Claudio Magris JOSTEIN GAARDER MINIMUM TIZENEGYES! JANIKOVSZKY ÉVA ÉS A MESEÍRÁS

KÖNYVMELLÉKLET

Claudio Magris A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége

INTERJÚ

JOSTEIN GAARDER KÖNYVLISTA

MINIMUM TIZENEGYES! ESSZÉ

JANIKOVSZKY ÉVA ÉS A MESEÍRÁS KRITIKÁK

BÁNKUTI GÁBOR BOD PÉTER ÁKOS HARANGI SZABOLCS HOLLINGSWORTH, LANSLEY KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ CLAUDIO MAGRIS TIZENKÉT KIS KRITIKA A Magyar Narancs könyvmellékletét a Telenor támogatta.

INTERJÚ

„A közép-európai kultúra ereje” Claudio Magris író A könyvfesztivál díszvendége, a világhírû olasz író és esszéista számára Magyarország a második legfontosabb hely a világon. A Duna címû kultikus esszéregény szerzôje az Európai Egyesült Államok szükségességérôl, az irodalom feladatáról és az íróval együtt öregedô könyvekrôl beszélt a Narancsnak.

vesszük, nem szenvedett hiányt díjakban: az olasz állam Nagy Lovagkeresztje, a holland Erasmus-díj, a spanyol Asztúria Hercege Díj, az osztrák Állami Díj az Európai Irodalomért, a legjobb francia fordításnak járó Mediterrán Díj és végül, 2009-ben a frankfurti könyvvásáron a német könyvszakma Békedíja. Van még otthon hely a Budapest Nagydíjnak? Claudio Magris: Ha megtudom, hogy díjjal akarnak kitüntetni, a mai napig meglepôdöm, és ôszintén örülök – és ezt nem holmi álszerénységbôl mondom. A mai világban mindenkit elsodornak a hétköznapok, rohanunk, teljesítünk, és ha eközben valaki észreveszi, amit a másik ír, az szerintem már a csodával határos. Az pedig, hogy Budapesten kapok elismerést, kétszeresen is fontos nekem: egyrészt mert Magyarországon fordították le elôször a Duna címû könyvemet. Régen volt, 1992-ben, de azóta is otthon érzem magam önöknél: számomra Olaszország után Magyarország vált a világon a második legfontosabb hellyé. Másrészt a Duna központi fejezete is éppen Magyarországról szól. Ez az a fejezet, amely talán a legjobban kifejezi a könyv lényegét. Arról már nem is beszélve, hogy Magyarország számomra már az itt kötött barátságok és munkakapcsolatok miatt is fontos lett. MN: Ha Budapest a második otthona, melyik a kedvenc helye, ahova mindig visszatér? CM: Kettô-három is van ilyen. Kedvencem a Vörösmarty, nem a költô, hanem a cukrászda. Nem is tudom, miért... MN: Talán azért, mivel ilyen kávéházak vannak Triesztben is? Például a San Marco, ahol ugyanolyan a parketta, a székek, a függöny... CM: Lehet. Tény, hogy a Gerbeaud-ban otthon érzem magam. De hadd gondolkodjam... Inkább mást mondok: a Dunát teszem az elsô helyre. Triesztben nincs ekkora folyó, igaz, van tenger. Szeretek a Duna-parton sétálni, szeretem a Lánchidat és az Erzsébet hidat. Egyébként

II KÖNYVMELLÉKLET

akár Budapestre, akár Prágába megyek, a saját Budapestemet és Prágámat keresem, azokat az érzéseket, emlékeket, embereket, amelyek a várost csodálatossá teszik számomra. Ez idealizálás? Elképzelhetô, de ettôl még az újat is látom, a mai Budapestet, amely nem kevésbé érdekes vagy élô. MN: Maradjunk a Dunánál! A húsz évvel ezelôtti magyar kiadáshoz tízoldalas utószót írt, kimondottan a magyar olvasók számára. A könyv most újra megjelenik, új utószó is készült hozzá? CM: Ezúttal új elôszót írtam. De más, mint a korábbi. Nem is igazi elôszó, hanem használati utasítás ahhoz, hogyan kell ugyanazt a könyvet ennyi év után ismét kézbe venni. Elmagyarázom benne, mi történt a Duna 1986-os megszületése óta. Muszáj volt hozzáfûzni valamit az új kiadáshoz, mivel minden könyv a szerzôjével együtt öregszik. A könyveken is látszik az évek múlása, az idô a könyveket is törékennyé teszi. Még akkor is, ha tiszteletben tartjuk azt a tézist, hogy a remekmûvek sohasem öregednek. Az én könyveim velem együtt öregednek… Egy jó könyv akkor autentikus, ha az író tapasztalatait hordozza magában, márpedig biztos megváltoztam én is és a könyv is, mióta megírtam. MN: Már majdnem harminc év telt el azóta, hogy megírta a Dunát. 1986-ban még nem létezett a mostani Európai Unió. Milan Kundera, Danilo Kisˇ, Konrád György és Claudio Magris is a Nyugat és a Szovjetunió között lévô Mitteleuropáról írt. Ez létezik még? CM: A közép-európai szövet, szubsztrátum mindig is létezett, és ma is megvan. A térség minden országában más, ráadásul változó, mégis közössé teszi az itt élô nemzetek kultúrá-

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

Fotó: Alice Zen

n Magyar Narancs: Ha csak az utóbbi évtizedet

ját. Az már más kérdés, hogy jelenleg Európának ez a része is válságban van. Azt hittük, egyszer s mindenkorra leomlottak az ideológiai falak, erre a ledôltek helyére újabb etnikai-ideológiai falakat emeltek. Az itt élôk kölcsönösen bezárkóztak, és tagadják a Mitteleuropa létezését. Ennél is nagyobb veszélyt jelent azonban az amerikanizáció, a különbségeket eltörlô globális kultúra, amely ugyanarra a szintre helyez mindent, mintha attól, hogy valami régi, már nem is lenne érvényes. Nekem a közép-európaiság elsôsorban a tiltakozást, az ellenállást jelentette. Ebben rejlett a közép-európai kultúra ereje elôször a nacionalizmusokkal, azután a szovjet elnyomással szemben. Szerintem ez az erô az ellenállásra, ez jutott válságba. MN: Egész Európában? CM: Van egy – európai – álmom. Persze tudom, hogy nagyon nehezen valósítható meg. Azt szeretném, ha az Európai Unióból végre megalakulna a közös Európai Egyesült Államok, és a mostani tagországok ugyanannak az európai ál-

lamnak a tartományai lennének. Olaszország az lenne Európában, amit ma Lombardia vagy Friuli–Venezia Giulia tartomány képvisel Itáliában. Európa csak így mûködhet politikailag és kulturálisan. Csakis így lehet feléleszteni azt az európai kultúrát, amely mindig is az individuumra helyezte a hangsúlyt, nem feledkezve meg a szociális érzékenységrôl. Ha két szóban össze kellene foglalnom az európai kultúra lényegét, akkor azt mondanám: ironikus humanizmus. Ez a tôkéje, együtt egy olyan kapitalizmussal, amely nem feltétlenül az angolszász modellt követi. Én ebben az európai valóságban hiszek, tudva, hogy jelenleg nagyon nehéz a helyzet. A közeljövôt illetôen pesszimista vagyok, hosszú távon viszont optimista. De ha ez az Európa nem valósul meg, jobb, ha mindannyian odébbállunk. Arról álmodom, hogy egyszer úgy megyek el magamnak kormányfôt választani, hogy a gyôztest nevezhetik Rossinak, Pereznek vagy Kossuthnak is. MN: Így egészíti ki egymást a trieszti, olasz és európai identitás? CM: Mindegyikünk egymásba helyezhetô matrjoska, több identitással. Ettôl még természetes, hogy kötôdünk saját országunkhoz, városunkhoz, nyelvünkhöz. A lényeg szerintem a spontaneitásban rejlik. Kedvenc szerzômet, a nápolyi Raffaele La Capriát szoktam idézni, aki azt mondta: „Egy dolog nápolyinak lenni, más dolog nápolyiként viselkedni.” Én európai patriótának érzem magam. Gyakorlati okokból is, mert úgy gondolom, hogy ami Milánót érinti, az Nápolyra is vonatkozik, ami Európa egyik részén történik, az iránt nem lehet közömbös a másik része. Elég a bevándorlás problémáját említenem. MN: Közös állam volt az egykori monarchia is: ezért érdekelték a Habsburgok? CM: Engem a Habsburgok emberileg sohasem érdekeltek. Sohasem éreztem több tiszteletet Habsburg Ottó, mint Mario Rossi vagy Szabó István iránt. Mindig is az érdekelt, ami a monarchia mögött volt, és az, ami ebbôl megmaradt: hogy a német nyelv összekötô szerepén túl hogyan tudták jóban-rosszban összetartani ezt a közép-európai szigetvilágot. Legyen régi vagy

NÉVJEGY Triesztben született 1929. április 10-én. A Trieszti Egyetem germanisztikaprofeszszora, a Corriere della Sera kolumnistája, a római parlament volt szenátora. Diplomamunkájából írt elsô könyve, A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban 1963-ban jelent meg. Legolvasottabb mûvei között van a Duna (1986), az Egy másik tenger (1991) és a Kisvilágok (1997). Elôbbi kettôt az Európa, utóbbit a Libri adja ki most újra, az egyetlen új fordítással, a Hangok két rövid monológjával együtt (kritikánkat lásd a következô oldalon).

új, múlt vagy jelen, a mítoszok lényege az, hogy ellen lehet szegülni az idealizálásnak. A mítosz akkor mûködik, ha ellen tudunk neki állni, ha mint a felvilágosodás korában, darabokra lehet szedni, le lehet dönteni. MN: 2013-ban olasz–magyar kulturális év lesz. Ha megkérdeznék, milyen programjavaslata lenne? CM: Nem hiszem, hogy megkérdeznek. De ha mégis, az elsô számú tanácsom az lenne, hogy a szervezôk ne felejtsék: a kultúra nem csupán irodalom, képzômûvészet és zene. A kultúra az életstílus kifejezése, mindenekelôtt azt mutatja meg, hogyan mûködik egy adott ország. Az is a kultúrához tartozik, hogy van-e elég busz ahhoz, hogy vidéken a gyerekek eljussanak az iskolába. Ez fontosabb a megjelenô regények számánál. Mondok egy abszurd példát: ha egy országnak Isteni színjátéka van – amely a világ talán legnagyobb irodalmi remekmûve –, de körülötte teljes káosz uralkodik, akkor ez rosszabb, mint egy olyan ország, amelynek esetleg nincs Dantéja, de lehet benne tanulni, dolgozni, sétálni, gondolkodni. MN: Ez csak elvont példa? CM: Természetesen. Nem lesz könnyû igazi kulturális évet rendezni. Ahhoz valami újat is ki kellene találni. Hacsak nem divatbemutatót értünk alatta, amelyen Róma és Budapest is felsorakoztatja a leggyönyörûbb manökenjeit és ruháit. Ha én rendeznék kulturális évet, azt mutatnám meg – felesleges mazochizmus nélkül –, ami nem mûködik Olaszországban, és amit a magyaroktól tanulhatnánk el, és fordítva. Nem az évezredek dicsôségét zengenénk, hanem konkrét példákat mutatnánk be egymásnak. MN: Ez az irodalom feladata is? CM: Én azt a könyvet tartom irodalmi mûnek, amely megfelel az irodalom közvetett funkciójának, vagyis megmutatja, hogyan élnek az emberek, miközben megtanít szembesülni a problémákkal. Egy regény nem tudja elmagyarázni, hogyan küzdjük le a gazdasági válságot, de – mondjuk egy válság által elsodort család történetével – közvetetten segíthet. Egyébként attól, hogy valaki író, nem feltétlenül számít tekintélynek erkölcsi vagy akár politikai kérdésekben, ahhoz az is kell, hogy ismerje a valóságot. Már többször elmondtam, hogy a francia Louis-Ferdinand Céline-t nagy írónak tartom, ugyanakkor azt gondolom, hogy a házinénije többet értett a politikához, mint ô. MN: A mai irodalom mit tud kezdeni a valósággal? CM: Szerintem az európai irodalommal az a baj, hogy nagyobb súlyú véleményt utoljára a harmincas-negyvenes években mondott a világról, akkor is többnyire a közép-európai írók tollán. Akkor érezték utoljára annak a szükségét, hogy a világválság egyéni tapasztalatát szavakba öntsék, és ehhez újfajta narratív stílust, új irodalmi nyelvet teremtettek. Ha ma a posztmodern (Folytatás a következô oldalon) MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET III

KRITIKA + KÖNYVLISTA (Folytatás az elôzô oldalról) szövegjátékot ismét a történetmesélés váltja fel, ez nem visszafejlôdést jelent. Visszafelé nem lehet menni az irodalomban, de a kísérletezést lehet folytatni. A tehetséges író nem azt írja, amit akar, hanem amit muszáj írnia, és amíg nem találja meg a hangot, a formát, nem tud írni. Mindig is sokat írtam, de hosszú idôbe telt, amíg megtaláltam a megfelelô tónust. Az az író, aki tudja, hogy hiába övé a hang, a történet nem csak az övé, nem csak vele történik meg. MN: Most jelenik meg elôször magyarul a Hangok. Annak mi a története? CM: Telefonos üzenetrögzítôre mondott szövegekbôl áll. 1995-ben jelent meg, akkor még volt vezetékes telefon, és volt üzenetrögzítô. A hangok „témája” nagyon egyszerû: a mai ember magányosságát, elszigeteltségét és szeretethiányát fejezi ki. Az emberi hang egyébként mindig lenyûgözött. Ezért szeretek rádiót hall-

gatni, fôleg éjszaka, és kitalálni, ki lehet a készülék túloldalán. MN: 2007-ben elterjedt a híre, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat, amelyet végül Doris Lessing nyert el. Mit érzett? CM: Jobban örültem volna a Nobel-békedíjnak, vagy ha a jó természetemért kaptam volna elismerést… Most viccelek, de akkor sem éreztem másképpen. A Nobel-díjnak nincsenek nyilvános jelöltjei, akárkinek a neve szóba jöhet. Az enyémet az angol fogadóirodák röppentették fel, és örültem neki, hogy másoknak ilyen jó üzletet jelentek. Kizártnak tartom viszont, hogy a fogadóirodák a svéd akadémiától kapták volna a hírt. MN: Ötven éve ír újságba, idén márciusban elnyerte az È giornalismo olasz újságírói díjat. Az átadón azt mondta, az a baj, hogy ma már mindenkinek állandóan véleménye van. Ez tényleg baj?

