? Vagy őszintén szerelmes volt bele? A legfontosabb azonban az volt, hogy számít–e egyáltalán a válasz? Igen. Nagyon sokat számított.
235
Constance Bennett
Holdfény ének
Amikor Sun Hawk végül fejest ugrott a vízbe, és feljött a felszínre a medence szemben lévő sarkában, vágy söpört végig Skylar testén. De ahelyett, hogy felé úszott volna, megfordult, és a part felé tartott, majd kilépett a vízből. Válla felett hátrapillantott, és látta, hogy a férfi elfordult. Azt nem láthatta, hogy csalódás vagy fájdalom vésődött vonásaira. Gyorsan felöltözött és visszasietett a barlanghoz anélkül, hogy észrevételezte volna a férfi jelenlétét. Minden apró neszt feszülten figyelt, amíg a férfi fürdött, és kimosta ruháit. Aztán a zaj megszűnt, és néhány perc múlva Sun Hawk felmászott a barlangba. Csak térdig érő nadrágját viselte, kezében pedig a zsákokat hozta. Csörögtek, amikor a nő lába elé dobta őket, és közben nem nézett Skylarra. – Most már van jó ételünk és más is, ami még kell. Tüzet rakok lent, hogy főzhess. – Ahogy akarod. Sun Hawk sarkon fordult, Skylar pedig elkezdte kinyitni a zsákokat. Az egyikben húskonzervet, zacskó lisztet, korpát és cukrot talált. Egy másikban takarókat, főzőedényt, több kést és néhány másfajta evőeszközt. A harmadik zsákban szárított marhahús, puskatöltények, varrókészlet, szappan, anyagdarabok, egy ing, még egy hosszú szoknya is, és más ruhadarabok voltak. Az új dolgok és amit a hegyekből gyűjtöttek, hetekre elég lesz, hogy tovább éljenek. De milyen áron? Skylar szívébe rémület költözött, ezért lesietett a sziklás hegyfokon oda, ahol Sun Hawk gondosan tüzet rakott, melynek aligha lesz füstje. A férfi tudta, hogy a nő ott van, de nem fordult hátra még akkor sem, amikor azt kérdezte. – Honnan vetted az élelmiszereket? – Egy kis birtokról sok mérföldre nyugatra innen.
236
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar letérdelt mellé, és már előre félt a választól, amit a következő kérdésére kapott. – De nem... – tétovázott, majd végül hidegen élettelen tekintettel Sun Hawkra nézett. – Nem öltem, hogy megszerezzem az ennivalót, ha ezt akarod tudni. Nem volt rá szükség. Skylar megkönnyebbülése azt is elfelejtette vele, hogy kétségei megbántották a férfit. – Sajnálom. Csak nem szeretném, hogy valaki más is meghaljon miattam. – mondta és kinyújtotta kezét, hogy megérintse Sun Hawk karját, de az elrántotta előle. – Megteszem, amit kell, hogy életben tartsalak – mondta keményen. – De én inkább meghalok, mint hogy egy újabb ártatlan ember halálát okozzam. Sun Hawk folytatta a tűzrakást. – Szóval azt gondolod, hogy a katona ártatlan volt? – kérdezte kereken. – Bizonyos szempontból igen – felelte Skylar. – De tudom, ha nem hallgattattad volna el örökre, én már halott lennék. – Akkor amit tettem, helyes volt. Skylar nem tudott vitába szállni a dolog erkölcsi vonatkozásában, de nem is akart. Már megtörtént, és nem lehetett visszafordítani. – Megmentetted az életemet, és ezért hálás vagyok neked. – Nem a háládat akarom – csattant fel Sun Hawk. – Akkor mit akarsz? – A férfi nem szólt, és Skylar előtt megjelent a kép, ahogy meztelenül állt a medence szélén. – Mindent feladtál értem, de nem értem, hogy miért. Egyszer világosan megmondtad, hogy nem vagyok megfelelő arra, hogy egy apacs harcos felesége legyek. Sun Hawk megállt a munkájában. – Ez így igaz. Skylar nagyot nyelt, és minden bátorságát összeszedve folytatta. – Akkor miért jöttél oda hozzám a medencénél?
237
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk ekkor ránézett, szeméből eltűnt a hideg kifejezés. Gyengéd tekintete mindent elárult, amit Skylar tudni akart. Kinyújtotta kezét, és óvatosan megérintette a férfi arcát. – Ha valaha is beszéltél volna szerelemről, jobban megértettem volna, hogy miért kockáztattál olyan sokat értem – mondta lágyan. – Kell, hogy beszéljek is róla? – kérdezte Sun Hawk rekedten, mert meghatotta az érintés és a nő szemében csillogó gyengédség. Skylar bólintott. – Igen. Sun Hawk hirtelen elhúzódott és felállt. Szemében bosszúság villant fel a gyengédség helyett. – A feleségem hosszú évek óta halott, de sohasem gondoltam, hogy ha egy másik nőt kell választanom, a szívem olyat választ, mint te. – Skylar azon gondolkozott, hogy ez olyan közel volt egy szerelmi vallomáshoz, amilyenre a férfi csak képes. Sun Hawk szerette őt, de láthatóan nem akarta elismerni. – Arra kérsz, hogy a feleséged legyek? A férfi büszkén kihúzta magát. A nő már egyszer megalázta, ott a medencénél. Nem akart újabb alkalmat adni rá azzal, hogy ostoba szerelmes szavakat suttog neki. – Mind a ketten megöltünk egy fehér katonát – mondta kereken. –Egyikünk sem térhet vissza a népéhez, és élhet úgy, mint eddig. Logikus, hogy együtt kell élnünk, mivel már senkink sincs egymáson kívül. Kényelemből házasságot ajánl? A gondolat is nevetséges volt, hiszen a helyzetükben egyáltalán semmi kényelmes nem volt. Nyilvánvalóan Sun Hawk arra nem gondolt, hogy Skylart családja esetleg fel tudná mentetni a vádak alól, de nem is volt rá semmi oka, hogy hitelt adjon ennek a feltételezésnek. Vele egész másképp bántak a fehérek, mint Skylarral. Elvinné őt Rancho Verdébe, ha megkérné rá?
238
Constance Bennett
Holdfény ének
Valószínű. Skylar mégsem tudta rávenni magát, hogy megkérje, inkább így szólt. – Gondolkozom azon, amit mondtál, mert megmentetted az életemet, és gondoskodtál rólam. – Már mondtam, hogy nincs szükségem a háládra – felelte Sun Hawk dühösen. – Ne azért légy a feleségem, mert adósom vagy. – Akkor ne azért légy a férjem, mert így praktikus – vágott vissza Skylar. – Ha kell valaki, hogy főzzön rád, és teljesítse kívánságaidat, csak meg kell kérned, és úgy fogok rólad gondoskodni, mint egy nővér a testvéréről. – Én nem testvért akarok, hanem feleséget. – És csak én vagyok az egyetlen elérhető nő? Ez nekem nem elég, Sun Hawk – Skylar felállt, és az egyik kezét a mellkasára tette. – Amit a szívem mélyén érzek irántad, az erősebb minden másnál, amit eddig éreztem, de nem leszek a feleséged, ha nem tudom, hogy te is érzed. Sun Hawk mentette büszkeségét, de hatalmas öröm öntötte el a nő vallomása hallatán. Skylar dühös arcát vizsgálva azt kérdezte. – Szerinted miért mentettem meg az életedet? – kérdezte lágyabb hangon. – Ezt már kérdeztem tőled, de nem feleltél. – Ha valóban olyan erősek az érzéseid, ahogy mondod, a szíved már tudja a választ. Skylar tudta. Talán azóta, hogy a férfi odaadta neki a kést. – Tőled akarom hallani. Sun Hawk egy pillanatig habozott. – Szeretlek. Mi másért áldoztam volna fel mindent, csak hogy ne veszítselek el? – kérdezte csendesen. Végre. Kimondta, és már nem volt visszaút. Skylar nem érzett örömöt, sem vágyat, csak az elkerülhetetlenség furcsa érzését. Csak az egymás iránt érzett szerelmükben volt biztos. Vele kellett maradnia, menni, ahova ő ment, feladni álmát, hogy
239
Constance Bennett
Holdfény ének
visszatér családjához, és élete hátralevő részét a feleségeként eltölteni. – Rendben van – bólintott lassan, majd elfordult. Sun Hawk egyet lépett felé. – Hova mész? – Az ennivalóért. A feleség első kötelessége, hogy főzzön az urának. Ebben a pillanatban Sun Hawk vitába szállhatott volna vele, de nem tette. Lesz még később is idő, hogy a szerelmét bebizonyítsa. Először be kellett fejeznie a tűzrakást, hogy felesége főzhessen neki. Case nem tudta elképzelni, miért hívatta Crook tábornok ismét olyan hamar, de belovagolt Fort Apache–ba. Csak tegnap tért vissza Case és egy lovasegység a tábornok vezetésével egy egy hónapos hadjáratról. Egy csapat chiricahuát üldöztek, akik San Carlosból szöktek el, hogy Geronimóhoz csatlakozzanak. Szerencséjük volt, mert a csapat egy részét sikerült elfogniuk, de a többiek elszöktek, és azóta már biztos Mexikóban voltak. Geronimo követőinek a száma egyre nőtt, Crook a harcosokkal, asszonyokkal, gyerekekkel együtt összesen százra becsülte. Elenyészőnek tűnhet ahhoz képest, hogy Crook milyen hatalmas sereget toborzott össze Geronimo ellen, de ahhoz bőven elég volt, hogy pusztítást vigyen véghez, és pánikot keltsen a terület déli részén élő birtokosok és városlakók körében. Sajnos, Crook nem tudott közvetlenül Geronimo ellen támadni. Adminisztrációs gondok merültek fel a rezervátumi apacsok megbékítésében és a bürokrácia kikerülésében, ami magába foglalta a mexikói kormánnyal folytatott tárgyalásokat annak érdekében, hogy engedjék át Crook csapatait a határon. Mindezek az erőfeszítések kimerítették a tábornokot. Ezért lepődött meg Case, amikor megtudta, hogy Crook tábornok hívatja. Még ha meg is érkezett volna az engedély a mexikói
240
Constance Bennett
Holdfény ének
határ átlépésére, akkor is legalább egy hétbe került volna az expedíció előkészítése. Case fékezte kíváncsiságát, inkább jelentkezett a szárnysegédnél, és szinte azonnal be is kísérték a tábornokhoz. – Köszönöm, hogy ilyen hamar jött, Case – mondta Crook, és egy székre mutatva hellyel kínálta a férfit. – Kérem, továbbítsa bocsánatkérésemet Mrs. Longstreetnek, amiért ilyen hamar elrabolom magát tőle. – Libby megérti. Crook mosolya elárulta, mennyire kedveli Case feleségét. – Biztos vagyok benne. Csodálatos asszony. – Én is így gondolom, tábornok – felelte Case ünnepélyesen, – De nem azért hívatott, hogy a feleségemről beszéljünk, – Igaza van. – Crook mosolyát gondterhelt arckifejezés váltotta fel, amint lenézett az előtte heverő rengeteg levélre és táviratra, melyek visszaérkezésekor várták. – Úgy tűnik, valami gond van a mescalerókkal, akiket Rio Altóba vittek át. – Hányan nem voltak hajlandóak átmenni? – kérdezte Case, és megértette, miért bosszús a tábornok hangja. Crook tegnap hallott először az átirányításról, majdnem abban a pillanatban, ahogy az erődbe érkezett, és azóta is dühös volt. Abszurd ötlet volt a mescalerókat Rio Altóba összezsúfolni, és Case biztosra vette, hogy a határminisztérium parancsnoka már panaszt is tett. Crook a Haggarty kapitánytól kapott táviratra nézett. – Összesen negyvenkettő, beleértve azokat, akik a menet előtt, és azokat, akik a menet közben szöktek el. Rossz hír volt, de korántsem meglepő. – Geronimóhoz fognak csatlakozni. – Természetesen, de amíg nem jutok el a Sierra Madre hegységbe, hogy gyökerestül kiirtsam Gerryt, ölbe tett kézzel kell várnom, és ilyen apró–cseprő ügyekkel foglalkoznom. – Haggarty jelentésére ütött. – Úgy tűnik, hogy a kapitány egyik
241
Constance Bennett
Holdfény ének
katonáját egy Skylark nevű mescalero asszony minden szó nélkül leszúrta. Crook hangsúlyából kiderült, hogy nem hiszi el a történet katonai változatát. Case sem hitte. Mégsem ez ragadta meg figyelmét. – Furcsa név ez egy apacsnak. Még sohasem hallottam ehhez hasonlót, még a mescalerók között sem. – Egyszerre csak egy történetet mondok. Mindjárt rátérek a másikra is – dörmögte Crook, és Case még mindig azon töprengett, vajon ezzel mit akart mondani a tábornok. – Miután a nőt elfogták és kihallgatták, az egyik harcos segített neki megszöknie, miközben egy katonát súlyosan megsebesített. – Csak egyet? – kérdezte könnyedén Case. Crook szája megrándult. – Én is ezen gondolkoztam. A harcos biztosan nagyon óvatos volt, és egyetlen célja a nő kiszabadítása volt. Ismerem Haggarty kapitányt, és elborzadok, ha arra gondolok, milyen bánásmódban lett volna része Skylarnak alatta. – Én is ismerem Haggartyt – felelte Case. A kapitány egy arrogáns, gyengeelméjű férfi volt, ráadásul ocsmány szadista hajlamokkal, de Case–nek nem kellett elmondania, Crook ezt maga is tudta. – A harcos biztosan megmentette a nő életét. – Szerintem is. Nem értek egyet azzal, amit tett, de elítélni sem tudom érte. Mindenesetre a Caliente hegységet, ahol lovasság tábort vert, alaposan átvizsgáltuk, de nem találtam semmi nyomot. Haggarty most azt kéri, hogy indítsunk le egy teljes körű expedíciót, hogy kézre kerítsük a párt. És engedélyt kér, hogy maga vegye kezébe a dolgot, miután megérkezett Rio Altóba a mescalerókkal. – Mindketten tudjuk, hogy ez időpocsékolás. Azóta már biztosan Mexikóban vannak.
242
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nagyon valószínű. Sajnos, szörnyen komplikált ez az általában egyszerű ügy. – Crook felvett egy csomag levelet. – Ez is itt várt, amikor megérkeztem. Ez egy kérelem, hogy Miss Skylar Templetont engedjük szabadon a mescalero rezervátumból. Úgy tűnik, ez a fiatal nő születését tekintve indián, de egy új–Mexikói fehér család felnevelte, taníttatta, és törvényesen örökbe fogadta. Case érezte, hogy szíve nagyot dobban, alig mert levegőt venni. Ide vezetik őt húgáról szőtt álmai? – A két nő, Skylark és Skylar ugyanaz a személy – mondta, és megpróbált közömbös hangon megszólalni, nehogy elárulja a szíve mélyén ébredező reményt. – Én is azt hiszem – felelte Crook –, bár Haggarty egy szóval sem említette, hogy a nő, akit ő Skylarknak nevez, egy angolosított apacs. Case önkéntelenül is a nyakában lógó medált simogatta. – Ha Skylar Templetonnak fehér családja volt, hogy került a rezervátumba? Crook végigfutotta a levelet, melyet Miss Rayna Templetontól kapott, és elmondta Case–nek a részleteket, majd undorodva ledobta a papírt az asztalára. – Ez egy kabaré. Azt a szegény lányt elszakították családjától, most pedig Sam Whitlock jóvoltából egy lidércnyomás az élete. Nem kellett volna neki az én jóváhagyásom, hogy visszavonja saját parancsát, de túlságosan felbosszantotta az átszervezés, hogy ezt megtegye. Legszívesebben megkorbácsolnám. Case tökéletesen egyetértett Crookkal, de most nem az volt a fontos, hogy mindez miért történt, hanem az, hogy helyrehozzák a tévedést. Mivel ismerte Crookot, Case megértette, hogy miért küldött érte. – Ugye, azt akarja, hogy én keressem meg őket? Crook rámosolygott. Case éleslátása egyike volt azoknak a tulajdonságainak, melyek olyan értékessé tették személyiségét. –
243
Constance Bennett
Holdfény ének
Úgy van. Tudom, hogy csak most jött meg, de nagyon szeretném, ha ezt megtenné. Ha valaki képes a nyomukra bukkanni, akkor maga az. Case bólintott. Ha a pár Geronimóhoz csatlakozott, akkor nagyon veszélyes lesz a küldetése. Még ha meg is találná a csapatot Mexikóban, a renegát megölné, mielőtt megmagyarázhatná küldetésének célját. De a veszély őt nem ijesztette meg. Nagyon kevés volt az esélye annak, hogy Skylar Templeton a húga, de addig nem tudott nyugodni, amíg ki nem derítette az igazságot. – A nyomaik már régen kihűltek – mondta Crooknak. – Tudom, de maga oda is eljut, ahova én nem, és olyan információkat is meg tud szerezni, ami egy fehér ember számára sem hozzáférhető, nemhogy egy katona számára. – Átadta Case–nek a Raynától kapott leveleket. – Nézze át őket, lehet, hogy talál bennük hasznos információkat. Őszintén szólva, ha én Skylar Templetonnak lennék, inkább vágynék haza a családomhoz, Új–Mexikóba, mint a harcba Geronimo oldalán. Az is lehet, hogy valóban hazafelé tartanak. Már táviratoztam, hogy küldjenek némi információt erről a harcosról... – belenézett Haggarty jelentésébe – ...Sun Hawkról. Ha megtalálom a mescalero rezervátum korábbi indián ügynökét, ő talán tud majd felvilágosítást adni arról az emberről, aki segítségére lehet a keresésben. – Jobb lenne, ha Sun Hawk embereivel tudnék beszélni – felelte Case. – Ha megadná nekem a szükséges papírokat, utolérném Haggarty kapitányt, és a mescalerók között érdeklődnék. Ha megtudják, hogy segíteni akarok Sun Hawk– nak, talán őszinték lesznek hozzám. – Case felállt, és egy pillanatig habozott. – Valóban segíteni fogok neki, tábornok? Crook értetlenül nézett rá, nem tudta, mit ért ezalatt. – Tessék?
244
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mi fog történni a harcossal, ha megtalálom? Crook átgondolta. Annyira lefoglalta a fiatal nő problémája, hogy a mescalero harcosra nem is igen gondolt. – Teljes körű kivizsgálást rendelek el az ügyben, és meglátjuk, ki tudjuk–e deríteni az igazságot. Ha a katona, akit megsebesített, túléli, ígérem, hogy nem akasztják fel az indiánt. – De megbüntetik. – Ahogy mondtam, Case. Minden a körülményektől függ. Találja meg, hogy kideríthessük az igazságot, és visszaadhassuk Miss Templetont a családjának. Case kis híján elmosolyodott. Milyen könnyű lett volna Crooknak üres ígéretet tennie, hogy elnézőek lesznek az indián ügyében, de a tábornok soha nem ígért meg olyasmit, amit nem tudott biztosan betartani. Ezért bíztak meg ennyire benne az apacsok és Case. – Minden tőlem telhetőt megteszek, uram – felelte tiszteletteljesen. – Tudtam, hogy így lesz. Itt vannak – átadta Haggarty jelentését is. – Nézze meg, mit tud kiböngészni belőle. Jöjjön vissza holnap reggel, mielőtt útnak indul, akkor megkapja a papírokat. Hallottam, hogy számos városban ismét megalakultak a „polgári bizottságok”, és nem akarom, hogy valaki „ellenségnek” nézze. Ez olyan probléma volt, amivel Case túl sokszor szembekerült ahhoz, hogy könnyedén foghassa fel. – Én sem, uram. – Szeretne néhány felderítőt is magával vinni? Case elgondolkozott ezen. – Igen, a bácsikámat, Dühös Prérifarkast és a fiát. – Rendben van. Szóljon nekik, én pedig elintézem számukra is a papírokat. Aztán írok a Templeton családnak is és elmondom, mi történt – tette hozzá Crook egy zavart fejmozdulattal.
245
Constance Bennett
Holdfény ének
Mivel Case is két világ határán nevelkedett, pontosan tudta, min mehet keresztül Skylar Templeton, és mit szenvedhet a családja. – Nem irigylem önt, uram. – Nem is hittem, barátom. – Crook felállt, és kezet nyújtott Case–nek. – Sok szerencsét. – Köszönöm, uram. Case elment. A papírokat, melyeket Crooktól kapott, az inge alá rejtette. Nagyon szerette volna átnézni őket, hátha talál valami apró információt arról, hogy Skylar Templeton valóban a húga–e, de előbb haza kellett mennie, hogy minél előbb elmondhassa Libbynek, mi történt. Haragudni fog, hogy ilyen hamar ismét elmegy, de nem fogja megpróbálni lebeszélni. Szíve biztosan vérezni fog szegény Skylar nehéz helyzete miatt, de ha ő mégsem Sons–ee–a–ray, akkor is azt fogja kívánni, hogy minél előbb találják meg. Miután Case hazaérkezett, elmagyarázta Libbynek a helyzetet, amire a nő pontosan úgy reagált, ahogy Case feltételezte. – Ó, Case, mennyit szenvedhet szegény! – mondta halkan Haggarty jelentését olvasva, miközben férje Skylar testvérének leveleit tanulmányozta. – Gondolod, hogy ez a Talbot közlegény megpróbálta megtámadni? Case nem akart erre gondolni. – Már történtek hasonló dolgok ezelőtt is – felelte, és megpróbált közömbös maradni. Nem volt rá bizonyíték, hogy ez a nő a húga, de nem tagadhatta, hogy szíve mélyén ezt hitte. Bár egy szóval sem említette Reggeli Csillagot, Libby tudta, mire gondol. – Ő a húgod, Case? – kérdezte, és olyan közel állt férjéhez, hogy fejét a vállára hajtotta. Case szerelmesen megérintette felesége arcát, és homlokon csókolta. – Nem tudom.
246
Constance Bennett
Holdfény ének
– De ugye, azt gondolod? Magad mondtad, hogy a látomásaid hozzá vezetnek, most pedig ez történt. Case elvette kezéből Haggarty jelentését. – A kapitány szerint a lány egy húsz év körüli mescalero. Reggeli Csillag már huszonöt éves lenne. Libby felemelte a fejét. – Haggarty lehet, hogy téved. – Lehetséges, de hogy lehet az, hogy egy fehér–hegyi indián gyereket, mint Reggeli Csillag, egy Santa Fe közelében élő fehér család neveli fel? Sokkal valószínűbb, hogy ez a Skylar tényleg mescalero. Libby akarata ellenére elmosolyodott. Case nagyon szerette volna elhinni, hogy a lány a húga, de félt a csalódástól, ami kimondhatatlan fájdalmat okozott volna neki. Amióta Reggeli Csillagot elrabolták, Case egy percre sem feledkezett meg róla, de most, hogy volt rá esély, hogy újra visszatér hozzá, megpróbált a fejével, és nem a szívével gondolkozni. – Meg tudod találni? – kérdezte Libby. – Nem tudom. Libby újra a vállára fektette a fejét, kezével pedig átölelte a derekát. – Ha ő Reggeli Csillag, a sas elvezet hozzá. Vezérlő szellemed még soha nem hagyott cserben minket. Case átölelte feleségét, és szorosan magához húzta. Néha arra gondolt, hogy a nőnek mélyebb apacs lelke van, mint neki. – Imádkozom, hogy igazad legyen, szerelmem. 13. fejezet ________________________________________________________
Skylar és Sun Hawk gyakorlatias dolgokkal töltötték el a délutánt. Amíg a nő főzött, a férfi különböző dolgokat gyűjtött 247
Constance Bennett
Holdfény ének
össze, amik pótolhatták a táborban hagyott fegyvereit. Miután befejezték az evést, Sun Hawk egy vastag eperfa ágából faragott íjat, Skylar pedig ruháikat javítgatta. Csendben dolgoztak, néha dünnyögtek csak valamit, miközben mindketten tudatában voltak a levegőben szikrázó feszültségnek. Gyerekkorában, amíg a valóság bele nem avatkozott álmaiba, Skylar gyakran elképzelte, amint egy gyönyörű székesegyházban köt házasságot. Ábrándjaiban csodálatosan szép ruhát viselt, Rayna mellette állt, és boldogan mosolygott, amíg a menyasszony és a vőlegény esküt tett egymásnak. Jövendőbelijének arca akkor még homályos volt, de most már nem. Skylar elkötelezte magát egy férfi mellett, akinek szép arca örökre bevésődött emlékezetébe és szívébe. Nem lesz székesegyház és drága ruha. Rayna talán nem is tud majd az eljegyzéséről, és nem lesz pap, aki megkéri, hogy ismételje el az eskü szövegét. A ma éjszakai esküvői ceremónia nagyon egyszerű lesz. Miután Sun Hawk lefeküdt, ő követi. A férfi magáévá teszi a testét, és ezzel egész életére magához köti. Skylar félt. – Mit jelent a neved a mi nyelvünkön? A férfi lágy hangja megijesztette, és csak egy pillanat múlva tudott a kérdésére koncentrálni. A völgy egyre sötétebb lett, Sun Hawk a tűz mellett ült, ami csak egy vörös fénynek látszott a szürkületben. Skylar átnézett a parázs felett, és látta, hogy a férfi letette kezéből az íjat, s most őt vizsgálja figyelmesen. Egy újabb percbe telt, amíg megfelelő fordítást talált a nevére. – Azt jelenti: „az, aki tanult” – mondta végül, és érezte, hogy melegség önti el az arcát. – Ezt a nevet fehér anyám szerette, mert az ő anyja viselte, aki sok évvel ezelőtt meghalt. – Ez volt a legegyszerűbb módja, hogy megmagyarázza, hogy
248
Constance Bennett
Holdfény ének
változtatták Collie leánykori nevét, Schuylert Skylarrá. – Miért kérdezed? Nem tetszik neked? Skylarnak majdnem elakadt a lélegzete, amikor meglátta a hatalmas gyengédséget Sun Hawk szemében. – De, tetszik. Csak szerettem volna tudni azon a nyelven is, amit mindketten beszélünk, hogy éjszaka azt suttogjam a füledbe. Skylar testén ugyanaz a vágy hullámzott végig, amit a medencében érzett, ezért visszatért a varráshoz, és képtelen volt bármit is felelni. – Még mindig hiányzik a fehér családod? – kérdezte a férfi. Skylar nem tudott felnézni. – Igen, és mindig is fog, úgy, ahogyan neked az a családod, akit elhagytál. – Sajnálom, hogy sohasem látod őket újra. – Én is sajnálom – felnézett, és tekintetük összekapcsolódott – mindkettőnket –. Ismét csend telepedett közéjük, ahogy egyre jobban beesteledett a völgyben. – Mit csinálunk akkor, amikor már nem maradhatunk itt? Ez idáig Sun Hawk ösztönösen cselekedett, nem volt különösebb terve. Másnak talán nem vallotta volna ezt be, nehogy gyengének gondolják, de tudta, feleségéhez őszintének kell lennie. – Nem tudom biztosan, szerelmem. Skylar mélyen szívébe zárta a becézést. – Csatlakozunk Geronimóhoz? – Azt hiszem, nincs más választásunk – felelte Sun Hawk szomorúan. – Még északra megyünk, amíg a katonák nem adják fel a keresést, de ha leesik a hó, délre kell fordulnunk. Csak Geronimo és az emberei vannak délen, és mi egymagunkban nem tudunk életben maradni. – Geronimo támadásai során sok olyan embert is megöltek, akik semmi rosszat nem tettek neki – emlékeztette Skylar a férfit. – Képes lennél ölni, ha ő azt mondaná?
249
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mindent megteszek, amit kell, hogy téged biztonságban és életben tartsalak – felelte Sun Hawk. – Geronimo mellett nem leszünk biztonságban. – Akkor majd találunk egy biztonságos helyet magunknak – ígérte Skylarnak, bár tudta, ezt ígéretét soha nem tudja betartani. Skylar is tudta, de ez most nem számított. Túl sötét volt már ahhoz, hogy meglássa a repedéseket és szakadásokat a nadrágon, amit varrt, ezért amikor Sun Hawk kezdte leteríteni a pokrócot a tűz mellé, Skylar is letette a varrást. Félelem és várakozás szorította el a torkát, de lenyelte a gombócot. Ő választotta ezt az utat. Más lehetősége nem volt, és bár kétségbeesetten vágyott rá, hogy megváltoztassa a körülményeket, azt sohasem bánta meg, hogy találkozott Sun Hawk–kal és beleszeretett. A sors kiszakította biztonságos életéből, de helyette neki ajándékozta ennek a férfinak a szerelmét. Bármilyen megpróbáltatást tartogat még számára a sors, Sun Hawk mindig mellette lesz. A férfi bebújt a takarója alá, és hátat fordított a tűznek, így ajánlott fel még egy lehetőséget Skylarnak, hogy meggondolja magát. A nő természetesen nem élt a lehetőséggel, de azt sem tudta, most mit kell tennie a menyasszonynak a nászéjszakáján. Azt biztosan tudta, hogy neki kell megtennie a következő lépést, ezért félretette zavarát, levette mokaszinját, és felállt. Kilépett a ruhájából, és próbált nem tudomást venni a hűvös éjszakai levegőről, mely lázas bőréhez ért, miközben megkerülte a tüzet. Letérdelt Sun Hawk mellé, mire a férfi felé fordult. Egy halk nyögés hagyta el az ajkát, amint végignézett a tűz fényében kirajzolódó meztelen női testen. Áhítatosan kinyújtotta a kezét, és a nő derekára tette, majd lassan felfelé mozdította, és élvezte bőrének tapintását. Feltérdelt Skylar előtt, s közben
250
Constance Bennett
Holdfény ének
tenyerét a nő domború mellére helyezte, ajkát a nyakára szorította. Skylar lélegzete elakadt a kettős érzéki támadástól, és karjával átfogta a férfi vállát. Fejét hátrahajtotta, hogy szabad utat engedjen csókjainak, miközben Sun Hawk keze a testén egyre lejjebb vándorolt, amíg elérte a fenekét, és magához húzta. Skylar érezte, ahogy hasához préselődik a férfi nadrág alatt meredező kemény férfiassága, amitől újabb vágy ömlött szét testében. Lélegzete kihagyott, amikor Sun Hawk szája megtalálta mellét, és először az egyik, majd a másik mellbimbót szájába véve szívni kezdte addig, amíg sóhajai halk nyögésekké váltak. Kezével a férfi hajába túrt, amikor az lefektette őt a pokrócra, és amikor térde lábai közé csúszott, Skylar megnyitotta magát előtte. Sun Hawk felkönyökölt, és szerelmes hangon Skylar nevét suttogta, miközben testük eggyé vált. – Most már az enyém vagy – ismételte el rekedten újra és újra, és testét hozzászorította, amivel átrepítette a nőt a kezdeti fájdalom érzésén, fel a magasba, ahol nem volt más, csak égető hőség, vakító fény és a szerelem szétszakíthatatlan szálai. Az álnőies Rayna, aki pénteken Meade–del vonatra szállt, és a nő között, aki a Holbrook Hotel halljában megjelent, akkora volt a különbség, mint az éjjel és a nappal között. Az illedelmes, csipkés gallérú utazóruhának nyoma sem volt. Felváltotta a csizma, a farmer, a fehér ing és a mellény. A nő haja hátul vastag, szoros copfba volt fogva, mely csaknem derekáig leért. Meade–et azonban leginkább a szakszerűen csípőre szíjazott colt lepte meg. Rayna pontosan tudta, hogy a férfi őt bámulja, amikor lejött a lépcsőn, de nem tudta eldönteni, hogy arckifejezése
251
Constance Bennett
Holdfény ének
megdöbbenést vagy helytelenítést fejez–e ki, vagy egyszerre mindkettőt. – Melyiket helyteleníti inkább, a nadrágot vagy a pisztolyt? – kérdezte csípősen, mielőtt a férfi köszönni tudott volna. – Tud vele bánni? – kérdezte. – Valószínűleg jobban, mint maga. Meade elengedte a füle mellett a sértést. – Akkor egyiket sem helytelenítem. Nem gondoltam, hogy női nyeregben fogja Tritont meglovagolni. Rayna rámosolygott. – Akkor jó. Ezzel megspórolunk egy vitát, amikor nyerget veszek. Megvegyük az ennivalót? Szeretnék már mielőbb útra kelni. – Minden további nélkül – mondta Meade, és az ajtó felé mutatott, előreengedte Raynát, majd a kereskedőhöz indultak. Ha minden jól megy, amire persze nem volt biztosíték, az út úgy négy napba telt, de élelmiszerkészletüket és a főzéshez szükséges holmikat a minimumra csökkentették. Csodálatos módon a válogatásnál nem akadt semmi, amin összeveszhettek volna. Rayna unszolására kettéosztották a pénzt, és a nő vett egy nyerget és egy nemezkalapot. Meade–et meglepte, hogy egy winchester ismétlőfegyvert is vásárolt, ugyanolyan kaliberűt, mint a pisztolya. A nő kihívóan nézett rá, amint kifizette a számlát, de Meade nem tett megjegyzést, mert arra gondolt, mennyibe kerülhetett neki a ló és az elszállítása Holbrookig. Aztán ott volt a vonatjegye, a szállodai szobák Santa Fében és Holbrookban, és most ez. Még szinte el sem indultak, Rayna máris rengeteget költött, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy fogytán lenne a pénze. Meade a vállára vette az új nyerget, Rayna pedig felemelte az élelmiszerekkel teli zsákot, és az ajtó felé indultak, – Rayna,
252
Constance Bennett
Holdfény ének
pontosan mennyi pénzt hozott magával? – kérdezte halkan Meade. – Annyit, hogy elég legyen az útra, – Hol tartja? Rayna ijedten nézett rá, amikor eszébe jutott a testéhez erősített pénzes öv a blúza alatt. – Nem tartozik magára. – De igen, ha egy vagyont és az erényét kell megvédenem. – Nyugodjon meg, Meade. Megvédem az erényemet és minden más rám tartozó dolgot. Maga csak mutassa meg az utat Fort Apache–ba – tanácsolta, mikor a férfi kinyitotta előtte az ajtót. Egyikük sem vette észre az ajtó mellett ülő két férfit, akik egy puskaporos hordón dámáztak. Azt sem látták, ahogy gonoszul egymásra mosolyognak Nem telt több időbe lovat találni az útra, mint ahogy előzőleg Meade gondolta. A béristálló tulajdonosa talált számára egy alkalmasnak tűnő málháslovat, de nem tudott a hosszú nehéz útra megfelelő felszerelést adni. Raynának és Meade–nek így végül egy nyolcmérföldnyire lévő birtokra kellett elmennie, ahol találtak egy izmos, biztos járású, Chicory nevű pejt. Délben már úton is voltak dél felé. A Little Colorado folyó mentén lovagoltak. Kitűnően haladtak a magas fennsíkon, de Rayna nem mondhatta, hogy Meade a legszórakoztatóbb útitárs, akivel valaha is utazott. A férfi alig szólalt meg, és mire megérkeztek éjszakai táborhelyükre, a feszültség olyan vastagon lógott a levegőben, mint a mocsári szúnyogok csapata – és legalább olyan bosszantó is volt. Miután ettek, közösen elvégezték a tábori munkákat, majd Meade kiterítette pokrócát, mondott egy kurta „jó éjszakát”, és hátat fordítva útitársának, lefeküdt aludni. Rayna követte példáját, de hosszú időbe telt, amíg végül ő is el tudott aludni.
