CECELIA AHERN. A holnap titkai ATHENAEUM. A fordítás alapjául szolgáló mû. London, HarperCollins, Copyright Cecelia Ahern, 2009

CECELIA AHERN

A holnap titkai

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mû Cecelia Ahern: The Book of Tomorow London, HarperCollins, 2009 Copy right © Cecelia Ahern, 2009

Fordította: Kaskóf Sára

Hungarian translation © Kaskóf Sára, 2011

Minden jog fenntartva.

Tartalomjegyzék 1 Bimbók és virágok 2 Két dongó 3 A kezdet elkezdõdik 4 Elefánt a szobában 5 Gyászmunka 6 Könyvek a buszon 7 Akarok 8 A titkos kert 9 A hosszú búcsú 10 Lépcsõk a mennybe 11 Füstje, mint a lángja 12 Írás a falon 13 Kastélyból ugrálóvár 14 Egy óra 15 Ami a kamrában lappang 16 Tiszta absztrakció 17 Birtokon belül 18 R.I.P.

19 Tisztítótûz 20 A háziasszony a kamrában a csokoládéporral 21 K, mint… kenguru 22 Sötétkamra 23 Kenyérmorzsák 24 Álom a holtakról 25 Kicsi lány 26 Amit ma megtanultunk

Mariannak, aki rém csendesen jár-kel, és mégis felveri a házat

Olvasóimnak, köszönettel a belém vetett bizalmukért

1 Bimbók és virágok Állítólag ahány szor csak újra elmondják ugy anazt a történetet, mindig elvész belõle valami. Ha ez így van, ebbõl a történetbõl nem veszhetett el még semmi, mert még egy szer sem mondtam el senkinek. Ez oly an mese, amely nek a kedvéért az embernek fel kell függesztenie hitetlenkedését. Ha nem velem történt volna meg, rám is ez vonatkozna. Lesznek persze sokan, akiknek nem esik majd nehezére elhinniük, mert az õ elméjük már kiny ílt; lakatját felny itotta valami, amitõl kezdik elhinni a dolgokat. Ily ennek vagy születik az ember, vagy pici baba korában, mikor elméje még nem több aprócska bimbónál, oly an gondoskodás veszi körül, mely tõl a bimbó szépen kiny ílik, készen arra, hogy innentõl már az élet maga táplálja tovább. Hullik rá esõ, süti a nap, s az ily en bimbó foly vást csak nõ, növekszik; akinek így ny ílt ki az elméje, tiszta, befogadó tudattal járja be élete útját, s közben mindenhol fény t lát, ott is, ahol mások csak sötétséget. Az ily en emberek meglátják a zsákutca végén a kijáratot, s míg a többiek a kudarcot öklendezik fel magukból, õket a siker táplálja, és csak kérdeznek egy re, míg mások mindenre csak rábólintanak. Kicsit kevésbé fásultak, kevésbé cinikusak. Kicsit kevésbé hajlamosak bedobni a törülközõt. Van, akinek késõbb ny ílik csak fel az elméje, valamily en tragédia vagy egy diadal hatására. Mindkettõ alkalmas lehet rá, hogy felkattintsa a zárat és leemelje a fedõt a mindentudás dobozának tetejérõl, hogy aztán el tudjuk fogadni az ismeretlent, s búcsút inthessünk a mindig egy enes vonalú gy akorlatiasságnak. De vannak oly anok is, akiknek az elméje bokréta ugy an, de oly an, amit virágszárakból kötöttek, szárakból, mely ek a tanulás során bimbókat növesztenek – minden új ismeret egy -egy friss bimbócskát hajt ki a szár végén –, de ezek a bimbók soha ki nem ny ílnak. Az ily en emberek világa csupa nagy betû meg mondatvégi pont, kérdõjelnek és kipontozott részeknek számukra sehol sincs hely e… Az én szüleim pontosan ily enfajta emberek voltak. A mindentudó fajtából valók. Abból a fajtából, amely szerint „ha egy köny vben sincs leírva, és soha nem is hallottál róla senkitõl, akkor ne nevettesd ki magad vele!” Egy enes vonalak mentén gondolkodó emberek voltak, akiknek elméje egy -egy bokréta színpompás bimbóból állt, a lehetõ legtakarosabban gondozott, parfümillatú bimbók sorából, mely ek soha, soha ki nem ny íltak, és sohasem voltak elég lengék vagy finom szárúak, hogy a szellõvel táncra libbenhessenek. Kihúzott derékkal, mereven álltak, s csak szívták fel a kemény tény eket, hogy haláluk napjáig ny ílatlan bimbók maradhassanak. Nos, any ám halálának napja még odébb van. Egy elõre. Orvosi értelemben mindenképp, bár ha nem is halott, elevennek se mondanám. Oly an, mint egy élõhalott, aki jártában-keltében idõnként halkan dudorászni kezd, hogy meggy õzze

magát: még életben van. Kicsit távolabbról az ember azt hinné, minden rendben van vele. De egy kicsit közelebbrõl rögtön feltûnik, hogy ajkán a neonrózsaszín rúzs egy csöppet elkenõdött, hogy tekintete fáradt és élettelen, hogy oly an, mint azok a házak a tévésorozatokban, mely eket a stúdióban tákoltak össze – csupa homlokzat az egész, mögötte semmi. Any a így jár-kel a házban, bõ ujjú köntösét lebegtetve egy ik szobából a másikba vándorolva, mint valami ültetvény es elkény eztetett lány a az Elfújta a szél lapjain, aki csak emészti magát azon, hogy min emészti majd magát holnap meg holnapután. Bár hatty úként siklik szobáról-szobára, legbelül õrülten rúgkapál; fejét eltökélten felemelve idõrõl idõre ránk villantja kétségbeesett mosoly át, hogy igen, még itt van velünk, de ezzel senkit nem tud félrevezetni. De hát nem hibáztatom. Mert micsoda fény ûzés is, ha az ember így eltûnhet a többiek elõl, rájuk hagy va, hogy feltakarítsanak mindent utána, s megpróbálják megmenteni összetört élete még menthetõ darabjait! Igazából még semmit sem mondtam el neked. Úgy hogy eléggé össze lehetsz zavarodva. A nevem Tamara Goodwin. Goodwin. Mint jó gy õzelem. Hogy utálom az ily esfajta kifejezéseket! Mert az ember vagy gy õz, vagy nem gy õz. Oly an ez, mint a „kegy etlen végzet”, a „forró napsütés” vagy az „élettelen holttest”. Két szót teljesen fölöslegesen raknak egy más mellé, hogy megkettõzve mondják el ugy anazt, amit a második szó önmagában is tökéletesen kifejez. Van, hogy bemutatkozáskor el is hagy om a nevembõl az egy ik szótagot: Tamara Good, mondom, nem kis iróniával, hiszen jó az éppen nem vagy ok, vagy hogy Tamara Win, ami megint csak félrevezetõ, hiszen szerencsés típusnak ugy ancsak nem mondhatom magamat. Tizenhat éves vagy ok, legalábbis enny inek mondanak. Hihetetlen, hogy még csak enny i lennék, mert kétszer enny inek érzem magam. Tizennégy évesen tizennégy éves voltam. Viselkedésben tizenegy, vágy aimban tizenny olc. Az elmúlt hónapokban éveket öregedtem. Hogy lehetséges ez? Az összezárt bimbók csak a fejüket ráznák, nem, nem lehet, a kiny ílt elmék viszont azt mondanák, hogy megeshet. Akármi megeshet, mondanák. Hát akármi azért mégse eshet meg. Az például nem történhet meg, hogy apát visszahozhassam az életbe. Pedig megpróbáltam, akkor, amikor ott találtam a dolgozószobában, ahogy a padlón feküdt élettelenül – s ennél élettelenebb már nem is lehetett volna –, elkékült arccal; mellette a földön egy üres gy ógy szeres-doboz, íróasztalán whisky süveg. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ahogy ajkam a szájára tapasztottam, és fújtam, fújtam a mellkasába a levegõt, mint az õrült. Értelmetlenül. Mint ahogy annak sem volt semmi értelme, mikor any ám a koporsóra vetette magát a temetésen, és jajveszékelve karmolászta a lakkozott deszkát, miközben apát engedték le a földbe ásott gödörbe – amit mellesleg teljesen fölöslegesen zöld mûgy eppel béleltek ki, mintha ezzel bárkit megtéveszthettek volna, elhitetve velünk, hogy nem a férgektõl ny üzsgõ sárba eresztik le apa testét mindörökre. Ahogy a temetés utáni fogadáson rögtönzött „Ki Tud Többet George-ról”-féle vetélkedõ sem téveszthetett meg senkit, hiába várta mindenki ugrásra készen, hogy végre õ rukkolhasson elõ a

sztorijával. „Ha azt hiszitek, ez vicces, hát ahhoz mit szóltok, hogy mikor… ” „Egy szer, amikor George meg én… ”, „Sose felejtem el a pillanatot, amikor George azt mondta… ”. Türelmetlenül egy más szavába vágva mondták mind a magukét, s közben hol könny eikkel, hol a vörösborukkal locsolták Any a új perzsaszõny egét. Láthatólag minden tõlük telhetõt elkövettek, és apa tény leg majdnem ott is volt velünk a szobában, de igazából nem hozhatták vissza õt a sztorijaikkal. Az se használt, amikor Any a felfedezte, hogy apa pénzügy ei körülbelül oly an állapotban voltak, mint Apa egészsége. Apa csõdbe jutott; a bank már érvény esítette is a házunkra és az összes ingatlantulajdonunkra bejegy zett zálogjogát, úgy hogy Any ának nem volt mit tennie, el kellett adnia mindenünket – mindenünket –, hogy ki tudjuk fizetni a tartozásainkat. Apa ekkor sem jött vissza, hogy segítsen rajtunk. Hát ebbõl megtudtam, hogy tény leg elment. Tény leg. Mert arra jutottam, hogy ha hagy ta, hogy ezen az egészen minden segítség nélkül menjünk keresztül – hagy ta, hogy pumpáljam élettelen testébe a levegõt, hogy Any a karmolássza a koporsóját mindenki szeme láttára, és aztán végignézte, ahogy mindenünkbõl kiforgatnak –, akkor végleg elment. Jól kifundálta, hogy kimarad mindebbõl. Mert pontosan oly an rettenetes és megalázó volt ez az egész, mind amily ennek õ egészen biztosan elõre látta. Ha a szüleim elméi kiny ílt bimbók lettek volna, akkor talán… talán… elkerülhették volna ezt a szörny ûséget. De hát nem azok voltak. Az alagút végén nem látszott a fény, és ha esetleg mégis látszott, akkor a szembejövõ vonat reflektora világított. Nem voltak más lehetõségek, nem volt más módja a dolgok intézésének. Gy akorlatias emberek voltak, de itt nem volt gy akorlatias megoldás. Csak a bizalom, a remény és valamiféle hit lendíthette volna Apát túl a bajokon. De ily esmibõl nem volt benne egy szemerny i sem, és amikor megtette, amit megtett, mindanny iunkat magával rántott a sírba. Különös, hogy a halál, ez a sötét és végleges valami, hogy an képes ily en erõs fény be állítani az ember jellemét. A bûbájos történetek, amiket azokban a hetekben hallottam Apáról, hosszúak és hihetetlenül szívhez szólóak voltak. Vigaszt és jólesõ menedéket találtam ezekben a mesékben, de ami azt illeti, elég hihetetlennek találtam õket. Apába nem sok kedvesség szorult. Szerettem õt, persze, hogy szerettem, de tudom, hogy nem volt jó ember. Keveset beszéltünk egy mással, és amikor mégis, akkor is többny ire csak veszekedtünk valami miatt, vagy épp pénzt ny omott a kezembe, hogy lerázzon. Tüskés természetû ember volt, hangja könny en felcsattant, könny en haragra lobbant, a vélemény ét szerette másokra erõltetni, és általában el volt telve magától. Mindent megtett, hogy mások kínosan, leforrázva érezzék magukat mellette, és élvezte, ha bárkit megalázhatott. A vendéglõben háromszor-négy szer is visszaküldte a sültet, csak hogy kiélvezhesse a verejtékezõ pincér kínjait. Szokása volt a legdrágább bort megrendelni, csak azért, hogy a borosfiút leteremthesse, amiért dugódarab került a pohárba. Ha valahol buliztak az utcánkban, rögtön kihívta a rendõrt a csendháborítás miatt, akkor is, ha egy hangot se lehetett hallani, csak hogy véget vettessen a mulatságnak, amely re mi nem voltunk hivatalosak. Persze minderrõl egy szót se szóltam a temetésen meg utána otthon, a fogadás alatt. Igazából végig meg se szólaltam. Az üveg vörösbort, amit egy magam megittam, oda okádtam ki az asztal

mellé a földre, ahol korábban Apa feküdt holtan. Any a, mikor rám talált, adott egy jókora taslit. Mert hogy tönkretettem. Hogy mit, az nem volt világos: a szõny eget vagy apa emlékét, de akármire gondolt is Any a, számomra egy értelmû volt, hogy az egészet Apa cseszte el egy magában. Nem akarom egy edül Apára zúdítani minden gy ûlöletemet. Én magam is szörny û kis nõszemély voltam. Lány gy ereknek a lehetõ legrosszabb. Õk ketten mindent megadtak nekem, tõlem pedig egy köszönömre is ritkán futotta. Ha mégis, akkor se hiszem, hogy bármikor is igazából hálásnak éreztem volna magam. Nem is igen tudtam, mit jelent az, hogy köszönöm. Azt kéne jelentenie: értékeljük, amit kaptunk. Any a és Apa foly ton az Afrikában éhezõ gy erekekrõl prédikált, mintha azzal elérhették volna, hogy bármit is értékelni tudjak. Visszatekintve be kell látnom, hogy egy etlen módja lett volna ennek: ha nem adnak meg mindent, akkor talán értékeltem volna azt, amit megkapok. Killiney -ben, az írországi Dublin megy ében laktunk, egy modern stílusú, hatszázötven négy zetméteres, hat hálószobás házban, amihez az úszómedence és a teniszpály a mellett egy saját tengerpartszakasz is tartozott. Az én szobám a háznak a szüleimével ellentétes oldalán volt, és a szobából ny íló erkély a tengerpartra ny ílott, amit talán sohasem méltattam pillantásra. A szobához külön fürdõszoba is dukált, zuhany zóval, jacuzzival és a kád fölötti falba sülly esztett plazmatévével – pontosabban egy vízálló TileVision típusú készülékkel. A gardróbom dugig volt márkás retikülökkel, de volt számítógépem, Play Stationöm és egy baldachinos ágy am is. Mázlista egy csaj voltam. Az igazsághoz ez is hozzátartozik: mint lány gy erek én voltam a megtestesült rémálom. Neveletlen voltam, feleselõ, elvártam, hogy megkapjak mindent, és ami még rosszabb: el is hittem, hogy meg is érdemlek mindent, mert hiszen az összes ismerõsöm is mindent megkapott. Az meg se fordult a fejemben, hogy esetleg õk sem igazán érdemlik meg, amijük van. Kiagy altam, hogy an szökhetek ki este a szobámból, hogy kilopódzva találkozhassam a barátaimmal. Az ereszcsatornán lemásztam a hálószobám erkély érõl a medence tetejére, onnan meg néhány könny ed lépéssel le a földre. A privát tengerparti strandunkon volt egy szakasz, ahol a barátaimmal összejöttünk iszogatni. A lány ok többny ire Dolly Mixet ittak: egy etlen mûany ag flakonba lögy böltek össze valamenny it a szülõi bárszekrény összes üvegének tartalmából. Így ugy anis csak egy -két ujjny it kellett mindegy ik üvegbõl leönteni, ami senkinek sem tûnhetett fel. A srácok meg almabort ittak, vagy akármit, amire rá tudták tenni a kezüket. Meg a lány ok közül is annál kötöttek ki, akire rá tudták tenni a kezüket. Hát ez többny ire én voltam. Volt köztük egy Fiachrá nevû fiú, akit Zoey , a legjobb barátnõm kezérõl csaptam le, és ennek a Fiachrának az apja híres színész volt, és ezért – õszintén szólva csakis ezért – hagy tam, hogy a srác minden este egy órán keresztül ny úlkáljon be a szokny ám alá. Azt hittem, így elõbb-utóbb megismerem majd az apját. De ebbõl nem lett semmi. A szüleim fontosnak tartották, hogy világot lássak, és megtudjam, másfelé hogy élnek az emberek. Foly ton azt magy arázták, mily en szerencsés vagy ok, amiért egy ekkora házban lakom a tengerpart mellett, és hogy jobban értékeljem, mily en világba születtem, a ny arat a marbellai

villánkban tölthettem velük, a karácsony t a verbier-beli kis kastély unkban, a húsvétot pedig, amikor bevásárolni átruccantunk az Államokba, a New York-i Ritzben. Egy ny itott, rózsaszín Mini Cooper a nevemmel ráfestve várta a tizenhetedik születésnapomat, Apa egy barátja meg, akinek saját lemezstúdiója volt, készen állt, hogy meghallgassa az elõadásomat, és minden bizonny al azonnal szerzõdést kínáljon. Igaz, miután a fenekemen éreztem a teny erét, többé nemigen akaródzott kettesben maradni vele a szobában. Anny it még a hírnév sem ért volna. Any a és Apa az év minden szakában rendszeresen járt mindenféle jótékony sági estre. Any a ily enkor többet költött a ruhájára, mint amenny ibe az egész trakta kerülhetett, hogy aztán évente két alkalommal a szeszély esen összevásárolt és egy etlenegy szer sem viselt cuccokat lepasszolja a sógornõjének, Rosaleennek vidékre – arra az esetre, ha Rosaleen ellenállhatatlan vágy at érezne, hogy a tehénfejéshez Pucci strandruhát öltsön. Ma már tudom – miután kicsöppentünk abból a világból, ahol korábbi életünket éltük –, hogy nem voltunk valami rendes emberek. Azt hiszem, any ám is tudja, még ha el is rejti az áthatolhatatlan felszín mögé. Nem, nem voltunk mi gonoszak, egy szerûen csak nem voltunk rendesek. Magunktól nem adtunk a világon semmit senkinek, miközben mindent elvettünk, amit elvehettünk. Ezt azért mégse érdemeltük volna. Azelõtt sohasem gondoltam a holnapra. A jelenben éltem. Most akartam ezt, most akartam azt. Amikor apámmal utoljára találkoztam, üvöltöztem vele, és a képébe vágtam, hogy utálom, aztán jól bevágtam rá az ajtót. Soha nem léptem hátra egy kicsit, hogy szûköcske világomtól eltávolodva lássam, mit csinálok, meg miket beszélek, és hogy mindezzel menny ire megbántok másokat. Azt mondtam Apának, hogy többé látni se akarom, és aztán nem is láttam soha többé. Eszembe sem jutott, hogy mi jöhet másnap, se az, hogy ezek lehetnek az utolsó szavaim apámhoz, és hogy ez – ez – lesz az utolsó vele töltött pillanat az életemben. Van mit feldolgoznom. És van mit megbocsátanom magamnak, elég. Nem kevés idõbe fog telni. Most viszont, Apa halála miatt meg mindazon dolgok miatt, amiket el akarok mondani neked, nincs más választásom, mint hogy a holnapra gondoljak, meg azokra, akiket a holnap így vagy úgy érinteni fog. Most már, mikor reggel felébredek, örömmel tölt el a gondolat, hogy van még holnap. Elvesztettem az apukámat. Õ elvesztette a holnapokat, én meg az összes holnapot, amit még vele tölthettem volna. Mondhatjuk így is: most már úgy értékelem õket, ahogy jönnek. Most már igenis a legjobbat akarom kihozni belõlük, amit csak lehet.

2 Két dongó Amikor a hangy ák a táplálékhoz vezetõ legrövidebb útvonalat keresik, az egy ik elindul elõre egy maga. Mikor ez a magány os hangy a megtalálja a hely es útvonalat, vegy i ny omokat hagy

maga után a többiek számára. Ha az ember rátapos a vonuló hangy ák sorára, vagy gy ilkos ösztöneit féken tartva más módon zavarja meg a menetet, azzal teljesen megbolondítja az apró rovarokat. A hátramaradtak eszeveszett futkosásba kezdenek, s kétségbeesetten próbálnak visszatalálni a hely es útra. Szívesen elnézem õket, ahogy elõször teljesen összezavarodva szaladgálnak mindenfelé, s foly ton egy másba ütközve próbálnak rátalálni a célhoz vezetõ ösvény re, hogy aztán soraikat rendezve végül áthaladjanak a menetet megszakító akadály on, és úgy foly tassák útjukat, mintha mi sem történt volna. A hangy ák kétségbeesése Any ára meg saját magamra emlékeztet. Valaki megzavarta a menetünket, elszakította tõlünk a vezetõnket, utunkat széttaposta, és a teljes zûrzavarba taszította az életünket. Azt hiszem – azt remélem –, hogy idõvel mi is visszatalálunk a hely es útra. Egy etlenegy hangy a elég, hogy vezesse a többit. Elnézve, ahogy Any a magába roskadva várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok, nekem magamnak kell elindulnom elõre. Tegnap egy kék hasú dongót nézegettem. Azon erõlködött, hogy végre kiszabaduljon a szobából, és ahogy az ablaknak röpült, újra meg újra nagy okat koppant a feje az üvegen. Idõvel felhagy ott vele, hogy mint valami rakéta lõje ki magát az üveg felé, és kiválasztotta az egy ik ablakkockát, majd annak az üvege elõtt zümmögött kétségbeesetten, mint akin pánikroham vett erõt. Nézni is rossz volt, fõleg azért, mert ha csak egy kicsit is följebb emelkedett volna a leeresztett ablaktábla teteje felé, könny edén kiszabadulhatott volna. De egy re csak ugy anazt csinálta újra meg újra. El tudtam képzelni a frusztrációt, amit a fák, a virágok és a ny ílt ég láttán a bezárt jószág érezhetett. Próbáltam segíteni neki egy szer-kétszer azzal, hogy a ny ílás felé terelgetem, de ily enkor csak elröppent elõlem a szoba belseje felé. Végül visszajött az ablakhoz, és szinte hallottam, ahogy így okoskodik: „Ha egy szer itt jöttem be, akkor… ” Vajon ahogy innen a fotelbõl nézem a dongót, az oly asmi lehet, ahogy Isten láthatja a dolgokat? – már ha van Isten. Ültében hátradõlve szemléli az összképet, úgy, ahogy én is jól láttam: ha az a dongó feljebb repülne az ablak teteje felé, már szabad is lenne. Mert igazából nem esett csapdába, egy szerûen csak nem jófelé kereste a kiutat. Vajon Isten látja-e a kiutat, amin át Any a és én megmenekülhetnénk? Mert ha én látom a ny itott ablakot a dongó elõtt, akkor Isten is látja a holnapokat Any a meg énelõttem. Ez a gondolat megny ugtató. Mármint hogy megny ugtató volt, egészen addig, míg ki nem mentem a szobából, és néhány óra múlva visszatérve meg nem pillantottam egy döglött dongót az ablakpárkány on. Lehet, hogy nem az én dongóm volt, és mégis… Aztán, csak hogy lásd, hogy forog az eszem mostanság, rögtön sírva is fakadtam… Aztán megharagudtam Istenre, mert a gondolataimban a dongó sorsa egy et jelentett azzal, hogy Any a meg én talán sohasem találjuk meg a kivezetõ utat ebbõl a zûrzavarból. Mert mi haszna, ha az ember anny ira hátra tud lépni, hogy mindent lásson, de közben semmit sem tehet, amivel segítene. Aztán rájöttem, hogy ebben a hely zetben én voltam az isten. Próbáltam segíteni annak a dongónak, de nem engedte. Valósággal megsajnáltam Istent, mert megértettem, hogy mily en frusztrált lehet. Néha, amikor az ember segítene, egy szerûen ellökik a kezét. Mert az emberek elõször mindig magukon akarnak segíteni.

Azelõtt sose gondolkodtam ily esmin – Istenen, dongókon, hangy ákon. Inkább lássanak holtan, semmint hogy ott ülök a fotelben, kezemben köny vvel, és egy ny omorult döglegy et bámulok, ahogy egy szombat délután az ablak üvegéhez csapkodja magát. Talán Apának is ily esmi járhatott a fejében azokban az utolsó percekben: inkább találjanak meg holtan itt a dolgozószobámban, mint hogy végigszenvedjem a megaláztatást, amikor mindenemtõl megfosztanak. Azelõtt a barátnõimmel töltöttem a szombatot a Topshopban, ahol az égvilágon mindent magunkra próbáltunk, és idegesen nevetgéltünk, miközben Zoey a bugy ijába tömködött anny i kiegészítõ cuccot, amenny i csak belefért, mielõtt kijöttünk a boltból. Ha nem a Topshopban szórakoztunk, akkor a Starbucks kávézóban ücsörögtünk naphosszat, miközben szürcsöltük az óriás gy ömbéres caffè lattét és majszoltuk hozzá a banános-mézes muffint. Biztos vagy ok benne, hogy a többiek most is ezt csinálják. Mióta itt vagy ok, nem kaptam semmi hírt felõlük, kivéve egy sms-t Laurától, mielõtt kikapcsolták a mobilomat. Ebben mindenbe beavatott, kezdve a legújabb plety kával, hogy Zoey meg Fiachrá megint összejöttek, és csinálták is azt a dolgot, a Zoey -éknál, mikor a szülei elmentek Monte Carlóba a hétvégére. Zoey apukája szerencsejáték-függõségben szenved, amit Zoey meg mi, többiek imádtunk, mert így amikor ott maradtunk éjszakára náluk, Zoey szülei sokkal késõbb jöttek haza, mint mindenki máséi. Mindenesetre Zoey állítólag azt mondta, hogy a szexelés Fiachrával még fájdalmasabb volt, mint mikor az a leszbita a suttoni hokicsapatból a lába közé csapott az ütõjével, ami pedig épp elég durva volt, nekem elhiheted – mert láttam –, úgy hogy Zoey kétszer is meggondolja, mielõtt megint kipróbálja a dolgot. Közben meg Laura beavatott a titokba, hogy a hétvégén randizni fog Fiachrával, és azt csinálják. Reméli, hogy engem nem zavar, és hogy nem mondom el Zoey -nak. Mintha bárkinek elmondhatnék bármit, ha akarnám is, innen, ahol vagy ok. Ahol vagy ok. Errõl még nem is beszéltem, ugy e? Azt viszont már említettem, hogy van Any ának ez a sógornõje, a Rosaleen. Õ az, akinek Any a a gardróbból kiselejtezett, ötletszerûen összevásárolt cuccait küldözgette el ezekben a fekete zsákokban, úgy, hogy még mindig rajtuk volt a cetli. Rosaleen any a báty jának, Arthur bácsinak a felesége. Egy kapusházban laknak ezen a Meath nevû hely en a semmi kellõs közepén, ahol szinte semerre nem lakik más, egy lélek sem. Alig egy párszor látogattuk meg õket egész életemben, és oly ankor is halálra untam náluk magam. Egy és negy ed órába telt, mire leértünk hozzájuk, és a hosszú nekifutástól csak még nagy obb volt a csalódás, mikor megérkeztünk. Sárdagasztó bugrisok – csak így gondoltam rájuk. Megy ünk Ájtatos Mamóékhoz, mondogattam. Azt hiszem, ez volt az egy etlen vicces bemondásom, amivel sikerült megnevettetnem Apát. Õ sohase jött velünk, mikor Rosaleenhez és Arthurhoz mentünk vendégségbe. Nem hinném, hogy bármin is összevesztek volna, vagy ily esmi, egy szerûen túl nagy volt köztük a távolság – mint a pingvinek meg a jegesmedvék között –, hogy akármenny i idõt is egy más társaságában töltsenek. Cuki kis házban laknak, ami tán negy edakkora, mint a miénk, de ez nem is baj, mert úgy, ahogy van, a Jancsi és Juliska meséjének mézeskalács házikóját juttatja az eszembe. A fala terméskõ, és az ablakkeret meg az eresz olajzöldre van festve. Három hálószoba van fönn, az emeleten, odalent

meg a kony ha és a nappali. Any a szobájához külön fürdõszoba tartozik, de én Rosaleennel meg Arthurral kell, hogy osztozzak a másikon odafent. Miután mindig volt saját fürdõszobám, ezt elég gusztustalannak érzem, különösképp, ha oly ankor kell kimennem, amikor Arthur végzett a… hm… újságolvasással. Rosaleen tisztaságmániás, és a rendcsinálás megszállottja; képtelen egy pillanatra is leülni. Állandóan rakosgat valamit vagy a port törölgeti, illatosítót permetez szét a levegõbe, és közben Istenrõl beszél meg az Õ akaratáról. Egy szer meg is jegy eztem neki, hogy remélem, Isten akaratától többet várhatok, mint amit apám végakaratával ránk hagy ott. Rosaleen döbbenten meredt rám, majd gy orsan máshol keresett magának leporolnivalót. Rosaleen szellemének mély ségei egy stampedliéval vetekednek. Kizárólag totálisan érdektelen és szükségtelen dolgokról képes beszélni. Az idõjárásról. Valami szerencsétlen flótás ny avaly ájáról a világ túlsó felén. A barátnõjérõl, aki a harmadik szomszédban a karját törte, vagy arról, amely ik apjának csak két hónapot adnak az orvosok, vagy valamely iknek a lány áról, aki valami ny omorulthoz ment feleségül, és most ottmaradt egy edül a második gy erekkel. Csak a bú meg a baj, amit valami kenetteljes fohász követ, hogy „Isten segítse meg szegény eket!”, vagy hogy „A jó Isten irgalmasságos!”, esetleg hogy „Az Úr kegy elmezzen nekik!” Nem mintha én bármi fontos dologról beszélnék vele, de ha mégis valami lény eges dolog részleteit akarnám megtárgy alni vele, például azt, hogy mi módon lehetne a gondjaink gy ökeréhez férni, Rosaleen teljesen képtelen bármi értelmeset mondani. Csak magáról a bajról képes beszélni, de hogy mi lehet a történtek oka, az teljesen hidegen hagy ja, csakúgy, mint a probléma lehetséges megoldásai. Belém fojtja a szót valamely ik istenes sóhajával, amitõl én úgy érzem, hogy már megint rosszat szóltam, mert hogy ily en fiatalon nem is lehet fogalmam a valóságról. Pedig szerintem ez éppen fordítva van. Szerintem kizárólag azért hozza a szóba a dolgokat, hogy ne kelljen úgy éreznie: meghátrál a gondok elõl, de ezzel aztán el is intézte a dolgot, úgy hogy többet ne is essék róla szó. Nem hiszem, hogy Arthur a fülem hallatára négy -öt szónál többet kiejtett volna, mióta élek. Mintha mindig Any a beszélt volna mindkettõjük nevében – nem mintha Arthur bármiben is egy etértett volna azzal, amit Any a elmondott. Mostanában Arthur többet beszél Any ánál. Arthur egy külön ny elvet alakított ki magának, aminek a kódját lassan, de biztosan sikerült szerintem megfejtenem. Horkantásokkal, fejének mozgatásával és harákolással beszél; az utóbbi amoly an slejmosan szörcsögõs belégzésbõl áll, amit akkor ad elõ, ha nem ért egy et valamivel. Egy rövid „áhh!” meg fejének hátravetése viszont azt jelzi: nincs kifogása a dolgok ellen. Jó példa minderre, ahogy egy tipikus reggeli lezajlik. Arthur meg én ott ülünk a kony haasztalnál, Rosaleen meg szokás szerint ott sürög-forog köröttünk pirítóssal megpúpozott tány érjaival, házi fõzésû lekváros, mézes és narancsdzsemes tálkáival. A rádió – szokás szerint – oly an hangerõvel bömböl, hogy a hálószobámból is tisztán hallom a bemondó minden szavát, ahogy az a ny omorult kis emberke monoton hangon sorolja a sok szörny ûséget, ami a nagy világban történik mindenfelé. Ekkor jön oda Rosaleen az asztalhoz, kezében a teáskannával. – Teát, Arthur?

Arthur hátraveti a fejét, mint a ló, ha a sörény ébõl ki akar rázni egy legy et. Igen, Arthur kér teát. Közben a férfihang a rádióban bejelenti, hogy megint bezártak egy gy árat Írországban, és újabb száz ember maradt állás nélkül. Arthur beszívja a levegõt, meg valamit az orrából, hogy aztán leküldje a torkán. Nem tetszik neki a hír. Rosaleen megint megjelenik az asztalnál, kezében újabb tál pirítós. – Hát nem szörny ûséges, hogy a Jóisten irgalmazzon a családjaiknak! És a kicsiny eknek, akiknek az apukája elvesztette az állását! – Meg azoknak is, akiknek az any juk maradt munka nélkül, ugy e? – jegy zem meg, miközben kiveszek egy pirítóst. Rosaleen nézi, ahogy beleharapok a pirítósba, és zöld szeme egy re nagy obbra tágul, miközben rágcsálom a megpirított keny eret. Foly ton csak bámul, miközben eszem, amitõl én hideglelést kapok. Mintha õ lenne a boszorkány a Jancsi és Juliskából, s azt lesné, elég kövér vagy ok-e már, hogy hátrakötött kézzel, almával a számban belökjön a gázsütõbe. Nem is bánnám azt az almát! Az lenne kalóriában a legszegény ebb étel, ami itt lecsúszott a torkomon. Leny elem, ami a számban van, és a tány éromra teszem, ami megmaradt a pirítósból. Rosaleen csalódottan áll odébb. A hírekben most arról beszélnek, hogy már megint emelni akarja a kormány az adókat. Arthur újabb adag slejmet szív fel. Még egy -két rossz hír a rádióból, és nem marad hely a gy omrában attól a rengeteg orrváladéktól. Még csak negy venegy néhány éves lehet, de öregebbnek látszik a koránál, és úgy is viselkedik. Válltól fölfelé engem óriás garnélarákra emlékeztet, ahogy örökké valami fölé görny ed, legy en az az étele vagy a munkadarab, amin dolgozik. Rosaleen egy akkora tál ír parasztreggelivel ér vissza, amivel mind a száz állás nélkül maradt munkás összes gy erekét jól lehetne lakatni. Arthur ismét hátraveti a fejét. Tetszik neki a dolog. Rosaleen mellém lép, és kitölti a teámat. Mit nem adnék egy gy ömbéres lattéért, gondolom, miközben egy kis tejet öntök a teámba és megadóan belekorty olok. Rosaleen mereszti rám a szemét, miközben ny elem a teát. Nem tudom, pontosan hány éves lehet Rosaleen, de azt hiszem, úgy harmincöt–negy venöt között lehet, és ha ugy an van ennek bármi értelme, azt mondanám, akárhány éves is valójában, biztos, hogy egy tízessel többnek látszik. Virágmintás, végig begombolt otthonkájában, ami alatt kombinét visel, úgy néz ki, mint aki az 1940-es évekbõl ragadt itt valahogy . Any a sohasem hordott kombinét; még alsónemût is alig. Rövidre vágott, álláig érõ haját mindig leengedve viseli, úgy, hogy a pengeéles választék mentén kilátszanak az egérbarnára festett hajszálak szürkülõ tövei. Ezt a hajat foly ton rózsaszínben játszó egérfülei mögé simítgatja. Fülbevalót sohasem visel. Ahogy nem is sminkeli magát. Az a fajta asszony, akirõl Zoey barátnõm azt mondaná, úgy néz ki, mint akinek

életében nem volt egy etlen orgazmusa, nekem meg errõl az jut eszembe, hogy vajon Zoey -nak volt-e orgazmusa, mikor Fiachrával ügy ködött. Ekkor bevillan a kép, ahogy az a hokiütõ lecsap, és belegondolva, mily en sérülést okozhatott az ütés, azonnal kétely eim támadnak Zoey orgazmusát illetõen. A házzal szemben, az út másik oldalán egy egy szintes házikó áll. Fogalmam sincs, ki lakhat benne, de Rosaleen kezében elemózsiás csomagokkal egész nap oda-vissza szaladgál a két ház között. Innen az úton kétmérföldny ire van egy postahivatal, amit valami magánházból mûködtetnek, szemben a postával pedig ott áll a legeslegkisebb iskola, amit valaha láttam, és ami – ellentétben az én régi iskolámmal – ily enkor ny áron teljesen kihalt. Megkérdeztem, nem tanítanak-e ny áron jógát vagy ily esmit abban az iskolában, mire Rosaleen azt felelte, majd õ megtanít, hogy készül a finom joghurt. Oly an boldog volt ettõl, hogy nem volt szívem kijavítani. Az elsõ héten láttam, ahogy epres joghurtot készít. A második héten még mindig epres joghurtot ettem. A kapusház, ahol most Arthur meg Rosaleen lakik, egy kor a Kilsaney -kastély oldalsó bejáratát õrizte, valamikor az 1700-as években. A kastély fõbejárata egy ma már használaton kívüli, elég ijesztõ gótikus bejárat, amirõl mindig az jut eszembe, ha arra járunk, hogy a kapuívrõl levágott fejek lóghattak annak idején. Az õrtorny okkal épült kastély t erõdítmény nek szánták a normann hódoltság idején – mikor a normannok és az angolok kiterjesztették hatalmukat Kelet-Írországban, miután Richard de Clare lerohanta a szigetet – valamikor 1100 és 1200 között, ami, ha jobban belegondol az ember, egy kicsit pontatlan meghatározás. Hát ez a különbség, ha én, vagy az én majdani, félig ember, félig robot ük-ük-ükunokáim építünk valamit. Szóval ezt az egészet valami normann hadúr építette, és ezért jutnak eszembe azok a levágott fejek, mert hát azok a normannok foly ton ily esmiket csinálták, nem igaz? A körny éket Meath megy ének hívják. Azelõtt Kelet-Meath volt és – ki hitte volna – Ny ugatMeathszel egy ütt Írország ötödik tartomány át alkotta, ami Írország Nagy Király ainak területeihez tartozott. Tara dombja, a Nagy Király ok egy kori székhely e itt van néhány kilométerre. Mostanában állandóan benne van a hírekben, mert a közelében autópály át építenek. Néhány hónappal ezelõtt osztály vitát kellett tartanunk a témáról. Én az útépítést támogatók közé álltam, mert szerintem a régi király ok is szerettek volna egy ily en utat, amin sokkal könny ebben beértek volna a munkahely ükre, mert nem kellett volna végigcaplatniuk mindenféle tehénszaros legelõkön. Mily en mocskos lehetett a szandáljuk! Azt is elmondtam, hogy a turistáknak is sokkal jobb lenne, mert kocsival egészen a dombig eljutnának, vagy a ny itott tetejû turistabuszból kattogtathatnák a fény képezõgépeiket, miközben százhússzal döngetnek a pály án. Persze csak hüly íteni akartam a népet, de az óraadó tanárnõt teljesen kiborítottam, mert õ épp annak a bizottságnak volt a tagja, amely ik az autópály a a megépítését akarta megakadály ozni. Oly an könny û ezeket a hely ettes tanárnõket kiborítani! Különösen azokat, akik azt hiszik, hogy na, õk majd most mily en jót tesznek a tanulókkal. Mondtam már, hogy komisz kis csajszi voltam. A normann ámokfutó után lakott itt még mindenféle lord meg lady a kastély ban. Egy csomó istállót meg melléképületet építtettek a birtokon. A vár egy ik kekeckedõ ura még a katolikus hitre is áttért, miután elvett egy katolikus nõt, ami után még egy katolikus kápolnát is épített, amoly an

családi meglepetésnek. Any ával mi medencét kaptunk családi meglepetésnek, méghozzá kettõt is: egy et õ, egy et én. Az uradalom körül az „éhínség fala” áll, amit azért építtettek, hogy munkalehetõséget adjanak a nagy burgony avész idején éhezõ családoknak. Ez a fal ott húzódik végig Arthur és Rosaleen kertje és háza mellett, engem meg mindig kitör tõle a frász, hacsak ránézek. Ha Rosaleen egy szer is vacsoravendég lett volna nálunk, biztos rögtön elkezd egy ily en falat építeni, mert mifelénk senki nem eszik szénhidrátos kaját. Legalábbis régen nem ettünk, mert most anny i szénhidrátot tömnek itt belém, amivel az összes mostanában bezárt gy árat üzemben lehetne tartani. A Kilsaney család leszármazottai itt laktak a kastély ban egész az 1920-as évekig, amikor a nacionalista gy újtogatókat nem értesíthették róla, hogy az uradalom lakói is katolikusok, úgy hogy ki is füstölték õket. Ezután a Kilsaney -k már csak a kastély egy kisebb részében voltak kény telenek meghúzódni, mert nem volt pénzük, hogy felújítsák és kifûtsék az egészet, aztán a kilencvenes években végleg ki is költöztek. Nem tudom, most ki a tulajdonos, de tény, hogy elég lepusztult az egész: nincs tetõ, a falak omladoznak, nincs lépcsõ, szóval ily esmi. Odabenn tele van mindenféle cuccokkal meg mindenféle apró élõlénny el. Mindezt akkor tudtam meg, amikor iskolai projektmunkát kellett csinálnom. Any a azt mondta, hogy ott tölthetnék egy hetet Rosaleennél és Arthurnál, hogy hely ben végezzek kutatómunkát. Sohasem láttam vagy hallottam Any át és Apát oly an csúny án összeveszni, mint pont ezen a napon, és amikor Any a kirukkolt vele, hogy oda kéne mennem, Apa még jobban begurult. Oly an rémes volt a hangulat, hogy kifejezetten örültem, hogy otthagy hatom õket. Plusz még az is ott volt, hogy Apa tök kibukott, amiért Any a el akart küldeni hazulról, én meg, aki gy ermeki kötelességemnek tekintettem, hogy pokollá tegy em Apa életét, készséggel teljesítettem Any a kívánságát. De ahogy leértem ide, már semmi kedvem sem volt hozzá, hogy körbeszimatoljak mindent, csak hogy megtudjak valamit a hely történetérõl. Kibírtam valahogy Rosaleen és Arthur társaságában ebédig, ami után bevettem magam a vécébe, és felhívtam a filippínó gy erekcsõszünket, Mae-t – akit azóta haza kellett küldenünk –, hogy rögtön jöjjön értem kocsival. Rosaleennek azt mondtam, hogy fáj a hasam, és igy ekeztem nem elnevetni magam, amikor megkérdezte, hogy csak nem az almás pite feküdte-e meg a gy omromat. Végül leny últam egy esszét a netrõl. Az igazgatónõ behívatott az irodájába, és megbuktatott plágium miatt, ami kész röhej, mert a Zoey, aki meg a Malahide kastély ról csinált projektet, mindent az internetrõl lopkodott össze, csak épp megváltoztatott néhány szót meg egy pár dátumot, méghozzá úgy, hogy direkt hibákat tett bele, csak hogy ne látsszon, hogy az egészet lekoppintotta, és mégis magasabb pontszámot kapott rá, mint én. Hol itt az igazság? A kastély t egy négy száz hektár területû birtok veszi körül. Arthur a terület gondnoka, és mivel négy száz hektár rendben tartásáért felelõs, kora reggel már kint van a területen, a nap végén meg percre pontosan fél hatkor van itthon, de oly an koszosan, mintha szénbány ában dolgozott volna. Sohasem panaszkodik, nem morgolódik az idõjárásra, szó nélkül felkel, megreggelizik a fülsiketítõen harsogó rádió mellett, aztán elmegy dolgozni. Rosaleen becsomagol neki egy termoszban teát meg anny i szendvicset, amenny ivel elvan estig, úgy hogy nem is igen jön haza napközben, kivéve, ha valamit a garázsban felejtett, vagy ha ki kell mennie vécére. Egy szerû

lélek, csakhogy ezt én nem hiszem el. Keveset beszélni nem is oly an kevés, mert amikor az ember épp nem beszél, akkor gondolkodik, márpedig Arthur sokat gondolkodik. Any a és Apa foly ton beszéltek. A dumagépek nem sokat gondolkodnak; a szóözön elmossa a lehetõséget, hogy a tudatalatti feltegy e a kérdést: Ezt most miért mondtad? Mit gondolsz igazából? Otthon amíg csak lehetett, ágy ban maradtam a tanítási napokon is, hétvégén meg Mae-nek kellett kirángatnia az ágy ból, hogy végre sivalkodva-rúgkapálva felkeljek valahogy. Itt viszont reggelente jó korán felkelek. A házat mindenhol óriási fák veszik körül, és ezekben csak úgy ny üzsög a rengeteg madár. Ezek akkora lármát csapnak, hogy magamtól felébredek, és még csak nem is vagy ok fáradt. Hétre mindennap talpon vagy ok, ami az én esetemben valóságos csoda. Mae büszke lenne rám. Az esték is hosszúak errefelé, és nem kis kihívás egész nap elfoglalnom magam. Rengeteg idõt kell rengeteg semmittevéssel kitölteni. Apa májusban döntött úgy, hogy elege van mindenbõl, pont az én kisérettségim elõtt, ami igazán nem volt szép tõle, különösen, hogy egész addig azt hittem, nekem lenne jó okom rá, hogy elintézzem magam. Azért csak levizsgáztam. Valószínûleg szépen megbuktam, de most nem igazán tud érdekelni, és szerintem másokat se nagy on. Majd szeptemberben megtudom, mi lett. Az egész osztály ott volt Apa temetésén, ami persze tök jó lehetett nekik, mert aznap nem kellett suliba menni. Ahhoz képest, hogy mi mindenen mentünk keresztül, szinte el sem tudom hinni, hogy az járt a fejemben, jaj de gáz lenne, ha elbõgném magam mindenki elõtt. Pedig elbõgtem magam, amitõl aztán beindult a Zoey meg a Laura is. Van az osztály ban egy Fiona nevû lány, akivel senki nem áll szóba, na, ez a Fiona odajön, és teljes erõbõl átölel, aztán meg a kezembe ny om egy családi névjegy kárty át, rajta a kézzel írott szöveg, hogy menny ire egy ütt éreznek velem. Fiona a mobilszámát is megadta, meg kölcsönadta a kedvenc köny vét, és közölte, õ mindig ott lesz, ha szükségét érzem, hogy beszéljek valakivel. Akkor ez elég bénának tûnt, hogy épp Apa temetésén akar bevágódni nálam, de amikor késõbb belegondoltam – ami mostanában gy akran megesik velem –, rájöttem, hogy aznap ennél rendesebb nem volt velem senki. Már az elsõ héten, hogy ideköltöztünk Meathbe, elkezdtem olvasni azt a köny vet. Ily en szellemtörténet volt egy lány ról, aki láthatatlan volt mindenki elõtt, még a családtagjai meg a barátai számára is, akik azért tudtak a létezésérõl. Egy szerûen így született, láthatatlannak. Nem akarom lelõni a poént, kivéve, hogy a csajszi végül is összebarátkozik valakivel, aki látja õt. Tetszett az ötlet, és megfordult a fejemben, hogy talán Fiona akar így elmondani nekem valamit, de aztán amikor ott aludtam Zoey -éknál, és elmondtam neki meg Laurának, õk meg közölték, hogy ez a leggázabb dolog, amit valaha hallottak, és hogy ez a nõ még jobban el van varázsolva, mint gondolták. Az igazság az, hogy én meg ezt a két csajt értem egy re kevésbé. Az elsõ két, itt töltött hetünk alatt volt, hogy Arthur kocsival bevitt Dublinba, hogy Zoey -ék házában tölthessek egy éjszakát. Bár több mint egy óráig tartott az út, végig szinte egy szót se szóltunk egy máshoz. Arthur csak anny it kérdezett, hogy „Rádió?”, és amikor rábólintottam, bekapcsolta, de egy oly an adóra, ahol egy perc zene nélkül csak beszéltek, beszéltek az ország ezer bajáról, amit Arthur foly tonos harákolása kísért végig az egész úton. De még ez is jobb volt a csöndnél. Miután Zoey -val meg Laurával töltöttem az éjszakát – és foly amatosan Arthurt cikiztem –, megjött az

önbizalmam. Visszataláltam a régi önmagamhoz. Mindhárman egy etértettünk benne, hogy teljes joggal hívom Arthurt és Rosaleent az Ájtatos Mamóéknak, és hogy nem szabad hagy ni, hogy belerángassanak az elvarázsolt életükbe. Ez azt is jelentette, hogy ezentúl igenis azt hallgatom a kocsiban, amihez épp kedvem szotty an. Másnap viszont, amikor értem jött a merõ sár Land Roverével, amin persze Zoey és Laura nem állta meg, hogy feltûnõen ne vihogjon egy et, egész rosszul éreztem magam Arthur miatt. Kifejezetten rosszul. Attól, hogy egy oly an házba kell hazamennem, ami nem az eny ém, egy oly an kocsival, ami nem az eny ém, hogy aztán egy oly an szobában aludjak, ami nem az eny ém, meg egy oly an any ával próbáljak beszélgetni, aki mintha szintén nem lenne az eny ém, még fontosabbnak éreztem, hogy belekapaszkodjak abba, ami valahogy mégis ismerõs nekem. Abba, ami valaha én voltam. Nem biztos, hogy pont ebbe kéne kapaszkodnom, de a semminél ez is több. A kocsiban aztán kivágtam a cirkuszt, és közöltem Arthurral, hogy most már valami mást akarok hallgatni. Át is kapcsolt a kedvenc adómra, de csak egy etlen szám erejéig, mert totál kiborította a Pusy cat Dollsnak a szövege, és amikor arról kezdtek dalolni, hogy, jaj, de kicsi rajtam a cici, azonnal visszakapcsolt arra a szövegelõs állomásra. Nagy duzzogva bámultam kifelé az ablakon, és felváltva utáltam hol õt, hol magamat. Fél órán át hallgattuk aztán, ahogy egy betelefonáló nõ arról siránkozik a mûsorvezetõ pasinak, hogy a férje elvesztette a munkáját a számítástechnikai gy árban, és most nem talál másik állást, és akkor most mi lesz a négy gy erekkel. A hajam az arcomba lógott, úgy hogy remény kedhettem, hogy Arthur nem látja, hogy bõgök. Mostanában teljesen mellre tudom szívni az ily en szomorú dolgokat. Pedig korábban is hallottam ily esmit eleget, de valahogy hidegen hagy ott az egész. Mert velem nem történhet meg. Nem tudom, meddig maradunk itt. Erre a kérdésre senki se hajlandó válaszolni nekem. Arthur egy szerûen nem szólal meg, Any a senkivel sem kommunikál, Rosaleen pedig még felfogni is képtelen egy ily en horderejû problémát. Nem úgy alakul az életem, ahogy elképzeltem magamnak. Tizenhat éves vagy ok, és mostanra már le kellett volna feküdnöm Fiachrával, ott kéne ny aralnom a villánkban Marbellában, ahol mindennap úszkálnom kéne, meg a kerti sütõnél készült barbecue-kajákat kéne vacsoráznom, esténként az Angels & Demons klubban kéne buliznom, és keresgélni a kettes számú hely es pasit, akivel ágy ba bújhatnék. Mert haljak meg inkább, mint hogy az legy en a férjem, akivel elõször lefekszem. De ezek hely ett a dolgok hely ett itt vagy ok összezárva három eszelõssel ebben az isten háta mögötti kapusházban, ahol a legközelebbi akármi egy földszintes kaly iba, aminek a lakóját sohase láttam, egy postahivatal, amit gy akorlatilag egy családi ház nappalijában mûködtetnek, egy üres iskola meg egy romos kastély . Semmi, de semmi nincs, amit kezdhetnék az életemmel. Legalábbis azt hittem, hogy nincs. De kezdjük a történetet ott, hogy megérkeztem ebbe a házba.

3

A kezdet elkezdõdik Any a legjobb barátnõje, Barbara vitt le kettõnket új életünk színhely ére, Meathbe. Any a az egész úton egy szót se szólt. Egy árva szót se. Még akkor se, ha kérdeztek tõle valamit. Ez azért elég durva. Én anny ira kiborultam tõle, hogy egy szer csak rákiáltottam a kocsiban; ez még akkor történt, amikor még próbálkoztam vele, hogy kicsikarjak belõle valami reakciót. Mindez amiatt történt, hogy Barbara eltévedt. A BMW X5-ösében a navigációs rendszer egy szerûen nem ismerte fel a megadott címet, így a felé a legközelebbi kisváros felé vettük az irány t, amit a GPS még kezelni tudott. Azután, hogy elértük ezt a Ratoath nevû hely et, Barbarának a SUV-ba szerelt küty ük hely ett már a saját agy ára kellett volna hagy atkoznia. Márpedig, mint az jól látható, Barbara nem az az agy alós típus. Tíz percet se mentünk a körny ezõ mellékutakon, ahol útjelzõ egy szál se, és ház is kevés, és én már láttam, hogy Barbara kezd idegessé válni. Oly an utakon haladtunk, amik a GPS szerint nem is léteztek. Ezt intõ jelnek kellett volna tekintenem. Barbara, aki ahhoz volt szokva, hogy valahová menjen, nem pedig összevissza autózzon mindenféle láthatatlan utakon, egy re többet hibázott: hol vakon hajtott át a keresztezõdéseken, hol a szembejövõ sávra sodródva tett ki halálos veszély nek mindanny iunkat. Mivel az évek során magam is alig néhány szor jártam errefelé, nem sokat tudtam neki segíteni, de az elképzelés mégis az volt, hogy én majd az út bal oldalán lesem a kapusházakat, Barbara meg a jobb oldalon. Egy ponton felcsattant, hogy figy eljek már oda, pedig jól láttam, hogy kapusháznak se híre, se hamva legalább egy mérföldny ire, így sok értelmét nem láttam, hogy nagy on koncentráljak. Ezzel õ is így volt. Amikor felcsattant, az kábé azt jelentette, hogy „cseszhetjük!”, miután már csupa oly an „elcseszett úton megy ünk, ami nem is létezik”, úgy hogy fel nem foghatta, miért nincs „sehol egy elcseszett ház egy elcseszett kapu nélkül”. Nem kis dolog volt azt hallani Barbara szájából, hogy „elcseszett”, amikor a legdurvább kifejezés, amivel elégedetlenségének máskor hangot adott, anny i volt, hogy „a fity fenébe!” Any a igazán segíthetett volna nekünk, de csak ült ott az any ósülésen és mosoly ogva bámult ki az ablakon. Hát ezen én úgy próbáltam segíteni, hogy elõrehajoltam és – na jó, ez nem volt se túl szép, se igazán ésszerû, de azért én csak megtettem – a fülébe visítottam egy et, méghozzá ahogy a torkomon kifért. Any a ijedtében majd leugrott az ülésrõl, a fülére tapasztotta a kezét, majd mikor az elsõ sokkhatás elült, nekem esett, és két kézzel csépelte és csépelte a fejem, mintha egy kaptárny i méhet akarna elhessegetni. És fájt is rendesen. Húzta a hajam, karmolászta az arcom és csapkodott, én meg képtelen voltam kimenekülni a körmei közül. Barbara teljesen paff volt, úgy hogy lefékezte a kocsit az út mellett, és úgy kellett lefeszegetnie rólam Any a kezét. Ezután kiszállt a kocsiból, és sírva kezdett fel-alá járkálni mellette. Én is sírtam, a fejem meg csak úgy lüktetett mindenfelé, ahol Any a tépkedett és karmolászott. Mifelénk divat a szénabogly a-frizura, de Any a még ezt is tönkretette; sikerült elérnie, hogy úgy nézzek ki, mint aki a sárgaházból szökött meg. Any át otthagy tuk a kocsiban, ahol merev derékkal, dühödten meredt maga elé. – Gy ere ide, kicsikém! – mondta Barbara könny ek között, két karját felém ny újtva. Nekem meg nem kellett kétszer mondani, hogy hagy jam megölelni magam. Majd elpusztultam egy ölelésért. Any a a legjobb formájában sem volt egy ölelõs típus. Az örökös diétától szinte

kiálltak a csontjai, mivel nagy jából úgy viszony ult az evéshez, mint Apához; imádta, többny ire mégse vágy ott utána valami nagy on, mert úgy érezte, nem tesz jót neki. Ezt onnan tudom, hogy egy szer véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amit hajnali kettõkor foly tatott egy barátnõjével, miután hazaért valami hölgy eknek adott fogadásról. Persze, ami az ölelést illeti, lehet, hogy egy szerûen csak feszély ezte, ha bárkit ily en közel kell engednie magához testileg. Hiány zott belõle a fesztelenség, így másoknak sem tudott segíteni, hogy feloldódjanak. Oly an ez, mint a jó tanács: másnak sem szolgálhat vele, aki maga is tanácstalan. Pedig biztos, hogy igenis számítottam neki. Na jó, néha talán számítottam neki. Ott álltunk Barbarával az út mentén, és egy mást átkarolva bõgtünk, miközben nem gy õzött mentegetõzni, amiért úgy elbánt velem a sors. Úgy állt meg, hogy a kocsi farral jól belógott az útra, úgy hogy ny omta a dudát, aki csak arra jött, de tõlünk aztán dudálhattak. Ezután oldódott a feszültség egy kicsit. Tudod, mily en, amikor a zuhé elõtt gy ülekeznek a fellegek – hát pont ez történt velünk Killeney óta egész úton. Csak gy ûltek, gy ûltek azok a viharfelhõk, míg egy nagy dörrenéssel ki nem tört az égiháború. Így aztán abban a tudatban készülhettünk a továbbiakra, hogy azért csak sikerült kiengednünk magunkból a búbánat egy részét. Csakhogy nem maradt idõ a készülõdésre, mert alig hajtottunk túl a következõ kany aron, már meg is érkeztünk. Otthon, otthon, édes otthon! Ott állt a kapu a jobb oldalon, és rögtön a másik oldalán a ház. Rosaleen és Arthur már javában ott álldogált a mézeskalács házikó elõtt, ki tudja, mióta. Majdnem egy óra késéssel érkeztünk meg. Ha megpróbáltak is oly an arcot vágni, mint akik egy csöppet sem aggódtak a dolog miatt, mikor megpillantották a képünket, vége volt minden alakoskodásnak. Nekünk ugy anis mindeddig fogalmunk se volt róla, hogy mily en közel vagy unk már a házhoz, így aztán nem volt érkezésünk rendezni a sorokat. Barbara szeme meg az eny ém is égõvörös volt még a sírástól, Any a meg oly an arccal ült az any ósülésen, mint aki bármely ik pillanatban tombolni kezdhet, nekem meg oly an zilált volt a hajam, mint, mint… Nos, még ziláltabb, mint egy ébként. Eddig még bele se gondoltam, mily en nehéz lehetett Arthurnak és Rosaleennek ez az elsõ pillanat. Anny ira el voltam foglalva magammal meg azzal, hogy menny ire nem akarok ott lenni, hogy meg sem fordult a fejemben: õk most két oly an embert fogadnak az otthonukba, akikhez igazából az égvilágon semmi közük sincs. Egy agy rém lehetett nekik ez az egész, nekem meg anny i sem jutott eszembe, hogy egy szer is kibökjem: köszönöm! Barbarával kiszálltunk a kocsiból. Õ hátrament a csomagtartóhoz kipakolni, meg ny ilván azért is, hogy egy kis idõt adjon nekünk a kölcsönös üdvözlésre. Hát ily esmire nemigen került sor. Én csak álltam, és néztem Arthurt és Rosaleent, akik most is ott álldogáltak a lengõ szárny ú kiskapu mögött, és azon járt az eszem, hogy miért is nem szórtam keny érmorzsát magam mögött az úton Killeney -tõl idáig, hogy most visszatalálhatnék haza. Rosaleen tekintete úgy ugrált egy ikünkrõl a másikunkra, mint egy mongúz szeme, ahogy próbálta egy szerre felmérni az egész hely zetet: a SUV-ot, Any át, Barbarát meg engem. Hol összefonta elöl a kezeit, hol szétkapta õket, hogy végigsimítson a kötény én, mintha a Tûzrõlpattant Meny ecskék verseny én indult volna a falusi búcsúban. Any a végül csak kiny itotta a kocsi ajtaját, és kiszállt a BMW-bõl. Kilépett a kavicsos útra, és tekintetét felemelte a házra. Ezzel el is szállt a

mérge, és rúzskencés fogsorát kivillantva elmosoly odott. – Arthur – ny újtotta ki a karját, de úgy, mint aki maga ny itott ajtót, hogy betessékelje a kedves vacsoravendéget. Arthur harákolva szívta le a slejmot – ezt akkor hallottam elõször –, amitõl undorral biggy esztettem le az ajkamat. Any a felé lépett, aki kezébe fogta Arthur kiny újtott kezét, s közben arra a furcsa mosoly ra húzta a száját, amitõl pont úgy nézett ki, mint akinek rosszul varrták fel a ráncait. Kínos volt a pillanat, ahogy Any a elõrehajolva homlokát Arthuréhoz érintette. Arthur egy ezredmásodperccel tovább maradt ebben a hely zetben a kelleténél, aztán ny akon veregette Any át, és ellépett tõle. Nekem pont úgy paskolta meg a fejemet, mintha a hûséges vadászebe lennék, amivel még jobban összezilálta a hajam, de ezzel meg is indult a csomagtartó felé, hogy segítsen Barbarának kipakolni. Ily enformán ott maradtam Any ával, aki Rosaleenre bámult, de úgy, hogy láthatólag nem látott belõle semmit. Mély en beszívta a friss levegõt, lehuny ta a szemét, és elmosoly odott. A ny omorúságos hely zet ellenére kezdtem úgy érezni, hogy talán jót tesz majd Any ának, hogy itt lehet. Akkor még nem aggódtam miatta anny ira, mint most. Még csak egy hónap telt el Apa temetése óta, és még mindketten túl kábák voltunk, hogy nagy on beszélni tudjunk egy mással vagy éppen bárki mással. Mindenkit teljesen lefoglalt, hogy hozzánk beszéljen, mindenkibõl csak úgy áradt a kedveskedés vagy a tapintatlanság, vagy épp ami az eszükbe jutott – mintha õk várták volna tõlünk, hogy megvigasztaljuk õket, ahely ett, hogy fordítva történne a dolog –, úgy hogy Any a viselkedése nem volt anny ira feltûnõ. Csak sóhajtott egy et ekkor-akkor, mint mindenki más, és mondott egy két kurta szót itt vagy ott. A temetés igazából oly an, mint valami társasjáték. Az embernek csak követnie kell a játékszabály okat, a megfelelõ dolgokat kell mondania, és a megfelelõ módon kell viselkednie, amíg az egész véget nem ér. Légy kedves, de ne mosoly ogj túl sokat; légy szomorú, de ne vidd túlzásba, nehogy a család még ny omorultabbnak érezze magát, mint amenny ire amúgy is ny omorult. Sugározz remény séget magadból, de ne hagy d, hogy az optimizmusod érzéketlenségnek vagy a reális hely zetértékelés hiány ának tûnjön. Mert ha mindenki õszintén viselkedne, akkor csak veszekedés lenne, meg vádaskodás, könny ek, orrfújás és kiabálás. Szerintem a Valóságos Életben Ny újtott Alakításért is oszthatnának díjakat az Oscar-gálákon. A Legjobb Színésznõ díja Alison Flanagané! Annak elismeréseképp, ahogy Alison a múlt hétfõn végigvonult a szupermarket gondolái között, tökéletesen kifestett arccal, frissen befújt frizurával, miközben legszívesebben holtan esett volna össze, s úgy mosoly gott rá a szülõi munkaközösség társtagjaira, Sarah-ra és Deirdré-re, mintha a férje nem épp most hagy ta volna el õt és három gy ermeküket. Lépj a színpadra, Alison, és vedd át jutalmadat! A Legjobb Nõi Mellékalakításért járó díj azt a nõt illeti meg, akiért Alisont otthagy ták, s aki két pulttal lejjebb állt még az elõbb, mielõtt sietve nem távozott az üzletbõl, hátrahagy va új szeretõje kedvenc lasangnájának legfontosabb hozzávalóit. A Legjobb Férfi Fõszereplõ díját nem más kapja, mint Gregory Thomas, azért az alakításáért, amit édesapja temetésén ny újtott, miután két éven át egy szót sem szólt az öreghez. A Legjobb Férfi Mellékszereplõnek járó szobrocska Leo Mulcahy é, aki legeslegjobb barátja, Simon esküvõjén alakította a Võfély szerepét, egy etlen igaz szerelmét

kiadva a boldog võlegény nek. Lépj a színpadra te is, Leo! Azt hittem, Any a is valami ily esmit csinál, hogy csak szerepet alakít, a nagy szerû özvegy szerepét, de amikor viselkedése mit sem változott, mikor már úgy tûnt, valójában nem is tudja, mi foly ik körülötte, s mindegy re csak ugy anazokat a szavakat és sóhajokat ismétli minden beszélgetéskor, nos, akkor kezdtem gy anakodni, hogy talán csak blöff az egész. Még most sem tudom, velünk van-e igazán, s hogy a megjátszás nem arról szól-e, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal. Teljesen érthetõ, hogy Apa halála után valami finoman megrepedt benne odabent, de miután az emberek elmaradtak, az a hajszálrepedés tovább hasadt, s egy re csak nõtt, miközben mintha csak én vettem volna észre az egészet. Nem, a Bankot igazából nem vádolhattuk érzéktelenséggel, amikor az utcára penderítettek kettõnket. Már rég kiküldték Apának az értesítést a végrehajtás dátumáról, csakhogy Apa ezt elfelejtette számunkra hátrahagy ni a búcsúlevéllel egy ütt. Így hát a határidõ lejárta után is még jó ideig békén hagy tak ugy an minket, de egy adott ponton végül mégiscsak mennünk kellett. Any ával Barbarához költöztünk, pontosabban a Fülöp-szigetekrõl való cselédlány lakrészébe vehettük be magunkat egy hétre. Aztán persze innen is el kellett jönnünk, mert Barbara St. Tropezbe készült, hogy a ny arat az ottani villájában töltse, és ny ilván féltette volna tõlünk a családi ezüstöt. Azt mondtam az elõbb, hogy anny ira még nem aggódtam Any a miatt, mikor megjöttünk ide, a kapusházhoz, de ez nem jelenti azt, hogy egy csöppet se foglalkoztatott volna az állapota. Mikor megérkeztünk, még azt javasoltam, hogy Any a menjen orvoshoz, most viszont már úgy gondolom, hogy arra a hely re kéne bejelentkeznie, ahol az emberek ily en fehér, hátsórész nélküli köntösökben járkálnak, és naphosszat elõre-hátra himbálják magukat a foly osókon. Barbara volt az, akinek azt mondtam, Any ának orvoshoz kéne mennie. Barbara erre csak leültetett a kony hában, és kioktatott: amit Any a most csinál, azt úgy hívják, hogy „gy ászmunka”. El lehet képzelni, mily en vidám dolog ezzel a kifejezéssel tizenhat évesen megismerkedni. Úgy hogy én át is tértem volna a tapizás témakörére. Barbara viszont nem volt kíváncsi rá. Inkább megkért, hogy üljek rá a bõröndjére, amíg behúzza rajta a cipzárt, mivelhogy Lulu, aki ebben a fõ guru, a gy erekeket kísérte el lovaglóórára. Ahogy ott ültem Barbara degeszre tömött Louis Vuitton bõröndjén, miközben õ húzta össze a cipzárt a zebracsíkos bikini, az arany pántos strandpapucs és nevetséges kalapjai fölött, azon ábrándoztam, mily en szép is lenne, ha a reptéri szállítószalagon pukkadna szét az egész St. Tropezben, a bõröndbõl kiugrana Barbara vibrátora, és zümmögve körözne a kövön mindenki szeme láttára. Hát igen, megkezdõdött életem hátralevõ része, ahogy így összegy ûltünk a kapusház bejáratánál, ahogy Any a állt ott behuny t szemmel, Rosaleen pedig ny ughatatlan zöld szemével méregetett, s közben rózsaszín ny elvecskéjével meg-megny alta szája szélét, miközben Arthur harákolt egy et Barbara felé, amivel azt igy ekezett a tudomására hozni, hogy ne bajlódjon a bõröndökkel; a joggingban-flipflopban tüsténkedõ Barbara pedig az aznap reggel mesebeli narancssárgára szpréjezett arcából meredt elképedve Arthurra, mint aki akarata végsõ megfeszítésével tud csak úrrá lenni a harákoló férfi hallatán érzett hány ingerén.

– Jennifer – törte meg Rosaleen a mi térfelünket megülõ csendet. Any a kiny itott a szemét, és ragy ogó mosoly ült ki az arcára, amivel azt a beny omást keltette, mint aki felismerte Rosaleent, és tökéletesen tudatában van annak, amit cselekszik. Ha nem töltöttem volna vele az elmúlt két hónapot, magam is azt hittem volna, minden a legnagy obb rendben van vele. Nagy szerûen blöffölt. – Isten hozott benneteket! – mosoly odott el Rosaleen. – Igen. Köszönjük a kedves fogadtatást – választotta ki Any a az alkalomhoz illõ kifejezést szûkös kis szókészletébõl. – Kerüljetek beljebb, és üljünk le teázni! – indítvány ozta Rosaleen, oly an sürgetõ hangon, mintha mind holtan esnénk össze, ha azonnal nem kapnánk egy kis teát. Nekem nem akaródzott velük mennem. Azért nem akartam bemenni, mert ezzel mindennek el kellett kezdõdnie. Mármint a valóságnak. Véget ér a köztes állapot, amit a temetéssel kapcsolatos szervezés, meg Barbaráék cselédszobája jelentett eddig. És eljön, menthetetlenül eljön az új világrend. Arthur, az óriás garnélarák sietve ellépett mellettem, majd bõröndjeinkkel megpakolva végigrobogott a kerti úton. Erõsebb volt, mint amily ennek látszott. Lecsapódott a kocsi hátsó ajtaja, mire én megpördültem magam körül. Barbara idegesen a kocsikulccsal játszadozott, miközben egy ik Louis Vuitton papucsba bújtatott lábáról a másikra állt. Félszeg pillantásokat vetett felém, és a ránk nehezedõ csendben láthatólag azon törte a fejét, hogy is jelentse be: immár magamra hagy . – Nem is tudtam, hogy pedikûröztettél is – jegy eztem meg, hogy megtörjem a hallgatást. – Igen – pillantott le a lábára, és mintegy bizony ság gy anánt megmozgatta a lábujjait. A nagy lábujjain megvillantak az ékszerek. – Danielle meghívott a jachtjára a holnap esti koktélpartijára – tette hozzá. Akárki azt hinné, hogy a két megállapításnak semmi köze nem lehet egy máshoz, de én értettem, mit akar mondani. Danielle jachtjára nem lehet cipõben felmenni, így aztán a pedikûrözött lábujjak felékszerezése terén zajlik majd a gy ilkos verseny a vendégek között. Ezek a nõk még a térdkalácsukat is felsmukkolnák, ha az lenne az egy etlen kivillantható testrészük. Szó nélkül meredtünk egy másra. Barbara alig várta, hogy végre elmehessen. És én is vele akartam menni. Én is ott akartam mezítlábaskodni a mediterrán partoknál kikötött hajón, miközben Danielle franciásan kockavégûre manikûrözött ujjai közt egy ensúly ozott martinis poharával libben egy ik vendégétõl a másikhoz, s közben az idomaira feszülõ Cavalli ruhája kivágásából pont oly an kihívóan kacsingat elõ a cicije, mint amily en pimaszul úszkál italában a pimentóval töltött olívabogy ó, õ maga pedig a hety kén fejébe ny omott tengerészsapkájában úgy néz ki, mint Flint

kapitány a melegparádén. Mindebbõl nem akartam kimaradni. – Jó lesz neked itt, kicsim! – mondta, és a hangja õszintének tûnt. – Ennél a családnál. Bizony talanul néztem hátra a mézeskalács házikóra, és megint legszívesebben elsírtam volna magam. – Jaj, kicsi szívem! – mondta Barbara, érzékelve, mi megy végbe bennem, és kitárt karral odajött hozzám. Tény leg nagy on jó volt az ölelésben, láthatólag örömét lelte benne. Vagy a beültetett szilikon párnázta ki oly an jól a mellét a fejem alatt. Szorosan átöleltem, és lehuny tam a szemem, de õ egy kicsit elõbb engedett el, mint szerettem volna, és ezzel ismét ott találtam magam a valóság kellõs közepén. – Oké – mondta, és visszaaraszolt a kocsihoz, majd rátette a kezét a kilincsre. – Nem akarok zavarni odabent, úgy hogy légy szíves, mondd meg nekik, hogy … – Gy ertek be, gy ertek be! – fuvolázta Rosaleen az elõszoba sötétjébõl, megakadály ozva Barbarát, hogy észrevétlenül felkapaszkodjon a terepjáró vezetõülésére. – Hahó, ti ott! – jelent meg Rosaleen már a bejárati ajtóban. – Ugy an, gy ertek be egy jó teára! Elnézést, de nem tudom, hogy hívnak, Jennifer nem árulta el a neved. Ehhez hozzá kellett szoknia. Nem ez volt az egy etlen dolog, amit Jennifer nem árult el. – A nevem Barbara – felelte Barbara, de közben láttam, hogy feszesebben markolja a kilincset. – Barbara! – izzott fel Rosaleen szeme zölden, mint egy macskáé. – Igy ál velünk egy csésze finom teát, mielõtt elindulsz! Van friss édespogácsa is hozzá, meg eperdzsem. Barbara arcvonásai fagy os mosoly ba rendezõdtek, miközben erõsen törte a fejét, mivel menthetné ki magát. – Nem tud bejönni – feleltem hely ette. Barbara elõbb hálás, aztán bûntudatos szemekkel nézett rám. – Nahát! – ny últ meg Rosaleen arca, mintha teljesen tönkretettem volna a teás fogadását. – Haza kell mennie, hogy lemossa az arcáról a napbarnító kencét – tettem hozzá. Mondtam már, hogy szörny û, szörny û kis nõszemély vagy ok, meg aztán nekem ez mégiscsak úgy jött le, hogy bár Barbarának nem vagy ok senkije, meg aztán megvan neki is a saját élete, amihez most vissza akart térni, mégiscsak jól otthagy ott engem. – És még a lábujján se száradt meg a köröm – mondtam vállat vonva. – Nahát – nézett rám Rosaleen, de úgy, mintha valami õsi, kelta tigrisny elven beszéltem volna. – Talán inkább egy kávét akkor?

Kitört belõlem a nevetés, mire Barbara sértõdötten nézett. Hallottam, ahogy flipflopozva elindul a hátam mögött, aztán elvonult elõttem anélkül, hogy egy pillantásra méltatott volna. Hát, megkönny ítettem számára a távozást. Velúrjogging ide, mesterséges barnítótól szuty kos ny ak oda, Rosaleen mellett Barbara oly an volt, mint valami pogány istennõ. Aztán elny elte a ház, mint Vénusz légy csapója az óvatlan pillangót. Rosaleen remény teli pillantásokat lövellt felém is, de én nem tudtam rászánni magam, hogy bemenjek velük. – Körülnézek idekint – mondtam. Rosaleen csalódottnak látszott, mintha valami nagy on értékes dologtól fosztottam volna meg. Vártam, hogy csak visszamegy a házba, hogy eltûnik az elõszoba fekete homály ában, ami oly an volt, mint egy negy edik dimenzió, de õ csak nem mozdult. Állt ott a tornácon, és bámult rám meredten, úgy hogy ráébredtem: nekem kell elmozdulnom elõször. Miközben pillantása szinte égetett, szétnéztem magam körül. Merre induljak el? Tõlem balra ott volt a ház, mögöttem az országútra ny íló, kitárt kapu, elõttem egy csoport fa, jobbra meg egy ösvény, mely a fák sûrû sötétjébe vezetett. Elindultam a fõúton elõre. Nem fordultam hátra, egy etlenegy szer sem, nem akartam tudni, hogy ott áll-e még Rosaleen. De minél jobban eltávolodtam, annál jobban erõt vett rajtam az érzés, hogy nem csak Rosaleen figy el. Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak valamin, ahogy elképzeltem: a méltóságteljes fák mögül les még valaki. Oly an érzésem volt, mint mikor az ember a természet világába befurakodik, oda, ahol semmi keresnivalója sincs, oda, ahová hívatlanul érkezett. Az út menti fák mind felém fordították koronájukat, hogy jobban szemügy re vehessenek. Semmi meglepõt nem találtam volna abban, ha valami páncélruhás lovasok kivont karddal vágtáztak volna felém. A birtokot át- meg átjárta a történelem, mindenfelé a múlt szellemei tany áztak, és egy voltam köztük én is, egy újabb figura, készen, hogy eljátssza a maga történetét. Ezek a fák már láttak mindent, mégis most érdeklõdéssel tekintettek le rám, és ahogy szárny ra kapott a könny û ny ári szellõ, a levelek susogni kezdtek egy más közt, mint meganny i plety kás ajak, mely ek sohase fáradnak bele, hogy egy ik nemzedék a másik után útra kel. Lépdeltem tovább az úton, mígnem a hatáskeltõ rendben álló fák, mely eket úgy ültettek el egy kor, hogy amíg csak lehet, elrejtsék a kastély t, egy szer csak szétny íltak elõttem. Én közeledtem a kastély felé, mégis úgy tûnt, mintha az toppant volna hirtelen elém, mintha csak lopva cserkészett volna be, észrevétlen; kõ és malter topánba bújtatott, tipegõ lábain, ujját tréfásan ajkára tapasztva, mint aki már évszázadok óta lesi, mikor mókázhat végre egy kedvére valót. Hirtelen megálltam, ahogy a nagy épület feltárult elõttem. A kicsi én meg az óriási ház. Az volt az érzésem, hogy sokkal hatalmasabb, sokkal impozánsabb így, romokban, mint mikor elegáns kastély lehetett, mert ahogy csupa sebhely esen állt ott elõttem, oly an volt, mint valami csatában megsebzett, vércsatakos vitéz. És ahogy leplezetlen sebeimmel megálltam vele szemben, én is csak árny éka voltam korábbi önmagamnak. Rögtön megéreztük egy másban a rokon lelket. Néztük, csak néztük egy mást, de neki még akkor sem rebbent meg a tekintete, mikor ismét

megindultam felé. Ny ugodtan besétálhattam volna az oldalfalban tátongó ny íláson keresztül is, de úgy éreztem, illendõbb lenne, ha a másik sors ütötte sebhely en át lépnék be, ott, ahol egy kor a fõbejárat állt. Hogy mihez képest volt illendõbb, azt magam se tudtam, egy szerûen csak egy jó pontot akartam szerezni az öreg kastély nál. Tisztelettudóan megálltam a bejáratnál egy pillanatra, majd megindultam befelé. Mindenfelé burjánzó növény zet, mindenütt csupa törmelék. Kísérteties csend ülte meg a falak közé zárt teret, én meg úgy éreztem, mint aki idegenek otthonába tolakodott be. A gaz, a pity pangok, a csalán, mind félbehagy ta, amivel épp foglalatoskodott, hogy megnézzen magának. Nem tudom miért, de elsírtam magam. Ahogy korábban a dongót sajnáltam, most a kastély ért fájt a szívem, de ha õszinte akarok lenni, ezek az érzések csak azért vettek erõt rajtam, mert leginkább önmagamat sajnáltam. Úgy tûnt, mintha hallanám, ahogy a kastély panaszosan ny ögdécsel és siránkozik, amiért hagy ták, hogy így álljon itt omladozva, miközben körülötte a fák csak nõttek, egy re nõttek. Odaléptem az egy ik falhoz, és ahogy elnéztem a jókora, érdes köveket, elképzeltem, micsoda erõ lehetett a kezekben, mely ek önként vagy kény szerbõl idehozták õket. Lekuporodtam a sarokban, és lehuny t szemmel a falhoz szorítottam a fülem. Nem tudom, mire számítottam, ahogy ott hallgatóztam, azt sem igazán tudom, egy általán mit csináltam ott, netán a falat akartam megvigasztalni vagy mi, de csináltam, amit csináltam. Ha elmondanám Zoey -nak meg Laurának, hogy mit mûveltem itt, biztos, hogy bezsuppolnának abba a divatházba, ahol fenék nélküli köpeny ekben parádéznak a modellek, de akkor mégis úgy éreztem, hogy valami kapcsolat létesült köztem és a kastély között. Nem tudom, talán azért, mert elvesztettem az otthonomat, és úgy éreztem, igazából semmi sem az eny ém, azt akartam, hogy ez a kastély, mely senkié, legy en hát az eny ém. Vagy csak anny i az egész, hogy aki magány os, akármibe képes belekapaszkodni, csak hogy ne érezze magát oly an szörny en egy edül. Ez az akármi számomra a kastély volt akkor. Nem tudom, meddig maradtam, de végül a fák mögött leny ugvó nap szikrázó fény ny alábokat vetett a romokra, valahány szor a szél ide-oda mozgatta a faágakat. Egy darabig elnéztem ezt, míg rá nem eszméltem, hogy lassan besötétedik. Már este tízre járhatott az idõ. A lábam egészen megmacskásodott, ahogy változatlan testhely zetben gubbasztottam ott, úgy hogy lassan felegy enesedtem. A szemem sarkából úgy láttam, mintha megmozdult volna valami. Egy árny. Egy alak. Nem állat volt, mégis úgy iramodott meg, mint valami állat. Nem voltam biztos benne, nem tévedek-e. Akármi vagy akárki is volt, nem akartam, hogy hátulról meglepjen, úgy hogy háttal a bejárat felé sebesen megindultam, kifelé farolva. Egy másik zaj ütötte meg a fülemet – valami bagoly féle kiáltása –, amitõl majd kiugrottam a bõrömbõl ijedtemben, és megfeszültem, hogy futásnak eredjek. Mivel nem láttam a földet az aljnövény zet alatt, megbotlottam egy kõben, és hany att estem. Bevertem a fejem, amitõl ny öszörögni kezdtem, és ebbõl kihallottam a páni félelmet, ami attól lett úrrá rajtam, hogy beleestem ebbe az undorító bozótba, amiben csak az isten tudja, mi minden mászkálhatott. Egy pillanatra elhomály osodott a látásom is, úgy hogy fekete foltok táncoltak ott, ahol az elõbb még a hiány os tetõ vonala rajzolódott

ki az ég indigókékje elõtt. Miközben a kezemre támaszkodva feltápászkodtam a földrõl, a bõrömet felhorzsoló kavicsok és kõdarabok mély en belém vágtak, és hátra se nézve rohantam el, ahogy a lábam és az Ugg bakancsom bírta. Egy örökkévalóságnak tûnt, mire felbukkant a ház, mintha az út meg a fák összeesküdtek volna ellenem, hogy a talajt futópaddá varázsolják a lábam alatt. Végül mégiscsak megláttam a házat. Hogy Barbara SUV-ja már eltûnt, abból ny ilvánvaló lett: most már végképp el vagy ok vágva a külvilágtól. Felhúzták a felvonóhidat. Alighogy megpillantottam az épületet, a rögtön kiny íló ajtóban Rosaleen jelent meg, s úgy meredt rám, mintha azóta ott állna és várna, mióta csak elmentem. – Gy ere be, gy ere be! – mondta, hangjában türelmetlen sürgetéssel. Végül a küszöbön át beléptem új életembe, s ezzel a kezdet elkezdõdött. Az egy kor rózsaszín Ugg csizmám egy merõ mocsok volt a kastély hoz tett kirándulástól, ahogy az elõszoba kõburkolatára tettem a lábam. A házat halálos csend ülte meg. – Na, hadd nézzelek! – szólalt meg Rosaleen, és a két csuklómat szorosan megmarkolva hátralépett egy et, hogy alaposan szemügy re vegy en. A szemrevételezés azonban még az alaposnál is alaposabbra sikerült… próbáltam ellökni magam tõle, mire ösztönösen még kemény ebben megmarkolta a csuklómat, de aztán vagy felfogta, mit is csinál, vagy meglátta, mily en kifejezés ül ki az arcomra, úgy hogy végül elengedett. Most már a hangját is kedvesebbre fogta. – Majd megstoppolom neked. Csak tedd bele a kosárba a nappaliban, a fotelben! – Hogy mit stoppolsz meg? – A nadrágodat. – De hát ez farmer! Ennek így kell kinéznie. – Ezzel végignéztem a felhasított farmeremen, ami hely enként anny ira szét volt szakadva, hogy szinte nem is látszott belõle az any ag. A farmer alól kikandikált a párducmintás harisny anadrág, de hát pont ez volt a lény eg. – Viszont koszosnak nem kell lennie. – Nahát. Nos, akkor tedd a kony hai kosárba. – Van egy pár kosár itt nálatok. – Csak kettõ. Magam se tudom, viccnek szántam-e ezt vagy pimaszkodásnak, de akárhogy vette is ki magát, Rosaleen így se, úgy se vette a lapot. – Rendben. Akkor a szobámba mennék… – Vártam, hogy odavezessen, de õ csak állt és bámult rám meredten. – Hol lesz a szobám?

– Nem kérsz egy csésze teát? Meg sütöttem almatortát is. – Ezt szinte rimánkodva mondta. – Á, nem, kösz. Nem vagy ok valami éhes. – Éreztem, ahogy erre megkordul a gy omrom, és csak reméltem, hogy Rosaleen nem hallotta meg. – Hát persze. Persze, hogy nem vagy éhes – mondta, és szavak nélkül korholta magát. – Mely ik az én szobám? – Fent, az emeleten, a második ajtó balra. Any ukádé jobbra az utolsó. – Rendben, akkor megy ek, megnézem Any át – mondtam, s már indultam is a lépcsõn fölfelé. – Nem, kislány om, nem – felelte Rosaleen sietve. – Hagy d õt most! Pihen. – Csak jó éjszakát szeretnék kívánni neki – mosoly odtam el kény szeredetten. – Nem, nem, most jobb, ha ny ugton hagy od – jelentette ki határozottan. Ny eltem egy et. – Rendben. Lassan elhátráltam elõle, aztán felmentem az emeletre, minden egy es lépcsõt megny ikorgatva a lábam alatt. Odafentrõl is leláttam az elõtérbe, ahol ott állt Rosaleen, és meredten bámult utánam. Arcomon fagy os mosolly al beléptem a szobámba, de rögtön be is húztam az ajtót magam mögött, és kalapáló szívvel nekidõltem. Vagy öt percig maradtam odabenn, és a szobámra alig vetettem egy pillantást, hiszen jól tudtam, lesz még elég idõm, hogy megbarátkozzam az új körny ezettel, most viszont látnom kellett Any át. Lassan megint kiny itottam az ajtót, és fejem kidugva kilestem, az emeleti pihenõn át le, az elõtérbe. Rosaleen már eltûnt. Egészen kitártam az ajtót, és kiléptem a foly osóra. Egy nagy ot ugrottam. Ott állt Rosaleen, Any a szobájának ajtaja elõtt, mint valami házõrzõ kuty a. – Csak bekukkantottam rá – suttogta, s közben csak úgy izzott a zöld szeme. – Alszik. Legjobb lesz, ha te is visszamész, és lepihensz. Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Korábban sohase tettem azt, amire úgy utasítottak, de volt valami Rosaleen hangjában, a nézésében, az egész ház atmoszférájában, meg abban, ahogy ott állt, ami mind-mind azt mondta: itt nem én vagy ok a fõnök. Szó nélkül visszamentem a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Az éjszaka foly amán, mikor a ház odabent meg a külvilág odakint oly an volt, mint valami átlátszatlan, fekete harisny anadrág – oly an sûrû volt a sötét, hogy még a dolgok körvonalait sem tudtam kivenni –, hirtelen arra riadtam föl, hogy ott van valaki a szobámban. Hallottam a lélegzetét az ágy am fölött, és az orromban éreztem azt a már ismerõs levendulaszappan-szagot, úgy hogy összepréseltem a szemhéjamat, és úgy tettem, mint aki mély en alszik. Nem tudom,

igazából meddig tarthatott, de egy örökkévalóságnak tûnt, míg ott állt és bámult rám Rosaleen. Miután hallottam, hogy kimegy és maga mögött halkan becsukja az ajtót, még egy jó darabig összepréselt szemhéjakkal feküdtem, és a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, még meghallja odakint, míg aztán egy szer csak elaludtam.