CM: Az újságok ahelyett, hogy hírekrôl számolnának be, állandóan véleményeket közölnek. Nem a miniszterelnököt idézik, hanem azt, amit egy másik politikus mond róla. Véleménynyilvánítási mánia tombol: az írott sajtóban, televízióban, interneten. Ha mindenki mindenhez ért, az ítélet inflálódik, akármit mondunk, semmit sem ér. MN: Az olasz sajtóban a magyarországi politikáról is sok vélemény olvasható. Ön miért nem csatlakozott? CM: Nem akartam. Régen jártam Magyarországon, és nem ismerem a helyzetet. Véleményem nekem is van, de csak úgy tudok valamirôl írni, ha nem harmadik forrásból hallom vagy látom. Hallottam például, hogy Günter Grasst kitiltották Izraelbôl, errôl sem mondok addig semmit, amíg németül nem láttam a kérdéses verse eredeti szövegét. Majd utána. Sárközy Júlia

Félelem és reszketés a világirodalomban MINIMUM TIZENEGYES! A MAGYAR NARANCS IRODALMI SIKERLISTÁJA – VILÁGIRODALOM 1. Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl

28 pont

(Ford.: Blaschtik Éva, Magvetô, 2012) 2–3. Clemens J. Setz: Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején

25 pont

(Ford.: Harmat Tamás, Európa, 2012) Janne Teller: Semmi (Ford.: Weyer Szilvia, Scolar, 2011) 4. Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált

25 pont 24 pont

(Ford.: Bajtai Zoltán, Pritz Péter, Cartaphilus, 2011)

A telefonbetyár és Eurüdiké

5. Raymond Carver: Katedrális (Ford.: Barabás András, Magvetô, 2011)

23 pont

6. Chuck Palahniuk: Kárhozott (Ford.: Sári B. László, Cartaphilus, 2012)

22 pont

7–8. Csehy Zoltán: Amalthea szarva. Száz itáliai humanista költô (Kalligram, 2012)

21 pont

Diego Trelles Paz (szerk.): A jövô nem a miénk – Fiatal latin-amerikai elbeszélôk 21 pont (Ford.: Kertes Gábor, József Attila Kör – L’Harmattan, 2011)

Claudio Magris: Hangok

9–10. Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz (Ford.: Rakovszky Zsuzsa, Libri, 2012) Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk (Ford.: Pászt Patrícia, Kalligram, 2011)

n Éppen húsz évvel ezelôtt jelent meg magya-

rul az elsô Magris-könyv, rögtön a fômû, a több mint hatszáz oldalas Duna, amely, ha hatalmas könyvpiaci sikert nem is ért el, azonnal sok lelkes hívet szerzett a trieszti mesternek. A méretes esszéregényt azóta kisebb-nagyobb idôközökkel követték a további munkák, ma már tehát elmondhatjuk, hogy szinte teljes egészében hozzáférhetô az író életmûve – így pedig az is jól látszik, hogy Magrist elsôsorban a nagyobb formák, testes mûvek izgatják, és a Közép-Európa-mítosz mint megkerülhetetlen, de soha egészében fel nem fejthetô történelmi-kulturális szövevény. A Hangok címmel most kiadott karcsú kötet ugyanakkor mintha épp az életmû fôsodrától elütô kísérlet lenne. Két viszonylag rövid, egyszerû szerkezetû elbeszélés, vagy ahogy a könyv borítója állítja: „Vágymonológok nôkrôl és férfiakról”. Ez lenne a magrisi kispróza. Az eredetileg 1995-ben megjelent könyv címadó írása egy – tulajdonképpen ôrült – férfi homályos szóáradata, ahol a beszélôrôl is csak szépen lassan tudunk meg ezt-azt, arról pedig, hogy ki vallomása címzettje, egyáltalán nem kapunk eligazítást. És éppen ezért, mert a semmibe vagy legalábbis ismeretlen területre tart a hang, valóban lebegôs, minden súlyosságával együtt is légies lesz ez a monológ. A nôket csak az üzenetrögzítôre felvett hangjukon keresztül megközelítô, de ezekbe a hangokba aztán mániákusan beleszeretô fickó érdekes elbeszélô, mégsem éri végül nagy meg-

IV KÖNYVMELLÉKLET

lepetés az olvasót, a történet lényegében statikus marad, a poénok pedig éppen ezért csak mérsékelten hatnak. De hát nem is kicsi az a fa, amibe Magris a fejszéjét vágta, Gogoltól – hogy magyart is mondjunk – Babitson át Faulknerig számos remekbe szabott ôrületmonológ született már. A Hangok nem ilyen, de vitathatatlan, hogy az olvasás húsz percéig igen szórakoztató. És ha már a nagy fáknál és kis fejszéknél tartunk, a kötet másik elbeszélése sem aprózza el a dolgot: a Biztosan megérti (közbevetve: érdekes, hogy Magris mindig ilyen színtelen címekkel dolgozik, ami néha, a Kisvilágok vagy a Vaktában esetében mûködik is, itt azonban kissé sutának tûnik) Orpheusz és Eurüdiké történetét értelmezi újra az utóbbi szájába adott monológban. Persze minden kicsit más, de kényelmesen felismerhetô már a szöveg kezdetétôl: Hadész helyett egy arctalan Igazgató úrhoz szól a költô kedvese, az alvilág helyett egy furcsa Szeretetház a helyszín, a kígyó mérge helyett valami fertôzés ölte meg Eurüdikét, Orpheusz dalai pedig – habár a lant is szóba kerül néhol – inkább wurlitzeren, késôbb CD-n járják be a nagyvilágot. Szépen ki van találva minden, talán túl szépen is, és ettôl kiszámíthatóvá válik a szöveg. A Vaktában mítoszkezelésérôl írta néhány éve Bán Zoltán András, hogy „bár Magris

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

mindvégig szuszogva igyekszik megteremteni a korrespondenciát, a kapcsolat merôben külsôdlegesnek tûnik – amolyan mélynek tûnô ráfogásnak”. A Biztosan megérti esetében is valami hasonló „ráfogás”-érzésünk van, csakhogy míg a nagyregényben a mitológiai utalások a számos közül egy olvasatot domborítottak ki, ennek az elbeszélésnek a terébe nem fér be más szál; így viszont valahogy kevésnek tûnik az ötlet, instabilnak a koncepció. És ezen az sem segít, hogy egyébként a szöveg minden során érezhetô az írói tehetség, a gondolkodói mélység – valami mégis hiányzik. Talán – habár ezzel a szóval rizikós elôhozakodni – egy kicsivel több eredetiség. Mintha Magris nem tudna mit kezdeni a szokatlan közeggel, azzal, hogy hiányzik az esszéregények tágassága, a fikcióval kombinált kulturális-történelmi alapanyag szabadabb formálhatósága, és hogy nem ül az egész alján Közép-Európa kevert hagyományának otthonosnyomasztó hordaléka. De azért, mivel rutinos író, végigviszi a dolgot, lezárja az ívet, csattanót tesz oda, ahová illik, egyszóval megoldja a leckét. Akinek pedig ez nem elég, elôbb-utóbb úgyis belevág a nagyregényekbe. Krusovszky Dénes

11. Ted Hughes: Prométheusz a sziklán (Ford.: Lázár Júlia, Syllabux, 2012)

18 pont 18 pont 16 pont

Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Faragó Kornélia, Gács Anna, Jenei László, Kálmán C. György, Kiss Noémi, K. Kabai Lóránt, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Selyem Zsuzsa, Szûcs Teri, Tarján Tamás, Urfi Péter A szavazóknak minden alkalommal 4, a közelmúltban magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos mûfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az elsô 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap. A listás könyvek megvásárolhatók az Írók boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45., www.irokboltja.hu).

n A világirodalmi szavazás eredménye – nem meglepô módon – ismét hatalmas, talán minden eddiginél nagyobb szórást mutat. Világos, hogy ez mit jelent: hiába tesz rá új és új erôfeszítést finom ízlésû és remekül tájékozott kritikusaink serege, nem tudunk önöknek biztosat mondani arról, mi fontos és mi felejthetô, hogy mit kell elolvasniuk, hogy képben legyenek – nincs esély képben lenni, senki nincs képben. A világirodalom végképp átláthatatlanná vált, egy lassú folyamat aránylag régen bekövetkezett végpontján. Ugyan hol van már a goethei humanista eszmény – vagy a babitsi –, mely a voltaképpeni egyetemes mûveltség lehetôségét vagy az örök értékek korokon átnyúló kézfogásának lehetôségét el tudta képzelni, úgy gondolta, hogy ami igazán fontos, az bôven áttekinthetô! Ama mûveltségeszmény jó ideje halott már, annyira rég, hogy a földön egyedül csak a magyar irodalomoktatás újraszervezôihez nem jutott el elhunytának szomorú híre. A helyzet annyira bonyolult, hogy a mi világirodalmi listánkon például, hogy mást ne mondjunk, két magyar is szerepel, a legteljesebb joggal, különbözô okokból. Egyikük, a mi lányunk, gyôzelmet aratott a széles nagyvilág felett: Melinda Nadj Abonji, akinek szülei a Vajdaságból távoztak Svájcba, mikor még gyerek volt, azóta felnôtt, és megírta többszörös határhelyzetének (szülôföldjén kisebbségi, majd délszláv emigráns) történetét, hogy – rangos irodalmi díjak bezsebelése után – hazatérjen a fordítás által. Világirodalom, nagy, igazi, és mégis a mienk. Tóth Krisztina online kiadásunk 7 kérdésére válaszolva már agyon is dicsérte: legutóbb errôl gondolta, hogy ez a legjobb dolog a világon. A kritikusaink által kiosztott arannyal együtt tényleg nem rossz ajánlás, túl sokat nem kockáztatnak vele, ha beszerzik a könyvfesztiválon. A másik magyar Csehy Zoltán, aki fordítóként újrateremtett egy idegen, elfeledett világot, az itáliai humanizmusét, megelevenített elôdeihez hasonlóan egyszerre játékos költô(Folytatás a következô oldalon)

Fordította: Gács Éva. Libri, 2012, 88 oldal, 1490 Ft MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET V

KÖNYVLISTA + KRITIKA (Folytatás az elôzô oldalról) ként és tudós filológusként. „Ebbôl az elsülylyedt szellemi köztársaságból érkezett játékos és komoly tudósítás ez a könyv, melynek sosem léteztek határai (hacsak az emberi fantázia és tudás végpontjai nem azok), társadalmi osztályai, minden egyes polgára annyit ért, amennyit tanult nyelve és tehetsége nyomott a latban” – olvashatjuk az ajánlóban. Jól jegyezzük meg, mert a lista további darabjai nemigen hagynak menekvést a jelen elôl! Az ezüstérmes, az alig harmincéves Clemens J. Setz a szomszédból érkezett, a bernhardi-jelineki tradíció hazájából, és a hazug nyárspolgári idill újabb leleplezôjeként megadja az alaphangot a többi dicsôségtáblás könyvhöz. Groteszk, fekete humor, önmagát generáló, elementáris agresszió. Például Jane Teller ifjúsági allegóriája, amelynek kamaszfilozófusa következetesen végiggondolja a kis Woody Allen problémáját, mely szerint semmi értelme suliba menni, ha úgyis tágul a világegyetem – és nem éri be annyival, hogy Brooklyn nem tágul. Konokul hirdeti, hogy semminek semmi értelme, hogy nihilizmusával berántsa társait egy nagy ellenkísérletbe, amely, persze, szintén a semmibe fordul. A könyv gyorsan megkezdte az irodalomkritikától független életét, facebookos tanítási projektek anyagává lett, amint arról elôzô számunk Láthatatlan gyerekek címû interjújában és a pagony.hu virtuális hasábjain olvashatnak. Itt Turai Eszter elég pontos és szellemes, amikor „filozófiai ifjúsági regénynek” nevezi az elôször betiltott, majd kötelezô olvasmánnyá lett munkát, és A legyek urával veti össze. Akkor sem téved, mikor ijesztônek, néha brutálisnak tartja. Sôt. Az elôzô listáról önmagát ismét átmentô géniusz, az ötödik helyre befutó Raymond Carver után sorjázó szerzôk könyveit lapozva sem szegôdik társunkul a szelídség, Chuck Palahniuk végtére mégiscsak a Harcosok klubjával tette le névjegyét a széles nagyvilág beszakadó asztalára. Újonnan érkezett regényének címe – A kárhozott – már magában is elég biztosíték arra, hogy bizonyos szokásaihoz makacsul hû maradt. Egy dagadt, szemüveges, továbbá nem utolsósorban halott kamaszlány, egy „ellenkulturális Barbie” (hvg.hu) pokolbéli tapasztalatait osztja meg velünk a mû – elborzasztóan, hideglelôsen vicces tónusban. Kritikusunk, Lengyel Imre Zsolt, aki igazán fukarul méri a dicséretet, ezzel a könyvvel elégedett volt (Magyar Narancs, 2012. február 9.). Ha megvolt a kedélyes Ausztria igazi arca, az ifjúsági filozófiai brutalitás, hozzácsapva rögtön a pokolból küldött beszámolókat, akkor vehetünk egy nagy lélegzetet, mert most jön a java. Charles Bukowski nyersen szellemes, bosszantóan mulatságos beszámolója következik 1978-as európai útjáról, melyrôl a narancs.hu-n k. kabai lóránt (Európa öreg), a Magyar Nemzetben Pion István (Bukowski Európában, 2012. február 7.)

