HUSZÁR TIBOR MINIMUM TIZENEGYES! A TANKÖNYVPIAC LEÉPÍTÉSE BRET EASTON ELLIS MAGYAR ZSINAGÓGA

KÖNYVMELLÉKLET

INTERJÚ

HUSZÁR TIBOR SIKERLISTA

MINIMUM TIZENEGYES! RIPORT

A TANKÖNYVPIAC LEÉPÍTÉSE Fotó: MTI (MAFIRT)

PORTRÉ

Erdei Ferenc miniszter, tudós és hagymakertész

BRET EASTON ELLIS ESSZÉ

„MAGYAR ZSINAGÓGA” KRITIKÁK

ERICH KÄSTNER FRANK TIBOR MAGYAR DRÁMÁK FIATAL KÖLTÔK TARR BÉLARETROSPEKTÍV

A könyvmelléklet támogatója az Aegon Mûvészeti Díj – Olvasni jó!

INTERJÚ

HÉT ÉVE TÖRETLENÜL: AEGON MÛVÉSZETI DÍJ – OLVASNI JÓ!

„Nem tagadom el a rokonszenvemet” Huszár Tibor akadémikus Erdei Ferencrôl Most jelent meg a hagymakertész és falukutató, tudós, pártpolitikus és többszörös miniszter politikai életrajza. A könyv szociológus szerzôjét Erdei ellentmondásos pályafutásáról, a népiekrôl és a társutasokról, valamint az „ahogy lehet” kényszerérôl kérdeztük.

II KÖNYVMELLÉKLET

helyezzük el ôt ebben a változatos összetételû és igencsak problematikus konglomerátumban? HT: Ha a mozgalom hôskorát, 1937–38-at, azaz a Márciusi Front idôszakát tekintjük, akkor itt általánosan a demokratikus elem a meghatározó, de ez egy valóban roppant széttartó mozgalom. Ezzel együtt is a magyar progresszió egyik fontos hagyatéka, már ha nem szélesítjük ki olyannyira ezt a megjelölést, hogy, mondjuk, Erdélyi József vagy a ma már méltán elfeledett Sértô Kálmán is oda sorolható legyen. A népiek legjelentôsebb figurái az irodalom felôl érkeztek, s Illyés Gyula meg Németh László következetesen a maguk útját járták, így aztán persze nehezen illeszthetôk be egy mozgalom alakulástörténetébe. Utóbbi az 1943-as balatonszárszói konferencián éppen a történelmi materializmus és a népi demokratikus átalakulás mellett szónokló Erdeivel vitázva óvott a szocialista rendszer jól felismert veszélyeitôl, sajnálatos módon a bennszülött-idegen rosszízû tematikájával gyengítve saját érvelését. Ebben a kérdésben sajnos Erdein is lehet némi fogást találnunk, hiszen ô – egyébként Bibóval szoros egyetértésben – köztudomásúlag nem írta alá azt a nyilatkozatot, amely az 1938-ban elfogadott zsidótörvény ellen tiltakozott. A közös ellenérvük akkor az volt, hogy a magyar társadalmat nem vallási alapon kell tagolni, hanem szociális alapon. Vagyis nem lehet a zsidóságot egyetemlegesen védeni, mely álláspontot – mint utóbb Bibó nekem elmondta – mindketten elvetették volna, ha akár csak sejtették is volna az események végkifejletét. Ez a pont azután azért válik sorsszerûvé Erdei életében, mivel nem sokkal késôbb azt a tanácsot kell adnia a barát Sárközi Györgynek, hogy meneküljön el az országból, mielôtt elpusztítják. Sárközi azonban nem hajlandó elmenekülni, de fontos

2012. december 6. MAGYAR NARANCS

Fotó: Németh Dániel

n Magyar Narancs: Az 1971-ben elhunyt Erdei Ferenc ma nem számítható a szélesebb nyilvánosságban gyakran emlegetett személyiségek sorába. Az sem állítható, hogy mûködésének talán legfôbb viszonyítási pontja, a parasztpolgárosodás napi témája lenne a közvitáknak. Mi motiválta hát e könyv megszületését? Huszár Tibor: Kétségtelen, hogy Erdei ma nincs a figyelem középpontjában, s ahogyan akár nemzedéktársáról és barátjáról, Bibó Istvánról szólva is kimutathatjuk a nemzeti emlékezetben a felejtés és az elôtérbe kerülés szakaszainak váltakozását, úgy Erdei esetében mostanáig nyilvánvalóan az elôbbi viszonyulás volt a jellemzô. Ráadásul Erdei pályájának a megítélése eléggé szélsôséges, bár itt fontos két dolgot különválasztani. Az egyik Erdeinek mint szaktudósnak, mint szociológusnak az életmûve, amely ha nyelvi okokból nem is épülhetett be méltóképpen a nemzetközi szociológiatörténetbe, itthon, a hazai szociológusképzésben a maguktól értetôdô szakmai vitákkal együtt sem veszítette el az érvényességét és a jelentôségét. A másik Erdei politikai, közéleti mûködése, amelyrôl jóval kevesebb szó esett az utóbbi évtizedekben, s amely persze egyszersmind jóval ellentmondásosabb összképet is mutat. Én nem véletlenül határoztam meg „politikai életrajzként” ezt a munkámat, ugyanis ennek a vonulatnak a felderítésére vállalkoztam, voltaképpen már több mint három évtizeddel ezelôtt, amikor az elsô interjúimat elkészítettem Erdei pályatársaival. Így készítettem például televíziós interjút még 1977-ben – Erdei egykori Benczúr utcai otthonában – Bibó Istvánnal, s próbáltam minél többeket megszólalásra bírni Erdei emigrációba vonult kortársai közül, mint a parasztpárti Kovács Imrét vagy Szabó Zoltánt. Régóta tartó anyaggyûjtés és régi terv ez tehát, s 82 évesen a biológiai határok figyelembevételével már nem volt hova hátrálnom: meg kellett írnom ezt a könyvet. MN: Erdei makói hagymakertészként és falukutató szociográfusként egyaránt és értelemszerûen a népiek közé számította magát. Hol

megemlíteni, hogy a Sárközi Márta elsô házasságából született Horváth Ádám, a mai ismert rendezô éppen Erdeiék szigetszentmiklósi házában kapott menedéket a vészkorszakban. MN: Utóbb, ha lehet, még inkább széttartónak bizonyult az a generáció és politikusi mezôny, amelynek Erdei az egyik kitüntetett alakjává lett valamikor az 1930-as évek utolsó harmadában. Mennyiben példázatos vagy általánosítható Erdei személyes útja, illetve mik voltak ennek az életútnak a sajátos mozzanatai a késôbbiekben? HT: Nézze, ha Erdei, mondjuk, 1949 táján meghal, amikor – életútjának mélypontján – Rákosiék földmûvelésügyi minisztere lett, s amikor egy olyan agrárpolitika fôhivatalnokává vált, amely szöges ellentétben állt a korábban és a késôbbiekben is képviselt személyes meggyôzôdésével, a polgárparaszti fejlôdés ideájával, akkor nyilván nem beszélhetnénk példaértékû pályafutásról. Jellemzô, hogy ezekben az években látványosan kerülte Makót, a saját szûkebb pátriáját, mert joggal restellhette elôttük azt a szerepet, amit akkoriban vitt. Rákosiéknak Erdeire és a hasonló társutasokra szük-

2012-BEN AZ AEGON MÛVÉSZETI DÍJ TÁRSDÍJASA: SZABÓ BALÁZS ZENÉSZ – GRATULÁLUNK! ségük volt, de érdemi szerepet nem szántak és saját mondandót nem engedtek nekik. Ám politikusi bukását követôen Erdeinek megadatott, hogy a hatvanas évek viszonyai között, egyfajta „ahogy lehet” morál és gyakorlat szellemében valamit megvalósítson a saját elképzeléseibôl. Erre persze csak az 1956-ot követô megtorlások lezárultával nyílt lehetôsége, hiszen ennek az árnyéka egy ideig ôt is fenyegette: a Rákosi-korszak emblematikus társutasa ugyanis nemcsak az elsô Nagy Imre-kormány igazságügy-minisztere volt, de 1956-ban ô volt az a küldöttségvezetô is, akit a szovjet csapatok kivonásáról folytatott tököli tárgyaláson Maléter Pállal együtt letartóztatott Szerov tábornok. Maléter útja innen az akasztófa alá vezetett, míg Erdei kiszabadulása ennek a politikai életrajznak a legnagyobb talánya. Itt csak feltételezést engedhettem meg magamnak, igaz, közvetett bizonyítékok segítségével: Kádárnak a magyar agrárium sajátosságait ismerô, a szovjet típusú kolhozrendszerrel szakítani képes szakemberekre volt szüksége, s így Erdei nélkülözhetetlennek bizonyult. S ebben a minôségében nyílt lehetôsége arra, hogy a szövetkezeti mozgalom meg az új gazdasági mechanizmus elôkészítése körül rátalálhasson az elképzeléseinek jobban megfelelô szerepre. MN: Ha tetszik, ehhez szüksége volt arra az 1956-ot követô felismerésre, miszerint „nem vagyok politikus”, „mint politikus megbuktam”. Igaz, utóbb visszavonta képviselôi lemondását, és még a Hazafias Népfront fôtitkárává is megválasztották. HT: Erdei elôbb a Dálnoki-kormány belügyminisztere volt, majd 1948 és 1956 között folyamatosan kormánytagként mûködött: államminiszter, földmûvelési és igazságügy-miniszter, miniszterelnök-helyettes volt. 1956–57-es, önmagának írt feljegyzéseiben meg is kísérelt számot vetni ezzel a kudarccal, s a legnagyobb szemrehányást amiatt tette magának, hogy 1955-ben, Nagy Imre bukása után is a minisztertanács tagja maradt. Ezekhez a posztokhoz képest Erdei 1956 után valóban elhagyta a politika elsô vonalát, s mûködésének legfontosabb terepévé – részben az Akadémia fôtitkársága mellett – az Agrártudományi Kutatóintézet vált, amelyet 1957-tôl vezetett. 1963-at követôen pedig a magyarországi reformfolyamat egyik legfontosabb tanácsadója lett, és Fehér Lajos és Nyers Rezsô mellett valóban jelentôs érdemeket szerzett abban, hogy a magyar mezôgazdaság több évtizedes sikertörténetté vált, dacára a szovjet pártvezetôk majdnem egynemû rosszallásának. MN: A könyv egyik interjúalanya, a nádudvari Szabó István úgy is említi Erdeit, mint akinek a háztáji létét köszönhette a magyar mezôgazdaság. HT: Annak az új szövetkezeti modellnek a kialakításában, amely immár nem a parasztok „legatyásításában” látta az elôrehaladás útját

(mint a merev vonalat képviselô Dögei Imre 1956 után), Erdei Ferenc elgondolásai valóban hatalmas segítséget jelentettek. Ehhez kellett az Erdei korábbi szociografikus mûveibôl is kitetszô valóságismeret, a helyi sajátosságok tudása s egyáltalán a paraszti mentalitás ismerete, amely a szovjet kolhozrendszernél sokkal gazdagabb, változatosabb mezôgazdasági rendszer kiépítését tette lehetôvé. Ez persze lassú folyamat volt, de valóban: a háztáji befogadása, a termelôszövetkezetek nagyobb gazdasági szabadsága a melléküzemágak gyakorlata felé vezetett, s így egyfajta parasztpolgárosodás is kétségkívül megindulhatott. Az is Erdei törekvése volt, hogy létrejöjjön a termelôszövetkezeteknek egyfajta integrációja, érdekérvényesítô szerve, amely még Erdei életében meg is alakult: ez volt a Termelôszövetkezetek Országos Tanácsa. Tehát az 1960-as évekrôl szólva már nem beszélhetünk arról a megvezethetô és meg is vezetett társutasról, aki Erdei egy évtizeddel korábban volt. Itt már sokkal inkább egy autonóm, a saját gondolatait és értékeit képviselô szereplôt láthatunk. Ez volt az az idôszak, amikor a saját kibocsátó közege, a parasztság újra felismerte Erdeiben a „mi Ferink”et, mert megérezték, hogy az „ahogy lehet” keretei között Erdei valóban az ô érdekeiket képviselte. Ez lehetett az oka annak, hogy Bibó a korábban már említett interjú végeztével valahogy úgy fogalmazott, hogy Erdei minden megalkuvás ellenére végül is megvalósított valamit az életcéljából, míg ellenben a saját sírfájára – erre a fordulatára sokan emlékeznek – azt kellene írni: élt 1945 és 1948 között. Azt már én teszem hozzá, hogy mindketten a magyar progresszió vonulatába tartoznak, s ez a barátság mellett párhuzamot teremt a kettejük életútja között. Ám amíg Bibó mindenek felett morális lényként áll elôttünk, addig Erdei – bár tagadta – eredendôen politikus alkat volt. MN: Egy életrajzíró, úgy lehet, szükségképp kialakít magában valamiféle érzelmi viszonyulást a tárgyához. Ön ráadásul személyes ismeretségben is állt Erdeivel. HT: Amikor én 1946–47 táján elôször hallottam Erdeit beszélni egy NÉKOSZ-akadémián, akkor az egész habitusa, kiállása imponáló és nagyon rokonszenves volt számomra. Személyes kapcsolat azonban csak a hatvanas években alakult ki közöttünk, habár Erdei roppant zárkózott ember volt, s így hosszabb beszélgetést talán csak egyszer, egy várnai kongresszusra utaztunkban folytathattam vele. Akkor keserû ôszinteséggel beszélt a saját pályafutásáról, és ez is nagyon imponált, s hasonló benyomásokat szereztem a Valóság szerkesztôjeként is, amikor a szövegeivel foglalkoztam, interjút készítettem vele. Ismerve a tévedéseket, a sebeket, a megtépettséget, nem tagadom el a rokonszenvemet, amelyet Erdei iránt érzek. Ezt a könyvben sem próbáltam elleplezni. László Ferenc MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET III

