László Végel. Trieszt, Magris és mi

László Végel Trieszt, Magris és mi

Essay

HALMA The European Network of Literary Centres e.V. 2010 www.halma-network.eu [email protected]

Újvidékkel kapcsolatban gyakorta gondolok Magris Triesztjére. Története egy szép metaforával kezdődik. “Nominentur Neoplanta”, azaz neveztessék Neoplantának. Ezt a két latin szót, jegyezte le Mária Terézia 1748 február 1-én, az újvidéki polgárok írásos folyamodványára, amelyben arra kérik az Osztrák-Magyar- Monarchia császárnőjét, hogy a Péterváradi Sáncok elnevezésű település kapja meg a szabad királyi város címet. Ezzel egyetemben megteremtődött a lehetőség a kozmopolita óhaj érvényre juttatásának is: miszerint, minden a Neoplanta településen élő nemzet, a hivatalos latinból keresztelje át saját nyelvére a város nevét. Történt ez 260 évvel ezelőtt. A szerb, magyar és német származású városlakók megelégedéssel tettek eleget az utasításnak és jegyeztették be a Neoplanta után, Novi Sad, Újvidék, Neusatz. Ennyi létrejöttének históriája. De, mi lett belőle több mint kettő és fél évszázad után? Hogyan éli meg Újvidéket az erre tévedt idegen? Festői kisváros, mondja az idelátogató, aki végig sétál a város legrégebbi utcáján a Duna utcán, Pannon idill, egzotikum, csodálkozik el az elegáns nagyvilági hölgy, aki átutazóban felkeresi a bennszülötteket. Megnemesített barbárság, jegyzi meg egy ide tévedt gentleman. Ez lehet a déli Közép-Európa, jegyzi meg félszegen egy gyökértelen álmodozó. Az északi Balkán, horkan fel erélyesen egy, a realitásokkal számoló, tagbaszakadt férfiú. Roppant boldogtalan kilátóhely, mely Európa négy égtájára nyílik ugyan, de, a kilátás ködbe vész, révedezik magában az, aki hosszabb időt töltött el ebben a városban. Következésképp volt alkalma, naponta végigbaktatni a Duna utca macskakövein, és fürkészve meglesni a járókelők tétova tekintetét, miközben örök időkre megundorodott mindenfajta nosztalgiától. Olykor úgy érzem, hogy soha sem távozom a Duna utcából, mindörökre itt maradok, kénytelen-kelletlen toporgok egy kicsit, aztán, mint egy visszamaradt strázsa, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mi tévő legyen. Mi célból strázsál, mit kellene féltenie, amikor olyannyira egyértelmű, hogy hasztalan őrködik. Ennek ellenére mégiscsak marad, hiszen nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz kilátástalan ragaszkodásával csak az otthontalanságát tudatosítja magában. Úgy állok a Duna utca közepén, mint a vártán. Az őrszem, aki nem kell senkinek. Figyelek és várakozok. Voltaképp hontalan vagyok, mint sokan mások, akik hasztalan strázsálnak. Máraival vigasztalom magam: „Amikor az ember hazátlan, egyszerre az egész világ meghitt és ismerős.” Így lettem kentaurkozmopolita. Egy olasz nyelvű kötetben megjelent Újvidékről szóló régebbi vallomásomat böngészve idézem fel ezeket a gondolatokat, amelyekkel azóta is vívódom. Miért nem lett Újvidékből, a Balkán és Közép-Európa határán létesült Trieszt? Minden adottsága megvolt, azzá válhatott volna, hiszen ezen a helyen találkozik a balkáni kultúra a közép-európaival, hasonlóképpen, miként Triesztben ötvöződik a közép-európai kultúra a Mediterránival. Ezek a találkozások ugyan nem konfliktusmentesek, azonban felettébb kreatívak és izgalmasak. A kulturális nagyság nem a konfliktusok és a különbségek megszüntetésében rejlik, hanem azoknak kreatív túlszárnyalásában. Amint az Angelo Ara és Claudio Magris kitűnő Trieszt-monográfiájából kiderül, ennek a találkozásnak köszönve Trieszt igazi, a kulturális pluralizmus iránt érzékeny kozmopolita várossá lett, minek köszönve az egész olasz kultúra új dimenzióval gazdagodott: a közép-európaival. Ha nem erre az útra lép, akkor Trieszt kultúrája provinciális maradt volna, mint ahogy a város történetének néhány szakaszában az is volt:


