A fordítás alapjául szolgáló mű Cecelia Ahern: The Year I Met You Published by HarperCollinsPublishers 2014

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű Cecelia Ahern: The Year I Met You Published by HarperCollinsPublishers 2014 Copyright © Cecelia Ahern, 2014 Hungarian translation © Szieberth Adám, 2015 Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Nyáry Krisztián 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 1-235-5020 www.athenaeum.hu www.facebook.com/athenaeumkiado [email protected] Felelős szerkesztő: Peiker Éva Műszaki vezető: Rácz Julianna Borító: Földi Andrea Tördelés: 9s Műhely Nyomdai kivitelezés: Aduprint Kft., 2015 Felelős vezető: Tóth Éva ISBN 978-963-293409-9

Jasmine két dologhoz ért: profi üzletasszony és odaadó testvér. Ám amikor váratlanul elveszíti a munkáját, törékeny nővére pedig kezdi önállóan bontogatni a szárnyait, rá kell ébrednie, hogy nem tudja, merre halad az élete. Álmatlan éjszakáin az ablakból figyeli a szomszéd sztár-DJ és családapa részeg randalírozását: Matt is munkanélkülivé vált, amikor a talkshow-jában egy szilveszteri pajzán tréfa nem úgy sült el, ahogy tervezte. Jasmine-nak minden oka megvan rá, hogy utálja Mattet, és úgy tűnik, az érzés kölcsönös, a két ember útjai azonban visszavonhatatlanul keresztezték egymást. Az évszakok múlásával pedig nem csak a kertészkedésbe temetkező Jasmine udvara lesz egyre pompázatosabb: egy valószerűtlen barátság és egy bimbózó szerelem is bekopogtat hősnőnk ajtaján. Cecelia Ahern legújabb története elgondolkodtató, bájos és felemelő, megnevettet és könnyekre fakaszt, és legfőképp emlékeztet minket arra, hogy az életet élni érdemes.

Barátnőmnek, Lucy Stacknek A hernyó már azt hitte, itt a világvége, amikor egyszer csak pillangó lett belőle… Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem bukunk el, hanem ha valahányszor elbukunk, mindig talpra állunk. (Konfuciusz)

Tél Az ősz és a tavasz közötti évszak, amely az északi féltekén az év leghidegebb hónapjait foglalja magában: a decembert, a januárt és a februárt. A tétlenség vagy a rothadás ideje.

1 Ötéves voltam, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni. Addig eszembe sem jutott, hogy nem fogok örökké élni. Miért is jutott volna eszembe? Hiszen erről a témáról még csak futólag sem tett említést senki. Pedig a halálról szerzett addigi értesüléseim nem fedték el finomkodva a rideg valóságot: első kézből tudtam például, hogy az aranyhalak elpusztulnak, ha nem kapnak enni, és akkor is, ha túletetjük őket. És elpusztulnak a kutyák is, ha kiszaladnak az autó elé, meg az egerek is, ha megkísérti őket a lépcső alatti gardróbunkban rejtőző egérfogó csalija, a csokis keksz. Meg a nyuszik is, ha kiszöknek a ketrecükből, és áldozatul esnek a gonosz rókáknak. Az ő halálukról szerzett tudás azonban nem adott okot a személyemet illető riadalomra, hiszen azzal már ötévesen is tisztában voltam, hogy ezek a szőrmók állatkák követnek el ostobaságokat, nekem viszont ez nem áll szándékomban. Így aztán fölöttébb zavaró volt, amikor megtudtam, hogy idővel engem is utolér a halál. Az értesülés forrása úgy vélte, „szerencsés”-nek mondhatom majd magam, ha pontosan ugyanúgy fog utolérni, mint a nagyapámat. Azaz ha öregen, pipafüst- és fingszagúan halok meg, és a felső ajkam fölött tele leszek ragasztgatva papírzsepi-galacsinokkal, mert a borostás bőröm már kisebesedett a sok orrfújástól, a körmeim alatt pedig a sok kertészkedésből kifolyólag fekete csík éktelenkedik. A szemem sarka pedig kezd sárgulni, és így apám üveggolyó-gyűjteményének egyik darabjára emlékeztet, amelyet a húgom előszeretettel szopogatott, és egyszer le is nyelte, mire Apu odarohant, átkarolta a hasát, és addig szorította, amíg vissza nem jött a golyó, és ki nem pottyant a szájából. Öregen kell tehát meghalnom, mint a nagyapámnak, aki nem a derekáig húzta fel a barna nadrágját, hanem egészen a petyhüdt cicijéig, és kilátszott alóla puha pocakja, meg a varrás egyik oldalán összepréselődött golyói. Öregen kéne meghalnom… Pedig

én nem akartam úgy meghalni, mint a nagyapám, de az értesülés forrása közölte, hogy az a legjobb forgatókönyv, ha az ember öregen hal meg. Nagyapám temetésének napján szereztem tudomást az engem is fenyegető halálról, méghozzá Kevintől, a nálam idősebb unokatestvéremtől, akivel a nagyapám hosszú kertjének végében üldögéltünk a füvön, és szorongattuk a piros limonádét tartalmazó műanyag poharunkat. Igyekeztünk minél messzebb lenni gyászoló szüleinktől, akik úgy néztek ki az év legmelegebb napján, mint a ganajtúró bogarak. A megszokottnál sokkal magasabb fűben sűrűn nőtt a pitypang és a százszorszép, mert Nagypapa élete utolsó heteiben már nem tudta csinosítgatni a kertet. Emlékszem, sajnáltam őt, hogy éppen most nyílna alkalma felvágni a csodaszép hátsó kertjével a szomszédság és a barátok előtt, amikor a kert állapota igencsak messze van a tökéletestől, amire ő mindig is törekedett. Azt, hogy nem lehet ott, nem bánta volna, hiszen nem volt valami beszédes ember, a kert ünnepélyes prezentálására viszont biztosan gondot fordított volna, hogy aztán eltűnjön, és valahol a többiektől távol, esetleg az emeleten, a nyitott ablaknál hallgassa a dicsérő szavakat. Úgy tett volna, mintha nem érdekelné az egész, pedig dehogynem érdekelte volna: az arcára kiülő elégedett mosoly jól passzolt volna fűfoltos térdéhez meg fekete körmeihez. Valaki, talán egy öregasszony, aki jó szorosan az ujjaira hurkolta a rózsafüzérét, azt mondta, érzi a kertben nagyapám jelenlétét, én viszont nem éreztem, sőt, biztosra vettem, hogy nincs ott. Hiszen bosszantotta volna, hogy így néz ki a kertje, elviselhetetlen lett volna számára a látvány. Nagymama olyasmikkel törte meg az időnként beálló csendet, hogy: „Szépen nőnek a napraforgói, Isten nyugosztalja”, meg „Ő már nem láthatja, milyen szépen virágzik a petúnia.” Mire Kevin, az én nagyokos unokatesóm azt motyogta: „Hát, igen, most már műtrágya lett a holttestéből.” Össznépi vihorászás fogadta a szövegét. Amit Kevin mondott, azon mindig mindenki nevetett, mert Kevin vagány srác volt, és ő volt köztünk a legnagyobb, nálam például öt teljes évvel idősebb, és meglett, tízéves férfiemberként olyan ocsmány, olyan kegyetlen dolgokat mondott, amiket

egyikünk sem mert. Ha nem tartottuk viccesnek a szövegét, akkor is volt annyi eszünk, hogy nevessünk rajta, mert különben egykettőre mi válhattunk a kegyetlenkedés szenvedő alanyává, ahogy velem is történt azon a bizonyos napon, azon ritka alkalmak egyikén, amikor nem találtam mulatságosnak Kevin szavait. Nem tűnt mulatságosnak a gondolat, hogy Nagypapa elföldelt holtteste növeszti a petúniáit, de kegyetlennek sem. Inkább valamiféle szépséget fedeztem föl benne, egyfajta kiteljesedés, egyfajta igazságosság örömteli érzetét keltették bennem Kevin szavai. Igen, gondoltam, pontosan ez az, aminek a nagyapám örülne most, amikor a nagy, vaskos, kolbászszerű ujjai már nem járulhatnak hozzá a világegyetem középpontját jelentő, csodaszép hosszú kertje virágzásához! Én is azért kaptam a Jasmine nevet, mert nagyapám annyira szeretett kertészkedni. Amikor megszülettem, hozott anyámnak egy csokorra valót a jázminokból, amelyek az általa összeszögelt, pirosra festett fakeretben kúsztak föl a ház árnyas hátsó falára. Újságpapírba csomagolva, barna madzaggal átkötve hozta be a kórházba a virágokat. A szárukon csillogó esőcseppekben feloldódtak a nagyapám ujjain kéklő tintafoltok: indulás előtt nyilván az Irish Times titokzatos keresztrejtvényét fejtette meg féligmeddig, ahogy szokta. Az ő jázminja nem az a nyári virág volt, amelyet a drága illatosított gyertyák és a szobai párásítók révén mindannyian ismerünk. Én ugyanis téli gyerek voltam, így a kertben akkor éppen a kis sárga csillagszerű virágokat hajtó téli jázmin tenyészett szép számmal, hogy némi vidámságot csempésszen a tompa, unalmas, szürke télbe. Nem hiszem, hogy Nagypapa gondolt volna a dolog jelentőségére, és nem tudom, megtiszteltetésnek vette-e egyáltalán, hogy anyám a tőle kapott virágról nevezte el a kislányát. Szerintem inkább furcsállotta, hogy az unokája olyan nevet kap, amely csak a természet kertben nyíló ajándékainak dukál, nem embernek. Hiszen őt Szent Adalbertról nevezték el, aki hittérítő volt Írországban, a második keresztneve pedig Mary volt, így szokatlannak érezhette az olyan neveket, amelyek nem bibliai eredetűek. Az előző télen, a nővérem születésekor lila hangát vitt anyámnak, így a nővérem Heather lett. Akkor egyszerű ajándék volt az a virág; az viszont sokszor szöget üt a fejembe, hogy az én születésemkor

nagyapámnak már szándékai lehettek a névválasztást illetően. Amikor utánanéztem, kiderült, hogy a téli jázmin közeli rokona a télen virágzó hangának, amely szintén arra hivatott, hogy színesebbé tegye a téli kertet. Nem tudom, hogy a nagyapám miatt van-e ez, de én mindig is abban reménykedtem, hogy a hallgatag embereknek valamilyen varázserejük van, valami titkos tudás, amely a kevésbé visszafogott társaikból hiányzik. Bíztam benne, hogy ha nem mondanak ki valamit, az azt jelenti, hogy fontos gondolatok lakoznak a fejükben. Bíztam benne, hogy a látszólagos egyszerűségük leple alatt különös, meseszerű gondolatokból kirakott, színpompás mozaik rejlik, és az egyik mozaikkocka az, hogy Adalbert nagypapa szeretné, ha engem Jasmine-nek hívnának. De térjünk vissza a kertbe: Kevin azt, hogy nem nevetek a halálról elsütött viccén, a rosszallás jelének vette, márpedig annál jobban semmit sem utált, és semmitől sem félt úgy, mint a rosszallástól, így aztán rám szegeződött vad tekintete, és azt mondta: – Te is meg fogsz halni, Jasmine. Hatan ültünk kört alkotva a fűben, és én voltam a legkisebb. Tőlünk egy-két méterre a nővérem egymagában pörgött körbe-körbe, és amikor elszédült, nagy élvezettel zuhant a fűre. A tekintetem a pitypangból font bokaláncomra szegeződött, a torkomban pedig akkora csomó ült, hogy már azt hittem, lenyeltem egyet a dongók közül, amelyek a mellettünk pompázó virág-svédasztal körül nyüzsögtek. Így emésztgettem a majdani elmúlásom tényét, a többieket pedig sokkolta ugyan, hogy Kevin ezt kimondta, de ahelyett, hogy a védelmemre keltek volna, és bőszen tagadták volna ezt a komor figyelmeztetéssel felérő bejelentést, szomorúan rám meredtek, és bólintottak, igen, ez így van, erősítette meg egybehangzóan az az egyetlen pillantásuk. Meg fogsz halni, Jasmine. Jó ideig szóhoz sem jutottam, Kevin pedig részletesebben is kifejtette a dolgot, jól megforgatva a szívembe döfött kést. Elmondta, hogy nem csupán meg fogok halni, hanem előtte életem végéig, havonta egyszer rám fog törni egy „menstruáció” nevű dolog, amely gyötrelmes kínokkal jár. Utána pedig megtudtam, hogyan csinálják a gyereket, és Kevin magyarázata olyan ocsmány mélységeket tárt föl, hogy egy hétig alig

tudtam a szüleim szemébe nézni; majd az unokatestvérem, mintegy sót szórva az amúgy is fájó, nyílt sebeimre, közölte, hogy Mikulás nincs is. Az ember igyekszik elfelejteni az ilyesmit, de nekem nem ment. Hogy miért hozom fel életem eme epizódját? Hát azért, mert én ott kezdődtem: ott alakult ki az az énem, amit ismerek, és amit mások is ismernek. Ötéves koromban kezdődött el az életem. A halandóságom híre ugyanis belém csöpögtetett valamit, amit mindmáig magammal cipelek: annak tudatát, hogy az idő végtelen ugyan, de az én időm behatárolt, az én időm egyre fogy. Rádöbbentem arra is, hogy az én egy órám nem egyenlő mások egy órájával: nem tölthetjük el ugyanúgy ezt az időt, nem gondolhatjuk róla ugyanazt. Te azt csinálsz a te egy óráddal, amit akarsz, de engem ne rángass bele, mert nekem nincs vesztegetni való időm. Ha csinálni akarsz valamit, most kell megcsinálnod, ha mondani akarsz valamit, most kell mondanod. És ami még fontosabb, neked kell csinálnod, neked kell mondanod, hiszen ez a te életed, te halsz meg, te veszíted el. Így aztán gyakorlatommá vált, hogy mindig mozgásban vagyok, hogy történnek körülöttem a dolgok. Olyan tempóban dolgoztam, hogy sokszor levegőt is alig kaptam, és alig-alig jutott idő arra, hogy egy legyek önmagammal. Igen, lehet, hogy csak ritkán értem utol önmagamat – pedig sokat kergettem, de hát gyors voltam. Nem csak a csuklómon és a bokámon fityegő, meg a hajamba font pitypang-karpereceket vittem tehát magammal a nagyapám kertjéből, amikor estefelé a szétszéledő, napbarnított gyászolókat követve mi is beballagtunk a házba. Félelem költözött a szívembe, de hamar el is hagyott, mert feldolgoztam, ahogy csak az ötévesek tudják. Arra gondoltam, hogy Adalbert Mary nagypapa a föld alól is gondozza a kertjét, és ez reménnyel töltött el. Ki mint vet, úgy arat, még halálában is. Nekiláttam hát a vetésnek.

2 Megszűnt a munkaviszonyom, azaz kirúgtak hat héttel karácsony előtt, ami véleményem szerint roppant méltatlan dolog. Felfogadtak egy nőt, hogy rúgjon ki helyettük, egy ilyen külsős cégtől jött, akik arra vannak kiképezve, hogy úgy távolítsák el a nem kívánt alkalmazottakat, ahogy kell: nagyjelenetek, bírósági perek nélkül, és anélkül, hogy a munkaadó saját magát kínos helyzetbe hozná. A nő elvitt ebédelni egy csöndes helyre, megvárta, hogy rendeljek egy cézársalátát, majd magának csak egy kávét kért feketén, és azt szürcsölgetve nézte, ahogy gyakorlatilag torkomon akad a kruton, miután ismertette velem a munkaügyi helyzetemet. Gondolom, Larry tudta, hogy se tőle, se mástól nem fogadnám jól a hírt, hogy megpróbálnám jobb belátásra bírni, hogy perrel fenyegetőznék, vagy egyszerűen pofon vágnám. Megpróbálta úgy intézni a dolgot, hogy méltósággal haljak meg, de én egy csöppet sem éreztem méltóságteljesnek a távozásomat. Hiszen a kirúgatás nyilvános esemény, normál esetben el kellett volna mondanom az embereknek, hogy mi történt. De nem kellett elmondanom, méghozzá azért, mert már tudták. Kínos volt – sőt, még most is kínos. Könyvelőként kezdtem munkavállalói pályámat. Huszonnégy éves érett ifjúként debütáltam a Trent & Bogle nevű nagyvállalatnál, ahol egy évig maradtam, majd hirtelen váltással a Start It Uphoz kerültem, ahol olyanoknak adtam pénzügyi tanácsokat, akik önálló vállalkozásba akartak fogni. Megtanultam, hogy egy eseményhez majdnem mindig két sztori tartozik: a nyilvános verzió és az igazság. Az én sztorim, amit mesélni szoktam, az, hogy másfél év után elmentem a cégtől, és saját vállalkozásba fogtam, mert megihlettek az irodámban megforduló emberek, és úrrá lett rajtam a leküzdhetetlen vágy, hogy valóra váltsam az elképzeléseimet. Az igazság pedig a következő: irritált, hogy az emberek nem csinálják jól, amit csinálnak, és mivel mindig is a hatékonyságra való törekvés hajtott előre,

belevágtam egy saját vállalkozásba. Amely olyan sikeres lett, hogy valaki vételi ajánlatot tett rá, ezért eladtam. Aztán beindítottam egy újabb vállalkozást, majd azt is eladtam. Utána hamarosan kidolgoztam a soron következő ötletemet, de ezt már nem volt időm valóra váltani, mert valaki annyira beleszeretett a koncepcióba, vagy annyira nem bírta elviselni, hogy az ő koncepciójának ilyen erős vetélytársa akadhat, hogy azon melegében megvette. Így kerültem munkakapcsolatba Larryvel, a legújabb start-up tulajdonosával, és így kaptam meg életem egyetlen állását, ahonnan kirúgtak. Az üzleti koncepció nem az én eredeti ötletem volt, hanem Larryé, majd együtt fejlesztettük fel a céget, amelynek társalapítója voltam, és úgy melengettem a keblemen, mintha az én méhem gyümölcse lenne. Tápláltam, hogy szépen növekedjen, féltő gonddal figyeltem, ahogy beérik, majd túlszárnyalja a legmerészebb álmainkat is, és készültem a pillanatra, amikor eladjuk. De erre nem került sor. Arra viszont igen, hogy engem kirúgtak. A vállalkozásunkat Ötletgyárnak hívták. Abban segítettünk a különböző gazdasági szervezeteknek, hogy megvalósíthassák a saját nagy ötleteiket. Nem voltunk tanácsadócég. Vagy azt csináltuk, hogy feljavítottuk a kuncsaftjaink ötleteit, vagy azt, hogy kitaláltunk valamit mi, majd kidolgoztuk, átültettük a gyakorlatba, és végigvittük. A nagy ötlet lehetett például egy közeli kávézó Napi dózis című, helyi sztorikat megéneklő lapja, amely támogatja a környék vállalkozásait, íróit, művészeit, vagy éppen az, hogy egy szexbolt fagyit is fog árulni. Ez utóbbi az én agyamból pattant ki, és mind személyesen, mind szakmailag átütő sikert hozott. Mi a recesszió alatt nem küszködtünk, hanem szárnyaltunk, mert a cégeknek az akkori viszonyok között egyvalamire mindenképpen szükségük volt, ha talpon akartak maradni: fantáziára. Márpedig mi éppen a fantáziánkat bocsátottuk áruba, és én imádtam a dolgot. Most, hogy tétlen, dologtalan napok köszöntöttek rám, bőven van időm elemezni a Larryhez fűződő kapcsolatomat, és világossá vált előttem, hogy ez a kapcsolat már jó ideje megromlott. Én ugyanis – lehet, hogy vakon – az „eladni a vállalkozást” forgatókönyv szerint haladtam, ahogy előtte már háromszor, ő viszont úgy tervezte, hogy megtartja a céget. Ez

pedig, ha így utólag belegondolok, elég komoly probléma. Azt hiszem, túlerőltettem a dolgot: egyre-másra érdeklődőket kerestem, holott a lelkem mélyén tudtam, hogy Larryt nem érdekli a cég eladása. Az ő számára ugyanis az, hogy végigvisz valamit, azt jelentette, hogy bővíti, amíg tudja; az én számomra pedig azt, hogy eladom, és kezdem az egészet elölről valami mással. Én azért melengettem a keblemen a céget, hogy idővel elbúcsúzzak tőle, ő pedig azért, hogy foggal-körömmel ragaszkodjon hozzá. Aki látja a tizenéves lányához meg a feleségéhez fűződő viszonyát, az tudhatja, hogy ő az élet minden területén ezt a filozófiát vallja: két kézzel csimpaszkodik bele, nem engedi el, mert az övé! A kontroll a lényeg, abból nem engedhet, arról nem mondhat le. Na mindegy. Harminchárom éves vagyok, és négy évig dolgoztam a cégnél. Soha nem jelentettem beteget, soha nem panaszkodtam, nem vádaskodtam, nem kaptam figyelmeztetést, soha nem folytattam erkölcstelen viszonyt – vagy legalábbis olyat nem, amely a cég számára negatív következményekkel járt volna. Mindent beleadtam a munkámba, és ezt, figyelemre méltó módon, a magam javára tettem, mert így akartam – de azért elvártam, hogy a gépezet, amelynek dolgozom, visszaadjon valamit, hogy tisztességgel viszonozza a tisztességemet. A korábbi hitem, amely szerint az elbocsátás nem személyes ügy, abból táplálkozott, hogy soha nem engem rúgtak ki, hanem nekem kellett megválnom másoktól. Most viszont már értem, hogy nagyon is személyes ügy, mert nekem a munkám volt az életem. A barátaim, kollégáim tulajdonképpen hihetetlenül segítőkészek, és ez engem arra a gondolatra indít, hogy ha netán rákos leszek, egyedül fogom kúrálni magam, és nem fog tudni róla senki. Mert most a segítőkészségükkel azt érik el, hogy áldozatnak érzem magam. Úgy néznek rám, mintha attól félnének, hogy mindjárt én is felszállok egy Ausztráliába tartó gépre, és beállok azok hosszú sorába, akik túlképzett munkaerőként egy dinnyefarmon melóznak. Még csak két hónap telt el, és én máris kezdem megkérdőjelezni a saját létjogosultságomat. Nincs életcélom, semmit sem tudok napi szinten hozzátenni a világ folyásához. Olyan érzésem van, mintha csak elvennék, és nem adnék semmit. Tudom, hogy ez rövid távú dolog, tudom, hogy idővel újra el tudom majd játszani

a rám osztott szerepet, pillanatnyilag mégis ezt érzem. No meg azt, hogy már majdnem két hónap telt el, és unatkozom. Hiszen én a tettek embere vagyok, és mostanában nemigen csináltam semmit. Azt, amiről a munkás, stresszes napokon álmodoztam, már mind kipipáltam: a legtöbb ilyen dologgal még az első hónapban végeztem. Nem sokkal karácsony előtt befizettem egy napfényes vakációra, úgyhogy most le vagyok barnulva, és fázom. Találkoztam a barátnőimmel is, akik most újdonsült anyukák, és gyermekgondozási szabadságon, vagy meghosszabbított gyermekgondozási szabadságon, vagy „nem tudom, vissza akarok-e menni valaha is” típusú szabadságon vannak. Olyan időpontokban kávéztam velük, amikor még soha nem kávéztam nyilvános helyen. Mintha csak lógtam volna a suliból! Csodálatos volt – az első néhány alkalommal. Aztán már nem volt olyan csodálatos, és a figyelmem egyre inkább azokra terelődött, akik felszolgálják a kávét, letakarítják az asztalt, csinálják a paninit: a munkásokra, akik dolgoznak. És barátkoztam a barátnőim cuki kisbabáival, pedig a többségük olyan színpompás szőnyegen fekszik, amely cincog vagy zizeg, ha az ember véletlenül rálép, és nemigen csinálnak semmit azon kívül, hogy emelgetik a hájas lábukat, fogdossák a lábujjaikat, áthengerednek az oldalukra, majd kínlódnak, mert nem tudnak visszafordulni. Az első tíz alkalommal nagyon mókás. Hét hét alatt kétszer kértek fel keresztanyának, mintha csak azért tennék, hogy a munkanélküli barátnőjük valamivel elfoglalja magát. Mindketten nagyon figyelmesek és kedvesek, meg is hatódtam, de tény, hogy ha dolgoznék, nem kértek volna fel, mert talán nem is láttam volna még a gyerekeiket. Így aztán megint csak oda lyukadunk ki, hogy nincs munkám. Most én vagyok az a lány, akit a barátnői felhívnak, amikor úgy érzik, mindjárt megbolondulnak. Amikor olyan a hajuk, mintha zselével nyalták volna le, és bűzlenek a saját testszaguktól meg a baba hányásától, és halk, fojtott hangon, amelytől libabőrös leszek, azt mondják a telefonban, hogy attól félnek, olyat tesznek, amit maguk is megbánnak, mire én rohanok, hogy fogjam a babát, amíg ők beiktatnak egy tízperces zuhanyozást. Megtanultam, hogy egy tízperces zuhany, meg az, hogy úgy

mehetnek el a vécére, hogy nem ketyeg az óra, a személyes higiénián túlmenően is helyrebillenti az újdonsült szülőket. Csak úgy spontán felhívogatom a nővéremet, pedig erre azelőtt nem voltam képes. Őt ez módfelett össze is zavarja, és ha együtt vagyunk, folyton azt kérdezgeti, hány óra, mintha átállítottam volna a biológiai óráját. Idő előtt kész lettem a karácsonyi vásárlással, sőt, még karácsonyi képeslapokat is beszereztem, és időben postára is adtam őket – mind a kétszázat. Még az apám bevásárlólistáját is átvállaltam. Szuperhatékony vagyok, mint mindig. Persze, tudok én lustulni is, imádok két hétre szabira menni, imádok a tengerparton dögleni és nem csinálni semmit, de csak akkor, amikor én mondom, amikor én szabom a feltételeket, amikor tudom, hogy utána vár rám valami. Kell, hogy legyen valami kitűzött célom a szabadság utánra. Kell valami kihívás, kell, hogy értelme legyen az életemnek. Kell, hogy hozzá tudjak járulni valamihez, hogy csináljak valamit. Imádtam a munkámat, de hogy ne érezzem olyan rosszul magam, amiért már nem dolgozhatok ott, igyekszem arra koncentrálni, ami nem fog hiányozni. Jobbára férfiakkal dolgoztam együtt. A többségük elég nagy farok volt, de azért akadtak köztük szórakoztató, sőt még kellemes figurák is. A munkán kívül azonban egyikükkel sem szívesen töltöttem az időt, ami látszólag talán ellentmond a következő mondatomnak, pedig valójában nem. Szóval, a tízfős csapatból hárommal is lefeküdtem. A háromból kettőt megbántam, a harmadik pedig, akit nem bánok, engem bánt meg, nem is kicsit. Szerencsétlen helyzet… Nem fognak hiányozni a munkám révén megismert emberek. Az életben az emberek zavarnak a legjobban. Zavar, hogy oly sokan vannak híján a józan észnek, zavar, hogy elfogult, elmaradott véleményeket hangoztatnak, olyan mélységesen frusztrált, félrevezetett, félreinformált, veszélyes véleményeket, hogy képtelen vagyok végighallgatni őket. Nem, nem vagyok fölöslegesen, túljátszottan tüskés. Szeretem én a politikailag inkorrekt vicceket a megfelelő, kontrollált környezetben, ahol helyénvalóak, és ahol egyértelmű, hogy a tudatlan embereket figurázzák ki,

akik ilyesmiket mondanak. Ha viszont olyan ember adja elő a politikailag inkorrekt poént, aki őszintén hisz benne, hogy igaz, amit mond, az már nem vicces, hanem bántó. És nem, nem élvezem a jóízű vitákat arról, hogy mi jó és mi rossz, jobban örülnék, ha ezt mindenki a születése pillanatától fogva tudná. Amikor vért vesznek a baba sarkából, egyúttal kaphatna egy észosztó szurit is. Most, hogy már nincs meg a munkám, kénytelen vagyok szembenézni mindazzal, amit nem szeretek a világban, meg önmagamban. Amíg volt munkám, elbújhattam mögé, volt, ami elvonja a figyelmemet. Munka nélkül viszont kénytelen vagyok szembenézni a dolgokkal, gondolkodni rajtuk, megkérdőjelezni őket, kénytelen vagyok foglalkozni mindazzal, amit sokáig sikerült elkerülnöm. Többek között a környékkel, ahova négy éve költöztem, de egészen mostanáig semmi közöm nem volt hozzá. És azzal is, ami éjszakánként történik. Nem tudom, hogy eddig hogy sikerült elsiklanom fölötte, nem tudom, hogy súlyosbodott-e az utóbbi időben, vagy csak a tétlenségem miatt vált már-már rögeszmémmé újabban. Akárhogy is, este tíz óra van, így már csak egy-két óra választ el a megszokott éjszakai szórakozásomtól. Szilveszter van. És én életemben először egyedül töltöm ezt az estét. Méghozzá több okból is: elsősorban azért, mert képtelen voltam rávenni magam, hogy kilépjek a házból, miután kis híján lefejezett az ajtó, amikor kinyitottam, hogy átvegyem a thai kajámat a bátor férfitól, aki az elemekkel dacolva házhoz szállította. A rákszirom gyakorlatilag szétmállott, a húsos tészta szósza pedig szétfolyt a zacskó fenekén, de nem vitt rá a lélek, hogy panaszt tegyek. A férfi ugyanis olyan csüggedten nézett be mellettem a jó meleg, biztonságot adó házba, hogy torkomon akadt a szó, és nem emeltem kifogást a kiszállított étel állapota miatt. Kint úgy süvít a szél, hogy már attól félek, mindjárt leemeli a ház tetejét. A szomszédom kertkapuja folyton becsapódik, és én azon vívódom, hogy talán ki kéne menni becsukni, de akkor engem is ide-oda fújna a szél, mint a sikátorban egymást döngető kerekes kukákat. Ilyen vihart már időtlen idők óta nem látott ez az ország, mármint Írország, és ugyanez a helyzet az Egyesült Királyságban is, sőt az Államoknak is kijut a

jóból. Kansas-bán mínusz negyven fok van, a Niagara-vízesés befagyott, New Yorkot megtámadta a sarki örvény névre hallgató sűrű, hideg légtömeg, Kerryben a sziklafal tetején landolnak a mobilházak, és a máskor oly biztos léptű birkákat is komoly próbatétel elé állítja az időjárás, és sokszor el is buknak: ott hevernek a partra vetett fókák mellett. Az embereket figyelmeztetik, hogy árvíz fenyeget. A part menti területek lakosságának azt tanácsolják a tengerről élőben jelentkező, elkékült ajkú, bőrig ázott, szánni való riporterek, hogy maradjanak otthon. Az út, amelyen eljutok a legtöbb helyre, ahova mennem kell, már két napja víz alatt van. Most, amikor nagyon szeretném elfoglalni magam valamivel, és nagy szükségem is lenne rá, az anyatermészet mozdulatlanságra kárhoztat. Tudom, mit csinál: gondolkodóba próbál ejteni, és ő áll nyerésre. Az önmagamra vonatkozó gondolataim kivétel nélkül mind „talán”-nal kezdődnek, mert kénytelen vagyok úgy gondolkodni az életemről, ahogy még soha nem tettem, és nem vagyok biztos benne, hogy igazam van-e, amikor ilyesmiken járatom az agyam. A süvítő szélben alig hallom a szemben ugató kutyát. Azt hiszem, Jameson doktor megint elfelejtette bevinni. Újabban egy kicsit kelekótya – vagy csak összekülönböztek a kutyával, amelynek nem tudom a nevét, de azt tudom, hogy Jack Russell terrier. Sokszor rajtakapom, hogy a kertemben szaladgál, néha oda is szarik, sőt, párszor beszaladt a házba, és csak hosszas kergetőzés után tudtam visszaszolgáltatni a szemben lakó, tisztességben megőszült férfiúnak. Azért nevezem tisztességben megőszült férfiúnak Jameson doktort, a hetvenes éveiben járó, nyugalmazott háziorvost, mert roppant előkelő úriember, aki a móka és a hecc kedvéért minden létező klubnak volt már elnöke: sakk-klubnak, bridzsklubnak, golfklubnak, krikettklubnak, jelenleg pedig a környék lakóközösségi közterület-fenntartó társaságának élén áll, amely a falevélgyűjtést, az utcai lámpák égőinek cseréjét, a polgárőrséget meg efféléket szervezi. Jameson doktor külseje mindig makulátlan: hibátlanul vasalt nadrág, ing, a szvetterén kis, V alakú nyakkivágás, tükörfényesre víkszolt cipő, ápolt haj. Úgy beszél hozzám, mintha a fejem fölé irányozná a mondatait: felszegett áll, előrenéző orrlyukak, akár egy műkedvelő színész. Ezzel együtt soha

nem otrombán, harsányan bunkó, így nekem sem ad okot arra, hogy visszabunkózzak, csak arra, hogy távolságtartóan viselkedjek. Igen, a távolságtartás a legtöbb, mit adhatok egy olyan embernek, akit nem igazán érek fel ésszel. Egy hónapja még azt sem tudtam, hogy Jameson doktornak kutyája van, mostanság viszont már-már az a benyomásom, hogy túl sokat tudok a szomszédaimról. Minél tovább hallgatom a szelet, annál jobban aggódom, hogy nem esett-e el Jameson doktor, vagy nem fújta-e át a szél valakinek a hátsó kertjébe, mint a trambulinokat, amelyek a viharok idején kertről kertre szökdécseltek. Hallottam egy sztorit egy kislányról, aki arra ébredt, hogy egy hinta meg egy csúszda érkezett a kertjükbe. Azt hitte, megint arra járt a Mikulás, de kiderült, hogy az ötödik szomszédtól jött az ajándék. A pár házzal odébb zajló bulit sem hallom, csak látom. Mr. és Mrs. Murphy szokásos szilveszteri családi hepaja mindig tradicionális ír dalokkal kezdődik és végződik. Mr. Murphy a tradicionális kelta dobot, a bodhránt püföli, Mrs. Murphy énekéből pedig olyan mélységes szomorúság árad, mintha ott csücsülne a rárohadt, szénfekete gumókkal borított krumpliföld közepén. A vendégeik is bekapcsolódnak, méghozzá úgy, mintha a viharos tengeren hánykolódó, Amerikába tartó hajó fedélzetén dülöngélnének a nagy krumplivész idején. Nem szomorít el, hogy a szél másfelé viszi a hangjukat, egy másik bulit viszont, amely alighanem pár utcával arrébb zajlik, jól hallok. A szél egyenesen a kéményembe fúj néhány szófoszlányt azoknak az őrülteknek a beszélgetéséből, akik kint cigiznek, meg valami dübörgő ritmust is, de aztán tovarepíti mindezt, és immár a küszöböm előtt örvénylik a hangfoszlányok és falevelek eszelős kavalkádja. Engem három bulira is hívtak, de úgy éreztem, rajzolni sem lehet annál rosszabbat, hogy egyikről a másikra bumlizzak, és taxira vadásszak ilyen időben, ilyen lelkiállapotban. Meg aztán szilveszterkor állítólag tök jó a tévéműsor, és én életemben először meg akarom nézni. Becsavarom hát magam a kasmírtakaróba, és iszom egy korty vörösbort. Elégedettséggel tölt el a döntésem, hogy egyedül szilveszterezek, hiszen aki ebben az ítéletidőben kimegy, az bolond. Megint süvölt a szél, és én már nyúlok is a

távirányítóért, hogy följebb vegyem a hangot, de amint megteszem, egyből kialszik a ház összes fényforrása, beleértve a tévét is. Sötétség borul rám, és bőszen csipog a riasztó. Az ablakon kipillantva egyből látom, hogy az egész utcában elment az áram. De én nem vesződöm holmi gyertyákkal, mint mások: legalább eggyel több okom van arra, hogy a vaksötétben tapogatózva felbotorkáljak a lépcsőn, és ágyba bújjak, pedig talán még tíz óra sincs. Áram híján elhagy az erőm… Vicces, tudom. A szilveszteri műsort az iPademen nézem, amíg meg nem hal az aksi, majd az iPodomat hallgatom, amelyen már fenyegetően alacsony töltöttséget jelez a kis piros elemikon, és ez az alacsony töltöttség is olyan gyorsan fogyatkozik, hogy szinte élvezhetetlenek a dalok. Végül a laptopomhoz fordulok segítségért, és amikor az is bemondja az unalmast, sírhatnékom támad. Aztán hallom, hogy kocsi közeleg, és tudom, hogy itt az idő! Kimászom az ágyból, és elhúzom a függönyt. Az egész utcában kialudtak a lámpák, és bár néhány ház ablakában reszketeg gyertyalángot látok, nagyrészt sötétbe borul a környék. A szomszédaim többsége ugyanis hetven fölött jár, és már nyugovóra tért. Abban pedig biztos vagyok, hogy én nem látszom, hiszen az én házam is koromsötét. Nyugodtan álldogálhatok tehát az ablaknál nyitott függönnyel, és nézhetem a küszöbön álló attrakciót. Kinézek. És meglátlak téged.

