BRET EASTON ELLIS
AZ INFORMÁTOROK
Ott ültem egy éjjel az ágyam szélén, a szállodában, Los Angelesben, mégpedig a város kellős közepén, pontosabban a Bunker Hillben. Nem akármilyen éjszaka volt; nagyon fontos nap az életemben, mert el kellett döntenem, hogy mi legyen. Vagy kifizetem a szállodaszámlát, vagy kihurcolkodom a szobámból; ez állt azon a cetlin, amit a szállodásné csúsztatott be az ajtóm alatt. Nagy gond volt ez nekem, gondos mérlegelést kívánt. Úgy oldottam meg, hogy eloltottam a villanyt, és lefeküdtem aludni. JOHN FANTE / IDŐK PORA
1
Bruce telefonja Mulhollandból
Bruce hív Los Angelesbőűl, tele van kábítószerrel és leégett a napon, és azt mondja, ne haragudjak. Amiért nincs velem, itt az egyetemen. Meg azt mondja, nekem volt igazam, és tényleg neki is el kellett volna jönnie az idei nyári szakmai találkozóra, és hogy most már baromira sajnálja, hogy nincs New Hampshireben, és ne haragudjak rá, amiért már egy hete nem hívott, én meg megkérdezem tőle, hogy mit csinál Los Angelesben, és egy szót se szólok arról, hogy igazából már legalább két hónapja, hogy utoljára hívott. Bruce azt meséli, hogy valahogy semmi se jön össze, amióta Robert elutazott a mostohaapjával, hogy egy tutajjal lecsurogjanak a Colorado zúgóin, ők meg ott maradtak Laureennel, a Robert nőjével kettesben egy egész hónapra a lakásban, amit Bruce és Robert közösen bérel az Ötvenhatodik utca és a Park Avenue sarkán. Én még sose találkoztam ezzel a Laureennel, de tudom, hogy milyen lányokhoz szokott Robert vonzódni, úgyhogy pontosan el tudom képzelni magamnak, hogy milyen lehet, és ha ehhez még azt is hozzágondolom, hogy milyen lányok szoktak Roberthez vonzódni, mert közben mind úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy Robert huszonkét éves létére is körülbelül háromszázezer dollárt nyom, akkor tisztán előttem van Laureen, egy gyönyörű 5
lány, amint a fejét hátravetve ott fekszik Robert díványán, Bruce meg lassan föl-le mozog rajta, és szorosan behunyja a szemét. Bruce azt mondja, hogy a dolog egy héttel azután kezdődött, hogy Robert elutazott. Úgy történt, hogy Bruce és Laureen lement a Café Centralba, de visszaküldték az ételt a pincérrel, és úgy határoztak, hogy csak italt rendelnek, aztán megállapodtak, hogy nem lesz köztük semmi, csak egy kis szex. És az is csak azért, mert Robert elment kirándulni a Vadnyugatra. Kölcsönösen közölték egymással, hogy kizárólag testi vonzalmat éreznek egymás iránt, semmi egyebet, aztán visszamentek Robert lakásába, és bebújtak az ágyba. Aztán ez így ment, mondja Bruce, egy egész hétig, amíg Laureen össze nem jött egy huszonhárom éves ingatlancsászárral, aki legalább kétmilliárd dollárt nyom. Bruce azt mondja, hogy őt ez tulajdonképpen egyáltalában nem zavarta. Viszont „egy kicsit kiborult”, amikor a hétvégén följött New Yorkba Laureen bátyja, bizonyos Marshall, aki most végzett valami színiiskolán, és beállított Robert lakásába az Ötvenhatodik és a Park sarkán azzal, hogy csak egy-két nap. Bruce azt mondja, hogy a viszonya Marshall-lal csak azért tartott tovább, mert Marshall tovább maradt, mint tervezte. Másfél hétig maradt. Aztán visszament a régi fiúja tetőlakásába a SoHóba, és akkor a régi fiúja, aki műkereskedő és körülbelül két-három milliót nyomhat, azt mondta neki, hogy van két oszlop a Grand-lakásban, 6