4 Elefánt a szobában Másnap reggel hat óra körül ébredtem fel, mégpedig arra, hogy egy ik madár hívogatja odakint a másikat. A madarak foly amatos fütty ögése és csattogása azt a hatást keltette, mintha a házat az éjjel egy helikopterrel madárországba röpítették volna. Ezeknek a jószágoknak az önzõ feleselése arra emlékeztetett, amikor építõmunkások dolgoztak az úszómedencénken, és oly an önfeledt kivagy isággal tették a dolgukat, mintha mi már nem is laknánk ott a házban. Csak az egy ik pasi, bizony os Steve próbálkozott vele, hogy kilessen a hálószobámban öltözködés közben. Hát az egy ik reggel tettem róla, hogy legy en mit meglesnie. Félre ne érts, csak anny it csináltam, hogy fogtam három fürtny i vendéghajat, és hajtûvel odatûztem a bugy imhoz – ki fogod találni, hova –, aztán levettem a fürdõköpeny emet, és úgy kezdem fel-alá grasszálni a szobában, mint valami második Csubakka, és közben úgy tettem, mintha fogalmam se lenne róla, hogy a mi Steve-ünk ott leskelõdik. No de nem is leskelõdött többet, bár néhány an a többiek közül gülüszemeket meresztettek rám, valahány szor elmentem mellettük, úgy hogy ny ilván beszámolt nekik az élmény érõl az a mocskos kis disznó. Hát itt biztos nem lesz kivel játszadozni, hacsak valamely ik mókust nem ijesztem le az ágról. A kék-fehér kockás függöny ön át vidáman betûzött a nap. Úgy ki volt világítva az a kis szoba, mint valami kocsma a záróra elõtt, amikor is minden ocsmány ság, minden részeg ny avaly ás és az összes csaló gazember rivaldafény be kerül. Teljesen éberen feküdtem az ágy on, és bámultam a szobát, ami most már az enyém volt. Nem úgy nézett ki, mint ami az enyém; nehezen hittem, hogy valaha is úgy gondolok majd rá, mint ami az enyém. Egy szerû szoba volt, és meglepõen meleg. Nemcsak a beáradó reggeli napsütéstõl volt meleg, hanem oly an barátságosan volt meleg, oly an babaszobásan, à la Laura Ashley, akinek a tündibündi stílusa nekem nagy on nem jött be, de itt valahogy mégis mûködött. Ahol nem mûködött, az Zoey barátnõm szobája volt, amit az any ukája úgy rendezett be, mintha egy tízéves kislány nak szánta volna, amivel ny ilván saját magát akarta meggy õzni róla, hogy az õ arany os kislány a még csupa-csupa báj és ártatlanság. Az a szoba oly an volt, mintha Zoey -t egy befõttesüvegbe zárták volna. Hát az ily esmi sohase mûködik. És nemcsak azért, mert a dunsztosüveg teteje egy kettõre lepattant, ha any uka nem figy elt, hanem inkább azért, mert a torkos kis Zoey túlságosan odavolt az uborkáért. A hálószobákat a tetõtérben alakították ki, úgy hogy a menny ezet az ablakok felé lejtett. Az egy ik sarokban egy repedezett, fehér festésû faszék állt, rajta egy régi, kék-fehér párnával. A falak világoskékre voltak festve, mégsem érezte hidegnek õket az ember. Volt még ott egy fehérre festett, beépítetlen ruhásszekrény ke is, amiben alig volt anny i hely, hogy elférjen benne a fehérnemûm. A fémvázas ágy on fehér huzatú ágy nemû, és kék virágmintás ágy takaró, a

végében egy darab kacsatojás-kék kasmírszövettel. A szobám ajtaja fölött egy egy szerû, szalmából font Szent Brigitta-kereszt függött. Az ablak belsõ párkány án egy váza állt, benne egy csokor friss mezei virág – levendula, harangvirág és még pár szál valami, amit nem tudtam beazonosítani. Rosaleen nem kímélt idõt és fáradságot. Kintrõl zajokat hallottam. Tány érok csörömpöltek, vizet foly attak a csapból, egy teáskanna füty örészett, és a serpeny õben sisteregve sült valami, aminek aztán az illata is felszállt ide a szobámba, az emeletre. Ez ráébresztett, hogy azóta semmit sem ettem, hogy tegnap Barbaránál Lulu készített nekünk ebédre egy tál sashimit. És vécére se mentem még, most viszont a hóly agom meg a hasam összefogott, hogy egy ütt kiugrasszanak az ágy ból. Alighogy végiggondoltam mindezt, a papírvékony falon át már hallottam is, ahogy becsukódik a szomszéd fürdõszoba ajtaja, és behúzza rajta a riglit valaki. Azt is hallottam, ahogy a vécédeszkát felemelik, aztán a vizeletsugár a vécécsészébe csobog. Jó magasról zubogott alá, úgy hogy hacsak Rosaleen nem góly alábról végezte a dolgát, csakis Arthur lehetett odabenn. A kony hából és a fürdõszobából behallatszó zajokból arra következtettem, hogy Any a a kettõ közül egy ikben sem lehet. Itt az alkalom, hogy megnézzem! Beleléptem a rózsaszín Ugg csizmámba, a vállam köré kerítettem a kacsatojás-kék takarót, és végiglopóztam a foly osón Any a szobájához. Akármily en puha léptekkel jártam is, a padlódeszkák minden lépésnél megny ikordultak. Mikor meghallottam a lehúzott vécé zubogását, futásnak eredtem, és kopogás nélkül ny itottam be Any a ajtaján. Nem tudom, mire is számítottam, de biztos, hogy inkább valami oly asmire, aminek a látvány a minden áldott reggel fogadott az elmúlt két hét során. Any a látvány a volt ez: ahogy sötét, barlangszerû szobája mély én a dunna alatt gubbaszt valahol az én any ukám. Ezen a reggelen azonban kellemes meglepetés fogadott. Any a szobája még az eny émnél is világosabb volt, vajfehér falaival tiszta és friss hatású. A párkány on a vázában itt egy csokor, hosszú fûszálak közé fogott és sárga szalaggal átkötött boglárka és pity pang virított. A szobának közvetlenül a nappali fölött kellett lennie, mivel a fal mellett egy kandalló állt, fölötte a pápa képe, amitõl megborzongtam. Nem a pápától – bár én inkább Zac Efron képét tenném ki magamnak –, hanem a tûz látvány ától támadt rossz érzésem. Egy szerûen nem bírom a kandallóban duruzsoló tüzet. A kandallót fehér párkány zat keretezte, belülrõl viszont szurokfekete volt az egész, és általában is látszott, hogy gy akran használják, amit elég furcsának találtam egy tartalék hálószoba esetében. Jó sok vendégük lehetett, pedig egy általán nem úgy néztek ki, mint akiknél állandó a vendégjárás. Ekkor megláttam a szobából ny íló külön fürdõszobát, amibõl megértettem, hogy Rosaleen és Arthur a saját hálószobájukat engedték át Any ának. Any a egy fehér hintaszékben ült hintázás nélkül, arccal az ablak felé, ami a hátsó kertre nézett. Takarosan hátratûzött hajjal, lenge, barackszín sely emköntösbe öltözve ücsörgött ott, ajkán ugy anazzal a rózsaszín rúzzsal, amit Apa temetése óta viselt. Egy halvány mosoly t is föltett az arcára, aprócska, de határozottan látható kis mosoly t, és úgy nézett ki, mint aki a tegnapi napot tanulmány ozza elmély ülten. Amikor odaléptem hozzá, felnézett, és arcán szélesebbre húzódott a mosoly . – Jó reggelt, Any a! – Ny omtam egy puszit a homlokára, és leültem mellé a már bevetett ágy

szélére. – Jól aludtál? – Köszönöm, jól – felelte boldogan, amitõl én is jobb kedvre derültem. – Én is jót aludtam – jöttem rá, miközben kimondtam ezt. – Oly an ny ugis itt, nem? – Úgy döntöttem, egy szót sem szólok Rosaleen éjszakai látogatásáról, mert mi van, ha csak álmodtam az egészet? Nagy on ciki lenne ily esmivel megvádolni valakit, legalábbis addig, amíg további bizony ítékra nem bukkanok. – De igen – szólalt meg Any a megint. Ültünk, és néztünk ki az ablakon a hátsó kertre. A félhektárny i kert közepén egy tölgy fa magasodott, mindenfelé szétágazó, hatalmas ágakkal, mely ek szinte köny örögtek, hogy mássza meg õket valaki. Ez a gy öny örûséges, csupa zöld fa fenségesen magasodott az ég felé. Szilárdan, rendíthetetlenül állt a hely én, úgy hogy nem csodálkoztam, hogy Any a anny ira nézi. Biztonságot, kiszámíthatóságot sugallt. Hiszen ha már több száz évet állt ugy anott rendületlenül, akkor ny ilván elálldogál a hely én még egy darabig. A stabilitást jelképezte hány atott életünk bizony talan jelenében. Egy vörösbegy ugrált gally ról gally ra, mint akit teljesen felvillany ozott a tudat, hogy ez a hatalmas fa mind az övé – oly an volt, mint a kisgy erek, aki egy edül kezd táncos székfoglalósdit játszani. Zoey és Laura biztos egy re jobban aggódnának miattam. Igazából már én is kezdtem aggódni magamért. Ahogy a két barátnõmre gondoltam, rögtön erõs honvágy am támadt. – Nem szeretek itt lenni, Any a! – szólaltam meg végül, és közben éreztem, hogy a hangom megremeg, ahogy a szemem megtelik könny el. – Nem lakhatnánk Dublinban? A barátainkkal? Any a rám nézett, és meleg mosoly ült ki az arcára. – De hát oly an jó lesz itt nekünk! Hidd el, hogy jó lesz! Anny ira megkönny ebbültem, hogy hallottam ily eneket mondani, hogy kihallottam hangjából az erõt, a magabiztosságot, a vezetésre képes felnõtt öntudatát. – De mégis, meddig maradunk itt? Mi az elképzelés? Hova megy ek majd iskolába szeptemberben? Járhatok továbbra is a Miasszony unk gimibe? Any a ekkor elfordította a tekintetét, és arcán még mindig azzal a mosolly al kibámult az ablakon. – Jó lesz nekünk itt! Nagy on jó lesz. – Tudom, Any a, tudom – feleltem egy kicsit csalódottan, de még mindig visszafogott hangon. – Ezt már mondtad, de meddig maradunk? Csak hallgatott. – Any a? – A hangom megkemény edett.

– Jó lesz nekünk itt. Nagy on jó lesz. Tudok én nagy on jó is lenni, de csak akkor, ha akarok, úgy hogy odahajoltam egész közel a füléhez, és nekikészültem, hogy valami oly an szörny ûségeset mondok neki, amit itt le se írhatok, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felõl, és rögtön utána már ny itott is be Rosaleen. – Szóval itt bujkáltok, ti ketten! – állapította meg, de oly an hangon, mint aki már tûvé tett mindent utánunk. Gy orsan elfordítottam a számat Any a fülétõl, és felegy enesedtem ültömben az ágy on. Rosaleen úgy meredt rám, mint aki olvas a gondolataimban. De aztán meglágy ultak a vonásai, és testszínû kombinéját a térde alatt kivillanni engedõ vadiúj otthonkájában a szobába lépett, kezében egy ezüst reggelizõtálcával. – Nahát, Jennifer, remélem, jól kipihented magad az éjszaka! – Igen, csodásan! – nézett Any a mosoly ogva Rosaleenre, miközben engem majd szétmart a méreg, amiért rajtam kívül mindenkit így meg tud téveszteni. – Nagy szerû! Készítettem egy kis reggelit neked, néhány falatot csak, hogy elüsd az éhségedet… – és Rosaleen csak csevegett, csevegett, és ott tüsténkedett körülöttünk a szobában; míg én csak néztem, õ megigazított egy asztalsarkot itt, hely re tolt egy széket ott, kipofozott egy párnát amott. Azt mondja, néhány falatot! Néhány falatot néhány száz embernek. A tálca roskadásig volt rakva élelemmel. Felszeletelt gy ümölcsök, zabpehely, egy tány ér pirítóssal megrakva, két kemény tojás, egy tálkában méz vagy mi, egy másikban eperlekvár, egy harmadikban meg narancsdzsem. Ugy anott még egy teáskanna, egy csuporban tej, egy teli cukortartó, mindenféle evõeszköz meg szalvéta. Any a, aki rendszerint egy müzliszeletet evett reggelire egy csésze feketével, most felköthette azt a ruhadarabot, ha ezzel mind meg akart birkózni. – Ez aztán csodás! – intézte szavait Any a az elõtte álló asztalkára leparkolt tálcához anélkül, hogy Rosaleenre pillantott volna. – Köszönöm! Kíváncsi lettem volna, Any a tudatában van-e annak, hogy amit elé hely eztek, az nem pusztán mûalkotás, hanem oly asmi, amit neki meg is kell ennie. – Nagy on szívesen! Nahát, mivel szolgálhatok még neked, kedves? – Csak a házával, amit elvettek tõle, meg élete szerelmével… – jegy eztem meg gúny osan. Igazából nem Rosaleent akartam bántani: meg se fordult a fejemben, hogy õt figurázzam ki ezzel a megjegy zéssel. Egy szerûen csak kiengedtem egy kis gõzt magamból. De azt hiszem, Rosaleen csak magára vette. Megdöbbentnek és – nem is tudom – oly an sértettnek látszott, egy szerre zavartnak és dühösnek. Any ára nézett, hogy õt nem taglózta-e le, amit mondani találtam. – Ne aggódj, úgy se hallja, amit mondok! – tettem hozzá rezignáltan, miközben unottan

nézegettem sötétbarna hajszálaim töredezett végét. Úgy tettem, mintha ez az egész nem tudna érdekelni, pedig vadul kalapált a szívem attól, ami kiszaladt a számon. – Már hogy ne hallaná, kislány om! – mondta Rosaleen, hangjában némi szemrehány ással, miközben tovább ingázott a szobában az egy ik letisztítandó berendezési tárgy tól a másikig. – Tény leg? – húztam föl a szemöldököm. – Mit gondolsz, Any a, jó lesz itt nekünk? Any a rám emelte a tekintetét, és elmosoly odott. – Hát persze. Nagy on jó lesz itt nekünk. – A második mondatot már vele egy ütt mondtam, úgy hogy kórusban, tökéletes szinkronban formáltuk a szavakat, amitõl szerintem kiverte Rosaleent a hideg. Én magam mindenesetre teljesen beleborzongtam, ahogy ketten kimondtuk: – Minden nagy on jó lesz itt nekünk. Rosaleen abbahagy ta a portörlést, hogy jobban szemügy re vegy en. – Igazad van, Any a, jó lesz itt nekünk. – Megremegett a hangom. Úgy döntöttem, még tovább megy ek. – És nézd csak, nézd azt az elefántot itt a szobában! Hát nem csodás? Any a a fára meredt ott kint a kertben, és ajkán az elõbbi mosolly al felelte: – De igen, csodás! – Gondoltam, hogy tetszeni fog neked. – Nagy ot ny eltem, és megpróbáltam nem elsírni magam, ahogy Rosaleenre néztem. Elégtételt kellett volna éreznem, de csak még elveszettebbnek hittem magam. Eddig csak sejtettem, hogy Any a nincs rendben. Most bebizony ítottam, és rémesen nem tetszett a dolog. E r r e már csak elviszik valami pszichológushoz vagy ily esmihez, hogy meggy ógy ítsák, és visszatérhessünk ahhoz a vegy i ny omvonalhoz. – A reggelid az asztalon van – közölte Rosaleen, hátat fordított nekem, és kiment a szobából. Hát Goodwinéknál mindig is így oldották meg a problémákat. Tégy rendet a felszínen, de ne hatolj le a gy ökerekig, és soha, soha ne végy tudomást az elefántról a szobában! Azt hiszem, ezen a reggelen megértettem: úgy cseperedtem nagy lánny á, hogy minden szobában ott volt az elefánt. Gy akorlatilag õ volt a mi kedvenc háziállatunk.

5 Gyászmunka Abban a hiszemben, hogy egész nap nem nagy on tudok majd mást csinálni, nem kapkodtam el az öltözködést. Dideregve álltam az avokádózöld kádban, miközben a meleg víz kábé oly an erõvel csorgott ki a zuhany rózsából, mint mikor a csecsemõ ny áladzik, s az járt a fejemben, bárcsak otthon lehetnék az én irizáló csempével burkolt, hat zuhany fejes hidromasszázzsal és beépített plazmatévével ny omuló fürdõszobámban!

Mire sikerült kimosnom a hajamból az összes sampont – kondicionálóval most itt inkább nem vacakoltam –, megszárítottam a hajam, és lementem reggelizni, Arthur már a tány érja alját törölgette. Kíváncsi lettem volna, Rosaleen beszámolt-e neki az Any a szobájában történtekrõl. Valószínûleg nem, mert ha Arthurba szorult egy kis testvéri szeretet, akkor már ny ilván próbálna tenni valamit érte. Mert azzal, hogy a méretes orrát a csésze fenekéig ny omta, aligha tehetett rendbe bármit is. – Jó reggelt, Arthur! – Reggelt! – mondta bele a csészéjébe. Rosaleen, ez a ny ughatatlan házi légy, már talpon is volt, és jött felém, széttárt kezein hatalmas kony hakeszty ûivel. Könny edén belebokszoltam a két kezébe. Nem esett le neki, hogy viccelek. Arthur egy szót sem szólt, de még a szeme se rebbent, mégis érezni lehetett, hogy õ viszont vette a lapot. – Én csak zabpely het kérnék, ha lehet, Rosaleen – mondtam, és körülnéztem. – Elõ is veszem, ha megmondod, hol tartod. – Ezzel elkezdtem kiny itogatni a szekrény ajtókat, de rögtön visszahõköltem, amikor rány itottam egy teli szekrény ny i mézes csuporra. Legalább száz csupor sorakozott a polcokon. – Hûha! – léptem hátra a kiny itott szekrény ajtóktól. – Ez valami kény szerbetegség, hogy itt halmozod a mézet? Rosaleen láthatólag zavarba jött, de elmosoly odott, és ny újtott felém egy csésze teát. – Ülj csak le, majd én idehozom neked a reggelidet. A mi Ignatius nõvérünktõl kapjuk a mézet – mondta mosoly ogva. – Van egy Ignatius nevû nõvéred? – nevettem el magam hangosan. – Tisztára férfineve van. Leszbi? – a fejemet ráztam, még mindig vihorászva. – Lesz mi? – kérdezte Rosaleen homlokát ráncolva. Kitört belõlem a hahota, mikor az arcáról egy szerre lefagy ott a mosoly, becsukta a szekrény eket, és odament a gáztûzhely hez a reggelimért. Egy baconszalonnával, kolbászkákkal, tojással, babbal, pudinggal és gombával megpakolt tány ért rakott az asztal közepére. Reméltem, hogy Ignatius nõvére is megjelenik a reggelizõasztalnál, mert az szóba se jöhetett, hogy ezt én mind bepakoljam egy magam. Ezzel Rosaleen eltûnt, a hátam mögött matatott, majd egy pirítóssal megrakott tálcával tért vissza. – Nem, kösz, ezt nem kérem. Nem eszem szénhidrátot – mondtam a lehetõ legudvariasabb hangon. – Szén micsodát? – Szénhidrátos kaját – magy aráztam. – Csak feldagadnék tõle.

Arthur letette a csészéjét a csészealjra, és sûrû szemöldöke alól rám emelte a szemét. – Te, Arthur, te egy általán nem is hasonlítasz Any ára. Rosaleen az egy ik mézes csuprot leejtette a kõre, amitõl Arthur is meg én is felugrottunk, és hátrafordultunk. Meglepõ módon a csupor nem tört szét. Rosaleen teljes sebességgel zakatolt tovább, és még egy kis lekvárt, mézet meg narancsdzsemet pakolt elém, no meg egy tál édespogácsát. – Növekedésben vagy, szükséged van a rendes táplálkozásra. – Aminek növekedni kéne rajtam, az itt van – mutattam rá 75B-s cicimre. – És hacsak nem tömöm ki a melltartómat a véres meg a májas hurkával, akkor ez a reggeli nem sokat változtat a hely zeten. Most Arthuron volt a sor, hogy fuldokolni kezdjen a teától. Mivel nem akartam tovább sértegetni õket, elvettem egy szelet bacont, egy darab kolbászt meg egy paradicsomot. – Vegy él csak, vegy él még! – biztatott Rosaleen, szemével a tány éromon. Elborzadva néztem Arthurra. – Adj neki idõt, hogy megegy e a részét! – szólalt meg Arthur halkan, miközben kezében a tány érjaival felállt. – Azokat hagy d csak ott! – tüsténkedett körülötte Rosaleen, amitõl ellenállhatatlan vágy am támadt, hogy egy légy csapóval támadjak erre a nõre. – Most már indulj el a munkába! – Arthur, dolgozik valaki abban a kastély ban? – A romvárban? – kérdezett vissza Rosaleen. – A kastély ban – keltem az épület védelmére. Ha már a sértõ neveknél tartunk, akár Any án is kezdhetnénk. Semmi kétség, megtörte az élet, mégsem nevezzük roncsinak vagy romlédinek. Mert még igenis az volt, ami: nõ. Hát ez a kastély is látott szebb napokat, de azért még az volt, ami: kastély. Nem tudom, honnan jött nekem ez az egész, de egy szer csak így kezdtem gondolni rá, és tudtam, hogy ezentúl sohasem fogom romnak nevezni. – Miért akarod tudni? – kérdezte Arthur, miközben egy ik karját a másik után dugta bele a bélelt flanelingébe, amire aztán egy oly an steppelt mellény t húzott. – Tegnap arrafelé sétáltam, és mintha láttam volna valamit. Nem nagy ügy – tettem hozzá gy orsan, és foly tattam az evést, remélve, hogy emiatt nem tiltják meg, hogy visszamenjek oda. – Talán valami patkány lehetett – szólalt meg Rosaleen, és Arthurra nézett. – Hûha, máris sokkal jobban érzem magam! – ismét Arthurra néztem, de õ csak hallgatott.

– Nem kéne egy edül járkálnod arrafelé – mondta Rosaleen, és közelebb tolta hozzám az ételes tálat. – Miért? Mindketten hallgattak. – Na, jó – mondtam, és elfordultam a reggelitõl. – Akkor ezt megbeszéltük. Egy hatalmas, emberméretû patkány t láttam. És ha többet nem mehetek oda, akkor mi mást lehet itt csinálni? – érdeklõdtem. Hallgatás. – Már hogy mily en értelemben? – kérdezte Rosaleen, láthatólag riadtan. – Hát, hogy mégis mihez kezdjek magammal. Mi van errefelé? Vannak boltok a közelben? Ruhaüzletek? Kávézók? Akármi? – A legközelebbi város tizenöt percny ire van ide – felelte Rosaleen. – Király. Akkor reggeli után elgy alogolok oda. Már csak hogy ezt itt ledolgozzam – mosoly odtam el, és beleharaptam az egy ik kolbászkába. – Szóval merrefelé? – kérdeztem, és ezzel leny eltem a kolbászt, majd kitátottam a számat, hogy Rosaleen is lássa: eltûnt a falat. – Mi merrefelé? – Rosaleen láthatólag vette az adást, mert most már nem meresztette rám a szemét. – Hát az a város. Ha kimegy ek a kapun, akkor merre induljak el? Jobbra vagy balra? – Jaj, dehogy, gy alog nem jutsz el oda. Az út kocsival tizenöt perc. Majd Arthur elvisz. Miért, hova kell menned? – Igazából sehova. Csak szerettem volna szétnézni egy kicsit. – Arthur majd bevisz kocsival, és felszed, amikor végeztél. – Menny i ideig szeretnél maradni? – kérdezte Arthur, miközben becipzárazta a mellény ét. – Nem tudom – feleltem, frusztráltan egy ikrõl a másikra nézve. – Húsz percet? Egy órát? Ha nem túl sokáig, akkor ott meg is várhatna Arthur – tette hozzá Rosaleen. – Nem tudom, menny i ideig maradnék. Honnan is tudnám? Nem tudom, mi van a városban, meg hogy mit lehet ott csinálni.

Üres tekintettel néztek rám. – Hát csak felszállok a buszra, vagy mire, aztán, ha végeztem, visszabuszozok. Rosaleen idegesen Arthurra pillantott. – Errefelé nem jár a busz. – Micsoda? – esett le az állam. – És akkor mégis hogy juttok el bárhova is? – Autóval – felelt Arthur. – De én nem tudok vezetni! – Majd Arthur elvisz – ismételte magát Rosaleen. – Vagy elhozza, amire épp szükséged van. Van valami konkrét elgondolásod? Arthur, ugy e, meghozod neki? Arthur harákolt egy et. – Mire lenne szükséged? – kérdezte Rosaleen túlzott készséggel elõrehajolva. – Tamponra – köptem ki a választ, most már nagy on frusztráltan. Fogalmam sincs, miért csináltam. Azazhogy igenis van fogalmam. Mindketten az idegeimre mentek. Otthon a szabadsághoz szoktam hozzá, nem a spany ol inkvizíció módszereihez. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy akkor jövökmegy ek, amikor csak akarok, a saját tempóm szerint, és anny i ideig maradok, ameddig tetszik. A saját szüleim nem kérdezgettek enny it. Ezek ketten most hallgattak. Még egy darabka kolbászt tettem a számba. Rosaleen a pogácsák alatti terítõcskét igazgatta. Arthur az ajtónál állt, visszafojtott lélegzettel várta, hogy akkor most elszalajtják-e tamponokért vagy sem. Kötelességemnek éreztem, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget. – Nem érdekes – szólaltam meg, most már higgadtabban. – Ma szétnézek itt, a körny éken. Talán majd holnap. – Csak hogy legy en mire készülni ma. – Hát akkor elindulnék – bólintott Arthur Rosaleen felé. Rosaleen úgy ugrott fel ültébõl, mintha a szék szalmatömését egy ujj bökte volna át alulról. – Ne felejtsd itt a termoszt! – Úgy vágtatott át a kony hán, mintha egy idõzített bombát kellett volna hatástalanítania. – Tessék, itt van! – ny omta Arthur kezébe a teás flaskát meg a szendvicses dobozt. Ezt látva muszáj volt elmosoly odnom. Pedig amúgy elég bizarr, hogy úgy bánjon valaki a férjével, mint any uka az iskolába induló gy erekkel, de most mégsem tûnt bizarrnak. Éppenséggel

tök arany os volt. – Nem kérsz ebbõl az uzsis dobozodba? – böktem rá az elõttem torny osuló ételhalomra. – Tök kizárt, hogy én ezt itt mind megegy em. Igazából jó akartam lenni ezzel a megjegy zéssel. Úgy értettem, hogy a menny iség, nem pedig az étel íze miatt nem tudnám megenni, de a dolog mégis elég rosszul jött ki. Vagy jól jött ki, de õk nem jól értették. Nem tudom. Akárhogy is, nem akartam, hogy kárba vesszen az az ennivaló. Egy szerûen meg akartam osztani Arthurral, hogy belepakolhassa abba a tök cuki kis kajás dobozába, mégis oly an volt az egész, mintha már megint jól gy omorszájon bokszoltam volna Rosaleent. – Na jó, rendben, adhatsz belõle egy kicsit – mondta Arthur, bár én úgy éreztem, csak Rosaleen kedvéért. Rosaleen kipirult arccal forgatta fel az egy ik fiókot egy másik Tupperware doboz után. – Nagy on finom ez itt mind, Rosaleen, de én egy szerûen nem szoktam enny it enni reggelire. – Hihetetlen, hogy valaki ekkora ügy et csináljon egy vacak reggelibõl. – Hát persze, hogy nem, persze, hogy nem – bólogatott szavainak ny omatékot adva, mint aki teljesen ostobának érzi magát, hogy egy ily en ny ilvánvaló dolgot nem tudott. Aztán Arthur elment. Miközben ott ültem az asztalnál, és próbáltam a végére járni annak a háromezer pirítósnak, amivel könny edén újjá lehetett volna építeni a kastély t, Rosaleen felment Any a szobájába a tálcáért. Any a hozzá se ért az ételhez. Rosaleen leszegett fejjel egy enest a szemeteshez vitte, és belekaparta az egészet egy új nejlonzsákba. Az elõbbi jelenet alapján tudtam, hogy ez a lelkéig hatol. – Egy szerûen nem vagy unk oly an reggelizõs fajták – magy aráztam a lehetõ legbájosabb hangon. – Any a reggelente többny ire csak egy müzliszeletet meg egy csésze kávét dob be. Rosaleen felegy enesedett és megfordult, és máris csupa fül volt, hogy ételfélérõl volt szó. – Müzliszeletet? – Hát tudod, az ily en rudacskává préselt gabonaféle, meg mazsola, joghurt meg minden. – Mint ez? – mutatott rá egy tálkány i mazsolás zabpehely re meg egy kis csupor joghurtra. – Igen… de oly an szeletben. – És az mitõl más? – Hát, hogy bele lehet harapni a rudacskába.

Rosaleen összeráncolta a homlokát. – Úgy gy orsabb. Menet közben is be lehet kapni – próbáltam még jobban elmagy arázni. – Miközben ülsz a kocsiban, vagy szaladsz ki a házból, tudod? – De hát miféle reggeli az ily en? Egy szelet nagy szelesen. Nagy on erõlködtem, hogy el ne nevessem magam. – Hát, tudod, csak hogy ne késsen el az ember reggel. Úgy nézett rám, mintha hirtelen tíz fejet növesztettem volna, aztán csendben elkezdte kitakarítani a kony hát. – Mi a vélemény ed Any áról? – törtem meg végül a hosszú hallgatást. Rosaleen csak törölgette tovább a munkafelületeket, háttal nekem. – Rosaleen? Neked mi a vélemény ed arról, ahogy Any a viselkedik? – Így gy ászol, kicsim. Gy ászmunkát végez. – Hát szerintem nem így szoktak gy ászolni. Hogy azt hiszik, elefánt van a szobában. – Á, egy szerûen rosszul hallott – felelte könny edén. – Egy szerûen máshol jár az esze. – Felhõkakukkvárban, ott jár – mormogtam. Foly ton ezzel a „gy ászmunkával” jön mindenki, mintha ötéves lennék, és fogalmam se lenne róla, hogy mit jelent elveszteni valakit, akivel az ember egy ütt töltötte élete minden napját az elmúlt húsz évben; utánaolvastam egy kicsit a témának. Azt sikerült kiderítenem, hogy nincs általában hely es módja a gy ászolásnak, egy szerûen nem lehet jól vagy rosszul végezni a gy ászmunkát. Nem hinném, hogy ezzel egy et tudok érteni. Mert a gy ászmunkában ott van, hogy munka, márpedig a munka nehéz, oly an, mintha valami súly os terhet cipelne az ember. Szóval a lény eg, hogy a gy ász ránehezedik az emberre, szinte a földig húzza a szomorúság meg a többi ny omasztó érzés. És én pont így is érzek: valami lehúz, mintha úgy kéne vonszolnom magam mindenhová, minden külön erõfeszítésbe kerül, minden sötét, és az egész egy sûrû kakatenger. Mintha foly ton tele lenne a fejem mindenféle eddig ismeretlen gondolattal, amitõl jól megfájdul a fejem. De Any a…? Mintha Any a könny ebb lenne. Mintha a bánat súly a egy általán nem nehezedne rá. Sõt, inkább oly an, mint aki mindjárt elszáll valahová, mintha már fel is emelkedett volna a levegõbe, és mégse mozgatja senki a füle botját se, kivéve engem, aki ott állok egy edül alatta, kapaszkodom a bokájába, és próbálom lehúzni, vissza a földre.

6

Könyvek a buszon A kony hába visszatért a rend és tisztaság; minden, az utolsó sarok is fény esre sikálva, s az egy etlen dolog, ami nem került valamely ik polcon a hely ére, az én magam voltam. Még nem láttam nõt, aki ezzel az erõbedobással, ezzel az elszántsággal vetette volna magát a takarításba, mintha az élete múlna a makulátlan tisztaságon. Rosaleen feltûrt ruhaujjal verítékezett, súrolás közben ki-kivillantva karjának meghökkentõen kimunkált bicepszét és tricepszét, miközben az itt valaha megfogant élet legutolsó ny omát is köny örtelenül eltüntette. Ott ültem, és elképedéssel, de bevallom, némi leereszkedõ sajnálattal is figy eltem, ahogy sikál, tisztogat, fény esít. Aztán kezében egy csomaggal elment hazulról; a baty uban lapuló, frissen sütött barna keny ér illatától összefutott a ny ál a számban, és csak az imént megtöltött gy omrom is mintha megkordult volna. Az elülsõ nappali ablakán át néztem, ahogy Rosaleen erõteljes léptekkel, mozgásában a nõiesség leghalvány abb jele nélkül átgy alogol az úton, a szemközti földszintes épülethez. Ott maradtam az ablaknál, hogy meglássam, ki ny it neki ajtót, de hátrament, és ezzel elrontotta a játékomat. Éltem az alkalom kínálta lehetõséggel, hogy anélkül járjam be a házat, hogy Rosaleen minden lépésemnél ott lihegne a ny akamban, és, mint tette egész délelõtt, mindennek elõsorolja a történetét, amin csak megáll a tekintetem. – Ja, igen, az a szekrény ott! Tölgy fa. Egy ik télen a szélvihar kidöntött egy fát, dörgött-villámlott, úgy hogy napokig áram nélkül maradtunk. Arthur nem tudta újraéleszteni. Mármint a fát, nem az áramot, mert az visszajött magától. – Ideges nevetgélés. – Szóval, abból a fából csinálta ezt a szekrény t. – Egész jó kis vállalkozás lehetne az ily esmibõl. – Jaj, dehogy ! – Rosaleen úgy nézett rám, mintha valami szentségtörést követtem volna el. – Ez neki csak hobbi, nem afféle pénzhajhász spekuláció. – Nem spekulációról beszéltem, hanem magy arázkodtam.

vállalkozásról. Nincs abban semmi rossz –

Rosaleen csak a fejét csóválta. Saját magamat elhallgatva, mintha Apa hangját hallottam volna, és ugy an mindig is utáltam benne ezt – már hogy mindenbõl pénzt akar csinálni –, most mégis melegséggel töltött el az emlék. Amikor kislány koromban egy iskolai rajzommal jöttem haza, azonnal kijelentette, hogy nagy mûvész lesz belõlem, de oly an mûvész ám, aki milliókat kérhet el a mûveiért. Amikor hatásosan érveltem valami mellett, akkor hirtelen ügy védet csinált belõlem, de oly an ügy védet,

aki sok száz eurós óradíjért osztogatja a tanácsait. Jó énekhangom volt, mire õ azzal rukkolt elõ, hogy hát van neki egy barátja, aki stúdiótulajdonos, és én leszek a következõ szupersztár. És nemcsak velem csinálta ezt, hanem mindennel, amit csak meglátott maga körül. Számára az élet a nagy lehetõségek sorából állt, ami szerintem nem feltétlenül rossz, csak õ mindig a rossz oldalát fogta meg a dolgoknak. Nem hozták lázba a mûvészetek, meg se fordult a fejében, hogy egy ügy véd esetleg a kiszolgáltatottak segítségére lehet, és igazából az énekhangom sem érdekelte. Csak a pénz. Nem csoda, hogy végül is a pénz elvesztése okozta a halálát. Azokkal a pirulákkal meg a whisky vel már csak az utolsó szöget verte be a koporsójába. – Azt a képet nézegeted ott? – fûzte tovább a szót Rosaleen, látva, hogy a pillantásom körbejártatom a szobán. – Azt akkor készítette, amikor az Óriások útjánál voltunk kirándulni. Egész nap esett az esõ, és még defektet is kaptunk útban fölfelé. Aztán ugy anígy foly tatta: – Látom, azokat a függöny öket nézegeted. Rájuk férne egy kiadós mosás. Holnap le is szedem õket. Az any agot egy házalótól vettem. Nem szokásom az ily esmi, de ez egy külföldi asszony volt, alig tudott angolul, és pénze is alig lehetett, viszont ott volt nála ez a rengeteg any ag. Szeretem benne ezt a virágmintát. Egész jól megy ahhoz a párnához ott, nem gondolod? Van még egy csomó belõle a garázsban, a kert végében. Ekkor a garázs felé fordítottam a tekintetemet, mire õ: – Azt meg Arthur építette a saját kezével. Nem volt még meg, amikor ide költöztem. Különösnek találtam a megfogalmazást. Mikor ide költöztem. – Ki lakott itt azelõtt? Rosaleen erre pontosan oly an tágra ny ílt, kíváncsi szemeket meresztett rám, mint amikor azt nézte, ahogy eszem. Egy szót se szólt. Gy akran csinálja ezt, és a lehetõ legváratlanabb hely zetekben. Hirtelen elkezd egy beszélgetést, aztán ugy anoly an hirtelen félbehagy ja, méghozzá oly an pillantásokkal és szünetekkel, mintha az agy ában megszakadt volna egy érintkezés. Anny ira kibuktam tõle, hogy elfordítottam a tekintetem, a jelek szerint le, arra a szõny egre, amit valakitõl ajándékba kapott valamily en alkalomból, vagy micsoda… De most, hogy egy edül lehettem, és nem zavarta össze a gondolataimat az idegbeteg fecsegésével, végre alaposan körül tudtam nézni. A nappali otthonos volt, vagy mi, bár egy kicsit régies. Szóval, nagy on régies, nem mint a mi házunk, ami modern és tiszta – vagy is hát modern és tiszta volt –, csupa éles vonal meg szimmetria. Ebben a szobában mindenfelé volt ez vagy az. Képek és szobrok, amik nem mentek a heverõkhöz, mindenféle elvarázsolt müty ürök, bizony talan, állatkaromban végzõdõ lábakon álló székek és asztalok, két heverõ totál más mintájú huzattal – az egy ik kék-elefántcsont virágmintákkal, a másikat meg mintha egy macska hány ta volna le – és egy dohány zóasztal, ami sakktáblaként is szolgált. A padló mintha nem lett volna egy enes, mintha lejtett volna a kandallótól a

köny vespolcok felé, amitõl valósággal tengeribeteg lettem. A legzsúfoltabbnak a kandalló körny éke tûnt; látvány ával megborzongatott ez a nagy, ny itott tûzhely, körülötte mindenféle fémszerszámmal, amik pont úgy néztek ki, mintha egy középkori kínzókamrából kerültek volna ide: voltak itt kovácsoltvas, állatfejben végzõdõ piszkavasak, különbözõ méretû szeneslapátok, egy õsrégi fújtató és egy öntöttvas tûzrostély valami állatalakos címerrel az elején. Hátat fordítottam a kandallónak, és figy elmemet a padlótól a plafonig érõ és a falat hosszában is végig beborító, létrás köny vespolcra irány ítottam. Teli volt köny vekkel, fotókkal, bádogtégely ekkel, díszdobozkákkal, mindenféle haszontalan csecsebecsével, ily esmivel. Többny ire kertészeti szakköny vek meg szakácsköny vek sorakoztak a polcokon, csupa speciális téma, egy ik sem az én ízlésem. Mind régi, agy onolvasott példány volt, némely ik erõsen szakadozott, de volt, amely iknek hiány zott a fedele, lapjai erõsen sárgultak, sõt akadt, amely ik jól elázhatott, viszont sehol egy porszem nem volt látható. Volt itt egy hatalmas, vörös kötésû kötet is, ami oly an régi volt, hogy a fedél vörös festéke feketére színezte a lapjait. A címe: Lloyd hajózási regiszter, 1919–1920, 2. kötet. Száz és száz oldal betûrendbe szedett hajónevekkel, a holtsúly, a raktér- és az üzemany agtartály -kapacitás adataival. Visszacsúsztattam a köny vet a hely ére, és a ruhámba törültem a kezem, mert semmi szükségem nem volt rá, hogy megfertõzzenek 1919 baktériumai. Egy másik köny v a nagy világvallásokat mutatta be, borítóján az embléma: földbe ásott arany kereszt, amire egy kígy ó tekeredik rá. E mellett volt aztán egy másik, amely ik a körny ezetbarát fõzés rejtelmeirõl szólt, bár én erõsen kétlem, hogy lenne hely egy szuvláki-sütõ számára Rosaleen gázrezsója mellett. A következõ kötet A nagy lovaskönyv volt, mely a téma teljes feldolgozását ígérte, amit aligha váltott be, mivel ott sorakozott mellette még vagy egy tucatny i hasonló tárgy ú munka. Még csak az elsõ fejezetét olvastam végig annak a köny vnek, amit Fionától kaptam Apa temetésén, és már ezzel is felülmúltam az éves átlagomat, úgy hogy a polcon zsúfolódó köny vek nem igazából tudták felkelteni az érdeklõdésemet. Ami viszont tény leg érdekelt, az egy fény képalbum volt a többi köny v közé sorolva. A nagy méretû köny vek polcára tették, a szótárak, lexikonok, a világatlasz és a többi hasonló kötet mellé. Ódivatú album volt, külsõre oly an, mint egy szabály os ny omtatott köny v, legalábbis a gerince alap ján. Domború arany kerettel szegély ezett vörös bársony fedele volt, amin végighúztam az ujjaimat, sötét ny omot hagy va a kötésen. A bõrkárpitos fotelba kuporodtam, úgy készültem neki, hogy átadjam magam mások emlékeinek. Ám alig ütöttem fel a fedelét, megszólalt az ajtócsengõ, hosszú, éles csilingeléssel. Úgy törte meg a csendet, hogy szinte kidobott magából a fotel. Csak álltam egy hely ben, és szinte vártam, hogy Rosaleen átsprintel az országúton, combig feltûrt otthonkájában oly an feszes térdinakat tárva a világ elé, amiken Jimi Hendrix is vígan elgitározhatott volna. De nem így történt. Hely ette csend borult a házra. Any a még az orrát se dugta elõ odafentrõl. A csengõ ismét megszólalt, úgy hogy letettem az albumot az asztalra, és kibaktattam az ajtóhoz, s útközben egy re inkább kezdtem otthon érezni magam. A homály os tejüvegen át is látszott, hogy egy férfi áll odakint. Mikor ajtót ny itottam, egy fantasztikus pasi jelent meg elõttem. Oly an húszegy néhány évesnek látszott, sötétbarna haját elöl fölzselézve viselte, és a pólója gallérját is felhajtotta. Tisztára, mint egy rögbicsatár. Tetõtõl talpig

végignézett rajtam, és elmosoly odott. – Csá! – szólalt meg, és mosoly a egy tökéletes, hófehér fogsort villantott elõ. Állát borosta fedte, vidám szeme világoskéken ragy ogott. Kezében írótábla, rajta ûrlap. – Sir Ignatius? – kérdezte. Elmosoly odtam. – Én aztán nem. – Tartózkodik ebben a házban egy Sir Ignatius Power nevezetû személy ? – Momentán nem. Elment rókát hajtani Lord Casperrel. Szemét gy anakodva résny ire húzta. – Mikorra várható? – Gondolom, ha majd elcsípték a rókát. – Hmm – lassan bólintott, majd szétnézett maga körül. – Gy ors lábú rókák teny észnek errefelé? – Úgy látom, ön, uram, nem idevalósi. Mindenki tudja, mily en rókák laknak erre. – Hmm. Nos, valóban nem hely béli vagy ok. Az ajkamba haraptam, és megpróbáltam nem mosoly ogni. – Szóval hosszabb ideig is elmaradhat Sir Ignatius? – mosoly odott el, érzékelve, hogy már nem bírom sokáig. – Nagy on sokáig elmaradhat. – Értem. A tornác oszlopának támaszkodott, és rám meredt. – Mi van? – kérdeztem védekezõleg, mert éreztem, hogy olvadozni kezdek a pillantásától. – Most akkor komoly an. – Komoly an mit? – Itt lakik ez a valaki, vagy egy általán akárhol a közelben? – Anny i biztos, hogy nem a kertkapun innen. – És akkor te mi vagy ? – Goodwin.

– Ny erõ. Rendben van, de mi a vezetékneved? Megpróbáltam nem nevetni, de nem sikerült. – Jól van, ez elég gy enge volt, bocs – szabadkozott békülékeny en, aztán ahogy jobban megnézte azt a ny omtatvány t a kezében, megvakarta a fejét, amitõl még borzasabb lett. A válla felett átpillantva egy fehér buszt láttam meg, oldalán a domború felirattal: „A gördülõ köny vtár”. A fiú végre felnézett a ny omtatvány ból. – Oké, akkor most már tuti, hogy eltévedtem. A listámon nem szerepel semmiféle Goodwin. – Ja, hát nem is az én nevem alatt szerepelnénk. – Any ám leány kori neve By rne volt, ami Arthur bácsi vezetékneve is, és persze a ház is ez alatt a név alatt szerepelne. Arthur és Rosaly n By rne. Jennifer By rne – ez valahogy nem jól hangzott. Úgy éreztem, Any ának egész életében Goodwinnek kellett volna lennie. – Akkor, ugy e, a Kilsaney -ék laknak itt? – kérdezte, ahogy remény kedve felpillantott a listájából. – Á, hogy a Kilsaney -ék! – mondtam, amit õ látható megkönny ebbüléssel fogadott. – Az övék a következõ ház balra, túl azokon a fákon – mosoly ogtam. – Nagy szerû, és hálás köszönet! Még sose jártam errefelé. És már egy óra késésben vagy ok. És mily en fazonok ezek a Kilsaney -ék? – elfintorította az orrát. – Nem fognak megszívatni? Vállat vontam. – Nem túl beszédes népek. De ne félj, a köny veket, azokat szeretik. – Jó. Akarod, hogy visszafelé benézzek még egy szer, hogy te is megnézhesd a köny veket? – Persze. Ahogy becsuktam az ajtót, kitört belõlem a nevetés. Izgatottan vártam, hogy visszajöjjön, de anny ira, hogy szinte összeugrott a gy omrom, a szívem meg csak kalapált, mint kiskoromban bújócskázás közben. Már legalább egy hónapja, hogy nem éreztem így magamat. Valami újra megny ílt bennem belül. Egy perc sem telt el, és már hallottam is, hogy a busz itt van megint. A ház elõtt állt meg, én meg kiny itottam az ajtót. A srác szállt le a buszról, széles vigy orral a képén. Mikor felnézett, elkapta a tekintetemet, és megcsóválta a fejét. – Nem voltak otthon a Kilsaney -ék? – kérdeztem. Elnevette magát, ahogy jött felém, hála az égnek nem dühösen, hanem jókedvûen. – Úgy látszik, arra jutottak, most nem kellenek nekik köny vek, mert hát az emeleti szinttel meg a ház egész tetejével egy ütt eltûnt a köny vespolcuk is. Vihogtam.

– Nagy on vicces, Goodwin kisasszony ! – Csak Goodwin, ha szabad kérnem! – Az én nevem Marcus. – Megráztam a kiny újtott kezét. – Tamara. – Szép név – mondta lágy hangon. Nekitámaszkodott a tornác oszlopának. – Akkor most komoly an, hol lakik ez a Sir Ignatius Power a Kegy esrendi Nõvérektõl? – Várj csak, hadd nézzem! – kiragadtam a listát meg az írótáblát a kezébõl. – Hát ez nem is „Sir”, hanem „Sr”. Annak a rövidítése, hogy Soror. So-ror – szótagoltam. – Az meg azt jelenti, hogy Nõvér, te oktondi! – A fejéhez ütögettem a táblát. – Mert ez egy apáca! – Szóval mégsem transzvesztita. – Hú – elnevette magát, és elkapta az írótáblát. De én is belekapaszkodtam. Rántott rajta egy akkorát, hogy kipenderített vele a tornácra. Ily en közelrõl még hely esebbnek tûnt. – Te lennél az, kedves nõvér? – kérdezte. – És fogadalmat tettél már? – Én csak lovakra szoktam fogadni. Elnevette magát. – Szóval ki ez a nõvér? Vállat vontam. – Teljesen össze akarsz zavarni, mi? – Hát, én magam is csak tegnap érkeztem meg ide, úgy hogy én éppoly an kevéssé ismerem ki magam erre, mint te. Nem mosoly ogtam, miközben ezeket mondtam, és õ se mosoly gott vissza rám. Leesett neki. – Hát, a te érdekedben nagy on remélem, hogy ez nem így van. – Felnézett a házra. – És itt laksz? Vállat vontam. Még azt se tudod, hol laksz? – Ön egy idegen férfi, uram, aki egy buszrakomány köny vvel furikázik. Csak nem hiszi, hogy elárulom magának, hol lakom? Hallottam ám a magafajtáról! – mondtam, és elindultam a háztól a busz felé. – Igazán? – megindult utánam. – Volt ez a pasas, aki ny alókával becsalogatta a gy erekeket a buszába, aztán amikor beszálltak,

szépen rájuk zárta az ajtót, és elrobogott velük. – Ja, arról én is hallottam – mondta, és felragy ogott a szeme. – Hosszú fekete hajú fickó, nagy az orra, sápadt a bõre, és feszes nadrágban táncikál, s közben foly ton énekel. Meg tök odavan a játékdobozokért. Ez az? – Pontosan. A barátod? – Tessék. – Belekotort a belsõ zsebébe, és kihalászta az igazolvány át. – Igazad van, ezt már korábban meg kellett volna mutatnom. Bejegy zett közköny vtári szolgáltatás, teljesen legális. Hivatalosabb nem is lehetne. Szóval, megígérhetem, hogy nem zárlak be a buszba. Már ha én magam nem kérem meg rá. Jól megnéztem az igazolvány át. – Marcus Sandhurst. – Ez lennék, igen. Nem nézed meg a köny veket? – Karját kiny újtotta a busz felé. – A hintó elõállt! Körülnéztem, de egy lelket se láttam, még Any át se. Az egy szintes ház is kihaltnak látszott. Nem volt mit vesztenem, úgy hogy felkapaszkodtam a buszba, közben pedig Marcus azt korny ikálta, hogy „Gy erekeeeek”, Gy erekpecér hangján a Csodakocsiból, és közben kuncogott. Én is elnevettem magam. Odabent a falakon százával sorakoztak a köny vek. A témakategóriák szerint csoportosított kötetek gerincén sorra végighúztam az ujjam, de nem olvastam el a címeket, mert egy kicsit azért feszély ezett, hogy egy ismeretlen férfival vagy ok összezárva ebben a buszban. Azt hiszem, Marcus megérezhette ezt, mert néhány lépéssel elhátrált tõlem, jókora mozgásteret hagy va nekem, megállt a ny itott ajtónál. – Szóval, mi a kedvenc köny ved? – érdeklõdtem. – Ööö… A Sebhelyesarcú. – Az egy film. – Ami egy köny v alapján készült. – Nem is. Mi a kedvenc könyved? – A Coldplay – vágta rá. – A pizza… nem tudom. – Na, jó – nevettem. – Szóval nem olvasol. – Nem. – Felült az asztal szegély ére. – De remélem, hogy ez a munkatapasztalat pozitív irány ú változások elindítója lesz számomra, és csatlakozom a köny volvasó emberek táborához. – Unottan beszélt, oly an tompa és meggy õzõdés nélküli hangon, hogy ny ilvánvaló volt: csak ismétli azt, amit neki is úgy mondtak el.

Jól megnéztem magamnak. – Szóval, mi a történet? Apuci szólt a barátjának, hogy adjon neked valami munkát? Megkemény edtek az arcvonásai, és egy darabig meg se szólalt, amitõl igen vacakul kezdtem érezni magam, úgy hogy legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam. Nem is tudom, miért szaladt ki a számon. Azt se tudom, egy általán mirõl jutott eszembe az egész. Csak az a fura érzésem volt, hogy nagy on közel járhatok az igazsághoz. – Bocsi, ez nem volt vicces – szabadkoztam. – Szóval tény leg, mi a történet? – mondtam, hogy oldjam a feszültséget. – Házról házra jársz, és köny veket adsz az embereknek? – Ugy anoly an ez, mint egy rendes köny vtár – felelte Marcus, még mindig egy kicsit hûvösen. – Az emberek beiratkoznak, megkapják a köny vtárjegy üket, és azzal aztán kölcsönözhetnek. Oly an hely ekre járok, ahol nincs hagy omány os köny vtár. – Se az élet semmily en formája – tettem hozzá, amire elnevette magát. – Na és kemény itt az élet egy ily en városi lány nak? Ezt elengedtem a fülem mellett, és foly tattam a köny vek tanulmány ozását. – Tudod, hogy az emberek minek örülnének itt igazán ezek hely ett a köny vek hely ett? Sokatmondóan mosoly gott rám. – Nem, nem annak! – nevettem. – Igazából egész jó pénzt lehetne keresni ezzel a járgánny al itt, ha kiszórnád belõle a köny veket. – Nocsak! Micsoda kultúrabarát ötletek! – Nos, errefelé nem jár menetrend szerinti busz. Azt mondják, a legközelebbi városka tizenöt percre van autóval – hogy lehet hát eljutni oda? – Hát… a kérdésedben ott van a válasz is. – Igen, de én nem vezetek, mert… – elakadtam, õ meg elmosoly odott. – Mert nem tudok vezetni – fejeztem be a mondatot. – Micsoda? Apuci nem vette még meg azt a Mini Coopert a kislány ának? Hát ez durva! – utánzott engem. – Mily megindító! – Jól van – ugrott le az asztalról, teli energiával. – Most amúgy is épp oda kell mennem. Mi lenne, ha egy ütt tennénk meg az utat ebbe az elvarázsolt városkába, mely et emberi láb el nem érhet?

Elkuncogtam magam. – Oké. – Nem kéne szólnod valakinek? Nem szeretném, hogy bekasznizzanak gy ermekrablásért. – Lehet, hogy autót nem vezetek, de gy erek azért már nem vagy ok. – A szemem eközben a túloldali házon tartottam. Már jó ideje, hogy Rosaleen átment. – Biztos? – kérdezte, és körülnézett. – Azért légy szi, szólj valakinek. Elég aggodalmasnak látszott, és ha másért nem, ezért elõvettem a mobilomat és próbáltam megcsörgetni Any át, pedig tudtam, hogy már egy hónapja, hogy nem is ny últ a mobiljáért. Hagy tam neki egy üzenetet. – Szia, Any a, én vagy ok. Itt vagy ok a ház elõtt egy köny vekkel megrakott buszban, amivel ez a hely es srác itt bevisz a városba. Néhány órán belül itthon leszek. Ha netán mégse, akkor az emberünket úgy hívják, hogy Marcus Sandhurst, 178 cm magas, fekete hajú, kék szemû… tetkók? – kérdeztem. Felhúzta a pólóját. Hûha, ki volt bordázva a srác. – Van egy kelta kereszt a hasán, nincs mellkasi szõrzete, viszont ostobán vigy orog. Odavan A Sebhelyesarcúért, a Coldplay -ért meg a pizzáért. Majd találkozunk! Letettem, Marcusból meg kitört a röhögés. – Többet tudsz rólam, mint szinte bárki más. – Húzzunk el innen! – mondtam. – Te mindig ily en rossz kislány vagy ? – Mindig – feleltem, és felkapaszkodtam az utasoldali ülésbe, készen a Kilsaney -birtok határain túli nagy kalandra.

7 Akarok Tizenkét percny i kellemes, és egy pillanatig sem kény elmetlen beszélgetés Marcusszal, és már ott is voltunk abban a városban. Csakhogy „a város”-nak semmi köze nem volt ahhoz, amire számítottam. Még a mostani, minden eddiginél mély ebbre leszállított várakozásaimat is messze alulmúlta. A vadny ugaton amoly an egy lovas városnak nevezték volna – ha lett volna benne akár egy etlen ló is. Ami volt benne: egy templom. Egy temetõ. Két kocsma. Egy sülthal-árus bódé. Egy újságot is árusító benzinkút. Egy vasáru-üzlet. Enny i. Halkan ny öszörögni kezdhettem, mert Marcus aggódva pillantott rám.

– Mi a baj? – Hogy mi a baj? – Tágra ny ílt szemmel fordultam felé. – Hogy mi a baj? Kábé ötéves korom óta van nekem egy Barbie-falum otthon, az nagy obb, mint ez itt! Próbálta megállni nevetés nélkül, de nem sikerült neki. – Pedig nem is oly an rémes. Még húsz perc autóval, és ott vagy Dunshauglinban. Na, az már egy igazi város. – Még húsz perc? Hát még ide, ebbe a szaros kis porfészekbe se tudok eljutni egy edül! – A szemem szikrákat szórt a haragtól és a sarkából már kibuggy ant egy könny csepp is, az orrom viszketni kezdett. Legszívesebben sikoltozva rugdostam volna össze a buszt. De csak horkantottam egy et. – Mi a francot kezdek itt magammal majd egy edül, mi? Veszek egy ásót, hogy kiássam a hullákat? És közben elmajszolok egy zacskó sült krumplit és legurítok hozzá egy korsó sört? Most Marcus horkant föl bosszúsan, és elfordította a fejét, hogy lehiggadjon egy kicsit. – Tamara, ez tény leg nem oly an szörny û itt. – Dehogy isnem! Egy zsírszegény , gy ömbéres lattét akarok, hogy basszák meg, hozzá egy fahéjas kiflit, éspedig most rögtön – mondtam hûvösen, s közben tisztában voltam vele, hogy úgy kezdek beszélni, mint Violet Beauregarde a Charlie és a csokigyárból. – És ha már itt tartunk, közben laptopozni akarok az ingy enes Wi-Fi-nél, hogy megnézhessem a Facebookomat. Meg el akarok menni a Topshopba. Meg twitterezni akarok. Aztán ki akarok menni a tengerpartra a barátaimmal, hogy beszlopáljak egy üveg fehérbort, miközben a tengert bámulom, és jól be akarok rúgni a bortól, hogy hasmánt beleessek a hány adékomba. Tudod, azokat a dolgokat akarom csinálni, amiket az emberek általában csinálni szoktak. Hát ezt akarom. – És mindig megkapod, amit akarsz? – Marcus rám nézett. Nem tudtam válaszolni. Hatalmas gombóc szorította a torkomat, az a jaj-kezdek-belezúgni-ebbe-a-fiúba érzés. Úgy hogy csak bólintottam. – Na, jó – mondta Marcus vidámabb hangon, mire én ny eltem egy et, amivel a ny elõcsövembõl a gy omromba küldtem a Marcus-te-édes érzést. – Nézzük a dolgok jó oldalát! – Ennek a dolognak nincs jó oldala. – Mindennek van jó oldala. – Balra nézett, jobbra nézett, az égre emelte a kezét, és felragy ogott a tekintete. – Itt nincs köny vtár. – Jézusom!… Mint aki lefejel valakit, úgy lendítettem el magam a mûszerfaltól. – Na, jó – nevette el magát Marcus, és levette a gy újtást a motorról. – Menjünk el máshová! – Nem kéne inkább beindítani a motort, ha el akarsz menni máshová? – érdeklõdtem. – Nem a busszal megy ünk – felelte, és az ülés támláján át bemászott az utastérbe. – Nézzük csak!

… Hová is kéne menni? – Ujjait végighúzta az útiköny v-szekció köteteinek gerincén, s közben fennhangon olvasta a címeket: – Párizs, Chile, Róma, Argentína, Mexikó… – Mexikóba! – vágtam rá azonnal, és feltérdeltem az ülésen, hogy lássam, mit csinál. – Mexikóba – bólintott. – Jó választás! – Kivette a köny vet a polcról, és rám nézett. – Nos tehát? Akkor jössz? Mindjárt indul a gépünk. Mosoly ogva másztam át az ülésem támláján. Leültünk a padlóra, egy más mellé, a busz hátsó részében, és azon a napon Mexikóba utaztunk. Nem tudom, õ tudja-e, mily en fontos volt számomra ez a pillanat. Hogy menny it tett azért, hogy megmentsen önmagamtól, a teljes remény telenség rémétõl. Persze lehet, hogy nagy on is tudja, és pont azért csinálta, amit csinált. Mégis oly an volt, mintha egy angy al jött volna el értem, ahogy azzal a busszal a legmegfelelõbb pillanatban megérkezett, hogy fölkapjon, és elrepítsen errõl a szörny ûséges hely rõl, el egy távoli világba. Nem maradtunk anny i ideig Mexikóban, mint szerettünk volna. Bejelentkeztünk a hotelbe, a franciaágy as szobába, leszórtuk a cuccainkat, és máris irány a tengerpart! Vettem magamnak egy bikinit egy parti árustól, Marcus rendelt egy koktélt, és már ment is volna jet-skízni nélkülem – én nem voltam hajlandó belebújni abba a ronda gumiruhába –, mikor kopogtak a busz oldalán, és egy korosodó asszony ság, aki gy anakvóan méregetett engem, már kapaszkodott is föl, hogy keressen magának valami jó kis olvasnivalót, amivel eltöltheti a rengeteg idejét. Talpra ugrottunk, és én elkezdtem a polcokat nézegetni, miközben Marcus kiszolgálta a kedves kölcsönzõt. Kezembe került egy köny v a gy ászmunkáról – arról szólt, hogy an tanulhatjuk meg kezelni a veszteségeinket, vagy mihez kezdjünk azokkal a szeretteinkkel, akik nem tudják feldolgozni a fájdalmukat. Eltöltöttem egy kis idõt ez elõtt a köny v elõtt, s közben úgy vert a szívem, mintha rábukkantam volna a védõoltásra, mely minden e világi ny avaly ától megóv. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy leemeljem a polcról – nem is tudom, miért. Nem akartam, hogy meglássa Marcus, nem akartam, hogy kérdezgetni kezdjen felõle, nem akartam Apa haláláról beszélni neki. Mert az azt jelentette volna, hogy pontosan azzá változtam volna vissza, aki vagy ok. Egy lány, akinek öngy ilkos lett az apja. Ha nem beszélek róla, akkor nem kell azzá a lánny á lennem. Legalábbis Marcusszal nem. Csak belülrõl lennék az a lány. Hagy nám, hogy odabent dühöngjön, hogy pukkadozzon a bõröm alá bezárva, miközben én elmegy ek Mexikóba, õt meg ott hagy om szépen a kapusházban egy edül. A pillantásom egy jókora bõrkötésû kötetre esett a tény irodalmi köny vek szekciójában. Barna, vaskos köny v volt, gerincén cím és szerzõ nélkül. Kiemeltem. Jó nehéz volt. A lapok szegély e oly an cikcakkos volt, mintha úgy tépdesték volna ki õket valahonnan. – Szóval te vagy a köny vek Robin Hoodja – szólaltam meg, mihely t az öregasszony egy szívbe markoló románccal a hóna alatt távozott. – Szétosztod a köny veket a nélkülözõk között. – Valami oly asmi. Te meg mit találtál?

– Nem tudom, nincs cím a borítón. – Talán a gerincét kéne megnézni. – Nem. Ott sincs. Felvett maga mellõl egy dossziét, és megny álazta az ujját, mielõtt felütötte. – Mi a szerzõ neve? – Az sincs rajta. Szemöldökét összevonva nézett fel. – Az lehetetlen. Ny isd ki, és nézd meg, mi van az elsõ lapra írva. – Nem tudom – nevettem. – Le van zárva. – Na ne már! – mosoly odott el. – Csak hüly ítesz, Goodwin. – Dehogy is! – nevettem, és közelebb léptem hozzá. – Tény leg nem, nézz csak ide! Ahogy odaadtam neki a köny vet, az ujjaink összeértek, amitõl, mint szeizmikus lökések sora futott végig rajtam a bizsergés, hogy testem legutolsó erogén zónáját is riadókészültségbe hely ezze. A köny v lapjait egy arany kapocs zárta össze, rajta egy kicsiny arany lakattal. – Mi az ördög…! – mondta Marcus, és húzogatni kezdte a pántot, mindenféle arcokat vágva közben, amitõl megint mosoly ognom kellett. – Naná, hogy megtaláltad az egy etlen köny vet itt, amin nincs se cím, se szerzõ, sõt, a fedele lakattal van lezárva! Mindketten elnevettük magunkat. Õ hagy ta a lakatot, a tekintetünk pedig egy másba fonódott. Itt kellett volna megszólalnom: „Csak tizenhat éves vagy ok!” De képtelen voltam rá. Egy szerûen képtelen. Mondtam már, hogy öregebbnek éreztem magam. Mindenki öregebbnek is gondolt, aki látott. És öregebb is akartam lenni. Nem az volt, hogy ott a padlón egy másnak akarunk esni, és ne csuknák börtönbe, amiért úgy nézett rám. És mégis. Meg kellett volna mondanom neki. Ha valami Elfújta a szél-stílusú tizenkilencedik századi regény ben lettünk volna, valahol az amerikai délen, a régi szép idõkben, amikor a nõk a férfiak tulajdonát képezték, és semmi nem védte õket, akkor nem számított volna egy általán, kedvünkre hempereghettünk volna valami csûrben a szénában, és azt csinálhattuk volna, amihez épp kedvünk szotty an, anélkül, hogy bárkit bármivel megvádoltak volna. Kedvem lett volna megkeresni ezt a köny vet ott a polcokon valahol, hogy rögtön fejest ugorjunk a lapjai közé. De nem ebben a köny vben voltunk. Itt voltunk, a huszonegy edik században. Tizenhat éves voltam, közel a tizenhéthez, õ meg huszonkettõ. Láttam a személy ijében. Tapasztalatból tudtam, hogy a fiúk gerjedelme nem fog kitartani a tizenhetedik szülinapomig. Jó, ha júliusban visszajönnek még. – Ne nézz ily en szomorúan! – mondta Marcus, és kiny újtott kezével megemelte az államat. Nem

is vettem észre, hogy ily en közel jött, pedig ott állt, közvetlenül elõttem. Összeértek a lábujjaink. – Ez csak… egy köny v. Ráébredtem, hogy magamhoz szorítva tartom a köny vet, mindkét karommal átölelve. – De nekem tetszik ez a köny v – mosoly ogtam. – Nekem is tetszik, nagy on tetszik. Pimaszka-csinoska kis köny v, de most biztos nem olvashatunk bele. A szemem összeszûkült, és kíváncsi voltam, vajon ugy anarról beszélünk-e. – Ez tehát azt jelenti, hogy mindketten csak nézegethetjük, amíg meg nem találjuk hozzá a kulcsot. Mosoly ogtam, és éreztem, hogy elpirul az arcom. – Tamara! – hallottam, ahogy valaki a nevemen szólít. Sivító, kétségbeesett hang volt. Lekaptuk egy másról a tekintetünket, én pedig a busz ajtajához szaladtam. Rosaleen volt az. Ökölbe szorított kézzel, vörös arccal rohant át az úton felém, szeme veszedelmesen villogott. Arthur a kocsijuk mellett állt a járdán, láthatólag higgadtan. Ettõl megny ugodtam egy kicsit. De mi boríthatta ki Rosaleent enny ire? – Tamara – mondta lélegzet után kapkodva. Marcusról rám pillantott, megint azokkal a riadt mongúzszemekkel. – Gy ere vissza hozzánk, kislány om, gy ere vissza! – mondta remegõ hangon. – Visszajövök – ráncoltam össze a homlokom. – Hisz csak egy órája jöttem el. – Ez egy kicsit összezavarta, és úgy nézett Marcusra, mintha tõle várna magy arázatot mindenre. – Mi baj, Rosaleen? Any a jól van? Hallgatott. A szája úgy ny ílt ki és csukódott össze megint, mintha a megfelelõ szót keresné. – Jól van? – kérdeztem, most már pánikba esve. – Igen – felelte. – Persze, hogy jól van. – Még mindig zavartnak látszott, de már kezdett lehiggadni. – Mi baj van veled? – Azt hittem, hogy te… – nem fejezte be a mondatot, hely ette szétnézett a falu körül, és mint aki most ébred rá, hogy hol is van, kiegy enesedett, ujjaival lesimította a haját, és megigazgatta a kocsiban meggy ûrõdött ruháját. – Visszajössz velünk a házba, ugy e? – Hát persze – ráncoltam a homlokom. – Any ának megmondtam, hova megy ek.

– Igen, de az édesany ád… – Az édesany ám micsoda? – kemény edett meg a hangom. Ha minden oly an nagy rendben van az any ámmal, akkor teljesen rendben kéne lennie, hogy szóltam neki. Marcus keze ott volt a hátamon, és hüvely kujjával ott körözött rajta biztatólag a ny akam alatt, amivel Mexikót juttatta az eszembe, meg azt a sok másik hely et, ahova még eljuthatok. – Menj vele! – mondta Marcus halkan. – Nekem amúgy is tovább kell indulnom. Ez meg nálad maradhat – biccentett a köny v felé, amit még mindig magamhoz öleltem. – Köszi. Akkor még látjuk egy mást? Az égnek emelte a szemét. – Persze, hogy látjuk, Goodwin. De most menjél! Ahogy átmentem az utcán és beültem a Land Roverbe hátra, feltûnt, hogy három bagós áll a kocsma elõtt és bámul. Nem oly an szokatlan, hogy megbámulják az embert, de ahogy ezek néztek, abban volt valami különös. A három férfi tekintete követett minket, én meg visszabámultam rájuk, hogy talán meglátom, mi a problémájuk. Talán hogy új lány vagy ok a körny éken? De nem, nem errõl lehetett szó, mert nem is engem néztek. Az összes tekintet Arthurra meg Rosaleenre szegezõdött. A kocsiban senki nem szólt egy szót sem egész úton hazáig. A házban odabent azonnal felmentem megnézni Any át, mit sem törõdve Rosaleen tiltásával. Any a változatlanul ott ült a nem hintázó hintaszékben, és nézett ki a kertre. Egy darabig ott ültem vele, aztán kijöttem. Lementem a nappaliba, vissza a fotelhez, amiben azelõtt ültem, hogy Marcus becsengetett. Ny últam volna a fény képalbumért, de már nem volt ott. Rosaleen megint rendet rakott. Sóhajtottam egy et, és odamentem a köny vespolchoz, hogy megkeressem. Minden egy es köny vet megvizsgáltam azon a polcon, de az album sehol sem volt közöttük. Hallottam, hogy megreccsen a padló, és megpördültem magam körül. Rosaleen állt mögöttem. – Rosaleen! – mondtam, és kezemet ösztönösen a szívemhez szorítottam. – Megijesztettél. – Mit csináltál? – kérdezte, s közben ujjaival hol összegy ûrte, hol kisimította a kötény ét. – Csak egy fény képalbumot kerestem, amit korábban láttam. – Fény képalbumot? – oldalra hajtotta a fejét, a homlokát összeráncolta, arca pedig zavarodottan ugrott össze. – Igen, korábban láttam, még azelõtt, hogy megérkezett a mozgóköny vtár. Remélem, nem baj, hogy kivettem megnézegetni, de most… – Magasba emeltem a kezem, és nevetve mondtam: – Varázslatos módon eltûnt. Õ a fejét rázta. – Nem, kislány om. – Maga mögé pillantott, és suttogóra fogta a hangját. – És csitt

legy en errõl! Ekkor Arthur lépett be, kezében újsággal, mire Rosaleen elhallgatott. Arthur elõbb ránézett, aztán énrám. Rosaleen ideges pillantást vetett Arthurra. – Jobb lesz, ha megy ek, és megnézem a vacsorát. Bárány sült lesz estére – mondta halkan. Arthur bólintott, és szemével kísérte a feleségét, amíg az kiment. Ahogy Rosaleent nézte, abból arra jutottam, hogy jobb lesz, ha nem kérdezgetem a fény képalbumról. Ahogy Rosaleent nézte, arról egy csomó minden eszembe jutott Arthurról. Késõbb az este foly amán hallottam õket, ahogy a szobájukban fojtott hangon beszélgetnek, hol halkabban, hol hangosabban. Nem voltam biztos benne, hogy veszekednek, de valahogy más volt ez most, mint ahogy általában beszéltek egy mással. Igazi beszélgetés volt, nem csak néhány egy másnak futtában odavetett megjegy zés. Akármirõl is beszéltek, mindent elkövettek, hogy ne halljam õket. A fülem a falhoz szorítva álltam, és azon törtem a fejem, mitõl hallgathattak el ily en hirtelen, mikor kiny ílt a szobám ajtaja, és Arthur meredt rám a küszöbrõl. – Arthur – mondtam, és elléptem a faltól –, igazán kopoghatnál. Nekem is van magánéletem. Tekintve, hogy épp most kapott rajta, ahogy a falhoz tapasztott füllel hallgatózom, rendes volt tõle, hogy erre nem szólt semmit. – Akarod, hogy holnap délelõtt elvigy elek Dublinba? – dörmögte. – Micsoda? – Hogy ott alhass a barátnõdnél. Teljesen odavoltam ettõl, beleöklöztem a levegõbe, és már hívtam is Zoey -t a mobilomon, teljesen megfeledkezve róla – vagy épp szándékosan eltekintve tõle –, hogy rákérdezzek e váratlan kiûzetés okára. Így ekkor esett meg tehát, hogy Zoey -ékhoz mentem látogatóba. Még csak két éjszakát töltöttem a kapusházban, mégis másnak éreztem magam, amikor visszatértem Dublinba. Kimentünk a szokásos hely re a tengerparton a házunk mellett. Másnak látszott, és én nagy on utáltam így. Más érzés is volt itt lenni, és azt is utáltam. A házunk bejáratánál egy „Eladó” táblát állítottak fel. Mikor ránéztem, felforrt a vérem, a szívverésem felgy orsult, és ellenállhatatlan vágy at éreztem, hogy sikítozni kezdjek, mint egy banshee, az a kelta rikoltó szellem, úgy hogy inkább nem néztem oda. Zoey és Laura már most oly an szemeket meresztettek rám, mintha egy másik boly góról érkeztem volna, hogy kibelezzem a legjobb barátnõjüket, és magamra cipzárazzam a bõrét, mint valami hálózsákot, úgy hogy akármit mondtam, rögtön lecsaptak rá, ízekre szedték, és teljesen félreértelmezték. Az „Eladó” felirat láttán két barátnõm egy Geronimo lelki finomságát mutatta, és rögtön

izgalomba jött. Zoey megállás nélkül arról fecsegett, hogy be kéne törni a házba és ott tölteni a délutánt, mintha az életemnek ebben a szakaszában ennél megfelelõbb dolgot nem is lehetne mondani nekem. Laura, aki egy kicsit több tapintatot tanúsított, bizony talanul nézett rám, miközben Zoey nekünk hátat fordítva a kapu felé fordult, hogy felmérje a hely zetet, de amikor nem volt ellenvetésem, Laura is magáévá tette az ötletet, és úgy sodródott az esemény ekkel, ahogy a még meleg kakit húzzák le a vécében. Nem tudom, hogy an, de sikerült lehûtenem a kedély eket, és elejét venni, hogy lerohanjuk a kisajátított otthonomat, ahol apám megölte magát. Hely ette berúgtunk, és mindenféle tervet kovácsoltunk Arthur, Rosaleen és kettejük mucsai mesterkedéseinek meghiúsítására. Elmondtam nekik – nem, nem elmondtam, kinyilatkoztattam –, mi történt Marcusszal meg a busszal, amin õk egy nagy ot röhögtek, merthogy tök béna ez a pasi, meg még ily en dögunalmas marhaságot az életben nem hallottak, mint hogy egy mozgó köny vtár! Már az is elég gáz, ha egy szobát ny omnak tele köny vekkel, de hogy ezt valaki még házhoz is vigy e, hogy annál könny ebben hozzájusson a köny vekhez akárki, nahát, az már maga a fõvárosi gázmûvek. Ez szörny en fájt, bár magam sem értettem pontosan, miért. Próbáltam elrejteni, de az egy etlen öröm és izgalom forrását, amiben az Apa halála óta eltelt hónapban részem lehetett, azt egy pillanat alatt elapasztották. Azt hiszem, ekkor kezdtem felépíteni a falat magam meg a barátnõim között. És ezt õk is jól tudták. Zoey azokkal az összehúzott, élveboncoló szemekkel tekintett rám, amikkel mindenkit nézni tud, aki bármiben is más, mert másnak lenni az õ szemében a lehetõ legnagy obb bûntett a világon. Nem tudták, miért, és bele se gondoltak, hogy mindannak az érzelmi hatása, amin átmentem, nemcsak néhány hétre fog megváltoztatni, hanem lény em leglény egét formálja át, éspedig örökre. Egy szerûen azt hitték, hogy a vidéki élet van rám rossz hatással. De úgy taposott meg az élet, ahogy egy növény t a földbe lehet taposni anélkül, hogy az elpusztulna, és ahogy egy ily en növény nek, úgy nekem sem maradt más választásom, mint hogy más irány ba kezdjek növekedni, mint eddig. Mikor Zoey megunta – vagy ijesztõnek érezte –, hogy oly asmikrõl beszéljünk, amikrõl fogalma se lehetett, felhívta Fiachrát, Garóidot meg a harmadik testõrt, Colmot, akit én Cabáistének hívok – ami írül anny it tesz, hogy káposzta. Igazából még beszélni se beszéltem vele soha. Zoey Garóidra akaszkodott, Fiachrá Laurával boronálta össze magát, amin Zoey a jelek szerint már túltette magát, Cabáiste meg én pedig csak ültünk, és néztük a tengert, miközben azok négy en a homokban hemperegtek és szörty ögõ hangokat hallattak, Cabáiste pedig idõnként belekorty olt a kétdecis vodkájába, úgy hogy fel voltam rá készülve, hogy bármikor elkezdhet ny úlkálni. Szájába vette az üveg ny akát, bedöntött még egy adaggal, én meg vártam azt a nedves, tocsogós, vodkaízû csókot, ami egy kicsit szúr, egy kicsit meg öklendezésre készteti az embert. De Cabáiste semmi ily esmit nem csinált. – Sajnálom, ami az apukáddal történt – szólalt meg csendesen. Ez a megjegy zés teljesen váratlanul ért, és hirtelen úgy elárasztottak az érzelmek, hogy meg se tudtam szólalni. Nem tudtam mit felelni neki, de még csak rá se tudtam nézni. A másik irány ba

fordítottam a fejem, és hagy tam, hogy a szél az arcomba fújja a hajamat, hogy legy en, ami elrejtsen, és legy en, amibe beleragadnak az arcomon legördülõ, forró könny ek. Az, hogy megtapostak, ny ilvánvaló volt. A kérdés, amit újra meg újra feltettem magamnak, az volt, hogy most mely ik irány ba is növekedjek tovább.

8 A titkos kert Akárhány szor hosszabb idõre elmentem hazulról, például egy külföldi osztály kirándulásra, vagy egy londoni bevásárlóútra a barátnõimmel, mindig vittem magammal valamit, ami az otthonomra emlékeztetett – csak valami apróságot. Egy ik karácsony kor egy hotel svédasztalánál vacsoráztunk, és Apa elcsent nekem egy kis pingvint az egy ik puding tetejérõl, hogy beletegy e az én desszertembe. Így próbált viccelõdni, de nekem épp nem volt jó napom – ritkán volt jó napom akkoriban –, úgy hogy mondhatott vagy csinálhatott Apa, amit csak akart, semmit nem találtam viccesnek, és így a kis pingvin egy kettõre a zsebem mély én találta magát. Aztán hónapok múlva, amikor épp úton voltam valahová, a zsebembe ny últam, és kezembe akadt a pingvin, amitõl rögtön elnevettem magam. Bár hónapokkal késõbb és Apa távollétében, a vicc, amit kieszelt, egy szer csak tény leg viccesnek tûnt. Ezen az úton a pingvin valahogy a piperetáskámba került, és aztán körbeutazta velem a világot. Ugy e, tudod, mily en az, amikor az embernek elég csak ránéznie egy bizony os tárgy ra, és az azonnal összekapcsolja valamivel? Nem vagy ok egy szentimentális típus; otthon semmihez és senkihez nem kötõdtem érzelmileg. Nem úgy, mint az oly anok, akik csak rá kell, hogy nézzenek valamire, legy en az csak egy porcica mondjuk, és rögtön könny be lábad a szemük, mert az a dolog halvány an emlékezteti õket valamire, amit egy szer régen mondott valaki még otthon, és ily enkor a nosztalgikus emlékezés ördöge azt suttogja a fülükbe, hogy akkor, akkor voltak boldogok! Nem, igazából csak egy kis muníció volt, amit most magammal hoztam, hogy ne érezzem magam totálisan, végletesen elhagy atottnak, hogy velem maradjon az otthon egy apró darabkája. Nem, nem érzelgõsség volt ez, csupán a jó öreg, prózai bizony talanság. A kapusházhoz meg aztán végképp nem kötött semmi. Csak pár napot töltöttem ott, és mégis, a nagy meneküléshez, mikor a Zoey -ék házában töltöttem azt az éjszakát, magammal hoztam a köny vet, amire a mozgóköny vtárban bukkantam. Még mindig nem sikerült kiny itnom rajta a zárat, és a legkevésbé sem állt szándékomban ott olvasgatni a barátnõméknél, pláne, amikor a legújabb szórakozásaikról meséltek, arról – ezt figy eld! –, hogy miképp járnak el otthonról alsónemû nélkül. Hát, ami azt illeti, nevetnem kellett! Volt ez a fotó Cindy Monroe-ról, errõl a negy venkilós, százötven centi magas csajról az amcsi valóságshowból, aki úgy szállt ki az autóból a klubjába menet, miután kiengedték a börtönbõl, ahol két napot töltött ittas vezetés miatt, hogy nem volt rajta bugy i. A jelek szerint Zoey meg Laura meg volt gy õzõdve róla, hogy ez egy hatalmas lépés a nõi nem számára. Szerintem azok a régi feministák nem egészen erre gondolhattak, amikor letépték és elégették a melltartójukat. Ezt meg is mondtam Zoey -nak, aki erre erõsen elgondolkodva nézett

meg magának, és közben valahogy úgy huny ta le félig a szemét, mint amikor a Szív király nõ azon tûnõdik, hogy elkiáltsa-e magát: „Csapjátok le a fejét!” De aztán tágra ny itotta a szemét, és közölte: „Nem, semmi gáz, mert a dekoltázs miatt úgy is töktotál pucér volt a hátam, úgy hogy amúgy se vehettem volna cicifixet.” Töktotál pucér. Teljesen élettelen. Hát ez is egy oly an kongó frázis. Mert vagy pucér volt, vagy nem, anny i. Nem kétlem, hogy az volt. Na szóval, mikor elzavartak Zoey -ékhoz – elzavartak, igen, ez a találó kifejezés –, úgy éreztem magam, mint akit a sarokba térdepeltettek kukoricára, hogy elgondolkodjon azon, mit is csinált. Ennek ellenére úgy érezhettem volna magam, mint aki megy haza, mint aki útban van afelé, hogy végre megint a régi önmaga lehessen, de nekem mégse volt ily en érzésem. Szóval ezért hoztam magammal az új életemnek egy darabkáját. Elhoztam azt a köny vet. Tudtam, hogy ott van a táskámban, amíg én Zoey szobájában aludtam a kihúzható ágy on, meg amíg ébren töltöttük az éjszakát, hogy végigbeszéljünk mindent, tudtam, hogy ott van ez az idegen valami az én új, sivár életembõl, és hallgat engem, meg belepillant abba, hogy mily en életet élhettem azelõtt. Lett egy szemtanúm. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy induljon haza, és mesélje csak el, mily en volt az én régi életem, azoknak a dolgoknak ott, amiket úgy utáltam. Ez a köny v volt az én kis titkom, amirõl nem tudhatott Laura és Zoey, egy jelentéktelen és unalmas kis titok, de azért mégiscsak titok, ami ott feküdt mellettem az útitáskámban. Így amikor Arthur Land Rovere bekany arodott a Kilsaney -birtok oldalsó bejáratán, és engem elny elt ez az én új élettelen életem, úgy döntöttem, hogy magammal viszem a köny vet sétálni. Jól tudtam, hogy Rosaleen belepusztul, ha rögtön nem megy ek be a házba, hogy beszámoljak neki a legújabb bugy itlankodási divatról, és mivel kötelességemnek tekintettem, hogy kirójam mindenkire a neki járó büntetést, útnak is indultam. Azt is tudtam, hogy Any a ugy anott lesz, ahol eddig, hogy ott ül a nem hintázó hintaszékben, de hagy tam a képzeletemet, hogy úgy tegy en, mintha Any a ennek épp az ellenkezõjét csinálná, például kint piruettezne a kertben pucéron, meg ily esmi. Eddig még egy szer sem jártam a birtokot körül. A kastély ba meg vissza, azt igen, de szerteszét a négy száz hektárny i területen, hát azt még nem. A korábbi látogatásaim nem álltak másból, mint szendvicsevésbõl a csendes kony hában, miközben Any a csupa oly asmirõl beszélgetett az én idegen bácsikámmal-nénikémmel, ami engem teljesen hidegen hagy ott. Mindent megtettem volna – leny eltem volna húsz zsírban tocsogó tojásos szendvicset vagy két szeletet az aktuális tortából –, hogy kijussak abból a kony hából, és bejárjam az elõkertet, mely a ház körül hátrakany arodik. Semmi más nem érdekelt. Nem voltam valami nagy felfedezõ, minden, ami mozgással járt, csak untatott. Semmi nem érdekelt eléggé, hogy egy kicsivel is többet megtegy ek érte annál, amit okvetlen muszáj. Azon a napon se éreztem ily esmihez túl nagy késztetést, de mivel untam magam, ledobtam az utazótáskámat, amit Arthur nagy harákolások közepette bevitt a házba hely ettem, és már el is illantam. Elindultam a háztól, el a kastélly al ellentétes irány ba, a keskeny kõúton. Az utat teljesen árny ékba borították a mellette sorakozó, harmincméteres tölgy ek, kõrisek és tiszafák. Édes illat áradt belõlük.