VI KÖNYVMELLÉKLET

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

emlékezett meg értôn. Az utazás idején született versekkel is megajándékoz a kötet, amelyeknek fordításán kánonban – és joggal – fanyalog a két kritikus. A jövô nem a miénk, hirdeti a fiatalságot, mint fentebb is láthattuk, igencsak jellemzô derûvel egy a 70-es, 80-as években született szerzôk mûveibôl válogatott latin-amerikai prózaantológia. Szerzôi „történeteiket eredendôen a szexualitás, a perverzió, az erôszak, a nyomor és a bûn nyelvén írják” – csinál hozzájuk gusztust Hercsel Adél a Revizoron, de aki eddig eljutott, ettôl már nem retten vissza. A gyûjtemény alaposan átrendezheti a latinamerikai irodalomról alkotott, mágikus realista nagyregények által formált képünket:„végsô búcsút veszünk a boom latin-amerikai íróiból táplálkozó, bennük gyökerezô alapeszmétôl, megszûnik számunkra az a regénymûfaj, mely egy korszak egészét akarta feltárni, megragadni, lojálisan viszonyulva országaink tragikomikus történelméhez” – tájékoztat a szerkesztôi elôszó. Aztán rövid lazítás következik: Eric Morgenstern könyve tavaly jelent meg angolul, és máris megvan a magyar verziója (a filmjogok is elkeltek). Mágia, illúzió, titok, cirkusz, szerelem. A blogokban, netes olvasónaplókban lelkes beszámolók magasztalják, a Kötve fûzve blogban viszont Varga Betti okos kritikája némiképp lehûti a kedélyeket: „Mintha az illúziók, a látvány megteremtése minden írói energiát felemésztene, és a sátrak között élô figurák megrajzolására már nem maradna belôle… Az Éjszakai cirkusz kétségtelenül olvastatja magát, de nincs meg benne az a plusz, amely kiemelné a young adult regények ponyvái közül.” Mindenesetre olvastatja magát, és már ez se rossz, ha valaki pont olvasni akar. A listát a kortárs lengyel dráma és a tegnap nagy angol költôje, Ted Hughes versciklusa zárja, aki hozzávetôleg akkora lírikus volt, mint elsô felesége, szegény Sylvia Plath – például épp a Plathhoz írott verseiben, de ebben a versciklusában is, amelyet könyvként is jó kézbe venni. A Mroz·ek utáni legismertebb lengyel drámaíró, Tadeusz Slobodzianek drámakötetének címadó darabját épp most játsszák a Katonában, és ha a végén vártak ajánlatot a felhôtlen szórakozásra szigorú ítészeinktôl, akkor csalódniuk kell. Egy iskolai osztály tagjainak élete, nagyjából tegnapig-máig, zsidók és lengyelek, áldozatok és agresszorok narratív monológjai sorjáznak. A rémségek kicsiny boltját mégis érdemes a könyvvel és az elôadással bezárni. Amennyiben az emberiség könyvmellékletünk következô megjelenéséig kicsit összekapja magát, akkor cserébe majd nekünk is vidámabb ötleteink lesznek. Addig marad vigaszul a könyvfesztivál. Vári György (Három, listára felkerült könyvrôl a XII. oldalon közlünk kritikát)

Oligarchák inváziója Mark Hollingsworth és Stewart Lansley: Londongrád n Akinek van kedve, ideje és képzelôereje kibányászni a könyv adatés anekdotatömege alól a fel nem tett kérdésekre adható válaszokat, az nem csak jól szórakozik a vaskos „dokumentumkrimit” olvasva. Hiszen nemcsak az újoroszokra vonatkozó örökzöld közhelyek sorát látja viszont („minél drágább, annál jobb”; „ha el lehet intézni 25 százalék kedvezményt, akkor is ragaszkodnak az eredeti árhoz”), hanem rekonstruálhatja azt is: miért éppen Londonban teremtettek maguknak pót-Oroszországot azok a – peresztrojka alatt és után – meggazdagodott üzletemberek, akik az utóbbi másfél évtizedben önként vagy kényszerbôl itt telepedtek le, vagy ide „ingáznak” magángépeiken vagy jachtjukon. Mert az, hogy

„Londongrád” nem a Nyugat, s a londongrádi életstílus nem nyugati, elsô látásra is világos. Hiába a jól hangzónak tûnô fantáziaalcím:

Az oligarchák nyugati kultúrája: pénz, politika, fegyver (az eredeti alcím: From Russia with Cash. The Inside Story of the Oligarchs), a könyvbôl levonható elsô lehetséges következtetés épp az, hogy az Oroszországból Londonba vándorló szupergazdagok megmaradtak orosznak, nem váltottak kultúrát, legfeljebb csak lakóhelyet. A szinte kizárólag angol nyelvû sajtóforrásokra és irodalomra hivatkozó szerzôpáros számos információt közöl a gazdagságtörténetek – nem mindig, de néha kifejezetten izgalmas – elbeszélése közben. Idézik például a fotómûvész Valerija Manohinát, az Abramovics család barátját, aki maga is London és Moszkva között, félúton él: „egyik napról a másikra te-

le lettek pénzzel, és az elsô dolguk az volt, hogy egy álomszerû életstílust teremtettek maguk körül”. „Ezt az álmot azonban otthon, Oroszországban nem tudták volna megvalósítani” – fûzik hozzá a szerzôk, megjegyzésüket azonban könyvük adatai maguk cáfolják meg: a 2000 utáni Moszkvában (és egyes orosz regionális központokban) ugyanis minden luxus elérhetôvé vált, ami csak kell a gazdagság jelzéséhez. Ami meg nem, azt azonnal behozatták: „a londoni autókereskedôknél kettesével tették hajóra a legdrágább Jaguarokat, hogy hazavigyék”. Hiányosságai ellenére nem alaptalanul ünneplik a könyv orosz fordításának megjelenését is épp az(Folytatás a következô oldalon)

KRITIKA (Folytatás az elôzô oldalról) zal, hogy ez az oligarchák világának ez idáig legteljesebb, „az oligarcha- és egyéb fajta cenzúrától” mentes bemutatása. A legteljesebb, és hozzá lehet tenni, a legkritikusabb. A legtöbb újdonságot azok a részek tartalmazzák, amelyben a szerzôk a Nagy-Britanniába irányuló oligarchainváziót lehetôvé tevô jogi-politikai hátteret elemzik: a orosz (és külföldi) források beáramlását ösztönzô „befektetési vízum” bevezetését, a hozzá kapcsolódó adózási rend kedvezményeit, amelyek nyomán New York helyett pillanatok alatt London lett a „második Moszkva”. Az orosz kérvényezôk igen hamar megkapták a letelepedési jogot, s a Moszkvából érkezô kiadatási folyamodványokat a brit hatóságok szükség esetén rendre elutasították, arra hivatkozva, hogy Oroszországban politikai indíttatásból büntetôeljárást kezdenének ellenük. A londoni bevándorlási policy mögötti összefonódó politikai és pénzügyi érdekek, a helyzet nyomán kirobbanó diplomáciai és belpolitikai botrányok leírása mellett

különösen fontosak a könyv arra vonatkozó megállapításai, miként idéztek elô radikális átrendezôdéseket a korlátlan anyagi lehetôségekkel rendelkezô oroszok (és más szovjet utódállamból érkezôk, kazahok, azeriek, üzbégek) a londoni felsô középosztály életfeltételeiben és ezáltal önmeghatározási lehetôségeiben. Kiszorultak a számukra épült, 18–19. századi negyedekbôl, nem ôk lettek a legfontosabb személyiségek az elegáns klubokban, nem az ô feleségükkel bántak legelôzékenyebben a belvárosi magánklinikákon, nem az ô gyerekeik számítottak a legelsôknek a legelitebb iskolákban. Ez a Londonra rátelepülô agreszszív orosz világ számos tematikus blokkban (ingatlanok, jachtok, magánrepülôk, autók, mûkincsek) és négy nagyobb portréban bontakozik ki (az oligarchasztárok, Berezovszkij, Hodorkovszkij, Abramovics és Oleg Gyeripaszka mellett megjelenik a kevésbé ismert Alekszandr Lebegyev, Badri Patarkacisvili és mások). Az egymástól rendkívül eltérô személyiségû, különbözô élethelyzetbe került üzletemberek

legszembetûnôbb közös többszöröse a múltnélküliség. Többségük bizonytalan családi háttérbôl érkezik (Abramovics például a finnugor rokonaink lakta Komiföldön született, korán elhunyt ukrán zsidó szülôktôl), s a tradíciókat tagadó szovjet élet közegében mindannyian maguk építik fel saját életüket és üzleti karrierjüket. A vágyott álomélet megteremtéséhez nincs más modelljük, csak az orosz, viszont már az sem eleven hagyomány számukra. „Moszkvába megyünk, dolgozni fogunk, boldogok leszünk” – mondják a nôvérek Csehovnál, de nem mennek Moszkvába, nem lesznek boldogok. „Londonba megyünk, költekezni fogunk, boldogok leszünk” – mondhatnák az oligarchafeleségek, és ôk elmennek ugyan Londonba, költekeznek is rendesen, de hogy boldogok-e? Ezt az örök orosz kérdést csak Hodorkovszkij teszi fel – de ô már nem Londongrád, hanem Szibéria perspektívájából. Kiss Ilona

kivédhetetlen rendszerhibák olyan remek példákkal vannak illusztrálva, mint a szofisztikált belsô és külsô ellenôrzés dacára egyetlen kockázatkedvelô sztárbrókere által megsemmisített Barings bankház esete. A falnak futó országok döntéseit vizsgálva a nemzetközi szervezetek (az IMF-en kívül a kevésbé ismert Londoni, illetve Párizsi Klub) funkciói is tárgyaltatnak, továbbá olyan rettenetesen hangzó fogalmak, mint a pénzügyi akcelerátor vagy az adósságdefláció kapnak közérthetô levezetést. Amolyan bónuszként pedig Bod eloszlatja azt a tévhitet is, miszerint milyen jól jártak a lengyelek, hogy kérték az államadósságuk elengedését (nem kapták meg, miközben az elhúzódó tárgyalások alatt óriásit zuhant az életszínvonal,

Fordította: Réti András. Partvonal, 2011, 440 oldal, 3490 Ft

Mit tettünk? Bod Péter Ákos: Gazdaságpolitikai döntések válságos idôkben. A magyar eset (2008–2010) n „Uraim, hogyhogy nem látták, hogy jön a krízis?!” – szegezte a kérdést II. Erzsébet a London School of Economics konferenciáján összegyûlt tekintélyes közgazdászoknak. Ezzel nyit a könyv, hogy a továbbiakban célja szerint bemutassa, miként születnek meg a gazdasági és politikai szereplôk fontos döntései, ezek eredôjeként hogyan vágtattunk bele a globális válságba, és miért van az, hogy Magyarország még a többieknél is jobban elbarmolta a dolgokat. Hogy miért nem tudtuk mindezt elôre. Bod Péter Ákos munkája egyszerre kíván tankönyv lenni, általában a szakmai érdeklôdôkhöz szólni, illetve a laikus közvéle-

VIII KÖNYVMELLÉKLET

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

ményt „szellemi kirándulásra” kalauzolni. Mindez a témakörök sokaságával együtt igen nagy ívû vállalkozásnak tetszik, amely ilyen visszafogott terjedelemben még a meglévônél sokkal értôbb szerkesztés esetén is kétséges kimenetelû volna. A könyv elsô részében a szerzô imponáló mennyiségû szakirodalom összegzésével mutatja be a vállalati és kormányzati döntéshozatal szereplôit, mechanizmusait, gyakorlatilag a teljes döntési környezetet. Az összeesküvés-elméletek kedvelôinek rossz érzéseket okozhat, de az elemzésekbôl világosan kitûnik: a két szektor mûködése már önmagában olyan

bonyolult, hogy a teljes kontroll kizárt. Ráadásul a köréjük épült hálózatok (tulajdonosok, üzleti partnerek, alkalmazottak, pártok, választói csoportok, nemzetközi szerzôdések, független hatóságok, bírói hatalom és a többi), hovatovább a kétféle logikájú intézményrendszer összekapcsolódása már olyan struktúrát ad ki, ahol a kataklizmák elôrejelzése, pláne megelôzése a folyamatosan fejlôdô védelmi vonalak ellenére is lényegében kizárt. Súlyosbító tényezôk a döntési rutintól való elszakadás nehézségei vagy a nyájszellem eluralkodása – legyen szó kis- vagy nagyvállalatról, kis vagy nagy országról. A mindeddig

élelmiszerhiány alakult ki), míg állítólag a büszke Antall József erre nem volt hajlandó (mi éppen elkerültük 1990-ben a fizetésképtelenséget, tehát nem is ajánlotta fel senki az adósságelengedést, így viszont a rendszerváltást követô, amúgy is vészterhes években nem jött még durvább visszaesés). Külön fejezet (ez Németh András Olivér munkája) foglalkozik azzal, hogy vajon miért nem ugyanúgy érintette a válság a különbözô országokat. Fájó tény, hogy az elméletek empirikus alátámasztására keresve sem lehetett volna jobb példát hozni annál a helyes kis országnál, amelyik élenjár a választási ciklusoktól függô gazdaságpolitika alkalmazásában, és egyébként feltalálta a választások utáni osztogatást is.