3 Nem vagyok áldozatát rögeszmésen követő pszichopata, de te igencsak megnehezíted azok dolgát, akik nem akarnak figyelni téged. Mert te egy önálló cirkuszi produkció vagy, és én kénytelen vagyok a közönséged lenni. Szembeszomszédok vagyunk ugyanis ebben az elővárosi zsákutcában, amely a hetvenes években épült az észak-dublini Sutton kerületben, az amerikai kertvárosok mintájára. A hatalmas előkerteket semmiféle sövény, semmiféle cserjés nem választja el a járdától, és kapu sincs, így bárki nyugodtan odasétálhat az utcafronti ablakunkhoz. Az előkertünk nagyobb, mint a hátsó kert, így az egész utca büszkén ápolgatja, nyesegeti, trágyázza, locsolja a növényélet legvégső határáig. A te házad és az én házam lakóit leszámítva az egész utca nyugdíjas. Rengeteg időt töltenek a kertjükben, és mivel az a ház előtt van, mindenki tudja, ki mikor jön-megy. Mindenki, csak én nem. Meg te. Mi nem kertészkedünk, és nem vagyunk nyugdíjban. Te tíz évvel idősebb lehetsz nálam, de így is harminc évvel fiatalabbak vagyunk az utca átlagéletkoránál. Három gyereked van, nem tudom pontosan, mennyi idősek, de úgy saccolom, hogy az egyik tinédzser, a másik kettő pedig még nincs tízéves. Nem vagy jó apa: soha nem látlak velük. Egymással szemközt lakunk, mióta ideköltöztem, és mindig is hihetetlenül idegesítettél, de a mindennapos munkába járás, meg mindaz, ami ezzel járt, egyrészt elterelte a figyelmemet, másrészt azzal a tudattal töltött el, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is a világon, így nem törődtem veled, nem tettem panaszt, nem vonultam át hozzád döngő léptekkel, hogy kitapossam a beled. Most úgy érzem magam, mintha egy akváriumban laknék, és a házam minden ablakából csak téged látnálak, téged hallanálak. Téged, téged, téged. Így aztán hajnali fél háromkor, ami a te mércéddel mérve egész

szalonképes időpontja a hazatérésnek, azon kapom magam, hogy az ablakpárkányra könyökölve, államat a kézfejemen nyugtatva várom a soron következő purparlét. Tudom, hogy ütős lesz a show, hiszen szilveszter van, és te Matt Marshall vagy, Írország legnagyobb rádióállomásának DJ-je, akinek műsorát, bár nem akartam, hallottam a telefonomon, mielőtt az is lemerült. A mai műsorod is pont olyan tolakodó, undorító, visszataszító, ízléstelen, silány, mocskos és hányingerkeltő volt, mint a többi. A Mondja a magáét Matt Marshall-lal! című talkshow, amely este tizenegytől éjjel egy óráig tart, Írország leghallgatottabb rádióműsora. Már tíz éve vezetsz éjszakai talkshow-kat. Amikor ideköltöztem, nem tudtam, hogy az utcában laksz, de amikor egyszer meghallottam a hangodat az utca túloldaláról, egyből tudtam, hogy te vagy az. Mert a te hangodat mindenki egyből felismeri, és a többség izgalomba jön, ha meghallja – rajtam viszont tömény undor lett úrrá. Mert te megtestesíted mindazt, amit nem szeretek az emberekben. Amilyen nézeteket vallasz, amilyen véleményeket hangoztatsz, ahogy kitárgyalsz egy-egy témát… Olyan vitákat generálsz, amelyek nem oldják meg a problémát, amelyet állításod szerint meg akarsz oldani, hanem eszelős indulatokat és a csőcselékre jellemző viselkedési formákat váltanak ki. A műsorod a gyűlölet, a rasszizmus, a felgyülemlett indulatok levezetésének gócpontja, de te úgy állítod be, mint a szólásszabadság bástyáját. Mindezek miatt nem vagy szimpatikus nekem, személyes okokból pedig megvetlek. Ezeket a személyes okokat majd később részletezem. Szokás szerint hatvannal közlekedsz a mi csöndes, öregotthonszerű utcánkban. Egy idős házaspártól vetted az otthonodat, akik kisebb házba költöztek, én pedig egy özvegyasszonytól vettem az enyémet, aki meghalt – azaz a gyerekeitől, akik bekasszírozták az örökséget. Jól jártam, hiszen akkor lehetett a legolcsóbban házat venni, mindenki akkorát vett, amekkorát csak tudott, utána pedig újra emelkedni kezdtek az árak, és nekem az a célom, hogy jelzálogmentes legyek, már ötévesen arra vágytam, hogy ami az enyém, az tényleg az enyém legyen, és ne másoktól, meg mások hibáitól függjön. Mindkettőnk otthona úgy nézett ki, mint

abban a régi sorozatban, a The Good Life-ban, tudod, amelyikben az egyik szomszéd farmot csinál a kertjéből, így mindkettőnkre nagy munka várt, és meg kellett vívnunk a magunk harcát a lakóközösségi közterületfenntartó társasággal, amely azzal vádolt minket, hogy tönkretesszük az utcaképet. Végül sikerült kompromisszumot kötnünk, így a házunk kívülről úgy néz ki, mint a The Good Life-ban, bent viszont komoly felújítást hajtottunk végre. Én azonban megszegtem egy előkertre vonatkozó szabályt, és ennek mindmáig iszom a levét. Erről bővebben később. Szokás szerint veszélyesen közel gurulsz a garázsajtódhoz, majd kiszállsz a kocsidból, de a kulcsot a gyújtásban hagyod, így továbbra is bömböl a rádió, és jár a motor. Nem tudom, hogy csak elfelejtetted-e kivenni a kulcsot, vagy nem akarsz sokáig maradni. A kocsid lámpája az egyetlen fényforrás az utcában, és ez tovább fokozza a helyzet drámaiságát: mintha reflektorfényben állnál. Tisztán hallatszik a kocsidból a Guns N’ Roses-dal minden szava: a rádió túlharsogja a szelet, amely időközben alábbhagyott. A Paradise City megy: nagy éved lehetett 1988. Én nyolcéves voltam, te tizennyolc lehettél, és fogadni mernék, hogy Guns N’ Roses-pólóban jártál, és ott volt a fényképük az iskolatáskádon, sőt, azt is lefogadom, hogy belevésted a nevüket a füzeteidbe, és elmentél a koncertjükre Clontarfba, a The Grove Social Clubba, és egész éjjel ott cigiztél meg táncoltál, és világgá kiáltottad az éjszakai égbolt alatt minden számuk minden egyes szavát. Akkor biztos szabadnak és boldognak érezted magad, mert sokszor lejátszod a Paradise Cityt a műsorodban, hazafelé jövet pedig mindig azt bömbölteted. Jameson doktor hálószobájában fény gyúlik. Elemlámpa lehet, mert ide-oda jár a fénycsóva, mintha a lámpa gazdája nem igazán tudná, hol van. A kutya most már eszeveszetten ugat: nem tudom, beengedi-e a doktor, vagy egy környékbeli kislány arra fog ébredni reggel, hogy a Mikulás letett a hátsó kertjükbe egy szédelgő Jack Russell terriert… Nézem az emeleti szobákban imbolygó fénycsóvát. Jameson doktor a jelek szerint szereti, ha az ő kezében van a kormányrúd. Ezt Mr. Malonetól, a szomszédomtól tudtam meg, aki egyszer átjött hozzám, hogy

közölje: jön a kukásautó. Észrevette ugyanis, hogy elfelejtettem kitenni a kukáimat. Gyanús nekem, hogy Mr. Malone és Jameson doktor alighanem fasírtban vannak, mert mindketten a közterület-fenntartó társaság vezetői posztjára pályáznak… A kukákat pedig azért felejtettem el kitenni, mert most, hogy nem járok munkába, sokszor összekeverem a napokat; de bosszantott, hogy Mr. Malone átjött, és szólt. Most, hét hét elteltével már nem zavarna. Most már a segítőkészség jelének tekinteném, akkor viszont zavart minden segítőkész jószomszédi gesztus. Hiányzott belőlem a közösségi szellem. Nem azért, mert hátat fordítottam a közösségnek, hanem azért, mert túl sok dolgom volt. Nem is tudtam, hogy ilyesmi létezik, és nem volt rá igényem. Lenyomod a kilincset, és a jelek szerint mélységesen sokkol, hogy nem hagyták nyitva a bejárati ajtót, hogy akadálytalanul besétálhass rajta, akár te, akár egy maszkot viselő fegyveres. Becsöngetsz. Soha nem hangzik udvariasan már az eleje sem, mindig bántón, gorombán csinálod. Géppuskaropogásra emlékeztet a csengetésed. A feleséged soha nem reagál rá egyből, és a gyerekeid sem. Nem tudom, hogy átalusszák-e az egészet, mert már annyira hozzászoktak, vagy a feleséged bemegy az összebújva hüppögő csemetékhez, és nyugtatgatja őket, hogy ne is törődjenek az ijesztő lármával. Akár így, akár úgy, nem nyit ajtót senki. Aztán dörömbölni kezdesz. A dörömbölést, azt szereted, szinte minden éjjel így vezeted le a feszültségedet, a dühödet. Körbejárod az egész házat, és bekopogsz, bedörömbölsz minden kezed ügyébe eső ablakon. Közben éneklő hangon gúnyolódsz a feleségeddel, mondván: „Tudom, hogy itt vagy!”, mintha legalábbis úgy tenne, mint aki nincs itt. Nem hiszem, hogy megjátszaná magát, szerintem ezt a napnál világosabban értésedre adja. Kíváncsi lennék, hogy vajon alszik-e, vagy éberen, tágra nyílt szemmel reménykedik benne, hogy előbb-utóbb elmész. Az utóbbira tippelek. Aztán jön az üvöltözés. Tudom, hogy a feleséged gyűlöli az üvöltözést, mert ez az, ami mindennél kínosabb a számára, hiszen olyan jellegzetes, egyedi a hangod… Persze, az utcában lakó többi házaspárról aligha tételezhetné fel bárki is, hogy így viselkednek. Nem tudom, miért nem sikerült ezt mindmáig felfognod, és miért nem kezded mindjárt az

üvöltözéssel. A feleséged most először kitart, legalábbis én most először vagyok ennek szemtanúja. Így aztán újdonsággal rukkolsz elő: visszamész a kocsidhoz, és elkezdesz dudálni. Jameson doktor zseblámpája most az egyik földszinti szobában világít. Szívből remélem, hogy a doktor nem megy ki, és nem próbál megnyugtatni téged, mert akkor minden bizonnyal drasztikus eszközökhöz folyamodsz. Amikor mégis kinyílik Jameson házának ajtaja, a kezembe temetem az arcom és átvillan az agyamon, hogy talán ki kéne szaladnom, és meg kéne állítanom, de nem akarok belekeveredni. Majd figyelek, és ha eldurvul a helyzet, közbelépek, bár fogalmam sincs, mit tehetnék… Jameson doktor nem bukkan elő, a kutya viszont lóhalálában ront elő a ház mögül, és kis híján orra bukik a felázott, lucskos füvön, úgy iszkol befelé. Amikor becsapódik mögötte az ajtó, meglepetten elnevetem magam. Nyilván te is hallottad az ajtócsapódást, és azt hiszed, hogy a feleséged jött ki, mert abbahagyod a dudálást, és ismét a Guns N’ Roses a légtér ura. Én ezért hálát adok a sorsnak, mert a dudálásnál idegesítőbb dolgot még nem találtál ki. Aztán kinyílik a házatok ajtaja, és pongyolában kilép rajta a zaklatottnak tűnő feleséged, aki mintha csak arra várt volna, hogy lenyugodj, mielőtt beenged. A háta mögött sötét árnyat pillantok meg, és először arra gondolok, hogy talán összejött valaki mással, és komolyan aggódom, hogy mi lesz ebből, de aztán rádöbbenek, hogy a legnagyobb fiad az. Idősebbnek látszik a koránál, mintha ő lenne a ház ura, aki megvédi az anyját. A feleséged szól neki, hogy menjen be, ő pedig szót fogad. Ennek örülök, mert ezt már igazán nem kéne tetézned… Amint meglátod a feleségedet, kiugrasz a kocsiból, és üvöltözni kezdesz vele, amiért kizárt a házból. Mindig ezt üvöltöd. A feleséged nyugtatni próbál, miközben a dzsiped nyitva hagyott ajtajához lép, és kihúzza a gyújtásból a kulcsot, kilőve a zenét, a motort és a világítást. Ezután megrázogatja az orrod előtt a kulcscsomót, és közli, hogy ott van rajta a ház kulcsa is. Ezt már máskor is mondta neked, és te jól tudod. Én viszont azt tudom, ahogy a feleséged is, hogy a gyakorlati érzéked csak józan állapotban működik, márpedig a józanságod átadta helyét

ennek a kétségbeesett, elvadult alaknak, aki most vagy. Mindig azt hiszed, hogy kizártak, hogy szándékosan kizártak. Azt hiszed, egyedül vagy a világ ellen, vagy inkább a ház ellen, és bármi áron, bármilyen eszközzel be kell jutnod. Egy pillanatra elcsöndesedsz, amikor átveszed az orrod előtt fityegő kulcscsomót, majd tántorogva kinyújtod a karod, magadhoz vonod a feleségedet, és szinte megfojtod az öleléseddel, a csókjaiddal. A te arcodat nem látom, az övét viszont igen: a komplikált érzelmek, a néma lelki gyötrelem szobrát lehetne megmintázni róla. Elneveted magad, és a fiad mellett elhaladva megborzolod a haját, mintha csak tréfa lett volna az egész, és most még jobban megvetlek, mert képtelen vagy bocsánatot kérni. Soha nem kérsz bocsánatot – legalábbis én egyszer sem voltam szemtanúja. Abban a pillanatban, amikor belépsz a házba, visszajön az áram. Megpördülsz a tengelyed körül, és meglátsz a hálószobám ablakában. Felfed a hirtelen jött díszkivilágítás: ott pompázom sunyiságom teljes fényében. Szúrósan végigmérsz, majd bevágod magad mögött az ajtót, és mindazok után, amit műveltél, még én érzem magam fura szerzetnek…

4 A most véget ért karácsonyi szünetben többek közt az tetszett nekem, hogy senki sem dolgozott, így egy szintre kerültünk valamennyien. Miután mindenki vakációs üzemmódban volt, nem kellett összehasonlítgatnom magam másokkal, nem kellett szembeállítanom magamat velük, őket velem. Most viszont újfent munkába állt a nép, én pedig ugyanúgy érzem magam, mint az ünnepek előtt. Kezdetben sokkolt a dolog, sokkhatás alatt állt minden porcikám, aztán, azt hiszem, egyfajta gyászfolyamaton mentem keresztül: meggyászoltam az elveszett életemet. Dühös voltam, hát persze, hogy dühös voltam, hiszen Larryt, a kollégámat, aki kirúgott, a barátomnak tekintettem. Szilveszterkor együtt jártunk síelni, júniusban pedig mindig eltöltöttem egy hetet vele és a családjával Marbellán, a nyaralójukban. Sőt, egyike voltam a csekély számú meghívottnak a lánya minden határon túlmenő nagykorúsági buliján is. A szűk belső köréhez tartoztam tehát, így soha meg sem fordult a fejemben, hogy Larry egyszer ilyen cselekedetre ragadtatja magát. A sokszor igen heves vitáink dacára nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhat a dolog, egész egyszerűen nem tartottan őt elég tökösnek ahhoz, hogy ezt tegye velem! A düh fázisát követően tagadásban éltem: tagadtam, hogy valami rossz dolog történt velem. Nem akartam, hogy a munkahelyem elvesztésének ténye birtokoljon engem, hogy az határozzon meg. Nem is volt nekem szükségem arra a munkára, a munkának volt szüksége rám – és most elveszített engem, így járt. Aztán jött a karácsony, és én fejest ugrottam a társasági eseményekbe: a vacsorák, a partik, a leittasodással egybekötött ünneplés kellemes, jóleső érzéssel töltött el, és feledékennyé tett. Most viszont már január van, és én üresnek, sivárnak érzem magam, olyannak, mint a mai időjárás, mert újfajta érzés kerít hatalmába.

Értéktelennek érzem magam, mintha az önbecsülésem egyik fontos összetevője mákszemnyire zsugorodott volna. Megfosztottak a napi rutinomtól, az időbeosztásomtól, amely egykor minden egyes ébren, illetve mély álomban töltött órámat meghatározta. Most nehéz kialakítanom bármiféle napirendet, hiszen rám, úgy néz ki, semmilyen szabály nem vonatkozik, míg mások a saját, nagy jelentőséggel bíró dobpergésük ritmusára masíroznak. Egyfolytában éhes vagyok, metaforikus értelemben és szó szerint is. Ki vagyok éhezve arra, hogy csináljak valamit, hogy menjek valahova, de arra is, amit a konyhában találok, mert ott van a közvetlen közelemben, karnyújtásnyira minden áldott nap, és nekem nincs jobb dolgom, mint hogy elfogyasszam. Unatkozom. És bármilyen fájdalmas ezt kimondani, magányos vagyok. Van, hogy egész napok telnek el mindennemű társas érintkezés nélkül, anélkül, hogy bárkivel is szót váltanék. Néha már arra gondolok, hogy talán láthatatlan vagyok. Olyannak érzem magam, mint a kisöregek, akik annak idején feltartottak a pénztárossal folytatott, merően fölösleges cseverészésükkel, mert én, aki mögöttük toporogtam, siettem valahova, el akartam jutni a következő tennivalóm helyszínére. Ha viszont nincs következő helyszín, ahova az embernek el kell jutnia, az idő hihetetlenül lelassul. Azt érzékelem, hogy jobban észreveszek másokat, sűrűbben kapom el a tekintetüket vagy keresek szemkontaktust velük. Megérett a helyzet: készen állok arra, hogy elbeszélgessek bármiről, bárkivel. Bearanyozná a napomat, ha valaki a szemembe nézne, ha valakihez szólhatnék. De mindenkinek sok a dolga, így aztán láthatatlannak érzem magam, és a láthatatlanságnak, ellentétben azzal, amit korábban hittem róla, köze nincs a könnyedséghez, a szabadsághoz. Sőt, éppen ellenkezőleg: elnehezülök tőle. Így aztán csak vonszolom magam ide-oda, és közben próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem is vagyok elnehezült, láthatatlan, értéktelen, és nem is unatkozom, hanem szabad vagyok! De ez a bebeszélés nem megy valami jól. A kirúgatásom egy további kellemetlen velejárója az, hogy az apám időnként hívatlanul is beugrik hozzám.

Most az előkertben vár a féltestvérem, Zara társaságában, amikor hazaérek. Zara hároméves, az apám hatvanhárom. Három éve nyugdíjazta magát, miután eladta a nyomdászcégét, méghozzá nagyon jó áron, amely kényelmes életet biztosít számára. Zara születésekor azon nyomban főállású férj és apuka lett, míg Leilah, az új felesége, jógát oktat a saját stúdiójában. Tök jó, hogy Apu újra átélheti a szerelmet, és az is tök jó, hogy életében először amúgy istenigazából átélheti az apaszerepet. Igen, megbirkózott mindennel, ami a gyereknevelés kapcsán szembejött, a peluscserétől az éjszakai etetésen keresztül az elválasztásig. Egyfolytában ragyog a büszkeségtől, amit ez a rendkívüli kislány vált ki belőle, aki hihetetlen dolgokra képes, méghozzá teljesen egyedül: növekszik, jár, beszél! Apám ámulva nézi ezt a kis zsenit, és hosszúra nyúló történeteket mesél róla: mit csinált aznap, milyen mókás dolgokat mondott, milyen szépet rajzolt ahhoz képest, hogy ilyen kicsi! Mindez, mint már említettem, tök jó, tényleg. Csak az a bökkenő, hogy Aput a dologra először rácsodálkozó kezdők öröme hatja át: úgy viselkedik, mint aki még sosem látott ilyet. És ez engem az utóbbi hetekben elgondolkodtatott, mert volt időm elgondolkodni, és nem értem, hogy hol volt ez az ámulat, ez a határtalan, döbbenettel elegy áhítat akkor, amikor mi cseperedtünk Heatherrel. Ha volt is nyoma, jól leplezte a kényelmetlenségek miatti bosszúság, meg a totális zavarodottság maszkja. Néha, amikor megjegyzi, hogy lám, milyen csodálatos, amit Zara éppen csinál, sikítani tudnék. Legszívesebben azt sikítanám, hogy csinálnak ilyet más gyerekek is, tudod, olyanok, mint Heather meg én, és milyen hihetetlenül fantasztikusak lehettünk mi is, amikor több mint harminc éve eljutottunk idáig! De nem sikítok. Mert akkor úgy tűnhetne, hogy keserűség és indulat munkál bennem, pedig ez nem igaz, és pusztító erők tombolnának olyasvalami körül, ahol nincs semmi. Azzal nyugtatom magam, hogy csak a tétlenség szül ilyen frusztráló gondolatokat. Sokszor eszembe jut, hogy Anyu, ha élne, vajon mit érezne a mostani Apu láttán, aki hűséges, nyugdíjas, odaadó apa és férj? És ilyenkor néha azt hallom, hogy a bölcs, megbocsátó énje kerekedik felül, és

filozofikusan, megértően nyilatkozik róla, máskor pedig annak a kizsigerelt egyedülálló anyának a fáradt hangját hallom, aki mellett felnőttem, ő szórja fröcsögve átkait az érzéketlen exférjére. Hogy melyik hangját hallom, az attól függ, hogy milyen hangulatban vagyok én magam. Anyu mellrákban halt meg, negyvennégy évesen. Túl fiatalon. Én pedig tizenkilenc voltam, azaz szintén túl fiatal ahhoz, hogy elveszítsem az anyámat. Neki volt a legnehezebb, persze, hogy itt kellett hagynia ezt a világot, pedig még nem akarta. Mert sok mindent akart ő még látni, sok mindent akart csinálni, sok mindent napolt el addig, amíg én kijárom az iskolát, és felnőtté válok, hogy ő elkezdhesse az életét. Mert még nem ért a végére, sőt, sok szempontból még el sem kezdte. Huszonnégy évesen szülte az első gyermekét, huszonöt évesen engem, a véletlenül becsúszott másodikat, aztán felnevelt minket, megtett értünk az égvilágon mindent, és úgy illett volna, hogy utána eljöjjön az ő ideje. Miután meghalt, én koleszban laktam, Heather pedig az otthonban, ahova akkor költözött, amikor Anyut kezelni kezdték. Néha elgondolkodom, hogy vajon miért voltam ilyen önző, miért nem döntöttem úgy, hogy én viselem gondját Heathernek. Mert nem hiszem, hogy ezt akár csak felajánlottam volna. Persze, meg lehet érteni, hogy el kellett kezdenem a saját életemet, de nem hiszem, hogy egyáltalán megfordult volna a fejemben a gondolat. Hogy nem akartam magamra vállalni a nővéremet, az még nem volt önző dolog, de hogy eszembe sem jutott, az már igen. Visszagondolva azt is belátom, hogy annak idején többet is segíthettem volna anyámnak, mert úgy érzem, magára hagytam, egyedül kellett végigcsinálnia az egészet. Jobban is részt vehettem volna a dologban, többet lehettem volna mellette, ahelyett, hogy utólag kérdezem ki. De hát tinédzser voltam, rólam szólt a világ, és láttam, hogy anyámnak ott van a nagynéném, akire mindig számíthat. Heather az én „ír ikertestvérem”: egy évvel idősebb nálam. Mégis úgy bánik velem, mintha a sok-sok évvel fiatalabb húgocskája lennék, és én imádom ezért. Tudom, hogy véletlenül becsúszott baba voltam, mert anyám, nem szándékozott ilyen hamar még egy gyereket szülni. Sokkolta a dolog, Aput pedig elborzasztotta, hiszen eleve nemigen boldogult egy

kisbabával, pláne egy Down-kórossal, erre máris útban volt a második… Heather megrémítette, nem tudott mit kezdeni vele. Amikor én is megszülettem, még jobban eltávolodott a családtól: más nőket keresett magának, akik jobban ráértek arra, hogy őt csodálják, és helyeseljenek, ha mond valamit. Mindeközben anyám roppant erős, magabiztos nő benyomását keltve birkózott meg a rideg valósággal, bár később bevallotta, hogy – az ő szavaival élve – „Bambi-lábakon állt”. Én ennek soha nem láttam nyomát, soha nem láttam, hogy remegne vagy botladozna, mindig úgy tűnt, hogy teljes mértékben ura a helyzetnek. Néha viccesen szabadkozott, amiért én lényegében önmagamat neveltem fel. Mindig tudtam, hogy Heather fontosabb, hogy ő több figyelmet igényel, de emiatt soha nem éreztem úgy, hogy nem szeretnek, egyszerűen ez volt a helyzet. Én is szerettem a nővéremet, de tudom, hogy Anyu, amikor elköltözött ebből az árnyékvilágból, csak egyikünket nem akarta hátrahagyni: Heathert. Mert Heathernek szüksége volt Anyura, Anyunak pedig tervei voltak Heatherrel kapcsolatban, ezért megszakadt a szíve az itt maradó lányáért. Nekem ezzel nincs bajom, megértem. Nemcsak magamért szakadt meg a szívem, hanem értük is. Heather nem olyan gondtalan, vigyori figura, amilyennek a Downkórosokat általában képzelik. Nem illik rá ez a sztereotípia, hiszen ő egyedi eset, akinek vannak jó és rossz napjai, ahogy mindnyájunknak, de a személyisége – amelynek semmi köze a Down-kórhoz – alapvetően vidám. A napjai rutinszerűen, a megszokott kerékvágásban telnek, és neki ez fontos, mert ennek köszönhetően úgy érzi, uralja az életét. Ezért van az, hogy ha felbukkanok nála vagy a munkahelyén, az zavarba hozza, sőt, már-már felzaklatja. Heathernek szüksége van a rutinszerű ismétlődésre, de ebben inkább hasonlítunk egymásra, mintsem különböznénk. Zara egyik járólapról a másikra szökdécsel, és igyekszik nem rálépni a repedésekre. Mindenáron azt akarja, hogy Apu is ezt csinálja, és Apu csinálja is. Most már tudom, hogy ilyen, mégis, amikor meglátom a nadrágjából kibuggyanó „karácsonyi pocakját”, amely fel-le jár, ahogy

kockáról kockára halad, önkéntelenül is arra gondolok, hogy nem tudom, ki ez az ember. Most felnéz. – Nem tudtam, hogy jöttök – mondom könnyed, vidám hangon. Lefordítom: Nem szóltál! Mindig szólnod kell! – Kocsikáztunk egyet a parton, néztük a hullámokat, igaz, Zara? – Azzal ölbe kapja a kislányt. – Meséld el Jasmine-nek, milyenek voltak a hullámok! Folyton Zarát beszélteti helyettünk. Biztos sok szülő csinálja ezt, de engem akkor is dühít. Szívesebben beszélgetnék Zarával úgy, hogy nem Apu adja a szájába a szavakat. Mert így kétszer hallom ugyanazt. – Jó nagy hullámok voltak, igaz? Mondd csak el Jasmine-nek, milyen nagyok voltak! A kislány bólint. Tágra nyílik a szeme, és széttárja a karját. Csalódást keltene az a hullám, ha akkora lenne, amekkorát mutat, pedig nagyon nyújtózik. – És hogy csapódtak a sziklákhoz? Mondd csak el Jasmine-nek! Zara ismét bólint. – Csapódtak a sziklákhoz! – És Malahide-ban kiöntöttek a part menti útra! – veszi elő Apu ismét a gyerekhangját. Díjaznám, ha egyszerűen elmondaná nekem a sztorit ahelyett, hogy így közvetít. – A mindenit! – mondom, majd rámosolygok Zarára, és kinyújtom felé a két kezem. Egyből odajön hozzám, és körém fonódnak a hosszú, vékonyka lábai. Szinte rám tapad. Nincs nekem semmi bajom Zarával, aranyos kislány, sőt, egyszerűen gyönyörű! Minden szempontból maga a tökély, és én rajongok érte. Nem ő a hibás. Sőt, igazából senki sem hibás, hiszen nem történt semmi, csupán az bosszant, hogy mióta itthon vagyok, apámnak szokásává vált csak úgy beugrani, és ez a bosszúság kezd létrehozni valamit, ami nincs is. És én jól tudom, hogy nincs, és a racionális énemnek meg is mondom. – Hogy van az én spagettilábú barátném? – kérdezem Zarától, amikor belépünk az ajtón. – Ezer éve nem láttalak! – mondom aztán, és közben a te házadra pillantok. Ezt mostanában sokszor csinálom, úgy tűnik, nem

tehetek ellene semmit. Szokásommá vált, ilyen röhejes obszesszívkompulzív izé lett: nem tudok beszállni a kocsimba, nem tudom becsukni a bejárati ajtót úgy, hogy oda ne nézzek, és néha bent, a szobában is megállok egy pillanatra, ha elhaladok valamelyik utcafronti ablakom előtt. Tudom, hogy muszáj megállnom. Pedig napközben soha nem történik semmi, legalábbis veled: te alig-alig bukkansz elő, csak a feleséged jönmegy a gyerekekkel egész nap. Olykor elcsípem, amikor elhúzod a függönyt, és kimész a kocsidhoz, de ez minden. Nem tudom, mire számítok. – Elmondtad apukádnak, hogy a múlt héten muffint sütöttünk? – kérdezem Zarától. A kislány bólint, és én rádöbbenek, hogy pontosan ugyanazt csinálom, mint Apu. Zarát biztos frusztrálja, de a jelek szerint képtelen vagyok leszokni róla. Rajta keresztül beszélgetünk Apuval. Olyasmiket mondunk neki, amit egymásnak kéne mondanunk, például elmesélem neki, hogy szilveszterkor elment a házban az áram, meg hogy összefutottam a szupermarketben Billy Gallagherrel, és kiderült, hogy nyugdíjba ment, meg még egy csomó mindent, amit fölösleges tudnia. Zara egy darabig figyel, de aztán zavarba jön, mert zavarba hozzuk, és elszalad. – A barátod megint bajba került – mondja Apu, amikor már az asztalnál ülünk egy csésze teával, meg a keksszel, amelyet a karácsonyi finomságokkal telepakolt hatalmas fiókból vettem elő. Kitartóan dolgozom a fiók tartalmának elpusztításán… Nézzük, ahogy Zara kiborítja a játékos dobozát. Apu következő mondatát elnyeli a parkettre zúduló Lego-kockák robaja. – Miféle barátom? – kérdezem aggodalmasan. Apu a házaddal szemközti ablakom felé int a fejével. – Hát az emberünk. Hogy is hívják? – Matt Marshall.7 Nem barátom ő nekem – mondom méla undorral. Folyton rád terelődik a szó… – Jó, akkor a szomszédod – helyesbít Apu, majd ismét Zarára szegeződik a tekintetünk.

Csakis a hosszúra nyúlt csönd miatt kérdezem meg, mert nem tudom, mi mást mondhatnék: – Miért, mit csinált? – Kicsoda? – kérdez vissza a transzállapotból kizökkentett Apu. – Matt Marshall – felelem fogcsikorgatva, mert egyszer is utálok kérdezni rólad valamit, nemhogy kétszer. – Ja! – Mintha egy óra telt volna el azóta, hogy szóba hozta a dolgot. – Sok volt a panasz a szilveszteri műsorára. – Az ő műsorára mindig sok a panasz. – Hát, most a szokottnál is több lehetett, mert tele van vele minden újság. Megint elhallgatunk, és nekem a műsorod jár a fejemben. Gyűlölöm a műsorodat, soha nem hallgatom. Pontosabban azelőtt nem hallgattam, de mostanában igen, mert érdekel, hogy van-e valami köze annak, amiről beszélsz, ahhoz, hogy milyen állapotban érsz haza, mert azért nem ütöd ki magad a hét minden egyes napján. Egyelőre úgy látom, hogy nincs közvetlen korreláció. – Ugyanis azzal köszöntötte az új esztendőt, hogy rávett egy nőt… – Tudom, tudom! – szakítom félbe, mert nem akarom hallani apám szájából az orgazmus szót. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem hallgattad – szabadkozik apám. – Nem is, de hallottam róla – motyogom, majd négykézlábra ereszkedem, és segítek Zarának Lego-tornyot építeni. Azt játszom, hogy a tornyunk egy dinoszaurusz, aki megeszi Zara tíz ujját, majd a lábujjait is, végül pedig nagy robajjal belerohan a másik toronyba. A kislány ezen viháncol egy kicsit, aztán játszik tovább egyedül. Visszatérve a szilveszteri műsorodhoz, a stáboddal úgy gondoltátok, roppant kacagtató lenne, ha egy nő orgazmusának hangjaival köszöntenétek az újévet. Bűbájos kis ajándék volt ez a hallgatóidnak, méltóképpen köszönted meg a támogatásukat. Aztán jött egy kis kvízjáték – ki kellett találni a hangok alapján, hogy melyik volt a kamu orgazmus, és melyik az igazi –, majd részletesen kitárgyaltátok az orgazmust színlelő

férfiak témáját. Nem volt bántó a dolog, én legalábbis nem találtam annak ahhoz a sok mocsokhoz képest, ami a többi műsorodban elhangzott, és mivel addig nem tudtam, hogy férfiak is szoktak orgazmust színlelni, valamelyest még informatív is volt az adás, sőt, talán zavarba is ejtett, mert esetleg akár személyes jellegű tanulsággal is szolgálhatott – mármint a férfikollégámmal kapcsolatban, akit nem bántam meg, de ő megbánt engem –, igaz, a műsorodban megszólaló seggarcoktól sok mindent nem tanulhatott az ember. Most úgy tűnhet, mintha a védelmedre kelnék, pedig nem teszem. Csak annyit mondtam, hogy nem ez volt a legdurvább műsorod. Most az egyszer nem rólad van szó, hanem arról, hogy az embernek joga van úgy hallgatni egy csúcsra juttatott nő hangját, hogy ne minősítsék bántónak a helyzetet. – Hogyhogy bajba került? – kérdezem kis idő múlva. – Kicsoda? – kérdez vissza megint Apu, én pedig szép lassan elszámolok magamban háromig. – Matt Marshall. – Ja! Kirúgták. Vagy felfüggesztették, már nem emlékszem. De azt hiszem, kifelé áll a szekere rúdja. Elég régóta van már ott, ideje, hogy labdába rúgjon valami fiatalabb versenyző. – Még csak negyvenkét éves – mondom erre. Ez megint úgy hangzik, mintha a védelmedre kelnék, pedig nem személy szerint rólad van szó. Hanem arról, hogy én harminchárom éves vagyok, és új munkahelyet kell keresnem, ezért pillanatnyilag foglalkoztat az életkor kérdése, különösen az, hogy miként viszonyulnak az életkorhoz a munkahelyeken. Igen, ennyi az egész. Az a hír, hogy személy szerint téged felfüggesztettek, első hallásra határtalan örömmel tölt el, hiszen mindig is utáltalak, mindig is azt kívántam, hogy a műsorod tűnjön el az éterből. De aztán rossz érzésem támad, és nem tudom, miért. Talán a gyerekeid miatt, meg a kedves feleséged miatt, akinek az utóbbi időben integetni szoktam reggelente. – Kiderült, hogy egy igazi nő volt a stúdióban – szólal meg Apu, és látszik rajta, hogy egy kicsit feszélyezi a téma. – Hát, azt nemigen hihette senki, hogy férfi volt.

– Nem erről van szó, hanem hogy tényleg… Tudod – mondja apám, és rám néz, de fogalmam sincs, mire céloz. Csendben ülünk. – Szóval tényleg örömet szerzett magának. Élőben, a stúdióban. Kavarog a gyomrom, egyrészt azért, mert ilyen beszélgetést folytattam az apámmal, másrészt azért, mert látlak magam előtt, ahogy megrendezed ezt az egészet a stúdiódban: megy az éjféli visszaszámlálás, és az egész stáb teli torokból, idiótán röhög azon a nőn. Most megint nagyon utállak. Beemelem Zarát a gyerekülésbe, és nyomok egy puszit a kis turcsi orrára. – Szóval, beszélhetek Teddel, ha gondolod – szólal meg hirtelen Apu, mintha csak folytatna egy beszélgetést, amelyre én nem emlékszem. Összeráncolom a homlokom. – Ki az a Ted? – Ted Clifford – feleli, és megvonja a vállát, mintha ez nem is lenne olyan nagy ügy. Olyan gyorsan önt el a pulykaméreg, hogy minden önuralmamat össze kell szednem, nehogy ott helyben eldurranjon az agyam. Nem sokon múlik… Arról van szó, hogy Apu Ted Cliffordnak adta el a cégét. Jobb időkben háromszor annyit is kaphatott volna érte, amint azt előszeretettel mondogatja is mindenkinek, de mostanában nem jó idők járnak, ezért rábólintott egy elfogadható összegre, amelyből futja arra, hogy minden évben egy hónapig nyaraljanak Leilah-val meg Zarával, és hetente négyszer étteremben vacsorázzanak. Hogy a jelzáloghitelét visszafizette-e, azt nem tudom, és ez bosszant. Mert nekem az lett volna az első dolgom. Nem tudom, hogy jöttünk ki ebből a dologból Heatherrel, de ez nem zavar, bár lehet, hogy úgy beszélek, mintha zavarna. Én anyagilag rendben vagyok, inkább Heather miatt aggódom. Mert neki nagyon fontos, hogy biztonságban legyen. Amikor elkezdtem jól keresni, és lett rá pénzem, rögtön megvettem a lakást, amit bérelt. Ugyanis öt éve elköltözhetett az otthonból, és ez neki nagyon nagy dolog, ahogy mindenki másnak is az

lenne. Egy barátnőjével lakik együtt a szociális segítő vigyázó tekintetétől kísérve, és nagyon jól megvannak, igaz, ettől még minden egyes nap minden egyes másodpercében aggódom érte. Jó áron jutottam hozzá a lakáshoz, mert akkoriban sokan igyekeztek megszabadulni a „negatív tőkéjüktől”, azaz a második ingatlanjuktól, amelynek értéke már alig fedezte a jelzáloghiteiből hátralevő összeget. Elvártam volna Aputól, hogy miután nyugdíjazta magát, ő is ezt tegye, ahelyett, hogy megveszi azt a lakást Spanyolországban. Ő úgy gondolta, hogy Heathernek jó lesz az otthonban, én viszont tudtam, hogy a nővérem saját lakásról ábrándozik, ezért kézbe vettem az ügyet. Ismételten leszögezem, hogy nem vagyok dühös, csak mostanában eszembe jutnak ilyen dolgok, és önkéntelenül is agyalok rajtuk, és… Kéne valami, ami eltereli róluk a figyelmemet. – Nem – mondom apámnak kurtán-furcsán. – Köszönöm. – És pont! Úgy néz rám, mint aki mondani akar még valamit. Hogy ennek elejét vegyem, folytatom: – Nincs szükségem rá, hogy munkát szerezz nekem. A büszkeségem. Könnyű csorbát ejteni rajta. Gyűlölöm, ha segítenek rajtam. Mert nekem az kell, hogy önállóan csináljak mindent, mindig. Apám ajánlata hallatán gyengének érzem magam, és önkéntelenül arra gondolok, hogy ő is gyengének tart. Szóval az, ami most elhangzott, igen gazdag jelentéstartalommal bír… – Csak úgy mondom. Könnyen betehetnéd a lábadat az ajtórésbe. Ted bármikor szívesen kisegít. – Nincs szükségem segítségre. – Munkára viszont szükséged van – feleli kuncogva apám, és úgy néz rám, mintha tényleg mulattatná a dolog, de én tudom, hogy nála ez a harag előjele. Így nevet, amikor bosszús. Nem tudom, az-e ezzel a célja, hogy felhúzza azt, aki bosszantja – most ez történik, és velem mindig is ez történt –, vagy csak így leplezi az indulatait. De akár így, akár úgy, felismerem a jelzést. – Jól van, Jasmine, menj a magad feje után, ahogy mindig – mondja, és drámai, színpadias mozdulattal, védekezőn magasba emeli mindkét kezét, meg az ujján fityegő kulcscsomót. Aztán beül a kocsijába, és elhajt.