jellegtelen és értéktelen; Róma és a többi olasz nagyváros provinciája, amelyben másodrendű, helyi érdekű művek születtek. Trieszt határváros, a vidékiességbe süllyedő olasz provincia lett volna, ha nem használja ki a kínálkozó lehetőséget és nem él azzal az előnyével, hogy földrajzi fekvésénél fogva, egyben egy másik peremvidék része is. Trieszt időben felismerte saját esélyeit, mármint, hogy különböző kulturális övezetek határán helyezkedik el, ami gyakorta fontosabb az államhatároknál is. Ezzel a megfontolt, céltudatos határozottsággal vívta ki a peremvidék győzelmét: két kultúra metszéspontján sajátos kozmopolita kultúrát hozott létre, amelyben a trieszti olasz kultúra az olaszon belül egy sajátos képződményt jelentett. A trieszti régió képezte azt az áteresztő filtert, amelyen keresztül – mint ahogy Angelo Ara és Claudio Magris az említett könyvükben írják -, az olasz kultúrába beköltözött a német-zsidószláv, tovább az egész közép-európai irodalmi és művészeti stigma és életvilág. Hogy ez európai viszonylatban milyen egyedülálló műveket hozott és hoz létre, azt legfrappánsabban Italo Svevo vagy Claudio Magris művei igazolják. A peremvidékek átfedése, a kettős peremvidék-lét jellemzi a kelet-közép-európai peremvidéki, avagy másképpen európai limesvárost, Újvidéket is. Múltbeli történetét az etnikai sokszínűség határozta meg, merthogy születésénél fogva hasonló peremvidéki rendeltetése volt, mint Triesztnek. A város fontos útvonalak mentén terül el, a Dunának köszönve pedig Európa keleti és nyugati részét köti össze. Ezen a földrajzi ponton halad keresztül az Észak-Déli útvonal, mindenek előtt a Közép-Európát és a Balkánt összekötő szárazföldi kereskedelmi útvonalak is. Méltányos tehát, hogy Újvidék város létrejötte pillanatában – 1748-ban – az akkori európai latin mellett, még háromnyelvű elnevezést kapott. A névadó jelképes útmutató, kijelöli a megnevezett, szellemi feladatát, amelyre Újvidék anno különösen alkalmasnak mutatkozott. Ezen a helyen teremtettek és alkottak szerbek, németek és magyarok, továbbá zsidók, horvátok, szlovákok, románok, ruszinok és még sokan mások. A város históriáját bemutató kötetek, hűen tükrözik hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hőskorában, ebben a polgári jegyeket magán viselő városban bontakozott ki a maga teljes valójában Budapesten alapított Matica srpska, amely sokáig a szerb kultúra egyik legfontosabb intézménye volt. Abban a korszakban jött létre éppen Újvidék városában az első szerb Nemzeti Színház. De ildomos megemlékezni a XX. század második felében, az egykori Jugoszláviában létrehozott Új Symposion nevű folyóiratról is, amely a hatvanas és hetvenes években, az egész magyar kultúrán belül, igen erőteljes újító impulzusokkal bírt, hiszen megelőlegezte azokat a változásokat, amelyek a magyar szellemi életben a nyolcvanas évek végén bekövetkeztek. Szerencsés korszakokban tehát Újvidék városának könnyűszerrel sikerült a különbözőségek játékterévé formálódni. Előnyére szolgált, hogy nem afféle melting pot volt, hanem egy olyan térség, ahol tajtékzott a kultúrák kavalkádja, amelyből gazdagodtak a nemzeti kultúrák. Újvidék története következésképpen arra is emlékeztet, hogy a peremvidékeken kezdődött el a nemzeti irodalmak Derrida szavaival élve – „kreolizációja”. A perem volt a posztnacionális gondolat megteremtője, amelyben nem csak egy-egy műalkotás lefordítására volt igény, hanem a polgárok mindennapjainak tartozéka lett, vagyis az emberek naponta tolmácsolták, fordították, az egyik kulturális mintát a másikra. Fiumeről jegyezte meg egy alkalommal Celso Constantini olasz püspök, hogy ott még a „legostobább ember is úgy születik, hogy négy nyelvet tud”. Nos, voltak időszakok, amikor az újvidéki középosztály tagjai, akik