Majd az elmélet aprópénzre váltása helyett a válságról inkább csak kronologikus sztorizást kapunk. Mi okozta az amerikai ingatlanpiaci válságot, az hogyan fejlôdött világméretû pénzügyi problémává, ez a globalizált térben miként taposta földbe a reálgazdaságot, míg végül a különbözô kormányok krízisenyhítô igyekezete elôállította a máig testközelbôl csodálható adósságválságokat. A közgazdasági összefüggések ismertetése persze korrekt mélységû, de a döntéshozatali furfangokkal csak érintôlegesen találkozunk (például az elkurvult hitelminôsítôk vagy a mindig csak utólag megélénkülô pénzügyi felügyeletek említésekor). Fokozottan igaz ez a magyarországi válság tárgyalására, ahol csak a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok gazdaságpolitikai tévelygéseinek amúgy jogos felemlegetésével találkozunk, a döntések magyarázataival – ez volna a könyv témája – nem. Ekkor persze a politikai okokat is számba kellene venni, és nem lehetne úgy tenni, mintha Orbán Viktor 2010-ben született volna. A könyv egyik mellbevágó epizódja, amikor minden különösebb funkció nélkül elôkerül az ôszödi beszéd, az utána következô zavargások és a rendôri fellépés értékelése – ami éppen a Fidesz jobbszélének interpretációjával egyezik meg. Aligha üti helyre a szakmai egyensúlyt, hogy a jelenlegi kormányról szólva a válságadók bevezetésével, a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével vagy a választások utáni drasztikus adócsökkentéssel szemben a szerzôben szolid kételyek is felmerülnek. A fentieken túl még felsorolni is nehéz, mi mindenbe kap bele a könyv. A devizahitelezés elemzése például önmagában is megállna, míg a reálgazdasági alkalmazkodásnál csak a külföldi tulajdonú magyarországi középvállalatok felszínes vizsgálata volt kéznél. Meglehetôsen egyenetlen színvonalú munkáról van tehát szó, amely sokszor okos és informatív, máskor konfúz és széttartó, ráadásul néhol a megértést a legkevésbé sem segítô elfogultságtól sem mentes. Mészáros Bálint Századvég, 2011, 261 oldal, 2520 Ft MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET IX

KRITIKA

A feloszlathatatlanok Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában – A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945–1965 n „Hát megvallom, az én reálpolitikám a Szentlélek Úristen” – fogalmazta meg álláspontját a hetvenes évek közepén a hivatalosan akkor már két és fél évtizede feloszlatott magyarországi jezsuita rendtartomány provinciálisa, Kollár Ferenc, s ô aztán igazán jól tudta, miféle áldozatokat is követel Jézus katonáitól az állampárti diktatúra. A szerzetes és tehetséges egyházi lapszerkesztô ugyanis 1955ben ügynöki állományba lépett, s utóbb rendtársai tudtával (ha nem is áldásával) tette meg jelentéseit – védve és áttételesen is irányítva az államilag el nem ismert szerzetesrend belsô életét. Elôdeinek sorából a megelôzô négy provinciális alig pár esztendô leforgása alatt kivétel nélkül börtönbe került, míg Kollár utódát, az 1978-tól tartományfônökként mûködött Ta-

más Jánost a fogság és a beszervezés megaláztatása egyaránt megtalálta. A Bánkuti Gábor munkájából kiolvasható rendtörténet egyszerre kínál hosszanti metszetet a kom-

munista állam és a katolikus egyház magyarországi koegzisztenciájának erôszakosabb és békésebbrafináltabb szakaszaiból, valamint példát a jezsuita rend kifejlett túlélôképességére. Hiszen a jezsuitákat korántsem a huszadik században érte utol elsô ízben a világi és felsôbb hatalmak drasztikus ellenszenve, elvégre a rend, túl a kiûzetések egész során, még a pápai föloszlató döntést is átvészelte a XVIII. század utolsó harmadában. Így hát, ha a negyvenes-ötvenes évek magyar jezsuitái személyesen elôször tapasztalták is meg az üldöztetés és a szétszóratás nehéz próbáját, azért a rend kollektív emlékezetében igenis ott élt az évszázados tapasztalat. S persze ott munkálhatott a rend magatartását meghatározó simulékony taktikai érzék és politikai tehetség is – vélné a jezsuitaellenes közhelyeken nevelkedett olvasó, ám a történész szerzô nem hangsúlyoz ilyen je-

Tüzes folyók Harangi Szabolcs: Vulkánok – A Kárpát-Pannon térség tûzhányói n Voltaképpen népszerû témáról

van szó, mely a természetfilm-csatornák nézôit s alkalmanként – habár jóval kevésbé szakszerû kivitelben – a katasztrófamozik rajongóit is a székbe tudja szögezni, érdekes módon mégsem túl gazdag a vulkanológia magyar nyelvû, szakmailag is igényes irodalma. Bár erre könnyedén vágnánk rá a választ: hogyne, hiszen Magyarországon, sôt a Kárpát-, avagy Pannon-medencében nincsenek is vulkánok – pontosabban voltak ugyan valamikor, évmilliókkal ezelôtt, de már réges-rég kihunytak!

X KÖNYVMELLÉKLET

Nos, Harangi Szabolcs geológusvulkanológus, az ELTE Kôzettangeokémiai Tanszékének vezetôje új, hiánypótló könyvében pontosan ezt, a fejünkben élô, sok tekintetben hibás kronológiát és idôskálát próbálja korrigálni. Eközben nagyon sok mindent megtudunk arról, miképpen is mûködik Földünk, eme sok tekintetben nagyon is eleven geológiai organizmus. Harangi célja nyilvánvalóan kettôs. Egyrészt magas szakmai színvonalú, akár tankönyvként is használható, ámde a laikus publikum számára szintúgy haszonnal for-

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

gatható vulkanológiai összefoglalót kívánt letenni az asztalra, amely jól megírt, gazdagon illusztrált munka, ezenfelül remek fotókkal és hasznos ábrákkal segíti a folyamatok megértését – nos, ez sikerült is. Másrészt a könyv utolsó hat fejezetében hirtelen összeáll a kép: a jelenkori vulkanizmus formáinak gondos számbavétele és analízise mintegy megágyaz annak, hogy megérthessük, mi történt 15-20, 5-6 millió évvel ezelôtt vagy akár csak néhány tízezer éve a Kárpát-medencében. Ahhoz pedig, hogy minderrôl élvezetesen

gyeket az 1945-öt követôen gyors ütemben és minden finomkodás nélkül defenzívába szorított magyarországi rendtartomány történetében. Figyelemre méltó mozzanatok azonban így is bôségesen akadnak a sajnálatosan kacskaringós narrációjú, a távlatteremtô szándékú kitérôket olykor túlhizlaló kötetben. Ilyen például az önfeladó egyezkedésre kényszerített püspöki kartól elhatárolt „missziós egyház” hamvába holt terve 1954bôl, amely egyfajta katakombaegyház kiépítéséhez kívánt Rómától felhatalmazást nyerni. Ugyancsak ilyenként említendô a Vatikánnal csendben egyezkedô rezsim rendôri-igazságszolgáltatási sakkhúzása, a (volt) jezsuitákra lesújtó ún. „világszolidarizmus-per” 1965-bôl. S persze okvetlenül szólnunk kell a jezsuita túlélési stratégiák egyik legfontosabbikáról, az „emkádéizmus” praxisáról, melynek koncepciója a börtönben is derûs Pálos Imre tartományfônök atya nevéhez fûzôdik, feloldása pedig imigyen hangzik: Meg Kell Dögleni. László Ferenc

felszíni torlóárról vagy alapi torlóárról (ez volna a base surge). És mindez nem csupán merô katasztrófakataszter: a vulkáni mûködés leírása során izgalmas és sokszor megrendítô sztorik elevenednek meg, városok, sôt civilizációk pusztulnak el a szemünk láttára – de arra is rájöhetünk, hogy mennyit köszönhetünk a vulkánoknak. Megérthetjük, mi volt Kr. u. 79-ben (még a katasztrófa pontos idejét is rosszul tudtuk!) Pompeji lakosai, az 1883-ban Krakatau környékén lakók vagy éppen egy martinique-i kisváros 1902-ben negyedóra alatt elpusztult valamennyi polgárának végzete. Talán ebbôl is látszik, hogy a vulkáni fo-

L’Harmattan – Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2011, 272 oldal, 2900 Ft

lehessen fogalmazni, mindenekelôtt egyfajta precíz, jól magyarított szaknyelvre van szükség – sok esetben a nemzetközi vulkanológiai szakirodalom egyre bôvülô fogalomkincsének átültetésére, egy szemléletes vulkáni taxonómiai beosztás létrehozására. Nos, ebben a tekintetben sem lehet kifogásunk. A lávafélék (a párnaláva, kötélláva és társai már korábban is használatba kerültek) gondos analízisén túl sorra nevet és definíciót kapnak a kitörések talán legpusztítóbb jelenségei, a különféle törmelékárak és izzófelhôk. A könyvet elolvasva remélhetôleg már mindenki tisztában lesz azzal, mi a különbség a piroklasztárak és a torlóárak között (angolban az egyik flow, a másik surge), illetve mikor beszélünk hamufelhô-torlóárról,

lyamatok analízise nem puszta elmejáték: az egyik legveszélyesebb természeti jelenségrôl van szó, amely minden pillanatban ezrek életét veszélyezteti. Hogy mennyire drámai lehet a vulkáni mûködés, arra pontosan az utolsó fejezetek nyújtanak remek példát: itt azonban a szerzô a már rég (bár néha nem is oly rég) kialudt, de hozzánk közel álló, általunk már csak kedvelt kirándulóhelyként ismert tûzhányók történetén keresztül mutatja be az egyik legfontosabb felszínformáló erô mûködését. Ráadásul nem is nyúl messzire: pusztán ama bizonyos nulladik kilométerkôtôl tekinti át a Pannon-medencei vulkáni folyamatokat. Történetünk ott indul, amikor a medencét alkotó két le-

mez, az ALCAPA és az úgynevezett Tisza terrének találkoznak, peremükön szépen felgyûrôdik a Kárpátok, s létrejön ez a térképekrôl oly ismerôs, gömbölyded térség. Mellôzi tehát e mostani helyüktôl még távol sodródó kôzetlemez-darabkákon korábban elôfordult (pl. az általa is kutatott mecseki, alsó kréta) vulkanizmus taglalását – annál látványosabb lesz a geológiai dráma leírása. Szemünk láttára omlanak össze miocén kori (5-20 millió évvel ezelôtti) rétegvulkánok lejtôi, hogy a nyomukban hömpölygô pusztító törmelékárak, esetleg úgynevezett ignimbritek nyomán létrejöjjenek a Visegrádihegység, a Börzsöny, a Mátra, a Bükkalja vagy éppen a Zempléni-hegység tipikus felszíni formái. A pliocén, majd pleisztocén kori, jellegében egészen más (bazalt)vulkanizmus nyomait pedig a Badacsony, a Szent György-hegy, a Somló, a Ság vagy a náluk jóval fiatalabb nógrádi kúpok ôrzik – utóbbiak már csak pár százezer évesek, s ez geológiai értelemben nem is oly rég történt! E maga nemében igen szórakoztató könyv még egy meglepetést tartogat. Harangi Szabolcs egyike azon kutatóknak, akik a dél-erdélyi, Tusnád mellett található Csomád vulkáni komplexumát vizsgálták, megállapítva, hogy az mindössze pár tízezer éve mûködött utoljára (ráadásul a tövében hullámzik a Szent Anna-tó, mely egy szintén néhány tízezer éves kitörési krátert tölt ki). Harangi és társainak vizsgálatai szerint hiába tûnik csendesnek a Csomád, magmakamrája még nem hûlt ki teljesen. Amivel korántsem azt akarja állítani, hogy a közeljövôben kitörhet, pusztán annyit, hogy a talán csak alvó vulkán további alapos vizsgálatot érdemel, hogy rájöhessünk: látunk-e még a közeljövôben kôzetolvadéktól vöröslô égboltot, netalán piroklasztárakat a Kárpátmedencében. Barotányi Zoltán GeoLitera, 2011, 440 oldal, ármegjelölés nélkül MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET XI

VISSZHANG EXTRA n MELINDA NADJ ABONJI: GALAMBOK RÖPPENNEK FEL „Akkor maga nem is balkáni?” – teszi fel a kérdést egy törzsvendég a felszolgálónak a Kocsis család kávézójában. „Voltaképpen nem, feleltem, de valahogy mégis, gondoltam” – emlékszik Ildikó, a regény elbeszélôje. A Svájcban élô szerzô neve akkor is így írandó, ha egyszerûbb volna Nagy Abonyi Melindaként emlegetnünk a vajdasági Óbecsérôl származó írónôt: irodalomtörténeti kontextusba helyezve látható, hogy a magyar emigrációs irodalmat a migráció irodalma váltotta fel. Egyik oldalon áll a Márai Sándor és Határ Gyôzô képviselte anyanyelvi nemzedék, a másikon Agota Kristof, Terézia Mora és Melinda Nadj Abonji, vagyis akik választott hazájuk nyelvén kezdtek el írni. A Galambok röppennek fel egyszerre identitás-, család-, nevelôdési és pikareszk regény. (Amely fogalmak csak látszólag sokatmondóak, valójában alig orientálnak.) Bár nem sokat olvashattunk eddig a második generációs, magyar gyökerû bevándorlók beilleszkedésérôl, a történetnél több meglepetést tartogat a szöveg mondatfûzése és ritmusa, amelyet néhányan a szabad asszociációs technikával kötnek össze, de legalább annyira szól az élô nyelv bravúros újraalkotásáról. A svájci mindennapok és a Vajdaság kisvilága közti különbség érzékeltetése valódi írói kihívás. A rendszeres idôközönként hazalátogató Kocsis család a jóléti társadalom mintaországából érkezik meg az egykori otthon paraszti miliôjébe, ahol semmi nem változott. Ildikó nem kerülheti meg a kérdést: „Vajon miért jött ki apa és anya Svájcba, mi volt a valódi oka?” Részben erre a megválaszolatlanságra épül ez a lassan hömpölygô emlékezetfolyam. A válasz banális és súlyos, a nagymama mondja ki: „minket és még sokakat megakadályoztak abban, hogy éljük az egyszerû életünket”. Tauben fliegen auf: galambok szállnak (vagy repülnek) fel. A fordításban röppennek. Szép, nem? Bod Péter

RÁLIS A Carvert voltaképpen befuttató Robert Altman szerint szinte mindegyik novellájának ugyanaz a helyszíne: egy álmos kisváros, amelyben igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki megôrizze a jobb életbe vetett reményét. A férfi fiatalon elvesz egy nôt, aki az elsô szülés után hízásnak indul, egy futó kaland miatt a kapcsolat megborul, a langymeleg házasságba nincs visszatérés a magány hidegérôl. Minden erre tett kísérlettel csak csökken a hôfok. Mikor hôsünk belátja, hogy erôfeszítései hiábavalóak, inni kezd, és elvonón végzi. A magyar életmûkiadás harmadik kötetének novelláiban mintha e forgatókönyvbôl rendezték volna a férfiak életét. Ez a legkevésbé változatos, ugyanakkor a leglehangolóbb kötet: a Kezdôk tartalmazta a legsûrûbb novellákat, a Befognád, ha szépen kérlek? a legnépszerûbbeket, a Katedrális a legszürkébbeket. Mintha mindig alkony lenne, félhomály, hátul a tévé duruzsol, elôtte munkanélküli férfi ül, ölében sör. Ezekben a tehetetlen és kiégett férfiakról értekezô prózákban a legerôsebb képek az elillanó, szinte csak illúziónak tetszô boldogságot rajzolják meg. A két egymást szeretni képtelen pár találkozását és bátortalan barátkozási kísérletét lefestô Pávatollban a páva belépése feledhetetlen, akárcsak a Lázban a gyerekcsôszt keresô apa telefonbeszélgetései volt nejével vagy a Fülkében a régi sérelmektôl szinte fulladó, fiához utazó apa elôtt felvillanó tájak. Carvernek nincs olyan hôse, akinek életjobbító törekvései ne lennének eleve kudarcra ítélve. Ezért is kiemelkedô az utolsó karcolat és benne az egészen abszurd, boldog pillanat. Egy férfi azon igyekszik, hogy megmagyarázza egy vaknak, mi is az a katedrális. Sem neki, sem a vak férfinak nincsenek elvárásai. Ez az egyetlen novella, ahol a tipikus Carver-férfi mintha elkezdené kapiskálni, hogy a szeretet a másik megértésével kezdôdik. - kolozsil -