ahol azelőtt együtt laktak, de csak díszből, szóval, hogy azt be kellene festeni, és hogy csinálja meg neki. Marshall körülbelül négyezer dollárt nyomhat, az aprót nem számítva. Ez ugyanakkor volt, amikor Laureen fogta az összes bútorát (meg egy-két darabot Robert holmijából is), és átköltözött vele a huszonhárom éves ingatlancsászár lakásába, a Trump Towerbe. Ugyanekkor történt az is, hogy Robert két drága egyiptomi gyíkja valami mérgezett poloskát ehetett, és megdöglött mind a kettő, az egyiket a nappaliban álló kanapé alatt találták meg, és nem volt már farka, a másik meg Robert Betamaxán hevert keresztben döglötten – a nagyobbik ötezerbe került, a kisebbiket ajándékba kapta valakitől. Mivel azonban valahol a Grand Canyonban jár, egyszerűen nem lehet utolérni. Bruce azt mondja, hogy ezért is jött el az Ötvenhatodik és a Park sarkán lévő lakásból, hogy inkább Reynolds Los Angeles-i házában húzza meg magát, ami Mulholland legmagasabb pontján áll, addig is, amíg Reynolds, aki Bruce szerint legföljebb ha annyit nyom, amiből kitelik egy-két pita a PitaHutnál, persze ital nélkül, Las Crucesben van. Bruce rágyújt egy marihuánás cigarettára, és azt kérdezi tőlem, hogy én miket csinálok mostanában, meg hogy itt mi van, és közben megint sajnálkozik. Elmesélem neki, hogy voltak mindenféle felolvasóestek, fogadások, meg hogy Sam lefeküdt a Paris Review egyik szerkesztőjével, aki a Könyvkiadók Víkendjére jött föl New Yorkból, meg hogy Madison kopaszra borotváltatta magát, Cloris 7
pedig, mivel azt gondolta, kemoterápiával kezelik, fogta magát és az összes novelláját, amit eddig írt, szétküldte az Esquire-nak, a The New Yorker-nek, a Harper’s-nek mindenféle ismerős szerkesztők címére, amitől mindenki paff lett. Bruce azt mondja, mondjam meg Craignek, hogy adja már vissza neki azt a gitártokot, amit tőle kapott kölcsön. Aztán megkérdi, hogy kimegyek-e East Hamptonba, meglátogatni a szüleimet. Erre én azt felelem neki, hogy mivel most már nemsokára véget ér a szakmai találkozó, és közben mindjárt szeptember lesz, szerintem nincsen értelme. Tavaly nyáron Bruce nálam lakott Camdenben, és mind a ketten részt vettünk a szakmai találkozón, és ez volt az a nyár, amikor éjszakánként kijártunk Bruce-szal úszni a Parrin-tóba, meg amikor mérgében felírta az ajtómra a „Petticoat Junction” című film zenéjének a szövegét, amiért mindig kinevettem, amikor ezt a számot énekelte, nem mintha olyan vicces lett volna a szám, azon nevettem, ahogy Bruce énekelte: olyan merev, kifejezéstelen arccal. Ez volt az a nyár, amikor elmentünk Saratogába, meghallgatni a Carst, aztán augusztusban megint, csak akkor a Bryan Metrót. Részeg volt a nyár, csupa éjszaka meg meleg meg a tó vize. Egy kép, amit a szememmel sose láttam: hideg kezem végigsimít Bruce sima, nedves hátán. Bruce azt mondja, nyúljak magamhoz, most azonnal, itt a telefonfülkében. A házban, ahol vagyok, néma csönd. Elhessentek egy szúnyogot. – Nem bírom 8