253
Constance Bennett
Holdfény ének
Másnap délre eléjük tárult a félelmetes Caldero hegygerinc. Amikor észak felől közelítették meg, nem tűnt különösebben ijesztőnek, ahogy egymás után hagyták el a hegyvonulatokat. Nem voltak kiemelkedően magas csúcsok, hihetetlen szélessége tette lenyűgözővé, ahogy kelet és nyugat felé látszólag megszakítás nélkül vagy százmérföldnyi hosszúságban elterült. Azonban legfélelmetesebb tulajdonsága nem is látszott északról. A hegygerinc választóvonal volt egy magas fennsík és egy medence között. Ez utóbbi a terület közepén húzódott végig. Felmenni a hegygerincre nem volt nehéz feladat. – Kijutni – vagy pontosabban lejutni – onnan már más dolog volt. Aznap éjjel a hegy lábánál vertek tábort, másnap reggel pedig megkezdték útjuk legkockázatosabb részét. A szekérnyomot, amit eddig követtek, egyre nehezebb volt megtalálni a talajon, miközben Meade sorozatos kanyargós szerpentineken, szűk lejtőn lefelé, majd ismét felfelé vezette Raynát a következő csúcsra. Helyenként egy–egy földcsuszamlás betemette az ösvényt, így egy másik, még veszélyesebb útvonalat kellett találniuk. Mialatt összevissza útvonalon haladtak, Rayna jobban szemügyre vette a férfit, és rájött, hogy nem az a kis zöldfülű, akinek korábban hitte. Kitűnően lovagolt, és egyszer sem mutatta jelét, hogy a veszélyes útvonal megfélemlítené. – Mennyi idő múlva jutunk át ezen a részen? – kérdezte Rayna, amikor dél körül megálltak, hogy egyenek. – Ha minden jól megy, holnap délre kiérünk a hegyekből – felelte Meade, aztán újra hallgatásba merült csakúgy, mint az út jó része alatt. Lovaglás közben nem nagyon zavarta Raynát, főleg most, hogy a nehéz talajon az élete függött tőle, hogy megfelelően tudja kezelni Tritont. De amikor megálltak, és nem volt semmi dolguk, mint például most is, a csend kezdett nyomasztóvá
254
Constance Bennett
Holdfény ének
válni. Rayna úgy látta, hogy Meade szándékosan nem vesz róla tudomást, és ebből már kezdett elege lenni. Nem ez volt a megfelelő idő, hogy veszekedjen vele, de annyira izgatott volt, hogy képtelen volt csendben ülni. – Nagyon jól lovagol, Meade – mondta neki, és remélte, hogy a bók egy kis beszélgetést kezdeményez. – Le vagyok nyűgözve. Meade nem vette a fáradságot, hogy ránézzen. – Mit várt? Az apám húsz évig volt lovastiszt, én magam majdnem feleannyi ideig szolgáltam ugyanolyan minőségben. Rayna megpróbált nem megsértődni goromba hangnemén. – Igen, de egyszer azt mondta, hogy idejének nagy részét helyőrségi orvosként töltötte le, és nem vett részt sok hadjáraton. Nincs szüksége nagy lovaglótudományra ahhoz, hogy egy helyőrségi kórházat vezessen. Meade bosszúsan nézett rá. – Jobban szerette volna, ha lépten–nyomon leesem Chicoryról? Raynának elakadt a lélegzete. – A fenébe is. Csak próbálok beszélgetést kezdeményezni, és ha nem vette volna észre, bókot mondtam magának. – Nagyon köszönöm, de az úgynevezett bókja az sejtette, hogy zöldfülűnek gondolt. Meade eltalálta. – Igaza van, aggódtam egy kicsit, de tévedtem. Én legalább nem vagyok olyan neveletlen, hogy ne valljam be, ha hibáztam – mondta Rayna olyan hangsúllyal, ami inkább hangzott vádnak, mint egy tévedés beismerésének. Meade ránézett. – És én milyen hibát követtem el? – Bajkeverő, gyilkos lónak nevezte a lovamat, de tévedett. Triton egy valóságos angyal. – Idáig – vallotta be a férfi kelletlenül. – De ha nem bánja, megtartom az ítéletemet addig, amíg kiérünk innen. Ez még a könnyű szakasz.
255
Constance Bennett
Holdfény ének
Könnyű? Ha ez könnyű volt, Rayna nem akart arra gondolni, mi vár még rájuk, mint ahogy nem akart Meade gorombaságán töprengeni. Elhallgatott, és egy kemény marhaszeletet rágcsált addig, amíg a férfi be nem jelentette, hogy ideje ismét lóra szállniuk. A férfi vezetésével egy újabb szűk szerpentinen ügettek felfelé, és ahogy a csúcs felé közeledtek, és úgy tűnt, az ösvény belevész a felhőkbe, Meade hátraszólt. – Kapaszkodjon! – Miért? – Majd meglátja – felelte, és felért a csúcsra. Málháslovát kantáránál fogva vezetve eltűnt egy éles kanyar mögött. Rayna természetesen hallott már a Caldero hegységről, de Új–Mexikó egyetlen göröngyös tája sem készítette fel őt az ijesztően meredek hegyoldal szédítő látványára, ami elé tárult, miközben ő is eltűnt a kanyarban. Néhány lábnyira tőle a szakadék ezer láb mély volt, vagy még több is, amitől úgy látszott, hogy lent a medence legalább százmérföldnyire van tőle. Számos hegyvonulat tarkította a medencét, de erről a pontról csupán jelentéktelen hangyabolyoknak tűntek. Rayna még sohasem látott ehhez hasonlót, de még feleennyire lélegzetelállítót sem. – Uramisten, Meade, ez gyönyörű – szólt a férfihoz. – Úgy érzem, mintha elértem volna a világ végére. – Bizonyos szempontból így is van – felelte, és elfordította a nyerget, hogy hátranézzen rá. Rayna megdicsőült mosolya láttán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Miért nem rémült halálra a félelmetes látványtól? Miért nem görnyedt össze remegve a gondolatra, hogy itt le kell menniük a völgybe? Miért viselt el mindent olyan könnyedén, még az ő undorító, tisztességtelen rosszkedvét is? Mert ő volt az egyedüli, Miss Rayna Templeton, hát ezért, válaszolta meg saját kérdéseit. Meade–nek úgy tűnt, hogy a
256
Constance Bennett
Holdfény ének
világon semmi sem tudná a nőt megijeszteni. Kivéve természetesen a gondolatot, hogy nem kapja vissza a húgát. Szimpátiája, mely bosszúsággal és vonzalommal párosult, erős kombináció volt. Kihúzta magát a nyeregben. Napi huszonnégy órán keresztül együtt lenni Rayna Templetonnal ezerszer fárasztóbb volt, mint gondolta, ezért nem volt más vágya, mint megérkezni Fort Apache–ba, és megszabadulni tőle. – Jöjjön. Nem ülhetünk itt egész nap ügyefogyottan. – Megsarkantyúzta Chicoryt, és elindult lefelé a meredek lejtőn. Az ösvény megduplázódott, majd újra eltűnt. Egy órával később egy széles szurdokban megálltak pihentetni a lovakat. Meade körbejárta a területet, és két lovas friss nyomait fedezte fel. – Mi a baj? – kérdezte Rayna, amikor utolérte. –Valaki nem sokkal ezelőtt itt járt – felelte Meade a homlokát ráncolva. Rayna is megvizsgálta a nyomokat. – Igen, ugyanezeket a jeleket már én is észrevettem korábban. – Letérdelt, és rámutatott az egyik patkó szabálytalan alakjára. – Látja a hasadást itt? Bárki is ül ezen a lovon, elég régóta követjük már. Rayna olyan jól értett minden máshoz, hogy Meade nem is lepődött meg azon, hogy ez is feltűnt neki. – Azt is észrevette, hogy időnként megállnak, és néha az egyikük visszafordult? Rayna felhúzta a szemöldökét. – Nem, ezt nem vettem észre. – Felállt, hogy ő is megnézze, és rájött, hogy a férfinak igaza van. A szurdok bejáratánál a hasadt patájú ló három sorban hagyott nyomokat. – Nem sietős nekik túlzottan. – Vagy csak várnak valakire – találgatott Meade elgondolkozva. – Úgy érti, ránk? – kérdezte Rayna. Meade a nő arckifejezését vizsgálta, de csak aggodalmat látott rajta, félelmet nem. – Lehetséges. De az is lehet, hogy csak
257
Constance Bennett
Holdfény ének
a sógoromtól vettem át bizonyos ösztönöket. De itt valami nincs rendben. – Visszaindult a lovakhoz. Rayna követte. – Milyen földön jöttünk fel? – kérdezte a nő. – Olyanon, amin most nem szívesen mennék keresztül – válaszolta Meade, és kívánta, hogy múljon el a bizsergés a tarkóján. – Ez a szurdok egy vagy némileg több mint egy mérföldön át kígyózik így, majd elkeskenyedik, amit Denning–átjárónak hívnak, ami nem más, mint egy szekérnél alig szélesebb kanyon. Rayna mély lélegzetet vett, és csak lassan fújta ki a levegőt. – Hatalmas, rejtélyes vidék, ugye? – Pontosan. Az apacs háborúk kezdeti éveiben az a hely több rejtély színhelye volt, mint amennyit meg tudok számolni. A nevét is egy csapat helyi lakóról kapta, akiket itt mészároltak le. Az utazó ügynökök is hasznát vették – tette hozzá mosolyogva. – Van más kijárat is? Meade Raynára nézett. – Nincs. A nő elgondolkozva felnézett a meredek falon. – Ha valaki meg akarna támadni bennünket, akkor fel kellene másznia a sziklán. Nem hinném, hogy lenne más választásunk, mint továbbmenni addig, amíg el nem veszítjük a nyomukat. Sajnálatos módon Meade sem látott más megoldást. – Egy ideig gyalog vezessük a lovakat – javasolta. – Egyetértek. – Rayna előhúzta a nyeregből a winchestert, mire Meade is követte a példáját. Óvatosan haladtak, egyikük mindig szemmel tartotta a fenti sziklákat, miközben követték a hasadt patájú ló nyomait. Helyenként, ahol a talaj túl sziklás volt, megálltak, és Meade előrement felderíteni a helyzetet, amíg a nyomok ismét előtűntek. Egy déli irányba eső kanyart hagytak el, amikor a szurdok keskenyedni kezdett, majd tovább kígyózott kelet felé. – Itt megálltak – jegyezte meg Rayna, és Meade leguggolt a nyomok mellé.
258
Constance Bennett
Holdfény ének
– Igen, de egyikük sem szállt le. Rayna érezte, hogy minden lépéssel erősödik a pulzusa, és amikor egy sziklás részen eltűntek a nyomok, a szíve majd kiszakadt a mellkasából. Várt addig, amíg Meade előrement, hogy új nyomokat találjon, de amikor visszatért, ábrázata komor volt. – Gyerünk! – Átvette Raynától Chicory kantárját, és visszafordította a lovat abba az irányba, ahonnan jöttek. Rayna nem tehetett mást, követte. – Mi baj van? Nem látok olyan helyet, ahova elrejthették volna a lovaikat, vagy a sziklákhoz vezethették volna. Nincsenek újabb nyomok? – kérdezte a nő. – De igen, de a jó öreg hasadt patkó nyomai már nem olyan mélyek, mint eddig. – Azt gondolja, hogy az egyik lovas felmászott a sziklákon, a másik pedig előrement? Meade tanácstalanul megrázta a fejét. – Nem tudom. Lehet, hogy csak vészmadár vagyok, de nem akarok kockáztatni. Maradjon itt, amíg én alaposabban megvizsgálom. Lovagias ajánlat volt, de Raynát egy cseppet sem érdekelte a hősies viselkedés. – Meade, milyen régen ismer engem? A férfi felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom, úgy három hónapja, gondolom. Rayna rámosolygott. – Mit gondol, mennyi az esélye annak, hogy hagyom, hogy elmenjen, miközben én itt maradok a lovakkal? Meade bosszúsan felsóhajtott. – Átkozottul kicsi. – Pontosan. – Rayna... Meade szigorú tekintete nem félemlítette meg Raynát. – Meade, vitázhatunk rajta, vagy eldöntöttnek tekinthetjük.
259
Constance Bennett
Holdfény ének
Makacsul felszegte állát, és Meade látta, hogy nincs értelme tovább folytatni a vitát. – Ha egyedül mennék, biztosan követne, igaz? Rayna bólintott. – Rendben van. Azt hiszem, jobb lesz, ha a közelemben lesz, hogy szemmel tarthassam. – Hogy szemmel tarthassuk egymást – javította ki Rayna a férfit. Meade megrázta a fejét, és Chicoryt egy sűrű bozót felé terelte a szikla lábához. – Istenem, milyen makacs nő maga. – Kicserélte puskáját a tokban, majd Raynának is ezt tanácsolta. – Ha fel kell másznunk, a puskák csak megnehezítenék a dolgunkat – Magyarázta, ami ellen Rayna nem tudott mit szólni. Ha a kanyon elkeskenyedik, amúgy sem lesz szükségük hosszú puskára. Rayna abban reménykedett, hogy egyáltalán nem lesz rájuk szükség. Miután biztonságba helyezte a lovakat, visszatértek arra a helyre, ahol a hasadt patkó nyomai sekélyebbek lettek. Figyelmesen átvizsgálták a talajt, és végül a szurdok keleti falánál találtak egy tiszta csizmatalpnyomot. A meglazult szikladarabok elárulták, hogy ott már valaki felmászott, mire Meade végleg elvetette az ötletet, hogy csak a képzelete játszott vele. Felmásztak, és találtak egy párkányt, ami párhuzamosan haladt a nyomokkal. Megindultak rajta, és ahol csak tudtak, elrejtőztek. Néhány lépéssel arrébb, ahogy a kanyon élesen balra kanyarodott, a párkánynak vége szakadt, ezért ismét felfelé kezdtek mászni, követték a kimozdult kődarabokat és időnként a lágy, vörös agyagba ragadt csizmatalp nyomait. Rayna végül
260
Constance Bennett
Holdfény ének
meglátta a Denning–átjáró bejáratát, és örült, hogy a sziklán van, nem pedig a szűk csatorna belsejében. – Oké, eddig jöhetett – suttogta Meade, amint megálltak egy kinyúló szikladarab alatt, mely eltakarta az átjáró száját. – Meade, megegyeztünk... – Megegyeztünk, hogy nem marad a lovakkal. Én követem nehézkes barátunkat, és megnézem, hátha lecsaphatok rá felülről. – És mi van az ő barátjával? Tudja... aki előrement. Emlékszik rá? – Persze, ha nem tévedek, már otthagyta valahol a lovakat a másik oldalon, és ő is felmászott a sziklákra. – Akkor mindkettőnknek mennie kell. – Nem! – mondta Meade olyan hajthatatlanul, ahogy csak tudta, mégis halk volt a hangja. – Maga itt marad, és nyitva tartja a szemét. Ez parancs. – De... – Rayna, az isten szerelmére, fogja már be a száját, és csak egyszer tegye azt, amit mondok – kérte, majd kibújt szűk rejtekhelyükről. Attól való félelmében, hogy a nő esetleg ostoba módon mégis utánaered, Meade legalább olyan sokszor nézett hátra a válla fölött, mint előre a sziklákra, amin éppen mászott. Néhány perc múlva azonban megbizonyosodott róla, hogy Rayna az okosabb megoldást választotta, így most már minden figyelmét a nyom követésének szentelte, melyet az útonálló hagyott hátra, aki valahol fent a Denning–átjáróban várt rá. Rayna nem dühöngött sokat Meade diktatórikus parancsán. Nem mehetett utána anélkül, hogy a férfi ne vette volna észre, de ez amúgy sem tűnt ésszerű dolognak. Az volt a legfontosabb,
261
Constance Bennett
Holdfény ének
hogy rálássanak az átjáróra, ami csak úgy volt lehetséges, ha egyenesen felfele mászott. Hátrált néhány lépést a megfelelő pontig, majd elkezdett mászni ugyanolyan biztos mozdulatokkal, mint tizenhároméves korában Skylar és ő, amikor az árvíz miatt a Diablo–kanyonban ragadtak. Nehéz feladat volt, de nem lehetetlen. Harminc perc múlva el is érte a csúcsot, ahol egy hihetetlenül sima fennsík tárult a szeme elé. Nem ment a szélére, nehogy a szemben lévő oldalról észrevegyék, inkább a Denning–átjáró felé igyekezett. Amikor a szemközti sziklafal olyan keskeny lett, hogy Rayna könnyedén át tudott volna dobni egy követ a másik oldalra, lehasalt, és a széléig kúszott. A sziklafal nem volt tökéletesen függőleges, de így is impozáns látványt nyújtott. Sajnos, nem látta a férfit, aki pedig szerinte valahol lent várakozva kuporgott. Nem figyelve a kövekre és a kavicsokra, melyek ki horzsolták a karját, tovább úszott addig, amíg Meade–et megpillantotta. Kevesebb mint tizenkét yardnyira volt alatta, és egy párkányon guggolt. Rayna arrébb mozdult, mert tudta, hogy az útonállónak valahol Meade felett kell lennie, és végül észrevette a férfit. Elfeküdt, mint egy gyík, és Rayna azt hihette volna, hogy alszik, ha nem látta volna puskáját, melyet a szurdok bejáratára irányított. Nyilvánvalóan azt várta, hogy a zsákmány bármelyik pillanatban feltűnik, de ha figyelembe vesszük azt az időt, ami alatt Meade és Rayna becserkészték az orvgyilkosokat, valószínűleg már kezdett aggódni, hogy valami nem sikerült. Rayna előhúzta pisztolyát, és beigazolódni látta feltevését, mert a férfi felugrott, és felnézett a szemközti sziklafalra. Rayna követte a tekintetét, de semmit sem látott addig, amíg a férfi meg nem szólalt. – A pokolba, Hobie, látsz valamit onnan fentről?
262
Constance Bennett
Holdfény ének
A szavak visszhangzottak a kanyon falai között, majd egy pillanat múlva egy szakadt szürke kalap bújt ki egy széles párkány a[ól. – Nem, semmit – hangzott az alig érthető halk válasz. – És ha nem fogod be a pofádat, nem is fogok. Szürkekalap visszabújt, Gyík meg újra elterült, miközben Rayna azon gondolkozott, hogy most mit tegyen, Meade–re nézett, aki körülnézve azt kutatta, hogy honnan jöhet a második hang. Jóval a Gyík búvóhelye felett volt, amiből Rayna arra következtetett, hogy valószínűleg már meglátta a haramiát, és most felé akar kerülni. Sajnos, véget ért a párkány, és Meade–nek két választása volt, vagy visszafordul, vagy magasabbra mászik. Olyan sok repedés, szikladarab, zug és forduló volt a sziklán, hogy Rayna nem tudta megállapítani, hogy Szürkekalap észreveszi–e Meade–et, ha az elkezd felfelé mászni. Ha figyelmeztetné, azzal mindkettőjüket elárulná, ezért inkább csendben maradt, és addig helyezkedett, amíg jobb rálátása nem nyílott Szürkekalap búvóhelyére. Csak a kalapját és vállának egy részét látta, de ez is elég volt egyelőre. Most mit tegyen? Egyetlen lövéssel meg tudná ölni a Gyíkot, de vajon képes lesz–e azzal a tudattal tovább élni, hogy hidegvérrel meggyilkolt valakit? Nem, nem tudta elképzelni, hogy ő valakit is hátulról lelőjön. Azon töprengett, hogy egyáltalán meg tud–e ölni valakit. Mivel még soha nem volt ilyen vagy ehhez távolról hasonló helyzetben, ezzel az erkölcsi és etikai kérdéssel még soha nem kellett szembenéznie. Mindig úgy képzelte, hogy ha egyszer eljön az idő, amikor magát vagy szerelmesét kell megvédenie, gondolkodás nélkül képes lesz ölni. De az elv egészen más volt a valóságban, döbbent rá. Kövek csattogása visszhangzott hangosan a sziklán, mire Rayna szíve a torkában dobogott, ahogy Meade–et kereste a
263
Constance Bennett
Holdfény ének
tekintetével. Biztos talajon állt a Gyík felett, de túl nagy volt a kockázat. A Gyík feltérdepelt, felemelte puskáját, és kétségbeesetten kereste a zajforrást, Szürkekalap pedig óvatosan kipislogott a szikla mögül. – Dobja a puskát a szurdokba! – kiáltotta Meade, és revolverét az alatta levő férfira fogta. – Figyeljen ide... – kezdte a Gyík felháborodva, de Meade elhallgattatta. – Tegye, amit mondtam, vagy meghal! – Jól van, jól van. – A Gyík kelletlenül kitartotta a szakadék felé a puskát, majd elengedte. A fegyver végigcsattogott a sziklán, majd elnémult. – Most pedig a töltényövet – utasította Meade. – Figyeljen, miszter, magának nincs... – Csinálja azonnal! – üvöltött rá Meade. A körülményeket figyelembe véve a Gyík tiltakozása szórakoztató volt, Rayna mégsem nevetett. Ahogy Meade megszólalt, Szürkekelap eltűnt. Rayna feltételezte, hogy megkerül egy csoport sziklát, hogy jobban megcélozhassa a férfit, ezért ő visszamászott oda, ahonnan jött, miközben kétségbeesetten szerette volna megpillantani a haramiát. Hallotta, ahogy Meade megparancsolja a Gyíknak, hogy tegye le a töltényövét, de már nem volt ideje megnézni, hogy ez megtette–e, mivel ezt a pillanatot használta ki Szürkekalap arra, hogy előbújjon rejtekéből. Felemelkedett annyira, hogy pontosan célba vehesse Meade–t, mire Rayna rájött, hogy eljött az idő. Nyugodtan becélozta pisztolyával, majd elkiáltotta magát. – Ne! Ide lőjön! – Remélte, hogy megijeszti, és igaza is lett, Szürkekalap ösztönösen a hang irányába fordította a fegyverét, és leadott egy kétségbeesett lövést, mely nagyot durrant a kanyonban. Mielőtt újra meghúzhatta volna a ravaszt vagy a
264
Constance Bennett
Holdfény ének
menekülésen gondolkozhatott volna, Rayna elsütötte pisztolyát, és Szürkekalap összerogyott. Egy pillanat múlva újabb lövés dördült, és Rayna észrevette, hogy a Gyík kihasználva az elterelő mozdulatot, Meadere lőtt. Nem találta el a férfit, de az őt igen, és a haramia a szakadékba zuhant. Rayna próbálta elfelejteni, hogy épp most ölt meg egy embert, inkább Meade–re nézett, aki pedig felpillantott, és meglátta a nő fejét és vállát kilógni egy párkányról. Egy teljes percig egymást nézték, amíg a feszültség fel nem oldódott, majd Meade megrázta a fejét. – Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy maradjon ott, ahol biztonságban volt – mondta rosszallás nélkül. – Nem örül, hogy nem teljesítem a parancsokat? Meade lassan elmosolyodott, és mire teljesen kialakult a mosolya, elképesztően csábítóvá vált. – De, nagyon. – Átnézett a csipkés szélű sziklaperemre. – Hogy az ördögbe akar onnan lejönni?
265
Constance Bennett
Holdfény ének
14. fejezet ______________________________________________ Rayna megpróbálta fékezni a borzongását, miközben a tűz aranyfénye felett a sötétségbe bámult. Öt ló volt a közelben, és bár alig tudta kivenni a két pokrócba csavart holttestet, mely két nyereghez volt szíjazva, mégis pontosan tudta, hogy ott vannak. Évekkel ezelőtt Consayka emberei meséltek neki a kísértetbetegségről, ami olyanokat kínoz, akik hosszú ideig tartózkodnak halottak vagy a halottak valamilyen tárgya közelében. Mostanáig nem értette ezt a hiedelmet. Szürkekalap gonosz szelleme itt volt valahol, őt figyelte, és vádlón mutogatott rá. A rövid, de heves összecsapás után Meade–del együtt óvatosan lemásztak a sziklákról. Rayna elment a lovaikért, Meade pedig az orvgyilkosok lovait kezdte keresni. Mire Rayna visszaért, Meade becsavarta a Gyík testét a saját pokrócába, és egy lóra szíjazta, majd ismét felmászott a sziklára, hogy lehozza a másik haramiát. A férfiak személyes tárgyai nem sokat mondtak nekik. Talán örök rejtély marad, hogy kik voltak ők, és miért szemelték ki Raynát és Meade–et. De nem is volt fontos. Nem változtat semmit azon a tényen, hogy Rayna megölt egy embert, az sem, ha tudják, mi a neve, honnan jött, és volt–e családja. A mai nap nagyon kifárasztotta a nőt, tudta, aludnia kellene. Pokróca már le volt terítve a tűz mellé, de nem tudta elképzelni, hogy képes pihenni addig, amíg Szürkekalap szelleme őt figyeli a tábor körül. – Igya meg ezt – nyújtott át neki Meade egy csésze kávét, amibe tett némi whiskyt is.
266
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna felett állt. A nő felnézett rá, és elvette a csészét. – Köszönöm. – Belekortyolt az italba, és nem talált rá okot, hogy panaszkodjon, bár jobban szerette volna csak tisztán a whiskyt. Megint a lovak felé nézett, mire Meade leült mellé a fatönkre. – Azt tette, amit tennie kellett, Rayna – mondta csendesen. – Nem maga kényszerítette őket, hogy megtámadjanak. Feltételezem, hogy nem először csinálták. Túl jól ismerték a sziklákat ahhoz, hogy véletlen esetnek tűnjön. Rayna bólintott, és kényszerítette magát, hogy elforduljon az árnyékban lévő holttestektől. – Lehet, hogy igaza van, de ettől nem lett könnyebb elviselni a gondolatot, hogy megöltem őt. – Ha nem tette volna meg, én már halott lennék – emlékeztette a nőt. Rayna szomorúan rámosolygott. – A fene egye meg! Úgy érti, hogy nem éltem a tökéletes lehetőséggel, hogy megszabaduljak goromba útitársamtól? Ez már jobb, gondolta Meade. Kezd visszatérni a humora és a harci szelleme. Egész éjjel a nőt figyelte, és képtelen volt elviselni kísérteties szomorúságát, bár nagyon is megértette. – Egy emberevő óriás voltam, ugye? – Igen. – Sajnálom – mondta Meade őszintén. Gyengéd pillantása csak még jobban összezavarta Rayna kavargó érzéseit. Nem akarta, hogy a férfi sajnálja őt, se azt, hogy vigasztaló szavakat mondjon neki, és gyengéd pillantásokat vessen rá. Azt kívánta, bárcsak más lenne köztük a viszony. A tűzbe bámult, hogy elkerülje lágy, mogyorószínű szemét. – Miért utál engem annyira, Meade? Tudom, hogy túl makacs vagyok, és nem rendelkezem bizonyos nőies vonásokkal, de azért nem vagyok rossz ember. Szeretem a gyerekeket és az állatokat.
267
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade ránézett, és rabul ejtette, ahogy a tűz fénye az arcán táncolt. – Tudom, hogy nem rossz ember. Ellenkezőleg, megfélemlíthetetlen, hűséges, és imádja a családját. Ahogy az apacsok mondanák, erős szíve van. – Tehát nem vet meg annyira, amennyire mutatja? – Egyáltalán nem vetem meg, Rayna – felelte Meade lágyan. Rayna ránézett. – Akkor miért veszekszünk állandóan? – Mert felbosszantanak a szemtelen és vakmerő cselekedetei. Mint például Szürkekalap meggyilkolása? – gondolta Rayna. Nem, ez biztosan nem volt szemtelen. Vakmerőség volt követni Meade–et, miután azt mondta neki, hogy várjon, de Szürkekalapot megölni, hogy Meade–et megmentse, elengedhetetlenül szükséges volt. – Maga ölt már embert ezelőtt? – Igen, de nem fegyverrel. Rayna zavartan nézett rá a rejtélyes megjegyzés hallatán. – Ez mit jelent? Meade megvonta a vállát. – Orvos vagyok. A válasz még jobban összezavarta Raynát, de a férfi fáradt hangjára összeszorult a szíve. – Ennek nincs értelme, Meade. – A katonai orvosok több életet veszítenek el, mint amennyit megmentenek – mondta. – Nagyon sok mindent nem tudunk még, és a hadsereg gyorsabban talál ki új módokat a gyilkolásra, mint mi, orvosok a gyógyításra. – Nem ugyanaz, ha az ember nem tud megmenteni egy sebesültet, mintha megöl valakit – mondta gyengéden Rayna. Ezúttal Meade nézett a tűzbe. – Mégsem ezt érzem, ha valakinek végig kell néznem a halálát, vagy ha azt látom, hogy egy féllábú katona halálra issza magát, csak mert nem találtam kevésbé brutális módot arra, hogy megmentsem az életét. – Ez nem a maga hibája, Meade. Nem vádolhatja magát az élet kegyetlenségeiért.
268
Constance Bennett
Holdfény ének
– Igazán? – Raynára nézett, és a férfi szemében csillogó üresség majdnem könnyekre fakasztotta a nőt. – Igazán. Túlságosan a szívére veszi a dolgokat. ~ Nem tudta visszafogni magát, ezért kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta a férfi arcát. – Senki nem okolhatja magát ezért. Rayna lágy kezének gyengéd érintése és könyörületes tekintete túl sok volt Meade–nek. Megfogta a nő csuklóját, de nem tolta el. – Ne... tegye ezt, Rayna! – mondta lágyan, de lélegzete a torkán akadt. Rayna Meade szemét kutatta, és egy másfajta kínt látott meg benne. – Miért ne? – Mert nagyon szeretném megcsókolni – felelte, mielőtt még visszavonhatta volna. Rayna kezét a férfiéba csúsztatta. – És miért nem teszi? – Mert... – Mély lélegzetet vett, és próbálta elfojtani a vágyát, ami erősebben tört fel benne, mint bármi eddig. De nem múlt el, amíg Rayna keze az övét fogta, és ajka oly közel volt, hogy megcsókolhatta. Hirtelen felállt, de egyáltalán nem volt meggyőző, amikor azt mondta. – Mert amit... most érzünk, az csak a mai nap eseményei miatt van. Rayna ezt éppen úgy nem hitte, mint Meade. Felállt és odalépett a férfihoz. – Akkor korántsem akartak megtámadni minket, amikor a hotelszobámban csókolt meg – emlékeztette. Meade tudta, hogy el kellene húzódnia, de nem tudott. – De aznap olyan sebezhetőnek tűnt. – Mit érzett akkor, Meade? – Többet, mint kellene. Álltak egymással szemben, egymást nézték, de nem érintették meg, mégis erősebben érezték a másik jelenlétét, mint valamelyikük is álmodta volna. Istenem, gondolta Rayna csodálkozva, szerelmes vagyok bele. Minden logikának ellentmondott, mégis így volt. Meade
269
Constance Bennett
Holdfény ének
Ashford nem az a típusú férfi volt, aki beillett volna jövendő életébe, és ezt Meade világosan a tudomására hozta. De ez nem változtatott azon, amit érzett, vagy amit akart. A következményeket figyelmen kívül hagyva, Rayna egy lépéssel közelebb ment hozzá, tenyerébe fogta arcát, és ajkát a férfiéhoz emelte. A gyengéd érintéstől olyan vágy söpört végig Meade testén, amit már nem tagadhatott többé. Durván magához rántotta a nőt, és csókja elmélyült, hogy felkutassa szájának legapróbb zugait is olyan forró hevességgel, melynek hatására egyikük sem tudott már gondolkodni. Egy rekedt sóhajjal Rayna a férfihoz simult, majd felnyögött a gyönyörtől, amikor az kezébe fogta mellét. Meade vadul csókolgatni kezdte az arcát, majd a nyakát, és amikor ismét a szájára tapadt, Rayna úgy érezte, elég szenvedélyes csókjainak tüzében. Végigsimította Meade vállát, majd hátát, és úgy szorította magához, mintha az máris közelebb hozná őket egymáshoz, és csillapítaná a testét elöntő édes fájdalmat. Meade nem tudta elviselni a kínt, hogy ruháik elválasztják őket egymástól, ezért kigombolta Rayna blúzát, és lehúzta a vállán. Amikor kezébe fogta mellét, és csókjaival megkeményítette bimbóit, Raynának a lélegzete is elállt, majd csípőjét a férfiéhoz szorította, amivel feltüzelte annak nagy, kemény férfiasságát. Meade egy nyögéssel megragadta a Rayna haját összefogó szarvasbőr szíjat, és kioldotta. Ujjaival beletúrt hajába, hogy kibontsa a vastag szőke copfot, majd lefektette a nőt a takaróra, miközben ugyanolyan szenvedélyesen csókolta, mint az őt. Perzselő csókjai vállait és melleit égették, és amikor ajkai a mellbimbókat kínozták, Rayna vonaglani kezdett, amihez Meade is csatlakozott. A nő ujjaival a férfi hajába túrt, és esdeklően könyörgött, hogy többet kapjon.