USZ A SZIKLÁN Az utóbbi évtizedek angol nyelvû lírájának egyik legnagyobb hatású és legellentmondásosabb figurája kétségkívül Ted Hughes. Sylvia Plath sötét, zárkózott (ellen)párjaként még egy hollywoodi moziban is feltûnt Daniel Craig alakításában, bár ezért a legkevésbé Hughest lehet hibáztatni. Nálunk viszont, kevés kivételtôl eltekintve (a Varjú és a Hold-bálnák csúnyácska kiadásai mellett egyedül a Születésnapi levelek jelent meg méltó formában), ismeretlen ez a megrendítô életmû. Nagy elôrelépést a mostani, kétnyelvû könyv sem jelent, de legalább a régóta ígért válogatott versekre való egyre elkeseredettebb várakozás közben ad némi felüdülést. Lázár Júlia fordító egyetlen ciklust ültetett át magyarra, s azt Horváth Dávid fotóival rendezte össze Hollósy Ferenc tervezô. A végeredmény kissé felemásra sikerült. Bár Hughes földközeli, rögös nyelve adja magát arra, hogy szociofotókkal állítsuk párba a verseket, épp ez a zavaró: túl kézenfekvô, ezért pluszizgalmat kevéssé generál ez a párosítás, hiába jók a versek és erôsek külön a fotók. És sajnos minderre a könyvterv is rátesz egy lapáttal: meglehetôsen kilencvenes évek szaga van a dolognak, és valljuk be, az az évtized nálunk nem a szép könyvekrôl, végiggondolt tipográfiáról szólt. Lázár fordításai általában megbízhatóan visszaadják Hughes markáns hangját, igaz ugyan, hogy pont markánsságból lehetne kicsit több a kötetben, akár a letisztultság rovására is. Ahol azt olvassuk: „That cannot be otherwise / And could not have been otherwise, // And never can be otherwise”, ott mintha kicsit kevés lenne, hogy „Végleges, / Másképp nem lehetett, // És nem lehet soha.” Mert persze a magyar kevésbé viseli jól a szóismétlést, de a három otherwise itt nem csak szóismétlés. Lehetne kicsit feszegetni ezt a mi nyelvünket, végül is többek között ez a versfordítás célja. - krusovszky -

Fordította: Blaschtik Éva. Magvetô, 2012, 278 oldal, 2990 Ft

Fordította: Barabás András. Magvetô, 2011, 2990 Ft

Fordította: Lázár Júlia. Syllabux Könyvkiadó, 2012, 64 oldal, 2700 Ft

Fordította: F. Nagy Piroska. Agave, 2012, 580 oldal, 4680 Ft

Pagony Kiadó, 2011, 62 oldal, 2750 Ft

Fordította: Csigás Gábor, Juhász Viktor, Kornya Zsolt, Körmendi Ágnes, Sárközi Gergely, Sellei György. Delta Vision, 2011, 376 oldal, 2990 Ft

JJJJ

JJJJJ

JJJ

JJJ

JJJJ

JJJJ

XII KÖNYVMELLÉKLET

n RAYMOND CARVER: KATED-

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

n TED HUGHES: PROMÉTHE-

és fél

n FINY PETRA – SZEGEDI KATA-

n M. C. SCOTT: A RÓMAI KÉM

Ha csak lazán, néhány alak szerepeltetésével is, de a szerzô új Róma-sorozata kapcsolódik elôzô szériájához, a magyarul szintén olvasható, négykötetes Boudicához. Idôben sincs nagy eltérés: A római kém az icenus fölkelés leverése után három évvel, 64-ben, a nagy római tûzvész idején játszódik. A címszereplô, Sebastos Abdes Pantera (a Leopárd) Néró császár parancsára igyekszik földeríteni, kik akarják beteljesíteni a jóslatot, miszerint a Mennyei Királyság eljöveteléhez Rómának és Jeruzsálemnek pusztulnia kell. A nyomozás lassan halad – ami ezúttal viszont nem szerzôi fogás, mondjuk a feszültségkeltés érdekében. A regény cselekményszövése meglehetôsen széttartó: olykor a nagy fogathajtóversenyre készülés áll a középpontban, olykor Néró gerjedelme a tízéves fôhôs iránt, de a mû végén például hirtelenjében egy szerelmi háromszög is akad. Az ilyesfajta formai megoldások nem feltétlenül használnak egy lektûrnek, fôleg, ha különösebb funkciója egyik-másik szálnak valójában nincs is. A fôsodornak szánt sztori kifutása viszont kétségtelenül szórakoztató: Scott tálalásában Rómát nem Néró gyújtatta föl, hanem egy maroknyi fanatikus keresztény. Azt pedig végképp kedvtelve olvastuk, hogy a kereszténység mint olyan voltaképpen nem más, mint egy végzetesen félreértett hírszerzôi feladat folyománya, s hogy elterjesztôje egy félresiklott karrierû volt római spicli (Szaulosz – értik, ugye?). Ezek után nyilván az sem meglepô, hogy a történetben kitüntetett szerepet játszik Jézus egyik gyereke – aki vonzódik a saját neméhez is. Fokozható még a mûélvezet? B. I.

LIN: MAJA TIZENKÉT BABÁJA A hazai babapiacon hiánycikk a kisebbségi, nemzetiségi baba. Ha van, akkor az Pocahontas, az indián hercegnô vagy Jázmin az Aladdinból, az ô rasszjegyeiket azonban végleg átrajzolták a Disney napszámosai. Cigány síróbabát, kínai arcú kínait hiába is keresnénk. Ennél még a szocializmusban is jobb volt helyzet, amikor jóformán minden lányos házban akadt egy reprezentatív néger baba – a bánatos szemû figurák könnyen utat találtak a kelet-európai kislányok szívéhez.

Az egysíkú babakínálatban felüdülés Finy Petra meséje, amelynek tizenkét különbözô nációjú és személyiségû baba a hôse: a szenvedélyes spanyol táncosnô, a nett holland néni, a hûvös kínai porcelán; fiúvonalon az olasz dzsigoló meg az afrikai harcos, de van itt szép, ám butácska és okos, viszont félregombolt baba is. Ez a világlátott nagymama balatonfüredi villájának padlására számûzött gyûjtemény, amelyet a hatéves Maja megörököl, és mert sértôdött a díszes társaság, bájos lényével kiengeszteli. Finy jó érzékkel adagol kalandot, érzelmet és humort az 5–10 éves célközönség számára, ezért készséggel elnézzük az apróbb dramaturgiai és nyelvi zökkenôket. Szegedi Katalin tüneményes figurái, megsárgult levelezôlap-hátterei ugyancsak békebeli hangulatot árasztanak. Pillangós minyonok ezüsttálcán, összetört babaszívek, púderszínû szaténruha, anya–lánya–unokája: az atmoszféra émelyítôen lányos. Annál meglepôbb, hogy a kortárs fiúcskák milyen csillapíthatatlan érdeklôdéssel kukkolnak bele a titokzatos budoárba. - oil -

n M. R. JAMES: SZELLEMJÁRÁS

ANGLIÁBAN Jelen kötet újabb kiváló apropó, hogy azon szomorkodjunk, milyen nyomorult helyzetben van a hazai horrorkönyves piac, de az efféle kötelezô körökön túl a Delta Vision vállalkozása csak bizakodásra adhat okot. Huszonöt év után ôk tették itthon elérhetôvé Clive Barker Vérkönyveit, Montague Rhodes Jamesre pedig még többet kellett várni, hiába tipikusan olyan szerzô, akiben a szövegbúvár filoszok és a Lovecrafton edzett horrorrajongók egyaránt örömüket lelhetik. A Szellemjárás Angliában tizennégy novellája felvonultatja korának összes jellemzô toposzát (szellemek, átkok, démonok és a többiek), így attól függetlenül is változatos válogatás, hogy James elôszeretettel használja ugyanazokat a sémákat és elbeszélôi fogásokat. Az írások közül kettô az Angolszász rémtörténetek címû füzetkében, az Elrabolt szívek pedig egy régi Galaktikaszámban korábban is olvasható volt, ám a friss fordítások egyfajta kritikai kiadásban érkeztek, ahol a bevezetôk és a jegyzetek még azelôtt válaszolnak az olvasó kérdéseire, hogy azok felmerülhetnének – kivéve a novellák eredeti címeit, mert azok valamiért kimaradtak. A Kornya Zsolt jegyzeteibôl áradó lelkesedés ott is ragadós, ahol az aktuális történet kevésbé átütô, túlkapásait – mint az író golfundorára épülô gegek többszöri elmagyarázása – a gazdag történeti háttérinformációk ellensúlyozzák. A cambridge-i kutató James teremtette meg a „régiségbúvár rémtörténetnek” nevezett almûfajt, tele az antikvitások között természetfeletti rejtelmekbe ütközô tudósokkal, a Szellemjárás Angliában pöttöm betûkkel szedett honi kiadása pedig a lehetô legadekvátabb bevezetés a zsánerbe: inkább böngészni-, mint olvasnivaló, de kellô kitartással feltárul benne a klasszikus brit rémirodalom minden öröme és borzalma. Sepsi László

MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET XIII

KRITIKA + INTERJÚ

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés, ugyanarról n Mûhelytitkok, keletkezéstörté-

netek, meghatározó olvasmányélmények, anekdoták, önéletrajzi adalékok, szellemi állásfoglalások, kultúra- és mûvészetelméleti gondolatok, ars poeticák és a kortárs irodalmi, kulturális (és esetleg politikai) közegen belüli önelhelyezések – rendszerint valami ilyesmit vár az olvasó, ha egy híres íróval készített interjút vesz a kezébe. Hát még, ha interjúkötetet! A Nem kérdez, nem válaszol – provokatív címválasztása ellenére – be is teljesíti a várakozásokat: Krasznahorkai 25 interjún keresztül mesél, meggyôzôen, érdekesen, és közben, mintegy mellékesen, felrajzolja saját szövegvilága alapvonalait is. Olvashatunk a jelen magyar szellemi életrôl és értelmiségrôl alkotott ítéletérôl, kívülálló és örök kóborló pozíciójáról, a Háború és háború tervezett (és meg nem valósult) performansszerû befejezésérôl, az ÁllatVanBent keletkezéstörténetérôl, ornitológiai felfedezésekrôl, a személyes méltóság és bátorság fontosságáról vagy épp arról, milyen volt végignézni egy malacherélést, és hogy inkább ne vegyünk Ming-korinak tûnô szobrokat Kínában, mert valószínûleg nem valódiak. Mindeközben persze ott a kérdés, mi indokolta a kötet kiadását, alig nyolc évvel azután, hogy Haf-

XIV KÖNYVMELLÉKLET

ner Zoltán szerkesztésében már jelent meg Krasznahorkai-interjúkötet (Krasznahorkai-beszélgetések, Széphalom Könyvmûhely, 2003), melynek tizennégy (1990 és 2003 között készült) beszélgetésébôl tízet a jelen kötet is átvesz, a beszélgetéseket követô jegyzetapparátust pedig újfent Hafner jegyzi. Indok lehet például az idô múlása: az elôzô gyûjteményben nem szereplô beszélgetések – egyetlen 1993-as interjún kívül – a régi kötet után születtek, magyar és külföldi kérdezôk közremûködésével (köztük két, a kötet végére csatolt kakukktojással: az egyikben Krasznahorkai kér-

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

keleti kultúrák iránt érzett vonzalommal, illetve olyan, az önéletrajzisággal összeköthetô elemekkel, melyek Krasznahorkainak egy újabb, kozmopolita, kultúrák között mozgó életmódjából és perspektívájából adódnak (mint az okinavai guvat története, a New York-i bohémvilágban való megmártózás vagy a nyugati ember Kína-képe). Ami ezeken a hol anekdotaszerûen, hol kultúraelméleti bevezetôként elôadott „csemegéken” túl igazán élvezetessé teszi a könyvet, azt az interjúalany jó értelemben vett öntörvényûségének és – még az írott szövegen át is érezhetô – karizmatikusságának lehet nevezni. Krasznahorkai szeret erôs állításokat tenni, mint például, hogy az ideális mûvész szerinte a „szerzetes koldus”, és hogy a mûvészetnek a legkisebb mértékben sem szabad kiegyeznie a kulturális piac diktálta feltételekkel. Vagy hogy „Magyarország egy ôrültekháza, ahonnan elmentek az orvosok, s ahol az ôrültek orvost vagy beteget játszanak” (227. o.). Ezekkel az állításokkal lehet vitatkozni, lehet egyet nem érteni, lehet ôket lesöpörni – egyet nem lehet: kétségbe vonni, hogy az interjúalany mélyen hisz bennük, életében orientáló erejûvé tette ezeket a nézeteket, és képes szenvedélyesen érvelni mellettük. Ezek a meggyôzôdések pedig nagyrészt változatlanok, csak az évek múltával újabb rétegek, újabb megfigyelések, újabb elsajátított tudás épül rájuk – ahogy a fára az évgyûrûk. Bölcs könyv, mélyre vezetô könyv, és nem utolsósorban élvezetes olvasmány. Horváth Györgyi Magvetô, 2012, 304 oldal, 3490 Ft