megtenni, hogy magamhoz nyúljak – mondom neki. Közben lassan lecsúszom a padlóra, de a kagylót nem eresztem. – Gazdagnak lenni jó – mondja Bruce. – Bruce – mondom én. – Bruce. A tavalyi nyárról kérdezget. Saratogát hozza föl, a tavat meg egy estét, amire én nem emlékszem, amikor valami bárban voltunk, Pittsfieldben. Nem felelek. – Hallasz? – kérdezi Bruce. – Igen – suttogom. – Azt mondod, jó a vonal? – kérdezi. Egy rajzot bámulok: egy csésze cappuccino, kidagad belőle a hab, alatta pedig egy szó, fekete ákombákomokkal: a jövő. – Lazíts – mondja végül Bruce, sóhajtva. Miután letesszük a kagylót, visszamegyek a szobámba és átöltözöm. Reynolds hétre értem jön, egy kis kínai étterembe megyünk, ami valahol Camden szélén van, közben elmondom neki, hogy Bruce hívott, mire Reynolds lehalkítja az autórádiót és megkérdezi: – Elmondtad neki? – Nem felelek. Csak ma, ebéd közben tudtam meg, hogy Reynolds most egy Brandy nevű helybeli fiúval jár. Nekem egyre csak Robert jár az eszemben, látom magam előtt, amint egy tutajon ül valahol Arizonában, és egy egészen kicsi fényképet nézeget, ami Laureent ábrázolja, de ez valószínűleg hülyeség. Végül is nemet intek, erre Reynolds megint felhangosítja a rádiót. Az ablakon bámulok kifelé. Így ér véget az 1982-es nyár.
2
Nyugvópont
– Már egy éve – mondja Raymond. – Pont egy éve. Nem bántam volna, ha senki sem hozza fel a dolgot, de persze tudtam, hogy előbb vagy utóbb valaki fel fogja hozni az este folyamán. De azt nem hittem volna, hogy Raymond lesz az. Egy kis olasz vendéglőben, a Marióban üldögélünk, négyesben, Los Angelesben, augusztus vége felé, és csütörtök este van. Bár az egyetem csak október elején kezdődik, mégis mindenki érzi, hogy vége már a nyárnak. Unatkozunk, nincs hova menni. Van ugyan valami buli Bel Airben, de senkinek sincs hozzá kedve. Koncert sehol. Épp egyikünknek sincs randevúja. Sőt azt hiszem, Raymond kivételével egyikünk se jár senkivel. Így aztán úgy döntünk – Raymond, Graham, Dirk és én –, hogy elmegyünk valahova vacsorázni. Bennem fel se merült, hogy csakugyan „pont egy éve”, csak amikor már letettem a kocsit a vendéglő melletti parkolóban, és kis híján nekimentem egy ördögszekérkórónak, amit egyszer csak elém fújt a szél. Leparkoltam, de még ki se szálltam a kocsiból, amikor eszembe jutott, hogy hányadika van, mire nagyon lassú léptekkel, nagyon óvatosan indulok a vendéglő bejárata felé, még meg is állok egy percre, mielőtt benyitnék, és az ajtó mellett, üveg alatt kifüggesztett étlapot bámulom. Én 10
érkezem utolsónak. Senkinek sincs sok mesélnivalója. Én csak azon iparkodom, hogy el ne terelődjék a lanyha beszélgetés arról, amiről éppen szó van: az új Fixx videóról, Vanessa Williamsről, meg hogy mennyi a Szellemirtók bevétele, és hogy ki milyen órákat akar majd fölvenni, az esetleges holnapi szörfözésről. Dirk már ott tart, hogy régi vicceket kezd mesélni, ismerjük mindet, meg különben is rosszak. Aztán rendelünk. A pincér távozik. Megszólal Raymond. – Már egy éve. Pont egy éve – mondja Raymond. – Minek van egy éve? – kérdezi Dirk közönyösen. Graham