270
Constance Bennett
Holdfény ének
De hogy mi volt a „több”, azt Rayna nem tudta. Csak azt tudta, hogy a testében tomboló tüzet valahogyan csillapítani kell. A sóvárgás olyan gyönyörűségesen fájdalmas volt, amit eddig el sem tudott képzelni. Ésszerű gondolatai cserbenhagyták, csak ösztöne és vágya élt benne. Még soha nem csinálta ezt, soha nem érzett elsöprő szenvedélyt, és mint mindenben, amit csinált, semmit sem tartott vissza. Teljesen átadta magát, és ha az, amit tesz, helytelen dolog volt, akkor vállalta a következményeit, bármik is voltak azok. Készséges keze a férfi izmos testén vándorolt, és próbálta visszaadni mindazt a gyönyört, amit tőle kapott. Valahol agya hátsó sötét zugában egy hang azt mondta Meade–nek, hogy helytelen az, amit csinál, de ő nem hallotta meg. Túlságosan régóta kívánta már Raynát, és vágya is túl nagy volt. A nő átférkőzött a szenvedélyét kordában tartó sorompón, és ledöntötte falait abban a pillanatban, amikor megcsókolta. Már túl késő volt ahhoz, hogy Meade újra felépítse, még akkor is, ha valóban akarta volna. Éhesen levetkőztették egymást, minden érintéssel egyre fokozva a szenvedélyt, amíg Meade meztelenül feküdt Raynán. Rayna ösztönösen lábait a férfi csípője köré kulcsolta, ívben megfeszítette testét, és egy gyors lökéssel magába húzta a férfit. Meade szája tüzesen az övére tapadt, és elnyelte a fájdalom és a gyönyör kiáltását. Raynát hatalmába kerítette a szédítő érzés, amit Meade okozott, és minden lökést éhesen fogadott. Ahogy a gyönyörérzés egyre fokozódott, úgy tűnt, örökké tart, és egyre feljebb repíti a magasba. Aztán a tűz, ami minden porcikáját bejárta, kitört egy vakító, fehér villanásban. Meade Rayna szájába temette ajkait, ahogy a nő újra és újra a nevét kiáltotta, majd a gyönyör rekedt kiáltásával végül ő is kielégült. Teste
271
Constance Bennett
Holdfény ének
megfeszült, aztán a nőre hanyatlott. Túl kimerült és kábult volt ahhoz, hogy megszólaljon vagy egyáltalán gondolkozzon. – Ó, Meade... – suttogta Rayna, és kezével végigsimogatta a férfi hátán a feszült izmokat. – Úgy érzem... – Csitt! – Meade erőtlen, de szédítő csókja elnémította Raynát. – Csitt, drágám. Karjába zárta a nőt, arcát selymes hajába temette, és hagyta, hogy megnyugtató szívverése álomba ringassa. Amikor az első fénysugár áttört a felhőkön, Meade hirtelen felébredt, és ott találta Raynát a karjaiban, meztelen testét meghitten hozzá tapadva. Mindenhol érezte a nő illatát, még saját bőrén is, dús aranyhaja pedig úgy omlott szét feje körül, mint egy lélegzetelállító napfelkelte. Minden érzésük, érintésük, sóhajuk emléke felrémlett benne, és felkorbácsolta szenvedélyét, de már nem volt többé éjszaka. Meade nem veszett el vágyaiban, és Rayna nem volt az a sebezhető lény, aki olyan szomorúnak és gyönyörűnek látszott a tűz fényében. Egészen egyszerűen egy csodálatos, szenvedélyes éjszaka nem változtatott azon, hogy ők kik voltak. Rayna most is boszorkány volt, az ellentéte mindannak, amilyennek egy nőnek lennie kell, ő pedig most is egy visszavonult tiszt volt, aki csak békét és nyugalmat akart az élettől. Ami a múlt éjjel történt, az helytelen volt. Meade megrémült attól, amit csinált – bár sóvárgott, hogy újra megtegye –, ezért óvatosan kiszabadította a lábát, és eltávolodott a nőtől. Belebújt nadrágjába, ingébe és csizmájába, kiválogatta ruháit a nőé közül, fogta a kulacsát, és elillant, hogy a reggeli mosakodást elvégezze. Amikor visszatért, Rayna egy angyal megtévesztő ártatlanságával még mindig aludt. Meade azt kívánta, bárcsak örökre így maradna, hogy ne kelljen a szemébe néznie, de tudta, nemsokára tovább kell indulniuk. Saját gyengesége miatt érzett
272
Constance Bennett
Holdfény ének
dühe nehézkessé tette, miközben reggelit készített, így a kávéskanna csörömpölése végül felébresztette a nőt. Rayna még félig aludt, miközben ásított és nagyot nyújtózkodott, mint egy elégedett kiscica. Az érzéki mozdulattól lecsúszott testéről a takaró, mire Meade felnyögött, amikor meglátta a nő gyönyörű mellét. Még mindig érezte kezében a súlyát és szájában az ízét. Ágyékában újra érezte a gyönyör utáni vágyat, ezért gyorsan elfordult. – Az ég szerelmére, Rayna, takard el magad! – kiáltott rá. A durva parancs hirtelen felébresztette Raynát, aki megragadta a takarót és maga elé húzta, miközben felkönyökölt. Nem kellett azon gondolkoznia, hogyan lett teljesen meztelen. Szeretkezésük emléke a leggyönyörűbb dolog volt, amire valaha is felébredt. Elégedett mosoly terült szét arcán, ahogy a férfi hátát nézte. – Jó reggelt neked is – mondta játékosan. – Öltözz fel, amíg elkészítem a reggelit! – felelte Meade gorombán. Rayna túl jól érezte magát ahhoz, hogy megsértődjön. – Jó, istenem, visszatért hozzám az én zsémbes útitársam. Már attól féltem, hogy a múlt éjszaka meglágyította a természetedet. Az ég szerelmére, hogy volt képes ezen viccelődni? – Rayna, ma reggel nincs időnk a gúnyolódásra. Öltözz fel, hogy aztán indulhassunk. Rayna elképzelni sem tudta, hogy a férfi mitől lett olyan elutasító. A szeretkezést a férfiak máshogy élik meg? Ő nem érezte magát olyan csodálatosan, mint Rayna? Nem érezte azt a hihetetlenül gyönyörű érzést, mint ő? De az édes szavak, amiket suttogott neki és lázas nyögései, melyek még mindig a fülébe csengtek, azt mondták neki, hogy igen. Akkor miért viselkedik ilyen gonoszul? – Meade, nézz rám! – mondta Rayna fátyolos hangon. Látni akarta az arcát, amikor megmondja neki, hogy mennyire szereti.
273
Constance Bennett
Holdfény ének
De Meade nem akart ránézni. Nagyon is jól el tudta képzelni, hogy néz ki. Meztelen válla kilátszik a takaró alól, ahogy ott hever, szinte látta aranyszínű hajzuhatagát, kék szemét, mely még homályos az alvástól és a kihűlt szenvedélytől. Egyedül a fátyolos hangja is tönkretette az érzékeit. – Meade... – szólt rá Rayna erősebb hangon, mire a férfi megfordult, de felvértezte magát a látvány ellen. – Az ördögbe is, Rayna, öltözz már fel! Ez nem egy bordélyház, és én nem az első vendéged vagyok ma. Rayna gyengéd érzelmei és vágya, hogy megvallja szerelmét, egy pillanat alatt megsemmisültek. Nehezen fékezve indulatát, maga köré csavarta a takarót, és feltérdelt. – Miért viselkedsz így, Meade? Mi az ördög ütött beléd, hogy ilyen kegyetlen dolgokat mondasz nekem? Meade elszégyellte magát, de szüksége volt a dühére. Ez volt az egyetlen védelme az ellen, amit kavargó érzései műveltek vele. – Sajnálom – mondta röviden. – Csak arról van szó, hogy még soha nem gyaláztam meg egy szüzet, és ez egy új élményt jelentett nekem. Rayna majdnem elnevette magát. – Mint a szóban forgó szűz elmondom, hogy nekem is új élményt jelentett, de nem érzem magam úgy, mint akit „meggyaláztak”. – Pedig úgy kellene. Amit a múlt éjszaka tettem, az helytelen volt. Gyűlölnöd kellene érte, Rayna. Rayna elképzelni sem tudta, hogy lehet valami helytelen, ami ilyen csodálatos, de kétségtelenül bántotta, hogy a férfi így gondolta. – Jobban éreznéd magad, ha hozzád vágnék valamit, és gazembernek neveznélek? – kérdezte gúnyosan. – A pokolba is, Rayna, viselkedj komolyan. – Rendben. De te miért vagy olyan mérges? Engem tettél tönkre, nem magadat.
274
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ez aligha igaz. Nem szerepelt a terveimben, hogy életem hátralevő részét egy féktelen vadmacskával éljem le. Raynát ez sértette és mélyen megbántotta. Felállt, miközben majdnem elvesztette a takarót. – Mikor beszéltünk mi házasságról? – kérdezte csökönyösen. Arcán a legmakacsabb kifejezés ült, amiből Meade látta, hogy nagyot rontott az amúgy is rossz helyzeten. – Ne légy önfejű! Nyilvánvaló, hogy ezek után feleségül kell, hogy vegyelek. – Milyen romantikus! Dr. Ashford, ez a legszebb leánykérés, amit egy lány csak kaphat! – A romantikának ehhez semmi köze, Rayna – csattant fel Meade. – Mi van, ha terhes lettél? Rayna erre nem gondolt, de nem is akart. – Isten őrizz! De ha ilyen „áldott” dolog történt volna, ígérem, hogy megírom – felelte dühösen, és megpróbált felállni anélkül, hogy elveszítené a takarót. – Ez így nem jó. – Pedig így lesz – vágott vissza Rayna, miközben összeszedte a ruháit. – Mert a házasság egy ilyen nagyképű alakkal túl nagy ár egy éjszakai gyönyörért. – Jól van. Maradj hajadon, de ha majd egyszer a nászéjszakára kerül a sor, találj ki valami jó indokot, hogy miért nem vagy már szűz. – Menj a pokolba, Meade – mondta Rayna gonoszul, és eltűnt a bokrok mögött. – Lehet, hogy odajutok – suttogta maga elé Meade, aztán azon gondolkozott, nem érkezett–e meg máris. Útjuk második fele, ha lehet, még feszültebb hangulatban telt el, mint az előző. Akkor Rayna nagyon szeretett volna beszélgetni, hogy elűzze az utazás unalmát, most azonban
275
Constance Bennett
Holdfény ének
szerette volna Meade–et egészben lenyelni. Az saját szerencsétlensége volt, hogy éppen egy olyan férfiba szeretett bele, aki letagadta iránta érzett gyengéd érzelmeit, csak mert Rayna nem elég nőies neki. Feleségül akarta venni, de csak bűntudata és a becsület miatt, ami sokkal jobban fájt neki, mintha csak lovagiasan elvette volna a szüzességét, és búcsú nélkül távozott volna. Emiatt Meade legalább olyan dühös volt, mint Rayna, de ő saját magára. Érzelmei úgy összekuszálódtak, hogy nem hitte, hogy egyszer ki tudja őket bogozni. Nem tudott értelmesen gondolkozni, ha Rayna valahol a közelében volt, és bár gyűlölt erre gondolni, hogy mit tesz az életével, ha feleségül veszi, nem tudta elképzelni, hogy elengedi. Elvette a szüzességét, az egyetlen tisztességes dolog, amit tehet, hogy elveszi. A következtetés egyszerű, de Rayna túl makacs volt ahhoz, hogy ezt belássa. Amíg Meade füstölgött magában, és megpróbálta helyrehozni a kavarodást, amit mindkettőjük életében létrehozott, Rayna is magában dühöngött, és sikerült tökéletesen figyelmen kívül hagynia a férfit. Miután átkeltek a Caldero hegységen, útjuk sokkal könnyebb lett annak ellenére, hogy két pluszlovuk is volt. A haramiákkal való összecsapás sok idejüket elvette, és így a kimerítő tempó ellenére is, amit diktáltak, csak szerda délben értek Fort Apache–ba. Az ezredlobogó, mely a tábla jelenlétét mutatta, fent lobogott az erőd tetején. Ahogy Rayna egyre közeledett az őr felé, úgy szorult háttérbe Meade iránt érzett dühe, és lépett előtérbe a Crookkal való találkozás izgalma. Túl sok katona okozott már neki csalódást, hogy elhiggye Meade állítását, miszerint a tábornok szabadon fogja bocsátani Skylart. Miközben a főhadiszállás két épülete közt lovagoltak az erőd felé, Rayna
276
Constance Bennett
Holdfény ének
nagyon szeretett volna valami biztató szót hallani Meade–től, de túl büszke volt ahhoz, hogy megkérje rá. Váratlan érkezésük nagy felbolydulást okozott a helyszínen. Korábbi kollégák és beosztottak üdvözölték Meade–et, de csak egyetlen ember jött ki eléjük, hogy hivatalosan is köszöntse őket, miután leszálltak a lóról Crook főhadiszállása előtt. – Ashford őrnagy! Isten hozta újra itt – kiáltotta Neville. Franklin hadnagy kitörő örömmel megragadta Meade kezét. – Mikor tért vissza? – Már csak dr. Ashford, Neville, és éppen most érkeztem – felelte Meade. – Itt álltunk meg először. Franklin a takarókba csomagolt holttestekre pillantott. – Látom, srácok, akadt egy kis baj az úton. Srácok? – gondolta Meade. Hogy lehet valaki olyan vak, hogy nem látja, hogy Rayna nő, annak ellenére, hogy férfias ruhát visel. – Hát igen, akadt. Ez a kettő megpróbálta megtámadni Miss Templetont és engem a Denning–átjáróban. A hadnagy bólintott. – Azt mondta, a Denning–átjáróban? Az utóbbi hónapokban nagyon sok támadás történt ott. Lehet, hogy maga... – Meade szavai lassan eljutottak a tudatáig, és Rayna felé fordult, aki éppen a korláthoz vezette a lovát. – Ó, bocsánatáért esedezem, hölgyem. Nem akartam udvariatlan lenni. Isten hozta Fort Apache–ban. – Köszönöm, hadnagy. Meg tudná mondani, kivel kell beszélnem, ha Crook tábornokkal szeretnék találkozni? – Hm, akkor Cary hadnagyhoz kell fordulnia, hölgyem. – Köszönöm. Meade látta, hogy Rayna alig várja, hogy induljanak, de ez érthető is volt. – Neville, vigyázna erre a két holttestre? Azonnal el kell temetni őket, de előbb szeretném tudni, hogy felismeri–e valaki.
277
Constance Bennett
Holdfény ének
– Természetesen, őr... izé, doktor. Azonnal intézkedem. – Levette a holttesteket a nyeregkápából, és elvezette a lovakat, miközben kalapot emelt Rayna előtt. Meade a nőre nézett. – Szeretnéd egy kicsit felfrissíteni magad és átöltözni, mielőtt Crookkal beszélsz? Rayna bosszúsan nézett rá. – Miért? Azt hiszed, hogy ő is férfinak néz majd? Isten őrizz, hogy zavarba hozzalak a ruházatommal. Meade visszanyelte mérgét, sóhajtott egyet, majd emlékeztette Raynát. – Te mondtál valamit arról, hogy szeretnél rendesen felöltözni a Crookkal való beszélgetéshez. De ha úgy akarsz oda belibegni, hogy bűzlesz, mint egy ló, és úgy nézel ki, mint egy útszéli csavargó, távol álljon tőlem, hogy ellenezzem. – Akkor jó, mert hamar túl akarok esni rajta – felelte Rayna. Meade a Crook szobájához vezető lépcső felé mutatott. – Csak ön után, drága hölgyem. Meade szorosan mögötte maradt, amíg fel nem értek a lépcsőn, de miután beléptek a helyiségbe, azonnal átvette az irányítást. Még nem találkozott a szárnysegéddel azelőtt, és feltételezte, hogy várniuk kell egy darabig, de a szárnysegéd, ahogy meghallotta Rayna nevét, rögtön rohant be a tábornokhoz. Nem egészen egy perc múlva már be is kísérték őket az irodába. Ha George Crook meg is ütközött Rayna kinézetén, nem adta semmi jelét döbbenetének. Meleg, de visszafogott mosollyal üdvözölte, majd Meade–hez fordult. – Örülök, hogy újra látom, dr. Ashford. Úgy hallottam, vissza akar vonulni. – Igen, uram. – Hatalmas veszteség ez a hadseregnek. – Köszönöm, uram – felelte Meade. Nagyon jólesett neki a bók. Crook soha nem mondott semmi olyat, amit nem gondolt komolyan, – jól sejtem abból, ahogy a hadnagy berohant magához, hogy gyanítja, miért van itt Miss Templeton?
278
Constance Bennett
Holdfény ének
– Igen, tudom. – Crook megkerülte asztalát, majd egy széket húzott el a faltól. – Kérem, foglaljanak helyet. Attól tartok, nem lesz könnyű, és nem számítottam arra, hogy személyesen fogom megbeszélni önnel ezt az ügyet, Miss Templeton. Megpróbáltam levelet írni a családjának. Mire célzott, mi nem lesz könnyű? Rayna szíve hevesen vert, miközben leült a székre. – Tehát megkapta a leveleimet, tábornok? – Igen, őszintén sajnálom, hogy a hadsereg ennyi szenvedést okozott magának és a családjának. – Akkor maga tud segíteni, hogy helyrehozzuk ezt az igazságtalanságot? – kérdezte Rayna, de félt reménykedni. – Megteszek mindent, ami tőlem telik – felelte a tábornok ünnepélyesen. Rayna a homlokát ráncolta. – Ez mit jelent? A húgom a Rio Altó–i rezervátumban van. A kiszabadítása nem kerül többe egyetlen aláírásnál. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Miss Templeton. Meade tudta, hogy Crook mindig kicsit kényelmetlenül érzi magát a nők társaságában, de most feltűnően nagy volt a zavara, ilyennek még nem látta az évek során. – Tábornok, történt valami Miss Templetonnal, amiről én nem tudok? Crook nem tudott a szemükbe nézni. – Attól tartok, igen. – Ó, istenem – rémült meg Rayna, és ökölbe szorította a kezét. – Mi történt Skylarral? Mondja meg, kérem! – könyörgött. Crook kénytelen volt felnéznie az asztaláról. – A részletek még nem világosak, de azt jelentették, hogy egy Skylar nevű apacs nő megölt egy katonát, mielőtt a menet elérte volna Rio Altot. Letartóztatták, kihallgatták, majd egy Sun Hawk nevű harcos megszöktette. Mindkettőjüknek nyoma veszett.
279
Constance Bennett
Holdfény ének
– Szentséges isten! – Rayna hangja csak elfojtott suttogás volt. Könnyek gyűltek a szemébe, ezért hirtelen elfordult, hogy a tábornok ne lássa. Meade abban a pillanatba mellette termett, és a karjába zárta. – Sajnálom, Rayna. Megpróbálhattam volna találni valami módot arra, hogy hamarabb tudjak segíteni. Rayna nem viszonozta ölelését, de nem is utasította el. Szüksége volt Meade erejére, hogy a sajátját erősítse. – Őszintén sajnálom, Miss Templeton – mondta Crook. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Whitlock tábornoknak azonnal el kellett volna rendelnie a húga kiszabadítását, ahogy tudomást szerzett a dologról. A tábornok szavai ahelyett, hogy megnyugtatták volna, inkább feldühítették Raynát, és így még jobban aggódott Skylar biztonságáért. Vak düh öntötte el, ami elég erőt adott neki, hogy elhúzódjon Meade–től, és Crookhoz forduljon. – Ne beszéljen nekem arról, hogy mi történhetett volna, és ne várja, hogy végighallgassam a sajnálkozását, tábornok – fakadt ki dühösen. – Tudni akarom, hogy mi a fenét tett azért, hogy Skylart visszakapjuk. Crook olyan gyorsan dőlt hátra, hogy a széke majdnem hátraborult. – Mindent megteszek, amit tudok, Miss Templeton. Efelől biztosíthatom – mondta, amikor végre visszanyerte a hangját. – De ez az ügy rendkívül összetett és bonyolult. Teljes körű vizsgálatot rendeltem el a katona halála... –Ez lehetetlen. Skylar nem tudna megölni senkit, még akkor sem, ha az élete függne tőle. A vád nyilvánvalóan hazugság! – Azt hiszen, ebben téved, Miss Templeton – felelte Crook szigorú hangon. Megértette, hogy dühös, de egy nő más módon is kifejezheti nemtetszését. – Az egység parancsnokától kapott jelentés szerint a húga beismerte a gyilkosságot. – A pokolba, mondom, hogy ez lehetetlen!
280
Constance Bennett
Holdfény ének
– Elég volt, Rayna! Ülj le, és hallgasd végig, amit a tábornok mondani akar. – Meade Rayna karjára tette a kezét, de az lerázta magáról. – Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Meade erősebben fogta meg a karját, és majdhogynem lerántotta a székre. – Azt mondtam, hogy ülj le, és fogd be a szád! – utasította, mire Rayna egy pillanatra elhallgatott az ijedtségtől. Meade Crookhoz fordult. – Kérem, tábornok, bocsásson meg Miss Templetonnak – mondta, de hangjában alig volt bocsánatkérés. – Nem tudja elképzelni, mennyit szenvedett ő és a családja a hadsereg érzéketlensége miatt. Talán ha néhány részletet is mondana, össze tudnánk rakni, hogy valójában mi is történt. Crook Raynára pillantott, és arra várt, emel–e valamilyen kifogást ellene. – Sajnálom, tábornok – kért bocsánatot őszintén Rayna. – Kérem, mondjon el mindent, amit Skylarról tud. Crook bólintott, majd ismertette a jelentésből kihámozott néhány részletet. A hiányosságok ellenére Meade úgy gondolta, teljes képet kapott arról, ami történt, és a valóság visszataszító volt. – Ki vezette a menetet Rio Altóba? – kérdezte. – Luther Haggarty kapitány. Meade ismerte őt, és egyáltalán nem kedvelte. – És ki volt az, akit Miss Templeton megölt? – Stanley Talbot közlegény. Meade őt is ismerte, és még kevésbé kedvelte. – Tábornok, én ismerem Talbot közlegényt, és tudom, hogy egy elfajzott disznó, aki apacs nőket molesztál és ezzel dicsekszik. – Meade hallotta, hogy Rayna ijedtében nem kap levegőt, ennek ellenére folytatta. – Ha Skylar valóban megölte, akkor csak úgy lehetséges, hogy önmagát védte.
281
Constance Bennett
Holdfény ének
– Én is pontosan így gondolom – felelte Crook, és Raynára pillantott, aki olyan fehér lett, mint a fal. – Jól van, Miss Templeton? Rayna szemét újra elöntötték a könnyek. – Hogy lehetnék jól? A húgomat lehet, hogy megerőszakolták, és most biztosan pokol az élete. Nem tudom, hogy hol van, hogyan kaphatnám vissza, és mit szenved most. Meade megfogta Rayna kezét, de a nő ökölbe szorította a vigasztaló érintés elől. – Ne! – kiáltotta. – Nincs szükségem az együttérzésedre. Én Skylart akarom visszakapni. Meade visszahúzta a kezét, és ismét Crookra nézett. Túl jól ismerte a tábornokot ahhoz, hogy elhiggye, hogy még nem intézkedett az ügyben. – Mit tett, hogy megtalálják Skylart, uram? – Átadtam az ügyet Case Longstreetnek – felelte Crook. – Magával vitte a nagybátyját és az unokaöccsét, és mostanra már azt hiszem, utolérték Haggarty kapitány egységét. Azt volt a terve, hogy Sun Hawk családja körében kérdezősködik, azt remélve, hogy ha többet tud a harcosról, talán valami támpontot kap arra vonatkozóan, hogy mit csinált, vagy merre mehetett. Meade–ben felragyogott az első reménysugár. – Ez jó hír, tábornok. Ha valaki képes megtalálni Skylart, akkor Case Longstreet az. – Én is pontosan így gondolom. – Crook ismét Raynára nézett. – Tudom, hogy a bocsánatkéréseim nem sokat jelentenek, Miss Templeton, de biztosíthatom, hogy az ígéreteim annál többet. Megígérem, hogy nem nyugszom addig, amíg vissza nem adom magának a testvérét. Rayna hitt neki, és végre megértette, miért bíznak benne, és tisztelik őt annyira az indiánok. Tiszta szeme és határozott arckifejezése tiszteletet követelt. Rayna sajnálta, hogy nem látta ezt már korábban. Crook tábornok tisztességes ember volt, aki
282
Constance Bennett
Holdfény ének
minden tőle telhetőt megtett, hogy helyrehozza az igazságtalanságot. Sajnos, ez a tudás sem csökkentette a Skylar biztonságáért való félelmét.
283
Constance Bennett
Holdfény ének
15. fejezet ______________________________________________ Case Fort Bowie–nál érte utol Haggarty kapitány egységét, ahol a csapat két napra letáborozott, hogy a katonák élelmiszert vegyenek magukhoz, és a mescalerók is megkapják az adagjukat, melyre már égető szükségük volt. Két nap múlva az apacsokat biztonságos körülmények között elvezetik Rio Altóba. Haggarty nem örült, hogy fel kellett fednie az egész tábor vezetésének a rendjét, de Crook parancsát figyelembe véve nem volt más választása. Case a sebesült katona iránt érdeklődött, akit Fort Bowie–ba küldtek, egy sürgönnyel egy időben, mely végül megérkezett Crook tábornokhoz, és tájékoztatta arról, hogy a katona várhatóan fel fog épülni. Case úgy gondolta, hogy ez nagyon jó hír Skylar és Sun Hawk számára. Nem vesztegette arra az időt, hogy Haggartyt a Skylar szökéséhez vezető eseményekről faggassa, mert tudta, hogy a kapitány megsértődne, ha egy apacs hallgatná ki – még akkor is, ha ez az apacs olyan közel áll Crook tábornokhoz. Haggarty úgyis csak hazudna, és Case nem akart bajt keverni. Meghagyta Crook embereinek a feladatot, hogy a katonákból kiszedjék az igazat, ehelyett inkább arra koncentrált, hogy a mescaleróktól tudjon meg minél többet. Várható módon gyanakvó tekintetek kísérték, miközben Naka'yen tábora felé igyekezett. Vérzett a szíve az indiánokért, akiket kiszakítottak a rezervátumból, és most szánalmas körülmények között kénytelenek élni. Case nem tudta felfogni, miért ragaszkodott a kormány annyira ahhoz, hogy egy egész fajt megfosszon embereitől és mindentől, amijük csak volt – beleértve a maradék büszkeségüket is.
284
Constance Bennett
Holdfény ének
Amikor végül megtalálta Naka'yent, az öregember tökéletes példája volt annak, hogy a fehérek milyen sokat tudnak ártani egy tisztességes, idős embernek. Naka'yen évek óta békében tartotta embereit, és ezért cserébe nem kapott mást, mint összetört ígéreteket, és most egy összetört szívet. Az öreg főnöknek alig volt annyi ereje, hogy egyenesen felüljön, amikor látta, hogy Case közeledik. Case előrelátó volt, élelmet és ruhákat hozott ajándékba Naka'yennek. Tudta, nem vásárolhatja meg az öreg szimpátiáját, de legalább kifejezheti tiszteletét, amit meg is érdemelt. – A barátság ajándékát ajánlom fel – mondta, és letette a csomagot kettőjük közé a földre. Naka'yen szomorú szeme tetőtől talpig végigmérte Case–t. – Apacs vagy, mégis a fehér ember ruháját hordod, és láttam, hogy a katonák felett is hatalmad van. Miért akarnál a barátom lenni? – Mert azért jöttem, hogy a fiadnak segítsek. Most először csillant fel az élet szikrája az öreg főnök szemében, és egy kicsit kihúzta magát. – Mit tudsz a fiamról? Case leült Naka'yennel szemben. – Azt tudom, hogy nagy veszélyben van, de amit tett, azt jó ügy érdekében tette. – Szerelmes a lányba – mondta Naka'yen. – Miatta tette. Case–t nem lepte meg a hír. Feltételezte, hogy valamilyen kötelék összefűzi őket. Máskülönben a harcos nem vállalt volna ilyen hatalmas kockázatot, hogy kiszabadítsa a lányt. – Tudja, merre vitte őt? Naka'yen tekintete elhomályosult és olvashatatlanná vált. – Nem szólt semmit, amikor elment. Nem tudom, hol lehet most. – Megmondaná, ha tudná? Az öreg főnök gyanakodva méregette Case–t. – Miért bíznék meg benned?
285
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mert Szürke Róka küldött, aki segíteni akar a fiadnak és a Skylar nevű nőnek. Tudja, hogy hatalmas igazságtalanság történt vele, és ezt helyre akarja hozni. Vissza akarja adni a fehér családjának, aki felnevelte. – És mi lesz a fiammal? – kérdezte Naka'yen. – Megölik azért, amit tett. – Akkor nem, ha a katona túléli – biztosította Case. – És már megtudtam a hírt, hogy meg fog gyógyulni. Egy reménysugár csillant fel az öreg szemében. – Nem büntetik meg a fiamat? – Ezt nem ígérem – felelte Case. – De a Szürke Róka szavát adta, hogy ha bebizonyítják, hogy Sun Hawk jogosan cselekedett, nem esik bántódása. A Szürke Róka még soha nem szegte meg az ígéretét. Naka'yen komolyan vette az ígéretet, de akkor sem tudott segíteni az idegennek. – Nem tudom, hova ment a fiam. Case hitt neki. – Csatlakozna Geronimóhoz? Az öreg főnök megrázta a fejét. – Csak ha nem lenne már más választása. Nem hitte, hogy Geronimo módszerei jót hoznak az embereknek, de lehet, hogy a hosszú út megváltoztatta a véleményét. Békét ajánlott az embereinknek, és arra biztatta őket, hogy a katonákkal tartsanak. Mindketten szerettük volna hinni, hogy ez jót hoz majd a népnek, de azt hiszem, tévedtünk. Még a fiam is kezdett kételkedni saját bölcsességében, mielőtt elment. – Ha békét ajánlott, akkor végtelenül bölcs, mint maga is, öreg nagypapa – mondta Case tiszteletteljesen. – A Szürke Róka erre vonatkozólag még nem tett ígéretet, de azt hiszem, megpróbálja magukat visszaküldeni a saját rezervátumukba. Nem hiszi, hogy bölcs dolog volt Rio Altóba áttelepíteni magukat. Kiterjedt a hatalma, és sokan hallgatnak rá. Beszélj a
286
Constance Bennett
Holdfény ének
békéről az embereidnek, nagypapa, és imádkozz, hogy hamarosan hazatérhessenek. Naka'yen bólintott, majd Case Sun Hawkról és a vadászmezőikről kezdett kérdezősködni, melyeket szabadon bejárhattak akkor, amikor még nem voltak rezervátumba zárva. Ahogy gondolta, a törzs, mint sok más hozzá hasonló az Alföldtől északra, keletre és délre egészen a mexikói sivatagokig és a Fehér–hegységig terjedt ki. Gyermekkorában Case emlékezett a mescalerókkal való összecsapásra a hegyekben. Néha támadtak viták azon, hogy kinek van joga vadászni azon a területen, amit Case emberei a magukénak mondtak, de mindettől eltekintve barátságos volt a viszony köztük. Történtek házasságok a két törzs között is. Ha Sun Hawk valóban olyan ügyes harcos volt, ahogyan azzal apja dicsekedett, és Case nem látta, miért kételkedne a szavában, akkor Sun Hawk félelmetes ellenséggé válhat. Egyszerűen bárhol lehetett. – Még egy utolsó kérdés, nagypapa – mondta Case. – Gondolja, hogy a fia visszavitte Skylart fehér családjához, Rancho Verdébe? Naka'yen meglepetése arra vallott, hogy ezt a lehetőséget nem vette figyelembe. – Miért tenné? A nő megölt egy katonát, aki megtámadta. A fiam sohasem bízna abban, hogy a Szürke Rókát annyira érdekelné egy apacs lány sorsa, hogy valakit azért küldjön utána, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy megbüntesse. Case felállt. – Nagylelkű voltál hozzám, és ezt nem felejtem el, nagypapa. Elfordult és menni készült, de Naka'yen megállította. – Ha többet akarsz tudni az apacs nőről, a társaival kell beszélned. – A társaival? – kérdezte Case. – A verdék. Ha megtalálod a szekeret, megtalálod a lány apacs anyját és apját is. Case bólintott. Érezte, ahogy
287
Constance Bennett
Holdfény ének
elszomorodik, miközben elfordult. Skylar újra megtalálta régi szüleit? Ha igen, akkor nem valószínű, hogy ő Reggeli Csillag, a húga. Case körülnézett és meglátta a szekeret, amit Naka'yen említett. Az öregember angolul köszöntötte, és úgy tűnt, már várták az érkezését. Consayka hellyel kínálta Case–t és bemutatta feleségét, Gatanát, akinek egy mély vágás volt a homlokán, amely még alig kezdett gyógyulni. Case ismét elmondta látogatása célját, és megerősítette őket abban, hogy Skylaron akar segíteni. Bármilyen információt tudnak adni, az Skylar javát szolgálja. – Nagyon keveset tudunk, Mr. Longstreet – mondta Consayka. – Miután Skylar megölte Talbotot, a katonák a táborukba vitték, és órákig faggatták. Mást kérdeztek, például hogy hogy jutott a késhez, de nem mondott nekik semmit. – Szomorúan megrázta a fejét. – Drágán fizetett a hallgatásáért. Mindannyian hallottunk róla, hogy arcán sebhelyek vannak, és szájából csorgott a vér. – Hogyan került hozzá a kés? – kérdezte Case, és próbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a húgát, ha valóban az ő húga volt, erőszakosan bántalmazták. Az ő képzeletében Reggeli Csillag még mindig ötéves volt, és nagyon erős volt ösztöne, hogy megvédelmezze őt. Consayka egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét, és Case rádöbbent, hogy ő is véd valakit, ahogy nyilvánvalóan Skylar is védett. – Tud olvasni? – kérdezte Case, és az övén lógó erszényből előhúzott egy köteg papírt. – Igen. – Akkor nézze meg ezeket a papírokat, és látni fogja, hogy amit mondok, mind igaz. – Átadta Consaykának az iratokat, melyeket Crook írt, és amiben felhatalmazta Case–t, hogy vegye őrizetbe Skylart és Sun Hawkot, és senki másnak ne adja át,
288
Constance Bennett
Holdfény ének
csak magának Crooknak. Azt is tartalmazta az írás, hogy Skylar egy amerikanizált állampolgár, akinek kijár a tisztelet, és akinek jogai vannak. Consayka gondosan végigolvasta a papírokat, és utána még meglévő kétségei is szertefoszlottak. – Sun Hawk adta neki a kést azon az éjjelen, amikor elhagytuk a rezervátumot. Talbot megtámadta Skylart aznap reggel, ahogy az ügynökséghez jöttünk, és Sun Hawk szerette volna, ha a lány meg tudja védeni magát. Case hirtelen dühbe gurult. – Haggarty kapitány tudott a dologról? Consayke bólintott. – Sok szemtanú volt, köztük Norris, és maga Haggarty is ott volt, de nem Skylarnak hitt, hanem a katonájának. De mindannyian láttuk, mi történt aznap reggel, és a feleségem, Gatana meg is sebesült, amikor Talbot megtámadta Skylart a folyónál. Case fékezte magát, mert legszívesebben addig korbácsolta volna Haggartyt, amíg egy szikra élet is volt benne. Lelkiismeretlen dolog volt, hogy az egész dolgot Skylar nyakába varrta, holott nem egyszer, de kétszer is megtámadták a lányt. De ez már a múlt, Case–nek viszont a jövővel kellett törődnie, és a halvány reménysugárral, hogy a lány az ő húga. – Úgy hallottam, hogy maguk a szülei – mondta Case halkan. – Amikor elvitték Rancho Verdéből, a feleségem és én felelősséget vállaltunk Skylarért, hogy egy család védelmét élvezhesse. Kedves és szelíd teremtés. Büszkék vagyunk, hogy egy ideig a lányunknak hívhatjuk. – Gondolja, hogy meg tudja őt találni? – kérdezte Gatana. – Nem tudom – felelte Case. – Megpróbálna hazajutni Rancho Verdébe?