Filozofikus horgászat Jostein Gaarder író 1991-es megjelenése óta 60 nyelven jelent meg és 40 millió példányban kelt el, és ezzel nemcsak a bestseller, de a longseller státuszt is kiérdemelte a norvég Jostein Gaarder regénye, a filozófia történetét ifjúsági regénybe csomagoló Sofie világa. A filozófiatanárból lett sztárszerzôvel az újrafordított magyar kiadás apropóján telefonon beszélgettünk. n Magyar Narancs: Filozófiatanár filozófiatörténetet ír – eddig szabályos a történet. A 40 millió eladott példány azonban finoman szólva is szokatlan fordulat egy filozófiatörténeti munka, még egy olyan közérthetô, játékos mû esetében is, mint a Sofie világa. Jostein Gaarder: Finoman szólva is. Engedélyt is kellett kérnem a feleségemtôl, mert biztos voltam benne, hogy ha a filozófia történetérôl írok, azt megsínylik a családi bevételek. Amikor belekezdtem a Sofie-ba, már 12 éve tanítottam. Addigra kiadták egy regényemet, és ekkor merült fel bennem elôször, hogy egy nap talán felhagyok a tanítással, és minden idômet az írásnak szentelem. Kivettem egy év szabadságot, hogy kiderüljön, mire megyek íróként. Persze nem tudtam elszakadni a filozófiától, a tanítással töltött évek tapasztalatai, az osztályteremben született spontán példák mind szépen belekerültek a könyvbe. A feleségem nem támasztott akadályt, mindössze annyit mondott, hogy rendben, írd meg a könyvedet, de ha egy mód van rá, írd meg gyorsan. Hogy úgy mondjam, praktikusan állt hozzá a dologhoz. Aztán ami ezután következett, a legvadabb várakozásaimat is felülmúlta. Nem mintha túlságosan vad várakozásaim lettek volna; mégiscsak a filozófia történetérôl írtam könyvet. MN: Népszerû tanár volt? JG: Ôszinte leszek: igen, az voltam. Élveztem a tanítást, élveztem, hogy a filozófiáról diskurál-

mint filozófus, hanem mint a Sofie világa szerzôje érdekeltem. Egyébként nem is nevezném magamat filozófusnak, de igen, a filozófusok is részt vettek ebben az egész országot érintô és mozgósító párbeszédben. Mindenkit megrázott ez a szörnyû tragédia. Annál is inkább, mert nem valamilyen rajtunk kívül álló erô, hanem olyasvalaki követte el, aki egy közülünk. Leginkább arról kérdeztek, hogyan reagált a társadalom. Azt mondtam akkor, és ezt tudom mondani most is, hogy elveszítettük az ártatlanságunkat. Szerettünk úgy gondolni magunkra, mint egy kivételesen békés nemzetre. Persze nagyon sok felszín alatti feszültségrôl lehetett tudni, fôleg a kisebbségeket érintô kérdésekben. Úgy hallom, az ilyesmi önöktôl sem idegen. De ami itt történt, az nem más, mint egy terrorcselekmény, egy norvég terrorista tette. MN: Mi ma a legégetôbb kérdés, amivel a filozófusoknak szembesíteniük kellene a társadalmat? JG: Ma talán a legfontosabb kérdés, hogy miképp lehet hosszú távon fenntartani a földi élethez szükséges körülményeket. Ha ma írnám meg a Sofie világát, sokkal többet írnék a bolygónk jövôjérôl, az ökológiáról, a biológiai diverzitásról. Nem lenne nehéz, hiszen húsz évvel ezelôtt alig vettem tudomást ezekrôl a kérdésekrôl. És minden bizonnyal sokat írnék azokról a filozófusokról, akik ezzel foglalkoznak. Két amerikairól biztosan: az egyik James Hansen klímakutató, a másik Bill McKibben, aki környezet- és klímavédelemmel foglalkozik, a The New York Times Green Blogján is lehet olvasni. Szerintem az emberiség elôtt álló legnagyobb kihívás a globális felmelegedés. Most mondhatná, hogy de ez pusztán egy technikai jellegû probléma, hogy jön ide a filozófia? És igaza is lenne, mégis Fotó: Reuters

Gyûrûskönyv

dezi Eötvös Pétert, a másikban pedig nem hagyományos interjúhelyzet áll fenn, hanem chat-, telefonés levélbeli „beszélgetés”). Az új kötet ennyiben a maga változatlanságában jóváhagyja a régit, és mintegy inkorporálja magába (talán véletlen, talán nem, de a régi interjúk mind az új kötet közepén kaptak helyet), miközben hozzáadja az idôközben eltelt idô kiváltotta új kérdéseket és új válaszokat – valahogy úgy, mint ahogy az idô múlásával a fa is új évgyûrûket növeszt magára, melyek körbezárják a régieket, miközben a fa maga ugyanaz marad (lásd: „huszonöt beszélgetés, ugyanarról”). És hogy mi lenne ez az „ugyanaz”? A fülszöveg „különleges szaturnuszi világnak” aposztrofálja a Krasznahorkai-univerzumot (hm, gyûrûs bolygó), melyhez az olvasó a könyvnél „jobb kalauzt nem is kaphatna útitársul”. És csakugyan, a könyvet elolvasva az embernek az a benyomása támad, hogy ez az univerzum az idô múlásával nem változott számottevôen. Krasznahorkai újra és újra tud karizmatikusan beszélni a szövegvilágának „irodalom feletti”, szakrális jellegérôl, a mondatba rejtett tökéletesség utáni vágyáról, az embermivolt mint kozmikus Rossz felôli meggyôzôdésérôl, szereplôinek kudarcáról, mint ami „az emberi pozíció veresége az általa belátott világegyetemben”. Vagy akár a Kádárkor szegényeihez fûzôdô viszonyáról, Magyarországból való töretlen kiábrándulásáról, és arról is, mint próbálta meggyôzni egy japán nohmester: hagyja abba az írást. Ezek és még számos más visszatérô elem vegyül az életmûnek az „urgai fordulat” utáni motívumaival: a

hatok fiatal emberekkel. Az a nagy helyzet nálunk, Norvégiában, hogy ha egyetemre megy az ember, legyen az bármilyen egyetem vagy fôiskola, a legelsô szemeszternek elmaradhatatlan része a filozófiaoktatás. Azt gondolom, nem véletlen, hogy a Sofie világát egy norvég írta. A filozófiaoktatásnak igen gazdag hagyományai vannak nálunk. Az én tanítványaim húsz év körüli egyetemisták voltak, és a Sofie világa jórészt azon a tananyagon alapul, amit nekik tanítottam. MN: Ha jól értem, Norvégiában a filozófia, ha nem is a gyakorlása, de az alapok megismerése, össznépi tevékenység. JG: Az a legjobb az egészben, hogy közös platformot teremt egy csomó, egyébként különbözô szakterületeken mozgó ember között.

Ha például orvoshoz megyek, meglehet az a jó érzésem, hogy bizonyos mértékig közös a háttér, ismerôsek a referenciák, az utalások. Jó lenne, ha ez a régi rendszer megmaradna, mert most éppen küzdeni kell azért, hogy ez a hagyományos oktatási rend fennmaradjon – amely egyébként egészen a középkorig vezet vissza, hiszen ez a septem artes liberales, a hét szabad mûvészet hagyománya. Nálunk a filozófusok megbecsült tagjai a társadalomnak, és a politikai életben is igen aktív szerepet töltenek be. MN: Kikérik a filozófusok véleményét olyan fontosságú ügyekben is, mint például a tömeggyilkos Breivik ügye? JG: Tavaly júliusban, amikor az eset történt, számos lap kikérte a véleményemet. Ôket persze nem

MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET XV

INTERJÚ + VISSZHANG én a globális felmelegedést igenis a filozófia ügyének is tartom. Új gondolkodásmód nélkül nincs változás. A legfontosabb filozófusok ma szerintem azok, akik értik a fizikát, a biológiát és a kémiát. Noha a filológia és a filozófia felôl jövök, egyre inkább érdekelnek a természettudományok. MN: És a filozófusok fogják ezeket a környezettudatos új tanokat elterjeszteni? JG: Norvégiában még hallgatnak az emberek a filozófusokra. Bár nem nagyon vagyok kapcsolatban a tudóstársadalommal, de néhány filozófussal összefogva néhány éve alapítottunk egy filozófiai fesztivált. Lehet, hogy ez az egyetlen filozófiai fesztivál a világon, én legalábbis nem hallottam más hasonló kezdeményezésrôl. Egész nap filozófiai kérdésekrôl vitatkozunk, de a filozófus is csak ember, néha azért lazítunk is. Május és június fordulóján tartjuk a fesztivált, vannak vitorlástúráink, reggelente pedig horgászunk. Mi ezt filozofikus horgászatnak hívjuk. MN: Vannak filozófiai irányzatok, amikkel nincs kiegyezve? JG: Nem filozófusnak, inkább írónak tartom magam. De nincs a filozófiának olyan ága, amit elleneznék. Manapság sokan adnak hangot mindenféle rasszista nézeteknek, de ezeket nem nevezném filozófiának. A rasszizmus és a filozófia ugyanis természetüknél fogva kizárják egymást. MN: Már csak ezért is furcsa lehetett, amikor egy Izraelt elítélô publicisztikája miatt rasszizmussal vádolták meg. JG: Gyakori jelenség nálunk, Norvégiában, de máshol is, Né-

XVI KÖNYVMELLÉKLET

metországban, az USA-ban vagy Angliában, hogy aki Izrael politikáját kritizálja, könnyen megkaphatja, hogy antiszemita. Én is megkaptam. Pedig csak a politikáról, az izraeli kormány felelôsségérôl írtam egy norvég lapban megjelent cikkben. Az említett írás 2006-ban született, néhány nappal azután, hogy nagyon sok civil esett áldozatul Dél-Libanonban egy izraeli akcióban. Nagy felhördülést keltett az írás. Nem sokkal ezután azt írtam egy másik cikkben, hogy ha tudom, milyen könnyen félreérthetôk a szavaim, márpedig félre lettek értve, hiszen én nem a zsidókról, hanem Izrael politikájáról beszéltem, akkor egészen másként fogalmaztam volna. De az ember felelôsséggel tartozik a szavaiért, és ha félreértésre adnak okot, az az én hibám. Amit írtam, mérgemben írtam. Ha valamire, arra megtanított az eset, hogy néha bölcs dolog kivárni, míg az ember mérge lecsillapodik. MN: Ha ma írná meg a Sofie világát, a környezettudatosságon túl még mirôl értekezne bôvebben? JG: Ha tudtam volna, hogy a könyvet hatvan különbözô nyelvre fordítják le, sokkal többet írtam volna például a keleti filozófiákról. A Sofie világa nagyon is a nyugati világ szemszögébôl íródott, ezért több kiadás alkalmával is ki kellett egészítenem az alcímet: a „regény a filozófia történetérôl” nem volt elegendô, sok helyen a „regény a nyugati filozófia történetérôl” alcímmel jelent meg. De ne várja tôlem senki a Sofie világa 2-t. Remélem, majd valaki más megírja. Köves Gábor

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

n MICHAEL HJORTH – HANS

ROSENFELDT: INGOVÁNY Vissza a gyökerekhez! Valami ilyesmi lehet a nálunk most debütáló szerzôpáros írói hitvallása, akik ugyanis bevallottan Maj Sjöwall és Per Wahlöö (a könyv egyik mondatában ironikusan meg is idézik a régi Martin Beck felügyelô alakját), a skandináv krimi ötven évvel ezelôtti alapítóinak formálása felé kanyarítják vissza érdeklôdésüket. Nem a gyilkosság felderítése az elsô, hanem a mögötte álló társadalmi viszonyok, szociálpszichológiai hálók, családi tûzfészkek és egyéb emberi lomok feltárása. Másik ideáljuk Henning Mankell – akinek rendôrét, az operarajongó Kurt Wallandert ugyancsak illeti egy félmondatos hódolat a regényben. A díszletek és kellékek persze maiak: egy Stockholmtól nagyjából száz kilométerre fekvô kisváros a maga pletykás áporodottságával, titkaival, ahol meggyilkolnak egy kamasz fiút. A helyi rendôrség tehetetlen, ekkor kapcsolódik be a királyi nyomozó hatóság, élén Torkel, az angolosan higgadt, totál nem skandináv rendôr áll. Az antiszociális elemrôl Sebastian Bergman, a kiábrándult lepedôhuszár és retirált kriminálpszichológus gondoskodik. A szerzôk mesterien bonyolítják a kettôs cselekményt, az egyik oldalon a gyilkosság felderítése, a másikon Sebastian saját múltja egy véletlenül felbukkant darabjának feltárása áll. Semmi idegborzolás, semmi vértenger, csak az emberi viszonyok pontos, hiteles, arányos, mély, de soha nem okoskodó rajza. Ítélet nincs, de van mérlegelés, lélekrajz, mindez rendkívül árnyalt szituációkba beágyazva, aprólékosan, de nem terjengôsen. Nagy felfedezés. Várjuk a széria többi darabját. - bánza -

n EX SYMPOSION – NORVÉG MINTA „Ha jól belegondolok, Henrik Ibsen, Edvard Grieg, Edvard Munch jut kapásból eszembe a norvég kultúráról” – írja Józsa Márta a norvég irodalomnak szentelt lapszám egyetlen, e kissé hevenyészett mondattal együtt is szép esszéjében. Noha a tág téma ezúttal kevesebb teret enged a szerkesztôi virtuozitásnak, mint a folyóirat legutóbbi, a pizsama, a kém vagy az át-tér hívószavakra felfûzött számainak esetében, a magas átlagszínvonalú, esetenként megrázó novellák és regényrészletek izgalmas és sokszínû gûjteményt adnak ki. Így a Józsa által említett norvég mûvészek sorát nemcsak a Scolar tevékenységének köszönhetôen megismert Erlend Loe-val, Linn Ullmann-nal vagy Per Pettersonnal egészíthetjük ki, hiszen például aligha enged egykönnyen hideglelôs szorításából Kjell Askildsen jégkristály-tisztaságúra csiszolt minimalista novellája, amelynek egyik leghosszabb mondata így hangzik: „Felálltam, kimentem az elôszobába, felmentem a lépcsôkön, bementem Sam szobájába, úgy éreztem, a fejem egy tó fenekén hever.” Egy befagyott tó fenekén, tehetjük hozzá a hó és a jég vissza-visszatérô motívuma miatt is: „Csönd van a barakkban, kényelmetlen csönd, mint a Giccecokka alatti jégbarlangokban” (Frank A. Jenssen). De ahogy a norvég szerzôk is ügyesen játsszák ki és duzzasztják globális érvényûvé az ôket körülvevô lokális jellegzetességeket, egyszerre kihasználva és átformálva a nemzeti sztereotípiákat, a lapszámon sem uralkodik el teljesen a közhelyszerû északi melankólia: Ingvar Ambjørnsen üdítô nyerseségû novellájának fôhôse a sarki kricsmiben szed össze egy finoman szólva kiismerhetetlen festônôt, akinek „kisugárzásától ijedtében hasmenést kap, aki csak ránéz”. A Pap Vera-Ágnessel kiegészült szerkesztôk és a fordítók munkáját dicséri, hogy a rövid, pár oldalas regényrészletek sem keltenek hiányérzetet, és novellaként is olvashatók. Pálos Máté

n JANNE TELLER: HA HÁBORÚ

LENNE NÁLUNK „Ez az esszé meghívó: arra invitálom az olvasót, hogy képzelje bele magát a menekültek helyzetébe!” – írja utószavában a dán írónô. „Mivel az írásom képzelt utazásra hívogatja az olvasót, mindig is úgy gondoltam, hogy a fordításnak tükröznie kell az adott ország történelmét és geopolitikai adottságait” – ennek megfelelôen Teller esszének mondott ötletes tanmeséjét az útlevelekhez hasonló kiállításban és a célország jelenére aktualizálva adja közre. Ami nagyban segít érvényre juttatni a dolgozat fô tulajdonságát: a didaxist.