SIKERLISTA + ESSZÉ

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2006 SPIRÓ GYÖRGY: FOGSÁG

A magyar világ irodalma M I N I M U M T I Z E N E G Y E S ! – VILÁGIRODALOM 1. Thomas Bernhard: Egy innsbrucki kereskedôfiú bûne (ford.: Adamik Lajos, Kalligram, 2012)

76 pont

2. Herta Müller: Fácán az ember, semmi több (ford.: Karácsonyi Noémi, Cartaphilus, 2012)

49 pont

3. Jonathan Franzen: Szabadság (ford.: Bart István, Európa, 2012) 40 pont 4–6. Cormac McCarthy: Átkelés (ford.: Totth Benedek, Magvetô, 2012) 31 pont Umberto Eco: A prágai temetô (ford.: Barna Imre, Európa, 2012) 31 pont Dubravka Ugresˇic´: Banyatanya (ford.: Radics Viktória, Libri, 2012) 31 pont 7. Ljudmila Ulickaja: A mi urunk népe (ford.: Goretity József, Magvetô, 2012) 29 pont 8–10. Mariam Petroszjan: Abban a házban (ford.: Soproni András, Magvetô, 2012) 25 pont Per Petterson: Átkozom az idô folyamát (ford.: Földényi Júlia, Scolar, 2012) 25 pont Sˇejla Sˇehabovic´: Nônem, többes szám (ford. Radics Viktória, Libri, 2012) 25 pont 11–12. Martin Amis: Idônyíl (ford.: Elekes Dóra, Európa, 2012) 21 pont Eugen Ruge: A fogyatkozó fény idején (ford.: Gyôri László, Európa, 2012) 21 pont Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bojtár Endre, Csáki Márton, Elek Tibor, Faragó Kornélia, Gács Anna, Horkay Hörcher Ferenc, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, K. Kabai Lóránt, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Mikola Gyöngyi, Németh Zoltán, Schein Gábor, Selyem Zsuzsa, Szûcs Teri, Tarján Tamás, Urfi Péter. A szavazóknak minden alkalommal 4, a közelmúltban magyarul megjelent szépirodalmi vagy azzal határos mûfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az elsô 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kap. A listás könyvek megvásárolhatók az Írók boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45., www.irokboltja.hu).

n Az új lista is mutatja, tehát immár egészen

bizonyos: megszületett a magyar világirodalom, a mi saját világirodalmunk. Ide azok az életmûvek tartoznak bizonyosan, amelyekbôl sikerült a kiadóknak piaci brandet alkotniuk az aránylag szûk, de még nem jelentéktelen magyar kultúrafogyasztó közönség, például az önök számára. Teljes bizonyossággal kijelenthetjük ugyanis, hogy Ljudmila Ulickajának vagy Cormac McCarthynak aligha menne, hogy olyat írjon, ami Magvetô-sorozatuk részeként megjelenve el tudná kerülni a Narancs sikerlistáját. McCarthy most lefordult regénye ismét épp olyan letaglózó, ahogy a mestertôl megszoktuk, Ulickaja pedig ezúttal novelláival vette be a sûrû középmezônyt. Ehhez a folyamathoz a világirodalom-kritikának túl sok köze nincs, mert az Magyarországon alig létezik. Sok mindent éppen ezért a Kalligram Bernhard-sorozatának újabb darabjáról sem találhatni egyelôre a lapokban, sôt, még a blogokon sem (kritikánkat a karácsonyi számra tartogatjuk – a szerk.), de az egykor a szomszédban munkálkodó, a mi Kertész Imrénkre erôs hatást gyakorló nagy kultúrkritikusról szerencsére már rég tudunk egyetmást, híres botránydarabját, a Heldenplatzot pár hete kezdték el játszani a Katonában.

IV KÖNYVMELLÉKLET

A figyelmesebbek elôtt Dubravka Ugresˇic´ neve sem teljesen ismeretlen, jó pár éve jelennek meg regényei, esszéi magyarul, bár igaz, és már sokszor szomorkodtunk ezen, hogy épp a szomszédainkra figyelünk gyakran legkevésbé. Pedig erre a nagyon jellegzetesen közép-európai íróra fontos lenne figyelnünk. Banyatanya címû regénye az „exjugoszláv irodalom nôi vonalát” bemutató Bóra-könyvek sorozatában jelent meg, akárcsak Sˇejla Sˇehabovic´ Nônem, többes szám címû novellagyûjteménye, melyben a délszláv háborút túlélô nôktôl olvashatunk vallomásszerû elbeszéléseket. A periféria jellegzetes tapasztalata, hogy könnyebb olyankor észrevennünk, mi van és volt a közelünkben, ha például egy német írónôként Nobel-díjjal elismert szerzô könyve beszél egy bánsági sváb falu életérôl és – ilyenként – elmúlásáról. Herta Müller ezt teszi magyarul megjelent negyedik könyvében. Jonathan Franzen 2010-es regényében az amerikai irodalom kedvelt idôtöltésének hódol magas színvonalon: megkérdôjelezi, szétszedi, valamint demitizálja az „amerikai álmot”, kolosszális sikerrel, kiküzdve lényegében a klasszikus státuszt. Aki szereti az ilyesmit, annak jobbat aligha lehetne ajánlani, Barack Obama is di-


csérte. Innen üzenjük neki, büszke lehet az ízlésére, mert véleménye teljesen megegyezik a Narancs-kritikusokéval. Akinek ennyi jó kevés, olvassa el Varga Betti remek kritikáját a kötve-fûzve blogon, vagy épp nyári interjúnkat (lásd: Mi az, hogy seggfej?, Magyar Narancs, 2012. június 7.). Umberto Eco szintén sztár, érthetô, ha a könnyen átélhetô izgalmat a legmagasabb irodalmisággal, finom narratív trükkökkel és kultúrtörténeti adalékok garmadájával vegyítô legújabb könyvére is a fürge blogoszféra csapott le elsônek. A szöveg egy roppant érdekes, kitalált, de felettébb jellemzô gazember életét meséli el, ahogy mondani szokás, valós történelmi közegben. „Ahány ház, annyi összeesküvés” – állítja kritikánk címe (Magyar Narancs, 2012. július 29.), hiszen nem kisebb kérdésrôl van szó, mint a zsidó világ-összeesküvés léte vagy nemléte. De azért nem csak a bejáratott brandek tûnnek fel, az Oroszországban élô Mariam Petroszjan például újonc. Szakmai és közönségdíjakkal elhalmozott elsô regénye, amely a zárt térben játszódó történetek minden lehetôségét kihasználja, „talán nem is olyan távoli rokona a Legyek ura, a Harry Potter-sorozat vagy éppen az Iskola a határon” – írja a fülszöveg. Egy fogyatékos gyerekeket gondozó otthon mindennapjait állítja elénk, a feszültséget a tematikán kívül itt is egy ravasz elbeszélôi trükk tartja fenn. Minél késôbb jönnek rá, annál hosszabban. Jó volna, ha a szerzô hallatna még magáról. Ajánlják továbbá szavazóink az egyik legkiválóbb és legismertebb kortárs angol író (angolok is ritkán vannak a listánkon) holokausztregényét, Martin Amis Idônyíl címû könyvét, amelyben az orvostudomány és a nácizmus perverz összefüggéseirôl van szó – és visszafelé telik az idô. Ez pedig módot ad arra, hogy áttérhessünk Per Petterson Átkozom az idô folyamát címû könyvének dicséretére. Kedvcsinálónak talán elég annyit megjegyezni azoknak, akik kihagyták elsô magyarul megjelent regényét, a Lótolvajokat, hogy az aktuális könyv „ragyogó példa az olvasható, szerethetô egzisztencialista regényre” (ekultura.hu). Tényleg. El tudják képzelni? Ugyancsak újonc a szépírásban a matematikusként induló Eugen Ruge, aki tavaly az „NDK-s Buddenbrook-házzal” tört be a könyvpiacra és aratott igen zajos sikert, idénre pedig már meg is érkezett hozzánk, hogy beszámoljon a keleti múltról és a széthullásról. Hadd ajánljuk még figyelmükbe Marilynne Robinson amerikai írónô Pulitzer-díjas, a listáról éppen csak lemaradt regényét, egy református lelkész visszaemlékezését élet- és családtörténetére, meditálását az apák és fiúk közti folytonosság lehetôségérôl. A kiadók, mint látszik, gyorsak és naprakészek. Ha a kritikusok továbbra sem akarnak tempót váltani, úgy e helyrôl Obama után a blogoszférának is üzenünk: legyen kedves ezen a területen is végleg átvenni a hatalmat. Köszönjük. Vári György

TÁRSDÍJAS: JENEY ZOLTÁN ZENESZERZÔ

Ács Pál

„Magyar Zsinagóga” Komoróczy Géza könyvérôl n Öt-hat éves lehettem, amikor apámmal a Belvárosban sétálva velem korú fiúk fura csoportját pillantottam meg. Fekete kabátkában ácsorogtak a tûzô napon, fekete kalapjuk alól kétoldalt csigába göndörített hajtincs bukkant elô. Értetlenkedtem. – Zsidó gyerekek – mondta apám rekedt és nedves melegséggel a hangjában és a kezében. Nem mertem megkérdezni tôle, mire gondol: hogy vajon amikor ô még Munkácson élt, ugyanilyen volt-e, és ha igen, akkor késôbb miért lett más, de ha nem volt ilyen, akkor miért szorította meg a kezem? Ezekrôl a kérdésekrôl apámmal egyáltalán nem lehetett beszélni, minderrôl csakis hallgatni szabadott. Azért is vettem a kezembe most Komoróczy Gézának a magyarországi zsidók történetét elbeszélô – a szavak mindkét értelmében súlyos és monumentális – monográfiáját, mert még mindig keresem a válaszokat ezekre a kérdésekre. 2500 oldal elolvasása után, beés kifolyatva agyamon a milliónyi nevet, adatot és hasznos ismeretet, még nyomasztóbban vetôdnek fel bennem a régi kérdések, de most már legalább feltehetem ezeket, ha másnak nem is, akkor az asztalra nehezülô köteteknek.

Gyûlölet vagy vonzódás? A történelemkönyv akkor jó, ha kimerítôen szól tárgyáról, módszeresen „mondja fel” a történelmet. A zsidók története Magyarországon I–II. ilyen könyv. Mégis – noha megvan benne a „harag és részrehajlás nélküliség” – nem tudja és nem is akarja megkerülni a zsidók iránti gyûlölet és vonzódás örök ellentétét, a magyar történelem ezeréves „vagy-vagy”-át. Komoróczy tiszta vizet önt a pohárba, világosan és egyértelmûen megírja, hogy az évszázadok során ki hányadán állt nálunk a zsidókkal – mindig kitekintve az európai kontextusra.

A faji alapú gyûlölködés gondolkodásmódja nálunk a 19. század második felében alakította ki invenciózus (Csurka István után is eleven) szókincsét, a „keresztény” jelzô ekkor kapott zsidóellenes élt, ekkor keletkezett például a népszerû „patkány”-metafora is. Ekkor alakult meg az Antiszemita Párt, ekkor zajlott a magyar közgondolkodást alapjaiban megrázó tiszaeszlári vérvádper. Mégis, a modern kori antiszemitizmus szövetébe mélyen beleágyazódtak a régi korok zsidóellenes magatartásmintái – ezeket vizsgálja a könyv elsô kötete. Jogfosztottságuk révén kényszerültek rá a zsidók, hogy vándorkereskedelemmel és olyan pénzügyletekkel foglalkozzanak, amelyek a keresztények számára tilalmasak voltak. A „zsidó” szó sokszor nem is vallást vagy népet, hanem foglalkozást, az uzsorás vagy kereskedô mesterséget jelentette. Minden gazdasági természetû bajért, amit a rossz kormányzás okozott – például a pénz romlásáért – ôket hibáztatták. (Ez ismétlôdött meg az I. világháború után, amikor a Kommünért és Trianonért egyaránt a zsidókat okolták.) Törvényben „törölték” követeléseiket és elkobozták vagyonukat – ez volt a végtörlesztés régi formája. (Brutálisan újították föl ezt a gyakorlatot a 20. századi zsidótörvények, a keresztény haszonlesôk, ún. „aladárok” kezére juttatva a zsidók üzleteit.) Kiûzte ôket az országból Nagy Lajos király, elkergették ôket Sopronból, Nagyszombatból, Pozsonyból. A magyar városok német polgárai, majd Thököly, Rákóczi kurucai lelkesen verték, gyilkolták a zsidókat. Rendszeresen kifosztották a budai, pozsonyi, pesti zsidó negyedeket, meggyalázták a zsinagógákat. A korai középkortól fogva istengyilkossággal, ostyagyalázással, kútmérgezéssel, rituális gyermekgyilkossággal vádolták ôket. Az 1529-es, hírhedt (Folytatás a következô oldalon) MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET V

KRITIKA

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2007 RAKOVSZKY ZSUZSA: VISSZAÚT AZ IDÔBEN (Folytatás az elôzô oldalról) bazini vérvád nyomán húsz-egynéhányukat elégették, köztük terhes asszonyokat is. Hitetlennek, idegennek tekintették ôket, minden módon gátolva beilleszkedésüket – és ugyanezért az idegenségért kellett szenvedniük. Abszurd logika. A zsidóellenességben az ok és az okozat elve mindig visszájára fordult. Felmerülhet: ha így volt (márpedig így volt), hogyan maradtak meg mégis a zsidók Magyarországon? Miért nem vándoroltak ki, miért nem olvadtak-pusztultak el? Erre a naiv kérdésre nem adhat választ a könyv, csupán leírja, regisztrálja a tényt: a zsidók az Árpád-házi királyok óta megtelepültek az országban, fontos szerepük volt a gazdasági életben a török hódoltság idején is, majd a 18. századtól fogva egyre gyarapodó lélekszámú, virágzó közösségeik alakultak ki mindenfelé. IV. Bélával kezdve királyaink folytonosan megújították privilégiumaikat, nélkülözhetetlenek voltak a pénzgazdálkodásban, védték és megbecsülték ôket az uralkodók és az erdélyi fejedelmek, majd a fôurak is, például a buzgó katolikus Esterházy Pál. A török kiûzése Magyarországról elképzelhetetlen lett volna a milliárdos hadiszállító, Samuel Oppenheim pénze nélkül. Azon túl, hogy szükség volt rájuk a gazdaságban, sok keresztényben érzékelhetô vonzódás, már-már rokonszenv mutatkozott irányukban. A reneszánsz korban a héber Bibliát tanulmányozó humanisták és reformátorok nyitottak voltak a zsidó kultúra és hagyomány felé. A reformáció egyik radikális ágát képezô székely szombatosság osztozott a zsidók sorsában – egészen az auschwitzi gázkamrákig. Katolikus papok, protestáns lelkészek, késôbb pedig a magyar politikai elit is egyre nagyobb érdeklôdést mutatott a zsidók egyenjogúsítása iránt. Ha Bessenyei, Berzsenyi vagy Széchenyi viszolygott is tôlük, Vörösmarty, Petôfi, Jókai, Mikszáth rokonszenvezett velük, Eötvös Károly megvédte ôket a tiszaeszlári „nagy perben”, sok író, köztük Móricz és Babits, tiltakozott a horthysta zsidótörvények ellen. Mindig voltak és vannak „igaz emberek”, zsidók és nem zsidók közt egyaránt. A zsidó hagyomány szerint ôk a világ fenntartói.