A talajt süppedõssé tette az évezredek során a földre hullott rengeteg levél és fakéreg, amitõl oly an rugany os lett a léptem, mintha ly craruhában cigány kerekezhettem volna saroktól sarokig. Forró nap volt, de a vén fák alatt mégis hûvös volt a levegõ. A madarak mint valami hiperaktív majomcsapat csiviteltek egy huzamban, és lendültek Tarzan módjára egy ik fáról a másikra. Kimerített a barátnõimmel átvirrasztott éjszaka, így csak mentem-mentem elõre, s közben a fejem majd szétvetette az a rengeteg beszélgetés meg az a sok hír, amit megosztottak velem – például, hogy Laurának esemény utáni tablettát kellett bevennie –, de egy ik párbeszéd emléke sem volt oly an zajos, mint az, amit önmagammal foly tattam a fejemben. Mert azt nem lehetett kikapcsolni. Nem hiszem, hogy valaha is enny it gondolkodtam vagy ily en keveset beszéltem volna eddigi életem során, mint most. A fák idõrõl idõre szétny itották a biztonsági kordont, és ily enkor megpillantottam a távolban a kastély t, ahogy letekint a pázsitra meg a körny éket pötty özõ tavacskákra és a tájat tagoló fenséges faóriásokra. Magános, elegánsan sudár ny árfák emelték magasba ágaikat, hogy megcsiklandozzák velük az eget, a terebély es tölgy ek pedig úgy terpesztették szét súly os koronáikat, mint meganny i hatalmasra nõtt gomba. Aztán megint eltûnt a kastély, mintha bújócskát játszana velem, a gy alogút pedig balra kany arodott, és így hamarosan úgy fordult az utam, hogy szemtõl szemben láthassam megint a hatalmas építmény t. Még húsz perc gy aloglás, és ismét megláttam a kapubejáratot, valamivel távolabb, elõttem jobbra. A sötét, gótikus bejárat látvány a egy általán nem volt kedvemre való, ahogy ott állt leláncolva, mint akit otthagy tak, hogy elevenen elrothadjon, mint valami elfeledett hadifogoly. Hosszú fûszálak meg mindenféle, erre teny észõ, ócska gizgazok kapaszkodtak föl a viszony lag új kapura és ny újtózkodtak át a rozsdás rudakon, meganny i vézna, hosszú karként, hogy az elhaladó autóknak táplálékért vagy szabadságért esedezve integessenek. Az egy kor imponáló kocsiút most használatlanul, elhagy atottan és elhany agolt állapotban vezetett egy enesen a kastély hoz. Benõtte és elrejtette a fû, mint azt a sárga kockás utat a Visszatérés Óz földjére címû filmben. Megborzongtam. Annak ellenére, hogy ez is elvesztette egy kori dicsõségét, nem úgy éreztem iránta, mint a kastély iránt. Sebei groteszkül hatottak. Nem úgy, mint a kastély nál, ahol úgy éreztem, muszáj felemelnem a kezem és végigsimítani vele a sebhely eken, ezek itt rondák voltak, és arra késztettek, hogy elfordítsam a tekintetem. Elhatároztam, hogy keresek egy másik utat, akármit, csak ne kelljen átmennem ez alatt a rémes gótikus kapu alatt, úgy hogy bevettem magam a fák közé, és torony iránt indultam el a birtokon keresztül. Itt a fák vontak védelmezõn a keblükre, nagy obb biztonságban éreztem magam, mintha azon az agy onkoptatott úton kellett volna talpalnom, ahol a normannok lépdeltek nehézjárású lovaikon, s vadul hadonásztak a parasztok kardhegy re tûzött fejével. Elbûvölõ volt a fák vénséges, ráncos elefántlábszárra emlékeztetõ törzse. Úgy tekeredtek egy más köré, mint valami szeretõk. Némely ik ívben emelkedett fel a földrõl, mintha kínok gy ötörnék, s elny úlva, elfordulva, megtekeredve keresett magának alkalmasabb testhely zetet. A gy ökerek elõkígy óztak a föld alól, hely enként felemelkedve, majd kecsesen ismét a felszín alá ereszkedve, akár sikamlós angolnák a vízben. Gy akran elbotlottam egy -egy ily en kiemelkedõ gy ökérben, de mindig készségesen elkapott egy éppen jó hely en álló fatörzs. Hát ezt csinálták velem ezek a fák:

elgáncsoltak és elkaptak, megcsiklandoztak leveleikkel és pókhálóikkal, képen legy intettek kiálló ágaikkal. Idõnként hátrahúztam egy gally at, és rögtön éreztem, ahogy csúzli módjára visszalendül, hogy pajkosan a hátsómra csapjon. A fák egy ik nagy városából a másikba jutottam. A levegõ egy re édesebben illatozott, a virágzó fák körül csak úgy hemzsegtek a méhek, mohón repkedve egy ik sziromcsomótól a másikig, mint akik egy szerre mindet akarják, mivel képtelenek egy iket vagy másikat kiválasztani. Köröttem valamily en gy ümölcsök hevertek a földön, talán évek óta is, némely ik félig vagy egészen elrohadva, mások szikkadtan, mint az aszalt szilva. Lehajoltam az egy ikért, és megpróbáltam kitalálni, mi is lehetett. Megszagoltam. Förtelmes. Ahogy leejtettem, és megtöröltem a kezem, észrevettem, hogy a mellettem álló fa törzse teli van faragva. Szegény fába újra meg újra belevéstek valamit, mint valami kibelezett sütõtökbe, amit agy aras rémfejnek faragtak meg valakik. Ny ilvánvaló volt, hogy nem egy napon, de még csak nem is egy évben, talán még csak nem is egy azon évszázadban kerültek rá a feliratok. Hétlábny i magasságtól lefelé végig teli volt a kéregbe vésett, hol szívbe, hol négy zetbe foglalt nevekkel, mely ek egy tõl egy ig a barátság és a szerelem hatalmát hirdették. Ujjaimat végighúztam a neveken: „Frank és Ellie”, „Fiona és Stephen”, „Siobhan és Michael”, „Laurie és Rose”, „Michelle és Tommy ”. Mind-mind a szerelemrõl szóltak. „1ütt veled”, „6sz rám”. Vajon még mindig egy ütt voltak-e, még mindig tartott-e a hatás? A többi fán sehol nem voltak hasonló sebhely ek. Kicsit hátraléptem, hogy szemügy re vegy em a hely színt, és rá is jöttem az okára. E körül a fa körül volt egy nagy obbacska tisztás. Elképzeltem, ahogy alá terítenek egy pokrócot, elõveszik a piknikes kosarat és buliznak egy et, a jó barátok ide gy ûlnek össze, és a szerelmesek is ide szöknek ki, hogy kettesben lehessenek ez alatt a gy ümölcsfa alatt. Otthagy tam a gy ümölcsöst, és elindultam felkutatni a fák következõ városát. Egy fal bukkant elõ valamivel távolabb elõttem, ami egy szerre véget vetett a fákkal való játszadozásnak. Igy ekeztem zajtalanul lépkedni tovább, de a fák elárulták ottlétemet. A lábam alatt megreccsenõ gally ak harsány és visszhangzó zaja, az elhaladtamban megzörrenõ levelek hangja tudatta a fallal a riasztó hírt: megérkeztem. Fogalmam sem volt, miféle épület került az utamba, csak abban voltam biztos, hogy a kastély nem lehet, mert az innen túl messze volt. Nem tudtam róla, hogy a birtokon bármiféle építmény lenne még, leszámítva azt a pár rozoga viskót, amik a többi három kapubejáratnál álltak, s amiket úgy zártak be annak idején, mintha egy múltba veszõ napon mindenki egy szerre döntött volna úgy, hogy mindent hátrahagy va odébbáll. A fal másfajta kövekbõl épült, mint a kastély , de az én laikus szemem nem látott túl nagy különbséget köztük. Öreg volt a fal és düledezõ. Egy enetlen volt a teteje, és nem ért fel odáig, amit egy kor hordozott. Tetõ nem volt, csak a puszta fal. A falon végig egy etlen ajtót vagy ablakot se láttam, és a kastélly al ellentétben ez az építmény egész jól átvészelte a harapásokat, amiket az élet tépdes ki mindenbõl, hogy feltöltse magát azzal az energiával, amire a foly tatáshoz szüksége van. Visszaléptem a fák vonaláig, mert valahogy úgy éreztem magam, mint a sündisznó, mikor élõhely ét elhagy va az országút szélén találja magát, s a fény szórók sugárözönében nem tudja, mihez is kezdjen. Magam mögött hagy tam termetes barátaimat, és vigy ázó szemüket magamon tudva végiglépdeltem a fal

mentén. Ahol a fal véget ért, befordultam a saroknál, és láttam, hogy egy másik irány ban foly tatódik. Ekkor hirtelen egy dudorászó nõi hang ütötte meg a fülemet a fal túlsó oldaláról. Összerándultam. Nem voltam felkészülve rá, hogy Arthur bácsit leszámítva bármily en emberi lény be botolhatok. Magamhoz szorítottam a köny vet, és hallgattam a dudorászást. Lágy , kellemes hang volt, vidáman szólt, megelégedetten, túlságosan felszabadultan ahhoz, hogy Rosaleené lehessen, és túl örömteli, hogy Any áé. Amoly an üssük-el-az-idõt-szerû hümmögés volt, és a dallam az én fülemnek ismeretlenül csengett, ha ugy an dallam volt egy általán. Ny ári szellõ lengedezett, és a dalocska hangjával egy ütt édes illatot hozott magával. Lehuny tam a szemem és nekidõltem a falnak, közvetlenül az éneklõ nõvel ellentétes oldalon, és hallgattam a dúdolást. Ahogy a fejem a téglához ért, a dudorászás elhallgatott, a szemem felpattant, és kiegy enesedtem. Körülnéztem. Nem láttam azt a nõt, úgy hogy õ se fedezhetett fel engem. Mikor a szívverésem lelassult a szokásos ritmusára, újra felhangzott a dúdolás. Megindultam a fal mellett, ujjaimat a szürke kövön húzva magam után, forró ujjaim alatt érezve a falat magát, a pókhálókat, a porladozó követ, egy es részek simaságát, mások durvább felszínét. A fal hirtelen ért véget, én pedig egy jókora, díszes kõkapu ívére néztem föl magam fölött. Ez volt a bejárat. Anny ira dugtam be a fejem a kapun, hogy bekukucskálhassak annak veszély e nélkül, hogy leleplezõdöm a dudorászó nõ elõtt. Ami így feltárult elõttem, az egy fallal körülvett, csodálatosan gondozott kert látvány a volt. A kapuíven kívül elfoglalt hely zetembõl egy rózsakertre ny ílt kilátás, méretes, jól ápolt virágágy akra, mely ek mögött tökéletesen kiny ílt futórózsák kapaszkodtak a magasba, a másik bejárattól induló gy alogösvény t szegély ezve két oldalon. Kicsit beljebb merészkedtem, hogy a kert többi részét is láthassam. Középen még egy csomó virág ny ílott: geránium, krizantém, szegfû, meg még oly anok, amiknek nem tudom a nevét. Virágok omlottak alá a felfüggesztett kosarakból és a hatalmas, díszes kõedény ekbõl, mely ek a kerten végigfutó központi gy alogösvény mentén voltak felállítva. Alig akartam elhinni, hogy egy ily en színpompás kis oázis lehet a csupa zöld rengeteg kellõs közepén, mintha csak valaki jól fölrázott volna egy üveg szénsavas italt, és itt, ezek közt az omladozó falak között ny itotta volna ki, hogy ez a töméntelen szín mind egy szerre törjön ki az üvegbõl, a legkülönbözõbb árny alatokkal festve meg minden hüvely kny i földet maga körül. Méhecskék röpködtek virágról virágra, a falakon futónövény ek indái fogták körbe a gy öny örûséges virágfejeket. Az orromban rozmaring, levendula és menta illatát éreztem, amit a közeli gy ógy növény kert felõl hordott felém a szél. A kert sarkában egy kicsiny üvegház bújt meg, mellette pedig fából készült ládikák sorakoztak állvány okon, és ekkor ébredtem rá, hogy kíváncsiságomtól hajtva öntudatlanul besétáltam a kertbe, és már a dudorászás is elhallgatott. Nem tudtam, mire is számítsak, de ami a szemem elé tárult, arra biztosan nem voltam felkészülve. A kert végében a dúdoló hang forrása állt, és ebben a pillanatban éppen engem bámult, de úgy, mintha egy másik boly góról potty antam volna ide. A most már csendes dúdoló mintha egy fehér ûrruhába lett volna bújtatva, fejét fekete fáty ol takarta, kezén gumikeszty ût viselt, a lábán meg egy pár lábszárközépig érõ gumicsizmát. Úgy nézett ki, mintha egy ûrhajóból

lépett volna ki valami atomháború sújtotta vidékre. Idegesen mosoly ogtam és szabad kezemmel integettem. – Hahó! Békével jövök! A nõ bámult még egy kicsit, még mindig szoborrá merevedve. Ettõl egy csöppet ideges lettem, egy re kínosan éreztem magam, úgy hogy azt csináltam, amit ily enkor csinálni szoktam. – Mi a picsát bámulsz? Nem tudom, erre hogy reagálhatott, tekintve, hogy a fején ott volt az a Darth Vader-sisak. Bámult még egy kicsit, én meg már arra vártam, hogy tudassa velem: én Luke vagy ok, õ meg az apám. – Nos, akkor – mondta élénk hangon, mint aki transzból ébred. – Tudtam, hogy egy kis látogatóm érkezett. Levette a komplett fejvédõ felszerelést, és ekkor láttam meg, hogy sokkal öregebb, mint amily ennek hittem. Legalább hetven lehetett. Ahogy megindult felém, félig arra számítottam, hogy úgy szökell majd egy ik lábáról a másikra, mintha nem lenne gravitáció. Ráncos volt, nagy on ráncos, anny ira, hogy arcáról úgy lógott le a bõr, mintha az idõ megolvasztotta volna. A szeme oly an kéken csillogott, mint az Égei-tenger vize, ami annak a napnak az emlékét idézte föl elõttem, amikor Apa jachtjáról lenézve oly an áttetszõnek láttam a tengert, hogy tisztán kivehetõ volt a homok meg a vízben úszkáló millióny i színes hal odalent. De azok mögött a szemek mögött nem volt semmi: oly an áttetszõek voltak, hogy gy akorlatilag visszaverték a fény t. Ekkor a nõ lehúzta a keszty ûjét és felém ny újtotta mindkét kezét. – Ignatius nõvér vagy ok – mosoly gott rám, miközben kézrázás hely ett két kézzel szorította az eny émet. A forróság és a vastag keszty ûk ellenére oly an sima és hûvös volt a keze, mint a márvány . – Szóval apáca. – Igen – nevetett. – Apáca vagy ok. Tudom, mert ott voltam, amikor történt. Most rajtam volt a sor, hogy elmosoly odjak, majd el is nevettem magam, ahogy egy szerre értelmet ny ert egy csomó minden. A mézes csuprokkal megrakott szekrény, az a sok tucat láda a körbefalazott kertben, meg ez a röhejes ûrruha az öregasszony on. – Ismeri a nagy nénémet. – Ühüm. Nem egészen tudtam, mire véljem ezt a reakciót. Az apáca nem látszott meglepettnek, és kérdéseket se tett fel nekem. Még mindig fogta a kezemet. Nem akartam elhúzni, hisz mégiscsak apáca, de már tisztára ki voltam akadva tõle. Tovább beszéltem.

– Rosaleen a nagy néném, Arthur meg a nagy bácsim. Õ itt a birtok gondnoka. A kapusházban laknak. Mi meg náluk vendégeskedünk… egy kis ideig. – Vendégeskedünk? – Én és az any ukám. – Ó! – Oly an magasra ugrott a szemöldöke, hogy már azt hittem, két herny ó lett belõle, s ezek mindjárt pillangóvá alakulnak, és rögtön ellibbennek. – Rosaleen nem említette? – Kicsit sértve éreztem magam, ugy anakkor hálás is voltam Rosaleennek, hogy nem fecsegett rólunk mindenfelé. Legalább az az egy lovas kisváros nem mind a gy üttmentekrõl plety kál éppen. – Nem – felelte. Aztán egy etlen mosoly nélkül, mint aki végképp lezárja a témát, ismételte meg: – Nem. Egy kicsit ingerültnek látszott, úgy hogy sietve Rosaleen védelmére keltem, nehogy kettejük ily en vagy oly an barátsága csorbát szenvedjen valahogy. – Biztos csak az irántunk érzett tapintatból hallgatott, hogy legy en egy kis idõnk feldolgozni az… ezt…, mielõtt beavatja a barátait. – Feldolgozni? Mit? – Hát hogy ide költöztünk – mondtam lassan. Nagy on súly os dolog egy apácának hazudni? Hát, éppenséggel nem is hazudtam… inkább pánikba estem. Éreztem, ahogy testem áttüzesedik, és kiver a veríték. Ignatius nõvér mondott épp valamit, mert a szája kiny ílt meg összezárult, de egy szavát se hallottam. Csak az járt a fejemben, hogy hazudtam neki, meg a Tízparancsolat, meg a pokol, meg minden, de nemcsak ez, hanem az is, hogy menny ire jó lenne hangosan kimondani azokat a szavakat. Végül is apáca, csak megbízhatok benne! – Meghalt az apukám – bukott ki belõlem, amivel félbeszakítottam, akármi kedves dolgot mondott éppen. Hallottam azt a szörny û remegést a saját hangomban, ahogy kimondtam ezt a mondatot, és ekkor teljesen váratlanul, teljesen a semmibõl, ahogy Cabáistével is történt, egy szer csak patakzottak a könny ek le az arcomon. – Édes kis gy ermekem! – mondta a nõvér, és azonnal széles ölelésre tárta a karját. Az a köny v választott el tõle, mert még mindig magamhoz szorítottam, de annak ellenére, hogy vadidegen volt ez a nõ, mégis apáca volt, úgy hogy a vállára hajtottam a fejem, és teljesen szabadjára engedve érzéseimet, szörcsögõ torokhangon hüppögtem meg minden, miközben õ elõre-hátra ringatott, és a hátam dörzsölgette. Épp egy tény leg kínos bömbölés közepén jártam – Mér csináhálta ezt? Méhéhéhért…? –, mikor egy méhecske egy enesen a képembe röpült, és visszapattant az ajkamról. Visítva téptem ki magam Ignatius nõvér karjai közül. – Egy méh! – rikoltottam, és ugrabugrálva próbáltam lerázni magamról, ahogy mindenhová követett. – Úristen, szabadítson már meg tõle!

Egy re derûsebb szemekkel nézett. – Úristen, nõvér, vigy e már innen! – csapkodtam a karjaimmal. – Biztos hallgatnak magára. Ezek a maga ny avaly ás méhei! Ujját kiny újtva, mély hangon kiáltotta el magát: – Nem, Sebastian, nem szabad! Még a rúgkapálásról is megfeledkeztem, úgy meredtem rá, mikor a könny eim már felszáradtak. – Ez nem komoly ! Nem hiszem, hogy nevet ad a méheinek. – Ó, hát azon a rózsán ott az Jemima, Benjamin meg ott ül a gerániumon – felelte vidáman csillogó szemekkel. – Ne már! – mondtam az arcomat törülgetve, zavartan, amiért így kiborultam. – És még azt hittem, nekem vannak mentális problémáim. – Hát persze, hogy nem komoly an mondtam – kacagta el magát, oly an mély rõl fakadó, gy ermeki nevetéssel, amitõl nekem is mosoly ognom kellett. Ekkor tudtam meg, hogy szeretem ezt az Ignatius nõvért. – Tamarának hívnak. – Igen – felelte, és úgy nézett rám, úgy tanulmány ozott, mint aki már tudta ezt. Ismét elmosoly odtam. Oly an arca volt, amitõl muszáj volt mosoly ogni. – És szabad, szóval szabad maguknak beszélniük? Nem kéne hallgatnia? – Körülnéztem. – Nem kell aggódni, nem mondom el senkinek. – A nõvérek közül többen is egy etértenének veled – kuncogott. – De igen, szabad beszélnem. Nem tettem hallgatási fogadalmat. – Ó! És a többi nõvér nem nézi le ezért? Megint elnevette magát, azzal a kellemes, dallamos nevetésével. – Szóval nincs évek óta elzárva az emberektõl? És ez most nem ütközik a szabály okba? Nem kell aggódni, nem árulom el. Viszont most Obamának hívják az amerikai elnököt – ugrattam. Mikor nem felelt, lehervadt az arcomról a mosoly. – Francba! Nem volna szabad ezekrõl a dolgokról tudniuk? A „külvilág” dolgairól? Kicsit oly an lehet ez, ez az apácáskodás, mintha a Big Brotherházban lakna az ember. Hirtelen megint kijött a transzból, és elnevette magát, közben az arca gy erekessé vált, oly an Benjamin Button módjára gy erekessé.

– Hát nem csuda egy pofa vagy te? – mondta mosoly ogva, én meg próbáltam nem megsértõdni. – És mit szorongatsz ott a kezedben? – kérdezte a köny vre nézve, amit még mindig magamhoz öleltem. – Ja, ez? – végre engedtem a szorításból. – Tegnap találtam azon a… Igazából tartozom magának egy köny vvel. – Ne butáskodj! – Nem, tény leg tartozom. Marcus, mármint a mozgóköny vtáros, tegnapelõtt járt erre, és magát kereste, és én nem tudtam, hogy hol lakik. – Akkor tartozol nekem egy köny vvel – felelte felcsillanó szemmel. – Hadd látom, ki írta? – Nem tudom, ki írta, meg azt se, hogy micsoda. Nem a Biblia meg ily esmi, lehet, hogy magának nem tetszene – mondtam, mert nem szívesen váltam volna meg a köny vtõl. – Talán szexelnek is benne, meg tele van melegekkel, elvált házasokkal meg ily esmi. Rám nézett, és csücsörítve próbált úrrá lenni a jókedvén. – Nem tudom kiny itni – böktem ki végül, és odaadtam neki. – Lakat van rajta. – Hát arról teszünk. Kövess! És ezzel már neki is indult, ki a körbefalazott kert másik bejáratán, kezében a köny vvel. – Maga most hova megy ? – kiáltottam utána. – Mi hova megy ünk – javított ki. – Gy ere, látogasd meg a nõvéreket. Én meg közben kiny itom ezt a köny vet. – Ööö. Nem, hagy juk! – Utána szaladtam, hogy visszaszerezzem tõle a köny vet. – Összesen csak négy en vagy unk. És nem harapunk. Különösen akkor nem, amikor Mary nõvér almás pitéjét majszoljuk, de ezt nem tõlem hallottad! – tette hozzá gy orsan, és megint elkuncogta magát. – De nõvér, én nem tudom, mit kezdjek az ily en szent életû nõkkel. Nem tudom, mit mondjak nekik. Megint elnevette magát azzal az õ nevetésével, és vicces öltözékében sebesen kacsázva megindult a gy ümölcsös felé. – Mit lehet tudni arról a fáról, rajta a rávésett feliratokkal? – kérdeztem, miközben szökdécselve igy ekeztem lépést tartani vele.

– Á, szóval láttad a gy ümölcsösünket? Tudod, egy esek szerint az almafa a szerelem fája – mondta tágra ny ílt szemmel, és ahogy elmosoly odott, gödröcskék jelentek meg az arcán. – A hely béli fiatalok közül sokan azon a fán vallanak szerelmet egy másnak. – Kizökkent az elvarázsolt szerelmi történetbõl, és ismét megindult power-walkingos lépteivel. – Plusz a méhek a fáról nektárt oroznak. Miközben minden virágot beporoznak. Nocsak, ez még rímel is – kuncogott. – Arthur nagy szerûen gondozza õket. Csodás Granny Smith almát szüretelünk róluk. – Hát ezért süt Rosaleen napi háromezer almás pitét! Anny i almát ettem meg itt, hogy szó szerint a micsodámon jön ki. Rám nézett. – A fülemen. Elnevette magát, de úgy , mintha énekelne. – Szóval – próbáltam felvenni léptei ritmusát –, hogy lehet, hogy összesen csak négy en vannak? – Mostanában nem valami sokan akarnak apácának állni. Mert hogy nem – hogy is mondjátok? – nem jön be nekik. – Nemcsak hogy nem jön be, ami egy ébként teljesen igaz, de – és minden szentségtörés meg ily esmi nélkül – biztos amiatt a szex-dolog miatt is van ez így. Ha szabad lenne szexelni, szerintem egy csomó lány akarna apácának menni. Bár a dolgok jelen állása szerint én egy kettõre felcsaphatok apácának. – Égnek emeltem a szemem. Ignatius nõvér elnevette magát. – Mindent a maga idejében, gy ermekem, mindent a maga idejében. Hisz még csak tizenhét éves vagy . Talán tizenny olc. – Tizenhat. Megállt, és alaposan szemügy re vett, különös kifejezéssel az arcán. – Tizenhét. – Tizenhét leszek. Néhány hét múlva – fojtottam vissza lélegzetemet. – Néhány hét múlva tizenny olc – vonta össze a szemöldökét. – Jó lenne, de egész komoly an, tizenhat vagy ok, bár mindenki idõsebbnek gondol. Úgy bámult rám, mint egy ismeretlen tárgy ra, és oly an erõsen gondolkodott, hogy szinte éreztem a sistergõ agy sejtek füstjét. Aztán ismét nekiiramodott. Még ötpercny i power-walking után, mikor én már lihegtem, miközben Ignatius nõvér még csak ki se pirult, újabb házakhoz értünk, amik leginkább afféle gazdasági épületnek néztek ki, meg néhány régi istállóhoz. És mindenekelõtt – ott állt egy templom. – Az ott a kápolna – magy arázta Ignatius nõvér. – A tizenny olcadik század végén építette a

Kilsaney család. Eszembe jutott az az iskolai projektmunka, úgy hogy le se tudtam venni a szemem a templomról, mert nem akartam elhinni, hogy a dolgozat, amit az internetrõl leny últam, több lehetett egy szerû házi feladatnál, hogy a valóság volt maga. Kis kápolna volt, szürke kövekbõl, elöl két oszloppal, amik oly an repedezettek voltak, mint a sivatagi föld, ahol évtizedek óta nem esett esõ. A tetején egy harangtorony állt. Mellette régi sírkert, amit három rozsdás vaskorlát védett. Nem volt világos, hogy a holtakat voltak hivatottak bent tartani vagy a betolakodókat távol, de nekem így is, úgy is elég volt csak odanéznem, hogy megborzongjak. Ráébredtem, hogy megálltam, és meredten nézem – Ignatius nõvér meg engem. – Óriási! Egy temetõ mellett lakom. Király . – A Kilsaney -k valamenny i nemzedékét itt temették el – szólalt meg halkan. – Legalábbis, akit csak lehetett. Akinek a holtteste nem került meg, annak csak egy fejfát állítottak. – Hogy hogy „akiknek a teste nem került meg”? – kérdeztem elborzadva. – Több nemzedék háborúja miatt, Tamara. Voltak a Kilsaney -k közt, akiket Dublinba hurcoltak, hogy az alkirály i kastély börtönébe vessék õket, mások kivándoroltak, vagy a forradalmak során veszett ny omuk. Hallgattunk, míg én a sírköveket néztem, ezeket a hol megzöldült, mohalepte, hol elfeketedett és dülöngélõ kereszteket, amiken a feliratok már anny ira elmosódtak, hogy kibetûzni se lehetett õket. – Töktotál hátborzongató. És e mellett kell lakniuk? – Én még mindig ott bent imádkozom. – És miért? Hogy ne dõljenek a fejére a falak? Mert úgy néz ki, mint ami bármely ik pillanatban összedõlhet. Elnevette magát. – Akkor is felszentelt templom. – Ne már! És még miséznek is benne hetente? – Nem – mosoly gott megint. – Legutóbb akkor használták, amikor… – szorosan lehuny ta a szemét, ajkai pedig úgy mozogtak, mintha rózsafüzért mormolna. Aztán tágra ny ílt a szeme. – Tudod, mit, Tamara, bejöhetnél, hogy belenézz a feljegy zésekbe, és kikeresd a pontos dátumot. Mindenkinek feljegy ezték a nevét. Bent vannak a házban az any aköny vek mind. Gy ere be, és nézd meg! – Á, tök jó, de azért kösz, inkább nem. – Talán, ha majd készen állsz – mondta, és ismét nekiindult. Igy ekeztem a ny omába érni. – Szóval, mióta lakik itt? – kérdeztem, miközben egy szerszámos bódénak használt melléképületbe

mentem be utána. – Harminc éve. – Harminc éve itt? Nagy on magány os lehetett enny i idõt itt tölteni. – Ó, dehogy, amikor idejöttem, még csupa ny üzsgés volt itt minden, ha hiszed, ha nem. A három nõvértársam sokkal mozgékony abb volt még. Én vagy ok közülük a legfiatalabb, a hugica – mondta, és megint azzal a kislány os nevetéssel nevette el magát. – Ott volt a kastély, a kapusház… sokkal elevenebb volt az egész. De én ezt a ny ugalmat is szeretem. A hely et. A természetet. Az egy szerûséget. Hogy van idõ a csendes elmélkedésre. – De hát úgy tudtam, a kastély még a húszas években égett le. – Ó, számtalanszor leégett az idõk során. De akkor csak egy része égett ki. A család kemény en dolgozott a felújításán. És nagy szerû munkát végeztek. Csodaszép lett, elhiheted. – És maga volt odabenn? – Ó, hogy ne lettem volna – mintha meglepte volna a kérdés. – De még menny iszer! – Akkor mi történt vele? – Tûzvész – mondta, és elnézett másfelé, meglátta a szerszámos ládikát a zsúfolt munkapadon, és szétny itotta. Öt fiók csúszott ki belõle, mindegy ik tele csavarokkal. Mint egy barkácsoló szarka gy ûjtemény e. – Még egy tûzvész? – emeltem égnek a szemem. – Ez egy vicc. Nálunk a tûzjelzõ be volt kötve a hely i tûzoltósághoz. Tudja, mibõl jöttem rá? Abból, hogy a szobámban cigiztem, és közben nem ny itottam ablakot, mert tök hideg volt odakint, úgy hogy amikor ajtót ny itottam, bumm, bevagdosta a huzat, amitõl a fejem szétrepedt. A zenét meg jól felny omtam, úgy hogy csak anny it vettem észre, hogy ez a tüzes tûzoltó fazon – bocs a gy enge szóviccért – egy szer csak rám töri az ajtót, mert azt hitte, lángokban áll a szobám. Csend volt, miközben Ignatius nõvér hallgatott és a szerszámos ládában matatott. Mellesleg a tûzoltó is tizenhétnek gondolt – nevettem. – Fel is hívott minket utána, de Apa vette fel a telefont, és megfeny egette, hogy lecsukatja. Tiszta melodráma! Hallgatás. – Különben megúszták mind? – Nem – pillantott rám, és láttam, hogy a szeme megtelt könny el. – Sajnos. – Vadul pislogott, miközben nagy zörögve turkált a fiókokban, ráncos, de láthatólag határozott fogású kezével lökdösve félre a szögeket és csavarhúzókat. A jobb kezén jegy gy ûrûnek látszó arany gy ûrût viselt,

ami anny ira rá volt már szorulva az ujjára, hogy a hús szinte benõtte, úgy hogy talán akkor se tudta volna lehúzni, ha akarta volna. Szerettem volna tovább kérdezgetni a kastély ról, de nem akartam még jobban elszomorítani, meg különben is oly an lármát csapott, ahogy a szerszámos ládájában az épp megfelelõ csavarhúzó után kutatott, hogy valószínûleg meg se hallott volna. Néhány at ki is próbált, miközben én már kezdtem elunni magam, úgy hogy elkezdtem ténferegni a raktárban. A falakon polc hátán polc, teli mindenféle kacattal. A három fal mentén egy asztal húzódott végig, ez is tele volt mindenféle ócskasággal meg számomra ismeretlen rendeltetésû üty üküty üvel. Egy megszállott ezermesternek ez valóságos Aladdin kincseskamrája lehetett volna. S miközben szétnéztem, a fejemben csak úgy táncoltak a kérdések a kastély körül. Tehát voltak még lakói az 1920 körüli tûzvész után. Ignatius nõvér azt mondja, õ harminc éve él itt, és járt a kastély ban a hely reállítást követõen. Ezzel ott vagy unk a hetvenes évek vége felé. Nekem az volt a beny omásom, hogy a kastély sokkal hosszabb ideje állhatott lakatlanul. – És most hol vannak? – Odabenn most van a szabadidõ órája. És épp a Gyilkos sorok megy a tévében. Odavannak érte. – Nem, én a Kilsaney családra gondoltam. Õk hová lettek? Sóhajtott egy et. – A szülõk Bath-ba költöztek az unokatestvéreikhez. Se idejük, se energiájuk és – csöppet sem lény egtelen – pénzük se volt, hogy újjáépítsék a házat. – Visszajárnak néha? Szomorúan nézett rám. – Már nem élnek, Tamara. Sajnálom. Vállat vontam. – Nem kell sajnálkozni. Engem nem zavar – a hangom túlságosan magabiztos volt, túlzottan védekezõ. Vajon miért? Tény leg nem zavart. Fogalmam sem volt, kicsodák – miért is kellett volna, hogy zavarjon a dolog? Pedig zavart. Talán Apa halála miatt éreztem úgy, hogy minden szomorú történet az én történetem. Nem is tudom. Mae, a gy erekcsõszöm, annak idején imádta azokat a mûsorokat, amely ek valóságos bûnesetek felgöngy ölítését mutatták be a tévében. Valahány szor Any a és Apa elmentek valahová, azonnal lecsapott a nappaliban levõ tévére, és elkezdte nézni Az FBI aktáit, amitõl engem a frász kitört. Nem a véres részletek miatt – láttam már csúny ábbat is –, hanem attól, hogy Mae-t anny ira érdekli, mi módon lehet tökéletesen eltüntetni a bûnjeleket. Gy akran gondoltam rá, hogy egy szer még mindanny iunkkal végez álmunkban. De hát a legjobb lattét mégiscsak õ készítette, így aztán nem kíváncsiskodtam túl sokat, nehogy megsértõdjön és véget vessen a latte-készítésnek. Az egy ik ily en mûsorból tudtam meg, hogy a „felgöngy ölítés” szónak egy görög mítoszhoz lehet köze, mert volt ez a görög pasi, aki egy gomboly ag fonál segítségével talált vissza a Minótaurosznak a labirintusából. Szóval egy szál felgöngy ölítése segíti az embert abban, hogy megtalálja valaminek a végét vagy talán az elejét. Ugy anígy mûködik Barbara navigációs rendszere meg az én keny érmorzsa-szórásom a kapusháztól vissza Killiney -hez: néha fogalmunk sincs, merre lehetünk, így aztán fel kell

göngy ölítenünk azt a bizony os fonalat, hogy visszataláljunk oda, ahonnan elindultunk. Végül a lakat, amin Ignatius nõvér dolgozott, csak megadta magát, és kiny ílt. – Ignatius nõvér, egy sötét lónak tetszik lenni – ugrattam. Hatalmasat nevetett. A szívem hevesebben vert, ahogy a nõvér megemelte a köny v súly os fedelét. Zoey és Laura hangja azt duruzsolta a fülembe, hogy tök gáz ez az egész, amitõl egy pillanatra zavarba is jöttem, de aztán ez az új Tamara egy jókora bottal elkergette õket. De amikor Ignatius nõvér kiny itotta a köny vet, a zavarom megkétszerezve tért vissza, s vele a méreg: ez a köny v teljesen üres. Semmi, de semmi nem volt a lapjain. – Hmm… még ily et! – mondta Ignatius nõvér, miközben végigpörgette a köny v szabály talan szegély û, merített papír lapjait, amik úgy néztek ki, mintha egy enesen egy másik korszakból kerültek volna ide. – Üres lapok, mely ek arra várnak, hogy írjanak rájuk valamit – foly tatta hangjában csodálkozással. – Hû, de izgalmas! – emeltem égre a szemeim. – Izgalmasabb, mint egy már teleírt lap. Mert akkor biztos nem tudnád használni. – Viszont tudnám olvasni. Ezért hívják köny vnek – csattantam fel, mert úgy éreztem, ez a hely már megint csalódást okozott. – Jó lenne, ha az életedet is leélné valaki hely etted, Tamara? Mert akkor csak hátra kéne dõlnöd és élvezni a mûsort – mondta, szemében mosolly al. – Nekem nem kell, megtarthatja! – mondtam, és ahogy elvesztettem az érdeklõdésemet a tárgy iránt, amit korábban magamhoz szorítottam, s ami most csalódást okozott, odébb is léptem. – Nem, kedvesem! Ez a tiéd. Használd! – Nem szoktam írni. Utálom. Büty kök nõnek tõle az ujjamon. És megfájdul a fejem. Jobb szeretek e-mailezni. És nem is tehetném. A mozgóköny vtár tulajdona. Marcus vissza fogja kérni. Muszáj lesz találkoznom vele, hogy visszaadjam neki. – Éreztem, ahogy az utolsó mondatnál ellágy ul a hangom. Mint egy éretlen bakfis, úgy küszködtem, hogy el ne mosoly odjak. Ignatius nõvérnek ebbõl semmi sem kerülte el a figy elmét, úgy hogy mosoly ogva húzta föl az egy ik szemöldökét. – Hát, ezzel a Marcusszal azért is találkozhatsz, hogy megbeszéld vele ezt a könyvet – csipkelõdött. – Ny ilván egy értelmû lesz a számára – ahogy az én számomra is az –, hogy valaki a köny vtárnak adomány ozhatta ezt a dolgot, mert azt hitte, hogy szabály os köny v. – Ha megtartom, azzal nem szegem meg a Tízparancsolatot, meg ily esmi? Most Ignatius nõvér emelte az égre a tekintetét, pont úgy, mint én az elõbb, és az elromlott hangulatom ellenére muszáj volt elmosoly odnom.

– De nincs is mit beleírjak – mondtam, egy kicsit kevésbé karcosan. – Mindig van mit írni. Írd le a gondolataidat. Mert én biztos vagy ok benne, hogy abból van épp elég. Visszavettem a köny vet és eltáncoltam-eldaloltam, menny ire nem érdekel, meg elõadtam a különszámomat, hogy mily en bénaság naplót vezetni. De a sok szöveg ellenére meglepõ megkönny ebbülést okozott, hogy ott tudhattam a köny vet megint a karjaim között. Mintha ott lenne a legtermészetesebb hely e. – Írd le, ami itt van fönt – mutatott Ignatius nõvér a homlokomra – meg ami itt van! – bökött a szívem felé. – Ahogy egy nagy ember elnevezte: „a titkos kert”. Mindanny iunknak van egy oly anja. – Jézus mondta? – Nem. Bruce Springsteen. – Én ma megtaláltam a maga kertjét, nõvér – mosoly ogtam. – És többé már nem titkos. – Hát ez már csak így alakult. De mindig jó megosztani valakivel. – Rámutatott a köny vre: – Vagy valamivel.

9 A hosszú búcsú Már erõsen esteledett, mikorra visszaértem a kapusházhoz, korgó gy omorral, mivel azóta semmit sem ettem, hogy Zoey any ukája áfony ás amerikai palacsintát csinált nekünk ebédre. Csakúgy, mint máskor, Rosaleen most is aggodalomtól összeráncolt ábrázattal nézett ki a ny itott ajtón át, kétségbeesetten jobbról balra leskelõdve, hogy egy szer már csak felbukkanok valahonnan. Vajon mióta állhatott így ott? Amint meglátott, vigy ázzállásba merevedett, majd két kezét majdnem ágy ékig leny omva simította ki az legutolsó gy ûrõdést is a ruhájából. Csokoládébarna volt ez a ruha, rajta zöld indák kígy óztak az alsó szegély étõl föl egész a gallérjáig. Rosaleen cicijének magasságában egy kolibri lebegett, és késõbb észrevettem egy másikat is, lenn a bal farpofánál. Nem hinném, hogy a ruha tervezõjének ily esmi lett volna a szándéka, de Rosaleen pont oly an magas volt, hogy a mintázat csakis ily en ironikus módon hely ezkedhetett el a testén. – Megérkeztél hát, gy ermekem! Legszívesebben felcsattantam volna, hogy nem vagy ok gy ermek, de hely ette összeszorított foggal elmosoly odtam. Türelmesebbnek kell lennem Rosaleennel! Ma este, Matthew, jó leszek – Tamara Good.

– A vacsorádat a sütõbe tettem, hogy melegen maradjon. Nem tudtunk kivárni, mivel férjemuram gy omrának korgása egész a romtól idáig hallatszott. Több dolog is idegesített ebben a mondatban. Elõször is, miért nem képes Arthurt a nevén említeni; másodszor, a beszélgetés megint az ennivaló körül forog; harmadjára pedig a kastély t romnak nevezte. De ahely ett, hogy toporzékolni kezdett volna, Tamara, a Jóságos ismét elmosoly odott, és bûbájosan csak anny it mondott: – Köszönöm, Rosaleen. Nagy on várom a vacsorát, és egy perc múlva ott is leszek. Megfordultam, hogy elinduljak a lépcsõn fölfelé, de ekkor egy hirtelen mozdulatot tett, oly asfélét, mint az atléta, aki a rajtvonalnál felkészül a pisztoly dörrenésre, és ettõl földbe gy ökerezett a lábam. Nem néztem rá, csak vártam, hogy megszólaljon. – Édesany ád elaludt, úgy hogy most nem mész be hozzá zavarni. – A korábbi hebegõ-habogó, behízelgõ hanghordozásnak se híre, se hamva. Képtelen vagy ok kiismerni magam rajta, ahogy valószínûleg õ se tud eligazodni rajtam. Tamara, a Nem-oly an-jó tudomást se vett róla, és ment tovább fölfelé a lépcsõn. Halkan bekopogtam Any a ajtaján, miközben Rosaleen mániákus tekintete szinte ly ukat égetett a hátamba, és mivel odabentrõl úgy sem számíthattam válaszra, beny itottam a szobába. A szoba sötétebb volt, mint korábban. A függöny el volt húzva, de talán a nap maga is valami kény elmesebb viseletbe öltözött át estére, és ettõl volt minden oly an hûvös és homály os. Any a most inkább póly ásnak látszott, mint édesany ának, vagy leginkább talán egy múmiára hasonlított. Mellkasáig fel volt húzva rajta a sárga pokróc, a két karját meg egy alátömködött takaró szorította az oldalához, mintha egy óriási pók gubózta volna be, hogy elpusztítsa és felfalja. Csakis Rosaleenrõl tudtam elképzelni, hogy így bebugy olálta; Any ának fizikai képtelenség lett volna ily en szorosan maga köré tekernie ezeket a takarókat. Meglazítottam rajta a pokrócokat, megemeltem a két karját az oldalán, és mellé térdepeltem. Arcán oly an béke ült, mintha épp kedvenc joghurtos crème fraiche pakolását rakták volna fel neki. Oly an csendben volt, hogy az arcához hajolva kellett megbizony osodnom róla, hogy lélegzik-e egy általán. Elnéztem szõke haját, ahogy elomlik körülötte a párnán, megcsodáltam lehuny t szeme hosszú szempilláit hibátlan simaságú bõre fölött. Résny ire szétny ílt ajkai közt hangtalanul járt ki-be az illatos, meleg levegõ. Lehet, hogy történetemet mesélve téves beny omást keltettem any ámról. A fájdalomtól megtört özvegy, aki eszét vesztve bámul ki az ablakon, és széles ujjú köntösében üldögél naphosszat a hintaszékben – hát ez így nagy on öregesnek hangzik. Pedig az én any ukám minden, csak nem öreg. És gy öny örûségesen szép. Mindössze harmincöt éves, sokkal fiatalabb, mint az összes barátnõm édesany ja. Tizenny olc volt csak, mikor megszült engem. Apa öregebb: akkor volt huszonny olc éves. Apa imádta elmesélni nekem megismerkedésük történetét, amit minden alkalommal másként adott elõ. Szerintem direkt élvezte, hogy az igazság közös titkuk gy anánt megmaradt neki és Any ának. Ez oly an arany os

dolog volt tõle, engem meg egy általán nem zavart, hogy sohase avatott be a teljes igazságba. Talán, ha elmondja, mi is történt igazán, az csak csalódást kelt ahhoz képest, amire a többi sztorija alapján számítottam. Ami közös volt az összes változatban, az anny i, hogy valami puccos fogadáson találkoztak elõször, és amikor pillantásuk összeért, Apa rögtön tudta, hogy muszáj megkapnia ezt a nõt. Én elnevettem magam, és közöltem vele, hogy ugy anezt mondta korábban arról a kancacsikóról, amivel a Goffs-féle árverésrõl jött haza. Rögtön elhallgatott, arcáról eltûnt a mosoly, szeme a semmibe révedt, én meg azonnal azt kívántam, bárcsak ne tizenéves lány a lenne szegény nek, miközben Any a csendben merengett el szavaim jelentésén. Szerettem volna megmondani nekik, hogy nem akartam, hogy én már csak ily en vagy ok, esetlen bakfis, akinek meggondolatlanul bukik ki a száján mindenféle gonoszkodó megjegy zés anélkül, hogy bárkit bántani akarna. De képtelen voltam ily esmit mondani a szüleimnek. Túlságosan büszke voltam ehhez. Nem voltam hozzászokva, hogy bocsánatot kérjek. De nemcsak a büszkeség miatt nem vontam vissza a szavaimat, hanem azért is, mert az egy ik felem úgy gondolta: igazam lehet. Mert tényleg ezt mondta, amikor hazajött arról az árverésrõl. És ugy anezt mondta akkor is, ha egy új karóra, egy új jacht, egy új öltöny ragadta meg a tekintetét: „Ezt látnod kell, Jennifer. Muszáj megkapnom!” És ha Apának muszáj volt megkapnia valamit, akkor meg is kapta. Nem tudhatom, Any a is oly an tehetetlen volt-e, mint az a kancacsikó a Goffs-árverésen, az a vitorlás ott Monacóban, és minden egy éb, amit Apának muszáj volt megkapnia. És ha igen, akkor nem tudom sajnálni akaratgy engesége miatt. Nem kétlem, hogy Apa szerette Any át. Rajongott érte. Állandóan csak bámulta, megmegérintette, ny itogatta elõtte az ajtókat, virágot hozott neki, cipõket, mindenféle retikült, egy ik meglepetést a másik után, hogy kimutassa, foly ton csak õrá gondol. Állandóan bókolt neki, a legnevetségesebb ürüggy el is, amitõl én teljesen kiakadtam. Nekem? Nekem aztán soha nem mondott semmi szépet. És nem kell nekem itt Freuddal jönni, meg ily esmi, mert csöppet sem vagy ok féltékeny – az apám volt, nem a férjem, és jól tudom, hogy mások a játékszabály ok, és ez így is van jól. Viszont. Az ember nem veszítheti el a lány át, nem? Mert a gy ereked, az a gy ereked, és kész, ha látod, ha nem. Egy feleséget, na, azt már könny ebb elveszíteni. Megeshet, hogy ráun a férjecskére, és szépen faképnél hagy ja. Any a oly an gy öny örû volt, hogy bármely ik férfit megkaphatta volna, akivel csak összetalálkozott, és Apa ezt pontosan tudta. Az Any ára tett megjegy zéseiben, bármily en hízelgõ bóknak szánta is õket Apa, szerintem mindig volt valami lekezelõ. – Édesem, meséld el nekik, mit mondtál tegnap a pincérnek, amikor a desszertet ajánlotta. Mondd csak el nekik, gy erünk! – Jaj, egy általán nem valami híres történet, George, igazán! – Ugy an, már, gy erünk, Jennifer, mondd csak el nekik, kicsim! Anny ira vicces volt, de tény leg! És Any a elmondta nekik. „Csak anny it mondtam, hogy nekem elég, ha ránézek erre a desszertlapra, már attól fölszedek két kilót.” A többiek persze mosoly ogtak, nevetgéltek erre, Apa sugárzott a büszkeségtõl, hogy micsoda egy szellemes asszony kája van neki, Any a meg azzal a

titokzatos mosolly al mosoly gott, ami semmit el nem árul, miközben én legszívesebben felálltam volna, hogy világgá kiáltsam: „De hát ez egy röhej, csesszétek meg! Ez a vicc éppen ezeréves, és már újkorában sem volt benne semmi humoros!” Nem tudom, hogy látta-e Any a valaha is úgy mindezt, mint én. Mindig csak mosoly gott, és az a mosoly millióféle reakciót rejthetett. Talán ettõl volt Apa oly an ideges: hogy mi mindent tarthatott meg Any a magának. Talán sohasem tudta igazán, hogy érez a felesége. Nem úgy voltak, mint a többi házaspár, akik néha cinkosan összekacsintanak, idõnként visszakérdeznek a másik egy -egy elejtett megjegy zésére, hogy aztán alaposan kibeszéljék a dolgot. Már-már gy omorforgató, amily en kellemesen viselkedtek egy mással. Any a faarccal, Apa behízelgõ stílusban. De lehet, hogy csak én nem értem meg, mi volt közöttük, mert még sohasem voltam szerelmes. Lehet, hogy a szerelem arról szól, hogy valahány szor tesz a szerelmed valami banális megjegy zést, te szíved szerint oly an ünneplõ-stadion-hullámzást indítanál be azonnal, ami innen Üzbegisztánig elér. Én még sohasem éreztem így , senkivel sem. Mindig úgy éreztem, hogy Apa meg én egy más ellentétei vagy unk. Amikor attól tart – vagy is tartott –, hogy valaki elmegy, mindenért bókolni kezdett neki. Például többny ire csak bosszantotta, ha Any ához átjöttek a barátnõi, és teljesen semmibe vette õket, míg ott voltak nálunk, de amikor búcsúzni kezdtek, a lehetõ legmelegebb ölelésben és mosoly ban részesítette õket. Apa az a fajta ember volt, aki ott áll a kapuban és megállás nélkül integet a távozóknak, még akkor is, amikor már nem látja senki a visszapillantó tükörben. Elképzeltem, mit mondhatnak Any a barátnõi, mikor hazaérnek: „Ez a George egy igazi úriember, amikor eljöttem, a lehetõ legbarátságosabban ölelt át, és még a kocsiba is besegített. Bárcsak te is ily en lennél az én barátnõimmel, Walter!” Apa az utolsó beny omást sokkal fontosabbnak tartotta, mint az elsõt, ami a halálát még jelképesebbé teszi. Én ennek a fordítottja voltam. Ahogy a megjegy zéseimmel Barbarának is megkönny ítettem, hogy otthagy jon engem, ugy anazt csináltam Apával és Any ával is egész életemben. Mindenkinek könny ebbé teszem a búcsút azzal, hogy egy pillanatra megutáltatom velük magam. Az sose jutott az eszembe, hogy az emberek netán elraktározzák magukban ennek az elkény eztetett bakfisnak a viselkedését, az utánuk küldött gúny os megjegy zéseimet. Kislány korom óta ezt csinálom. Korábban foly ton rimánkodtam Any ának és Apának, hogy ne járjanak el otthonról anny it, de õk csak elmentek minden alkalommal. Ha otthon maradtak, az csak azért volt, hogy feltöltsék az akksit, és ily enkorra már anny ira belefáradtak az egy üttlétbe, hogy külön töltötték egy mástól az estét, ki-ki a saját szobájába bújva. Sose jutottunk oda, hogy mindhárman egy ütt töltsük el otthon az idõt. Most már tudom, hogy amire a legtöbb dolognál jobban vágy tam – a legtöbbnél, de nem mindennél –, az az volt, hogy egy kicsit egy ütt legy ünk, csak úgy, természetesen, lazán az otthonunkban, nem pedig a pillanat kény szerétõl összegy ûlve, mikor például behívtak a nappaliba, hogy nagy büszkén megajándékozzanak, vagy valami meglepetésnek szánt bejelentést tegy enek. – Nos, Tamara, biztos tudod, mily en szerencsés lány vagy te – szokta kezdeni a mondókáját Any a, akinek a legnagy obb problémát saját bûntudata okozta, amit azért érzett, hogy menny i mindent megkapott a sorstól. – A többi lány nak meg fiúnak nem adatik meg mindaz a lehetõség, amit te megkapsz…

És legbelül én már nem is éreztem azt az izgalmat, amit szerintük éreznem kellett volna, pedig mindent elkövettem, hogy az arcomra kiüljön az izgatott várakozás. Semmi mást nem hallottam, mint a saját hangomat, hogy blaa-blaa-blaa, gy erünk, ki vele, mit kapok most tõletek? – De mivel jó kislány unk vagy, és megbecsülöd azokat a szép dolgokat, amiket a magadénak tudhatsz, és mivel te vagy a mi egy etlen, imádott gy ermekünk… Blaa-blaa-blaa. Nem, nem ajándék, azt látnám valahol itt a szobában. Any ának nincsenek zsebei, Apa meg a kezét tartja a zsebében, így náluk se lehet. Elutazunk valahová. Ma szerda van. Apa csütörtökön lovagolni jár, Any ának meg most lesz esedékes a havi béltisztító kezelés, ami nélkül ny ilván szétrobbanna, úgy hogy péntek elõtt nem megy ünk sehová. Szóval, mi van elég közel, hogy az út beleférjen egy hétvégébe? – Beszélgettünk róla egy ideig, és úgy érezzük… Blaa-blaa-blaa. Talán egy hétvége Londonban. De hát mindig Londonba mennek, és én is voltam már ott, és izgatottnak látszanak. Szóval oly asmi, ahova nem járunk gy akran. Párizs. Az viszony lag közel van. Egy csomó mindent tudnak ott csinálni; Any a bevásárolhat, Apa mehet utána, és titokban megveheti azokat a dolgokat, amiket Any a nagy on szeretne, de nem szokott megkapni, mert túl drágák, én meg… én meg mit csinálok? Én mit tudok csinálni Párizsban? Jaj, végre megkapom tõlük. Á! Euro Disney . Király . – Hármat találgathatsz! – mondja Any a, majdnem visítva az izgatottságtól. – Hûha, hát ez nem fog menni, Any a! Már hogy találhatnám ki? – mondom, és megpróbálok zavartnak, tanácstalannak és izgatottnak látszani, meg hogy nagy on töröm a fejem. – Na, jó – az ajkamba harapok. – Rosaleen néni meg Arthur bácsi. Hozzájuk megy ünk a hétvégén, ugy e? – Arra már rájöttem, hogy ha az ember elõször mély en alá lõ, akkor a szülõk sokkal izgatottabban fogják várni a küszöbön álló döbbenetet és ámulatot. Még két ily en béna tippel rukkolok elõ, és lesem, hogy Any át mikor veti szét az izgalom. – Hát a Euro Disney -be megy ünk, Párizsba! – kiált föl Any a, és föl-le ugrál, miközben Apa már tûz is le a prospektusért, hogy megmutassa nekem, hol fogunk megszállni. Any a lesi, hogy kiülneke az arcomra az érzelmeim; Apa orrával a prospektusban már mutatja is az egy ik dolgot a másik után. Hogy mit csinálunk majd, mit nézünk meg, mit veszünk, és mit iszunk-eszünk. Nézz ide, lapozz csak, nézz oda! Cuccok, cuccok, cuccok mindenfelé! Akármily en agy afúrtnak meg nagy vonalúnak gondolják is magukat a szülõk, a gy erekek mindig egy lépéssel elõttük járnak. Szóval, hogy a tárgy ra visszatérjek, hatalmas mûsort csaptam egy ik este, amikor nélkülem mentek el otthonról. Mindenféle szitkokat vagdostam a fejükhöz, nem pusztán azért, hogy bûntudatot keltsek bennük, hanem mert komoly an is gondoltam ezeket a dolgokat. De azért csak elmentek végül, és talán a lelkiismeret-furdalás miatt, amit azért éreztek, hogy otthagy tak engem, utóbb nem csináltak ügy et abból, hogy mily en ocsmány ságokat hordtam össze. Megtanultam, hogy mindig elmennek, akármit is mondok, így aztán ahely ett, hogy szomorkodnom meg

szégy enkeznem kéne Mae elõtt, inkább magam lökdöstem ki õket az ajtón. Így ura voltam a hely zetnek. Apa furcsán viselkedett a halála elõtti hetekben, de lehet, hogy már korábban is, csak én nem vettem észre. Nem beszéltem errõl akkor senkinek. Lehet, hogy erre való a napló. Azt hittem, ott akar hagy ni minket. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mi a baj. Szokatlanul kedves volt. Mint már mondtam, Any ával mindig is az volt, rendszerint velem is, ha a kedvességet kedvességgel viszonoztam, de ez most nem volt más, mint valami hosszú, elny újtott elköszönés az ajtóból. Egy nagy on hosszú és nagy on szép utolsó beny omás. Hosszú búcsú, teljesen élettelen. Éreztem, hogy valami közeleg. Vagy mi megy ünk, vagy õ. Még amikor mindenki a viselkedésérõl kérdezõsködött a halála után, még akkor is ugy anazzal az ártatlan és értetlenkedõ kifejezéssel felelgettem, mint Any a: „Nem, nem vettem észre, hogy bármi baja lenne”. Miért, mi mást kellett volna mondanom? Azon a héten Apa halála elõtt végig az volt az érzésem, hogy ott áll az ajtóban, és integet utánunk, még akkor is, amikor már rég nem látott minket. Éreztem, hogy közeledik valami, és azt csináltam, amit mindig is csinálni szoktam: kezdtem ellökdösni Apát magamtól. A szokásosnál is elviselhetetlenebb voltam, rosszabbul viselkedtem, mint máskor; cigiztem bent a házban, részegen jártam haza, ily esmi. És sokkal többet kötekedtem vele. A veszekedéseink durvábbá váltak, a visszavágásaim egy re személy eskedõbbé. Hervasztó ügy. Azt csináltam, amit kiskorom óta mindig, ha nem akartam, hogy elmenjenek. Lény egében felszólítottam, hogy menjen el. Gy ûlölöm, hogy amit megtett, azt akkor tette meg, amikor megtette. Bármely ik másik este teszi, meg tudtam volna gy ászolni õt. Most csak gy ászolom és gy ászolom, és gy ûlölöm magamat, és az egész már kezd túl sok lenni, hogy elviseljem. Nem volt képes végiggondolni, hogy hogy an érzek majd, különösen az utolsó beszélgetésünk után? A legszörny ûbb módon köszöntem el tõle, és õ a legrettenetesebben reagált. Talán nem miattam, de nem tehetek róla… Nem tudom, Any a is érzékelte-e, hogy Apával valami nincs rendben. Talán érezte, de nekem nem mondott róla semmit. Ha viszont nem érezte, akkor én voltam az egy etlen, aki igen. Mondanom kellett volna valamit. Vagy még inkább tennem valamit, hogy megállítsam Apát. Bocsáss meg nekem, Apa! Mi lenne, ha… mi lenne, ha… Mi lenne, ha tudnánk, hogy mit hoz a holnap? Megváltoztatnánk? Megváltoztathatnánk?

10 Lépcsõk a mennybe Úgy határoztam, Any ával reggelizem a hálószobájában másnap reggel. Ez láthatólag zavarta

Rosaleent, aki egy kicsit túl sok idõt töltött Any a szobájában a bútorok tologatásával, azzal, hogy felállítson kettõnknek egy asztalt az ablaknál, hogy megigazítsa a függöny öket, kiny issa az ablakot, beljebb hajtsa egy kicsit, megint megny issa, hogy aztán megkérdezze, nem túl huzatos-e így . – Rosaleen, kérlek! – szóltam rá halkan. – Igen, kislány om – felelte, miközben foly tatta a beágy azást, dühödten paskolva a párnákra és oly an feszesen hajtva be a takarókat, hogy nem lepett volna meg az se, ha végigny alja a lepedõ szegély ét, mielõtt visszahajtja a takaróra, hogy leragassza az egészet, mint egy postai borítékot. – Ne fáradj vele! Majd én megcsinálom reggeli után – mondtam. – Menj csak le Arthurhoz. Biztos szeretne látni, mielõtt elmegy dolgozni. – Az ebédje összekészítve várja a kony haasztalon. Tudja, hol keresse. – Foly tatta a püfölést és simítgatást, és ha nem sikerült tökéletesre, újrakezdte az egészet. – Rosaleen – mondtam megint, lágy hangon. Tudtam, hogy nehezére esik, de csak rám nézett. Ahogy találkozott a pillantásunk, már tudta, hogy vége a megjátszásnak, de farkasszemet nézett velem, és pillantásából kiolvashattam a feny egetést: próbáld csak meg kimondani! Nem hitte, hogy megpróbálom. Ny eltem egy et. – Ha nem haragszol, szeretnék egy kis idõt tölteni Any ával. Kettesben, ha lehet. – Tessék, kimondtam! Tamara, a Felnõtt bátran kiállt önmagáért. A kérésemet azonnal az elõre látható reakció követte: a sértett tekintet, az ágy ra ejtett párnák huppanása, és a suttogva megadott válasz: – Hát legy en! Nem éreztem rosszul magam. Végül kiment a szobából, és csendben maradt egy darabig. Abból, hogy nem hallottam a lépcsõfordulót megcsikordulni, tudtam, hogy ott áll még az ajtó elõtt. Hallgatózik, õrködik, vigy áz ránk, vagy bezárva tart – nem tudhattam, mely ik. Vajon mitõl fél anny ira? Ahely ett, hogy megpróbáljak kierõszakolni Any ából valami beszélgetést, úgy döntöttem, inkább feladom a hallgatása ellen vívott csatát, és csak úgy üldögélek vele a csendben, ami láthatólag a vigaszt jelentette neki. Idõnként odaadtam neki egy szelet gy ümölcsöt, õ elvette és rágcsálni kezdte. Néztem az arcát. Teljesen elvarázsoltnak látszott, mintha egy hatalmas, számomra láthatatlan képerny õt nézne kinn a kertben. A szemöldöke föl-le járt, mintha arra reagálna, amit épp mond neki valaki, ajka pedig félénk mosoly ra húzódott, mintha csak egy titkos emlék rémlene fel neki. Miután elég idõt töltöttem vele, homlokon csókoltam, és kimentem a szobából. A napló, amit nagy büszkén szorítottam magamhoz korábban, most az ágy am alatt rejtõzködött. Úgy éreztem, mintha futnék valahová, hogy elrejtsem valami nagy titkomat. És bevallom, valahogy zavarban is éreztem magam. Sem a barátnõim, sem én nem vezettünk naplót. Még csak egy másnak sem

írogattunk leveleket. A Twitteren meg a Facebookon keresztül tartottuk egy mással a kapcsolatot, oda töltöttük fel a ny aralásokról meg az egész éjszakás bulikról készült fény képeket, meg a többit, amit az áruházak próbafülkéiben csináltunk magunkról, hogy bezsebeljünk még néhány vélemény t. Foly ton sms-eztünk, e-maileket küldözgettünk egy másnak mindenféle plety kákkal meg vicces szövegekkel, amiket ki tudja, hány adik kézbõl továbbítottunk. Csupa felszínes dolog. A látható, megtapintható világról beszéltünk, soha semmirõl, ami egy kicsit is mély ebben fekszik. Semmirõl, ami az érzelmekkel kapcsolatos. Ez a naplóvezetés oly asmi, amit Fiona csinálna – az osztály társnõnk, akivel senki se állt szóba, kivéve Sabrinát, a másik lúzert, de õ többet hiány zott a suliból, mint nem, mert valami migrénnel vagy mivel kínlódott. De a következõt csinálta mindig: keresett egy hely et, ahol egy magában lehetett, egy sarkot az osztály ban, amikor nem volt bent tanár, egy zugot valami fa tövében az udvaron ebédidõ alatt, aztán beleny omta az orrát egy füzetbe, és dühödten skribálni kezdett valamit. Mindig jókat nevettem rajta. Pedig lehet, hogy valójában én voltam nevetséges. Ki tudja, miket írt abba a füzetbe. Egy etlenegy hely volt, ahol ny ugton írhattam abba a naplóba. Beny últam az ágy alá a köny vért, leszaladtam a lépcsõn, és ezt kiabáltam: „Rosaleen, elmegy ek egy kicsit!” – Tangapapucsom csak úgy dübögött a ny ikorgós lépcsõn, majd egy elefánt kecsességével landoltam lent, a földszinten, ahol Rosaleen toppant elém. – Jézusom, Rosaleen! – kaptam a szívemhez. Szeme végigpásztázott rajtam, észlelte a naplót, aztán az arcomra siklott. Karommal védelmezõn szorítottam magamhoz az üres köny vet, ügy elve rá, hogy a kardigánom szárny a legalább a felét eltakarja. – Hová mész? – Csak el… ki, ide a körny ékre. Pillantása megint a naplóra ugrott. Rosaleen képtelen volt uralkodni magán. – Ne csináljak valami harapnivalót az útra? Farkaséhes leszel. Farkaséhes. Forró napsütés. Hosszú búcsú. Élettelen holttest. – Van itthon friss barna keny ér sült csirkével, krumplisaláta, fürtös paradicsom… – Köszönöm, nem kérek. Még tele a hasam a reggelivel. – Ismét elindultam az ajtó felé. – Akkor talán egy kis szeletelt gy ümölcsöt? – mondta egy kicsit emeltebb hangon. – Egy sonkássajtos szendvicset? Maradt még egy kis répás káposztasaláta… – Rosaleen. Köszönöm. Nem.

– Jól van. – Újabb sértõdés. – Nahát, vigy ázz akkor magadra, jó? Ne kószálj el túl messzire! Maradj a birtokon belül! Látótávolságra a háztól. Talán inkább látótávolságra tõled, mi? – Nem a háborúba megy ek! – nevettem. – Csak… errefelé. A bezártság után, ahol a házon belül mindenki mindenkirõl tudta, hogy az adott pillanatban hol van éppen, szerettem volna néhány órát oly an hely en és idõben tölteni, ami csak az eny ém. – Hát jó – mondta. – Ne nézz oly an aggodalmas szemmel! – Csak mert nem tudom, hogy … – Lenézett a földre, és elöl összefont ujjait szétkulcsolva lesimította az otthonkáját. – Édesany ád elengedne? – Any a? Any a a holdra is elengedne, csak hogy ne ny afogjak a fülébe egész nap. Nem hinném, hogy ami átfutott Rosaleen arcán, az a megkönny ebbülés kifejezése volt. Inkább még több aggodalomé. Hirtelen néhány darab a hely ére került elõttem ebben a kirakós játékban, úgy hogy egy kicsit megny ugodtam. Rosaleen senkinek sem volt az édesany ja, de most, hogy ny ugodt otthonában az any ukám Csipkerózsika-fokozatba kapcsolt, egy szerre mindkettõnk any ukájává kellett átlény egülnie. – Értelek – mondtam halkan. Kiny újtottam a kezem, és megérintettem. Úgy rándult össze egész testében, hogy rögtön el is engedtem. – Értem nem kell aggódni. Any a és Apa gy akorlatilag bárhova elengedett, ahova csak kívánkoztam. Egy szer még Londonba is elmentem egy barátnõmmel. Egy napon belül megjártuk oda-vissza. Az apukájának volt ez a magángépe. Csak kábé hat ülõhely volt rajta, és akkor csak a kettõnk kedvéért szállt fel: Emily meg az én kedvemért. Emily volt a barátnõm, akinek az apjáé volt a gép. Aztán Emily tizenhetedik szülinapja alkalmából elrepülhettünk Párizsba is. Igaz, akkor a nõvére is velünk jött, hogy rajtunk tartsa a szemét. Õ tizenkilenc volt akkor és egy etemista, meg minden. Rosaleen feszülten figy elt; túlzott érdeklõdéssel, szinte mániákus, elszánt kíváncsisággal. – Hát nem csodás dolog ez! – mondta felvillany ozva, és mohó zöld szemével lesett minden szót, ami a számat elhagy ta. – Nemsokára itt a születésnapod. Szóval ily esmiket szoktál kapni születésnapra? – Úgy nézett szét maga körül a kapusház elõszobájában, mintha arra számítana, hogy lesz ott egy repülõgép valahol. – Hát, effélére tõlünk biztos nem telik… – Nem, nem erre gondoltam! Nem ezért mondtam. Egy szerûen csak… á, hagy juk, Rosaleen! – mondtam gy orsan. – Jobb, ha elindulok. – Kiny omakodtam mellette az ajtón. Amit elmenet még utoljára láttam, az az arcára kiülõ gondterhelt kifejezés volt, mintha valami rosszat mondtam volna. Azon emészti magát, hogy mit képesek megadni nekem és mit nem. Még kiderül, hogy a

korábbi életem túlságosan sokat megadott nekem, legalábbis többet, mint amire futotta volna. Mint valami mindenre elszánt szerelmes, aki a csillagokat is leígéri az égrõl, aztán rájön, hogy képtelen állni a szavát. És én ostoba módon elhittem mindent. Azt hittem, jobb, ha az embernek túl sok mindene megvan, mint ha túl kevés, de most már látom, hogy ha az a túl sok eleve nem lehetett volna a tiéd, akkor okosabb, ha elveszed, ami jogosan megillet, a többit meg szépen visszaadod. Ide nekem Arthur és Rosaleen egy szerû életét! Akkor legalább soha nem kéne visszaadnom mindazt, ami a szívemhez nõtt. Ahogy lépegettem a kerti úton kifelé, szembejött velem a postás. Felvillany ozott, hogy egy új arcot láthatok, úgy hogy egy nagy mosolly al köszöntem neki. – Helló! – álltam meg az útjában. – Jó napot, kisasszony ka! – megbillentette a postáskalapját, ami egy szerre volt oly an régimódi, de arany os is. – Tamara vagy ok. – Örülök, hogy megismerhetem, Tamara. – Azt hitte, a postáért ny újtom ki a kezem, úgy hogy a teny erembe potty antott néhány borítékot. Hallottam, ahogy a hátam mögött kiny ílik az ajtó, és Rosaleen jön ki rajta nagy sietve. – Reggelt, Jack! – kiáltotta, miközben erõltetett menetben lépdelt végig a kerti ösvény en. – Majd én átveszem! – Valósággal kitépte a kezembõl a leveleket. – Köszönöm, Jack! – Szigorú tekintettel nézett a postásra, miközben úgy tömködte a leveleket a kötény ébe, mint any akenguru a kicsiny ét. – Akkor meg is volnánk – mondta a postás, és úgy hajtotta le a fejét, mint akit alaposan letoltak épp. – És itt van még a túloldalra. – További borítékokat adott át Rosaleennek, majd sarkon fordult, felpattant a kerékpárjára, és a sarkon befordulva eltekert. – Pedig nem akartam megenni! – mondtam Rosaleen hátának, némileg megrököny ödve. Nevetett egy et, és bement a házba. Egy re különösebb. Egy etlen hely volt, ahova elvonulhattam naplót írni. Gumipapucsom talpa alatt az út melegével elindultam a kastély felé. Elmosoly odtam, mikor megláttam, hogy a fák függöny ként ny ílnak szét a színdarab tetõpontját jelentõ felvonás elõtt. – Hát szia, kastély ! – mondtam. Tisztelettudóan lépdeltem át egy ik hely iségbõl a másikba. Alig tudtam elhinni, hogy egy tûz ekkora kárt tehetett. Semmi, de a világon semmi nem maradt, ami arra utalhatott volna, hogy bárki is lakott itt az elmúlt száz év során. A falak mellett nem állt kandalló, sehol egy csempe vagy egy teny érny i tapéta. Semmi, de semmi, csak a puszta tégla meg gaz mindenfelé, meg egy

lépcsõsor, mely a nem létezõ emeletre vitt volna fel, de így a kék égbe vezetett, mintha a tetejérõl egy hatalmas ugrással a felhõkig szökellhetett volna az ember. Lépcsõk a menny be. Elfoglaltam a hely em a legalsó lépcsõkön, és az ölembe tettem a naplót. Megpörgettem az ujjaim közt a súly os tollat, amit Arthur asztaláról emeltem el, és a még becsukott köny vre bámulva próbáltam kiötleni, mit is írjak bele. Azt akartam, hogy az elsõ szavak jelentsenek is valamit, és nem akartam hibát ejteni. Végül csak kiagy altam a kezdõ mondatot, és kiny itottam a köny vet. Leesett az állam. Az elsõ lap már teli volt írva, egy mást követték a szép, rendezett sorok… az én kézírásommal. Felugrottam riadtan, merev tartással, a napló meg a betonlépcsõkre, majd onnan a padlóra potty ant. Torkomban dobogó szívvel néztem körül gy orsan, hátha meglátom, ki ûz ily en kegy etlen tréfát velem. Az omladozó falak viszonozták a pillantásomat, és hirtelen mindenféle mozgás zaja ütötte meg a fülemet, ami eddig elkerülte a figy elmemet. Bokrok és fûszálak suhogtak a szélben, kõdarabok mozdultak el a hely ükrõl, léptek neszét hallottam a falakon túlról és a házon belülrõl, de semmi nem bukkant elõ, hogy felfedje magát. Mindezt a képzeletem mûvelte csupán. Vettem néhány mély lélegzetet, és felvettem a naplót a földrõl. A köveken megkarcolódott bõrkötés poros lett, úgy hogy beletöröltem a sortomba. Az elsõ oldal beszakadt az eséstõl, de a kézírás nem a képzeletem játéka volt. Ott volt változatlanul – az elsõ meg a második oldalon –, és ahogy dühödten pörgettem a lapokat, minden megkezdett oldalról a saját kézírásom nézett vissza rám. Lehetetlenség. Összehasonlítottam a lap tetejére írt dátumot a karórámon láthatóval. A bejegy zés holnapra, szombatra volt dátumozva. Péntek volt. Biztos elromlott az órám. Azonnal Rosaleen jutott az eszembe, ahogy a pillantása ma reggel a naplóra esett. Õ írhatott bele? Nem, az lehetetlen. A napló az ágy am alatt rejtõzött, biztos hely en. Egy pillanatra megszédültem, úgy hogy a lépcsõre visszaülve kezdtem el olvasni a naplóbejegy zést. Mivel a szemem mániákusan ugrált elõre-hátra, néhány szor újra kellett kezdenem az olvasást.

Július 4., szombat

Kedves Naplóm! Ezt kell most ide írnom? Még sohasem írtam ilyesmit, úgyhogy tökéletesen, elmondhatatlanul gagyianyunak érzem magam. Na de legyen, kedves Naplóm, gyûlölöm az életemet. Íme, így néz ki dióhéjban. Apám öngyilkos lett, elvesztettük az otthonunkat, plusz minden mást, amink csak volt. Én az életemet vesztettem el, Anya az eszét, és most mindketten egy sárfészekben lakunk két szociopatával összezárva. Néhány napja Marcusszal, egy tök helyes pasival töltöttem a délutánt. Marcus Minden Bénák Mekkáját, a helyi mozgókönyvtárat vezeti. Két napja megismerkedtem egy

apácával, aki méhekkel foglalkozik meg lakatok feltörésével, tegnap pedig a délelõtt nagy részét egy romos –

A „romos” át van húzva, hely ette ez áll:

régi kastélyban töltöttem, a mennybe vezetõ lépcsõkön, amik szinte arra csábítottak, hogy felkapaszkodjak a legfelsõ fokra, és onnan egy felhõre ugorjak, amin elrepülhetek innen. Most estére jár az idõ, és itt vagyok megint a szobámban, és írom ezt a béna naplót, amire Ignatius nõvér beszélt rá. Igen, Ignatius apáca, nem pedig transzvesztita, ahogy elsõre gondoltam.

Sóhajtottam egy et, és felemeltem a tekintetemet a lapról. Hogy lehetséges ez? Kutakodva néztem körül, hátha meglátom a választ. Elsõ gondolatom az volt, hogy hazarohanok, és elmondom az egészet Any ának, elmondom Rosaleennek, felhívom Zoey -t meg Laurát. De lenne, aki hisz nekem? És még ha hinnének is, tehetnének bármit, hogy segítsenek rajtam? A kastély anny ira mozdulatlan volt, a felhõk, meg csupa kigömböly ödött kis kerub, óránként százzal húztak el felettem. Idõnként megzörrent valami egy ik vagy másik növény alatt, a levegõben pity pangmagok ejtõerny õztek tova, mintha velem incselkednének, hogy próbáljam csak elkapni õket, ahogy odarepültek egészen közel, hogy aztán a feltámadó szellõ szárny án hirtelen tovalibbenjenek. Mély lélegzetet vettem, és az arcom a napba emeltem – a forró napsütés felé. Forró napsütés. Élettelen holttest – lehuny tam a szemem, és lassan kifújtam a levegõt. Csodás volt itt idõzni a kastély falai között. Kiny itottam a szemem, és foly tattam az olvasást, s közben a hajpihék égnek álltak a ny akamon.

Csodás itt idõzni a kastély falai között. Rondának kéne lennie, de nem az. Olyan, mint a rögbijátékos, Jessie Stevens, aki a törött orrával és karfiolfülével csúnya kéne, hogy legyen, de mégse az. Elõbb ki kellett volna próbálnom ezt az irkálósdit. Zoey-éknál nem adhattam ki magamból, mert Laurával megállás nélkül nyomultak a bugyimentes sztorijukkal. Szóval akkor. Anya azóta se jött elõ a szobájából. Miközben legszívesebben szép csendesen kiszenvedtem volna – taknyom-nyálam egybefolyik, mióta tegnap bõrig áztam –, úgy döntöttem, hogy a hátsó kertben, a fa alatt fogok reggelizni, ahol tudtam, hogy Anya látni fog. Ma reggel ki is terítettem a szobámból lecipelt kék kasmírtakarót, meg kipakoltam rá néhány szelet gyümölcsöt. Olyan volt az íze, mint a kartonpapírnak. Nem is voltam éhes, és minden energiámat arra fókuszáltam, hogy Anyának szuggeráljam: jöjjön ki a kertbe. Igyekeztem gondtalannak látszani, a könyökömre támaszkodva, keresztbe rakott bokával heverésztem ott, és úgy nézegettem magam körül, mint akinek az égegyadta világon semmi gondja nincs. Hát így próbáltam Anyát kicsalogatni, de õ nem csatlakozott hozzám. Úgy gondoltam, hogy ha szívna egy kis friss levegõt, ha egy kicsit szétnézne idekint, ha eljönne a kastélyhoz, talán õ is látná, amit én látok, és így kizökkenne abból a transzból,

ami fogva tartja. Még jó, hogy nem akarja folytatni az életet, amíg folyton csak ott üldögél abban a hálószobában. Csak ha kijön az ember a szabadba, és látja, hogy az élet zajlik tovább, akkor érezheti meg, hogy neki is sodródnia kell tovább az árral. Nem értem, Rosaleen és Arthur miért nem tesz többet, hogy segítsen Anyán. Reggeli, ebéd vacsora önmagában még akkor se gyógyíthatja meg, ha annyi, hogy egy elefánt jóllakhatna tõle. Talán megint elõ kéne hozakodnom ezzel Rosaleen elõtt. Vagy Arthurnak kéne megemlítenem. Végül is õ a bátyja, neki kéne segítenie. Amennyire én látom, azt a bizarr homlokérintõsdit leszámítva, amivel megérkezésünkkor köszöntötték egymást, még egy szót se váltott Anyával. Mennyire tekinthetõ ez különösnek? A tegnapi esõ óta…

Na jó, itt már látszott, hogy az egész egy röhej, hiszen a mainál nehéz elképzelni gy öny örûbb, melegebb napot. Sehol egy csepp esõ. Felhúzott szemöldökkel foly tattam az olvasást, felvértezve a tudattal, hogy csak hüly ére akar venni valaki, vagy mi, és már szinte vártam, hogy Zoey vagy Ashton Kutcher elõugrik valamely ik omladozó oszlop mögül.

… majd megfulladok a náthától. Rosaleen gyakorlatilag vattába csomagolt, a kandalló mellé telepített, aztán tyúklevessel mesterséges táplálásnak vetett alá. A fél napomat ott a tûz elõtt vesztegettem el, miközben izzadtam, mint egy ló, és próbáltam meggyõzni Rosaleent, hogy még nem vagyok a halálomon. Arra is rákényszerített, hogy fejemen egy törülközõvel egy tál forró Vicks-oldat gõzébe nyomjam az arcom, hogy kitisztuljon az or rom, és miközben ott csorgattam a tálba a taknyomat, hallottam, hogy megszólal a csöngõ az ajtó fölött. Rosaleen biztosított, hogy tévedek. Meg kellett volna fogadnom Ignatius nõvér tanácsát, hogy megszárítkozom a házukban. De hogy milyen ijesztõ tud lenni egy ilyen apácatanya! Holnap megpróbálom elkerülni a következõ artériarobbantó kalóriabombát, és keríteni egy nyugszis helyet, ahol tovább írhatom ezt. Talán napozom is egyet a bikinimben. Hogy lásson valamit az a sok fácán. Talán nem is olyan szörnyû ez az egész. Ha behunyod a szemed, szinte már ott is vagy, ahol akarsz. Miközben a tóparton heverek, elképzelhetem, hogy ott vagyok a marbellai medence partján, és hogy a zajt, amit a hattyúk csapnak, miközben a tollukból kicsapkodják a vizet, tulajdonképp Anya csinálja. Sohase a napozóágyra feküdt, mint bárki más, hanem a medence szegélyén a kõre, és a kezével paskolta a vizet. Olyan volt a hangja, mintha egy kisgyerek totyogna körülöttünk. Talán Anya így hûtötte magát, de lehet, hogy csak az a hang tetszett neki. Én is szerettem elhallgatni. Azért néha rászóltam, hogy hagyja már abba. Csak hogy megtörjem valamivel a csendet, csak hogy rákényszerítsem: nyissa ki a szemét, és nézzen rám végre.

Ki tudhatott minderrõl? Csakis Any a.

Lehet, hogy Arthur fûnyíró-gépének az útjába fekszem ki napozni a gyepre, és remélem, hogy el is üt vele. Ha nem halok bele, akkor legalább megúszom a viaszos testszõrtelenítést. Arthur nem is olyan szörnyû. Nem beszél sokat. Még csak nem is nagyon reagál semmire, mégis valahogy jól érzem magam a társaságában. Többnyire. Rosaleen se olyan szörnyû. Csak ki kell ismernem magam rajta. A mai vacsoránál – ma hússal töltött tészta volt – nagyon szokatlanul reagált, amikor elmondtam neki, hogy Ignatius nõvérnél jártam. Azt felelte, hogy a nõvér járt nála ma reggel, de egy szóval sem említett engem. Ez akkor lehetett, amikor a zuhany alatt álltam. Szerettem volna légy lenni a plafonon, amikor õk ketten ott beszélgettek. Aztán elkezdett faggatni, hogy mi mindenrõl beszélgettünk a nõvérrel. Te jó ég, le nem szállt volna rólam, úgyhogy már Arthur is kínosan feszengett. Már mégis, csak nem azt hiszi, hogy hazudozom a dologról? Nagyon ciki volt az egész. Bárcsak ne mondtam volna el neki, hogy miket tudtam meg a kastélyról! Most már tudom, hogy bármi információra lenne szükségem, azt biztos nem tõle fogom megszerezni. Szerintem Rosaleen meg Arthur csak olyan mások. De az is lehet, hogy én vagyok olyan más. Erre így még sohase gondoltam eddig. Talán mindig is bennem volt a hiba. Arra az esetre, ha a kiszáradás végezne velem, és valaki megtalálja ezt a naplót, megemlíteném, hogy minden este sírok. Ha valami dongó vagy romos kastély nem borít ki, akkor végigcsinálom az egész napot, mint akinél senki se erõsebb, aztán ahogy bebújok az ágyba, és ott fekszem a nagy csendben és sötétben, akkor rögtön megfordul velem a világ. És akkor elsírom magam. Néha annyit sírok egyhuzamban, hogy egy merõ lucsok lesz tõle a párnám. Le a szemem sarkán, végig a fülcimpámon, a nyakamon és néha még a trikómon is, csak csorog, csorog a könnyem, én meg hagyom, hadd csorogjon, ahova akar. Már annyira hozzászoktam a síráshoz, hogy néha észre se veszem. Van ennek értelme? Azelõtt, ha sírtam, az azért volt, mert elestem és megütöttem magam, vagy összevesztem Apával, vagy tök részeg voltam, és a legkisebb dolog is kiborított. De most ez úgy van, csak úgy, hogy… szomorú vagyok, hát sírok. Van, hogy elkezdem, de aztán mindjárt abba is hagyom, mert sikerül meggyõznöm magam, hogy minden rendbe jön. Néha viszont nem hiszek magamnak, és megint rákezdek. Rengeteget álmodom Apáról. Persze ritkán tényleg apa az, inkább különbözõ emberek arcának keveréke. Apával kezdõdik, de aztán egy tanárom lesz belõle, aztán meg Zac Efron, aztán valami véletlenszerûen felbukkanó arc, amit itt vagy ott láthattam egyszer, például a helybéli papé, vagy ilyesmi. Másoktól azt hallottam, hogy ha halott szeretteikrõl álmodnak, az teljesen olyan, mintha tényleg ott lenne az illetõ, valóságosan, mintha üzenni akarna nekik, vagy megölelni õket. Hogy az álom valami elmosódó határvonal az itt meg az ott között, mintha a beszélõn lenne az ember a börtönben. Ugyanabban a szobában vagytok mind a ketten, igazából mégis valaminek a két, ellentétes oldalán, két külön világban. Régebben azt gondoltam, hogy akik így beszélnek, azok vagy sarlatánok, vagy lökött vallásos megszállottak. Most már viszont tudom, hogy ez is egy volt a számos tévedésem közül. Az egésznek semmi köze a valláshoz, semmi köze a mentális stabilitáshoz, viszont annál több az emberi elme természetes ösztöneihez, amik arra késztetik az embert, hogy reméljen a reménytelenségben, hacsak az illetõ nem valami teljesen cinikus szemét. Amihez köze van, az a szeretet, az, hogy az ember elvesztett valakit, akit szeretett, hogy kitéptek belõle egy darabot, amiért szinte bármit megtenne, csak hogy visszakaphassa. Ez a remény arról szól, hogy egy napon viszontláthatjuk, akiket elvesztettünk, hogy újra ott érezhetjük õket magunk mellett. Ettõl a reménytõl nem lesz gyengébb az ember, mint ahogy korábban gondoltam. Nem magyarázza meg, hogy miért, vagy miképpen vették el az embertõl, akit szeretett, viszont eggyel több ok, hogy tovább éljünk. Csak mert arról szól, hogy talán, hogy lehet… Hogy „egy napon talán nem lesz ilyen rohadtul szar ez az egész”. És ez a „talán” az egész rohadt szarságot egy kicsit jobbá teszi.