Menj a magad feje után. Úgy mondta, mintha ez valami rossz dolog lenne. Pedig hát nem ez a legjobb mindenkinek? Mikor akartam én az ő feje után menni? Volt ilyen valaha is? Ha segítségre szorulnék, apám lenne az utolsó, akihez fordulnék. És ekkor eszembe villan, hogy itt mintha valami gond lenne, pedig igazából sosem volt, és ez megijeszt. Hirtelen rádöbbenek, hogy ott állok a hidegben, és szúrósan nézem az utcát, pedig apám kocsija már rég nincs sehol. Vetek egy gyors pillantást a házadra, és az emeleten mintha egy icipicit libbenne az egyik függöny, de alighanem csak képzelődtem. Később lefekszem, de képtelen vagyok elaludni. Mintha túlhevült volna a fejem a sok agyalástól, mint a laptopom, ha túl sokáig használom egyhuzamban. Dühös vagyok. Félbemaradt beszélgetéseket folytatok az apámmal, a munkámmal, a fickóval, aki reggel beállt előttem a kiszemelt parkolóhelyre, meg a dinnyével, amit elejtettem, mielőtt beértem volna vele a házba, és úgy szétloccsant a földön, hogy a szarvasbőr csizmámra is jutott belőle. Jól kiosztom őket: szitkozódva szerzek érvényt az igazságnak, és tájékoztatom őket a hibáikról. Csakhogy ez sem segít, sőt, utána még rosszabbul érzem magam. Frusztráltan, kiszáradva ülök fel az ágyban. Rita, a reikivel gyógyító nő, akinél ma voltam, előre szólt, hogy ez fog történni. Mondta, hogy igyak sok-sok vizet a mai rendhagyó kezelés után, amely, úgy érzem, egyáltalán nem változtatott meg, én viszont víz helyett egy üveg bort ittam lefekvés előtt. Azelőtt soha nem jártam reikire, és valószínűleg soha többé nem is fogok, de most kaptam a nagynénémtől karácsonyra egy kupont. A nagynéném ugyanis vevő mindenféle alternatív terápiára, Anyuval is jártak ilyen helyekre, amikor Anyu beteg volt. Talán éppen azért nem hiszek most a dologban, mert akkor nem segített, és Anyu meghalt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gyógyszerek sem segítettek rajta, gyógyszert mégis szedek, ha kell. Lehet, hogy mégis elmegyek a következő kezelésre… Akkor beszéltem meg az időpontot, amikor az ünnepek után újra munkába állt mindenki, hogy csináljak valamit, hogy elfoglaljam magam, hogy beírhassak valamit a vadonatúj, sárga Smythson

határidőnaplómba, amelynek jobb alsó sarkában aranybetűkkel ott virít a monogramom. Mert azelőtt mindig tele volt a határidőnaplóm találkozókkal, megbeszélésekkel, most viszont a jelenlegi életem szomorú lenyomata: keresztelők, kávézások, szülinapok időpontja szerepel benne. A reikikezelésen egy fehér falú kis szobában ültem, és a helyiséget belengő tömény tömjénillat úgy elálmosított, mintha bedrogoztak volna. A hatvanas éveiben járó, apró termetű Rita törékeny volt, mint egy madár, de abból, ahogy a fotelben ülve maga alá csűrte a lábait, látszott, hogy ügyes és mozgékony. A puha arcát mintha életlen fényképen láttam volna: lehet, hogy csak a tömjénfüst miatt, de tény, hogy egy kicsit elmosódtak a körvonalai. A szemét viszont jól láttam: szinte felfalt a rám szegeződő tekintete, és valósággal belecsimpaszkodott minden egyes szavamba, úgyhogy önkéntelenül is figyelni kezdtem a saját hangomat, és feltűnt, hogy milyen kurtán-furcsán, a szavak végét elharapva válaszolgatok, és milyen távolságtartó benyomást kelthetek. Összességében elmondhatom, hogy kellemesen elcsevegtem egy nővel, aki segítő szándékkal közeledett hozzám, és ellazultam, mivel húsz percig feküdtem egy jól beillatosított, anyaméhet idéző helyiségben, de ettől eltekintve nem éreztem, hogy utána bármilyen szempontból más lennék. Az állandó agyalásra viszont Rita adott egy tanácsot, amelyre az ajtón kilépve legyintettem egy nagyot, de mivel most alig-alig vagyok képes megfogalmazni egy gondolatot, és észben tartani annyi ideig, hogy átláthassam, feldolgozhassam, majd megszabadulhassak tőle, mégis megfogadom Rita tanácsát. Leveszem a zoknimat, és tipegek egy kicsit a szőnyegen, hátha így sikerül gyökeret eresztenem és elérnem, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim az indulatos tirádák birodalmába. De rálépek valami hegyes tárgyra – egy vállfa végére –, és átkozódva vizsgálgatom a kezemben tartott lábfejemet. Nem tudom, milyen érzés lehet, amikor az ember gyökeret ereszt, de biztos, hogy nem ilyen. Rita azt tanácsolta, hogy járjak mezítláb, lehetőleg füvön, vagy ha ez nem lehetséges, akkor járkáljak úgy általában mezítláb minél többet, amint hazaérek. A mezítláb járás egészségügyi hasznát az a tudományos teória támasztja alá, hogy a Föld negatív töltésű, ezért ha a testünk érintkezik a

talajjal, egy negatív töltésű energiaforrásra csatlakozik rá. És mivel a Föld negatív töltése nagyobb, mint a testünké, idővel elektronokat szívunk fel belőle, ez pedig gyulladásgátló hatással bír. Nem tudom, hogy mindez igaz-e, de valahogy el kell érnem, hogy kitisztuljon a fejem, és mivel a fejfájásra szedett tablettákkal úgyis le akarok állni, akár a mezítláb járkálást is kipróbálhatom. Kinézek az ablakon. A kertemben nem nő fű. Ez volt az a rettenetes, hallatlan dolog, amit négy éve, a beköltözésem után műveltem. Huszonkilenc éves voltam, nem rajongtam különösebben a kertekért, és szinte nem is voltam itthon, pláne nem annyi ideig, hogy észrevegyem a kertemet. Így aztán, hogy ne kelljen bajlódnom a fenntartásával, felásattam a házam előtti, viszonylag szép kertet, és impozáns látványt nyújtó kövezetet rakattam le, amely egy vagyonba került, és elborzadtak tőle a szomszédok. Az ajtóm elé kitettem néhány szép, fekete virágládát, amelyekben agyafúrtan modern, tekervényes formára nyírt, egész évben zöldellő növények díszelegtek. Egy kicsit aggasztott, hogy milyen hatást gyakorolhat mindez a szomszédaimra, de soha nem töltöttem itthon annyi időt, hogy ezt részletekbe menően megvitathassam velük, és úgy okoskodtam, hogy legalább megspórolom a kertész bérét, mert én magam úgysem foglalkoznék a kerttel, hiszen azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá. A házam előtti járda mellett még nő fű, és ezt a füvet Mr. Malone, a szomszédom gondozza. A megkérdezésem nélkül vállalta magára ezt a feladatot, azt hiszem, a magáénak tekinti azon az alapon, hogy ő volt itt előbb, és különben is, mi közöm nekem a fűhöz? Hiszen én egy fűirtó diverzáns vagyok. Annak idején az érettség jelének tekintettem, hogy huszonkilenc évesen saját házat vásárolok, méghozzá családra méretezett, négy hálószobás ikerházat, és úgy gondoltam, hogy ez majd röghöz köt. Ki gondolta volna, hogy amikor felásatom a kertet, elveszítem azt, ami igazán röghöz köthetne? Vetek egy pillantást a házadra. A dzsip sehol, a villany nem ég. Még soha nem kellett mások háza miatt aggódnom, és nem is érdekelt soha, hogy mi van mások házával. Melegítőbe bújok, és mezítláb levonulok a

földszintre. Lábujjhegyen osonok a hideg kövezeten, mint egy rendőrkopó, majd szemügyre veszem a járda melletti füvet, hogy nincs-e benne kutyagumi, csigaház, vagy éppen meztelencsiga. Aztán feljebb húzom a melegítőalsóm szárát, és már cuppog is a lábam a vizes fűben, amely hideg ugyan, de jó puha. Kuncogok egy jót magamban, miközben fel-alá járkálok, és pásztázom a tekintetemmel az éjszakai utcát. A beköltözésem óta most először támad bűntudatom amiatt, amit a kertemmel műveltem. A házakat nézegetve rádöbbenek, hogy az enyém a sötétség és a szürkeség szigete ebben a tarkabarka környezetben. Nem mintha most, januárban olyan színpompásak lennének a kertek, persze, de a bokrok, a fák, a fű legalább megtöri a szürke beton meg az én barnásszürke kövezetem egyeduralmát. Nem tudom, hogy egy esetleges tüdőgyulladáson kívül lesz-e valami hozadéka annak, hogy mezítláb járkálok a fűben, de a kinti levegő legalább kellemesen hűsíti a túlpörgött, felforrósodott fejemet, amelyben felszabadul némi hely. Szokatlan tőlem az efféle viselkedés. Mármint nem az, hogy éjfélkor a füvön járkálok, hanem az önkontroll hiánya. Persze, azelőtt is voltak stresszes napjaim a cégnél, amikor fel kellett töltődnöm egy kicsit, de ez más. Igen, úgy érzem, ez más. Mert most az van, hogy túl sokat agyalok, és olyasmiken, amiken azelőtt nem kellett gondolkodnom. Ha keresek valamit, sokszor csak úgy van esélyem rá, hogy megtaláljam, ha fennhangon kimondom, hogy mi az, mert csak akkor veszem észre, ha fejben „iktatom”, ha látom magam előtt lelki szemeimmel, hogy mi az, amit keresek. Ha például a kulcscsomómat keresve kotorászok valamelyik túlméretezett táskámban, akkor vagy magamban, vagy hangosan azt mondogatom, hogy: „Kulcscsomó, kulcscsomó, kulcscsomó.” Ugyanígy járok el bent, a házban is: szobáról szobára járva mondogatom, vagy motyogom magam elé, hogy „rúzs”, vagy „toll”, vagy „telefonszámla”, vagy amit éppen keresek, mert így hamarabb találom meg. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de azt tudom, hogy van értelme, hogy igaz, és Deepak Chopra kifinomultabban, szakavatottabban, filozofikusabban is el tudná magyarázni. Úgy érzem, attól a pillanattól kezdve vagyok maradéktalanul tisztában azzal, hogy mit

keresek, amikor közlöm ezt magammal. Ekkor hangzik el a parancs, amelyet a testem és az agyam kötelességtudóan végrehajt. Van, hogy szinte kiböki a szememet az a bizonyos dolog, amit keresek, mégsem látom. Sokszor előfordul ez velem, például ma reggel is ez történt, amikor a kabátomat kerestem a szekrényben. Ott volt az orrom előtt, de mivel nem mondtam ki, hogy „bőrujjú fekete kabát”, nem jelent meg előttem. Üresjáratban pásztázta a tekintetem a szekrényben sorakozó ruhadarabokat, és nem találtam semmit. Azt hiszem – sőt, most már tudom –, hogy nagyobb horderejű dolgokban, az életemre vonatkozóan is így gondolkodom: közlöm magammal, mit akarok, mit keresek, magam elé képzelem, hogy könnyebben megtaláljam, aztán megtalálom. Világéletemben így működtem. Így aztán most azon veszem észre magam, hogy mindazt, ami lelki szemeim előtt megjelent, és amiért keményen megdolgoztam, elvették tőlem, hogy mindez már nem az enyém. Az első dolgom az, hogy megpróbálom visszaszerezni, megpróbálom elérni, hogy azonnal, haladéktalanul újra az enyém legyen. Ha pedig ez nem lehetséges – és általában nem lehetséges, hiszen realista vagyok, nem vudu praktikákat űző mágus –, akkor ki kell találnom valami mást, amit kereshetek, amit elérhetek. Most, ugye, nyilvánvaló, hogy a munkámról beszélek. Tudom, hogy idővel újra lesz munkám, de most várakoznom kell. Parkolópályára állítottak, és nem tehetek ez ellen semmit. Ugyanis én most úgynevezett „kertészszabin” vagyok. Ennek, hál’ istennek, semmi köze a kertészkedéshez, mert nagyon hosszúra nyúlna ez az egy év, ha azzal telne, hogy locsolom a kövezetet a nagynyomású slaggal, és gyomlálgatom a kövek közti réseket. „Kertészszabinak” azt a gyakorlatot nevezik, amikor a munkahelyét elhagyó, vagy onnan elbocsátott munkavállalót arra kötelezik, hogy a felmondási idő alatt, amíg a fizetését még kapja, ne végezzen munkát. Ezt sokszor azért csinálják, hogy a munkavállaló ne vigye magával a birtokában lévő friss – és netán kényes – információkat, különösen ha a jelenlegi munkaadója konkurenséhez megy. Nálam, amint azt már említettem, nem ez volt a

helyzet, de Larry biztosra vette, hogy egy olyan céghez mennék át, amely bizonyos értelemben a versenytársunk volt, és akikkel én már próbáltam smúzolni, hogy vegyék meg a mi cégünket. Larrynek igaza volt: valóban hozzájuk mentem volna. Már a kirúgatásom másnapján felhívtak, és állást ajánlottak, de amikor tájékoztattam őket a kertészszabimról, azt mondták, annyit nem tudnak várni – tizenkét hónap kertészszabit kaptam!! –, és inkább keresnek valaki mást. Tehát az extrém hosszú felmondási idő egyrészt elriasztja a lehetséges munkaadókat, másrészt meg van kötve a kezem: az égvilágon semmit nem tehetek azon kívül, hogy várok. Néha úgy érzem magam, mintha börtönbüntetésre ítéltek volna. Tizenkét hónap kertészszabi… Ez tényleg büntetéssel ér fel. Mintha a polcon porosodnék, miközben a Föld forog tovább nélkülem, és én tehetetlen vagyok: nem állíthatom meg, és nem is szállhatok fel rá. Nem szeretném, ha az agyam rozsdásodni, vagy hogy stílszerű legyek, mohosodni kezdene. Mégiscsak szükség lesz arra a nagynyomású slagra: locsolnom kell, hogy friss maradjon. Csiklandozzák a bokámat a lábfejemre tapadó nedves fűszálak. Szóval, mi történik, ha egy teljes évre parkolópályára állítanak, és nem tehetek ez ellen semmit? Mi a teendő ilyenkor? Koptatom tovább a vizes füvet. Kezd fázni a lábam, a fejemben viszont beindul valamiféle pezsgés: megfogalmazódik egy új gondolat. Egy új projekt. Egy elérendő cél. Tennivalóm van: helyre kell hoznom valamit. Az fog történni, hogy kihúzom a talajt a lábam alól. De ez nem lesz nehéz, hiszen már most is úgy érzem magam, mint akit gyökerestül kitéptek a földből. Megajándékozom a szomszédságot: visszakapják a kertemet.

5 – Gyönyörű kisfiú! – suttogom a pirinyó babát csodálva, akit Bianca barátnőm a karjában tart. – Tudom – feleli mosolyogva, és rajongva nézi a kicsit. – Eszméletlen jó dolog ez, ugye? – kérdezem. – Hát igen, tényleg… tényleg eszméletlen. – Bianca elfordítja a fejét. Kissé reszketeg a mosolya, és beesett a szeme a kétnapos alváshiánytól. – Figyu, van már új állásod? – kérdezi aztán. – Nem dolgozhatok, tudod, van az a kertészszabim. – Ja, persze – mondja Bianca, majd megrándul az arcizma, és egy pillanatra elcsöndesedik. Nem merem kizökkenteni a gondolataiból. – Majd találsz valamit ~ mondja végül, és rám villant egy együttérző mosolyt. Most már kifejezetten utálom, ha így mosolyognak rám. A Rotunda Kórházban vagyunk: már megint az van, hogy látogatóba jöttem valakihez, aki valami mást csinál. Nemrég jutott eszembe, hogy mostanában többnyire így zajlanak a látogatásaim: beugrom egy barátnőmhöz a munkahelyére, beugrom a nővérem egyik órájára, elmegyek apámhoz, aki éppen Zarával foglalkozik, csevegek a barátnőimmel, akik a gyerekük úszóedzését, táncóráját nézik, vagy éppen játszótereznek. Mostanában, ha találkozom valakivel, mindig én zavarom meg az ő életét, mert ő csinál valamit – fél szemmel rám figyel, a másik szemével a feladatára –, én pedig mellette vagy vele szemben mozdulatlanul, türelmesen várom, hogy befejezze, amit csinál, és válaszoljon nekem. Az életem összes jelenetében én vagyok a csendéletbe illő, mozdulatlan alak, és az ilyen helyzetekben már kezdem messziről látni önmagamat, mintegy kívülről nézem, ahogy némán, mozdulatlanul állok a jövő-menő, munkájukkal, gyerekeikkel foglalatoskodó embertársaim között. Mióta erre rájöttem, igyekszem nem napközben találkozni

másokkal, amikor ők benne vannak valamiben, én pedig nem. Próbáltam esti programokat szervezni, vacsorát, kocsmázást, olyan alkalmakat, amikor egyenrangú fél tudok lenni, amikor szemtől szemben tudunk beszélgetni, és a másik is egyedül van. De ez nem könnyű, mert mindenki nagyon elfoglalt, van, aki nem tud bébicsőszt keríteni, és nemigen tudunk összehozni egy olyan estét, amelyik mindenkinek jó. Hetekig tartott, mire megszerveztem a vacsorapartit, amely most hétvégén lesz nálam. Akkor majd én leszek elfoglalt, és ők ülnek mozdulatlanul. Most viszont itt vagyok a kórházban, itt ülök az egyik legkedvesebb barátnőm ágya szélén, aki most szülte meg az első gyerekét, és bár örülök, hát persze, hogy örülök, sőt, titkon odavoltam a gyönyörűségtől, hogy Bianca kilenc hónapig gyermekgondozási szabadságon lesz, és így nem maradok társaság nélkül az év hátralevő részében, de valójában jól tudom, hogy nem fogom túl sokat látni a barátnőmet, vagy ha igen, akkor neki dolga lesz, én pedig mozdulatlanul ülök majd mellette, vagy vele szemben, és várom, hogy végezzen, hogy ne csak fél füllel figyeljen rám. – Arra gondoltunk Tristannal… – zökkent ki merengésemből Bianca. Kővé dermedek, mert sejtem, mi következik. – Ő ugyan most nincs itt, de biztosra veszem, hogy nincs kifogása ellene… Rémület fog el, de uralom az arcvonásaimat, amelyek reményeim szerint élénk érdeklődést tükröznek. – Szóval, lennél a keresztanyja? Ta-damm! Két hónap alatt a harmadik felkérés! Ez minden bizonnyal világrekord. – Jaj, Bianca, ezer örömmel! – mondom mosolyogva. – Köszönöm, ez igazán megtisztelő… Bianca visszamosolyog. Határtalan örömmel tölti el a saját kérése, élete egyik különleges pillanata, én pedig a lelkem mélyén úgy érzem, hogy jótékonykodnak velem. Mintha összeesküdtek volna, hogy mindannyian engem kérnek fel keresztanyának, csak hogy legyen valami elfoglaltságom. És mi lesz a teendőm? Az, hogy elmenjek a templomba, és ott álljak mellettük, miközben ők fogják a babát, akire a pap ráönti a keresztvizet. Azaz mindenki csinál valamit, én meg csak álldogálok tétlenül.

– Hallottad, mit csinált a barátod fia? – Miféle barátom fia? – Matt Marshallé – feleli Bianca. – Ő nem a barátom! – közlöm bosszúsan, majd belátom, hogy egy kismamával jobb nem vitatkozni. – Mit csinált a fia? – Feltett a YouTube-ra egy videót, amelyen világgá kürtöli, hogy mennyire gyűlöli az apját. Rémes, nem? Most mondd meg, így beszélni egy családtagról! Bianca karjában felvisít a baba. – Harapdálja a mellbimbómat a kis szaros! – sziszegi Bianca, és nekem máris torkomra forr a szó. Az újabb hangulatváltozása nyomán sötétség telepszik a kórteremre. Megigazítja a karjában a háromnapos fiát. Úgy fogja, mint egy rögbilabdát, és félő, hogy az óriásira duzzadt melle mindjárt megfojtja a babát, hiszen nagyobb, mint a feje. De a kicsi szopni kezd, és elcsendesedik. Csodaszép pillanat lehetne, ha Biancára nézve nem azt látnám, hogy patakokban folyik le az arcán a könny. Aztán nyílik az ajtó, és bedugja a fejét holtsápadt férje, Tristan. Elsőszülött gyermeke láttán ellágyul egy pillanatra, de aztán a feleségére néz, és megkeményednek a vonásai. Nagyot nyel. – Szia, Jasmine – mondja, és belép. – Gratulálok, apuka – mondom neki gyengéden. – Gyönyörű gyerek. – És máris kinőtt az összes tépőfoga – szól közbe Bianca, és ismét eltorzul az arca. A baba felvisít, mert az anyja kihúzza a szájából a kicserepesedett, kisebesedett, céklavörös mellbimbóját. – Komolyan mondom, Tristan, ez így… Én ezt így nem… – Bianca arcát ráncok szabdalják. Magukra hagyom őket. A kocsiban azt bizonygatom magamnak, hogy nem érdekel, mit tett fel a fiad a YouTube-ra. Bizonygatom, hogy nem alacsonyodom le a te

szintedre, hogy millió fontosabb dolgom van annál, hogy rajtad agyaljak, és hagyjam, hogy beszippantson a te világod, de az a helyzet, hogy a mai napra egyetlenegy feladatom maradt: bevásárolni a vacsorához. Engem – a többi szingli barátnőmmel ellentétben – nem nyomaszt, hogy egy főre kell bevásárolnom, hiszen szeretek egyedül lenni, és ennie mindenkinek kell, de most oda jutottam, hogy e körül forog a világ: az evés körül. Pedig azelőtt az evés olyan dolog volt, amit valahogy be kellett szorítanom a sűrű napomba, hogy életben maradjak, most viszont olyan dolog lett, amely, ha jól elnyújtom, kitölti az egész délutánomat. Az utóbbi napokban a konyhaművészet csúcsait ostromoltam: tegnap például ötvenöt percig böngésztem az Eason’s könyvesboltban a szakácskönyveket, hatvan percig tartott a hozzávalók beszerzése, két és fél óráig a kaja előkészítése és megfőzése, majd húsz perc alatt befaltam az egészet. Ezzel telt el a teljes nap. Élvezetes volt, de a „szabadságom” idejére tervezett, várva várt dolgok közül már nem eggyel jártam úgy, hogy az újdonság varázsa hamar megkopott. A szupermarket parkolójában – meglepően szép az idő, hetek óta először a nap is kisütött, de azért még hideg van – előveszem a táskámból a telefonomat, és már megyek is fel a YouTube-ra. Beírom a keresőbe Matt Marshall nevét, mire azonnal feljön opcióként az, hogy „Matt Marshall fia.” Kiválasztom. Tegnap este tették fel, és máris harmincezren nézték meg: ez igazán imponáló adat. Soha nem láttam közelről a fiadat, mégis ismerősnek hat, mert úgy néz ki, mint reggelente, amikor elindul az iskolába. Igen, pontosan így ballag a buszmegálló felé: kapucniba bújtatott, lehajtott fej, fülhallgató, a kapucni alól kikandikáló vörös haj. Belém nyilall, hogy négy éve vagyunk szomszédok, és mégsem tudom a nevét, de a videó alatti kommentekből kiderül, hogy Fionn-nak hívják. Ez az, Fionn! Az én faterom is 1 lúzer, tudom, mit érzel! Az apádat lekéne csukni a sok fasságér amit pofázik.

Okleveles pszichológus vagyok, és aggaszt a kitörésed, kérlek, lépj velem kapcsolatba, tudok segíteni. Nagy rajongója vagyok az apádnak, segített a fiamon, amikor terrorizálták a suliban, felvilágosító munkát végzett, hogy Írországban törvény szülessen az iskolai terror ellen. Adja az ég, hogy lecsillapodjon a háborgó lelked. Apád egy lúzer, te meg egy kis köcsög vagy. Íme, a videót megtekintő közönség biztató kommentfolyamának egy kis szelete… Fionn tizenöt éves, és a reggelente viselt egyenruhájából meg tudtam állapítani, hogy a Belvedere nevű drága dublini magániskolába jár. Még meg sem néztem a videót, de már tudom, hogy ott nem fognak örülni neki. A képernyőn látszik, hogy barna a szeme, és kissé szeplős az arca meg az orra. Fentről néz bele a webkamerába, és a laptopja szögben el van fordítva, hogy jól látsszon, így aztán az összes mennyezeti lámpa brutálisan belevilágít a kamerába. Fionn orrlyukai kitágulnak a dühtől. A háttérben zene szól, gondolom, valami bulin készülhetett a felvétel, és azt is gondolom, hogy a fiad be van rúgva. A pupillája kitágult, de talán csak a heves indulattól. Jó négyperces tiráda következik arról, hogy szeretne hivatalosan is elszakadni a lúzer apjától, aki szerinte nem is igazi apa. Azt mondja rólad, hogy kínos vagy, meg egy senkiházi, és egyedül az anyjának köszönhető, hogy úgy-ahogy működik a család, meg azt is mondja, hogy tehetségtelen vagy. És csak mondja, mondja: választékosan fogalmaz a fiú, és keményebbnek próbál látszani, mint amilyen. Az ellened irányuló, rosszul felépített kirohanásában felvázolja, miért kéne szerinte kirúgni téged egyszer s mindenkorra. Meglehetősen kínos ez a handabanda: össze is rándul a gyomrom, és arcomat kezembe temetve nézem tovább a felvételt. A háttérben felerősödik a zene, és a férfihangok is. A fiad gyorsan hátrapillant, és a videó véget ér. Megvan rólad a véleményem, de amit láttam, az nem tesz boldoggá, és nem is találom szórakoztatónak. Rosszul érzem magam, amiért megnéztem, sajnállak téged, sajnállak mindnyájatokat.

Sietek a vásárlással, rosszkedvűen szaporázom a polcsorok között. Néha előfordul ez velem: nem tudom, miért, de úgy érzem, történt velem valami rossz dolog, ami kihat az életemre. Aztán eszembe jut, hogy miért vagyok lehangolt, és megpróbálom lerázni magamról a borús hangulatot, hiszen a kiváltó oka nem rám tartozik. Csak az a gond, hogy hiába tudom, milyen butaság ez, mégis úgy érzem, közöm van a történtekhez. Nem bonyolítom túl a vacsorát – olasz rakott padlizsánt csinálok, és megiszom hozzá az utolsó pohár vörösbort a tegnap este felbontott üvegből. Aztán kényelembe helyezem magam, és eltűnődöm a problémádon, mintha az enyém lenne. Mit csináljunk Fionn-nal, Matt? Odaát, nálatok nincs semmi mozgás. A feleséged kocsija sehol, és nincs otthon senki. Csak a nagy semmi… Jameson doktor hálószobájában kialszik a villany. Nincs ötletem, Matt. Életemben először elaludtam a kanapén. Amikor ki tudja, hány órakor felébredek, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, mert egyedül az elnémított, villódzó tévé ad némi fényt. Felpattanok, mire a tányérom az evőeszközzel együtt a padlón landol, és ripityára töri a borospoharamat. Egy csapásra magamhoz térek, és, miközben a szívem hevesen kalapál, rádöbbenek, hogy mire riadtam fel: az utcán robogó dzsiped ismerős zajára. Az üvegszilánkokat kerülgetve az ablakhoz lépek, és már látom is, ahogy az úton kissé kacsázva megközelíted a házadat, majd befordulsz a kocsibejáróra, és szokás szerint veszélyesen közel mész a garázsajtóhoz. Csakhogy most nem lépsz a fékre, és egyenesen belerohansz a fehér ajtóba, amelynek éktelen recsegését-ropogását visszaverik az alvó házak. Szinte látom magam előtt, ahogy Jameson doktor felriad, és suta mozdulatokkal próbálja levenni a szemmaszkját. És a doktor hálószobájában mintegy végszóra fény gyúl. A garázsajtó a helyén marad, a ház nem omlik rá a kocsidra. Micsoda pech… Egy darabig nem történik semmi, csak a Paradise City bömböl rendületlenül. Látom, hogy mozdulatlanul ülsz a vezetőülésen. Nem tudom, jól vagy-e, lehet, hogy a felrobbant légzsák ütött ki? Eszembe jut,

hogy mentőt kéne hívnom, de nem tudom, szükség van-e rá. Még a végén rám sütik, hogy fölöslegesen rabolom a mentőszolgálat drága idejét… Nagyon nem akaródzik elhagyni az otthonom biztonságos menedékét, de tudom, hogy nem hagyhatlak ott csak úgy. Tegnap este a kocsidban tértél nyugovóra, még azzal sem fáradtál, hogy szokás szerint bedörömbölj a ház összes ajtaján, ablakán, de amíg én aludtam, valahogy sikerült bejutnod. Lehet, hogy a fiad engedett be? Lehet, hogy már nem bírta tovább, és az anyja parancsára fittyet hányva ajtót nyitott neked, és megmondta a magáét? Igen, lehet, hogy annyira feltüzelte a videó, amit készített, hogy szemtől szemben is elmondta, mit gondol rólad. Na, azt szívesen végignéztem volna. Tudom, hogy ez furán hangzik. Most a szokottnál is rosszabb állapotban vagy. Gyanítottam, hogy így lesz, hiszen biztosra veszem, hogy tudsz a YouTube-videóról. Hallgattam a rádiót, hogy megtudjam, igaz-e a felfüggesztésedről szóló hír. Egy másik DJ helyettesített, mert az egész stáboddal együtt felfüggesztettek a szilveszteri huncutságotok miatt, és amint látom, nem arra használtad az időt, hogy a változatosság kedvéért együtt tölts egy hétköznap estét a családoddal, és nem is arra, hogy eltöprengj a viselt dolgaidon, hanem arra, hogy jól leidd magad. Furcsa volt, hogy nem hallom a hangodat az éterben, hiszen te egyet jelentettél ezekkel az éjszakai órákkal mindazok számára, akik otthon, a kocsijukban, a munkahelyükön, a furgonjukban, a teherautójukban hallgattak téged. A felfüggesztésed híre meglepő módon nem tesz olyan boldoggá, mint gondoltam, de végül arra a következtetésre jutok, hogy talán mégis jól van ez így. Hiszen így talán elgondolkodsz azon, hogy milyen alantas dolgokat mondtál a műsorodban, milyen alantas témák kerültek terítékre, és milyen hatással volt mindez az emberekre. Elgondolkodsz rajta, hogyan tehetnéd jobbá saját magadat, és ezáltal a sok-sok ember életét, akik fölött akkora hatalmad van. És eszembe jut az a bizonyos műsorod is, amely miatt utállak, amely kiváltotta belőlem az ellened irányuló heves indulatot. Tizenhat éve történt, hogy egy másik csatornán, más időpontban vitát vezettél a Down-kórról. Sokféle szempontból körüljártad a témát, és

hellyel-közzel informatív volt az adás, hála annak a mérges, de kemény, határozott nőnek, aki betelefonált a Down Syndrome Ireland nevű önkéntes szervezettől, és elmagyarázta a valós helyzetet. De sajnos, úgy ítélted meg, hogy a túlzott higgadtsága és türelme nem illik a műsorodba, így hamar elköszöntél tőle. A többi betelefonáló viszont, a sok iskolázatlan, nagypofájú, tudatlan tuskó, a kelleténél jóval több adásidőt kapott. A vita nagyrészt a CVS, azaz chorionboholy-mintavétel, valamint az amniocentézis (AFT), azaz magzatvízvizsgálat körül forgott. Ez az orvosi eljárás a kromoszomális rendellenességek és magzati fertőzések születés előtti diagnosztizálására szolgál. Leggyakrabban azért végeznek ilyen vizsgálatot, hogy kiszűrjenek bizonyos genetikai vagy kromoszomális rendellenességeket, például a Down-kórt. Elsősorban azok a nők döntenek a szűrővizsgálat mellett, akiknél fokozott a genetikai és kromoszomális problémák kockázata. Ez részben azzal magyarázható, hogy az AFT invazív vizsgálat, és némi vetélési kockázattal jár. Értem, hogy miért akartál beszélgetni erről a témáról: érdemes beszélgetni róla, hiszen ez segíthet a nőknek a döntés meghozatalában, de csak akkor, ha éretten és tisztességesen tárgyalják – és nem úgy, ahogy te, nem viszályt keltve, túldramatizálva a dolgokat, ahogy a műsorodban szokás. Mert te a téma érett, tisztességes megvitatása helyett zakkant elmebajosoknak adtál lehetőséget arra, hogy megmutassák a legsötétebb oldalukat, és fennhangon hirdessék a tájékozatlanságon alapuló véleményüket. Például annak a névtelen suttyónak, aki éppen akkor tudta meg, hogy a barátnője Down-kóros babát fog szülni, és arról érdeklődött, hogy mik a jogai, hogyan akadályozhatná ezt meg? Én akkor, tizenhét évesen éppen egy buliban voltam egy sráccal, aki már időtlen idők óta tetszett nekem. Mindenki részeg volt, mert a házigazda szülei elmentek otthonról, és akkoriban menő volt zene helyett Matt Marshallt hallgatni. Akkor nekem sem volt veled semmi bajom, sőt, vagány fickónak tartottalak, mert akkoriban, amikor még kerestük a saját hangunkat, vagány dolog volt olyan témákról beszélni, amilyenekről a műsorodban szó esett. De attól a beszélgetéstől szabályosan rosszul lettem: hallgattam a hangszórókból kiszűrődő szavakat, és kénytelen

voltam hallgatni a barátaimat is, akiknek több eszük is lehetett volna, meg az ismeretleneket, meg a srácot is, aki tetszett nekem – mert mindannyian kifejtették a véleményüket a dologról. És mindenki azt mondta, hogy neki nem kéne egy Down-kóros gyerek, sőt, valaki hozzátette, hogy akkor már inkább AIDS-es legyen. Én pedig szabályosan rosszul lettem, mert nekem volt egy csodaszép nővérem, aki otthon aludt a rákkal kezelt anyánkkal együtt, és a rákkal kezelt anyánk attól volt a leginkább kétségbeesve, hogy itt kell hagynia a nővéremet, igen, ezt jobban sajnálta, mint bármi mást, és én nem igazán tudtam feldolgozni, amit ott, abban a buliban hallottam. Úgyhogy egyszerűen felálltam, és elmentem. A tengerparti úton szedtek össze a rendőrök. Azt nem lehet mondani, hogy estem-keltem, annyira nem voltam részeg, de eléggé fel voltam dúlva, és az alkohol csak rontott a helyzeten, úgyhogy a saját biztonságom érdekében bevittek az őrsre, és figyelmeztetésben részesítettek. Anyu beteg volt, pihennie kellett, a nagynénémet pedig nem hívhattam fel azok után, ami pár héttel azelőtt történt náluk köztem és a fia, Kevin között, úgyhogy Apunak telefonáltam, aki éppen az új barátnőjével randizott. Taxival jöttek értem, Apu szmokingban volt, a barátnője estélyiben. Elvittek Apu lakására, és útközben folyton szemeztek egymással, meg vihorásztak. Látszott rajtuk, hogy roppant mókásnak találják a dolgot. Amint megérkeztünk, már mentek is tovább, és én hálát adtam ezért az égnek. Szóval, most az ablaknál állok, és a dzsipben elomló, mozdulatlan testedet nézem. Most nem érdekel, hogy meglátsz-e vagy sem, mert aggódom. Már éppen elszánnám magam, hogy kimenjek, és megpróbáljak segíteni, amikor nyílik a dzsip ajtaja, és kizuhansz rajta, méghozzá háttal, mintha az ajtónak-dőltél volna. Lassan lecsúszol az ajtón, és nagyot koppan a fejed a földön. A bőrülésen nyugvó lábad beakadt a biztonsági övbe. Nem mozdulsz. Körülnézek, hogy hol a kabátom, és ekkor megüti a fülemet a nevetésed. Üggyel-bajjal megpróbálod kiszabadítani a lábadat az övből, és amikor elsőre nem sikerül, elhal a kacajod, mert most már bosszant a dolog, és koncentrálnod kell, mert kezd a fejedbe szállni a vér.