Elzárkózás vagy „egybeforradás”? Amikor I. Szulejmán szultán 1526-ban elfoglalta Budát, a város zsidó lakosságának jó részét hajóra rakta és áttelepítette birodalmába. A német nyelvû (askenázi), budai zsidók kénytelenek voltak együtt élni a Törökországban többségben lévô spanyol nyelvû (szefárdi) hittestvéreikkel. A Komoróczy által feldolgozott héber levéltári források szerint csakhamar elmérgesedô konfliktus alakult ki a befogadók és az újonnan jöttek közt, mivel nem ismerték el egymás szokásait. Hasonlóképpen osztotta meg a magyar zsidóságot az 1782-ben kitört „kecsege-pör”: a pikkelytelen hal a szefárdik

VI KÖNYVMELLÉKLET


szerint kóser, az askenázik szerint nem. A viszály óriási hullámokat vetett, mert a megengedôk mellett felsorakoztak a felvilágosult szellemû újítók, a tiltók mögött pedig a konzervatívok. Innentôl nem volt megállás, nem volt béke. A késôbb ortodoxnak és neológnak nevezett irányzatok harca a kiegyezés után teljes szakításhoz vezetett, a két fél hívei nem érintkeztek egymással. Az újítók zsidó vallású magyaroknak tekintették magukat, akiknek ôsei ott voltak Árpád vezér honfoglalói közt, büszkén vállalták a magyarsággal való „nemzeti egybeforradást”. A zseniális reformer, Löw Lipót rabbi Magyar Zsinagóga címmel indított kérészéletû folyóirata már 1847-ben botránykônek számított az óhitûek szemében. Az „ôsi” szokásokhoz mereven ragaszkodó, a világtól elzárkózó ortodoxia árulóknak, eretnekeknek, tisztátalanoknak tartotta az újhitûeket. Szellemesen mutat rá Komoróczy, hogy az ortodoxia is újítás volt, hiszen tagadta a szokásrend folytonos változását. A liberális magyar politika szívesen támogatta az újítókat, hiszen a zsidóknak nem voltak területi igényeik, emancipációjuk a magyarok számarányát növelte. A megosztottság mégis végzetesnek bizonyult, érthetô, hogy Komoróczy finom távoltartással taglalja a viszálykodást. Az asszimilált neológ zsidóság sokszor még az antiszemitáknál is jobban gyûlölte az ortodoxok táborát erôsítô keleti, kaftános, fokhagymaszagú hitsorsosait, akiknek tragédiájában – természetesen – 1944ben nekik is osztozniuk kellett.

Menni vagy maradni? Közismert haszid anekdota szerint a menyegzôi meghívókban a vendégeket Jeruzsálembe invitálták, hozzátéve, hogy „ha a Messiás addig nem jönne el, az esküvôt Berdicsevben tartjuk”. A jeruzsálemi templom lerombolása (i. sz. 70.) óta diaszpórában, „fogságban” élô zsidók szemében Izrael földje és Jeruzsálem elválaszthatatlan volt az idôk végén megjelenô szabadító, a Messiás fogalmától. A 17. századi álmessiás Sabbetaj Cvinek Magyarországon is sok híve akadt. Keresztény apokaliptikus jóslatokra is támaszkodva 1666-ra hirdette meg a messiási kor eljövetelét, és eltörölte, sôt „visszájára fordította” a Tóra elôírásait, például nyíltan kimondta a tilalmas Isten nevet. Vállalkozása kudarcba fulladt ugyan, de hívei még évszázadok múltán is úgy hitték, él, és hamarosan megmenti övéit. Talán egy népben sem lángolt olyan olthatatlan tûzzel a szabadságvágy, mint a zsidókban. Egy 18. századi haszid rabbi Nagykállóban, héber–magyar keveréknyelven írt énekében a magyar folklórt felhasználva adott hangot messiási várakozásának: „Szól a kakas már, majd megvirrad már, / Zöld erdôbe, sík mezôbe sétál egy madár”. Az újítók, Moses Mendelssohn követôi a szabadság, egyenlô-

TÁRSDÍJAS: VOJNICH ERZSÉBET FESTÔMÛVÉSZ

ség, testvériség eszméjében vélték fölismerni a Messiást. Az ó- és újhitû zsidóság mellett a 19. század végén megerôsödött és politikai mozgalommá vált egy másik irányzat is, amely kézzelfogható valósággá változtatta a Jeruzsálem utáni vágyakozást, és önálló nemzetként definiálta a zsidóságot. Noha az alapító Herzl Tivadar magyar volt, a cionizmus sohasem vált igazán népszerûvé Magyarországon. A zsidó identitásukat felvállaló magyar értelmiségiek még a vészkorszak elôestéjén is egyaránt hûek akartak maradni hazájukhoz és zsidóságukhoz. Reménykedtek, de a várt csoda elmaradt. A soa és a történelem hozta úgy, hogy ma már valóban Izrael földjén van a zsidók legfôbb támasza, azoké is, akik nem ott élnek. A magyarországi zsidóság fogalmának körül-

írásában Komoróczy Géza kulcsfogalma a zsidó élet: zsidó az, aki bárhol, bármikor zsidóként él. Elismeri a zsidó élet sokféleségét, de csak egyetlen – jóllehet nagyon tágas – folyamatosan létezô összetartozás részeként. Ezen elgondolás szerint a zsidók története, a magyarországiaké is, egyetlen történet. Megértem és értékelem Komoróczy szempontjait, a történeti valóság azonban alighanem ennél sokkal összetettebb. Hogyan is lehetne egységes egy folyton elûzött és a szélrózsa minden irányából érkezô, majd szétfutó, nyelvében, etnikumában, hitében sokféleképp különbözô nép? Nem arról van szó inkább, hogy az európai civilizáció kezdetektôl fogva megtartott (vagy kitermelt?) magából egy különös, szabad létformát, amelytôl visszariadt,

nem ismerte el sajátjaként, de amelyhez örökösen – még antiszemitizmusában is – viszonyította magát? A keresztény Európa és a zsidóság egymástól különbözô, de egymást mindig feltételezô fogalmak. A zsidó élet vállalásához mindenkor nagy bátorság kellett. Ma már világos számomra, hogy apám – hiába született zsidónak Munkácson – nem volt zsidó. (Nem véletlen, hogy a zsidóságba betérôket mindig igyekeznek lebeszélni szándékukról.) Ezt a bátorságot végsô soron a szabadság akarása táplálja. A politika vagy a történelemformálás eszközeivel lehet egységes nemzetet faragni a zsidóságból is, ezzel azonban alighanem éppen azon esik csorba, ami a lényege: a szabadságon. Kalligram, 2012, 1230 + 1213 oldal, 14 000 Ft

Elüldözöttek Frank Tibor: Kettôs kivándorlás. Budapest – Berlin – New York 1919–1945 n Kármán, Neumann, Szi-

lárd, Teller, Wigner, MoholyNagy, Breuer… Miért született egyszerre ennyi zseniális ember a 19–20. század fordulójának Magyarországán, és miért kellett éppen nekik távozniuk innen? Milyen volt a fogadtatásuk és általában a bevándorlási politika az elsô világháború után az USAban? – ezekre a kérdésekre keresi a választ a történész Frank Tibor, akit nem utolsósorban azért foglalkoztat az emigráció, mert véleménye szerint a „hatásmechanizmus”, melynek következtében a korabeli fiatal értelmiség színe-java távozott az országból, a magyar történelem során nem elôször jött létre, és amint írta, talán nem is utoljára. Könyve elôször angolul jelent meg Oxfordban 2009-ben, s a magyar kiadásig eltelt rövid idô elég is volt ahhoz, hogy kiderüljön, nem tévedett. A Double Exile: Migrations of Jewish-Hungarian Professionals through Germany to the United States, 1919-1945 cím magyar változata a „kettôs számûzetésbôl” „kettôs kivándorlássá” szelídítette a „double exile” kifejezést, illetve a „Jewish” – zsidó – szó elhagyása önmagában is jelzi, hogy már megint baj van. A szerzô a rendkívüli tehetségek egyidejû felbukkanását több tényezô együttes hatásával magyarázza. A Monarchia létrejötte után Ma-

gyarországon, ha fokozatosan is, de hanyatlásnak indult a feudalizmus, és megjelent egy új középosztály, amely már nem a nemesi származás, hanem a foglalkozás alapján alakult ki, s ezzel megnyílt a felemelkedés lehetôsége a korábban a társadalom perifériájára szorított csoportok, köztük a tudást tradicionálisan a legfôbb értéknek tekintô zsidóság elôtt. A gyorsan fejlôdô gazdaságnak szüksége volt mûszaki tudományokban jártas szakemberekre, a képzésükhöz pedig korszerû iskolákra, és a robbanásszerû fejlôdésnek indult Budapest alkalmasnak bizonyult ennek az igénynek a kielégítésére. Néhány, a századforduló táján nyílt középiskolában, mint például a Kármán Mór alapította ún. Mintaiskolában (amit aztán Trefort Ágostonról neveztek el) és a híres Fasori Gimnáziumban a módszertanra összpontosító, önálló gondolkodást és problémamegoldást fejlesztô modern német gimnáziumok szemléletét vették át. Mindezeken túl, bármennyire magyarnak vallotta is magát, a polgárság a német kultúrán nevelkedett, az elsô világháború elôtt otthon is németül társalgott, és Pester Lloydot olvasott, hiszen modern kori történelme során a magyar kultúra – a szerzô szavaival – „a német civilizáció pere-

mén formálódott”. Amikor az aranykor 1918ban brutálisan hirtelenül és váratlanul véget ért, a német nyelv és kultúra ismeretébôl egyenesen következett, hogy a menekülni kényszerülô tehetséges fiatalok iskoláikat, pályájukat Németországban folytassák. A több tucat külföldi és hazai levéltárban végzett kutatás anyagát feldolgozó kötet a két világháború közötti, többségében zsidó magyarokból álló emigráció társadalomtörténete. Késôbb nemzetközi hírnévre szert tett tudósoké és mûvészeké, akiknek beilleszkedését az új közegbe az is segítette, hogy legtöbbjük asszimilálódott családból származott, tehát volt már gyakorlatuk az alkalmazkodásban.

Magyarnak tekintették magukat, de hiába: a háborús vereségért saját felelôsségét nem vállaló politikai elitnek bûnbakra volt szüksége, amit a zsidóságban talált meg. Mindenért ôket tették felelôssé: elôször a háborúért, majd a vereségért, a polgári forradalomért, a Tanácsköztársaságért, végül az ország feldarabolását is a nyakukba varrták. Volt, aki már a Monarchia összeomlása elôtt külföldre távozott, például a fizikus Kármán Tódor. De az emigránsok többségét csak a háború elvesztését követô gyûlölködô légkör és az 1920-ban életbe léptetett numerus clausus késztette távozásra. A késôbbi atomtudós, Szilárd Leó, aki a budapesti Mûegyetem hallgatója volt, azt követôen emigrált 1920-ban Berlinbe, hogy a Tanácsköztársaság bukása után származása miatt

MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET VII

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2008 TÉREY JÁNOS: ASZTALIZENE

KRITIKA

inzultálták az egyetemen. A matematikus Neumann János 1923-ban költözött Zürichbe. Az 1930-as évekre komoly eredményeket elért tudósok Hitler hatalomra jutása után menekültek tovább az USA-ba – másodszor is a számûzöttek sorsára jutottak. Az 1921-ben, majd 1924-ben megszigorított bevándorlási törvények miatt, melyek egyik célja éppen a kelet-európai bevándorlók számának a korlátozása volt, többüket csak vonakodva engedték be az Egyesült Államokba, annak ellenére, hogy egyetemi múltjuk miatt németnek tekintették ôket. A szerzô kutatásai szerint ez a második emigráció különösen megviselte a tudósokat: a nagy gazdasági válság következményeit még mindig nyögô USA-

ban nôtt az antiszemitizmus, külföldiként nehéz volt állást szerezni, s állampolgárságért csak öt év ott-tartózkodás után lehetett folyamodni. Az emigránsok közül kevesen tértek vissza: a magyarországi értelmiség elvándorlása következtében a húszas években „az intellektuális süllyedés elképesztô mértékûvé” vált. A kivándorlók életútjainak közös vonásaiból egy egész emigránscsoport története bontakozik ki, de a szakkönyvet igazán érdekfeszítô olvasmánnyá a szerzô történelemszemlélete teszi. Mivel munkáját eredetileg olyan angol nyelvû közönségnek szánta, amely feltehetôen nem sokat tud a magyar történelemrôl, elképzelt olvasói világszemléletét tekintetbe véve igyekszik

az események hátterét megvilágítani. „Indokolt-e, szabad-e úgy tekinteni a magyar történelemre, mint egyetlen, mérhetetlen csôdre?” – kérdezi, ránk hagyva a választ. Hazai olvasója számára, miután befejezte a könyvet, és kinézett az ablakon, a magyar történelem inkább egymást követô csôdök láncolatának tûnik, egy olyan ország történetének, amelynek polgárai nem szoktak elgondolkodni tetteiken, melyekért nem szeretik vállalni a felelôsséget, inkább másokat hibáztatnak, és rendre elûzik legjobbjaikat. Régen éppúgy, mint most. Kádár Judit Gondolat Kiadó, 2012, 389 oldal, 4500 Ft