Azt hittem, minél öregebb lesz az ember, annál cinikusabbá válik. De én? Már születésemkor gyanakodva néztem szét a szülõszobában, egyik arcról a másikra, és már akkor tudtam, hogy ez az egész szitu egy nagy kaka, és sokkal jobb dolgom lenne ott, ahonnan elõbújtam. És így folytatódott az életem. Mindenhol szar volt, és csak valahol máshol, valahol ott, amit mögöttem hagytam, lehetett jobb a világ. Csak most, hogy az így-van-és-nem-máshogy valósága képen törölt – az élettelen halál, a halál –, most kezdek kifelé tekingetni. Akik tudományosan gondolkodnak, azt hiszik, kifelé néznek, pedig dehogy! Azt hiszik, az érzelmes emberek viszont csak befelé néznek, pedig dehogy! Szerintem az a legjobb tudós, aki mindkét irányba néz. Akármit írtam is eddig, tudom, hogy nem Apa van az álmaimban. Nincs titkos üzenet, se titkos ölelés. Nem érzem magam mellett itt, Kilsaney-ben. Mindez csak zavaros álom minden jelentés, minden útmutatás nélkül. Napjaim tükrözõdnek benne, mint valami kirakós játék széttöredezett darabjai, amiket feldobtak a levegõbe, és most ott lebegnek a fejemben teljes összevisszaságban, minden rendszer, jelentés vagy értelem nélkül. Az elmúlt éjjel Apáról álmodtam, ahogy átváltozik az angoltanárommá, aztán az angoltanár hirtelen egy nõ lett, és lyukasóránk volt vele, és nekem énekelnem kellett valamit az osztálynak, de amikor kinyitottam a szám, egy hang se jött ki rajta, aztán az órának Amerikában lett vége, de ott senki se beszélt angolul, úgyhogy egy szót nem értettem, aztán hirtelen egy csónak lett a házam. Agyrém. Arra ébredtem, hogy Rosaleen leejtett egy fazekat vagy mit odalent a konyhában. Lehet, hogy Ignatius nõvérnek igaza volt. Lehet, hogy ez a napló segíteni fog rajtam. Fura egy figura ez az Ignatius nõvér. Nem tudok nem gondolni rá, mióta két napja megismertem.

Tegnap. Csak tegnap ismertem meg.

Kedvelem. Az elsõ, amit megkedveltem, mióta itt vagyok – na jó, a második, a kastély után –, az õ. Hirtelen csapdosni kezdtek az esõcseppek, mikor ott voltam a kastélyban tegnap, és láttam, ahogy Rosaleen közeledik az úton, kezében kabáttal, és bár kínosan érzem magam, de ott és akkor mégis a másik irányba kellett futnom. Nem akartam, hogy megtudja: itt töltöm az idõmet; nem akartam, hogy azt higgye, na ezt is jól kigondolta. Nem akartam, hogy akármit is tudjon rólam. Fogalmam se volt, hová futok. Ekkor már nagyon, de nagyon esett az esõ – nem afféle nyári zápor volt, hanem inkább amolyan égszakadás, úgyhogy rögtön bõrig áztam, de olyan volt, mintha automata vezérlésen lennék, egyszerûen kikapcsolt a testem, és csak futottam, és végül anélkül, hogy bármire figyeltem volna, ott találtam magam a befalazott kertnél. Ignatius nõvér bent állt az üvegházban, ott várta, hogy elálljon az esõ. Volt nála egy plusz méhészruha a számomra. Azt mondta, megérezte, hogy visszajövök. Mivel tegnapelõtt félbeszakítottam, nem volt már ideje visszajönni, hogy megnézze a méheket. Más kötelességeinek kellett eleget tennie. Imádkozás, ilyesmi. Úgyhogy tegnap mutatta meg nekem, milyenek a méhkaptárak belülrõl. A méhkirálynõt megjelölte egy ilyen kiemelõtollal, hogy lássam, melyik az, aztán megmutatta a heréket meg a dolgozókat is, és végül megmutatta, hogy kell a füstölõt használni. Megszédültem, ahogy megnéztem az egészet. Valami fura történt velem. A nõvér észre se vette. Muszáj volt kinyújtanom a kezem és nekitámaszkodnom a falnak, hogy le ne roskadjak a földre. Miközben így éreztem magam, õ épp invitált, hogy jöjjek vissza a jövõ héten,

hogy segítsek neki kipergetni a mézet, amit aztán csuprokba tölt, hogy elvigye a piacra. Annyira lefoglalt, hogy végre levegõt kapjak, hogy egyszerûen nemet mondtam. Nem akartam mást, csak szabadulni onnan. Bárcsak megmondtam volna neki, hogy nem érzem jól magam! Nagyon csalódottnak látszott, amitõl igencsak vacakul érzem most magam. Pedig nagyon ki kéne mennem a piacra, hogy lássak más embereket is. Itt teljesen be fogok golyózni attól, hogy ugyanazokat az embereket látom mindennap. Meg azt is tudni akarom, hogy ott is mindenki Rosaleent és Arthurt bámulja-e, mint akkor a kocsma elõtt. Biztos csináltak valamit a városban, amiért így meredtek rájuk. Biztos valami csoportszex-bulikat csaptak, vagy mi. Tök durva. Hátamat a hálószobám ajtajának támasztva ülök, és úgy írom mindezt, mert nem szeretném, ha Rosaleen csak úgy besétálna. Minél kevesebbet tud errõl a naplóról, annál jobb. Így is ott turkálna a gondolataim közt, ha tehetné; nem kockáztathatom meg, hogy kiszimatolja: a legtitkosabb gondolataim itt hevernek a szobámban. El kell dugnom valahova. Van egy érdekes, meglazult padlódeszka a sarokban álló szék alatt, amit lehet, hogy még ma este megnézek alaposabban. Anya megint lehúzta a redõnyt, rögtön vacsora után. Annyit aludt az elmúlt két napban! Most viszont egyenesen a székében aludt el. Fel akartam kelteni, hogy ágyba fektessem, de Rosaleen nem engedte. Addig folytatom az írást, amíg meg nem hallom Arthur horkolását, amibõl tudni fogom, hogy már biztonságos megnézni Anyát. Most, míg itt vagyok biztonságban a házban, még annyit akarok leírni, hogy tegnap délelõtt nagyon fura érzésem volt ott a kastélyban. Úgy éreztem, hogy van ott valaki. Mintha valaki engem nézett volna. Olyan szép napos délelõtt volt egészen addig, amíg az az agyrém esõfelhõ pont a fejem fölött ki nem csavarta magát, és csak üldögéltem a lépcsõn, ölemben a naplóval, és nem tudtam kitalálni, mit is írjak bele, hogy hogyan kezdjem el az elsõ lapot, úgyhogy inkább csak napoztam egyet. Nem tudom, meddig volt csukva a szemem, de bárcsak inkább nyitva tartottam volna! Biztos, hogy volt ott valaki. Holnap majd megint írok.

Befejeztem az olvasást, és körülnéztem, miközben a szívem dobolt a fülemben, és kapkodva szedtem a levegõt. Mindez most volt. Arról szólt az írásom, ami most van velem. Hirtelen ezer szem nézését éreztem magamon. Ahogy fölálltam és lerohantam a lépcsõn, az alsó lépcsõfokon megbotlottam, és a falhoz csapódtam. Lehorzsoltam a vállam és a bal kezem, és ismét a földre ejtettem a köny vet. Tapogatni kezdtem utána, és ahogy megragadtam, valami szõrös és puha akármihez értem a kezemmel. Sikítva ugrottam talpra, és rohantam át a szomszéd szobába. Innen nem volt kijárat, mind a négy fal sértetlenül állt. Néhány esõcseppet éreztem a bõrömön, aztán egy re sûrûbben kezdett esni. Odamentem egy ly ukhoz a falban, ahol az ablak lehetett valamikor, és megpróbáltam kimászni rajta. Ahogy felkapaszkodtam a párkány ra, Rosaleent pillantottam meg, amint dönget fölfelé az úton, kezében valami esõkabátfélével. Arcán viharos kifejezéssel masírozott felém, üres kezét a feje fölé tartva, mintha azzal megóvhatta volna magát az esõtõl. A másik ablakhoz ugrottam, és kinéztem a kastély hátsó fala mögött húzódó részre, aztán

kimásztam, és ahogy felkapaszkodtam a párkány ra, lehorzsoltam a két térdemet a falon. A túloldalon betonon értem földet, és fájdalom hasított a lábaimba, ahogy a papucsomban védtelen talpamon át az ütés ereje egész a combomig hatolt. Meglestem, amint Rosaleen közelebb jön a kastély hoz. Sarkon fordulva elrohantam. Fogalmam se volt, hová szaladok. Oly an volt, mintha automata vezérlésre kapcsolt volna a testem. Csak amikor már bõrig ázva elértem a körbefalazott kerthez, akkor kapcsoltam össze mindezt a naplóval, és ahogy az egész testem reszketni kezdett, tetõtõl talpig libabõrös lettem. Ahogy álltam a kert bejáratánál, reszketve és bénultan a félelemtõl, az üvegház homály os falán át valami fehér árny ék vonzotta magához a tekintetemet. Ekkor kiny ílt az üvegház ajtaja, és Ignatius nõvér lépett ki rajta, kezében egy tartalék méhészöltözettel. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni – kiáltott felém, és szeme huncutkásan csillogott sápadt arcában.

11 Füstje, mint a lángja Bementem Ignatius nõvérhez az üvegházba. Mereven, megfeszült testtel álltam meg mellette. Két vállamat úgy húztam fel egész a fülemig, mintha ily módon akarnék elbújni saját testemben, mint valami teknõsbéka. Oly an görcsösen szorítottam magamhoz a naplót, hogy az ujjaim kifehéredtek tõle. – Hát te meg hogy nézel ki? – mondta vidám, gondtalan hangján. – Oly an vagy, mint egy elázott patkány . Hadd törüljelek szárazra! – Ne érjen hozzám! – vágtam rá gy orsan, és hátraléptem. El is fordultam felõle, de a vállam fölött lopva rá-ránéztem. – Mi történt, Tamara? – Ne tegy en úgy , mintha még nem tudná. Ahogy futólag rápillantottam a vállam fölött, láttam, ahogy a szeme egy pillanatra összeszûkül, aztán tágra ny ílik. Valami bekattant. Valamit tudott. Úgy nézett ki, mint akit rajtakaptak valamin. – Ismerje be! – Tamara – szólalt meg, aztán elhallgatott, mint aki a szavakat keresi. – Tamara, nézz rám! Én… hadd magy arázzam meg… menjünk máshova ezt megbeszélni. Ne itt! Ne itt, ebben az üvegházban! Ne úgy , hogy ebben az állapotban vagy ! – Nem. Elõször hallani akarom, hogy beismeri.

– Tamara, szerintem tény leg be kéne mennünk, hogy … – Ismerje be, hogy maga írta! – csattantam föl. Arcára totális zavarodottság ült ki. – Tamara, én ezt nem értem. Beismerjem, hogy én írtam? De mit? – Hát a naplót – robbant ki belõlem, és a képébe ny omtam a köny vet. Dühödten pörgettem a lapokat. – Tessék, itt van, bele van írva! A hálószobámban dugtam el, és ma reggel magammal hoztam a kastély hoz, hogy írjak bele, pontosan úgy, ahogy maga mondta, és tessék! Hogy csinálta? – Az orra alá dugtam a naplót és forgattam benne a lapokat. Vadul pislogott, ahogy próbált a sebesen pörgõ oldalakra fókuszálni. – Tamara, ny ugodj meg! Semmit se látok, túl gy orsan lapozol. Még jobban felgy orsítottam. Kiny újtotta azokat a vaskos, fojtogató kezeit, és a csuklómat megragadva, határozott hangra váltott. – Tamara! Elég volt! Ez hatott. Kivette a naplót a kezembõl, és kiny itotta az elsõ oldalnál. Tekintete végigfutott az elsõ sorokon. – Ezt nekem nem szabad elolvasnom. Ezek a te titkos gondolataid. – Nem én írtam õket. – Ekkorra már tudtam, hogy õ sem. Ahogy az arcára kiült a zavarodottság, azt nem lehetett megjátszani. – Hát akkor… ki? – Nem tudom. Nézze meg a dátumot az elsõ oldalon! – Ez holnap lesz. – Ami bele van írva, annak egy része arról szól, mi történik holnap. Az esõ az üveglapokon dobolt, de oly an hangosan, hogy azt hittem, még betörnek. – Azt meg honnan tudod, amikor a holnap még nem is jött el? – A hangja oly an lágy lett, mint amikor valaki egy elmebeteget próbál rávenni, hogy tegy e le a kést a kezébõl. Akár még sikerülhetett is volna neki, de ezt a kést nem én fogtam meg, hanem valaki más tette a kezembe. Nem az én mûvem volt ez az egész. – Talán az éjszaka közepén felkeltél, és te írtad, Tamara. Talán oly an álmos voltál, hogy nem is emlékszel az egészre. Én is sok furcsaságot mûveltem már félig álmomban, félig ébrenlétben. Összevissza járkáltam a házban, úgy kerestem valamit, nem tudom, mit, aztán bútorokat tologattam, és amikor aztán felkelek reggel, és tény leg meg akarok találni valamit, akkor ott állok teljes zûrzavarban. – Ez nem ugy anaz – mondtam csendesen. – Oly an dolgokat írtam a mai nap esemény eirõl,

amikrõl fogalmam se lehetett. Az esõrõl, Rosaleenrõl meg a kabátról, magáról… – Rólam mit? – Hogy itt lesz. – De hát mindig itt vagy ok, Tamara, és ezt te is tudod. Ignatius nõvér csak beszélt, és próbálta kimagy arázni a dolgot, aztán elmesélte, hogy bóklászott át Mary nõvér szobájába az éjszaka közepén, a jelek szerint azért, hogy megkeresse a kertészkedõkeszty ûjét, mert épp azt álmodta, hogy fehérrépát akar ültetni, és így sikerült halálra rémítenie Mary nõvért. Kikapcsoltam magam. Hogy írhattam volna tele oldalakat anélkül, hogy emlékeznék rá? Hogy láthattam volna elõre az esõt, Rosaleen felbukkanását az esõkabáttal, Ignatius nõvér ittlétét az üvegházban, ahogy egy tartalék méhészruhával vár rám? – Az elménk néha furcsa dolgokat mûvel velünk, Tamara. Mikor keresünk valamit, az fogja magát, és elindul a maga útján. Nem tehetünk mást, mint hogy követjük. – De én nem keresek semmit. – Nem? Á, elállt az esõ! Mondtam, hogy el fog állni. Menjünk be a házba, ott megszárítkozhatsz, és ehetsz valami meleget. Tegnap csináltam egy jó levest saját zöldségeimbõl. Mostanra épp jó lesz, hacsak Mary nõvér fel nem szippantotta az egészet a szívószálával. Tegnap a földre ejtette a mûfogsorát, Peter Regina nõvér meg rátaposott. Azóta minden a szívószálon át tûnik el. – Eltakarta a száját. – Jaj, bocsánat, hogy így nevetek! Már épp tiltakozni akartam, amikor eszembe jutott a naplóbeli kitétel a megfázásomról. Talán megváltoztathatom a dolgok menetét. Elindultam Ignatius nõvér után, ki a kertbõl, át a fák között az otthonába. A ház pont oly an volt, mint Ignatius nõvér maga. Egy etlen megtévesztõ tégla sem volt a falakban, mivel éppoly an öregnek látszott kívül, mint amily en belül volt. A hátsó ajtón keresztül léptünk be egy kicsi, gumicsizmákkal, esõkabátokkal, szalmakalapokkal és mindenféle idõjárási viszony ok közt használható cuccokkal teli térségbe. Egy enetlen, repedezett kõpadlón át vezetett az út a kony hába. A kony ha az 1970-es évekbõl maradt itt. Pasztellszínûre festett, rusztikus bútorok, linóleumpadló, mûany ag munkafelületek, avokádó és világosbarna árny alatok minden elképzelhetõ hely en, egy oly an korból, mely ben mániákusan próbálták a kinti világot behozni a zárt terekbe. Volt itt egy hosszú kony haasztal két paddal, mely nél az egész Walton családot meg lehetett volna etetni. A kony hából ny íló szobában egy rádió bömbölt. Egy barna, örvény lõ mintás szõny eg vezette a tekintetemet a tévékészülékhez, amit hatalmas fara vagy hetven centire ny omott ki a faltól. A tévé tetején krémszín csipketerítõ, rajta Szûz Mária-szoborral. Fölötte a falon egy egy szerû fakereszt. A háznak öregszaga volt. A dohos szagban több nemzedék fõzõcskéjének aromája keveredett – sûrû olajokkal készült vacsorák erõs kigõzölgéseinek emléke. Mindebbe belevegy ült Ignatius nõvér púderének és szappanának üde illata, mely egy frissen fürdetett babáéra emlékeztetett. Ahogy

Rosaleen és Arthur házában, itt is érzékelni lehetett, hogy nemzedék nemzedék után nõtt fel itt, szaladgált és kiáltozott a foly osókon, összetörve, ami csak az útjába került, és közben hol szerelembe esett, hol kijózanodott. Ahely ett, hogy a ház a benne lakók tulajdonává vált volna, a ház vette birtokába az összes benne lakó egy kis részét. Mi sohase éreztünk ily esmit a házunkban, otthon. Odavoltam a házunkért, de a takarítószemély zet nap nap után eltakarította az élet legutolsó ny omát is, így a szobákból számûzték a történelem illatait, s hely ette a tisztítószerek szagával itatták át a levegõt. Minden harmadik évben átalakíttattuk valamely ik szobánkat: kidobtuk a régi berendezést, új bútorokat hozattunk hely ette, hozzá új festmény t, ami jól illett a heverõ mintájához. Az évek során nem gy ûlt föl az össze nem illõ tárgy ak kusza kollekciója. Nem hány ódtak a házban szentimentális emlékek, hogy titkokat árasszanak magukból mindenfelé. Legalábbis így volt a múltban. Ignatius nõvér sietve ment ki, méhészkedõ-öltözékében úgy lépkedve, mint valami toty ogó kisbaba teli pelenkáját cipelve a popsiján. Levettem a kardigánomat, és ráfektettem a radiátorra. Átlátszó trikóm hozzám tapadt, tangapapucsom meg csak úgy cuppogott a lábamon, levenni mégse mertem, mert attól féltem, hogy valamely ik korábban itt lakó család kosza tapad nedves talpaimra. Túl sok mindent hurcoltak be ide odakintrõl. Ignatius nõvér kezében egy törülközõvel és egy pólótrikóval tért vissza. – Sajnos csak ezt találtam. Igazából nem vagy unk berendezkedve rá, hogy tizenhét éveseket öltöztessünk. – Tizenhat éveseket – javítottam ki, miközben jól megnéztem magamnak a rózsaszín, nõi maratonfutó-mezt. – Hatvanegy és hetvenegy között minden évben lefutottam – magy arázta, miközben begy újtotta a gáztûzhely t, hogy megmelegítse a levest. – Most már sajnos nem. – Ez igen, biztos bomba formában volt! – Ezt meg hogy érted-pózba merevedve ny omott csókot saját, megfeszített bicepszére. – Még hogy voltam! Elnevettem magam. Fejemen át lehúztam a trikómat, és azt is a radiátorra terítettem, aztán felvettem a futómezt. Leért egészen combközépig. Levettem a sortomat, és az övével körbefogtam derekamon a pólóinget, így egy fajta ruhácskát rögtönöztem belõle. – Hogy tetszik? – lépegettem végig egy képzeletbeli kifutón Ignatius nõvér tiszteletére, a végén meg pózba vágtam magam. Fütty entett egy et. – Ha nekem még egy szer ily en lábam lehetne! – nevetett ejny ebejny ézve és a fejét csóválva. Odakint megint sütött a nap, és a madarak úgy énekeltek, mintha nem is esett volna az esõ, mintha

az egész csak a képzeletünk szülemény e lett volna. – Hogy van az édesany ád? – Köszönöm, jól. Hallgatás. Az ember sohase hazudjon egy apácának! – Nem jól. Naphosszat a szobájában ül, és mosoly ogva néz ki az ablakon. – Ez úgy hangzik, mintha boldog lenne. – Úgy hangzik, mintha bolond lenne. – Rosaleen mit gondol róla? – Rosaleen azt gondolja, hogy egy életre elegendõ étel egy etlen nap alatt elfogy asztva bárkit talpra állít. Ignatius nõvér ajka megrándult erre, de sikerült megállnia mosoly gás nélkül. – Rosaleen szerint csak a gy ász teszi. – Talán igaza van. – És ha Any a letépné a ruháit magáról, és a sárban hemperegve Eny a-számokat énekelne? Ignatius nõvér bõre úgy gy ûrõdött össze, mint egy origamifigura. – Ezt csinálta az any ukád? – Nem. De nincs messze tõle. – És Arthur mit gondol róla? – Arthur gondol valamit? – feleltem a forró levest szürcsölve. – Nem, ezt visszavonom, Arthur nagy on is gondolkodik, szó se róla. Arthur gondolkodik, de Arthur nem beszél. Úgy értem, mily en báty az ily en? Rosaleent meg vagy anny ira szereti, hogy bármit is halljon tõle, nem zavarja, vagy anny ira ki nem állhatja, hogy nincs az az isten, hogy szóba álljon vele. Képtelen vagy ok rájönni, mely ik. Ignatius nõvér feszengve fordította el a tekintetét. – Sajnálom. Hogy az Úr nevét… – Szerintem igazságtalan vagy Arthurral szemben. Odavan Rosaleenért. Azt hiszem, bármit megtenne érte.

– Még azt is, hogy feleségül veszi? Rám meresztette a szemét, és tekintetével szinte képen törölt. – Jól van, jól van! Bocsánatot kérek. Csak Rosaleen oly an… nem is tudom… – Keresgéltem a megfelelõ kifejezést, amivel leírhatom, hogy érzek iránta. – Oly an kisajátító típus. – Kisajátító – Ignatius nõvér kóstolgatta a szót. – Érdekes megfogalmazás. Valamitõl felvidultam. – Tudod, mit jelent? – Persze. Mintha minden a tulajdona lenne. – Hmmm. – Úgy értem, hogy gondoskodik rólunk, meg minden. Naponta háromszázszor megetet minket, egy dinoszaurusz kalóriaigény e szerint, de szeretném, ha egy kicsit lelassítana, meg egy kicsit hátrébb lépne, hogy végre levegõhöz jussak. – Szeretnéd, hogy beszélgessek vele egy kicsit? Ettõl megrémültem. – Nem, mert abból tudná, hogy beszéltem magával. Még csak meg sem említettem, hogy ismerem. Ignatius nõvér az én sötét kis titkom – tréfálkoztam. – Hát – mondta elpirulva – ily esmi se voltam még. – Mihely t magához tért zavarából, biztosított róla, hogy nem szól Rosaleennek, hogy beszéltem neki róla. Még beszélgettünk a naplóról, arról, hogy mi lehet ennek a dolognak az oka, és biztosított, hogy nincs okom aggodalomra, mivel mindenféle súly os dolog terheli az elmémet, és ny ilván félálomban írhattam, aztán elfelejtettem az egészet. Rögtön jobban éreztem magam a társalgásunk után, bár a végén az alvási szokásaim miatt kezdtem aggódni. Ha álmomban naplót tudtam vezetni, vajon mi másra lehetek még képes? Ignatius nõvérnek megvolt az az adottsága, hogy meggy õzzön: minden homály os dolog teljesen normális, merthogy minden Istentõl ered, és ezért csodálatos; hogy semmi nem éri meg, hogy stresszeljek miatta, hogy mindenre választ kapok végül, az ég kitisztul, mindaz, ami bony olult, leegy szerûsödik, ami pedig bizarr, az hétköznapi lesz. Elhittem neki. – Hûha! Nézd csak, micsoda idõ! – Megfordulva kinézett az ablakon. – Kisütött a nap. Gy orsan menjünk ki a méhekhez! Kint a körbefalazott kertben beöltöztem méhésznek, és úgy néztem ki, mint a Michelin-figura. – Azért méhészkedik, hogy addig se kelljen mást csinálni? – kérdeztem, miközben az egy ik kaptárhoz vittük a felszerelést. – Én így csinálom az iskolában. Aki a kórusban énekel, idõnként felmentést kap a tanítás alól, hogy indulhasson egy templomi kórusverseny en, vagy hogy részt

vegy en bizony os szertartásokon, például valamely ik tanár esküvõjén. Ha én tanítanék, és közben férjhez mennék, biztos nem akarnám, hogy ezek a takny os kis fruskák, akik naphosszat csak szívatnak, ott ny ivákoljanak életem legboldogabb napján. Inkább elmennék St. Kittsre a Karibtengeren vagy Mauritiusra. Vagy Amszterdamba. Mert ott már tizenhat éveseket is kiszolgálnak. Persze csak sörrel. Utálom a sört. De mivel lehet sört inni, nem mondanék rá nemet. Nem mintha tizenhat évesen férjhez mennék. Azt egy általán szabad? Magának tudnia kell, a kapcsolataival odafent – böktem a fejemmel az ég felé. – Szóval kórusban énekelsz? – kérdezte, mintha egy szót se hallott volna abból, amit beszélek. – Eeegen, de az iskolán kívül soha. Még sohasem indultam velük verseny en. Az elsõ alkalommal Verbierben síeltünk, másodszor meg begy ulladt a torkom. – Kacsintottam egy et. – Any a barátnõjének a férje orvos, úgy hogy tõle bármikor kaptam igazolást. Pusztuljak el, ha egy ily en verseny en részt veszek! Pedig a sulink nagy on ny erõ ebben. Megny ertük az Ír Nemzeti Kórusverseny t a nem tudom hány év alattiak kategóriájában, kétszer is. – És miket énekeltek? A Nessun dorma mindig a kedvencem volt. – Ki írta? – A Nessun dormát? – döbbenten nézett rám. – Nos, az az egy ik legcsodásabb tenorária, Puccini Turandot címû operájának utolsó felvonásából. – Behuny t szemmel dúdolt belõle egy keveset, és közben ingatta magát. – Odavagy ok érte. Persze Pavarotti híres elõadásában. – Ja, igen, õ az a dagadt pasi, aki Bonóval énekelt. Valamiért mindig azt hittem, hogy valami menõ fõszakács, amíg meg nem láttam a tévében a temetése napján. Biztos összekevertem valakivel – tudja, azzal a fickóval, aki azokkal az eszement toppingokkal csinálja a pizzát a Food Channelen. Csokoládé meg ily esmi? Egy szer megkértem Mae-t, hogy csináljon nekem egy et, de majdnem elhány tam magam tõle. Nem, semmi oly asmit nem énekeltünk, mint ez a szám. Azt énekeltük, hogy „Shut Up and Let Me Go” a Ting Tingstõl. De totál másképp hangzott azokkal a bony olult harmóniákkal, tény leg teljesen komoly volt, tisztára, mint azok az operák. – Food Channel. Nem, azt én nem tudom fogni. – Tudom, egy ily en szatellitcsomag része. Arthurnál meg Rosaleennál sincs. Nem hiszem, hogy bejönne magának, de része még a God Channel is. Hát azon a vallásos csatornán biztos lenne, ami tetszene. Egész nap csak a Jóistenrõl szövegelnek. – No, akkor zizzenjünk rá a munkára! – mondta, ahogy odaértünk a kaptárokhoz. – Ami nagy on fontos. A legelsõ kérdés, amit már korábban fel kellett volna tennem: nem vagy allergiás a méhekre? – Fogalmam sincs. – Csípett már meg méhecske?

– Nem. – Hmm. Na, jó. Nos, minden óvintézkedés mellett is megeshet, hogy ekkor-akkor megszúrnak. Jaj, ne nézz már így rám, Tamara! Rendben, mehetsz vissza Rosaleenhez. Semmi kétség, már vár azzal a borjúlábbal, amit elmajszolhatsz vacsoráig. Hallgattam. – Nem halsz bele egy méhcsípésbe – foly tatta. – Persze, ha nem vagy allergiás, de enny i kockázatot hajlandó vagy ok vállalni. Látod, mily en bátor vagy ok? – A szeme megint gonoszkásan csillogott. – A csípés körny éke eny hén megduzzad, aztán viszketni kezd. – Mint egy szúny ogcsípésnél. – Pontosan. Nos, ez itt egy füstölõ. Ezzel füstöt fújok a kaptárba, mielõtt megvizsgáljuk. A fúvókán keresztül már áramlott is ki a füst. Én meg oly an furán kezdtem érezni magam, mintha mindennek valóra kéne válnia, amit a naplóban olvastam délelõtt, mintha le kéne peregnie elõttem az egésznek, mint valami filmforgatóköny vnek. A nõvér a kaptár alá ny omta a füstölõ csõrét. – Amikor a kaptárt feny egeti valami, az õrök egy illékony feromont bocsátanak ki, és ennek az izopentil-acetát nevû any agnak erõsen ingerlõ szaga van. Ez a szag riadóztatja a kaptár középkorú, a legnagy obb méregany ag-készlettel rendelkezõ méheit, hogy a betolakodóra támadva védelmezzék meg a kaptárt. Viszont ha füst befújásával kezdjük, akkor az õrzõ méhek ösztönösen habzsolni kezdik a mézet, ami a túlélési ösztön része, és arra készíti fel õket, hogy a kaptárt kiürítve máshol alakítsanak új kolóniát. És ez a habzsolás pacifikálja a méheket. Figy eltem, ahogy a füst beáramlik az otthonukba. És ekkor elképzeltem a pánikúkat. Hirtelen megszédültem. Kiny újtottam a kezem, hogy nekitámaszkodjak a falnak. – A jövõ héten fogom kipergetni a mézet. Ez az öltözék a tiéd, ha velem akarsz tartani. Nekem is jobb lesz így, társaságban. A nõvéreket nem érdekli a méhészkedés. Szeretem az egy edüllétet, de tudod, idõnként hiány zik a társaság is. Forgott velem a világ, ahogy elképzeltem a füstöt a kaptárban, a mézet habzsoló méheket, meg azt a szörny û, elemi pánikot. Legszívesebben ráripakodtam volna a nõvérre, hogy hallgasson már el, hogy semmi kedvem mézet pergetni vele, de a hangjából kihallottam a kellemes izgatottságot, az örömet, hogy végre társasága akadt, és ahogy a naplómban leírtam: azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a megjegy zésemet. Ezért tartottam a számat, és bár gy engének éreztem magam, bólintottam. Az a sûrû füst! – Legalábbis jó érzés, ha van az emberrel valaki, aki legalább úgy tesz, mintha élvezné. Öreg vagy ok. Nem sok minden érdekel már. De nagy szerû dolog, hogy vállalkoztál erre. Szerintem a szerda lesz a legalkalmasabb nap. Majd megnézem az idõjárás-elõrejelzést, hogy biztosak legy ünk benne, az a megfelelõ nap. Nem akarom, hogy ma még egy szer elázzunk… – Mondta,

csak mondta, amíg egy szer csak azt nem éreztem, hogy meredten bámul rám. Ahogy én sem láthattam az õ arcát, õ se látta az eny émet a fejvédõnk hálója alatt. – Mi a baj, kedves? – Semmi. – A semmi sohase igazán semmi. Mindig van valami. Az a napló jár az eszedben? – Hát igen, persze. Azazhogy … de nem. Semmi baj. Hallgattunk egy darabig, aztán, hogy az õ igazát bizony ítsam, megkérdeztem: – Voltak a kastély ban, amikor leégett? Nem válaszolt azonnal. – Igen, sajnos voltak. – Csak ahogy elnéztem itt… itt ezt a füstöt, ahogy árad befelé. – Megint neki kellett támaszkodnom a falnak. Ignatius nõvér aggódva nézett rám. – És meghalt valaki? – Igen. Sajnos, igen. Tamara, amikor abban a tûzben tönkrement az az otthon, akkor anny i, de anny i ember élete is tönkrement, hogy te el se tudod képzelni. Az az otthon. Otthon. Különös, hogy egy oly an építmény t, mint ez a kastély, otthonnak lehetett nevezni. Egy kor sokat jelentett valakiknek, akárkik is voltak. – És most hol élnek a régi lakók? Akik életben maradtak. – Tudod, Tamara, Rosaleen és Arthur sokkal, sokkal régebben vannak itt, mint én. Igazából tõlük kéne megkérdezned ezt. Kérdezz tõlem akármit, én hazudni nem fogok, soha, érted? De ezt tõlük kell megkérdezned. Megteszed? Vállat vontam. – Érted, amit mondok? – Kiny újtotta a kezét, és megragadta az alkaromat. A vastag keszty û szárán át is éreztem a szorítását. – Sohase fogok hazudni. – Igen, igen, értem. – Akkor megkérdezed õket, ugy e? Vállat vontam. – Jóvanmár.

– Jóvanmár, jóvanmár, így a tuny aság beszél. Na most, ezt itt leemelem, és utána megmutatom a méhsejt-ország lakóit. – Hûha! Hogy lehetett ezt itt mind oda beterelni? – Ó, az a dolog könny ebbik része. Ahogy mi, emberek, a méhek is lankadatlan buzgalommal keresnek otthont maguknak. És azt tudod-e, hogy fogom megmutatni neked a méhkirály nõt? – Kiemelõtollal fogja megjelölni. – Hát ezt meg honnan tudtad? – Ha igaz, én írtam bele a naplóba, álmomban. Tiszta mázli, hogy így ráhibáztam, mi? – Hmm. Késõre járt, mire visszaértem a házhoz. Egész nap távol voltam. Arthur is akkor jött haza a munkából, épp az úton baktatott hazafelé a kockás flanellingében. Megálltam, hogy bevárjam. – Szia, Arthur! Fejét hátravetve nézett rám. – Jó napod volt? – Ahh. – Az jó. Arthur, válthatnék veled egy szót, mielõtt bemegy ünk? Megállt. – Minden rendben? – Oly asmi futott át az arcán, amit eddig még nem láttam rajta: aggodalom. – Igen. Azaz nem. Any áról van szó… – Nahát, itt vagy tok végre – kiáltott Rosaleen az ajtóból. – Biztos mindketten majd éhen haltok. Most vettem ki a sütõbõl a vacsorát, ily enkor a legjobb: szinte még gõzölög. Arthurra néztem, õ meg vissza Rosaleenre. Kínos pillanat volt, mert Rosaleen nem volt hajlandó magunkra hagy ni minket. Arthur megadóan elindult a kerti úton a ház felé. Rosaleen félreállt az útjából, majd visszalépett, és rám nézett, mielõtt visszament a házba, hogy elõkészítse a vacsorát. Mikor valamenny ien hely et foglaltunk az asztalnál, Rosaleen egy tálcára rakta Any a ételét, hogy felvigy e neki az emeletre. – Nem kéne megpróbálni lecsalogatni Any át, hogy velünk egy en? Ezt hallgatás fogadta. Arthur Rosaleenre nézett.

– Nem, kislány om. Ny ugalomra van szüksége. Nem vagyok kislány. Nem vagyok kislány. Nem vagyok kislány. – Épp elég ny ugalma van egész nap. Nem ártana, ha emberek közé mehetne. – Szerintem szívesebben van magában. – Mibõl gondolod? Rosaleen nem vett tudomást rólam, hanem felvitte a tálcát az emeletre. Egy pillanatra Arthur és én egy magunkban maradtunk. Mintha csak olvasna a gondolataimban, Rosaleen már ott is volt a kony hában megint. Arthurra nézett. – Arthur, megtennéd, hogy hozol egy üveg vizet a garázsból? Tamara nem szereti a csapvizet. – Ó, dehogy nem. Szívesebben innék csapvizet – feleltem gy orsan, hogy megállítsam Arthurt, aki már állt volna fel. – Nem, nem fáradság. Eredj, Arthur! Arthur megint fölállt. – Nem kérem – mondtam határozottan. – Hát ha nem kéri, Rosaleen… – mondta Arthur oly an halkan, hogy alig értettem a szavát. Rosaleen Arthurról rám nézett, aztán szaporán fellépdelt a lépcsõn. Az volt az érzésem, ez lesz élete leggy orsabb útja az emeletre. Arthur és én amoly an elõzetes csendben ültünk. Gy orsan beszélni kezdtem. – Arthur, csinálnunk kell valamit Any ával. Ez így nem normális. – Semmi nem normális mindabból, amin keresztülment. Biztos szívesebben eszik egy magában. – Micsoda? – emeltem égnek a két karomat. – Hát mi a baj kettõtökkel? Miért ragaszkodtok hozzá mániákusan, hogy lakat alatt tartsátok Any át? – Senki nem akarja lakat alatt tartani. – Miért nem mész fel beszélni vele? – Én? – Igen, te. Te vagy a báty ja, úgy hogy biztos egy csomó mindenrõl beszélhetnél vele, amivel visszahozhatnád közénk.

– Tamara, elég ebbõl! – suttogta ingerülten, amitõl teljesen ledöbbentem. Egy pillanatra sértõdöttnek látszott. Valami mély fájdalom tükrözõdött a szemében. Azután, mintha csak összeszedte volna a bátorságát, gy orsan a kony haajtóra pillantott, majd vissza rám. Odahajolt hozzám, kiny itotta a száját, és fojtott hangon megszólalt. – Tamara, hallgass meg… – Nohát, ezzel megvolnánk. Csudás formában van – mondta Rosaleen, ahogy levegõ után kapkodva beviharzott azzal a kisfiús járásával. Arthur le nem vette róla a szemét, míg a hely ére érve le nem ült. – Mi az? – kérdeztem Arthurt a székem szélén ülve. Mit akartál mondani nekem éppen? Rosaleen úgy fordította el a fejét, mint egy antenna, amely radarjelet fogott. – Mirõl beszéltek ti itt? Most az egy szer kapóra jött Arthur harákolása. Rosaleen így beérte válasz gy anánt enny ivel. – Lássatok hozzá! – mondta erõltetett vidámsággal, miközben a tálalókanállal meg a zöldséges tálkákkal matatott. Eltartott egy ideig, mire Arthur hozzáfogott. Nem evett túl sokat. Aznap este órákig ültem a naplót bámulva. Ott tartottam kiny itva az ölemben, és vártam a pillanatot, amikor a szavak megjelennek. Még éjfélig se bírhattam, mert éjjeli egy kor, amikor felriadtam, a napló még mindig ott volt az ölemben, benne minden egy es sor az én kézírásommal sûrûn teleróva. A tegnapi nap jóslatai mind eltûntek, hely üket egy friss bejegy zés foglalta el, a holnapi nap új naplóbejegy zése.

Vasárnap, július 5. Nem kellett volna Weseley-nek Apáról beszélnem.

Még egy párszor elolvastam a mondatot. De ki az ördög az a Weseley ?

12 Írás a falon Gondolom, elkerülhetetlen volt, hogy azt álmodjam, amit azon az éjszakán álmodtam. Ahogy ott feküdtem az ágy ban az ellazulás erõvel kény szerítésének ironikus állapotában,

gondolatban újra és újra végigmentem a naplóbejegy zés minden részletén, amit a kastély ban olvastam, mielõtt átadta hely ét a következõnek. Szerencsére anny iszor elolvastam, mielõtt eltûnt volna, hogy mostanra majdnem szó szerint megjegy eztem az egészet. Minden, amit ott olvastam, valóra vált a nap foly amán. Vajon a holnapi nap is ugy anezeket a természetfeletti fejlemény eket hozza majd? Vagy mint durva tréfa leplezõdik le az egész, netán Ignatius nõvérnek lesz igaza, és alvajáróként készített éjszakai irkafirkáimról kiderül, hogy értelmetlen halandzsa? Hallottam már, miket mûvelnek egy esek álmukban. Álombeli epilepszia, bizarr szexuális viselkedés, takarítás, vagy akár somnambuláns homicídium, ami gy ilkosság alvajárás közben. Néhány hírhedt bûnügy arról szólt, hogy valaki azt állította, alvajárás közben követte el a gy ilkosságot. Két ily en gy ilkost fel is mentettek, de arra kötelezték õket, hogy egy magukban aludjanak, kulcsra zárt ajtó mögött. Nem is tudom, Mae valamely ik kedvenc dokumentumfilmje okosított ki ebben a dologban, vagy a Perry Mason-sorozatnak Az alvajáró unokahúga címû epizódja. Akárhogy is, ha ezek a dolgok megtörténhettek, akkor úgy gondoltam, akár én is írhattam abba a naplóba álmomban, és miközben írtam, akár elõre láthattam a jövõt. Ennél azért jobban meggy õzött a somnambuláns homicídium teóriájára alapozott védekezés. Tudván, mit fogok álmodni – legalábbis a Holnap Tamarája szerint –, az elmém igy ekezett kitalálni valamit, hogy megváltoztassa az álmot, és ne engedje Apát angoltanárrá alakulni, és bírja rá hely ette, hogy anny i idõt velem maradjon, amenny i alatt beszélni tudok vele. Próbáltam valami titkos kódot kiagy alni, amit csak Apa ismerhet, amit ha kimondanék, akkor valahogy magamhoz szólíthatnám a halottak közül, hogy kommunikáljon velem. Anny ira rágörcsöltem erre, hogy szükségszerûen pont arról álmodtam végül, amit leírtam: Apáról, akinek az arca az angoltanár arcává alakult át, aztán arról, hogy az iskolám Amerikába került, és mégsem beszéltem az ottani ny elvet, aztán hogy egy kishajón laktam. Csak anny i volt a különbség, hogy a diákok, akik közül páran a Szerelmes hangjegyek szereplõi voltak, foly ton azt akarták, hogy énekeljek, és amikor megpróbáltam kiny itni a számat, egy hang se jött ki rajta, a torokgy ulladás miatt. De senki sem akarta elhinni, mert korábban hazudtam nekik errõl. A másik különbség, ami sokkal ny ugtalanítóbb volt, hogy a kishajó, amin laktunk, egy ily en Noé bárkája-szerû, fából készült tákolmány volt, zsúfolásig tele emberekkel, mintha millióny i méh dongott volna egy kaptárban. Füst terjengett a termekben, de ezt rajtam kívül senki sem vette észre, csak ettek, ettek, megállás nélkül tömve magukba az ételt, ahogy ott ültek valami hosszú étkezõasztaloknál, mint valamely ik Harry Potter-filmben, és közben a füst egy re sûrûbben gomoly gott körülöttük. Egy edül én láttam a füstöt, engem viszont senki sem hallott, mert a torokgy ulladástól teljesen elment a hangom. A kis juhász és a farkas meséje jutott eszembe. Azt lehetne mondani, hogy lám, a naplónak lett igaza, bár egy szkeptikusabb valaki azt is mondhatná, hogy mivel hagy tam, hogy gondolataim rögeszmésen visszatérjenek a dokumentált álom részleteire, óhatatlanul magamra kény szerítettem az álmot, amit végül álmodtam. De tény leg arra ébredtem – a jóslatnak megfelelõen –, hogy Rosaleen egy sikoltással a földre ejt egy edény t.

Ledobtam magamról a paplant, és a padlón landoltam a térdeimen. Az éjjel saját jövendõmondó hangomnak tanácsát megfogadva a naplót a padlódeszka alá rejtettem. Ha a Holnap Tamarája fontosnak tartja, akkor jobb, ha követem a tanácsát. Ki tudja, miért csinál ez a valaki – vagy csinálok én magam – ekkora ügy et néhány buta, hormonmûködés diktálta gondolatból? Talán Rosaleen szimatolni kezdett, csak az a másik Tamara – vagy én – nem írtunk róla semmit. Az elmúlt néhány éjszaka rákaptam, hogy a székkel torlaszoljam el az ajtóm. Ez ugy an nem akadály ozná meg Rosaleent abban, hogy bejöjjön, de legalább engem riadóztatna, hogy ha itt van. Az elsõ éjszaka óta nem lesett meg álmomban. Legalábbis tudomásom szerint nem. A hálószobám ajtaja mellett ültem a padlón, és épp újraolvastam a tegnap esti bejegy zést, mikor lépteket hallottam a lépcsõ felõl. A kulcsly ukon kinézve azt láttam, hogy Rosaleen támogatja Any át fel a lépcsõn. Kis híján felugrottam és dalolva táncra perdültem, mikor, miután Any a ajtaja becsukódott, Rosaleen az eny émen kopogtatott. – Jó reggelt, Tamara! Minden rendben? – kérdezte odakintrõl. – Ööö, igen, köszönöm, igen, Rosaleen. Történt valami odalenn? – Nem, semmi. Csak leejtettem egy fazekat. Kezdett elfordulni a kilincs. – Ööö, ne gy ere be! Meztelen vagy ok! – felugrottam és visszany omtam az ajtót. – Hát, rendben… – Ha az emberi testre, különösen a ruhátlan testre terelõdött a szó, Rosaleen rögtön zavarba jött. – Tíz perc, és kész a reggeli. – Csodás! – mondtam halkan, s közben azon járt az eszem, vajon mi az ördögért kellett hazudnia. Fantasztikus, hogy Any a lement. Egy normális családban persze nem lenne az, de az eny émben itt és most falrengetõ a hír. Ekkor hasított belém, hogy mily en fontos a napló minden egy es sora. Mindegy ik egy keny érmorzsa abból a jelzésbõl, amit magam mögött elszórtam útban otthonról idefelé. Minden egy es szó ny omravezetõ szál, kiny ilatkoztatás arról, hogy valami az orrom elõtt történik éppen. Mikor azt írtam, hogy Rosaleen edény poty ogtatására és sikoly ára ébredtem, többet kellett volna ebbe beleértenem. Rá kellett volna eszmélnem, hogy Rosaleen normális körülmény ek között sohasem tenne ily et, hogy valaminek történnie kellett, amitõl kiejtette azt az edény t a kezébõl. Miért kellett hazudnia arról, hogy Any a lement: Hogy engem védjen vele? Vagy hogy önmagát? Letelepedtem, vissza a padlóra, háttal az ajtónak, és elolvastam a tegnap este felfedezett bejegy zést.

Szombat, július 5.

Nem kellett volna Weseley-nek Apáról beszélnem. Utálok rágondolni, hogy milyen szemekkel nézett rám, micsoda szánakozó pillantással. Ha nem tetszem neki, hát nem tetszem. Csak mert van egy apukám, aki öngyilkos lett, az semmivel se tesz kedvesebbé – bár mintha ez történt volna –, de ezt õ honnan tudhatná? Biztos képmutató dolog, hogy éppen én mondom, de nincs rá szükségem, hogy az emberek véleménye attól változzon meg irántam, amit Apa csinált. Mindig azt gondoltam, hogy épp az ellenkezõjét akarnám, azt, hogy jól kihasználjam az emberek együttérzését, meg minden. A figyelem középpontjába kerülnék, végre azzá lehetnék, ami mindig is lenni akartam. Azt hittem, tök jó lesz. Leszámítva az elsõ hónapot, közvetlenül Apa halála után – én találtam rá, úgyhogy egy csomó kérdéssel árasztottak el, meg csésze teák özönével, együttérzõ hátbaveregetéssel, miközben elpityeregtem a történetet a rendõröknek; és aztán persze Barbaráéknál, ahol Lulu kapta a feladatot, hogy lesse minden szeszélyes kívánságomat, ami az esetemben többnyire forró csokit jelentett dupla adag pillecukorral, gyakorlatilag óránként – senki nem részesített megkülönböztetett figyelemben. Hacsak ez nem számít megkülönböztetett figyelemnek, amit Arthurtól és Rosaleentõl kapok, jövõ hónapban meg lehetek majd Hamupipõke az új suliban. Ezt az új csajt az osztályban, ezt a Susie-t, ezt nagyon nem csíptem, de aztán megtudtam, hogy a bátyja a Leinster csapatában rögbizik, úgyhogy egyszer csak ott talált maga mellett a padban minden egyes matekórán, és egy hónapig minden hétvégémet náluk töltöttem, míg a bátyja játékjogát fel nem függesztették, miután letartóztatta a rendõrség, amikor ráugrott valakinek a kocsijára, és jól összetörte azt követõen, hogy eggyel több vodka-Red Bullt ivott meg a kelleténél. A bulvárlapok ízekre szedték a fiút, és a támogatói szerzõdését is rögtön felbontották a kontaktlencsegyártók, akik addig szponzorálták. Egy hétig senki nem akart még csak hallani se róla. Úgyhogy én is eltûntem.

Nem akartam elhinni, hogy ezt én írtam. Nagy on gáz.

Szóval, Weseley teljesen megváltozott, amikor közöltem vele, hogy Apa öngyilkos lett. Valami mást kellett volna mondanom, mondjuk azt, hogy elesett a háborúban, vagy – nem is tudom – valami más, hétköznapibb halál végzett vele. Nagyon béna lenne, ha azt mondanám, „Jut is eszembe, itt van ez az öngyilkosság-sztori. Csak vicceltem. Apa igazából úgy halt meg, hogy szívrohamot kapott. Hahaha.” Nem. Ezt azért mégse.

Ki az ördög ez a Weseley ? Ránéztem a dátumra. Holnapi, megint holnapi. Szóval ma meg holnap közt valamikor megismerkedem valami Weseley -vel. Teljesen lehetetlen. Vagy felmászik a Rosaleen-erõdítmény falán, hogy beköszönjön nekem?

Miután az elképzelhetõ legbizarrabb álmom volt az éjjel, fáradtabban ébredtem, mint mielõtt lefeküdtem. Zéró alvás után csak arra vágytam, hogy nyugton fekhessek az ágyban egész délelõtt – igazából egész nap. De nem így lett. A két lábon járó kakukkóra kivételesen kopogott az ajtómon, mielõtt belépett. – Tamara, fél tíz van. Indulunk a tízórás misére, aztán meg elmegyünk a piacra is egy kis idõre. Idõbe telt, mire leesett, mit mond, de végül csak motyogtam valamit, hogy nem vagyok egy misére járó típus, és már vártam is a vödör szenteltvizet a nyakamba. De nem érkezett ilyen válasz. Csak vetett egy futó pillantást a szobára, hogy megbizonyosodjon róla, az éjszaka folyamán nem mázoltam-e össze ürülékkel a falakat, aztán annyit mondott, hogy nem baj, ha itthon maradok, és rajta tartom a szemem Anyán. Alleluja! Hallottam, ahogy a kocsi kigördül a kocsibeállón, és elképzeltem Rosaleent, ahogy ott feszít az anyósülésen kötött póló-kardigán kettõsben, virágdíszes kalapban, pedig láttam, hogy nincs rajta ilyesmi. Arthurt lelki szemeimmel cilinderben, egy nyitott Cadillac volánjánál láttam, ahogy szépia árnyalatú világukban elhajtanak a vasárnapi szentmisére. Olyan boldog voltam, amiért engedtek itthon maradni, hogy bele se gondoltam: talán csak Rosaleen nem akarta, hogy velem lássák a templomban vagy a piacon, míg jóval késõbb valami enyhe sértettségféle tudatára nem ébredtem. Ismét elszenderedtem, de nem tudom, mennyi idõ elteltével egy autó tülkölésére riadtam fel. Igyekeztem nem tudomást venni róla és visszaaludni, de a kocsi egyre hosszabban és hangosabban dudált. Kikászálódtam az ágyból, és résnyire kinyitottam az ablakot, készen, hogy mindenféle szitkokat zúdítsak a lármázóra, mikor megláttam, hogy Ignatius nõvér préselõdik három másik apáca között egy Fiat Cinquecentóban. Hátul ült a kocsiban, és a félig letekert ablakon úgy hajolt ki felsõtestével, mintha a nap sugarai felé törekvõ növényként szökkent volna szárba hirtelen. – Rómeó! – kiáltottam, egészen kinyitva az ablakot. – Úgy nézel ki, mint akit a lábánál fogva húztak keresztül a vadrózsabokron! – Aztán igyekezett rábeszélni, hogy menjek velük a misére. De hiába. Akkor az egyik nõvér megpróbálta visszahúzni a kocsiba. Valahogy visszahajtogatta magát az ablakon belülre, mire az autó azonnal nekiindult, és anélkül, hogy lelassított vagy indexelt volna a saroknál, azonmód el is hajtott. Még láttam, hogy egy integetõ kéz kinyúlik a kocsiból, meg annyit hallottam, hogy „Köszönet a könyvéééért!”, mielõtt az autó elrobogott. Még néhány órácskát szundikáltam, kiélvezve, hogy az enyém az egész ház, és nyugodtan lustálkodhatok anélkül, hogy konyhai edénykongatással kapnék célzásokat, vagy hogy Rosaleen porszívója oda-oda ne ütõdne a hálószobám ajtajának az emeleti elõtér szõnyegének buzgó tisztogatása közepette. Momentán éppen ébren voltam, és azon morfondíroztam, amiket Rosaleen mondott az este. Amikor Anyát lehazugozta. Veszekedtek? Arthur és Anya veszekedett? Pedig amikor megérkeztünk, Rosaleen még láthatólag a legnagyobb örömmel köszöntötte Anyát. Mi változott meg, ha egyáltalán megváltozott valami? Muszáj lesz alkalmat találnom rá, hogy kettesben maradjak Arthurral, és komolyan elbeszélgessek vele. Benéztem Anyához, aki délelõtt tizenegykor még javában aludt, ami teljesen szokatlan volt tõle, de az orra alá nyomott kezemen éreztem, hogy még él, és a reggelibõl, amit Rosaleen hagyott az ágya

mellett, csipegethetett is valamennyit. A konyhában rágcsáltam egy kis szeletelt gyümölcsöt, kezembe vettem ezt meg azt, meg nézegettem a nappaliban mindenfelé kirakott fényképeket. Arthur egy óriási hallal, Rosaleen pasztellszín ruhában, ahogy nevetve a kalapjába kapaszkodik egy szélfútta napon. Aztán Rosaleen meg Arthur együtt, mindig egymás mellett, de sohasem érintve egymást, mintha elsõáldozó gyerekeket parancsoltak volna egymás mellé egy beállított kép kedvéért; kétoldalt lelógó, vagy a mellkasukon keresztbe tett kezükkel úgy néztek ki, mint akinek a vaj se olvad meg a szájában. Leültem a nappaliban és olvastam tovább a Fionától kapott könyvet. Percre pontosan egy órakor, mikor Arthur és Rosaleen kocsija a ház elé érkezett, mintha egy jókora súlyt raktak volna rám. Mozgásterem hirtelen beszûkült, a szobákat ismét meg kell majd másokkal osztani, játszmákat kell játszani, és folytatódik a titkolózás. Mégis, mi az ördögöt gondoltam? Felderítõútra kellett volna indulnom. Be kellett volna törnöm a garázsba, hogy megnézzem, vajon tényleg mennyi helyük van ott. Mert szerintem Rosaleen nem mond igazat. Orvost kellett volna hívnom, hogy megvizsgálja Anyát. Alaposan szét kellett volna néznem az út szemközti oldalán, de legalábbis be kellett volna lesnem a hátsó udvarba. Rengeteg dolgot kellett volna csinálnom, de én csak ültem és darvadoztam bent a házban. És most egy hétig várhatok, míg megint ennyi idõm lesz egyedül. Micsoda elvesztegetett nap! Megjegyzés magamnak: ne legyél idióta a jövõben, és hagyd nyitva az ablakot! Holnap ismét írok.

Beraktam a naplót a padló alá, és hely ére tettem a padlódeszkát. Kivettem egy tiszta törülközõt a szekrény bõl, meg a jobbik samponomat, ami már majdnem kifogy ott, és így pótolhatatlan volt, részben gy akorlati, részben – életemben most elõször – any agi okokból. Már majdnem beléptem a zuhany alá, amikor eszembe jutott Ignatius nõvér ma reggeli látogatása. Ez lehet a legjobb alkalom a napló ellenõrzésére. Tovább foly attam a zuhany t, és kiléptem az emeleti lépcsõfordulóra. Megszólalt a csengõ, és ez a köznapi dolog jeges rémülettel töltött el. Rosaleen ny itott ajtót, és még meg sem szólalt, én már az atmoszféra változásából tudtam, hogy Ignatius nõvér áll az ajtóban. – Jó reggelt, nõvér! A saroknál kilestem, de csak Rosaleen hátát és hátsóját láttam. A mai otthonkát a Fy ffes déligy ümölcs-importáló cég szponzorálta. Rosaleen ruháját banánkötegek díszítették. Teste többi része ki volt préselve a résny ire ny itott ajtón, mintha nem akarná, hogy Ignatius nõvér belásson

mellette a házba. És ha ebben a pillanatban nem ered el az esõ, a tornácon álló nõvér aligha került volna hozzám egy lépéssel is közelebb. Most mindketten az elõszobában álltak és Ignatius nõvér körülnézett. Pillantásunk találkozott, én elmosoly odtam, aztán újra elrejtõztem. – Jöjjön beljebb, jöjjön csak be a kony hába! – mondta Rosaleen oly an sürgetõ hangon, mintha az elõszobaplafon bármely ik pillanatban beomolhatna. – Nem, jó lesz itt is. Nem maradok sokáig. – Ignatius nõvér ott maradt, ahol volt. – Csak át akartam jönni, hogy megnézzem, hogy vannak. Hetek óta nem láttam, de nem is hallottam magukról. – Ó, hát igen. Sajnálom, Arthurt nagy on lefoglalja a sok tennivalója a tó körül, én meg… itt próbálok rendet tartani. De csak bejön már hozzánk a kony hába? – Oly an halkan beszélt, mintha egy kisbaba aludna a házban. Egy édesanyát rejtegetsz, Rosaleen, meg a lányát, valld be szépen! Any a szobájában megcsikordult egy szék, ahogy végighúzta a padlón. Ignatius nõvér fölnézett. – Mi volt ez? – Semmi. Biztos készülõdik már a mézpergetési szezonra, nemde? De jöjjön be a kony hába, no, jöjjön már! A karjánál fogva próbálta Ignatius nõvért elvonszolni az elõszobától. – Szerdán fogom kipergetni a mézet, ha az idõ ily en marad. – Adja az Úr, hogy úgy legy en! – Hány csuporral hozzak belõle? Valami leesett Any a szobájában. Ignatius nõvér mentében megállt. Rosaleen csak vonszolta tovább a nõvért, és közben foly ton beszélt, ontotta magából az unalmas plety kákat. Papperlapapp, papperlapapp. Szegény XY elment. YZ megbetegedett. Mavis odafentrõl a városból bement Dublinba, hogy unokafivérének, Johnnak a harmincadik születésnapjára vegy en egy felöltõt, és elgázolta egy autó. Szörny ethalt. Miután megvette a felöltõt, meg minden. Annál is szomorúbb, mivel a báty ját csak tavaly vitte el a végbélrák, így a családnak is vége. Magára maradt édesapját egy idõsotthonba kellett vinni. Meg is betegedett a hetekben. Alig lát már szegény, pedig mily en remek darts-játékos volt egy kor. És a harmincadik születésnapot is nagy szomorúságban ülték meg, hiszen mindenki le volt sújtva a gy ászhírtõl. Dumadumadumaduma a nagy semmirõl. Any áról meg rólam egy szó se esett. Már megint az elefánt a szobában.

Mikor Ignatius nõvér elment, Rosaleen egy pillanatra az ajtóhoz ny omta a homlokát, és sóhajtott egy et. Aztán kiegy enesedett, és megpördült maga körül, hogy szemügy re vegy e a lépcsõt. Gy orsan reagáltam. Ahogy a fejem visszahúztam a sarok mögé, megláttam, hogy Rosaleen szobájának ajtaja résny ire ny itva van. Egy árny ék rebbent meg. Nem voltam képes végigülni a reggelit Rosaleen és Arthur társaságában. Akárhol inkább lettem volna, mint abban a frissensült-szagú kony hában, amitõl már teljesen rosszul voltam. De már tudtam, mi lesz a következõ lépésem. Bementem Any ához a szobájába. – Any a, gy ere ki velem, légy szíves! – felemeltem a kezét, és gy engéden húzni kezdtem. Mozdulatlanul ült, mint a szikla. – Any a, légy szíves! Gy ere ki a friss levegõre! Sétálunk egy et a fák között meg a tavaknál, és megnézhetnénk a hatty úkat is. Fogadok, hogy sose mászkáltál még itt a birtokon! Gy ere, na! Van itt egy gy öny örû kastély meg rengeteg tök arany os erdei út. Még egy körülfalazott kert is van arrafelé. Erre egy enesen rám emelte a szemét. Láttam, hogy a szembogara kitágul, ahogy rám fókuszálja a pillantását. – Titkos kert – mondta, és elmosoly odott. – Igen, Any a. Jártál már ott? – Rózsák. – Igen, egy csomó rózsa van ott. – Mmm. Szépséges – mondta halkan, majd mintha egy szerre észak-angliai tájszólásra váltana, kihagy ásokkal foly tatta: – Szebb, mint rózsa. – Ahogy ezt mondta, kinézett az ablakon, aztán rám nézett megint, és mutatóujját arcom körvonalain végighúzva mondta: – Szebb, mint rózsa. Elmosoly odtam. – Kedves vagy , Any a. – Már járkált odakint, ugy e? – rohantam be a kony hába teli energiával, amivel jól megriasztottam Rosaleent. Ujját az ajkaihoz emelte. Arthur épp a telefonba beszélt, egy ily en ódivatú falikészülékbe. – Rosaleen – suttogtam. – Megszólalt. Abbahagy ta a tésztagy úrást, és odafordult hozzám. – És mit mondott? – Azt mondta, hogy a körbefalazott kert egy titkos kert, és hogy oly an szép vagy ok, mint a rózsa – feleltem ragy ogó arccal. – Sõt, hogy még szebb is. Rosaleen arca megkemény edett. – Ez kedves tõle.

– Kedves? A jó francba, csak kedves? – fakadtam ki. Rosaleen és Arthur kórusban pisszegtek. – Igen, ez Tamara volt – mondta Arthur. – Kivel beszél Arthur? – Barbarával – felelte Rosaleen, miközben hátratûzött hajából egy tincs kiszabadult a homlokára, ahogy amúgy istenigazából nekiveselkedett a tésztagy úrásnak. – Beszélhetek vele? – kérdeztem. Arthur bólintott. – Jól van. Jól van. Találunk majd megoldást. Igen. Rendben. Tény leg. Rendben. Viszhall. Letette. – Azt mondtam, hogy beszélni akarok vele. – Nos, õ meg azt mondta, hogy mennie kell. – Biztos azzal az úszómesterrel kell ágy ba bújnia. Jaj, jaj, de elfoglalt vagy ok! – gonoszkodtam. Fogalmam sincs, honnan jött ez. – Szóval akkor miért telefonált? Arthur Rosaleenre nézett. – Nos, sajnos el kell adniuk azt a hely et, ahol az összes holmitokat tartjátok, úgy hogy nem tudják tovább õrizni nektek õket. – Nos, nekünk nincs több hely ünk – vágta rá Rosaleen azonnal, és azzal vissza is fordult a kony hapulthoz, hogy lisztet hintsen a gy úródeszkára. Ismerõsen hangzott. – És a garázs? – kérdeztem, ahogy a naplóban olvasottak elny erték értelmüket. – Ott sincs több hely . – Majd találunk a holmitoknak hely et – mondta Arthur barátságosan. – Nem találunk, mert nincs. – Rosaleen felvette a következõ tésztalabdát, és ledobta a deszkára, ahol két kezével ny omkodni, gy úrni, gy ömöszölni kezdte, hogy valami formát adjon neki. – Van hely a garázsban – szólalt meg Arthur. Rosaleen leállt, de meg sem fordult. – Nincs. Az egy ikrõl a másikra néztem, elõször némileg zavarodottan, hogy most elõször tanúja lehetek,

ahogy egy ikõjük a másiknak ny ilvánosan ellene szegül. – Miért, mi van ott? – kérdeztem. – Kény telenek leszünk hely et csinálni, Rosaleen – mondta Arthur, most tény leg kemény en, és ahogy Rosaleen épp ellentmondott volna neki, felemelte a hangját. – Mert máshová nem vihetik. És ezzel le volt zárva. Az a szörny û érzésem támadt, hogy a beszélgetés, amit arról foly tattak, hogy Any a meg én ideköltözzünk, nem lehetett nagy on más, mint ez a mostani. Nem volt kifogásuk ellene, amikor kivittem egy pokrócot a kertbe, és egy tál gy ümölccsel letelepedtem egy fa alá. A ny ári zápor után még nedves volt a fû, de nem állt szándékomban elmozdulni a hely emrõl. Friss volt a levegõ, és a nap épp készült kibújni a felhõk mögül. Onnan, ahol ültem a füvön, láttam Any át, ahogy bámul ki az ablakon. Szuggeráltam, hogy jöjjön ki õ is, legalább anny ira az én lelki egészségem kedvéért, mint az övéért. Nem lepõdtem meg, hogy nem csatlakozott hozzám. Rosaleen a kony hában szorgoskodott. Arthur ült az asztalnál, és teljes hangerõvel ordíttatta a rádiót, miközben az újságot lapozgatta. Néztem, ahogy Rosaleen, kezében a tálcával, kimegy a kony hából, és egy pillanattal késõbb megjelenik Any a szobájában. Ablak, asztal, terítõ, evõeszköz. Miután Rosaleen letette a tálcát az asztalra, felegy enesedett, és Any ára nézett. Szokatlan volt, akármit is csinált. Ekkor kiny ílt a szája, becsukódott, ahogy mondott valamit. Any a felnézett rá, majd szintén mondott valamit, aztán másfelé nézett. Automatikusan felálltam, ahogy kettejüket néztem. Berohanva majdnem fellöktem Arthurt, és felvágtattam a lépcsõn. Betaszítottam Any a ajtaját, és már hallottam is a sikoltást meg a csörömpölést, mert Rosaleenhoz és a tálcájához csapódott. – Te jó ég! – Rosaleen lekuporodott, és pánikszerûen kapkodta fel a földrõl, ami leesett. Ruhája felcsúszott a combján, és megláttam, hogy mily en meglepõen fiatalosak a lábai. Any a a székében kitekeredve fordult meg, hogy lásson, rám nézett, aztán visszafordult az ablak felé. Próbáltam segíteni Rosaleennek, de nem hagy ta: rögtön elhessegetett, ha megpróbáltam felvenni valamit, és õ maga kapta föl azonnal a földrõl. Úgy mentem utána lefelé a lépcsõn, mint egy köly ökkuty a, hogy majdnem a bokája után kapkodva a fogaimmal. – Mit mondott? – próbáltam uralkodni a hangomon, hogy Any a ne hallja, hogy róla beszélünk. Rosaleen még sokkos állapotban volt azután, hogy rárontottam, ezért még mindig sápadt volt és remegett. Kezében a nagy tálcával betántorgott a kony hába.

– Tehát? – Tehát mi? – Mi volt az a zaj? – kérdezte Arthur. – Mit mondott? – kérdeztem én. Rosaleen Arthurról rám nézett, tágra ny ílt, világoszöld szemeivel, mely ekben a pupillák anny ira beszûkültek, hogy tekintete valósággal perzselt. – Leesett a tálca – mondta Arthurnak, majd nekem: – Semmit. – Miért hazudsz? Az arca átrendezõdött. Valami oly an dühödt kifejezést öltött, hogy legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, amit mondtam: csak képzelõdtem, kitaláltam az egészet, csak a középpontba akartam kerülni. Össze voltam zavarodva. – Sajnálom – hebegtem. – Nem akartalak hazugsággal vádolni. Csak úgy láttam, mintha mondott volna valamit. Csak enny i. – Anny it mondott, hogy „köszönöm”. Én meg, hogy szívesen. Erõlködtem, hogy magam elé idézzem Any a ajkait. – Azt mondta, hogy sajnálja – szaladt ki a számon. Rosaleen megmerevedett. Arthur felemelte a fejét az újságból. – Azt mondta, hogy sajnálja, ugy e? – kérdeztem az egy ikrõl a másikra nézve. – Miért mondta azt? – Nem tudom – felelte Rosaleen ny ugodt hangon. – Te biztos tudod, Arthur – néztem a nagy báty ámra. – Van valami jelentése a számodra? Hogy miért mondaná, hogy sajnálja? – Talán csak úgy érzi, hogy a terhünkre van – lépett közbe Rosaleen, hogy Arthur hely ett válaszoljon. – Pedig nincs a terhünkre. Szívesen gondoskodom róla. Nem gond. – Ó! Arthur láthatólag alig várta, hogy elinduljon, és mihely t elment, a nap visszatért a szokott kerékvágásba. Szerettem volna szétnézni a garázsban, ha Rosaleen is elment, és anny it már megtanultam, hogy a legjobb, ha ily enkor úgy tesz az ember, mintha nem akarná elengedni. Így nem fogott gy anút.

– Segíthetek átvinni valamit? – Nem – felelte ingerülten, mint aki még haragszik rám. – Hát, jó, de azért köszönöm, hogy felajánlottad, Tamara. Az égre emeltem a szemem. Kivette a friss sütésû barna keny eret és a friss almás pitét. Aztán még valami tûzálló edény ben sült ragufélét, meg néhány Tupperware dobozt. Egy hétig elég lett volna vacsorára. – Tehát, ki lakik ott? Semmi válasz. – Ugy an már, Rosaleen! Nem tudom, mi történhetett veled az elõzõ életedben, de nem én vagy ok a Gestapo. Tizenhat éves vagy ok, és csak azért érdekel, mert itt az égvilágon semmit sem tudok kezdeni magammal. Talán van odaát valaki, aki még nem haldoklik, és akivel tudnék beszélgetni egy kicsit. – Any ukám… – mondta végül. Vártam, hogy befejezze a mondatot. Any ukám azt mondta, hogy törõdjek a magam dolgával. Any ukám azt mondta, hogy mindig legy en rajtam otthonka. Any ukám azt mondta, hogy senkinek ne adjam ki az almás pite receptjét. Any ukám azt mondta, hogy sohase élvezzem a szexet. De semmi. Any ukája. Az any ukája lakik az út túlsó oldalán. – Ezt miért nem említetted soha? Egy kicsit zavartnak látszott. – Hát, tudod… – Nem tudom. Kínos? Néha az ember szülei nagy on kínosak tudnak lenni. – Nem… csak öreg. – Az öregek tök jó fejek. Találkozhatok vele? – Nem, Tamara. Egy elõre nem – lágy ult meg. – Nincs valami jó állapotban. Mozogni sem nagy on tud. És nem tud mit kezdeni az ismeretlen emberekkel. Felizgatják. – Szóval ezért járkálsz oda-vissza foly ton. Szegény nénikém, foly ton mások gondját kell viselned! Ez mintha meghatotta volna. – Csak én vagy ok neki. Muszáj a gondját viselnem. – Biztos, hogy nem tudok segíteni? Nem beszélek hozzá, meg semmi.

– Köszönöm, nem, Tamara. Kedves, hogy felajánlottad. – És azért költözött ide, hozzád közel, hogy könny ebben gondoskodhass róla? – Nem – belekanalazta a paradicsomos csirkesültet az egy ik tûzálló tálba. – Ti költöztetek ide hozzá, hogy könny ebben gondoskodhass róla? – Nem. – Az egy ik zacskós rizs tartalmát beletette az egy ik Tupperware dobozba. – Mindig itt lakott. Ezen egy kicsit elgondolkoztam, miközben néztem, amit csinál. – Várjunk csak, akkor itt nevelkedtél? – Igen – mondta egy szerûen, és mindent egy tálcára pakolt. – Abban a házban nõttem fel. – Hát, akkor nem költöztél valami messzire, mi? És te meg Arthur azután költöztetek ide, hogy összeházasodtatok? – Igen, Tamara. De most már elég a kérdésekbõl. Tudod: aki kíváncsi, hamar megöregszik. – Aki foly ton unatkozik, az öregszik meg hamar, basszátok meg! – kiáltottam, miután becsukta az ajtót. Beoldalogtam a nappaliba, ahogy minden reggel, és elnéztem, ahogy átiszkirizik az úton, mint egy kis paranoiás hörcsög, aki attól retteg, hogy mindjárt lecsap egy sóly om, és elragadja. Leejtett egy kony haruhát, én meg vártam, hogy visszafordul érte. De nem. Úgy nézett ki, észre se vette. Kisiettem, és végigszaladtam a kerti úton, de a kapu elõtt szófogadó kislány módjára lestoppoltam. És vártam, hogy futva jön vissza a házból. Nagy bátran kiléptem a kertkapun. Miután ezt megtettem, simán odasétáltam a birtok bejáratához, mivel arra számítottam, hogy most már úgy is észre kellett vennie, hogy nincs meg a kony haruha. Vörös riadó! Egy almás pite magas hõmérsékletû levegõt bocsát ki! A földszintes ház vörös téglás, unalmas külsejû valami volt, két, egy mástól egy takony zöld ajtóval elválasztott ablakkal, mely ek a rajtuk levõ fehér szúny oghálótól úgy néztek ki, mint egy pár szürkehály og borította szem. A két, sötét ablaküveg mintha foncsorozva lett volna belülrõl, pedig nem volt, és mégis csak a külsõ fény eket verte vissza, miközben belülrõl nem mutatott semmit. Felvettem a kék kockás kony haruhát az utca közepérõl, ahol most, csakúgy, mint majdnem mindig – majdnem mindig, élettelen holttest – semmi forgalom nem volt. Az elõkert kapuja oly an alacsony volt, hogy át tudtam emelni a lábamat fölötte. Ezt találtam a legbiztosabbnak, mert különben a kapu hatvan év rozsdájával elárult volna. Lassan végiglépdeltem a kerti úton, és benéztem a jobb oldali ablakon. Az arcomat egészen odany omtam az üveghez, és megpróbáltam

átlátni azon a rémes szúny oghálón. A sok titokzatosság után nem is tudom, mire számítottam. Valami hatalmas, õrült titokra, eszelõs szektára, holttestekre, hippikommunára, valami beteges szexre meg egy csomó kulcsra a hamutartóban… nem tudom. Akármire, akármire, kivéve a valódi tüzet hely ettesítõ elektromos hõsugárzóra, amit lepusztult, barna csempeburkolat keretezett egy csempeborítású kandallópárkánny al, egy zöld szõny egre, viharvert, fa karfás, gy ûrtbársony kárpitos székekre. Igazából mindez elég szomorú látvány t ny újtott. Egy kicsit oly an volt az egész, mint egy fogorvosi várószoba, amitõl elég rosszul éreztem magam. Rosaleen nem rejtegetett semmit. Azaz valamit mégis: amit itt rejtegetett, az az évszázad lakberendezési katasztrófája volt. Ahely ett, hogy becsengettem volna, oldalt megkerültem az épületet. Ahogy befordultam a saroknál, egy kis kertet láttam meg nagy garázzsal, oly annal, mint ami a kapusház mögött is állt, a birtok innensõ végében. A mûhely nek használt garázs ablakában felszikrázott valami. Elõször azt hittem, egy fény képezõgép vakuja lehet, de aztán rájöttem, hogy akármi volt is, ami elkápráztatta a szemem, és egy pillanatra el is vakított, ezt csak akkor tehette velem, amikor megcsillant rajta a napfény. Ahogy közeledtem a ház oldala melletti gy alogjárón, egy re erõsebb vágy at éreztem, hogy meglássam, mi van a sarkon túl. Rosaleen lépett elém, amitõl megugrottam, és a sikoly om visszhangot vert a falak között. Aztán elnevettem magam. – Bocsánat – mosoly ogtam. – Remélem, nem ijesztettem meg az any ukádat. Ezt itt elejtetted az úton. Csak azért jöttem, hogy odaadjam. Mi az a fény ott? – Mily en fény ? – Egy kicsit jobbra lépett, így már nem bántotta a szemem az a villódzás, de Rosaleen a kilátást is elállta. – Köszi. – Megdörzsöltem a szemem. – Legjobb lesz, ha visszamész a házba – suttogta. – Jaj, ne már! Még csak be se köszönhetek? Az egész oly an, mint egy Scooby -Doo-sztori. Tudod, oly an titokzatos. – Nincs itt semmi titokzatos. Édesany ám nem nagy on tud mit kezdeni az idegen látogatókkal. Talán az egy ik nap áthívjuk vacsorára, ha úgy érzi magát. – Király . – Még egy ötven feletti az ismeretségeim listáján. Még egy szer utoljára próbálkoztam egy et, látva, hogy Rosaleen enny ire megeny hült, de hallottam, hogy valami jármû közeledik az úton, és mivel azt hittem, Marcus lesz az, elköszöntem Rosaleentõl, sarkon fordultam, és futásnak eredtem. Ha nem Marcus lett volna az, akkor a várakozásnak az az öt másodperce lett volna a legizgalmasabb dolog, amiben aznap részem volt. De kiderült, hogy õ az. Már a kapusház tornácánál állt, mire futva átértem az úton, és ujjait a haján végighúzogatva szemlélte a

tükörképét az üvegben. – A füled mellett egy hajszál még csúny án eláll – kiáltottam már a kaputól. Mosoly ogva pördült meg maga körül. – Goodwin! Jó látni téged megint. – A köny vért jöttél? Mosoly gott. – Ja, igen, a köny v, persze. Foly ton csak azon jár az eszem… azon az átkozott köny vön. – A hely zet az, hogy egy kis problémám van a köny vvel. – Mi baj van veled? – Nem, a köny vvel van baj. – Elvesztetted. – Nem, el nem vesztettem… – Nem hiszek neked. Tudod, mi a büntetés egy köny vtári köny v elvesztéséért? – Veled kell tölteni egy napot? – Nem, Goodwin. A bûn elny eri méltó büntetését. Bevonom a mozgóköny vtári tagsági kárty ádat. – Nem, bármit, csak azt ne! A mozgóköny vtári tagsági kárty ám, azt nem adom! – De, igen. Gy erünk, ide vele! – Közelebb lépett, és elkezdett ny úlkálni, és végigmotozni a testem. – Hol van? Csak nem itt? – A keze már mindenhol ott volt, a farmerem zsebében turkált, a hasamat paskolta. – Nem vagy ok hajlandó átadni – nevettem. – Most komoly an, Marcus, nem vesztettem el, de nem tudom visszaadni. – Szerintem te nem vagy tisztában a mozgóköny vtár használatának szabály aival. Tudod, kikölcsönzöl egy köny vet, elolvasod, vagy táncra perdülsz vele, ha az tesz boldoggá, aztán szépen visszaadod a jóképû köny vtárosnak. – Nem, tudod, az történt, hogy felfedeztem, az a dolog nem is köny v, hanem napló. Az összes lapja teljesen üres volt. Teljesen üres. Élettelen holttest. – És aztán meg valaki beleírt.

– Á… valaki. Ez a valaki véletlenül nem te voltál? – Igazból nem. Nem tudom, ki írt bele. – Mosoly ogtam, pedig természetesen komoly an beszéltem. – Csak az elsõ lapokra. Kitéphetném ezeket, és visszaadhatnám a köny vet, csak… – Egy szerûen mondhatnád azt, hogy elvesztetted. Könny ebb lenne az eset. – Várj egy kicsit! Bementem a házba, felrohantam az emeletre, felemeltem a padlódeszkát, és kivettem a naplót. Kihoztam a ház elé, és magamhoz szorítottam. – Nem olvashatod el, de itt a bizony íték, hogy nem vesztettem el. Fizetek, vagy megteszek akármit… De vissza nem adhatom. Látta, hogy komoly an gondolom. – Nem, nem érdekes. Egy etlen köny v miatt semmi baj se lesz. Elolvashatom? Van benne rólam valami? Nevetve emeltem el elõle. De ügy esebb volt nálam, meg sokkal magasabb, úgy hogy elkapta. Pánikba estem. Kiny itotta az elsõ oldalnál, én meg vártam, hogy elolvassa a fájdalmas beismerést: apám megölte magát. – Nem kellett volna Weseley -nek Apáról beszélnem – olvasta. – Ki az a Weseley ? – kérdezte rám nézve. – Fogalmam sincs. – Megpróbáltam kirántani a kezébõl, most már nevetés nélkül. – Add vissza, Marcus! Odany újtotta. – Bocsáss meg, nem kellett volna beleolvasnom, de a dátumot elvétetted. Holnap lesz ötödike. Csak a fejemet ráztam. Legalább nem csak én képzelem az egészet. Ez a naptár-dolog tény leg megtörténik velem. – Sajnálom, hogy beleolvastam. – Nem érdekes, nincs semmi baj. Nem én írtam. – Talán valamely ik Kilsaney . Megborzongtam és becsuktam a köny vet. Anny ira szerettem volna olvasni megint! – Mellesleg megtaláltam Ignatius nõvért!

– Remélem, életben van. – A birtok túlsó végében lakik. Majd elmagy arázom, merre. – Nem, Goodwin, nem bízom meg benned. Amikor múltkor megadtál egy lakcímet, az egy romos kastély hoz tartozott. – Elviszlek oda magam. Gy erünk, Köny vvigéc, irány a Köny vesbusz! – Végigszaladtam a kerti úton, és felugrottam a buszra. Nevetve követett. A nõvérek háza elõtt álltunk meg, és én ráteny ereltem a dudára. – Tamara, itt nem csinálhatod ezt! Ez egy zárda! – Ami azt illeti, nem épp szokvány os zárda. – Még egy szer megny omtam a dudát. Egy fekete inget, pulcsit, láncon keresztet, a fején pedig fekete-fehér fáty lat viselõ nõ ny itott ajtót, arcán nagy on mérges kifejezéssel. Öregebb volt Ignatius nõvérnél. Leugrottam a buszról. – Mi ez a szörny û lárma? – Ignatius nõvért keressük. Egy köny vet akart kikölcsönözni. – Imádság ideje van, nem lehet zavarni. – Hát, jó. Várjon egy percet! – A busz hátsó részében kezdtem matatni. – Átadná ezt neki? Kérem, mondja meg, Tamara hozta. Ajánlott küldemény . A nõvér a múlt héten rendelte meg. – Rendben, átadom. – A nõvér elvette a köny vet, és azonnal becsukta az ajtót. – A török krõzus ágyasa – a Mills and Boon-románcok egy ik örökkévaló klasszikusa. – Tamara! Kirúgatsz az állásomból. – Mintha érdekelne az téged! Elõre, Köny vvigéc! Repíts el innen! Bementünk a városba, és leálltunk, hogy Marcus az olvasóközönség rendelkezésére álljon. De igazából Egy iptomba utaztunk. Még meg is csókolt a gízai piramisok alatt.

– És hogy töltötted az elmúlt néhány napot? – kérdezte Rosaleen vidáman, miközben háromezer kalóriát lapátolt a tány éromra. A napló nem hazudott: húsos tészta volt. Alig értem haza, Rosaleen már lecsapott rám. Épp anny i idõm volt, hogy elrejtsem a naplót az emeleten, és visszajöjjek a

földszintre. Nem akartam megemlíteni, hogy a napot Marcusszal töltöttem, nehogy megpróbáljon megakadály ozni benne. Az ellen viszont nem lehet kifogása, ha egy apácával lógok, nem igaz? – Többny ire Ignatius nõvérrel töltöttem az idõt. A tálba ejtette a szedõkanalakat, és ügy etlenkedõ ujjakkal halászta ki õket. – Ignatius nõvérrel? – Vele. – De… mikor ismerkedtél meg vele? – Néhány napja. Az any ukád hogy van? Akkor átjön vacsorázni valamely ik este? – Egy általán nem említetted, hogy néhány napja megismerkedtél Ignatius nõvérrel. Csak néztem rá. Pontosan úgy reagált, ahogy a naplóban leírtam. Elnézést kéne kérnem? Meg kellett volna próbálnom megakadály ozni ezt az egészet? Nem tudtam, hogy mit csináljak, vagy hogy mit kezdjek ezzel az új információval. Mi volt az egésznek a jelentõsége? Úgy hogy azt mondtam: – Azt sem említettem, hogy csütörtök óta menstruálok, pedig menstruálok. Arthur felsóhajtott. Rosaleen arca megkemény edett. – Azt mondod, néhány napja ismerkedtél meg vele? Biztos vagy ebben? – Biztos hát. – Talán csak ma találkoztatok elõször. – Nem. – És tudja, hogy hol laksz? – Persze, hogy tudja. Tudja, hogy itt vagy ok. – Értem – mondta kifulladva. – De… de hát ma reggel itt járt. És egy szót se szólt rólad. – Tény leg? És te, te mit mondtál rólam neki? Néha a hangsúly maga megváltoztathatja a dolgokat. Elõfordul, hogy egy SMS-bõl valaki nem tudja kiolvasni a hanghordozást, máskor oly an hangsúly okat olvas bele, amik egy általán nem tartoznának az üzenethez, és így teljesen félreérti azt. Számtalan vitám volt már Zoey -val arról, hogy szerinte mit is akartam mondani egy -egy ötszavas SMS-sel. De ez, amit most mondtam, ez

nagy on is szándékos hanghordozással hangzott el. És Rosaleen tökéletesen ki is hallotta belõle. És mivel okos nõ, azonnal tudta, hogy hallanom kellett a beszélgetésüket. Tudta belõle, hogy miközben õ Ignatius nõvérrel beszélt, én ott füleltem, hogy halljam, mirõl beszélnek. – Talán baj, hogy barátkozom vele? Szerinted rossz hatással lehet rám? Hogy majd beállok valami eszement vallási szektába, és mindennap feketébe öltözöm? De álljunk csak meg! Talán meg is teszem! Végül is ez egy apáca! – Elnevettem magam, és Arthurra néztem, aki épp Rosaleenre meredt. – És mirõl beszélgettek? Páni félelmet hallottam ki a hangjából. – Számít, hogy mirõl beszélgetünk? – Hát, végül is te egy fiatal lány vagy . Mirõl tudnál beszélgetni egy apácával? – Mosoly gott, hogy leplezze páni félelmét. Ez volt az a pont, ahol épp azon voltam, hogy elkezdek a kastély ról beszélni, a tûzrõl meg arról, hogy sokkal kevesebb ideje is laktak még benne, mint korábban gondoltam. Már-már feltettem Rosaleennek a kérdést, hogy ki halt meg, és hová lettek mindanny ian, mikor eszembe jutott a naplóbejegy zés. Bárcsak ne mondtam volna el neki, hogy miket tudtam meg a kastélyról! Ez lenne az, amire nem volna szabad céloznom? Rosaleen végig rám meredt, míg én nagy lassan kifundáltam a választ. A villámra tettem egy adag fasírtot, hogy ezzel is ny erjek egy kis idõt a gondolkodásra. – Tudod… mindenféle dolgokról beszéltünk. – Miféle dolgokról? – Rosaleen – szólalt meg Arthur halk hangon. Rosaleen úgy vetette fel a fejét, mint a szarvas, mikor meghallja a felhúzott kakas kattanását valahol a távolban. – Kihûl a vacsorád. – Rosaleen a tány érjára nézett, amiben még érintetlen volt az étel. – Jaj, tény leg. – Rosaleen felemelte a villáját, és beleszúrta egy répába, de aztán nem emelte a szájához. – Foly tasd, kislány . Épp azt mondtad, hogy … – Rosaleen – sóhajtottam. – Hagy d, hogy megegy e a vacsoráját – mondta Arthur csendesen. Hálásan Arthurra pillantottam, de õ nem emelte fel a tekintetét, csak lapátolta tovább az ételt a szájába. Kínos csendben ettünk, miközben a majszolás és a tány érokon megcsikorduló evõeszköz

neszezése töltötte be a hely iséget. – Elnézést! Ki kell mennem a mosdóba – mondtam végül, amikor már nem bírtam tovább. Csak épp ott maradtam az ajtó elõtt hallgatózni. – Mi volt ez az egész? – vakkantotta Arthur. – Csitt! Egy kicsit halkabban, légy szíves! – Nem fogok halkabban beszélni – hallatszott a válasz, némileg lehalkított hangon. – Ignatius nõvér itt járt ma reggel, de egy szót se szólt Tamaráról – hangzott az ugy ancsak mérges válasz. – És? – És teljesen úgy viselkedett, mint aki semmit sem tud a lány ról. Ha Tamara találkozott volna vele, biztos, hogy említette volna. Ignatius nõvér nem az a fajta, aki elhallgat dolgokat. És miért is tenné? – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Tamara hazudik? Leesett az állam, és talán be is rontottam volna, ha a következõ, vitriolos mondat, ami Rosaleen száját elhagy ta, meg nem állít. – Hát már hogy ne hazudna! Pont oly an, mint az any ja. Ezt hosszú csend követte. Arthur hallgatott.