valamicskét is adtak magukra, legalább három nyelven beszéltek, s az akkori bürokrácia tisztában volt vele, hogy ha valaki pl. lókupec, akkor legalább háromnyelvű adásvételiszerződésre van szükség. Annó, ilyen volt a peremvidéki mérce és kánon. A mai európai polgár életében viszont csak az elmúlt évtizedekben kezdett meghonosodni ez a normarendszer. A ma embere egyre gyakrabban találja magát hasonló helyzetekbe. Az európai polgár mindennapjai arról szólnak, hogy az egyik kultúrát fordítja a másikra, mert a felgyorsuló társadalmi mobilitás, a határok virtualizálódása, a globális gazdasági folyamatok, az információs társadalom készteti, illetve téríti erre az útra. Ahol azután, egyszeriben az identitások rengetegében találja magát, minek után a saját identitásának eddig szilárdnak vélt struktúrája kezd fellazulni. Az, amit eddig megingathatatlannak hitt, a kultúrák mindennapi fordítása közben megbomlik. Ilyenkor, döbbenten ismeri fel azt a tévhitet, amikor identitásában saját énjét határozta meg. Jobbára az európai megalopoliszokban érzékelhető ez a jelenség. Ebben a folyamatban, Trieszt a szeizmográfus szerepét töltötte be. Évtizedekkel korábban előre jelezte, hogy milyen szellemi áramlatok jelentkeznek majd Londonban, Berlinben, Párizsban. Nem véletlen, hogy egyik szószólója, Claudio Magris mondta ki, hogy „az etnikai tisztaság angolkórhoz vagy golyvához vezet”. Sajnálatos tény azonban, hogy Újvidéknek nem sikerült oly előnyösen ötvöznie a kozmopolita és a partikuláris szellemet, mint Triesztnek. Ebből kifolyólag már nem csak Újvidék város drámájáról van szó, hanem az egész térséget veszélyeztetik azok a betegségek, amelyekről Magris tesz említést. A nemzetállam lehengerelte a peremvárosokat, miközben a centrumokban, Nyugat-Európa nagyvárosaiban, az ellenkezője történik. Mi zajlik Európában? Umberto Eco az ezredfordulón figyelmeztetett a jelenségre, miszerint a mai Európában lassan eltűnik a különbség a „vándorlás” és a „bevándorlás” között. A XIX. század a bevándorlás időszaka volt, ami átívelt a XX. századba is. Ugyanakkor beindult a vándorlás folyamata is. Ez a két tendencia sokban különbözik egymástól. Ez utóbbi, mármint a vándorlás, a XX. században vette kezdetét, és Eco meglátása szerint, a XXI. évszázad a „vándorlás százada” lesz. Mi a kettő közötti különbség? A bevándorlás politikailag ellenőrizhető, a vándorlás viszont nem. Az előbbi esetében, megkísérelhető gettóba zárni az idegeneket, míg az utóbbi esetében ez kivitelezhetetlen. Az új évezredben, írja Eco, Európában sokfajú kultúra hódit magának teret, Európa olyan lesz, mint egykoron a római civilizáció volt. A nagy Európai megalopoliszokban, a mindinkább posztnacionális fővárosokban, Londonban, Párizsban és Berlinben mindez a szemünk előtt játszódik le. Ezekkel a jelenségekkel ellenétben, az egykori tarka etnikai összetételű közép-keleteurópai peremvidékeken, napjainkban, ellenkező előjelű folyamatok zajlanak. Európát most már nem a jaltai szerződés osztja meg; a megoszlás, a törés – legalább is jelenleg – a nemzetállami koncepciók mentén jelentkezik. A nyugat-európai centrumok, nemzetileg egyre heterogénebbek lesznek, a periféria viszont nemzetileg homogenizálódik. Az egykoron tarka etnikai összetételű európai peremvidék mindinkább, egynemzetűvé válik. A folyamat azért is meglepő, mert sokáig éppen a peremvidék volt az etnikailag heterogén. Újvidék története ebben az esetben is paradigmatikus. A 20. század első felében e városban három domináns nemzet élt, a szerbek mellett a magyarok és a németek, ugyanakkor jelentős számot képviseltek a zsidók, a horvátok és a szlovákok. E gazdag hagyomány, kulturális hullámverései még ma is