Mindent, ami nem kell Add ide a drámád! II. – Alternatív drámaantológia n Nem élünk drámahiányos korban – sem így, sem úgy. Itt van ez a kötet, benne a JAK és az Átrium Film-Színház felolvasó-színházi sorozatának négy darabja. Ráadásul – ez itt a posztmodern vége? – fiatal vagy középkorú szerzôik mindegyiket színpadra szánták; az már más kérdés, hogy eljutnak-e odáig. Mindent, ami nem kell, régi kacatot, megunt múlttöredékeinket, nem szeretett tulajdonságainkat bele kell dobni a Dunába vagy egy tóba, hogy megszabaduljunk tôlük, és egyben a nagy víz temesse el, rejtse magába ôket örökre – ez a motívum két mûben is elôkerül. Almássy Bettina páros dialógokra épülô, A felhôk is a mennyország részei? címû opusában és Sopotnik Zoltán Saját perzsájában. (Itt jegyzem meg, szigorúan zárójelben, hogy a jó ideje markáns irodalmi pályán mozgó Sopotnik a szerkesztôje a JAK-füzetek sorozatának, amelyben a könyv megjelent, és bár most vendégszerkesztôk válogattak, azért tán mégis jobb lett volna kimaradnia.) Almássy Bettina Emese nevû fôhôse az istennek se bír teherbe esni. Hogy ez a gyakori és hétköznapi fordulat hogyan zabálja fel a személyiségét, kapcsolatait és életét, arról szól ez a színpadi válto-

VIII KÖNYVMELLÉKLET

zatát is érzékletesen sugalló színdarab. Dialógusai egyelôre erôsebbek, mint a figurái – ez utóbbiakban kisebb-nagyobb hiátusok, illetve közhelyes pótlékok találhatók –, de ha mégis megpróbálkozik valaki a színrevitellel, egy profi dramaturg segítségével minimum érdekes lehet a végeredmény. Sopotnik írása egy mélységes mély belsô utazás lenyomata. A szereplôlistát, melyben minden szerephez ugyanaz a leírás kapcsolódik – egy „negyvenes sehol sincs-arcú férfi” játssza az összeset –, alighanem nyugodtan lehet szabadon kezelni, összevonni. A középpontban az Író áll, aki beteg ikertestvére sorsa kapcsán, mítoszok és emlékek közt, újabb és újabb kanyarok után önmagához próbál eljutni. Sopotnik drámája voltaképp „színpadkész”, bár hozzá hasonló, laza fantáziájú és a „leképezésben” kreatív társulatot kíván. Nemcsak azért, mert ezt a két, egymást követô írói utasítást – „Orvosok ki, a Testvér az ágyon marad leszíjazva. Késôbb a Testvér Angyalként jön vissza.” – valahogy nemigen látom magam elôtt a színpadon, hanem mert a szürreális, egymásba mosódó, csak a képzeletben otthonos fordulatok föltehetôen leginkább üres teret kívánnak.


Mos¸u Norbert-Lászlótól Az iduri szörny lehetne akár mesedarab – már ha közelebbi és távolabbi drámai rokonait, például Büchner Leonce és Lénáját vagy Jarry Übü királyát annak tekintjük. E két példa és bizonyos alapmesék hatása mindazonáltal jótékonynak mondható, problémák inkább a cselekményvezetés arányaival, illetve a figurák – nem szándékos, hanem önkéntelen – módosulásaival vannak. Flóra, a királylány és Biri, a bohóc karaktere kevéssé homogén; és mivel az utóbbi jellemváltozáson is átmegy, ami nagyjából a darab csattanója, ezen még dolgozni kellene. A hôs Rúfusz a trón reményében vállalkozik arra, hogy megöli a szörnyet, de Malvin király

lányának, Flórának a kezére nemigen tartana igényt. Nem úgy a bohóc, aki régóta és reménytelenül szerelmes a lányba, és csak Rúfusz kioktatására gyógyul ki szenvedélyébôl. Egyszersmind túl is nô a nagyravágyó hôsön, öntudatára ébred – és kész a baj. Csicskár Dávid Kálmánembere jó íráskészséggel szerkesztett abszurd; jó az alapötlet is, de egyszerre szétfolyó és sovány a mû maga. Egy meg nem értett, szuperhôsi szerepre vágyakozó uszodai portás, az ô kiüresedett, megfáradt házassága, szeretô egyetemista fia és a fantáziájában meggyökerezô világ néhány valóságossá formált alakja adná a tablót, melynek dramaturgiája, arányai egyelôre billegôsek, amolyan „work in progress” állapot ez, melyben csak annyi fix, hogy sem a sorozatok, sem a mágikus kellékek nem elegendôek a szuperhôshöz. Sok az új dráma – és kevés a nyomtatott dráma. Most legalább a Deres Kornélia és Herczog Noémi által több mint száz – pályázatra beküldött – darabból kiválasztott négy elérhetô könyvben. Csáki Judit Szerkesztette: Deres Kornélia és Herczog Noémi. JAK–Prae.hu, 2012, 210 oldal, 2000 Ft

TÁRSDÍJAS: KOVALIK BALÁZS RENDEZÔ

Üzekedô nemzettestek Závada Pál: Janka estéi n Závada Pál elsô drámaköteté-

hez saját regényeit vette alapul, és a már azokban is hangsúlyos problémát, a szociológiai-történeti háttér, illetve a személyes szint, az univerzális drive, a nemzeti, etnikai különbségeket felülíró „baszdüh” közti feszültséget, tehát a nemzettest és az üzekedô test tusáját helyezte a középpontba. A kétfajta testrôl való beszédmód valamilyen módon mindhárom drámában egymásnak feszül, hol erre, hol arra billegve a didaxis, az anakronizmus és a bonmot között. Ahogy a Magyar ünnepben énekli a Kar: „még a baszhatnék is, esküszöm, magyar”; vagy hogy a mámor „az anya nemzettest lába közé repít”. Mindhárom dráma hívható történelminek, sôt, nemzetinek is abban az értelemben, ahogy Térey magyartrilógiája az: nem lehet róluk az ábrázolt múltról, a magyar huszadik századról való tudás nélkül beszélni. Trilógiának is tekint-

hetôek, igaz, hogy Závada regénytrilógiájából csak kettô van átfedésben a darabok eredetijeként szolgáló mûvekkel (a Magyar ünnep az Idegen testünk alapján íródott, nem pedig a Milotából). Szimpatikus a darabok gondolkodása a történelemrôl (például hogy milyen kudarcok teszik a fajvédôt), és a hiányosságokért akár kárpótolhatna is a regényekbôl kölcsönzött gazdag nyelv és a hiteles részletek. De ettôl még zavaró marad, hogy bizonyos szereplôk egyértelmû erkölcsi fölénye miatt olykor didaktikussá válnak a konfliktusok, és legtöbbször zárójelbe kerül azoknak az érzelmi igazsága, akikkel történetileg nem szeretnénk azonosulni. A Jadviga párnájának naplójában egymást kommentálják a bejegyzések szerzôi, mint a középkori margináliák írói, felülírva a köztük lévô idôtávolságot. Ez a regény meghatározó és jól sikerült húzása, a dráma szempontjából viszont nem szerencsés,

hogy megmarad a naplómotívum, mert nem tud olyan nézôpontváltásokkal élni, mint a regény. Rátelepszik még a cselekményre egy görög kórus is, amely hajlamos bizonyos igazságok kimondására, és majdnem olyan, mint egy primer mesélô – bár ennél azért Závada rafináltabb. A szereplôk apolitikus életére is erôsen kiható történelmi háttérnél egyértelmûen kidolgozottabb a móriczos privát szál, a magyar Bovaryné-történet.

A két másik drámát, a Magyar ünnepet és a Janka estéit ismét egy nô, Weiner Janka alakja köti össze, noha nem egészen ugyanaz a Janka. Az elôbbi szalonjában „igen magas erkölcsi nívó uralkodik”, a feddhetetlen, frappáns házigazda úgy ítéli el a trianonozást, ahogyan az talán csak mai nézôpontunkból lehetséges. A harmadik darab Jankája ennél öszszetettebb. Az éles eszû, szexi, emancipált nôt libidója vagy ambíciója egyáltalán nem arra ûzi, amerre morálja vezetné. Megrázó, ahogy az ôt hiába szeretô férfit még el is árulja késôbbi férjéért, miközben felsejlik, hogy – Jadvigához hasonlóan – talán csak nô mellett talált valódi meghittségre. Bár a kar szerepe itt is zavaros és túlterhelt, a Janka estéi (az alapjául szolgáló A fényképész utókorából is következôen) a legösszetettebb dráma. A korábbi józan nô, az áldozat is elnyomóvá válik, nem képes elfogadni fia homoszexualitását. Itt – a kart kivéve – nincsen erkölcsi megmondó, mint korábban Weiner Janka, minden szereplô áldozat és elnyomó egyben. Innen lenne érdemes folytatni. Herczog Noémi Magvetô, 2012, 380 oldal, 3290 Ft

Veteményes sárkányfogból Spiró György: Drámák V. n Ötödik kötetéhez érkezett a

Scolar Spiró György drámai életmûvét bemutató sorozata, és jóllehet e hírre az olvasók tömege aligha rohanja meg a könyvesboltokat, a kiadó vállalása eddig 18 darabot tett – elôször vagy többedjére – nyomtatásban is hozzáférhetôvé, ez pedig már önmagában becsülendô. Különösen olyankor, amikor drámát minden bizonnyal még kevesebben olvasnak, mint verset, és ez a negatív tendencia nem csupán a statisztika miatt pech, de – pesszimista olvasatban – a drá-

ma mint autonóm mûfaj átmeneti vagy éppen tartós leértékelôdésérôl is hírt adhat. Persze, hogy ennek mennyi köze lehet a rendezôi színház több évtizede tartó térnyeréséhez, abba inkább ne menjünk most bele! Nézzük inkább a legújabb kiadványt! Három dráma, három történelmi kor: A békecsászár az ókori Rómában, az Árpád-ház a magyar középkorban, a Príma környék pedig napjainkban játszódik, hazai vidéken. Azaz nagyjából kétezer évet fog át a trió – nem mintha ennek

különösebb jelentôsége volna, hiszen maga a szerzô avat be minket – a borítón olvasható szövegében – abba, hogy számára „nincs különbség a történelmi korszakok közt. Nem vélem úgy, hogy a mai kor kivételes, csak mert most élek.” És ez visszafelé is igaz: a mainál a régebbi se rosszabb, csak mert abban nem éltünk. Rossz az, csak másképp. És ez a másképp a fontos, mert egy korszak „csak akkor érdekes, ha olyan drámai mozzanatokat hordoz, amelyekben valami föltárul az emberbôl”, és hát

mi tárna fel valami lényegeset az emberbôl, ha nem a baj, az elviselhetetlen, a veszély – minden korban más és más jelmezt viselve. Spiró darabjaiban így a váratlan, a


KÖNYVMELLÉKLET IX

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2009 JÓNÁS TAMÁS: ÖNKÉNTES VAK

RIPORT

Scolar, 2012, 316 oldal, 3750 Ft

X KÖNYVMELLÉKLET

TÖRTÉNELEM FELÜLNÉZETBÔL

Fotó: Bruzák Noémi/MTI

normálisból kizökkentett, nem egy alkalommal életveszélybe került ember válasza, reflexe, menekülési stratégiája kerül rendre górcsô alá, és lesz a megismerés tárgya. Konzekvensen, évtizedek óta. A hit lelki alapjait elôkészítô ôrült káosz A békecsászárban, az Árpád-ház átokkal vert testvérviszályainak önmagukon túlnyúló jelentése a magyar történelemben és politikában vagy a Príma környék a fasizmus lélektani gyökerei után kutató röntgenképe: idôben egyszerre elôre és visszafelé is mutató irányok és témák. Az ambíciók rokonsága mellett a három, születése idôpontjával az életmûvet nagyjából átfogó darab a formai sokszínûség, a különbözô típusú nyelvi regiszterek és dramaturgiák használata jelzik a szerzô kvalitásait: a harminc éve készült A békecsászár verses világdráma, a romantika – elsôsorban Vörösmarty – ihlette apokaliptikus huzattal, ma is frissnek ható nyelvi expresszivitással. Az Árpád-ház (1995) rém-, illetve királydráma keveréke shakespeare-i áthallásokkal, míg a mai idôsek otthonában játszódó Príma környék (2011) egy végsô nagyjelenet felé tartó, szalondrámának álcázott rémisztô korkép. Noha a mûfajt alapvetôen konzervatívan kezelô Spiró egyike azon kevés drámaíróinknak, akiknél az irodalmi, illetve színházi szerzô megkülönböztetés teljességgel értelmetlen, ezek a szövegek még annak ellenére is erôsen könyvdrámának hatnak, hogy közülük kettô színpadra került már. Azért érezzük így, mert a fentebb fejtegetett világkép-kompozíciók rendre ránehezednek a drámai anyag sokszínûségére és összetettségére, amivel végsô soron a karakterek viszonyainak sematizálása, illetve a tendenciózusság valósul meg. Nemegyszer meglehetôs direktséggel, már-már publicisztikává alacsonyítva a dikciót – ilyenkor nem is jó nála nézônek lenni. Ezen viszont egy dramaturg még segíthet. De ez már a színház dolga – szóval újfent nem ide tartozik. Nagy Gergely Miklós

TÁRSDÍJAS: JUHÁSZ GÁBOR JAZZ-ZENÉSZ, GITÁROS

MINEK ENNYI?