13 Kastélyból ugrálóvár Csak feküdtem az ágy ban, és próbáltam kitörölni az elmémbõl Rosaleen szavait, amiket az agy am egy re-másra ismételgetett. Egy egész történelem zajlott le itt, az már biztos, amirõl nekem fogalmam se lehetett, de most már semmit sem tehettem, hogy megtudjam, mi minden történt, és hogy Rosaleen mire célozhatott. A tegnap csukott köny v volt, de a holnap, az már egy egész más történet. Újra meg újra végigolvastam a holnapi naplóbejegy zést, de a tudat, hogy Rosaleen és Arthur csak pontban egy kor jönnek majd haza, nem sokat segített abban, hogy végre ellazuljak. Fülledt júniusi éjszaka volt. Vagy vihar készülõdik, vagy holnap perzselõ napunk lesz. Egy kis friss levegõben remény kedve kiny itottam a hálószobám ablakát, és lerúgtam magamról a paplant. Feküdtem a kékes holdfény ben, és elnéztem, ahogy az olajos égbolton pislákolnak a csillagok. Ahogy hallgattam a csöndet, egy szer csak bagoly huhogás ütötte meg a fülemet, aztán innen-

onnan egy közfigy elemre éhes birka bégetése vagy tehén bõdülése hangzott fel; a falusi neszek, amikhez már teljesen hozzászoktam, hirtelen betöltötték a szobámat. Idõrõl idõre eny het hozóan megmozdult a levegõ, és mintha a levelek is hálásan susogtak volna ily enkor. Végül egy icipicit fázni kezdtem, úgy hogy kiny újtottam a kezem, hogy becsukjam az ablakot, és ekkor ráeszméltem, hogy amit eddig madárcsiripelésnek véltem, az valójában távolról ideszûrõdõ emberi hangokból tevõdött össze. Ki tudja, faluhely en mily en messzire hallatszik el az ily esmi, de ahogy jobban hegy eztem a fülem, egy re inkább kivettem valami beszélgetés emelkedõ-ereszkedõ lejtését, aztán egy hirtelen kacagást, meg talán valami zeneszófélét, végül meg újra csak a csendet, ahogy a szellõ, mely mindezt idáig elhozta, hirtelen elült. A kastély felõl fújdogált az a szél. Fél tizenkettõ volt. Magamra kapkodtam a melegítõmet meg a sportcipõm, de a padló megmegny ikordult alattam, akármily en lopva igy ekeztem is mozogni. Minden reccsenésre megdermedtem arra számítva, hogy bármely pillanatban felébreszthetem az alvó óriást. Elvettem a széket az ajtó elõl, és óvatosan kiny itottam. Mûvészet lenne lejutni a földszintre, majd ki az ajtón anélkül, hogy felébreszteném a ház úrnõjét. Rosaleen köhintését hallottam meg ekkor, és rögtön megdermedtem, majd azonnal magamra csuktam az ajtót. Még soha nem hallottam éjszaka köhögni, úgy hogy ezt a mostanit intõ jelnek tekintettem. Az ágy on másztam keresztül, hogy ne kelljen a ny ikorgós padlóra lépnem, és így, a matracon végigkúszva ny újtottam a kezem az ablak felé. A régi, epedás matracom sem kis zajt csapott, de ez a hang a lehetõ legtermészetesebben hangzott, s pusztán arról árulkodhatott, hogy megfordultam az ágy ban. Kivettem az elemlámpát az éjjeliszekrény bõl, és még kijjebb toltam az ablakot. Oldalazva gond nélkül ki kellett, hogy férjek rajta. Bár sátortetõs volt az épület, ha jól koncentrálok, szépen landolok majd rajta. Onnan aztán viszony lag egy szerû lesz lemászni a tornác farácsozatán a földre. Sima ügy . Hirtelen kiny ílt Rosaleen és Arthur szobájának ajtaja, és gy ors léptek hallatszottak a foly osó felõl. Azonnal fejest ugrottam vissza az ágy ba, és tetõtõl talpig magamra húztam a paplanom, ügy elve rá, hogy se a melegítõm meg a sportcipõm, se az elemlámpa ne látsszon ki alóla. Abban a pillanatban csuktam le a szemem, ahogy az ajtóm kiny ílt. Az ablak szélesre tárva, és az én már begy akorolt hallásomnak a távoli zajok oly an hangosnak tûntek, hogy kétség sem lehetett szándékaimat illetõen. A szívem hangosan kalapált a mellkasomban, ahogy az a valaki egy szerre a szobámba lépett. Rosaleen volt az. Abból tudtam, ahogy visszatartja a levegõt, meg abból, hogy mily en illat árad belõle. A ny ikorgás megszakadt, tehát megállt. És figy elt. Engem figy elt. Nem kis erõfeszítésembe telt, hogy ki ne ny issam a szemem. Próbáltam lazítani szemhéjam izmain, és nem hagy ni, hogy szemgoly óim túl vadul forogjanak alattuk. Igy ekeztem normálisan lélegezni, csak egy kicsit hangosabban, mint aki mély en alszik. Éreztem, ahogy a test fölém hajol, és kis híján felugrottam, hogy megtámadjam, de ekkor meghallottam, ahogy csukódik az ablak, és ebbõl tudtam, hogy Rosaleen csak azért hajolt fölém, hogy elérje. Megfordult a fejemben, hogy kiny itom a szemem, rajtakapom, botrány t csapok. De mire jutottam volna vele?

– Rosaleen! – hallottam egy visszafojtott hangot a hálószobaajtóm mögül. – Mit csinálsz? – Csak megnéztem, jól van-e. – Persze, hogy jól. Nem csecsemõ már. Gy ere vissza lefeküdni! Egy kezet éreztem az arcomon, aztán ahogy a kéz ujjai gy engéden a fülem mögé simítják a hajam, ahogy Any a csinálta annak idején. Vártam, mikor rántják le rólam a paplant, hogy az éjszakai kalandhoz vett öltözékem leleplezõdjön, de ehely ett csak Rosaleen leheletét éreztem az arcomon, majd ahogy ajka a homlokomat érinti, egy gy engéd csókot lehel rá, és Rosaleen már ott sem volt. Az ajtó becsukódott. Nem csecsemõ már. Rosaleen távozása után vártam, hogy Arthur megint horkolni kezdjen. Ekkor kikeltem az ágy ból, kiny itottam az ablakot, és minden további nélkül kilépve rajta lágy an landoltam a tornác lejtõs, palával fedett tetején. Csak amikor lehuppantam a gy epre és visszanéztem a házra, a hálószobámra meg a becsukott ablakra, akkor értettem meg az üzenet mögöttes jelentését, miszerint nem kéne becsukni az ablakot. Az elemlámpával világítva az utat magam elõtt, a kastély felé indultam, a hangok irány ába. Csak néhány méterny ire láttam magam elé, mert a világ többi részét beszippantotta ez a nagy fekete ly uk, az éjszaka. A fák így éjnek évadján mintha még több titkot zártak volna magukba, és elhallgatva, ahogy a sötétben egy másnak susognak, azt kellett hinnem, hogy még több titkuk van énelõttem. Ahogy közelebb értem a kastély hoz, beszéd hangjait hallottam, cigarettafüst ütötte meg az orrom, fülemet pedig zeneszó, meg poharak és üvegek csörrenése. Az elõtérbõl és a jobb oldali, ép ablakú hely iségbõl fény világított. A többi, bal oldali és hátulsó szoba mind sötéten feketéllett. Lekapcsoltam az elemlámpát, és elindultam körbe, a kastély hátsó része felé, el két szoba elõtt, mely ekrõl biztosan tudtam, hogy belõlük csodás kilátás ny ílik hátul a tóra, meg a parthoz levivõ lépcsõ sok száz fokára. Odaértem az ablakhoz, mely en korábban kimásztam, és füleltem. A régi falon villódzó csillaglámpások sora volt kihúzva. Odabent sárga fény ek szaladtak körbe, és mivel a szobát üresnek hittem, behajoltam, hogy jobban megnézzem õket, pedig a szemközti ablakon át látható igazi csillagok sokkal látvány osabbak lehettek. Azt hittem, egy magamban nézem õket, míg meg nem hallottam a csókolózás szörcsögõ hangját. Amit igen gy orsan egy sikítás követett. Ezután összevissza futkározás, pisszegés, felrúgott sörösdobozok és üvegek lármája hallatszott. És egy jó csomó suttogás. Éreztem, hogy egy kéz markol a hajamba, majd tarkón ragad, és szó szerint vonszolni kezd be a kastély ba. – Hé, engedj el! – rúgtam egy nagy ot. – Vedd le az ocsmány kezed rólam, te pöcs! Ahogy félig felemelve, félig vonszolva vittek befelé, rácsaptam a derekamat markoló kézre, ami

kétségkívül egy hímnemûhöz tartozott. Ezen a ponton hálát adtam Rosaleennek a szénhidrátban gazdag kosztjáért, meg azért az egy -két kilóért, amit megérkezésem óta felszedtem, s ami nélkül ez az alak könny edén a vállára hajíthatott volna. Mikor beértünk, a fickó még mindig a derekam köré fonta a karját, és mögöttem maradt. Ahogy néhány szor hátrafordulva megnéztem magamnak, egy ronda pofát láttam, állán pely hedzõ szakállal. Hatan meresztették rám a szemüket. Voltak, akik a lépcsõn ültek, mások meg a földön álló sörösládákon. Legszívesebben rájuk kiáltottam volna, hogy takarodjanak a házamból. – Utánunk leskelõdött – jelentette ki a visítozós, ahogy az ajtóhoz ért, még levegõ után kapkodva a megpróbáltatás után. – Nem leskelõdtem – emeltem az égnek a szemem. – Azért ez elég durva! – Amcsi a csaj – jegy ezte meg az egy ik pasi. – Nem vagy ok amerikai. – Pedig úgy beszélsz – mondta egy másik. – Megjött Hannah Montana, a titkos világsztár! Jókora röhögés. – Dublini vagy ok. – Na ne már! – Pedig az vagy ok. – Jó messzire eljöttél Dublinból. – Csak a ny arat töltöm itt. – Itt üdül a csaj! – mondta valaki, amire megint elröhögték magukat. Egy pasi jelent meg az ajtóban a visítozós mögött. Egy darabig hallgatta, ahogy akaratom ellenére kínosan sipítozó hangon próbálom védeni magam, és azon járatom az eszem, hogy miképp eshetett meg, hogy én vagy ok itt a legszakadtabb jöttment ezek között a világvégi bunkók között. – Gary , engedd el szépen! – szólalt meg végre a legutoljára érkezõ jövevény . Pehely szakáll Gary azonnal elengedett. Most már tudtam, ki itt a fõnök. Ahogy elengedtek, mindjárt összeszedtem magam.

– Kérem a további kérdéseket, hölgy eim és uraim! Talán az az úr ott, a bárány bõr mellény ben meg a Doc Martens bakancsban szeretne még kérdezni azokról az idõkrõl, amikor még menõ volt a Guns n’Roses? Valaki elvihogta magát, de oldalba köny ökölték, amitõl feljajdult fájdalmában. Pehely szakáll Gary , aki még mindig mögöttem állt, jól hátba bökött, ami fájt is rendesen. – Csak hallottalak benneteket a szobámból. Már ágy ban voltam. – Semmi kétség, ebben a pillanatban én voltam a földgoly ó legcikibb szimatmancikája, a kislány, aki betoty og any uciék party jára. – Errefelé laksz? – Hazudik. – Mégis, mit gondoltok, hol a francban lakom? Átrepültem Los Angelesbõl egy kis éjféli kiruccanásra? – A kapusházban laksz? – Õfelsége kapusházában – tette hozzá valaki, amire mind nevetni kezdtek. Na jó, hát nem egy Buckingham-palota, de még mindig jobb hely, mint egy ik-másik háznak nevezett, trágy afalú disznóól, amit útban idefelé volt alkalmam látni. Mekkora ostobaság lenne elárulni ezeknek, hogy hol lakom! – Á, dehogy, én is csak egy hodály ban lakom a juhokkal meg a sertésekkel, mint ti itt valamenny ien – vágtam vissza. – Nem tudom, mi a gondotok. Az ott, az se látszik épp hely béli legény nek. A sötét bõrû bandavezérre céloztam, aki az ajtóban állt és épp rám bámult. Ha túszul ejtenek, rögtön a vezért keresd, azzal kell elõször végezni! Hát nem volt épp a legjobb ötlet. Tágra ny ílt szemmel néztek egy másra, s közben egy re csak azt ismételgették, hogy „rasszista, rasszista”. – Csak semmi rasszistázás! – emeltem az égnek a szemem. – Dsquared cucc van a srácon. Mikor legutóbb benéztem Porfalvára, mely nek lakossága nulla, épp nem árultak semmit Dsquared felirattal. Hát ez nem volt valami okos. Láttam a Gyilkos túrát; tudom, mire kény szeríthetik az embert, és már sikerült meggy anúsítanom õket, hogy disznókkal hálnak, ami nem éppen a legszerencsésebb felütés, ha az embernek leginkább bocsánatot kéne kérnie. Láttam, ahogy a vezérük foga elõvillan, ahogy egy mosoly fut át az arcán, de aztán a kezével eltakarta a száját, ahogy a többiek turbófokozatra váltottak, és ujjukkal felém bökdösve ismételgették, hogy rasszista, rasszista, pedig

már világosan elmagy aráztam, hogy szerintem miért nem illik közéjük a srác. A srác az ajtóban rájuk szólt, hogy hagy ják végre abba, és próbált a visítozósnak meg néhány részeg társának a fejével beszélni, aztán végül megragadott, és kiráncigált a szobából, ki a kastély mögé, és háttal a tetthely nek megállított – ott, annál az ablaknál, ahonnan állítólag leselkedtem. – Ez az a hely, ahol most majd úgy teszel, mintha végeznél velem, aztán mégiscsak futni hagy sz? – kérdeztem egy kicsit idegesen. Nagy on idegesen. Na jó, azt hittem, jól összever. Elmosoly odott. – Te vagy Tamara, ugy e? Leesett az állam. – Honnan, honnan… – És ekkor leesett. – Te vagy Weseley . Most rajta volt a sor, hogy meglepõdjön. – Arthur beszélt rólam? – Arthur? Á, ja, igen. Foly ton csak rólad beszél. Zavarodottnak látszott. – Nekem meg rólad beszélt. – Tény leg? Nem hittem volna, hogy Arthur bárkinek is beszélne rólam. El se tudtam képzelni, mit mondhatna. – Cigi? Elvettem egy et, õ meg tüzet adott. A gy ufa lángjánál jobban megnézhettem az arcát. A bõre színe, mint a tejcsokié, nem épp ébenfekete, de gy öny örûségesen sötét. Nagy barna szemét, mérföldhosszú szempilláit elnézve rögtön megbántam, hogy én meg az elõzõ életemben minden zsebpénzemet csillogó mûszempillákra költöttem el. Telt, nedvesen csillogó ajkai mögött hibátlan fehér fogsor látszott, arcát jól formált állkapocs és két mintaszerû járomcsont tette tökéletessé. Oly an jóképû volt, hogy szinte irigy kedni kezdtem. Magasabb volt nálam, jó fejjel magasabb. A gy ufa az ujjáig égett, és elejtette. Ny ilvánvalóan õ is megnézett engem magának. Egy újabb gy ufával ismét meggy újtotta a cigim, én meg mély en beszívtam a füstöt. Túl mély en. – Köszi. – Nem probléma. – Mi az ördögöt csinálsz, Wes? Ja, hogy már cigizel vele? Annak az elvarázsolt házaspárnak a rokona, remélem, tudod? – A visítozós is felbukkant az épület sarkánál, aztán a ny omában még egy lány, és bizony talan léptekkel közeledett felénk, a levegõt egy afféle Body Shop-os ajándékkosár teljes tartalmának illatával töltve meg. – Lazíts, Kate! – mondta a fiú. – Nem, kurvára nem akarok lazítani… – és ezzel elkezdett dõlni belõle a részeg halandzsa, aztán nekilátott a fiút csapkodni a retiküljével. A barátnõje húzta el.

– Príma. – A lány lerázta magáról a barátnõjét, de csak hogy még egy szer megragadja, mielõtt elesett, kis híján õt is magával rántva. – Különben is megy ek haza. – Jujj! – néztem a fiúra. – Nem fájt. – Egy kamu Louis Vutton táska? Te viccelsz? Nekem már az is fájt, hogy csak ránéztem. – Micsoda sznob vagy ! – mosoly gott. – Te meg jó kis fiúja vagy a csajnak. – Nem vagy ok a fiúja. – Persze. – Iszol valamit? Erre túl lelkesen bólintottam. Elnevette magát, majd fejjel elõre eltûnt az ablakny ílásban, vissza a kastély ba. Követtem. – Hé, Weseley , csak nem a mienkbõl akarod itatni Hannah Montanát? Weseley nem vett tudomást Gary rõl, és felém ny újtott egy dobozt. – Mi ez? – Diamond White. – Sose hallottam róla. – Hogy magy arázzam el, hogy megértsd? – Erõsen gondolkodott. – Képzelj el valami pezsgõt, ami almából készül. Szemem az égre emeltem. – Ha azt hiszed, hogy én pezsgõt szoktam inni, akkor semmit se tudsz rólam. – Hát nem is. Szénsavas almabor. Amerikában húzós almásnak hívják. – Nem vagy ok amerikai. – Pedig nem úgy beszélsz, mint egy ír. – Te meg nem úgy nézel ki, mint egy ír. Talán az írek már nem oly anok, mint amily ennek a világ megismerte õket. – Guny orosan szörny ülködõ képet vágtam. – Te jó ég, hogy mondjuk el nekik?

– Any ám vörös hajú és szeplõs. – Szóval svéd. Elnevette magát, aztán egy ily en almaboros ládára mutatott mögöttem, amire ráültem. Õ is leült, velem szemben. – Édesapád hová való? – Madagaszkári. – Tök jó! Mint a filmen? – Ja, pont mint a Disney -rajzfilmben – mondta erõsen megny omva a szavakat. – Jártál már arrafelé? – Nem. – És apukád miért költözött ide? – Mert. – Aha! – megértõen bólintottam. – Hát az egy igen jó ok. Mindketten nevettünk. Valaki a szobában megint mondott valamit, hogy micsoda rasszista vagy ok. – Tény leg csak a szerkódra gondoltam – mondtam halkan. – Mert jobban öltözöl, mint ez a John Boy itt vagy az a Mary Ellen, aki elvonult a kamu Uggs mokaszinjában meg abban a Dewberry felhõben. Egy szerre nevetett és fújta ki a levegõt, s közben foly ton a szemembe nézett. – Nem a barátnõm. – Ezt már mondtad. De az én szuper éjjellátó készülékem nem ezt mondta. – Ja, hát az csak oly an… – Elny omta a cigarettáját, a csikket meg beletette egy befõttesüvegbe. Ennek örültem. Úgy éreztem magam, mint azok a szülõk, akik arra érnek haza, hogy a köly kök teljesen lelakták a házat. – Vannak buszok is, tudod? – mondta. – Ily en keréken gördülõ micsodák, amikkel az emberek bemehetnek a nagy füstösbe. – Honnan? – Azt hiszem, akkor sem reagáltam volna másként, ha a rák gy ógy módjáról rántotta volna le a leplet. Kiút innen… – Dunslaughlinbõl. Autóval kevesebb mint harminc perc.

– És hogy jutsz el odáig? – Apám bevisz kocsival. Nos, az eny ém nem él. – Jut eszembe, ez itt nem a tiéd? – Beletúrt egy zacskóba, és átny újtott egy tollat. Azt csentem el Arthur íróasztaláról, és ejtettem el tegnap. Úgy éreztem, hogy van ott valaki. Mintha valaki engem nézett volna. – Tegnap itt voltál? – Hm… – erõsen gondolkodott. – Ezen nem kéne enny it gondolkozni – csattantam fel. – Nem tudom. Nem. De, igen. Nem, nem tudom, hogy jártam-e errefelé. A tollat ma este találtam meg, ha erre célzol. – Nem jártál itt tegnap, amikor én is itt voltam? – Majdnem minden nap kijövök ide Arthurral. – Még mindig nem felelt a kérdésemre. – Igen? – Hát, nem sok választásom van, nem igaz? – Nincs? – Ha egy szer vele dolgozom. – Ó! – Mintha azt mondtad volna, Arthur beszélt rólam. – Ja… persze. És Rosaleen tudja, hogy Arthurral dolgozol? Weseley bólintott. – Azt hiszem, nincs oda érte, hogy itt lógok a körny éken, de mivel Arthurnak kiment a dereka, szüksége van segítségre a munkában. – Mióta dolgozol vele? Erõsen elgondolkodott, és a távolba meredt. – Hát, lássuk csak! Én és Arthur már bizony … három hete is, hogy így egy ütt vagy unk. Elnevettem magam.

– Csak a múlt hónapban költöztünk ide – magy arázta. – Tény leg? – dobbant meg a szívem. Hát ez a fiú is oly an, mint én. – És honnan? – Dublinból! – Én is! – Az izgatottságom túlságosan is az Ötösfogat srácaira emlékeztetett. – Bocsi – éreztem, ahogy elpirulok. – Csak egy kicsit túlreagáltam, hogy végre találkoztam valakivel, aki szintén az emberi nemhez tartozik. És hogy sikerült ily en gy orsan a banda élére kerülnöd? Megbabonáztad õket? Megmutattad, hogy an kell tüzet csinálni? – Rájöttem, hogy egy kis udvariassággal messzire jut az ember. A leskelõdés, a hívatlan vendégeskedés és a sértegetés nem a legcélravezetõbb, ha az ember be akar illeszkedni. – Nem akarok beilleszkedni – durcáskodtam. – El akarok szabadulni innen. Hallgattunk. – Tudsz valamit arról, mi történt itt? Ebben a kastély ban? – kérdeztem. – Már hogy a normannok idejében, meg ily esmi? – Nem, nem arról. Hanem hogy mi lett a családdal, akik itt laktak nem oly an régen. – Tûz volt, vagy mi, és elköltöztek. – Hûha, neked történelemköny veket kéne írnod! – Csak most költöztünk ide – mosoly gott. – Miért vagy rá kíváncsi? – Csak érdekel. Az arcomat tanulmány ozta. – Megkérdezhetjük a többiektõl, ha akarod. – Mármint a csoporttól a szomszéd szobában. Hirtelen hatalmas hahota harsant fel odaátról. Üvegpörgetõst játszhattak. – Nem, nem érdekes. – Ignatius nõvérnek tudnia kell. Ismered, nem? – Errõl meg honnan tudsz? – Mondtam már, erre dolgozom. Nem vagy ok vak. – De én sose láttalak téged.

Vállat vont. – Õ azt mondta, hogy kérdezzem Rosaleent meg Arthurt – magy aráztam. – Úgy van. Tudod, hogy Rosaleen a kastély park bejáratával szemközti földszintes házban lakott egész életében? Õ valószínûleg el tudna neked mondani mindent, ami errefelé történt az elmúlt kétszáz évben. Nem mondhattam meg neki, hogy a napló szerint nem szabad semmit sem kérdeznem Rosaleentõl. – Nem tudom… Szerintem nem akarnak beszélni róla. Az a nõ oly an titkolódzós. Biztos ismertek mindenkit, és ha valaki meghalt, hát nem szeretnék ráhibázni. Úgy értem, valószínûleg még ismerik õket. Nem hiszem, hogy Arthur ingy en dolgozna itt. Mellesleg – összedörzsöltem az ujjaim – ki fizet téged? – Arthur. Készpénzzel. – Á! – És te hogy kerülsz ide? – Már mondtam. A hálószobámból. – Nem, úgy értem, ide, Kilsaney -be. – Á! Csend. Gy orsan dolgozott az agy am. Bármit, csak az igazat ne. Nem kell az egy üttérzése. – Mintha azt mondtad volna, Arthur beszélt rólam. – Pénzjutalmat érdemelnék, ha bármi többet ki tudtam volna szedni belõle. Csupán anny it mondott, hogy te meg az any ukád ott laktok náluk. – Csak, tudod, csak el kellett költöznünk. Csak egy kis idõre. Valószínûleg csak a ny árra. Eladtuk a házunkat. És most várjuk, hogy egy újat vegy ünk. – Apukád nincs itt veletek? – Nem, nem… elhagy ta any át egy másik nõ miatt. – Hát ily esmit nem jó hallani. – Ja, igen… húszéves modell a csaj. Híres. Tele vannak vele a képeslapok. Néha elvisz magával mindenféle klubokba. Weseley a szemöldökét ráncolva nézett rám, én meg úgy éreztem magam, mint egy idióta. –

Szoktál vele találkozni? – Nem, már nem. Követtem a naplóban lefektetett szabály okat. Nem kellett volna Weseley-nek Apáról beszélnem. De nem éreztem jobban magam tõle. Már Marcusnak is hazudtam, de az végül is menthetõ volt, mert Marcusszal kapcsolatban minden egy jó nagy , kövér hazugság volt, de ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy Weseley -nek is hazudjak. Mellesleg Arthurtól úgy is megtudná, úgy tíz év múlva. – Ne haragudj rám, Weseley , hazudtam. – Megdörzsöltem az arcomat – Apa… apa meghalt. Ültében felegy enesedett. – Micsoda? Hogy an? Valami mást kellett volna mondanom, mondjuk azt, hogy elesett a háborúban, vagy – nem is tudom – valami más, hétköznapibb halál végzett vele. – Ööö, rákban. – Nem akartam, hogy többet beszéljünk róla. Nem tudtam oda visszamenni. Nem voltam képes rá. Azt akartam, hogy Weseley ne kérdezgessen tovább. – Hererákban. – Ó! Ez bejött. Ezután eljöttem. Megköszöntem neki mindent, és kimásztam az ablakon. Félúton a ház felé megálltam, sarkon fordultam, és visszafutottam. – Weseley – suttogtam, egy kicsit levegõ után kapkodva, ahogy megálltam az ablaknál. A dobozokat meg a csikkeket szedte épp össze az ablakos szobában. – Elfelejtettél valamit? – Ööö… igen – suttogtam. – És miért suttogsz? – suttogott vissza mosoly ogva, és oda-jött az ablakhoz, hogy köny ökére támaszkodva kihajoljon. – Mert ööö… mert nem igazán akarom ezt hangosan mondani. – Rendben… – a mosoly a elhalvány ult. – Biztos azt gondolod majd, tisztára lökött vagy ok… – Már most azt gondolom. – Ó! Na jó. Hm. Apa nem rákban halt meg. – Nem?

– Nem. Csak azért mondtam, mert így könny ebb volt. Már a hererákot leszámítva, ami nem volt könny û. Az csak idióta volt. Gy engéden elmosoly odott. – Hát hogy halt meg? – Megölte magát. Leny elt egy csomó tablettát meg whisky t ivott hozzá. Szándékosan. És én találtam meg. – Ny eltem egy et. Hát tessék, enny i. És az arckifejezése pont úgy változott meg, ahogy megírtam. A tiszta egy üttérzés kifejezése. Az a kedves nézés, ami minden rémséges alaknak kijár. Hallgatott. – Csak mert nem akartam hazudni – elindultam. – Az jó. Köszönöm, hogy elmondtad nekem. – Még senkinek sem beszéltem róla. – Én sem fogok. – Oké, és kösz. Most már tény leg megy ek. Le vagy ok forrázva. – Jó éjszakát! Jobban kihajolt az ablakon, és felemelt hangon mondta: – Találkozunk még, Tamara! – Ja. Persze. Már csak szabadulni akartam innen. A banda az elõtérben fütty ögött és röhögött, ahogy ismét eltûntem a sötétségben. Valami fontosat tanultam meg ezen az éjszakán. Nem kell mindig megpróbálni megakadály ozni, hogy megtörténjen valami. Néha az a jó, ha az ember kínosan érzi magát. Néha az a jó, ha kiszolgáltatott mások elõtt. Néha erre van szükség, hogy továbbléphessünk énünk következõ része felé a következõ napon. A naplónak nincs mindig igaza.

14 Egy óra A napló szerint aznap egy óráig volt kimérve az idõm. Igazából elég furcsa volt, ahogy a reggel pontosan aszerint alakult, amit elõzõ nap olvastam. Rosaleen ébresztése, az utasítás, hogy maradjak otthon, és hogy anny ira ny ilvánvalónak látszott – immár másodszor –, hogy nem szeretné, ha az õ kis világa elõtt megmutatkoznék. Képzeld csak el azt a szörny û szégy ent, ha el

kéne árulnia, hogy Any a és én létezünk! Hogy egy férfi saját kezével vetett véget az életének, ami a legszörny ûbb bûn, ami csak lehet! Feldühített a gondolat, és meg kellett küzdenem a feltörõ vággy al, hogy kiköveteljem: én is velük mehessek a misére, de sikerült a paplan alatt maradnom, és ahogy elhallgattam, amint elhajtanak a kocsijukban, ezen a szépiaszínû napon, megtörtént az, amiben a napom mégiscsak különbözött a naplóban leírtaktól. Különös volt, ahogy mindaz megtörtént, amirõl úgy éreztem, tulajdonképp már megtörtént egy szer, de lassan kezdtem hozzászokni a dologhoz. Ahely ett, hogy újra elaludtam volna, miután Rosaleen és Arthur elhajtottak, felöltöztem, és leszaladtam a lépcsõn. A kert falán ültem, amikor a sárga Cinquecento megjelent az úton, és letekert ablakkal közeledett felém. – Á! – ragy ogtak fel Ignatius nõvér szemei. – Pontosan az a leány zó, akit látni akartam. Eljössz velünk a szentmisére? Benéztem a kocsiban összepréselt négy nõvérre. – Ó, hát majd Peter Regina nõvér ölébe ülsz – tréfálkozott Ignatius nõvér, és már hallottam is, ahogy valaki lehurrogja odabent. – Énekelni szoktunk a reggeli miséken. Te kórista lennél, úgy hogy csatlakozhatnál hozzánk, ha már nem gy ötör az a torokgy ulladás. Nem lehet, mutogattam, a torkomat megragadva és számat tátogatva. – Gargarizálj sós vízzel, és oly an egészséges leszel, mint a makk! – meresztette rám a szemeit. – Mellesleg köszönet a köny vért. – Szívesen – törtem meg a hallgatásomat. – Kifejezetten magának választottam. – Gondoltam – kuncogott. – Tudod, eleinte nem igazán tetszett nekem ez a Marily n Mountrothman. Beképzelt egy kis nõcske volt, aki túl sokat várt a világtól, de a végére megszerettem. Mint azt a Tariqot is. A párosítás nem tûnt épp magától értetõdõnek, de ahogy az a férfi foly ton kitalálta, éppen min jár a nõ esze, különösen, amikor az sírva fakadt az apjától kapott üzenet miatt, de nem akarta elárulni a férfinak. Hát az bizony magával ragadott. De a férfi csak kitalálta. És abból tudta, hogy szerelmes a nõbe. Okos! Bizony ára ennek köszönhette a millióit is, meg hogy olajmágnás lett belõle. Azzal a leny alt hajával és csupa izom felsõtestével! – Tény leg elolvasta? – Hát persze, hogy el! Conceptua nõvér is elkezdte olvasni. A nõ az any ósülésben hátrafordult. – El ne áruld, mi lesz! A férfi épp most bérelte ki azt a privát chartergépet Isztambulba. – Hát akkor a java még hátravan! – Ignatius nõvér összecsapta a kezét. – Két szó csupán: török áfium.

– Mondtam, hogy csitt legy en! – csattant föl Conceptua nõvér. – Nehogy eláruld a végét! – Mennünk kell – vakkantotta Mary nõvér a volán mögül. – Még elkésünk. – Gondold meg, nem jössz-e velünk a jövõ héten, jó? – mondta ekkor nekem Ignatius nõvér, most már komoly an. – Rendben – bólintottam. – Most épp azon gondolkodom, hogy visszafekszem az ágy ba a délelõttre. Ha látja Rosaleent, megemlíthetné neki, rendben? Összeszûkültek a szemei. – Szóval visszafekszel? – Igen, tény leg azon gondolkodom. – Értem. Miben töröd a fejed? – Most már tény leg mennünk kell – adott gy újtást Mary . – Várjanak – kezdtem egy kicsit pánikolni. – Valamit még meg kell tudnom magától. Egy nevet. Néhány pillanat múlva már azt néztem, ahogy tempósan bekany arodnak, indexelés vagy a féklámpák felvillanása nélkül, de Ignatius nõvér búcsút intõ karja fent volt a magasban. Tíz óra volt. Fejben már fontossági sorrendbe raktam a tennivalókat, és Any a volt a listám legelsõ hely én. Fellapoztam a telefonköny vet, és megkerestem az Ignatius nõvértõl kapott nevet. A telefon kicsöngött, egy szer, kétszer, háromszor, és amikor már épp az automatára kapcsolt volna, egy férfihang szólt bele. – Halló? – krákogta, aztán megköszörülte a torkát. – Tartsa! – Hallottam, hogy levegõ után kapkod, és küszködik az automata kikapcsológombjával. Megköszörültem a torkom. Tamara, a Nagy lány most fontos ügy et intéz. – Halló, azért telefonálok, hogy idõpontot kérjek Gedad doktor úrtól. – Ööö…, õ most nincs itt. – Mintha félig aludt volna az a valaki a vonal másik végén. – Akar üzenetet hagy ni? – Ööö… nem… hazaér még egy óra elõtt? – Vasárnap nem rendel. Egy kis szünetet tartottam. Valami nagy on ismerõsnek tûnt.

– Valójában házhoz szeretném kihívni. – Sürgõsségi esetrõl van szó? Visszatartottam a lélegzetem. Aztán: – Weseley , te vagy az? – Ja. Ki beszél? Hazudj, Tamara, hazudj, találj ki valami nevet! – Tamara vagy ok. Bocsi a zavarásért. – Tamara! – Most mintha éberebb lett volna a hangja. – Jól vagy ? Orvosra van szükséged? Az apukámat hívtad. – Ó… nem nekem kell, hanem Any ának. De nem sürgõsségi eset, vagy ily esmi. Szerinted apukád egy óra elõtt otthon lesz? – Nem tudom. Elõbb misére mennek, aztán a piacra. Rendszerint egy óra körül vannak itthon. – Mi a harag van itt ezzel a misézéssel meg piacozással? – Tudom, tisztára oda vannak érte. – Ásított. – Azt hiszem, apa csak azért jár, hogy mindenkinek, aki elköhinti magát, a kezébe ny omhassa a névjegy ét. Elnevettem magam. – Sokáig maradtatok még tegnap este? – Kábé még egy órát. Hallottál minket? – Nagy jából félórámba telt, mire visszamásztam a hálószobámba. Véletlen becsuktam az ablakot, és az összes körmöm letörött, mire sikerült kifeszíteni. Nevetett. – Vissza kellett volna jönnöd, én segítettem volna bejutnod. Tudom, Arthur hol tartja a titkos szerszámkészletét. Szóljak Apának, hogy hívjon vissza egy óra körül? – Nem, nem érdekes. Igazából nekem egy óra elõtt lenne jó. – És holnap? Arra még egy hetet várhattam volna, hogy Rosaleen és Arthur megint elmenjenek otthonról egy ütt. Hacsak… volt itt egy vékony ka esély em, akkor, amikor Rosaleen az any jához megy át. – Holnap tíz és tizenegy között? – Átadom neki. Megmondom, hogy hívjon fel. – Nem – vágtam rá. – Itt nem hívhat fel.

– Nincs mobilod? – froclizott. – Nincs. – Na jó – sóhajtott. – Túl korán van még nekem a gondolkodáshoz. Adj egy másodpercet! Vártam. – Rendben. Úgy látom, nem akarod, hogy Rosaleen meg Arthur tudjon róla, úgy hogy ha majd Apa hazaér, megtudom, hogy alkalmas-e neki, és kettõkor találkozom veled a kastély nál, és ott megmondom, mi van. Elmosoly odtam. Õ telefonálhatott volna; engem akart viszontlátni. Teljesen fel voltam villany ozva, amikor letettem. Egy dolog már majdnem ki is van pipálva a listámon. A második bevetés a szemközti ház felderítése. Vagy legalábbis anny i, hogy benézek a hátsó kertbe; nem akartam halálra rémíteni az öreg hölgy et. Mivel az alibim már kigondoltam, beleöntöttem néhány bogy ót egy tálkába, vizet forraltam a kannában, készítettem pár szelet pirítóst, meg néhány tojásból rántottát… elég rosszul, mert sikerült jól odaégetnem az egészet. Miközben a serpeny õt beáztattam a mosogatóban, rettegve képzeltem magam elé Rosaleen arckifejezését, amikor majd meglátja. Mindent egy tálcára tettem, amit pont úgy takartam le egy ruhával, ahogy azt Rosaleen szokta reggelente. Büszkeség töltött el életem minden bizonny al legelsõ kísérlete láttán, amit egy teljes reggeli elkészítésére tettem, kimentem a házból, és lassan, nagy on lassan, hogy ki ne lötty intsem a csésze teát, amit fõztem, elindultam. Két kezemben a tálcával nem tudtam a kapu oszlopában megkapaszkodni, így nem volt könny û átlépni a kiskapun. A kony haruha teljesen átitatódott teával, de én csak mentem tovább eltökélten. Elhaladtam a szúny oghálós nappali elõtt, és végigmentem az oldalsó úton. Most is elvakított az az erõs fény, ami közvetlenül a képembe ragy ogott. Szorosan lehuny tam a szemem, és a tálca egy ik végét a falhoz ny omtam, hogy megdörzsölhessem a szemem. Majdnem elejtettem a tálcát, és jókora zajt sikerült csapnom, ahogy a csészék és tány érok összekoccantak rajta. Mikor kiment a szemembõl a káprázat, és visszany ertem a látásomat, újra elindultam, ezúttal inkább a földet nézve magam elõtt. Ahogy ennek az útnak a végéhez értem, beléptem a hátsó kertbe, készen arra, hogy hany att dobom magam, amint meglátom az idõs hölgy et, ahogy a kertecskéjét gondozza, benne hatalmas gombákkal, tündérekkel, egy szarvúakkal, és azzal az egész elvarázsolt világgal, amit Rosaleen itt rejteget. De nem láttam semmit. Semmit, csak egy hosszú, fûvel benõtt földdarabot, kétoldalt fákkal. Rosaleen any ukája láthatólag nem volt szenvedély es hobbikertész. Hátulról a ház éppoly an elhagy atottnak látszott, mint szembõl. Itt is szúny ogháló borított minden ablakot. Két ablak és egy hátsó ajtó ny ílott errõl. Láttam, hogy az egy ik a kony ha, mert éppenhogy ki tudtam venni a mosogató csapjának körvonalait. Az ajtó látszott a ház legújabban beszerelt részének. Barna faajtó volt, rajta sárgás színû tejüveg ablakkal. A második ablak semmit nem tárt fel titkaiból.

Figy elmem a mûhely re irány ítottam, ahol az ablakban változatlanul ott villogott az a tárgy, hívogatón, hogy menjek csak tovább. A házról immár teljesen megfeledkezve elindultam arra. Félúton a mûhely felé belém villant, hogy jobb lett volna letenni a tálcát, de már nem álltam meg utamban. Közelebbrõl szemügy re véve az az erõsen csillogó valami leginkább egy spárgán függõ, megcsavart üvegdarabnak tûnt. Elegánsan, finoman forgott körbe alul egy hegy es végpont felé ez a szõlõfürt formájú, körülbelül másfél méter hosszú valami. Ahogy az ablakon beáramló huzat megfújta, körkörös mozgásba kezdett, körbecsavarodva azt az illúziót keltve, mintha spirálvonalban lefelé haladna, s közben mindig más pontjairól verõdött vissza a fény, újra meg újra. Hipnotikus volt a hatása. Ahogy az üvegre meredtem, valami más vonta magára a tekintetemet. Valami mozgás. Mivel azt hittem, az üvegen tükrözõdhetett valami, megfordultam, hogy lássam, ki van mögöttem, de csak a fákat mozgatta a szellõ. Azt gondoltam, csak képzeltem a dolgot, de ahogy jobban megnéztem, megint ugy anazt láttam. Egy alakot odabent a mûhely ben. Lassan közelebb léptem, óvatosan, nehogy zajt csapjak a tálcámmal, és közben azt kívántam, bár egy általán ne vacakoltam volna vele, hiszen a tojás meg a tea már úgy is biztosan kihûlt, a pirítóst pedig megpuhíthatta a vaj. A mûhely ablakának párkány a vállmagasságban volt. A sarkon megálltam, és lábujjhegy en pipiskedve próbáltam benézni. Nem is mertem körülnézni a hely iségben, úgy hogy szemem végig Rosaleen any ukáján tartottam, arra az esetre, ha észrevenne és egy éles üvegdarabbal rám támadna. Csak a hátát láttam. Hosszú, barna kardigánba öltözött alakjával egy munkapad fölé görny edt. Hosszúra nõtt, ritkás haja inkább barnás volt, mint õsz, és úgy nézett ki, mintha egy hónapja nem látott volna fésût. Néztem egy darabig, és közben azon tanakodtam, bekopogjak-e vagy sem. De a nevét se tudtam. Még Rosaleen leány kori nevét se tudtam, hogy megszólíthassam valahogy. Végül csak összeszedtem a bátorságomat. Halkan bekopogtam. Az alak ugrott egy et, én meg csak remény kedtem, hogy nem hoztam rá a szívrohamot. Félig megfordult, lassú, merev mozgással. Arcának felém fordított felét jórészt teljesen eltakarta hosszú, fésületlen haja. Két szemét és homloka felét egy túlméretezett védõszemüveg takarta el, ami alul belevágódott az arcába is. Csupa hajzat és szemüveg volt az egész jelenség, mint valami õrült professzor. A tálcát egy ik térdemen egy ensúly oztam, és miközben a csészék és tány érok csörömpölve ideoda szánkáztak, dülöngéltek és dõltek fel rajta, gy orsan integetni kezdtem, és életem legszélesebb mosoly át villantva elõ igy ekeztem a bent lévõ értésére adni, hogy nem azért jöttem, hogy végezzek vele. Csak bámult rám kifejezéstelenül, anélkül, hogy bármi jelét adná, hogy egy általán észrevett. Oly an magasra emeltem a tálcát, amenny ire csak tudtam, aztán újra a térdemre tettem, hogy néhány gy ors mozdulattal az evést imitáljam. Még mindig semmi reakció. Ekkor már tudtam, hogy nagy bajban leszek; nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Rosaleennek igaza volt: any ukája nem állt készen vadidegenek fogadására, és még ha készen állt volna is, meg kellett volna várnom, hogy Rosaleen bemutasson neki. – Ezt most itt hagy om önnek! – mondtam hangosan, bízva benne, hogy meghall. Letettem a tálcát

a fûre, és elhátráltam. Ahogy lépkedtem hátrafelé, vetettem egy pillantást a mûhely mellett a kert többi részére. Leesett állal tettem egy lépést oldalra, hogy jobban lássam, amit látok. A gy ep fölött mindenhol szárítókötelek voltak kihúzva. Legalább tíz-húsz kötélnek kellett lennie a fû fölött. Mindegy ik kötélen tucatny i mobilszobor, mind más-más alakban, összevissza tekert és csavart üvegekbõl, amik egy edülálló alakzatokat formáztak, némely ik kiálló szegélly el, mások sima felülettel, de mind ott himbálództak a köteleken, s közben hintázva-csilingelve csillantak meg a napfény ben. Valóságos üveg-virágmezõ. Elhaladtam a mûhely mellett, ki a hátsó, gy epes részre, hogy jobban szemügy re vegy em mindezt. Az üvegmobilok épp oly an távol voltak egy mástól, hogy össze ne ütõdjenek. Ha csak egy centivel is közelebb lett volna egy ik a másikhoz, biztos, hogy szétzúzódtak volna. A zsinegek ki voltak feszítve, egy ik végükkel a kert végében húzódó falhoz, a másikkal szemközt egy póznához rögzítve. Magasabban voltak nálam, úgy hogy foly ton föl kellett emelnem a tekintetemet, amitõl az ég az üvegeken keresztül fény lett a szemembe. Életemben nem láttam szebbet ezeknél. Némely ik mintha csöpögött volna, mintha túlcsordulna valami foly adéktól, ahogy óriási könny csepp gy anánt függ ott a zsinegekrõl, de ahely ett, hogy lecsöppent volna, megdermedt félúton a levegõben. Másokban kevesebb volt az örvény meg a hajlítás, ezek hegy esebben, feny egetõbben függtek a levegõben, mint meganny i hegy es jégcsap vagy gy ilkos fegy ver. Valahány szor feltámadt a szél, mind belengett ide-oda, miközben én végigsétáltam két zsineg között, s közben meg-megálltam, hogy alaposabban megnézzem egy iket vagy másikat. Még sohasem láttam ily esmit, enny i áttetszõ tisztaságot. Némely ikbe buborékok dermedtek bele, mások tisztán átlátszóak maradtak. Felemelt kezemet az üvegen keresztül nézegettem, ahogy az egy iken át halvány an, a másikon keresztül kristály tisztán látszik. Mind elragadó és gy öny örûséges, egy ik torzított és zavarba ejtõ, a másik filigrán és oly an törékeny , mintha egy érintés szilánkokra zúzná. Épp azon voltam, hogy egy másik zsineg alatt foly tatom felfedezõutamat, mikor megfordulva, hogy megbizony osodjak róla, még mindig egy magam vagy ok-e, megláttam, hogy Rosaleen any ukája egy szer csak odajött az egy ik ablakhoz, mely a kertnek erre a felére nézett. Engem nézett, teny erét az ablak üvegéhez ny omva. Megálltam az egy ik sorközben, és miközben úgy éreztem magam, mintha egy lennék azok közül a híres Káposztaköly kök közül az üvegmezõ közepén, rámosoly ogtam, és próbáltam kitalálni, mióta állhat ott. Igy ekeztem kivenni az arcvonásait, de ez teljesen lehetetlennek bizony ult. Már megint csak a körvonalait mutatta, vállára hulló, hosszú hajával, ami nem is szürke volt, mint elsõre hittem, hanem inkább oly an egérbarna, benne fehér csíkokkal. Kortalan és arctalan jelenségnek tetszett, számomra még titokzatosabbnak, mint mielõtt elõször megpillantottam. Otthagy tam az üvegmobilok mezejét, de elõtte még egy hosszú pillantást vetettem rájuk, mint aki már sohasem láthatja viszont õket, büntetésbõl a birtokháborításért. Amikor átértem a kert másik részébe, láttam, hogy még mindig néz engem az idõs nõ, de már nem az ablakból, hanem a mûhely belsejébõl. Megint intettem felé, a fûre tett tálcára mutattam, gesztikulálva imitáltam az evést, mintha az állatkertben lennénk, és itt volna az etetés ideje. Csak bámult rám rendületlenül, de semmi reakciót

nem mutatott. Az egész szörny en kínos volt – forró napsütés, jó ny erõ, élettelen holttest –, úgy hogy sarkon fordultam, és kimasíroztam a kertbõl, anélkül, hogy egy etlen pillantást vetettem volna hátra, de közben úgy éreztem magam, mint kislány koromban, mikor a barátnõméktõl szaladtam haza a sötétben, s közben az járt az eszemben, hogy egy boszorkány van a sarkamban. Tizenkét óra volt. A nappaliban járkáltam föl-alá, elõre-hátra, jobbra-balra. Leültem, felálltam. Fölmentem Any a szobájához, aztán megálltam, és visszamentem a nappaliba. A kezemet tördeltem, és idõrõl idõre kinéztem az ablakon, arra számítva, hogy Rosaleen any ukáját látom meg, ahogy tolószékben vágtat át az úton, a hátsó kerekeken egy ensúly ozva, kezében ostort pattogtatva. Arra is fel voltam készülve, hogy Rosaleen és Arthur kany arodik be a sarkon szintén teljes sebességgel. Rosaleen csapdákat állított a földszintes épület körül: belerúgtam egy botlódrótba, kimozdítottam egy fûszálat a hely érõl, átgy alogoltam egy lézerny alábon, beindítottam a retiküljébe rejtett szirénát. Odakötöz egy ágy hoz, a nagy kalapáccsal eltöri a lábamat, és arra kény szerít, hogy egy regény t írjak neki. Márpedig az nem menne. Még a naplóvezetés is csak alig. Nem is tudom – úgy éreztem, hogy történni fog valami, hogy akármi megtörténhet. Otthon foly ton megszegtem a szabály okat, de itt ez egészen más volt. Itt minden csupa szigorúság, csupa ókori holmi, mintha az ember egy ásatás gödreiben lakna, ahol csak pipiskedve járhat, ahol léphet ide, de nem léphet oda, suttogva beszél csak, nehogy beomoljon az alapzat, parány i kefékkel és finom szerszámokkal kapirgálja a felszínt, amirõl aztán lefújja a port, de mély ebbre sohasem hatol, és tessék, én ásóval meg lapáttal toppantam be, és mindent leromboltam. És most mehetek vissza a tálcáért, nehogy Rosaleen megtudja, mit tettem. Remény kedtem, hogy nem mérgeztem meg az any ukáját – te jó ég, mi van, ha mégis? A tojás önmagában is veszedelmes dolog lehet, és én még a bogy ókat is elfelejtettem megmosni. A szalmonella halálos? Már majdnem felvettem a telefont, hogy újra felhívjam Weseley -t, de aztán megembereltem magam. Miután a kelleténél már sokkal több idõt elfecséreltem az aggodalmaskodással, ráébredtem, hogy semmi sem fog történni – egy elõre semmiképp –, és hogy igazából nem is csináltam semmi rosszat. Próbáltam jót tenni egy öreg nénivel. Hát ide lõjetek! Bíztam benne, ízlik neki a rántottám. Megny ugodtam. A listám szerint most a kert végében levõ garázs következett. Kiny itottam a kony hából a kertbe ny íló ajtót, és végigszaladtam a pázsiton, aztán meg át Rosaleen vetemény esén, ami a kert aljában húzódott végig. Ahhoz képest, hogy csak egy garázs, tisztességes építmény volt. Kívül ugy anaz, vagy nagy jából ugy anaz a terméskõ burkolat takarta, mint a házat, és úgy látszott, jobban meg van építve, mint Apa ingatlanjai. Ezt a legnagy obb tisztelettel mondom Apa iránt, aki nagy on büszke volt mindarra, amit õ épített, csak éppen szerintem az építészet maga alig érdekelte. Az egész csak a lakóterületrõl szólt, hogy abból minél kevesebb minél több embernek elég legy en. Ez a garázs itt majdnem elfoglalta a kert teljes szélességét, úgy huszonöt méter hosszan. A háztól jobbra, a gondosan manikûrözött sövény túloldalán egy traktorút haladt, még egy útvonal, mely en a birtokot be lehetett járni keresztbe-kasul. De mielõtt elhagy ta volna a ház közvetlen körny ékét, egy leágazás

indult ki belõle, ami a garázs kétszárny ú kapujához vezetett. Még sose láttam, hogy Arthur beállt volna a traktorral a garázsba. Talán Rosaleennek volt igaza, talán tény leg nincs hely odabent a mi holmijainknak. Szívesebben választottam volna ezt a bejáratot a garázsba, mivel nem látszott a ház felõl, de itt még nagy obb ajtót kellett volna kiny itnom, egy még nagy obb lakat feltörése után. Benéztem az összes ablakon, de nem láttam semmit. Odabentrõl fekete zsákvászonnal voltak befedve. Megpróbáltam beny itni az egy szárny ú ajtón, de be volt zárva, úgy hogy visszamentem a túloldali dupla kapuhoz. Rángattam elõre-hátra, vadul csépeltem és rugdostam. Egy kõdarabbal vertem a lakatot, de azonkívül, hogy behorpadt rajta a fémlemez, semmire se jutottam vele. Fél egy volt, mire visszamentem a házhoz anélkül, hogy egy kicsit is okosabb lettem volna a garázs dolgában. Kezet mostam és átöltöztem, mert a ruhámat jól összekoszoltam a betörési kísérlet alatt. Megnéztem Any át, aki végre felkelt, és most épp zuhany ozott. Nem kapkodtam az öltözködéssel, mert pontosan tudtam, menny i idõm van még, amíg Rosaleen és Arthur hazaér. Leültem az ágy amra, és átnéztem a szemközti házra. Valamin megakadt a tekintetem. A bejárati kapu melletti oszlopon ott volt a tálca. Felálltam, és jól megnéztem a kertet, a házat. Senki nem volt a kertben, senki nem nézett ki az ablakon. Megnéztem, nem jött-e már haza Rosaleen, de a kocsi még nem volt a hely én. 12.50 volt ekkor. Lerohantam a lépcsõn, át az úton. A tálca úgy volt letakarva a kony haruhával, ahogy én rátettem. Alóla az étel eltûnt, a bögre kiürült. Úgy ragy ogtak az edény ek, mintha épp most mosták volna el õket. A tálcán pedig az elképzelhetõ legkisebb változatban ott feküdt azoknak az üvegmobiloknak az egy ik mása, amiket a kertben nézegettem. Mint egy parány i könny csepp, puha volt és sima, és pontosan beleillett a teny erembe. Se kárty a, se senki, hogy megmondja: ezt nekem szánták. Vártam, de senki nem bukkant elõ. Az idõ veszedelmesen közel járt az egy hez, úgy hogy nem várhattam tovább. Nem kockáztathattam meg, hogy Rosaleen itt találjon a kõkerítésen egy tálcával meg egy üveg könny cseppel a kezemben. Átszaladtam az úton, oly an fürgén, ahogy csak lehetett anélkül, hogy összetörjem a tálca tartalmát. Alig húztam be magam mögött a bejárati ajtót, hallottam, ahogy Rosaleen és Arthur autója megérkezik. Reszketõ kézzel pakoltam vissza az elmosogatott csészéket és kistány érokat a kony haszekrény ekbe. A tálcát is visszatettem a hely ére. Felkaptam a köny vemet a nappaliban, felszaladtam Any a szobájába és rádobtam magam az ágy ra. Any a, aki épp ekkor jött ki a fürdõszobából, döbbenten nézett rám. Néhány másodperc múlva kiny ílt az ajtó, és Rosaleen nézett be rajta. – Jaj, elnézést! – mondta, ahogy Any a szorosabbra vonta magán a törülközõjét. Hátrébb lépett az ajtótótól, hogy csak engem láthasson. – Tamara, minden rendben van? – Köszönöm, igen.

– Mit csináltál egész délelõtt? – Nem az érdeklõdés, hanem az aggodalom hallatszott ki a kérdésbõl, és az aggodalmat nem az én esetleges unatkozásom váltotta ki. – Csak itt voltam Any ával egész délelõtt, és olvastam a köny vemet. – Ó, nagy szerû. – Egy pillanatra elakadt, mert mint mindig, most is félt kimenni a szobából. – Lent leszek, ha szükségetek lenne rám. Becsukta az ajtót, és amikor Any ára néztem, rádöbbentem, hogy engem néz és mosoly og. El is nevette magát, miközben a fejét rázta, én meg már szinte azon voltam, hogy le kéne mondani dr. Gedad látogatását. Az ajtó ismét kiny ílt. Rosaleen ránézett Any a reggelizõtálcájára. – Jennifer, te már megint nem ettél. – Ó – mondta Any a, és felnézett, miközben egy újabb kasmírköntöst öltött épp magára. – Majd Tamara megeszi hely ettem. – Ezzel bûbájosan Rosaleenre mosoly gott. – Nem, nem – vágta rá Rosaleen, és sietve bejött, hogy elvegy e a tálcát. – Ezt majd én elviszem. Any a csak nézte Rosaleent ragy ogó kék szemével. – Tamara, hamarosan kész lesz az ebéded – mondta Rosaleen idegesen, aztán kihátrált a szobából. Zavarodottan néztem Any ára, magy arázatra várva, de mostanra megint eltûnt, visszahúzódott a páncélja alá. A teknõc vagy azért húzódik a páncélja alá, mert megrémült, vagy mert tény leg veszély feny egeti, és így keres menedéket. Akárhogy is, ahogy ez a páncél nõ, a teknõc sohasem veszti el, mert már a részévé vált. Azon a ny áron, ha bárki próbált meggy õzni arról, hogy Any a már sohasem lesz oly an, amily ennek az emlékezetem megõrizte az Apa halála elõtti idõkbõl – márpedig volt, aki ily esmire célzott –, mindig csak erre a teknõcre gondoltam. Any a is megõrzi azt a páncélt, amit az elmúlt hónapok során növesztett, és foly ton magán hordozza majd élete hátralevõ részében, de ez nem jelenti azt, hogy el is tûnne alatta. Most megláttam a bizony ítékot, hogy Any a nem tûnt el örökre, a szemeiben láttam. Emlékszem a pillanatra, mikor megláttam õt magát megint. Ez pontban egy órakor történt.

15 Ami a kamrában lappang Rosaleen ma másképp nézett ki, miután igencsak összekapta magát a vasárnapi mise és a piac kedvéért. Vasárnapi öltözékének alapja egy bézs, térdig érõ szokny a, hátul középen eny hén felsliccelve. Volt még rajta egy vajszínû, alig áttetszõ, tömött vállú blúz, ami a ny akánál masnira

volt kötve, alóla pedig felsejlett a csipkés melltartó, bár kétlem, hogy tudatában lett volna a blúz áttetszõségének. Igazából egészen kifinomult ízlésre vallott az öltözéke. Mindehhez hozzáillõ bézs blézert vett, hajtókáján fácántollas brossal, harisny átlan lábára pedig sarokpántos, ny itott orrú cipõt húzott. A sarka úgy négy -öt centi lehetett, de jól állt neki. Ezt meg is mondtam, amitõl jókedvre derült, még az arca is kipirult. – Köszönöm. – Hol vetted? – Ó – zavarba hozta, hogy magáról kell beszélnie. – Dunshauglinban. Innen úgy félórány ira van egy hely , amit szeretek. Mary nagy on ügy es, szegény kém… Visszafojtott lélegzettel vártam a tragikus híreket Mary rõl. Halott férj és egy sor „a Jóisten megáldja szegény t”. – Vannak testvéreid? – Van egy nõvérem Corkban. Helen. Tanárnõ. És van egy öcsém is, Brian, Bostonban. – Soha nem látogatnak meg? – De, oly kor-oly kor igen. Most már van egy kis ideje, hogy láttam õket. Rendszerint Any uka megy el hozzájuk, legalábbis Helenhez Corkba, egy kis körny ezetváltozás kedvéért, de most már nem tud. SM-betegségben szenved. – Rám nézett, és mintha kezdett volna kiny ílni. – Sclerosis multiplex. Tudod, mi az? – Körülbelül. Hogy az izmok már nem nagy on mûködnek. – Nagy jából. Az évek során egy re romlott az állapota. Rengeteget kínlódik vele. Hát ezért járkálok foly ton át. Nem utazhatok el, mert nem szívesen hagy nám itt, tudod? Szüksége van rám. Úgy látszik, egy csomó embernek volt szüksége Rosaleenre. De az volt a beny omásom, hogy ha enny i embernek van szüksége egy valakire, akkor talán ennek a valakinek van igazán szüksége rá, hogy mások rá legy enek utalva. Én sosem szerettem volna, hogy Rosaleenre legy en szükségem. Az any ukája nem bukkant fel, hogy mutatóujját vádlón rám emelje, de az óramutató, az rámutatott – a két órára. Észrevétlenül surrantam ki a házból, miközben Rosaleen a gy ümölcstortácskáihoz szükséges hozzávalókat készítette elõ. Mostanra rájöttem, hogy a hét foly amán elkészített háromezer különféle sütemény ével nemcsak minket és az édesany ját traktálta, hanem vitt belõlük a vasárnapi gazdapiacra is, ahol némi házi lekvárral, meg organikus, háztáji zöldséggel egy ütt árulta õket. Egy bankó hegy ekkel és apróval dugig töltött tárcával jött oda az asztalhoz, hátat fordított, hogy kivegy en belõle valamit, majd egy húszeuróst ny omott a kezembe. Tény leg meghatott a dolog, és nem akartam elfogadni, de õ hallani se akart róla, hogy visszautasítsam.

Mire a kastély hoz értem, Weseley már ott ült a lépcsõn – az én lépcsõmön. Farmer volt rajta, egy kék halálfejjel dekorált fekete póló meg sportcipõ. Fény es nappal is nagy on jó pasinak látszott. Felnézett, és kivette a fülébõl a fülhallgatókat. – Holnap tízre ki tud menni hozzátok. Se szia, se helló, se semmi. Egy kicsit zavarba jöttem. – Ó! Óriási. Köszi. – Arra vártam, hogy feláll, és elröppen, mint egy postagalamb, miután átvették tõle az üzenetet, de ott maradt. – Nem tudna esetleg inkább negy ed tizenegy re jönni, ha netán Rosaleen nem indulna el idõben? – Ja, persze, megmondom neki. – Óriási. Köszi – ismételtem magam. Még mindig nem indult el, úgy hogy közelebb léptem, és nekitámaszkodtam a falnak vele pont szemben. – Nem ismered a nõt, aki a földszintes házban lakik? – Rosaleen any ját? Láttam egy szer, még azon a héten, amikor ideköltöztünk, de azóta nem. Nem nagy on jár ki a házból. Öreg. Talán alzheimeres vagy valami ily esmi. – Jártál bent a házban? – Átvittem ezt-azt Arthur kedvéért. Tûzifát, szenet, néhány bútordarabot, ily esmit. De Rosaleen mindig a sarkamban van, bemenet és kijövet is. – Mosoly gott. – Nem mintha bármi lenne ott, amit el lehetne lopni, ha épp amiatt aggódik. – Hát valamiért aggódik. Akkor Arthur egy maga sohasem megy át abba a házba…? – Hangosan gondolkodtam. – Biztos nem jönnek ki egy mással. Vajon miért? – Nancy Drew, a tinidetektív majd kideríti. De mi van, ha most, miután én lettem Arthur csicskája, miután éhbérért felfogadott, és már nem fûlik a foga hozzá anny ira, hogy rozoga hintaszékekkel mászkáljon át az any ósához, ahely ett, hogy engem szalajtana? – De még csak rá se néz. – Nagy on eltökélted magad, hogy találsz valamit, ugy e? Az jutott eszembe, amit Ignatius nõvér mondott arról, hogy micsoda fura dolgokat mûvelhet az ember képzelete, ha nagy on keres valamit. Már akkor tudta, hogy keresek valamit, mikor még én magam se tudtam. – Csak hát… – belegondoltam egy kicsit –, hogy teljesen õszinte legy ek, halálra unom itt magam.

– Felnevettem. – Ha lenne itt valami élet, ha lennének barátaim, vagy csak valaki, akivel néha beszélhetek, akkor talán nem fújnám fel így a dolgokat. Nem foglalkoznék Rosaleennal meg az õ titkaival. – Rosaleen titkaival? – nevetette el magát. – Rosaleennek nincsenek titkai. Egy szerûen fogalma sincs a társalgás mûvészetérõl. Anny ira hozzászokott, hogy egy magában tölti minden idejét, hogy szerintem egy szerûen nem tudja, hogy an beszéljen önmagáról. – Tudom, tudom, ez nekem is eszembe jutott, de mégis… – Mi mégis? Nem tudom, hogy an, sem azt, hogy miért, de egy szerre elkezdtem beszélni neki mindarról, ami az elmúlt napokban történt velem. A fura beszélgetésekrõl, az eltûnt fény képalbumról, Arthur meghökkentõ megjegy zésérõl, arról, hogy szerinte Any a látni se akarja, hogy Rosaleen nem tudja elviselni, ha bárkivel kettesben maradok a szobában nélküle, hogy Rosaleen elhallgatta elõlem az Ignatius nõvérrel foly tatott beszélgetését, Ignatius nõvér tanácsát, hogy kérdezgessem Rosaleent, a megjegy zését arról, hogy Any a hazudozik, hogy Rosaleen örökké az emeleti szobában akarja tartani Any át, arról, hogy mily en titokzatos módon tûnik el foly ton a szemközti házban, és hogy nem akarja, hogy én is átmenjek oda, a veszekedésrõl, hogy ne tegy ük a holminkat a garázsba. Türelmesen hallgatott, és mindig anny it reagált, amenny ivel a foly tatásra biztatott, arra, hogy ne fogjam vissza magam. – Hát igen – mondta, amikor befejeztem. – Mindez tény leg egy kicsit furának hangzik, és világos, hogy miért tûnhetett nagy on is gy anúsnak az egész, de azért lehet rá magy arázat. Ha más nem, hát hogy ez a Rosaleen eléggé elvarázsolt egy nõszemély … ha nem haragszol érte – tette hozzá azonnal. – Tudom, hogy a nagy nénikéd. – Szó sincs haragról. – Nem vagy ok elég régen itt, hogy akárkit rendesen megismerhettem volna, de Rosaleen igazából senkivel sem beszélget a városban. Akárhány szor Any a összefut vele, õ csak leszegi a fejét, és továbbmegy. Nem tudom, hogy ez csak félénkség, vagy mi. És hogy hát veled mily en. Mit is tudhat arról, hogy mily en any ának lenni? Ezzel persze nem mondom azt, hogy nincs igazad, Tamara. Lehet, hogy lepleznek elõtted valamit. Nem tudom, mi az ördögöt, de ha megint történik valami hajmeresztõ, szólj nekem. – Valami nagy on is hajmeresztõ történik épp most – mondtam. A szívem csak úgy kalapált. Nem hiszem el, gondoltam, hogy elárulom neki a naplót! De hát anny ira akartam, hogy higgy en nekem. – Mesélj!

– Azt fogod gondolni, hogy pszichotikus vagy ok. – Nem fogom. – Csak kérlek, anny it higgy el nekem, hogy nem hazudok. – Rendben. Mondjad! Elmondtam neki a naplót. Teljesen érthetõ módon hátrébb hajolt, el tõlem, és karba tette a kezét, ami a testbeszédben annak a megfelelõje, mint amikor egy számítógép lefagy. Istenem! Másképp nézett rám. Mi volt ehhez képest az, amikor Apa halálának hírére változott meg az arckifejezése? Ez teljesen más szintre emelte az egészet. A pasi azt hitte, be vagy ok csavarodva. – Weseley – kezdtem, de nem tudtam, hogy an foly tassam. – Halihó! – hangzott fel egy kiáltás hirtelen, mire Weseley rögtön kizökkent a transzból, és az ajtóny ílás felé nézett. Egy szõke szépség jelent meg. – Ashley – szólalt meg Weseley meglepetten –, korábban ideértél. – Tudom, és bocsika, fogjuk az izgatottságra, amivel a veled való találkozást vártam. Hoztam egy pokrócot. – Meglóbálta a kezében tartott kosarat. Odaröppent Weseley -hez, és a kosarat a lábukhoz ejtve két karját Weseley ny aka köré fonva megcsókolta, és egy általán nem testvériesen. Meglepett az irigy ség, ami belém hasított, de rögtön le is ráztam. Mintha a csaj meg azt érezte volna meg, hogy lerázzák, kiny itotta a szemét, és meglátta, ahogy karba tett kézzel állok ott, és unottan szemlélem az elõadásukat. – Tündi egy PDA, de én egy kicsit unatkozom. Elmehetek? Weseley kibontakozott az ölelésbõl, és mosoly ogva felém fordult. – Te ki vagy ? – A nõ úgy nézett rám, mint valami rossz szag forrására. – Ki ez? – kérdezte Weseley -tõl. – Én a titkos szeretõje vagy ok. Imádjuk egy régi kastély ban csinálni teljesen felöltözve, miközben én az egy ik falnak támaszkodom, õ meg a szoba másik végében ül a lépcsõn. Nem könny û, de szeretjük a kihívásokat. Kicsit perverz. Viszlát, szívem! – Az ajtó felé menet Weseley -re kacsintottam. – Tamarának hívják – hallottam, ahogy kimentem a kastély ból. – Csak egy jó barát. Csak egy jó barát. Négy szó, ami akármely ik nõt halálra sebezheti, de nekem most mindössze egy mosoly t csalt az arcomra. Nemhogy a világ legeszementebb sztorija hallatán nem akart fákly ával nekem esni, hogy mágly án égessen meg, hanem itt, ezen a hely en még egy jó barátot is sikerült

szereznem a személy ében. És erre a kastély volt a tanúm. – Tamara! – hallottam, ahogy szólít, amint a ház feltûnt elõttem. Néhány lépést tettem visszafelé, hogy közelebb legy ek a fákhoz, és az esetleg leselkedõ Rosaleen ne lássa meg, ahogy mi ketten beszélgetünk. Lihegve ért oda hozzám. – Arról a naplós történetrõl… – Ja, igen, bocsi… felejtsd el! – Hinni akarok neked, de nem tudok. Ezt egy szerre éreztem bóknak és sértésnek. – De ha megmondod nekem, mi fog történni holnap, és tény leg az történik, akkor hinni fogok neked. Ez így rendben van? Bólintottam. – Ha igazad lesz, mindenben segítelek, amit meg kell, hogy tegy él, legy en az akármi is. Elmosoly odtam. – De ha csak kitaláltad ezt az egészet – a fejét rázta, és megint oly an furcsán nézett rám –, akkor, tudod… – Tudom. Akkor a fiúm akarsz lenni. Értem. Felnevetett. – Szóval, akkor mi lesz? – Még nem olvastam. Tegnap este még azelõtt jöttem el a házból, hogy a bejegy zés megjelent volna a napló lapjain, most meg egész délelõtt lefoglaltak a súly os elintéznivalók, úgy hogy még nem volt idõm naplót olvasni. Kétkedés látszott rajta. Ami azt illeti, még én is alig hittem magamnak, pedig tudtam, hogy nem hazudok. – Elolvasom, mihely t visszaértem a házba, és késõbb felhívlak utána. De otthon leszel? Nem akarlak zavarni téged meg Halihót.

Elnevette magát. – Rendben, akkor majd hívj késõbb. – Elindult visszafelé. – Mellesleg nem a barátnõm. – Persze, hogy nem – kiáltottam utána. Mikor beértem a házba, külön hangsúly t fektettem rá, hogy beüljek Arthurhoz és Rosaleenhez a nappaliba, és úgy tegy ek, mintha a Fionától kapott köny vet olvasnám. De aztán nem várhattam tovább. Ásítottam, ny újtóztam egy et, elnézést kértem, hogy otthagy om õket, és felmentem az emeletre. Kivettem a naplót a padlódeszka alól, odahúztam a széket az ajtó elé, és leültem. Ezúttal inkább bizakodva, semmint kíváncsian ny itottam ki a köny vet, erõsen remélve, hogy az új bejegy zés megérkezett a délelõtti órák során. Ahogy felütöttem a fedõlapot, rögtön láttam, ahogy az elõzõ nap bejegy zésének betûi úgy tûnnek el, mintha valaki felitatná a tintát, és a hely üket a lehetõ legtisztább kézírással – az én kézírásommal – rótt szöveg hurkai és egy enesei kezdik kitölteni, ahogy egy ik szó jelenik meg a másik után, oly an sebesen, hogy szinte követni sem tudtam. Már az elsõ sortól ideges lettem.

Hétfõ, július 6. Micsoda katasztrófa! Ma délelõtt dr. Gedad pontosan a tervek szerint megjelent. Rosaleen már tízkor elment, hogy etetésre pontban ott legyen az állatkertben, épp ahogy elõre láttam. Néztem nagyon, hogy biztosan lássam, nem ejt-e el valamit, ami miatt aztán vissza kelljen fordulnia. Dr. Gedad percre pontosan tíz óra tizenötre érkezett. Reménykedtem, hogy Rosaleen nem néz ki az ablakon, és nem látja meg az orvos leparkolt autóját, de efelõl semmit sem tehettem. Az én feladatom csak annyi lehetett, hogy a doktort a lehetõ leggyorsabban ki- és beengedjem. Az ajtóban vártam, és egy melegszívûnek, szeretetre méltónak tûnõ férfi érkezett meg a személyében. Ebben nem kellett volna semmi meglepõnek lennie, ha egyszer Weseley a fia. Az elõszobában álltunk, mikor nyílt a bejárati ajtó, és Rosaleen lépett be rajta. Ami azt illeti, a látogató láttán olyan kifejezés ült ki az arcára, mintha a rendõrség kapta volna el. Dr. Gedadon nem látszott, hogy észrevette volna ezt. Teljesen barátságos volt, és be is mutatkozott, mivel még nem találkoztak korábban. Rosaleen csak bámult rá, mintha valami földöntúli lényt sugároztak volna le az õ drágalátos házacskájába. Ideges halandzsába kezdett valami almás lepényrõl; hogy belekóstolt a lepénybe, és hogy sót tett bele cukor helyett, hogy ilyet azelõtt még sohasem csinált. Tényleg nagyon feldúltnak látszott, mintha ennél szörnyûbb dolgot ember még el nem követett volna. A másik pitéért jött vissza, azért, amelyiket estére készített. Arthur meg én biztos megértjük, és megengedjük neki, hogy ezt vigye át az édesanyjának, hogy az eredeti helyett megehesse. Na most, egyetlen almás lepény miatt volt ez az egész, de valósággal reszketett. Nem tudom, hogy azért-e, mert elrontott valamit, vagy mert a háta mögött kihívtam az orvost. Dr. Gedad rákérdezett Rosaleen anyjára, mivel úgy hallotta, nincs jól, és a történet itt a lehetõ legbizarrabb fordulatot vette, amikor a doki Rosaleennel tárgyalt a konyhában, anélkül, hogy beengedtek volna engem is leülni velük, és mikor végeztek, Dr. Gedad tudatta velem, hogy meggyõzõdése szerint az õ ittléte egyáltalán nem indokolt. Mélységes együttérzését fejezte ki a veszteségemért, adott egy nyomtatványt a megfelelõ lelki segélyszolgálatról, és ezzel elment. A dolgok most rosszabbul állnak, mint mielõtt belekezdtem volna ebbe az egészbe. Nem bírom én

már ezt. Nem tudok tovább itt maradni. Ha Marcus megint felbukkan a busszal, el fogom téríteni, és erõvel kényszerítem, hogy hazavigyen. Akárhol legyen is az, ahová engem hazavihet. Ne számíts rá, hogy holnap is írni fogok.

Reszketõ kézzel tettem vissza a köny vet a padlódeszka alá, és tudtam, hogy valahogy muszáj lesz mindezt kiigazítanom. Lementem a kony hába, ahol Rosaleen már javában készítette a másnapi almás lepény eket. Leültem, és néztem õt, s közben a körmöm rágva próbáltam kifundálni, hogy mitévõ legy ek. Ha sikerülne megakadály oznom, hogy sót tegy en a tésztába, azzal megakadály ozhatnám, hogy idõ elõtt jöjjön vissza a kapusházba. De ha mindent megváltoztatnék, akkor Weseley sohasem hinne nekem többé. Mire van nagy obb szükségem? Any a számára az orvosra, vagy egy szövetségesre magamnak, hogy segítsen nekem? – Tamara, megtennéd, hogy idehozod a cukrot a kamrából? – szakította félbe Rosaleen a gondolataimat. Megdermedtem. Hátrafordult. – Tamara? – Igen – kapcsoltam társalgási módra. – Máris hozom. – Légy szíves, töltsd föl ezt pont idáig, ezzel sokat segítenél – kedvesen mosoly gott, mint aki élvezi a barátkozást. Elvettem tõle a mérõedény t, és úgy éreztem, mintha nem lennék magamnál, ahogy a kamrához léptem. Végignéztem ebben a kony hából ny íló, kicsi hely iségben a padlótól plafonig érõ polcokon, mely ek szinte roskadoztak mindattól, amire az embernek tíz év alatt szüksége lehet. Ízesítõszerekkel teli, lecsavarható tetejû befõttesüvegek sorakoztak egy más mellett a legtisztább kézírással tartalom és lejárat szerint felcímkézve. Egy polc csak a gy ökérfélék és gumós zöldségek: hagy ma, burgony a, édesgy ökér és répa számára volt fenntartva. Egy másik polcon konzervek álltak: zöldség- és húslevesek, bab, konzervparadicsom. Ez alatt a szemestermény ek és tészták, mindegy ik külön üvegedény ben: rizs, mindenféle színû és alakú száraztészta, bab, zab, lencse, gabonapely hek és szárított gy ümölcsfélék: hagy omány os és damaszkuszi mazsola, aszalt sárgabarack. Aztán a sütés alapany agai: liszt, cukor és élesztõ, és üvegek serege tele fõzõolajjal, olíva- és szezámmag-olajjal, balzsamecettel, osztrigaszósszal, aztán üvegcsékkel megrakott fûszeres állvány ok. És további mézes meg lekváros üvegek eper-, málna-, szeder- és szilvalekvárral. Se vége, se hossza. A cukrot meg a sót is üvegedény be töltötték át a zacskójukból. Az edény eken meg a címke, azzal a tökéletes kézírással. Reszketõ kézzel ny últam az edény után, benne a sóval. Jól megjegy eztem a tegnapi leckét: megváltoztathatom a naplót. Nem muszáj követnem a benne leírtakat. Ha nem bukkantam volna rá, az élet úgy zajlana, hogy mit sem

sejtenék. De ekkor eszembe jutott Weseley. Ha Rosaleennek a cukrot adnám oda, akkor holnap nem jönne vissza, nem csapna le az orvosra, mielõtt az felmegy a lépcsõn, nem gy õzné meg, hogy fölösleges megnéznie Any át. Ha megváltoztatnám a naplót, akkor fogalmam se lenne róla, mi fog történni majd, így nem tudnék beszámolni róla Weseley -nek, és nem hinne nekem a naplóval kapcsolatban. Elvesztenék egy jó barátot, és úgy néznék ki, mint a földkerekség legnagy obb idiótája. De ha elmondanám neki, mi történik holnap, akkor Any át nem látná az orvos. Meddig várhatnék itt, míg Any a odafent ülne, és úgy aludna meg járkálna, mintha nem is lenne különbség a kettõ között? Eltökéltem magam, és egy üveg után ny últam.

16 Tiszta absztrakció Aznap éjjel nagy on keveset aludtam. Fészkelõdtem, forgolódtam, melegem volt és lerúgtam a paplant, aztán meg fázni kezdtem, és megint betakaróztam, fél lábam kidugva, fél karom a paplan fölött, de sehogy se volt jó. Nem találtam meg az arany középutat. Nagy merészen lementem a kony hába, hogy felhívjam Weseley -t a naplóbejegy zés miatt. Nem a lépcsõn mentem, hanem tornatanárom dicsõségére a korláton másztam le, leérve meg puhán landoltam a kõpadlón. Akárhogy is, mindent elkövettem, hogy egy árva nesz se árulkodjon róla, hogy leereszkedtem a lépcsõn, és mégis, amikor épp a telefonkagy lóért ny újtottam volna a kezem a kony hában, Rosaleen jelent meg az ajtóban az 1800-as évekbõl származó hálóköntösében, ami egész a földig leért, így viselõje mintha szellemként lebegett volna a föld fölött. – Rosaleen! – riadtam meg. – Mit csinálsz? – suttogta. – Egy pohár vízért jöttem. Szomjas vagy ok. – Kiöntöm neked. – Nem – csattantam föl. – Majd én. Köszönöm. Te menj csak vissza lefeküdni! – Leülök itt veled, amíg… – Nem, Rosaleen – emeltem fel a hangomat. – Muszáj, hogy egy kis levegõt hagy j nekem. Kérlek. Csak egy pohár vizet szeretnék, aztán visszamegy ek az ágy amba. – Jól van, jól van. – Megadóan emelte fel a kezét. – Jó éjszakát!

Vártam, amíg meghallottam a lépcsõk recsegését. Aztán hallottam, amint becsukódik a hálószobája ajtaja, meg a lépteit, végig a szobán, aztán az ágy rugóit. A telefonhoz siettem, és tárcsáztam Weseley számát. Fél csengetés után felvette. – Szia, Nancy Drew! – Szia – suttogtam, aztán megdermedtem rögtön, anny ira bizony talan voltam benne, mit is csinálok. – Na, olvastad a naplót? Próbáltam kihallani bármi jelzést, ami azt súgná, ne mondjam el neki. Valamit a hanglejtésében – nem ugrat-e? Nem állított csapdát nekem? Nem kihangosítva hallgatja-e a szavaimat, szobájában a bugris cimboráival – tudod, valahogy úgy, ahogy én csinálnám, ha valami frissiben a körny ékünkre költözött diliny ós hívatlanul berontott volna a bulimra, hogy aztán valami jövendõmondó naplóról szóló mesével próbáljon megetetni. – Tamara? – kérdezte, és én se a hangjából, se másból nem hallottam ki oly asmit, ami megváltoztatta volna az elhatározásomat. – Igen, itt vagy ok – suttogtam. – Olvastad a naplót? – Igen. – Erõsen gondolkodtam. Most már mondhatnám, hogy csak vicceltem, hogy az egész egy fergeteges tréfa volt, mint az a sztori az apám haláláról. Ó, mily en jót kacagnánk! – Na és? Gy erünk, tizenegy ig várakoztattál – nevetett. – Már minden megfordult a fejemben. Földrengés lesz? Megvannak a lottószámok? Bármi, amibõl pénzt lehet csinálni? – Nem – mosoly ogtam –, csak mindenféle unalmas gondolat meg érzelem. – Á – mondta, de szinte hallottam, ahogy mosoly og. – Gy erünk, ki vele! A jóslatot kérem…

*

Éjszaka félóránként felébredtem, mert nem hagy ott ny ugodni a gondolat, hogy miként alakul majd a nap. Hajnali fél négy kor már nem bírtam tovább, és fogtam a naplót, hogy mily en hatással voltak a történtek a napra, hogy mit tartogatnak számomra a holnap történései. Fogtam az ágy mellé letett elemlámpát, és hevesen dobogó szívvel felütöttem a naplót. Meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy meggy õzõdjek róla, jól látom-e, amit látok. Szavak tûntek fel,

hogy aztán eltûnjenek, félig formált, értelmetlen mondatok bukkantak elõ, és ezek is úgy lettek semmivé, ahogy felbukkantak. Mintha a betûk le akartak volna ugrani a lapról, ahogy minden összevissza kavargott, teljes zûrzavarban. Mintha a napló éppoly zavarodott lett volna, mint a saját elmém, képtelenül, hogy bármily en gondolatot megformáljon. Becsuktam a köny vet, és miután tízig számoltam, remény kedve ny itottam ki újra. A szavak most is csak ugráltak összevissza a lapon, anélkül, hogy bármily en értelmet vagy jelentõséget ny ertek volna. Akármi is volt a terv, amit Weseley -vel kifundáltunk, a holnapi napra egész biztos hatást gy akorolt. De hogy pontosan miképp, az még zavaros volt, és ny ilvánvalóan attól függött a kimenetele, hogy miként élem meg majd a napomat, miután felébredtem. A jövõ még nem volt megírva. Még ott volt a kezemben. Azokban a pillanatokban, amikor sikerült elaludnom, összetört üvegrõl álmodtam, arról, hogy szaladok az üvegmezõn keresztül, de szeles nap volt, mert a darabok hintáztak a szélben, összekarcolták az arcom, a karom, a testem, átdöfték a bõrömet. De nem jutottam el a kert végébe, mert foly ton eltévedtem a sorok között, miközben egy alak állt az ablakban, és engem nézett, hajával az arcában állt ott, és valahány szor villámlott egy et, megláttam az arcát, ami úgy nézett ki, mint Rosaleené. Verítékben úszva ébredtem fel minden alkalommal, mellkasomban tompán dübörgõ szívvel, úgy, hogy nem mertem kiny itni a szemem. Aztán végre sikerült újra elaludnom, de csak azért, hogy visszagy alogoljak az elõbbi álmomba. Negy ed hétkor már végképp képtelen voltam rábírni magam, hogy visszaaludjak, aztán már talpon is voltam. És bár az egész tervem épp arról szólt, hogy Any ának segítsek visszatalálni régi önmagához, mégis azzal a halvány reménny el néztem be hozzá, hogy változatlanul nem lesz rendben. Nem tudom, miért – persze, hogy szívem mély ébõl azt kívántam, bárcsak gy ógy ulna meg végre –, de mégis van az emberben valami, ami ott bujkál az árny ék mély én, és az önpusztítás ny omógombja fölött õrködik, és ez a részünk sohasem akar elõjönni a sötétség mély érõl. Reggel háromnegy ed hétkor én voltam odalent az elsõ, ami még egy szer sem történt meg, mióta ideköltöztem. A nappaliban ültem egy csésze teával, és próbáltam rábírni magam, hogy a láthatatlan lány ról szóló köny vre koncentráljak, amit Fionától kaptam. Napi egy bekezdés volt az eddigi átlagom, de most észrevétlenül elveszhettem a történetben, mert nem láttam és nem is hallottam a házhoz közeledõ postást, viszont azt meghallottam, ahogy a külsõ elõszobában a lábtörlõn landolnak a borítékok. Mivel mindig boldogan csináltam valami szokatlan dolgot ebben a házban, ahol minden óramûszerûen mûködött, kimentem az elõszobába összeszedni õket. Szó szerint épp kiny újtottam volna a kezemet értük, mikor egy másik kéz megelõzött, és elorozta õket elõlem, mint egy zsákmány ára lecsapó kesely û. – Nem kell ezzel fáradnod, Tamara – mondta Rosaleen vidáman, miközben a kötény e elülsõ zsebébe ny omta a borítékokat. – Nem fáradság. Csak fölvettem volna õket a földrõl, Rosaleen. Nem akartam elolvasni õket. – Hát persze, hogy nem akartad – mondta, mintha a gondolat sohase fordult volna meg a fejében. – Te csak pihenj, és érezd jól magad! – mondta mosoly ogva, és megdörzsölte a vállamat.