rám pillant, aztán a földre süti a tekintetét. Aztán sokáig senki sem szól, még Raymond se. – Te is tudod – mondja nagy sokára. – Nem én – mondja Dirk. – Nem tudom. – Dehogyisnem tudod – mondja Graham és Raymond egyszerre. – De én tényleg nem tudom – mondja Dirk. – Ugyan már, Raymond – mondom én. – Semmi „ugyan már, Raymond”. Miért nem inkább „ugyan már, Dirk”? – mondja Raymond, és Dirkre pillant, aki nem néz egyikünkre se. Csak ül és egy pohár vízre bámul, ami tele van jégkockával. – Ne hülyéskedj – mondja halkan. Raymond hátradől, és az látszik rajta, hogy elégedett, de nem örül neki. Graham rám pillant megint. Én elfordítom a tekintetem. – Nem is hittem volna, hogy már ilyen régen – motyogja Raymond. – Ugye, Tim? – Ugyan már, Raymond – mondom újra. 11
– Szóval, minek van most egy éve? – kérdezi Dirk, és végre Raymondra néz közben. – Te is tudod – mondja Raymond. – Tudod te azt nélkülem is, Dirk. – Nem, én nem tudom – mondja Dirk. – De miért nem akarod kimondani? Mondd már ki, na! – Tudjátok ti azt nélkülem is – dörmögi Raymond. – Hát, ti tiszta hülyék vagytok – mondja Graham, aki egy szál sós stanglit forgat az ujjai között. Aztán odakínálja Dirknek, de az csak int, hogy nem kéri. – Ugyan már, Raymond – mondja Dirk. – Te hoztad föl. Akkor meg most már mondd ki, faszikám! – Szólj már rájuk, hogy fogják be a pofájukat! – mondja Graham felém fordulva. – Ti is tudjátok – mondja Raymond alig hallhatón. – Ne mondjon senki semmit – mondom én sóhajtva. – De igen, Raymond, hadd halljuk – nógatja Dirk. – Pont egy éve, hogy Jamie… – elcsuklik Raymond hangja. Összeharapja a fogát, és elfordul. – Pont egy éve, hogy mi van Jamie-vel? – teszi fel a kérdést Dirk, és közben egyre jobban felemeli a hangját. – Hogy mi van Jamie-vel, na mondd csak, Raymond? – Ti tiszta hülyék vagytok – vihogja Graham. – Miért nem fogja már be mindenki a pofáját és kész? Raymond suttogva mond valamit, de egyikünk se tudja kivenni, hogy mit. – Mi van? – kérdezi Dirk. – Mit mondsz? – Pont egy éve, hogy Jamie meghalt – mondja ki végül is Raymond motyogva. 12
Ettől Dirk elcsöndesedik, hátradől, mosolyog, és közben a pincér leteszi a tányérokat az asztalra. Én nem szeretem, ha garbanzo bab is van a salátában, és mondtam is a pincérnek a rendelésnél, hogy az enyémbe ne tegyenek, de most valahogy kínos lenne szóvá tenni. A pincér egy tál mozzarella marinarát tesz Raymond elé. Raymond rámered. A pincér távozik, aztán mindjárt megint jön, hozza az italokat. Megkérdezi, hogy kívánunk-e még valamit. Csak Graham int neki a fejével, hogy nem. – Ő is mindig ezt rendelte – mondja Raymond. – Az ég szerelmére, Raymond, ne gyötörd már magadat – mondja Dirk. – És rendelj valami mást. Rendelj, mondjuk, abalonét. – Kitűnő abalonénk van – mondja a pincér, mielőtt ismét távozna. – És a szőlő is kitűnő. – Nem megy a fejembe, hogy hogyan viselkedtek – mondja Raymond. – Miért, hogyan viselkedünk? Amiért nem úgy, mint te? – Dirk felkapja a villáját, aztán visszateszi az asztalra, most már harmadszor. – Mert úgy viselkedtek, mint aki szarik az egészre – mondja Raymond. – És akkor mi van, ha én, mondjuk, tényleg szarok az egészre? Mert az az igazság, hogy Jamie egy hülye volt. Rendes fiú, de azért egy nagy fasz. Vagy nem? – mondja Dirk. – Kár róla beszélni. Te meg ne rágd magad. – Neked is az egyik legjobb barátod volt – mondja Raymond vádlón. 13