A tankönyvpiac leépítése

Egykönyves olvasók A tankönyvpiac alapvetô szabályozását a kiadók, a tankönyvterjesztôk és a pedagógusok sem ismerik, holott szeptembertôl három évfolyamon új könyvekbôl kellene tanulniuk a diákoknak. A kormány késlekedését a piac mellett a gyerekek is megszenvedhetik. n „Jobb és egyszerûbb lenne, ha a törvénytervezetek elôkészítésébe is bevonnák a tankönyvekkel foglalkozókat, és nem csak a gyakorlatban felmerült problémáknál kérnék ki véleményünket, amikor már megtörtént a baj” – mondta a Narancsnak Szarvas-Ballér Judit, a Tankönyves Vállalkozók Országos Testületének (TVOT) elnöke. Szarvas-Ballér teljesen abszurd helyzetnek tartja, hogy a kerettanterveket még nem hirdették ki, szeptemberig ugyanakkor ezekhez igazodó tankönyvekkel kellene ellátni az iskolák elsô, ötödik és kilencedik évfolyamait. A TVOT – egy pár napja


elfogadott közgyûlési határozat alapján – ezért a kerettantervek bevezetésének egyéves elhalasztását kérte a minisztériumtól.

Nesze neked, nemzettudat! A tankönyvpiac rendjérôl szóló törvény júliusi módosításának értelmében a tankönyvvé nyilvánítás és a könyvek hivatalos jegyzékbe való felvétele miniszteri rendeletben meghatározott eljáráshoz kötött. A módosítás kimondja, hogy az oktatásért felelôs miniszter nyilvános pályázatot hirdethet közis-

mereti tankönyvek készítésére. A pályázaton megfelelt mûvek automatikusan felkerülnek a tankönyvjegyzékre, azon tantárgyak és évfolyamok esetében viszont, ahol léteznek pályázaton nyertes könyvek, az iskolák csak ezek közül válogathatnak, hiába szerepelnek a jegyzékben egyéb tankönyvek is. Ha egy benyújtott könyvet nem fogadnak el a pályázaton, az késôbb sem kerülhet fel a jegyzékre, a pályázás tehát kockázatot is jelenthet a kiadóknak. A pályáztatás részleteit a még nem létezô végrehajtási rendelet fogja tisztázni, jelen állás szerint akár az is

Nem volt a kiadóknál és a terjesztôknél nagyobb szerencséje az egyeztetéssel a Történelemtanárok Egyletének (TTE) sem – tudtuk meg Miklósi Lászlótól. Mint a TTE elnöke a Narancsnak elmondta, annak ellenére hagyták ki ôket, hogy az egyesület évtizedek óta véleményez tankönyveket, sôt Magyarországon elsôként egy kollektív, testületi értékelési módszert is kidolgozott és egy tankönyves portált is mûködtet. Miklósi a tanulók eltérô képességei és érdeklôdése miatt is elengedhetetlennek tartja a sokszínû tankönyvpiac létét. Az egyetlen, minisztérium által elrendelt történelemkönyvvel szemben – mely nem csupán lehetôvé, hanem várhatóvá is vált – súlyos elvi és pedagógiai aggályai vannak. A meglévô és jól mûködô könyvek kidobása szerinte a szellemi érték pocsékolása, jóllehet a NAT egyébként is megkövetelné a könyvek átdolgozását. A kerettanterv tervezete alapvetôen alakítaná át a történelemoktatást, ebbôl a TTE bizonyos elemeket helyesel – az 1945 utáni idôk és a pénzügyi ismeretek nagyobb hangsúlyát –, míg például a politikatörténet eluralkodását vagy egy adott értékrend dominanciáját élesen bírálja. megtörténhet, hogy Balog Zoltán tetszését bizonyos tantárgyak bizonyos évfolyamain egyetlen könyv nyeri el. A szakmabeliek elsôsorban a történelem- és irodalomkönyvek kínálatának jelentôs szûkítésétôl tartanak. Pontosabbat az új rendelet tervezetének olvasása után tudnak majd mondani, ez jelenleg az államigazgatási egyeztetés fázisában van, az államtitkárság tájékoztatása szerint rövidesen nyilvánosságra kerül. Az általunk megkeresett érintettek különösen az egyeztetés hiányát és a kialakult helyzet bizonytalanságát sérelmezik. A TVOT júniusban kéretlenül is megküldte észrevételeit az egyéni képviselôi indítványként benyújtott törvénytervezethez, a lapunkhoz is eljuttatott négyoldalas dokumentum túl-

nyomó részben kérdéseket tartalmaz. A testület leginkább arra volt kíváncsi, mi indokolja két párhuzamos minôsítési rendszer – az Oktatási Hivatal eljárása és a miniszteri pályázatok – mûködtetését. Szarvas-Ballér Judit a Narancsnak elmondta: a politikai-ideológiai ellenôrzésen kívül más okát nem tudják elképzelni a kettôsségnek. Ezt lényegében az Oktatásért Felelôs Államtitkárság is megerôsítette, sajtóosztályuktól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy „a nemzeti tudat átörökítése és a nemzetgazdaság fejlôdése szempontjából fontos szerepet játszó tantárgyak esetében a kormányzat közvetlenül akar részt venni a tankönyvfejlesztés ellenôrzésében, ezáltal segíteni szeretné a közösségi tudat megerôsítését és a piacképes tudás megszerzésének lehetôségét.”

Kis kínálat, nagy bizonytalanság A kiadók praktikusabb aggályokat is megfogalmaztak, kérdéses például, hogy ha egy tantárgy különbözô évfolyamain eltérô kiadók termékei lesznek sikeresek, hogyan állhatnak össze ezek tankönyvcsaláddá. Nem lehet tudni, kész könyvre vagy tervezetre szól-e a pályázat, hogy kinél lesznek a felhasználási jogok, hogy mikor írják ki a pályázatokat, lesznek-e kizáró feltételek vagy elôzetes felkérések. Reményfy Tamás, a Mozaik Kiadó ügyvezetôje úgy gondolja, „a tankönyvek és digitális tananyagok további folyamatos fejlôdésének kulcsa csakis a verseny lehet. Természetesen ez nem zárja ki, hogy legyenek különbözô pályázatok, de a valóban színvonalas termékek a tapasztalat szerint versenyhelyzetben születnek.” Kiss János Tamás, a Nemzeti Tankönyvkiadó vezérigazgatója szerint sem szolgálja a szakmai-módszertani kultúra fejlesztését, ha bizonyos tankönyveknek nem lesz lehetôségük eljutni a tanulókhoz, bár hozzátette: a végrehajtási rendelet hiányában nem állítható, hogy a pályázat biztosan korlátozni fogja az egyedi igények érvényesülését. Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének (MKKE) elnöke is súlyos veszély(Folytatás a következô oldalon) MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET XI

RIPORT + PORTRÉ

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2010 CSAPLÁR VILMOS: HITLER LÁNYA (Folytatás az elôzô oldalról) nek tartja a monokultúra kialakításának lehetôségét, a Narancsnak azt mondta, személy szerint áttekinthetô méretû, de a pluralitást biztosító tankönyvkínálattal értene egyet. Kiss és Reményfy nem bocsátkozott jóslatokba a kiadók piaci helyzetének esetleges változásaival kapcsolatban, a Nemzeti Tankönyvkiadó vezetôje úgy nyilatkozott, kötelességük indulni a jövôbeli pályázatokon, erre határozottan készülnek is. A Mozaik ugyanakkor csak a pályázati kiírások és a bírálati szempontok ismeretében dönt majd a való részvételrôl, legfontosabb feladatuknak most azt tartják, hogy elkészüljenek a tankönyvek új kerettanterv szerinti átdolgozásával, hogy legyen mibôl tanulniuk a diákoknak szeptemberben. Szarvas-Ballér Judit – aki a TVOT mellett a Dinasztia Tankönyvkiadót is igazgatja – szerint biztosan változni fog a kiadók piaci helyzete, a kormány egyértelmû célja, hogy kevesebb kiadó és tankönyv maradjon versenyben. Az új rendszer szerinte semmiképp sem segíti a kiadók közti esélyegyenlôséget, bár a törvénymódosításhoz fûzött indoklásban ez az érv is szerepelt.

Drágább, lassabb, de legalább állami Az iskolai tankönyvellátást a módosított törvény állami feladatként határozza meg, ezt az állam a Könyvtárellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelôsségû Társaságon (KELLO) keresztül látja el, már a 2013/2014-es tanévben is. Az államtitkárság szerint a változtatás célja, „hogy kizárólag oktatásiszakmai szempontok alapján történjen a tankönyvek kiválasztása és megrendelése, hogy a tankönyvbeszerzés átláthatósága növekedjen, továbbá csökkenjenek a szülôk, valamint a költségvetés számára a tankönyvellátással járó kiadások.” A pénzügyi következmények a kiadók szemszögébôl egész másképpen látszanak. Szarvas-Ballér Judittól és Reményfy Tamástól is azt tudtuk meg, hogy a KELLO az eddigi terjesztôi árrésnél lényegesen magasabbat tervez bevezetni. Míg korábban a tankönyvek árának 1215 százaléka maradt a terjesztôknél

XII KÖNYVMELLÉKLET


és az iskolai tankönyvfelelôsöknél, az állami vállalat 20 százalék feletti árréssel kalkulál, amibôl nem is adna az iskola dolgozóinak. Ez a TVOT elnöke szerint igen hátrányosan érintheti a kisebb kiadókat. „Bár október 1-jétôl az iskolák kizárólag a KELLO-val köthetnek tankönyvellátási szerzôdést, a feladat végrehajtásában más tankönyvkiadó és tankönyvforgalmazó vagy egyéb teljesítési segéd is közremûködhet” – tájékoztatott az államtitkárság. Ujlakyné Gazdag Judit, a Líra Könyv Zrt. vezérigazgató-helyettese lapunknak elmondta: az alterjesztôk igyekeznek felvenni a kapcsolatot a központi ellátásra kijelölt céggel, és bíznak benne, hogy az eddig jól mûködô iskolai ellátásban továbbra is részt vehetnek. Konkrétumokról azonban nem tudott beszámolni. Mivel a Líra forgalmának viszonylag kis hányadát – nagyjából 5 százalékát – adja a tankönyvforgalmazás, a bevételkiesés nem a társaság általános presztízse miatt lehet fontos, hanem azért, mert egyes területeken kiváló szakemberek maradhatnak állás nélkül. Ujlakyné úgy tudja, a kormány se velük, se a KELLO-n kívül más terjesztôkkel nem konzultált, a TVOT-on keresztül jutottak némi információhoz, de a tankönyvek, segédkönyvek bolti és online forgalmazására vonatkozó szabályok még nem ismertek elôttük. Az államtitkárságtól lapunk azt a tájékoztatást kapta, hogy „üzletekben és webáruházakban továbbra is lehet tankönyvet árusítani, de ezek nem kötelesek a jogszabályok által biztosított kedvezményes áron értékesíteni könyveiket.” Szarvas-Ballér Judit egyébként a másodlagos piac szerepének

növekedését várja az iskolai tankönyterjesztés államosításával párhuzamosan. A KELLO-n keresztüli ellátás kritikus pontja szerinte a pótrendelések teljesítése lesz, hiszen itt általában azonnali szállításra van szükség, gyorsítani pedig egy központosított cég egész biztosan nem fogja a terjesztés menetét.

Kukázás és kapkodás Bár a TVOT a kerettantervek hatálybalépésének elhalasztását kérte a minisztériumtól, a tankönyvesek nem kergetnek illúziókat a jövôvel kapcsolatban. A kormány hozzáállását jól jelzi, hogy a TVOT elnöke – másokhoz hasonlóan – még csak visszajelzést sem kapott arra a levelére, mellyel a tankönyvtörvény módosítását elôkészítô bizottságba jelentkezett, pedig márciusban személyesen Hoffmann Rózsa ajánlotta fel ezt a lehetôséget. Szarvas-Ballér Judit szintén cinikusnak nevezte, hogy a tankönyvek árkorlátjáról a KELLO árrésének, tehát vállalataik elôrelátható jövôbeli helyzetének ismerete nélkül kell véleményt mondaniuk. (Mondjuk a TVOT árkorlátra vonatkozó javaslatát amúgy sem igen szokta figyelembe venni a kormányzat.) Szarvas-Ballér szerint úgy tûnik, hogy a 2013/2014-es tanévre szóló pályázatokon már meglévô könyvek átdolgozásával is indulhatnak kiadók, erre az engedményre valószínûleg az idôszûke miatt kényszerült a kormány. A most kialakuló szabályozási környezet ettôl függetlenül bonyolultabb rendszert vezet be, anélkül, hogy hosszú távon jobb tankönyvek elkészítését segítené.