289
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem tudom, hova máshova mehetne – felelte Consayka. – Azt hiszem, abban bízna, hogy az apja vagy Señorita Rayna segítenének neki. Logikus feltételezés volt, de Case nem akart elhamarkodottan következtetéseket levonni. Túl sok egyéb tényező is közrejátszott. – Skylar szerelmes Sun Hawkba? – kérdezte. Consayka tanácstalanul nézett Case–re, de Gatana rögtön megszólalt. – Igen. Azt hiszem, még vívódik azon, hogy szereti őt, de haza is akar jutni, de tudom, hogy erősek az érzései. Mindig szerelem csillogott a szemében, akárhányszor Sun Hawkra nézett. – Köszönöm, hogy olyan őszinték voltak – mondta Case. – Nagyon szeretnék rajta segíteni. Gatana Case arcát vizsgálta. – Elhiszem. Consayka a feleségére nézett, majd Case–re. – Szeretné elvinni a holmiját? Nagyon kevés van, de ha megtalálja őt, biztosan örülni fog, hogy visszakaphatja. Case olyan kevés csomaggal szeretett volna utazni, amilyennel csak lehetett, de nem tudta visszautasítani az ajánlatot. – Igen, köszönöm. Gatana odament a szekér hátuljához, és előhúzott egy csomagot. Átadta Case–nek, aki elvette tőle, de közben olyan nagy hatással volt rá, amilyet elképzelni sem tudott. Egy pillanatra visszarepült az időben oda, amikor szüleit és tizenegy éves húgát meggyilkolták. Éppen apjának mutatta meg a nyilakat, amiket ő készített, amikor anyja visszatért a táborba két húgával. Az, Aki Énekel félénk és csendes gyerek volt, de Reggeli Csillag bátor, életvidám kislány volt, csillogó szemmel és olyan nevetéssel, amit Case sohasem tudott elfelejteni. Azon a napon odafutott apjához, markában szorongatva néhány pálcikát, amikről azt állította, hogy nyilak.
290
Constance Bennett
Holdfény ének
Szürke Farkas az ölébe vette a kislányt, aki Case–nek nyújtotta a pálcikákat, hogy vizsgálja meg. Case elvette tőle, megdicsérte őket, majd visszaadta. Ez volt az utolsó boldog emléke a családjáról, és most hirtelen olyan élesek lettek előtte a képek, szagok és érzések, mintha minden csak tegnap történt volna, nem pedig húsz évvel ezelőtt. Case még soha nem érezte magát olyan közel testvéréhez, mint most, amikor Gatana átadta neki a csomagot. Nem tudta elképzelni, mi váltott ki belőle ekkora hatást, ezért kinyitotta a vászonzsákot, és előhúzott egy elszakadt szarvasbőr ruhát, mely valószínűleg gyönyörű lehetett újkorában. Volt ott még levélpapír, toll és egy üveg tinta is, de semmi olyan, ami arra utalt volna, hogy Skylar valóban a húga. Mélyen csalódottan felemelte a ruhát. Ahogy a zsákba tette volna vissza, egy tárgy hullott ki a rojtok közül, és a földre esett. Case lenézett, és alig hitt a szemének. A Viharsas nyaklánc volt az, mit harminc évvel ezelőtt apja adott anyjának, és amit később ő Libbynek ajándékozott. Letette kezéből a csomagot, és a nyakláncért nyúlt, mely majdnem megégette a kezét, ahogy felemelte. Nem, nem pontosan ugyanolyan volt. A türkiz és az ezüst elrendezése más volt a nyaki részén. Nem volt rajta toll, és a medál is durván faragott, de a hasonlóság egyértelmű volt. – Ez Skylaré? – Igen – felelte az öreg. – Kislány korában csinálta évekkel ezelőtt. Téli estéken történeteket meséltem a tűz mellett, és Señorita Skylar mindig kiszökött a házból, és hallgatta. Szomorúfűz és Szürke Farkas története volt a kedvence. Ismeri? Case alig kapott levegőt. – Igen, ismerem – nyögte ki végül. – Ez a nyaklánc azt jelképezi, amit Szürke Farkas adott a menyasszonyának. Sokat jelentett Skylarnak.
291
Constance Bennett
Holdfény ének
– Emlékezett – suttogta Case, és kezével szinte összepréselte a nyakláncot, majd a szívéhez szorította. Consayka figyelte heves reakcióját. – Maga is ugyanazt a jelképet viseli – mondta, ahogy a Case mellkasán lévő egyszerű medálra pillantott. Case mindkét nyakláncot egyik kezébe fogta. – A húgomért viselem ezt, Szomorúfűz és Szürke Farkas lányáért, akit elraboltak tőlem, amikor megölték a szüleinket. – Consayka szemébe nézett. – Húsz éve keresem őt, és most már tudom, hogy életben van. Mondjanak el mindent, amit a húgomról tudnak... kérem. Consayka úgy tett, ahogy Case kérte. Crook hírei megváltoztattak mindent. Rayna már nem tudott egyenesen Rio Altóba menni, és törvényes úton kiszabadítani a húgát. Természetesen elvetette a vakmerő szöktetés tervét is. Sun Hawk ezt már megtette, és most senki sem tudja, hol lehet Skylar és a harcos, vagy, hogy hol lehetne őket megtalálni. Rayna nem volt olyan ostoba, hogy egyedül induljon a keresésükre, mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy Skylar nélkül térjen haza. Tudta, szülei is azt akarnák, hogy maradjon Arizonában addig, amíg ez az őrült helyzet megoldódik. Mivel Rayna nem tudott hova menni, Meade ragaszkodott hozzá, hogy tartson vele Eagle Creekbe, és ő nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítsa a meghívást. Elfogadta, de azzal a feltétellel, hogy amint lehet, más szállás után néz. – Jól van. Ezen később is vitázhatunk – mondta Meade. – Jelen pillanatban szeretnék hazamenni. Két óra fárasztó lovaglás után érkeztek meg az Eagle Creek birtokra, és Rayna minden egyes mérföld után látta, hogy nő Meade izgatottsága. Amikor végre elérték a dombot, aminek
292
Constance Bennett
Holdfény ének
tetejéről már látszott a völgyben a ház, Meade megállt, és egy pillanatig szeme beitta a látványt. – Nem nagyon hasonlít a többi birtokra, ugye? – kérdezte, de széles mosolya elárulta büszkeségét. – Szerintem gyönyörű – felelte Rayna. És valóban az is volt. Bár alig hasonlított Rancho Verdére, Rayna máris heves honvágyat érzett a láttán. Meade mosolya kiszélesedett, amikor két gyerek rohant ki a pajtából, és a ház felé futott. – Ez Jenny és Lucas – mondta boldogan, és elindította a lovát. Leszáguldott a dombon, és Triton, aki hozzá volt szokva, hogy követi Chicoryt, ugyanolyan nyaktörő sebességgel próbált utána indulni, amint Rayna megrántotta a kantárt. Ahogy közeledtek a házhoz, Rayna lelassított, hogy Meade előbb érkezzen meg. A család, akihez betolakodik, annyit legalább megérdemel, hogy egy percig egyedül üdvözölje Meade–et. A gyerekek már jóval azelőtt észrevették a lovasokat, hogy azok elérték a házat, és mire Meade bevágtatott az udvarra, Libby Jedidiah Longstreettel az oldalán már a verandán állt. Jenny és Lucas azon versenyeztek, hogy ki ér előbb Meade bácsihoz, de a hétéves fiú hosszú lábával legyőzte a nagyon határozott ötéves húgát. A távolból Rayna meglepetten figyelte, ahogy Meade szinte ledobja magát a lóról sietségében, hogy üdvözölhesse a két gyereket. Magához ölelte a fiút, és a következő pillanatban majdnem felborult, ahogy a kislány a karjába vetette magát, és szorosan átkarolta a nyakát. Mindkettőjüket hangosan megpuszilta, majd felállt, mert húga szaladt felé, illedelmesen ugyan, de ugyanakkora lelkesedéssel, mint lánya. Mire Rayna odaért, a verandán álló férfi már lejött, és éppen kezet rázott Meade–del, boldogan mosolyogva, majd elmondta, mennyire örül, hogy Meade újra itthon van.
293
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna szomorúan arra gondolt, ő mikor viheti végre haza Skylart, hogy ugyanilyen melegen és szeretettel üdvözöljék. – Libby, szeretném, ha megismernél valakit – mondta Meade, mert eszébe jutott, hogy egy vendéget is hozott. Libby még fél kézzel átfogva testvére derekát, felnézett a látogatóra, akit eddig nagy izgalma miatt észre sem vett. Ahogy Rayna leszállt a lóról, hosszú szőke copfja átesett vállán, és Libby megdöbbenve látta, hogy a bátyja egy nőt hozott haza! Milyen csodálatos! A külsejéből ítélve nem olyan típusú nő volt, akit feleségének elképzelt, de öltözéke ellenére is látszott, hogy kivételesen szép. – Ő Miss Rayna Templeton – mondta. – Rayna, ez a nővérem, Libby Longstreet, a gyerekei, Jenny és Lucas és jó barátunk, Jedidiah Longstreet. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem magukat – felelte Rayna egy visszafojtott mosollyal, miközben a gyerekek kíváncsian méregették, és Jedidiah egy halk jó napot köszönt. Libbynek azonnal ismerős volt a név, és rájött, hogy valószínűleg elhamarkodottan ítélt. Azonban nem volt csalódott. – Te ugye Skylar Templeton nővére vagy? – kérdezte, és elengedte öccsét, hogy megfelelően üdvözölhesse a látogatót. – Igen – felelte Rayna. Libby Raynáról óvatosan Meade–re nézett. – Voltatok már Fort Apache–ban? Meade bólintott. – Igen, tudjuk, mi történt. – A kis Jenny türelmetlenül húzta meg Meade nadrágját, mire az lehajolt, hogy felvegye a kislányt. – Az öcséd nagyon sokat segített nekem Skylar kiszabadítása érdekében folytatott küzdelmemben – mondta Rayna Libbynek. – És most attól félek, hogy még jobban belerángatom a családot. Meade felajánlotta, hogy maradjak itt, amíg más helyet nem találok.
294
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ez csodálatos! Persze hogy velünk maradsz, amíg Case meg nem találja Skylart. Nem is engedném, hogy elmenj – felelte Libby, azzal megragadta Rayna karját, és a ház felé vezette. Nagyon sok mindent szeretett volna kérdezni Skylarról és arról, hogyan ismerte meg Meade Miss Templetont, de addig várhattak a kérdések, amíg a vendéget kényelembe nem helyezte. Jedidiah közel sem volt ilyen türelmes. Szomorúfűz és Szürke Farkas brutális meggyilkolása után a határon élő férfi és Case bejárták az egész délnyugati részt, keresték a kislányt, akit a támadás hevében elraboltak tőlük. Reggeli Csillag mindig különleges helyet foglalt el Jedidiah szívében, és soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer megtalálja. – Nagyon szeretnénk többet tudni a húgáról, Miss Templeton – mondta Raynának. Rayna ránézett, és meglátta tiszta kék szemében a türelmetlenséget. Nagy ember volt, zilált nagy ősz hajjal, és hozzá illő bajusszal, s bár már hatvanas évei derekán járt, olyan elevennek nézett ki, mint bármelyik harmincéves ember. Rayna azonnal megkedvelte. – Gondolom, hogy kíváncsiak Skylarra. Tudom, hogy egyikőjük nek sem könnyű most, hogy Case odavan, és őt keresi. – Ó, ha meg lehet találni, Case biztosan rá fog lelni – mondta Jedidiah. – De nem erre gondoltam. Ő... – Jedidiah, kérlek – szólt rá Libby, és kezét a karjára tette, hogy elnémítsa. – Rengeteg időnk lesz még a kérdésekre később. Miss Templetonnak hosszú és fárasztó útja volt. Biztosra veszem, hogy szeretne megfürödni és kicsit pihenni is. Jedidiah kicsit lemaradt, amikor Libby bevezette Raynát a házba. Meade kíváncsian nézett nővérére és barátjára, hogy mi ez a furcsa titkolózás.
295
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mit hoztál nekem, Meade bácsi? – kérdezte Jenny, és a férfi teljes figyelmét magára vonta azáltal, hogy maga felé fordította annak arcát. – Ajándékot ígértél – emlékeztette. – Elláthatom a lovaidat, Meade bácsi? – kérdezte Lucas olyan hamar, hogy Meade még nem is tudott Jennynek válaszolni. – Igen, köszönöm. És mindkettőtöknek hoztam ajándékot. Jedidiah a lovakhoz ment. – Segítek Lucasnak. – Köszönöm – felelte Meade, de nem tudta mire vélni Jed visszafogott hangulatát. Adott Jennynek egy puszit. – Segíts te is Lucasnak és Jednek, kicsim. Ha behozod a táskákat a málháslóról, lehet, hogy találok egy–két ajándékot a számodra. Mielőtt még Meade befejezte volna, Jenny már fészkelődni kezdett, és ahogy nagybátyja letette a földre, már ott sem volt, ahogy csak a lába bírta, rohant testvére után. Meade követte Libbyt a házba, de azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert azon nyomban valami munkát kapott. Át kellett vinnie Jenny holmijait Lucas szobájába, hogy Raynának külön hálószobája legyen. Ezalatt Tessa, Case unokahúga, aki ott élt velük a birtokon, és Libbynek segített a háztartásban, fürdővizet engedett Raynának a konyhában. Rayna élénken tiltakozott, hogy Libby túl sokat fárad miatta, miközben Meade végtelen örömmel hallgatta, hogy Rayna végül alulmaradt a vitában. Lehet, hogy Rayna szilaj, de ha Liberty Ashford Longstreet egyszer valamit a fejébe vett, akkor senki nem állíthatta meg. Csak vacsora után nyugodott le a Longstreet–ház. Jenny nem volt hajlandó olyan sokáig várni az ajándékra, ezért a porcelánarcú baba különleges helyet foglalt el az asztalon, miközben ettek. Vacsora alatt Meade elmesélte, hogyan ismerkedett meg Raynával, ő pedig elmondta, milyen lépéseket tett Skylar kiszabadítása érdekében.
296
Constance Bennett
Holdfény ének
Miközben beszéltek, Libby észrevette azt a furcsa, feszült udvariasságot, amivel egymás iránt viseltettek. Ritkán néztek egymásra, és ha igen, egyikük vagy mindkettőjük azonnal elfordult. Még az alkalmi ismerősök között is barátságosabb a viszony, mint kettőjük között. Libby nem tudta mire vélni a dolgot addig, amíg egyszer el nem kapta Meade pillantását, amint Raynára és Jennyre nézett, amikor a kislány századjára mutatta meg Raynának új babáját. Miközben Rayna türelmesen gügyögött a Matildának elkeresztelt babának, és fehér keményített alsószoknyáját csodálta, Meade teljesen elárulta érzéseit, mert olyan éhesen nézett a nőre, hogy Libby megdöbbent: nem hitte, hogy öccse képes ilyen heves érzelmekre. Nyilvánvalóan nem volt téves eredeti feltételezése Meade– ről és a nőről, akit hazahozott, de tudta, hogy öccse még nagyon messze van attól, hogy bevallja, végül ő is szerelmes lett. És mi a helyzet a kérdéses hölggyel? – gondolta Libby. Nem ismerte még annyira, hogy igazán szeresse, vagy, hogy megállapítsa, viszonozza–e Meade érzéseit, amit viszont a férfi láthatóan megpróbált elrejteni. Egyet biztosan tudott: sokkal több rejtőzik még a kapcsolatuk mögött, mint amennyit vacsora közben elmondtak. Libby végül megszabadította Raynát Jennytől, és lefektette a két gyereket. Jedidiah, aki a szokásosnál is hallgatagabb volt, megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meghallotta Libbyt egy fadobozzal a kezében lejönni a lépcsőn. Türelmetlenül nézett rá. – Elkezdhetjük már? – kérdezte. Meade felhúzta a szemöldökét. – Elkezdeni? Mit? – Ha van kedved mesélni, szeretnénk még többet tudni Skylarról – mondta Libby Raynának, és egy rosszalló pillantást vetett Jedidiahra, majd leült Rayna mellé a kerevetre, és kettőjük
297
Constance Bennett
Holdfény ének
közé letette a fadobozt. – Különösen azt, hogy hogy került hozzátok. Rayna furcsállotta a kérdést, de azért válaszolt rá. – Apám három mexikói rabszolga-kereskedőtől mentette meg, amikor Sonorában marhát vásárolt. – Ezután Rayna elmesélte, hogyan hozta haza apja a rémült kislányt, és hogyan fogadták végül örökbe. – Mikor vette meg a rabszolga-kereskedőtől? – kérdezte Jedidiah. – Ötéves korában, majdnem húsz évvel ezelőtt. – Akkor most huszonnégy éves – mondta Jedidiah izgatottan. – Tudsz valamit apacs szüleiről? Haggarty kapitány jelentése szerint mescalero volt. Rayna a homlokát ráncolta. A kérdéseik és a válaszokra adott reakcióik meghaladták a hétköznapi kíváncsiság fogalmát. – Valójában Skylar nagyon kevésre emlékszik a régi életéből, de az öltözéke arra utalt, hogy a fehér–hegyi törzsből való. – Istenem – sóhajtott fel Jedidiah, és először engedte, hogy felébredjen lelkében a remény, hogy talán most közel van ahhoz, hogy megtalálja a gyermeket, akit az ő szép kis hercegnőjének hívott. Libby megérintette Rayna karját. – Emlékszik valamire a családjáról? – Csak arra, hogy egy csapat szökött indián, talán chiricahuák, lemészárolták a családját. Évekig rémálmok gyötörték a szülei és a nővére halála miatt. – Nem emlékszik egy bátyra is? – kérdezte Libby izgatottan, de mielőtt Rayna válaszolhatott volna, Jedidiah közbevágott. – Beszélt valamit angolul? Rayna már kezdett szédülni attól, hogy hol az egyikre, hol a másikra nézett. – Igen, ami azt illeti, igen – felelte, és visszaemlékezett új testvérével való első találkozására. Az
298
Constance Bennett
Holdfény ének
emlék hatására elszorult a torka, és meg kellett köszörülnie, hogy válaszolni tudjon. – Két... szót tudott jól. Azt mondta, „szép hercegnő". – Hirtelen könnyek csorogtak le arcán, és Rayna zavartan lesütötte őket. De ahogy Jedidiahra nézett, és az ő arcán is könnyeket látott, elillant szégyene. Rayna döbbenten először Meade–re nézett, aki azonban ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő, aztán Libbyre. – Nem értem, mi folyik itt, Mrs. Longstreet. – Én sem, Libby – tette hozzá Meade. – Azt hiszem, ideje, hogy válaszolj, és ne csak kérdezz. – Sajnálom – mondta Libby, és nem tudta elfojtani mosolyát. – Csak már olyan régóta vártunk erre. – Mire? Libby kinyitotta a fadobozt, és a bársonypárnáról elővette a Viharsas–nyakláncot. Mielőtt megmagyarázhatta volna, Raynának elakadt a lélegzete. – Ez Skylaré, vagy legalábbis nagyon hasonlít rá –mondta Libbynek, és a nyaklánc után nyúlt. Libby megdöbbent. – A húgodnak is van ilyen? Rayna bólintott, és közben a láncot nézte. – Nem ilyen finom kidolgozású, mint ez. Ő maga készítette egy leírás alapján. Egy apacs mesélt neki egy történetet, kiről is? – Megállt, nem jutott eszébe a két név. – Szomorúfűz és Szürke Farkas – segítette ki Libby. – Igen. – Akkor emlékezett – mondta és Jedidiahra mosolygott. – Libby, mi az ördögről beszélsz? – követelte Meade. Húga ránézett. – Reggeli Csillag. Meade felhúzta a szemöldökét, és az emlékezetében kutatott. – Case húga? Ó, Libby, csak nem gondolod, hogy Skylar... – Ő Case húga – mondta Jedidiah határozottan.
299
Constance Bennett
Holdfény ének
– Miss Templeton épp most szolgált a kétségtelen bizonyítékkal. – A nyaklánc? – kérdezte Meade. Jedidiah megrázta a fejét, és öklét a szívére szorította. – Én tanítottam Reggeli Csillagnak, hogy hogy kell mondani azt, „szép hercegnő". Egyetlen apacs gyerek sem tudhatta ezt a két szót. – Még mindig könnyek csillogtak a szemében, amikor Raynára nézett. – A húga Szomorúfűz és Szürke Farkas lánya. Ő Case Longstreet testvére. – Hangja elcsuklott. – És az én szép hercegnőm. Kezével legyintett egyet, mintha könnyeit akarná elhessegetni, hirtelen felállt és kiment a szobából. Rayna érezte, hogy neki is elborítják szemét a könnyek. Alig tudta felfogni a jelentőségét mindannak, amit ezek az emberek mondtak, csak arra tudott gondolni, hogy milyen boldog lesz Skylar, ha megtudja, hogy van még egy családja, aki ennyire szereti őt. Meade nehezen fogadta el az igazságot. – Libby, ez véletlen egybeesés – mondta szkeptikusan. – Nem, nem az, Meade – felelte Libby nyugodtan. – Ez a sors és talán Case vezérlő szellemének titokzatos műve. Case soha nem adta fel a reményt, hogy a húga életben van, és az utóbbi időben nagyon sok látomása volt, amelyek azt sugallták, hogy hamarosan megtalálja Reggeli Csillagot. Meade lehajtotta a fejét, és cinikusan nézett nővérére. – Még több látomása? Libby türelmesen elmosolyodott. – Igaza volt Crookkal kapcsolatban, nem? Meade vonakodva elismerte. Rayna viszont egyre jobban összezavarodott. – Semmit sem értek. Látomások? Vezérlő szellem?
300
Constance Bennett
Holdfény ének
Libby megfogta a kezét, és gyengéden megveregette. – Hadd magyarázzam meg! Imádom ezt a történetet, és ha Isten is úgy akarja, jól fog végződni.
301
Constance Bennett
Holdfény ének
16. fejezet ______________________________________________ Másnap reggel Rayna kényszerítette magát, hogy hozzáfogjon élete legnehezebb feladatához. Reggeli után elvonult kölcsönszobájának magányába, és elkezdett szüleinek levelet írni. Crook láthatóan megkönnyebbült, hogy a hírközlés rettegett terhét levették a válláról, és Rayna tudta, hogy jobb lesz, hogy szülei tőle értesülnek a történtekről, nem pedig egy idegentől, még ha az olyan jó nevű is, mint Crook. Ahogy csak tudta, szépítette Skylar szenvedését, de hazudni nem akart. Lehet, hogy hetekbe, talán hónapokba telik, amíg Skylart megtalálják, és sem Raymond, sem Collie nem hinné el, hogy csak bürokratikus nehézségek akadályozzák Skylar szabadon engedését. Kinyitják a levelet, és arra kíváncsiak, hogy Crook segített–e, vagy sem. Rayna tudta, hogy kötelessége az igazat megírni. Az a csodálatos feladat is az övé volt, hogy megírja, Skylar bátyjáéknál tartózkodik. Bár nem volt benne biztos, hogy maradéktalanul örül ennek a hirtelen sorsfordulásnak. Skylar magánkívül lesz az örömtől – ha egyáltalán megtalálják. – Raynát mégis furcsa módon zavarta, hogy Skylart ezentúl egy kapocs a múltjához fűzi. Önző dolognak tűnhet, de úgy érezte, hogy húgához fűződő kapcsolata valamilyen különleges, kimondhatatlan módon szegényebb lett valamivel. Hosszú évekig csak az övé volt Skylar, most pedig egy báttyal kell osztoznia rajta, akiről egyikük sem tudta, hogy létezik. Sejtette, hogy anyja is hasonlóan érezne, ami jelentősen megnehezítette a levélírást.
302
Constance Bennett
Holdfény ének
– Rayna, befejezted a levelet? – kérdezte Meade. Halkan kopogott az ajtón, majd belépett a szobába. Rayna abbahagyta a zavaros ábrándozást. – Azonnal. – Akkor jó. – Meade megint érezte, hogy felgyorsul a szívverése, mint mindig, ha meglátta a nőt. Rayna úgy volt öltözve, mint tegnap este. Utazóruhája szoknyáját és blúzát viselte, és az ablakon át beszűrődő és ráömlő napfény olyan sugárzást kölcsönzött alakjának, amit Meade alig tudott elviselni. – Nem akarlak siettetni, de ha még sötétedés előtt vissza akarunk érni a városból, akkor indulnunk kellene. Hacsak persze nem akarsz holnapig várni, hogy feladd a levelet. Ray a megrázta a fejét. – Nem, le akarom tudni ezt a dolgot, és tudom, anya és apa már nagyon várják a híreket. – Szeretném, ha jobbakat mondhatnál. – Én is. Egy hosszú pillanatig egymást nézték, majd Meade elindult kifelé a szobából. – Fejezd be, én addig befogom a lovakat. – Nem fog sokáig tartani – ígérte Rayna, és visszatért a levélhez. Meade az ajtó felé fordult, de valami visszahúzta. – Rayna... A nő felpillantott. – Tessék. – Egyszer csak beszélnünk kell. Rayna tudta, hogy Meade mire céloz, de úgy érezte, nem lenne rá képes. – Nekünk nincs mit megbeszélnünk, Meade. Miért nem felejtjük el az egészet? Meade Rayna arcát kutatta. – Képes lennél rá? Persze hogy nem, gondolta Rayna. Ami az úton történt köztük, annyira részévé vált, hogy nem hitte, hogy valaha is képes lesz elfelejteni. Büszkesége azonban nem engedte, hogy ezt elismerje. – Persze – felelte és kihúzta magát. –Világosan a tudtomra hoztad az érzéseidet, és az hiszem, én is az enyémeket. – De egyikünk sem az igazat mondta.
303
Constance Bennett
Holdfény ének
– Én igen, és azt hiszem, te is. Megfontolatlan becsületességből házasságot ajánlottál, amit én visszautasítottam. Ha hiba volt az, ami közöttünk történt, nem akarok egész életemben fizetni érte. „Ha” hiba volt? Hát Rayna nem volt benne biztos? – csodálkozott Meade. Ő nagyon jól tudta, hogy rosszul cselekedett, amikor hagyta, hogy szenvedélye magával sodorja. A legkevesebb, hogy a nő gyűlöli ezért. Minden igazi, előkelő nő ezt tenné. De Rayna nem tudta, mit jelent azt, hogy igazi nő. Erős volt, aki nem engedelmeskedett semmilyen parancsnak, csak a sajátjának. – Rendben van – mondta egy perc múlva. – Ha ez az utolsó szavad... – A legutolsó – felelte Rayna, és remélte, hogy sikerül lepleznie a csalódottságát, amiért a férfi nem mondta azt, hogy ami köztük történt, nem volt hiba. – Befejezhetném végre a levelet, hogy indulhassunk? – Természetesen, felség – mondta Meade gúnyosan, és hajlongva távozott. Rayna próbált elfelejtkezni a férfiról, ezért végigolvasta a levelet, amit az előbb írt, és még egy utolsó ígéretet tett, hogy megtesz mindent, ami lehetséges, hogy Skylar hazatérhessen. Miközben aláírta és viasszal lepecsételte, próbált nem gondolni arra, milyen hatással lesz a hír apja gyenge szívére. A levelet betette a vászontáskájába, majd utoljára körülnézett Jenny szobájában, hogy biztosan nem hagyott ott semmit. Felvette a kabátját, és lement a földszintre. Libby azt várta, hogy elmenjenek, Meade pedig éppen visszatért, miután előhozta a szekeret. Ahogy belépett az ajtón, felpillantott a lépcsőre, meglátta Raynát, és felhúzta a szemöldökét. – Mit csinálsz azzal a táskával? – kérdezte gorombán. – Beviszem a városba.
304
Constance Bennett
Holdfény ének
– Miért? Rayna tudta, hogy tökéletesen egyértelmű érvet kell felhoznia. – Nem tudni, milyen sok időbe telik, amíg megtalálják Skylart, én pedig nem varrhatom a család nyakába magam a végtelenségig. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kiveszek egy szobát Bannonban. Libby előrelépett, és a lépcső alján összetalálkozott Raynával. – Nagyon szeretném, ha meggondolnád a dolgot, Rayna. Egyáltalán nem vagy a terhünkre – biztosította. – És különben is – tette hozzá Meade – El tudnád viselni a bizonytalanságot, hogy vajon hallottunk–e már hírt Case–ről? Mit akarsz csinálni? Minden reggel idelovagolsz, hogy megnézd, jött–e már valami hír? Rayna erre nem gondolt. – Persze hogy nem – mondta tétován. – Azt hiszem, valaki talán értesíthetne, ha... Meade haragos tekintete belefojtotta a szót. – Rayna, most vagyunk az őszi terelés kellős közepén. Nem nélkülözhetünk senkit, aki ide–oda futkosna mindennap, hogy hírt vigyen neked. – Nem gondoltam, hogy mindennap – mondta Rayna feszülten. – Akkor ne csinálj olyan ostobaságot, hogy Bannonba mész szállodába. Libby megdöbbent azon, ahogy öccse a vendéggel beszélt. – Meade! Erre nincs szükség. – Hidd el, Libby, nem mondanád ezt, ha tudnád, milyen ő valójában. Amit te láttál, az csak legjobb modorának ritka megnyilvánulása volt. Ő a legmakacsabb, legönfejűbb lény, akivel valaha is találkoztam, és... – És itt áll ebben a szobában – mondta Rayna hevesen. – És megköszönné, ha nem úgy beszélnél róla, mintha Új– Mexikóban lenne.
305
Constance Bennett
Holdfény ének
Libby Rayna felé fordult. – Ne haragudj, Rayna. Tudom, hogy Meade nem akart durva lenni. – Ó, dehogynem – felelte –, és nagyon jól csinálja. Meade mosolya maga volt a gúny megtestesítője. – Hála neked, rengeteget tudok gyakorolni. Libby egyikről a másikra nézett. – Állítom, te ketten rosszabbak vagytok, mint Jenny és Lucas – dünnyögte csodálkozva. – Rayna, Meade zsarnoki meghívása ellenére nagyon szeretném, ha maradnál. Nem is tudod, milyen jó lenne, ha egy ideig mellettem lennél. Imádom a birtokot és a gyerekeimet, de néha mégis szeretném, ha lenne itt még egy nő, akivel beszélgethetnék. Meade elengedett egy gúnyos nevetést, mire Rayna olyan pillantást vetett rá, amitől a férfi hangosan ki is merte mondani a gondolatát. Nem tudott ellenállni a kihívásnak. – Ó, Rayna mindenképpen maradnod kell. Nagyon kellemesen el fogtok beszélgetni Libbyvel a legújabb divatról, és majd recepteket cseréltek. Libby Rayna karjára tette a kezét. – Ne is figyelj rá. Csak azért ugrat, mert tudja, hogy mennyire utálom az ilyen felszínes női csevegéseket a divatról meg efféle képtelenségekről. Rayna lenézett az apró, bájos nőre, és arra gondolt, talán mégis több közös vonás van bennük, mint ahogy tegnap este gondolta. Igazából ésszerű dolog volt, hogy maradjon, de csak bizonyos feltételekkel. – Libby, én szívesen elfogadom a meghívást, de csak akkor, ha hasznossá tudom tenni magam a ház körül. Ha úgy bánsz velem, mint egy elkényeztetett vendéggel, egy héten belül megőrülök. Libby eddig nem volt biztos benne, de most már igen: szerette Rayna Templetont. Valakit, aki ennyire fel tudja idegesíteni Meade–et és a férfi éles nyelve ellen is tud védekezni, ez olyan nő, akit érdemes közelebbről is megismerni.