– Egy nagy fasz volt, és az pedig nem igaz, hogy nekem az egyik legjobb barátom volt – mondja Dirk nevetve. – Pedig, Dirk, te voltál a legjobb barátja – mondja Raymond. – És ne csinálj úgy, mintha nem te lettél volna. – Azért, mert az egyetemi évkönyvben azt írta? …meg vagyok hatva. – megrándítja a vállát. – Az semmi. – Szünet. – Egy nagy fasz volt. – Neked mindegy? – Hogy meghalt? – kérdezi Dirk. – De hát annak már egy éve, Raymond. – Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy te le se szarod az egészet. – Ha szerinted jobb lenne, ha én is nyavalyognék, mint egy hülye buzi, akkor… – Dirk sóhajt, aztán azt mondja: – Nézd, Raymond. Olyan régen volt már. – Még csak egy éve – mondja Raymond.
valakinek kimegy a fél szeme, késve érkezik a tűzoltóautó, meg emlékszem még egy táblára az egyik ajtó fölött, amire az van kiírva, hogy „TILOS A BEMENET”. Aztán még arra is, hogy kokaint szippantottunk valami jachton a szalagavató után, és hogy azt mondta, majdnem biztos, hogy én vagyok a legjobb barátja. Aztán egyszer megint kokó volt, egy fényes, fekete lakkasztalka lapjáról szippantottuk, kérdezgettem tőle mindenfélét, hogy mi van Dirkkel meg Grahammel, Raymonddal, filmszínészekről beszélgettünk. Jamie azt mondta, Dirket szereti meg Grahamet is, de Raymondot nem nagyon. „Sunyi seggfej”, ezt mondta rá szó szerint. Aztán szippantott még egy kis kokót, és akkor azt mondta, hogy ő engem megért vagy valami, és akkor én is szippantottam még egy adagot, és akkor el is hittem neki, amit mond, mert sokkal egyszerűbb, ha az ember belemegy a játékba, mint ha nem.
A következő emlékeim vannak Jamie-ről: egyszer harmadikos korunkban elmentünk egy Oingo Boingokoncertre, és marihuánát szívtunk. Egyszer Malibuban egy iráni osztálytársunknál voltunk bulin, és lementünk a tengerpartra, és berúgtunk. Egyszer Palm Springsben egy másik bulin valami hülye viccet csinált, és volt ott egypár nagyképű egyetemista, akiket jól átvert, de Tad Williams is csúnyán megsebesült. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a vicc, csak arra, ahogy Raymonddal meg Jamie-vel megyünk dülöngélve a Hilton Riviera folyosóin, és mind a hárman seggrészegek vagyunk, a szálloda karácsonyi díszben,
Egyszer késő éjjel, augusztusban, útban Palm Springs felé, Jamie megpróbált vezetés közben rágyújtani egy marihuánás cigire, és közben vagy elveszítette az uralmát a kocsi fölött, mert túl gyorsan hajtott, vagy megszédülhetett egy pillanatra, a BMW lerepült az útról, Jamie pedig egyből meghalt. Dirk közvetlenül utána haladt. A munka napja előtti hétvégét Jeffrey szüleinél akarták tölteni Rancho Mirage-ban, azért mentek el a buliról, ahol mindnyájan voltunk aznap, valahol a Studio Cityben, úgyhogy Dirk húzta ki a kocsiból Jamie összeroncsolt, véres hulláját, és ő intett le valakit, aki egyébként Las Vegasba tartott, ahol
14
15