TÁRSDÍJAS: PÁLFI GYÖRGY FILMRENDEZÔ Kocsis András Sándor elsôsorban attól tart, hogy a tankönyvpiaci törvény és a készülô rendelet bizonytalanságot, átláthatatlanságot okoz a könyvpiac egyik legnagyobb szegmensében. Az MKKE elnökétôl megtudtuk, hogy a közel 60 milliárdos tavalyi forgalom 28,2 százaléka származott közoktatási tankönyvekbôl és nyelvkönyvekbôl, ami magasabb, mint az irodalmi alkotások részesedése. Reményfy Tamás, a Mozaik ügyvezetôje azt nehezményezi, hogy a kiadóknak immár 15 éve az éppen aktuális és folyamatosan változó elvárásokhoz kell igazítaniuk a meglévô könyveiket, ahelyett, hogy innovációba, új tankönyvek és digitális tananyagok fejlesztésébe fektethetnék erôforrásaikat. Szerinte az elmúlt idôszakban „szinte nem volt olyan diák, akinek a 12 éves tanulmányai alatt ne változott volna meg legalább kétszer az oktatáspolitika” – így nincs lehetôség arra, hogy bármelyik irányvonal eredményességét rendszerszemléletben mérni lehessen. 15 év alatt immár az ötödik tantervváltás, illetve -módosítás történik. Mint mondta: „a most kidobandó könyvek soksok éven keresztül csiszolódtak, a jelenleg készülôk viszont csak rohammunkában tudnak majd elkészülni, ha elkészülnek egyáltalán, és ezek fognak tartós tankönyvként, 4-5 évre az iskolákba kerülni.” Ezt azért látja különösen veszélyesnek, mert éppen az elsô, ötödik és kilencedik évfolyam könyveirôl van szó, amelyek a legfontosabb elemei a tankönyvcsaládoknak. Éppen ezek fejlesztésére kellene a legtöbb idôt szánni. Teczár Szilárd

Bret Easton Ellis pályaképe

Tükörlabirintus Nyilatkozatai és az utóbbi évek munkái alapján mintha hátat fordított volna a regényírásnak. Az új magyar monográfiával együtt ez már elég erôs motiváció ahhoz, hogy végigtekintsünk ellentmondásokkal telezsúfolt életmûvén. n Bret Easton Ellis munkásságában az elmúlt években határozott hangsúlyváltást vehetünk észre: a korábban elsôsorban regényíróként ismert Ellis manapság inkább filmforgatókönyvek, valamint botrányos Twitter-bejegyzések szerzôjeként kelt visszhangot. Már indulásától felkapta az amerikai bulvármédia, az MTV-generáció hangjaként tekintettek rá (az irodalmi „Brat Pack” tagjaként azonosítva ôt Jay McInerney és Tama Janowitz társaságában), miáltal bejárást szerzett a filmsztárok, modellek és egyéb hírességek köreibe. Ezt persze a kezdettôl fogva meglovagolta a nagyobb ismertség érdekében, ugyanakkor mûveiben és nyilatkozataiban is próbált bizonyos kritikai távolságot tartani ettôl a szereptôl. Kérdés, hogy ez a kettôs törekvés mennyiben mondható sikeresnek, és miként befolyásolta Ellis fogadtatását. Az idén megjelent magyar nyelvû monográfia, Az eltûnés könyvei szerzôi, Fodor Péter és L. Varga Péter meggyôzôen bizonyítják, hogy Ellis mûveit igenis lehet ösz-

szetett irodalomtudományi szempontok alapján, viszonylag egységes életmûként olvasni. De az életmû alakulásának külsô vonatkozásai és a hatástörténet esetlegességei ugyanúgy érdekes kérdések, mint az, hogy melyek Ellis kiemelkedô magyarországi ismertségének okai. Aki Ellist csak a magyar fordítás és fogadtatás összefüggésében ismeri, talán

hajlamos lehet túlértékelni a szerzô eredeti közegében betöltött jelentôségét. Noha az északamerikai kultúra még mindig sokkal inkább szem elôtt van nálunk, mint más régióké, az amerikai irodalom magyarországi jelenléte is erôsen szelektív. Ebbôl a szempontból is látványos, hogy Ellis összes megjelent mûvét lefordították (Bart István és M. Nagy Miklós a két fordító), ami kevés szerzôrôl mondható el. Ellenpéldaként nemcsak az olyan, nehezen olvasható (poszt)modernistákat lehetne em-

líteni, mint William Gass vagy Thomas Pynchon, de még a többféle olvasói igényt kielégítô Don DeLillo, sôt a Nobel-díjas Toni Morrison is igen esetleges és legtöbbször súlyosan elkésett megjelenésekkel kénytelenek beérni – és monográfiát sem írtak itthon egyikükrôl sem. Hozzá kell tenni, hogy Ellis viszonylag keveset írt: hét kötete közül kettô nevezhetô igazán terjedelmesnek, a teljes életmû terjedelmét két-három ezer oldal közé becsülném. Másik elônye lehet, hogy mûvei fôként a képernyôrôl is jól ismert kaliforniai és keleti parti közegekben játszódnak, világszerte ismert popkulturális jelenségeket idéznek föl, és olykor európai szemmel is jól azonosítható mûfajokra játszanak rá. Fogalmazhatunk úgy is – ahogy Fodor tette élôszóban –, hogy Ellis világa nem tisztán észak-amerikai, hanem a globális médiakultúra világa. Ennélfogva nem meglepô, ha mûvei iránt viszonylag sokan érdeklôdünk, míg például a National Book Award for Fiction idei díjazottja, a (Folytatás a következô oldalon)


KÖNYVMELLÉKLET XIII

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2011 ESTERHÁZY PÉTER: ESTI

(Folytatás az elôzô oldalról) lenyûgözô Louise Erdrich jellegzetesen észak-amerikai, csipeva indián közegben játszódó történeteit nem fordítják magyarra. A médiavilág jelenléte magyarázhatja azt is, miért kedveli annyira Ellis munkáit a filmipar – a hétbôl négyet már megfilmesítettek, sôt az Amerikai pszichónak már a remake-je is készül állítólag. A siker okai között talán azt érdemes még megemlíteni, hogy a 90-es években Ellist a minimalizmus mozgalmával azonosították, és ez a jól azonosítható kategória – a mai napig ez az utolsó felismerhetô irányzati címke a nyugati prózairodalom történeti összefoglalóiban – fogódzót nyújthatott a tájékozódásban. Mindezek – és nyilvánvaló erényei – ellenére Ellis szerintem nem érdekesebb szerzô a fent felsoroltaknál, legalábbis angolul vagy amerikai kontextusban bizonyára nem. Ellist mindenekelôtt az Amerikai psycho (1991, magyarul 1994) szerzôjeként szokás számon tartani. Mi több, a 2000-ben hollywoodi

XIV KÖNYVMELLÉKLET

Fotó: Kollányi Péter/MTI

PORTRÉ

filmmé adaptált mû címét aligha- rátor – a második könyvben botrányt kavartak Amerika-szerte, nem többen ismerik, mint szerzô- ugyanis nem egyetlen szereplôi tu- hogy Ellis kiadója politikai nyojének nevét. Ez volt Ellis elsô ma- dat uralkodik, hanem számos ka- másra végül letett a kiadásról, felgyarra fordított mûve is, noha rakter belsô monológját halljuk, áldozva ezzel az Ellis által már fölAmerikában már meglehetôs si- akik közül három válik kiemelten vett jelentôs elôleget. A részletek kert aratott két korábbi regényével, fontossá. A regény lecsupaszított brutális kínzásokat és gyilkosságoa nem egészen 21 éves korában, stílusát valamelyest ellensúlyozza kat mutattak be, méghozzá az el1985-ben megjelentetett Nullánál is a tudatáram-technika, idônként ki- követô elbeszélésében. A szöveg kevesebb-bel, valamint a kritika ál- mondottan poétikus, már-már lírai egészét nem ismerô olvasók egy tal egy fokkal kevésbé lelkesen fogadott A vonzás sza…egyesek annyira felháborodtak, hogy országos bályaival. Ezeket azonban magyarul csak késôbb, az bojkottot hirdettek, fôként nôgyûlöletet, rasszizezredforduló körül vehették kézbe az olvasók. must és homofóbiát kiáltva. A két korai mû központi alakjai egyetemista fiatalok, ám mindennapjaikat – kevéssé hatást keltve. Bár durvaság és sok- része a mûvet azonosította az elmeglepô módon – nem a tanulás koló epizódok itt is elôfordulnak, beszélôvel, és egyesek annyira felvagy a karrier, sokkal inkább a ám ezek hol egyfajta csöndes tra- háborodtak, hogy országos bojkotpopzene és a tv, a drogok és a gikumot, hol komikus abszurditást tot hirdettek, fôként nôgyûlöletet, szexualitás töltik ki. Dísztelen és visznek színre. Aki arra kíváncsi, rasszizmust és homofóbiát kiáltszenvtelen prózastílusa, a fiatalok mit tud az Ellis-próza látványosan va. Utóbbi különösen pikáns vádredukált nyelvét imitáló elbeszélés- provokatív gesztusok és pont olyan szerzô esetében, aki módja, a hangzatos erkölcsi és inszexuális identitásáról váltakozva tellektualizáló szólamok hiánya minyilatkozik. Az ellenkampány perkiomló belek nélkül, att emlegethették Ellist a minimasze – mint általában – csak növellizmus képviselôi között. A Nullá- annak leginkább A vonzás szabályai te az érdeklôdést. A regény kétségnál is kevesebb elbeszélôje, Clay ajánlható – bár kérdés, hogy ez a telenül bôvelkedik rendkívül durva egy keleti parti fôiskoláról tér haza mû feltûnést keltett volna-e a többi jelenetekben, és nehéz egyfajta kaliforniai szülôvárosába a kará- nélkül. Az életmû késôbbi szerep- morális kényelmetlenség nélkül csonyi szünetre, míg A vonzás sza- lôi közül többen itt lépnek színre, végigolvasni. Különösen provokabályai éppen ezen a kitalált fôisko- egyebek között Sean Bateman tív (és ebben például Nabokov Lolán játszódik. Már itt elkezdôdik bátyja, Patrick. Ô lesz a következô litájához is hasonlítható), hogy az Ellis azon szokása, hogy kapcsola- regény központi alakja, Ellis legis- elbeszélôként az olvasó ismeretsétot létesít, szereplôket mozgat a mertebb teremtménye. gére pályázó kegyetlen sorozatgyilkönyvek között. Clay is visszatér Az Amerikai Psycho megjelenése kos, Patrick Bateman nem nélküegy rövid idôre mint az egyik nar- elôtt publikált mutatványok akkora lözi a rokonszenves vonásokat.


TÁRSDÍJAS: LUKÁCS MIKLÓS CIMBALOMMÛVÉSZ Például igen humoros tud lenni – habár idônként ugyancsak nehéz eldönteni, hogy Batemannel együtt, vagy pedig rajta, az ô ellenében, esetleg éppen kínunkban nevetünk. Magyar monográfusai ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a kötet képes „távolságot tartani önmagától” a Bateman szenvtelen narrációja mögött felsejlô másik, ironikus hang révén. Bateman értékrendjét minden tekintetben a felszín határozza meg, és az általa elkövetett (vagy legalábbis a fejében lezajló) mészárlásokat úgy is fel lehet fogni, mint a másokkal való mélyebb megismerkedés perverz módszerét. Ehhez a regényhez kétségtelenül gyomor kell – akárcsak a következôhöz –, ám az erôszak ábrázolásának szatirikus vonatkozásai nyilvánvalóak, és az olvasót nemcsak a nyolcvanas évek yuppie-világának, hanem bizonyos mértékig saját kultúrafogyasztási szokásainak mérlegelésére is késztetik. A Psycho után Az informátorok címû összefüggô novellafüzér következett (1994, magyarul 1996), amelyben visszatérünk Kaliforniába. A könyv szorosabb kapcsolatot tart Ellis korai mûveivel, mint a késôbbiekkel, és aligha játszik központi szerepet az életmûben. A 2000-ben (magyarul is) megjelent Glamoráma azonban a már ismert motívumok mellé nemcsak új helyszíneket vezet be, hanem mûfajilag és a cselekmény kiterjedését illetôen is új dimenziókat nyit meg. A modern szépségipar viszonylag egyszerû szatírájaként indul, ám hamarosan nemzetközi terroristaszervezetet mozgató thrillerré változik, melynek fôszereplôi kétdimenziós, leginkább médiafelszínként létezô alakok – modellek és filmszínészek. A modern média beavatkozása a mindennapi életbe a könyv egyik vezértémája: szinte lehetetlen különbséget tenni a regénybeli valóság és a regényen belüli médiareprezentációk (filmek, képek) között, amiben nagy szerepe van annak, hogy az elbeszélô az igen szûk látókörû modell, Victor Ward (alias Victor Johnson, lásd A vonzás szabályait!). A nézôpont és a jelenetezési technika következtében az olvasó maga is átveszi a fôszereplô dezorientációját, miáltal a mû

egyszerre válik médiakritikává s ugyanakkor beismeri saját részvételét a bírált médiakultúrában. Ezt lehet általános irodalmi reflexiónak tekinteni, ám Ellis saját médiaszerepléseit illetôen akár latens önkritikaként is felfogható, fôként a következô regény fényében. Ellisnek itt már az egyik legfontosabb motívuma a narcizmus, az önreprezentáció és annak kritikája, ami ugyanakkor megint csak a narcisztikus önértelmezés keretében képzelhetô el. Az életmû megosztó jellege alighanem kapcsolatban van ezzel: akit Ellis kezdettôl idegesít, azt további ironikusan önkritikus gesztusokkal sem igen fogja megnyerni magának. Ha a Glamoráma Robert Ludlum-féle thrillerre emlékeztet, akkor a 2005-ben publikált és azonnal magyarra fordított Holdpark legalább részben Stephen King hatása alatt áll. Itt Ellis saját pszeudoéletrajzát kezdi el írni, amely azonban egy ponton eltér az ismert élettörténettôl, és hátborzongató kísértetsztorivá változik. A manhattani partiéletbôl a külvárosi családapaságba visszavonuló kitalált Ellist nemcsak meghalt apjának szelleme, hanem korábbi mûveinek alakjai is kísérteni kezdik, egyebek között Clay és – ami még ijesztôbb – Patrick Bateman. Az egyik, leginkább ironikusan olvasható szólam