– Köszi – mosoly ogtam. – Tudod, néha-néha engedhetnéd, hogy megcsináljanak valamit hely etted. – Bementem utána a kony hába. – Szívesen elvégzem, amit kell – mondta, miközben nekilátott a reggelikészítésnek. – Mellesleg Arthur egy csomó dologban nagy on ügy es, de szeptemberig elfõzicskézne egy etlen tojást, ha hagy nám – kuncogta. – Ha már a szeptemberrõl beszélünk, mi lesz az õsszel? – kérdeztem végül. – Az volt a terv, hogy a ny árra maradunk. Most július van, és hát senki se beszél a szeptemberrõl. – Tény leg, majdnem itt van a születésnapod – felragy ogott a szeme. – És beszélnünk kell róla, hogy mit szeretnél arra a szülinapra. Rendezzünk egy bulit neked? Vagy bemennél Dublinba a barátnõidhez? – Igazából én azt szeretném, ha a barátnõim itt tölthetnének egy kis idõt velem – mondtam. – Szeretném, hogy lássák, hol lakom most, lássák, hogy mivel telnek a napjaim. Rosaleen úgy nézett, mint akit megcsapott a légny omás. – Itt? Ó… – Csak egy kósza ötlet – táncoltam vissza gy orsan. – Elég hosszú is lenne Laurának és Zoey -nak az út idáig, és valószínûleg nektek is túl zûrös lenne a dolog… Vártam volna, hogy sietve megny ugtat, de nem. – Különben meg jobban is szeretnék a jövõrõl beszélni, mint a születésnapomról – váltottam témát. – Ha még itt leszünk szeptemberben, és nagy on úgy néz ki, hogy itt leszünk, hogy járok be innen a Miasszony unk gimibe? Nem jár busz, legalábbis erre nem. Nem hiszem, hogy Arthur szívesen be akarna vinni a suliba meg vissza minden áldott nap… – Vártam, hogy márpedig pontosan ez fog történni. De megint csak nem. Hozzálátott a reggelikészítéshez: kezdte elõszedni az edény eket, a reggeli ébresztésen megszokott csörömpölését adva elõ. – Hát ezt szerintem az any ukáddal kell, megbeszélned. Én nem felelhetek neked hely ette. – De hát Rosaleen, hogy beszéljek meg Any ával bármit is? – Ezt hogy érted? – csattanás, csörömpölés, zörgés, koppanás. Beindult a kony hai nagy üzem. – Tudod, hogy hogy értem. – Felugrottam, és odaálltam mellé, de még mindig nem nézett rám. – Nem beszél. Teljesen katatóniás. Nem tudom felfogni, miért nem vagy hajlandó beismerni. – Nem katatóniás, Tamara. – Végül abbahagy ta a pakolást, és rám nézett. – Egy szerûen csak… szomorú. Idõt kell adnunk neki, és elég hely et, hogy magától feldolgozza. Most pedig légy oly arany os, és hozd ide nekem a tojásokat a hûtõbõl, hogy megmutassam neked, hogy an csinálunk egy jó nagy rántottát ma reggel – mosoly gott. – Mit szólnál, ha tennék bele néhány darab szép paprikát neked?

– Paprikát – mondtam hety ke vidámsággal, mire az arca kipirosodott. – Néhány csodás, lédús, problémamegoldó paprikát – mondtam repesve, s ezzel odacsoszogtam a hûtõhöz a paprikáért, miközben neki teljesen megny últ a képe. Kivettem egy pirosat meg egy zöldet. – Ó, nézd csak már, jó reggelt, Zöldpaprika úr! Lenne kedve megoldani egy problémát nekem? Hova menjek szeptemberben iskolába? – a fülemhez tartottam és hallgattam. – Nahát, lehet, hogy nem mûködik? – megráztam. – Talán megpróbálkozhatnék a pirossal. Jó reggel, Pirospaprika úr! Úgy látom, Rosaleen szerint ön meg tudja oldani az én életem nagy problémáját. Maga szerint mi legy en? Küldjük Any át a bolondokházába, vagy hagy juk odafönt az emeleten örökre? – megint hallgattam a paprikát. – Nem. Semmi. – Ledobtam a két paprikát a munkalapra. – Úgy látszik, a paprikák ma nem tudnak kisegíteni minket. Talán megpróbálkozhatnánk a hagy mákkal – mondtam megjátszott izgatottsággal. – Vagy a reszelt sajttal? – Tamara – szólalt meg Arthur, és a hangjában figy elmeztetést hallottam, úgy hogy leálltam. Kivonszoltam magam a kony hából, és bementem a nappaliba duzzogni. Bár általában nem szabad a nappali szobában ennünk, Rosaleen most odahozta utánam az omlettet. Egy rendes ember bocsánatot kért volna a hely emben, de én csak egy kis sót kértem. Tízkor végignéztem, ahogy Rosaleen iszkirizve kioson a házból, a tálcáján anny i élelemmel, amenny ivel egy egész családot jól lehetett volna lakatni, és a nap seregny i gondja mellett felrémlett, hogy netán az any ja elárulja neki a látogatásomat. Csak mert nem írtam róla, az nem jelenti, hogy nem is történt meg. Tíz óra tizenötkor dr. Gedad autója megállt a ház elõtt. Mély lélegzetet vettem és kiny itottam az ajtót. – Te bizony ára Tamara leszel – mondta sugárzó arccal, miközben jött befelé a kerti úton. Azonnal mosoly ognom kellett tõle. Magas volt, karcsú és sportos. Õszülõ haja szorosan a fejére simult. Magas járomcsontja és lágy tekintete eny hén nõies megjelenést kölcsönzött volna neki, ha nem lett volna oly an férfiasan jóképû. Üdvözöltem, és kezet ráztam vele. – Nos, jó reggelt! Hát nem gy öny örû ny ári délelõtt ez? – Torka mély érõl beszélt, mintha egy darab keny ér akadt volna el a ny elõcsövében, ami eny hén tompította a hangját, de egy úttal bájosan dallamos zengést kölcsönzött neki. Madagaszkári akcentusába egy es szavak hamisítatlan ír kiejtése vegy ült. Mindennek sajátosan behízelgõ hangzása volt. Jó volt úgy érezni, hogy valaki a külvilágból idejött, hogy felfrissítse, felrázza és rendbe tegy e a dolgokat. – Elvehetem a táskáját? – vibrálóan ideges voltam, bizony talan voltam, hogy mit is tegy ek. Ny ugtalanul néztem az ajtóra. – Nem, köszönöm, nem, Tamara. Szükségem lesz rá, hogy ott legy en velem – mosoly gott. – Hát persze. Persze. – Ugy e, azért vagy ok itt, hogy megnézzem az any ukáját? – Igen, odafent van. Mutatom az utat.

– Köszönöm, Tamara. Nagy on sajnálom azért, ami az édesapjával történt. Weseley megosztotta velem a szomorú hírt. Bizony ára nagy on nehéz idõket élnek meg most mind a ketten. – Igen. És köszönöm – mosoly ogtam, miközben próbáltam leny elni a gombócot, ami rögtön ott termett a torkomban, mihely t valaki szóba hozta Apát. Elindultam elõre, hogy felvezessem dr. Gedadet az emeletre, és már kezdtem volna elhinni, hogy megúszom ezt a dolgot, éledezett bennem a remény , hogy visszakapom Any át, de közben teljesen oda voltam, hogy elvesztem Weseley -t, mikor kiny ílt a bejárati ajtó. Rosaleen lépett az elõszobába, kezében alufóliával letakart tállal. Úgy nézett dr. Gedadre, mintha maga a Kaszás jött volna el. Az arca teljesen elfehéredett. – Jó reggelt – köszöntötte dr. Gedad kedvesen. – Kicsoda…? – Rosaleen az elõszobájában felbukkant idegenrõl rám nézett, majd újra az idegenre. Szeme összeszûkült. – Maga az új orvos. – Az lennék, valóban – felelte dr. Gedad derûsen, és megindult vissza, lefelé a lépcsõn. Ne! – kiáltottam rá a fejemben belül. – Örvendek a szerencsének Mrs.… – Rosaleen – jött gy orsan a válasz, miközben elõbb rám, majd ismét az orvosra pillantott. – Szólítson csak Rosaleennak. Nos, isten hozta a városban! Kezet ráztak. – Köszönöm, nagy on kedves. És azért is köszönetet kell mondanom önnek és a férjének, hogy munkát adtak az én Weseley fiamnak itt. Rosaleen arcára kiült a feszengés, ahogy rám nézett. – Nos, igen, nagy segítség – egy mozdulattal letudta a témát. – Doktor úr – mondta láthatólag zavarodottan –, mi volna a… miért… Tamara, beteg vagy ? – Nem, köszönöm, Rosaleen, én jól vagy ok. Ha volna kedves velem jönni, dr. Gedad – mondtam gy orsan, és megindultam fölfelé. – Hová mész? – Any a szobájába – feleltem oly an udvariasan, ahogy csak tudtam. – Jaj, semmi szükség rá, hogy zavard szegény t, Tamara – válaszolta egy mosolly al felém, és egy halvány homlokráncolással dr. Gedad irány ába, mint aki arra céloz, hogy ez a lány itt nem egészen komplett. – Tudod, hogy mily en fontos neki, hogy kialhassa magát. – Az orvosra nézett. – Nem aludt valami sokat mostanában, ami persze érthetõ is az adott körülmény ek között.

– Természetesen – bólintott dr. Gedad ünnepély es komoly sággal. Ezzel rám nézett. – Nos, talán jobb lesz, ha hagy juk õt pihenni. Visszajöhetek egy másik alkalommal. – Nem! – kiáltottam föl. – Rosaleen, Any a megállás nélkül aludt szinte mindennap az elmúlt hét során. – Nem tudtam uralkodni a hangomon, és már úgy rikoltoztam, mint egy ny ekergõ hegedû. – Persze, az átalvatlan éjszakák miatt – felelte Rosaleen eltökélten. – Nem inna meg egy csésze teát, doktor úr? Nem fogja elhinni, de cukor hely ett sót használtam a sütéshez. Édesany ám majd hany att esett – nevetett. – Persze tudom, hogy nem lett volna szabad lepény t ennie reggelire – szabadkozott. – Hogy van az édesany ja? – kérdezte a doktor. – Ahogy hallom, betegeskedik. – Egy csésze tea mellett elmondom – csivitelte Rosaleen, amire dr. Gedad elnevette magát, és ismét megindult lefelé a lépcsõn. – Maga nem az az asszony, akinek könny û nemet mondani, Rosaleen. A lépcsõn álltam, és csak a szám tátottam azon, ami történik. Olvastam már mindezt, mégsem tudtam elhinni, hogy az orvos ily en könny en engedelmeskedni fog, mikor odafent egy feltehetõleg beteg ember várja. – Csak egy kicsit hagy om még pihenni az édesany ádat, Tamara – mondta dr. Gedad –, és aztán sorra kerítem õt is. – Jól van – suttogtam, és próbáltam visszatartani a könny eimet, mert tudtam, hogy akármit is fog Rosaleen mondani dr. Gedadnek, az már többet nem megy fel azon a lépcsõn. Annak ellenére, hogy tisztában voltam a végkifejlettel, megpróbáltam csatlakozni hozzájuk a kony hában, de Rosaleen utamat állta az ajtóban. – Ha nem haragszol, Tamara, néhány bizalmas szót váltanék a doktor úrral az édesany ámról. Csak hogy meggy õzõdjek róla, hogy minden rendben van-e. Újabban sokat gy engélkedik. Ny eltem egy et, mert egy pillanatra elfogott a bûntudat, hogy a látogatásommal még rontottam is az állapotán, de alig mozdult meg a lelkiismeretem, a bûntudat hely ét az azonnal visszatérõ harag vette át. Igazából nem tudott érdekelni az any ukája, anny ira dühített, hogy az orvost elvonja Any ától. – Tökéletesen megértem, Rosaleen. Pontosan ugy anezt terveztem megtenni én is az én any ukámért – feleltem gonoszkodó hangon. Hátat fordítottam neki, mielõtt esély e lett volna válaszolni, és fölviharzottam az emeletre. Még hallottam becsukódni az ajtót odalent, mielõtt bementem Any a szobájába. Még mindig aludt, labdába gömböly ödve, mintha még nem jött volna ki az any améhbõl. – Any a – súgtam gy engéden, ahogy térdre estem és hátraigazítottam a haját.

Felny ögött. – Any a, ébredj fel! A szeme vibrálva kiny ílt. – Any a, szükségem van rá, hogy felkelj. Orvost hívtam hozzád. Odalent van, de neked kell lemenned hozzá, vagy legalább kiáltanod neki. Ugy e, megteszed a kedvemért? Megint ny ögött egy et, és becsukta a szemét. – Any a, figy elj rám, ez most fontos! Segít rendbe jönnöd. Újra kiny itotta a szemét. – Nem – krákogta. – Tudom, any a, tudom, hogy hiány zik Apa, jobban hiány zik, mint bármi a világon. Tudom, hogy menny ire szeretted, és ny ilván úgy gondolod, hogy nincs a földkerekségen semmi, amitõl jobban érezhetnéd magad, de lehet, sõt biztos, hogy jóra fordulnak a dolgok. Ismét lehuny ta a szemét. – Any a, kérlek! – suttogtam könny ekkel a szememben. – Tedd meg ezt a kedvemért! Any a ismét lassan és mély en kezdte szedni a levegõt, ahogy az álomba visszasüppedt. Sírva térdepeltem mellette. A hálószoba alól tompán felhallatszott dr. Gedad és Rosaleen beszélgetése. Aztán kiny ílt a kony ha ajtaja, és én megráztam Any át, hogy felébredjen. – Jól van, Any a, jön már az orvos. Csak anny it kell megtenned, hogy eljössz az ajtóig. Semmi többet, csak addig. Riadtan nézett, mint akit ebben a pillanatban ébresztettek fel. – Any a, kérlek! Zavartnak látszott. Egy káromkodással felálltam mellõle, és a lépcsõn leszaladva arra értem az elõszobába, hogy Rosaleen ny itja a bejárati ajtót. – Á, Tamara, váltottam egy pár szót Rosaleennel, és arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha egy elõre hagy om édesany ád ny ugodni, és majd késõbb visszajövök, ha szüksége lesz rám. – De én azért hívtam ki, hogy ma vizsgálja meg. – Tudom, de miután beszéltem Rosaleennel, egy értelmûvé vált, hogy erre nincsen szükség. Igazából nincs miatta ok az aggodalomra. Édesany ád tény leg nehéz idõket él át, de nincs rá ok,

hogy enny ire emészd magad az egészsége miatt. Biztos vagy ok benne, hogy õ is azt szeretné, hogy te lazíts egy kicsit, és hagy d, hogy kitisztuljanak a gondolataid – mondta aty áskodó hangon. – De hát még csak meg se nézte! – mondtam dühösen. – Tamara… – mondta Rosaleen, hangjában némi feny egetéssel. Dr. Gedad láthatólag feszengett, aztán mintha elbizony talanodott volna a döntésében. De mi oka lenne rá, hogy ne bízzon meg Rosaleenben – láttam, ahogy ezt kérdezi önmagától. Ezt meglátta Rosaleen is, és azonnal akcióba lendült. – Hálásan köszönöm, hogy benézett hozzánk, doktor úr! – mondta udvariasan. – Kérem, adja át üdvözletemet Maureennak és a nagy fiának. – Weseley – mondta az orvos. – Weseley a neve. – Köszönöm. És köszönöm a teát meg a brióst is. Egy általán nem érzõdött rajta a só. – Ugy an már, hát az az almás pite, abban volt a só! – úgy nevetett, mint egy kisgy erek. És az orvos már el is ment. Rosaleen becsukta az ajtót, és megfordult, hogy szemben álljon velem, de én elmasíroztam mellette a bejárati ajtóhoz, kiny itottam, majd jól bevágtam magam mögött. Dühödten indultam el az országúton. Odakint meleg volt a levegõ, és átjárta a frissen vágott fû és a tehéntrágy a édeskés szaga. A távolból idehallatszott Arthur fûny írójának hangja, ahogy a gép zaja falat emelt Arthur és a valóság közé, ahogy nagy báty ám állagjavító feladataira összpontosított. Tõlem balra Ignatius nõvért pillantottam meg, még messzebb tõlem, a birtok egy távolabbi részén valami sötétkék-fehér foltot a nagy zöld közepén. Ahogy szaladni kezdtem felé, a düh úgy áramlott szét bennem, mint üdítõital a keverõgépben. A nõvér egy festõállvány t állított fel a mezõ közepén, a kastély elõtti réten, ami tõlem körülbelül fél mérföldre lehetett, õ maga meg az egy ik hatty újárta tó partján, egy óriási tölgy fa árny ékában állt. Minden bizonny al erõsen koncentrált, ahogy fejét az állvány hoz hajtva, ny elvét az ajka körül járatva dolgozott az ecsettel. – Gy ûlölöm azt a nõt! – kiáltottam, amivel felvertem a csendet, és egy közeli fáról felriasztottam egy madárcsapatot, mely nek tagjai az ég felé törve rebbentek szét, hogy aztán soraikat újra rendezve máshol keressenek ny ugalmat. Döngõ léptekkel masíroztam a kiégett füvön tangapapucsomban. Ignatius nõvér nem nézett fel a közeledtemre. – Jó reggelt, Tamara – mondta vidáman. – Megint csodás napra ébredtünk. – Gy ûlölöm! – mondtam hangosabban, még így közelrõl is emelt hangon. Ekkor kétségbeesett tekintettel nézett rám. A fejét rázta, és úgy integetett a két karjával, mintha a sínek között állva próbálná megállítani a közeledõ vonatot. – Igen, igen, gyûlölöm! – foly tattam a kiabálást.

Ujját az ajkához emelte, és úgy szökdécselt, mint akinek nagy on kell vécére mennie. – A sátán fatty a! – löktem oda. – Jaj, Tamara! – tört ki végre Ignatius nõvérbõl, miközben két kezét az égre emelve kétségbeesett arcot vágott. – Hogy mi? Nem érdekel, hogy õ odafent mit gondol. Sújtson csak agy on a villámaival! Vigy él el innen, Istenem, torkig vagy ok, és haza akarok menni! – ny öszörögtem kétségbeesetten, és azzal elterültem a füvön. Hany att feküdtem, és az égre meredtem. – Az a felhõ ott pont oly an, mint egy hímvesszõ. – Jaj, Tamara, abbahagy nád végre? – Miért, talán sérti az érzékeny ségét? – kérdeztem guny orosan, mert ebben a pillanatban a világon mindenkit meg akartam bántani, aki csak az utamba került, függetlenül attól, hogy mily en jó vagy gy engéd amúgy . – Nem, de elkergetted a mókusomat – mondta, oly an frusztráltan, amily ennek még nem láttam korábban. Döbbenten ültem fel, és hallgattam végig a hosszú tirádát, ami következett. – Egész héten azon voltam, hogy elkapjam végre. Mindenféle csemegét raktam ki neki egy tálkára, és végre sikerült lépre csalnom – nem, a dió nem kellett neki, úgy hogy azokat a meséket a mókusról meg az õ mogy orójáról ny ugodtan át lehet majd írni. A sajthoz hozzá se ny últ, de ha hiszed, ha nem, a karamellás tallérért odavan. De látod, most elment, és sohasem fog visszajönni, és Conceptua nõvér keresztben leny el, amiért elvettem a karamellás tallérjait. Ezzel a te drámai elõadásoddal a szívrohamot hoztad szegény mókuskámra – sóhajtott, és némileg lehiggadva fordult felém. – Hogy kit gy ûlölsz? Feltételezem, Rosaleent. Ránéztem a mûvére. – Ez egy mókus akar lenni? Úgy néz ki, mint egy elefánt bozontos farokkal. Ignatius nõvér elsõre dühösnek látszott. Aztán ahogy alaposabban szemügy re vette a festmény t, elnevette magát. – Jaj, Tamara, te aztán mindenre orvosság vagy , de fõképp a kevély ségre. – Mindenre biztos nem – feleltem barátságtalanul. – Egy általán nem úgy áll a dolog. Ha az lennék, nem kellett volna orvost hívnom Any ához. Meggy ógy íthattam volna magam is. – Föl-alá járkáltam a nõvér elõtt. Ekkor komoly ra fordította a szót. – Kihívtad dr. Gedadet? – Igen, és ma délelõtt ki is jött. Akkorra terveztem, amikor Rosaleen az any ukájánál van, hogy teletömje étellel – és mellesleg láttam az any ukáját, és teljesen lehetetlen, hogy azt a rengeteg kaját mind magába tömje, hacsak nem lakik benne valami bélféreg. De Rosaleen túl hamar jött vissza, még azelõtt, hogy dr. Gedad felmehetett volna a lépcsõn, mert – lapzárta utáni szenzáció! – sót tett az almás lepény be cukor hely ett, és – igen, csak nézzen rám így ! – én voltam az, és nem is érdekel, és holnap is megcsinálnám, és hamarosan megtudom, hogy tény leg megcsinálom-e

majd. – Lélegzetet vettem. – Szóval visszajött a másik almás pitéért, ami állítólag Arthurnak meg nekem készült, nem mintha érdekelne, mert a fõztjétõl így is mindennap ötvenet fingok, és sikerült lebeszélni a doktort arról, hogy megnézze Any át. Most már elment, és Any a még mindig a hálószobában van, és ny ilván a ny álát csorgatva firkálja össze épp a falakat. – Hogy küldte el a doktort? – Nem tudom. Nem tudom, mit mondott neki. Az orvos csak anny it mondott, hogy Any a most leginkább pihenésre szorul, és ha megint szükségem lenne rá valami váratlan eset vagy ily esmi miatt, akkor hívjam. – Hát az orvos már csak tudja. – Nõvér, még csak rá se nézett Any ára! Csak végighallgatta, amiket Rosaleen mondott neki. – És miért ne kéne bíznia Rosaleenben? – Miért kéne? Én hívtam ki, nem Rosaleen. Mi van, ha láttam, ahogy Any a megpróbálja megölni magát, és nem szóltam róla Rosaleennek? – Tény leg megpróbálta? – Nem. De nem errõl van szó. – Hmm. – Ignatius nõvér elhallgatott, ahogy az ecsetet valami koszbarna festékbe ny omkodta, hogy aztán felvigy e a papírra. – Most meg úgy néz ki, mint valami belterjes szaporítással létrehozott állat, amely ik romlott diót evett – jegy eztem meg. A nõvér horkantott egy et, majd megint elnevette magát. – Nem szokott néha mondjuk imádkozni? Akárhány szor látom, mézet csinál, kertészkedik vagy festeget. – Élvezem, ha új dolgokat hozhatok létre, Tamara. Mindig meg voltam gy õzõdve róla, hogy az alkotói foly amat lelki élmény, mely nek során az isteni teremtõ szellemmel egy ütt alkot meg az ember valamit. Elkerekedett szemekkel néztem. – És ez az isteni teremtõ szellem most épp ebédszünetet tart? Ignatius nõvér mély en elgondolkodott. – Meglátogathatnám. Mit gondolsz? – kérdezte. – Köszönöm, de többre lenne szüksége egy szimpla apácánál. Ezt nem sértésnek szántam. – Tamara, tudod te, hogy én igazából mivel foglalkozom? – Ööö, hát imádkozik.

– Igen, imádkozom. De nem csak imádkozom. Szegény ségi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tettem, ugy anúgy, mint minden más katolikus nõvér, de ezenfelül megfogadtam azt is, hogy gy ámolítom a szegény eket, a betegeket és az iskolázatlanokat. Beszélhetek édesany áddal, Tamara. Tudok segíteni. – Ó! Nos, a felsoroltakból kettõ biztosan ráillik. – És mellesleg nem vagy ok „szimpla apáca”, ahogy te mondod. Képzett bábaasszony is vagy ok – mondta, miközben megint a papíron pacsmagolt. – De hát ez egy vicc, Any a nem terhes! – Ekkor fogtam fel, mit is mondott. – Álljunk csak meg! Hogy a nõvér micsoda? Mióta? – Hát nemcsak a csinos arcomnak köszönhetem, hogy idáig jutottam – kuncogott. – Az volt az elsõ munkám. De mindig is éreztem, hogy a Jóisten egy spirituálisabb szolgálatra szólít, így aztán beléptem a nõvérekhez, és velük beutaztam a világot, azzal a csodás adománny al, hogy egy szerre lehetek apácanõvér és bábaasszony. A harmincas éveimet jórészt Afrikában töltöttem. Bejártam a kontinenst. Láttam néhány kegy etlen dolgot, de csodákat is. A legnagy szerûbb, legkivételesebb emberekkel volt alkalmam megismerkedni. – Mosoly ogva idézte fel az emlékeit. – Ott ismerte meg azt is, akitõl ezt kapta, itt? – biccentettem mosoly ogva az ujján levõ gy ûrûre, benne egy parány i smaragddal. – Enny it a szegény ségi fogadalmáról. Ha eladná, ásathatna az árából egy kutat valahol Afrikában. Láttam a hirdetésekben. – Tamara – mondta megbántottan. – Ezt majd’ harminc éve kaptam, a rendi fogadalmam huszonötödik évfordulójára. – De úgy néz ki, mintha házas lenne – miért akarhatták pont ily esmivel megajándékozni? – Isten az én házasságom – mosoly gott. Viszoly ogva fintorodtam el. – Ez durva. Mert ha egy igazi, élõ férfihoz ment volna hozzá, úgy értem, oly asvalakihez, aki nem dobálja a zokniját a tiszta ruháskosárba, akkor gy émántgy ûrût kaphatott volna huszonöt szolgálati év után. – Köszönöm, de én tökéletesen elégedett vagy ok azzal, amim van – mosoly gott. – A szüleid sohasem vittek szentmisére? A fejem ráztam, és Apa hangját utánozva mondtam: – „A vallásban nincs semmi pénz”. Pedig ebben Apa nagy ot tévedett. Voltunk Rómában, és láttam a Vatikánt. Hát azok ott zsír gazdagok. – Hát ez tény leg úgy hangzott, mintha apád mondta volna. – Ismerte Apát?

– Ó, igen. – Mikor ismerte meg? Hol? – Amikor itt járt. – De én nem emlékszem, hogy egy szer is idejött volna. – Pedig itt volt. Ehhez mit szól, Nagy okos kisasszony ? Elmosoly odtam. – Utálta Apát? Ignatius nõvér megrázta a fejét. – Ugy an már! Ny ugodtan mondja meg, hogy utálta. A legtöbb ember utálta. Néha még én is. Rengeteget veszekedtünk. Semmi nem volt bennem belõle, és szerintem ezért utált is engem. – Tamara. – A kezébe vette a kezem, amitõl eny hén zavarba jöttem. Oly an kedves volt, és oly an lágy szívû, hogy oly an volt mintha a valóság egy fuvallata feldönthetné, pedig az utazásai és a napi munkája során biztos sokkal többet látott a valóságból, mint én. – Az édesapád nagy on szeretett téged, teljes szívébõl. Jó volt hozzád, csodás élettel ajándékozott meg, és mindig ott állt melletted. Kivételesen szerencsés kislány voltál. Nagy szerû ember volt az apukád. Azonnal megrohant a bûntudat, de mivel a megszokás nagy úr, hát azt tettem, amit tenni szoktam. – Hát akkor hozzá kellett volna mennie feleségül! – vágtam oda neki. – Most minden ujján arany gy ûrût viselhetne. A hosszú szünet után, ami alatt nekem bocsánatot kellett volna kérnem, Ignatius nõvér újra nekilátott annak az idióta festegetésnek. Beleny omkodta az ecsetet a zöld festékbe, szétny omta a szõrszálakat a papíron, és különös útra indította az ecsetet, oly asfajta szaggatott csuklómozdulatokkal, ahogy egy karmester vezény el, hogy a zöld pacát így elkenve valami leveleket vagy miket fessen a képre. – De hát itt nincs is fa elõttünk! – Mókus sincs. A képzeletemre hagy atkozom. Egy ébként meg ez nem is fa, hanem csak a mókusom élõhely ének hangulatát próbálom itt megragadni. Gondolj rá úgy , mint valami absztrakt képre, amely ben a mûvész elrugaszkodik a valóságtól, hogy képek sajátos rendszerét jelenítse meg a vásznon – oktatott. – Nos, ez itt részleges absztrakció, abban az értelemben, mely szerint a mûalkotást annak tekintik, ha megalkotója szabadon kezeli any agát, például azáltal, hogy a színeket és formákat átalakítja. – Mint ahogy a nõvérnek ez a barna elefántja is hatalmas farokkal van ellátva ormány hely ett. Ezt elengedte a füle mellett. – Ezzel ellentétben tiszta absztrakciónak azt nevezzük – foly tatta –,

amiben ny omokban sem fedezhetõ fel semmily en utalás bármire, ami felismerhetõ. Egy kicsit közelebbrõl is szemügy re vettem a munkáját. – Igen, mintha ez egy kicsit közelebb állna a tiszta absztrakcióhoz. Mint az életem. Elkuncogta magát. – Ó, a tizenhét évesek nagy drámája! – Tizenhat vagy ok – javítottam ki. – Az ám, de tegnap átmentem Rosaleen any ukájához. – Tény leg? És hogy van? – Hát, ezt kaptam tõle. – Kivettem az üveg könny cseppet a zsebembõl, és a teny eremen mozgattam ide-oda. Hideg volt, sima és megny ugtató. – Egy nagy rakás ily enje van neki odaát. Kész agy rém. A hátsó kertjében áll egy mûhely, hát az az õ gy ára vagy mije, amögött meg egy egész mezõ teli ezekkel az üvegmicsodákkal. Néhány tisztára rémítõ a hegy es végével, de a legtöbb gy öny örû szép. Ruhaszárító kötelekre vannak akasztva, vagy tíz ily en madzagra, és az üvegek valami drótszerû madzaggal vannak rájuk erõsítve, és ahogy lógnak, visszaverik a fény t. Hát biztos nem a kertben nõnek. Mégis oly an az egész, mint egy üvegültetvény – nevettem. Ignatius nõvér abbahagy ta a festést, én meg beleejtettem a könny cseppet a kezébe. – És ezt adta neked? – Nem, szóval, nem egészen adta, úgy, hogy a kezembe ny omta volna. Láttam a mûhely ben. Épp dolgozott valamin, hétrét görny edve fölötte, a szemén egy védõszemüveggel, és valami üveggel dolgozott, és azt hiszem, jól ráijesztettem. Elõtte készítettem neki ennivalót. – Ez szép tõled. – Nem anny ira. Látnia kellett volna, mily en állapotban volt az az étel. És Rosaleen nem tudta, hogy ott jártam, úgy hogy vissza kellett mennem a tálcáért, amirõl azt hittem, hogy ugy anoly an tele lesz. De a kert falára volt téve a ház elõtt, és az összes edény el volt mosva, és az étel mind elfogy ott, meg minden. És ez volt a tálcán – visszavettem tõle, és ismét megvizsgáltam. – Arany os tõle, nem? – Tamara… – Ignatius nõvér kiny újtott kézzel kapaszkodott meg a festõállvány ban, ami pedig oly an könny û volt, hogy aligha tartotta volna meg. – Jól van, nõvér? Egy kicsit oly an… – nem tudtam befejezni, mivel Ignatius nõvér szörny en gy engének látszott, úgy hogy azonnal átöleltem a vállát, és közben eszembe jutott, hogy fiatalos hangulat ide, kislány os kuncogás oda, mégiscsak elmúlt hetvenéves. – Jól vagy ok, jól – felelte, és megpróbált nevetni. – Ne aggodalmaskodj, Tamara! Csak kérlek, kicsit lassabban beszélj, és mondd el még egy szer a lény eget. Tehát ezt a tálcán találtad, amikor visszamentél érte?

– Igen, az elülsõ kerítésen – feleltem halkan. – De hát az lehetetlen! Láttad a nénit, ahogy odateszi? – Nem, csak a tálcát láttam a szobám ablakából. Biztos akkor tette ki, amikor épp másfelé voltam a házban. De miért kérdezõsködik enny it, nõvér? Haragszik, hogy átmentem? Tudom, hogy talán nem kellett volna, de Rosaleen oly an titokzatos volt. – Tamara – Ignatius nõvér lehuny ta a szemét, és amikor újra kiny itotta, fáradtabbnak látszott. – Rosaleen édesany ja, Helen, sclerosis multiplexben szenved, és az állapota sajnos egy re csak romlott az évek során. Kerekes székhez van kötve, ezért kellett Rosaleennek otthon maradnia, hogy gondozza õt. Szóval, mint ebbõl látod, õ nem gördíthette ki magát az elõkertbe azzal a tálcával. – A fejét rázta. – Lehetetlenség! – De kijöhetett – feleltem. – Ha például a tálcát az ölébe tette, akkor a két keze szabadon maradhatott, hogy hajtsa a kerekeket… – Nem, Tamara, lépcsõk vezetnek az elõkerthez. A földszintes ház felé néztem, és bár innen nem láthattam, magam elé tudtam képzelni a lépcsõket. – Hát igen. Ez különös. De ki lakik még abban a házban? – kérdeztem. Ignatius nõvér hallgatott, és szemei csak úgy cikáztak, miközben gondolkodott. – Senki, Tamara – suttogta. – Senki. – De én láttam valakit. Gondolkodjon, nõvér! – vakkantottam, páni félelemben. – Kit láttam én abban a mûhely ben? Valami nõt, aki teljesen elõrehajolva állt, szemüveggel, ily en védõszemüveggel, hosszú hajjal. Az ki lehetett? Ignatius nõvér csak rázta, rázta a fejét. – Rosaleennek van egy nõvére, beszélt nekem róla. Corkban lakik. Tanítónõ. Talán õ jött el látogatóba. Mit gondol, nõvér? Ignatius nõvér még mindig csak a fejét csóválta. – Nem. Nem. Az nem lehet. A hideg futkosott a hátamon, és az egész testem libabõrös lett. És a kifejezés, ami Ignatius mindig oly an ny ugodt arcára kiült, az se sokat segített, hogy megny ugodjak. Úgy nézett ki, mint aki szellemet látott.

17 Birtokon belül Nem faggattam tovább Ignatius nõvért. Az arca elszürkült, minden szín kiment belõle.

– Üljön le, nõvér! Jöjjön, üljön ide a kisszékre. Semmi baj, csak nagy on meleg van ma a szabadban. – Igy ekeztem megõrizni a ny ugalmamat, miközben segítettem a kisszékre ülnie. – Pihenjünk itt egy kicsit, aztán utána visszamegy ünk a házhoz. Nem reagált, csak hagy ta, hogy támogassam, egy ik karommal a dereka körül, a másikkal a kezét fogva. Mikor leült, néhány elõrehullott tincset kifésültem az arcából. Nem tûnt melegnek. Hallottam, hogy távolról a nevemen szólít valaki, és megláttam Weseley futó alakját. Vadul integettem felé, hogy tudassam vele: észrevettem. Mire odaért hozzám, teljesen kifulladt, és elõrehajolva, kezével a térdére támaszkodva kellett úrrá lennie a zihálásán. – Hahó, nõvér! – mondta végül, és idétlenül meglendítette a karját, pedig már ott állt közvetlenül mellette. – Tamara – fordult felém, riadtan összpontosítva. – Hallottam mindent. – Mit hallottál? – kérdeztem türelmetlenül, miközben õ még mindig levegõ után kapkodott. – Rosaleen. – Zihálás. – Hogy a kony hában. – Zihálás. – Apával. – Zihálás. – Igazad volt. Mindenben. Hogy a cukor, meg a só, meg – zihálás – hogy elõbb hazamegy . Honnan tudtad? – Mondtam már – egy gy ors pillantást vetettem Ignatius nõvérre, de õ a semmibe révedt, és úgy nézett ki, mint aki bármely ik pillanatban elájulhat. – Meg volt írva a naplóban. Weseley hitetlenkedve csóválta a fejét, amitõl dühbe jöttem. – Figy elj, engem nem érdekel, ha nem hiszel nekem, csak anny it mondj meg… – Neked hiszek, Tamara, de annak nem. Tudod? – Ja, tudom. De az is én vagy ok. – Na jó, szóval tízkor elszabadultam Arthurtól ma délelõtt. Azzal váltunk el, hogy gondjaimba veszem a geszteny efákat a birtok déli részén. A geszteny eüszöggel van most épp probléma – Ignatius nõvérre nézett –, úgy hogy megpróbáljuk a talaj pH-ját 6,0 fölötti értéken tartani, és kivágni az összes megfertõzött gy ökeret… – Ebbõl elég – szakítottam félbe. – Persze, bocsánat. Foly ton az járt a fejemben, amit mondtál, úgy hogy odamentem a kapusházhoz, és elrejtõztem a kony haablak elõtt a hátsó kertben. Mindent hallottam. Rosaleen elõször az any járól kezdett beszélni, hogy menny ire megromlott az egészsége. Szklerózisos. Kérdezett apától egy pár dolgot, meg hogy adjon neki tanácsot, ily esmi. Szerintem csak feltartani akarta. Bólintottam. Ez egy bevágott Ignatius nõvér sztorijával, így megtudtam, hogy legalább az any ukájáról nem hazudott nekem Rosaleen.

– Apámtól teljesen ki voltam bukva. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy gy erünk, menjen már föl az emeletre. De ahogy kimondta, hogy felmenne megnézni az any ukádat, Rosaleen elkezdett róla beszélni. Apa már nagy on rajta lett volna, hogy felmenjen hozzá, de Rosaleen nem tágított. Azt mondta, hogy … – Weseley itt megállt. – Gy erünk, Weseley , hadd halljam! – Csak elõbb ígérd meg, hogy ny ugodt maradsz, ha elmondom, míg ki nem találunk valamit. – Jól van, jól van – nógattam. – Na jó. – Lassabban foly tatta, és erõsen nézett, miközben beszélt. – Azt mondta, hogy ez nem elõször történik. Hogy any ukád hajlamos a depresszióra, és hogy rendszeresen kerül ily en állapotba, amikor teljesen elzárkózik mindenki elõl… – Baromság! – Tamara, figy elj! Azt is mondta még, hogy apukád és any ukád egész életedben eltitkolták elõled, úgy hogy nem szabad tudnod róla. Elmondta, hogy any ukád antidepresszánsokat szed, és hogy jobbat nem lehet most tenni, mint hagy ni, hogy ny ugton legy en a szobájában, míg a depresszió el nem múlik. Azt mondta, hogy mindig is ezt csinálták. – Baromság! – szakítottam félbe megint. – Az egész egy hazugság! Egy kurva nagy hazugság! Any ám még sohasem volt ily en. Az a nõ, az a nõ, ááá, az egy hazug kurva. Hogy meri azt állítani, hogy apa sohasem beszélt róla nekem? Tudnék róla. Mindennap egy ütt voltam velük otthon. Sohasem volt még ily en. Soha! Fel-alá járkálva kiabáltam, és közben forrt a vérem. Dühömben le tudtam volna szaggatni az eget. Teljesen elvesztettem az önuralmamat, úgy éreztem, a világon semmit sem tehetek, hogy rendbe hozzam a dolgokat. Önmagamat kezdtem vallatni. Lehetséges, hogy valahogy elsiklottam volna Any a viselkedése fölött? Talán volt már ily en korábban, csak épp nem emlékeztem rá? Oly an hitvány lány a voltam, hogy ily en könny en meg lehetett téveszteni? Felidéztem a hétvégeket, amiket otthonról távol töltöttek el – lehet, hogy egész máshova mentek? Eszembe jutottak azok a halvány mosoly ai, amiket Apa felé küldött, meg hogy soha nem lelkesült úgy, mint a többi any ukák, hogy soha semmit nem árult el magáról. Nem, ez semmit sem jelent. Egy szerûen nem érzelmes típus, nem sírt soha, nem kezdett érzelegni, de hát ettõl még nem depressziós. Nem, nem, nem, hogy merészeli Rosaleen azt állítani, hogy apám hazudott, amikor nem tudja magát megvédeni. Nem, ez nem állt össze. Az egészbõl semmi sem állt össze. Weseley megpróbált megfogni és megny ugtatni, de én csak sivalkodtam egy re, enny ire emlékszem. Aztán még emlékszem, hogy Ignatius nõvér összeszedte magát, felállt és kitárt karokkal elindult felém, azzal a kedves, szomorú, de öregebb, sokkal öregebb arcával, mint amily ennek csak pár perce láttam, azzal az arcával, ami oly an szomorú volt és oly an szánakozó, hogy rá se tudtam nézni. – Tamara, muszáj, hogy most rám figy elj… – mondta, de én nem akartam hallani. Rúgkapálva,

keserves vonaglások közepette szabadultam el tõlük. Aztán arra emlékszem, hogy futottam, csak futottam lélekszakadva, s közben hallottam, ahogy a nevemet kiáltják. Néhány szor elestem, aztán éreztem, hogy Weseley ott van a ny omomban, aztán hogy utánam kap. Sikoltva futottam tovább, egy re gy orsabban, mert azt hittem, még mindig ott van a sarkamban. Nem tudom, mikor állt meg a futásban, mikor döntött úgy, hogy az utamra enged, de csak mentem tovább, pedig már szúrt az oldalam, és egy re nehezebben kaptam levegõt. Forró könny ek foly tak a szemem sarkából, egy enesen a fülembe, mert a száguldásban még rendesen lehullani se tudtak. Kiszaladtam a fák közül, rá egy enesen az országútra, és ekkor már csak a motorzúgás, a fékcsikorgás, és egy hosszú tülkölés visszhangzott a fülemben, és megdermedtem. Totálisan megdermedtem. Vártam, hogy elüssenek, hogy a lökhárító az oldalamba csapódjon, hogy felrepüljek a szélvédõre, de nem ez történt. Hely ette a hûtõrács forróságát éreztem a lábam mellett, nagy on közel, túlságosan közel; csak a lény emnek az a sötétben lappangó része érezte úgy, hogy nem eléggé közel. Ekkor a jármû ajtaja kiny ílt, és valaki ordibált. Egy férfi. A két kezem a fülemre tapasztottam, és sírtam, csak sírtam, még lélegzethez se jutottam közben, és akkor hallottam, hogy a nevemet kiáltja valaki, újra meg újra. Dühösen, támadóan, vádlón. Mintha én lennék a hibás. Aztán elhalkult az a hang, és egy ölelõ kart éreztem magam körül, és akkor valaki gy engéden ringatni kezdett, a zaj elült, én meg ráeszméltem, hogy Marcus karja között vagy ok, hogy a mozgóköny vtár áll ott mellettünk, én pedig megállíthatatlanul hüppögök Marcus ingébe. Végül felnéztem rá. Az arcán az aggodalom és az ijedtség kifejezése ült. – Akkor most hová menjünk? Párizsba? Ausztráliába? – kérdezte halkan, mosoly ogva. – Nem – hüppögtem. – Haza akarok menni. Én csak haza akarok menni. Csendben ültem a buszon útban Killiney felé. Marcus eleinte kérdezgetett, de aztán felhagy ott a próbálkozással. Végül csak abbahagy tam a sírást, és már a testem sem remegett, csak néha rándultam össze egy kicsit. Az érzelmi vihar legy engített, kimerültnek éreztem magam. Végül még egy szer utoljára megtörültem a szemem a takny os papír zsebkendõmbe, mély lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegõt. – Ez már jobban hangzik – mondta Marcus, és rám nézett, amikor egy piros lámpánál megálltunk. – Akkor most már hajlandó vagy szóba állni velem? Megköszörültem a torkomat, és rámosoly ogtam. – Szia, Marcus. Nagy on be akarok rúgni. – Tudod, mit? Nekem is pont ezen járt az eszem. – Pajkosan mosoly gott, és egy italkereskedés elé kormány ozta a buszt, mihely t átmentünk a zöldön. – Ily en egy szívem szerint való nõ – mondta, mielõtt becsukta a busz ajtaját, és beszaladt a boltba. Ekkor kellett volna szólnom neki. Megint. Mármint a koromról. Egy csomó szívfájdalmat megspórolhattam volna. Kevesebb mint három hét volt már csak a tizenhetedik születésnapomig, de még így is túl fiatal voltam az õ számára. Nem egészen tudom, mire is gondolhattam, ha

egy általán gondolni tudtam bármire is. Mintha mindenem elzsibbadt volna, de még zsibbadtabbnak akartam érezni magam. Nem akartam érezni, nem akartam gondolkodni. Nem lehettem ura az életemnek, így hát nem akartam uralkodni önmagam fölött sem. Csak egy órány ira voltunk Killiney -tõl. Egy óra igazán semmiség, de nekem egy egész világot jelentett. Eltéptek az otthonomtól, onnan, ahová való vagy ok; úgy éreztem, az önazonosságomat is elszakították tõlem. Szerintem sokan nem tudják, mily en, ha megfosztja valaki az embert az otthonától. Hát persze, van oly an hogy honvágy, meg az embernek hiány ozni tud egy körny ék. De minket erõvel kény szerítettek a távozásra. Valami bank, valami hely, aminek semmi köze nem volt ahhoz, ami melegség, ami emlékezés, ami a család, és ezek elûzték az én apámat, addig gy ötörték, míg saját kezével vetett véget az életének. Aztán, mikor ezzel végeztek, elvették tõlünk az emlékeink épületét, elvették a térérzetünket, elvették a családunk létalapját. És miközben nekünk számkivetettként kellett félig ismeretlen rokonokkal laknunk, ez az épület csak állt ott, hatalmasan és üresen, külsõ kõkerítésén az odaszegezett „Eladó ingatlan” felirattal, mely úgy meredezett ott, mint egy nekünk szánt, obszcén beintés, miközben többé visszatérni mindörökre képtelen vadidegenek módjára bámulhattunk odakintrõl. – Megvannak még a kulcsaid ehhez a házhoz? – kérdezte Marcus, ahogy áthaladtunk a körny ékünkre vezetõ, kacskaringós utcákon. Bólintottam. Megint egy hazugság. – Hé, vegy él vissza ebbõl, Tamara! – Nézte, ahogy a harmadik doboz sört döntöm magamba. – Hagy j nekem is valamenny it! – nevetett. Hangos böfögéssel jeleztem, hogy kifogy ott a doboz tartalma. – Szexi – nevetett Marcus, egy ik szemével az utat figy elve. Ha most megkérdezel, egészen õszintén azt mondanám, hogy ez volt az elsõ pillanat, mikor tudatosan megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok csinálni. Persze, hibáztathatom Marcust is, amiért bogarat tett a fülembe, de igazából én voltam, aki határozott. Talán abban a másodpercben is tudtam már, amikor kiszaladtam az országútra, õ meg körém fonta a karját, hogy itt, a házunknál kötünk ki majd, s végül a hálószobám padlóján találjuk magunkat. Talán már akkor elhatároztam, mikor azon az elsõ napon megismerkedtem vele. Talán az egészet elõre kiterveltem. Talán sokkal inkább kezemben tartottam a dolgokat, mint hittem volna. Vagy talán az a harmadik sör forgatta fel fenekestül az érzelmi háztartásomat. A buszból különbözõ hely eket mutogattam Marcusnak, mindenféle sztorikat meséltem neki, elmondtam, hol, ki lakik arra. Nem vártam semmiféle reakcióra. A saját kedvemért beszéltem. Mintha a hangom nem is belõlem jött volna. Mintha nem én lettem volna. De már nem érdekelt, valójában ki is vagy ok én. Már felhagy tam vele, hogy eljátsszam, az vagy ok, aki lenni szeretnék, ugy anoly an, mint Zoey és Laura, ugy anoly an, mint akárki más a körny ezetemben, mintha akkor sokkal könny ebben boldogulnék az életben. Nos, a dolog nem vált be. Nem vált be Laurának, korábban nem vált be Zoey -nak, és egészen biztos nem vált be nekem.

Megálltunk a ház elõtt. Azt mondtam Marcusnak, hogy egy közeli utcácskában parkolja le a buszt, hogy ne lehessen látni a fõútról. Arra végképp nem volt szükségünk, hogy megjelenjenek a szomszédok köny vet kölcsönözni. A ház látszott a fõút felõl. A háromméteres kõkerítésbe ékelt, nagy fekete kapuk rajtuk a kamerákkal önmagukban is elbizony talaníthattak bármily en betörõt. Apa nem sajnált se idõt, se fáradságot, mikor megtervezte ezeket a kapukat: újra és újra átdolgozta a tervrajzokat, kikérte Any a vélemény ét meg az eny émet is, aztán hihetetlen büszkeséggel vezetett oda a bejárathoz, hogy megkérdezze, mit szólok hozzá, de nekem eszemben se volt felelni; csak anny it mondtam, hogy engem aztán nem izgat a dolog. Állandóan csak fájdalmat okoztam neki. Azt hiszem, errõl beszélhettem Marcusnak, miközben gy alog mentünk a házhoz, de nem vagy ok biztos benne. – Nincs a kulcscsomómon a kaput ny itó távkapcsoló – hallottam a saját hangomat. – Át kell másznom, csak úgy tudom kiny itni a kapukat, odabentrõl. Megvolt a kidolgozott módszerem. Oly sokszor éltem már vele! Any a és Apa tanítási napokon rendszerint elvette a kulcsaimat, hogy ne szökjek ki a házból, de a magassága ellenére számtalanszor sikerült biztonsággal vennem az akadály t, amit a kapu jelentett. Hallottam Marcust, ahogy óvatosságra int, és mutatná, merre menjek, de nem követtem az útmutatásait. Robotpilótára állítottam magam, úgy másztam föl a kapura, majd landoltam biztonságban a túlsó oldalon. Hallottam, ahogy Marcus megtapsol, miközben a kocsibehajtón megy ek végig, föl a házhoz. Azt hihette, ott van velem, de igazából a közelében sem voltam. A házunk – üveg, kõ, fa, vidámság, fény, korszerûség, levegõ. Mintha csak egy katalógust olvasna az ember. A kõburkolat úgy álcázta a ház egy es részeit, hogy beleolvadjanak a sziklába, mely be beleépítették, a fafelületek, hogy a ház az erdõs vidékkel harmonizáljon, és a sok üveg, hogy mindenhonnan rálássunk a végtelenbe ny úló tenger hullámaira. Apa célja nem volt kevesebb, mint hogy oly an tökéletes otthont alkosson meg nekünk, amit sohase akarjunk elhagy ni. Sikerült neki. Tudtam, hogy a bejárati ajtó zárva lesz, és még mindig robotpilótára állítva körbementem a ház körül. Megláttam a teniszlabdát a hátsó kertben, ami már jó ideje mindig ott volt, lucskossá ázva a földön. A kertben kialakított teniszpály ánkról röpült idáig, és én lusta voltam összeszedni. Aznap Apával teniszeztem. Megjött a tavasz, és már elkezdtük újra használatba venni a szabadtéri pály át, de én csapnivalóan játszottam. Foly ton melléütöttem, foly ton átütöttem a drótkerítésen, és meguntam, hogy állandóan a kertben keresgéljem a labdát. Apa türelmes volt hozzám, nem kiabált, nem mondott semmit. Még az is megesett, hogy õ ment a labda után, mikor pedig nem is õ hibázott. Néhány ütését még szándékosan el is szúrta, de ezzel engem csak még jobban feldühített. Emlékszem rá a kis teniszsortjában, galléros pólójában, sportzoknijában, amit a kelleténél sokkal magasabbra húzott fel a vádliján, ami miatt még úgy is szégy enkeztem, hogy rajtam kívül nem látta senki. Az én szeretetre méltó apukám… A hátsó kertben most is az a régi kettõs szobor állt – egy pufók arcú, idõs pár, kerti szerszámokkal a

kezükben, a férfi hátsóján jól láthatóan azzal a hasítékkal –, amihez nagy apám, Apa apukája szokott beszélni halála elõtt. A nõt Mildrednek nevezte el, a férfit meg Trisztánnak, minden különösebb ok nélkül, de engem mégis megnevettetett, hiszen csak kislány voltam még, és Mildred meg Trisztán a család részeivé váltak. De a jelek szerint Any a nem szállíttatta el õket, így aztán Mildred és Trisztán maradt a ház utolsó két lakója. A ruhaszárító kötél közelében egy piros mûany ag csipesz hevert a fûben; ny ilván a legutolsó mosáskor eshetett a földre. Felmásztam az úszómedence tetejére, ahol még mindig ott feküdt az a régi, rozoga létra. Én raktároztam el itt éjjeli kiruccanásaimhoz. A ház körüli legújabb beruházás gy anánt a medence egy kék vászontetõt kapott, a hat strandszékünk az ablakok vonalával rézsútosan felállítva sorakozott, rajtuk a rózsaszín párnácskákkal, mintha most is engem várnának, hogy megjelenjek a reggeli úszást letudni. Az egy ik ny ugszéken leengedett úszógumi hevert. Marbellából hoztam haza. Felfújva rózsaszín flamingóvá változott. Manueltõl, attól a fiútól kaptam, akit tavaly megcsókoltam, úgy hogy ragaszkodtam hozzá, hogy elhozzam magammal. Most úgy feküdt ott, mint amit már senki se fog használni többé. A csók, mely immár nem kell senkinek. A tetõrõl a létrán a hálószobám erkély ére másztam. Soha senki nem zárta be a szobámhoz tartozó erkély ajtaját. Állítólag túl magasan volt, hogy egy betörõ fel tudjon kapaszkodni rá. Forgott velem a világ, mikor végül felhúztam magam az erkély re. Az idõ itt, a tengerpart közelében hûvösebbre fordult. A tengeri levegõ hideg volt, a szél szétfújta a júliusi meleget, és a hínár meg a sós víz illatát hozta magával hely ette. Kinéztem a tengerparti strandra, és ahogy szemem a látvány t befogta, megrohant annak a tizenhat ny árnak az emléke, amit Any ával meg Apával végigéltem itt, és eszembe jutottak a baráti társaságban odakint eltöltött ny ári esték. Nem tudom, menny i ideje néztem már itt azt a képzeletbeli családot a parton, ahogy nevüket a föveny be írják, és ahogy egy kislány az apukáját a homokba temeti, mire eszembe jutott Marcus kint a kapunál. Ahogy kiny itottam az erkély ajtót, rögtön megszólalt a riasztó. Azonnal beszaladtam, remény kedve, hogy nem változtatták meg a kódot. De nem, természetesen nem. Mert ki az a lakó, akinek ép ésszel eszébe jutna betörni a bank által lefoglalt otthonába? Miután remegõ kezem miatt az elsõ kísérletem kudarcot vallott, végre eszembe jutott, pontosan hogy is kell csinálni, és végül elhallgatott a riasztóberendezés. Néhány mély lélegzetet vettem, és kivártam, míg a csöngetés visszhangja elül a fülemben. Megny omtam a kapuny itó gombot, aztán lementem a földszintre és kiny itottam a bejárati ajtót. Miközben vártam, amíg Marcus fölér az úton, elindultam a házat bekóborolni. Végighúztam az ujjam minden felületen. Meghallottam mögöttem Marcust, akinek a hangja visszhangot vert a fogadóteremben. Hallottam, ahogy elismeréssel fütty ent. Bementem a kony hába, és láttam a családi vacsorákat az asztalnál, a sietve bekapott reggeliket a reggelizõpultnál, a karácsony i vacsorákat a közeli ebédlõben, a zajos party kat, a szilveszterezést. Visszaemlékeztem a veszekedésekre Any a és Apa között, köztem és Apa között. Emlékeztem a táncokra. A táncra apával, amit egy party -n a társaság kedvéért jártam vele. Emlékszem Apa társasági

magánszámára, egy hosszadalmas történetre, amit igazából sosem értettem, de mégis nagy -nagy élvezettel hallgattam mindig. Ily enkor egy szerre megelevenedett, hisz imádta a rivaldafény t bizalmas barátai körében. Az arca kipirult az alkoholtól, kék szeme már eny hén üveges volt, mégis hibátlanul és nagy magabiztossággal mondta el minden alkalommal, újra meg újra a történetét, alig várva, hogy a csattanóhoz érjen, és a hallgatóságából kirobbanjon a röhögés. Láttam Any a lakrészét, ahová õ és barátnõi összesereglettek estére, csupa elegáns dáma, kecses lábán drága cipõt viselõ, lebarnult bõrû, a haj természetes szépségét kiemelõ frizurával ékes dáma. Ahogy elfordultam, Apát láttam meg, amint a ház termein szivarral a kezében végigbóklászva rám kacsint, majd bemegy az egy etlen hely iségbe, ahol Any a engedély ezte számára a dohány zást. Utána indultam. Néztem, ahogy belép a szobába és köszönti a barátait. Lelkes éljenzés fogadta, hogy a legjobb kony akot ny itotta ki nekik, miközben kény elembe hely ezték magukat, vagy nekikészültek egy snookerpartinak. Végignéztem a falakon, és felidéztem a fény képeket. Apa sikereirõl, diplomái átvételérõl, sportteljesítmény eirõl, családtagjairól. Rólam, ahogy könny es szemmel kezdem meg az iskolában töltött elsõ napomat, ahogy Mickey Mousepólóban, két copfocskába font hajammal ülök apa ny akában a Disney World forgatagában, és butuska mosoly ra húzom hiány os fogazatú gy erekszámat. Aztán Apáról, ahogy egy Aspen fölötti sípály a tetején pózol a barátaival. Apáról, ahogy a bajnokkal, Padraig Harringtonnal golfozik egy jótékony célú társasági összejövetelen. Ezután bementem a tévészobába, és megláttam Apát, amint a kedvenc fotelében ülve nézi a televíziót. Any a a másik sarokban ül maga alá húzott lábakkal, karját védekezõn a lábszára köré fonva, és mindketten valami vígjátékon nevetnek. Ekkor Apa rám nézett, és megint kacsintott egy et. Felállt, én meg elindultam utána. Végigmentünk a fogadótermen, el a rám meredõ Marcus mellett, majd tovább, el apa dolgozószobájának becsukott ajtaja elõtt. Apa itt eltûnt. Oda már nem követhettem tovább. Az a veszekedés, az a borzalmas veszekedés, ami kirobbant közöttünk! Rávágtam az ajtót és felrohantam az emeletre. Meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem. Bocsánatot kellett volna kérnem, majd megölelnem. – Ne lássalak soha többé! Gy ûlöllek! – Tamara, gy ere vissza! – A hangja. Az a szeretni való hangja, amit anny ira szeretnék megint hallani. Apa, Apa, itt vagy ok, visszajöttem! Kérlek, gy ere ki abból a dolgozószobából! Aztán a másnap reggel, amikor megláttam õt, az én gy öny örû szép apukámat. Azt az én jóképû édesapámat, ahogy ott fekszik a padlón. Ennek nem így kellett volna lennie. Apának örökké kellett volna élnie. Kérdõre kellett volna vonnia a fiúimat, aztán végig kellett volna vezetnie a templom fõhajóján. Gy engéden meg kellett volna gy õznie Any át, valahány szor nem értem el nála, amit akartam, mindig rám kellett volna kacsintania, amikor találkozott a pillantásunk. Életem hátralevõ részében büszkeséggel kellett volna rám néznie foly ton. És aztán amikor megöregedett volna, nekem kellett volna védelmeznem õt, nekem kellett volna ott lennem mellette, hogy mindent visszafizessek neki.

Az én hibámból történt. Minden az én hibámból történt. Megpróbáltam megmenteni, de még azt se tudtam, hogy kéne rendesen hozzákezdeni. Ha megtanultam volna, mi ily enkor a teendõ, ha odafigy eltem volna az iskolában, ha megpróbáltam volna érdeklõdõ, jó gy erek lenni, jobb, mint az az önzõ kis valaki, aki voltam, akkor talán segíthettem volna rajta. Azt mondják, már késõ volt, amikor odaértem hozzá, hogy már semmit, de semmit nem tehettem, de mégis, sohasem lehet tudni. A lány a vagy ok – talán az segített volna. Az a szoba, az õ szobája, mely en érzõdött az illata. Arcszeszének, szivarjának, borának vagy kony akjának, a köny veknek és a fának az illata. A szoba, ahol megölte magát, a szoba, benne a szõny eg, mely en hány ásfolt maradt, miután kijött belõlem a vörösbor a temetése estéjén. Oda nem tudtam bemenni. Sörösdobozok koccanását hallottam, meg egy megfordultam. Marcus nézett engem.

mûany ag szaty or

suhogását, úgy hogy

– Szép ház. – Köszi. – Jól vagy ? Bólintottam. – Fura lehet visszatérni ide. Ismét bólintottam. – Nem vagy beszédes kedvedben. – Nem is beszélgetni hoztalak ide. Ekkor rám nézett. Láttam az arcán, õ is azt akarja. Mondd meg neki! Mondd meg! – Gy ere, hadd mutassam meg, mely ik itt a legjobb szoba! – mosoly ogtam. Kézen fogtam és megindultam vele az emeletre. A hálószobámba visszatérve elny últam a padlón, a puha plüss-szõny egen, ott, ahol a franciaágy am állt, a fehér bõrbevonatú fejrésszel. Forgott velem minden az alkoholtól, meg mindattól, amin keresztülmentem. Mindent el akartam felejteni, ami aznap történt – Ignatius nõvért, Weseley -t, Rosaleent, dr. Gedadet, azt a titokzatos nõt Rosaleen any jának a házában. El akartam felejteni any ám pety hüdten is törékeny testét, ahogy próbálom kihúzni az ágy ból. El akartam felejteni Kilsaney -t, az összes lakójával egy ütt. El akartam felejteni, hogy valaha is kiköltöztünk ebbõl a házból, és hogy Apa valaha is elkövette, amit elkövetett. Vissza akartam menni

a veszekedésünk estéjéhez. És akkor minden megváltozott. Minden. És ha bármikor sikerült volna felállítanom a dominókat, azonnal elkezdtek volna ledõlni megint.

18 R.I.P. Miközben a Killiney -beli házunk még csak két éve is csillagászati összegért – ny olcmillió euróért – ment volna el, most ennek a feléért árulták. Onnan tudom, hogy menny it ért volna, hogy Apa rendszeresen felértékeltette. Valahány szor megjött az értesítés a legújabb értékbecslésrõl, egy üveg 600 eurós Château Latour borral a kezében jött fel a pincébõl, hogy megossza tökéletes feleségével és tökéletesen hormontúlvezérelt tizenéves lány ával. Nem irigy lem Apát a sikeréért. Nem vagy ok az a típus, és nem csak azért, mert a sikerei természetesen a mi sikereinkké is váltak – a sors iróniája, hogy a kudarcaiban is osztoznunk kellett –, hanem mert igazán kemény en dolgozott, kora reggeltõl késõ estig, még a hétvégeken is. Értékelte, amije volt, és rendszeresen adakozott jótékony célra. Hogy ezt szmokingban tette, villogó vakuk fény ében vagy valami jótékony sági bál árverésén, az aligha lény eges. Adott, és ez az, ami számít. Nincs abban semmi rossz, ha az ember értékes házban lakik, az égvilágon semmi rossz nincs benne. Méltán büszke rá az ember, ha sikerült felépítenie valamit, ha szorgalmas munkával elért valamit. De nem a férfiúi büszkeségét, hanem a jó szívét kellett volna minden új sikernek táplálnia. A siker oly an volt számára, mint a boszorkány Jancsi és Juliska meséjében: alantas célokból táplálta, és nem a megfelelõ hely en hízott tõle. Apa megérdemelte a sikert, csak éppen be kellett volna iratkoznia egy emelt szintû tanfoly amra a szerény ség címû tárgy ból. Egy ily en kurzus nekem se ártott volna. Mily en különlegesnek is hittem magam abban az Aston Martinban ülve, amivel Apa reggelente az iskolába vitt! És mily en különleges vagy ok most, mikor azt az autót az eredeti ár töredékéért vette meg valaki a lefoglalt kocsi garázsából. Amiért szóba hoztam a ház árát, az amiatt van, hogy bár az eladási ár a felére esett, és a bent lerakódott porból ítélve még abból is engedni kell majd, a házért még mindig hihetetlen összeget kértek el, úgy hogy ny ilvánvalóan az ingatlanügy nök elsõbbségi listájának tetején szerepelhetett. Mikor a szobám erkély ét kiny itottam, és ezzel beindítottam a riasztót, meg se fordult a fejemben, hogy egy automata telefonhívást küldök vele az ügy nök ny ugtalanítóan csendes irodájának telefonkészülékére, mire a nõ azonnal autóba vágja magát, és kijön, hogy ellenõrizze az ingatlant. Mivel én három lépcsõfordulóny i magasságban voltam az emeleten, ráadásul a másik oldalon, természetesen nem hallottam, ahogy a behajtó végén, félmérföldny ire tõlem az elektromos kapu kiny ílik. Miközben nekem minden porcikámat az ölelés agóniája töltötte be, azt se hallottam meg, ahogy a bejárati aljtó kiny ílik, és az elõtérbe lép az a hölgy .

Õ viszont jól hallott minket. Így aztán a következõ látogató már a rendõrség volt a házban. Három lépcsõsor dübörgése elég idõt adott, hogy legalább azt abbahagy juk, amit addig a hálószobám padlóján csináltunk, de felöltözni már nem volt idõnk, úgy hogy én a szanaszét szórt ruháim között, Marcus háta mögött kuporogva találkozhattam Fitzgibbon õrmesterrel, ezzel a túlméretezett, Connemarából ideszármazott emberrel, akinek az arca még az eny émnél is jobban kipirult, és akihez már többször is volt szerencsénk a barátaimmal, kint a tengerparton. Nem volt önfeledt a viszontlátás öröme. – Egy percet adok, hogy felöltözzön, Miss Goodwin… – mondta, és azonnal elfordította a fejét. Marcus, a huszonkét éves fiatalember, akit egy tizenny olc éves lány hívott meg magához, mérsékelten kínosnak, de leginkább szórakoztatónak találta a hely zetet. Nem sejtette, hogy a lány, akivel épp most fejezte be a hancúrozást, csak néhány hét múlva tölti majd be a tizenhetet, s így nem csupán a több üveg sör elfogy asztása volt számára törvény be ütközõ cselekedet, hanem neki, Marcusnak, jórészt az is, amit ketten a szõny egen mûveltek eddig. A pánik kerülgetett, a szívem úgy vert, hogy gondolkodni se tudtam, és a gy omrom úgy forgott, hogy attól féltem, ott okádom el magam mindenki elõtt. – Lazíts, Tamara – mondta Marcus nagy mellénny el. – Nem tehetnek semmit. Ez a te házad. Ránéztem, és jobban utáltam magam, mint ahogy õ valaha is utálni fog. – Ez nem az én házam, Marcus – suttogtam, miközben hangszálaim megtagadták az engedelmességet. – Hát akkor a szüleidé. Nem mindegy ? – mosoly gott, és felhúzta a farmerét az egy ik lábára. – A bank lefoglalta – mondtam, most már ruhástul ülve a földön, mint akinek semmi köze ehhez az egészhez. – Már nem a miénk. – Micsoda? – Egy hatalmas dominó borult fel. Éreztem, ahogy beleremeg a föld, mikor a padlóra dõl, ahogy egy hatalmas felhõkarcoló tud lerogy ni. – Ne haragudj! – mondtam, és sírva fakadtam. És ekkor a szavak, amiket oly rég ki akartam mondani elõtte, végre elhagy ták a számat, de a lehetõ legrosszabbul és a legrosszabb idõben. – Tizenhat éves vagy ok. – Kétségbeestem. Szerencsére Fitzgibbon õrmester, aki az ajtóban állt, már az elsõ hangos szóra felkapta a fejét, onnan jól hallotta a beszélgetést. Legalább õ elhiszi majd, hogy Marcus mit sem tudott minderrõl, de Marcusnak kell majd bizony ítania ezt a bíróság elõtt. Az õrmesternek közbe is kellett aztán avatkoznia, mikor Marcus dühödten rontott rám, bár nem azért, hogy megüssön, hanem hogy ordibálni kezdjen velem, de oly an nekivadult dühvel, hogy én már csak azt kívántam, szórja csak rám a legszörny ûbb szitkokat, nevezzen mindennek, aminek csak akar, de õ csak hangosan kiabált,

én meg tudtam, hogy mindent tönkretettem neki. Akármiben állapodott is meg az apjával a mozgóköny vtár dolgában, bizony ára az volt az utolsó esély e. Sohasem beszéltünk róla mi ketten, de én meglátom, ha valaki az utolsó esély ét kapta meg. Naponta láttam ily et a tükörben. Mindkettõnket bevittek a rendõrõrsre. Végighurcoltak a megalázó procedúrán, hogy részletes vallomásban számoljunk be az esetrõl. Korábban abban bíztam, hogy ha elõször szexelek valakivel, a találka sikamlós részleteit a naplóm rögzíti majd, nem egy rendõrségi jegy zõköny v. Tamara Goodwin. Jóny er Tamara. Inkább Jólelcsesz Tamara. Igen, sikerült megint mindent apró fecnikre tépnem. Rosaleennek és Arthurnak egész Dublinig kellett autózniuk, hogy összeszedjenek a rendõrségen. Ahogy Marcus apja értesült az esetrõl, azonnal kocsit küldött a fiáért. Próbáltam megbocsátásért esedezni, keserû könny ek közt kapaszkodtam volna belé, hogy visszatartsam, és végighallgasson, de nem hallgatott meg. Még csak rám nézni se volt hajlandó. Arthur a kocsiban maradt, míg Rosaleen a rendõrökkel beszélt, ami számomra a nap második legkínosabb esemény e volt. Mintha Rosaleent leginkább Marcus foglalkoztatta volna, hogy vele mi fog történni. Elmondták neki, hogy két évig terjedõ börtönbüntetésre ítélhetik, amiért egy „gy ermekkorúval” létesített nemi kapcsolatot. Elsírtam magam, mikor ezt meghallottam. Rosaleen éppoly an kétségbeesettnek látszott, mint én magam. Nem tudom, azért-e, mert szégy ent hoztam a nevükre, még nagy obb szégy ent, mint Apa az öngy ilkossággal, vagy mert õszintén aggódott Marcusért. Egy ik kérdést a másik után tette fel Marcusról, egészen addig, amíg Fitzgibbon õrmester látszólag meg nem ny ugtatta, hogy a jelek szerint a fiatalember valóban nem volt tisztában az életkorommal, és hogy ha errõl meg tudja gy õzni a bíróságot, akkor nem eshet nagy baja. Úgy tûnt, Rosaleen enny ivel beéri, de engem nem ny ugtatott meg. Menny i idõbe telik majd mindez neki? Hány szor kell megjelennie a bíróság elõtt? Hány megalázó hely zetnek lesz kitéve? Tönkretettem az életét. Rosaleen még csak meg se próbált beszélgetni velem, még csak rám se nagy on nézett. Kurtán közölte, hogy Arthur kint vár, és ezzel kiment a kapitány ságról. Végül elindultam utána. Szörny û feszültséget éreztem a kocsiban, ahogy beszálltam, mintha elõtte veszekedtek volna. Úgy gondoltam, hogy ami történt velem, az épp elég ok lehetett a feszültségre. Megalázó volt, teljességgel megalázó. Képtelen voltam Arthurra nézni. Egy szót se szólt, amikor beültem a kocsiba, és elindultunk Kilsaney felé. Igazából megkönny ebbülést éreztem, amiért ily en távolra utaztunk, és így térben elszakadhatok a történtektõl. Ezzel végül elszakadt a köldökzsinór, ami ehhez a hely hez kötött. Talán éppen ezt akartam. Végigsírtam az utat hazáig, anny ira szégy elltem magam, anny ira csalódott és dühös voltam. És ezek az érzések mind önmagamra irány ultak. Csak úgy lüktetett a fejem, ahogy a rádió azt a férfihangot a fülembe ny omta, egy re közelebb és közelebb az agy amhoz magához, és közben az alkohol is letette a névjegy ét. Fél órája lehettünk úton, amikor Arthur megállt. – Mit csinálsz? – kérdezte Rosaleen.

– Hoznál nekem egy üveg vizet és valami tablettát fejfájásra? – kérdezte Arthur halk hangon. – Micsoda? Hogy én? Hosszú hallgatás következett. – Jól vagy ? – kérdezte Rosaleen. – Rosa. – Csak enny i volt a válasz. Még sohasem hallottam, hogy így szólította meg. Ismerõsnek hangzott – mintha láttam vagy hallottam volna már valahol –, de képtelen voltam gondolkodni. Rosaleen hátranézett rám, aztán megint Arthurra, mint akinek a legszörny ûbb félelmei válnak valóra, ha kettesben kell hagy nia minket. Gy orsan járt az eszem. Végül kiszállt a kocsiból, és gy akorlatilag futva tette meg az utat a boltig. – Jól vagy ? – kérdezte Arthur, és közben rám nézett a tükörben. – Köszönöm, igen. – Megint könny ek gy ûltek a szemembe. – Anny ira sajnálom, Arthur. Anny ira szégy ellem magam. – Nem kell szégy ellned magad, kislány om – mondta halkan. – Mindanny ian csinálunk mindenféle dolgokat fiatal fejjel. Elmúlik. – Egy futó mosoly t villantott felém. – Már ha nincs semmi komoly bajod. – Ezzel rám nézett, szemében amoly an szülõi aggodalommal. – Igen, jól vagy ok, köszönöm. – Megint a papír zsebkendõm után kezdtem kotorászni. – Nem az õ… õ nem… Tudtam, hogy mit csinálok. – Feszengve köszörültem meg a torkomat. Láttam, hogy Rosaleen egy hosszú sor végén áll, és idegesen néz minket idekint az autóban. – Arthur, ez a depresszió, any ának a depressziója, ez valami családi dolog? – Miféle depresszió? – kérdezte az ülésen hátrafordulva. – Hát tudod, a depresszió, amirõl Rosaleen beszélt dr. Gedadnek ma délelõtt, hogy any a attól szenved. – Tamara! – Rám nézett, és tudta, hogy mirõl beszélek. Rápillantott Rosaleenre odabent a boltban. Még hárman álltak elõtte. – Beszélj világosan. – Kihívtam Gedad doktort, hogy vizsgálja meg any át ma délelõtt. Any ának segítségre van szüksége, Arthur. Valami nagyon nincs rendben vele. Úgy tûnt, nagy on aggódik emiatt. – De legalább mindennap elmegy sétálni egy et. Egy kis friss levegõt szívni. – Micsoda? – A fejemet ráztam. – Arthur, ki se tette a lábát a házból, mióta megérkeztünk.

Megfeszülõ állkapocs, majd egy futó pillantás – jó ny er, élettelen holttest –, amit a boltban álló Rosaleen felé vetett. – Mit mondott dr. Gedad, miután megvizsgálta? – Még csak föl se ment a lépcsõn. Rosaleen azt mondta neki, hogy Any a évek óta depresszióban szenved, és hogy Apa tudott róla, de úgy döntött, hogy sohase fogja nekem elárulni, és… – itt sírva fakadtam, és képtelen voltam befejezni a mondatot. – Az egész egy nagy rakás hazugság. Nincs velünk, hogy megvédje magát, vagy hogy elmondhassa nekem… egy hazugság ez az egész. Persze, tudom, hogy nem nagy on panaszkodhatnék éppen én – szipogtam. – Jól van, Tamara, jól van, ne sírj! Rosaleen csak a maga módján próbál segíteni any ukádon – mondta halkan, már-már suttogva, nehogy behallatsszon a boltba, amit beszél. Rosaleen elõtt a sor már csak egy etlen vevõbõl állt. – Tudom Arthur, de mi van, ha az õ módja nem a megfelelõ mód? Én csak ezt akarom mondani. Nem tudom, mi történhetett kettejük között évekkel ezelõtt, de ha Any a bármit – akármit – is tett, amivel ártott Rosaleennek, vagy felingerelte, nem gondolod, hogy most talán… – Talán mi? – Hogy talán így próbál megfizetni érte? Ha Any a ártott neki valamivel, ha hazudott valamiben… Kiny ílt az ajtó és mindketten megriadtunk. – Te jó ég, az ember azt hinné, én vagy ok nektek a mumus – mondta Rosaleen, láthatólag sértetten és riadtan, ahogy a kocsiba szállt. – Tessék – ejtett egy mûany ag zacskót Arthur ölébe. Arthur ekkor Rosaleenre nézett, oly an hosszú és hideg pillantással, amitõl még nekem is dermedten kellett elfordítanom a tekintetem. Aztán odaadta a zacskót nekem. Rosaleen meglepettnek látszott. – Tessék, talán ez majd segít – mondta, és beindította a motort. Egy ikünk sem szólalt meg a következõ órában. Mire megérkeztünk a kapusház hátsó traktusához, teljesen beborult, és a napfény es ég elsötétedett. A levegõ is lehûlt, és lógott az esõ lába. Az én kóty agos fejemnek viszont jót tett az eny he szél. Néhány mély lélegzetet vettem, mielõtt bementem a házba, hogy meginduljak fölfelé a lépcsõn. – Azt tudod, ugy e, hogy most egy darabig nem mész sehová? – közölte Rosaleen. Bólintottam. – Kapsz majd néhány feladatot idebent a ház körül – tette hozzá. – Persze – feleltem halkan.

Arthur kicsit odébb állt, és figy elt. – Ne lépd át a birtok határait, ha kimész a házból! – tette hozzá õ, láthatólag hatalmas erõfeszítést téve, hogy megszólaljon. Rosaleen ránézett, elõbb meglepetten, aztán ingerülten, amiért beleavatkozott a dologba. Arthur nem viszonozta a pillantását. Rosaleen terve ny ilván az lett volna, hogy a házba bezárva tart engem, hogy valami bajt ne okozhassak. Arthur nem volt enny ire szigorú. – Köszönöm… – mondtam, és felmentem Any ához. Az ágy ban aludt. Bemásztam mellé az ágy ba, és a karom köréfonva erõsen magamhoz szorítottam. Beszívtam frissen mosott hajának illatát. Odalent kitörõben volt a vihar, amire abból következtettem, hogy hallottam Rosaleen és Arthur hangját a nappaliból. Elõször csak úgy beszélgettek, de aztán egy re jobban felemelték a hangjukat. Rosaleen próbálta csitítgatni Arthurt, de mivel az foly ton túlkiabálta, végül feladta. Nem hallottam, mit mondanak, de nem is próbáltam megérteni. Letettem róla, hogy beleüssem az orrom abba, ami nem az én dolgom. Már nem akartam mást, csak hogy Any a rendbe jöjjön, és ha Arthur felemelt hangja kell ehhez, ám legy en. Szorosan becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak ez az egész nap ne történt volna meg. Miért nem figy elmeztetett a napló? Rosaleen és Arthur veszekedése egy re jobban elvadult. Mikor már nem bírtam tovább hallgatni, elhatároztam, hogy elmegy ek, hadd kapják meg õk is, meg én is azt a szabad teret, amire mindanny iunknak szüksége van. Utáltam, hogy mindezt nekem köszönhetik. Mielõtt mi ketten idejöttünk volna, oly an elégedettek voltak az életükkel, hétköznapjaik rutinjával, azzal, hogy csak kettecskén éltek egy ütt. Az érkezésem ny omán szakadás keletkezett kettejük viszony ában, ami most minden egy es nappal tovább hasadt. Mikor egy pillanatra alábbhagy ott a veszekedés hangja, bekopogtam, mire Arthur kiszólt, hogy szabad. – Elnézést, hogy megzavarlak benneteket – mondtam halkan. – Csak elmennék járni egy et, hogy kitisztuljon a fejem. A birtokon belül. Elmehetek? Arthur bólintott. Rosaleen háttal állt nekem, de azt láttam, hogy kezét ökölbe zárva szorítja az oldalához. Sietve becsuktam az ajtót és elindultam. Ily enkor még vagy egy óráig világos marad, ami épp elég lehetett egy rövid sétára, azalatt kitisztulhat a fejem. A kastély hoz akartam volna menni, de hallottam, hogy Weseley és a barátai már összegy ûltek ott. Nem voltam abban a hangulatban, hogy velük legy ek, egy szerûen csak egy edül akartam maradni. A másik irány ba indultam el, Ignatius nõvér háza felé, pedig tudtam, hogy nem fogom meglátogatni. Ezen az órán nem volt szándékomban átvágni az erdõn. Az ösvény en maradtam, és fejem leszegve haladtam elõre, el a sötét gótikus kapu elõtt, ami változatlanul leláncolva állt, és rothadozott. Ahogy megláttam a kápolnát, ráébredtem, hogy visszafojtom a lélegzetemet. Innen láttam Ignatius nõvér házát, így eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy bemenjek. Csak

akkora volt, hogy legfeljebb tíz ember fért volna el benne. A tetõ félig beomlott, de a tölgy fák védelmezõen borították fölé az ágaikat. Furcsán varázslatos volt. Nem csoda, hogy a hely anny ira kedves volt Ignatius nõvér szívének. Padok nem voltak a kápolnában. Feltételeztem, hogy alkalomról alkalomra rendezhették be a viszony lag közelebbi múlt szertartásaihoz. Az oltár fölött egy szerû, de nagy méretû feszület volt a falhoz erõsítve. Valamiért azt gondoltam, Ignatius nõvérnek köze lehetett hozzá, hogy odatették. Ezenkívül csak egy jókora – jó ny er, élettelen holttest – márvány medence volt idebent, ami repedezett, kicsorbult peremével is tekintély esen, szilárdan állt a betonpadlóhoz rögzítve. A porlepte víztartóban pókok ütöttek tany át, de képzeletemben a Kilsaney család nemzedékei jelentek meg egy más után, ahogy gy ermekeiket a keresztvíz alá tartják a medencénél. Oldalt faajtó ny ílt a kápolna melletti sírkertre. Úgy döntöttem, nem megy ek ki rajta, hanem inkább a fõbejáraton át közelítem meg, arról, amerrõl bejöttem. A sírkertet vigy ázó kapu mögött megállva próbáltam kisilabizálni a feliratokat, annak ellenére, hogy a sírkövek közül sokat belepett már a moha, és az idõ is kikezdte õket. Egy jókora kriptában egy egész család ny ugodott: Edward Kilsaney, felesége, Victoria, fiaik, Peter, William és Arthur, meg lány uk, valami B-betûs nevû. E szerencsétlen B-betûs lélek nevének többi részét teljesen eltörölte az idõ. Talán Beatrice lehetett, vagy Bery l, Bianca, netán Barbara. Próbáltam nevet adni neki. Florie Kilsaney -t felirat siratta: „Búcsúztat édesany ád, gy ászoljuk elvesztésedet”. Robert Kilsaney -t egy évesen érte a halál, 1832. szeptember 26-án, aztán any ja követte õt, tíz évvel késõbb. Helen Fitzpatrickot is felirat búcsúztatta 1882-ben: „Férjed és gy ermekeid õrzik szívükben drága emlékedet”. Néhány ukra csak egy név és egy évszám emlékeztetett, amitõl annál titokzatosabbnak tûntek: Grace és Charles Kilsaney, 1850–1862. Csak tizenkét évet értek meg, és mindketten ugy anakkor születtek és lelték halálukat. Sorakoztak a kérdések. Minden sírkövön, mely en kivehetõ maradt a felirat, egy -egy jelkép is fel volt vésve. Némely iken íj, másokon galambok, ny ílvesszõk, madarak, megint másokon meg kísérteties állatfigurák, amely ek jelképiségét nem tudtam megfejteni, bár nagy on szerettem volna. Elhatároztam, hogy megkérdezem Ignatius nõvért, ha majd eléggé összeszedtem magam a találkozáshoz. Még egy szer végigfuttattam a tekintetem a sírköveken, most már sokkal kevesebb félelemmel, mint mikor elõször elmentem a sírkert mellett. Talán felnõttebb lettem, legalább egy kicsivel. Egy jókora kereszt ny últ fel az ég felé, rajta nevekkel, amiket egy más után véstek a listához, ahogy egy ik család csatlakozott a másikhoz, az évek elõrehaladtával egy re jobban olvasható feliratokkal. A legújabb és legtisztábban kivehetõ felirat legalul volt, és amikor pillantásom rátévedt, nem is értettem, hogy nem vehettem észre eddig. A kereszt alapjánál egy jókora kõlap állt, rajta a legújabb nevekkel. Mellette a földön egy csokor virág – frissen vágott virág – hevert, száruknál fûszálakkal összekötve. Felmásztam a kerítésre, hogy lássam a felvésett feliratot. „Laurence Kilsaney , 1967 – 1992 R.I.P.” Csak tizenhét éve. Biztos, hogy a kastély tûzben pusztult el. Mindössze huszonöt évesen. Mily en szomorú. Nem ismertem Laurence-et, sem senki mást a családjából, mégis sírni kezdtem. Szedtem néhány vadvirágot, a hajcsatommal összefogtam õket, és nem hallgatva jobbik eszemre, átugrottam a kerítésen. Letettem a virágokat a sírra, kiny újtottam a kezem, hogy megérintsem a sírkövet, de ahogy az ujjaimmal megérintettem a hideg követ, egy hangot hallottam a hátam mögül: egy kattanást. A ny akamon felállt a szõr. Megpördültem magam körül, arra számítva,

hogy egy idegennel találom magam szemtõl szemben, aki oly an közel áll már hozzám, hogy a tarkómon érzem a lélegzetét. Mindenfelé néztem, oly an erõvel fókuszálva pillantásomat, hogy szinte megszédültem belé. Próbáltam ny ugtatni magam, hogy csak képzelõdöm, mivel egy õsrégi temetõben állok, és körülöttem egy oly an család tagjai ny ugszanak, akiket a dögvész, a háború, a szenvedés, a tûz és – valamivel emberibb módon – az idõs kor ragadott a halálba. Ezt mondogattam magamban, pedig semmi kétség, hogy valaki igenis ott volt a közelben, semmi kétség. Halottam egy gally reccsenését, és a fejem szinte körbeforgott, ahogy a zajt próbáltam hely hez kötni. – Ignatius nõvér, maga az? – kiáltottam. Választ csupán saját remegõ hangom visszhangja adott. Ekkor megpillantottam, hogy megmozdulnak a faágak, és fülemet valami tõlem távolodó susogás ütötte meg, ahogy valaki a sûrû növény zet között igy ekszik utat vágni magának az ellenkezõ irány ba. – Weseley – kiáltottam, megint csak reszketõ hangom visszhangját verve fel. Akárki is volt az, sietõsen távozott. Nagy ot ny eltem, és egy kettõre otthagy tam a sírt, átmásztam a kerítésen, és sebesen távoztam, közben meg-megrázva magam, mint aki egy hatalmas pókhálón gy alogol át. A kapusházhoz igy ekeztem vissza, útközben meg-megfordulva, hogy megbizony osodjak róla, nem követ-e valaki. Már szürkülni kezdett, mire visszaértem a házhoz. Rosaleen a nappaliban kötögetett, háttérben a lehalkított televízióval. Arca megviseltnek látszott, mint akit kikészített a veszekedés. Arthur a garázsban volt a hátsó kertben, ahol mérges csörömpölést csapott. A kíváncsiságom mostanra eleny észett. Most már nem érdekelt, mi lehet odabent. Már nem érdekelt, mit tárolhatnak a garázsban. Úgy éreztem, hogy eddig én üldöztem egy titkot, de most már a titok ûzött engem. Féltem. Nem akartam mást, mint hogy teljen az idõ, és Any a hagy ja el a gy ászát, gy ógy uljon meg végre, és költözzünk tovább innen, errõl a hely rõl, ahol a múlt kísért, a múlt, mely hez ugy an nem volt közöm, most mégis egy re jobban magába akart szippantani.