306
Constance Bennett
Holdfény ének
– Rendben. Ezentúl családtagnak tekintelek, és úgy is bánok veled. Tesse és én boldogok leszünk, ha lesz valaki, aki segít a házimunkában. Meade ezúttal nyíltan felnevetett, és Raynára nézett. – Te akarod megmagyarázni az élet tényeit Libbynek, vagy akarod, hogy én? Libby zavartan a homlokát ráncolta, és Rayna megszólalt. – Meade arra célzott nagyon kedvesen, hogy nem vagyok túl házias. Hosszú ideig apámnak segítettem Rancho Verdét vezetni, és most is inkább a terelésnél segédkeznék, mint a konyhában, ha nincs ellene kifogásod. Libby egy kicsit meglepődött, de igazából nem nagyon. – Természetesen, ahogy akarod. Case magával vitte a nagybátyját és az unokaöccsét, ezért most kevés ember van a munkára. – Jól van – jelentette ki Meade. – Miután ezt megbeszéltük, indulhatunk a városba? – Igen. – Rayna kivette a levelet a tárcájából, és elindult kifelé a szekérhez, miközben Libby egy listát adott Meade–nek, amiket Bannonból hozatott velük. A nő a verandáról nézte, ahogy elhajtottak. Észrevette, hogy merev háttal és a tisztességesnél is távolabb ülnek egymástól a széles ülésen. Nem szóltak egy szót sem; egymásra sem néztek. Libby vidáman elmosolyodott. Tegnap esti kétségei mára teljesen eltűntek. Makacs testvére, aki annyira hangoztatta, hogy nem hisz a szerelemben, most fülig beleszeretett Raynába. Nem örült neki, és nem tudta, hogyan birkózzon meg heves érzelmeivel, de nagyon szerelmes volt. Úgy tűnt, egyetlen nap leforgása alatt Libby nem egy, hanem két sógornőt is szerzett. Természetesen Case–nek még meg kellett találnia Skylart, és Meade–nek el kellett ismernie, hogy szerelmes, mielőtt igazi család lesznek, de egyszer ez be fog
307
Constance Bennett
Holdfény ének
következni. Libby erről meg volt győződve. Case–nek nem tudott segíteni, de Meade–nek igen. Egy nagyon praktikus bevásárlás után Bannon egyetlen vegyeskereskedésében Rayna a szekéren ülve várta, hogy Meade beszerezze a listán szereplő dolgokat. Rayna elég ruhát vásárolt ahhoz, hogy egy ideig kitartson, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ajándékokat vett Jennynek, Lucas–nak és Libbynek. Hazafelé az út hasonlóan kényelmetlen csendben telt el, mint odafelé, és a közöttük lévő komor feszültség kapcsolatukat az elkövetkezendő hetekben is jellemezte. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor muszáj volt, és vitáikat igyekeztek a minimumra csökkenteni Libby és a gyerekek kedvéért. Hat körzet birtokosai csatlakoztak a tereléshez. Jedidiah vezette az Eagle Creek–i egységet. Miután meggyőződött róla, hogy Rayna milyen kiváló szakember, teljes mértékben kihasználta tudását, és hamarosan tisztelni kezdte érte. Jól kijött a többi emberrel és nem volt olyan dolog, amit túl nehéznek tartott volna. Napkeltétől napnyugtáig kinn volt a legelőn, és kis csordákat keresett, majd a karámba terelte őket, ahol bélyegzésük és fülbélyegük szerint külön voltak válogatva. Mint bármelyik férfi, le tudott választani akár egyetlen marhát is a csordából, és semmi nem tudta megfélemlíteni. Az egyetlen baj az volt vele, hogy nem alkottak jó párost Meade– del, aki szintén a terelésnél segédkezett. Kezdetben Jedidiah közel tartotta magához őket, mert tudta, hogy Meade–nek még sokat kell tanulnia, Raynának pedig elismerésre van szüksége. Minden reggel együtt lovagoltak ki ők hárman, de Jedidiah hamar rájött, hogy ez így nem lesz jó. Amikor Meade először meglátta, hogy Rayna nyaktörő sebességgel vágtat át a bozóton
308
Constance Bennett
Holdfény ének
egy elcsatangolt marha után, otthagyta a csordát, és a nő után iramodott. De mielőtt még utolérhette volna, Rayna megjelent a dombon, előtte ügetett az elkóborolt állat. A felcsattanó veszekedés, ami ezt követte, nehéz volt a marháknak is, de Jedidiah füle is égett tőle egész nap. Másnap reggel Meade–et bölcsen egy másik emberrel tette párba. Az új beosztás mindenkinek kedvére volt, kivéve Libbyt. Megpróbálta rábeszélni Jedidiahot, hogy ahogy csak lehet, próbálja egymás mellett tartani Meade–t és Raynát, és amikor a férfi az okát kérdezte, Libby végül bevallotta, hogy a kerítő szerepét játssza. Bár Jedidiah lányaként szerette Libbyt, megkérdőjelezte ítéletét és épelméjűségét. Még soha életében nem látott két embert, akik ennyire nem illettek össze, és különben is túlságosan lefoglalta a terelés ahhoz, hogy Ámort játsszon egy eleve veszett ügyben. Az új beosztás eredménye az lett, hogy Rayna és Meade rendszerint csak reggelinél és vacsoránál találkoztak. Általában annyira kifáradtak a munkától, hogy este korán lefeküdtek, gyakran úgy, hogy egy egész napig nem szóltak egymáshoz. Raynát nagyon lefoglalta a munka, mégis elég ideje maradt azon izgulni, hogy Rancho Verdében hogy boldogulnak nélküle a terelésnél, és még több ideje volt arra, hogy Skylar miatt aggódjon. Minden nap, amely anélkül telt el, hogy Case Longstreetről hírt hallottak volna, újabb szöget vert a félelem koporsójába, mely börtönbe zárta Raynát. Meade–del való viszonya sem könnyítette meg a helyzetét. A férfi olyan feltűnően mutatta ki rosszallását iránta, mintha jelvényként viselné, amit bárki láthat, és minden gyengéd érzelmét páncél alá rejtette, amin semmi sem tudott áthatolni. Kimerültsége ellenére Rayna egyre nehezebben tudott aludni. Belefáradt abba, hogy harcoljon Meade–del, és neheztelt rá, mert a férfi nem látta, hogy neki az erejére van szüksége, nem
309
Constance Bennett
Holdfény ének
pedig a rosszallására. A szerelmét akarta, nem konok ellenséges magatartását. Úgy tűnt, csak Libby érti meg, Rayna min megy keresztül. Meade testvére kedves volt, és bátorító. Rayna néha elkapta egy–egy pillantását, amikor a férjéért aggódott, de vállalkozásának végső sikerében rendíthetetlenül hitt. Raynának kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy elhiggye, minden jól fog végződni, s bár nem volt róla olyan szilárdan meggyőződve, mint Libby, új barátnőjének hite mégis tartotta benne a lelket. Két héttel azután, hogy Eagle Creekre érkezett, Rayna az ágyában feküdt, miközben kínzó emlékek gyötörték a Meade– del töltött éjszakáról, és félelmetes képzelgések arról, hogy Skylar mit szenvedhetett. Mindenki már régen lefeküdt, és a néma ház beborította csendjével. Végül feladta, hogy úgy tesz, mintha aludna, felvette köntösét, és lement a földszintre. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta az ajtót, rájött, hogy tévedett: nem mindenki tért nyugovóra. Megérezte Meade szivarjának gyenge illatát, és első gondolata az volt, becsukja az ajtót, és visszatér a szobájába, mielőtt még a férfi észreveszi. De arra gondolt, hogy még egy órát kell forgolódva az ágyban feküdnie, ezért inkább meggondolta magát. Meglátta a holdfényben kirajzolódó alakját, amint a veranda lépcsőjének pillérére támaszkodott. – Te sem tudsz aludni? – kérdezte Rayna, és kiment a verandára. Meade megfordult és elfojtott egy nyögést, amikor meglátta a nőt. Azért jött ki, mert nem bírta elviselni, hogy a mellette lévő szobában Rayna állandóan forgolódik az ágyában. Nem volt szüksége rá, hogy megint emlékeztesse a közelségére azzal, hogy itt van. – Nem... nem tudtam aludni. Azt hiszem, túl fáradt vagyok.
310
Constance Bennett
Holdfény ének
Ismét az udvarra bámult, Rayna pedig leült a lépcsőre. Meade nem kezdeményezte a beszélgetést, és a csend túl sok volt Raynának. – Nem egészen így tervezted az életedet, ugye? A kérdés megijesztette a férfit. Biztosan nem arra utalt, hogy mennyire odavan érte. – Mit értesz ezalatt? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Azt, ahogyan elképzelted magad, mint vidéki földbirtokos. Nemcsak abból áll, hogy iszogatod a bort a verandán, ugye? Meade visszaemlékezett a beszélgetésükre Santa Fében, amikor a terveiről vitatkoztak. Ekkor látta először Raynát igazán vidámnak, és mély hatással volt rá a mosolya és szeme csillogása. Meade azonban most is felvette páncélját, nehogy újra előjöjjenek azok az érzései. – Őszintén szólva nem is így képzeltem. Nem félek a kemény munkától, ha erre célzol. Rayna sajnálkozva felsóhajtott és felállt. – Sajnálom, ha csalódást okozok, Meade, de belefáradtam abba, hogy harcoljak veled. Keresek egy másik helyet, ahova leülhetek, és hagylak, hogy nyugodtan élvezd a szivarodat. Elindult lefele a lépcsőn, de a férfi nem tudta elengedni. – Rayna, várj! – mondta, és megfogta a karját. – Nem kell elmenned. Ülj le. Rayna egy pillanatig habozott, de amikor Meade leült a legfelső lépcsőre, ő is csatlakozott hozzá. – Sajnálom – mondta Meade. – Úgy látszik, szokásommá vált, hogy én támadok először. Rayna fáradtan elmosolyodott. – Úgyis mindig csak behúzod a nyakad, és menekülsz. – Ezt komolyan mondod? Nem szerezném meg neked ezt az örömöt. Az igazat megvallva úgy terveztem, hogy valamelyik nap addig harcolok, amíg enyém nem lesz az utolsó szó. – Sok szerencsét hozzá. Meade felnevetett. – Szükségem lesz rá.
311
Constance Bennett
Holdfény ének
Egymásra néztek, és rabul ejtette őket az érzelmek kusza hálója, ami mindig körbefonta őket, akárhányszor feladták védekezőállásukat. Meade fordult el először, mire Rayna érezte, hogy beleszúr a csalódás fullánkja. – Mit gondolsz, meddig lesz távol a sógorod? – kérdezte Rayna semleges területre terelve a beszélgetést. – Ezen magam is gondolkoztam – felelte Meade. – Case nem adja fel a keresést addig, amíg meg nem találja Skylart, különösen azért, mert lehetséges, hogy a lány a testvére. Meg fogja találni. Rayna hallotta hangjában a tiszteletet, és nem ez volt az első eset. – Libby azt mondta, hogy nem nézted jó szemmel a Case– Szel való kapcsolatát, amikor egymásba szerettek. – Határozottan nem. – Azért, mert Case apacs? Meade bólintott. – Attól féltem, hogy Libby egy valóságos rémálomba sétál be, és szerettem volna megakadályozni, hogy egy nagy hibát elkövessen. Nem vagyok túl büszke azokra a dolgokra, amiket azért tettem, hogy szétválasszam őket. – De most már szereted Case–t, ugye? – kérdezte Rayna. – Hallom a hangodban a tiszteletet, amikor róla beszélsz. – Boldoggá tette Libbyt – felelte Meade, amivel elárulta, hogy egy kicsit még mindig meglepi a dolog. – Nem volt mindig könnyű nekik, de a szerelmük elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze az előítéleteket. Case–t könnyű tisztelni. Nem találkoztam még nála tiszteletre méltóbb és megbízhatóbb emberrel. – Már alig várom, hogy megismerjem – jegyezte meg Rayna. – Meg fogod szeretni. Aki mást is lát benne, nemcsak a bőrszínét, mind megkedveli. Egy pillanatra elhallgattak és megdöbbentek, hogy képesek normálisan is elbeszélgetni. Olyan ritkán tették.
312
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nagyon szeretem Libbyt – szólalt meg végül Rayna. – Bizonyos értelemben Skylarra emlékeztet. Mindkettőjükben megvan az a csendes kifinomultság és szellemi kedvesség, amit úgy irigylek. Olyan szomorú volt a hangja, hogy Meade majdhogynem azt gondolta, hogy Rayna versenyezni próbál velük. Hirtelen rádöbbent, milyen tragikus lenne ez a próbálkozás, és amellett milyen haszontalan. – Nem változtathatsz azon, amilyen vagy, Rayna. Nem lehet minden nő Libby vagy Skylar. – Tudom – válaszolta a nő, és a szemében szerelem és fájdalmas sajnálkozás csillogott, amikor Meade–re nézett. – de ha hasonlítanék rájuk, talán... – „talán belém szeretnél”, akarta folytatni, de nem tudta kimondani. Büszkébb volt annál, semhogy a szerelméért könyörögjön. Hirtelen felpattant. – Le kell feküdnöm. Holnap korán kell kelnem. Meade–t megzavarta ez a hirtelen hangulatváltás. Ő is felállt, és megállította Raynát, mielőtt elért volna az ajtóig. – Talán mi, Rayna? – A nő arcát kutatta, s közben nem tudott szabadulni az érzésektől, hogy élete egyik legfontosabb fordulópontjához érkezett. – Mit akartál mondani? – Semmit. – Megpróbálta kikerülni Meade–t, de az elállta az útját. – Akkor miért mész el? – Mert késő van. Meade megfogta a karját, hogy ne tudjon elmenni. – Nem hiszem el. Te vagy az, aki behúzod a nyakad, és menekülsz. Rayna könyörögve nézett rá. – Mit akarsz tőlem, Meade? – Tudni akarom, hogy miért szeretnél Libbyre hasonlítani. – Nem akarok – mondta határozottan, és nagyon szeretett volna szabadulni, mielőtt valami ostobaságot csinál. – De azt mondtad...
313
Constance Bennett
Holdfény ének
– Tévedtem. – Lerázta magáról Meade kezét, és hátralépett. – Egyetlen férfiért sem fogok megváltozni. Még érted sem. Meade megdöbbent. – Én nem kértelek, hogy változz meg, Rayna. – Nem, de rosszallóan nézel mindent, amit mondok, vagy amit teszek – emlékeztette a férfit, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Az egyik pillanatban kedves vagy, a másikban kegyetlen. Felcsattansz, szidsz, és amikor azt hiszem, hogy tökéletesen megvetsz, valami teljesen felfoghatatlan dolgot teszel, mint például szeretkezel velem. Mire véljem mindezt, Meade? Hogyne lennék összezavarva? – Arra nem is gondoltál, hogy esetleg én is meg vagyok zavarodva? – kérdezte a férfi ingerülten. – Amikor nem önt el a vágy, hogy kitekerjem azt a szép nyakadat, semmit sem akarok jobban a világon, mint megcsókolni téged. – De én vagyok az, aki szenved a zavartságod miatt, Meade! – nézett rá Rayna dacosan. – Most melyiket szeretnéd inkább? Megcsókolni vagy megölni? Meade érezte, hogy az ismerős, sóvárgó vágy elönti testét. – Megcsókolni – vallotta be. – És miért nem teszed? – Mert ettől egyikünk sem látna tisztábban. – Legyen, ahogy akarod – felelte Rayna, és megpróbálta lenyelni csalódottságát. – Aludj jól, Meade, ha tudsz – megkerülte a férfit, és eltűnt a házban. Meade–et otthagyta a verandán, hogy heves érzelmeivel viaskodjon, amelyek létezéséről nem volt hajlandó tudomást venni. 17. fejezet __________________________________________________
314
Constance Bennett
Holdfény ének
Mire Meade lement reggelizni másnap reggel, Rayna már kilovagolt Jedidiahhal. Lucas a pajtában volt, végezte a kis feladatait, Jenny pedig ott lábatlankodott körülötte, és mindent megtett, hogy zaklassa bátyját. – Szörnyen nézel ki – mondta Libby csipás szemű öccsének, miközben egy tányér palacsintát tett elé az asztalra. – Nem aludtam jól – mondta Meade. Libby bölcsen bólintott. – Úgy látszik, ez ragályos. Rayna sem aludt jól. Meade nővérére nézett. Egyre inkább az volt az érzése, hogy testvére tud valamit, amit ő nem, és ez bosszantotta. – Raynának sok minden kavarog a fejében – Emlékeztette Libbyt. – Csakúgy, mint neked. – Csodálkozol? A terelést mindjárt befejezzük, és Case még nem tért haza. Jedidiah holnap vagy holnapután elindul a csordával Prescottba az ezredtörzshöz, és nekem kell döntenem, hogy vele tartok, vagy itt maradok veletek. Nem lesz könnyű döntés. Jedidiahnak minden segítségre szüksége van, de azt sem akarom, hogy én elmegyek, te pedig itt maradsz egyedül a két gyerekkel. Libby megpróbálta elrejteni mosolyát. – Megértem, hogy emiatt álmatlan éjszakáid vannak – mondta együttérzően. Meade nehezen sóhajtott. – A fenébe, Libby, ha mondani akarsz valamit, akkor ki vele. Még soha nem láttalak ilyen kétszínűnek, mint mostanában. – Rendben. Megmondom, mi foglalkoztat – felelte Libby, és kihúzott egy széket, hogy öccse mellé üljön. – Szerelmes vagy, de túl makacs ahhoz, hogy beismerd.
315
Constance Bennett
Holdfény ének
Meade felhúzta a szemöldökét, és ellökte a tányérját. – Nem vagyok szerelmes. – Széke hangosan csikorgott a padlón, ahogy hátratolta és felállt. –Valóban? Akkor minek nevezed azt, amit Rayna iránt érzel? – kiáltott utána, amikor Meade az ajtó felé ment. – Nem tudom, de ez nem szerelem – mondta határozottan, és fejébe nyomta a kalapját. Libby várt, amíg a férfi kinyitotta a hátsó ajtót, csak akkor szólalt meg újra. – Nagy kár, mert Rayna viszont szerelmes beléd. Meade megállt és megfordult. – Nem igaz. Libby bólintott. – De igen. Egy kis időbe telt, amíg rájöttem, de most már biztos vagyok benne. Látom a fájdalmat az arcán, akárhányszor gorombán bánsz vele. Ő sebezhető, Meade, a szerelmedre és támogatásodra van szüksége, hogy túlélje ezt a megpróbáltatást, de ehelyett te csak makacs védekezésedet adod neki. Meade visszament az asztalhoz, és Libbyvel szemben egy rácsos támlájú székre támaszkodott. – Rayna Templetonnak senkire sincs szüksége, ahogyan nekem se. – Kedvtelenül elfordult, majd ismét a nőre nézett. – Istenem, te tényleg azt hiszed, hogy azt akarom, hogy egész életemben egy ilyen boszorkány üljön a nyakamon? Libby mosolygott. – Igen! Meade barázdái elmélyültek a homlokán. – Tévedsz. Különben is lehet, hogy meglep, de Rayna visszautasította a házassági ajánlatomat. Ez hogy illik bele a teóriádba, hogy szerelmes belém? Libby legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy Meade már megkérte Rayna kezét. – Nem tudom – felelte meglepődve. – Ezért vagy vele olyan elutasító? Megpróbálod megbüntetni azért, amiért kosarat adott neked?
316
Constance Bennett
Holdfény ének
– Dehogyis. – Hát elképzelni sem tudom, miért nem akart hozzád menni. Nyilvánvaló, hogy szerelmes beléd, de feltételezem, túl makacs voltál ahhoz, hogy megvalld neki az érzéseidet. Meade láthatóan kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Az igazság az, hogy nem álltam elé, és mondtam neki, hogy szeretem – vallotta be Meade, mire Libby elfojtott egy elégedett mosolyt. Legalább már nem tagadja az érzéseit. – Akkor mit mondtál neki, amikor feleségül kérted? – Hát... nem kifejezett leánykérés volt az, inkább... – tétovázott és rájött, hogy Libby olyan beszélgetésbe rántotta bele, ami túl személyes természetű volt ahhoz, hogy még vele is megbeszélje. – Mint inkább mi? – sürgette. Meade kihúzta magát, és az ajtó felé indult. – Nem tartozik rád, Libby. Maradj ki ebből a dologból, rendben? Kiviharzott, Libby pedig ott maradt, és azon töprengett, mi lehetett olyan személyes, amit még vele sem volt hajlandó megbeszélni. Csak nem... ő és Rayna... Vagy mégis? Túl gyakorlatias volt, és egyáltalán nem prűd, ezért mérlegelte annak a lehetőségét is, hogy Rayna és Meade már betetőzték kapcsolatukat. Az út Santa Féből Fort Apache–ig hosszú volt, és veszélyes. Két ember, akik nyilvánvalóan szerelmesek voltak egymásba, de tagadni próbálták érzelmeiket... nem lehetetlen, hogy heves helyzet teremtődött. Libby nehezen tudta elképzelni, amint megfontolt, cinikus testvére engedi, hogy szenvedélye magával sodorja, de az is igaz, hogy még soha nem volt igazán szerelmes, és még nem találkozott olyan nővel, mint Rayna Templeton. Nagyon is lehetséges volt. Minél többet gondolt rá, annál biztosabb volt benne, hogy így történt. Nagyon is érthető volt. Nem nehéz elképzelni, milyen volt Meade házassági ajánlata,
317
Constance Bennett
Holdfény ének
amikor még magának sem vallja be, hogy szereti Raynát. Szeretkeztek, majd Meade bizonyára nyersen felajánlotta Raynának, hogy becsületből feleségül veszi. Libby biztos volt benne, hogy nem ilyen szerelmi vallomásról álmodnak a nők, és ahogy most már ismerte Raynát, feltételezte, hogy a visszautasítása még gorombább volt, mint Meade házassági ajánlata. Már a gondolattól is nevethetnékje támadt, és egész délelőtt ezen szórakozott. Nyilvánvaló, hogy ezek után már nincs szükségük az ő közreműködésére. Ha Meade már egyszer szeretkezett Raynával, és még mindig vágyott utána, akkor nem valószínű, hogy elengedi magától. Meade még nem tudta, de akkor is oltár elé fogja cipelni Raynát, ha az sikoltozik és rúgkapál. És Rayna hagyni fogja. Meade egész nap a Libbyvel folytatott beszélgetésen töprengett, és nem tudta elhinni, hogy majdnem bevallotta, hogy szerelmes Raynába. Abszurd, elképzelhetetlen, felháborító... és tökéletesen igaz volt. Tüskék és minden ellenére szerette őt. És ahogy nem tudta azt elképzelni, milyen lesz vele az élete, úgy azt sem, hogy képes lesz vele együtt élni. Ezért lett olyan mérges, amikor Rayna Bannonba akart menni lakni, és ezért dobog a torkában a szíve, mindahányszor a nő valamilyen átkozottul ostoba és veszélyes mutatványt csinál. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elveszíti. Minden ösztöne arra késztette, hogy megvédelmezze, és távol tartsa a bajtól. Ezt teszi a férfi a nőért, akit szeret, nem? De a gondolat is nevetséges volt, hogy Rayna Templetont meg kell védeni valamitől. Meade megtanulta, hogy Rayna mindent meg tud csinálni, amit egy férfi, és ha a birtokon folyó munkáról volt szó, azt az ördögbe is, sokkal jobban csinálta, mint ő! Még ha
318
Constance Bennett
Holdfény ének
Libbynek igaza is lenne, hogy Rayna szereti őt, miért kellene ő neki? Soha nem tudná megzabolázni. Rayna a szemébe nevetne, ha kényeztetni próbálná. Az életük nem lenne más, mint örökös veszekedés, amiben mindig ő maradna alul, hiszen bármilyen ellenérvet is hoz fel, Rayna mindig azt teszi, amit ő akar. Másrészről viszont, ha vele van, sokkal jobban érzi magát, mint valaha is ezelőtt. Rayna egyetlen pajkos mosolya is képes volt eltörölni mindazt a cinizmust, amit az utóbbi tíz évben épített maga köré, és azt a mogorva külsőt, amit azért öltött magára, hogy távol tartsa magától azokat az érzéseket, melyek megérinthették volna a szívét. Ha Rayna mellette volt, újra fiatalnak érezte magát, és olyan szenvedély kelt életre benne, amiről nem is hitte, hogy létezik. Vele vagy nélküle, élete úgyis pokol lesz. De ha éjszakai szeretkezésük jelentett valamit, úgy tűnt, néha a mennyország is megnyílik majd előttük. Csak erről Raynát is meg kellett győznie. Estére úgy érezte, majdnem kész a feladatra. Csalódott, amikor visszatérve a birtokra azt találta, hogy Rayna még nem tért haza. Jedidiah az ideiglenes szállásába ment, ahol Meade hazatérte óta lakott, Meade pedig besétált a házba, rt3és felkészült rá, hogy elmondja Libbynek, igaza volt a Rayna iránti érzelmeivel kapcsolatban. Testvére annyira biztosnak tűnt abban, hogy Rayna szereti őt, és ez a kis biztatás kellett neki, hogy felbátorítsa. Libbyt a szobában találta, ahol éppen befejezte Jennynek és Lucasnak tartott óráját. Amikor kiküldte játszani a gyerekeket, Meade rögtön látta, hogy valami zavarja. Mindig megérezte minden hangulatváltozását, és most is tudta, hogy valami baj van.
319
Constance Bennett
Holdfény ének
– Libby, mi történt? Case–ről hallottál valamit? – kérdezte, amikor a gyerekek már hallótávolságon kívül voltak. – Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – majd szomorkásán hozzátette –, bárcsak lenne. – Akkor mi a baj? Libby homlokát ráncolta, amint összeszedte Lucas olvasókönyvét és palatábláját. – Nem tudom pontosan. Nagyon furcsa látogatást tett itt ma kora délután Fekete Kötél. Meade nem tudta hova tenni a fehér–hegyi apacsot. – Ő nem Case távoli unokaöccse vagy nagybátyja, vagy ilyesmi? – Nem, csak anyja klánjának egyik tagja. Soha nem voltak különösebben jó viszonyban Case–szel. Azt hiszem, valamiért haragban állt Szürke Farkassal, még mielőtt Case megszületett. Sohasem jött még ide. – Senki nem tud úgy haragot tartani, mint egy apacs – mondta Meade egy vigyorral, amire Libby nem tudott mit felelni. – Mit akart Fekete Kötél? – Azt nem mondta meg. Keveset beszélek apacs nyelven, de annyit megértettem, hogy csakis Case–szel hajlandó beszélni, senki mással. Amikor azt mondtam neki, hogy Case nincs itthon, elment. Egy óra múlva Lucas kilovagolt, és látta, hogy Fekete Kötél a háztól egy mérföldnyire keletre tábort vert. – Lehet, hogy munkát keres. – Talán, de azt tudja, hogy Case hetekre elment. Mivel Case családjából sokan élnek még a rezervátumban, az ilyen hírt ott mindenki meghallja. – Akarod, hogy kilovagoljak és beszéljek vele? – kérdezte Meade. Libby furcsán nézett rá. – Meade, három szót tudsz apacs nyelven, de azokat sem lehet felismerni, ha kimondod. Nem hiszem, hogy sokat tudnál segíteni. Különben is Fekete Kötél nem valami barátságos.
320
Constance Bennett
Holdfény ének
– Talán az érkezése jó jel – találgatott Meade. – Mire gondolsz? – Talán Fekete Kötél valamiféle hírt hozott, hogy Case hamarosan hazatér. Libby felnevetett. – Meade, a végén még te is hinni fogsz ezekben a dolgokban. – Ne kezdd megint, Libby! – figyelmeztette Meade szelíden. – Csak próbálom azt csinálni, amit te. Mindig mindennek a jó oldalát nézni. – Ebben az esetben remélem, igazad lesz – felelte Libby. – Csodálatos lenne, ha ma este Case belovagolna Skylarral az udvarra. Meade egyetértett, azonban amikor Case nem sokkal napnyugta előtt valóban megérkezett, egyedül volt. Libby és Meade éppen Raynát várták a vacsorához, amikor az egyik szolga kirohant a pajtából, és elkiáltotta magát. – Lovas közeleg! – Libby a verandára futott, és felismerte férjét a távolban. Átrohant az udvaron, mire a lovas megsarkantyúzta a lovát, majd leugrott róla, és a karjába zárta feleségét. Alig volt ideje megcsókolni asszonyát, mert Jenny és Lucas is odaértek. Case átölelte őket is, és együtt indultak a ház felé, ahol Meade várta őket a verandán. – Isten hozott itthon, Meade – üdvözölte sógorát Case, amikor kezet fogtak. – Téged is – felelte Meade. – Már nagyon vártunk. Case bólintott. – Most jövök Fort Apache–ból, ahol Crook tábornok elmondta, hogy elhoztad ide Rayna Templetont. Beszélnem kell vele. Hol van? – A terelésnél segít, és még nem jött vissza – mondta neki Meade, és aggodalmasan felvonta a szemöldökét. – Már kezdek aggódni.
321
Constance Bennett
Holdfény ének
Case meglepődött, hogy a vendéget munkára fogták, de nem tett megjegyzést. Ebben a pillanatban megjelent Jedidiah az ajtóban, és melegen üdvözölte fogadott fiát. – Mondta már, Libby? – kérdezte Jed fülig érő mosollyal – Rayna olyan dolgokat mondott nekünk Skylarről, amik... – Amik azt bizonyítják, hogy a testvérem – fejezte be Jedidiah helyett a mondatot. – Igen, tudom – benyúlt erszényébe, és előhúzta Skylar Viharsas nyakláncát. – Ő maga csinálta anyánk láncának emlékéből. A mescalerók adták nekem néhány egyéb holmijával együtt, amiket náluk hagyott. Ahogy megláttam és megérintettem, rögtön tudtam, hogy ő Reggeli Csillag. – Megtaláltad? – kérdezte Meade. – Van valami elképzelésed arról, hogy hol lehet? Case arcára megfejthetetlen kifejezés ült ki, ami régebben az őrületbe kergette Meadet. – Nem. Lementem délre Mexikóba, de nyomát sem találtam. – Találkoztál Geronimóval? – kérdezte Jedidiah, miközben bementek a szobába. – Pontosabban ő találkozott velem, amire számítottam is. Amikor elértem a Sierra Madret, két felderítője észrevett és végül beleegyezett, hogy személyesen is találkozhassak Geronimóval – magyarázta Case. – Geronimo megesküdött, hogy nem látta Sun Hawkot és Skylart, és én hittem neki. Nem volt rá oka, hogy hazudjon. Meade leült a kerevet karfájára. – Kihasználtad a lehetőséget, hogy visszahívd a rezervátumba? – Ugyahogy – felelte Case. – Mondtam neki, hogy a Szürke Róka hamarosan érte jön, ezért jobb lenne, ha magától menne vissza a rezervátumba. – Mire ő?
322
Constance Bennett
Holdfény ének
Case megrázta a fejét. – Eltökélte, hogy ezúttal a végsőkig kitart. Mexikóban és a határ mentén folytatja a támadásokat, és úgy tűnik, azt hiszi, hogy a mexikói hatóságoktól is végleg megmenekülhet. Nem lesz könnyű kiűzni őt a hegyekből, ha Crook valaha is megkapja az engedélyt, hogy utánaeredhessen – tette hozzá. – Tehát most sem vagy közelebb Skylarhoz, mint három hete – jegyezte meg Libby szomorúan. – Nem. Bár Crook elmondta, hogy több birtokot is megtámadtak a San Carlos és a Fehér–hegy rezervátumtól keletre. A helyi lakosok a rezervátumbeli apacsokat vádolják, és talán igazuk is van. De az is lehet, hogy Sun Hawk a bűnös, aki megpróbálja elkerülni, hogy Geronimóhoz kelljen csatlakozniuk. – Case folytatta elbeszélését, és elmondta mit tudott meg Sun Hawkról apjától, majd elmagyarázta a Talbot nevű katona halála körüli eseményeket. – Történt valami nagyon jó is – mondta később. – Crook tábornok elküldte szárnysegédjét, John Bourke–t, hogy vizsgálja ki Talbot halálát. Miután kikérdezték Gatanát és a többi verde mescalerót, kihallgatta Norris közlegényt is, az aki esküdött rá, hogy Skylar szó nélkül ölte meg Talbotot. –Visszavonta vallomását? – kérdezte türelmetlenül Meade. Case bólintott. – Miután Bourke Gatanától megismerte a tényeket, perceken belül megtörte Norrist, aki bevallotta, hogy Talbot az út kezdetétől fogva különösen oda volt Skylarért. Nem látta a tényleges összecsapást, mert Talbot behúzta a nőt a kiálló sziklák mögé, de azt beismerte, hogy Skylar nem támadta meg a katonát szó nélkül. – Akkor nincs semmi vád Skylar ellen? – kérdezte Libby. – Nincs. – Rayna nagyon fog örülni, ha meghallja – mondta Meade. – De mi van Sun Hawkkal?
323
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mivel a katona nem halt meg, akit megtámadott, Crook hajlandó elnéző lenni vele szemben – felelte, és arca még jobban bezárult, ami elfedte dühét. – Mindketten, Bourke és én is jelentettük Crooknak, hogy több mescalero szemtanúja is volt annak, hogy Skylart megverték, és visszaéltek a helyzetével. Crook tudja, hogy Sun Hawk jogosan féltette Skylar életét. Ha önként megadja magát, nem hiszem, hogy néhány napnál többet fog fogdában ülni. Mire Case befejezte az elbeszélését, koromsötét lett, és Libby felgyújtotta a lámpákat, Rayna azonban még mindig nem tért vissza. Meade percről percre egyre idegesebb lett, végül már nem bírta tovább. – Ne haragudj Case – mondta és felállt. – Azt hiszem, megkérdezem a szolgáktól, nem tudja–e valaki, mi tartja fel Raynát ilyen sokáig. Miután elment, Case kíváncsian nézett feleségére. – Mi van vele? – Érdekes dolgok történtek itt, amíg te odavoltál, kedvesem – felelte Libby. – Rayna Templeton nem egy átlagos nő, és az öcsém végre szerelmes lett. Case szép arcán igazi meglepetés tükröződött. – Ez ugyanaz az ember, aki annyiszor emlegette, hogy nem hiszi, hogy létezik szerelem? – Pontosan ugyanaz. Case lassan elmosolyodott. – Azt hiszem, jobban fogom élvezni a találkozást Miss Rayna Templetonnal, mint ahogy képzeltem. Meade csak a hátsó verandáig jutott, amikor megpillantotta Raynát és társát, Luis Santiagói az istálló felé lovagolni. Addigra már olyan ideges lett, hogy képtelen volt megfelelően higgadt hangon megszólalni.