Végül sikerrel jársz, és belekezdesz a szokásos üvöltő-csengetődörömbölő műsorodba, de nem reagál rá senki. Aztán megnyomod párszor a dudát. Meglep, hogy egyik szomszéd sem szól rád: lehet, hogy mélyen alszanak, és nem hallanak semmit. De az is lehet, hogy csak nem mernek szólni, pedig ők is néznek téged, ahogy én – de nem, ezt azért nem hiszem. Hiszen Murphyék korán fekszenek, Malone-ékat a jelek szerint sosem zavarod, a közvetlenül mellettem lakó Lennonék pedig olyan félénkek, hogy biztosan nem konfrontálódnának veled. Úgy tűnik, csak Jameson doktort zavarod, meg engem. A házadban nincs semmi mozgás, és néma csönd honol. Csak most veszem észre, hogy a feleséged kocsija nem áll az utcán, a szokott helyén, és egyik ablakon sincs behúzva a függöny. Úgy tűnik, üres a ház. Most eltűnsz a ház mögött, és amikor visszajössz, azt már jó előre hallom. Aztán előbukkansz: egy hatszemélyes faasztalt vonszolsz a füvön. Mély nyomokat hagynak az asztallábak, valósággal felszántják a talajt. Aztán a betonon vonszolod tovább az asztalt. Majdnem egy percig tart, míg elhúzod a kocsi mögött, ennyi ideig hallatszik a rettenetes csikorgás. Most már Murphyéknél is fények gyúlnak. Miután eljuttattad az asztalt a füves előkertbe, ismét a hátsó kert felé veszed az irányt, és három fordulóval odahordod a hat egyforma széket. Az utolsó körben a napernyőt is hozod, és kínlódsz vele egy sort, de nem sikerül beleállítanod az asztal közepén vágott lyukba, ezért dühösen elhajítod. Kinyílik a levegőben, mint az ejtőernyő, és így landol az egyik fa ágai között. Te pedig kifulladva visszamész a dzsiphez, és előhúzol az ülésről egy szatyrot. Felismerem: a közeli italboltból van. Kiborítod a tartalmát az asztalra, majd felsorakoztatod a sörösdobozokat, és leülsz. Felteszed a bakancsos lábadat az asztalra, és úgy helyezkedsz el, mintha még életedben nem érezted volna magad ilyen kényelmesen, ilyen otthonosan. A hangod már behatolt a fejembe, most pedig már a szememet is bántja a szörnyű látvány, amit nyújtasz itt, a házam előtt. Egy darabig még nézlek, de aztán lelohad az érdeklődésem, mert nem csinálsz semmit, csak iszol, meg füstkarikákat fújsz a csöndes, mozdulatlan éjszakai égboltra.

Nézem, ahogy nézed a csillagokat, amelyek ma éjjel olyan tisztán látszanak, hogy még a Jupiter is jól kivehető a Hold mellett, és azon tűnődöm, hogy vajon min gondolkodsz. Nyilván azon, hogy mihez kezdj Fionn-nal. Meg hogy mi lesz a munkáddal. Lehet, hogy nem is különbözünk egymástól olyan nagyon?

6 Reggel fél kilenc van, és én a kertemben állok egy Johnny nevű építési vállalkozóval, aki nagydarab, pirospozsgás arcú ember, és úgy viselkedik, mint aki mélységesen megvet engem. Senki nem szól semmit: Johnny csak néz rám, ahogy az ütvefúróra támaszkodó kollégája, Eddie is. Aztán Johnny vet egy pillantást rád is, ahogy ott alszol a házad előtt, a kerti székben, lábadat az asztalon nyugtatva, majd ismét felém fordul. – Szóval, mit is óhajt? Várjuk meg, míg a fickó felébred? – Nem! Én… – De hát ezt mondta! És valóban, szóról szóra ezt mondtam. – Nem ezt mondtam – jelentem ki határozottan. – Hanem azt kérdeztem, hogy nem korai-e a fél kilences időpont ilyen zajos munkához. Úgy tudtam, az építési munkálatok hivatalos kezdési időpontja kilenc óra. Johnny körülnéz. – A legtöbb ember már elment dolgozni. – Ebben az utcában nem – felelem. – Ebben az utcában nem dolgozik senki. – Most már tényleg nem… Szokatlanul hangzik, amit mondok, de igaz. Johnny zavartan néz rám, majd szörnyülködve pillant az ütvefúrós fickóra, mintha bolond lennék. – Nézze, kedves, azt mondta, most rögtön kell. Nekem két napom van erre a melóra, aztán megyek máshova, úgyhogy vagy elkezdjük most, vagy… – Jó, rendben! Kezdjék el most. – Hatkor visszajövök, és megnézem. – Miért, hova megy? – Van egy másik meló. Eddie elboldogul egyedül is. Eddie, aki ránézésre úgy tizenhét éves lehet, szó nélkül felteszi a fülvédőjét. Gyorsan bemegyek a házba, és a kerteddel szemközti ablakból, a tévészobából nézem, ahogy hátravetett fejjel, békésen kialszod az

alkoholmámort. Takaróba burkolózva alszol. Kíváncsi lennék, hogy a feleséged takart-e be, vagy te szedted elő a pokrócot a kocsiból, miután az éjszaka közepén arra ébredtél, hogy szétfagysz. A józan ész azt diktálta volna, hogy maradj a kocsiban és kapcsold be a fűtést, de hát a józan észt nem sokra tartod. A leghatározottabban úgy érzem, hogy itt valami nem stimmel. Mármint azon kívül, hogy a tönkretett kerted kellős közepén, a ferdén, összevissza elrendezett kerti bútorokon húzod a lóbőrt mindenki szeme láttára. Mert ilyenkor már zajlani szokott nálatok az élet: a gyerekek elmennek iskolába, a feleséged pedig, miután elvitte a kisebbeket, jönmegy, intézi a dolgait. Ma reggel viszont nem történik semmi. Nem ad életjelt a ház, a függönyök is pontosan úgy állnak, mint tegnap reggel. A feleséged kocsija sehol, a napernyő még mindig ott virít az ágak között. Semmi látható jele nincs annak, hogy itthon lenne a családod. Hirtelen feldübörög az ütvefúró, akkora robajjal, hogy még itt, a házban is beleremegek. Most először jut eszembe, hogy figyelmeztetnem kellett volna a szomszédokat a következő napokban várható rendbontásra: szólnom kellett volna, hogy feltörik a csodaszép kövezetemet, mert újra füvesíteni akarom a kertet. Biztosra veszem, hogy ők szóltak volna nekem, ha ilyesmire készülnek. Önálló életre kel kezed-lábad, ahogy kiugrasz a kerti székből. Úgy nézel körül, mintha megtámadtak volna. Eltelik egy kis idő, mire felfogod, hol vagy, mi történik körülötted, és mit csináltál. Aztán észleled a kertemben dolgozó fiút is, és haladéktalanul átrobogsz hozzám. Hevesen kalapál a szívem, és nem tudom pontosan, hogy miért. Még soha nem beszéltünk, még csak nem is köszöntünk, sőt nem is intettünk oda egymásnak elmenőben. A szilveszteri esettől eltekintve, amikor rajtakaptál, hogy nézlek a hálószobám ablakából, soha nem vettél tudomást a létezésemről, és én sem a tiédről, mert megvetlek mindazzal együtt, amit képviselsz, megvetlek, amiért képtelen voltál megérteni, hogy egy anyát, még a haldokló anyát is, elszomorítja, hogy magára kell hagynia a Downkóros gyermekét. Felidézem mindazt, amit tőled meg a betelefonáló

hallgatóidtól azon az ominózus estén hallottam, és mire eljutsz a kertemig, harcra kész állapotba hozom magam. Látom, hogy kiabálsz Eddie-vel. A fülvédőt viselő fiú az éktelen zajban biztos nem hallja a hangodat, de azt látja, hogy az előtte álló férfinak haragosan nyílik-csukódik a szája, és az egyik kezét csípőre teszi, a másikkal pedig a szemközti ház felé mutogat, követelve, hogy hallgassa meg. Eddie azonban ügyet sem vet rád, csak töri rendületlenül a méregdrága kövezetemet. Kimegyek az előszobába, és az ajtó előtt fel-alá járkálva várom, hogy becsöngess. Összerezzenek, amikor ez megtörténik. Egyetlenegyszer nyomod meg a csengőt: semmi bunkózás, nyoma sincs annak, amit a feleségeddel szoktál művelni. Ajtót nyitok, és az életben először ott állunk szemtől szemben. A nővéremért teszem, érted teszem, Heather, meg anyámért, mert égbekiáltó igazságtalanság, hogy itt kellett hagynia a lányát, akit soha nem akart elhagyni. Ezt mondogatom magamban, miközben újra meg újra összeteszem, majd szétnyitom a két kezem. Készen állok a harcra. – Igen? – szólalok meg. Már a felütés is harcias. Látszik is rajtad, hogy megütközöl a hangvételemen. – Jó reggelt – mondod leereszkedően, mintha tanítgatni próbálnál, hogy máskor mivel kezdjem a beszélgetést. Mintha a leghalványabb fogalmad is lenne az udvarias társalgás szabályairól… Kezet nyújtasz. – Matt vagyok, itt lakom szemben. Nagyon nehéz ez nekem. Hiszen én nem vagyok bunkó, de most csak nézem a kinyújtott kezedet, majd ismét szemügyre veszem a borostás arcodat, a véreres szemedet, belélegzem a minden pórusodból áradó piaszagot, aztán a szádra vándorol a tekintetem, a szádra, amit úgy utálok a szöveg miatt, ami jön belőle, és mindkét kezemet a farmerem farzsebébe süllyesztem. Közben eszelősen dobol a szívem. Érted teszem, Heather, érted teszem, Anyu! Hitetlenkedve nézel rám. Aztán visszahúzod a kezedet, és a kabátzsebedbe dugod. – Lemaradtam valamiről? – kérdezed. – Hiszen reggel fél kilenc van, és magánál törik a kövezetet! Van valami, amiről mindenkinek tudnia

kéne? Netán olajlelőhelyre bukkantak itt, és esetleg nekünk is csurrancseppen valami? Még mindig részeg vagy, ez látszik rajtad. Hiába állsz biztos lábbal a földön, mert a felsőtested körkörös mozgása Michael Jackson táncát idézi. – Ha ennyire zavarja, mi lenne, ha pár napig inkább a hátsó kertjében táborozna? Úgy nézel rám, mint aki még életében nem látott ilyen dilinyós némbert. Aztán elsétálsz. Sok mindent mondhattam volna, sokféleképpen kifejezésre juttathattam volna, hogy csalódást okozott nekem az, ahogy a Down-kór témáját kezelted. Írhattam volna levelet, netán meghívhattalak volna egy kávéra. Normális, felnőttekhez méltó társalgást kezdeményezhettem volna. Ehelyett azt mondtam az első találkozásunkkor, amit mondtam. Egyből megbánom, de nem azt, hogy megsértettelek, hanem azt, hogy eltékozoltam egy lehetőséget: egy esélyt arra, hogy megtegyek valamit, ami fontos, és jól csináljam. És most először jut eszembe, hogy te valószínűleg nem is emlékszel arra a bizonyos műsorra. Hiszen annyi talk show-t vezettél már le, hogy aligha jelentenek neked túl sokat. Én pedig csak a bunkó szomszédod vagyok, aki nem szólt, hogy fúrni fognak a háza előtt. Nézem, ahogy átvonulsz az úttesten. Eddie továbbra sem vesz tudomást a külvilágról, csak töri, töri a követ. Szétmegy a fejem. Te pedig körbejárod a házadat, bekukucskálsz az ablakokon, és próbálsz kitalálni valamit, hogy bejuthass. Egy kicsit támolyogsz, mert még mindig nem józanodtál ki. Aztán a kerti asztalhoz lépsz, de nem ülsz le, hanem fogod az egyik széket, és elindulsz vele a bejárati ajtó felé. Hátralendíted a széket, majd apait-anyait beleadva lesújtasz vele az ajtó melletti ablakra egyszer, kétszer, háromszor. Ripityára törik az üveg, de a csörömpölésből semmi sem hallatszik, mert elnyomja az ütvefúró. Oldalt fordulsz, de a zömök tested így is alig fér át az ablakon ütött keskeny lyukon. Végül azért bejutsz a házadba. És azok után, hogy mindennek szemtanúja voltam, már megint én érzem úgy, hogy irracionálisan viselkedtem.

7 Eddie két órát folyamatosan dolgozik, majd három órára eltűnik. Az ütvefúrója ez idő alatt az előkertemben hever, amely úgy néz ki, mint egy földrengés sújtotta terület. Eddie iszonyú pusztítást végzett: rá se bírok nézni a kertemre, mégis látom, ha tetszik, ha nem, mert az ablakból leskelődöm. Nem téged leslek, persze, mert tudom, hogy órákig nem fogsz előbújni, hanem Eddie-t, aki úgy, ahogy volt, keménykalapban ballagott el, és azóta híre-hamva sincs. Felhívom Johnnyt, aki nem veszi fel a telefont, hangpostája pedig nincs. Ez nem jó jel. A kertépítő ajánlotta, akit felfogadtam – és ez sem jó jel. Megcsörren a mobilom. Magántelefonszámot jelez ki a képernyő, úgyhogy nem veszem fel. Jennifer nénikém karácsonykor ittasan elmondta nekem, hogy az új évben hazajön Kevin, az unokatestvérem, és fel akarja venni velem a kapcsolatot. Hát, az új év immár elkezdődött, és én úgy kezelem a telefonhívásokat, mint a CIA. Kevin huszonkét éves korában hagyta itt Írországot. Egy darabig járta a világot, majd végül Ausztráliában telepedett le, de hogy meg is állapodott volna, azt kétlem. Azért ment el, hogy megkeresse önmagát egy hirtelen kirobbant családi dráma után, és azóta sem jött vissza, sem karácsonyra, sem születésnapra, sem anyám temetésére. Ugyanarról a Kevinről beszélünk, aki ötéves koromban felvilágosított, hogy meg fogok halni – tizenhét éves koromban pedig közölte, hogy szerelmes belém. A nagynéném éppen elment Anyuval hétvégi lelkigyakorlatra, én pedig, ahogy akkoriban mindig, náluk aludtam. Billy bácsikám tévét nézett, mi pedig a hintán üldögéltünk Kevinnel a hátsó kertben, és kiöntöttük egymásnak a szívünket. Én Anyu betegségéről beszéltem, Kevin pedig figyelmesen hallgatott. Ezt nagyon jól csinálta. Aztán beavatott az ő nagy titkába: nemrég jött rá, hogy örökbe fogadták. Azt mondta, elárulva érzi magát, amiért ezt ennyi év után kell megtudnia, de így legalább egy

csapásra értelmet nyertek az érzései. Mármint az irántam táplált érzései. Mert ő szerelmes belém. Aztán, mire kettőt pislogtam volna, rám mászott: mindenütt ott volt a két mancsa meg a forró lehelete, és ide-oda járt a számban a sikamlós nyelve. Utána, ha eszembe jutott Kevin, mindig jó alaposan kimostam a számat. Mert lehet, hogy nem a vér szerinti unokatestvérem, de akkor is az unokatestvérem, akivel Legyek urát játszottunk a hátsó kertben, a fák között (kikötöztük és nyárson megsütöttük Michaelt, az öccsét), meg jelmezversenyt rendeztünk, és műsort adtunk az ablakpárkányon állva. Egyszóval családi dolgokat csináltunk együtt, a vele kapcsolatos emlékeim mind arról szóltak, hogy ő az unokatestvérem. Undorodtam tőle. Az eset után nem beszéltünk egymással. A nagynénémnek nem mondtam el, mi történt, de tudtam, hogy tudja. Gondolom, anyám mondta el neki, de velem soha nem beszélt a dologról. Úgy egy évig idegesen, bocsánatkérően viselkedett velem, utána viszont már szemmel láthatóan irritáltam. Szerintem úgy érezte, hogy csak akkor kaphatná vissza a fiát, ha én megbocsátanék neki. Kevin akkor még nem ment el az országból, de az az igazság, hogy ő soha nem akart tartozni senkihez és semmihez, így a családjához sem. Mindig is háborgott a lelke, soha nem volt biztos sem önmagában, sem másokban. Nekem akkoriban volt épp elég bajom, az már sok lett volna, hogy az ő problémáival is foglalkozzak. Lehet, hogy ez kegyetlenség, de tizenhét évesen nem tudtam megértően viszonyulni Kevin problémáihoz: számomra ő csak a visszataszító, örökbe fogadott unokatestvérem volt, aki megcsókolt, és akit a pokolba kívántam. De most visszajött, és valamelyik nap kénytelen leszek szembenézni vele. Már nincs vele bajom, nem kell kimosnom a számat, ha eszembe jut. Ezzel együtt, bár semmi fontos dolgom nincs, jobb időtöltést is el tudok képzelni annál, hogy kínos beszélgetést folytassak egy unokatestvéremmel, aki tizenhat éve csókolózni próbált velem a kerti hintán. Még az ablaknál állok, és lesem, hogy mikor jön vissza Eddie, amikor megcsörren a vezetékes telefonom. A vezetékes számomat csak apám és Heather tudja, és rendszerint csak Heather hív azon, úgyhogy felveszem. – Jasmine Butlerrel szeretnék beszélni.

Nem válaszolok azonnal, mert nem tudom hova tenni ezt a hangot. Nem hiszem, hogy Kevin lenne az. Úgy képzelem, hogy ennyi év után alighanem ausztrál akcentussal beszél, de lehet, hogy nem. Akkor sem hiszem, hogy ő lenne az. Ritka kegyetlen dolog lett volna Jennifertől, ha megadta volna neki ezt a számot. A dublini kiejtés valami másféle, Dublinon kívüli, de Írországon belüli akcentust takar. Valami szelíd, vidékies, dallamos nyelvjárást. – Ki az? – Jasmine Butlerrel beszélek? – kérdez vissza a férfi. Elmosolyodom, de amikor megszólalok, igyekszem leplezni, hogy mulattat a dolog. – Elárulná, ki keresi, kérem? Én Ms. Butler házvezetőnője vagyok. – Jaj, bocsánat – mondja vidáman, elbűvölően a férfi. – És hogy hívják? Ki lehet ez? Ő hívott engem, aztán megpróbálja átvenni az irányítást, de nem bunkó módon. Sőt, kifejezetten udvarias, és nagyon kedves a hangja. Az akcentusát viszont továbbra sem tudom hova tenni. Nem dublini, az biztos. És nem is északi. Meg nem is déli. Talán a középső országrészből való? Nem, nem. Mindenesetre kellemes a hangja. Alighanem valami ügynök lehet… Most pedig kénytelen leszek kitalálni magamnak valami nevet, és véget vetni a beszélgetésnek. Az előszobái kisasztalra vándorol a tekintetem, és a telefontöltő mellett meglátok egy tollat. Hogy is hívták régen az igazi madártollat, amivel az írnokok írtak? Penna! Ez az! – Pen – mondom, és igyekszem visszafojtani a nevetést. – Avagy Penny. Penelope vagyok, de Pennynek szoktak szólítani. – És néha Pennek is? – kérdi a férfi. – Igen – felelem mosolyogva. – A családnevét is megtudhatnám? – Ez valami felmérés, vagy mi? – Jaj, dehogy, csak arra az esetre kérdezem, ha megint telefonálnék, és Ms. Butler megint nem lenne otthon. Ha netalántán ez még egyszer előfordulna.

Megint nevetnem kell a gunyoros megjegyzésén. – Aha – mondom, és eszembe jut Zara Paddington macija. – Pad… – vágok bele szememet forgatva, majd köhécselni kezdek, hogy leplezzem a feltörő röhögést. – Paddington – nyögöm ki nagy nehezen. – Rendben, Penelope Paddington – ismétli meg a kitalált nevemet a férfi, és én biztosra veszem, hogy tudja, mi az ábra. Ha van egy csöpp esze, tudnia kell. – Meg tudná mondani, mikor lesz otthon Ms. Butler? – Fogalmam sincs – felelem, és leülök a kanapé karfájára. Még mindig kinézek az ablakon, és most Jameson doktort pillantom meg a házad ajtaja előtt. – Egyfolytában jön-megy – teszem hozzá. – Ilyen a munkája. – Közben Jameson doktor bekukucskál a kitört ablakodon. – Milyen ügyben keresi? – kérdezem a férfitól. – Magánügyben – mondja udvarias, barátságos hangon. – De ezt inkább magával Ms. Butlerrel beszélném meg. – Ismeri magát? – kérdezem. – Még nem – feleli –, de esetleg megmondhatná neki, hogy kerestem. – Persze – mondom, és papírt, tollat ragadok, hogy felírjam a nevét meg a számát. – Majd hívom a mobilján – mondja a férfi. – Megvan a mobilszáma? – Meg a munkahelyi száma is, de a cégnél már kerestem, és nincs bent. Erre megáll a kezemben a toll. Ez az ember tudja mindhárom számomat, de sejtelme sincs róla, hogy kirúgtak… Értetlenül állok a dolog előtt. – Köszönöm, Penelope, nagyon sokat segített. További szép napot. – Azzal leteszi, én pedig zavartan hallgatom a tárcsahangot. – Jasmine! – kiáltok rá saját magamra éneklő hangon. – Egy rém fura alak keresett! Jameson doktor most átsétál hozzám.

– Jó napot, doktor úr! – üdvözlöm, és a fehér boríték láttán, amit a kezében tart, az jut eszembe, hogy vajon mi a francot tervez már megint a mi kis utcánk, és vajon mennyit kell nekem ebbe beleadnom… – Jó napot, Jasmine! Makulátlan az öltözéke, mint mindig: ing, V-nyakú szvetter, hibátlanul élére vasalt nadrág, fényesre vikszolt cipő. Alacsonyabb nálam, olyannyira, hogy a magam százhetven centijével már-már egzotikus, természetellenes lénynek érzem magam mellette. A hajam élénkvörös, mint a tűzoltókocsi, avagy a L’Oréal szóhasználatával élve erőtől duzzadó skarlátvörös. A természetes hajszínemet, a barnát, tizenöt éves koromban látta utoljára a világ. Egyedül a szemöldökömön hagyott nyomot, mert a fejbőrömön egyre sűrűbben sarjadnak ősz hajszálak a barna helyett. Azt mondják, a vörös hajam még jobban kiemeli a szemem színét. A szemem ugyanis a türkizkék egy sajátos árnyalatát ölti, és már megszoktam, hogy sokan nem mennek el mellette szó nélkül. A szemem és a hajam az első két dolog, amit észre szoktak venni rajtam. Akár dolgozni megyek, akár buliba, mindig, szigorúan, kivétel nélkül mindig ki van húzva a szemöldököm, méghozzá szénfeketére. Csupa szem és haj vagyok. No meg cici. Igen, a dudáim is elég nagyok, de semmi természetellenes dolgot nem művelek annak érdekében, hogy hangsúlyozzam őket: épp eléggé kitüremkedik, kidudorodik magától is a két kis okos. – Elnézést a reggeli zajért – mondom a doktornak, és ezt komolyan is gondolom. – Szólnom kellett volna. – Ugyan… – legyint Jameson, mint aki sürgősen szót akar váltani valami másról. – Onnan szemből jövök – mondja –, a barátunkat kerestem, de úgy tűnik, egyéb elfoglaltsága akadt. – A doki ezt úgy mondja, mintha a barátunk, azaz te, lufinyuszikat készítene a hátsó kertben a gyerekseregnek, nem pedig a fürdőszoba padlóján heverne a saját hányásában. Ez csak tipp volt, persze. – Amy megkért, hogy adjam át ezt Mr. Marshallnak… illetve talán hívhatjuk Mattnek is, ugye? – Jameson doktor itt vet rám egy cinkos pillantást: tehát valószínűleg tudja, hogy sokszor figyellek téged. De nem, mégsem tudhatja, hiszen ahhoz figyelnie kéne engem. Márpedig én tudom, hogy nem figyel, mert én figyelem őt.

– Ki az az Amy? – Matt felesége. – Á, igen! Persze, persze. – Úgy teszek, mintha csak elfelejtettem volna. Pedig soha nem is tudtam. – Azt hiszem, ezt elég sürgősen meg kellene kapnia – lobogtatja meg a fehér borítékot a doktor –, de nem reagál a csöngetésre. Éppen otthagyhatnám a… a nyitott ablakban, de úgy nem lehetek biztos benne, hogy eljut hozzá. Meg aztán van itt egy másolat is, amit magának szeretnék átadni. – És felém nyújt egy másik borítékot. – Minek a másolata? – A ház kulcsának. Amy csináltatott két tartalék kulcsot a szomszédoknak, gondolta, talán még jól jöhet. – A doktor ezt úgy mondja, mintha meglepné, pedig mindketten tudjuk, hogy ez a legkézenfekvőbb és legésszerűbb dolog a világon. – Nem hiszem, hogy Amy most itthon lenne, sőt, úgy gondolom, hogy jó ideig nem lesz itthon – folytatja átható pillantás kíséretében. Aha! Értem. Elhúzom a kezem, mintha égetné a nekem szegezett, kulcsot tartalmazó boríték. – Azt hiszem, jobb, ha magánál tartja, doktor úr. Én nem vagyok alkalmas erre. – Ugyan miért? – Tudja, milyen az én életem: folyton jövök-megyek. Nagyon elfoglalt vagyok, tudja, a munkám, meg… meg miegymás. Azt hiszem, jobb lenne, ha olyasvalakire bízná, aki többet van itthon. – Á, értem. Csak az volt a benyomásom, hogy maga… szóval, hogy maga mostanában többet van itthon. Ez fájt. – Hát, igen, de akkor is úgy gondolom, hogy jobb, ha magánál tartja ezt a kulcsot. – Nem hátrálok meg! – Nekem már van kulcsom a házhoz, de most két hétre elutazom. Az unokaöcsém hívott, hogy nyaraljak együtt vele meg a családjával. Ez lesz az első alkalom – teszi hozzá, és felragyog az arca. – Igazán nagyon udvariasak, bár azt biztosra veszem, hogy Stellának sokáig kellett az

unokaöcsém lelkére beszélnie. Ő egy bűbájos hölgy, és nagyra értékelem, hogy gondoltak rám. Spanyolország! – mondja csillogó szemekkel, de aztán elkomorul az arca, mert visszazökken a rideg valóságba. – Szóval akkor keresnem kell valaki mást, akire ezeket rábízhatom – állapítja meg, és látszik rajta, hogy ez rettentően aggasztja. Bármennyire furdal a lelkiismeret, ezt nem vállalhatom magamra. Nem, nem őrizgethetem az otthonomban egy másik ember házának a kulcsát! Egy vadidegen emberét! Ez nem normális dolog. Nem akarok belekeveredni, a magam életét akarom élni. Igen, tudom, hogy figyellek téged, de… de ezt nem vállalhatom magamra. Nem, nem hat meg a doki aggodalmas, gondterhelt arca! Ha lenne munkám, eleve nem lenne semmi közöm ehhez a kis kertvárosi kalamajkához. Semmi közöm nem lenne mások kínjaihoz, amelyeket igazán megtarthatnának maguknak. – Esetleg odaadhatná Mr. és Mrs. Malone-nak – vetem fel. Hogy mi a szomszédaim keresztneve, arról gőzöm sincs. Négy éve lakom mellettük, mégsem tudom, pedig minden évben küldenek nekem karácsonyi lapot, amelyre odaírják a keresztnevüket is. – Igen, az esetleg szóba jöhet – mondja tétován a doktor, és én jól tudom, miért ilyen bizonytalan. Azért, mert nem akar bajt hozni Maloneék fejére. Mert ha téged kizárnak a házból, és ott tombolsz begőzölve, részegen, akkor a problémáiddal nem Mr. és Mrs. Malone-t kéne terhelni, akik már elmúltak hetvenévesek. És ugyanez mondható el Murphyékről meg Lennonékról is. Úgyhogy a dokinak igaza van, tudom, hogy igaza van, de ez egyszerűen nem fog menni. – Biztos, hogy maga nem vállalja? – kérdezi meg még egyszer Jameson doktor. – Egészen biztos – felelem határozottan, és megrázom a fejem. Nem hagyom magam belerángatni! – Megértem – bólint ajkbiggyesztve a doktor, majd miután visszahúzza a borítékot, a szemembe néz, és a tekintete értésemre adja, hogy ő is látta azt a kis éjszakai jelenetet. – Őszintén megértem – teszi hozzá. Azzal elköszön, és futólépésben kell utána iramodnom, nehogy lelépjen az úttestre, a teljes gőzzel robogó mentőautó elé. Reflexszerűen a

te házad felé pillantunk mindketten, gondolván, hogy veled történt valami, de a kocsi Malone-ék háza előtt áll meg, és a mentősök már rohannak is az ajtóhoz. – Te jóságos ég! – mondja Jameson doktor. Ő az egyetlen ismerősöm, akinek ennyi „Atyavilág!”, meg „A manóba!”, meg „Istenkém!”, meg „Oké-zsoké!” szalad ki a száján. Egymás mellett állva nézzük, ahogy Mrs. Malone-t hordágyon, oxigénmaszkkal kihozzák, és bepakolják a mentőautóba. A hordágy mögött lépkedő, hamuszürke arcú Mr. Malone-on látszik, hogy sokkos állapotban van. Nekem pedig mindjárt megszakad a szívem. Őszintén remélem, hogy ennek nem én vagyok az oka, hogy Mrs. Malone nem az ütvefúró zajától kapott agyvérzést! Mert veled, ugye, kis híján ez történt. – Vincent! – szól oda Jameson doktornak Mr. Malone. – Marjorie. – Gondolom, így hívják a feleségét. Szörnyen érzem magam, amiért nem jegyeztem meg a nevét. Szegény Marjorie! Remélem, nincs komolyabb baja. – Gondom lesz rá, Jimmy – mondja Jameson doktor. – Naponta kétszer, ugye? És a kredencben találom az ennivalóját. – Igen – zihálja Mr. Malone, miközben besegítik a mentőautóba. Tehát mégsem a felesége… Az ajtó becsapódik, és a mentő elrobog. Megint ugyanolyan üres az utca, mint azelőtt, mintha nem történt volna az égvilágon semmi. A szirénavijjogás is egyre halkul. – Ajaj! – szólal meg a szomszédom, és látszik rajta, hogy megrázták a történtek. – Magasságos Úr jézus! – Jól érzi magát, doktor úr? – Kérem, szólítson Vincentnek. Hiszen már tíz éve nem praktizálok – teszi hozzá szórakozottan. – Jobb lesz, ha máris megetetem a macskát. Csak az a kérdés, hogy ki ad neki enni, amíg nem leszek itthon. Lehet, hogy mégsem kéne elutaznom. Előbb ez – pillant a kezében szorongatott két borítékra –, most meg Malone-ék… Igen, lehet, hogy rám itt szükség van.

A bűntudaton és a rémületen kívül csak némi sértettség munkál bennem, amiért minden összeesküdött ellenem. Ezen a ponton már bunkóság lenne, ha valamelyik szomszédunkat javasolnám magam helyett, pedig szívem szerint ezt tenném. De rosszul venné ki magát, ha egy nap alatt kétszer mondanék nemet. – Majd én etetem a cicát, amíg maga távol van – mondom. – Feltéve, hogy megmutatja, mit hol találok. – Meglesz – bólint rá a doktor, aki még mindig zaklatott idegállapotban van. – Egyáltalán, hogy jutunk be? – kérdezem az üres házra pillantva, amelynek kertje maga a tökély. Nemcsak kerti törpék vannak benne, hanem az unokák kedvéért sok minden más is: az erre járó koboldokat útba igazító kis táblák, fára ragasztott tündérajtók, meg járókövek, amelyeken lépkedve el lehet jutni a kert minden zugába, be lehet kukucskálni a fák mögé, a szomorúfüzek ágai alá. A bézs színű és lazacrózsaszín redőnyök a nyolcvanas évek termékei, és így, feltekerve ráncos pöfetegre emlékeztetnek. Az ablakpárkányokon porcelándíszek, az ablak melletti asztal tele van fényképekkel. Mintha egy babaházban lennék, ahol megállt az idő, de nagy szeretettel díszítgetik és gondozzák. – Van kulcsom – mondja a doktor. Hát persze, hogy van kulcsa! Úgy néz ki, rajtam kívül mindenkinek van kulcsa minden házhoz… Jameson doktor úgy nézi a két borítékot, mintha most látná őket először. Most veszem észre, hogy remeg a keze. – Ezeket majd én a gondjaimba veszem, Vincent – mondom gyengéden, és amikor átveszem a borítékokat, egy pillanatra megpihen a kezem a kezén. Így esett, hogy nálam kötött ki a feleséged levele meg a házad tartalék kulcsa. Csak hogy tudd: én ezt nem akartam!