teniszpályát épített, és akkor ez a pasas szólt be a legközelebbi kórházba, ahonnan hetven perc múlva meg is jött a mentő, Dirk meg addig csak üldögélt a sivatagban, és a hullát bámulta. Dirk nem nagyon mesélt a dologról, csak egyszer hozta szóba, amikor egy héttel az eset után elmondott egypár kisebb részletet: hogy hogyan bukfencezett le a BMW az útról, és hogy még messze elgurult a homokban, legázolt egy kaktuszt, meg hogy Jamie félig kibukott a szélvédőn, és hogy hogyan húzta ki, meg hogy lefektette a földre és átkutatta a zsebeit, hogy nincs-e nála véletlenül még egy marihuánás cigaretta. Én sokszor kísértést éreztem, hogy kimenjek arra a helyre, ahol történt, és megnézzem magamnak, de az a helyzet, hogy én azt hiszem, most már soha többet nem megyek Palm Springsbe, mert akárhányszor kimentem, mindig nagyon kikészültem tőle, és rohadtul szar érzés. – Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy titeket ennyire nem érdekel ez az egész – mondja Raymond. – De Raymond – mondjuk erre Dirkkel egyszerre. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy úgyse tehetünk most már semmit – fejezem be én, egyedül. – Hát, igen – vonja meg a vállát Dirk. – Mert hát mi a fenét csinálhatnánk? – Igazuk van, Raymond – mondja Graham. – Meg minden olyan zavaros. – Az az igazság, hogy úgy érzem magam, mint egy rakás szar – mondja Dirk. Raymondra pillantok, aztán megint Dirkre. 16
– Azért, mert meghalt meg minden, még nem igaz, hogy egy fasz volt – mondja Dirk, és eltolja maga elől a tányérját. – Persze hogy nem volt az – mondom én, és hirtelen kitör belőlem a nevetés. – Te vagy egy nagy fasz. – Ezzel meg most mit akarsz mondani, Tim? – kérdezi Dirk, és farkasszemet néz velem. – Főleg azok után, hogy úgy átejtett téged a Carol Banksszel. – A francba! – fakad ki Graham. – Hogyhogy átejtett a Carol Banksszel? – teszem fel a kérdést némi hallgatás után. Carol Banks meg én egész középiskolás korunkban együtt járogattunk. Carol épp egy héttel Jamie balesete előtt utazott el Camdenbe, ahova most is jár. De én már egy éve nem találkoztam vele. Azt hiszem, ezen a nyáron még a szünidőre se jött haza. – Úgy, hogy jól megdugta a hátad mögött – mondja Dirk, és szemmel láthatóan élvezi, hogy ezt elmondhatta nekem. – Ugyan már, Dirk, legfeljebb ha tízszer-tizenkétszer dugta meg – mondja Graham. – Nem kell úgy csinálni, mintha valami nagy, forró szerelem lett volna. Én tulajdonképpen egyáltalában nem voltam beleesve Carol Banksbe. Nála vesztettem el a szüzességemet, de még egy évvel azelőtt, hogy elkezdtünk együtt járni. Klassz szőke csaj volt, hajrálány meg eminens tanuló, de semmi különös. Mindig azt mondta nekem, hogy én olyan „nonsalansz” vagyok, amiről én sosem tudtam egészen pontosan, hogy mit jelent, pedig még utána is néztem mindenféle francia szótárakban, csak 17