19 Tisztítótûz A következõ két hét alatt parkolópály ára kerültem. Föl-le jártam a lépcsõkön a reggeli, az ebéd, az uzsonna kedvéért, meg hogy elvégezzem azokat a teendõket, amiket Rosaleen kiosztott nekem méltó büntetésül, úgy mint porszívózás a nappaliban, a rézveretek pucolása, a köny vek lepakolása és a polcok portalanítása, vagy hogy figy eljem, miképp tüsténkedik a vetemény esben, meg a fûszernövény ek ágy ásaiban, miközben nekem magy arázza, hogy éppen mit csinál. Szerintem alaposan kiélvezte a dolgot, ahogy ott csacsogott-csivitelt a fülembe, mintha toty ogós kisbaba lennék, aki életében most, az õ szájából hallja elõször mindezt a bölcsességet. Szerintem valósággal megfiatalodott attól, hogy anny i lélek energiáit csapolta meg maga körül, mint valami vámpír. Minél jobban kimerültem én, annál inkább erõre kapott õ. Még arra se tudtam rávenni magam, hogy beleolvassak a naplóba. Úgy éreztem, napról napra több életerõ sugárzik Any a szobájából, több, mint az eny émbõl. Minél jobban elhagy ott az erõ engem, annál energikusabbá

vált õ. Hallottam, ahogy úgy járkál fel-alá a szobában, mint valami nõstény oroszlán a ketrecében. Fellázadtam a napló ellen. Úgy éreztem, mindenekelõtt a napló felelõs azért, hogy ebben a hely zetben találtam magam. Az volt az érzésem, hogy eddig a pontig minden döntésemet a naplóban olvasottak sugallták, és nem akartam így foly tatni az életem. Mindennap vártam, hogy Marcus hívni fog. Nem tette. Mindennap megjelent Ignatius nõvér. Szégy enemben képtelen voltam fogadni. Biztos, hogy tudta, mi történt velem; biztos, hogy az egész város tudta már. Hát enny it arról, hogy an ny itottam új lapot. Nem volt szükségem leckéztetésre. Nem volt szükségem a szigorú tekintetekre. Ami hiány zott, az a mézpergetés volt, meg hogy kivisz magával a piacra. Pedig mindennap megjelent. Segítenem kellett volna neki, de ehely ett csak az ágy amban feküdtem, bebújva a takaró alá, szörny en szégy ellve magam, ha csak belegondoltam, mi történt. Arthur tett néhány kísérletet, hogy bemenjen Any ához. Megvárta, amíg Rosaleen kimegy a hátsó kertbe, és halkan bekopogott Any a ajtaján. Ha azt hitte, egy hang majd behívja, akkor ny ilván fogalma sem volt az egészrõl. Egy -két perc elteltével aztán elballagott. Egy ik este Rosaleen és Arthur megint veszekedtek valamin. Hallottam Arthur hangját: „Nem bírom már tovább!” Aztán felviharzott Any a szobájába, és ott maradt vagy tizenöt percen át. Rosaleen végig ott hallgatózott az ajtó elõtt. Én nem hallottam, hogy Arthur beszélne. Vasárnaponta egész nap ágy ban maradtam. Hallottam, ahogy a nõvérek dudálnak a kocsiban, hogy kiugrasszanak az ágy ból, de nem mozdultam. Még csak ki se néztem az ablakon. Egy szerûen el akartam rejtõzni mindenki elõl. Eszembe jutott, hogy talán kapcsolatba kéne lépnem Marcusszal, talán írnom kéne neki. De fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Csak anny i jutott eszembe, hogy bocsánat, bocsánat, ez pedig édeskevés lett volna. Egy ik nap megérkezett a bútorszállító autó az összes cuccunkkal, amit eddig Barbara férjének raktárában tároltunk. Láttam, ahogy betolat a garázshoz, de egy mákszemny i izgatottságot sem éreztem. Azok a holmik már nem az eny émek voltak. Azé a lány é volt mind, aki egy kor abban a házban lakott. Ez pedig már nem én voltam. Nem tudtam többé, ki is vagy ok. Visszafeküdtem aludni. Legközelebb arra ébredtem, hogy becsenget valaki. Ignatius nõvér volt az megint. Elõször azt hittem, a barátság hozta ide, vagy az aggodalom, de ezen a napon szörny en izgatottnak tûnt. A hálószobámból hallgatóztam. Elõször csak valami mormogás hallatszott föl, de aztán Ignatius nõvér felemelte a hangját. – Azt akarod, hogy sutymurutty sutymurutty odafent feküdjön, és azon gondolkodjon, mit követett el, hogy az a szegény fiú sutymurutty sutymurutty teljesen? Tompa, érthetetlen szavak. – Mondd meg neki, hogy jöjjön le, látni akarom!

Sutymurutty sutymurutty. Ezután becsukódott az ajtó, kinéztem az ablakon, éppen hogy csak kilestem a párkány fölött, és megláttam Ignatius nõvért, ahogy virágmintás ingben és szokny ában, fejét felemelve elgy alogol. A szívem szakadt meg érte, de közben fura módon repesni kezdett. Amit Rosaleennek mondott, abból az derült ki, nem akarja, hogy bûntudatom legy en. Talán már meg is bocsátott nekem. Már a gondolattól is jobb kedvre derültem. Remény t merítettem belõle, hiszen azt sugallta, talán csak én reagáltam túl az egészet, talán nem is kéne mást tennem, mint hogy okulok az esetbõl, és túllépek rajta. Aznap éjjel nem volt ny ugtom az ágy ban, egy szempillantást sem aludtam. Kivettem a naplót a padlódeszkák alól, és vártam, vártam, hogy megjelenjenek a szavak, remény kedve, hogy nem tûnt el minden, csak mert semmibe vettem. Mikor végül megjelent a bejegy zés, rögtön felültem és feszülten figy eltem.

Szerda, július 22. Ma felhívtam Marcust. Megtaláltam a nevét a telefonkönyvben. Nem túl sok Sandhurst lakik Meath megyében. Mint kiderült, az apja valami menõ jogi jógi, és nagy hírû irodája van Dublinban. Vajon mennyi megaláztatásban volt még Marcusnak része miattam? Rettegtem, hogy elõször a szüleivel kell majd beszélnem, de amikor felvették, egy hivatalos csengésû nõi hang szólt bele a telefonba, és ez a nõ közvetlenül Marcust kapcsolta nekem. Ahogy meghallottam a hangját, könyörögnöm kellett, hogy ne tegye le azonnal. Mire sikerült rábírnom erre, már nem is tudtam, mit mondjak neki. Csak szabadkoztam, szabadkoztam egyre, úgyhogy a végén félbeszakított. Annyit mondott, hogy ejtettek minden vádat. Lehet, hogy nem hallottam? Nem én. Megkérdeztem, hogy az apja intézte-e el neki. Nem akarta elhinni, hogy ezt kérdezem. Azt mondta, sokkal súlyosabb eset vagyok, mint gondolta, ha nem tudom, mi van. Minden jót kívánt, és letette. Mi az ördögrõl beszélhetett? Ha nem tudom… de micsodát?

Másnap felhívtam Marcust, valamivel kevésbé idegesen, így, hogy tudtam, nem az apukája fogja felvenni a telefont. Pontosan úgy zajlott a beszélgetés, ahogy leírtam, kivéve, hogy ahely ett, hogy rákérdeztem volna, nem az édesapja intézte-e el, hogy ejtsék a vádakat, most azt kérdeztem, hogy alakult ez így. Egy egész éjszaka ezen törtem a fejem, és ennél jobb nem jutott eszembe! Nem kaptam semmire sem választ. Még az is lehet, hogy egy kicsit gy orsabban tette le.

Csütörtök, július 23.

Lefekvés elõtt anyával töltöttem egy kis idõt a szobájában. Magában dudorászott valamit. Nem tudom, mi volt, de mindenesetre megmosolyogtatta. Mondtam neki, hogy van nálam valami a számára, kivettem az üveg könnycseppet a zsebembõl, és letettem mellé az éjjeli asztalkájára. Ahogy megpillantotta, abbahagyta a dúdolást. Lefeküdt az ágyra, és a tekintetét épp annyira fordította oldalra, hogy lássa, mi az. Aztán csak meredt rá egyre. – Csinoska, nem? — mondtam. Rám nézett, olyan szúrós tekintettel, amitõl egy pillanatra meghökkentem, majd ismét az üveg könnycseppre meredt. Mintha ez a tárgy már az ottlétével is sértette volna, így aztán kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem. A keze egy pillanat alatt felemelkedett, és azonnal az enyémen landolt. Nem fájt, de annyira megdöbbentett, hogy ott hagytam a könnycseppet nála. Az éjszaka mélyen aludtam, és azt álmodtam, hogy Marcusnál vagyok a börtönben, beszélõn, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Álmomban egy börtönõr volt az, de igen gyorsan felébredtem, és Anya arca volt ott elõttem, olyan közel, hogy az orrunk majdnem összeért. Elfojtottam az elõtörõ sikoltásomat. A fülembe suttogott: – Hol szerezted? Még félig aludtam, úgyhogy nem értettem, mirõl beszél. Nem tudtam, a naplóra gondol-e vagy esetleg a csomag cigire, amit a gardróbban rejtettem el. – Azt a könnyet – suttogta, sürgetõ hangon. Õszintén szólva teljesen bepánikoltam. Azt hittem, bajba kerülök, amiért átmentem Rosaleen anyukájának a házához, pedig nem lett volna szabad ilyet tennem. Mint már mondtam, félig még aludtam, és hát meg is döbbentett, hogy ott van a szobámban – és még beszél is – az éjszaka közepén. Idõrõl idõre hallottam az ágyrugó nyekkenését Arthur és Rosaleen szobája felõl, és ilyenkor valami különös félelem dermesztette meg a vért az ereimben. Úgyhogy, hát igen, hazudtam. Azt mondtam, hogy a ház körül találtam, hogy megtetszett, és ezért megtartottam. Ahogy ezt kimondtam, már tudtam is, mi változott meg Anyában azon kívül, hogy elkezdett beszélni. Az a fény volt a nagy változás, ami hirtelen kigyúlt a szemében, s amitõl tekintete megelevenedett. Ez volt az, ami eddig hiányzott. De az egyetlen oka, hogy egyáltalán megláttam azt a fényt, az az volt, hogy amint ezek a szavak elhagyták a számat, ahogy kimondtam a hazugságot, rögtön kihunyt megint az a fény. Anya szeme üvegessé vált, üressé, élettelenné. Ami izgalom szétáradt benne, annak én egybõl véget vetettem, hideg vizet zúdítottam a fellobbanó lángra. Halkan kiment a szobámból, és bement vissza a magáéba. Kinyílt Rosaleen ajtaja. Léptek hallatszottak a folyosóról. Kinyílt a hálószobám ajtaja. A hosszú fehér hálóinget megvilágította a holdfény. Rosaleen néhány percig faggatott, hogy nem hallottam-e ajtónyílást, de én letagadtam. Hosszan meredt rám némán, mintha megpróbálná kitalálni, igazat mondok-e vagy sem, bólintott, és becsukta maga után az ajtót. Hallottam még az ágyrugókat, aztán csend következett. Ezután már nem tudtam elaludni. Folyton az járt az eszemben, hogy vajon helyesen tettem-e, hogy hazudtam Anyának. Mire a reggel fénybe borította a szobámat, rájöttem, hogy hibát követtem el. Egyszerûen meg kellett volna mondanom neki az igazat.

Holnap megint írok. Miután elolvastam ezt a bejegy zést, ott állt elõttem a nap, hogy eltervezzem, mit mondjak any ának. Egész nap idegesen lestem, ahogy Any a éli csendes életét, tudván, hogy ezt a varázslatot hamarosan megtöri valami. Igy ekeztem szó szerint megjegy ezni a naplóbejegy zést. Nem akartam az egészet elrontani. Mindent egész pontosan úgy akartam tenni és mondani, ahogy azt leírtam, hogy ugy anazokat a reakciókat hívjam velük elõ. Azt akartam, hogy Any a bejöjjön éjjel a szobámba. Aztán meg akartam mondani neki az igazat az üveg könny csepprõl. Egész nap vártam. Végül vacsora után fölmentem a szobájába. Az ágy ban feküdt, a plafont vizsgálta csendesen dudorászva. – Van nálam valami a számodra – mondtam, oly an rekedtes hangon, hogy alig hallatszott a szavam. – Van nálam valami a számodra. Csak dúdolt tovább, miközben a zsebembe ny últam, és kitapintottam a testemtõl felmelegedett üveget. Letettem Any a mellé az éjjeli asztalkára. A finom koppanásra odafordította a tekintetét, de a feje nem mozdult. Mikor a pillantása az üveg könny cseppre esett, azonnal abbamaradt a dúdolás, és a haját tekergetõ ujja is megállt. – Csinoska, nem? – kérdeztem. Erre rám nézett, és én rögtön észrevettem a pillanatot, mikor az a szikra megjelenik a szemében. Tekintetét visszafordította a könny cseppre. Bár nem akaródzott, de tudtam, hogy a forgatóköny vet kell követnem, ezért ny últam volna érte, és pont ahogy megírtam, jött a kéz, hogy az eny émen landolva megakadály ozzon benne, hogy elvegy em. – Nem – mondta Any a határozottan. – Jól van – mondtam mosoly ogva. – Jól van. Ültem az ágy ban, mert nem tudtam elaludni, hiszen tudtam, hogy nemsokára felébreszt. Elolvastam a másnapi naplóbejegy zést, bár nem tudtam, pontos lesz-e, hiszen az esemény ek, amik hamarosan bekövetkeznek, bizony ára hatással lesznek a Holnap Tamarája elõtt álló napra.

Péntek, július 24. Boldog szülinapot nekem! Tizenhét. Úgy döntöttem, ma reggel felkelek az ágyból, és Rosaleen meglepve látott meg odalenn. Azt hiszem, majdnem a szívrohamot hoztam rá a kamrában, mikor beléptem a konyhába. Valamiben sántikálhatott, mert olyan bûntudat volt az arcára írva, mintha valami halálos vétek terhelné a lelkét, és valamit gyorsan a kötényzsebébe dugott. Lehet, hogy csak a tortára szánta, amit eldugott, nem tudom… Félszegen ölelt át, és nyomott egy csókot az arcomra, aztán eltáncolt Anyához a tálcával, hogy felvigye neki a reggelit a szobájába. Egy

tökéletesen becsomagolt ajándékkal tért vissza; a rózsaszín csomagolópapírt rózsaszín-fehér szalagocska kötötte át. Eper-habfürdõ volt a csomagban, meg szappanok és egy sampon. Rosaleen úgy kapkodta a levegõt, hogy majd’ elájult, miközben a csomagot bontogattam, és idegesen meresztette rám a szemét, hogy lássa, örülök-e az ajándéknak. Tökéletes! – mondtam neki, és tényleg örültem is. Ez most egész más volt a számomra. Tavaly egy Louis Vuitton retikült kaptam meg egy pár Gina cipõt, idén pedig egy habfürdõ–samponkészletet, de eszement módon ezért most hálásabb voltam, mert valóban szükségem volt rá. Kezdtem kifogyni a samponból, és a mókusoknak nem imponált a Louis Vuitton táska. És ekkor valami egészen fura dolgot mondott Rosaleen. – Ha hiszed, ha nem, mikor megpillantottam a múlt hónapban, az volt az elsõ gondolatom, és meg is mondtam Arthurnak, hogy „hát erre a Tamara neve van ráírva, végig nagybetûkkel!” Azóta is a garázsban dugdosom elõled, és folyton attól rettegtem, hogy rá ne bukkanj – nevetgélt idegesen. Ettõl a megjegyzéstõl meghûlt bennem a vér. Ennek a nõnek sokkal több esze volt, mint hittem. Nem létezik, hogy azért próbálta volna megtiltani, hogy a garázsba menjek, vagy megakadályozni, hogy ott helyezzük el a holmijainkat, mert ott dugdosta elõlem ezt a kis szappanos kosarat. Ennél azért okosabb, nyílván hülyének néz. Ettõl még nagyobb késztetést éreztem, hogy bejussak abba a garázsba. Anya ma is végigaludta a napot. Zoey meg Laura is telefonáltak a házhoz. Megkértem Rosaleent, mondja nekik azt, hogy elmentem valahová. Ignatius nõvér megjelent egy nekem szánt ajándékkal. Rosaleen felajánlotta, hogy továbbítja majd, de a nõvér nem volt hajlandó odaadni neki. Minél tovább viselkedem úgy, mintha nem létezne, annál rosszabbat teszek magammal. Most már egyre több dolog miatt kell majd bocsánatot kérnem. Azt hiszem, nála sohasem volt jobb barátom, de még mindig úgy érzem, hogy legszívesebben elrejtõznék az egész világ elõl. Nem tudom elviselni, hogy lássanak. Vacsora után Rosaleen egy gyertyákkal megtûzdelt csokitortával a kezében bukkant elõ a kamrából, miközben azt énekelte, hogy „Boldog szülinapot!” Hát ez lenne az, amin kis híján rajtakaptam a kamrában reggel. Most már valószínûleg késõ lenne megvizsgálni azt a kötényzsebet. Holnap megint írok.

Be kell vallanom, hogy nem sokat gondoltam a születésnapommal az elmúlt hetekben, és amikor mégis eszembe jutott, akkor nagy on rosszul kezdtem érezni magam szegény Marcus miatt. Bárcsak vártunk volna még! Bárcsak megmondtam volna neki! Nem gondoltam rá, miféle ünneplést kaptam – vagy szerettem volna kapni – az elõzõ életemben, vagy hogy mily en ajándékokkal halmoztak volna el ébredésem pillanatától elalvásomig. De miután elolvastam a mai és a tegnapi bejegy zéseket, teljesen fel voltam villany ozva. Csupa izgatott várakozás volt az élet. Oly an volt, mintha az elmúlt napokat egy ködös völgy mély én boly ongtam volna végig, ahol az orromnál sem láthattam tovább. De mostanra felszállt a köd. Az elmém korábban anny ira el volt

foglalva azzal, hogy ugy anazt a dolgot õrölje újra meg újra, hogy közben semmi másra nem voltam képes odafigy elni. Most úgy látszik, véget ért a boly ongás, mert ültem az ágy amban, teljesen éberen, vadul verõ szívvel, és levegõ után kapkodva, mintha mérföldeket futottam volna. Próbáltam rájönni, mi az ördögöt csinálhatott eddig Rosaleen, vagy mi az ördögre készülhet, hogy megcsinálja másnap ott a kamrában. Ahogy tervezgettem, mit tegy ek, meghallottam, ahogy kiny ílik Any a ajtaja. Gy orsan lefeküdtem, és behuny tam a szemem. A lehetõ leghalkabbam csukta be maga mögött az ajtót, mint aki jól tudja, hogy csendben kell lennie. Leült az ágy am szélére, én meg vártam, hogy megérezzem a kezét a vállamon. És tessék, ott is volt. Az a bizony os türelmetlen szorítás. Kiny itottam a szemem, de anélkül, hogy az a pánik rám tört volna, amirõl írtam, hanem hely ette tökéletesen felkészültnek éreztem magam. – Hol szerezted? – suttogta, arcával az arcomhoz hajolva. Felültem. – Az út túloldalán, a földszintes házban – súgtam vissza. – Rosaleen házában – suttogta Any a, és rögtön kinézett az ablakon – Az a fény – mondta, és én is észrevettem a szobámnak az ablakkal szemközti falán villódzó fény t. Oly an volt a hatása, mint mikor a fák hajladoznak ide-oda a holdsugár útjában, és attól jelenik meg és tûnik el váltakozva a fény a szobában. Csak most nem a fák okozták ezt, mivel ez a valami sokkal jobban szikrázott, úgy, mint az üveg, és prizmaként tördelte szét a fény t mindenféle színre. Any a sápadt arcáról verõdött vissza, mert õ pont ott ült az útjában, s mintha ez elbájolta volna. Azonnal kinéztem az ablakomon, át a szemközti házra. Az ablakába egy üvegmobil volt kiakasztva, mely úgy lövellte szerteszét a sugarakat, mint egy világítótorony . – Több száz ily en van még odaát – suttogtam. – Nem lett volna szabad odamenni, csakhogy õ… – mindketten a falra néztünk, ahogy meghallottuk a rugót Rosaleen és Arthur ágy ában – õ oly an titokzatos volt. Csak be akartam köszönni az any ukájának, semmi több. Átvittem neki egy kis reggelit pár hete, és megláttam valakit a mûhely ben a hátsó kertben. Aki nem az any ukája volt. – Akkor ki? – Nem tudom. Egy nõ. Egy idõs nõ, hosszú hajjal. Ott bent dolgozott. Ezeket csinálta. Biztosan õ maga is fújja az üveget. Szerinted szabad neki ily et csinálnia? Már hogy a törvény szerint. – Ránéztem a könny cseppre a teny erében. – Több száz volt ott belõlük. Mind kötelekrõl lógtak. Majd megmutatom õket. Mikor visszamentem a tálcáért, ott találtam a kerti falon. És ez volt rajta. Mindketten a könny cseppre néztünk. – Mit jelent? – törtem meg a csendet. – Õ tud róla? – kérdezte Any a ahely ett, hogy a kérdésemre felelt volna. Ny ilván Rosaleenre

gondolt. – Nem. Mi foly ik itt? Lehuny ta a szemét, és eltakarta a kezével. Vadul kezdte dörzsölni az arcát, aztán végighúzta a kezét a haján, mint aki így akarja felébreszteni magát. – Ne haragudj! Oly an homály os minden. Mintha képtelen lennék… fölébredni – mondta, és megint megdörzsölte a szemét. Ekkor egy enesen rám nézett, fény lõ szemekkel. Fölém hajolt, és homlokon csókolt. – Szeretlek, kicsim. És sajnálom. – Mit sajnálsz? De ezt már a hátának mondtam, mivel már csendben felállt, és ment kifelé a szobámból. Megint kinéztem a fény re, arra a csipkézett üvegre, ami úgy forgott körbe, mintha odabentrõl fújták volna. Ekkor, miközben a fény re koncentráltam, megmozdult a függöny, és ráébredtem, hogy valaki engem nézett. Vagy minket. Hirtelen meghallottam, hogy kiny ílik Rosaleen ajtaja, léptek közelednek a foly osón, és kiny ílik az ajtóm. Ott állt, mint egy fehér jelenés. – Mi baj van? – kérdezte. – Semmi – válaszoltam, a naplót követve. – Hallottam egy ajtó csukódását. – Semmi baj. Miután hosszan rám meredt, kiment, én meg ott maradtam egy edül, hogy belegondoljak, mit értem el azzal, hogy elmondtam az igazat Any ának. Biztos, hogy valami jónak kell következnie belõle, és biztos voltam benne, hogy hamarosan meg is tudom, hogy mi az. Ismét kiny itottam a naplót, hogy megnézzem, megváltozott-e a bejegy zés. Visszatartottam a lélegzetemet. Ahogy az elsõ oldalnál kiny itottam, a lapok elkezdtek lassan befelé kunkorodni a szélükön, lassan megteltek és elszenesedtek, mintha ott hamvadnának el a szemem elõtt. Végül abbamaradt a zsugorodás, és a megperzselt, foltos lapok meredtek vissza rám, elrejtve elõlem a holnapot.

20 A háziasszony a kamrában a csokoládéporral Alig aludtam valamit a kora hajnali incidens után. Állig betakarózva feküdtem, mégis dermedten a jeges rémülettõl, amitõl a legkisebb neszre is szinte kiugrottam az ágy ból. Egészen biztos voltam benne, hogy a szemközti házban látott nõ volt az, aki két héttel korábban a sírkertig követett, és ahogy egy re jobban megvirradt, és a napfény elkergette az árny akat, egy re kevésbé féltem tõle. Talán nem is veszély es, csak egy kicsit fura. Amily ennek a haját és az öltözékét láttam a mûhely ben, nem úgy tûnt, mintha sokat járna emberek közé. Meg aztán meg is ajándékozott azzal a kis könny alakú üvegdarabbal. Ny ilvánvalóan közeledni próbált.

A megégett napló azonban valami közeledõ balsors elõérzetét vetítette elém. Mikor végül mégis elaludtam, tûzzel álmodtam: lángoló kastély okról, tûzben égõ köny vekrõl. Üvegkészítésrõl álmodtam még, arról, ahogy a forró, olvadt üveget buborékba fújják, és úgy formázzák a csöpögõ any agot. Miután az elsötétített szobában, vadul kalapáló szívvel felébredtem, minden erõmmel azon voltam, hogy ébren maradjak. A reggel hátralévõ részét azzal töltöttem, hogy a megégett lapokat néztem, hátha visszakunkorodnak eredeti állapotukba, és az írás varázsütésre újra feltûnik jól formált vesszõivel és hurkaival. De minden maradt változatlanul. Másnap reggel már jókor talpon voltam, elszántan, hogy Rosaleent rajtakapom, akármiben is mesterkedik. Lehet, hogy nem a világ legizgalmasabb kihívása tetten érni a háziasszony t a kamrában a csokoládéporral, de tudtam, hogy a napló terel valamerre engem, valahogy úgy irány ít, ahogy én annak idején azt a dongót irány ítgattam. Minden szava ny omravezetõ jel volt, minden mondata ny íl, útjelzõ tábla, ami az innen kivezetõ utat mutatja nekem. A rádió bömbölt a kony hában, Arthur zuhany ozott, Rosaleen pedig úgy hitte, az egész délelõttöt a magáénak tudhatja. Sarkon fordult, és megindult a kamra felé, én meg épp idõben ugrottam be az elõszobaajtó mögé, hogy meg ne lásson. Én viszont láttam õt az ajtó résén át. Ott volt elõtte Any a reggelizõtálja a pulton, õ meg egy másik doboz mögött megbújó dobozba ny últ, és kiemelt belõle egy gy ógy szeres dobozt. A szívem vadul dobogott. A kezem a számra kellett tapasztanom, nehogy felsikítsak. Néztem, ahogy két kapszulát a teny erébe ráz a dobozból, szétny itja õket, és a port a zabkásába hinti, majd elkeveri benne. Erõs volt a csábítás, hogy elõugorjak, és ott hely ben tetemre hívjam. Most rajtakaptam! Semmi kétség, valami rosszban sántikál, mégis megálljt kellett parancsolnom magamnak. Lehet, hogy csak valami fejfájásra való gy ógy szer, és ha nekiugrom, azzal megint magamnak ártanék csak, de az is lehet, hogy valami komoly abb szer, ami Any át még jobban megbetegíti. Közelebb hajoltam az ajtóréshez, de eközben megreccsent a padló deszkája a lábam alatt. Rosaleen azonnal a kötény zsebébe ejtette a dobozt, és úgy pördült meg maga körül, mintha mi sem történt volna. Én meg azonnal elõléptem az ajtó mögül. – Ó, jó reggelt! – köszöntött vidám mosolly al. – Hát hogy van ez a születésnapos leány zó ma reggel? – Lehet, hogy paranoiás vagy ok, de biztos voltam benne, hogy tekintetével az arcomat kutatja, nem árulkodik-e rajta valami, hogy szemtanúja voltam annak, amit épp csinált. – Öregnek – viszonoztam a mosoly át, s közben igy ekeztem visszany erni a ny ugalmamat. – Még hogy te lennél öreg, kislány om! – nevetett. – Emlékszem, amikor anny i idõs voltam, mint te most. – A szemét az égre emelte. – Még minden ott áll elõtted. Most ezt felviszem az any ukádnak, aztán már jövök is le, hogy valami szülinapi finomságot adjak neked reggelire. – Köszönöm, Rosaleen – mondtam bûbájosan, és végignéztem, ahogy felszalad a lépcsõn. Ahogy eltûnt Any a szobájában, és becsukódott mögötte az ajtó, a posta landolt a bejárati ajtó

elõtti lábtörlõn. Megdermedtem, arra várva, hogy Rosaleen seprûny élen lovagolva röpül le, hogy felragadja, de nem tette. Nem hallotta meg. Már ny últam is a küldemény ekért – két fehér, valószínûleg számlákat rejtõ boríték – és berohantam velük a kony hába. Nem tudtam, mitévõ legy ek. Gy orsan körbepillantottam, hogy hová rejthetném el õket. Most biztos nem lesz idõm elolvasni a zsákmány omat. Újra hallottam Rosaleen lépteit a lépcsõn, és a szívem a bordáimnak ugrott. Az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy a melegítõalsóm alá gy ûröm hátul a borítékokat, és rájuk húzom fiúsan bõ kardigánomat. A kony ha közepén álltam, két kezemmel a hátam mögött, mintha valami halálos vétek terhelné a lelkem. Rosaleen lelassította a lépteit, amikor megpillantott. Ny akán kidagadtak az inak. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Semmit. – Nem igaz, hogy semmit. Mi van a kezedben, Tamara? – kérdezte erõteljes hangon. – A kibaszott tangabugy im – mondtam, és meghúzgáltam a nadrágom ülepét. – Mutasd a kezed! – emelte fel a hangját. Elõhúztam a kezem a hátam mögül; kihívóan integettem velük Rosaleen felé. – Fordulj meg! – Nem fordulok – feleltem dacosan. Megszólalt az ajtócsengõ. Rosaleen nem mozdult. De én se. – Fordulj meg! – ismételte. – Nem – mondtam most már hangosabban, határozottabban. – Rosa! – kiáltott le Arthur az emeletrõl. Rosaleen nem válaszolt, pedig bakancsok lépteit hallattuk a lépcsõ felõl, ahogy megindultak lefelé. – Akkor majd kiny itom én – mondta Arthur, és rosszallóan nézett felénk. Kiny itotta az ajtót. – Weseley . – Nem tudtam közelebb farolni a furgonnal, nem baj? Eléggé feljöttem vele? Ó, szia, Tamara! – mondta, ahogy Arthur mellett benézett a házba. Rosaleen szemei még jobban összeszûkültek. Mosoly ogtam. Igen, van egy barátom, akirõl õ nem tudott. Tágra ny ílt szemmel néztem Weseley -re, szuggerálva neki, hogy értse már meg, valami nincs rendben itt. Nem akartam, hogy Arthurral elmenjenek. – Akkor majd késõbb találkozunk – mondta Arthur.

Az ajtó bezárult mögöttük, mi ketten meg ott maradtunk a kony hában és farkasszemet néztünk. – Tamara – mondta Rosaleen gy engéd hangon. – Akár mit is rejtegetsz, márpedig én tudom, mi az, egy szerûen add vissza nekem. – Én nem rejtegetek semmit, Rosaleen. Hát te? Összerándult. Ugy anebben a pillanatban fentrõl robajt hallottunk, tány érok csörömpölését, aztán lábak csattanását a padlódeszkákon. Egy pillanat, és mi ketten már nem néztünk farkasszemet, hanem azonnal felfelé tekintettünk. – Merre van? – hallottam any ám sivító hangját. Rosaleenre néztem, és elfutottam mellette. – Nem, kislány om! – rántott vissza. – Rosaleen, engedj el, az any ám volt az! – Nincs jól – mondta idegesen. – Nincs bizony, és szeretném tudni, miért! – kiabáltam az arcába, és azzal futni kezdtem, fel az emeletre. De nem jutottam el odáig. Any a kivágta maga elõtt az ajtót, és rémült szemmel kutatta végig a foly osót. – Hol van? – kérdezte, s közben nem tudta a szemét rám fókuszálni. – Kicsoda? Rosaleen? – kérdeztem riadtan, de már félre is lökött, ahogy megpillantotta Rosaleent a lépcsõ alján. – Hol van? – követelte a választ, a lépcsõ tetején állva a köntösében. Rosaleen tágra ny ílt szemmel tördelte a kezét a kötény ében. Zsebében kirajzolódtak a gy ógy szeres doboz körvonalai. Egy ikrõl a másikra néztem, és semmit sem értettem abból, ami a szemem elõtt lezajlik. – Any a, õ nincs itt – mondtam, és megpróbáltam kézen fogni. Lerázta a kezemet. – De itt van. Tudom. Érzem a jelenlétét. – Any a, nincs itt. – Éreztem, ahogy könny ek szöknek a szemembe. – Õ elment.

Fejével azonnal hátrafordult felém, és suttogássá halkult hangon szólalt meg újra. – Nem ment el, Tamara. Azt mondták, hogy elment, de nem. Érzem, hogy itt van. Most már sírtam. – Any a, hagy d abba, kérlek! Csak a… csak a… csak az emléke van itt veled, azt érzed a közeledben. A szellemét, ami mindig veled marad. De õ, õ elment… tény leg elment. Kérlek… – Látni akarom – követelte Rosaleentõl. – Jennifer – mondta az, kezét Any a felé kiny újtva, bár túl távol állt tõle, hogy megérintse. – Jennifer, engedd el magad, menj vissza, és feküdj le szépen! – Nem! – kiáltotta Any a, és a hangja megremegett. – Látni akarom õt! Tudom, hogy itt van. Te rejtetted el õt. – Any a – mondtam sírva. – Nincsen itt. Apa meghalt, tény leg meghalt. Any a erre rám nézett, és egy pillanatra szomorúnak látszott. Aztán dühbe gurult, és lerohant a lépcsõn. Rosaleen az ajtóhoz futott. – Arthur! – kiáltott kifelé. Arthur, aki még ott volt a kocsibehajtónál, és Weseley -vel a szerszámokat rakodta be a Land Roverbe, azonnal megmerevedett. Any a kirohant a kertbe, és „Hol van? Hol van?” – kiáltotta többször egy más után. – Jen, hagy d abba, jó? Engedd el magad. Minden rendben – mondogatta neki Arthur, többször egy más után. – Arthur – sikította Any a, és odaszaladt hozzá, hogy két karjával átölelje. – Hol van? Itt van, ugy e, itt van? Arthur döbbenten nézett Rosaleenre. – Any a – kiáltottam én. – Arthur, segíts rajta! Csinálj valamit vele, kérlek! Azt hiszi, hogy Apa még él. Arthur úgy nézett rá, mint akinek menten megszakad a szíve. A karjába vette Any át, aki egész sovány ka testében remegett a zokogástól, és közben egy re csak azt kérdezte, hol van Apa, és hogy miért, Arthur pedig a hátát simogatta megny ugtatóan. – Tudom, Jen, tudom. Semmi baj, semmi baj… – Kérlek, segítsetek rajta! – sírtam, a kert közepén állva, s közben hol Rosaleenre, hol Arthurra néztem, aki még mindig a karja közt tartotta Any át, hogy el ne essen. – Vitessétek el valahova!

Szerezzetek valami segítséget neki! – Apa most épp otthon van – ajánlotta fel segítségét Weseley csendesen. – Felhívhatom, hogy jöjjön át. Ekkor valami belém mart. Valami jéghideg rettenet. Valamiféle ösztön. A megégett napló jutott eszembe meg a tûz az álmaimban. Muszáj Any át kijuttatnom innen. – Vigy étek el hozzá! – fordultam Arthurhoz. Arthur zavarodottan nézett vissza rám. – Dr. Gedadhez – mondtam, hogy Any a ne hallja. Any a összerándult Arthur karjaiban, és a fájdalomtól összegörny edve elkezdett a föld felé csúszni. Arthur erre komoran bólintott felém. Ezután Rosaleenre nézett. – Hamarosan itthon leszek. – De hát neked… – Indulok – felelte Arthur eltökélten. – Jövök én is – vágta rá Rosaleen sietve, és ezzel lekapva magáról a kötény t beszaladt a házba. – Hozom a kabátját. – Weseley , te maradj itt Tamarával – adta ki Arthur az utasítást. Weseley bólintott, és tett néhány lépést felém. Pillanatok múlva mindhárman a Land Roverben ültek, a síró, és láthatólag elveszett Any ával a hátsó ülésen. Weseley gondoskodón ölelte át a vállamat. – Minden rendbe jön – mondta gy engéd hangon. Mikor megérkeztünk ide, úgy éreztem, Any a meg én partra vetett hajótöröttek vagy unk, két szerencsétlen, akiket a tenger kilökött magából, és most ott köhögjük-öklendezzük ki magunkból a vizet a föveny en, miután hajónkat elny elte a mély ség. Két ágrólszakadt szerencsétlen, akinek senkije és semmije, akinek élete céltalan, két utas, aki egy kijárat nélküli váróteremben rekedt. Azóta ráeszméltem, hogy akit a partra vet a víz, az nem pusztán viharverte ny omorult, hanem túlélõ is. Addig nem értettem meg ezt, míg nem voltam kény telen megnézni egy et ezek közül a dokumentumfilmek közül, amikért Arthur anny ira odavan. A Csendes-óceán déli szigeteirõl szólt, amik oly an távol vannak egy mástól, hogy szinte megmagy arázhatatlan, miként terjedhetett át az

élet az egy ikrõl a másikra, már legalábbis a madaraktól eltekintve. Aztán hirtelen megjelentek ezek a vízen bucskázó kókuszdiók. A tenger vetette õket partra, magy arázta a narrátor. Két elkallódott valami, amik túlélték a tenger viszontagságait, és megérkeztek a parti föveny re. És ott mit csináltak? A homokba ágy azódtak, és fa nõtt ki belõlük, ami aztán tovább szaporodott, és végig benõtte a parti sávot. Néha akármi kijöhet abból, ha az embert partra veti a víz. Még növekedni is kezdhet. Any a ugy an hisztériás rohamot kapott, és azt hitte, Apa még él, és minden jel szerint teljesen szétesett, én mégis úgy éreztem, hogy valami kezdetét veszi, valami új, valami jobb. És ahogy néztük, mint távolodik el az autó, s mint tekinget vissza Rosaleen aggódó szemmel, mint aki se minket nem akar otthagy ni, se Arthurt és Any át nem akarja kettesben tudni, nem tehettem róla, hogy így érzek. De elmosoly odtam, és utánuk integettem.

21 K, mint… kenguru Amint elmentek, berohantam a házba. Rosaleen kötény e összegy ûrve lógott a kabátfogas tetejére dobva, láthatólag futtában, ahogy a gazdája nagy sietve hagy ta el a házat. Megragadtam, és a zsebébe túrtam a másik kezemmel. – Tamara, mit csinálsz? – Weseley ott állt közvetlenül mellettem. – Csinálok neked egy teát, talán attól megny ugodsz egy kicsit… Ez meg mi az ördög? Ezt a gy ógy szeres dobozra értette, amit a kezemben magasra emeltem. – Azt reméltem, te meg tudod mondani. – Odaadtam neki a kapszulákat. – Azon kaptam Rosaleent, ahogy ezekbõl tesz Any a reggelijébe. – Micsoda? Hûha, Tamara! – álmélkodott Weseley . – Gy ógy szert tett any ukád ételébe? – Láttam, ahogy kiny itja a kapszulákat, és azt a porszerû micsodát beleszórja a zabkásába, és összekeveri vele. Nem tudja, hogy megláttam. – Hát talán fel volt írva Any ukádnak. – Azt hiszed? Lássuk csak! Annak ellenére, hogy Rosaleen szerint fogalmam sincs az any ám egészségi állapotáról, anny it azért tudok, hogy a neve nem… – hangosan betûztem a doboz feliratát – Helen Reilly . – Az Rosaleen édesany ja. – Elvette a dobozt. – Altató. – Honnan tudod? – Az is rá van írva a címkére. Oxazepam. Az pedig altató. Ezt teszi any ukád ételébe?

Ny eltem egy et, és könny ekkel telt meg a szemem. – Biztos, hogy ezt csinálta, amikor megláttad? – Biztos. És Any a foly ton alszik, mióta csak idejöttünk. Non-stop. – Any ukád amúgy nem szed ily et? Nem lehet, hogy Rosaleen csak segíteni akar? – Weseley, Any a anny ira ki van ütve, hogy a saját nevére alig emlékszik. Ez nem segítség. Inkább úgy néz ki, mintha Rosaleen ártani akarna neki. Ez a valami biztos árt neki. – Akkor nekünk kell szólnunk. A megkönny ebbülés hulláma söpört végig rajtam, amikor azt hallottam: mi. – Szólnom kell apának. Jelentenie kell valahol. Rendben? – Persze, rendben. Megkönny ebbülést éreztem, hogy most már nem vagy ok egy magamban. Leültem a lépcsõre, míg az apjának telefonált. – Na? – ugrottam fel, amikor letette. – Épp ott voltak vele a rendelõben, úgy hogy nem tudott mit mondani rá azon kívül, hogy rendben, intézkedik. Addig ezt a dobozt biztonságba kell hely eznünk. – Jó! – mély lélegzetet vettem. – Jöjjön, aminek jönnie kell. – Akkor segítesz megkeresni Arthur szerszámosládáját? – Arra meg mi szükséged van? – kérdezte értetlenül. – Hogy feltörjem a garázst. – Micsoda? – Te csak… – kerestem a szavakat – te csak segíts nekem! Nincs túl sok idõnk, de késõbb mindent elmagy arázok. Most viszont kérlek, kérlek, segíts! Ritkán mennek el a házból. Ez az egy etlen esély em. Szó nélkül, hosszan gondolkodott, közben a gy ógy szeres dobozt forgatta az ujjai között. – Rendben. Miközben Weseley a ház melletti mûhely hez szaladt ki, én a kertben járkáltam fel-alá, remény kedve, hogy nem jönnek vissza, mielõtt alaposan körül nem tudtam nézni. Megálltam, hogy átnézzek a fölszintes házra, mert látni akartam, hogy ott van-e még az üvegtárgy, ami

egy enesen a hálószobámba világított. A tárgy már eltûnt. Viszont valami más vonta magára a figy elmemet a kertben. Egy doboz. Közelebb mentem. – Weseley ! Rögtön kihallotta a hangomból a riadalmat, úgy hogy megfordult, és kiny újtott ujjam irány ába nézett. – Az meg mi? – kérdezte. Átmentem az úton, hogy megnézzem. Weseley is átjött utánam. A csomag barna papírba volt burkolva, és a tetejére rá volt írva a nevem, meg az, hogy „Boldog születésnapot!” Fölvettem és körülnéztem. Senki sem állt az ablakoknál, a szúny ogháló mögött. Leszedtem a csomagolópapírt, ami alól egy barna cipõsdoboz bukkant elõ. Leemeltem a fedelét. A dobozban egy gy öny örûséges üvegmobil rejtõzött, egy sor különbözõ méretû könny cseppbõl és szívecskébõl összerakva, amiket parány i ly ukakon átfûzött drótszálak kötöttek össze. Felemeltem, és a fény felé tartottam. Csak úgy ragy ogott a napsütésben, és forgott körbe a szélben. Elmosoly odtam, és a ház felé fordultam, hogy integessek, hogy mosoly ogjak, hogy köszönetet mondjak valakinek. Semmi. – Mi az ördög… – szólalt meg Weseley , és a mobilra meredt. – Ajándék. Nekem. – Nem is tudtam, hogy szülinapod van. – Elvette a mobilt, hogy jobban szemügy re vegy e. – Az a nõ tudta. – Kicsoda? Rosaleen any ja? – Nem. – Ismét a földszintes házra meresztettem a szemem. – Az a nõ. Weseley a fejét csóválta. – És én még azt hittem, az én életem egy agy rém. Ki az a nõ? Any a és apa úgy tudja, senki nem lakik abban a házban, csak Mrs. Reilly . – Fogalmam sincs. – Menjünk be megismerkedni vele. Meg köszönetet mondani. – Szerinted azt kéne csinálnom? Szemét az égre meresztette. – Hát kaptál egy ajándékot, nem? Ennél nem kell jobb alkalom, hogy bemenj.

Az ajkamat harapdálva meredtem a házra. – Persze, ha meg vagy ijedve… Hát éppen errõl volt szó. – Nem, most sokkal fontosabb tennivalóink vannak ennél – mondtam. Átmentem az úton, és lementem a hátsó kertbe, a garázshoz. – Tudod, hogy Ignatius nõvér már majd megõrült, hogy láthasson téged? Múltkor csak úgy elrohantál, amivel halálra rémítetted szegény t. Ami azt illeti, engem is. Weseley -re meredtem, miközben a szerszámosládában turkált, a lakat feltörésére legalkalmasabb szerszám után kutatva. – Hallottam, mi történt. Most már jól vagy ? – Persze, jól. De nem akarok beszélni róla – csattantam föl. – Azért kösz – tettem hozzá barátságosabban. – Azt is hallottam, hogy a fiúd bajba került. – Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla – csattantam fel megint. – És nem a fiúm. Ezen elkezdett nevetni. – Akkor most már te is tudod, mily en érzés. A reggel foly amán történtek ellenére elmosoly odtam. Weseley -nek nem tartott sokáig feltörnie a lakatot. Már bent is voltunk, és én rögtön a régi életemmel találtam szemközt magam, ahogy az egész mindenség egy nagy halomba rakva hevert ott, a kony ha a nappalira, a hálószobám a játékszobára halmozva, a vendégszoba holmijai a fürdõszoba törölközõivel összekeveredve. Pontosan úgy illett itt egy máshoz minden, ahogy a fejemben a gondolatok. Bõrhuzatú kanapék, plazmatévék, nevetséges alakú bútorok, mely ek most végtelenül olcsónak és lélektelennek látszottak itt. Inkább azt szerettem volna látni, hogy Rosaleen és Arthur mit rejtettek itt el. De nem tett rám túl mély beny omást az sem, amirõl Weseley dobálta le a porvédõ takarókat a garázs másik végében. Még több régi, naftalinszagú bútor, amit mind kikezdett az idõ és szétrágtak a poratkák. Nem tudom, mire számítottam – egy -két holttestre tán, egy pénzverõgépre, beládázott puskákra és más fegy verekre, Rosaleen denevér-barlangjának titkos bejáratára. Akármire, csak nem erre a naftalinszagú, ócska lomtárra. Visszamentem a mi holminkhoz. Hamarosan Weseley is követett, hogy heves hûházással konstatálja egy ik-másik darabot, amit a dobozokból elõkotort. Most, hogy felfüggesztettük Arthur és Rosaleen titkos életének felderítését, leültünk egy kori kanapémra, és lapozgatni kezdtük a

fény képalbumomat Weseley nevetgélésének kíséretében, amit serdülõkorom különbözõ fázisainak képi dokumentumai váltottak ki belõle. – Ez itt az apukád? – Igen – mosoly ogtam, ahogy elnéztem Apa boldogságtól eleven arcát, amint egy ismerõs pár esküvõjén ropja a táncot a parketten. Imádott táncolni. Pocsék táncos volt. – Mily en fiatal! – Aha. – Hogy történt? Sóhajtottam. – Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. – Nem zavar. – Ny eltem egy et. – Csak… túl sok hitelt vett fel, és nem tudta visszafizetni. Építési vállalkozó volt, és nagy on jól ment neki. Világszerte voltak ingatlanfejlesztései. Nem tudtunk róla, de nagy bajba került. Kezdett mindent eladni, hogy visszafizesse a tartozásait. – És nem mondta el, hogy baj van? A fejemet ráztam. – Túl büszke volt hozzá. – A szemem megtelt könny el. – Pedig nem zavart volna, tény leg nem. – Túl hevesen bizony gattam ezt. El tudtam képzelni, mi lett volna, ha Apa elmondja, hogy mindenünket eladja. De még menny ire, hogy zavart volna! Ny avaly ogtam, hisztiztem volna. Egy általán nem értettem volna meg, csak a megaláztatást fogtam volna fel, hogy most mit gondolnak rólunk az emberek. Ny áron Marbella hiány zott volna, szilveszterkor meg Verbier. Kiabáltam volna Apával, mindenfélének elmondtam volna, és kirohantam volna a szobámból jól bevágva magam mögött az ajtót. Amily en önzõ kis disznó voltam. Mégis azt kívánom, bárcsak megadta volna a lehetõséget, hogy megpróbáljam megérteni. Bárcsak leültetett volna maga mellé, és mindent elmondott volna, hogy egy ütt találjunk valamily en megoldást. Akárhol ellennék – egy etlen szobában, vagy most a kastély romjai között –, ha ez lenne az ára, hogy egy ütt legy ünk. – Nem érdekelne, hogy mindent elvesztünk. Bármit odaadnék, hogy újra velünk legy en – szipogtam. – Mostanra mindent elveszítettünk, beleértve õt magát. Hát akkor mi értelme az egésznek? Amikor a bank lefoglalta a házat, azt hiszem, az volt számára a vég. – Elnéztem a képet, amin Any ával golfozik, ahogy komoly arccal mered a távolba a labdája után. – Mindent odaadott volna, kivéve azt az egy et. Lapoztunk egy et, és mind a ketten felnevettünk. Ott álltam én, hiány zó elülsõ fogakkal, és Mickey Egeret öleltem magamhoz a Disney Worldben.

– Nem vagy … nem is tudom… Nem vagy dühös rá? Ha az én apám csinálna ily et, én biztosan… – Weseley úgy csóválta a fejét, mint aki nem is tudja elképzelni az egészet. – Az voltam – feleltem. – Rettenetesen dühös voltam rá jó sokáig. De az elmúlt hetekben belegondolhattam, mi mindenen mehetett keresztül. Oly an szörny û ny omás nehezedhetett rá, oly an ny omorultul érezhette magát! Mint aki csapdába esett, mint aki már mindenhol lenne, csak itt nem. És… hát, miután meghalt, már nem tudtak elvenni semmit. Ezzel védett meg minket, Any át és engem. – Azt gondolod, értetek tette? – Azt gondolom, egy csomó oka volt rá, hogy megtegy e. Persze nem valódi okok, de számára épp eléggé valódiak voltak. – Nos, szerintem te nagy on hõsies lány vagy – mondta, és ahogy feltekintettem rá, megpróbáltam nem elsírni magam. – Nem érzem hõsiesnek magam. – Pedig az vagy . – A tekintetünk összefonódott. – Egy csomó buta, rettenetes hibát követtem el – suttogtam. – Nincs abban semmi. Mindanny ian hibázunk – mosoly odott el fany arul. – Hát, én biztos nem hibázom anny it, mint például te! Felnevetett. – Jól van, lássuk, mit rejteget itt az a Rosaleen. Képtelen voltam elszakadni a fotóalbumoktól, úgy hogy felütöttem egy másikat, ezúttal a kisbaba kori képeimmel. Ezzel egy másik világba, egy elveszett idõbe tévedtem át. A háttérbõl hallottam Weseley megjegy zéseit, ahogy erre vagy arra bukkant, de nem figy eltem oda. Hely ette az én gy öny örû szép apukámat néztem, ezt a boldog és jóképû férfit Any a oldalán. Én oly an piriny ó voltam Any a karjai között, hogy mindössze egy piciny, rózsaszín fejecske látszott ki a fehér takaró alól. – Te jószagú ég, Tamara, ide nézz! Nem vettem tudomást róla, anny ira magával ragadott a kép, amin Any ával egy templomban láttam magam. A karjaiban tartott, arcán széles mosolly al. Akárki készítette a felvételt – Apa lehetett szerintem –, az ujja végét hagy ta a lencse elé belógni, amivel sikerült kitakarnia a pap arcát. Apát ismerve szándékosan történhetett a dolog. Megdörzsöltem nagy és a vakutól kifehéredett ujját, és közben nevettem. – Tamara, ezt nézd meg! A fotó megörökítette a pap egy ik felét, Any át, engem Any a karjai közt a keresztelõmedencénél, jobb oldalon valakit félbevágva a fotós ügy etlenkedése miatt, meg valakinek a kezét, amit épp az

én fejem búbján ny ugtat. Nõi kéz lehetett, amit az ujján viselt gy ûrûbõl tudtam kikövetkeztetni. Ny ilván Rosaleen, az én keresztany ám, aki sohasem azt csinálta, amit a barátnõim keresztszülei, akik csak egy üdvözlõlapot küldtek minden ünnepi alkalomra, benne némi készpénzzel. Nem, az én keresztany ám velem akart lenni. Brrrr. – Tamara! – Weseley a karomba markolt, amitõl összerándultam. – Ezt nézd meg! – A szemei tágra meredtek. Ahogy rajtam tartotta a kezét, bizsergés futott végig a karomon. Zsebre vágtam a keresztelési képet, és Weseley után mentem. Ha bármi furát éreztem volna iránta, az most egy szerre mind elpárolgott. – Na mi az a nagy szenzáció? – kérdeztem kevés lelkesedéssel. Semmit nem láttam, ami okot adott volna erre a nagy izgalomra. Csupa régi bútor, éppoly an vacak, mint bármi, amit eddig láttam. Köny vek, piszkavasak, tány érok, letakart festmény ek, szövetek, a falnak támasztott hõsugárzók, mindenféle limlom. – Hogy mi a nagy szenzáció? – Tágra ny ílt szemmel ugrált ide-oda, fel-felkapott ezt-azt, lerántotta a leplet további olajfestmény ekrõl, mely ek magas, fülcimpán fölül érõ gallért viselõ, vásott kinézetû köly köket ábrázoltak meg testes, taszító külsejû, terjedelmes kebellel, széles csuklóval és bokával, de annál keskeny ebb ajakkal megáldott, testes matrónákat. – Nézz már ide, Tamara! Nem látsz rajta semmi különöset? Felborított egy feltekert szõny eget, és belerúgott egy et. A kigöngy ölõdõ szõny eg elterült a poros földön. – Weseley , ne csinálj felfordulást! – ripakodtam rá. – Nemsokára visszaérnek. – Tamara, ny isd ki a szemed! Nézd meg a monogramot! Szemügy re vettem a szõny eget, ezt a poros micsodát, ami inkább falvédõ lehetett, mint igazi szõny eg. Mindenhol K betûk voltak rajta. – Nézd meg ezt is! – Weseley kiny itott egy étkészletes dobozt. A tány érokba, csészékbe, késekbe és villákba egy -egy K betû volt bély egezve. A bély egen egy kardpengére sárkány tekeredett, mely a lángok közül mászott fölfelé. Ekkor eszembe jutott, hogy ugy anezt az emblémát láttam a kapusház nappalijának kandallóján, a védõrostély on is. – K – mondtam értetlenül. – Nem értem. Nem tudom… – A fejem csóváltam, majd szétnéztem a garázsban, és ami az elõbb még lomtár volt, most már kincsesbány ának tûnt. – K, mint… – mondta Weseley oly an lassan, mintha kisgy erekkel beszélne, majd visszatartotta a lélegzetét. – Kenguru – mondtam. – Nem tudom, Wesley . Össze vagy ok zavarodva, egy szerûen nem –

– Kilsaney – mondta, mire végigfutott a hátamon a hideg. – Micsoda? Dehát ez lehetetlen! – körbenéztem. – Hogy került hozzájuk ez a rengeteg holmi? – Hát, vagy lopták… – Ez az! – Mintha minden a hely ére került volna. Ezek tolvajok! – már hogy Arthur nem, csak Rosaleen. Azt el tudtam képzelni. – Vagy a Kilsaney család számára õrzik a cuccot – szakította félbe Weseley a gondolataimat. – Vagy … – rám vigy orgott, és közben föl-le járt a szemöldöke. – Vagy mi? – Vagy õk a Kilsaney család. Megvetõ horkantással ny ugtáztam ezt az ostobaságot, de ekkor egy vörös folton akadt meg a tekintetem, ami egy feltekert szõny eg alól villant ki, amit Weseley döntött fel az elõbb. – A fény képalbum! – kiáltottam, megpillantva a vörös kötetet, amire még ideérkezésünk hetében bukkantam rá. – Tudtam, hogy nem csak képzelõdtem! Leültünk, és végignéztük az albumot, bár bizony ára már veszély esen közeledett a pillanat, mikor Rosaleen és Arthur hazaér. Gy erekeket ábrázoló fekete-fehér képek voltak, egy ik-másik szépiaszínezéssel. – Megismersz rajtuk valakit? – kérdezte Weseley . Csak a fejemet ráztam, mire gy orsabban kezdett lapozni. – Várj csak! – Az egy ik fotó magához vonzotta a tekintetem. – Lapozz vissza! Két gy ereket ábrázolt a kép, körülöttük fákkal. Az egy ik kislány volt, a másik egy néhány évvel idõsebb fiú. Egy mással szemben álltak, fogták egy más kezét, és összeérintették a homlokukat. Hirtelen egy emlékkép villant elém: a bizarr üdvözlés, amivel megérkeztünkkor Arthur és Any a köszöntötték egy mást. – Ez itt Any a meg Arthur! – mondtam mosoly ogva. – Any a legfeljebb ötéves lehetett itt. – Nézd meg Arthurt! Már kiskorában se volt valami jóképû gy erek – csipkelõdött Weseley, és huny orogva közelebb hajolt a képhez. – Jaj, ne gonoszkodj már! – nevettem. – Nézd csak meg õket! Sohasem láttam Any át gy erekkorában. A következõ lapon a kép Any át, Arthurt és Rosaleent ábrázolta meg egy másik fiút. Elállt a lélegzetem.

– Any ukád és Rosaleen ismerték egy mást gy erekkorukban – állapította meg Weseley. – Te tudtad ezt? – Nem – szédelegve kapkodtam levegõ után. – Ily en nincs! Errõl soha senki nem beszélt. – Ki az a srác ott a végén? – Nem tudom. – Nincs any ukádnak egy másik báty ja is? Ez a fiú látszik a legidõsebbnek. – Nem, nincs másik báty ja. Legalábbis sohasem említette, hogy lenne… Weseley beny últ a mûany ag fény képborítás alá, és kihúzta a fotót. – Weseley ! – Most már elég messzire mentünk. Akarod tudni, hogy mi ez az egész, vagy nem? Ny eltem egy et és bólintottam. Weseley megfordította a fény képet. Ez volt ráírva: „Artie, Jen, Rosa, Laurie. 1979.” – Laurie az, a jelek szerint – mondta Weseley. – Valamit az eszedbe juttatott? Tamara, te úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. „Laurence Kilsaney R.I.P.” a sírkövön. Arthur Rosaleent Rosának szólította a kocsiban, útban hazafelé Dublinból. „Laurie és Rosa” az almafába vésve. – Õ az a férfi, aki meghalt, mikor tûz volt a kastély ban. Laurence Kilsaney. A neve ott áll egy sírkövön a Kilsaney -k sírkertjében. – Hû! Elnéztem a négy üket ábrázoló fotót. Csupa mosoly gós, ártatlan arc, ahogy még elõttük áll minden, a jövõ még teli beváltatlan ígérettel. Any a és Arthur szorosan fogják egy -más kezét, Laurence pedig hûvösen öleli át Rosaleen ny akát; karja erny edten lóg le a lány mellkasán. A fiú fél lábon áll, másik lábát elöl keresztbe rakva pózol. Öntudatosnak, tán egy enesen önteltnek látszik. Felszegett állal vigy orog a lencsébe, mint aki épp most kiáltott oda valamit a fotósnak. – Tehát Any a, Arthur és Rosaleen az egy ik Kilsaney gy erekkel barátkozott – gondolkodtam

fennhangon. – Én meg még azt se tudtam, hogy Any a itt lakott. – Talán nem is. Talán csak ny aralni jött ide. – Weseley továbblapozott. Minden fotó róluk négy ükrõl készült, különbözõ szögekbõl kapták le õket, de mindig egy csoportban álltak. Any a volt a legfiatalabb, Rosaleen és Arthur korban egy máshoz közelebb, Laurence meg a legidõsebb, akinek arcán mindig mosoly ült, szeme pedig hamiskásan csillogott. Rosaleen már kislány ként is öregesebbnek látszott, tekintetében valami kemény séggel, arcán mindig kisebb mosolly al, mint a többiek. – Nézd, a kapusház elõtt vannak! – mutatott Weseley a négy es csoportra, ahogy ott ülnek a kert falán. Azóta szinte semmi nem változott, leszámítva néhány, mára nagy ra nõtt kerti fát, amit akkortájt ültethettek. De a kapu, a kerítés, a ház, minden pontosan ugy anoly an maradt. – Ez itt Any a a nappali szobában. Ez ugy anaz a kandalló itt – meresztettem a szemem a képre. – A köny vespolc is ugy anaz. Nézd a hálószobát! – Elállt a lélegzetem. – Ez most az eny ém. De nem értem. Ebben lakott Any a, ebben nõtt fel. – Tény leg nem tudtál semmit errõl az egészrõl? – Semmit – ráztam a fejem, és közben éreztem, hogy elkezd hasogatni. Az agy amat túlterhelte ez a rengeteg információ, ami úgy árasztott el, hogy közben nem kaptam elég választ a kérdéseimre. – Anny it tudtam, hogy vidéken élt, de… Emlékszem, hogy amikor meglátogattuk Arthurt és Rosaleent kiskoromban, nagy papa mindig itt volt velünk. A nagy mamám még Any a kislány korában meghalt. Azt hittem, nagy apa is csak látogatóba jött Arthurhoz és Rosaleenhez, de… te jó ég, hát mi foly ik itt? Miért hazudtak valamenny ien? – Igazából nem is hazudtak, nem? – Weseley így próbálta eny híteni a sokkot. – Csak nem mondták el, hogy itt laktak. Hát nem ez a világ legizgalmasabb titka. – És azt sem mondták el, hogy Rosaleent gy akorlatilag egész életükben ismerték, hogy a kapusházban laktak, és annak idején ismerték a Kilsaney családot is. Önmagában nem nagy ügy, de azzá válik, ha eltitkolják. De hát miért kellett elrejteniük elõlem? És még mi mást titkolnak elõttem? Weseley erre elfordította rólam a tekintetét, és tovább lapozgatott az albumban, mintha abban keresné a válaszokat. – Figy elj, ha a nagy apád ott lakott a kapusházban, akkor neki kellett a birtok gondnokának lennie. Õ töltötte be Arthur állását. Egy meghökkentõ emlékkép villant fel elõttem. Kislány voltam, és nagy apa térdepelve turkált valami trágy aszerûségben. Emlékszem, mily en fekete volt a körme alja, meg hogy ott tekergett egy giliszta elõtte a földben, amit nagy apa elkapott, és meglóbált az orrom elõtt, amitõl én elsírtam magam, õ meg csak nevetett, és a karjával átölelt. Mindig föld- meg fûszag áradt belõle. És a körme alja is mindig fekete volt. – Vajon arról a nõrõl is van itt fény kép? – pörgettem tovább a lapokat.

– Miféle nõrõl? – Arról, aki ott a földszintes házban gy ártja azokat az üvegeket. Végignéztük a maradék képeket, s közben a szívem oly an hangosan kalapált a mellkasomban, hogy már azt hittem, mindjárt meghalok. Ekkor egy másik kép bukkant elõ, amin megint Rosaleen és Laurence volt látható. „Rosa és Laurie, 1987”. – Szerintem Rosaleen szerelmes volt Laurence-be – mondtam, miközben ujjam végighúztam az arcukon. – Aha – felelte Weseley , és továbblapozott. – De Laurence nem volt szerelmes Rosaleenbe. Tágra ny ílt szemmel néztem a következõ fotóra. A következõ lapon a kép Any át ábrázolta, szépséges tinilány ként, hosszú, szõke hajjal, széles mosolly al, hibátlan fogakkal. Laurence karja a vállát ölelte, miközben a fiú Any a arcára ny omott csókot, az összevésett fa alatt. Megnéztem a fotó hátoldalát. – Jen és Laurie, 1989. – Talán csak jó barátok voltak… – mondta Weseley lassan. – Weseley , nézd már meg õket! Csak enny it mondtam. A többi ott volt elõttünk, a napnál világosabban. Ott, az orrunk elõtt. Ezek ketten szerelmesek voltak egy másba. Eszembe jutott, mit mondott Any a, amikor a rózsakertbõl visszajöttem az elsõ napon, amikor Ignatius nõvérrel megismerkedtem. Azt hittem, zavarodottan beszél, azt hittem, azt akarja mondani, hogy a rózsánál is szebb vagy ok. De mi van, ha azt mondta, amit mondani akart: „Szebb vagy , mint Rózsa.” Azaz, mint Rosa. És kettejüktõl kissé távolabb, a fotó széle felé, ott ül Rosaleen egy kockás takarón, mellette elemózsiás kosár, és hideg tekintettel bámul a fény képezõgépbe.

22 Sötétkamra Nem tudtam, menny i idõbe telik, míg Rosaleen és Arthur visszajön Any ával, ha egy általán visszajönnek vele, de már nem érdekelt, rajtakapnak-e vagy sem. Elegem volt a titkaikból, belefáradtam, hogy lábujjhegy en járjak-keljek, és megpróbáljak belesni a dolgok alá, amikor senki nem figy el. Weseley, aki most már teljes mellszélességgel mellettem állt, átvezetett a szemközti házba. Mindketten a válaszokat kerestük, és még életemben nem találkoztam oly an emberrel, aki anny it lett volna hajlandó kockáztatni, mint õ, csak hogy nekem segítsen. Ignatius nõvér jutott eszembe, és a szívem is belesajdult. Elhagy tam õt. Pedig vele is muszáj lenne beszélnem. Eszembe jutott, hogy még ismeretségünk elején karon ragadott, hogy közölje: õ

sohasem fog hazudni nekem. Hogy mindig csak az igazat mondja. Tudott valamit. Gy akorlatilag tudatta velem, hogy tud valamit, visszatekintve láttam, hogy ny ilvánvalóan arra kért: kérdezgessem csak, de én mostanáig nem vettem ezt tudomásul. Weseley végigvezetett az oldalsó gy alogúton. Remegett a lábam, ahogy ott lépdeltem, és szinte vártam, mely ik pillanatban mondja föl a szolgálatot, és omlok kárty avárként össze. Egy re jobban beborult, és a szél is felerõsödött. Dél lehetett csak, de az ég már nem is látszott, hatalmas, szürke felhõk mint borzas szemöldökök árny ékolták az ég kék szemét, és mintha még a homlokát is összeráncolta volna az égbolt, ahogy engem figy elt. – Mi ez a zaj? – kérdezte, ahogy a két épület közti átjáró végére értünk. Megálltunk hallgatózni. Valami csilingelõ hang hallatszott. – Az üveg – suttogtam. – Azt mozgatja a szél. Kellemetlen hatású hang volt. A házi harangjáték csilingelésével ellentétben ez a hang oly an volt, mint az összetört üveg csörgése, mikor azok a kicsiny, kerek vagy csipkézett üvegdarabkák egy másnak ütõdtek a szélben. Megszázszorozva kísértetiessé vált ez a hang. – Odamegy ek, megnézem – mondta Weseley, ahogy kiléptünk a hátsó kertbe. – Veled minden rendben lesz, Tamara. Megmondod annak a nõnek, hogy köszönöd szépen, aztán onnan foly tathatjátok. Talán elmond neked mindenfélét. Ny ugtalanul néztem, ahogy végigmegy a pázsiton, el a mûhely mellett, és eltûnik az üvegmezõben. A ház felé fordultam, és benéztem az ablakokon. A kony ha üres volt. Halkan megkocogtattam a kony haajtót, és vártam. Semmi. Felemeltem reszketõ kezem – ezért le is toltam magam a hely zet túldramatizálása miatt –, és leny omtam a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Résny ire ny itottam, és belestem. Keskeny foly osót láttam, ami élesen jobbra fordult. A foly osóról ny íló három ajtó – egy jobbra, kettõ bal kéz felõl – most csukva volt. A bal oldali elsõ a kony hába vezetett – azt már tudtam, hogy ott nincsenek. Beléptem, és közben próbáltam ny itva tartani magam mögött az ajtót, hogy ne érezzem csapdában magam, és hogy ne legy en teljesen oly an az egész, mintha betörõ lennék, de az erõs huzat becsapta. Szörny en megijedtem, de haragudtam is magamra az ostobaságomért. Egy öregasszony meg egy nõ, aki megajándékozott, aligha tennének bármi kárt bennem. Finoman bekopogtam a jobb oldali ajtón. Senki nem felelt, úgy hogy leny omtam a kilincset, és lassan beny itottam. Egy hálószoba látvány a tárult fel elõttem – semmi kétség, egy idõs hölgy hálószobája. Eny he doh-, púder-, meg fertõtlenítõszer-szag. Egy régi, virágmintás ágy terítõvel letakart faágy állt a szobában, mellette a földön papucs meg egy kacsatojás-kék szõny eg, ami már jó néhány Shake’n’ Vac tisztítóporos kezelést megélt. Egy ruhásszekrény is volt még a szobában, minden bizonny al tele az öreg hölgy minden ingóságával. A fal mellett még egy homály os tükörrel felszerelt toalettasztalka, rajta hajkefe, valami gy ógy szer, egy rózsafüzér meg egy Biblia, mind szép rendben sorba rakva az asztallapon. Az ággy al szemben az ablak a hátsó

kertre nézett. Semmi más, és egy lélek se odabent. Halkan becsuktam az ajtót, és továbbindultam a foly osón. A szõny eget valami fura mûany ag takarta, mintha ezzel akarták volna a kövezetet védeni a kosztól. A lépteim alatt valamiféle karcolós hangot hallatszott, és meg is lepett, hogy nem hallja senki. Hacsak az a nõ nem a mûhely ben van megint, odakint, de akkor már meglátta Weseley -t. Megdermedtem, és kis híján kimentem a házból, de ha már idáig jutottam, nem fogok visszafordulni, gondoltam. A foly osó végére értem, ahonnan egy másik ajtó ny ílt a tévészobára, amit már láttam az ablakon keresztül. A tévé anny ira fel volt hangosítva, hogy tisztán hallottam, ahogy kety eg az óra a Visszaszámlálás kvízmûsorában, és feltételeztem, hogy ott ül a készülék elõtt Rosaleen any ukája, de bármenny it is járt az eszemben, hogy mily en lehet, nem ez volt a megfelelõ alkalom a bemutatkozáshoz. Én nem õt kerestem. A bejárati ajtónál volt egy kis elõszoba, tõlem balra pedig egy másik ajtót láttam, ami mögött a másik hálószobának kellett lennie. Elõször oly an halkan kopogtam, hogy én magam is alig hallottam. Úgy érintettem az ujjaim a fához, mintha tollpihébõl lennének. Másodjára már hangosabban kopogtam, és tovább is vártam, de nem hallottam semmit. Leny omtam a kilincset. Kiny ílt az ajtó. Túlfûtött fantáziámmal az elmúlt hetek vagy talán évek során sok mindent elképzeltem Rosaleen titkairól, de a valóság eddig mindig kiábrándított. A garázsban tett felfedezések, bár elgondolkodtatóak és tán sértõek is voltak, amiért nem tudhattam Arthur és Any a gy ermekkoruk óta tartó barátságáról Rosaleennel, messze elmaradtak képzelõdéseimtõl. A titok, amit ez a ház õrzött, elõször nem bizony ult többnek, mint hogy Rosaleen betegeskedõ édesany ja lakik benne; a garázsban rejtegetett holttestekrõl kiderült, hogy csupán a kastély ból kimenekített tárgy ak fekszenek a földön. Mindez érdekes volt, mégis némileg kiábrándító is, hiszen egy ik leleplezés sem indokolta azt a titkolózást, ami mindvégig övezte. Ezúttal viszont szó sem volt csalódásról. Ezúttal azt kívántam, bárcsak megint negy venéves szõny egek és megfeketedett fa látvány a fogadna, dohszag meg egy rossz ízléssel berendezett hálószoba. Mert amit itt megpillantottam, az lény em legmély éig megdöbbentett, oly anny ira, hogy csak álltam ott dermedten, leesett állal, levegõ után kapkodva. Mindhárom falat a padlótól a plafonig fény képek borították, és minden fény kép engem ábrázolt. Engem mint kisbabát, engem mint elsõáldozót, engem, ahogy a kapusházban vendégeskedem hároméves koromban, aztán négy - meg hatévesen. Engem az iskolai színjátszó-kör elõadásán, engem a magam meg mások születésnapi bulijain, engem, ahogy ny oszoly ólány ként kísérem Any a egy barátnõjét az esküvõjén, ahogy Halloween-kosztümben boszorkány t alakítok, ahogy egy gy erekrajzon dolgozom elsõ osztály os iskolásként. Egy ik fotón a kapusház bejáratánál ülök lábam lógázva a kerítésen, és az arcom a napfény felé fordítom – mindössze egy héttel ezelõtt. Egy másik képen Marcus mellett vagy ok látható, akkor, amikor a fiú elõször tett itt látogatást,

megint másikon a buszára szállok fel éppen, arra a kiruccanásra indulóban. De volt ott kép arról is, mikor Any ával és Barbarával megérkeztünk a kapusházhoz azon az elsõ délelõttön. Egy újabb képen ny olcéves koromban voltam látható, ahogy a kastély hoz vezetõ út közepén állok a ház mellett, és szemmel láthatóan unatkozom, miközben Any a Arthurral és Rosaleennel beszélget tojásos szendvicsek és erõs tea fölött. Aztán készült kép rólam két hete is, a kis temetõben, ahogy épp virágot teszek Laurence Kilsaney sírkövére. Volt rólam fotó, mely en épp a kastély felé igy ekszem. További képek rólam és Ignatius nõvérrõl, séta, beszélgetés, füvön heverészés közben, aztán egy, ahogy a kastély ban a lépcsõn ülök a nap felé fordított arccal és behuny t szemmel, a naplóbejegy zés felfedezésének délelõttjén. Tudtam, hogy valaki figy el. Még le is írtam. Ezekbõl a képekbõl egész életem története állt össze, oly an jelenetek sorából, amiket már rég elfelejtettem, és amik közül néhány at senki sem örökített meg celluloidszalagon. A szoba sarkában egy személy es ágy állt, bevetetlenül, rendetlenül. Mellette egy kisebb láda, tetején egy csomó pirula. Mielõtt megfordultam volna, hogy kimenjek, a tekintetem egy ismerõs képen állt meg. A szemközti falhoz léptem, és a zsebembõl elõvettem azt a mostanra már összegy ûrõdött fotót. Felemeltem a falhoz, és a két kép majdnem megegy ezett, leszámítva, hogy a falon látható sokkal tisztább felvétel volt. Eltûnt a lencse elõl az az ujj, és így látható lett a pap arca, mellette meg Any a, karjában énvelem. Rózsaszín fejemen ott az a kéz a gy ûrûvel. A falra tûzött kép jóval nagy obb volt, mint amely iket korábban megtaláltam. Kinagy ították, és a kézre fókuszálták, úgy hogy a gy ûrû nagy on tisztán rajzolódott ki rajta, így ny ilvánvaló volt, kinek az ujját ékesíti. Ignatius nõvér kezét. Ez alatt a keresztelési fotó alatt egy másikon épp Any a tartott a medence fölé, a pap meg vizet hintett a fejemre. Ráismertem a medencére. Most pókokkal és porral volt tele, ott, a birtok kápolnájában. E mellett a kép mellett egy másikon Any a kipirult arccal ágy ban feküdt, a homlokához tapadó csapzott hajával, karjaiban velem, az újszülött kisbabával. Egy másik fotón Ignatius nõvér tartott a karjai között. Az újszülöttet. Nem vagyok „szimpla apáca”. Képzett bábaasszony is vagyok. Csak pár napja mondta ezt. – Te jó ég! – Reszkettem, és a térdem majdnem összecsuklott alattam. A kezem a fal felé ny újtottam, de nem volt miben megkapaszkodnom, leszámítva a rólam készült fotókat. A kezem beléjük markolt, és magammal rántottam néhány at, ahogy a földre csúsztam. El nem ájultam, de fölállni se tudtam. Ki akartam jutni innen. A fejem a két lábam közé hajtottam, és lassan lélegeztem ki-be. – Szerencséd volt ma – hallottam egy hangot a hátam mögül, és azonnal visszatért az éberségem. – Ez az ajtó rendszerint zárva van. Még én se jutottam be ide. El volt foglalva. Rosaleen állt ott, az ajtófélfának támaszkodva, karjával a háta mögött. Teljes ny ugalomban. – Rosaleen – ny ögtem ki rekedten. – Mi foly ik itt?

Kuncogni kezdett. – Ugy an, kislány om, tudod te azt, mi foly ik itt. Ne tégy úgy, mintha nem szimatoltál volna ki mindent. – Hideg szemekkel nézett. Idegesen vállat vontam, mint aki jól tudja, hogy meglátszik rajta a rossz lelkiismeret. Rosaleen felém dobott valamit, ami mellettem landolt a földön. A borítékok, amiket a kony hában hagy tam reggel, amikor megtaláltam a pirulákat Rosaleen zsebében. Aztán odadobott még valamit, valami nehezebbet, ami súly os puffanással ért földet. Azonnal tudtam, mi az. Kiny újtottam a kezem a napló után. A lakatján matattam, hogy valahogy kiny issam, és meglássam, nem tûntek-e el a megégett lapok. Talán már meg is változtattam a dolgok menetét. De választ kaptam a kérdéseimre, még mielõtt minderrõl a saját szememmel megbizony osodhattam volna. – Elrontottad a mulatságot azzal, hogy elégetted azokat a lapokat. – Hamisan mosoly gott. – Arthur a házban van any áddal. Valószínûleg nem kellett volna otthagy nom õket… – Kinézett a ház felé, s közben a szája szélébe harapott. Most teljesen kiszolgáltatottnak látszott: a drága nagy néni állt ott, aki az egész világot a hátán cipeli, oly an szánnivalóan, hogy kis híján kiny újtottam felé a kezemet, de mikor visszafordult felém, a szemébe már visszatért az az elõbbi hidegség. – De kény telen voltam otthagy ni õket. Tudtam, hogy itt leszel. Késõbb, a nap foly amán találkoznom kell még Murphy õrmesterrel. Te biztos nem tudod, miért, ugy e? Nagy ot ny eltem, és megráztam a fejem. – Nem tudsz te hazudni – mondta halkan. – Oly an vagy , mint az any ád. – Ne merészelj Any áról így beszélni! – mondtam reszketõ hangon. – Csak segíteni akartam rajta, Tamara – felelte. – Semmit nem aludt. Csak gy ötörte magát. Foly ton-foly vást csak a múltat élte újra, és foly ton csak kérdésekkel bombázott, mikor enni vittem neki… – Most már önmagához beszélt, mintha csak saját magát akarná meggy õzni valamirõl. – Érte tettem. Nem magamért. És alig evett valamit, úgy hogy szó sincs arról, hogy valami sokat bevett volna belõle. Érte tettem. A szemöldököm ráncoltam, és nem tudtam, félbeszakítsam-e, vagy hagy jam, hogy mindent kiadjon magából. Miközben a gondolataiba mély edt, felvettem a borítékokat. És megnéztem a címzést.

Arthur Kilsaney , Kapusház, Kilsaney -birtok,

Kilsaney , Meath megy e

A következõ borítékra is ez volt ny omtatva, csak az kettejüknek volt címezve: Arthurnak és Rosaleennek. – De hát… – Az egy ik borítékról a másikra néztem. Dehát, én ezt nem… – De hát, de hát – utánzott Rosaleen, amitõl végigfutott a hideg a gerincemen. – Arthur vezetékneve By rne. Mint Any áé – mondtam éles hangon. Rosaleen tágra ny itotta a szemét, és elmosoly odott. – Nahát, nahát, nahát. Akkor a kisasszony mégsem volt oly an kíváncsi kis csacsi, mint gondoltam. Megpróbáltam anny i erõt összegy ûjteni, hogy felálljak. Mikor sikerült, Rosaleen is mintha készenlétbe hely ezte volna magát, mint aki még mindig a háta mögé tartott karjával készülne valamire. Megint a borítékokra néztem, és megpróbáltam rájönni, mi foly ik itt. – Any a nem Kilsaney lány , hanem By rne. – Így igaz. Nem Kilsaney, és sohasem volt Kilsaney, de mindig Kilsaney akart volna lenni. – Tekintete megint jéghideg volt. – Csak a nevet akarta. Mindig azt akarta, ami nem az övé, a kis tolvaj kurvája – köpködte a szavakat. – Egy kicsit oly an volt, mint te, aki foly ton akkor bukkan fel, amikor semmi szükség nincs rá. Leesett az állam. – Rosaleen – lihegtem. – Mi történt… mi történt veled? – Hogy velem mi történt? Velem semmi se történt. Csak épp az elmúlt néhány hetet fõzéssel meg takarítással töltöttem, azzal, hogy mindent elvégezzek, mindenkinek gondját viseljem, mindent egy ben tartsak, mint mindig, kettõtök miatt, ti hálátlan kis… – a szeme tágra ny ílt, aztán kitátotta a száját, és oly an dühvel kiáltotta el magát, hogy be kellett fognom a fülem – HAZUDOZÓK! – Rosaleen! – kiáltottam. – Elég! Mi foly ik itt? – mondtam most már sírva. – Nem tudom, mi foly ik itt! – De még menny ire, hogy tudod, kislány om! – sziszegte. – Nem vagy ok a kislány od, nem vagy ok kislány, nem vagy ok kislány ! – kiabáltam most már, minden lélegzetvétellel nagy obb hangon kiáltva el a szavakat, amiket magamban már ki tudja, hány szor ismételtem el. – De bizony az vagy ! És az ÉN KISLÁNYOM kellett volna, hogy legy él! – kiabálta. – Õ vett el

tõlem! Az eny ém kellett volna, hogy legy él. Mint õ maga is. Õ az eny ém volt. Az any ád, az vette el tõlem õt! – És ezzel, mint akit minden ereje elhagy ott, hirtelen teljesen önmagába roskadt. Szó nélkül, kétségbeesetten kutattam az emlékeim között. Most már nem beszélhetett Laurence Kilsaney -rõl – az a dolog évekkel ezelõtt történt, még azelõtt, hogy én megszülettem, úgy hogy biztosan másról beszélt… – Apa – suttogtam. – Apába voltál szerelmes. Erre rám emelte a szemét, de oly an sértõdöttséggel a tekintetében, hogy szinte megszántam érte. – Ezért nem jött Apa ide Any ával sohasem. Ezért maradt mindig Dublinban egy edül. Valami történt köztetek a távoli múltban. Erre megeny hültek Rosaleen vonásai, és elnevette magát. Elõször csak halkan kuncogott, aztán fejét hátravetve hahotázott. – Hogy George Goodwinba? Ezt komoly an mondod? George Goodwin világéletében egy kis senki volt, mióta csak elõször megjelent itt azzal a kis kivagy i kocsijával meg azzal a nem kevésbé kivagy i kis apjával, hogy pénzt ajánljanak a kastély ért. „Elegáns hotelt, wellness-szállót építek ide” – utánozta Rosaleen Apa hanghordozását, és el is tudtam képzelni, ahogy éppen ily esmit mond, megjelent elõttem, ahogy hajszálcsíkos öltöny ében megérkezik Timothy nagy apa kíséretében. Ujjával a piros gombon, várva, hogy beindíthassa a buldózereket, amik majd legy alulják a kastély t, õ lehetett maga a Sátán ezeknek az embereknek a szemében, akik csak a kastély ukat meg a birtokukat akarták megmenteni. – Mindent meg kellett kaparintania, még az Any ukádat is, és még az se zavarta, hogy õ már terhes volt akkor. A legjobb dolog, amit valaha tett, az volt, hogy elvitte az any ádat innen. De mégsem! A legnagy obb jótétemény e az volt, amikor eldobta az életét, és így azok a perek most már nem vehetik el ezt a birtokot. Ez a legjobb, és egy ben az egy etlen jótett, amit George Goodwin életében végbevitt. És ezt tudta õ maga is. Fogadni merek, hogy tisztában volt vele egész addig, míg az elsõ korty abból a whisky bõl lement… – ELÉG VOLT! – rikoltottam. – ELÉG! – Rárontottam, hogy megüssem, hogy képen töröljem, bármit, csak a torkára forrasszam ezeket a hazugságokat, ezeket a borzalmas, mocskos, gonosz hazugságokat, de õ elõbb ragadott meg engem, mint én õt. Azokkal az erõs karjaival, amiken az izmokat a tésztany újtás, almáslepény -gy úrás, a kerti munka az organikus vetemény esben, meg a reggelenkénti emeletezés a tálcákkal gy úrt oly kemény re. Az egy ik karjával oly an erõvel lökött el magától, hogy azonnal elállt a lélegzetem, és úgy éreztem, a mellkasom rögtön beszakad. Hátratántorodva a fejem a láda sarkába ütöttem. Ekkor sírva fakadtam. A szemem elõtt minden összefoly t, és a számban vér ízét éreztem, érthetetlen módon, hiszen hátul ütöttem be a fejem. Fogalmam sem volt, mi merre van, nem tudtam felállni, nem találtam az ajtót. Nem tudtam, menny i idõ telt el, mikor végre megláttam Rosaleen elmosódott alakját az ajtóban. Még mindig kóty agos fejjel felültem, és megtapogattam hátul a fejem. Reszketõ ujjaimat ellepte a vér.