8 Eddie visszajön, és dolgozik még két órát. Amikor megérkezik, azt egyből észreveszem, mert éppen macskakaját lapátolok Marjorie tálkájába, és a cica úgy megijed a beinduló ütvefúró robajától, hogy majd kiugrik a bőréből, és máris bottal üthetem a nyomát. Átfut az agyamon, hogy talán meg kéne keresnem, de nem akarok illetéktelen behatolóként bolyongani a ház helyiségeiben, és különben is egy macskáról van szó, ugyan mi baja lehetne? Amikor megjön Johnny, hogy szemrevételezze a munkát, Eddie nyomja ezerrel, mint aki egy percre sem állt le egész nap. Johnny szemrebbenés és kommentár nélkül végighallgatja az Eddie-vel kapcsolatos panaszomat, majd közli, hogy a terv szerint haladnak, és a megbeszéltnél félórával korábban húznak el az ütött-kopott piros furgonnal, mert várja őket egy másik meló. De nem mennek messzire: egyenesen betolatnak a te kocsibejáródra, és kiugrálnak a furgonból. Tisztában vagyok vele, hogy kezdek olyan lenni, mint egy függöny mögül kukkoló vénasszony, de nem tehetek róla, izgat a dolog. Johnny leméri a bejárati ajtó melletti ablakkeretet, majd előszednek a furgonból egy deszkalapot, és bár nem látom őket, de hallom, hogy buzgón fűrészelnek a járgány nyitott hátsó ajtaja mögött. Még csak fél hat van, de már szuroksötét a környék. Elég sötétben dolgoznak ők is, hiszen csak a verandalámpád világít oda, meg a ház hátsó feléből, a konyhádból szűrődik ki némi fény. Tehát már nyilván ébren vagy. Tíz percig tart, mire rászögelik a deszkát az ablakodra, aztán bepattannak a piros furgonba, és elhajtanak. A kertem még távolról sincs kész. A leveledet tartom a kezemben. Jameson doktor megígértette velem, hogy személyesen adom át. Tudnunk kell, hogy megkaptad, hogy a doktor jelenthesse ezt Amynek. A konyhapultomon hagytam a házad kulcsát. Idegennek hat, de nem tudom, hova tehetném. Kirí a környezetéből,

szinte pulzál: bárhol ülök vagy állok, odavonzza a tekintetemet. Nem érzem helyénvalónak, hogy a házamban van valami, ami a tiéd. Elfordítom a fejem, és a levelet forgatom a kezemben. Gondolom, a feleséged, Amy végre elhagyott, és a szomszédokat bízta meg azzal, hogy mindenképpen juttassák el hozzád a szavait, az okfejtését – mert abban biztos vagyok, hogy hosszadalmas, aprólékos munka gyümölcse ez a levél. Úgy érzem, tartozom Amynek annyival, hogy eljuttatom hozzád ezt a levelet. Az lenne logikus, ha még élvezném is a helyzetet, de nem élvezem, és ennek örülök. Mert én nem vagyok olyan, mint te, nem vagyok érzéketlen az emberi érzelmekre. Magamra kapom a kabátomat, és kézbe veszem a borítékot. Ekkor megcsörren a mobilom, és egy ismeretlen számot jelez ki. Felveszem, gondolván, hogy biztos a fura ügynök az. – Szia, Jasmine, itt Kevin. Elszorul a szívem, összerándul a gyomrom. Tehetetlenül nézem, ahogy kijössz a házból, beülsz a kocsidba és elhajtasz, miközben az unokatestvérem, aki annak idején meg akart csókolni, közli velem, hogy hazajött. Nem tudok aludni. És ez nem csak azért van, mert megbeszéltem Kevinnel, hogy pár nap múlva találkozunk – de nem nálam, hanem nyilvános helyen, hogy otthagyhassam, ha akarom –, hanem azért is, mert azon agyalok, hogy mi lesz, ha hazajössz. Megpróbálom fejben végigzongorázni az összes lehetséges forgatókönyvet: előttem van, ahogy átadom neked a kulcsot, a levelet, ahogy benyitok a házadba, ahogy részegen megtámadsz, hozzám vágsz egy széket, ordítozol, meg mit tudom én. Mint már mondtam, nem hiányzott nekem ez a feladat, de felülkerekedett bennem a jószomszédi kötelességtudat. Messze elkerül az álom. Amikor hazajössz, megint a Paradise Cityt bömbölteted. Most időben a fékre lépsz, nem döngeted meg a garázsajtót. Kihúzod a slusszkulcsot, és amíg odabotorkálsz a bejárati ajtóhoz, többször is majdnem orra buksz a saját lábadban, mert a kezedben fityegő kulcscsomót bűvölöd. Eltart egy darabig, mire beilleszted a kulcsot a

zárba, de végül csak sikerül. Betámolyogsz, és becsukod magad mögött az ajtót. Fény gyúl az előszobában. Aztán a lépcsőfordulóban. Aztán kialszik az előszobai villany. Aztán fény gyúl a hálószobádban, majd öt perc múlva kialszik. Az én hálószobámra pedig kísérteties csönd telepszik, és rádöbbenek, hogy lélegzet-visszafojtva figyeltem, mit csinálsz. Zavartan lefekszem. Csalódott vagyok. A hétvégén vacsorát adok. Nyolcan vagyunk. A társaság minden tagja közeli barátom. Bianca nincs itt, ő otthon maradt az újszülött fiával, Tristan viszont kimozdult egy kicsit. Még le sem ülünk az előételhez, amikor ő már alszik a kandalló előtti fotelben. Békén hagyjuk, és nekilátunk nélküle. A társalgás javarészt a gyerekeik körül forog, és ez nekem tetszik, mert legalább eltereli a figyelmemet mindarról, amin agyalni szoktam. Sok mindent megtudok a kólikáról, és kellően aggodalmas arcot vágok, amikor az alváshiányra terelődik a szó. Aztán jön az elválasztás, meg az, hogy melyik zöldség, melyik gyümölcs jó a gyereknek. Az egyik apukának majd rá kell gugliznia a kivire, hogy jó-e, ha azzal kezdjük a gyümölcsre szoktatást. Caroline pedig félórás székfoglalót tart arról, hogy milyen a szexuális élete az új pasijával, mióta elköltözött attól a szarzsák férjétől. Ez is tetszik, mert ez is jó irányba tereli a figyelmemet. A való életről van szó, olyan dolgokról, amikről hallani akarok. Aztán rám meg a munkámra irányul a társaság figyelme, és imádom őket, meg nagyon kedvesek, meg minden, de nem tudom rászánni magam, hogy őszintén beszéljek a témáról. Azt mondom nekik, hogy élvezem a szabadságot, és velük együtt lelkendezem, hogy mekkora királyság, ha az embert azért fizetik, hogy otthon lógázza a lábát. Jót nevetnek, amikor a valóságot jócskán kiszínezve délig tartó heverészésről, olvasgatásról mesélek, hadd irigyeljenek, és azt fejtegetem, hogy micsoda luxus, ha az embernek ennyi ideje van saját magára, és azt csinálhat, amit akar. Csakhogy természetellenes ez az egész, és kényelmetlen. Olyan, mintha szerepet játszanék, mert egy szavamat sem hiszem el. Soha nem örültem még

ennyire, amikor meghallottam a dzsiped motorzaját. Remélem, a szokottnál is jobban kiütötted magad. Nem meséltem a barátaimnak az éjszakai randalírozásaidról. Nem tudom, miért fosztom meg őket a sztoritól, hiszen nagyon kajálnák. Ideális társasági téma, és mivel te híres ember vagy, még jó zaftos is. De én nem tudom rászánni magam, hogy bárkinek is elmeséljem ezt a dolgot. Úgy döntöttem, hogy megvédelmezlek, és nem tudom, miért. Lehet, hogy túl komolyan veszem a viselkedésedet és a helyzetedet ahhoz, hogy a vacsoravendégeimmel viccelődjek rajta? Hiszen gyerekeid vannak, meg feleséged, aki most hagyott el. Gyűlöllek téged, ezt tudja mindenki, aki igazából ismer engem, és abszolút nincs kedvem röhögni rajtad. A függönyt is behúzom, nehogy a barátaim meglássanak. Hallom, hogy dörömbölsz, de a társalgás zavartalanul folytatódik: éppen arról vitatkoznak, hogy kinek kéne elköttetnie magát, és kinek jobb, ha inkább elvágják. Észre sem veszik, hogy lármázol. Azt hiszik, viccelek, amikor azt mondom, hogy nekem inkább vágják, pedig csak nem figyeltem. Odakint hirtelen csönd lesz. Képtelen vagyok koncentrálni, mert kezd nyugtalanítani, hogy mi lesz, ha meghallanak téged, félek, hogy a fiúk ki akarnak majd menni, hogy megnézzenek maguknak, hogy kiröhögjenek, vagy segítsenek rajtad, és tönkreteszik ezt a kis privát micsodát, ami összeköt veled. Tudom, hogy ez fura, de nekem csak ez jutott, és egyedül én érthetem igazán, hogy mi zajlik le benned éjszakánként. Nem szeretném, ha ezt el kéne magyaráznom. Elpakolom a desszertes tányérokat. A barátaim dumálnak, nevetgélnek, tök jó a hangulat, Tristan pedig még mindig az igazak álmát alussza a fotelben, pedig majd megsül a kandalló előtt. Caroline segít nekem, és amíg a konyhában ügyködünk, pár percig még hallgathatom, hogy mi mindent csinál az új pasijával. Le kéne döbbennem attól, amit hallok, mert Caroline-nak ez a szándéka, de nem tudok odafigyelni, mert körülötted forognak a gondolataim. A házad kulcsa pedig ott hever mellettem a pulton, és még mindig pulzál. Amikor Caroline kiszalad a

vécére, menekülőre fogom: felkapom a kulcsodat meg a leveledet, belebújok a kabátomba, és észrevétlenül kiosonok a házból. Az úton áthaladva már látom, hogy ott ülsz a kerti asztalnál. Tizenegy óra van: önmagadhoz képest korán értél haza. Egy mekis zacskóból eszegetsz. Feszélyez, hogy nézel: fázósan átkarolom magam, pedig melegít az alkohol. Az asztalhoz érve megállok. – Helló! Fáradt, táskás szemmel nézel rám. Még soha nem láttalak közelről józanul. Ahogy részegen sem, mert amikor azon a bizonyos reggelen átjöttél, valamiféle köztes állapotban voltál. Így aztán most sem tudom, milyen állapotban vagy, de tény, hogy mekis zacskóból falatozol a szabad ég alatt este tizenegykor a három fokban, és tömény piaszag leng körül, úgyhogy nem lehetsz egészen compos mentis. – Helló! – viszonzod a köszönésemet. Egész pozitívan indítasz… – Jameson doktor megkért, hogy adjam át ezt magának – nyújtom oda a két borítékot. Kiveszed őket a kezemből, vetsz rájuk egy pillantást, majd leteszed az asztalra. – A doki elutazott? – kérdezed aztán. – Azt mondta, az unokaöccse meghívta Spanyolországba. – Tényleg? – Felderül a képed. – Legfőbb ideje volt. Meglep, hogy ezt mondod. Nem tudtam, hogy közeli kapcsolatban álltok Jameson doktorral. Nem mintha a reakciód ilyesmire utalna, persze, de valamiféle kapcsolatra mindenképpen utal. – Tudja, a doki felesége tizenöt éve meghalt, gyerekeik nincsenek, a bátyja meg annak a felesége szintén nem él már, úgyhogy az egyetlen családtagja ez az unokaöcs, aki soha nem látogatja meg, és nem hívja meg sehova. – A hangodból ítélve ez bosszant. Aztán büfögsz egyet. – Elnézést. – Ó! – Ennyire futja tőlem. Rám nézel. – Maga itt lakik szemben?

Zavarba jövök. Nem tudom eldönteni, hogy csak megjátszod-e magad, vagy tényleg nem emlékszel rám. Megpróbállak kiismerni. – Itt hát – adod meg a választ a saját kérdésedre. – A hármasban, ugye? – Igen – nyögöm ki végül. – Matt vagyok – mondod, és kezet nyújtasz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez azt jelenti-e, hogy kezdjük elölről. Lehet, hogy csak játszod az eszed, és ha én is bemutatkozom, elhúzod a kezed, és nyelvet öltesz rám. De mindegy is, hogy mi a szándékod: ha elfelejtetted a pár nappal ezelőtti bunkóságomat, akkor kapok még egy esélyt, hogy megtegyem, amit akkor kellett volna megtennem. – Jasmine – mondom, és a kezedbe csúsztatom a tenyeremet. Nem olyan szörnyű, mint gondoltam, nem olyan, mintha az ördöggel fognék kezet. Jéghideg a praclid, a bőröd pedig érdes, mintha kicserepesedett volna a fagyban. – És Jameson doktor adott egy másolt kulcsot is a házához. A felesége csináltatott másolatot nekünk – magyarázom, és odanyújtom neked a kulcsos borítékot. Gyanakvóan méregeted. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy nálam legyen ez a kulcs, ha nem akarja. – Miért ne akarnám? – Nem tudom. Talán azért, mert nem is ismer. Szóval tessék, itt van. Bemehet vele a házba, és meg is tarthatja, ha akarja. Csak nézed a kulcsot. – Alighanem jobb, ha magánál marad. Egyre csak nézel, és engem ez kezd feszélyezni. Nem tudom, mit csináljak. Mivel egyértelműen látszik, hogy nem szándékozol megmozdulni, odalépek a bejárati ajtóhoz, és kinyitom. – Buli van magánál? – kérdezed a házam előtt parkoló kocsikra pillantva. – Csak vacsorára hívtam meg pár embert.

És ettől egy csapásra rosszul érzem magam. Hiszen te mekis zacskóból eszegetsz! Lehet, hogy át kéne hívjalak? Dehogy kéne, hiszen vadidegen ember vagy, ráadásul tinédzser korom óta az ellenségem! Nem hívhatlak át! – Mit csinál a kertjével? – Füvesítem. – Miért? Halkan felkacagok. – Ez jó kérdés. Kezedbe veszed a fehér borítékot. – Felolvassa nekem? – Nem. – Miért nem? – Miért nem olvassa el maga? – Alig látok ki a fejemből. Annyira azért nem látszol részegnek. És normálisan is beszélsz. – A szemüvegemet meg bent hagytam – teszed hozzá. – Nem – makacsolom meg magam. Karba teszem a kezem, és hátralépek. – Ez magánügy. – Honnan tudja? – Onnan, hogy magának írták. – Lehet, hogy csak ilyen lakóközösségi cucc. A doki folyton szervez valamit. Kerti hússütést, vagy mit tudom én. – Januárban? – Akkor koktélpartit, ahol a szemét újrahasznosítását vitatjuk meg. – Ez tetszik neked: sípolós, turhás, dohányos kacaj tör fel belőled. – Azt mondta, a felesége írta. Csönd. Bizonyos szögekből látom, hogy jóképű vagy. Talán ahogy oldalra billented a fejed, amikor gondolkodsz, vagy amikor úgy esik rád a holdfény; de bármi is legyen az oka, tény, hogy vannak pillanatok, amikor átalakulsz. Kék szem, vörösesszőke haj, pisze orr… Persze, lehet, hogy mindig így nézel ki, csak az irántad táplált ellenszenvem csúfít el.

Leteszed a fehér borítékot az asztalra, és egy ujjal odatolod elém. – Olvassa fel! Felveszem, nézegetem egy kicsit, és forgatom a kezemben. – Nem tehetem. Sajnálom – mondom végül, és visszateszem a levelet az asztalra. Csak bámulod a borítékot szótlanul. – Jó éjt! Hazasétálok. A barátaim rekedtes, harsány röhögése fogad. Leveszem a kabátomat. Tristan még mindig alszik a fotelben. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnt volna, hogy elmentem. Egy újabb üveg borral ülök vissza az asztalhoz, de mindjárt fel is állok, és egy kicsit elhúzom a függönyt. Még mindig az asztalnál ülsz. Most felnézel, és amikor meglátsz, felállsz, bemész a házba, és becsukod magad mögött az ajtót. A fehér boríték még mindig az asztalon hever. Rávetül a diszkrét holdfény. Elered egy könnyű zápor. Nem veszem le a szemem a borítékról. Az eső egyre jobban rázendít. Képtelen vagyok koncentrálni. Éppen Rachel beszél, és mindenki figyelmesen hallgatja, és könnyes a szeme, és én tudom, hogy fontos, amit mond, hogy a beteg apjáról van szó, most tudták meg, hogy rákos, de képtelen vagyok koncentrálni. Egyre csak a borítékot bámulom, az eső pedig egyre jobban zuhog. Rachel férje megfogja a felesége kezét, én pedig motyogok valami olyasmit, hogy hozok neki zsepit, majd kabát nélkül kimegyek, és elhozom a borítékot. Nem ismerlek, és nem tartozom neked semmivel, de tudom, hogy mindnyájunknak van egy önmegsemmisítő piros gombja, és nem hagyhatom, hogy azt megnyomd. Amíg én őrködöm feletted, addig nem fogod megnyomni!

9 Johnny és Eddie végre-valahára, egy hét késéssel befejezik a kőtörést. Annyi kifogást és technikai okot sorolnak fel, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a vitát, de legalább végre van száz négyzetméter füvesíthető területem, a kertem fennmaradó részét pedig továbbra is a csodaszép kövezetem alkotja. Apám azt mondta, tartsam meg a feltört részét, mert szerinte van értéke, ezért ott várja a sorsa jobbra fordulását a kocsibejárón, egy kis konténerben. Apám sejtését igazolni látszik Johnny váratlan, buzgó ajánlkozása, hogy ő majd „megszabadít” a sittől. Töröm a fejem, hogy ugyan mire használhatnám, de igazából fogalmam sincs. Csütörtökre ebédmeghívásunk van Heatherrel: Apuhoz és Leilah-hoz megyünk. Heather hétfőnként egy étteremben dolgozik: leszedi az asztalokat, és bepakolja a mosogatógépet. Szerdán a moziban kísérgeti az embereket a helyükre, és takarítja utánuk a pattogatott kukoricát meg a többi dzsuvát, pénteken pedig egy közeli ügyvédi irodában várja a postázás, iratmegsemmisítés, fénymásolás. Mindhárom munkáját imádja. Szombat délelőtt dráma- és zeneórája van, kedden pedig egy napközi otthonba megy, ahol a barátaival lóg. Tehát csak csütörtökön és vasárnap tud velem találkozni, így amíg dolgoztam, a vasárnap volt a mi napunk. Így volt ez már tíz éve, és én bármire képes lettem volna azért, hogy ne maradjak le erről a napról. Változatos dolgokat csinálunk. Heathernek néha abszolút konkrét elképzelése van a programunkról, máskor viszont hallgat, és hagyja, hogy én döntsek. Sokat járunk moziba: imádja az animációs filmeket, A kis hableány szövegét betéve tudja. Van, hogy nem kell neki semmi más, csak az, hogy a padlón ülve nézhesse, ha ismétlik a tévében. Karácsonyi ajándékként elvittem a Disney on Ice jégrevüre. Az első felvonást teljes egészében A kis hableánynak szentelték, és én még életemben nem láttam Heathert ilyen szótlanul ülni, így belemerülni valamibe. Csodálatos élmény volt. Vele lenni mindig csodálatos. Amikor

színpadra lépett Ursula, a tengeri boszorkány, átcsúszott a jégen egy óriási, felfújt polip, és a gonosz boszorkányos zenét hangos, vészjósló vihogás kísérte. Sok gyerek sírva fakadt, és én féltem, hogy Heather is megrémül, de ő megszorította a kezemet, és azt súgta: „Nem lesz semmi baj, Jasmine!” Ebből tudtam, hogy ő most vigyáz rám, nehogy megijedjek. Hiszen a nővérem, aki mindig megvédi a kishúgát, még akkor is, amikor azt hiszem, hogy én védem meg őt. Amikor véget ért a show, és a kigyulladó lámpák megvilágították a nagy kupit, a sok kiszóródott pattogatott kukoricát meg kiömlött jégkását, és elhallgatott a zene, Heather rám nézett, a szívére tette a kezét, könnybe lábadt a szeme a vastag szemüvege alatt, és azt mondta: „Meg vagyok hatva, Jasmine. Nagyon meg vagyok hatva.” Imádom őt, imádok benne mindent. Egyetlenegy dolgon változtatnék, ha tehetném: a pajzsmirigy-alulműködés kellemetlen tünetein, az időnkénti kimerültségén, lanyhaságán, ingerlékenységén. Legszívesebben sasszemmel figyelném minden lépését, de ő nem hagyja. Abból, hogy hosszú éveken át próbáltam tanítgatni úgy, hogy értse, én tanultam a legtöbbet: most már tudom, hogy mindig is Heather volt a tanár, és én a tanuló, és ez ezentúl is így lesz. A beszéde sokszor nehezen érthető, kásás, bár általában azért megértem, amit mond, és a motorikus készségekkel meg a hallással is vannak problémái, viszont minden egyes Disney-film minden egyes szereplőjének tudja a nevét, ahogy minden egyes dal szerzőjének és előadójának nevét is. Imádja a zenét. Egész komoly lemezgyűjteménye van, mert annak ellenére, hogy megismertettem az iPoddal meg az iPaddel, ő a lelke mélyén régi vágású lány, és jobban szereti a jó öreg bakelitet. El tudja mondani, melyik hangszeren ki játszik, és azt is, hogy ki szerezte, ki hangszerelte a dalokat. Töviről hegyire elolvassa a lemezborítón az apró betűs szöveget, és kapásból nyomja az infókat. Amikor észrevettem, hogy van igénye a zenére, kielégítettem ezt az igényét, és ezt teszem ma is: lemezeket, CD-ket veszek neki, és koncertekre, musicalekre viszem. Tizennégy éves koromban egyszer elvittem játszani egy Eddie nevű, szintén Down-kóros kisfiúhoz. Eddie is nagy zenerajongó volt, különösen Elvis „Blue Suede Shoes” című dala tetszett neki. Amint azt a nővérétől

megtudtam, a család hagyta, hogy egész álló nap az szóljon, pedig már nagyon idegesített mindenkit. De olyan idegesek biztos nem voltak, mint én, mert engem iszonyúan dühített, hogy nem fogják fel, hogy ez a kisfiú általában véve a zenéért van oda, nem csak azért az egyetlen dalért. De ők ezt nem értették, és nem segítettek neki, meg sem próbálták kihozni belőle a legjobbat. Amikor Heather megosztja valakivel a tudományát, az emberek meglepődnek, és le vannak nyűgözve. És mi történik, ha Heather azt látja, hogy le vannak tőle nyűgözve? Hát az, hogy kivirul, mint bárki más! Heather legelragadóbb, már-már mágikus tulajdonsága az, hogy átlát az embereken, pontosabban azon, amit ők látnak benne. Én pedig jól látom, hogy a viselkedése tűpontosan visszatükrözi a róla alkotott véleményüket. Úgy olvassa az idegenek gondolatait, hogy olyat még nem is láttam. Ha olyan emberrel beszél, aki szánakozva néz rá, vagy nem szívesen van a közelében, kicsire zsugorodik, szinte eltűnik: Down-kóros lánnyá változik, mert tudja, hogy az illető csak ennyit lát belőle. Olyanok társaságában viszont, akiket nem érdekel a Down-kór, például ha kisgyerekekkel van, akik még nem tanultak meg csúfolódni, vagy olyan felnőttel, aki rendelkezik tapasztalatokkal erről az állapotról, kivirul, és megjelenik a színen Heather, az ember. Az ilyesmit sokszor hamarabb érzékeli, mint én, ezért megtanultam az ő szemüvegén keresztül nézni az idegeneket, vagy legalábbis a róla alkotott véleményüket. Heathernek ugyanis megvan az a képessége, hogy nyílegyenes úton jut el az igazsághoz. Sok gyerek rendelkezik ezzel a képességgel, talán nagyobb korunkban veszítjük el. Heathernél viszont az idő előrehaladtával tovább csiszolódott, egyre finomabb érzékkel tudja megkülönböztetni a jót a rossztól. Elviszem kocsival a Sutton Castle-ba, ahol Apu, Leilah és Zara éldegél egy három hálószobás lakásban. A Dublini-öbölre néző kastélyhoz, amelyet 1880-ban építtetett a Jameson család – akik, amennyire tudom, nem állnak rokonságban a doktorral –, három hektárnyi szépen kiépített kert tartozik. Korábban szállodaként működött, annak idején vasárnaponként sokszor ebédelt ott a családunk. A konjunktúra idején

átalakították, és a főépületet hét lakásra osztották. Az övék igazán impozáns otthon, amelyet Leilah nagyon szépen karbantart a maga bohém stílusában. Nagyjából egykorúak vagyunk a harmincöt éves Leilah-val, mégis nagyon messze állunk attól, hogy bármiféle baráti kapcsolat alakuljon ki köztünk. Hiszen ő egy fiatal nő, aki feleségül ment az apámhoz, ennélfogva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vajon mi baja lehet. Konkrétan nincs vele semmi problémám, de a távolság a barátom, ezért távol tartom őt magamtól. Heather viszont egyből összemelegedett vele: már az első találkozásukkor megfogta Leilah kezét, aki ettől elpirult. Sem ő, sem Apu nem tudta, hogy ez a lehető legnagyobb bók, amit a nővéremtől kaphatott. Heather az én Leilah iránti érzéseimet is helyesen ítélte meg, és, bár soha nem beszéltünk erről, próbál közös pontokat találni Leilah-ban és bennem, mint egy anyuka, aki azon mesterkedik, hogy két kislány összebarátkozzon. Ez nagyon szép tőle, igazán nagyon aranyos, és imádom érte. És bár csak Heather kedvéért megyünk bele a játékba Leilah-val, furcsamód így is segít abban, hogy kommunikálni tudjunk egymással. Most benyit a kalózjelmezt viselő Zara. Odajön hozzánk, nagyot csap a levegőbe a kezére erősített műanyag kampóval, és vészjóslóan hörög is hozzá. Érzem, hogy a mellettem ülő Heather fészkelődni kezd. Nagyon szereti Zarát, de azért van benne némi bizonytalanság. A hároméves kislány ugyanis igencsak temperamentumos tud lenni, és a hangos tiltakozása, a hirtelen rátörő sírás, meg az extrém, hiperaktív nyüzsgése nagyon nyugtalanítja Heathert. Visszahörgök, majd letérdelek, és átölelem Zarát, fittyet hányva a kőkemény, kalózos ellenkezésére, meg a fenyegetőzésére, hogy belök a tengerbe. A végén ott fekszem a padlón, ő pedig rajtam lovagol, és a nyakamnak szegezi a kampó végét. Heather gyorsan elslisszol mellettünk, és szép csöndben kimegy a folyosóra, majd elindul a nappali felé. Zara műanyag kampója a bőrömbe váj, és a kislány egészen közel hajolva megszólal: – Ha látod Pán Pétert, mondd meg neki, hogy keresem,

meg azt a kis tündért is, aki vele van. – Ezután vet rám egy haragos pillantást, majd felpattan, és kiszalad a folyosóra. Én meg ott heverek a padlón, és nevetek. Erre az alkalomra egy karpereckészítő szettet hoztam Heather-nek, aki már le is telepszik az asztalhoz, és erősen összpontosítva fűzögeti a zsinórra a gyöngyszemeket. Zara is nagyon szeretne ilyet játszani, és hiába mondjuk neki szép nyugodtan, hogy ez nem játék, ez Heatheré, és játsszon a saját játékaival, például az új állatorvosi szettel, amit most kapott tőlem. Hisztizni kezd, és Heather ettől rendkívül feszült lesz. Látom, hogy görnyedtebben hajol a gyöngyszemek fölé, és ahogy Zara egyre hangosabban visít, ő is egyre jobban nekivörösödik. Leilah higgadtan, határozottan beszél a kislányához, és kiviszi a szobából. Én ott maradok Heatherrel: az asztalra könyökölve, fejemet kezemre támasztva, árgus szemmel figyelem. – Mit csinálsz, Jasmine? – kérdezi. – Nézlek. Erre elmosolyodik. – Miért nézel, Jasmine? – Azért, mert szép vagy – felelem, mire szégyenlős mosollyal megrázza a fejét. – Jasmine! Elnevetem magam, és nézem tovább. Ö is vihog egy kicsit, de aztán újra belemerül a karpereckészítésbe. Aztán visszajön Zara, immár szemtapasz nélkül, így jól látszik a két szomorú, kisírt, vörös szeme. Nyalókával a kezében letelepszik a szoba sarkában, játszani kezd a tőlem kapott állatorvosi szettel, és közben a tőlünk hallott, esetlegesen összedobált szavakkal fűszerezett, sután összerakott mondatokban társalog saját magával. Heather vet rá egy gyors pillantást, majd ismét a gyöngyfűzésre összpontosít. Húsz percig gondtalanul múlik az idő: ki-ki a maga játékára koncentrál, Leilah pedig előkészíti az ebédet. Nem lustaságból nem segítek neki, hanem azért, mert mindketten tudjuk, hogy jobb, ha itt vagyok Zarával és Heatherrel, hátha újabb konfliktushelyzet alakul ki.

A konyhából fokhagymaszag szűrődik be: Leilah éppen a vajat és a fokhagymát masszírozza bele a báránysültbe. Aztán vág az erkélyen nevelgetett kis füszerkertjéből rozmaringot, leöblíti, majd a húson ejtett kis bevágásokba dugdossa. Apám nincs itthon – golfozik, és csak ebédre fog hazaérni –, ezért beteszem az Aranyhaj és a nagy gubancot, mert ez az egyetlen film, amit Zara hajlandó megnézni, és berendezkedem a kanapén egy óra lustálkodásra. Arra ébredek, hogy valaki könnyed csókokat lehel az arcomra. Amikor kinyitom a szemem, Heather mosolyog rám, és ennél szebb ébredést nem is kívánhatnék magamnak. – Megjött Apu, Jasmine – mondja. Kótyagos vagyok, nincs rajtam a cipőm, a ruhám felcsúszott a derekamig, erre ki más lépne be Apu után a szobába, mint Ted Clifford! Ted több mint száznyolcvan centi magas, és roppant széles. Kitölti az ajtókeretet, és érzem, hogy a mellettem ülő Heather megdermed. Egész testében megfeszül, és ami azt illeti, megfeszül mindenki, így Leilah is, akinek higgadt, összeszedett arckifejezésén egy pillanatra csorba esik, jelezve, hogy sejtelme sem volt Ted érkezéséről. – Ted! Isten hozott! – mondja, de a hangja nem hagy kétséget afelől, hogy meglepetés érte. – Szia, Leilah – mondja egy nyálas puszi és a kelleténél bizalmasabb ölelés kíséretében Ted. – Remélem, nem gond, hogy csak úgy berontottam. Az a helyzet, hogy Peter elvesztette ezt a golfpartit, így kénytelen volt meghívni! – magyarázza, és harsányan hahotázik hozzá. Leilah elmosolyodik, de a szája körül feszültek a vonásai, és a szemében is figyelmeztető jelzés villog. Apu kedélyét ez fel is borzolja egy kicsit. – Ő bizonyára a kis Zara – mondja a kislányra pillantva Ted. A padlón kuporgó Zara úgy néz vissza rá, mintha a mesebeli óriást látná. Aztán bizonytalanul az anyjára pillant, és ingatag, mosolygós-sírós kifejezés ül ki az arcára, de Ted ügyet sem vet a baljós jelekre: felnyalábolja a kislányt, és nagy, cuppanós puszit nyom az arcára. Leilah diplomatikusan kiveszi Zarát Ted kezéből, és a kislány lábát az anyja dereka köré fonva, orrát a nyakába fúrva elbújik az óriás elől. Apu mindezt sugárzó mosollyal nézi végig, én

pedig fortyogok, mert tudom, hogy nem véletlenül vagyok egy légtérben Teddel alig két héttel azután, hogy Apu felvetette, hogy ő segíthetne nekem a munkakeresésben. Leilah hetente kétszer fél napot dolgozik, hogy délutánonként Zarával lehessen, Apu nyugdíjas, én munkanélküli vagyok, Heather szabadnapos, tehát semmi akadálya, hogy csütörtökön együtt ebédeljünk. Ted jelenléte viszont nem logikus. Neki ilyenkor dolgoznia kéne, ehelyett idejött, hogy beszéljen velem. Érzem, hogy elönt a méreg, alig tudok Apu szemébe nézni. – A lányomat, Jasmine-t már ismered – mondja Apu, és egy kézmozdulattal prezentál Tednek. Ted gyorsan végigmér, és megjegyzi, hogy nagyot nőttem, mióta utoljára találkoztunk. Ted hatvanöt éves, semmi mentsége nincs arra, hogy úgy bánik egy feleannyi idős nővel, mintha az csak most lépett volna a pubertáskorba, méghozzá kifejezetten az ő kedvéért. Továbbá nyilvánvaló, hogy nem lepi meg a jelenlétem. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de ha nem, akkor igazam van. Kezet rázunk, és a magam részéről nem is mennék ennél tovább, Ted viszont magához von egy nyálas puszira, amelyet önkéntelen mozdulattal egyből letörlök az arcomról. Leilah vet rám egy együttérző pillantást. – Ő pedig Heather – mondja Apu. Mintegy mellesleg. Nem Heather, a lányom, semmi széles, színpadias karmozdulat. Ha Heatherről van szó, érzékeny vagyok – méghozzá nagyon, azt hiszem, ez abból is egyértelműen kiderül, ahogy hozzád viszonyulok –, ezért nem mindig tudom, hogy amit mások Heatherrel szembeni viselkedése kapcsán érzek, az valós alapokon nyugszik-e, vagy túllihegem a dolgot, vagy egyszerűen a félelmeimet vetítem ki. Az én szememben valószínűleg mindenki követ el hibákat, ha a nővéremről van szó. Ugyanakkor komolyan úgy érzem, hogy Apu harmincnégy év alatt vajmi keveset tett annak érdekében, hogy úrrá legyen a kínos zavarán, amikor bemutatja valakinek Heathert. Különösen akkor feszélyezi a lánya, ha olyan embernek kell bemutatnia, akire felnéz. Mint például Tednek, akibe mindig is valósággal bele volt zúgva, mint egy kamasz: egyfolytában a kedvében próbált járni, majd eladta neki a cégét, sőt, végül áron alul adta

el, mert Tedről van szó, és nehogy Ted azt higgye, hogy ő nem elég jó fej. Nem feltétlenül arról van szó, hogy szégyellné Heathert, mert azért nem olyan szívtelen, de nem tud túllépni azon, hogy vannak, akik kényelmetlenül érzik magukat Heather közelében. Ezt úgy oldja meg, hogy igyekszik minél kevesebb figyelmet fordítani rá, igyekszik nem túl nagy ügyet csinálni belőle, igyekszik kisebbíteni a dolog jelentőségét, mintha ettől bárki is jobban érezné magát. Pedig azzal, hogy úgy viselkedik, mintha hiányoznának belőle a lánya iránti szeretetteljes érzések, természetesen ellenkező hatást vált ki. Ezt már sokszor szóba hoztam, de szerinte én túl emocionálisan és irracionálisan viszonyulok ehhez az egészhez. – Á! – mondja Ted, és már az sem tetszik, ahogy ránéz Heather-re. – Helló! – mondja a megszokottól eltérő hanghordozással. – Hát, akkor téged sem hagyhatlak ki, ugyebár – folytatja, és kezet nyújt Heathernék. És ez bizony kockázatos húzás. Heather tanulmányozása során ugyanis kiderült számomra, hogy minden ember szexuális lény, akár fogyatékkal él, akár nem. Mindig is feladatomnak tekintettem, hogy a nővérem, akinek testi fejlettsége meghaladja az érzelmi fejlettségét, megértse a saját szexualitása fizikai, és ami még fontosabb, lélektani velejáróit. E témában holtig tanulok, és mostanában, amikor Heather arra vágyakozik, hogy barátja legyen, a szokottnál is gyakrabban veszek leckéket. Mert semmiképpen sem akarom, hogy elutasítsák, hogy nevetségessé váljon, vagy uram bocsá’ bántalmazzák. Ennek elkerülése érdekében már egész fiatal korunkban megtanultuk Heatherrel, hogy vannak úgynevezett „körök”. A körök rendszere az emberi kapcsolatok és a fizikai intimitás különböző szintjeit kategorizálja. Ted és a hozzá hasonlók azért aggasztanak, mert fals fogalmaik vannak az intimitásról. Ő például most megpuszilt és ölbe kapott egy hároméves gyereket, megszorongatta a barátja feleségét, „lecsekkolt” engem, és Heathert sem akarja kihagyni. Pedig én úgy gondolom, hogy Heathernek kivételesen örömére szolgálna, ha kihagynák.

A lila privát kör az érintett személyt, esetünkben Heathert jelenti. Utána jön az ölelés kék köre, amelybe azok az emberek tartoznak, akik mind fizikailag, mind érzelmileg a legközelebb állnak a lila körben lévő személyhez. Ezen a körön belül normális az egymáshoz simuló ölelkezés. Ide tartozom én, Apu, Zara és Leilah. A következő kör a laza ölelés zöld köre, amelybe a közeli barátok és a tágabb család tagjai tartoznak. Van, hogy kevésbé közeli barátok is szeretnének bekerülni ide, de ilyenkor Heathernek egyértelműen meg kell mondania nekik, hogy hol a helyük. A kézfogás sárga körébe azok a barátok, ismerősök tartoznak, akiknek tudjuk a nevét, az integetés narancssárga köre pedig a távolabbi ismerősöknek van fenntartva, például a gyerekeknek, akik lehet, hogy meg akarják ölelni és puszilni Heathert, de ő tudja, hogy ezt nem szabad, és az integetésre kell szorítkoznia. Az intimitásnak ezen a szintjén nincs fizikai vagy érzelmi kontaktus. Végül pedig van az idegenek piros köre. Az ebbe a kategóriába tartozó emberekkel Heather nem bocsátkozik sem testi kontaktusba, sem beszélgetésbe, kivéve, ha az illetőt felismerhető jelvény vagy egyenruha különbözteti meg. Ha Heathert valaki megpróbálja megérinteni, de ő nem akarja, azt kell mondania, hogy „Stop!” Vannak, akik örökre idegenek maradnak. Ezeket a szabályokat szigorúan betartjuk, bármilyen kellemetlenül érzik magukat ettől mások. Apu tud a körök rendszeréről, de nem ő tanított meg rá minket, hanem Anyu. Apu soha nem folyt bele az ilyen dolgokba. Látom, hogy Heather zavartan nézi a felé nyújtott kezet. Tudom, hogy tudja, mi a teendő, de azért vet rám egy segélykérő pillantást. – Narancssárga, Heather – mondom, pedig szívem szerint inkább a piros zónába sorolnám Tedet.. Heather bólint, majd Ted felé fordul, és odaint neki. – Nekem csak integetés jár? – kérdi Ted, mintha egy kisgyerekkel beszélne, és nem egy harmincnégy éves nővel. Közelebb lép a nővéremhez, és már éppen közéjük akarok állni, amikor Heather felemeli a kezét. – Állj! Te nem tartozol az ölelés kék körébe!

De Ted nem veszi komolyan Heathert: jót kuncog, és gondolkodás nélkül megropogtatja a csontjait. Heather egyből sikítani kezd, én pedig Ted karját rángatom. – Jasmine! – csattan fel Apu, mire Leilah megmondja neki a magáét. Zara sírva fakad, Heather pedig eszelősen visít. Ted meghátrál. Magasba emeli mindkét kezét, mint aki éppen útonállók áldozata lett, és a ricsajt túlharsogva közli: – Jó, jó, csak barátkozni próbáltam! Apu sűrű bocsánatkérések közepette megpróbálja leültetni Tedet az asztalhoz, és kurtán-furcsán ráparancsol Leilah-ra, hogy hozzon neki valami italt, de Leilah ügyet sem vet rá, mert már ott áll mellettem, és azt kérdezi: – Jól vagy, Heather? Heather még mindig visít a karjaimban. Tisztában vagyok vele, hogy az lesz a legjobb, ha most elmegyünk. Úgysem fog egy asztalhoz ülni Teddel, aki megszegett egy nagyon szigorú szabályt. – Nem kell ezt túlreagálni – mondja Apu, aki kijön utánunk az előszobába. Heather jó szorosan hozzám bújik, a két mellem közé fúrja a fejét. Díjaznám, ha Apu befogná a száját, mert hozzám beszél ugyan, de Heather könnyen azt hiheti, hogy neki szól, amit mond. – Apu, Heather megmondta, hogy nem! – De hát a kurva életbe, csak megölelte! Az ajkamba harapok: azt sem tudom, hol kezdjem a beolvasást. Mire bármit is kinyöghetnék, Apu robban. – Ez most fordult elő utoljára! Ezt egyszer s mindenkorra befejezzük! Elegem van! – Évek óta nem láttam így felbőszülni. – Ennek vége! – teszi hozzá, és az ujja rám, Heatherre, majd az ebédlőasztalra szegeződik, mintha ez a kis epizód már máskor is lejátszódott volna, és mindez a mi hibánk lenne. – Ezer bocsánat! – vágok vissza, és távozom. Felajánlom Heathernek, hogy aludjon nálam, de elhárítja. Mielőtt kiszállna, anyáskodva megpaskolja az arcomat, jelezve, hogy sajnálja, ha

megviselt a dolog. De jobb neki a saját otthonában, ahol a saját dolgai veszik körül, így aztán egyedül megyek haza.