tûnôbb a többrétegû, metairodalmi alkotásmód. A Glamoráma állandóan jelen lévô filmforgató csoportja és a Holdpark kvázi önéletrajza ennek a változásnak a legfeltûnôbb jegyei. De még az életmûvet (eddig) lezáró Királyi hálószobák (2010) is ezen a vonalon indul tovább, amikor újra bemutatja nekünk Clayt, aki hamar azonosítja magát mint a Nullánál is kevesebb fôszereplôjét. Ugyanakkor az immár középkorú Clay szintén életrajzi hasonlóságot mutat magával a szerzôvel is, például ugyanúgy közremûködik korábbi mûvének megfilmesítésében, ahogy Ellis tette Az informátorokkal (az egyebek közt Kim Basingert és Mickey Rourke-ot felvonultató film 2008-as). Az utolsó regény fôként a noir mûfajára hajaz, titokzatos identitású színésznôkkel és gyanús helyeken parkoló, az elbeszélô megfigyelésére alkalmas kocsikkal. Ha detektívregényként kezeljük, a végkifejlet valószínûleg csalódást okoz (akárcsak a Holdparké, ha tisztán rémregényként vagy thrillerként olvassuk), ám az életmû

egészébe illesztve újraértelmezheti a korábbi darabok számos motívumát, egészen a Nullánál is kevesebb elbeszélôjének ártatlan illúzióiig visszamenôleg. Az Ellis-próza saját önértelmezése szerint is a médiakultúra általi közvetítettség és meghatározottság, illetve az irodalom elvben szerteágazóbb lehetôségei közötti dilemmát viszi színre. Amely kérdés erôs olvasatokat generálhat, és szempontokat kínál mind a társadalmi szatíra, mind a mediális szempontú kultúraértelmezés számára. A mûvek egyes részleteibôl is kiolvasható azonban egyfajta kényelmetlenség egy olyan írói szereppel kapcsolatban, amely sem a popkultúra igényrendszerét, sem a szépirodalom magasabbnak vélt ambícióit nem képes egészen magáévá tenni. Hogy ezt a kényelmetlenséget a szükségtelen megalkuvás jeleként olvassuk, vagy kritikai lehetôséget látunk benne, az már rajtunk múlik. Bár ha Ellis csakugyan hátat fordít az irodalomnak, azt tekinthetjük egyfajta válasznak. Molnár Gábor Tamás

a fiktív Ellis bûntudata korábbi mûveinek erôszakossága miatt. Pszeudo-Ellis saját alkoholés drogfüggôségével is harcol – és ahogy az lenni szokott, az elbeszélôi helyzetbôl adódóan az olvasónak lehetetlen egyértelmûen kiderítenie, hogy a rémregényes elemek vajon nem pusztán az elbeszélô narkotikus képzelgései-e. A mû zárlatát nem leplezzük le, de talán nem árt rámutatni egy váratlan stiláris váltásra: az utolsó néhány oldal az életmû talán leglíraibb része, ami fel is hívja a figyelmünket a mûfaji modellekbôl adódó lehetôségek és az irodalmi ambíciók közötti feszültségre. Sokan rámutatnak egy jellemzô eltolódásra: míg a korai mûveket inkább közvetlen ábrázolásmódjuk és minimalista vonásaik miatt méltatták, addig késôbb egyre felMAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET XV

KRITIKA

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ 2012 GRECSÓ KRISZTIÁN: MELLETTEM ELFÉRSZ

Himmelreich Két Erich Kästner-regény n Szemben állt a nácikkal, a

Gestapo zaklatta, a könyveit máglyára hordták, s ô maga mégis Németországban maradt, méghozzá szabad akaratából: Erich Kästner életútja legalább oly figyelemre méltóan sajátos, mint írói életmûve. Hitler hatalomra jutását követôen is Berlinben maradt, hogy „szemtanú lehessen”, és hogy idôs édesanyja közelében élhessen – a privát indok éppúgy rokonszenvesen imponáló, mint a közéletre tekintô értelmiségi felelôsségtudata. Hazájában szinte teljes publikálási tilalom alatt élt a világháború végéig, ámde Svájcban kiadathatta munkásságának apolitikus darabjait, azaz ifjúsági regényeit és humoros mûveit. Ez utóbbiak sorába tartozik az 1934-es Három ember a hóban és az 1938-as A salzburgi szobalány is, mely regények szemre tökéletesen megfelelnek az apolitikusság korabeli hatalmi elvárásának, ám egyszersmind azt a kérdést állítják a majd’ mindvégig mosolygó kései olvasó elé, hogy voltaképpen lehetséges-e egyáltalán politikamentes szellemességeket papírra vetni egy olyan gyilkos rendszerben, mint amilyen a Harmadik Birodalom volt. Merthogy a válasz csupáncsak látszólag kézenfekvô. Miközben kedvtelve olvassuk a mesebeli álruhás milliomos kalandjait az alpokbeli sportszállóban vagy az ugyancsak álruhás grófkisasszony szerelmi történetét Mozart szülôvárosában, lépten-nyomon elénk bukkannak az író és a történelem által elhullajtott árulkodó bizonyítékok. A két regény közül nyilvánvalóan jóval sikerültebb Három ember a hóban például, miközben megvesztegetô kedvességgel regél az emberi vonzalmak stílszerûen hótiszta világáról (szerelem elsô látásra, szemérmes férfibarátság, gyermeki szeretet, kölcsönös nagyrabecsülés úr és szolga között stb.), már-már tüntetôen hangsú-

XVI KÖNYVMELLÉKLET


lyozza a történet valóságtól százszorosan elrugaszkodott voltát. „A baromfi-kereskedô meséje” – Chaucer modorában valahogy így tálalja fel számunkra Kästner két (!) elôszava a regényt, amely legjobb pillanataiban az író ifjúsági remekeinek szintjére is fel-felhág. Ha tetszik, még árulkodóbb az Anschlusst megelôzô esztendôben játszódó másik regényke, amely naplóformában adja elénk egy újabb hóbortos gazdagember és a magát szobalánynak kiadó comtesse szerelmi történetét. Kishatárforgalom – a magyar változatban alcímmé alakult a könyv eredeti címe, amely a Németország és Ausztria között még éppen létezô határvonal átlépésének aktusára utal. Az 1937-es Salzburgi Ünnepi Játékok programját megtekinteni vágyó német fiatalember e határvonal sorozatos átlépésére kényszerül, hogy ingázásával betartva kijátssza a birodalmi devizarendelkezéseket. „Hic habitat felicitas!” – azaz itt lakik a boldogság, hirdeti a Salzburgban elôkerült római felirat, amelyet a szerzô mottóvá emel. Még félreérthetetlenebbé teszi e képet az alábbi ártatlan,

topográfiai hitelességû kis epizód: „Közvetlenül az osztrák vámépület után – a Walser-dombon, ahol a rómaiak már akkor villanegyedet építettek, amikor nem volt se Ausztria, se Németország –, itt terül el egy helység, amelyet Himmelreichnek hívnak. Egy parasztember, felszállván a német határon, így kért jegyet a kalauztól: »Himmelreichbe és vissza«…” S miközben Erich Kästner dokumentumértékû beszámolót ad a jó ideig utolsó osztrák ünnepi játékok programjáról és tarka vendégseregérôl (melynek soraiban amúgy a windsori herceg és a kapurtalai maharadzsa mellett Ferencsik János és Oláh Gusztáv is ott volt, Arturo Toscanini 1937-es asszisztenseként meg éppenséggel Solti György fáradozott), a már-már útikönyvnek is beillô szöveg néhol szinte borsóztató derûvel játssza be a képbe a keletkezés fenyegetô jelenkorát. Így az 1933-ban saját könyveinek elégetését is figyelmesen végignézô Kästnertôl egyenesen provokatív gesztus a salzburgi városi múzeum egyik mûtárgyának merôben ártatlan leírása: „Nekem legjobban a »csali kályha« tetszett. Minden kályhacsempe egy-egy könyv gerincét ábrázolja, rajta tudós felirat, úgyhogy olyan az egész, mint egy könyvrakás, amelynek latin vagy teológiai szövegeit eltüzelik. Szemmagasságban pedig egy izgatottan hadonászó kis alak válik el a csempéktôl, aki mintha szószékrôl prédikálna. Nem lehet tudni, hogy éppen beszédet mond-e, vagy azon háborog, hogy tudományos tüzelôvel pörkölik a hátulját.” László Ferenc Erich Kästner: Három ember a hóban. Fordította: Horváth Zoltán, a fordítást átdolgozta: Sárközy Elga. Partvonal Kiadó, 2012, 287 oldal, 2490 Ft Erich Kästner: A salzburgi szobalány. Fordította: Lendvay Katalin. Partvonal Kiadó, 2012, 127 oldal, 2490 Ft

TÁRSDÍJAS: SZABÓ BALÁZS ZENÉSZ

Közel nézet Kôvári Orsolya: Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív n 1993. október 31-én meghalt Federico Fellini. Elég nagy baj ez nekünk, s még nagyobb baj Tarr Bélának. De a tragikus eset fô vesztese mégiscsak ez a kiadvány. A mondott dátum ugyanis – naptári tulajdonságai dacára – végérvényesen lezárta a nyolcvanas éveket. A korszakot, amikor még utóvédharcának olyan – hanyatló, de legalább elkeseredett – szakaszában járt a filmmûvészet, hogy vakon lehetett bízni (mert máshogy már aligha) a rábeszélés erejében. Alkalmasint abban, hogy a kuncsaft rádumálható még bizonyos kivételes egyedek példája által arra, hogy ott kezelje a mozizást, ahol fénykorában kellett: a hatvanas-hetvenes években, amikor még jó okkal lehetett hinni a szakág társadalmi relevanciájában, potenciáljában – legalábbis azokban a társadalmakban, ahol a politikai baloldal valaminô tenyészete létezett (legyen az bár oly álságos, mint a béketáborban, vagy akár az ún. eurokommunizmus hívei közt). Amikor még viszonylag széles körben számított, hogy a népek mit gondolnak egy-egy filmrôl, egy-egy alkotóról. Akkor még talán egy kismonográfiának is lehetett valódi tétje, bár vonatkozó kétségeimet inkább megerôsíteni látszik most vizsgált tárgyunk közvetlen mûtörténeti elôzménye, a Filmbarátok kiskönyvtára c. sorozat. Tényleg, emlékeznek rá? Négyzetes alakú volt, gyatra papírra nyomták, az esetleg belekerülô képek – filmvonalon ez a legtöbb esetben nagyjából megúszhatatlan – valami homályos pacaként próbálták az olvasó emlékezetében felidézni az esetleg látottakat, ám arra, hogy egy szûz szemnek bárminô információval, ne adj’ isten élménnyel szolgáljon, tökéletesen alkalmatlan volt… Esetünk szempontjából perdöntô, hogy a világ nem csak annyiban változott azóta, hogy Kôvári kötetét a kis elôddel szemben kifejezetten örömteli kézbe venni, papírzata elegáns, a képek pompásan mutatnak és körültekintôen vannak összeválogatva, s monokróm lírájuk megejtô természetességgel idézi fel a maestro világát, nem is csupán azért, mert onnan vétet-

tek. Bár az Ôszi almanach ilyenformán egy torz akkor eme isteni szimfóniában. S e szépség méltó útitársa az az erudíció, mellyel a szerzô nekivág végtelen választásának – e nagyon is véges, sôt a dolgok jelen állása szerint lezárt életmûnek. Nem esküszöm meg rá, hogy nem ide tartozik: e kritika épp a változásokról szól. Ha nagyon akarom, a szerzô fô formai – mert esküszöm, nem másmilyen – mutatványa, hogy tudniillik a deltavidéktôl a forrásig, Berlintôl Mannheimig járja meg a kijelölt útját, azaz fordított idôrendi sorrendben veszi egyenként számba Tarr filmmunkáit, az sem borítja fel e kellemes mûegészt – igaz, nem is ad hozzá sokat: csinos filmelemzések sorával, arietták bôsz egymásutánjával e dolgozat jól megfelel alcímének, valódi retrospektív kurzus. Egy-egy gimis tanóra jól fésült, minden gátlástalanságtól, de a legkisebb kócolástól mentes alapanyaga, amihez otthon ki-ki esetleg hozzávadulhat valamicskét, hisz’ ha Tarr lett volna ennyire fegyelmezett, bizonyára ô ír filmes kismonográfiákat (de elolvasnám, amit esetleg Bressonról írna!). Csakhogy a tipográfiai kultúrán túl egyéb kultúrák is sokat változtak, s e változások egyike sem a filmrendezôkrôl írt kismonográfiáknak kedvezett, némelyike pedig kifejezetten betett nekik. Hogy másképp nézünk filmeket, mint harminc-negyven éve, az egyfelôl tényálladék, másfelôl azt hozta, hogy másképpen is olvasunk. Pontosabban: nem olvasunk, vagy másképpen olvasnánk. Csekély az elszánásunk, s még csekélyebbek a lehetôségeink: semmilyen új nyelve nincs egy ideje a filmnek, a régi nyelvjárások bedobása olykor váratlan helyeken néha okoz némi érzékcsalódást kedves halottunk szakállának és körmének növekedése tekintetében. Ám ettôl még Kôvári Orsolya kielégítô jegyzetapparátussal felszerelt, igyekvô dolgozata számos erénye dacára menthetetlenül avítt marad. - ts Sprint Kiadó, 2012, 173 oldal, 3000 Ft MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET XVII

KRITIKA

AEGON MÛVÉSZETI DÍJ – OLVASNI JÓ!

n SZOLCSÁNYI ÁKOS A FEL-

Mint az állat Felipe Fernández-Armesto: Szóval, emberek vagyunk? n Az ember a világegyetem, de legalábbis Földünk kitüntetett fajtája, az evolúció csúcsa, dísze-virága, akit számtalan jellegzetesség, tulajdonság különböztet meg az állatvilágtól – hogy mást ne mondjunk, a kétségbevonhatatlan lelki gazdagság. Nos, ezeket a közhelyeket egyenként szedi darabokra korunk tudománya és bölcselete, a magunkkal és az állatvilággal kapcsolatos egyre bôvülô tudásunk, s paradox módon saját, mind fejlettebb technikai-tudományos készségeink. Legalábbis ezt állítja Felipe FernándezArmesto, a jeles és termékeny brit mûvelôdéstörténész (akinek nevét persze akkor hallhatta elôször a pusztán szelektíven figyelmes szélesebb publikum, amikor öt éve jól helybenhagyta öt atlantai rendôr). Szerinte az emberi nemet tehát nem holmi külsô hatás vagy éppen saját önpusztítása fenyegeti leginkább: a destrukció forrása „pusztán” fogalmi, mely éppen az emberi exkluzivitás filozófiai alapjait feszegeti. A szerzô akkurátus ember, ráadásul szorgalmas is, aki éppen ezért igyekszik lényegre törôen és pontokba szedve megfogalmazni állításait (a fejében már a következô kötet is járhatott). Mindenekelôtt a fôemlôskutatás eredményeit citálja, melyek szerint hasonlatos-

BRUCK ANDRÁS: A FOGADALOM

A könyv az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) által 2011-ben az Év Gyermekkönyve-díj írói kategóriájára benevezett mûvek egyike.