324
Constance Bennett
Holdfény ének
– Hol a pokolban voltál? – kérdezte, miközben az istállóhoz rohant. Rayna lecsúszott Triton nyergéből, és kalapjával kezdte leporolni farmerét. – Az utolsó csordát kutattuk fel a Windwalk fennsíkon, majd a karámba tereltük. Miért, mit gondoltál, hol voltunk? – Gyere be a házba! – parancsolta Meade. – Először Tritonról kell gondoskodnom. Meade kivette a kantárt Rayna kezéből, és átadta Luisnak. – Gondoskodna Miss Rayna lováról, Luis? – kérdezte a férfit. – El tudom látni a saját lovamat, köszönöm szépen. Meade Raynára nézett, és halkan így szólt. – Case visszajött. Raynából elszállt minden harci kedv, lélegzetet sem mert venni. – Skylar is vele van? Minden érzelme szemében csillogott, és Meade gyűlölte magát, amiért le kellett rombolnia a reményét. – Nincs. Rayna összeszorította a szemét, és kezébe temette arcát. – A pokolba! A pokolba... a pokolba... Mikor fog már véget érni ez az egész? – kiáltotta, és hangjában hallatszott az elfojtott fájdalom, ami most a felszínre tört. Meade nem tudta elviselni, hogy szenvedni látja, ezért a vállára tette a kezét, mire Rayna felnézett, arcán könnyek folytak végig. – Mikor, Meade? Mikor fog véget érni? – kérdezte lágyan. Meade magához szorította. – Nem tudom. Rayna egy percig hozzábújt, erőt és önuralmat merített belőle, amely átmenetileg elhagyta, majd ridegen eltolta magától, és bevonult a házba, hogy találkozzon húga apacs testvérével. Case Longstreet pontosan olyan volt, mint amilyennek Rayna képzelte, sőt talán egy kicsit még jobb ís. Hatalmas férfi volt, magas, impozáns, széles vállakkal; de ennél is jelentősebb, hogy
325
Constance Bennett
Holdfény ének
jelenléte tiszteletet parancsoló volt, és lényét a béke aurája lengte körül, mely mindenkit megigézett. Sötét szeme olvashatatlan volt, kivéve amikor feleségére nézett, mert akkor nem titkolta érzéseit. Libby valóban nagyon szerencsés asszony volt. Case elismételte Raynának, amit a többieknek már elmondott, és biztosította afelől, hogy nem adta fel a reményt. Következő lépése az lesz, hogy a rezervátumtól keletre eső birtokon történt rablásokat kivizsgálja. Majd Raynán volt a sor, hogy beszéljen. Elmondta azt a keveset, amit Skylar korai éveiről tudott. Az információk értékesek voltak Case számára, de már nem volt szüksége több bizonyítékra, hogy Skylar a húga. Szívében megingathatatlanul érezte, ezért inkább Skylar új családjával eltöltött éveire volt kíváncsi. Leültek vacsorázni, de mindannyian, még Lucas és Jenny is túl izgatottak voltak ahhoz, hogy az evésre figyeljenek. Vacsora után Case lefektette a gyerekeket, és amikor zajt hallottak a verandáról, akkor jutott csak eszébe Libbynek délutáni látogatója. Talán Case Fort Apache–ba való visszatérésének híre eljutott a rezervátumba is, és ezért jött ide Fekete Kötél. Kinyitotta az ajtót, és nem lepődött meg, amikor az indiánt látta meg a lépcsőn. – Longstreethez jöttem – mondta Fekete Kötél apacs nyelven. – Hívom máris. – Libby tudta, hogy az indián akkor sem jönne be, ha hívná, ezért nyitva hagyta az ajtót, és felszaladt az emeletre, hogy megmondja Case–nek, látogatója van. Case–t ugyanúgy meglepte Fekete Kötél megjelenése, mint Libbyt. Elnézést kért Raynától, és kisietett a verandára. – Mindig szívesen látunk – mondta az indián harcosnak üdvözlésképpen. Fekete Kötél válasza teljesen más hangnemben szólalt meg. – Nem akartam idejönni.
326
Constance Bennett
Holdfény ének
– Akkor miért vagy mégis itt? – kérdezte Case értetlenül. Nem akart udvariatlan lenni, de Fekete Kötél nem volt sem barátja, sem rokona, és nagyon szeretett volna már visszamenni Libbyhez és különleges vendégükhöz. Még sok mindent szeretett volna megtudni Reggeli Csillagról Rayna Templetontól. Azonban Fekete Kötél mondanivalója bőven kárpótolta a kényelmetlenségéért. – Mit akart? – kérdezte Libby néhány perc múlva, amikor Case visszatért. Case Raynára nézett, és egypillanatnyi hallgatás után így szólt. – Eljött, hogy megmondja, hol van Skylar. 18. fejezet __________________________________________________
A szobában kitört a káosz. Honnan tudott Fekete Kötél Reggeli Csillagról? Hol van Skylar? Mióta tudja? Miért nem ment Crookhoz? Miért... A kérdések össztűzként záporoztak Case fejére, aki azonban a fejét rázta, némán ült és megvárta amíg, a kérdésáradatnak vége szakad. – A rezervátumban mindenki tud Sun Hawkról és a nőről, akit megmentett – szólalt meg, miután mindenki kizárólag csak ráfigyelt. – És azt is tudják, hogy Crook engem küldött a felkutatásukra. – Hol van Skylar? – kérdezte Rayna türelmetlenül. – Fekete Kötél azt mondta, hogy két nappal ezelőtt a Nagoya–völgyön jött keresztül. Nagyon hirtelen lett üres, mintha az, aki ott táborozott, megsejtette volna, hogy valaki jön.
327
Constance Bennett
Holdfény ének
A jelek azt mutatták, hogy egy nő és egy férfi volt. Fekete Kötél próbálta követni őket, de a nyomok eltűntek. – Hol van az a Nagoya–völgy? – kérdezte Rayna. – Messze van innen? – Nem nagyon – felelte Case. – A Fehér–hegységben, a Fort Apache rezervátum fölött. Rayna nem tudott nyugodtan ülni ezután. Agya lázasan zakatolt, és úgy érezte, mintha egy pillanatig karjában tartotta volna Skylart, majd elvesztette volna. – Ha Fekete Kötél elijesztette őket, akkor mostanra már akárhol lehetnek, nem? Az ég szerelmére, miért nem ment Crookhoz azonnal, miután megsejtette, hogy megtalálta őket? Meade felnézett. – Rayna, a Nagoya–völgy a rezervátum területén kívül esik. Ha Fekete Kötél ott járt, nagyon valószínű, hogy engedély nélkül volt kinn a rezervátumból. – Meade–nek igaza van – mondta Case. – Fekete Kötél nem mehetett Crookhoz, mert biztosan megbüntették volna. Szerencsénk van, hogy hozzám egyáltalán eljött. – Mit gondolsz, miért tette? – kérdezte Libby. – Mert félt, hogy a mi embereinket fogják szökött indiánok bújtatásával vádolni, ha valahol a Fehér–hegység közelében megtalálják Sun Hawkot és Skylart. – Van még esély, hogy azon a területen vannak? – kérdezte Rayna reménykedve. – Lehetséges, de még ha nem így lenne, én akkor is a nyomukra bukkannék. – Fekete Kötél nem találta meg a nyomukat – Emlékeztette Rayna, majd csodálkozva nézett körül, amikor mindenki mosolyogni kezdett. – Rayna, Fekete Kötél nem Case Longstreet – mondta Libby békésen. – Case meg fogja találni.
328
Constance Bennett
Holdfény ének
Rayna nem vonta kétségbe Libby megítélését férje képességeiről, mert kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy higgyen bennük, mint ahogy láthatóan mindenki hitt. – Reggel indulsz? – kérdezte Case–től. – Igen. Rayna kihúzta magát, és felkészült a harcra. – Én is veled megyek. Case homlokát ráncolta, miközben végiggondolta. – Ez nem bölcs dolog. Egyedül gyorsabban tudok haladni. – Én nem hátráltatlak – vitázott Rayna. – Lehet, de ha Sun Hawk olyan ügyes volt, hogy észrevette, hogy Fekete Kötél a közelben van, rögtön kereket old, ha a legkisebb jel is arra mutat, hogy követik. – Eggyel több ok arra, hogy én is menjek. Skylar nem ismer téged. Azt fogják hinni, hogy te is ellenség vagy. De ha engem meglát, Skylar tudni fogja, hogy biztonságban van. Ha a helyzet nem lett volna ennyire komoly, Meade elmosolyodott volna. Rayna, amióta sógorával vitatkozni kezdett, egyszer sem mondta azt, hogy „a pokolba” vagy „az ördögbe". – Raynának igaza van, Case. Skylar nem futna el Rayna elől, és azért sem kell aggódnod, hogy hátráltatni fog. Hidd el, én már csak tudom. – Felállt, szembenézett sógorával. – Mindketten veled megyünk. Rayna Meade felé fordult. Nem tudta mire vélni a férfi ajánlatát és azt, hogy megvédte Case–szel szemben. – Nincs rá szükség, Meade. – De én menni akarok. Ott voltam az elejénél, és most már végig veled akarok lenni. Ez így tisztességes, nem gondolod? Olyan furcsán... gyengéden nézett Raynára, hogy az nem bírta a tekintetét. – Lehet, hogy igazad van. Meade ismét Case–re nézett. – Akkor megegyeztünk?
329
Constance Bennett
Holdfény ének
Case tudta, hogy még visszautasíthatja az ajánlatot. Ha más nem, akkor elszökik éjszaka, és őket itt hagyja. Ez mindenesetre leegyszerűsítené a dolgát, és csökkentené a kockázatot, hogy észreveszik. De ekkor megérintette a nyakában lógó medált, és furcsa nyugalom szállta meg. Úgy érezte, mintha szelleme, a sas szólt volna hozzá, és megmondta volna, mit tegyen. – Megegyeztünk – felelte egy fejbólintással. – Együtt indulunk hajnalban. Skylar nagyon sajnálta, hogy el kellett hagyniuk a Nagoya– völgyet. Élete egyik legboldogabb időszaka volt az, amit ott töltöttek. Sun Hawk elég biztonságosnak ítélte a helyet, hogy egy időre ott maradjanak, Skylar pedig épített egy kis kunyhót kettőjüknek. Víz bőségesen volt, és Sun Hawk elegendő vadat tudott elejteni ahhoz, hogy élelmük legyen, és ellássa őket szarvasbőrrel, amire már égető szüksége volt. Türelmesen tanítgatta Skylart, hogy kell lekaparni és kicserzeni a bőrt, hogy aztán mokaszinokat és meleg ruhákat készíthessenek belőle, mely megvédte őket a hegyek őszi hidegétől. Mindketten keményen dolgoztak, de bőven jutott idejük a szórakozásra is. Apró kunyhójukban minden este szerették egymást ugyanolyan szenvedélyesen, mint először, amikor Sun Hawk feleségül vette Skylart. Sun Hawk mindennap valami olyan aprósággal bizonyította be szerelmét, amiről Skylar eddig nem is hitte, hogy fontos. Bár a férfi megpróbálta eltitkolni előle jövőjük miatt érzett aggodalmát, Skylar tudta, hogy sokat gondol rá. Furcsa módon Skylart az jobban aggasztotta, hogy Sun Hawkot zavarta a Templeton család iránt érzett szeretete. Azonnal megérezte, amikor Skylar Raynára vagy szüleire gondolt. Mindig szomorúságot látott meg szemében, ami nagyon feldühítette – legalábbis Skylar először így gondolta.
330
Constance Bennett
Holdfény ének
Egy kis időbe telt, amíg rájött, hogy amit Sun Hawk érez, az nem düh, hanem félelem. A férfi annyira szerette volna, hogy Skylar szíve csak vele legyen, és sehol máshol, mert félt, hogy egyszer elveszíti, hogy a fehérek világa, ahol felnőtt, egyszer elveszi tőle. Skylar megpróbálta meggyőzni arról, hogy ez nem fordulhat elő, mert az ő helye most már mellette van, de érezte, hogy nem tudta eloszlatni a férfi kétségeit. Egyik nap a másikba folyt, így az idő elvesztette jelentőségét Skylar számára. A rezervátumban gondosan számolta a napokat, mindennap lapozott egyet képzeletbeli naptárján, mert visszaszámlált addig a napig, amikor majd visszatérhet Rancho Verdébe. Most azonban nem volt más dolga, csak az, hogy életben maradjon, és megtanulja, milyen egy jó apacs feleség. Jövője nem volt, a múlt pedig csak egy emlék lett, ami minden nappal egyre halványult. Csak a jelen maradt számára, és mindennap élvezte azokat az apró örömöket, amiket Sun Hawk hozott az életébe. Azonban tudta, hogy ez az idill nem tarthat örökké. Nehéz idők vártak rájuk. A tél vészesen közelgett, és miután leesett az első hó, már nem maradhattak a hegyekben. Nemsokára vagy fel kell adniuk magukat, vagy Geronimó–hoz csatlakozni a Sierra Madrében. Egyik megoldás sem tartogatott sok jót, és Skylar elhatározta, hogy egyelőre nem gondol rájuk. Inkább emlékezetébe vésett minden értékes pillanatot, amit Sun Hawkkal töltött, mert tudta, ha egyszer vége szakad a boldog, békés időknek, talán soha nem jönnek el újra. Ezért sajnálta annyira, hogy el kellett hagyniuk a Nagoya– völgyet. Amikor Sun Hawk észrevette a hegyekben vadászó fehér–hegységbeli indián harcost, felszedték a táborukat, és nyom nélkül eltűntek. De amíg eddig észak felé mentek, Sun Hawk ezúttal délnek vette az irányt. A harcos követni próbálta őket, de ők gondosan ügyeltek arra, hogy ne hagyjanak nyomot;
331
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk türelmes tanítgatásának köszönhetően Skylar ezt nagyon jól megtanulta. Két napig mentek, majd letáboroztak, de Skylar tudta, nem maradnak ott soká. Egyáltalán nem volt biztos, hogy a harcos, aki észrevette őket, magában tartja az információt, és ha egy helyben maradnának, akkor nagyobb lenne az esély, hogy felfedezik őket. Minden este, bárhol is voltak, Sun Hawk gondosan felderítette a terepet, mielőtt lefeküdtek. Aznap este tovább maradt távol, mint máskor, és amikor visszatért, Skylar aggodalmasan nézett rá. Néha nagyon nehéz volt megfejtenie arckifejezését, és a nő sokszor nem is tudta biztosan, hogy a férfi mire gondol. –Valami baj van, szerelmem? – kérdezte, amikor Sun Hawk leült mellé. – Eloltsam a tüzet? – Skylar remélte, hogy nem mond igent. Mióta elhagyták a Nagoyát, most gyújtottak először tüzet, és az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Sun Hawk megrázta a fejét. – Nem, nincs itt senki. Biztonságban vagyunk ma éjjel. – Akkor miért vagy olyan komoly? Sun Hawk ránézett, majd a tűzbe fordította a tekintetét, és tudta, hogy Skylar nem fog egyetérteni a döntésével. – A holnapra gondoltam. – Továbbmegyünk? – Nem. Skylar türelmesen sóhajtott, és kezébe fogta a férfi arcát, amivel kényszerítette, hogy ránézzen. – Akkor mi a baj? Ha nem osztod meg velem a gondolataidat, megijedek. Sun Hawk karjába vonta Skylart, ő pedig mellkasára hajtotta a fejét. – Van egy birtok messze nyugatra. Holnap odamegyek, és ha besötétedik, két lovat elveszek. Miután visszatérek, lovon folytatjuk utunkat dél felé.
332
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar magától is tudta, hogy ez mit jelent. – Csatlakozunk Geronimóhoz – mondta halkan. Sun Hawk egy ideig hallgatott, és amikor végül megszólalt, hangjából sajnálkozás hallatszott. – Nincs más választásunk. Ne haragudj. Skylar felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. – Amikor feleségül vettél, megígérted, hogy mindent megteszel, hogy biztonságban tarthass. Ha te úgy gondolod, hogy ez a legjobb megoldás, én követlek, bárhová is mész. Sun Hawknak nagyon jólestek ezek a szavak. Skylar szemébe nézett, majd szívébe zárta mindazt a szerelmet, amit benne látott. Skylar mosolyogva fogadta az élet nehézségeit. Amikor férje magára hagyta, nem panaszkodott. A legegyszerűbb dolgokban is örömöt talált, és olyan boldogságot nyújtott neki, amilyet még soha nem érzett. Sun Hawk, ha tehette volna, az egész földet becsomagolta volna, és Skylarnak ajándékozta volna. Természetesen ezt nem tehette meg. Az a föld, amely egykor az indiánoké volt, ma már nem volt több, mint néhány szánalmas kis darab, és még ezeket sem tudta kedvesének adni. Tudta, mi vár rájuk, és ez megrémítette. De mégsem annyira, mint az a gondolat, hogy elveszítheti Skylart. Ha az egyetlen mód, hogy megtartsa, az volt, hogy Geronimo harcához csatlakoznak, akkor ő mindent megtesz, amit kell, és imádkozik, hogy szerelme bocsásson meg neki érte. Rayna az elhagyott táborhely közepén állt, a szánalmas kis kunyhót és az előtte lévő tűz kihűlt hamuját nézte. Egyik fele elveszettnek és végtelenül magányosnak érezte magát, amint elképzelte, hogy Skylar ilyen elszigeteltségben él, másik fele azonban közelebb érezte magát testvéréhez, mint valaha is az utóbbi hónapokban. Nem volt rá bizonyíték, hogy a két apacs,
333
Constance Bennett
Holdfény ének
akik itt táboroztak, valóban Skylar és Sun Hawk, de Rayna olyan biztos volt benne, mint Case tegnap este Fekete Kötél látogatása után. Ma hajnalban indultak útnak Eagle Creekből, és keményen hajtották a lovakat, hogy egy nap alatt elérjék a Nagoya– völgyet. Amikor egy órával ezelőtt megérkeztek, Case nagyon rövid idő alatt megvizsgálta a közvetlen környezetet, majd otthagyta Meade–et és Raynát, hogy verjenek tábort. Ő ezalatt kihasználta a még meglévő fényt, hogy nyomok után kutasson, melyeket Fekete Kötél elvesztett. – Jól vagy, Rayna? – kérdezte Meade, miközben egy újabb adag tűzifát dobott a már eddig összegyűjtött halomra. Meade hangja kizökkentette Raynát álmodozásából, és a férfi felé fordult, aki megint azzal a furcsa, gyengéd tekintetével nézte őt, amit Rayna még mindig nem tudott mire vélni. Úgy tűnt, mintha valami nyomná a lelkét, amit nem tud kimondani. Ez a szokatlan váltás a harcias magatartásról erre az újra, nyugtalanította Raynát, mert nem tudta, hogy mit várjon a férfitól. Természetesen ebben nem volt semmi szokatlan. – Jól vagyok – felelte. – Elláttam és megitattam a lovakat, aztán... – hangja elfogyott, ahogy ismét a kis kunyhó felé nézett. – Megpróbáltad elképzelni Skylart ezen a helyen? Rayna bólintott. – Butaság, ugye? – Egyáltalán nem. Én is ugyanezt csináltam. Találtam néhány apró lábnyomot a dombon, és szinte láttam, ahogy Skylar előttem megy. Képzelem, te milyen élénken láthatod. Meade Sun Hawk tüzének maradványa mellé guggolt, és elkezdett újat gyújtani. – Elég sokáig maradhattak itt – jegyezte meg Rayna, és lehajolt ő is, hogy segítsen. – Egy hétig vagy még tovább – felelte Meade.
334
Constance Bennett
Holdfény ének
Rövid csend telepedett közéjük, majd Rayna megkérdezte. – Észrevetted, hogy csak egy kunyhó van? Meade abbahagyta a tűzgyújtást, és a nőre nézett. – Igen. – És semmi jel nem mutat arra, hogy valamelyikük kint aludt volna. Gondolod, hogy... – képtelen volt megkérdezni azt, ami már azóta foglalkoztatta, amióta először meghallotta, hogy Skylart megszöktették. Meade azonban tudta, mire gondol. – Ellentétben azzal, amit a keleti parton írnak az újságok, az apacsok körében szinte ismeretlen fogalom a megerőszakolás. Ha... együtt aludtak, biztosan nem azért, mert Sun Hawk kényszerítette Skylart. Raynának jólesett a megnyugtatás. – Remélem, igazad van. – Case szerint a barátod, Gatana azt hiszi, hogy Skylar szerelmes Sun Hawkba – Emlékeztette őt Meade. – Tudom – felelte Rayna, és zavartan megrázta a fejét. – Mégis, alig tudom elhinni. Sun Hawk nagyon bátor és ügyes harcos, de mégiscsak egy... – hirtelen rádöbbent, milyen bigott gondolatai vannak, és nem folytatta. – Apacs? – kérdezte Meade. Amikor Rayna bólintott, így szólt. – Én is hasonlóképpen éreztem, amikor Libby beleszeretett Case–be. – Igen, de Case élete nagy részét Jedidiahhal töltötte. Magad mondtad, hogy művelt volt, és úri modorú. Sun Hawk azonban minden jó tulajdonsága ellenére csak az apacsok életformáját ismeri. Meade megértette, hogy mi okozza Rayna zavarát, de éppen most döbbent rá ő is, hogy a szerelem nem mindig a logika törvényei szerint működik. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem szerethetett bele. A szerelem olyan dolog, ami felett mi, halandók nem rendelkezhetünk. Mi? Hát Meade magát is azok közé az emberek közé sorolja, akik szerelembe estek? Rayna nagyon szerette volna ezt
335
Constance Bennett
Holdfény ének
megkérdezni, de nem merte. És a férfin látszott, nem is akar többet mondani a dologról. Visszatért a tűzrakáshoz, Rayna pedig kezdte előszedegetni az élelmiszereket a táskából. Elment a patakhoz, hogy megtöltse vízzel a kávéskannát. Mire visszatért, a tűz már égett. Elkészítette a kávét, és feltette melegedni az edényt a tűz köré rakott kövekre, majd egy serpenyőbe sózott disznóhúst tett. – Még meg sem köszöntem neked, amiért meggyőzted Case– t, hogy én is jöhessek – mondta Rayna halkan. – Jobban esik, mint gondolnád. Meade pajkosan elmosolyodott. – Csak meg akartam kímélni a sógoromat a dühkitörésedtől. Rayna élesen ránézett, de hirtelen rájött, hogy a férfi csak ugratja. Már régóta nem tréfálkoztak a temperamentumán. – Nem tettem volna benne olyan nagy kárt – nyugtatta meg Meade–et. – Néhány törött csont, egy–két vágás, horzsolások... Meade felnevetett, de hirtelen elnémult, mert rabul ejtette a nő sóvárgó mosolya. – Mindig ezt kellene csinálnunk, Rayna – mondta. Rayna még zavartabban, kérdőn oldalra hajtotta a fejét. – Mit? – Megnevettetni egymást. Nagyon jól csináljuk. – De elképzelhetetlenül dühössé is tudjuk egymás tenni – emlékeztette a nő, mert megrémült, hogy valami elszakíthatja azt a vékony szálat, ami összetartja ezt a pillanatot. – Tudom. De én inkább vállalnám a veszekedéseket, mint hogy a mosolyok nélkül kelljen élnem. – Meade... Valahonnan Rayna mögül zaj hallatszott, ami Case visszatérését jelezte, és a szál elszakadt. Mindketten hirtelen felugrottak, és a sötétbe bámultak. Egy pillanattal később megjelent Case.
336
Constance Bennett
Holdfény ének
– Megtaláltad a nyomukat? – kérdezte Rayna izgatottan, miután visszatért a valóságba. Nem azért volt itt, hogy Meade– del flörtöljön, hanem azért, hogy a húgát megtalálja. – Ugyanazt találtam, amit Fekete Kötél, dél felé vezető nyomokat, de ahogy ő is, én is elvesztettem – felelte Case, és a tűz mellé guggolt. – Sun Hawk nagyon ügyes. – Most mi lesz? – kérdezte Meade. – Holnap elmegyünk littlefieldbe. Rayna gyűlölte, hogy nem ismeri az országnak ezt a részét. – Az hol van? – Ez az egyetlen birtok harmincmérföldes körzetben. – Csak nem gondolod, hogy Sun Hawk egy birtokra viszi Skylart? – kérdezte Rayna csodálkozva. – Nem, de ha én Sun Hawknak lennék, úgy gondolnám, hogy elég volt a gyaloglásból. Littlefieldben tudnak lovat szerezni. Rayna erre nem gondolt. Felvonta a szemöldökét. – Ha Sun Hawk támadta meg a rezervátumtól keletre eső birtokokat is, miért nem szerzett már akkor lovakat? Miért gyalogoltak olyan sokáig? Ezúttal Meade válaszolt. – Mert a lovak nyomát sokkal könnyebb követni, és gyakran több bajt is okoznak, mint amennyi a hasznuk. – Mert etetni és itatni kell őket? – kérdezte Rayna. – Igen, és mert egy birtokos inkább ered egy lótolvaj után, mint az után, aki csak élelmiszert és más apró holmit vitt el. Case egyetértett vele. – Sun Hawk eddig nagyon óvatos volt, nem csinált semmit, ami felhívhatta volna rájuk a figyelmet. Rayna homlokát ráncolta. – És ezután? – Jön a tél – felelte Case. – Délre kell menniük. Már egy hónap telt el azóta, hogy Haggartytól megszöktek, és Sun Hawk már majdnem biztos benne, hogy felhagytak a keresésükkel.
337
Constance Bennett
Holdfény ének
Lovakat szerez, hogy könnyebben haladjanak, és hogy ne üres kézzel álljanak Geronimo elé. De Rayna nem ezt akarta hallani. – Miért menne Gerominóhoz? Sun Hawk apja nem mondta neked, hogy a fia nem kedveli Geronimót? Case látta, mennyire felbosszantotta Raynát a hír, de nem akart hazudni. Ha mindaz igaz, amit Libby Raynáról mondott, akkor el tudja viselni az igazságot. – Az nem számít, Rayna. Sun Hawk nem maradhat a hegyekben, miután leesett a hó, és a környező völgyben nagyon sok birtok van. Geronimo erődje a Sierra Madrében az utolsó biztonságos hely minden apacsnak, aki megszökött a rezervátumból. – Biztonságos? – kérdezte Rayna levegő után kapkodva. – A mexikói kormány, a polgári bizottságok és Crook mellett, aki csak az engedélyre vár, hogy lecsaphasson rájuk! Geronimo embereinek semmi esélyük sincs. Hogy mondhatod erre, hogy biztonságos? – Csak nézőpont kérdése – felelte Case higgadtan. – Úgy érted, hogy Geronimo a legkisebb rossz a sok rossz közül? – Igen. – Akkor most mit csinálunk? Case a serpenyő disznóhúsra mutatott, ami a tűz mellett pihent. – Eszünk, alszunk, holnap pedig keményen vágtatunk, hogy megtaláljuk a nyomukat Littlefieldben. – Olyan egyszerűnek hangzik így, ahogy mondod – mondta Rayna, akit nagyon bosszantott a férfi nyugodt magabiztossága. Case felemelte a serpenyőt, és a tűz fölé tartotta. – Az is. Mindazok ellenére, amit Case Longstreet nyomkövetői tehetségéről és az őt vezérlő szellemekről hallott, Raynának kétségei voltak afelől, hogy helyes az, ha most egyenesen a Littlefield–birtokra mennek. Az tény, hogy a Nagoya–völgyből
338
Constance Bennett
Holdfény ének
a nyomok valóban délre vezettek, de lehet, hogy ez csak megtévesztés – Egy ideig délre mehettek, majd eltüntették nyomaikat, és ismét észak felé fordultak, fel a hegyekbe. És az sem volt biztos, hogy Sun Hawk tudott arról a birtokról, ahova Case vezette őket. Ha Case–nek lettek is volna ilyenfajta kétségei, anélkül vetette el őket, hogy Meade–del és Raynával megbeszélte volna. Rendíthetetlenül hitt benne, hogy Sun Hawk végül elmegy Littlefieldbe, és Raynának nem volt más választása, mint bízni Case–ben. Ha minden úgy volt, ahogy Case gondolta, akkor elég előnye volt a tervüknek. Ők három nappal azután indultak útnak, mint ahogy Sun Hawk és Skylar elhagyta a Nagoya–völgyet. De a menekülők gyalog voltak, és nem volt más választásuk, csak a hegyekbe menni, máskülönben megkockáztatták, hogy megtalálják őket. Case csoportjának azonban nem kellett ettől tartania. Könnyebb útvonalon is mehettek, és háromszor olyan gyorsan tudtak haladni, mint Sun Hawk és Skylar. Minden szkepticizmusa ellenére Rayna remélte, hogy Case– nek igaza van, és mire elérték a birtokot, abba a hitbe ringatta magát, hogy Sun Hawk előtt érkeznek. Elég lenne egy egyszerű csapda, hogy tőrbe csalják, aztán elvezetné őket Skylarhoz, aki őt várja nem túl nagy, de biztonságos távolságra a birtoktól. Pompás kitaláció volt, de semmi több annál. Amikor odaértek a birtokra, Hugh Littlefield a verandán állt, és puskával a kezében várta őket. Addig nem engedte le a fegyvert, amíg fel nem ismerte Case–t, de még akkor sem mutatta magát túlságosan vendégszeretőnek. Úgy tűnt, kirabolták. Előző éjjel egy nagy csapat portyázó apacs megtámadta a birtokot, és elvitték az összes lovát. Hihetőbb lett volna a története, ha Rayna nem tudja, hogy csak egyetlen harcos volt a támadó, és ha nem lát meg négy
339
Constance Bennett
Holdfény ének
lovat a ház mellett, a karámban. Amikor kíváncsian odanézett, Littlefield kicsit helyesbített, és bevallotta, hogy csak három lovat vittek el. A többiek éppen most szaladtak el, és „Kutya nehéz lesz őket visszaterelni!”, kiáltotta álszentül. Amikor elmentek a birtokról, Case nem tűnt sem meglepettnek, sem csalódottnak. Pontosan az történt, amit várt és amit remélt. Most már friss nyomot kell követniük, és alig egy nappal vannak lemaradva Sun Hawk és Skylar mögött. Egy órával azután, hogy elhagyták Littlefieldet, Case megtalálta a nyomokat annak ellenére, hogy Sun Hawk megpróbálta elrejteni őket. Szürkületkor egy frissen elhagyott tábor maradványaihoz vezette őket, és ekkorra Rayna minden kételkedése Case nyomkövetői tehetségében úgy elillant, mint egy vízcsepp a sivatagban. Azon az éjszakán, hónapok óta először, Rayna nyugodtan aludt, mert tudta, nemsokára együtt lesz Skylarral.