10 Több okból is csalódott vagyok, amiért Heather nem alszik nálam: egyrészt azért, mert jól érzem magam a társaságában, másrészt azért, mert szeretnék meggyőződni róla, hogy biztos nem zaklatta-e fel az Apuéknál történt incidens – harmadrészt pedig azért, mert ha nálam lenne, az pompás ürügyet szolgáltatna arra, hogy lemondjam a holnapra megbeszélt, rettegve várt találkozót Kevinnel, az unokatestvéremmel. Vagy akár magammal is vihetném Heathert… Persze úgysem érne rá, mert pénteken az ügyvédi irodában dolgozik. Délben találkozunk a Dame Street-i Starbucksban, a Panoptikum mellett. Ott rengeteg a turista, és egy csöppet sem bensőséges a hangulat. Akkor jövök el, amikor akarok. A lelkem mélyén tudom, hogy nem lesz semmi baj. Kevin majd bocsánatot kér, amiért huszonkét éves korában olyan volt, amilyen, elmondja, hogy mindig is elveszettnek és magányosnak érezte magát, amolyan számkivetettnek, aki az erő és a félelem eszközével próbálta uralni az életét, mert úgy érezte, hogy kicsúszott a kezéből. Talán elmondja azt is, hogy az utazásai során önvizsgálatot tartott, és az élet nagy kérdésein elmélkedett: naplót írt, belefogott egy regénybe, sőt, talán egyenesen mezítlábas, szandálos költő lett belőle. Persze az is lehet, hogy egy bankban kötött ki… És valószínűleg találkozott egy nővel – vagy talán férfival, ki tudja –, és most, hogy már békében él önmagával, szembe tud nézni a régi énjével is, és bocsánatot tud kérni azért a sok-sok évvel ezelőtti incidensért. Tudom, hogy hamar meg fog törni a jég, és továbbléphetünk: jót röhöghetünk azon, hogy annak idején a fához kötöztük Michaelt, az öccsét, és indiánnak öltözve körbetáncoltuk, sőt, véletlenül lábon is lőttük egy nyílvesszővel. Meg azon, amikor elloptuk Fiona ruháit, amíg a tengerben fürdött, és felvittük a parti sziklákra, úgyhogy kénytelen volt mezítláb, anyaszült meztelenül felmászni értük…

Akár azt a „Te is meg fogsz halni, Jasmine” dumát is megemlíthetem, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta a gondolkodásomat, sőt, lehet, hogy még tovább merészkedem, és a Mikulásra vonatkozó felvilágosítását is szóba hozom. Amikor meglátom, meglepődöm a külsején. Nem tudom, mire számítottam, de hogy nem azt látom, az biztos. Pedig hát Kevin, ugye, harmincnyolc éves, és erre fel kellett volna készítenem magamat. Az a helyzet, hogy Kevin láttán öregnek érzem magam: hiába, felnőttek vagyunk. Aztán egy csapásra nyoma vész minden aggályomnak, és szeretetteljes érzéseim támadnak. Hiszen ő az unokatestvérem! Sorra tolulnak fel az emlékek, amelyekben sokszor anyám is szerephez jut, és elképesztően erős érzelmi reakciót váltanak ki belőlem. Régóta nem hiányzott már ennyire az anyám. Szinte a lélegzetem is elakad: elveszett gyereknek érzem magam újra, aki olyasvalami után nyúlkál, amit nem ér el. A halála után egy ideig még ott lengedezett a lakásban az illata, és ha bebújtam az ágyába, úgy éreztem, a közelében vagyok. Az is sokszor előfordult, hogy egyszer csak megtorpantam menet közben, mintha hipnotizáltak volna, mert valakin olyan parfüm volt, amilyet ő is használt. Valósággal magába zárt az elevenen élő emléke. De ahogy teltek-múltak az évek, egyre ritkábban történt velem ilyesmi. Mindaz, ami annak idején őrá emlékeztetett, ha megláttam vagy meghallottam – éttermek, üzletek, utak, ahol autóztunk, buszok, amelyeken utaztunk, a rádióban játszott dalok, az elcsípett beszélgetésfoszlányok –, az valamilyen módon mind-mind hozzá kötődött. De hát hogyne kötődött volna, hiszen fiatal voltam még, amikor meghalt, ő jelentette számomra a világ közepét, mert még nem kezdtem el kialakítani a saját életemet. És mivel továbbra is abban a városban laktam, ahol ezek az emlékek születtek, azt hittem, soha nem fogom őt elveszíteni. Ha szükségem volt az „Anyu-adagomra”, ellátogattam a jól ismert helyekre, abban a reményben, hogy így visszahozhatom őt, és töltekezhetek az energiájával. De nem ez történt, hanem az, hogy a visszajárás újabb emlékeket fogant, és minden alkalommal egy újabb réteg rakódott rá a régiekre, míg végül betemették az anyámmal kapcsolatos emlékeket, és attól fogva azok a jól ismert helyek már nem a közös

múltunk, hanem a jelenem színterei voltak. Úgyhogy most, tizenkét év múltán, már nagyon ritkán fordul elő, hogy így mellbe vág ez az érzés, és tudom, hogy, most Kevin miatt van, mert nem láttam, mióta anyám elment, ezért mindaz, amihez őt kötni tudom, anyámhoz is kötődik. Kevin most felnéz, észrevesz, széles mosollyal üdvözöl, és én máris jól érzem magam. Kellemes, nosztalgikus hangulatú beszélgetés lesz ez… Egy csapásra bűntudatom támad, amiért a Starbucks-ba hívtam, és azon agyalok, hogy talán átmehetnénk egy közeli étterembe. Kevin egy kis, kétszemélyes asztalt talált, ahol átlósan kell leülnünk egymással szemben, hogy ne érjen össze a térdünk. Pedig reméltem, hogy én érek oda előbb, és sikerül lefoglalnom két, egymástól tisztes távolban lévő, süppedős fotelt. Kevin hosszan, melegen átölel. Ritkul a haja, szarkalábak vannak a szeme sarkában. Azt hiszem, nincs is más ismerősöm, akit ilyen sokáig ne láttam volna. Nagy ugrás ez az emberi agynak, és furcsamód eléggé nyugtalanító. – Ejha! – mondom, miután leülök, és megbámulom az idő furcsa maszkja alól kikukucskáló, ismerős arcot. Nem tudom, hol kezdjem. – Semmit sem változtál – jelenti ki sugárzó mosollyal Kevin. – Még mindig megvan a vörös hajad. – Az tényleg megvan – mondom nevetve. – És a szemed! – Vet rám egy hosszú, átható pillantást, majd megcsóválja a fejét, és ő is elneveti magát. – Őöö… igen. Úgy döntöttem, maradhat a szemem is. – Megint nevetgélek. Idegesen. – Szóval… – Merőn nézzük egymást a hosszúra nyúlt csöndben. Kevin vigyorog, mint a fakutya, és még mindig a fejét csóválgatja, mint aki nem hisz a szemének. Értem, hogy így érez, de most már igazán túlléphetnénk ezen. Most megint örülök, hogy nem ebédet beszéltem meg vele. – Iszunk egy kávét? – szólalok meg végül, mire ő talpra ugrik. Megnézem magamnak, amikor rendel a pultnál. Barna kordbársony nadrág, V-nyakú pulcsi, ing. Eléggé konzervatív öltözet: nem a legújabb divat szerinti, de tiszteletre méltó, felelős gondolkodású férfiút sejtet, aki

egy csöppet sem emlékeztet az egykori szakadt farmeres, hosszú hajú bajkeverőre. Aztán Kevin visszaül az asztalhoz, és kezdődik a rutinszerű kérdezzfelelek. Milyen a munkád, hogy élsz, meddig leszel itt, kapcsolatban vagy még Sandyvel, szoktál még találkozni Liammel, emlékszel Elizabethre? Ki kivel házasodott össze, kinek kitől lett gyereke, ki kit hagyott el. És milyen boldog Jennifer nénikém, hogy hazajöttél! De egyből tudom, hogy ezt nem kellett volna mondanom, amint kicsúszik a számon. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de valahogy lazábban, homályosabban kellett volna előadnom, hogy ne hasson úgy, mintha most súlyos, komoly témára akarnám terelni a szót. Mert ha szóba hozom az örökbe fogadó anyját, akit több mint tíz évig nem látogatott meg – pedig Jennifer meglátogatta őt –, akkor ingoványos talajra tévedek. Legszívesebben bokán rúgnám magam. Kevin testtartása egy csapásra megváltozik. – Persze, örül, hogy itt vagyok – mondja –, de a hazatérésem körülményeit már nehezen dolgozza fel. Ugyanis azért jöttem, hogy megkeressem a vér szerinti szüleimet. – Miközben beszél, az ujjai a hatalmas kávésbögrére fonódnak, a tekintete pedig a földre szegeződik, így csak a hosszú, fekete szempilláit látom. De amikor felemeli a fejét, ráismerek arra a régi, elveszett, zavart, meggyötört kiskutyát idéző szempárra. Látszik, hogy Kevin még mindig keres valamit, de úgy tűnik, már nem olyan dühös, mint régen, a gyűlölködő gonoszságnak már nem látom nyomát a szemében. Beszélgetünk egy kicsit a biológiai anyja felkutatására tett kísérletéről, meg arról, hogy tulajdonképpen a rég elveszett önazonosságát keresi, mert képtelen megállapodni és gyereket vállalni, ha nincs tisztában a saját származásával. Elmondja, hogy képtelen gyökeret verni egy kapcsolatban, mert folyton úgy érzi, valaki máshoz, valahova máshova kötődik. Csak remélni tudom, hogy biztató, megnyugtató reakciókat produkálok. Aztán jön a kínos pillanat. – Amit akkor a hintán mondtam… – kezdi, mintha öt perce történt volna a dolog, és nem tizenöt éve –, szóval, azt nagyon rosszul tettem. Fiatal voltam, össze voltam zavarodva, és jól megijesztettelek. Tisztában vagyok ezzel, és nagyon sajnálom. Utána elmentem innen, és

megpróbáltam rájönni, mi volt az oka, igazából nagyon sok mindenre megpróbáltam rájönni, és arra jutottam, hogy bizonyára félreértettem a barátságunkat. Mindig is sok minden közös volt bennünk, mindig is úgy éreztem, hogy te megértesz. Az az egész dolog az apáddal… – Most értetlenül állok az előtt, amit mond, mert köztem és Apu között nem volt semmi, de mindegy. – Szóval, elmentem innen, és megpróbáltalak elfelejteni, de más nőkkel… – És most egy darabig kicsit kínos a szitu, mert a hódításai hosszú soráról beszél, meg arról, hogy egyik nő mellett sem találta meg a lelki békéjét, aztán robban a bomba: – Nem tudtalak kiverni a fejemből. Igen, a hosszú évek alatt újra meg újra eszembe jutottál. De tudtam, hogy érzel velem kapcsolatban, és hogy érez az egész család. Ezért nem jöhettem haza. Most viszont… Jasmine, tudd meg, hogy én azóta sem gondoltam meg magam, amit a hintán mondtam, az ma is igaz. Menthetetlenül szerelmes vagyok beléd. Általában érzelmileg stabil ember vagyok, úgy érzem, elég jól tudom kezelni az efféle helyzeteket. Nem drámázok, racionális vagyok, és viszonylag jól át tudom gondolni a dolgokat. Ez viszont… Ezzel nem tudok mit kezdeni. Most, amikor nyakig vagyok a saját dolgaimban, ez nem fog menni. Úgyhogy csak annyit mondok Kevinnek, hogy bocs, majd felállok, és távozom. Amikor hazaérek, a kertépítő éppen bepakol a furgonjába. A napok lassanként egyre hosszabbra nyúlnak, de már koromfekete az égbolt. Az új fű még feltekercselve, nagy kupacban hever a kocsibejárómon. Éppen ráesik az utcai lámpa fénye. – Mit csinál? – vonom kérdőre a férfit. Érzékeli, hogy van némi éle a kérdésnek, és kissé mintha megütközne ezen. – Azt mondta, ma végez a fűvel. – Tovább tartott a talaj előkészítése, mint gondoltam. Hétfőn vissza kell jönnöm. – Hátfőn? Azt mondta, hétvégén is dolgozik. Miért nem jön vissza holnap?

– Holnap, sajnos, vár egy másik munka. – Egy másik munka – ismétlem meg idegesítő, sziszegő hangon. – Miért nem tudnak az emberek befejezni egy munkát, mielőtt belefognának egy másikba? – Miután erre nem válaszol, nagy sóhajjal így folytatom: – Mintha arról lett volna szó, hogy kiszállítás után egy napon belül le kell rakni a füvet. – Árnyékos helyen van tárolva, és a hétvégén nem várható fagy. Úgyhogy ideálisak a körülmények. – A fickó úgy nézi az anyaföldet a hosszúra nyúló csöndben, mintha arra várna, hogy az szólaljon meg helyette. Aztán vállat von. – Ha nagyon muszáj, bontsa ki a tekercseket, és locsolja meg őket. – Locsoljam meg? Egy hete el sem állt az eső! – Na látja – mondja a kertépítő, majd újabb vállrándítás kíséretében hozzáteszi: – Nem lesz itt semmi gond. – Vagy ha mégis, azt maga fizeti. A kertemben állva, csípőre tett kézzel nézek a furgon után, mintha a puszta tekintetemmel el tudnám érni, hogy visszaforduljon, és befejezze a munkát. Hát, nem érem el. Szemügyre veszem a mellettem heverő fűkupacot. Holnap február elseje. Csaknem három hete várom, hogy kész legyen a kertem, pedig ennyi pénzért elmehettem volna üdülni, és nyugodtan üldögélhetnék valaki másnak a szép zöld füvén. Kilépsz a házadból, és odaintesz nekem. De én rád se hederítek, mert megint ki vagyok rád bukva. Ki vagyok bukva mindenkire, és te mindig az első helyet foglalod el a listámon, mindig érezni fogod éktelen haragomat. Beszállsz a dzsipedbe és elhajtasz. Jameson doktor nincs itthon, Mrs. Malone még mindig kórházban van, ahogy Mr. Malone is, aki ott virraszt mellette. A macskát már nem kell főállásban etetnem, csak amikor Mr. Malone megkér rá, és nem is zavar különösebben, mert Marjorie-ról kiderült, hogy elég beszédes jószág. Körülnézek. Nem tudom megállapítani, hogy otthon van-e valaki a többi házban, de üres benyomást kelt az utca. A kertemmel nem tudok csinálni semmit, legfeljebb imádkozhatok, hogy ne szálljon rá az új füvemre a talaj menti fagy.

Az éjjel nem tudok aludni. Csak hánykolódom, mert nagyon haragszom az apámra. Egyrészt azért, ahogy Heatherrel bánt, másrészt azért, mert be akart szervezni a régi cégébe dolgozni – mert szinte száz százalékig meg vagyok róla győződve, hogy ebben sántikál. Nyomaszt továbbá Kevin újabb szerelmi vallomása, és a feltúrt kertem is. Olyan érzésem van, mintha minden csak félig lenne kész – sőt, még annál is rosszabb a helyzet: mintha cafatokban lógna minden, mert szétszaggatták, és úgy hagyták. Tudom, hogy ez elég különös magyarázat, de így érzek. És képtelen vagyok nyugovóra térni ezzel a sok dühös gondolattal a fejemben, mert ezeket nem lehet feltartóztatni, nem lehet eltárolni őket valahol, amíg alszom. És nincs semmi, ami másra terelné a figyelmemet. Normál körülmények között lenne egy megbeszélés, amelyre készülnöm kell, lenne valami kitűzött cél, egy új ötlet, egy prezentáció – valami, bármi, ami kiveri a fejemből a benne kavargó haszontalan, terméketlen gondolatokat. Felkelek, lemegyek a földszintre, és teljes fényerőre kapcsolom a kinti biztonsági lámpát. Mintha reflektorfénybe borulna az előkertem. És dühít, amit látok. Mert a hatékonyság teljes hiánya tárul a szemem elé! Felforr az agyvizem. Felkapom a pizsamámra a kabátomat, és kimegyek. Az egymásra kupacolt fűtekercsekre nézek, majd a tőlem jobbra elterülő, megtisztított földdarabra. Ha azt akarod, hogy valami rendesen legyen megcsinálva, csináld magad: mindig is ez volt a filozófiám. Nem lehet ez olyan nehéz. Felemelem az első fűtekercset, de nehezebb, mint gondoltam. Visszaejtem a földre, elmormolok egy szitkot, és szívből remélem, hogy nem sérült meg. Aztán a semmibe bámulva megpróbálok kitalálni valami okosabbat. Már meg is van: nem emelni, gurítani! Neki is látok. És két óra múlva ott állok mocskosan, izzadtan, a mozgásban akadályozó kabát nélkül, amelynek helyét egy régi polárpulcsi vette át. Fülig sáros vagyok, fűfoltos, izzadt, frusztrált, és egy ponton könnyeket is ontok, méghozzá egyenlő arányban a következőkért: a fűért, a munkámért, Kevinért, Heatherért, anyámért, meg a körmömért, ami letört, amikor bevágtam a kezemet a sittes konténerbe. Annyira belemerülök önmagamba meg a

fáradságos munkába, hogy kis híján kiugrom a bőrömből, amikor köhintés töri meg a csöndet. – Elnézést – hallom aztán hirtelen a te hangodat. Hajnali három óra van. Átnézek az út túloldalára, a kertedbe, de nem látok semmit. Csak a kerti bútorok kontúrjait tudom kivenni, amúgy szuroksötét van, mert egyetlen villany sem ég nálad. Hevesen kalapál a szívem, a szemem pedig buzgón pásztázza a sötétséget. Aztán felparázslik egy cigaretta, amelyből éppen slukkol valaki. És ez a valaki te vagy. Vajon mióta állsz ott? Nem hallottam semmit, nem láttam a dzsipedet, sőt, még most sem látom – azaz mindvégig ott voltál! Sírhatnékom támad. Persze, eddig is sírtam, méghozzá elég hangosan, mert azt hittem, nem hallja senki. Ezért támad sírhatnékom. – Kizártam magam – töröd meg újra a csöndet. – Mióta áll ott? – Most, hogy már tudom, hogy ott vagy, kezdem kivenni a körvonalaidat: ott ülsz az asztalfőn, abban a székben, amelyikben szoktál. – Pár órája. – Mondhatott volna valamit! Bemegyek a házba a tartalék kulcsért. Amikor kijövök, már az ajtód előtt állsz. – Miért van itt ilyen sötét? – Eltört az utcai lámpa. Felnézek, és már értem, miért nem láttalak. Jameson doktor bosszús lesz, ha megjön. A földön üvegszilánkokat látok, az út közepén pedig egy tégla hever, amely a sittes konténeremből származik. Nem tudom, miért nem hallottam a csörömpölést, hiszen meg voltam róla győződve, hogy egy percet sem aludtam. Vetek rád egy vádló pillantást. – Túl erősen világított – mondod halkan. – Nem tudtam tőle aludni. Nem tűnsz nagyon részegnek: összeszedetten viselkedsz, és volt is időd kijózanodni – az én társaságomban; igaz, én nem is tudtam, hogy ott vagy. Mégis érzem rajtad a piaszagot. – A dzsipje hol van? – A városban. Kerékbilincset kaptam.

A kezedbe nyomom a kulcsot. Kinyitod az ajtót, majd visszaadod. – Szólnia kellett volna, hogy itt van – szögezem le ismét, és végre a szemedbe is nézek, de mindjárt el is fordítom a fejem, annyira sebezhetőnek érzem magam. – Nem akartam zavarni. Elfoglaltnak látszott. És szomorúnak. – Nem vagyok szomorú! – csattanok fel. – Hát persze, hogy nem. Hajnali négy órakor kertészkedik, én meg célba dobálok az utcai lámpákra. Abszolút rendben vagyunk mindketten, az tuti. – És azzal a mélyről jövő, reszelős kacajjal nyomatékosítod a szavaidat, amit annyira utálok. – Amúgy tök jó volt, hogy most az egyszer nem egyedül szobroztam itt kint – teszed hozzá. És rám villantasz egy halovány mosolyt, majd finoman becsukod magad mögött az ajtót. Bemegyek a házba. Csak most veszem észre, hogy remeg a kezem, kiszáradt, elszorult a torkom, és szorít a mellkasom is. Egyszerűen nem tudok leállni. Csak akkor döbbenek rá, hogy az őrület határán állok, amikor meglátom a padlón a zavarba ejtő, meg-megszakadó, sáros köröket: egy bolond nő nyomvonalát. Tudom, hogy az éjszaka közepén járunk, de nem tudom megállni: felveszem a telefont. Larry álmos, kótyagos hangon szól bele. Ő mindig felveszi. Egész éjszaka bekapcsolva tartja a telefonját, mert mindig a legrosszabbra számít, ha a lánya a kelleténél rövidebb szoknyában, tűsarkúban imbolyogva, „Bambi-lábakon” állva elmegy diszkóba, vagy valamelyik barátnőjéhez. Larryt a lánya miatti stresszelés fogja sírba vinni. – Larry, én vagyok az. – Jasmine! – Még mindig kásás a hangja. – Jézusmária! Hány óra van? – Hallom, hogy kotorászik. – Jól vagy? – Nem igazán, hiszen kirúgtál. Felsóhajt. Azért van benne annyi tisztesség, hogy félálomban hebegve-habogva is zavart benyomást keltsen, és tisztelettudóan válaszoljon, de én félbeszakítom.

– Igen, igen, ezt már mondtad, de figyelj ide, mert most valami másról kell beszélnem veled. Erről a kertészszabiról. Szóval az van, hogy nálam ez nem működik. Úgyhogy ezt törölnünk kéne. Habozik. – Jasmine, ez része volt a szerződésednek. Megállapodtunk, hogy… – Igen, megállapodtunk, négy éve, amikor még nem hittem volna, hogy ki fogsz rúgni, és arra kényszerítesz, hogy egy teljes évig üljek a seggemen! Úgyhogy ezt most töröld. – Én is érzem a saját hangomon, hogy fel vagyok pörögve, pattanásig feszültek az idegeim, mint a drogosnak, aki nem kapta meg az adagját. Mert olyan is vagyok. Nem kaptam meg a munkaadagomat. Igen, nekem úgy kell a munka, mint a heroinfüggőnek a belövés. Kétségbe vagyok esve. – Ez a tétlenség megöl engem, esküszöm, megöl, Larry! Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire meg tudja ez őrjíteni az embert! – Jasmine! – Larry felébredt: higgadt, egyenletes hangon beszél. – Jól vagy? Ott van veled vala… – Jól vagyok, Larry, a kurva életbe, oké? Figyelj rám… – Letépem a fogammal a betört körmömet, és rádöbbenek, hogy túllőttem a célon: levegő éri a csupasz körömágyamat, és ez úgy fáj, hogy hangosan felszisszenek. – Nem az állásomat kérem vissza, csak arra kérlek, hogy ezt fontold meg. Illetve ne fontold meg, hanem egy tollvonással töröld el ezt a kertészszabit. Mert ez tök fölösleges. Erre egyszerűen… – Nem fölösleges. – Dehogynem. Vagy ha mégsem, akkor túl hosszú. Rövidítsd le. Kérlek szépen! Már több mint két hónapja tart. És két hónap, az oké. Sok cég beéri két hónappal. De nekem elfoglaltság kell – hiszen ismersz. Nem akarok olyan lenni, mint az az éjjeli bagoly itt szemben, az a bolond, aki… – Ki van ott szemben? – Nem fontos. Csak azt akarom kinyögni, hogy nekem munka kell, Larry. Nekem az kell, hogy… – Senki sem várja tőled, hogy ne csinálj semmit, Jasmine. Belefoghatsz mindenféle projektekbe.

– Milyen projektekbe, bazmeg? Építsék vulkánt babszemekből? Nem az iskolában vagyunk, Larry, én harminchárom éves vagyok! És NEM tudok egy évig nem dolgozni! Tudod, milyen nehéz lesz nekem jövőre újra munkába állni? Egy év kihagyás után? Hát kinek kell egy olyan ember, aki egy évig nem dolgozott? – Jó. Hol fogsz dolgozni? – Egyre harapósabb, és már végképp kiment a szeméből az álom. – Pontosan melyik üzletágra gondolsz? Ha holnaptól állást vállalhatnál, mondd meg, hova mennél! Vagy segítsek? Válaszoljak inkább én? – Hát… – Akadozik a nyelvem, mert Larry céloz valamire, és ez zavar. – Nem tudom, miről… – Akkor majd én megmondom. Simonhoz mennél. Kővé dermedek. – Nem mennék Simonhoz. – Dehogynem, Jasmine, dehogynem. Tudom, hogy találkoztál vele. Tudom, hogy együtt kávéztatok. Amint kisétáltál innen, már sétáltál is be vele az étterembe. Grafton Tea Rooms, ugye? – Most már indulatosan beszél, és hallom a hangján, hogy úgy érzi, elárultam. – Ugyanoda mentetek, mint akkor, amikor megpróbáltad eladni a céget, amelyet nem kellett eladnod. Jól mondom? Nem számítok rá, hogy ilyen hirtelen elhallgat. Az, hogy én sem szólalok meg, beismeréssel ér fel, és mire nekiveselkednék, Larry folytatja: – Tudod, Jasmine, vigyáznod kell, mert sosem tudhatod, ki figyel téged. Azt hitted, nem fog a fülembe jutni? Hát dehogynem jutott a fülembe, és kurvára kiakadtam, hogy őszinte legyek hozzád. Azt is tudom, hogy Simon állást ajánlott neked, és te igent mondtál, de a kertészszabid miatt nem vett fel. Ezt onnan tudom, hogy a jogi osztályuk felvette a kapcsolatot a mi jogászunkkal, hogy megtudakolják a pontos kondíciókat. És úgy néz ki, Simonnak egy év túl hosszú idő. Nem érsz annyit, hogy ilyen sokáig várjon rád. Úgyhogy most ne telefonálgass nekem, ne könyörögj itt, hogy legyek jó fej, azok után, hogy el akartál árulni… – Már megbocsáss, de milyen jogon beszélsz te árulásról? Együtt indítottuk be ezt a céget, Larry, együtt…

Egymást túlharsogva folytatjuk ugyanazt a beszélgetést, amely tizenegy héttel ezelőtt, a kirúgatásomkor is lezajlott. Sőt, az igazat megvallva már a kirúgatásom előtt is lezajlott ez a beszélgetés, amikor Larry meghallotta, hogy Simonnal előkészületeket folytatunk: igyekszünk jó pozícióba hozni a céget, hogy eladható legyen. Értelmetlen a vita, de egyikünk sem akar meghátrálni. Végül Larry feleségének álmos, mérges hangját hallom a háttérből, és Larry bocsánatot kér tőle, majd nagy hangon, dühösen, félreérthetetlenül lezárja a társalgást: – Nem pazarolok több időt erre a beszélgetésre, Jasmine, de jól figyelj ide: Nem. Fogom. Törölni. A. Kertészszabidat! Sőt, pillanatnyilag az a helyzet, hogy ha tehetném, meghosszabbítanám két évre! Nem érdekel, mit csinálsz ez alatt az egy év alatt, felőlem elmehetsz üdülni, vagy lelkigyakorlatra, vagy esetleg megpróbálhatsz életedben először befejezni valamit, amit elkezdtél! Szóval én leszarom, hogy mit csinálsz, de az én számomat eszedbe ne jusson hívni, a kurva életbe, pláne ilyenkor! Az egy év, az egy év. Egyetlenegy év, a kurva életbe, aztán folytathatod azt, amit mindig is csináltál, hogy belekezdesz valamibe, aztán eladod, és soha nem csinálsz végig semmit! Oké? Azzal leteszi, én pedig remegek a dühtől, és forog velem a világ. A konyhában fel-alá járkálva motyogok magamban az elkezdett dolgok befejezéséről: dühösen összeállítok egy listát, amelyre felkerül minden, ami csak eszembe jut. Larry érzékeny pontomra tapintott. Hirtelen jött az ütés, meglepetésként ért, és jobban fájt, mint bármi más, amit mondott nekem, még az sem fájt ennyire, amikor kirúgott. Hogy őszinte legyek, ez a legbántóbb dolog, amit valaha is mondtak nekem. Egész testemben remegek, és fejben folytatom a vitát Larryvel, pedig semmi értelme, hiszen én is én vagyok, meg ő is én vagyok, és úgyis mindig az az énem győz, aki én vagyok. Amikor pedig a feltúrt kertre téved a tekintetem, végképp lehúz az indulat örvénye. Kimegyek és belerúgok egy fűtekercsbe. Átlyukasztom a cipősarkammal, majd meg is taposom, mire lebukfencezik a kupacról, és szétbomlik a földön. A lyuknál, ahol belerúgtam, kettéválik a gyepszőnyeg. Kínos, hogy ilyet

csináltam, és el is csodálkozom magamon. Amikor felnézek, azt látom, hogy rebben a függönyöd. Visszamegyek a házba, és bevágom az ajtót. Jó sokáig állok a zuhany alatt. Sírok a tehetetlen dühtől, és közben csípi-marja a forró víz a bőrömet, ami rákvörös lesz és érzékeny. Mire végzek, megszületik a szent fogadalom: nem alacsonyodom odáig, hogy a te társaságod legyek, különösen éjszaka! Úgy érzem, ez volt a mélypont, ennél lejjebb nincs, és én nem süllyedek le még egyszer erre a szintre! Felülemelkedem ezen, felülemelkedem rajtad. És nem csupán arról van szó, hogy felzaklatott a Larryvel folytatott telefonbeszélgetés, hiszen abba is te sodortál bele! Igen, miattad kerültem olyan állapotba, hogy hazarobogtam és felhívtam! Mert a te szavaid hatására néztem végig magamon, a helyzetemen, és ezért akartam mindenáron kilábalni belőle. Újra meg újra a fülemben cseng, amit mondtál: Amúgy tök jó volt, hogy most az egyszer nem egyedül szobroztam itt kint. Berángattál a saját világodba az engedélyem nélkül, a megkérdezésem nélkül belekevertél a krízishelyzetedbe, a lelkiállapotodba, önmagadhoz hasonlítottál engem! És ezzel elérted, hogy mardosson a szégyen, mert mindig is úgy gondoltam, hogy a te szavaid mérgezőek. Igen, úgy tartottam, hogy az benned a legrosszabb, amit mondasz, az a legveszélyesebb. De ha nem vigyázok, ha egy kicsit elengedem magam, melegséggel töltenek el a szavaid. Amúgy tök jó volt, hogy most az egyszer nem egyedül szobroztam itt kint. Amikor kimondtad ezeket a szavakat, némi vigaszt nyújtottak nekem. Mert akkor én sem éreztem magam egyedül. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ezt műveld velem!

11 Nagyon régóta nem fordult már elő, hogy amikor felébredek, sárgás fényben úszik a szobám, és végtelen nyugalom lengi be. Roppant szokatlan ez, gyökeresen különbözik az utóbbi hónapok gyér, kékesszürke fényétől. Február elsejét írunk, és bár még nem jött el a szép kikelet, most már talán merhetek hinni abban, hogy megnyerheti ezt a csatát. Igen, remélhetem, hogy így lesz, mert benne van a levegőben – vagy talán csak arról van szó, hogy régóta nem ébredtem ilyen későn. Nem szeretek sokáig aludni, mert attól lustának érzem magam. Még akkor is csak az öböl partján tett séta hoz helyre, ha sokáig vagyok fönt, most viszont kimerített az éjszakai kertészkedéssel járó fizikai erőfeszítés. Amint megmozdulok, egyből érzem, hogy el vannak gémberedve a végtagjaim. A rádióm szerint nyolc órát aludtam, és az országot ismét viharok ostromolják. Lassanként hozzászokunk az olyan újkeletű szakkifejezésekhez, mint „vihargyár” meg „sarki örvény”, amelyekből 2015-ben anyakönyvezett babanevek lesznek, efelől nincs kétségem. Figyelmeztetik a népet, hogy még két hétig dúlni fog a vihar, hála az Atlanti-óceán felől érkező nyugtalan légtömegeknek. Az ablakom előtti béke és nyugalom tehát csak a csalóka látszat. Megtudom, hogy három város víz alatt van, az előrejelzések szerint ötméteres óriáshullámok várhatók, és a legtöbb adón a globális felmelegedésre meg a sarki jég viharokat tápláló olvadására terelődik a szó. A januári csapadékmennyiség 70 százalékkal magasabb volt a szokottnál, és a február is hasonló kilátásokkal kecsegtet. De nem ma. Mert ma, amikor kinézek az ablakon, valósággal újjászületek a tiszta kék égbolt láttán, amelyen csak itt-ott tűnik fel egy leheletnyi felhő. Fáj minden tagom a kertemben folytatott éjszakai testedzéstől, és feszélyez, hogy te ennek szemtanúja voltál, de ezt most eltemetem az agyam leghátsó zugába.

Szemrevételezem kemény munkám gyümölcsét, és bizony csalódást okoz – illetve ez enyhe kifejezés: az a helyzet, hogy porig sújt a látvány. Átfut az agyamon, hogy valaki biztos erre járt, és szándékosan feldúlta a frissen telepített füvemet, de miután jobban megnézem magamnak, be kell látnom, hogy én voltam a tettes. Csak most, a hálószoba ablakának madártávlatából látom, hogy az eredmény tökéletesen tükrözi az éjszakai lelkiállapotomat. Olyan a kert, mint egy bénán összefércelt, félkész foltvarrott paplan. Halálra rémülök attól, ami a szemem elé tárul: mintha nyitva maradt volna a naplóm, és bárki elolvashatná a lelkem legmélyén lakozó, legkomorabb, legsötétebb gondolataimat. Sürgősen be kell csuknom a naplót, mielőtt ott állnék pőrére vetkőzve ország-világ előtt! Nem várhatok hétfőig, nem várhatok a kertépítőre, hogy majd ő hozza helyre ezt a kupit! Semmi szín alatt nem tűrhetem, hogy két teljes napig közszemlére legyen téve a labilis elmeállapotom! Online kutatómunka! Igen, ez lett volna a megoldás már az este is, ahelyett, hogy szabadjára engedem az adrenalint meg az indulataimat. Kiokosodom a netről, és csakhamar pontosan tudom, mi a teendő! Egy óra múlva már vissza is jöttem a kertészboltból, és felkészülten, teljes vértezetben munkához látok. Soha ne csinálj olyat, amit nem tudsz visszacsinálni! Mindig is ez volt a mottóm, és most is elismétlem magamban, miközben az előttem álló feladatot mérlegelem. Piszkos munka, időigényes, komoly kihívást jelent, és elég frusztráló, de megoldható. A kertépítő tökéletesen előkészítette a talajt. Tovább tartott, mint ahogy ígérte, de megcsinálta. Most már látom, hogy nem kellett volna az éjjel botor módon összetaposnom a füvet, de így is sikerül óvatosan felgöngyölítenem a gyeptekercseket, majd átcipelnem őket az igazi helyükre. Az első sort a föld és a kövezet találkozása mentén fektetem le: szép lassan gurítom ki a tekercseket, hogy minél kevesebb kárt tegyek bennük. Az, amelyiket átlyukasztottam a sarkammal, a kocsibejárón hever, mint a hulla a tetthelyen. Ügyelek rá, hogy lehetőleg összeérjen a tekercsek széle, és arra is, hogy jól rátapadjanak az anyaföldre: lenyomkodom őket a gereblye hátuljával. Most már tudom, hogy már az éjjel így kellett volna csinálnom, de azt is tudom, hogy nem lett volna hozzá türelmem. Hiszen

éjszaka minden arról szólt, hogy mozgásban legyek, hogy elfoglaljam magam, hogy csináljak valamit – nem pedig arról, hogy jól csináljam. Miközben a hibáimat javítgatom ezen a furcsa, nyugodt, békés napon, érzem, hogy a telkembe is béke költözik. Megfeledkezem mindenről, ami az utóbbi napokban, hetekben annyira idegesített, és minden idegszálammal a munkára összpontosítok. Másra terelődik a figyelmem, háborgó elmém lassanként lecsillapodik. Eltöltők a kertben még pár órát. Téglamintázatot alkot a lerakott gyep, és már éppen nekilátnék a szélső sávnak, ahol egyenes szélű vágódeszka és félhold alakú vágószerszám segítségével – mindkettőt most vettem – formára kell nyírnom a tekercseket, amikor elhalad a ház előtt egy kocsi. A sofőr nem ismerős, nem az utcában lakik, de hétvégén ez sokszor előfordul, mert a tengerpartra kiruccanó emberek szívesen felderítik a környező utcákat is. Úgyhogy megszoktam az erre tévedt autók látványát: a hátsó ülést zsúfolásig megtöltő, arcúkat az ablaküveghez nyomva bámészkodó gyerekeket, meg az idősebb házaspárokat, akik a ráérős vasárnapi kocsikázás keretében legeltetik egy kicsit a szemüket. Mert a mi kis zsákutcánk kirakatnézegetésre abszolút megfelel: helyes, barátságos hely, az emberek szívesen képzelődnek arról, hogy milyen lehet itt lakni. A sofőr kénytelen Y-kanyarral megfordulni, mert szűk az út. Látom, hogy a házszámokat nézegeti, és ez nem könnyű feladat, mert mindenki más formában, más helyen tünteti fel. Nálad rózsaszín virágmintás fekete táblácska van, Jameson doktornál szárnyaló liba, a szomszédomban kerti törpe emeli magasba a kettes számot, a másik kezével pedig a lecsúszott gatyáját fogja, amely alól irdatlan méretű, piros-fehér, szívecskés bokszeralsó villan elő. Az enyém tartogatja a legkevesebb izgalmat: a falra erősített egyszerű, fekete postaládán olvasható a hármas szám. A férfi leparkol a házam előtt, és kiszáll. Mivel abszolút biztosra veszem, hogy nem engem keres, kertészkedem tovább, de nem tudok koncentrálni, mert zavar, hogy nézelődik. Aztán tudatára ébredek, hogy rajtam állapodott meg a tekintete. És a közeledő lépteit is hallom. – Elnézést, Jasmine Butlert keresem.