nem találtam egyikben sem. Mindig is gyanítottam, hogy Jamie és Carol között van valami, de mivel nem voltam különösebben belezúgva (csak épp jó volt vele az ágyban, habár még ez se egészen igaz), nem nagyon izgatom magam, és egyáltalában nem rendít meg a dolog, amit rajtam kívül, úgy látszik, mindenki tudott. – És ti ezt mind tudtátok? – teszem fel nekik a kérdést. – Te mindig azt mondogattad nekem, hogy egyáltalában nem vagy beleesve Carolba – szólal meg Graham. – Azt mondjátok meg nekem, hogy ti tényleg mind tudtátok?– teszem fel újból a kérdést. – Raymond… te például tudtad? Raymond egy darabig hunyorítva néz valamit, amit pedig nem is lát, aztán bólint, szótlanul. – Na és akkor mi van, ha tudtuk? Olyan nagy eset? – mondja inkább, semmint kérdezi Graham. – Nem megyünk moziba vagy valami? – kérdezi Dirk, nagyot sóhajtva. – Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy ti le se szarjátok ezt az egészet – szólal meg Raymond váratlanul, hangosan. – Nincs kedved egy mozihoz? – fordul hozzám Graham. – Ide figyelj, te seggfej, én ott voltam! – fakad ki Dirk, és megragadja Raymond karját. – Fiúk, baromi kínos ez az egész – mondja Graham a székében fészkelődve, aztán lejjebb csúszik. – Te is befoghatnád a pofádat, Dirk. 18
– Én, én ott voltam – folytatja Dirk, ügyet sem vetve Grahamre, és ujjai nem eresztik Raymond csuklóját. – Én maradtam ott a sivatagban, én húztam ki abból a kurva kocsiból. Én néztem végig, hogyan vérzik el. Úgyhogy te csak szállj le rólam és ne baszogass, hogy én le se szarom! Világos? Szarok rá. Raymond közben már könnyezik, elhúzódik Dirktől, aztán fel is áll az asztaltól, és megindul az étterem végébe, a férfivécé felé. Már majdnem üres a vendéglő, de a maradék vendégek mind a mi asztalunk felé fordulnak. Dirk is kiesik kissé hűvösen fölényes, férfias pózából. Graham mintha meg lenne ijedve. Én kiszúrok magamnak egy fiatal párt tőlünk kétasztalnyira, és addig nézek velük farkasszemet, amíg el nem fordítják a fejüket. – Szerintem valaki menjen utána és beszéljen vele – mondom én. – És mit mondjon neki? – kérdi Dirk. – Mondd meg, baszdmeg, mit mondjon neki? – Hát csak úgy, valamit – mondom, és tanácstalanul megrántom a vállam. – Rám ne számítsatok. – Dirk összefonja karját a mellén, és mindenfelé néz, csak rám és Grahamre nem. Felállok. Dirk szólal meg: – Jamie szerint Raymond egy nagy seggfej volt. Értitek? Egyenesen utálta. És csak a mi kedvünkért barátkozott vele. Egy ütemnyi szünet után Graham szól: – Igaza van. 19
– Én azt hittem, Jamie egyből meghalt – mondom én, az asztal mellett ácsorogva. – Úgy is volt – mondja Dirk a vállát rándítva. – Na és? Mért kérded? – Az előbb azt mondtad Raymondnak, hogy izé, szóval, hogy elvérzett. – Az istenit neki, hát mi a különbség? Mármint, ami a lényeget illeti – feleli Dirk. – Aztán meg a szülei felravataloztatták Spagóban, és ott virrasztottak mellette és kész. Hagyjál már nekem békét, az istenért! – De most igazán, Dirk – mondom én –, mért mondtad az előbb Raymondnak azt, amit mondtál? – Szünet. – Tényleg úgy volt? Dirk felpillant rám. – Mert azt gondoltam, hogy akkor majd még szarabbul érzi magát. – Tényleg? – kérdem, és közben azon igyekszem, nehogy elröhögjem magam. Dirk először dühösen néz rám, aztán hagyja a fenébe. – Tim, te soha semmit nem értesz meg. Egész normálisnak nézel ki, közben meg semmi se úgy működik nálad, ahogy kellene. Kimegyek a férfivécébe. Be van reteszelve az ajtaja, és az újra meg újra meghúzott öblítő zubogása ellenére is kihallatszik Raymond zokogása. Bekopogok. – Raymond… eressz be! Abbamarad a zubogás. Hallom, ahogy szipog, aztán meg az orrát fújja. – Nincs semmi bajom – szól ki. 20