n ANDRI SNÆR MAGNASON:

Az EU összeomlott, Magyarország nacionalista diktátora pedig háborút indít a szlovén tengerpartért. Ausztriával háborúzunk, folyamatosak a bombázások, miközben a káoszba süllyedô ország kormánya likvidálja a nem eléggé magyar magyarokat. Egy család történetét követjük, akik kivándorolnak a békés Egyiptomba, ahol nagy nehezen menedékjogot kapnak ugyan, de másodrendû állampolgárok maradnak, akiknek kulturális másságát a többségi társadalom nem tolerálja. A kamaszok számára is fogyasztható, kiválóan illusztrált példázat dicséretes törekvése az egyes szám második személyben megszólított európai olvasók érzékenyítése azáltal, hogy fordít a felálláson, és minket helyez a kiszolgáltatott idegen szerepébe. De az egy óra alatt elfogyasztható füzet éppen vázlatossága és célzatossága miatt nem alkalmas arra, hogy valóban átélhetô szituációkat teremtsen. Ha egy magyar menekült egy napját írná le, valószínûleg többre jutna, mint ezekkel a klisészerû életutakkal – húsz év, egy igen összetett probléma, valamint egy ország és egy család sorsának zanzásításával. - urfi -

n LEENA LEHTOLAINEN: AZ ELSÔ GYILKOSSÁGOM Az írónô a finn irodalom különös figurája, elsô (ifjúsági) regénye 12 éves korában jelent meg, és neki sikerült elôször az északi krimiszcénában nôi nyomozóból kultfigurát csinálnia. Maria Kallio, a fiatal nyomozó és jogász ebben az egészen személyes, olvasmányos, de az olcsó megoldásokat elkerülô könyvecskében debütált – hogy aztán elinduljon diadalútjára. (Lehtolainen azóta számos regényt és novellát megjelentetett, amúgy meg irodalomtörténész és kritikus.) Maria Kallio helyettesként dolgozik a rendôrség kötelékében, ám fônöke alkoholizmusa és munkaképtelensége miatt rögtön a dolgok közepébe: egy gyilkossági ügybe csöppen. Hogy a dolog még szebb legyen, rögvest kiderül, hogy az áldozat nem idegen számára: egykori lakótársának pasija, a fiatal és szívdöglesztô Jukka Peltonen, akire saját nyaralójának stégjénél mérnek halálos ütést. A gyanúsítottak köre eleinte igen szûknek tûnik, a nyári lakban ugyanis a Keleti Finn Diákszövetség Énekkarának tagjai pihennek és próbálnak. Ez, ugye, nagyon idillikusan hangzik, ezért is áll tehetetlenül mind a nyomozónô, mind a társaság többi tagja a brutális és elsô pillanatban érthetetlen gyilkosság elôtt. Ám fejezetrôl fejezetre szépen kibomlik, hogy a látszólag egynemû és intim csoport tagjai között szenvedélyek dúlnak, szerelmi és szakmai rivalizáció, sôt durvább dolgok is közrejátszanak: prostitúció, drogok, egyszóval az alvilág. A kulcsfigura persze a nagyon is emberi és szimpatikus nyomozónô, akinek – mint ahogy a cím is jelzi – ez az elsô igazi esete. De lesz még több is. - karafiáth -

LOVESTAR Hogy Izlandról mindenkinek a gejzírek jutnak eszébe, az teljesen rendjén való, de hogy egy izlandi szerzô természetrajzot kerülô könyvével is ugyanez lehet a helyzet, az már meglepôbb. Pedig a LoveStar épp olyan, mint a természeti jelenség: várunk, várunk, aztán egyszer csak elôtör a tünemény a földbôl, akkor örülünk egy kicsit, majd várakozhatunk megint egy sort. Magnason regényében ugyanis nem egy remek, a legjobb sci-fikkel felérô ötlet van – de hogy ezekhez eljussunk, elôbb mindig végig kell olvasni húsz-harminc kevéssé sikerült oldalt. Azért komolyabb, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak, de alapvetôen mégis poénra vett tudományos-fantasztikus történet az alapja: a tudósok végre tökéletesen megértették a madarak és lepkék tájékozódásáért felelôs hullámok mûködését, így létrejöhetett a „vezeték nélküli ember”, aki eredendôen csatlakoztatva van tévéhez, internethez és minden hasonlóhoz. Ha például pénzre van szüksége, felajánlhatja önmagát marketingcélokra, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban kiáltsa ki valamelyik cég reklámszövegeit. A könyv egyik fele ezt a világot írja le kissé vázlatosan, ám megannyi remek ötlettel (például, mivel a hullámok révén ki tudják kalkulálni, ki kinek a tökéletes párja, a rengeteg, országhatárokon átívelô szerelem végsô soron világbékéhez vezet), a másik pedig egy „természetes módon” egymásba szeretô pár küzdelmérôl szól a szép új világ ellen. A sok jó ötlet, fogjuk rá, elviszi a hátán a regényt, a probléma inkább a nyolckötetes (bár itthon csaknem teljesen ismeretlen) szerzô írástechnikai hiányosságaival van: noha a lektûrírók módszereivel próbálkozik, neki nem sikerül sem elegánsan késleltetnie a csattanókat, sem eléggé élvezhetôen kitöltenie a dramaturgiailag fontos pontok közti tereket, sem pedig elég átgondoltan felépíteni – és fôként ügyesen lezárni – a fô konfliktust. Kovács Bálint

A SZOMSZÉD SÍR MELLÔL Már Karinthy is megmondta, hogy férfi és nô nem értheti meg egymást, hiszen mindkettô mást akar: a férfi a nôt, a nô a férfit. A svéd írónô regénye kevéssel gazdagítja e tudásunkat, de legalább kimondottan szórakoztató módon teszi. Desirée, a kissé szürke (szerelme szerint drapp) könyvtáros és Benny, a meglehetôsen egyszerû (szerelme szerint tahó) farmer a temetôben találkozik, ahol a férfi heti rendszerességgel ültet újabb virágot szülei sírjára, míg a nô egykedvûen üldögél egy padon, és próbál rájönni, vajon hiányzik-e neki nemrég elhalálozott férje. Eleinte ellenségesen méregetik egymást, majd történik valami apróság, és hôseink (láss csodát!) egymásba szeretnek. Sokat elárul róluk, hogy míg Désirée szerint úgy barátkoztak össze, hogy egy harmadik sírt locsolgató kislány valami bájos csacsiságot mondott, és ôk önkéntelenül egymásra mosolyogtak, addig a férfi így emlékszik: „Hirtelen rám bámul, és kuncog egyet (...) Bosszúból göndör, lila nejlonparókát és neccharisnyát képzelek rá. A mély kivágásba benyomott, lisztfehér didkója kibuggyan a szoros lakkfûzôbôl. (…) Rém viccesnek találom az elképzelésemet, azon kapom magam, hogy bámulok rá, és fülig ér a szám. Újra rám néz, és mielôtt még rendezném a vonásaimat, visszamosolyog! (…) Ugyanaz a boldog, széles mosoly, mint a locsolókannával idétlenkedô kiscsaj arcán a szomszéd sírnál.” A felváltva elôadott, klisékben bôvelkedô (operában hangosan horkoló tehenész vs. fôzéstôl ódzkodó kékharisnya) történetet leginkább hôsei fanyar humora teszi (egyszeri) fogyasztásra alkalmassá. - izs -

n KATARINA MAZETTI: A PASI

Fordította: Dobosi Beáta. Animus, 447 oldal, 3390 Ft

64 oldal, 800 Ft

Fordította: Weyer Szilvia. Scolar, 2012, 55 oldal, 1490 Ft

Fordította: Varjasi Csilla. Animus, 2012, 272 oldal, 2980 Ft

Fordította: Papolczy Péter. Gondolat Kiadó, 2012, 272 oldal, 3200 Ft

Fordította: Kertész Judit. Park, 2012, 208 oldal, 2500 Ft

JJJJJ

JJJJ

JJJ

JJJJJ

JJJ

JJJ

MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

és fél

KÖNYVMELLÉKLET XVII

ESSZÉ

Felnôttek iskolája Janikovszky Éva és a meseírás Támogatott szerzô volt, szocialista lányregényekrôl váltott a mesékre. Milyen szerepe volt az életében és a mûveiben az államszocializmusnak? És mi máig tartó sikerének és szerethetôségének a titka?

A fordulat, Éva! Aranyesô (1962) címû lányregényét didaktikus frázisok uralják, megfogalmazásai egyértelmû sugallatok. A regény azt állítja, minél nehezebb egy munka, mondjuk a sofôré, annál jobb neki az élete. A pályaválasztás elôtt álló fôhôs, Ágnes jobban is teszi, ha nôvérnek áll, nem pedig kozmetikusnak, mert az elôbbi nehéz és sokkal felemelôbb foglalkozás a nônek. Hajat mosni, bajuszt tépni, az túl polgári buhera, csak a hamis külcsínrôl szól. Így nem is csoda, hogy udvarlója, András, aki természetesen gépkocsivezetô, lebeszéli Ágnest, ne sminkelje magát, különben kiábrándul belôle. Ágnes végül nôvér lesz. Példás magatartású. Csakúgy, mint két évvel korábbi regénye, a Szalmaláng

XVIII KÖNYVMELLÉKLET

Fotó: MTI

n Alapítvány, meseíró pályázat és általános iskola is viseli nevét. Hatvanas és hetvenes években írt könyvei sorra jelennek meg, legutóbb japán, portugál, olasz és észt nyelven. Mégsem szereplôje a mai reprezentatív irodalmi kánonoknak. A Móra Kiadó (melyet jelenleg az írónô fia vezet) és gyermekkönyveinek piaci sikere tartja ôt életben, elemzések – leszámítva gyermekirodalmi szakkönyvek néhány bekezdését – nem születnek mûveirôl, kultusza mondhatni az óvodai-iskolai vagy a szünidôs élet része. Vajon azért alakult ez így, mert meséket írt, s a mese nem „magas, reprezentatív, egész nemzetet érintô problémája az irodalomtörténetnek”; hanem a gyerek, a család és a pszichológia ügye? Vagy mert könyveibôl mégiscsak száll a szocialista por?

(1960), az Aranyesô is a magyar szocialista ifjúsági irodalom egyik emblematikus alkotása, fô exportcikke: a magyar kiadással egyszerre jelenteti meg fordításban a keletnémet Kinderbuchverlag. A borítékolt „siker” és a programszerû irodalomszervezés a korszak sajátjai, fôleg, ha megbízható szerzô írja a könyvet. Csakhogy Janikovszky mintha túlmutatna ezen a sémán. Egyszer csak abbahagyja a lányregények írását, és egészen más hangon kezd el beszélni. Az elkövetkezô évektôl gyerekmonológokat ad ki, melyekkel maradandó sikert arat az olvasók körében. Szerethetô íróvá válik, és a monológ formája, úgy tûnik, jól beválik számára, e szer2012. április 19. MAGYAR NARANCS

kezet mintájára születnek a következô évtizedek sikerkönyvei is. Mi sikerének titka? Miért lehet máig érdekes, amit ötven évvel ezelôtt, a Kádár-korban írt valaki, ráadásul gyerekeknek? Ha a korszak felôl nézzük, nyilvánvaló, hogy a Ha én felnôtt volnék, a Velem mindig történik valami és a Kire ütött ez a gyerek felszabadító könyvek. Gyerek- és kamasznyelven szólnak, nem elbeszélést vagy bekezdéseket, hanem frappáns, ironikus gyerekmondatokat találunk bennük, s ezekbôl érdemes kiindulni, ha Janikovszky gazdag nyelvi játékait elemezzük. Mondatai nyelvi szillogizmusok; a gyerekvilág igazságkockái. Állandó feszültséget teremt, ahogy a felnôtt és a gyerek nézeteit

ütközteti, váltakoztatva a perspektívákat, ráadásul jó érzékkel pszichologizál. „A felnôtt e kommentárok révén egy különös emberfajta színében tûnik föl, akihez alkalmazkodni kell, noha nehezen átlátható és értelmezhetô preferenciákkal bír” – írta nemrég lelkesen Keresztesi József Janikovszky-jegyzeteiben az ÉS-ben. E mondatok dupla fenekû igazságok. Gyerek és szülô (többnyire a család) pszichológiai ellentmondásaira épülnek; szülônek lenni borzasztó, gyereknek lenni elveszettség. Nem véletlenül olyan hatásosak, egykönnyen magára ismer az olvasó, hiszen a mindennapok közhelyeit forgatják ki, a kritikus szemszög pedig külön érdekessé teszi a könyvek valódi tárgyát, magát a gyerekbeszédet. Janikovszky meséi kettôs játékot játszanak: egy olyan családot jelenítenek meg, melyrôl lehántódik a szocialista ideológiai sallang, mégis feltûnô, hogy a szakrális dimenzió mennyire hiányzik az ábrázolt életterekbôl. A tradicionális nagycsalád helyett pedig az itt megjelenített intim szféra ugyanazokból az alapelemekbôl variálódik: a beszélô, a kistestvér, anya, apa és a nagyszülôk – vagyis a modern család mintaképét adják. A közvetlen didaxis eltûnik, és a nyelvi játékon alapuló mondatok maradnak, melyek bármikor aktuálisak, ma is teljes nyugalommal olvashatjuk, utánozhatjuk, felmondhatjuk, felolvashatjuk ôket. Janikovszky Éva szövegeinek másik erénye, hogy a beszélt nyelvbôl, annak hibás vagy elszólásokon alapuló játékaiból, kifordított szólamaiból építkeznek. Ez a nyelvi attitûd pont megfelel a gyermeki látásmód könnyen befogadható és belátható egységének, a mondatok azért is utánozhatók olyan jól, mert maguk is utánzatok. Mintha mondatirodalmat olvasnánk, a szövegirodalom árnyékában.