Felnézek és letörlöm a verejtéket a maszatos homlokomról. A magas, barna bőrű férfi markáns vonásait mintha vésővel faragták volna ki. Az elképesztő zöld szeme nem igazán passzol a bőrszínéhez, a dugóhúzószerűen göndörödő, drótszerű afrofrizurája pedig minden második lépésnél a szemébe hull. Fekete öltönyt, fehér inget, zöld nyakkendőt és tükörfényes fekete cipőt visel. Nagy sokára eszembe jut, hogy talán levegőt kéne vennem. Olyan bután nézek rá, hogy azt hiszi, nem hallottam, amit mondott. – Ön Jasmine Butler? Meglepő módon ismerősnek tűnik, de biztosan nem láttam még soha, hiszen arra emlékeznék. Aztán rádöbbenek, hogy a hangjára ismertem rá: ő a telefonos ügynök! – Vagy inkább Penelope Paddington – teszi hozzá. Összepréseli az ajkait, hogy ne mosolyogjon látványosan, és ettől két jókora gödröcske képződik az arcán. Mosolyogva nyugtázom, hogy lefüleltek. – Jasmine vagyok – mondom, de ez elég rekedtesre sikeredik. Megköszörülöm a torkomat. – Én pedig Monday O’Hara. Az utóbbi hetekben kerestem párszor telefonon. – De nem adta meg a nevét és az elérhetőségét – felelem, és közben azon tűnődöm, hogy vajon jól hallottam-e a nevét. – Így igaz – mondja. – Ugyanis bizalmas dologról van szó, ezért személyesen önnel akartam beszélni, és nem a… a házvezetőnőjével. Csak nézek rá. Egyelőre nem adott okot arra, hogy lejöjjek a fűről, arra meg pláne nem, hogy köszöntsem az otthonomban. – A Diversified Search Internationalnél dolgozom – folytatja. – A DavidGordonWhite szerződtetett, hogy keressek alkalmas jelölteket egy új pozícióra, és úgy gondolom, hogy maga tökéletesen megfelel a követelményeknek. Mondja tovább is, én pedig szinte lebegek. – Kerestem párszor a cégnél, de nem értem el. Ne féljen, nem hagytam üzenetet. Azt mondtam, magánügyben akarok magával beszélni,

de sajnos, sokkal éberebb ott a kapuőrség, mint gondoltam volna. Nem tudom, hogy ezt örömmel hallja-e. Én meg nemigen tudom, mit feleljek erre. Amikor telefonon beszéltünk, kiderült, hogy nem tud a kirúgatásomról. Nem tudom, miért nem mondták meg neki. Talán azért, mert hivatalosan nem rúgtak ki: még mindig szerződés köt hozzájuk, ha nem is léphetem át a cég küszöbét. – Nem könnyű magát megtalálni – mondja mosolyogva a férfi, és a mosolya igen szép látványt nyújt. A két gödröcske mellett felfedi azt is, hogy az egyik metszőfoga egy icipicit csorba, de még ez a kis tökéletlensége is maga a tökéletes tökély. Szerény véleményem szerint. A ház egy kupleráj. Még nem jutottam odáig, hogy feltakarítsam a szutykot, amit az éjszakai tombolásom során beletapostam a padlóba, a szennyes bugyijaim pedig kupacba hányva várják a mosógép előtt, hogy lejárjon a program, és a törülközők után rájuk kerüljön a sor. Úgyhogy nem hívhatom be a vendéget. – Ne haragudjon, amiért szombaton zavarom, de az a tapasztalatom, hogy az emberekkel munkaidőn kívül lehet a legjobban boldogulni. És nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a cége nem szerezhet tudomást a kapcsolatfelvételünkről. Még mindig a ház állapotán agyalok, és a férfi a bizalmatlanság jelének veszi a hosszúra nyúlt hallgatásomat, ezért elnézést kér, majd kotorászni kezd a zsebeiben, és előhúz egy névjegykártyát. Amikor átnyújtja, előre kell hajolnia, hiába hosszú a karja. Tetszik, hogy nem lép a fűre. Szemügyre veszem a kártyát. Monday O’Hara, fejvadász, Diversified Search International. Mosolyra fakaszt ez az egész. – Nem muszáj most beszélgetnünk, először csak fel akartam venni magával a kapcsolatot, és… – Semmi gond, tökéletes az időpont. Mármint nem most azonnal… – És beletúrok mocskos, hátrafésült hajamba. Találok is benne egy ropogós falevelet. – Tud várni húsz percet, amíg gyorsan átöltözöm? Utána találkozhatnánk a Marine Hotelben, itt a szomszéd utcában. – Pompás – mondja a férfi, és egy röpke pillanatra ismét rám villantja azt a csodaszép mosolyát, de rögtön el is zárja a roppant szögletes

állkapcsa mögé, és kimért biccentés kíséretében visszaballag a kocsijához. Igencsak uralkodnom kell magamon, hogy ne tánclépésben vonuljak be a házba. A Marine Hotel előcsarnokában ülök egy túlméretezett kanapén. Frissebbnek, emberszabásúbbnak érzem magam. Monday elmegy pincért keresni, én pedig idegesen, izgatottan várom, hogy mi következik. Végrevalahára úgy érzem, hogy léptem egyet előre. Mondaynek sejtelme sincs arról, hogy engem kirúgtak, én pedig még nem mondtam meg neki, sőt, azt sem kötöttem az orrára, hogy már nem dolgozom ott. Ha pedig mégis kibukik a dolog, akkor arról azért nem kell tudnia, hogy nem a saját elhatározásomból jöttem el. Pontosan tudom, miért tartom meg ezt az információt magamnak: azért, mert játszani akarok. Igen, azt akarom játszani, hogy én vagyok a hőn áhított nő, akiért két cég verseng. Mégiscsak jobb játék, mint az, hogy lúzer vagyok, kirúgtak, és nincs is a láthatáron semmi. Persze, az sem teljesen kizárt, hogy csak a sebzett egóm, a gyengeségem nyilvánul meg ilyen kínos módon, mert nem akarom, hogy ez a jóképű férfi olyan elbocsátott csődtömegnek lásson, amilyennek pillanatnyilag érzem magam. A szomszédos asztalnál egy nő ül a négy év körüli kislányával, aki fogja a kiskanalát, és finoman megkocogtatja vele a poharát. – Kosztot szeretnék mondani! – közli, mire az anyja visítva felnevet. – Tósztot, Lily! – Ja – vihorászik a kislány. – Akkor tósztot. – Azzal ismét megkocogtatja a poharát, majd kihúzza magát, és a nyakát nyújtogatva roppant komoly, előkelő arcot vág. Az anyjából megint kitör a nevetés. Tényleg vicces a kislány, de nem miatta, hanem az anyja reakciója miatt nevetem el magam én is. A nő sírva röhög, és a szeme sarkát dörzsölgetve próbálja abbahagyni. – És mire mondasz tósztot? – A tósztom megköszöni a vajat és a dzsemet – mondja mély hangon, fensőbbséges hanghordozással Lily.

Az anyja kétrét görnyedve a kanapéra dől. – Meg a tojáskatonákat – teszi hozzá Lily, majd észreveszi, hogy figyelem, és zavartan elhallgat. – Nehogy miattam abbahagyd! – kiáltok oda. – Remekül csinálod! – Ó! – mondja az anyja, majd felül, megtörli a szemét, és próbál levegőhöz jutni. – Egyszer még kipukkadok miattad a röhögéstől, Lily. Lily mond még néhány rövid beszédet, én pedig magamban nevetek rajtuk. Amennyire tudok, mozdulatlanul ülök, hogy ne zavarjam az együttlétüket, de tudom, hogy már nem sokáig kell csöndben, egyedül üldögélnem. Már jön is a fejvadászom! Az ember, aki levadászott… ez már-már állatias dolog! Érzem, hogy elpirulok, ezért megpróbálok gátat szabni a fejemben lejátszódó röhejes huncutságoknak. Minden idegszálammal Mondayre összpontosítok, a kislányt pedig kiverem a fejemből. – Zöld teát rendeltem magának – mondja Monday, mintegy lecsekkolva, hogy jó-e az nekem. – Tökéletes, köszönöm. Szóval Monday. Ilyen névről még nem hallottam. Monday előrehajol, és a térdére könyököl. Így egészen közel kerül hozzám, de udvariatlanság lenne, ha hátradőlnék, ezért belefeledkezem az arcába; majd figyelmeztetem magam, hogy nem kéne, hogy inkább az érzéki száján kiáramló, a csorba, hófehér fogán átszűrődő szavaira kéne koncentrálnom, mert azért vagyok itt. Azért, mert rám talált, a nyomomra bukkant, és szerinte magasan kvalifikált, fantasztikus képességekkel megáldott személy vagyok. Vagy valami efféle. Látom rajta, hogy abszolút nem érinti kellemetlenül a kérdésem, amelyet nyilván már ezerszer feltettek neki. – Anyám egy dilibogyó – közli ellentmondást nem tűrően, mire én elnevetem magam. – Ennél azért többet reméltem – mondom. – Én is – feleli, és mindketten elmosolyodunk. – A Nemzeti Szimfonikus Zenekar csellistája volt, most pedig órákat ad Connemarában, a lakókocsijában, amely egy ház kertjében áll. Csakhogy ő abban a házban

nem hajlandó lakni, mert szent meggyőződése, hogy látta ott az apja szellemét. Én pedig azért kaptam a Monday nevet, mert hétfőn születtem. A második keresztnevem pedig Leó, mert július végén, az oroszlán jegyében jöttem világra. Ezenkívül az O’Hara anyám családneve, nem az apámé. – Monday itt elmosolyodik, és a tekintete a szememről a hajamra vándorol. – Anyám haja éppen olyan vörös, mint a magáé, igaz, ezt nem örököltem meg tőle. Csak a szeplőit. Így igaz, tényleg csodaszépek az orrán meg a kiugró arccsontján elszórt szeplők. Máris megjelenik lelki szemeim előtt egy halovány bőrű, szeplős nő, aki combjai között csellóval hever egy galwayi mezőn. Kissé pikáns kép… Rajtam a sor: – Velem meg az történt, hogy amikor megszülettem, a nagyapám hozott anyámnak a kórházba egy csokor téli jázmint a kertjéből. Ezért anyám a Jasmine nevet adta nekem. Monday meglepetten néz rám: – Elég ritkán fordul elő, hogy valaki egy saját sztorival válaszol. – Ha az ember nevének története van, azt el kell mondania. – Nekem általában nincs más választásom – mondja erre Monday. – Már a puszta bemutatkozás is magyarázatot igényel. Csakúgy, mint a húgomnál, Thursdaynél. – Nem mondja komolyan, hogy van egy húga, akit Csütörtöknek hívnak! – Nem – feleli nevetve. Tetszik neki a reakcióm. – Nekem viszont van egy nővérem. Amikor ő megszületett, a nagyapám hangát vitt a kórházba anyámnak, ezért a nővérem a Heather nevet kapta. – Ez már egy kicsit uncsi – ugrat ajkbiggyesztve Monday. – Hát, igen. Az öcsémnek több szerencséje volt, mert a nagyapám akkor gazt hozott a kertből. Monday szeme gyanakvóan összeszűkül, majd elneveti magát. – Az édesapja honnan származik? – kérdezem tőle. – Spanyol tengerész. – Nem nézném spanyolnak.

– Vicceltem. Olvasta Roddy Doyle-tól A méregzsákot! Szóval, apám nem spanyol tengerész, hanem a folt, amelyet anyám, a zsák, megtalált. Állítólag utazó ügynök volt, de soha nem találkoztam vele, fogalmam sincs, kicsoda, mert anyám nem mondta meg senkinek. Amikor nagyobbacska lettem, a barátaimmal sokat találgattuk, hogy ki lehet az. Minden fekete férfit gyanúba kevertünk, akit láttunk, és hát Galwayben, ugye, nem láttunk túl sokat. Amolyan társasjáték lett ebből: találd ki, ki lehet Monday apukája! Volt például a Quay Streeten egy vándorszaxofonos, és a barátaim sokat viccelődtek velem, hogy biztos ő az. Tizenkét éves koromban megkérdeztem tőle, hogy igaz-e ez. – Monday itt elneveti magát. – Nem ő volt, de azt mondta, ha akarom, szívesen találkozik a mamámmal. Szomorú történet, mégis mindketten nevetünk rajta. Aztán Monday hirtelen átvált üzleti tárgyalás üzemmódba. – Szóval, a munka – mondja, majd feltesz az asztalra egy bőrmappát, és kicipzározza. – Mint már említettem, a DavidGordonWhite szerződtetett. Ismeri őket? Ha nem, akkor parancsoljon. Azzal elém tesz egy céges dossziét. Roppant komoly, nagyvállalati benyomást kelt, és a bemutatkozó anyagon látszik, hogy jó sokba kerülhetett az elkészítése. A borítón lévő fotón hajszálcsíkos öltönyt, illetve kosztümöt viselő férfi és nő áll egy üvegfalú épület előtt, és mindketten úgy szegezik az égre a tekintetüket, mintha meteor tartana feléjük, de ez őket a legkevésbé sem zavarná. Dalra fakad a lelkem: ezek engem akarnak! Rám van szükségük! Úgy gondolják, hogy magasan kvalifikált, fantasztikus képességekkel… Szóval, úgy gondolják, hogy szükségük van rám, hogy értéket képviselek. És még fizetni is akarnak azért, hogy elterelhessék a figyelmemet a való világról, a való élet problémáiról! Sugárzó mosoly ül ki az arcomra, és nem tehetek ellene semmit. – Adótanácsadó cég – mondom. – Igen, és ott vannak világviszonylatban a tízes toplistán. Helyes a válasz. És ugye, tud róla, hogy az ilyen szintű mamutvállalatoknak társadalmi felelősségvállalási programjuk is szokott lenni?

– Igen, vannak ilyen PR-akciók – mondom. – Az interjún talán jobb, ha nem ezt a szót használja – jegyzi meg vigyorogva Monday, majd ismét magára ölti a komoly, üzletemberes arckifejezését. – Ha szimpla PR-akcióról lenne szó, akkor nem beszélhetnénk karitatív szervezetről, márpedig a DavidGordonWhite ebben gondolkodik. Létre akarják hozni a DavidGordonWhite Alapítványt, amely a klímaigazságosságért kampányol: az éghajlatváltozáshoz köthető emberjogi kérdésekkel foglalkozik. És azt akarják, hogy maga dolgozzon nekik… – Monday itt szünetet tart. Nyilván várja, hogy kérdezek-e valamit, vagy folytassa. Olyan csalódott vagyok, hogy nem is tudom, mit mondjak. Hiszen ez nem rendes munka: egy karitatív szervezetnél kéne dolgoznom! – Akkor mondom tovább, és ha kérdése van, leállít, rendben? Bólintok. Bosszús vagyok. Haragszom a DavidGordonWhite-ra, és haragszom Mondayre is, amiért elbolondított a szívdöglesztő külsejével meg a hízelgésével, és elhitette velem, hogy normális munkát ajánl. Érzem, hogy elpirulok. Monday meg csak beszél, beszél, beszél. De nem csigázza fel az érdeklődésemet, amit mond. Végül elhallgat, és rám néz: – Folytassam? Legszívesebben azt felelném, hogy ne. Sőt, nem is csak ennyit mondanék, mert forr az agyam, de nem szabad rázúdítanom a személyes frusztrációmat erre az emberre, bármilyen jóképű. – Nem egészen értem, hogy miért vesznek számításba – mondom végül. – Hiszen még soha nem dolgoztam karitatív szervezetnél, és nem is dolgoztam együtt ilyen szervezetekkel. Én start-upokat hozok létre, és amelyiket sikerre vittem, azt igyekszem minél több pénzért eladni. Én magam is tudom, hogy szörnyen cinikus leírása ez annak, amit csinálok. Erősen hasonlít ahhoz, amit Larry vágott a fejemhez többször is, pedig valójában hihetetlen szenvedéllyel végzem a munkámat. Többről van tehát szó, mint amit mondtam, de most azt akarom érzékeltetni, hogy milyen távol áll az én tevékenységem a karitatív munkától. Értésére akarom adni Monday O’Harának, hogy tévedett. Nem is értem, hogy dobhatta ki a rendszer a nevemet, amikor beütötte a „karitatív” szót!

Hacsak úgy nem, hogy velem is jótékonykodni kell… Mert kezdem úgy érezni magam. Mondayt kissé mintha meglepné a kifakadásom, de nagyon éretten kezeli a helyzetet: tart egy kis szünetet, és miközben gondosan megfogalmazza a mondandóját, vet rám egy megértő, együttérző pillantást a zöld szemével, jelezve, hogy „Tudom, mire akarsz kilyukadni.” – Maga a karitatív szervezet általános felügyeletéért és irányításáért felelne – mondja végül. – Ez is ugyanolyan üzleti vállalkozás, mint bármi más, és ez is a nulláról indul. – Látja az arcomon a bizonytalanságot, ezért megpróbálja eladni nekem a dolgot. Arról kezd beszélni, hogy miket csináltam a vállalkozásaimmal, mintha nem tudnám magam is. De okos húzás, azt meg kell adni, mert legyezgeti a hiúságomat, és kiderül az is, hogy alapos kutatómunkát végzett. Nyíltan ajnároz, dicséri a döntéseimet, a munkámat, és ez roppant hízelgő: egy csapásra úgy érzem magam, mintha nálam okosabb ember nem is lenne a világon. Monday elmondja, hogy amikor a legalkalmasabb jelöltet keresve körbeérdeklődött, többször is felmerült a nevem. Segít az is, hogy olyan jóképű, mert imponálni akarok neki, azt akarom, hogy tehetségesnek tartson, meg okosnak, meg minden. Tökéletesen alkalmas a fejvadászi munkára: el tudja érni, hogy az emberek higgyenek magukban, meg tudja győzni őket, hogy az élet többet tartogat számukra annál, amit jelenleg csinálnak. Engem is majdnem megfogott. Mármint úgy értem, hogy ő maga megfogott, de a munka… Hát, az nem annyira. Nem liftezik a gyomrom az izgalomtól, ahogy szokott, ha új ötletem támad, vagy belebotlok valaki másnak az ötletébe, amelyet feljavíthatok. Monday reménykedve néz rám. Meghozzák a zöld teámat. Amíg a pincér leteszi elém, gondolkodhatok egy kicsit. Ez a munka nem rám van szabva, de nincs más ajánlatom. Tépelődöm, hogy mutassak-e érdeklődést, vagy inkább legyek őszinte. Monday szimpatikus nekem, ami mellékszál kéne, hogy legyen, és az is, ugyanakkor kikerülhetetlen tény. A kirúgatásom jókora csapást mért az önbizalmamra, olyannyira, hogy már kezdem megkérdőjelezni minden egyes döntésem miértjét, hogyanját. Szóval,

várjak az igazira, vagy csapjak le az első ajánlatra, ami szembejön, hátha nem lesz más? Monday fürkész tekintettel méreget. Úgy érzem, mindjárt belezuhanok abba a zöldesbarna szempárba, mindjárt magába szippant. Aztán meg hülyén érzem magam, mert ő nem csinál semmit, csak néz, én meg így túlreagálom a dolgot. Megtöröm a szemkontaktust, igaz, ő továbbra is figyel. Meggyőződésem, hogy tud mindent, hogy a lelkem mélyére lát. Nem tehetem meg, hogy hazudok neki, hogy hazudok az egyetlen embernek, aki némi napsugarat próbál csempészni életem leghosszabb telébe. – Nézze, Monday, én nagyon sajnálom, de… – Szégyenkezve dörzsölgetem az arcomat. – Szóval, úgy néz ki, félreértés történt. Én ugyanis már nem dolgozom az Ötletgyárnál. Több mint két hónapja elvesztettem az állásomat. Nézeteltérésem volt a cég társalapítójával. – Érzem, hogy szikrázik a szemem beszéd közben. – Szóval, pillanatnyilag nincs munkám. – Nem tudom, mit mondhatnék még. Megint azt érzem, hogy piros az arcom. Kortyolok egy keveset a zöld teámból, csak hogy csináljak valamit. Égeti a nyelvemet, a torkomat, minden önuralmamra szükség van, hogy ne vágjak fájdalmas képet, de így legalább sikerül visszatartanom a könnyeimet. – Oké – mondja halkan Monday, majd lazít a testtartásán, és más üzemmódba kapcsol. – De ez tulajdonképpen jó dolog, nem igaz? Hiszen így nem kell elrabolniuk magát egy másik cégtől. Gondolom, aktív álláskeresésben van, ugye? Igyekszem csillogó szemmel ránézni, és közben azon agyalok, hogy elmondjam-e neki ezt a kertészszabi-dolgot. Nagyon nem szeretném, ha kútba esne az egyetlen ajánlatom, mert bevallom az én kis mocskos titkomat: hogy még tíz hónapig rajta vagyok a bérlistán Larrynél, és addig nem dolgozhatok. De azt sem tehetem meg, hogy nem szólok erről neki, a fejvadásznak… Monday a segítségemre siet: ő töri meg a csöndet. – Ezt itt hagyom magának – mondja, és elém csúsztatja a DavidGordonWhite dossziéját. – Ebben bővebb információt talál az

állásról. Olvasgassa nyugodtan, aztán hívjon fel. Megbeszélhetünk egy újabb találkozót, ahol felteheti az esetleges kérdéseit. A dossziéra pillantok, és egyszerre vigasztalan lehangoltság vesz erőt rajtam. Az imént még a hiúságomat legyezgette, az egómat hizlalta ez a dosszié, szinte a fellegekben jártam tőle, most viszont úgy érzem magam, mint a leeresztett lufi. Nem az a fajta állás ez, amire vágyom, de tudom, hogy szükségem van valamilyen munkára. A kezembe veszem, majd a keblemre ölelem a dossziét. Monday felhajtja az eszpresszóját, és én is megpróbálom leküzdeni a tűzforró teámat, hogy mehessünk. – Az interjú előtt pedig harmadszor is találkozhatunk – mondja Monday, miközben tartja nekem az ajtót. Elmosolyodom. – Ki mondta, hogy lesz interjú? – Én biztosra veszem, hogy lesz – feleli magabiztosan, kellemes modorban Monday. – Nekem az a dolgom, hogy tudjam, hogy maga a megfelelő jelölt erre az állásra, és egészen véletlenül az a helyzet, hogy nagyon értem a dolgomat. – Széles mosollyal próbálja kompenzálni ezt az ócska ügynökdumát, hogy ne hangozzon olyan idiótán. És én valamiért úgy érzem, hogy nem is annyira gáz, mint amennyire annak kéne lennie. Valami azt súgja, hogy Monday tényleg szuperül végzi a munkáját. Most szelídebb hangon hozzáteszi: – És ez jót tenne magának, Jasmine. Kint vagyunk. Az időjárás nagyot fordult az elmúlt egy órában: megint feltámadt a szél, ide-oda hajladoznak a fák, mint valami trópusi szigeten, pedig Írországban vagyunk, és februárt írunk. Szürke, csontvázszerű minden, és kékes színben játszik az elfintorított arcú, lila ajkú járókelők ökölbe szorított keze – mármint azon keveseké, akik nem dugták zsebre. Hosszan nézek az autója felé haladó Monday után. Az nem zavart, amikor úgy csinált, mintha ismerne, és hízelgett nekem, az viszont zavar, amikor úgy csinál, mintha ismerne, és kimondja az igazságot. Mert alighanem igaza van, annak ellenére, hogy csak egy órája ismerjük egymást. Mert a dolgok jelenlegi állása szerint tényleg jót tenne nekem bármilyen munka. Mert lehet, hogy csak ez tarthat vissza attól, hogy belesodródjak abba, amibe kezdek belesodródni.

12 Az aznap este tomboló vihar már hurrikánszintű: az ország egyes vidékein a 170 kilométer per órát is eléri a szél sebessége. A híradó szerint kétszázhatvanezer ember maradt áram nélkül. Az autópályán történt balesetekről, a szél által felborított kamionokról, autókra dőlt fákról számolnak be, és romba dőlt otthonokat, leemelt háztetőket mutatnak, meg ablakokat, amelyeket betört a levegőben repülő törmelék. A keleti part viszonylag olcsón megúszta. Ha kinézek, azt látom, hogy letört faágak hevernek az úton, levélkupacokat sodor a szél, szemeteskukák vágják hanyatt magukat megadóan, és játékok tűnnek fel szokatlan helyeken – de azokhoz képest, akiknek víz alá került az otthona, hihetetlen szerencsénk van. Ezzel együtt elég vad éjszakát tudhat maga mögött a mi kis utcánk, méghozzá számos okból. Éppen a céges dossziét próbálom olvasgatni, hátha kiderül belőle, hogy mi köze a klímaváltozásnak az emberi jogokhoz, amikor megzavarsz. De nem a szokásos módon: nem úgy, hogy zenét bömböltetve végigdübörögsz a kocsiddal az utcán, mert már itthon vagy, sőt, színjózan vagy. Ez nem egészen példátlan dolog, hiszen azért nem égeted mindkét végén a gyertyát minden áldott este, és amikor igen, akkor sem jutsz el mindig ugyanarra a szintre. Mióta a feleséged elhagyott, csöndesebb lettél. Hiszen nincs senki, akivel ordítozhatnál, és bár voltak éjszakák, amikor megfeledkeztél erről és üvölteni kezdtél, mintha Amy otthon lenne, hamar eszedbe jutott, hogy mi az ábra, és bevackoltad magad a kocsidba, vagy a kerti asztalhoz. A többi szomszéd kerti bútorai ide-oda röpködtek a szörnyű viharok idején – Malone-éknak odalett a kedvenc kerti törpéjük, mert orra bukott és ripityára tört az arca –, a tieid viszont beásták magukat a mocsaras előkerted talajába. A széked csálén áll, mert a jobb oldali lábai mélyebbre süppedtek a fűben, mint a bal oldaliak, és esténként nemegyszer meglestelek már azon tevékenység közben, amely a jelek

szerint segít összpontosítani arra, amin éppen rágódsz. Azt csinálod, hogy újra meg újra a lejtős asztal magasabban lévő végére helyezed az öngyújtódat, majd tartod a markodat az alvégen, és nézed, ahogy az öngyújtó belecsúszik a nyitott tenyeredbe. Nem tudom, felfogod-e egyáltalán, hogy ezt csinálod, mert az arckifejezésedből ítélve egészen máson jár az eszed. Esténként a legtöbbször vagy eszedbe jutott, hogy hol van a saját kulcsod, vagy elmentél máshova, ha nem találtad. Összesen háromszor fordult elő, hogy én kellett beengedjelek a tartalék kulccsal. Mindháromszor az történt, hogy miután betámolyogtál a házba, rám csaptad az ajtót, és tudtam, hogy másnap nem is fogsz emlékezni az egészre. A sors iróniája, legalábbis én annak tekintem, hogy olyasmiért utállak, amire valószínűleg nem emlékszel, azt pedig, ami az irántad érzett ellenszenvemet táplálja, minden egyes alkalommal elfelejted, mire felébredsz. Most viszont nem a kocsid zavar meg az olvasásban hajnali háromkor, hanem a fiad, Fionn. Olyan hangosan süvít a szél, hogy nem értem, ki mit mond, de a kiabálás zaját ide-oda sodorja a légáram, így olykor hozzám is eljut egy-egy mondatfoszlány, de nem áll össze belőlük, hogy mi a vita tárgya. A hálószobám ablakán kinézve azt látom, hogy üvöltöztök egymással a kertben Fionn-nal, és bőszen hadonásztok. A te arcodat látom, de Fionnét nem. Egyiketeken sincs kabát, ami arra utal, hogy nem volt tervbe véve ez a csillagos ég alatti eszmecsere. A tizenöt éves Fionnt, aki magas fiú és vékony, mint egy agár, rendre felboritják az erősebb széllökések, legalábbis nekem úgy tűnik, amíg rá nem döbbenek, hogy a bukdácsolásának semmi köze a szélhez: egyszerűen mattrészeg. Te viszont jól megveted a talajon az edzőcipős lábadat, és nemcsak magas vagy, hanem széles is. Olyan benyomást keltesz, mint aki egykor igen sportos volt, bár azóta kissé elpuhult. Látom, hogy derékban kezdesz egy kicsit terebélyesedni, avagy, ahogy mondani szokás, „szerelmi fogantyúkat” növeszteni, és mióta a feleséged elköltözött, eresztettél egy kis pocakot is – vagy csak a szél préseli oda a derekadhoz a pólódat, és ezért látom azt, ami egyébként nem látszana. Megpróbálod elkapni Fionn hadonászó

karját, de valahányszor érte nyúlsz, a fiad még vadabbul csépeli a levegőt a két öklével. Meg akar ütni téged. Aztán sikerül derékon ragadnod, és a ház felé vonszolod, de Fionn kétrét görnyedve, tekergőzve kiszabadul a szorításodból, és lendül az ökle. Kontaktusba is kerül valamelyik testrészeddel, és hátratántorodsz, mintha fájna. De nem ez késztet arra, hogy megmozduljak, hanem az, hogy meglátom a két kisebb gyerekedet, akik a rémülettől megkövült arccal, pizsamában állnak az ajtóban, és az egyik jó szorosan a keblére öleli a tedimackóját. Ezért ugrom ki gondolkodás nélkül az ágyból, és húzom magamra a melegítőmet. A bejárati ajtómat olyan erővel vágja ki a szél, hogy kis híján kiüt, és az előszobában lévő tárgyak – a telefonasztalkán lévő jegyzettömb, a sapkák, kabátok – mind szárnyra kelnek. Elpucolnak a ház legtávolabbi zugaiba, mint az egerek, ha rájuk gyújtják a villanyt. Csak kínkeservesen, két kézzel, apait-anyait beleadva sikerül behúznom magam mögött az ajtót. Vad dühvel tombol a jeges szél, ti pedig úgy hadonásztok az út túloldalán, mintha az anyatermészet haragja ragadt volna át rátok. Látom, amikor megtörténik az, amit soha nem fogsz megbocsátani magadnak, és bár nem tartozom a rajongóid táborába, tudom, hogy nem szándékosan tetted. Nem akartad megütni a fiadat, mégis ez történt. Miközben megpróbáltad lefogni, és védted magad a cséphadaróként kalimpáló ökleitől, valahogy kontaktusba került a kezed az arcával. A végzetes pillanatban történetesen éppen az arcodra szegeződik a tekintetem, és az arckifejezésed már akkor elárulja, hogy véletlen volt, amikor még fel sem fogtam, hogy mit csináltál. Aki nem látta az arcodat, gondolhatja, hogy talán nem volt véletlen, de én láttam. Láttam az elgyötört, riadt, elborzadt tekintetedet. Igen, úgy elborzadsz attól, ami történt, hogy szinte rosszul leszel. Kétségbeesetten, védelmezőn nyúlsz a fiad felé, de ő csak ordít, és ellök magától, és a vérző orrát fogva, vádló hangon elmond mindennek. Olyan jelzőket használ, amilyeneket egy apa sem szeretne hallani a fiától. Az ajtóban álló testvérei most már sírnak, te pedig nyugtatni próbálod őket, és mindközben dühödten tombol a vihar, hirtelen felborulnak a masszív kerti székeid is, pedig úgy tűnt, hogy jó mélyen beágyazódtak az anyaföldbe. Mintha ők sem akarnának kimaradni

a családi drámából. Az egyik hanyatt vágódik, a másikat pedig szárnyára kapja a szél, és magával sodorja, mint egy súlytalan tollpihét. Veszélyesen közel van az ablakhoz, amikor végül újra földet ér. Azzal a szándékkal érkezem, hogy védőszárnyaim alá vegyem a kicsiket, hogy bevigyem őket a házba, és valami másra tereljem a figyelmüket. Azt nem tervezem, hogy beavatkozom az apa és fia közt zajló bunyóba, mert tudom, hogy nem lenne jó vége, de amikor a közeletekbe érek, hallom, hogy a fiad kijelenti: soha többé nem teszi be a lábát abba a házba! Azzal egyedül, kabát nélkül, részegen, a százvalahány kilométeres széllel dacolva, véres arccal nekivág az útnak – és ez más megvilágításba helyez mindent. Így történhet meg, hogy a fiad az ország valaha látott legviharosabb éjszakáján a vendégszobámban alszik. Nem akar beszélgetni, és nincs is ezzel semmi baj, nekem sincs hozzá hangulatom. Letörölgetem az arcáról a vért, és örömmel nyugtázom, hogy nem törted be az orrát. Adok neki tiszta törülközőt, egy félliteres flakon vizet, egy fejfájás elleni tablettát meg egy XL-es NYPD-pólót, amelyet ajándékba kaptam valakitől pár éve, aztán magára hagyom. Utána egész éjjel nem fekszem le. A fotelben ülve, zöld teát iszogatva hallgatom, ahogy Fionn kijárkál a vécére, és megállíthatatlanul hány. Valamivel hajnali négy óra előtt madárcsicsergésre ébredek, és ez zavarba ejt. Biztosra veszem, hogy az a madárka bajban van, lehet, hogy kilopták a tojásait a fészkéből az éjszaka közepén. De nem: miután hallgatom egy kicsit, kiderül, hogy egyszerűen csak énekel. Nem tudom, mikor ébredtem utoljára madárdalra hajnali négykor: talán még az előző életemben. Reggel hét órára teljesen kivilágosodik, szél, eső sehol, sőt, kifejezetten kellemes az idő. Az anyatermészet most adja az ártatlant, pedig az ország más tájain igencsak megkínlódnak az emberek az éjszakai pusztítása nyomaival. Egy csésze kávéval a kezemben kilépek az ajtón, és szemrevételezem az előkertemet. Jó, hogy időben elvégeztem a füvesítés oroszlánrészét: a megmaradt tekercsek ugyanis megtörve, szétszaggatva, a kocsim kereke alá szorulva hevernek szanaszét.

Amint meglátsz, egyből nyílik a házad ajtaja, és átjössz hozzám, mintha egész éjjel azt vártad volna, hogy végre fölbukkanjak. – Jól van a srác? – kérdezed. Az arcodról az aggodalom élő szobrát lehetne mintázni. Most őszintén sajnállak. – Még alszik – felelem. – Egész éjjel fönt volt és hányt. Bólintasz, és a messzeségbe révedő tekintettel emésztgeted a hírt. – Az jó, az jó – mondod végül. – Jó? – csodálkozom. – Igen, jó. Mert így talán nem lesz kedve még egyszer így berúgni. A töredezett fűtekercseimet szemlélem. – Az a sok munka… – jegyzed meg. Vállat vonok, mintha ez nem lenne olyan nagy ügy. Még mindig feszélyez, hogy szemtanúja lettél annak a nagy munkának, amely a teljes idegösszeomlás tüneteként is értelmezhető volt. A kertem sík, de egy kicsit lejt, és az alacsonyabban fekvő széle egy magasságban van a házat körülölelő kövezettel, amely ugyanolyan, mint a kocsibejáró burkolata. A lejtős rész, ahol még nincs fű, iszonyú ronda. Odáig már nem jutottam. Egy újabb munka, amit nem fejeztem be… Eszembe jut Larry, és máris forr bennem a düh. – Csinálhatna sziklakertet – szólalsz meg a konténerbe hajigáit kő töredékekre mutatva. – A nagyszüleim kertjében volt egy kis domb, és átalakították az egészet sziklakertté. A kövek közé meg ültettek mindenfélét. Szólhatok Fionn-nak, hogy segítsen. Alighanem elég nehezek. Tucatnyi gunyoros, háládatlan riposzt fut át az agyamon a – legyünk őszinték – röhejes ötleted hallatán, de megtartom őket magamnak. Most vetsz egy pillantást a házamra, nyilván abban a reményben, hogy behívlak. – Meg kéne várnia, míg kialussza magát – mondom. – Tudom. És így is tennék, de hamarosan jön az anyja. – Ó! Mikor? Az órádra nézel. – Negyedórán belül. Fionn-nak rögbimeccse van.