– Nahát, nahát – mondta Rosaleen szelíden – ezt miért csináltad, kislány om? Miért kény szerítettél, hogy ezt tegy em veled? Ki kell találnunk, mit fogunk mondani – mondta. – Azt nem engedhetjük meg, hogy így menj vissza, miután láttad, amit láttál. Nem, nem. Gondolkoznom kell. Most gondolkoznom kell. Moty ogtam valamit, de oly an összefüggéstelenül, hogy én magam se tudtam, mit is próbálok mondani. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy Rosaleen szerint Apa elvitt innen engem meg Any át, és hogy akkor én már megvoltam Any ának. Lehetetlenség. Semmi értelme az egésznek. Õk ketten egy banketten ismerkedtek meg, nagy társaságban, egy puccos vacsorán, és alig pillantotta meg Apa Any át, tudta, hogy õ kell neki. Maga mesélte így, és mindig így mesélte. Elsõ látásra egy másba szerettek. Aztán megszülettem nekik. Hát így történt az egész, így mesélte Apa nekem. Talán nem jól hallottam, talán Rosaleen találta ki az egészet. De most úgy fájt a fejem, és a szemhéjam oly an nehéz volt, muszáj volt lehuny om a szemem. Hallottam, hogy Rosaleen beszél, de nem hozzám. A foly osót nézte, szemében a félelem jelével. – Ó – mondta megint azon a vékony ka hangon. – Nem hallottam, amikor bejöttél. Azt hittem, kint vagy a mûhely ben. Az üvegkészítõ nõ. Ha kiáltanék, segítséget kaphatnék, de ekkor férfihangot hallottam, amitõl megijedtem. Nem Arthur hangja volt. Nem is Weseley -é – de akkor hol van õ? Csak nem esett baja? Odament az üvegmezõre, a közé a rengeteg üveg közé. Arról a sok üvegrõl lidérces álmaim voltak majdnem minden éjjel. Ahogy a szélben lengtek, összevágtak, összekarmolásztak, megszurkáltak, belém döfködtek, mikor azon a mezõn rohantam fel-alá, a kiutat keresve, az a nõ meg csak bámult rám meredten. Most hol van az a nõ? – Menj ki szépen a kony hába, és fõzök neked egy csésze teát. Hát nem lenne fincsi? Ezt meg hogy értsem? Mióta állsz ott? De hiszen õ rontott nekem. Csak próbáltam védekezni. Visszaviszem a házba, ahogy sikerült beszélnem a fejével. A férfi még mondott valamit, aztán a mûany ag burkolat hangját hallottam. Egy lépést, aztán ahogy a földön húznak valamit, megint egy lépést, és ismét azt a vonszolást. Ülõ hely zetbe húztam fel magam, és az ágy ba kapaszkodva megpróbáltam fölállni. Rosaleent anny ira lekötötte a férfival foly tatott beszélgetés, hogy nem vette észre, amikor fölálltam. Nem hallottam, mit mond a férfi, de Rosaleen kemény ebb hangon válaszolt neki. Már nem volt benne az a félénk, hízelgõ lágy ság, hely ette az elõbbi Rosaleen hangján szólt megint. Kioktató. Ez az eszelõs hang a sajátja. A saját, kisajátító hangja. „Kisajátító”. Hogy ízlelgette Ignatius nõvér a szót, amivel Rosaleent még hetekkel ezelõtt leírtam! „Érdekes megfogalmazás” – mondta akkor. – Hát ezért nem akartál soha beengedni ebbe a szobába? Azt akartad, hogy így lássam meg elõször? Ez bizony nem szép dolog, tudod?

Megint a férfi hangja hallatszott, amit dobbanás, majd az a súrlódó hang követett. – És ez itt micsoda? Végül elõkerült Rosaleen karja a háta mögül, és elõrántotta az üvegmobilt, amit én kaptam ajándékba. Szerettem volna elkiáltani magam, hogy az ott az eny ém, de túl nagy volt a foly osón a zûrzavar. – Hát, tudod, nem ebben állapodtunk meg, Laurie. Boldogan hagy tam, hogy azzal az üveggel játszadozz, mert anny ira odavoltál érte, én meg azt gondoltam, hogy a tûz meg az üveg látvány a jót tesz neked az után a… nos, a történtek után, de túl messzire mentél. Mindent tönkretettél, a világon mindent. Mostantól minden másképp kell, hogy legy en. Egészen másképp. Laurie. Laurence Kilsaney R.I.P. Megfagy ott az ereimben a vér. Ez a nõ képzelõdik. Vagy szellemet lát. Nem, az nem lehet. Hiszen a hangját is hallottam. Még néhány dühös szó következett, aztán Rosaleen hátralendítette a karját, és végighajította az üvegmobilt a foly osón. Egy sikoly t hallottam. Ekkor Rosaleen rávetette magát a férfira, aztán egy sétapálca lendült, és félretaszította Rosaleent, õ pedig jókora puffanással a falnak zuhant, majd le a földre. Szemében félelemmel nézett a férfira, én meg behátráltam a szoba sarkába, és fejem a két térdem közé szorítva már csak azt kívántam, bárhol legy ek, csak ne itt, de mozdulni sem voltam képes. – Rosa? – hallottam egy másik hangot. – Igen, Mama – felelte, és feltápászkodott. – Jövök, Mama! – mondta reszketõ hangon, még egy szer ránézett a férfira, és azzal végigszaladt a foly osón a tévészoba ajtajához. A férfi az ajtóba lépett, én meg mindenre felkészítettem magam, de mikor megpillantottam, mégis felsikítottam. A hosszú, ritkás haj alól egy teljesen összeroncsolt arc nézett le rám. Az arc egy ik fele oly an volt, mintha megolvadt volna, és az elny últ bõrt nem az eredeti hely ére húzták volna vissza. A hajához kapta az egy ik kezét, és megpróbálta eltakarni az arcát. Hosszú ujjú ruha volt rajta, de ahogy az arcához emelte a kezét, egy csonk bukkant elõ. A bal oldala teljesen megéghetett, a válla úgy lógott, mintha gy erty aviaszból lenne, ami szinte csurog lefelé a teste bal oldalán. Két nagy szeme kéken világított, az egy ik hibátlan formájú és sima bõrben ült, a másik azonban anny ira le volt csúszva, hogy úgy tûnt, rögtön kiugrik a szemüregbõl, feltárva a szemgoly ó fehérét és mindazt, ami alatta van. Megindult felém, én meg sírva fakadtam. Hallottam, ahogy kiny ílik a hátsó bejárat és süvölt rajta a házba a szél. Lépteket hallottam a mûany ag padlóbevonaton, és a férfi, akit Rosaleen Laurie-nak nevezett, rémülten fordult hátra. – Hagy ja békén a lány t! – hallottam Weseley kiáltását, Laurie pedig felemelte a kezét a levegõbe, s közben egy szerre látszott rajta döbbenet, szomorúság és megrázkódtatás. Ekkor

Weseley belépett, és megpillantott engem. Rémes látvány lehettem, mert arckifejezése megváltozott, ahogy a harag kiült rá, és Laurie-t a falhoz szorította, kezét a ny akára fonva. – Mit csináltál vele? – morogta a férfi képébe. – Ne bántsd! – szólaltam volna meg öntudatlanul, csak éppen nem igazán jött ki hang a torkomon. – Tamara, eridj ki innen! – mondta Weseley vörös képpel, az erõfeszítéstõl a halántékán kidagadó erekkel, ahogy próbálta a férfit lefogni. Nem tudom hogy an, de végül sikerült fölállnom, megragadtam a naplót, és elõrelöktem magam. Sikerült egy ik kezem Weseley -re tennem, hogy visszafogjam. Elengedte Laurie-t, megragadott engem, és kihúzott a szobából, Laurie-t meg belökte vissza, bevágta az ajtót, és rázárta a férfira. Kivette a kulcsot, és zsebre vágta, miközben hallottam, ahogy az a férfi odabent azt kiabálja, hogy engedjék ki onnan.

23 Kenyérmorzsák Alig értem a két épület közötti átjáró végére, amikor Rosaleen fordult be a saroknál nagy sietve. Hogy elállja az utamat. Ny ilván a bejárati ajtón jött ki. Kiny újtotta a kezét, és karon ragadott, de éppen hogy el tudott kapni, és a körmei a bõröm alá mély edtek, ahogy belém csípve megpróbált visszatartani. Sikítottam. – Kövess! – mondta Weseley , és sarkon fordulva futásnak eredt. Én is nekiiramodtam, de azonnal hátratántorodtam, és a ny akamba hasított a fájdalom, ahogy Rosaleen a hajamnál fogva próbált visszarántani. Kemény en a gy omrába köny ököltem, amire elengedett. Annak ellenére, ahogy az elmúlt órában velem viselkedett, mégiscsak aggodalmat éreztem most iránta, és megálltam, hogy lássam, nem esett-e baja. Kétrét görny edve kapkodott levegõ után. – Tamara, gy ere már! – kiáltotta Weseley . De képtelen voltam rá. Ez az egész nevetséges volt. Egy szerûen nem értettem, miért kellett egy másnak ugranunk, miért fordult Rosaleen ellenem. Meg kellett néznem, jól van-e. Ahogy odaléptem hozzá, felnézett, hátralendítette a jobb karját, és kemény en képen törölt. Wesley megragadott, és most már nem volt más választásom, mint rohanni. Végigfutottunk a hátsó kerten, el a mûhely mellett, mely elválasztotta a házban lakók hétköznapi életét az üvegmezõtõl. Ahogy beértünk az üvegdíszek közé, észrevettem, hogy mily en erõvel támadt fel a szél. Valósággal süvített már, és a hajam az arcom körül csapkodott, hol teljesen elvakítva, hol fürtjeivel a szájamba csapva. Weseley oly an erõvel szorította az egy ik kezem, hogy

csak a másikkal tudtam egy ensúly ozni, ahogy a göröngy ös fûcsomókon bukdácsolva szaladtunk, így aztán nem volt mivel kisimítani a hajam az arcomból. Az üvegdíszek vadul himbálóztak a szélben elõre-hátra, de valahogy ritmustalanul, így nehéz volt megítélni, egy ik-másik nem csapódik-e az arcunkba, ahogy átviharzottunk közöttük. Nehéz volt kerülgetni õket, hogy hegy es végeikkel, csipkés szélükkel össze ne karmolásszanak. Erõsen kapaszkodtam Weseley kezébe, és csak arra emlékszem, hogy azt mondogatom magamnak: Jaj, el ne engedd, el ne engedd semmiképp! Idõnként hátrafordult, hogy megbizony osodjon, ott vagy ok-e még, annak ellenére, hogy marka oly an erõvel szorította a kezem, hogy szinte összetörte az ujjaim. Láttam arcán az aggodalmat, szemében a pánikot. Egy ütt kerültünk ebbe a hely zetbe, és én hálát adtam a sorsnak, hogy ily en barátra találtam. Behúzott ny akkal kerülgettük az üvegmobilokat, úgy rohantunk a kert széle felé. Weseley igy ekezett kifundálni, hogy juthatunk át a kerti falon. Én csak álltam és õrködtem, s közben éreztem, ahogy a két karom sajog, ahogy lassan szivárogni kezd a vér belõlük, és talán már az arcomból is a karcolások ejtette sebekbõl, amiket csak a hideg szél hûtött valahogy. Rosaleent néztem, aki egy kettõre felbukkant a mûhely nél, és a kertet fürkészte utánunk. Pillantásunk ekkor találkozott. Rosaleen elõrelendült. Weseley se tétovázott: fürge mozdulatokkal dobált halomba néhány ládát és betondarabot, egy fajta emelvény t építve belõlük, amire fellépve átjuthattunk a falon. Fellépett a halomra, ahonnan végül elérhette a fal tetejét. – Jól van, Tamara. Akkor most téged is felhúzlak. Letettem a naplót, õ meg a derekamat átölelve megemelt. Kézzel lábbal húztam és toltam magamat, s bár közben a köny ökömrõl a beton lehúzta a bõrt, és a térdemet is többször beütöttem, végül mégis fölértem a fal tetejére. Weseley feladta a naplót, én meg leugrottam a túloldalon. Fájdalom hasított a bokámba és a lábszáramba végig, ahogy földet értem. Weseley se maradt le nagy on mögöttem. Ismét kézen fogott, és futásnak eredtünk. Ahogy az úton átérve egy enest a kapusházba rohantam, két lihegés között teli torokból Arthur és Any a után kiáltottam. Válasz hely ett csak a ház meredt ránk némán, üres szobáival, és felelet gy anánt csak az állóóra tiktakolt az elõszobában. Mindketten fölrohantunk az emeletre, majd vissza le a földszintre, minden ajtón beny itva, minden ny ílásba bekiáltva. Már eddig is teli voltam félelemmel, de most istenigazából pánikba estem. Az ágy amra ültem, karjaim között a naplóval, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Ekkor, ahogy sírva magamhoz öleltem a naplót, hirtelen megvilágosodott elõttem, hogy mit tegy ek. Kiny itottam a naplót. A megperzselt lapok lassan, de biztosan kezdtek kisimulni ott, a szemem elõtt, az összepöndörödött lapok kiegy enesedtek és megny últak, és szavak kezdtek megjelenni, igaz, nem a megszokott, tisztán formált hurkokkal és vonalakkal, hanem szaggatott, összevissza macskakaparással, mintha a vak kétségbeesés diktálta volna õket. – Weseley ! – kiáltottam.

– Igen! – kiáltott vissza odalentrõl. – Mennünk kell! – kiabáltam. – Hová? – kérdezte hangosan. – Ki kéne hívni a rendõrséget. Szerinted? Ki volt az a fickó? Te jó ég, láttad az arcát? – Szinte hallottam, ahogy az adrenalin ott lüktet a szavaiban. Gy orsan felálltam. Túl gy orsan is. Az összes vér a fejembe tódult, és megszédültem. Fekete foltok jelentek meg a szemem elõtt, de megpróbáltam lépegetni, remélve, hogy eltûnnek a foltok. A falnak támaszkodva, mély lélegzeteket véve kijutottam az elõtérbe. A halántékomban õrült ritmusban lüktetett a vér, forrónak és ny irkosnak éreztem a bõröm. – Mi baj, Tamara? – hallottam még. Éreztem, ahogy a napló kicsúszik a kezem közül, és nagy puffanással földet ér. Ezután – semmi. Mikor felébredtem, azon kaptam magam, hogy Szûz Mária képére meredek, mely rõl a Szûzany a világoskék fáty ollal a fején mosoly og le rám. Keskeny, derûs ajkával mintha azt mondaná, hogy minden rendbe jön, ny itott teny érrel elõretartott kezével meg mintha egy ajándékot ny újtana át nekem. Ekkor eszembe jutott, ami a földszintes házban történt, és riadtan ültem fel az ágy ban. A fejem úgy hasogatott, mintha egy atmoszféra túlny omás nehezedne rám. – Aú! – jajdultam fel. – Ny ugalom, Tamara, maradj szépen fekve! Csak lassan a testtel! – hallottam Ignatius nõvér higgadt hangját, miközben egy ik kezével megfogta a kezem, a másikat pedig a vállamra tette, úgy próbált finoman rábírni, hogy visszafeküdjek. – A fejem – krákogtam, miközben az ágy ra visszadõlve a nõvér arcára igy ekeztem figy elni. – Csúny án beverted a fejedet – mondta, miközben egy ruhát mártogatott egy edény be, amit aztán kíméletesen a szemem fölött a bõrömhöz ny omkodott. A csípõs érintéstõl megfeszült a testem. – Weseley – mondtam, és kétségbeesetten néztem szét, ellökve magam elõl a nõvér kezét. – Hol van? – Conceptua nõvérnél. Jól van. Egészen idáig cipelt – mosoly gott. – Tamara – hallottam most egy másik hangot, és Any a sietett oda hozzám, hogy rögtön letérdeljen az ágy am mellett. Most egészen másnak látszott, mint korábban. Elõször is rendesen fel volt öltözve. A haja copfban hátra volt fogva, az arca mintha vékony abb lett volna, de a tekintete… annak ellenére, hogy a szeme véreres volt és be volt dagadva, mintha sírt volna, abba a két szembe visszatért az élet. – Jobban vagy ?

Nem akartam elhinni, hogy felkelt az ágy ból, úgy hogy csak bámultam rá, és vártam, mikor zuhan vissza a szokásos transzállapotba. Elõrehajolt és megcsókolta a homlokom, de oly an erõvel, hogy szinte fájt. Ujjaival végigsimította a hajam, újra megcsókolt, és azt mondta, nagy on sajnál mindent. – Jajj! – kiáltottam, ahogy megmarkolt a sebemnél. – Jaj, kicsim, ne haragudj! – Azonnal elengedett, és hátralépett, hogy jobban megnézhessen. Aggodalom ült ki az arcára. – Weseley elmondta, hogy valami hálószobában talált meg. Hogy volt ott egy sebhely es férfi… – Nem az ütött meg – siettem védelmembe venni a férfit, nem is tudom, miért. – Rosaleen bukkant fel ott. Nagy on dühös volt. Csak úgy áradt belõle ez a hazugságtiráda rólad meg Apáról. Azért támadtam neki, hogy elhallgasson végre, de õ ellökött… – A kezem a sebre tettem. – Nagy on csúny a? – Nem marad ny oma. Beszélj arról a férfiról! – mondta Any a remegõ hangon. – Õk ketten veszekedtek. Rosaleen Laurie-nak szólította – jutott hirtelen minden az eszembe. Ignatius nõvér úgy kapaszkodott meg az ágy ban, mintha a padló kezdett volna hullámzani a lába alatt. Any a ránézett, az állkapcsa megfeszült, aztán újra rám tekintett. – Akkor tehát igaz. Arthur igazat beszélt. – De hát ez lehetetlen – suttogta Ignatius nõvér. – Eltemettük õt, Jennifer. Bennégett a tûzben. – Arthur nem hazudott, Nõvér. Láttam õt. Láttam a hálószobáját. Tele volt fény képekkel. Száz és száz fotó borította a falakat mindenfelé. – Imádott fény képezni – suttogta, mint aki csak hangosan gondolkodik. – És mind engem ábrázolt – mondtam, s közben az egy ikrõl a másikra néztem. – Meséljetek róla! Ki ez a férfi? – Fotók? Weseley nem említette a fotókat – mondta Ignatius nõvér reszketve, sápadt arccal. – Nem látta õket, én viszont mindent láttam. Az egész életem nézett le rám azokról a falakról. – Nehezen tudtam kimondani a szavakat, de csak foly tattam. – A születésem, a keresztelõm napja. – Ahogy kettejükre néztem, éreztem, ahogy felhorgad bennem a düh. – És magát is láttam. – Ó! – a nõvér ráncos ujjai a szája elé röppentek. – Ó, Tamara! – Miért nem mondtátok el nekem? Miért hazudtatok mind a ketten? – Én anny ira el akartam mondani – ragadta magához a szót Ignatius nõvér. – Megmondtam neked, hogy sohase hazudnék, hogy akármit kérdezhetsz tõlem, de te nem kérdeztél. Úgy

gondoltam, nem nekem kéne lépnem, de most már látom, nekem kellett volna. Most már tudom, hogy tévedtem. – Nem lett volna szabad hagy nunk, hogy így tudd meg – mondta Any a remegõ hangon. – Mindenesetre egy ikõtökben sem volt meg a bátorság, hogy megtegy étek, amit Rosaleen megtett. Õ elmondta nekem. – Ellöktem magamtól Any a kezét, és az arcom elfordítottam tõle. – Valami nevetséges sztorival jött elõ arról, hogy Apa egy szer csak felbukkant itt nagy apával, hogy megvegy ék a birtokot, és wellness-hotelt építsenek rá. Azt is mondta még Rosaleen, hogy Apa itt ismerte meg Any át meg engem. – Any ára néztem, hogy azt halljam tõle, hazugság ez az egész. Õ csak hallgatott. – Mondd, hogy nem igaz! – A szemem megtelt könny el, a hangom meg reszketett. Próbáltam erõs maradni, de képtelen voltam. Most már sok volt ez az egész. Ignatius nõvér keresztet vetett. Látszott rajta, hogy fel van kavarodva. – Mondd, hogy õ az apukám! Any a sírni kezdett, aztán abbahagy ta, mély lélegzetet vett, és valahogy erõt gy ûjtött. Mikor megszólalt, hangja határozottan, mély ebben zengett. – Na jó, figy elj rám, Tamara. El kell hinned nekem, hogy nem azért mondtuk ezt neked, mert így tartottuk hely esnek akkor, anny i évvel ezelõtt, és – a hangja itt elcsuklott egy pillanatra – George anny ira szeretett téged, a szíve legmély érõl, mintha a sajátja lettél volna… Erre feljajdultam, egy szerûen nem akartam hinni a fülemnek. – Õ nem akarta, hogy elmondjam neked. Állandóan heves vitáink voltak emiatt. Az egész az én hibám. Anny ira sajnálom! – Könny ek patakzottak végig az arcán, és bár én azt akartam, hogy ne érezzek semmit, hogy hideg megvetéssel nézzek rá, képtelen voltam erre. Nem tudtam nem érezni semmit. Oly an vad kegy etlenséggel változott meg az egész világom hirtelen, hogy úgy éreztem, az egész Föld kibillent a tengely ébõl. Ignatius nõvér fölállt, és egy ik kezét Any a fejére tette, aki minden erejével azon volt, hogy abbahagy ja a sírást, letörölje a könny eit, és közben engem vigasztaljon. Mivel nem tudtam Any ára nézni, szememmel Ignatius nõvért követtem, aki most átment a szoba másik végébe. Kiny itott egy szekrény t, kivett belõle valamit, és odahozta nekem. – Tessék! Már egy jó ideje próbáltam átadni ezt neked – mondta könny ekkel a szemében. Valami becsomagolt ajándékféle volt. – Nõvér, én nem vagy ok abban a hangulatban, hogy születésnapi ajándékokat vegy ek át, most, hogy épp megtudtam Any ától, hogy egész életemben hazudott nekem – mondtam kegy etlen hangon, mire any a összepréselte az ajkát, és homlokán ráncba ugrott a bõr. Lassan bólogatott, mint aki mindenbe beletörõdik, amit csak a fejéhez vágok. Ettõl csak még jobban kiabáltam volna

vele. Szerettem volna kihasználni az alkalmat, hogy most egy szerre zúdítsam rá mindazt a keserûséget, amit valaha is éreztem iránta, pontosan úgy, mint amikor Apával csináltam ezt, mikor úgy összevesztem vele, De most úrrá lettem a gonosz késztetésen. Mert hát azok a következmény ek. Azok a rémes utóhatások. A napló megtanított erre. – Bontsd csak ki! – utasított Ignatius nõvér kemény hangon. Feltéptem a papírt. Egy doboz volt alatta. A dobozban meg egy papírtekercs. Kérdõn a nõvérre néztem, de most már ott térdepelt az ágy am mellett, lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel. Kisimítottam a tekercset. Egy keresztlevél volt.

Ez a keresztlevél igazolja, hogy Tamara Kilsaney 1991 júliusának 24. napján született, Kilsaney kastélyában, Meath megyében, és szeretetben a világnak megmutattatott édesanyja, Jennifer Byrne és édesapja, Laurence Kilsaney által, az Úrnak 1992. esztendejében, Január 1. napján

A lapra meredtem, újra meg újra elolvasva a szöveget, abban remény kedve, hogy rosszul látok. Nem tudtam, hol kezdjem. – Hát elõször is. Elírták a dátumot. – Próbáltam magabiztos hangot megütni, de inkább csak szánalmasnak hangzott, ahogy beszélek, és ezt tudtam én is. Ez nem oly asmi volt, amit egy kis gúny olódással el lehet ütni. – Sajnálom, Tamara – ismételte Ignatius nõvér. – Hát ezért mondogatta, hogy tizenhét éves vagy ok. – Felidéztem beszélgetéseinket. – De ha ez igaz, akkor én ma épp tizenny olc vagy ok… Marcus! – Felpillantottam a nõvérre. – És hagy ták volna, hogy börtönbe jusson? – Micsoda? – nézett Any a hol rám, hol a nõvérre. – Ki az a Marcus?

– Nem rád tartozik – csattantam föl. – Talán húsz év múlva megmondom. – Tamara, kérlek – mondta esdeklõ hangon. – Börtönbe csukhatták volna – fordultam dühösen Ignatius nõvérhez. A nõvér hevesen rázta a fejét. – Nem. Kérve kértem Rosaleent, többször is, hogy mondja el neked. Vagy ha neked nem is, legalább a rendõrségnek. De õ csak azt hajtogatta, hogy nem eshet a fiúnak baja. Úgy hogy én jelentkeztem a rendõrségnél. Én elmondtam nekik, Tamara. Felutaztam Dublinba, egy enesen Fitzgibbon õrmesterhez, és magam adtam át neki ezt a keresztlevelet. Erõszakos behatolással is megvádolták, de a körülmény ekre való tekintettel ejtettek minden vádat. – Mit ejtettek? Mi történt egy általán? – kérdezte Any a, aggódó szemekkel tekintve Ignatius nõvérre. Úristen, Tamara, te sokkal súlyosabb eset vagy, mint gondoltam, ha nem tudod, mi van. Én sok szerencsét kívánok neked mindenben, de… többet ne telefonálj! Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Õ akkor már tudta, hogy miért ejtették a vádakat. Azért voltam oly an súly os eset, mert még a saját koromat se tudtam? A Marcus miatt érzett megkönny ebbülésemben még a haragomat is elfelejtettem egy pillanatra. Aztán ahogy a jó érzés elszállt, újra felparázslott bennem a düh. Lüktetõ fejjel szorítottam a kezem a sebre. Hazugságokkal etettek, és csak keny érmorzsát szórtak el maguk mögött, hogy azt követve legy ek kény telen felfedezni az igazságot magamnak. – Tisztázzuk akkor a dolgot: Rosaleen tehát nem hazudott. Laurie valóban az édesapám. Az a szörny … a fotókkal? – Ekkor már kiabáltam. – Miért nem szólt nekem senki errõl? Miért hazudott mindenki? Miért hagy tátok mind, hogy azt higgy em, elvesztettem az apukámat? – Jaj, Tamara, de hát igenis az apukád volt. A világon mindennél jobban szeretett. A sajátjaként nevelt fel. Õ… – HALOTT – kiáltottam. – És mindenki hagy ta, hogy azt higgy em, az apukámat vesztettem el. Hazudott nekem. Ti is hazudtatok. Ezt nem hiszem el. – Ekkor már talpon voltam, szédelgõ fejjel. – Édesany ád halottnak hitte Laurie-t, Tamara. Csak egy éves voltál akkor. Any ukád kapott egy esély t, hogy új életet kezdjen. George szerette õt, és szeretett téged. Any ukád mindent elölrõl akart kezdeni. Úgy gondolta, semmi szükséged egy ekkora fájdalomra. – És szerinted ez így rendben is van? – fordultam Any ához, de Ignatius nõvér a védelmére kelt. – Nem, nincs rendben. Én nem is értettem egy et vele. De Any ukád megérdemelte, hogy boldog legy en. Teljesen össze volt törve, mikor Laurie meghalt.

– De hát nem is halt meg – kiabáltam. – Él, és ott lakik a földszintes házban, ahol szendviccsel meg almás lepénny el tömi magát minden áldott nap. Rosaleen tudta, hogy él. Ezt hallva Any a teljesen magába roskadt, és Ignatius nõvérnek kellett a karjába vennie, anny ira kiült az arcára a vigasztalanság. Ekkor abbahagy tam, mert ráébredtem, hogy nem csak nekem hazudtak végig. Any a most hallotta elõször, hogy a férfi, akit szeretett, igazából nem halt meg. Micsoda kegy etlen tréfát ûztek itt velünk? – Any a, ne haragudj! – Ó, jaj, kicsim! – szipogott. – Talán meg is érdemlem. Amiért ezt tettem veled. – Nem, nem, egy általán nem érdemled meg. De az a férfi sem érdemel meg téged. Micsoda elmebeteg dolog, hogy eljátszotta a saját halálát? – Azt hiszem, épp any ukádat akarta ezzel megvédeni – mondta Ignatius nõvér. – Így akart benneteket egy jobb élethez hozzásegíteni, egy oly an élethez, amit õ nem adhatott meg nektek. – Arthur azt mondja, hogy szörny en megny omorodott szegény – nézett rám Any a ekkor. – Mily en… mily ennek láttad? Kedves volt veled? – Arthur? – emeltem fel a hangom megint. – Arthur Kilsaney ? Õ Laurie báty ja? Any a bólintott, és még egy könny csepp hullott a földre. – Hát az ember azt se tudja, hova kapja a fejét itt veletek – mondtam, de most már elszállt a mérgem. Egy szerûen nem volt erõm, hogy dühös legy ek. – Õ nem akart részt venni ebben az egészben – mondta, maga is az érzelmektõl teljesen kimerülten. – Azt mondta, mindig is a nagy bácsid szeretett volna lenni. De sohasem mondtuk azt, hogy az én báty ám lenne. Addig semmiképp, amíg te magad erre nem jutottál magadtól, akkor meg már… – Legy intett, mint aki érzi, mily en nevetséges ez az egész. Ekkor Weseley lépett a szobába. – Jól van, a rendõrök már útban vannak. Hogy érzed magad? – Rám nézett. – Nagy on megsebesített az a férfi? – Nem, egy általán nem. – Megdörzsöltem a szemem. – Õ védett meg Rosaleentõl. – De hát én meg azt hittem, hogy õ… – Nem – ráztam a fejem. – Bezártam a szobájába – mondta Weseley, hangjában bûntudattal, és elõhúzta a kulcsot a zsebébõl. – Azt hittem, bántani akar. – Ó, jaj, ne! – A dühöm végleg elszállt. Csak sajnálatot éreztem a férfi iránt. Engem próbált

megvédeni. Felém ny újtotta a kezét, és még meg is ajándékozott. Emlékezett a születésnapomra, a tizenny olcadikra. Persze, hogy emlékezett. És én hogy köszöntem meg erre neki? Bezárattam egy szobába. – Hol van Arthur? – kérdezte Ignatius nõvér. És ekkor eszembe jutott. A napló. – Nem! – kászálódtam ki az ágy ból megint. – Édesem, neked most pihenned kéne! – próbált Any a rávenni, hogy visszafeküdjek, de én már talpon voltam. – Ki kell jutnia onnan! – mondtam kétségbeesve. Mit csináltam én itt egész idáig? Weseley, hívd a tûzoltókat, azonnal! – De miért? – Édesem, te csak pihenj most! – mondta Any a aggódó hangon. – Feküdj le, és… – Nem lehet, figy eljetek már ide! Weseley, benne van a naplóban. Meg kell akadály oznom. Hívd a tûzoltókat! – Tamara, az csak egy köny v, csak… – … az igazat írta eddig mindig – fejeztem be a mondatot hely ette. Bólintott. Túl a fák koronáján, a távolban füstcsíkok emelkedtek lassan az ég felé. – Rosaleen – mondta a nõvér hangjában oly an keserû gy ûlölettel, hogy megfagy ott az ereimben a vér. – Hívd a tûzoltókat! – fordult Weseley -hez. – Add a kulcsot! – mondtam, s már vettem is el Weseley kezébõl, és rohantam ki a szobából. – Oda kell érnem hozzá! Nem fogom még egy szer elveszteni. Futás közben hallottam, ahogy mind utánam kiabálnak, de nem állíthattak meg. Rohantam a fák között, a szag után, rohantam a földszintes épület felé. Most vesztettem el a nevelõapámat. Még egy apát nem fogok elveszteni.

24 Álom a holtakról Mikor odaértem a földszintes házhoz, már ott parkolt elõtte egy rendõrautó. Láttam, hogy Rosaleen kinn áll a füvön az édesany ja mellett. Egy rendõr beszélt hozzájuk meglehetõsen

türelmetlenül, azt kérdezgetve újra meg újra, hogy van-e valaki odabent. Rosaleen jajveszékelt, az arcát a teny erébe temette, és hátra-hátrapillantott a házra, mint aki nem tudja elhatározni magát. A rendõr mellett ott állt Arthur, és Rosaleenre vakkantgatott, s közben a vállánál fogva rázta, úgy próbálva válaszra bírni. – A mûhely ben van! – sivította végül Rosaleen. – Ott nincs, már megnéztem! – kiabált Arthur. – Ott kell lennie! – harsogta Rosaleen. – Ott kell lennie. Mindig bezárta a szobáját, ha kiment a mûhely be. – Kicsoda? – kérdezte a rendõr újra meg újra. – Ki van a házban? – Nincs ott – mondta Arthur rekedt hangon. – Úristen, asszony , mit tettél? – Uram aty ám! – sikította Rosaleen többször egy más után. Az édesany ja csendesen sírdogált. A távolból szirénák hangja hallatszott. Hagy tam az egészet. Sikerült észrevétlenül elfutnom mellettük, végig az átjárón, majd be az épület hátsó bejáratán. Mindenhol füst gomoly gott, ellepte a foly osót, sûrûn, feketén, úgy hogy mikor belélegeztem, azonnal fuldokolni kezdtem. Térdre zuhantam, öklendeztem és levegõ után kapkodtam, a szemem meg úgy szúrt, hogy hiába dörzsöltem meg újra meg újra, csak még rosszabb lett tõle. Az arcom elé szorítottam a kardigánomat. Még odakint átitattam a kerti csap hideg vizével, így tettem most a szám és az orrom elé, hogy lélegezni tudjak. Alóla fél szemmel kilesve tapogattam ki az utat a foly osón. Igy ekeztem a foly osó csempével burkolt szélén maradni. A mûany ag a lábam alatt veszedelmesen átforrósodott és megpuhult, úgy hogy oda is ragadt a sportcipõm gumitalpához. A falat tapogatva eljutottam a hálószoba ajtajához. Alig érintettem meg az ajtó fémkilincsét, úgy megégettem a kezem, hogy azonnal elengedtem, és lekuporodva markolásztam megégett kezem a másikkal, miközben szúró szemmel, fuldokolva, öklendezve köhögtem. A foly osó végén ny itva hagy ott ajtón át a füstnek legalább egy része kiáramlott a szabadba, és megny ugtatott a tudat, hogy nincs messze a kijárat. Bármikor kirohanhatok rajta. Remény kedve, hogy nem olvadt még össze az egész, beleny omtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam. Hátralépve a lábammal ny omtam le a kilincset, és az ajtó kitárult. Ahogy beléptem, a füst is beáramlott velem, úgy hogy gy orsan beny omtam magam mögött az ajtót. A fény képek sarkai már felkunkorodtak a forróságtól. Tüzet nem láttam sehol, csak füstöt, sûrû, fekete, súly os füstöt, ami a tüdõmet hasogatta. Próbáltam kiáltani, de nem sikerült, mert köhögés rázta az egész testemet, mégis reméltem, meghallott engem, tudja, hogy ott vagy ok. Kitapogattam az ágy at, megéreztem a testét, aztán az arcát. Azt a csodaszép, sebhely es arcát, ami rommá lett, mint a kastély maga, ami oly an történetet mesélt, hogy magához hívott, ahely ett, hogy taszított volna magától. A szeme be volt csukva; ki tudtam tapintani lehuny t szemhéjait. Megráztam, végighúztam rajta a kezem, hátha magához tér az érintésemtõl. De

semmi. Eszméletlenül feküdt. A hátam mögül éreztem a vad meleget, a tûz forróságát. A tûz egy kettõre körülzár, be ebbe a fény képekkel teli szobába. A függöny t elhúzva próbáltam egy kis fény t engedni a szürke, füsttel teli hálóba. Tapogatózva próbáltam kiny itni az ablakokat. Be voltak zárva. Kulcs sehol. Felkaptam egy széket, az ablakhoz vágtam egy más után többször is, de nem tudtam kitörni az üveget. Megpróbáltam az ájultat felemelni, húztam, vontam, de túl nehéz volt nekem. Kezdtem kimerülni, az erõm egy re jobban fogy ott, és erõsen szédültem is. Lefeküdtem az ágy on fekvõ mellé, megpróbáltam felébreszteni. Megfogtam a kezét, úgy feküdtünk egy más mellett összekuporodva az ágy on. Nem fogom itt hagy ni. Hirtelen a kastély ról kezdtem álmodni, valami bankettrõl, egy hosszú asztalról roskadásig megrakva fácánokkal, mindenféle zsírtól és mártástól csöpögõ sültekkel, boros- és pezsgõsüvegekkel, a legfinomabb zöldségekkel körített kacsasülttel. Aztán meg Ignatius nõvérrel voltam, aki azt kiabálta, hogy ny omjam, ny omjam, de én nem tudtam, mit kéne ny omnom, és nem is láttam a nõvért, csak a hangját hallottam. Aztán eloszlott a sötét, és a hely iséget valami csodálatos fény ragy ogta be, én meg ott voltam Ignatius nõvér karjai között. Aztán az üvegdíszek mezején találtam magam, és futottam, futottam Rosaleen elõl, aki ott lihegett a sarkamban. Weseley kezét fogtam, mint korábban, csak már nem Weseley volt ott velem, hanem Laurie. Nem oly an volt, mint amily ennek ma megismertem, hanem amily ennek még azokon a fény képeken láttam, jóképû, fiatal, huncutkás tekintetû. Megfordult és rám mosoly gott, hibátlan fogsorát elõ-elõvillantva, ahogy nevetett, és hirtelen belém ny ilallt, menny ire hasonlítunk egy másra mi ketten, hogy mindig is menny ire furcsálltam, hogy nem hasonlítok se Any ára, se Apára, és mindez hirtelen elny erte az értelmét. Az orra, az ajka, az orcája és a szeme – igen, mindez pont, mint az eny ém. A kezem fogta, és ny ugtatgatott, hogy minden rendbe jön. Egy ütt szaladtunk, hol kacagva, hol mosoly ogva, és nem törõdtünk Rosaleennel, hisz jól tudtuk, úgy se érhet minket utol. Mi ketten egy ütt lefutjuk az egész világot. Aztán apámat láttam a mezõ végében, ahogy tapsol és hajráz nekünk, mintha kislány lennék megint, aki valami társas összejövetelen verseny ez Apa klubjában éppen. Laurie eltûnt, és most már Any ával voltam kettesben, ahogy egy háromlábú futóverseny en, összekötött lábbal futunk, pontosan úgy, ahogy azt egy kor csináltuk, mikor még kicsi voltam. Aggodalom ült az arcán, nem nevetett, hanem ráncolta a homlokát, és egy szer csak eltûnt, és megint Laurie volt ott velem. Futottunk, botladozva, és ott volt Apa, nevetve, integetve biztatott minket, majd kezét széttárva várt, hogy elkapjon bennünket, ha majd beesünk a célba. Ekkor az üvegmobilok a mezõn köröttünk mind szétrobbantak, millió szilánkra pattanva szét, és elvesztettem Laurie kezét. Hallottam, hogy Apa a nevemet kiáltja, mire kiny itottam a szemem. A szoba megtelt üvegcseréppel, a szilánkok elborították mindkettõnk testét meg a padlót is, a füst meg csak úgy dõlt kifelé az ablakon. Egy karmot, egy hatalmas, sárga karmot pillantottam meg, ami épp eltûnt a betört üvegen át, miközben a füst tovább áramlott kifelé. De a tüzet ez nem oltotta el. A fotókat már kikezdte, és most már vadul terjedt tova rajtuk, mohón kapva bele mindenbe, hogy utoljára minket emésszen majd el. Mert semmi kétség, most már mi következtünk. Ekkor megláttam Arthurt. Aztán Ignatius nõvért. Láttam any a arcát, elevenen, hús-vér valójában, ott elõttem, szemében félelemmel. Odakint állt, fel-alá járkálva beszélt, én pedig a szörny û riadalom dacára most már megkönny ebbültem. Ekkor karok fonódtak körém, és már odakint köhögtem,

köpködtem és harákoltam. Nem kaptam levegõt, ahogy ott a füvön elterültem. Mielõtt lehuny tam a szemem, még láttam Any át, éreztem a csókját a fejemen, aztán láttam, ahogy átöleli Laurie-t, és csak sír, sír és zokog, a könny e patakokban foly ik Laurie fejére, mintha csakis könny ei záporával olthatná el azt a tüzet. Azóta, hogy az apámat az irodája padlóján megtaláltam, most elõször végre fellélegeztem.

25 Kicsi lány Egy szer volt, hol nem volt, volt egy szer egy kicsi lány, aki egy földszintes házban lakott. Õ volt a legkisebb gy ermek a családban jóeszû nõvére és jóképû báty ja után, aki oly an hely re legény ke volt, hogy megfordultak utána az utcán, és még az idegenek is lépten-ny omon beszédbe elegy edtek vele. A kislány amoly an késõn jött gy ermekáldásként érkezett. Szülei számára, akik már rég túl voltak a családtervezésen, nemcsak hogy váratlan, de egy enesen nemkívánatos meglepetésként érkezett a kicsi lány. Negy venhét évesen, huszonkét évvel nagy obbik gy ermeke születése után az édesany a felkészületlenül fogadta az új jövevény t. Gy ermekei már felnõttek, és elhagy ták a családi fészket: Helen lány a Corkba költözött, ahol mint tanítónõ vállalt állást, fia, Brian pedig meg sem állt Bostonig, ahol számítógép-programozóként dolgozott. Ritkán látogattak haza. Briannak túl drága volt az utazás, és édesany ja amúgy is szívesebben töltötte az ünnepeket lány ánál Corkban. A kicsi lány számára ismeretlen maradt ez a két idegen, akiket szinte sohasem látott, és akik az õ báty jának meg nõvérének mondták magukat. Idõsebb gy erekeik voltak, mint õ maga; szinte semmit nem tudtak arról, hogy ki õ, és mit szeretne. Túl késõn érkezett, így nem alakulhatott ki oly an kötelék közte és a két idõsebb testvére között, ami azt a kettõt egy máshoz fûzte. Apja vadõrként dolgozott a Kilsaney -kastély birtokon, ami az országútnak az otthonukkal szemközti oldalán terült el. Édesany ja volt a szakácsnõ ugy anott. A kicsi lány nagy on elégedett volt családja pozíciójával, hiszen iskolatársai szemében neki is kijutott a kastély t övezõ dicsfény bõl. Boldog volt, hogy elsõ kézbõl értesült mások számára közvetlenül hozzáférhetetlen plety kákhoz. Karácsony kor mindig nagy vonalú juttatásokban részesültek, és a lakomákról megmaradt finomságok mellett rendre hozzájuk kerültek a felújítások és selejtezések alkalmával a kastély ban feleslegesé vált kelmék és falitapéták is. A kastély park a nagy közönség elõl szigorúan elzárt magánterület volt, de a kicsiny lány nak megengedték, hogy a falakon belül játsszon. Szédületes megtiszteltetésnek érezte mindezt, és akármit megtett volna, hogy a család kedvébe járjon: besegített a ház körüli munkákban, alkalmi küldöncként közvetített apja, Joe és Paddy, a kastély gondnok között, vagy épp édesany jától hozott üzenetet a férfiaknak, hogy aznap estére mily en vadra vagy zöldségre lesz szükség a kastély asztalánál. A legjobban azokat a napokat szerette, amikor magába a kastély ba is bemehetett. Ha betegen mulasztott az iskolából, any ukája nem hagy hatta egy edül otthon. Mr. és Mrs. Kilsaney nagy on megértõnek mutatkoztak ebben a dologban. Engedély ezték édesany ja számára, hogy a munkába magával hozza a lány át, hisz jól tudták, hogy nem volna kire hagy nia a gy ermeket, és nem is volt

senki, aki oly an nagy szerûen gondoskodhatott volna a napi három étkezésükrõl, ráadásul évrõl évre szûkösebb élelmezési keretbõl. A kicsi lány ily enkor csendben meghúzta magát a hatalmas kony ha egy ik szegletében, ahonnan elnézhette, ahogy édesany ja a gõzölgõ edény ek és a forró gáztûzhely fölött verítékezik napestig. Szép csendben maradt, soha semmi gond nem volt vele, de közben semmi nem kerülhette el a figy elmét. Miközben elnézte édesany ja kony hai tény kedését, jól látta azt is, ami a házban amúgy végbemegy . Jól látta, hogy valahány szor súly os döntést kellett meghoznia a ház urának, Mr. Kilsaney eltûnt a tölgy fa burkolatú teremben, és hátra tett kézzel megállt középen, hogy onnan nézze meredten felmenõi cifra arany keretbe foglalt olajportréit. Ezután mindig felszegett állal távozott a tölgy fa szalonból, és csak úgy sütött belõle a tettre kész katona elszántsága, akit épp most igazított el szigorú õrmestere. Azt is látta, ahogy Mrs. Kilsaney, aki élt-halt kilenc kuty ájáért, és fel-alá hajkurászta virgonc ebeit a házban, teljesen vak mindaz iránt, ami a kastély ban zajlik. Több figy elmet fordított a kuty áira, kiváltképp egy Messy névre hallgató King Charles spánielre, aki az egy etlen idomíthatatlan kuty ájának bizony ult, és aki körül leggy akrabban forogtak gazdája gondolatai, és aki társalgásának is állandó fõszereplõje volt. Mrs. Kilsaney nem látta meg, hogy két fia az õ figy elméért verseny ezve produkálja magát a kastély termeiben, mint ahogy férjének a nem különösebben csinos szobalány, Magdelene iránti vonzalma is elkerülte a figy elmét. A ház úrnõje mit sem sejtett róla, hogy a mosoly ával egy fekete fogat is rendre kivillantó nõi alkalmazott menny i idõt tölt a központi hálószoba portalanításával, valahány szor õ maga a kuty ákkal foglalatoskodik a szabadban. A kicsi lány meglátta azt is, hogy az egy etlen dolog, ami haragra tudja lobbantani Mrs. Kilsaney t, az a hervadt virágok látvány a. Ha elment egy váza mellett, mániákus alapossággal vizsgálta meg annak tartalmát. Boldogan mosoly gott, amikor az apáca minden harmadik reggel egy bokréta frissen szedett virágot hozott neki fallal körbevett kertjébõl. Azután mihely t becsukódott az ajtó a látogató után, morgolódva húzgálta ki a nem egészen hibátlan szálakat a csokorból. A kicsi lány rajongott Mrs. Kilsaney -ért, el volt ragadtatva annak gy apjúszövet kosztümjeitõl és barna lovaglócsizmájától, mely et akkor is viselt, ha épp nem lovagolt ki aznap. Ugy anakkor a kislány szilárdan elhatározta, hogy õ ugy an nem hagy ja majd, hogy enny i minden történjen a saját házában a háta mögött. Rajongott a kastély úrnõjéért, de egy kicsit bolondnak tartotta. Megvolt a maga vélemény e a szobalánny al mindenki szeme láttára hancúrozó férjrõl, aki a nõ hátsóját tollseprûvel birizgálta, és a kicsi lány nál is fiatalabb gy erekként viselkedett. A férfi azt hitte, a kicsi lány még túl fiatal, hogy felfigy eljen az õ viselt dolgaira, túl fiatal, hogy megértsen bármit. A lány ka nem kedvelte a ház urát, de hát egy kicsit bolondnak tartotta. Mindent megfigy elt. Megígérte magának, hogy õ mindenrõl tudni fog, ami a házában történik. A két fiút nagy on szerette nézni. Azok mindig valami rosszban sántikáltak, foly ton a termekben rohangáltak, fölborítva, összetörve, ami az útjukba került, a sikoltozó szobalány t riogatva, szörny û ricsajt csapva. Foly ton az idõsebbik fivért nézte. Mindig õ volt az, aki a terveket kiagy alta. A

fiatalabbik visszafogottabb gy erek volt, és csak azért ment bele a csíny tevésekbe, hogy a báty ját óvja. Laurence volt az idõsebb, vagy Laurie, ahogy becézték. Soha nem vett tudomást a kicsi lány ról, pedig az mindig ott volt valahol a közelükben, mint aki hívatlanul is a móka részesének tekinti magát, és képzeletben egy ütt játszik a fiúkkal. A fiatalabbik fivér, Arthur, vagy Artie, ahogy mindenki szólította, felfigy elt a kicsi lány ra. Nem invitálta, hogy játsszék velük, hiszen magától semmit sem csinált, mindig csak a báty ja ötleteit követte, de ha Laurie valami ostobaságot csinált, a kicsi lány ra pillantott, és égnek emelte a szemét, vagy valami vicces megjegy zést tett a kedvéért. A kicsi lány jobban örült volna, ha nem teszi. Laurie volt az, akinek a figy elmét szerette volna magára vonni, és az minél kevésbé vette észre õt, õ annál jobban vágy akozott utána. Mikor a fiú egy magában szaladt valamerre, elõfordult, hogy a kicsi lány szándékosan az útjába állt. Szerette volna, ha az legalább rápillant, vagy megáll, vagy legalább rákiált, de sohasem tett ily et. Futtában megkerülte. Ha öccsével bújócskát játszott, a kicsi lány Artie rejtekhely ére mutatva próbált segíteni neki. A fiú tudomást se véve errõl másfele kezdte keresni az öccsét, aztán pedig elkiáltotta magát, hogy nem megy, feladja. A lány tól semmit sem fogadott el. A kicsi lány gy akran hiány zott az iskolából, csak hogy több idõt tölthessen el a kastély ban. A ny ári szünidõ volt persze a legjobb, mivel ily enkor minden nap az övé lehetett, és még csak a köhögést vagy a gy omorrontást sem kellett eljátszania. Egy ily en ny áron történt, mikor a kicsi lány hétéves, Laurie meg kilencéves volt épp, hogy a lány odakint, egy edül játszott a birtokon, és any ukája a kastély ba hívta. A Kilsaney család egész napra elment hazulról, rókavadászatra a balbriggani kuzinékhoz. Elõtte Mrs. Kilsaney felhívta a szobájába, hogy segítsen kiválasztania a megfelelõ ruhát, egy földig érõ olajzöld sely emöltözéket, amit egy gy öngy sorral ékesítve a prémgalléros kabátja alá magára ölt. A kicsi lány any ukája egy maga vigy ázott a kastély ra aznap, és mikor végigjárta az épület elülsõ traktusát, rögtön látta a fiúk szemén, hogy nem érzik valami fény esen magukat. – Kimehetnétek a szabadba játszani ezen a szép napon, ahely ett, hogy itt lábatlankodnátok nekem idebenn – mondta a kicsi lány any ukája. – Rosaleen is játszik veletek. – Nem akarok játszani vele – duzzogott Laurie, és még mindig nem akart a lány ra nézni, de a lány legalább tudta, hogy a fiú mégiscsak meglátta valahogy . – Legy etek kedvesek vele, fiúk! Köszönj a fiúknak, Rosaleen! A fiúknak mintha kulcsra zárták volna a száját, de a kicsi lány édesany ja kemény en rájuk pirított. – Szia, Rosaleen – mormogták mind a ketten, miközben Laurie a földre meredt, Artie viszont szégy enlõsen a lány ra mosoly gott. A kicsi lány nak eddig nem volt neve. Mikor meghallotta a szájukból a nevét, úgy érezte, mintha e percben keresztelték volna meg.

– És most kifelé, gy erekek! – mondta az any ukája, mire a fiúk ki is szaladtak. Rosaleen utánuk eredt. Mikor az erdõ mély ére értek, abbahagy ták a tanulmány ozásában mély edt el.

futást, és Laurie

egy

hangy aboly

– Engem Artie-nak hívnak – szólalt meg az öccse. – Ne beszélj hozzá! – vágta oda Laurie nagy mérgesen, és felkapott egy botot a földrõl, amivel úgy kezdett hadonászni, mintha hadakozna valakivel. Laurie ettõl kezdve nem vett róluk tudomást, hely ette a botjával egy fa odvát kezdte szurkálni. Hirtelen hangokra lettek figy elmesek, és Laurie a fülét hegy ezve indult meg a zaj forrása felé. Kezét egy szer csak a magasba emelte, amire mind megtorpantak, és valamenny ien leselkedni kezdtek a fák között. Paddy t, a birtok gondnokát pillantották meg, ahogy térden állva igazgat valami tüskebokrot, mellette pedig egy kétévesforma, hirtelenszõke kislány ücsörög a talicskában. – Ez kicsoda? – szólalt meg Laurie, és hangja riadójeleket küldött Rosaleen szíve közepébe, de mivel elsõ beszélgetésük lehetõsége teljesen lázba hozta, mellkasában zakatoló szívvel válaszolt, még hangjára is külön ügy elve, hogy a lehetõ legjobb beny omást tegy e vele. – Jennifer By rne-nek hívják – mondta pontosan oly an szabatos és illedelmes hangon, ahogy Mrs. Kilsaney szokott beszélni. – Paddy az apukája. – Hívjuk el játszani! – mondta Laurie. – De hát csak kisbaba – tiltakozott Rosaleen. – Oly an kis vicces – felelte Laurie a napsütésben lubickoló kicsit nézegetve. Ettõl a naptól kezdve már négy en voltak. Laurie, Artie, Rosaleen és Jennifer minden nap egy ütt játszott. Jennifer azért, mert a fiúk hívták, Rosaleen meg azért, mert a fiúknak nem volt választásuk. Rosaleen ezt nem felejtette el soha. Mikor Laurie megcsókolta a bokorban, meg mikor néhány hétig egy ütt jártak, mindig tudta, hogy a fiúnál a kis Jennifer a kedvenc. Mindig is az volt. Egy szerûen rabul ejtette a fiút. Akármi lehetett abban, amit mondott, vagy ahogy mozgott, Laurie-t teljesen elbûvölte, mindig csak mellette akart volna lenni. És Jennifer évrõl évre csak egy re szebb lett – még ha nem is volt tudatában saját szépségének – jól fejlett kebleivel, karcsú derekával, és az egy ny ár alatt hirtelen nõiessé kerekedõ csípõjével. Mivel hároméves kora óta any a nélkül nevelkedett, fiúsan eleven lány lett belõle, aki imádott a faágakon csimpaszkodni, verseny t futni akár Artie-val, akár Laurie-val, ruháit egy szemrebbenés nélkül lehány va a tavacskákba vetni magát utánuk. Mindig próbálta Rosaleent is rábírni, hogy tartson velük, és nem értette, az miért nem adja be a derekát. Rosaleen viszont csak várta, hogy elérkezzen az õ ideje. Jól tudta, hogy ezt a fiús szeleskedést idõvel megunják majd a fiúk. Elveszítik az érdeklõdésüket. Egy napon majd egy igazi nõt akarnak találni maguknak, és õ lesz az az igazi nõ.

Oly an lesz pont, mint Mrs. Kilsaney, rendben tartja majd a kastély t, megfõzi az ételt, betanítja a kuty ákat, és gondja lesz rá, hogy az az apáca csakis kifogástalan virágokat hozzon neki. Arról álmodozott, hogy egy napon övé lesz Laurie, hogy õk ketten laknak majd a kastély ban, õ gondját viseli majd a kuty áknak és a virágoknak, miközben Laurie a tölgy fa szalonban merít ihletet a falról rátekintõ õsök példájából. Mikor a fiúkat bentlakásos iskolába küldték, Laurie csak Jennifernek írt leveleket. Artie mindkét lány nak írt. Rosaleen ezt sohasem árulta el Jennifernek. Úgy tett, mintha õ is kapott volna Laurietól levelet, csakhogy a tartalma túl bizalmas természetû ahhoz, hogy felolvashassa Jennifer elõtt. Jennifert ez láthatólag csöppet sem zavarta, hiszen tökéletesen megbízott a barátságukban, amivel csak tovább fokozta Rosaleen féltékeny ségét. Aztán amikor a fiúk egy etemre mentek, Rosaleen any ukájának egy re súly osabbá váltak szklerotikus panaszai, idõs apukája megbetegedett, pénzre lett volna szükségük. Rosaleen testvérei túl messze voltak, hogy segíthessenek, és így Rosaleen szülei arra a gy ermekükre kellett, hogy hagy atkozzanak, akitõl a legkevésbé kívánták, hogy gondozza õket. Rosaleennek ki kellett maradnia az iskolából, hogy átvegy e édesany ja kastély beli munkakörét, miközben Jennifer csak virult tovább, és foly ton Dublinba utazgatott a fiúkat látogatni. Ezek voltak Rosaleen legrosszabb napjai. A hetek csak vánszorogtak, és minden unalomba fúlt a fiúk nélkül. Csak az éltette, hogy Laurie visszatértét várta; a képzeletében élte életét, a múlt dolgairól álmodozva, és gondolatban megalkotva mindazt, amit a jövõ tartogathatott, míg azok a városban élték izgalmas életüket – Laurie mûvészeti fõiskolára járt, ahonnan üvegmunkáit küldözgette haza, Artie pedig mezõgazdaságtant tanult –, miközben Jennifer, a remény beli modell sorra kapta az állásajánlatokat, ha csak kitette a lábát a kapujukon. Mikor a szünetekre hazajöttek, Rosaleen boldogsága nem ismert határokat, leszámítva, hogy foly ton azt kívánta, bárcsak rá tekintgetne úgy Laurie, ahogy Jenniferre. Nem tudta, mióta zajlik kettejük között a románc. Csak feltételezte, hogy Dublinban kezdõdhetett, míg õ otthon fácánkopasztással meg haltisztítással múlatta az idõt. Szerette volna tudni, vajon beavatták volna-e valaha, ha nem jön el az a szörny en megalázó nap, mikor magával vitte Laurie-t az almafához, hogy végre elárulja, mint érez iránta, hogy megmutassa neki a fába vésett feliratot: „Laurie és Rosa”. Anny ira biztos volt benne, hogy ezzel leveszi a lábáról a fiút, hogy most végre ráébred, kivel is van dolga, hogy mily en nagy szerûen gondját viselte a kastély nak, hogy mily en rátermett nõ is az õ Rosaleenja. Hónapokon, éveken át ábrándozott errõl a napról. De a dolgok másképp alakultak. Nem épp úgy zajlottak az esemény ek, ahogy Rosaleen anny i éven át és most az elmúlt hónapokban elképzelte magának a kastély kony hájában. Az életre hideg sötétség borult. Apja eltávozott, a fiúk hazajöttek az egy etemrõl a temetésre, nõvére pedig magával vitte az édesany jukat Corkba, de any ja nélkül Rosaleennek nem maradt semmije. Megígérte, hogy õ fog gondoskodni róla. Jennifer szilárd barátságot ígért neki, amit õ elfogadott, miközben mindvégig gy ûlölte a másikat. Gy ûlölte mindazt, amit mondott, amit tett, gy ûlölte, hogy Laurie õbelé szeretett bele. 1990 õszén Jennifer teherbe esett, Rosaleen úgy érezte, darabokra hullott az élete. Jennifert a Kilsaney -kastély ban tárt karokkal fogadták. Mrs. Kilsaney boldogan mutogatta meg neki

gardróbját, a meny asszony i ruhát, és mindazt, ami õt, Rosaleent illette volna meg. Jennifert édesapjával egy ütt hetente hívták meg a kastély ba vacsorára. Rosaleen fõzött nekik. Elviselhetetlen volt a megaláztatás. A gy ermek megszületett, két héttel ideje elõtt, és úgy, hogy nem volt idõ a kórházba érni. Rosaleen rohant végig a sötét erdõn, hogy elhívja az öreg apácát. Kislány született. Tamarának nevezték, Jennifer édesany ja után, akit a lány még kiskorában veszített el. A pár még nem kötött házasságot, de már egy ütt éltek a kastély ban. Rosaleen és Arthur voltak a keresztszülõk. A keresztelõt a kastély kápolnájában tartották. De az élet nem volt könny û a kastély ban. A Kilseney -k csak egy re nagy obb nehézségek árán tudták fenntartani a kastély t, mivel elmaradtak a bevételek, s így egy re remény telenebbé vált a hely zet. Azt a rengeteg szobát fenntartani, kifûteni, takarítani – mindez már túl soknak bizony ult. Esténként a vacsora fölött tárgy alták meg a hely zetet. Rosaleen, mint aki a falak repedéseiben bújik meg, mindent kihallgatott. Megny ithatnák a kastély t a látogatók elõtt. Minden szombaton beengedhetnék a nagy közönséget, hogy a kíváncsiskodók beny omuljanak az otthonukba, hogy lefotózzák a tizenny olcadik századi íróasztalokat, a portrékkal teli tölgy fa termet, a kápolnát és a leveleket, mely eket a Kilsaney felmenõk, ezek a nemzedékekkel korábban élt finom lordok és lady k, államférfiak és zendülõk váltottak egy mással a történelem nagy megpróbáltatásainak idején. – Nem! – kiáltott Mrs. Kilsaney. – Nem hagy hatom, hogy úgy bámészkodjanak itt, mint valami állatkertben. És hogy tudnánk kifizetni ebbõl a kastély fenntartásának költségeit? Abból a néhány fontos belépti díjból aligha telik ki az új födém, Paddy fizetése meg a kifizetetlen számlák garmadája. De aztán csak megtalálták a megoldást. Az év legszebb napján két építkezési vállalkozó, Timothy és George Goodwin érkezett meg Bentley -jével, és egy szerûen nem hittek a szemüknek, ahogy végigvezették õket a birtokon, s meglátták a tavakat, a szarvasokat, a fácánokat. Mint egy turistáknak berendezett meseország. Ahova csak pillantottak, készpénzt látott a szemük. Timothy Godwin, ez a kifogástalan megjelenésû, de modortalan öregúr a mellény es öltöny ével és a belsõ zsebébõl kikandikáló csekkfüzetével azonnal beleszeretett az ingatlanba. George Goodwin pedig Jennifer By rne-be szeretett bele. Ez volt Rosaleen életének legboldogabb napja. Miközben felszolgált az ünnepély es vacsoránál a hatalmas ebédlõteremben, nem tudta nem észrevenni, ahogy George Goodwin foly ton Jenniferre meresztgeti a szemét, s közben alig van mondanivalója Laurie számára, holott a kislánny al játszadozni mégiscsak szakít idõt. Jennifer kedves volt hozzá, de szíve Laurie-é volt. Goodwinék újra meg újra visszatértek, méricskélni, alvállalkozókkal tárgy alni, építészekkel, technikusokkal és földmérõkkel egy eztetni. George sokkal gy akrabban tért vissza, mint az apja, aki teljesen átengedte fiának a projekt menedzselését. Rosaleen rögtön felismerte a lehetõséget, hogy Laurie-t visszaszerezze. Egy este meghallotta, hogy George épp a csillagokat ígéri lehozni az égrõl Jennifernek. Mindenki Jenniferért bolondult. Errõl õ maga tehetett – mindenféle rezgéseket

bocsátott ki magából, hálójába gabaly ította a férfiakat, s közben fogalma sem volt róla, hány élet ment tönkre miatta. Ám míg George Goodwint kellemes és kedves embernek találta, a közeledését határozottan elhárította. De nem Rosaleen szemében. Laurie a kony hában találta, ahogy épp a két szemét sírta ki. Elõször nem akarta elmondani a férfinak, nem akart fájdalmat okozni neki. Meg igazából köze se volt hozzá, bár Jennifer a barátnõje. Ny omorultul érezte magát, mikor meglátta a férfi szemében a fájdalmat. Oly an rosszul, hogy már-már az egészet úgy, ahogy volt, letagadta volna, de ekkor a férfi megfogta a kezét, megszorította, aztán átölelte, és azt mondta, mindig is hûséges barát volt, amit õ mindig is elismert. Hát hogy vonhatta volna vissza ezek után? Hosszú este következett, hosszú veszekedéssel. Rosaleen hagy ta, hadd rendezzék egy más között, hiszen a saját szavaikkal sokkal több kárt tettek egy másban, mint amenny it az õ szavai okozhattak volna nekik. Laurie nem mondta el Jennifernek, hogy tõle, Rosaleentõl tud a dologról. Ennek örült. Hagy ta hát, hogy Jennifer az õ vállán sírja el bánatát, miközben õ kelletlen tanácsaival traktálta. Jennifer aznap éjjel a kapusházban aludt, Laurie nem tûrte meg a közelében. Jennifer a kony hában kereste meg Rosaleent, miközben az vidáman mosogatott az általa kirobbantott veszekedés után. Jennifer egy levéllel érkezett. Egy levéllel, amit Rosaleen elolvasott, és bár ritkán sírt, most könny ekre fakadt. Jennifernek az volt a kérése, hogy õ, Rosaleen továbbítsa a levelét Laurie-nak. Rosaleen meggy újtotta a levelet. De ekkor a kicsi toty ogott be, a pici, aki anny ira hasonlított az apjára, hogy Rosaleen kis híján sokkos állapotba került. Rosaleen jól megrázta a levelet, s mikor a lángok elhaltak, a szemetesbe dobta. Felkapta a kicsit, és visszavitte az ágy ába. Ezután Rosaleen hazament. Ez az éjszaka volt a tûz éjszakája. Nem lehetett biztos benne, hogy a meggy újtott levél okozta-e, bár azt mondták, a kony hából indult ki a tûz, de õt soha nem hibáztatta senki. A gy ermeket Laurie mentette ki. Ezután a férfi visszament néhány értéktárgy ért. Jennifer úgy tudta, ott veszett a tûzben. Laurie nem akarta, hogy Jennifer visszafogadja, csak mert úgy érzi, nem tehet mást. Amúgy is úgy hitte, Jennifer szíve már George Goodwiné, és az a férfi a szívén túl még anny i mindent adhat neki. Ugy an a döntés Laurie-é volt, egy kis Rosaleen sugallta önvizsgálat sokat segített Laurie-nak eldönteni, mi a leghely esebb. Neki semmije nem volt, amit Jennifernek felajánlhatott. A kastély odalett, a birtokot eladták, és még egy ik karja meg lába is hasznavehetetlenné lett. Csúny án összeégett, rá se lehetett ismerni. Ronda volt, mint aki rothadásnak indult. Artie nem értett egy et vele, de nem tudta eltántorítani a báty ját az elhatározásától, hogy megtévessze Jennifert. A fivérek ezután többé nem beszéltek egy mással, annak ellenére sem, hogy egy mással szemben laktak. Ugy anannak az útnak a két oldalán. Jennifer hónapokon át gy ászolt, nem akart kilépni hazulról, de még élni se akart. Ám annak is megvan a határa, amenny it egy ember elviselni képes, különösen, ha az ajtón egy jóképû, sikeres úriember kopogtat, hogy megmentse, hogy elvigy e magával a szenvedõt. Rosaleen megint egy szer magára vállalta a döntés elõkészítését. Nem akarta õ, hogy fellobbanjon az a tûz, nem akarta, hogy ily en szerencsétlenül járjon szegény Laurie, de ami megtörtént, megtörtént, és hát õ

éppenséggel nem is járt rosszul vele. Artie beköltözött Paddy hez, és ettõl kezdve ketten egy ütt dolgoztak a birtokon. Laurie a földszintes házba költözött, hogy ott Rosaleen az any ja mellett neki is a gondját viselhesse. Mindennap köszönetet mondott neki, de amire Rosaleen vágy ott, azt nem adhatta meg neki. Nem szerette. Elfogadta tõle, hogy életben tartsa. Aztán Rosaleen belátta, hogy sohasem lesz a férfi úgy az övé, ahogy õ akarná. Sohasem lesz Kilsaney belõle. Mikor Paddy meghalt, és Artie egy edül maradt a kapusházban, akkor történt, hogy Rosaleen figy elmével a fiatalabb Kilsaney felé fordult, viszonozni kezdte mindazt a figy elmet, amiben a férfi kislány korától részesítette õt. Rosaleen így végül mégiscsak Kilsaney lett, habár sohasem használták a címüket, és Laurie is az élete része maradt, hiszen rá volt utalva. Rosaleen sohasem szeretett a városba járni, utálta, hogy az ottaniak csupa oly asmirõl plety kálnak, amirõl fogalmuk sem lehetett. Egy edül a misén jelent meg, és hogy eladja a zöldségeit. Ami bevásárlást intéznie kellett, azt az eggy el távolabbi városban tudta le, ott, ahol senki sem tehetett fel kérdéseket neki. Mindez tizenhét éve történt, és minden rendben is volt, még ha nem is teljes rendben, de eléggé rendben, amíg George Goodwin, ez a holtáig hõsies gavallér védelmezte Kilsaney -t, s nem engedte, hogy elvegy ék a birtokot, keresztülhúzva az õ, Rosaleen számításait, míg az a rettenetes gy erek, aki pont úgy nézett ki, mint az apja, fel nem bukkant az életükben, hogy mindent fenekestül felforgasson megint. Minden rendben lett volna így is, ha Jennifer megállta volna faggatózás nélkül, ha egy szerûen összeszedte volna magát anny ira, hogy Tamarával egy ütt vissza tudjanak menni Dublinba, hogy ott foly tathassák az életüket. De megint abba az állapotba került, mint amikor Laurie-t siratta, ugy anúgy kezdett viselkedni megint. Összezavarodott, és gy ászolni kezdte azt, akit nem kellett volna gy ászolnia. Rosaleen nem akart mást, mint hogy összeszedjék magukat any agilag, hogy mielõbb elköltözhessenek tõlük, de hát a dolog nem így alakult. Rosaleen már nem tudta elviselni, hogy még valamit elveszítsen. Jobban szerette Laurie-t, mint bárki mást az életében, de az a hazugság, amely Laurie miatt megszabta életét, már anny i boldogtalanságot hozott anny i emberre. Most már jól látta ezt. És el is fáradt. Belefáradt a harcba, amit azzal a csodálatos, szeretetre méltó Arthurral kötött házasságáért kellett vívnia, azért az Arthurért, aki sohasem tudta elfogadni Laurie döntését, és Rosaleen hajlandóságát, hogy azzal a döntéssel éljenek. Az õ gy öny örû, kedves és puha férjét mindennap darabokra tépte, hogy hazudnia kell Jennifernek és Tamarának, akik ennél többet érdemeltek. Belefáradt, hogy õrizze a titkot, hogy oda-vissza rohangáljon, belefáradt, hogy nem nézhet az emberek szemébe a faluban, nehogy meglássák benne, amit tett, nehogy kiolvassák belõle, hogy mi foly ik a földszintes házban meg a mûhely ben, ahonnan éjjel-nappal száll fel a füst. Azt akarta, hogy múljon el mindez. Azt akarta, hogy eltûnjön ez a kis ház, mely immár az édesany ja és Laurie közös otthona lett. Most végre elbocsájtja õket mind. Any ját még biztonságba hely ezte, mielõtt meggy újtotta azt a gy ufát. Miért, Rosaleen, miért? Ezt kérdezték tõle újra meg újra ott kint a földszintes ház elõtt. Hát még mindig nem tudták, még mindig kérdezniük kellett. Azok után, amiket átélt, a csendben tûrt szenvedései után is. Hát ezért. Mindig is ez volt az ok, amiért a dolgok megtörténtek. Mert kicsi lány korától mostanáig, hogy felnõtt asszonny á lett, mindig is túlságosan szerette Laurie-t.

26 Amit ma megtanultunk Péntek, augusztus 7. Hallottam, hogy Any a és Laurie napfelkeltéig beszélget. Nem tudom, miket mondtak, de a beszélgetés hangneme sokat javult az elmúlt két héthez képest. Ignatius nõvér segített nekik, hogy mindent kibeszéljenek. Mert ez úgy van, hogy ha valami rossz vagy ijesztõ dolog történik az emberrel, mire túljut rajta, anny ira megkönny ebbül, hogy teljesen elfelejti, mily en szörny ûséges volt az egész, hogy mily en pocsékul érezte magát közben, és szinte elölrõl kezdené, vagy legalábbis felidézi a jobb részeket, vagy azt mondja magának, hogy mindez hozzásegítette, hogy megtalálja önmaga egy másik oldalát. Nem mondhatni, hogy minden rendben lenne ebben a házban. Semmi sem tökéletes. De hát soha nem is volt az. Azért az elefánt eltûnt a szobából. Kiengedtük, és most az utak mentén tombolja ki magát, miközben mi mindanny ian próbáljuk megszelídíteni. Oly an ez, mint amikor az osztó megkeveri a paklit – összevissza keveri a sorrendet, összekavarja a rendszert, hogy oszthasson, és a pakli a végén mégis visszarendezõdik. Hát ez történt velünk is. Réges-régen valaki megkeverte a paklit, és ki-ki megkapta közülünk a leosztását. Most rakjuk sorba újra a lapokat, rendezgetjük õket, próbáljuk valami értelmes rendszerbe rakni õket. Nem hiszem, hogy Any a valaha is meg fog bocsátani Laurie-nak, hogy egy ily en hatalmas dolgot eltitkolt elõttünk, s ezzel egy hazugságot éltetett enny i ideig. Csak anny it tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni, hogy tettével Laurie a legjobbat akarta nekünk, bármenny ire oktalanul is cselekedett. Azt mondja, azért tett így , mert szeretett minket, és mert azt gondolta, így biztosíthat számunkra egy jobb életet. Így is megbocsáthatatlan, és az sem elegendõ ok, hogy mi mindent mesélt Rosaleen neki össze, hogy an volt képes befoly ásolni az ítéletét, hogy an tömte hazugságokkal Rosaleen õt is meg Any át is addig, míg már azt sem tudták, mit cselekszenek. Megbocsáthatatlan, de muszáj megpróbálnunk megérteni. Talán, ha megértem, akkor majd meg is tudom egy szer bocsátani. Talán, ha megértem, miért hazudott nekem Any a is meg Apa is az édesapámról, képes leszek megbocsátani nekik. Azt hiszem, mindez egy kicsit túl messze van, hogy el tudjam képzelni. De azért már most köszönetet mondhatok Laurie-nak, hogy egy ily en nagy szerû apát adott nekem. George Goodwin jó ember volt, és elképesztõen jó apa, aki csak ránk gondolt, még ha ostobán is, de csak ránk, az utolsó leheletéig. Saját apjával vívott véget nem érõ csatákat egészen az öreg haláláig, a kilsaney -i birtokfejlesztés miatt. Tudta, hogy ez volt az egy etlen örökség, amit a vér szerinti apám rám hagy hatott volna, ha a dolgok mennek a maguk rendes útján, ha szegény nem vész oda a tûzben. És Any a otthona is ez volt. Ahol nevelkedett, ahová az emlékei fûzték, és mikor a bankok kopogtattak az ajtón, Apa nem hagy hatta veszni ezt a hely et. Inkább lenne meg Apám, mint a Kilsaney -birtok, de jól tudom, hogy minket menny ire szeretett, hogy mit próbált meg elérni. Mindkét apám anny i mindent feláldozott miattam. Csak megköszönni tudom nekik, miközben szerencsésnek mondhatom magam, hogy két ember enny ire szeretett. Ez talán felfoghatatlan akárki másnak, de hát ez az én életem, ez az, ahogy megtanultam

élni ezt az életet. Arthur napjában többször is bejár a kórházba Rosaleenhez. Fogalma se volt, hogy õ a világon a legszerencsésebb nõ, csak mert magáénak tudhatja Arthurt. Most megtudja végre, ha majd mindenki más hátat fordít neki. És Arthur változatlanul ott áll mellette, miközben egy ik viselt dolgát fedezi fel a másik után, és próbálja visszahozni a nõt, akit úgy szeret. Számomra érthetetlen ez a rendíthetetlen odaadás, de hát még nem is voltam igazán szerelmes. Úgy tûnik, az ily esmi õrült dolgokra tudja rábírni az embereket. Arthur semmire nem vágy ik jobban, mint hogy Rosaleen rendbe jöjjön, de magunk közt szólva szerintem sohasem fogják kiengedni arról a hely rõl. Akármi történt is Rosaleennel, a baj gy ökerei oly an mély ek, hogy a múlt mérges hajtásai teljesen benövik a jelent, és minden mást megfojtanak maguk körül. Arthur és Laurence visszataláltak egy máshoz. Arthur sohasem fogja megbocsátani Laurencenek, amit tett, hogy rábírta õt, váljon részesévé ennek az egész dolognak. De talán még így is elõbb fog megbocsátani a báty jának, mint önmagának. Minden áldott nap gy ötörte magát, miért nem lépett fel határozottan, nem akadály ozta meg, hogy azok megvalósítsák a tervet, amit kifõztek, miért hagy ta, hogy ez a hazugság szárba szökjön és növekedjen, miközben elnézte Any a gy ászát és az eny émet, miközben apám ott lakott az út túloldalán. Azt mondja, egy csomó dolog játszott közre abban, hogy nem cselekedett, de ismerve Any a George iránti szeretetét, meg azt, hogy George mily en nagy szerû apám lett, ez lehetett a legerõsebb ok a tétlenségre. Azt hiszem, sokkal könny ebb meglátni a hely es utat, miután az ember már megtalálta a kiutat a labirintusából. Amikor ott vagy unk az útvesztõ kellõs közepén, és sorra járjuk egy ik zsákutcát a másik után, akkor nehéz bármi értelmet felfedezni az egészben. Én jól ismerem ezt az érzést. Hogy én? Kicsit még kóty agosnak érzem magam, de furcsamód erõsebbnek is. Zoey -tól meg Laurától végleg elköszöntem, miután a megégett kezemrõl kértek egy fotót, hogy feltölthessék a Facebook-lapjukra. Viszont azt tervezem, hogy meghívom Fionát, a lány t, akitõl a köny vet kaptam a temetésen, ide, a házba, mégpedig nemsokára. Majd ha egy kicsit elrendezõdtek a dolgok. Hát enny i a sztori. Az egész sztori. Ahogy az elején is megírtam, nem számítok rá, hogy elhiggy e bárki, pedig ez az igazság, az elsõtõl az utolsó szóig. Minden családnak megvan a maga titka, amirõl a legtöbb embernek fogalma sincsen, mert csak anny it tudnak, hogy vannak hiány ok, kitöltetlen ûrök a válaszok hely én, üres székek, ahol valakinek ülnie kéne, ahol valaki régebben ülhetett. Nevek, amiket soha ki nem ejtenének, vagy amiket kiejtenek, de csak egy szer, aztán soha többé. Mindanny iunknak megvannak a titkai. A mi titkaink legalább most a felszínre kerültek, vagy legalábbis kezdenek a felszínre jönni. Foly ton azon jár az eszem, hogy menny it tudhattam volna meg az életemrõl, ha nincs ez a napló. Néha arra gondolok, hogy elõbb vagy utóbb mindenre rájöttem volna, és talán épp ez volt a célja a naplónak, mert hogy valami célja volt, az egészen biztos. Elvezetett idáig. Segített felfedeznem a titkokat, de abban is segített, hogy jobb emberré legy ek. Ez így elég sziruposnak hangzik, tudom, de segített megértenem, hogy mindig vannak holnapok. Azelõtt csak a mára figy eltem. Azért mondtam vagy csináltam ezt vagy azt, hogy abban a pillanatban megkapjam, amit akarok. Az egy pillanatig sem foglalkoztatott, hogy utána mely ik dominó merrefelé dõlhet. A napló segített megértenem, hogy an hat egy ik dolog a

másikra. Hogy an lehetek képes megváltoztatni a magam életét meg a másokét is. Mindig eszembe jut, hogy vonzott magához az a köny v Marcus mozgóköny vtárában, mintha csak rám várt volna azon a napon. Azt hiszem, a legtöbb ember a köny vesboltba is úgy megy, hogy fogalma sincs, igazán mit szeretne venni. Aztán a köny vek, ott a polcon, valami varázslatos módon szuggerálják a kiválasztott embert, hogy épp õket emelje le. Így kerül a megfelelõ köny v a megfelelõ olvasóhoz. Mintha azok a köny vek elõre tudnák, kinek az élete várja, hogy a részévé váljanak, hogy an tudják megváltoztatni azt az életet, hogy an tudnak átadni valami tanulságot, hogy an varázsolhatnak egy mosoly t arra az arcra, és éppen akkor, amikor a legnagy obb szükség van egy mosoly ra. Most már egészen máshogy gondolok a köny vekre én is. Kisiskolás koromban a tanító néni gy akran mondta, hogy minden nap végén írjunk egy bekezdésny i fogalmazást azzal a címmel, hogy „Amit ma megtanultam”. Azt hiszem, hogy a mostani körülmény ek között sokkal egy szerûbb lenne megírni egy oly an fogalmazást, hogy „Mit nem tanultam meg”. Mert valóban, mi az, amit nem tanultam meg? Semmi. Semmi, de semmi. Mert anny i mindent megtanultam, anny ival több lettem tapasztalásban, és ennek soha nincs is vége. Azt hiszem, hogy éppen ez – hogy megtanultam, ki is vagy ok – volt ennek a naplónak a célja. Azt hittem, hogy a tûz után a napló visszaváltozik egy szerû jegy zettömbbé, és ny ugodtan visszavihetem a mozgóköny vtárba, betehetem a tény irodalom polcára, hogy majd valaki más is hasznát vehesse. De nem tudom megtenni. Mert továbbra is a holnapokról mesél nekem, én pedig továbbra is megélem azokat, s néha még azt is megpróbálom, hogy egy kicsit javítsak rajtuk.

Becsuktam a naplót, kijöttem a kastély ból és elindultam a gy ümölcsöskert felé, ahol Weseley -vel beszéltem meg találkozót a vésett kérgû almafa alatt. – Ajaj! – kiáltotta, szemét a hónom alá szorított naplóra szegezve. – Most meg mi jön? – Semmi rossz. – Mondtam, és leültem mellé a pokrócra. – Nem hiszek neked. Mirõl ír? – Igazából rólad meg rólam – nevettem. Sokatmondóan húztam fel a szemöldököm. – Na, ne! – emelte égnek a két karját színpadias gesztussal. – Akkor most, miután mindenféle égõ házakból kimentettelek, még meg is kell, hogy csókoljalak? Vállat vontam. – Hát… – És hol fog megtörténni? Itt?

Bólintottam. – Rendben. Nos akkor… – Komoly szemekkel nézett rám. – Akkor? – feleltem. Megköszörültem a torkom. Rákészültem a dologra. – És azt írja, hogy én csókollak meg téged, vagy te engem? – Egy értelmûen te engem. – Rendben. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzám hajolva gy engéden szájon csókolt. A legérzékibb csók kellõs közepén, amiben valaha részem lehetett, kiny itotta a szemét, és elhúzódott tõlem. – Ezt az egészet csak kitaláltad, mi? – Ezt hogy érted? – nevettem. – Tamara Goodwin, maga ezt csak kitalálta! – vigy orgott. – Ide azzal a köny vvel! – rántotta ki a kezem közül, és úgy tett, mintha fejbe akarna kólintani vele. – Magunknak kell a holnapjainkat megcsinálnunk, Weseley – cukkoltam. Lehany atlottam a takaróra, és felnéztem arra az almafára, ami már anny i mindent látott. Weseley odahajolt fölém, oly an közel téve az arcát az arcomhoz, hogy az orrunk szinte összeért. – Mit írt igazából? – kérdezte halkan. – Hogy szerintem minden rendben lesz. És hogy holnap is írni fogok. – Ezt mondod mindig. – És ezt is csinálom. – Készen állsz? – kérdezte, és kérdõn a szemembe nézett. – Azt hiszem, igen – suttogtam. – Jól van. – Ezzel felült, és engem is felhúzott magához. – Ezt hoztam magammal. Elõhúzott egy áttetszõ mûany ag zacskót maga mellõl, és kiny itva elém tartotta. Beleejtettem a naplót. Kicsit haboztam, de mikor a köny v már a zacskóban volt, tudtam, hogy hely esen döntöttem. Weseley kívülrõl is ráhajtogatta a zacskót a naplóra, és átny újtotta nekem.

– Te csináld! Felnéztem az almafára, Any a, Laurie, Arthur, Rosaleen és még egy tucat más, a holnapokban e fa alatt remény kedõ szerelmes belevésett nevére, aztán letérdeltem, és beletettem a naplót abba az üregbe, amit Weseley korábban kiásott, aztán betemettük földdel a ly ukat. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem tudtam lemondani róla. Nem tudok lemondani róla. Egészen nem. Talán egy napon, ha majd bajban leszek megint, akkor kiásom, és megnézem, mit ír. Addig azonban magamnak kell a hely es útra rátalálnom.

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem. Holnap újra írok.

VÉGE

Köszönetnyilvánítás

David, Mimmie, Apa, Georgina, Nicky, Rocco és Jay (na és Csillag, Kuty us meg Szimat), úgy érzem, nélkületek még felkelni se tudnék reggel az ágy ból, nemhogy köny vet írni! Köszönöm, hogy végig fogtátok a kezem ezen a hosszú, izgalmas és rejtelmes úton. „Hazaviszel…?!”

A tegnapokért, a máért és a holnapokért, mely eket türelmetlenül várok, mindért-mindért köszönet!

Kelly k (valaki rólatok is megírja még azt a köny vet egy napon), Ahernek, Keoghanek, és fõállású barátaim – mellékállású terapeutáim, nektek is mind: köszönet!

Marianne Gunn O’Connor, neked is: köszönet!

Vicki Satlow, Pat Ly nch, Liam Murphy, Anita Kissane, Gerard O’Herlihy, Doo Services – köszönet!

Ly nne Drew, Claire Bord – a ti észrevételeitek, tanácsaitok és segítségetek nélkül a köny veim nem lettek volna azzá, amivé lehettek. Köszönet érte, köszönet!

Amanda Ridout – üresen áll egy szék az asztalnál, mely nek neve „bármi lehetséges”. Hiány ozni fogsz. A sok biztatásért, és amiért hittél bennem – köszönet!

A munkatársak hadának a HarperCollinsnál – mert ily en kemény en dolgoztok anny i elképesztõen új és izgalmas ötleten. Kimondhatatlanul szerencsés vagy ok, hogy tagja lehetek a csapatnak. Köszönet!

Fiona McIntosh, Moira Reilly és Tony Purdue – hogy élvezem az autós kirándulásainkat! Nektek is köszönet!

Szeretnék megemlékezni itt a Killeen-kastély ról is. Ugy an ez a köny v semmiképp sem Killeenrõl szól, mikor épp a történetemhez kerestem hely színt, akkor fedeztem fel ezt a fantasztikus hely et. Valami a hely ére kattant a gondolataimban, és egy szerre csak kezdett formát ölteni a világ, mely ben Tamara a családjával élt. Köszönet hát a Killeen-kastély lakóinak, akik, bár mit sem tudtak róla, felny itották elõttem a Holnap könyvének világát.

És a köny vkereskedõknek is hála – azért a hihetetlen támogatásért, amit tõletek kaptam. A holnap titkai oly an történet, mely ben hitet teszek a köny v varázsereje mellett, a mellett a meggy õzõdésem mellett, hogy a köny vek valamiféle vezérlõsugarat bocsátanak ki magukból, mely nek segítségével épp a megfelelõ olvasót vonzzák magukhoz. Mert a köny vek választják meg az olvasóikat, és nem fordítva. Hitem szerint a köny vkereskedõk valamiféle társkeresõ szolgáltatást is ny újtanak. Köszönet érte!

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magy ar Köny vkiadók és Köny vterjesztõk Egy esülésének tagja.

Felelõs kiadó az Athenaeum Kiadó ügy vezetõje 1086 Budapest, Dankó u. 4–8. Telefon: 235-50-20 www.athenaeum.hu http://on.fb.me/athenaeum-facebook [email protected]

Szerkesztette: Tótisz András Mûszaki vezetõ: Rácz Julianna Borítóterv és ny omdai elõkészítés: 9s Mûhely

Készült az AduPrint Ny omda Kft.-ben, 2011-ben Felelõs vezetõ: Tóth Béláné

ISBN 978 963 293 177 7