– Eresszél be! – Csavargatom az ajtó gombját. – Na, nyisd már ki! Nyílik az ajtó. Szűk, kicsi helyiség, Raymond a lehajtott fedelű vécécsészén ül, megint elfogja a sírás, az arca, a szeme vörös, könnyben ázik. Annyira meglepődöm Raymond megindultságán, hogy az ajtónak dőlök, és csak nézem, hogyan tördeli a kezét. – Nekem a barátom volt – mondja, miközben görcsösen kapkodja a levegőt, és nem néz rám egyszer sem. Én ezalatt az egyik megsárgult falicsempét nézem jó hosszan, és arra gondolok, vajon miért tett a pincér garbanzo babot a salátámba, amikor pedig direkt mondtam neki, hogy ne tegyen. Hova való lehet ez a pincér, hogy a fenébe került a Marióba? Lehet, hogy oda se nézett a salátára, úgy rakta bele, vagy esetleg nem értette, hogy mit mondtam neki? – Ő is szeretett téged… nagyon – mondom neki végül is. – A legjobb barátom volt. – Raymond úgy próbálja abbahagyni a sírást, hogy segítségül a falat veri az öklével. Lehajolok hozzá, hogy vigasztaljam. – Hát persze. – Nekem tényleg ő volt a legjobb barátom. – Folytatódik a zokogás. – Gyere, kelj már fel – mondom neki. – Majd szépen megnyugszol. Moziba megyünk. Raymond felpillant: – Azt mondod, megnyugszom? – És Jamie is tényleg nagyon szeretett téged. – Karon fogom Raymondot. – Biztosan nem akarná, hogy így viselkedjél. 21
– Igen, tényleg nagyon szeretett engem – mondja magának, vagy talán inkább kérdezi. – Igen, tényleg. – De miközben ezt mondom, akaratlanul is elmosolyodom. Raymondot köhögés rázza, aztán letép egypár lap vécépapírt, belefújja az orrát, megmossa az arcát, és azt mondja, kellene most egy kis marihuána.
Belenyalok a borba, először csak nagyon óvatosan, mert félek, ez a korty megpecsétel valamit. – Ne haragudjatok – mondja Dirk. – Nekem egyszerűen… nem megy.
Visszamegyünk az asztalhoz, ennék egy-két falatot, de közben minden kihűlt, a salátámat meg már el is vitte a pincér. Raymond rendel egy üveg jó bort, a pincér kihozza, hozzá négy poharat, és Raymond pohárköszöntőt akar mondani. Alig várja, hogy ki-ki kézbe vegye a poharát, Dirk meg úgy néz ránk, mintha elment volna az eszünk, és nem hajlandó koccintani velünk, hanem felhajtja a bort, mielőtt még Raymond elmondhatná, hogy „Ezt a poharat most terád ürítjük, haver, nagyon hiányzol”, vagy valami ilyesmit. Én felemelem a poharam, de közben nagyon hülyén érzem magam, Raymond meg engem néz, az arca fel van püffedve, úgy mosolyog, mint aki bekábítózott, és amikor beáll ez a nyugvópont – Raymond épp koccintásra emeli a poharát, Graham meg feláll, hogy elszaladjon telefonálni – egyszerre megjelenik előttem Jamie, de olyan tisztán, mintha le se repült volna a kocsi az útról azon a sivatagi éjszakán. Mintha csak itt lenne köztünk ez a seggfej, és ha megfordulnék, ott ülne az asztalnál, és ő is emelné a poharát somolyogva és a fejét ingatva, és biztosan azt mondaná, hogy „milyen hülyék vagytok”. 22
23