XVIII KÖNYVMELLÉKLET

ságunk „a majmokhoz” sokkal mélyebb és lényegibb, mint korábban gondoltuk. A nyelvhasználattól a szerszámkészítésig, a szimbolikus képzelettôl az öntudatig mindent megtalálunk náluk, vagy legalábbis csak idô kérdése, mikor érik utol (netán alázzák le) példaképeiket és tanítómestereiket. Legfeljebb egy kis türelmet kéne gyakorolnunk az irányukba – elvégre nekünk is évmilliók álltak rendelkezésünkre ahhoz, hogy a közös ôstôl kiindulva ilyenné váljunk. A határvonal ennek következtében is kezd elmosódottabb lenni. Már nem tudjuk oly magabiztosan az állatok fölé helyezni magunkat, amiben csak egy mozzanat, hogy mind többre becsüljük ôket. Valójában legalább ennyire fontos, hogy magunkban sem találjuk azt a spirituális, transzcendens lényeget (mondjuk, a lelket), mely föléjük emelne. A gôg ráadásul nem csak ezen a ponton sérül, s nem csupán a mélyökológusok és állati jogi aktivisták áldozatos munkája fenyegeti. Egyre inkább úgy véljük, hogy nem csak mi (Homo sapiens sapiensek) birtokoltuk azon „em2012. december 6. MAGYAR NARANCS

www.aegondij.hu

beri készségek” teljességét, melyek révén definiálni próbáljuk magunkat – számos emberôs, de leginkább a Neander-völgyiek is versenytársaink voltak ebben (míg csak így vagy úgy, de meg nem szabadultunk tôlük). Ehhez képest szinte potomságnak tûnik, de az evolúcióbiológia s vele a filozófiai antropológia mindinkább arra a következtetésre jut, hogy a minket definiáló biológiai halmazok meghatározásai önkényesek és esetlegesek. Ráadásul (ha nem hiszik, pillantsanak bele múlt heti számunk tudományos hírrovatába!) a sci-fik legjavára is rátromfolva magunk készülünk létrehozni legádázabb konkurenseinket, az intelligens (s néha elkanászodó, terminátorosodó) gépeket – ha máris nem konstruáltuk meg ôket titokban! S hogy evolúciós ajándékként létezô, homályos körvonalú fajtánk körül ne hiányozzon a szekularizáció által elûzött intelligens teremtô, hát leszünk mi magunk, s biotechnológiai rafinériával teremtünk kimérát vagy übermenschet, esetleg mindkettôt – hogy legyen, aki kitúrjon a helyünkbôl. Fernández-Armesto érvei és példái kétségtelenül elgondolkodtatóak és sok tekintetben gondolatébresztôek is (könyve pedig módfelett szórakoztató, s a fordítás is jól sikerült). Csak éppen azt felejti el, hogy emberi létünk exkluzivitásának csodáját pont az adja, ahogy makacsul lehull róla minden kétség, és kicsorbul rajta a ritkán feltámadó, mardosó önvád. Ugyan kérem, egy gépember, legyen bár élô szövet a fémvázon, mikor csinál olyan töltött paprikát, mint az anyám! És egy majomállat, lehet bármily intelligens, ésszel soha nem érheti fel egy Stirlitz-vicc szubtilitását! Barotányi Zoltán

SZÍNRÔL címû második kötete inkább ellensúlyozza, mint folytatja az elôzôt. A Csehország szép, útjai jók a legérdekesebb és legkérdésesebb jellemzôje az a közvetlenség volt, amivel a gyerek-, kamasz- és fiatalkor néha banális konkrétumait (a májkrémes kiflitôl a Garfield-poszterig) beépítette. Ennek nyomán ott helyenként a reflektálatlan énköltészet szelleme kísértett; a négy év után érkezô A felszínrôl viszont csupa szerep- és portréverset tartalmaz, legtöbbször címük is a beszélô vagy tárgyszemélyt nevezi meg, pontosabban azt, miféle csoport vagy tulajdonság reprezentánsa ô: Az üldözöttektôl A kamionsofôrig. De eltûnt a bemutatkozás eklektikussága is: mindegyik vers mottója Szép Ernô Néked szóljából származik, de ennél sokkal erôsebb kötôanyag a végig kitartott hûvös, távolságtartó tónus – ez a prózai, leíró-konstatáló alaphang csak néha sûrûsödik szentenciózussá, vagy színesedik hol jobban, hol kevésbé sikerült hasonlatokkal („nyugodtan alszom, mint a tíz perce terhesek”, „résmentesek, mint citromon a sárga”). Ez a hang így inkább a köteté, mint az egyes versalanyoké. A hasonlatok is inkább következnek e költészet logikájából, mint a konkrét szituációkból, melyekkel sokszor beláthatatlan a kapcsolatuk: nyilvánvalóan stilizált monológok ezek, melyek egyébként sem sokat veszôdnek a megszólalások motiválásával. Ám ez a hang meg is marad csupán hangnak, nem lehet mögé a szövegeket elrendezô perspektívával vagy szándékkal rendelkezô alakot rekonstruálni – ebben az én és a másik közötti szürke zónában pedig ekképp nincs mód sem átélésre, sem involválódásra. Semleges enciklopédia tehát e kötet, mely a megszokott és a szokatlan közötti határvidékre szûkíti vizsgálatát: a transzvesztitát, a vegetáriánus kínai szakácsot, az elefántvadászt figyelve átlépünk a szûken vett normalitáson, de biztonságba húzódunk a radikálisabb egzisztenciális tapasztalatok elôl. Lengyel Imre Zsolt Kalligram, 2012, 86 oldal, 2100 Ft

Fordította: Komáromy Rudolf. Európa, 2012, 181 oldal, 2900 Ft

JJJ

www.facebook.com/aegondij n MEZEI GÁBOR: FÜGGELÉK.

Már a fülszöveg biztosít a szerzô elsô kötetének (néhol zavarba ejtôen) gondos megszervezésérôl, tematikai viszonyítási pontjairól, de érdemes ezek puszta azonosításán túl továbbgondolni a felmerülô fogalmakat (apokrif, oldalborda, paradicsom). A szövegek tipográfiája például a bibliai hasáb mellett glosszaként is értelmezhetô, megidézve ezzel a kódexek világát. Ugyanezt erôsíti meg az iniciálé (miniatúra) jellegû címkiemelés. Így juthatunk el egészen a remetei magányig, a könyv egyik alapélményéhez. A címek alfabetikus sorrendje lexikonként is olvashatóvá teszi a kötetet, ami legalábbis elbizonytalanítja az egységes, lineáris történethez való ragaszkodást, és maga is állítja: „képtelen összerakni az életrajzát”. A kérdés csupán az, hogy még a befejezetlenséget („sosem érek / haza”) vagy már az elhalványulást, kikopást („fordítva élni egy történetet”) érzékeltetik az üresen hagyott lapok. Ezzel a választól függetlenül esélyt (vagy óhajt?), sôt helyet kap az olvasó, amit saját tapasztalataival tölthet ki, még akkor is, ha az Emberrôl szóló enciklopédiának nyilván az Elsô (Ádám) lehet a legautentikusabb alanya, egyúttal közös nevezôje is. Az oldalbordamûtét elôtti egyedüllét élethelyzetének többször felvillantott abszurditása, sôt humora („mi az a szeretkezés. kér- / dezte ádám rosszkedvûen”; „hisz / nincs senki a világon távol”) például az egyik olyan vonulata a kötetnek, amit épp a szigorú szerkezet nem nagyon enged igazán érvényesülni. Többségükben nemcsak enigmatikus, hanem – a kötet másik fontos szimbóluma – bebábozódott versek is ezek, amelyek noha új fénytörésben dolgozzák fel régrôl ismerôs alapmítoszainkat, fogalmainkat, de leginkább „csak” az intellektuális és formai kihívásokkal mérkôznek meg sikeresen. Így viszont, minden jogos lelkesedés ellenére, csak ígérik a bábállapotot követô stádiumot. Fehér Renátó L’Harmattan, 2012, 56 oldal, 1200 Ft

JJJ

és fél

n NAGYPÁL ISTVÁN: A FIÚK-

RÓL A nehezen kibogozható utalásrendszert mûködtetô három ciklus egy-egy regényt idéz meg: Herman Hesse Demián, Siegfried Lenz Arne hagyatéka és Robert Musil Törless iskolaévei címû könyveinek fôhôsei válnak a versek fôszereplôivé, ám a három alak összemosódik, s még az eredeti mûvek ismeretében sem világos kötetbéli jelentésük. Demián Hessénél az önkeresés segítô szelleme. Itt egy kortalan baráttal találkozunk, aki végigkíséri a beszélô felnövését, akár Hesse Bildungsromanjában. De a beszélô személye, környezete és története csak homályosan olvasható ki a szövegekbôl. Sokszor nem világos, hogy a megszólaló férfi-e vagy nô, illetve hogy a megszólított maga Demián vagy inkább egy harmadik személy. Siegfried Lenz mûve az öngyilkos apától árván maradt kamasz tragédiája. Az Arne ciklus átemeli a regény hamburgi kikötôinek világát; erôs, ázott ôszi hangulatot eredményez a víz és a magány motívumának kitartása. A szövegek egyirányú párbeszédekhez hasonlítanak: tiszta a viszony a versek beszélôje és megszólítottja között. A kötet legsikerültebb része sajnos egyben a legrövidebb is. A katonaiskola kegyetlenségei helyett Törless neve a fiúk egymásrautaltságát reprezentálja. Összezárt hálótársak intim pillanatai sorakoznak ebben a ciklusban: ügyetlen, kamaszos próbálkozások a fiúszerelemre. Nagypál hangsúlyosabban idézi meg Saint-Exupéry kis hercegének elemi szelídségét, mint Musilt, ám ez is inkább véletlenül talált kép (Törless utazik), amely nem szervesen épül bele a szövegekbe, hanem kitett szerzôi koncepcióként vonul rajtuk végig. Nagypál István jó színvonalon, erôs vizualitással versel. De hiába a feszesen kitartott, három-négy soros rímtelen strófák, a költôi eszközök elegáns redukálása, ha a kötet látványos tervezettsége csak sejthetô szándék marad, s a gyakorlatban kevésbé érvényesül. Szöllôsi Barnabás JAK–Prae.hu, 2012, 68 oldal, 2000 Ft

JJJ

n BOGNÁR PÉTER: BULVÁR Bor-

bély Szilárd kedves ajánlója keltett bennem némi szorongást. „Bognár Péter szemtelen és tehetséges. Veszélyes kezdés, mert a magyar irodalom egyiket sem szereti… És az a szertelenség sugárzik belôle, hogy a nyelvvel való játék jó buli” – írja a költô, miután az utóbbi évek talán legerôsebb új hangját véli felfedezni a kötetben. De jórészt hiába aggódtam. Az ezredforduló során a fiatal líra szóviccekké silányult nyelvjátékai és intertextuális kellemkedése visszaköszönnek ugyan olykor (az Óda felütése: „Itt ülök ezen a támfalon, / És nem oly nehéz.”), de az elszánt és szabad kísérletezés végig biztos távolságban tartja a kötetet a vicceskedô, frappánsságnak lefekvô költészet lidércnyomásától. A szerzô 2005-ben már kiadott egy széles körben visszhangtalan kötetet, most viszont már a Petridíjjal a háta mögött és láthatóan kiérlelt tervekkel futott neki a Bulvárnak, ahol a címben megidézett világ tragédiái, botrányai és bûntényei íródnak szét és össze. A nyitány talán a kelleténél jobban támaszkodik Tasnádi István és a Krétakör szövegkönyvére – pontosabban a Feketeország Lövedék-epizódjára –, és az elôképet leszámítva sem túl eredeti ötlet a pisztolygolyó és áldozata monológjainak váltogatása. Késôbb azonban épp az egyedi ötletek kavalkádja nyûgöz le. A nyomozás és az újabb gyilkosságok mellett a legmocskosabb témák – gondolok itt elsôsorban az erôszakos szexre és a magyar politikára – bukkannak fel a versekben, amelyek azonban soha nem elégszenek meg a történetmeséléssel. Változatos forma, váratlan törések, drámai betétek és szokatlan beszélôk teszik poétikailag is krimiszerûen izgalmassá a Bulvárt. Ettôl még vannak jobb és rosszabb sorok, például azt, hogy „Az emlék / Felgyûrôdik, / Mi ez.”, igazán kár volt azzal folytatni, hogy „Ez egy / Emlékezetes / Emlék.” Ebbôl a költészetbôl még bármi lehet. - urfi Magvetô, 2012, 103 oldal, 2290 Ft

JJJJ MAGYAR NARANCS 2012. december 6.

KÖNYVMELLÉKLET XIX

HUSZÁR TIBOR MINIMUM TIZENEGYES! A TANKÖNYVPIAC LEÉPÍTÉSE BRET EASTON ELLIS MAGYAR ZSINAGÓGA

Recommend Documents