340
Constance Bennett
Holdfény ének
19. fejezet ______________________________________________ Először csak ösztöne súgta meg Sun Hawknak, hogy követik. Amikor az érzés csak nem múlt el, megállt és keresett egy biztonságos helyet, ahová elbújtathatta Skylart. Felmászott egy hegyfokra, hogy belássa azt a területet, amin éppen most jöttek keresztül, és várt. Két napja szerezte a lovakat, és jó irányban haladtak a hegyeken át, annak ellenére, hogy elővigyázatosságból elfedte a nyomokat, de nem volt elég alapos. A távolban végül megpillantott három vagy négy lovast, bár még messze voltak ahhoz, hogy tisztán lássa őket. Alig fél nappal voltak csak mögöttük. Meglehet, hogy csak utazók vagy rezervátumbeli apacsok, akik nyugatra mentek vadászni, de Sun Hawk nem becsülte le a veszélyt, amit jelentettek. Amikor visszatért, Skylar rögtön tudta, hogy valami baj van. – Mit láttál, szerelmem? – Letáborozhatunk itt, de tüzet nem gyújthatunk – mondta neki. – Sajnálom. Skylar harcolt a rémülete ellen. – A birtokról követ valaki, ahonnan a lovakat vetted el? – Lehet, de az is lehet, hogy csak egy csapat vadász. Nem esküszöm meg rá, hogy minket követnek, de meg kell néznem. – Hányan vannak? – Hárman vagy négyen. Még túl messze vannak ahhoz, hogy biztos legyek benne. Vissza kell mennem, hogy megnézzem őket. Már korábban is magára hagyta Skylart, és ő mindig tudta, hogy amilyen biztos az, hogy holnap feljön a nap, olyan biztos
341
Constance Bennett
Holdfény ének
az is, hogy Sun Hawk visszatér hozzá. Most azonban valami megváltozott. Valami furcsa félelmet érzett a gyomrában, ami nem múlt el. – Légy óvatos! – könyörgött, bár tudta, felesleges kérés volt. – Jövök, ahogy tudok, drágám. – Sun Hawk egy hosszú pillanatig feleségét nézte, gondolatban megérintette az arcát, megölelte, majd elment. Mire leszállt az éj, és Skylar nyugtalan álomba merült, Sun Hawk még mindig nem tért vissza. Nem ez volt az első ilyen eset, hogy ilyen hosszan távol maradt, de mióta a katonáktól megmentette, Skylar először érezte, hogy igazán fél. Sun Hawk egy hegycsúcs tetejéről figyelte a furcsa társaságot, akik lent a völgyben vertek tábort. Hárman voltak, és Sun Hawk már biztos volt, hogy az ő nyomukat követik. Látta, hogy jelek után kutatnak, és amikor letáboroztak, nem gyújtottak tüzet, pedig dermesztő hideg volt. Ez csak egyet jelenthetett: nem akarták, hogy észrevegyék őket. Sun Hawk nem tudta, kik voltak, és miért keresték őt és Skylart. Mielőtt ellopta volna a lovakat, gondosan megvizsgálta a birtokot és az ott lakókat, de nem látott mást, csak egy idős tulajdonost és a feleségét. A három személy egyike sem volt a farmon, ebben biztos volt, és amúgy is nagyon különösen viselkedtek. A két magas közül az egyik katonai sapkát és nehéz köpenyt viselt, de nem tűnt úgy, mintha a vezérük lett volna, a másik az előző kettőnél alacsonyabb, pedig egy súlyos vászonkabátba burkolózott, fején világos színű kalappal. Láthatóan nem volt katona. Azonban Sun Hawkot legjobban a harmadik személy foglalkoztatta, mivel a férfi nyilvánvalóan egy apacs volt. Mégis
342
Constance Bennett
Holdfény ének
valamilyen oknál fogva ő volt a csapat vezére. A többiek gyakran néztek rá, és azt csinálták, amit ő mondott. Két fehér ember – az egyik ráadásul katona – Egy apacstól elfogad utasításokat? Sun Hawk nem tudta elképzelni, de hinnie kellett a szemének. Addig figyelte őket, amíg elég világos volt ahhoz, hogy többet tudjon meg róluk, majd azt fontolgatta, lemenjen–e a táborukba, hogy még közelebbről is megvizsgálhassa őket. Ha mindhárman fehérek lettek volna, megtette volna, de az apacs miatt meggondolta magát. Nagyon ügyes nyomkövető volt, máskülönben nem tudta volna követni Sun Hawk nyomát. Amíg meg nem bizonyosodott az ellenkezőjéről, feltételeznie kellett, hogy ellenfele más területen is ilyen ügyes. Tudta, hogy nagy a kockázata annak, hogy felfedezik, ezért visszament a lovához, amit elég messze hagyott, majd elindult vissza Skylarhoz. A nő aludt, amikor megérkezett, de ő nem ébresztette fel. Minden erejére szüksége lesz ahhoz, ami előttük áll. Takarókba csavarta magát, lefeküdt mellé, és aludni próbált. Néhány órával később, még jóval hajnal előtt felkelt, és felébresztette Skylart is. Karjába zárta, miközben elmondta neki, mit látott, aztán elkezdődött menekülésük leghosszabb napja. Hajnalig csak vezették a lovakat, és akkora utat tettek meg, amekkorát csak bírtak, hajnalban azonban felültek a lovakra, és attól fogva már gyorsan haladtak. Sun Hawk a legkönnyebb utat választotta, és nem vesztegette az időt azzal, hogy eltüntesse a nyomokat, a gyorsaság volt az, ami számított, ezért csak akkor álltak meg, amikor a lovaknak pihenniük kellett. Késő délután a három alak még mindig a nyomukban volt. – Ma éjjel nem állunk meg – mondta Sun Hawk Skylarnak, amikor napnyugtakor megálltak megetetni és megitatni a lovakat. – Az apacs, aki vezeti őket, túl ügyes, és jobban ismeri
343
Constance Bennett
Holdfény ének
ezt a vidéket, mint én. Az éjszaka nagy része alatt vezetnünk kell a lovakat, de csak akkor szabadulhatunk meg tőlük, ha akkor is megyünk, amikor ők alszanak. – Akkor ma éjjel menni fogunk – mondta Skylar nyugodtan, és letérdelt a csörgedező patak mellé, hogy igyon. Sun Hawk is letérdelt mellé. – Képes vagy rá? Nagyon nehéz lesz, és már így is fáradt vagy. Skylar szeme megtelt szerelemmel, amikor férjére nézett, és arcát a kezébe fogta. A saját életét nem féltette, de ha történik valami ezzel a férfival, ő nem akar tovább élni. – Szeretlek – mondta neki hangjában furcsa sietséggel. – És a szerelmed mindkettőnket erőssé tesz. Akár örökké menni fogok, ha ezt kéred tőlem. Sun Hawk a karjába zárta, és olyan szorosan ölelte át, ahogy csak merte. Nem volt jó, ha egy harcos félelmet érzett, mert ez az érzés kizárta a megfontolást, és könnyelművé tette az embert. A félelmen uralkodni kellett, meg kellett fékezni, és elzárni oda, ahol nem okozhatott semmi kárt. De amikor Sun Hawk Skylar szívverését hallgatta, és arra gondolt, hogy soha többé nem érezheti ezt az örömöt, megrémült. Jobban, mint valaha életében. – Ott letáborozhatunk – mondta Case Meade–nek és Raynának, amikor megálltak annál a pataknál, amin Sun Hawk és Skylar néhány órája kelt át. Case leszállt a lóról, megvizsgálta a talajt, és megtalálta a helyet, ahol a lovaik legeltek, a patakparton pedig azt, ahol letérdeltek, hogy igyanak. Case–t nagyon nyugtalanította, hogy Sun Hawk már nem tüntette el a nyomokat. Rayna kelletlenül leszállt, és megitatta a lovát. Bár nagyon kifáradt a hosszú lovaglástól, gyűlölte a gondolatot, hogy meg kell állniuk. Case–nek azonban igaza volt, hamarosan túl sötét
344
Constance Bennett
Holdfény ének
lesz ahhoz, hogy lássák a nyomokat, és a kis kanyon, ahol éppen voltak, alkalmas helynek látszott a táborverésre. – Nem kerülhetünk hozzájuk közelebb, ugye? – kérdezte Meade Case–től, miután az visszatért a pataktól. – Nagyon kicsit, de ez várható is volt – felelte. – Sun Hawk már tudja, hogy követjük, és a rejtőzködést feladta a gyorsaság kedvéért. Ha így folytatjuk, akkor az győz, akinek később fáradnak ki a lovai. – Akkor most mit fogunk csinálni? – kérdezte Rayna, miközben hátát hátrafeszítette, és sajgó izmait dörzsölte. – „Mi” semmit – válaszolta Case rejtélyesen, mire Rayna felvonta a szemöldökét. – Ez meg mit jelent? Case mély lélegzetet vett, és felkészült a harcra. Az elmúlt néhány nap során tisztelni kezdte Raynát, még nehéz természetét és vasakaratát is. – Meade és te itt maradtok ma éjszakára. Én előremegyek. Rayna makacsul megrázta a fejét. – Nem. Ha te mész, mi is megyünk. – Sajnálom, Rayna. Nem akarlak megbántani az őszinteségemmel, de soha nem tudom utolérni Sun Hawkot és Reggeli Csillagot, ha ti is velem vagytok. Rayna már éppen tiltakozni akart, de Meade megelőzte. – Ugye, ma éjszaka nem állnak meg? – Sun Hawk helyében én nem tenném. Raynának nem kellett megmagyarázni, anélkül is tudta, hogy azért nehéz nyomára bukkanni és utolérni az apacsokat, mert olyan félelmetesen kitartóak, és képesek éjjel–nappal menni. De Skylar nem szokott hozzá ekkora megterheléshez, amire Rayna a maga nyers modorával emlékeztette is Case–t. – Tudom – felelte Case türelmesen. – De mi veszélyt jelentünk a számukra, ezért Reggeli Csillag meg fog tenni
345
Constance Bennett
Holdfény ének
mindent, hogy elmenekülhessenek. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egész éjszaka úton kell lenniük. Rayna nem tudta, mi bosszantja jobban, az, hogy Case mindig olyan halálosan nyugodt, vagy az, hogy Skylart Reggeli Csillagnak hívja. Olyan nehéz volt úgy néznie rá, mint Skylar bátyjára. – Annál inkább mennem kell – makacskodott –, ha Skylar engem meglát... Case a fejét rázta. – Rayna, Sun Hawk nem fog olyan közel engedni minket. Hacsak nem ütünk rajtuk teljesen váratlanul, Skylart elrejti, és harcolni fog ellenünk. De nem akarjuk sarokba szorítani. Rayna tudta, hogy a férfinak igaza van, de nem tudta elviselni a gondolatot, hogy hátra maradjon. Ahogy ott állt tétován, és próbálta elfojtani magában az ösztönt, hogy folytassa a keresést, Meade odalépett hozzá, kezét a nő vállára tette, és maga felé fordította. – Bízz benne, Rayna – mondta szelíden. – Minden másban igaza volt eddig. Nem parancsolta meg neki, hogy hagyja abba a veszekedést, éppen csak azokat a megnyugtató szavakat mondta, amikre a nőnek szüksége volt ahhoz, hogy elengedje Case–t. Raynából elszállt minden harci szellem, helyébe halálos fáradtság lépett. Bólintott és odafordult Case–hez. – Jól van. Menj előre, mi majd követjük a nyomodat holnap. – Köszönöm, Rayna. – Case megkereste a lovát, és néhány pillanat múlva már ott sem volt. Rayna némán állt, figyelte, ahogy elmegy. Meade is némán állt, de ő Raynát figyelte. – Remélem, nem forgatsz a fejedben olyan ostobaságot, hogy éjszaka titokban utánaeredsz. Rayna valahol a lelke mélyén talált egy fáradt mosolyt, amit Meade–nek is megmutatott. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de nem vagyok ilyen meggondolatlan. Én nem
346
Constance Bennett
Holdfény ének
tudok holdvilágnál nyomot olvasni, mint Case, ráadásul semmit sem tudok erről a vidékről. Egy órán belül eltévednék. – Istenem, azt hiszem, még van számodra remény. Meade pajkos mosolya láttán Rayna érezte, hogy elveszett. Ha szigorú lett volna vele, vagy nyers, akkor talán lett volna ereje, hogy harcoljon ellene, de kedvessége teljesen lefegyverezte, még a könnyeit féken tartó gátat is lerombolta. A férfi arcát vizsgálta, és a maradék büszkesége is odalett. – Szükségem van rád, Meade! – mondta lágyan. Ez volt az egyetlen dolog, amiről Meade azt hitte, Rayna soha nem fogja mondani, mégis erre volt a legnagyobb szüksége. – Itt vagyok – felelte, és a karjába zárta a nőt. Sokáig úgy álltak, egymást átölelve, miközben erőt merítettek a másikból, reményeiket felélesztették, és félelmeiket lecsendesítették. Nem szenvedélyes ölelés volt ez, de miután végül szétváltak, hogy a táborépítéshez lássanak, mindketten tudták, hogy valami megváltozott közöttük. Case–nek már nem volt szüksége arra, hogy Sun Hawk és Reggeli Csillag nyomát kövesse. A szökevények a hegységből kivezető legkönnyebb utat választották, amit Case–nek ugyanolyan könnyű volt követni. Húsz éve a sas vezérelte útjain. Ez vezette el Gatóhoz, aki megölte a szüleit, és ez adta vissza neki a nyakláncot, amit Gato rabolt el az anyjától. A sas figyelmeztette a veszélyre, és látomásokat mutatott neki, amik mindig valósággá váltak. Még Libbyt, a legnagyobb ajándékot is ő adta. Most pedig Reggeli Csillaghoz vezette, és Case még sohasem látta tisztábban az utat, mint ezen az éjszakán. Ha Case–nek igaza volt, márpedig Meade nem látott okot a kételkedésre, végre biztonságban tüzet gyújthattak. Az utóbbi
347
Constance Bennett
Holdfény ének
néhány nap alatt egyszer sem tehették. Annak ellenére, hogy egyre kijjebb kerültek a magas hegyek közül, az idő még itt is dermesztően hideg volt. Mivel Case nem volt velük, Meade és Rayna a jól bevált szokást követték, amit Holbrook és Fort Apache közötti út során alakítottak ki. Meade fát gyűjtött, mialatt Rayna kipakolta a főzéshez szükséges dolgokat, és amíg Meade főzött, addig ő ellátta a lovakat. Egymással szemben ültek a tűz körül, és alig beszéltek evés közben, furcsán megnyugtatta őket a csend. Meade tudta, Rayna mire gondol, és kívánta, bárcsak többet is tehetett volna érte annál, hogy csak az elcsépelt szavakat ismételgette. – Meg fogja találni – mondta ezúttal is magabiztosan. Rayna elfordította tekintetét a kis kék lángról, amit a tűz közepén nézett, majd felpillantott. – Tudom. – Akkor miért vagy olyan bánatos? Rayna megvonta a vállát. – Mert már olyan sokszor hagytam magam abba a hitbe ringatni, hogy véget ér ez az egész. Elhittem, amikor először találkoztam Whitlock tábornokkal, és később, amikor Crookkal beszéltem. Szerettem volna, ha Case Skylarral együtt érkezik Eagle Creekbe. Amikor elértük a Littlefield–birtokot, szinte tudtam, hogy már nem tarthat sokáig – megrázta a fejét. – Félek újra hinni benne, Meade. És egyáltalán nagyon félek. Meade egy pillanatig mélyen a szemébe nézett. – Segít valamit, ha megmondom, mennyire szeretlek? A szavak hallatán Raynának elállt a lélegzete. Tudta, hogy meg kellene lepődnie, vagy megdöbbennie, de legalábbis egy kicsit bizalmatlankodnia. Egyiket sem érezte, mert amikor az előbb a férfi a karjába zárta, már tudta, hogy szereti. – Mikor jöttél rá? – kérdezte Meade–től csendesen. A férfi gyengéden és várakozóan Raynára mosolygott.
348
Constance Bennett
Holdfény ének
– Mikor tudtam már, vagy mikor vallottam be magamnak? – Mindkettő. – Azt hiszem, valahol mélyen belül már akkor tudtam, amikor együtt ültünk azon az éjszakán Rancho Verdén. Lejöttél a lépcsőn, fehér köpeny volt rajtad, a hajad pedig úgy omlott le a válladra, mint egy angyal glóriája. Olyan sebezhetőnek tűntél akkor, de egyáltalán nem voltál legyőzött. És nagyon büszke voltál, nem engedted, hogy egy idegen sírni lásson – bólintott, ahogy visszaidézte ezt az emléket. – Igen, egészen biztos vagyok benne. Akkor szerettem beléd. De magamnak csak néhány nappal ezelőtt vallottam be. Rayna is emlékezett arra az éjszakára Rancho Verdében, és arra is, hogyan próbálta őt megvigasztalni a férfi. – Azt hiszem, irigyellek téged, – Miért? – Mert te fel tudod idézni azt a bizonyos pillanatot, amikor belém szerettél. Én egyszer csak rádöbbentem, hogy szeretlek. Meade szíve olyan hangosat dobbant, mely már szinte fájt. – Hát szeretsz? Rayna olyan mélyen nézett Meade szemébe, mint az előbb a tűzbe, ahol azonban nem a választ kereste, hanem a szívét adta ki. – Jobban, mint valaha is képzeltem volna. – Szeretsz annyira, hogy a feleségem légy? – Meade a lélegzetét is visszatartotta, miközben a válaszra várt. Rayna oldalra hajtotta a fejét. – Nem változom meg azért, mert szeretlek, Meade – figyelmeztette őt. – Remélem is. Üres lenne a világ egy Rayna Templeton Ashford nélkül, aki időnként itt–ott felkavarja a dolgokat. – Rayna Templeton Ashford... – suttogta Rayna és csodálatos melegség öntötte el. Egy szó, és már Mrs. Meade Ashford lett. Feleségül megy hozzá, családot alapítanak. Egyik sem szerepelt
349
Constance Bennett
Holdfény ének
a jövőről szőtt terveiben, de ezután nem tudott ennél csodálatosabbat elképzelni. Nem tudta elviselni a távolságot, ami elválasztotta kettőjüket, ezért megkerülte a tüzet, és Meade ölébe bújt, mintha egész életében csak ezt csinálta volna. – Feleségül megyek hozzád, ha egy dolgot megígérsz, Meade – mondta Rayna, és megsimogatta a férfi arcát. – Mit? – kérdezte a férfi, miközben elbűvölte a szerelmes csillogás a nő szemében. – Ha holnap egymás karjában ébredünk, nem fogod megbánni. – Ígérem – felelte, és ajka forró csókot lehelt Rayna szájára. Völgyek és hegygerincek sorozata jelölte a Fehér–hegység elejét és végét. Hajnalra Sun Hawk és Skylar már átkelt az első hegygerincen. Mielőtt leereszkedtek volna a következő völgybe, a férfinak meg kellett bizonyosodni arról, hogy követőik lemaradtak. Talált egy biztonságos helyet, ahol Skylar elrejtőzhetett, és kicsit kifújhatta magát, miután ő visszamászott a hegygerinc legmagasabb pontjára, és szemével átfésülte a széles völgyet. Közben azon imádkozott, hogy zsályán és kaktuszokon kívül ne pillantson meg senkit... – Ehelyett azonban egy magányos apacs lovast vett észre, aki erején felül hajtotta a lovát, hogy minél hamarabb elérje a gerincet. Sun Hawk szíve hevesen vert. Most már nem menekülhettek tovább, hiszen ha elindulnának, a kitartó indián rögtön észrevenné őket, miután felér a gerincre. Sun Hawk tudta, hogy egyedül el tudna menekülni, de Skylarnak elfogyott minden ereje. A férfi kétségbeesett menekülési terve kudarcba fulladt, ezért nem maradt más hátra, csak a harc. Skylar kedvéért mindent megtesz, hogy ne kelljen
350
Constance Bennett
Holdfény ének
megölnie az indiánt, de valahogy meg kell állítani, különben sohasem tudja a feleségét biztonságban tartani. Tudta, hogy az apacs a nyomát fogja követni, ezért végigment a gerincen, és leereszkedett. Elvesztette szem elől a harcost, de nem számított. Ismerte a helyet, ahol lesben állva fogja várni az apacsot. Skylarral átkeltek egy szakadékon, amely kettévágta a gerincét. Ellenfelének is át kellett mennie rajta. Sun Hawk felülről közelítette meg, és talált egy megfelelő búvóhelyet, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a szakadék bejáratára. Felemelte puskáját, amivel csupán az indián lovát akarta meglőni, és várt. A türelem mindig barátja volt, de ahogy a percek egyre múltak, kezdett rádöbbenni, hogy valami nem stimmel. Az indián nem kelhetett át a szakadékon, még mielőtt Sun Hawk megérkezett volna, csak nem sokkal azután. De semmi mozgást nem észlelt. Minden csendes volt. Egyetlen apró jel sem mutatott rá, hogy valaki közeledne. – Te nem akarsz megölni engem, Sun Hawk, mert ha igen, így már régen halott volnék. A hang olyan közelről hallatszott, hogy Sun Hawk leguggolt és megpördült. Ellenfele egy párkányon állt felette, nem elég közel, hogy megérintse, de elég közel ahhoz, hogy megölje, vagy az ölje meg őt. A tény, hogy Sun Hawk még életben volt, sok mindent elárult az indiánról, mint ahogy az is, hogy nem volt nála fegyver. Bátran állt előtte arra várva, hogy Sun Hawk mit felel. Sun Hawk lassan felegyenesedett. – Te is megölhettél volna már, ellenfelem, mégsem tetted. Miért? – Mert nem vagyunk ellenfelek. – Akkor miért követsz?
351
Constance Bennett
Holdfény ének
Case lassan lerogyott a párkány szélén, és kérdőn nézett Sun Hawkra. A mescalero harcos bólintott, mire Case leugrott. Egy pillanatra teljesen védtelen volt, amit mindketten jól tudtak. A bátor mutatvány lenyűgözte Sun Hawkot. – Honnan tudtad, hogy nem foglak megölni, amikor először szóltál? – Sokat tudok rólad, barátom – felelte Case –, apád azt mondta, hogy bölcs vagy és a béke híve. Bíztam apád beléd vetett hitében. Sun Hawk felvonta a szemöldökét, és nem tudta, hogy higgyen–e neki, vagy sem. – Mikor beszéltél az apámmal? – Két nappal az előtt, hogy embereid megérkeztek a Rio Alto rezervátumba. Apád nagyon szomorú volt, mert nem tudta, mi van veled. Sun Hawk megrázta a fejét. – Az apám nem küldött volna két fehér embert és téged, hogy felkutassatok. – Nem küldött. – Akkor miért követsz engem? – Van neked valamid, ami nekem kell, nekem pedig van valamim, ami neked kell – mondta Case, és éberen figyelte Sun Hawk legapróbb mozdulatát és arcrezdülését is. Láthatóan nem bízott Case–ben. Bizalmatlansága némiképp felengedett, amikor Case így szólt. – A nőt, aki veled utazik, nem fogják megbüntetni, mert megölte a Talbot nevű katonát. Sun Hawk felhúzta a szemöldökét. – Miért kellene hinnem neked? – Mert maga a Szürke Róka küldött, hogy ezt elmondjam. A katona, aki gyilkossággal vádolta őt, bevallotta, hogy hazudott, és már mindenki tudja, hogy a nő csak magát védte. Szabadon távozhat. Nincs oka a menekülésre.
352
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk egyik fele örült, a másik viszont elsorvadt és meghalt. Ha Skylar valóban szabad, akkor visszamehet fehér családjához. – És mi van azzal a katonával, akit én öltem meg? Megbüntetik érte a nőt? Nem „engem” megbüntetnek–e érte, hanem a „nőt”! Case most már tudta, hogy Reggeli Csillag egy bölcs és bátor harcost talált, aki mindennél jobban szerette őt. Ha ez a rémálom véget ér, boldogan élvezi majd Sun Hawk szerelmét, de addig is Case örült, hogy elmondhatja. – A katona, akit megtámadtál, nem halt meg. És a Szürke Róka már tudja, hogy azért szöktetted meg Skylart a katonáktól, mert féltetted az életét. Nem hunyhat szemet afelett, hogy megsebesítetted az egyik emberét, de megígérte, hogy enyhe lesz a büntetésed. Nemsokára szabad leszel, és visszatérhetsz a népedhez. – Tudod bizonyítani azt, hogy Szürke Róka a szavát adta? – kérdezte Sun Hawk, és félt elhinni, hogy mindez igaz lehet. Case röviden átgondolta, odaadja–e a papírokat, amiket Crook írt, hogy a férfi megmutathassa Reggeli Csillagnak, de aztán arra gondolt, hogy több kárt tenne vele, mint jót. A Sun Hawk és Skylar számára kiállított engedély csak azért készült, ha esetleg valamelyik katona esetleg kétségbe vonná Case jogát, és csak az állt bennük, hogy Case–nek le kell tartóztatnia őket, és Crooknak átadni. Skylar esetleg azt gondolná, hogy csupán letartóztatási papírok. – Csak a szavamat tudom adni – szólalt meg végül Case –, de tudok bizonyítékot hozni. – Mit? – kérdezte Sun Hawk gyanakvóan. – Az egyik személy, aki tegnap estig velem volt, a Skylar nevű nő fehér nővére. – Case nehezen tudott eligazodni Sun Hawk reakcióin, de amikor látta, hogy a fiatal harcos arca kővé dermed, tudta, hogy nagy hibát követett el.
353
Constance Bennett
Holdfény ének
– Nem láttam nőt köztetek, amikor megvizsgáltam a táborotokat – mondta vádlóan. Case nem lepődött meg, hogy Sun Hawk olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudta őket figyelni. – Úgy öltözik, mint egy férfi, de nő. Sokat utazott és sokat kockáztatott, hogy lássa a testvérét – ahogy én is, tette hozzá gondolatban. De még nem jött el az idő, hogy ilyen bonyolult dolgokat felfedjen. – Ha engeded, hogy találkozzanak, Rayna Templeton elmondja Skylarnak, hogy minden, amit mondtam, igaz. Rayna nem árulná el a testvérét. Amíg Sun Hawk az ajánlatán gondolkozott, Case óvatosan az erszényébe nyúlt, és elővette a nyakláncot, amit Skylar csinált. Átnyújtotta Sun Hawknak. – Ez Skylaré. A verdék adták nekem, mert tudták, hogy megbízhatnak bennem. Sun Hawk vigyázva kinyújtotta a kezét a nyakláncért, és megvizsgálta. A rezervátumban nagyon sokszor látta Skylar nyakában, amit a nő most apacs szüleinél hagyott. Ha más nem, ez bizonyította, hogy ellenfele valóban beszélt apjával, és a verdék bíztak benne annyira, hogy nekiadtak valamit, ami olyan értékes volt Skylarnak. Sun Hawk lassan bólintott. – Odaadom a feleségemnek. Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki. – És megengeded, hogy találkozzon a testvérével? Sun Hawk arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Hol van? – Körülbelül fél nappal mögöttünk. Sun Hawk egy pillanatig hallgatott, majd így szólt. – Hozd ide napnyugtakor. Case bólintott. – Rendben van, itt fogunk várni. Egy darabig óvatosan figyelték egymást, majd Sun Hawk elfordult és elkezdett kimászni a szakadékból. Case addig
354
Constance Bennett
Holdfény ének
követte tekintetével, amíg el nem tűnt a csúcson, majd ő is elindult lefelé. Miközben ment, nem jutott eszébe, hogy Sun Hawk nem azt ígérte meg, hogy Skylart hozza el, csak azt, hogy Rayna testvérét.
355
Constance Bennett
Holdfény ének
20. fejezet ______________________________________________ Sun Hawknak minden ösztöne azt súgta, hogy használja ki az időt, amit nyert, és vigye el Skylart minél messzebb. Az indián már nem követte őket, valószínűleg azért, hogy Skylar nővéréért menjen. Lehet, hogy a harcos csapdát állított neki, ezért Sun Hawk nagyon szerette volna eltüntetni a nyakláncot, visszamenni Skylarhoz, és egy szót sem szólni az egészről, aztán elvágtatni minta szél, minél messzebbre. Csak így tarthatta meg Skylart. Csapda vagy sem, mindig látta felesége szemében a szomorúságot, amikor fehér családjára gondolt. Fájt a szíve értük, és ha a nővére valóban itt volt, hogy hazavigye, ő bele fog menni. Tudta, hogy a nő szereti, de ő olyan keveset tudott nyújtani, és amúgy is túl sokáig élt a fehérek között. El kell vinnie, különben elveszti. Természetesen nem tehette ezt meg. Ha volt rá egy kis esély is, ha Skylar felhagyhat a szökött indiánok életével, meg kellett neki adnia ezt a lehetőséget. Minden más iránta érzett szerelmének csúfos elárulása lett volna. Úgy tért vissza a helyre, ahol Skylart hagyta, hogy tudta, el fogja veszíteni a nőt, akit az életénél is jobban szeretett. Skylar aludt, amikor megérkezett, de a férfi nem látta azt a helyet, ahol addig járkált fel–alá, amíg a kimerültségtől el nem dőlt. Letérdelt mellé és emlékezetébe véste arcának minden egyes tökéletes vonását. Felidézett minden szót, minden érintést, amivel egymás testét illették. Emlékezett, hogy jött hozzá azon az éjszakán, és minden éjszakára is azután, hogy először aludt el úgy, hogy a feje a vállán nyugodott.
356
Constance Bennett
Holdfény ének
Közös életük nagyon rövid volt, és most jövőjük egyetlen nappá zsugorodott. Ha leszáll az éj, az ő élete véget ér, de addig Skylar még az övé volt. Levette ruháit, leemelte a takarót a nőről, és mellé feküdt Ahogy magához húzta, Skylar lassan ébredezni kezdett. Agya még ködös volt az álomtól, de szívesen hagyta hátra rossz álmait férje biztonságot jelentő öleléséért. Nem érzékelte sem az időt, sem a teret, csak az édes csókokat az arcán és a nyakán. Sun Hawk végigsimogatta a testét, levette ruháit, és szorosan magához ölelte. Szája megtalálta a mellét, mire Skylar felsóhajtott a gyönyörtől. Lassan rájött, hogy nappal van, és egész éjszaka mentek, hogy elmeneküljenek egy nagy veszély elől. A veszély biztosan megszűnt, különben a férfi nem édes csókjaival ébresztette volna. Olyan sok félelemben eltöltött nap után könnyű volt átadnia magát a szenvedélynek, bizalmasan megsimogatni szerelmesét, mint ahogy ő tette, és hagyni, hogy vágya őt is elragadja. Annyira felszabadultak voltak, hogy Skylarnak elakadt a lélegzete és megfosztotta minden érzékétől, de amikor a gyönyör utolsó hulláma is elcsitult, rájött, hogy ez más volt, mint a többi. Sun Hawk még azután is kétségbeesetten szorította magához, miután mindketten megtalálták a beteljesülést. Amikor végül leemelte testét a nőéről, majd újra karjába zárta, Skylar tudta, hogy valami baj van. – Miért vagy olyan komoly, kedvesem? – kérdezte, miközben a férfi arcát gyengéden simogatta, és próbálta elűzni annak furcsa keménységét. – Tudom, hogy elmentek azok, akik követtek minket, különben nem a csókjaiddal ébresztettél volna fel. Sun Hawk lehunyta a szemét, és száját Skylar tenyerébe szorította. – Elmentek, de visszajönnek.
357
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar fel akart kelni, szeme kikerekedett a félelemtől. – Akkor gyorsan mennünk kell. – Nem – Sun Hawk visszahúzta a karjaiba. – Még van időnk napnyugtáig. Skylar felvonta a szemöldökét. – Mire? – Hogy együtt legyünk. Skylarnak nem tetszett az, ahogy Sun Hawk ezt mondta. – És azután mi lesz? Sun Hawk még nem akarta megmondani neki. Ha megtudná, hogy a testvére itt van a közeiben, lehet, hogy nem akarna várni. Lehet, hogy a harcos után akarna lovagolni, és Sun Hawk nem tudta volna elviselni, hogy egy perccel hamarabb lássa elmenni, mint ahogy szükséges. – Akkor találkozunk az apaccsal, aki olyan ügyesen követett minket. Akar neked mondani valamit. – Honnan tudod? – Ő maga mondta, de nem tudom biztosan, hogy bölcs dolog volt–e hinni neki. Azt ígérte, hogy bizonyítékot hoz, amiből megtudod, hogy igazat beszélt. – Mit mondott az indián? – kérdezte Skylar izgatottan. El sem tudta képzelni. Amikor Sun Hawk elmondta, mit ígért a Szürke Róka, Skylar arcán feltűnt a leggyönyörűbb mosoly, amit Sun Hawk valaha is látott. – Ez csodálatos! – kiáltotta, és a boldogság járta át teste minden porcikáját, megtisztítva azokat minden félelemtől, ami az utóbbi hetekben felhalmozódott benne. – Nem kell többé bujkálnunk a hegyekben, vagy Geronimóhoz csatlakoznunk. Szabadok vagyunk. – Szabadok... – bólintott szomorúan Sun Hawk. – Igen, szabadok vagyunk. Skylar érezte, hogy túláradó boldogsága eltűnik. – Te miért nem örülsz úgy, mint én? Ha Szürke Róka megígérte, hogy nem
358
Constance Bennett
Holdfény ének
büntet meg, akkor hihetsz neki. Hamarosan újra látni fogod a családodat. „És te is a tiédet”, gondolta Sun Hawk elkeseredve. – Addig nem tudok örülni, amíg nem látom meg a bizonyítékot. Bár Skylar kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe, elég jól ismerte Sun Hawkot ahhoz, hogy ne becsülje le véleményét. – Az hiszed, hogy mindez csapda? Sun Hawk még szorosabban ölelte át. – A te érdekedben remélem, hogy nem – felelte hevesen. Skylart meghatotta ez az őszinte érzelemkitörés, és ahogy fejét a férfi a vállára hajtotta, hallotta annak erős, szabályos szívverését. Néhány perc elteltével kérdezte csak meg. – Ha mégis csapda, nem kellene valami óvintézkedést tennünk, szerelmem? – De igen, de még van időnk – válaszolta Sun Hawk nagyon távoli hangon. – Szeretnélek addig a karomban tartani, amíg csak lehet. Még indulás előtt Sun Hawk olyan hevesen és olyan végtelen szomorúsággal szeretkezett Skylarral, amitől a nő sírva fakadt. Majd felöltöztek, és Skylar könnyei még alig száradtak fel, amikor Sun Hawk átnyújtotta neki a nyakláncot. Miközben boldogan keblére szorította, Sun Hawk elmagyarázta, hogyan került a birtokába. – Ha Gatana és Consayka megbíztak benne, akkor biztosan igazat mond – mondta Skylar, és próbálta olyan erősen meggyőzni férjét, amilyen biztos ő volt benne. – Talán igazad van. Skylar a nyakláncra nézett, és végigsimította durván faragott medálját. – Tudod, mi ez? – A Viharsas – felelte Sun Hawk. – A fehér–hegyi törzs egyik jelentős jelképe.
359
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar rámosolygott. – Nem, úgy értem, az egész nyaklánc micsoda? Hallottad már valaha Szomorúfűz és Szürke Farkas legendáját? – Igen. Szürke Farkas bátor harcos volt, aki ellenszegült a hagyományoknak, és az ellenségének lányát vette feleségül. – És Szomorúfűznek ajándékozta ezt a láncot, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti. Sun Hawk Skylar ragyogó arcáról a kezében tartott ékszerre nézett. – Ez az a nyaklánc? – kérdezte olyan hangon, mely elárulta kételkedését. – Nem – felelte Skylar, és szomorúan megrázta a fejét. – de ez a történet mindig sokat jelentett nekem. Emlékszem, amikor Consayka olyan sokszor elmesélte Rancho Verdén, és korábbról is emlékszem rá. – Korábbról? – Sun Hawk hitt a legendákban és abban, hogy az emberek életét irányíthatják, de most nem ez ragadta meg Skylar emlékeiben. A nő valami édes és szomorú dolgot osztott meg vele, és ő örökre meg akarta őrizni emlékezetében a pillanatot. – Azelőttről, hogy Rancho Verdébe mentem – felelte, és mosolya elhalványodott. – Azelőttről, hogy a szüleimet megölték. Skylar már elmondta neki, hogy nagyon kevésre emlékszik életének ebből a szakaszából, és Sun Hawk örült, hogy van egy kellemes emléke is abból az időből. – Honnan származik a nyaklánc, és mi köze van a legendához? – sürgette gyengéden. – Én csináltam ezt nagyon régen Consayka leírása alapján. Elmesélte, milyen volt az a nyaklánc, amit Szürke Farkas adott Szomorúfűznek. – Ez nagyon szép.
360
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar lenézett a medálra, és megpróbálta nyakába tenni a láncot. – Az igazi, amit Szürke Farkas adott Szomorúfűznek, sokkal szebb ennél – mondta szomorúan. – Honnan tudod? Skylar férje szemébe nézett. – Nem tudom, honnan. Egyszerűen csak tudom. Sun Hawk bólintott, és vonakodva felállt. – Ideje indulnunk. Skylar felé nyújtotta a kezét, mire a férfi felhúzta. – Szeretlek, férjem – mondta, és mélyen Sun Hawk szemébe nézett. – Akkor is, ha ez csapda, a mi szerelmünk tovább él, és mindkettőnket erőssé tesz. – Imádkozom, hogy igazad legyen, szerelmem. – Tudom, hogy igazam van. Sun Hawk magához húzta Skylart, szorosan átölelte, mert azt hitte, hogy utoljára teheti ezt életében. – Gyere – mondta végül, és elhúzódott, hangja elcsuklott a fájdalomtól. – Sietnünk kell, ha előbb akarunk érkezni. Olyan hirtelen húzódott el tőle, hogy Skylar úgy érezte, mintha megfosztották volna valamitől. Nem értette a férfi viselkedését, de segített neki összegyűjteni a holmijukat, és felszedni a tábort. Sun Hawk egy szakadékhoz vezette Skylart, aki halványan emlékezett rá, hogy valamikor a hajnali órákban már átkeltek rajta. Miután Sun Hawk meggyőződött róla, hogy a terület biztonságos, felsegítette asszonyát egy sziklás domboldalon oda, ahonnan lenyűgöző rálátás nyílt a szakadék mindkét bejáratára. – Elviszem a lovakat a szakadék szájához, és elrejtem őket, azután visszajövök. Várni fogjuk az apacsot és a többieket, akik vele vannak, hogy észak felől közeledjenek. Ha őszinték voltak hozzám, akkor félelem nélkül egyszerre fognak jönni. – És ha nem?