Minisztériumi mese Érdemes számot vetni Janikovszky Éva (1926–2003) életútjával, mert történeti összefüggései némileg magyarázzák pályájának alakulását. Gyerekeknek írni a Kádár-korban sem számított kiemelt írói szerepnek, de azért a korszak irodalmi programjának fontos ré-

sze a korai gyerekkorra visszavezetett nevelô szándék. A mesék kiadói programokra, minisztériumi tervekre épültek. Janikovszky életrajza szerint valóban jól kiigazodott a káderek világában, ô maga is szerkesztett és szervezett irodalmat minisztériumi munkája és késôbb kiadói munkája során. 1951ben, még bölcsész egyetemista korában a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban kezdett el dolgozni, ahol elôször a Nevelésügyi Fôosztályon, majd az átszervezések után a Tudományügyi Fôosztályon mint elôadó tevékenykedett. (1952. május 2-án helyezték át, 3. fizetési fokozatban, 1160 Ft-os fizetéssel.) Ekkor 25 éves: frissen végzett a szegedi egyetem bölcsészkarán, bizalmi állása lett, minisztere Darvas József író. Egy másik életrajzi körülmény is hozzásegíthette az állásaihoz: férje, Janikovszky Béla (1919–1978) szegedi orvos, minisztériumi évei alatt ment hozzá, és a szegedi egyetemi kommunista mozgalmak környékérôl ismerték egymást – Janikovszky Éva már diákkorában részt vett baloldali tüntetéseken. Janikovszky Béla késôbb, 1949-ben az ÁVH tisztjeként a Rajk-perben a kihallgatások és a kínzások egyik vezetôje lesz, majd a Pálffy György és társai, valamint a Sólyom László és társai elleni koncepciós perek egyik irányítója. Házasságot 1952 októberében kötöttek, de Janikovszky férje nevét csak 1960-ban veszi fel, miután férjét perbe fogják. A Magyar Országos Levéltárban leánykori nevén (Kucses Éva) találhatók személyügyi iratai és néhány elôadói levele. A hiányos anyag alapján úgy tûnik, végig tankönyvekkel foglalkozott, a szerzôk és a Tankönyvkiadó Vállalat közti levelezést (szövegbírálatokról, honoráriumokról, fordítói díjakról) folytatta. Kezdetben általános iskolai tankönyveket küldött ki bírálatra, melyekben természetesen a szovjet és a szövetséges államok meséi és gyerekdalai szerepeltek legfôképp, ezeket illesztették be a magyar alsó tagozatos könyvekbe. A Tudományügyi Fôosztályon felsôoktatási jegyzetek ügyeit intézte. Innen került el 1953-ban a Tankönyvkiadó Vállalathoz, majd az Ifjúsági (késôbb Móra) Kiadóhoz, melyet hivatalosan 1960-ban alapítottak. Jani-

kovszky Éva élete végéig a gyerekkönyvkiadóban dolgozott, írt és szerkesztett. A Móra Kiadó, természetesen a Kiadói Fôigazgatóság jóváhagyásával, az 1960-as évek elejétôl jelentette meg Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Weöres Sándor vagy Lázár Ervin gyerekkönyveit – barátsága Szabó Magdával innen datálódik, aki Janikovszkyról meleg hangon szól visszaemlékezéseiben. Ellentétben az itt felsorolt szerzôk némelyikével, Janikovszkynak aligha volt pótmegoldás, menekülési út a gyerekkönyvírás: nem a korabeli cenzúra vitte el ebbe az irányba, mint a (részleges) szilenciumra ítélteket. Mintegy helyzetébôl, állásából adódóan kezdett el gyerekkönyveket írni. Ahogy Rigó Béla említette a Rózsaszín szemüveg legutóbbi beszélgetésen (Menyhért Anna és Kiss Noémi sorozata a Nyitott Mûhelyben – a szerk.): megbízták vele, feladatul kapta. Így születhetett meg a Ha én felnôtt volnék „meseíró iskolája”, mely sokak szerint a nemzetközi szinten is eredetinek mondható, a gyermek ellent-

mondásos világérzékelését, ironikus megjegyzéseit színre vivô alkotómódszer eredménye volt.

Lökdösôdni jó! Azonban nem az elôbb említett könyv volt az elsô monológja. A Te is tudod? (1965) már a jól ismert Réber László-illusztrációkkal jelent meg, s állami támogatással, a Corvina jóvoltából német, szerb, román, spanyol nyelven is kiadták a következô években. Ebben a könyvében még a Ha én felnôtt volnék történetéhez képest jóval több a helyi, szocialista kötôdés, még ha nem is mérhetô a lányregények didaxisához: a gyerek szüleit faggatja, kiderül, hogy apa gyárban dolgozik, anya ápoló, nagymama a konyhában fôz, fontos intelmei vannak, nagypapa pedig ügyesen elmagyarázza a világ mûködését, mely így már könnyen belátható és használható lesz egy kisfiú számára. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy emlékezôk szerint nem a szövegre, hanem a Réberrajzokra figyeltek fel Nyugaton, en-

nek nyomán kezdték Janikovszkyt ott is fordítani, terjeszteni, míg 1973-ban a Ha én felnôtt volnék már az NSZK-ban érdemelte ki az év gyermekkönyve díjat. Mondhatni, hogy Janikovszky Éva ily módon jelentôs mértékben az államszocializmusnak köszönheti nemzetközi karrierjét. Ugyanakkor, bár népszerû meséket írt, nem szocialista meséket. Elbeszélései megmutatják, s egyszerre túl is mutatnak azon a korszakon, melyben az irodalom mint központilag kiszabott feladat határozta meg egy szerzô mûveinek sorát, nem utolsósorban szavait, szóhasználatát. A kádári konszolidáció hatása ekkor már igen jól felismerhetô a Móra Kiadó programjában is. A hatvanas évek közepétôl, mikor a Ha én felnôtt volnék és a Felelj szépen, ha kérdeznek megjelenik, kialakult, erôs és jól begyakorolt az új hangja. Regényeit hátrahagyva immár kisebb, iskoláskorú gyerekeknek ír, az ô beszédüket, világnézetüket jeleníti meg, friss nyelvezettel, eredeti, üdítô és szellemes (Folytatás a következô oldalon)

MAGYAR NARANCS 2012. április 19.

KÖNYVMELLÉKLET XIX

SNOBLESSE EXTRA (Folytatás az elôzô oldalról) módon. A mondat áll írói koncepciójának középpontjában, a gyerek világérzékelését keresi a nyelvben, más (az ideológiának könnyen alárendelôdô) eszközökrôl lemond. Jelentôsen hozzájárul a sikeréhez, hogy könyveiben Réber László különös, humoros rajzai áttördelik a szöveget, a rajzok pedig még inkább a kifordított igazságot felmondó mondatokra vetítik a hangsúlyt. Nosztalgikus, enyhe gúnnyal, de szeretetre méltó helyzetekben tûnnek fel a családok tagjai. A mai olvasónak is élményt nyújtanak e mesék, sikerük nem véletlenül töretlen. Janikovszky ma is alkalmas az anyai önkritika gyakorlására, mert azonnal a saját intelmeimre, nézeteimre és azok nevetségességére világít rá a gyerek szempontjából. Milyen közhelyes,

csapnivaló mondatokkal, merev mizériával nevelek; tiltok, felszólítok, igazítom a gyereket a saját, unalmas felnôttvilágomhoz. Holott lökdösôdni jó! Be kell ismernem, egész egyszerûen érvénytelen az én technikai és programszerû világomban a gyerek szabadságvágya. Janikovszky aktuális, mert kiváló pszichológus. A mai olvasó számára megmaradt munkáinak frappáns nyelvi játéka, a polgári világ kellékei, az otthon, a lakás tárgyai. A család pedig nem más, mint apa és anya világnézetének érthetetlen és követhetetlen furcsasága.

n Ugyanabban az idôben, mikor irányváltása kikristályosodik, 1965ben jelenik meg Nádas Péter elbeszélése, A Biblia. Mint ismeretes,

Nádas a mûvet 1962-ben vetette papírra, ugyanabban az évben, mikor Janikovszky az Aranyesôt kiadja. Nádas fôhôse egy kamasz fiú, aki többszörösen sérül a rendszer iskolájában, és annak hazugságra, kínzásra és menthetetlen szeretethiányra épülô intim világában, a családban is. Az apa felelôssége nyilvánvaló, hiszen ô az, aki eredendôen rossz nevelést ad, mert egyáltalán nem is nevel. „Mi van, kisöreg? Mi volt az iskolában?”, kérdezi naponta fiát, és rohan kezet mosni, nehogy a fiú válaszoljon vagy kérdezzen. A kádercsalád rémisztô egység, libabôrös mondatokkal veri fejbe ma is olvasóját. Semmilyen támpontot nem kap a gyerek a világban és a saját testében való eligazodáshoz. Janikovszky családjába hasonló feszültségek vannak beleoltva, úton-

A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjai a Millenárison április 19. csütörtök

ez a Küldetés: közös társasjáték és kvíz Berg Judittal. (Gyerek(b)irodalom)

1 6 . 0 0 MAGRIS MINDEN MENY-

NYISÉGBEN Elôször pódiumbeszélgetés: jelen számunk két interjúalanyát kedves egotrip-írónk kérdezi, azaz Esterházy Péter, Claudio Magris és Mélyi József diskurál. Ötkor a Budapest Nagydíj ceremóniája: Grecsó Krisztián laudál, Tarlós István átad, Magris átvesz. Hatkor megnyitják a német Békedíjról szóló kiállítást az egykori díjazottak – Magris, a tôle elválaszthatatlan Esterházy, valamint Konrád György – „közremûködésével”. Az olasz díszvendég ezek után (héttôl) még dedikál is, keressék a leghosszabb sort, és megtalálják az addigra már minden bizonnyal kellôképpen elgyötört Claudiót.

1 4 . 0 0 RENDHAGYÓ MATEMATIKAÓRA A 85 éves Obádovics J. Gyula és Karafiáth Orsolya oszt és szoroz.

(Osztovits Levente terem) 1 5 . 0 0 MAGYAR CIGÁNYOK –

TÚLÉLÔK VALLANAK Jutka Rona fényképkiállításának megnyitója. (Márai Sándor terem)

1 0 . 0 0 MENNYIRE ISMERED RUMINIT? Galambos Fecótól hangos a kecótok? Annak, aki harcra kész, itt van

XX KÖNYVMELLÉKLET

SEK FESZTIVÁLJA Zavarba ejtôen fiatal írók, kulturális különbségek és alkotói módszerek: pódiumbeszélgetés két körben, húsz európai tehetséggel. (Teátrum) 1 4 . 0 0 „CSAK TUDNÁM, MI AZ A

KULTÚRSOKK!” Lévai Balázs beszélget Katarina Mazettivel az idôskori szerelem esélyeirôl, avagy mihez kezd egymással a tehenész és a könyvtároskisasszony. (2-es stand)

1 7 . 0 0 SCIENCE IN FICTION –

EGY ÚJ MÛFAJ SZÜLETÉSE Hogy mi ez az új mûfaj? Vagy megtudjuk most Harald Voetmanntól, vagy hülyén halunk meg. (Hess András terem)

április 21. szombat

(Teátrum; B épület Galéria; 12-es stand)

április 20. péntek

1 4 . 0 0 EURÓPAI ELSÔ KÖNYVE-

1 4 . 3 0 BESZÉLGETÉS NÁDAS PÉTERREL Megjelent a Párhuzamos olvasókönyv, az opus magnum forrásaival és értelmezéseivel, ez alkalomból faggatja a kortárs irodalom klasszikusát Forgách András.

(Lázár Ervin terem)

1 2 . 0 0 OLVASÁS ÉS IRODALMI ÉLET FINNORSZÁGBAN Leena Lehtolainen, Az elsô gyilkosságom elkövetôje beszámol a minden bizonnyal idilli helyzetrôl.

1 5 . 0 0 BESZÉLGETÉS MÜLLER PÉTERREL A könyvvásár forgatagába beleszédült halandóknak a Sorsról és életrôl szerzôje tart eligazítást.

(2-es stand)

(Osztovits Levente terem)

2012. április 19. MAGYAR NARANCS

útfélen csapdák. De erre rávilágítva egyúttal támpontokat is kap a gyerek (és a felolvasó szülô is) ez eligazodáshoz. Idillikusabb eszközökkel mondódnak fel Nádaséhoz igen hasonló pszichológiai és nyelvi problémák. A család minden tagja aktív szereplôje a gyerek félrenevelésének, akár egy sablonon, kivétel nélkül mindenki részt vesz a szavak kínos és furcsa használatában: „Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig késôn szól, mert olyankor már kint van.” Apa azért mindig mond valami fontosat, bár lehet, csak véletlenül, ellentétes szándékkal. Ha akarom, ezt az egészet úgy is lehet érteni, mint támogatott és nem támogatott irodalom finom, ám roppant veszélyes különbségét. Kiss Noémi

1 6 . 0 0 „FÖLDOBOTT KÔ?” – TÉ-

NYEK ÉS TENDENCIÁK A 21. SZÁZADBAN Megjelent a Gazdaságpolitikai kerekasztal sorozat ötödik kötete, ezen fellelkesülve az Akadémiai Kiadó gazdaságpolitikai kerekasztalt szervez, többek között Csaba László, Király Júlia és Török Ádám részvételével. (Supka Géza terem)

április 22. vasárnap 1 1 . 3 0 TATOKTATOK – MESEKÖNYVEK A Magvetô Kiadó beerôsít gyerekfronton, elsô körben Szabó T. Anna, Darvasi László, Máté Angi és Ljudmila Ulickaja könyveit prezentálják, a Göncölszekér együttessel együtt is.

(Gyerek(b)irodalom) 1 6 . 0 0 NÔNEK LENNI ÉS NEM BEDILIZNI Borbás Marcsi és Bácskai Júlia elmondja, hogyan úszhatjuk meg, és közben még könyveket is bemutatnak.

(Kner Imre terem) A teljes program megtalálható a könyvfesztivál honlapján: www.bookfestival.hu