érzékelhetők, gondoljunk csak a húsz-harminc évvel előtti időszakra, amikor úgy tűnt, hogy újvidék egy egészen új kulturális aurára tett szert, aminek egy magas színtű művészi kifejezését, rezüméjét Aleksandar Tisma prózavilága képviseli, amely tanúbizonyságot nyújt arról, miként hagyott mély nyomokat a szerb toposzon a zsidó és a magyar narratíva. A Tismai úton járt a fiatal nemzedék számos képviselője, Judita Salgotól Domonkos Istvánig, hogy csak néhány nevet említsek. Ezekben az években joggal merült fel a remény, hogy a régióban Újvidék, valamiféle keleti Trieszté válik, ami azt is jelenthette volna, hogy eminens európai kilátóvá válik. Mára, sajnos ez a nagyreményű kép szertefoszlott. A kultúra nem volt képes helyre hozni azt, amit a politika elrontott. A XX. századi politizálás megtette a magáét. A demográfiai kép alaposan megváltozott. A németek voltaképpen még 1945-ben kiűzettek vagy kivándoroltak, a zsidók száma jelentéktelen, a magyaroké pedig ebben a városban öt százalék alá zuhant, ami annyit jelent, hogy a kilencvenes évektől kezdődően kulturális jelenlétük jelképes, azaz inkább marginálisnak nevezhető. Az, ami a hatvanas-hetvenes években nem csak az egykori Jugoszláviában, hanem az egész régióban Újvidéket jellemezte, évről évre mind gyorsabban veszendőbe megy. Manapság jobbára csak periférikus, a nemzetállami margókra kiszorított kultúrákról lehet beszélni. Eleven az a kockázati tényező, miszerint az előbbivel együtt, egy egész újvidéki hagyomány már csak muzeális értékként fog szerepelni, amit időnként a külföldieknek fogunk mutogatni, mint hajdan volt múltat; mint egy skanzent. Vajon fel lehet-e támasztani újra ezt az apokrif hagyományt? Minden bizonnyal ezt a kérdést már csak a következő nemzedékek fogják eldönteni. Egy dolog, meghatározó tényező; nevezetesen, hogy a kultúra szívósabb lesz-e a politikánál, amely Európa eme részeiben nem sok jót hozott az itt élő sokaságnak. A nagy feladat természetesen a fordítással kezdődik. A fordítás ez esetben azt is jelenti majd, hogy képesek leszünk-e megmenteni a feledéstől a már említett apokrif hagyományt. Sokat kell fordítanunk, serényeknek kell lennünk azért, hogy mindannyian kollektív fordítók legyünk, s hogy az egyes művek fordítása után a mindennapi életben bekövetkezzék a kultúrák mesterkéletlen fordítása. Hogy a város, a régió minden egyes polgára hivatásos fordítóként tegye a dolgát.

László Végel, 2008


László Végel. Trieszt, Magris és mi

Recommend Documents