361
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk körülnézett. Azért választotta ezt a helyet, mert nem volt semmi felette, és nem lehetett megközelíteni anélkül, hogy ő észre ne vette volna. Az apacs nem lephette meg újra. Sun Hawk soha nem követte el kétszer ugyanazt a hibát. – Ha csapdába akarnak minket csalni, nem lesz más választásom, meg kell ölnöm őket. – Várta, hogy Skylar tiltakozni fog, helyette azonban higgadt belenyugvást látott a nő szemében. – Nálad van a puska és a sok nyílvessző, amit a Nagoya– völgyben csináltál. – Skylar kinyújtotta a kezét. – Nálam lesz a revolver. Sun Hawk megdöbbent. – Meg tudnál vele ölni egy fehér embert? Skylar bólintott. Az utóbbi hetekben gyakran gondolkozott ezen. Talbot halála szörnyű baleset volt, de tudta, ha szükséges lenne, szándékosan is tudna ölni. – Mindent megtennék, hogy megvédjem azt, akit a legjobban szeretek. Sun Hawk kihúzta a revolvert a pisztolytáskából, és átadta Skylarnak, majd elment, hogy elvigye a lovakat egy olyan helyre, amit könnyen meg tudtak közelíteni. Miután visszatért Skylarhoz, elhelyezkedtek rejtekhelyükön, és vártak. – Biztos vagy benne, hogy ott lesznek? – kérdezte Rayna Case–től már vagy legalább századjára. – Biztos – felelte Case anélkül, hogy a nőre nézett volna. Hárman egymás mellett lovagoltak, és Case–nek úgy tűnt, hogy ahányszor Rayna megkérdezett valamit, a tempójuk egyre gyorsult. Ha a nő nem győzi le idegességét, a végén teljes vágtában fognak a szakadék bejáratához érkezni. – De ha így zajlott le a beszélgetésed Sun Hawkkal, ahogy elmondtad, ő nem ígérte meg pontosan, hogy Skylart hozza el –
362
Constance Bennett
Holdfény ének
emlékeztette Rayna idegesen. – Lehet, hogy csak trükk az egész, hogy időt nyerjenek, és elszökhessenek. – Nem trükk – felelte Case. – De... – Rayna! Elég legyen! – parancsolta neki Meade, és dühösen rápillantott. – Ha Case azt mondja, hogy Sun Hawk ott lesz Skylarral, akkor neki elhiheted. – Akkor hiszem, ha látom – válaszolta Rayna csípősen, majd elhallgatott, és próbálta nem azon törni a fejét, hogy mi nem sikerülhet. Amikor aznap délben Case megérkezett, és elmondta, mi történt, az egész túl valószínűtlennek tűnt. Rayna nagyon félt attól, hogy megint szörnyű csalódás vár rá, ezért nem tudott semmit teljes mértékben elhinni Case–nek. Hibákat keresett a tervében, és megpróbálta rajta kitölteni a mérgét, amiért hagyta, hogy Sun Hawk elmenjen. Kényszerítenie kellett volna rá, hogy elvezesse Skylarhoz akár úgy, hogy ráfogja a puskáját, nem pedig fegyvertelenül elé állni. Case azt mondta, azért engedte el Sun Hawkot, hogy megnyerje a harcos bizalmát, de ez Rayna szemében csupán nevetséges férfias hősködés volt. Ha Case döntése miatt elveszti az utolsó esélyt is, hogy megtalálja Skylart, gondja lesz rá, hogy a férfi megfizessen érte. Meade kísérlete, hogy megnyugtassa Raynát, hiábavalónak bizonyult, ráadásul a nő rajta töltötte ki a maradék mérgét. Előző éjjel szeretkeztek, hol lélegzetelállítóan gyengéden, hol lélegzetelállítóan szenvedélyesen. A férfi megtartotta a szavát, és másnap reggel nem bánta meg, amit tett, de a reggel elsuttogott édes szavak nem változtatták meg azt, amit Rayna délután érzett. Ahogy közeledtek a hegygerinchez, Rayna észrevette, hogy Meade egyre sűrűbben tekint rá, de nem vett róla tudomást. Ha ránézett volna, a férfi biztos gyengéd megértéssel szemében
363
Constance Bennett
Holdfény ének
viszonozta volna tekintetét, ami teljesen lefegyverezte volna, ő viszont még nem volt felkészülve rá, hogy lefegyverezzék. Szüksége volt a dühére, ha túl akarta élni a következő csalódást is. Elérték a gerinc lábát, és mielőtt felfele indultak volna, Case megállt és leszállt a lováról. – Mit csinálsz? – kérdezte Rayna. – A lovaknak pihenésre van szükségük – mondta neki. Rayna éppen tiltakozni akart, miközben megveregette Triton tajtékzó nyakát, de lenyelte a nevetséges panaszt. Mint máskor, Case–nek most is igaza volt, és Raynát még ez is idegesítette. Lemászott a lováról, majd Case–hez és Meade–hez csatlakozott. – Milyen messze van még a szakadék? – Harminc percre, talán valamivel kevesebbre – felelte Case. – Nem akarok túl korán érkezni, mert Sun Hawk azt gondolná, hogy csapdát akarunk állítani. Rayna megint meg akarta kérdezni, mitől olyan biztos benne, hogy Sun Hawk ott lesz, de visszafogta magát. Akármit felelt volna Case, úgysem hitte volna el, ezért felesleges volt megkérdezni. Leemelte vizeskannáját a nyeregkápáról, és ivott, majd Tritonnak is adott inni. A férfiak követték példáját, majd Meade Case–re nézett. – Nem gondolod, hogy egyikünknek fel kellene másznia a sziklákra arra az esetre, ha Sun Hawk esetleg meg akarna támadni minket? – Nem. Ha nem lát mind a hármunkat együtt, azt fogja gondolni, hogy mi állítunk csapdát neki. A lovakat lent hagyjuk a szakadék bejáratánál, és mi gyalog megyünk fel. Ez az egyetlen mód. Meade elfogadta a döntését, és meglepődött, hogy Rayna sem emelt ellene kifogást. – Rendben van. Úgy csináljuk, ahogy mondod.
364
Constance Bennett
Holdfény ének
Case Raynára nézett. – Neked azonban valamit meg kell tenned. Rayna kihúzta magát, és ellenségesen nézett Case–re. –Ha azt akarod mondani, hogy itt kell maradnom, vagy a háttérben kell várnom, mint egy jó kislánynak, akkor elmehetsz a... – Vedd le a kalapod, és bontsd ki a hajad – mondta belefojtva a nőbe a szót. – Sun Hawk távolról azt hitte, hogy férfi vagy. Szeretném, ha látná, hogy nem hazudtam, és így Skylar is könnyebben fel fog ismerni. Ésszerű kérés volt, amit Rayna örömmel teljesített. Kevésbé örült viszont annak, hogy bocsánatot kell kérnie. Hirtelen elszégyellte magát gonosz viselkedése miatt. – Sajnálom, hogy úgy felcsattantam, Case – sóhajtott nehezen. – Tudom, nem nagyon látszik meg rajtam, de nagyon értékelem mindazt, amit a húgomért tettél. – Ő az én húgom is – felelte Case nyugodtan. Rayna érezte, hogy elönti a méreg, és nem tudott uralkodni a féltékenységén, ami feltört a lelkéből. – És erre muszáj mindig emlékeztetned? Case enyhén felvonta a szemöldökét, és inkább kíváncsian, mint neheztelve nézett a nőre. – Miért zavar ez téged annyira, hogy Reggeli Csillag nekem is a testvérem? – Mert én nem ismerek semmiféle Reggeli Csillagot. Én csak a húgomat ismerem, Skylart. – És még sohasem kellett megosztanod őt senkivel, ugye? – kérdezte Case halkan. Rayna érezte, hogy hívatlan könnyek lepik el a szemét, és gyűlölte gyengeségét akkor, amikor minden erejére szüksége lett volna. – Nem, és nem hiszem, hogy tetszik az ötlet – mondta gorombán. – Te a vérrokona vagy, ami én sohasem lehetek. Case bólintott. – Téged meg húsz éve szeret. Láttad őt mosolyogni, hallottad a nevetését. Tudod, mi fakasztja
365
Constance Bennett
Holdfény ének
könnyekre, miről álmodik, és hova megy, amikor szomorú. Én mindössze egy csillogó szemű ötéves kislányra emlékszem, aki pálcikákból nyílvesszőket csinált, és felderítette mindenkinek a szívét, aki csak ismerte őt. – Egy pillanatra elhallgatott, amikor meglátta, hogy Rayna arcán két könnycsepp pereg le, de nem tudta megállni, hogy hozzátegye. – Nekem kellene rád féltékenynek lennem. – A pokolba – suttogta Rayna, és nem tudta visszafojtani a zokogását. – A pokolba. – Könnyei úgy hullottak, mint a záporeső, és majdnem összecsuklott; de Meade ott volt, hogy megtartsa. Rayna hozzábújt, arcát a mellkasába temette, amíg le nem győzte könnyeit. Case szavainak hallatán önzőnek és kicsinek érezte magát. Nem volt igaza, hogy neheztelt rá, mert ugyanúgy szerette Skylart, mint ő. Amikor végre összeszedte magát, és odafordult Case–hez, minden neheztelése eltűnt. – Skylar az elvarázsolt fennsíkra megy, amikor álmodozik – mondta Rayna olyan lágy hangon, mint egy sóhaj. – És csak akkor szomorú, amikor megpróbálja felidézni elvesztett családja emlékét, de nem sikerül neki. Azért vagyok rád féltékeny, mert te vissza tudod adni neki azokat az emlékeket, amiket én nem. Case rámosolygott. – Te minden mást megadtál neki. Ne sajnáld ezt tőlem. – Nem sajnálom – mondta Rayna, és kicsit megrázta a fejét. – Csak azt akarom, hogy boldog legyen. – Én is – felelte Case. Meade Rayna vállára tette a kezét, és sógorára nézett. – Azt hiszem, ebben egyetértek. – Igen – válaszolta Case. Rayna bólintott, majd válla felett hátranézett Meade–re. – Igen. De ha Sun Hawk nem lesz ott a szakadékban, akkor Case nem ússza meg szárazon.
366
Constance Bennett
Holdfény ének
A két férfi felnevetett, Rayna pedig elmosolyodott. – Mehetünk már? Nem tudom, a lovak hogy vannak vele, de én már eleget pihentem. – Lóra! – mondta Case, mire mindhárman felszálltak a lovukra. A Case–szel való összeütközés felszabadította Rayna érzelmeit, még azokat is, amelyek eltakarták várakozását. Sebezhetőnek érezte magát, ahogy közeledtek a megbeszélt helyhez. Amikor leszálltak a lóról, és az állatokat maguk mögött hagyták, szíve olyan hangosan kezdett dobogni, hogy majd kiugrott a mellkasából. Meade és Case között ment a sziklás talajon, remegő lábakon, amelyek majdnem összecsuklottak. Amikor elérték a bejáratot, Case megállt. – Menj! – mondta Raynának. – Menj előre! – Nem, Case – tiltakozott Meade. – Túl veszélyes. – Nem veszélyes – felelte Case, és Raynára nézett. – A testvérünk ott van benn. Érzem. Kiálts neki, és ő kijön. Menj! Rayna ökölbe szorította a kezét, ellépett mellőlük, és lassan bement a kis csatornába. Már napnyugta volt, a sötétség kezdett leszállni, minden kőnek és elsatnyult fának torz árnyékot kölcsönzött. Rayna félelmének azonban semmi köze nem volt a kísérteties tájhoz. Megállt, kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de egy hang sem jött ki a torkán. Újra próbálkozott, akkor már azt suttogta. – Kérlek, Istenem, kérlek – majd lelkéből kiszakadt egy név. – Sky–lar! – A kiáltás visszhangzott a falakon, és mielőtt elhalt volna, Rayna újra kiáltott. – Sky– Lar! Sky– Lar! A kiáltás és a visszhang összekeveredett, majd Rayna feje felett kövek zuhantak a mélybe, ahogy Skylar lerohant a domboldalon. Amikor Rayna meglátta húgát, ő is futni kezdett, és valahol a dombon egymás karjába zuhantak.
367
Constance Bennett
Holdfény ének 21. fejezet
__________________________________________________
Skylar és Rayna felszabadult örömmel, sírva és nevetve borult egymás nyakába. Úgy ölelték egymást, mintha soha nem akarnának szétválni. Végül azonban, miután lerogytak a földre, Skylarból eleredtek a kérdések. – Hogy kerültél ide? Hogy találtál meg? Hogy van apa? – A kérdések túl gyorsan jöttek ahhoz, hogy válaszolni lehessen rájuk, de Rayna elmondta, hogy mikor utoljára látta apjukat, jól volt. Nem volt alkalmas az idő arra, hogy megmagyarázza, azóta nem hallott szüleiről, mióta Skylar megpróbáltatásairól írt nekik. Ha azóta valami történt apjukkal, most már legalább megoszthatták a fájdalmat egymással. Skylar Rayna aranyhaját simogatta, miközben végtelenül boldog volt, hogy újra láthatja nővérét. – Már minden reményt feladtam, hogy valaha is látni foglak még az életben. – Szomorkásán elmosolyodott. – Tudhattam volna, hogy eljössz értem. – Hát igen – helyeselt Rayna, és most nem törődött vele, hogy könnyei végigfolytak az arcán, mert nem a gyengeség, hanem a boldogság könnyei voltak. – Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni mindazt a szörnyűséget, amit el kellett szenvedned. Skylar megrázta a fejét. – Nem volt mindig szenvedés, Rayna. Az utazásom elszakított tőled, anyától és apától, de olyat adott nekem, amit nem hittem, hogy meg fogok találni. Rayna húga arcát kutatta, és olyan erőt és nyugalmat fedezett fel benne, amit eddig nem látott. – Megváltoztál, Skylar. – Igen. Néha még én sem értem magamat.
368
Constance Bennett
Holdfény ének
Mozgásra lett figyelmes, és Rayna válla fölött két közeledő férfira nézett. Boldog mosoly ragyogott fel arcán, amikor felismerte Meade–et. – Ashford őrnagy! – Odafutott hozzá és átölelte. – Mit csinál itt? Mennyire örülök, hogy látom! – Én is nagyon örülök, Skylar – mondta szeretettel Meade. – Olyan boldog vagyok, hogy végre biztonságban van. – Biztonságban érzem magam. – Nővére felé fordult. – Rayna, elmondta neked az őrnagy, hogy milyen kedves volt hozzám a rezervátumba vezető úton? – Újra Meade–re nézett. – Soha nem fogom elfelejteni a kedvességét. Többet segített nekem, mint gondolná. – Többet is tehettem volna magáért – felelte Meade sajnálkozva. De Skylar megrázta a fejét. – Nem, őrnagy, nem tudta volna megakadályozni mindazt, ami velem történt. Ezt az utat meg kellett tennem, és többet kaptam, mint amit vesztettem. Rayna szeretettel átölelte húga vállát. – Többet, mint gondolnád, Skylar. Van itt valaki, aki szeretne megismerni mondta, és a mentőcsoport harmadik tagjához vezette Skylart. – Ő Case Longstreet. Skylar elmosolyodott, és kecsesen kinyújtotta felé a kezét. – Maga találkozott Sun Hawkkal ma reggel. Case figyelte a nőt, szomjasan itta minden szavát, minden mozdulatát. Mindig tudta, hogy bájos kishúga egyszer szép nő lesz, de erre nem számított. Skylar ruhája elszakadt, arca bepiszkolódott, és könnyek áztatták, ő mégis kiegyensúlyozott és ékesszóló volt. Modora kecses volt, szemében pedig olyan nyugodtság csillogott, ami felmelegítette Case szívét. Húga olyan lett, amilyenről álmodott, és még sokkal, sokkal szebb. Nagyon szerette volna magához ölelni, de csak kezét foghatta meg, és két keze közé szoríthatta. – Igen, én mondtam el Sun Hawknak, hogy Crook tábornok mit ígért maguknak.
369
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy az ígéretek igazak voltak. – Az életét kockáztatta, hogy kövessen minket – mondta neki. – Sun Hawk megölte volna magát, ha csak így védhetett volna meg engem. – Tudom. – Köszönöm. – Jó okom volt rá, hogy ennyit kockáztassak – mondta Case, és lassan kigombolta az ingét. Alatta a Viharsas–nyaklánc lógott a nyakában. – Felismered? Skylarnak elakadt a lélegzete a látványtól, majd óvatosan megérintette a medált. Az emlékek megrohanták. Képek, melyek csak halvány ábrándképek voltak, hirtelen értelmet nyertek. Egy gyönyörű nő nyakában látta a nyakláncot, és emlékezett, ahogy ennek a nőnek a karjába futott. Emlékezett, ahogy egyenként megérintette a gyöngyöket, és hallotta anyja nevetését, mert az ujja csiklandozta a nyakát. Egy magas férfit látott, aki amikor mindkettőjüket átölelte, szeretetet és biztonságérzetet nyújtott nekik. Látta sötét hajú nővérét, és maga előtt látta bátyja arcát, aki ugratta és csodálta őt. Most először idézett fel a múltjából kellemes emlékeket, a szülei halála előtti időkből. Egymás után villantak fel benne a képek és velük együtt a tudat, ami kitöltötte a szívében tátongó sötét űrt, ahol csak árnyékok bujkáltak... mostanáig. Csodálkozó arccal nézett fel Case–ra. – Te vagy a bátyám. Boldogság szorította össze Case szívét. – Igen. Skylar érezte, hogy könnyek folynak végig arcán. – Emlékszem, mennyire szerettelek – mondta remegő hangon. – Én pedig soha nem felejtettelek el szeretni téged – felelte Case, és széttárta karját. Skylar odalépett hozzá, és úgy érezte, mintha hazaérkezett volna.
370
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk rejtekhelyéről látta, ahogy felesége megöleli az aranyhajú nőt, aztán a katonát és végül az apacsot. Hallotta beszélgetésüket, de nem értett belőle semmit. Csak azt tudta, hogy boldogok. Skylar ott volt, ahová tartozott, és ahol lenni akart. Ezentúl ezek az emberek fognak vigyázni rá. Skylarnak már nem volt szüksége rá. Addig nézte őket, amíg úgy érezte, szíve nem bírja tovább. Akkor csendben végigment a gerincen, majd lement a lovakhoz. Hosszú időnek tűnt, amíg Case végre elengedte Skylart, mégsem volt elég hosszú. Nem pótolhatták be egy pillanat alatt azt a sok évet. Elég idejük volt még a jövőben felfedezni egymást. Skylar a Meade, Rayna és Case által alkotott kör közepén állt. Csodálkozva megrázta a fejét. – Annyi mindent szeretnék elmesélni nektek! – Tudom – mondta Rayna, és Meade–re siklott a tekintete. – Én is. – Meg kell ismerned a férjemet, Rayna. – Skylar boldog arca felragyogott. – Ő megváltoztatta az életemet. Rayna eddig a pillanatig nem tudta elhinni, hogy Skylar szerelmes Sun Hawkba. Most azonban már biztos volt benne. – Ha szereted, akkor biztos nagyon különleges ember. – Igen, az – felelte Skylar, és körülnézett. Sun Hawkot kereste a tekintete. Egy kis idő múlva rádöbbent, hogy a férfi nem jött le vele a dombról. Nem okolhatta érte, hiszen nem volt oka rá, hogy bízzon ezekben az emberekben, mint ő. Case–re nézett. – Crook tábornok ígéretei... ugye, te hiszel bennük? – Igen. – És Sun Hawkot nem büntetik meg, amiért megszöktetett a katonáktól? – Ha mégis így lenne, nagyon enyhe lesz a büntetése – nyugtatta meg Skylart. – Legfeljebb néhány nap börtön.
371
Constance Bennett
Holdfény ének
Skylar ellépett tőle, és felnézett arra a helyre, ahol Sun Hawkot hagyta. – Ciká! – szólította férjét apacs nyelven. Amikor nem érkezett válasz, újra kiáltott. – Férjem! – és elmondta, hogy bátran lejöhet. – A Szürke Róka ígéretei igazak. Nincs mitől félni. A szavak visszhangzottak, de válasz nem érkezett rájuk. Skylar szívébe félelem szúrt, amikor eszébe jutott, hogy Sun Hawk milyen hevesen szeretkezett vele, és utána milyen furcsán és szomorúan nézett rá. Rémülten döbbent rá, hogy a férfi elment. – Ciká! – sikoltotta, és kétségbeesetten rohanni akart a szakadék bejáratához, de Rayna hirtelen megfogta a karját. – Skylar, mit csinálsz? – Engedj! – követelte Skylar, és megpróbálta magát kiszabadítani. – Sun Hawk nem érti meg! Meg kell találnom őt! – A félelemtől tágra nyílt szemmel kirántotta magát a szorításból, és elfutott. – Skylar! – Rayna félt, hogy megint elveszíti húgát, akit pedig csak most talált meg, ezért utána iramodott, de Meade megfogta a vállát. – Rayna, ne! – utasította. – Mit csinálsz? Engedj! – Nem, Rayna. Te engedd el őt. Skylar azt teszi, amit tennie kell. – De utánamegy! Mi lesz, ha a férfi megint elviszi? – kérdezte kétségbeesve, és próbált kiszabadulni Meade keze közül. Meade durván megrázta a nőt, mire az abbahagyta a küzdelmet. – Rayna, ha Skylar vele megy, akkor nem azért teszi, mert Sun Hawk kényszeríti. Skylar szereti őt.
372
Constance Bennett
Holdfény ének
Case odalépett hozzájuk. – És Sun Hawk is nagyon szereti őt. Hidd el, nem tesz semmit, amivel veszélybe sodorhatná Skylart. – Akkor miért nem jött le ide? Miért osont el, mint egy tolvaj az éjszakában? – kérdezte hevesen. – Mert nincs oka bízni bennünk. Rayna Skylar után nézett, aki már eltűnt a szemük elől. – Ó, Istenem, ne engedd, hogy újra elveszítsem őt! – suttogta. Skylar halálra rémülve, vad szívdobogással futott ki a szakadékból arra a helyre, ahol Sun Hawk a lovakat hagyta. Mind a három ott volt. Megpróbálta zihálását csillapítani, miközben logikus gondolatokat keresett agyában. Lehet, hogy Sun Hawk gyalog ment el, hogy nehezebb legyen a nyomára bukkanni? Lehetségesnek tűnt. Nagyon is. Úgy érezte, megszakad a szíve. Térdre esett, és nem tudta visszafojtani könnyeit, melyek egyetlen pillanat alatt a boldogságról szomorúságba fordultak. – Miért nem tudtál bízni bennem, férjem? – suttogta. Behunyta a szemét, de a fájdalmat nem tudta vele kirekeszteni. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott térdelt, nem tudott gondolkozni, csak sajgó fájdalmat és egyre növekvő dühöt érzett. Hogy hagyhatta el? Ő sohasem tudott volna elmenni tőle, a férfi mégis egyetlen búcsúszó nélkül otthagyta. Skylar azt hitte, hogy erős a szerelmük, de nem volt az. Olyan volt, mint egy háló. Csillogott, mint a hajnali harmat gyöngyszemei, gyönyörű volt, de törékeny. Amikor mozgást hallott a lovak körül, felnézett, és fájdalmának egy része elillant. Sun Hawk némán elkötötte a lovát. Skylar gyorsan felállt, és a hang irányába fordult. – Hová mész? – kérdezte és odalépett hozzá.
373
Constance Bennett
Holdfény ének
Sun Hawk alig hitt a szemének. Nem gondolta, hogy a nő ilyen hamar felfedezi a távozását, és az eszébe sem jutott, hogy utána jön. – Most már biztonságban vagy. Ha a Szürke Róka ígéretei igazak, én letöltöm a büntetésem és visszatérek a családomhoz. Skylar megrázta a fejét. – Ez nem vall egy apacsra. A férfi magával viszi asszonyának családját, és együtt él velük. Sun Hawk szíve olyan hevesen dobogott, hogy alig tudott gondolkozni. – De a te helyed a fehér családodnál van. – Az én helyem melletted van – mondta Skylar határozottan, érezte, hogy harag gyűlik fel szívében. – Nincs jogod elhagyni! Feleségül vettél, és esküt tettél, hogy szeretni fogsz, és gondoskodsz rólam, mint ahogy én is megesküdtem, hogy szeretni foglak, és gondoskodom rólad. Hazudtál? – Nem! – felelte Sun Hawk, és Skylarhoz lépett. – De a szíved mindig velük volt. – Az én szívem veled van – biztosította Skylar. – Ha ezt nem látod, akkor vak vagy. Sun Hawk megrázta a fejét. – Olyan világban éltél, amit én nem értek. Most, hogy szabad vagy, nem lennél boldog az enyémben. – Nélküled soha nem lennék boldog. – Skylar kihívóan nézett rá. – Olyan kicsit szeretsz, hogy ilyen könnyen el tudsz hagyni? – Annyira szeretlek, hogy megadom neked azt, amiről azt hittem, hogy kell neked – felelte Sun Hawk gyengéden. – Tévedtél. Egymást nézték, és hagyták, hogy újra felébredjen szívükben a remény és a bizalom. – Én nem tudok a te világodban élni – szólalt meg Sun Hawk egy perccel később. – Akkor én élek a tiedben, vagy keresünk magunknak egy helyet, ami csak a mienk. De együtt tesszük, mert nem tudok nélküled élni.
374
Constance Bennett
Holdfény ének
A fájdalom, ami falat épített Sun Hawk szíve köré, halványulni kezdett, és a fal ledőlt. Skylarnak igaza volt. Ostoba volt, hogy nem bízott benne. Magához húzta, és szorosan átölelte. – Te vagy az én szerelmem – mondta érzelmeitől rekedt hangon. – És te az enyém – suttogta neki Skylar. – És mindig az leszel. Sokáig ölelték egymást, amíg végül Skylar ellépett tőle, és kézen fogta. – Eljössz, hogy találkozz a családommal – kérdezte –, vagy elmegyünk csak mi ketten? Sun Hawk egy pillanatig habozott, majd bólintott. – Megtanulom szeretni azokat, akik téged szeretnek. Skylar gyengéden rámosolygott. – Nem fogod megbánni. Epilógus A karámkerítésre támaszkodva Libby végignézett a kecses házon, a csipkés erkélyen, a szép boltíveken és a gondozott kerten. Rancho Verde gyönyörű volt, de Libbynek az volt a legfontosabb, hogy Meade boldogan élt itt Raynával. Végre úri földbirtokos lett, és ha napjai nem is voltak olyan békések, mint ahogyan elképzelte, legalább nem voltak unalmasak. Case egy évvel ezelőtt Raynával, Meade–del, Skylarral és Sun Hawkkal már eljött Rancho Verdébe, Libby viszont most volt itt először. Alig egy napja érkezett, máris megszerette a Templeton családot, és végtelenül megnyugodott, hogy saját szemével is látta, Meade valóban olyan boldog, mint amilyennek a levelei alapján tűnt. Így könnyebb volt elviselnie azt, hogy nem volt mellette. Nemsokára megépítik a vasutat is az országnak ezen a részén, így látogatásaik gyakoribbak lehetnek, ami mindkettőjüket nagyon boldoggá tette.
375
Constance Bennett
Holdfény ének
– Hát itt vagy! – mondta Meade Libby felé közeledve. Körbevezette nővérét az istállókban, élvezte a lehetőséget, hogy Rancho Verde gazdagságával dicsekedhet, de azt még jobban, hogy először lehet vele kettesben, mióta a nő megérkezett. Gil azonban megállította egy kérdéssel, és mire Meade visszafordult, Libby már eltűnt. – Már azt hittem, hogy elvesztettelek. Mit nézel? – kérdezte, és követte nővére tekintetét fel a házra. – Csak nem azt, hogy Rayna itt is a korláton szárítja–e az alsószoknyáit? Libby felnevetett. – Nem, csak arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagy. – És ezzel még nem mondtál semmit – felelte Meade, és átkarolta a nő vállát. Olyan jó érzés volt, hogy megint itt lehetett mellette. – Annyira hiányzol, testvérkém! – Nem tudom, hogy ez hogy lehetséges – mondta Libby egy pajkos mosollyal. – Az orvosi rendelőd Malaventurában és Raymondnak és Raynának a birtok vezetésében való segédkezés, azt hiszem, eléggé lefoglal. – Csak Rayna és az apja vezeti a birtokot. Én csak szétnézek néhanapján, mint egy úr. – Gondolom, ez nagyon jól megy neked – jegyezte meg tréfásan, és a karám felé fordult, és a kerítés felső korlátjára támaszkodott. A kerítésen belül Sun Hawk és Case próbált betörni egy féktelen musztángot. – Hogy boldogul a sógorod? – kérdezte Meade–től. Meade a két férfira nézett. – Melyik? Libby gyengéden oldalba bökte. – Ne hülyéskedj! Természetesen Sun Hawk. Tudom, hogy nem rajong a birtokon való életért. Mindig, amikor levelet kapok tőled, azt várom, hogy megírod, Sun Hawk végül mégis úgy döntött, hogy visszatér a rezervátumba.
376
Constance Bennett
Holdfény ének
– Azt hiszem, egy kicsit sokat vállalt, amikor beleegyezett, hogy itt fog élni, de elég jól alkalmazkodik. Már magad is hallottad, hogy milyen jól fejlődik az angol tudása, és Skylarral együtt a családját is elég gyakran meglátogatja. Azt hiszem, tetszik itt neki. Meade a többiekhez hasonlóan nagyon örült, hogy Crook tábornok minden befolyását latba vetve elintézte, hogy a mescalerókat visszaengedjék a saját rezervátumukba. Új– Mexikó lakossága nem volt boldog, hogy az apacs törzs visszakerült, és Rancho Verde néhány szomszéd birtokosa is panaszkodott amiatt, hogy Consayka emberei újra Rancho Verdén élnek, de Meade meglátása szerint minden a legjobb véget ért. Mivel Skylar többé–kevésbé amerikanizált apacs volt, Crooknak sikerült rábeszélnie az Indián Hivatal vezetőjét, hogy engedélyezze Sun Hawknak és a többi mescalerónak Rancho Verdén való letelepedését. Meade nagyon örült neki, mert feleségét ez boldoggá tette. – Hogy jön ki egymással Rayna és Sun Hawk? – kérdezte Libby. Meade felnevetett. – Próbálkoznak. Rayna gyűlöli, hogy Sun Hawk nem akar a házban lakni, inkább kint alszik a mescalerók táborában, de belenyugszik, mert nincs más választása. Jól jegyezd meg, amit most mondok, az év vége előtt el fogja érni, hogy Sun Hawk beköltözzön a házba. – Ó, Meade – sóhajtotta Libby, és visszafordult a ház felé. – Az élet a változások végtelen folyamata. – Igen, Rancho Verdén – jegyezte meg a férfi szárazon. – Hogy merészeled... Egy éles női sikoly szakította Libby mondatát félbe, mire Meade napbarnította arca hamuszürke lett. – Rayna! – kiáltotta, és a házhoz rohant. Libby is utánaszaladt, amikor egy újabb
377
Constance Bennett
Holdfény ének
sikítást hallottak, majd Lucas és Jenny magas hangját, amint átrohantak a kerten, be az árkádsor alá. – Rayna, mi a baj? – kérdezte idegesen Meade, amikor berontott az udvarra, de rögtön meg is torpant. Rayna bekötött szemmel állt az udvar közepén, és karjával vadul hadonászott, próbálta megfogni gyöngyöző kacajú unokahúgát és unokaöccsét, akik mindig elugrattak előle. Gyönyörű, hét hónapos terhes felesége szembekötősdit játszott! – Hol vannak, Meade? Hideg vagy meleg? – kérdezte Rayna kétségbeesetten. Megpördült és Jenny után nyúlt, de csak a levegőt markolta meg. – Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte Meade, és átfutott az udvaron, lerántotta Rayna szeméről a kendőt, és ledobta a földre. Rayna bosszúsan felsóhajtott, és lenézett Jennyre és Lucasra. – Úgy látszik, Meade bácsinak igen hiányos a műveltsége, ha nem ismeri a szembekötősdit. Megmutassuk neki, hogyan kell játszani? Lehajolt, hogy felvegye a kendőt, de felegyenesedni már csak Meade segítségével tudott. Csábosan rámosolygott, és átnyújtotta neki a kendőt. – Akarod, hogy a te szemedet kössük be? Meade lenyelte a csípős választ, visszafogta magát, majd így felelt. – Nem, köszönöm. Három gyerek egy házban bőven elég. – Jennyre és Lucasra nézett. – Fussatok gyorsan a karámhoz. Azt hiszem, apátok és Sun Hawk már készen áll arra, hogy meglovagolja El Ninót. – Megyünk, Meade bácsi – mondta Lucas vidáman, majd elrohantak. Meade feleségéhez fordult. – Rayna, teljesen elment az eszed? El is eshettél volna, és megüthetted volna magadat és a gyereket is.
378
Constance Bennett
Holdfény ének
– Ne légy buta! – szidta meg férjét. – Van egy kis lyuk a kendőn, így mindent láttam. – Ó, de csodálatos! A feleségem nem csupán könnyelmű, de még gátlástalan csaló is. Rayna megrebegtette szempilláit és elmosolyodott. – Természetesen. Máskülönben hogy tudtalak volna olyan sokszor megverni pókerban? Akkora pechje senkinek sem lehet. Meade mélyen felsóhajtott, és karjába zárta a nőt. Rayna hasa napról napra nagyobb lett, és mindig egy kicsit jobban ki kellett nyújtóznia, hogy átérje, de nem panaszkodott. – Istenem, mit csináljak veled? Rayna átkarolta Meade nyakát, és kacéran ránézett. – Azt, amit mindig. Amikor úgy érzed, hogy legszívesebben megfojtanál, csókolj meg inkább. Meade felvonta egyik szemöldökét. – Remélem, tudod, hogy ez azt jelenti, hogy nagy lesz a családunk – mondta, és ajka elnémította Rayna nevetését. VÉGE
379