– Akkor ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy másnapos legyen – jegyzem meg. A Belvedere-ben ennek sem fognak örülni… – Mi történt? – kérdezem. Pedig ezt nem akarom tudni, ugyanakkor mégis akarom. – Tegnap úgy volt, hogy én hozom haza rögbi után, de amikor érte mentem, már nem volt ott. Elment valahova a haverjaival, és este betépve jött haza. Illetve nem betépve, hanem berúgva. Azt hiszem. – Megint összeráncolod a homlokodat, és benézel a házamba. – Aztán meg nekem esett. – Nézze, mindannyian átéltük ezt az időszakot – mondom, és eszembe jut néhány eset, amikor én vetettem el a sulykot tinédzser koromban. Hogy miért próbállak vigasztalni, azt fel nem foghatom. Pont téged, aki többször jött haza részegen, mint ahányszor tojásrántottát reggelizett! De úgy tűnik, értékeled a nagylelkű gesztust. – Figyeljen ide – folytatom egy torokköszörülés kíséretében. – Még mindig nálam van az a levél… Ekkor hirtelen befut a házad elé Amy kocsija. Megmerevedsz. – A vendégszobában van – mondom. – Az emeleten balra. – Kösz – feleled, és bemész a házba. Amy pedig bevonul a ti házatokba, és miután becsukódik mögötte az ajtó, csönd borul az utcára. Aztán kis idő múlva már jössz is lefelé a lépcsőn, nyomodban Fionn-nal, aki sokkolóan néz ki: az orrán éktelenkedő barnásfekete ütésnyomra rászáradt a vér. Tehát hiába tisztogattam le, mert az éjjel megint eleredt az orra vére. Ordít a falfehér, beesett, nyúzott arcáról, hogy hullafáradt és másnapos. Felszisszen, amikor kinyílik az ajtó és arcába csap a kinti fény. A gyűrött ruhája láttán biztosra veszem, hogy érintetlenül fogom megtalálni a New York-i rendőrség emblémájával díszített pólót. Fáradtan csoszog mögötted. A házatok ajtajában pedig Amy áll csípőre tett kézzel. Nem akarok ennél többet látni. Nem akarok belekeveredni, nem akarom, hogy el kelljen mesélnem a sztorit az én szemszögemből. Ki akarok maradni az életedből, valahogy mégis folyton bele vagyok rángatva. Miután becsukom magam mögött az ajtót, idegesen fülelek, hogy mikor

szólal meg a csengő. Félek, hogy átjössz, és itt folytatódik a csata – de ekkor meglátok valamit a tévében, és kővé dermedek. A kislány az. Akit tegnap láttam a hotel kávézójában. Az a négyéves, leheletnyi, manóarcú, kék szemű, pisze orrú kislány, aki tósztot akart mondani. El van némítva a tévé, mert füleltem, hogy mi van Fionn-nal, így nem tudom, mit mondanak, de amit látok, az nem ígér semmi jót. A kislány fényképe után egy olyat mutatnak, amelyiken az édesanyjával van. Mindkettőjük arcán széles mosoly, és a kislány – eszembe jut a neve is: Lily – az anyja térdén ül, az anyja pedig átkarolja őt. Úgy néznek a fényképészre, mintha valaki éppen valami vicceset mondott volna. A hátuk mögött karácsonyfa, tehát pár hete készült a kép. Aztán egy kocsit meg egy kamiont mutatnak az autópályán: a kocsi összetörve, a kamion felborult. Most már muszáj leülnöm. Felhangosítom a tévét, és meghallgatom a szikár tényeket: a kocsi mindkét utasa meghalt, a kamionsofőr állapota kritikus. Mélységesen le vagyok sújtva. Nem reagálok a csengetésre, mert még mindig a tévét hallgatom. Másodszor is megszólal a csengő. Aztán harmadszor is. Sírva robogok oda az ajtóhoz, és dühösen feltépem. Három riadt szempár mered rám. – Elnézést – szólal meg Amy, a feleséged. – Rosszkor jöttünk. – Érzékelem, hogy ő is dühösen érkezett, de rögtön elpárolog a haragja. – Nem jöttek rosszkor, csak… Csak rossz hírt mondtak be a tévében. A vállam fölött a képernyőre pillantanak. A nappali ajtaját nyitva hagytam, és nem kapcsoltam el a híradóról. – Ja, igen, tudom – mondja Amy. – Hát nem rettenetes? Itt laknak a szomszéd utcában. Ő Steven Warren felesége. – Amy most rád néz. – Hallottad? Rebecca meghalt. És a kislány… – Lily – mondom. Kis híján torkomon akad a neve. – Nem hallottam róla – mondod. Egy pillanatra mindenki a gondolataiba merül. Fionn azt hiszi, hogy ez az ő végszava, és rekedtes hangon kinyögi: – Oöö… Kösz az éjszakai segítséget. – Szívesen – mondom neki. Nem tudom, mire gondolhat most Amy…

Fionn-nak megkönnyebbülésére szolgál, hogy kikerült a tűzvonalból. Ahogy átvonszolja magát az úton, a gyűrött nadrágja lecsúszik a bokszeralsója alá. Ti még mindig a tévét nézitek a feleségeddel. Illetve igazából csak Amy nézi, mert neked valami egész máson jár az eszed. – Tegnap délután láttam Rebeccát és Lilyt – mondom, mintha ismerném őket, ami hazugságnak hat, pedig ez az igazság. – Tegnap délután történt a baleset is – mondja Amy. – Lehet, hogy maga látta őket utoljára – teszi hozzá, és ez a mondat fura hatással van rám. Tudom, hogy nem vádlón mondta, tudom, hogy igazából nincs semmi jelentősége, tudom, hogy Amy csak hangosan gondolkodott, mégis feltámad bennem valamiféle felelősségérzet. Nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Egy kicsit olyan ez, mintha a birtokomba kerültek volna az életük utolsó pillanatai. Lehet, hogy meg kéne osztanom őket másokkal, hogy azok éljék át ezeket az utolsó pillanatokat, akiket illetnek? Igen, lehet, hogy helyre kéne állítanom a világ rendjét… Tudom, hogy túlanalizálom ezt a dolgot, miközben ti ott álltok mellettem, és néztek engem, de hát ilyen az, amikor az embert sokkhatás éri. És fáradt is vagyok, hiszen nemigen aludtam az éjjel, mert féltem, hogy Fionn összeesik, beveri a fejét és belefullad a saját hányásába. Vagy ha azt nem, akkor fogja magát, és az éjszaka közepén útnak indul, és akkor meggyűlhet a bajom, amiért nem vigyáztam eléggé egy kiskorúra. – Matt, te is ismered őket – fordul hozzád Amy. – Nem hiszem, hogy… – Dehogynem. Annak idején tollasoztál Stevennel. Erre felvonom a szemöldökömet. Annyi mindent hallhattam volna rólad, de hogy pont ez… – Az régen volt – mondod. – Mindig érdeklődik utánad – mondja Amy, majd hozzám fordul. – Matt elkíséri magát – ajánlja fel. – Tessék? – Elmegy magával Steven Warrenhez. Részvétet nyilvánítani. Vagy nem akar? Pedig jót tenne magának. – Ezt nem mondja valami kedvesen.

– Amúgy elnézést a zavarásért, csak meg akartam köszönni, hogy gondját viselte Fionn-nak. Azzal Amy elhátrál. Te még ott maradsz az ajtóban, és engem nézel. Tőlem várod a következő utasítást, engedelmeskedve a feleségednek, aki most hagyott el; mintha abban reménykednél, hogy ha szót fogadsz neki, azzal szerezhetsz egy jópontot. De lehet, hogy tévedek. Aztán felfogom, hogy mondani akarsz nekem valamit. Igen, megpróbálsz eljuttatni hozzám valami üzenetet… Mélyen a szemedbe nézek, és megpróbálom kitalálni, mi lehet az. Megvan: azt akarod, hogy védjelek meg! Hogy mondjam el Amynek, amit láttam. Utána kiáltok: – Amy! Ami azt az éjszakai dolgot illeti: véletlen volt! Matt nem akarta megütni… Elhallgatok, mert Amy rád szegeződő, szúrós tekintetéből, az arcára kiülő mélységes gyűlöletből és undorból azt olvasom ki, hogy ebbe most jól beletenyereltem. Amynek sejtelme sem volt róla, hogy megütötted a fiadat. Amy bepakolja a gyerekeket a kocsiba, te pedig odaszaladsz elbúcsúzni. A motor már jár, Amy indulásra kész, mindenki bekötötte magát, az ajtók csukva. Bele kell kapaszkodnod a kilincsbe, hogy Amy kénytelen legyen felhúzni a pöcköt, és kinyithasd az ajtót. Bedugod a fejed az utastérbe, és megpuszilod a hátul ülő két gyereket, Fionn-nak pedig sután megveregeted a vállát, de ő rád sem néz. Ezután becsukod az ajtót, csapsz kettőt a kocsi tetejére, és integetsz utánuk. De nem integet vissza senki, sőt, még csak hátra sem fordul egyikük sem. Együtt érzek veled, és nem tudom, miért, hiszen szemtanúja voltam mindannak, amit a feleségednek át kellett élnie, legalábbis kívülről: az éjszakai hazatéréseidnek, a részeg randalírozásaidnak. Nem is értem, miért csak most hagyott itt. Mégis megszakad érted a szívem, amikor azt látom, hogy ott állsz egyedül a házad előtt, és kezedet a farmerzsebedbe süllyesztve nézel a távolodó családod után, akik magadra hagytak ebben a szép nagy házban, amelyben nyilván nekik kéne lakniuk, és nem neked. – Jöjjön! – kiáltok oda.

Felnézel. – Menjünk át Stevenhez. Gyanítom, hogy ez hiányzik neked a legkevésbé, de legalább eltereli a figyelmedet a gondjaidról. Magamról pedig pontosan tudom, hogy ez hiányzik nekem a legkevésbé, de nekem is jól jön egy kis figyelemelterelés. Fogod a kabátodat, én is a magamét, és az út közepén találkozunk. – Elnézést – mondom. – Nem kellett volna megszólalnom. Csak próbáltam… – Semmi gond, Amy úgyis megtudta volna. És akkor már jobb, ha tőlem hallja először. Igazából nem tőled hallotta, de ezt alighanem úgy értetted, hogy a te oldaladról jött a hír, és nem igazán tudom, hogy kötöttem ki a te oldaladon, miután esténként végignéztem, ahogy dörömbölsz, és drukkoltam, hogy Amy ne engedjen be. – Hol lakik most Amy a gyerekekkel? – kérdezem, miután elindultunk. – A szüleinél. – Visszajön? – Nem tudom. Nem áll szóba velem. Napok óta nem beszélt velem annyit, amennyit most hallott. – Megírta magának azt a levelet. – Tudom. – El kéne olvasnia. – Ezt mondja ő is. – Akkor miért nem olvassa el? Nem felelsz. – Tessék – mondom, és a kezedbe nyomom a levelet. Egy pillanatig meglepetten nézed, aztán elveszed, és a zsebedbe gyömöszölöd. Nem hiszem, hogy el fogod olvasni, de legalább átadtam. Én megtettem a magamét. Ettől egy kicsit megkönnyebbülök, de nem tölt el a jól végzett munka öröme, hiszen még csak fel sem bontottad. – El fogja olvasni? – Istenem, mennyit tud rugózni ezen a levélen!

– Ha nekem levelet küldene a feleségem, aki most hagyott el, tudni akarnám, mit írt. – Maga leszbikus? – Nem – felelem szemforgatva. Kuncogsz egy jót. – Feltűnt, hogy nem dolgozik – mondod aztán. – Talán szabadságolta magát egy időre, vagy…? – Kertészszabi – szakítalak félbe, mielőtt elhagyná a szádat valami sértő kifejezés. – Aha! – Elmosolyodsz. – Ugye, tudja, hogy a kertészszabi igazából nem azt jelenti, hogy a kertet kell vakargatnia? – Igen, természetesen tudom. És maga? Olvastam, hogy elvesztette az állását. – Ezt kertelés nélkül, nyersen vágom a képedbe, mire rám nézel, és zavartan, érdeklődve, sértetten vizsgálgatsz, mint mindig, amikor felcsattanok. Márpedig ez sűrűn előfordul, ha eszembe jut, hogy nem kedvellek. – Nem vesztettem el az állásomat – mondod. – Csak szabin vagyok. És ha már itt tartunk, szintén kertészszabin. Csak én magával ellentétben úgy döntöttem, hogy ülök a fenekemen. – Holdfürdőzik? Elneveted magad. – Igen. Heatherrel fiatalabb korunkban mindig így hívtuk a semmittevést: azt mondtuk rá, hogy heverészünk a holdfényben… Heatherről pedig az jut eszembe, hogy mi is a véleményem rólad, és rögtön bezárkózom. Tudom, hogy észleled a változást: észleled, hogy pillanatok alatt jéggé fagyok. – De az én szabim csak átmeneti – mondod. – A magaviseletem kivizsgálásának idejére szól – teszed hozzá hivatalos hanghordozással. Olvasok a sorok között. – Szóval felfüggesztették. – Ők kertészszabinak hívják. – Mennyi időre szabadságolták? – Egy hónapra. És magát? – Egy évre.

Felszisszensz. – Mit követett el? – Ez nem börtönbüntetés. Nem csináltam semmit. A kertészszabi azért van, hogy ne dolgozhassak a konkurenciánál. A hosszúra nyúlt csöndben, amíg összeszedem magam, fürkész tekintettel méregetsz. – És mihez fog kezdeni? – Van pár ötletem – mondom. – És szerencsére van egy egész évem arra, hogy átgondoljam őket. – Egy szót sem hiszek el abból, amit mondok. – Hát maga? – Én visszamegyek dolgozni, amint megkapom a zöld jelzést. Van egy rádióműsorom. Rád nézek, hogy lássam, viccelsz-e, de nem. Pedig úgy gondoltam, nyilván abból indulsz ki, hogy mindenki tudja, ki vagy, hogy úgy hordod magaddal a nevedet, mint a melledre tűzött kitüntetést – bár azt már nem nagyon tudom, hogy miért is kéne téged kitüntetni. De nem, tényleg nem vicceltél: nem tekinted evidensnek, hogy tudom, ki vagy. Ez tetszik, és ettől még jobban utállak. Te itt nem nyerhetsz. – Tudok a műsoráról – mondom olyan rosszalló hanghordozással, hogy megint feltör belőled az a reszelős, sípolós, dohányos nevetés. – Tudtam! – Mit tudott? – Hogy ezért viselkedik velem úgy, ahogy. Ezért olyan feszült, olyan ingerlékeny, olyan harcias. Ha a barátaimat megkérnék, hogy jellemezzenek, nem ilyen szavakat használnának. Megütközve hallom, hogy ilyeneket mondasz rólam. Nem örülnék, ha bárki ilyennek gondolna, és valami okból annak sem örülök, hogy te ezt gondolod rólam, pedig pontosan így mutatkoztam be neked. Megfeledkeztem róla, hogy te nem tudhatod, hogy nem mindig vagyok ilyen, nem értheted, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy bunkó legyek veled, milyen távol áll ez az igazi énemtől. A barátaim azt mondanák, hogy szabad szellem vagyok, aki mindig a maga útját járja, és soha nem táncol úgy, ahogy mások fütyülnek. A legrosszabb esetben is csak annyit mondanának, hogy önfejű vagyok és makacs. De hát ők csak a könnyed,

lezser, szabad oldalamat ismerik, te viszont a legrosszabbat hozod ki belőlem. – Nem tartozik a rajongóim közé – állapítod meg. – Arra mérget vehet! – mondom hevesen. – Melyikkel volt baja? – kérdezed, és bekapsz egy nikotinos rágót. – Ezt meg hogy érti? – Vadul dobog a szívem. Ennyi év után végre eljött a pillanat, amikor elmagyarázhatom! Itt a remek alkalom! Lázasan dolgozik az agyam: keresem a megfelelő szavakat, hogy elmondhassam, mivel bántottál meg. – Úgy értem, melyik műsor, melyik adás nem tetszett? Mit mondtam, amivel nem értett egyet? Tudja, én ösztönösen megérzem, ha valaki utálja a műsoromat. Amint belépek egy szobába, egyből meg tudom állapítani, hogy rajongóm-e valaki, vagy sem. Amolyan hatodik érzék. Látom abból, ahogy rám néznek. Irritál az önteltséged. Nálad aztán bizton számíthat rá az ember, hogy bármilyen negatívumot – például azt, hogy utálnak – kifordítasz, és pozitívumot csinálsz belőle. – Lehet, hogy nem a műsorral van bajuk, hanem magával – mondom. – Látja, pont erről beszélek – feleled mosolyogva, és pattintasz az ujjaddal. – Az efféle alattomos megjegyzéseiről. Nem, Jasmine, nem velem van bajuk. Hanem a műsorral. Én csak vezetem a vitát, amit mondok, az nem tükrözi a személyes nézeteimet. Én csak biztatom az embereket, hogy telefonáljanak be, és szóljanak hozzá a témához. – És jól felkavarja a kedélyeket. – Muszáj. Ezzel érem el, hogy telefonáljanak. Így indul be a vita. – És maga szerint ezekre a vitákra szükség van? – kérdezem. Időközben megérkeztünk: egymással szembefordulva állunk Steven Warren háza előtt. Az előkert gyepét teljesen beborítja a rengeteg virág, ajándék, tedimackó, gyertya, kézzel írott részvétnyilvánító kártya. – Hiszen semmit sem tesz annak érdekében, hogy felvilágosítsa a hallgatókat a tényekről – folytatom. – Csak teret ad egy rakás elmebetegnek, hogy világgá kürtölhessék a másokat lábbal tipró, primitív, rasszista nézeteiket. Komolyan nézel rám.

– Abban a műsorban minden egyes ember, minden egyes hang valódi. Azt képviselik, ahogy a valódi emberek gondolkodnak ebben az országban. És én úgy gondolom, hogy az embereknek ezt hallaniuk kell. Mert az nem jó, ha valaki minden idejét a politikailag korrekt barátaival tölti, és azt képzeli, hogy a világ csodaszép hely, ahol nyitott, megértő emberek laknak, majd a szavazóurnánál váratlanul rádöbben, hogy mégsem. Nálunk bárki hallathatja a hangját. És a műsorunknak köszönhetően a következő témák kerültek napirendre a parlamentben: az iskolai terror, az egyneműek házassága, a veszélyes öregotthonok, bölcsődék bezárása… – sorolod az ujjaidon számolva. – Most komolyan azt hiszi, hogy jó szolgálatot tesz az országnak? – kérdezem elképedve. – Mert mindaz, amit mondott, nyilvánvalóan csak akkor igaz, ha tisztességes vitáról van szó. De ha csak félrészeg, betépett, diliházból szökött idióták hőbörögnek, akkor nem. Maga szerint az jó dolog, hogy ilyen emberek kürtölhetik világgá a véleményüket? Az ilyeneket inkább elhallgattatni kéne! – Remek gondolat, Kim Dzsongun elvtárs! Szabad szólás lenni rossz. – Látszik rajtad, hogy felbosszantottalak. – Igen, talán Kim Dzsongun elvtársat is be kéne hívnia a stúdióba, hadd ossza meg velünk a kifinomult nézeteit! Egyébként, ha az újságoknak hinni lehet, erre már nem lesz módja, mert a műsora egyszer s mindenkorra eltűnik az éterből. – Azzal államat felszegve elindulok a bejárati ajtó felé, remélve, hogy ezzel torkodra forrasztom a szót. Igen, pontot teszek a vita végére ezzel a harcias, ingerlékeny, feszült megjegyzésemmel. – Jaj, dehogy tűnik el! Ugyanis mi így vagyunk Bobbal – teszed keresztbe a két mutatóujjadat. – Bob a stúdióvezető, akivel a kezdetektől együtt dolgozunk. Csak a forma kedvéért függesztett fel, mert rosszul venné ki magát, ha nem tenné. Ha egy műsorra annyi panasz érkezik, mint a miénkre, akkor muszáj eljátszani ezt a komédiát. – Gondolom, most büszke magára – mondom, miközben megnyomom a csengőt.

– Úgy látom, tényleg jól kiakasztottam valamivel – jegyzed meg a fülem közvetlen közelében, és amikor felnézek, azt látom, hogy huncutul csillog a szemed. Eszembe jut, hogy neked valószínűleg tetszik, hogy nem kedvellek, és az a helyzet, hogy, bár tudom, hogy ez beteges, nekem is tetszik. Mert így legalább van valami, amire koncentrálni tudok. Lám, ez lett az én munkám: főállásban utállak téged. Ekkor hirtelen kinyílik az ajtó, és kisírt szemű, piros orrú, kezében papírzsepit gyűrögető nő áll előttem. Téged egyből megismer, és a jelek szerint nagy örömére szolgál, sőt megtiszteltetésnek veszi, hogy ott állsz a háza küszöbén. Villámgyorsan be is tessékel, és én értetlenül állok a viselkedése előtt: hát nem hallják az emberek, amit én hallok? De azért vagy annyira úriember, hogy előreengedj. A ház konyhája zsúfolásig megtelt álldogáló, hallgatásba burkolózó emberekkel. A hosszúra nyúló csöndet olykor egy-két semmitmondó szó, emlékidézés, ideges nevetgélés töri meg. Az asztal roskadozik a szomszédok által beadott lasagne, sütemény, szendvics alatt. A nő bekísér minket a nappaliba, ahol csak az egyik fotelben üldögél egy ablakon kibámuló férfi. A szoba fala tele van a kis családról készült profi, műtermi felvételekkel. Mindhármukról készült fekete-fehér portré: Steven és Rebecca fekete, pólónyakú pulcsit visel, a kis Lily csini fehér ruhácskát. A kislány csak úgy ragyog a műtermi lámpák fényében, mint egy angyal, és a széles mosolya látni engedi az apró fogacskáit. Van olyan kép is, amelyiken Lily nyalókát tart a kezében, meg olyan is, amelyiken pörög-forog, vagy éppen kacag, vagy éppen kiölti a nyelvét anyucira és apucira, akik sugárzó mosollyal nézik őt. Felismerem a fényképekről a fotelben ülő Stevent. Rendszeresen látom a környéken: a szupermarketben, a hentesnél, az öböl partján, amikor kocog… – Matt – szólal meg, majd feláll, és ölelésre tárja a karját. – Annyira sajnálom, Steven! – mondod, és jó sokáig álltok ott egymást átölelve. A két elválaszthatatlan tollascimbora… Én pedig körülnézek, majd félszegen bámulom a padlót. – Ő a szomszédom, Jasmine – mutatsz be végül.

– Őszinte részvétem – mondom, és kezet nyújtok. – Köszönöm – mondja ünnepélyes komolysággal Steven. – Rebecca barátnője? – Hát, én… Én nem… Tulajdonképpen… – Hülyén érzem magam. Nem is tudom, hol kezdjem. Lehet, hogy hiba volt eljönnöm. Nem vagyok biztos a dolgomban. Az iménti felelősségérzet megcsappant, és most egyszerűen betolakodónak érzem magam. Bent van a szobában a nő is, aki ajtót nyitott, és minden szem rám szegeződik. – Láttam őket tegnap délután háromkor – mondom. – A Marine Hotelben. Steven zavart képet vág. A nőhöz fordul, aki szintén zavart képet vág. Aztán megint engem néznek. Nem hisznek nekem. – Nem vagyok biztos benne, hogy ott jártak… – mondja homlokráncolva Steven. – Lily forró csokit ivott. Ő úgy mondta, hogy „fojjó toki.” Steven elmosolyodik, majd eltakarja a kezével a száját meg az állát, és leül a fotel karfájára. – Nagyon elemében volt – folytatom. – Rebecca pedig úgy nevetett, hogy alig tudta abbahagyni. Amint beléptem az előcsarnokba, már hallottam is a hangjukat. Lily tósztot akart mondani. Steven megint a nőre néz, és most már látom rajtuk, hogy testvérek. – Tudod, Beth, a múlt heti parti adta az ötletet – mondja Steven, Beth pedig mosolyogva bólint, és megtelik a szeme könnyel. Steven ismét felém fordul. Nyílt, szelíd kifejezés ül ki az arcára: türelmetlenül várja, hogy mondjak még valamit. Te is engem nézel, és ez kissé zavarba ejt: nem tudom, miért vagyok olyan ideges a közeledben. Mindenesetre megpróbálom elfelejteni, hogy ott vagy, és egyedül Stevenhez intézem a szavaimat. Minél tovább nézem, annál jobban látom, hogy mennyire hasonlított rá Lily: a szőke szempillája, a manóarca… Ott állok tehát én, a vadidegen, és mesélek neki a kislánya pohárköszöntőjéről, a sok-sok pohárköszöntőről, amit mondott, meg az édesanyjával folytatott beszélgetésükről, meg arról, hogy mit mondtam neki én. Elmondok mindent, amire emlékszem. Kihangsúlyozom, hogy a boldogság, a nevetés, a színtiszta öröm jegyében telt az utolsó órájuk, mielőtt kocsiba

szálltak a viharos időben, hogy meglátogassák Rebecca szüleit. Igen, elmondom mindezt, mert Steven helyében én tudni akarnám. A hallottakat emésztgető Steven olyan benyomást kelt, mintha transzállapotban lenne, de felfogja minden szavamat, és úgy méreget, mintha azt latolgatná, hogy komolyan beszélek-e. Reméli, hogy igen, és idővel el is hiszi. Nézi a szememet, a számat, és amikor azt hiszi, hogy nem látom, végigmustrál. Amikor a mondókám végére érek, csönd telepszik ránk, és Stevennek alighanem olyan érzése van, mintha a szerettei másodszor is meghaltak volna, hiszen az egyik pillanatban még jelen vannak, aztán egyszer csak nincsenek sehol. Kővé dermedek, mert nem tudom, mitévő legyek. Szívem szerint vigasztalnám Stevent, de tudom, hogy ez nem az én dolgom. Beth, a nővére mindjárt oda is siet hozzá, te pedig megveregeted a vállát, és távozol. Követlek én is, mintha az alkatrészed lennék. Kínosan érzem magam, gépiesek a mozdulataim. Meggyőződésem, hogy hiba volt idejönnöm és megosztanom Stevennel azt, amit megosztottam vele, de azért nem vagyok ebben egészen biztos. Szeretném, ha megerősítenéd, hogy jól tettem, ugyanakkor nem szeretném, ha ez a megerősítés tőled származna. Miután kimentünk, eldobod a nikotinos rágót, és rágyújtasz. Céklavörös az arcom. Te egész úton egy szót sem szólsz, majd amikor megállunk a házam előtt, rám nézel, és talán érzékeled a bennem dúló vihart, vagy a kínos zavaromat, vagy talán a kétségbeesés ül ki az arcomra, mert egy pillanatig elidőzik rajtam a fürkész tekinteted, és ahogy méregetsz, lágyabb lesz a helyes arcod, látszik rajta a törődés, no meg az állandósult, fürkész kíváncsiság is. Próbálsz megfejteni, mintha valami rejtvény lennék. Egy humoros rejtvény… Elnyomod a cigarettát. – Steven helyében én is hallani akartam volna – mondod. – Ez szép volt magától. – Azzal kinyújtod a karod, és megszorítod a vállamat. Most döbbenek rá, hogy visszafojtottam a lélegzetemet. Végre kifújom a levegőt, és meglep, hogy mennyire megkönnyebbülök. Ez a te műved! Számítasz nekem, pedig ez nincs összhangban azzal, amit mindig is éreztem irántad.

– Jasmine! – zökkent ki gondolataimból egy jól ismert hang. Megpördülök a tengelyem körül, és azt látom, hogy Heather a verandámon ül. Aztán feláll, és elindul felénk. Feléd kapom a fejem, mert rádöbbenek, hogy mindjárt szembetalálkozol azzal az emberrel, akit felnőttéletem során mindvégig meg akartam védeni tőled.

13 Heather segítőcsoportja havonta egyszer, vasárnap ül össze. Már tinédzser korában rendszeressé váltak ezek a találkozók. Eredetileg Anyu szervezte meg a dolgot, és amikor kezelés alatt állt, akkor is mindig eljött, bármilyen beteg volt. És ahhoz is ragaszkodott, hogy én ott legyek, pedig tinédzser koromban lett volna jobb dolgom is. Akkoriban nem vettem jó néven, de most már örülök, hogy így volt, mert Anyu halála után át tudtam venni az irányítást: pontosan tudtam, hogy működnek a dolgok, és merrefelé kell haladniuk. A személyközpontú tervezés rendszeres csoporttalálkozók formájában működik: a csoport segít a támogatott személynek abban, hogy elérje az életben, amit szeretne. Heatherre van bízva, hogy kiket akar meghívni, és mi legyen a téma. Megbeszéljük, milyen AJTÓK (Alternatív Jövőt Tervezünk OKosan) nyílhatnak meg Heather előtt: milyen álmai vannak, miként érhetné el azokat, hogy alakul az élete, mik a következő lépések. Arról beszélgetünk, hogy miként válhat az álom valósággá. Amikor a középiskolai, majd a főiskolai tanulmányait tervezgette, heti rendszerességgel jöttünk össze. Végül egy bentlakásos főiskolára esett a választásunk, hogy megtanuljon önállóan élni, részt venni a tömegközlekedésben, bevásárolni, ezt-azt főzni, és felkészüljön arra, hogy munkahelye lesz. Fontos volt, hogy amikor azt tervezgeti, hogy milyen irányt vegyen az élete, gyakoribbak legyenek a találkozók, de amikor eljött az ideje, maga Heather döntött úgy, hogy térjünk át a havonkénti összejövetelekre. Korábban a következők voltak jelen: tanárok, a segítő asszisztense – őt maga Heather interjúztatta és választotta ki –, a főiskola képviselője, a pályaválasztási tanácsadó, a munkaadói, valamint én is, minden egyes alkalommal. Párszor Apu is eljött, de ő nem kezeli jól az efféle helyzeteket. Félreérti a dolog célját. Mert az igaz, hogy a tervezés és a cselekvés a lényeg, de az is hozzátartozik, hogy odafigyelünk Heatherre, és

meghallgatjuk, elégedett-e a világban elfoglalt helyével, és hova akar eljutni. Apunak azonban nincs türelme az ilyesmihez. Ha Heathernek munka kell, szerez neki, ha csinálni akar valamit, megszervezi. Nekem viszont abban segített a csoportmunka, hogy Heather szemüvegén keresztül lássam a világot. Érdekelnek a magyarázatai, a hogyan, a miért, a mikor. Egyszer például bejelentette, hogy ott akarja hagyni a közeli szupermarketben betöltött csomagolói állását, pedig az a munka hosszas tervezés eredménye volt. Akkor Apu is részt vett a csoporttalálkozón, és az volt a reakciója, hogy villámgyorsan vegyük ki onnan Heathert, mert eleve nem tetszett neki, hogy ott dolgozik. Abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy Heather csak azért akar eljönni, mert valaki szemétkedik vele. A pénztárosnő volt az: folyton siettette, ott lógott a nyakán, és éreztette vele, hogy nem dolgozik jól. Még át is vette tőle a csomagolást, hogy felpörgesse a folyamatot. És a találkozóinknak pontosan az a célja, hogy ilyesmiket halljunk Heathertől. Két órára tűztük ki az összejövetelt, de Heather már most, egykor itt van, és szembe találja magát azzal az emberrel, aki megtestesíti mindazt, amitől gyerekkorunktól kezdve próbálom megvédeni. Nem lehet szavakkal leírni azt, amit most érzek, de azért megpróbálom. Szóval, az imént már megint melegség töltött el vigasztaló szavaid hatására, és ezt a vigaszt tudatosan nálad kerestem – ez már önmagában is ellentmondásos érzéseket kelt bennem –, de most már a nővéremet védelmezem. Nem csoda, hogy nem igazodsz ki rajtam. Heatherre összpontosítom a figyelmemet. Közelebb lépek hozzá, hogy ő ne jöhessen közelebb hozzád. Úgy helyezkedem, hogy ketten legyünk egy ellen, és védelmezőn átkarolom a vállát. Képtelen vagyok rád nézni: nem akarom látni, ahogy gunyorosan ítélkezel, analizálsz, ahogy megpróbálsz a nővéremen keresztül még jobban a vesémbe látni. Úgyhogy csak Heathert nézem büszkeségtől sugárzó mosollyal, szeretetet árasztva felé minden pórusomból, remélve, hogy felfogod, miről van szó, hogy eszedbe jut az a bizonyos műsorod, és rettenetesen fogod érezni magad, és átértékeled azt is, meg az egész életedet. Igen, ennyire belelovalom magam. Biztosra veszem, hogy Heather érzékelni fogja, mennyire

visszataszító vagy, mennyire megvetésre méltó, igazságtalan, undok, ítélkező. Hiába mondod, hogy te csak be akarod indítani a vitát, mert akkor is elhagyják a szádat azok a bizonyos szavak, akkor is te vagy az egésznek a forrása, a gyökere, a létrehozója. Heathernek pedig megvan az a különleges képessége, hogy nyitott könyv előtte minden ember, és nincs ennél alkalmasabb pillanat arra, hogy ezt a képességét „akcióban” lássam. Azt szeretném, ha kezet nyújtanál neki, és ő téged is elutasítana, mint Ted Cliffordot. Látni akarom, ahogy ráng-vonaglik meglepett arcod, mint amikor felcsattanok, amikor egyik pillanatról a másikra jéggé fagyok. – Jó napot! – hallom a hangodat. – Jó napot! – feleli Heather. Azzal rám néz, és oldalba bök, hogy mutassam be. – Ő Heather, a testvérem – mondom. – A legfantasztikusabb ember a világon. Heather elvihogja magát. – Ő pedig Matt, az egyik szomszédom – intézlek el kurtán-furcsán. Már megint az az érdeklődő, kíváncsi, fürkész pillantás. Kiismertél: tudod, hogy fújok hideget-meleget, és van köztes állapot is. Odaintesz Heathernek. Ez egy kicsit zavaromért helyesen viselkedsz: úgy, ahogy az integetés narancssárga körébe tartozóknak kell. Aztán Heather kezet nyújt neked. Meglepetten nézek rá, de ő udvarias mosollyal rád szegezi a tekintetét. Szeretném megakadályozni ezt az interakciót, ezt az ördöggel való parolázást, de nem tudom, hogy magyarázhatnám el Heathernek, hogy miért teszem, különösen az Apuéknál lezajlott perpatvar után – amely óta egyébként Apu nem adott életjelt magáról… – Örülök, hogy megismerhetem, Heather – mondod, miközben kezet ráztok. – Nagyon menő ez a tatyó. Heather tőlem kapta a válltáskáját öt éve, a születésnapjára. Minden áldott nap azzal jön-megy, de a táska mégis vadonatúj benyomást kelt, mert a nővérem nagy műgonddal tisztogatja, és vigyáz, hogy el ne szakadjon. Retró stílusú DJ-táskáról van szó, amelyben bakelitlemezeket és hordozható lemezjátszót lehet tárolni. Mivel Heather legszívesebben bakelitlemezen hallgat zenét, gondoltam, jó ajándék lesz. És valóban:

szinte mindenhova magával hurcolja a lemezeit. A táskát díszítő kép is bakelitlemezt ábrázol, ezért a nővérem olyankor is abban hordja a retiküljét, az ebédjét meg az esernyőjét, amikor egyetlen albumot sem visz magával. Mindig csak ezt a három dolgot teszi bele, hiába könyörgök neki, hogy a mobilja is legyen nála. – Köszönöm – mondja. – Jasmine-tól kaptam. – Ötven lemez fér bele, meg a hordozható lemezjátszóm. – Van hordozható lemezjátszója? – Igen, egy fekete, Audio Technica AT-LP60 márkájú, teljesen automatikus, ékszíjhajtású – mondja Heather, és kinyitja a táskáját, hogy megmutassa neked. – Hű, de vagány! – lelkesedsz, és közelebb lépsz, de nem túl közel. – És látom, van itt egy-két bakelitlemez is. Őszintén meglepődsz, igazán érdeklődsz, tényleg látni akarod, mit rejt Heather DJ-szütyője. – Aha – mondja Heather. – Stevie Wonder, Michael Jackson… – sorolja, és átpörgeti a gyűjteményét. Figyelem az arcodat. – Grandmaster Flash! – mondod nevetve. – Szabad…? – A táska felé nyúlsz, és én arra számítok, hogy Heather megálljt parancsol neked. – Igen! – mondja boldogan. Kihúzod a lemezt a táska rekeszéből, és elmélyülten vizsgálgatod. – El sem hiszem, hogy Grandmaster Flash-lemeze van! – Grandmaster Flash és a Furious Five – helyesbít Heather. – A The Message című dal van a lemezen, közreműködik Melle Mel és Duke Bootee, a felvétel a Sweet Mountain Stúdióban készült, producerek: Sylvia Robinson, Jiggs Chase és Ed Fletcher. A felvétel hossza hét perc tizenegy másodperc. Elképedve nézel rám, majd ismét Heather felé fordulsz. Nekem pedig ragyog az arcom a büszkeségtől, és nem tehetek ez ellen semmit. – Ez fantasztikus, Heather! Maga mindent tud ezekről a lemezekről? Heather erre sorolni kezdi a Stevie Wonder-lemezével kapcsolatos infókat: mikor készült a felvétel, milyen dalok vannak a lemezen, sőt, a vokálosok és a zenészek nevét is felmondja. Téged ez lenyűgöz, mulattat,

szórakoztat, és ezt meg is mondod Heathernek, majd elárulod, hogy DJ vagy, és a rádióban dolgozol. Ez felcsigázza Heather érdeklődését, amíg meg nem hallja, hogy te leginkább csak beszélsz. Ekkor bevallja, hogy a szövegelést nem szereti hallgatni, csak a zenét. Erre megkérdezed tőle, hogy járt-e valaha lemezstúdióban, látta-e, hogyan készülnek a felvételek, és amikor nemmel válaszol, felajánlod, hogy egyszer elviszed, ha érdekli. Heather hihetetlenül lelkes, én viszont szóhoz sem jutok a mélységes döbbenettől. Mert nem így képzeltem ezt a jelenetet, nagyon nem így… Lassan hátrálni kezdek, a ház felé terelgetem a nővéremet, és tessék-lássék elköszönök tőled, ti pedig, akik már országos cimborák vagytok, megígéritek egymásnak, hogy majd rajtam keresztül tartjátok a kapcsolatot. Rajtam keresztül… Miután bemegyünk a házba, Heathernek be nem áll a szája: egyre csak arról beszél, hogy mit ígértél neki, én pedig kezdek bedühödni, és büntetéseket agyalok ki neked arra az esetre, ha nem állnád a szavad. Amikor pedig már a kelleténél vadabb képkockák peregnek le a lelki szemeim előtt, megpróbálok arra koncentrálni, miként feledtethetném el Heatherrel, amit mondtál. Felkészülök arra a fölöttébb valószínű eshetőségre, hogy nem fog sor kerülni arra, amit ígértél, mivel fölöttébb valószínű, hogy én ezt nem fogom hagyni. Az aznapi csoporttalálkozón rajtam és a nővéremen kívül jelen van még Jamie, a segítő asszisztens, aki csak annyi engedményt tett a téli időjárásnak, hogy vastag sportzoknit húzott a szandálja alá, valamint Julie, aki annak az étteremnek a tulajdonosa, ahol Heather dolgozik, és Leilah, aki most vesz részt először ilyen összejövetelen. Tetszik, hogy meg sem próbálja mentegetni Aput, sőt, még csak említést sem tesz róla. Ezt igencsak respektálom. Leilah-ban az a jó, hogy soha nem avatkozott bele ebbe a dologba. Ez főként azért van, mert nem volt mibe beavatkozni, de mindenképpen szép gesztus, hogy eljött. Gondolom, szeretné jobban megismerni és megérteni Heathert, hogy értse, mi is történt náluk pontosan a múlt héten. Míg a többiek a nappaliban várakoznak, én teát meg kávét főzök. Heather ott áll mellettem.

– Heather… – vágok bele, szándékom szerint könnyed hangon. – Miért fogtál kezet azzal az emberrel? – Matt-tel? – kérdez vissza. – Igen. Nincs ezzel semmi baj, ne vágj olyan aggodalmas képet, csak azért érdekel, mert nem ismered, és… Szóval mondd el, hogy miért. Elgondolkodik. – Azért, mert láttam, ahogy beszélgetsz vele. És nagyon boldognak látszottál. Úgyhogy gondoltam, ez egy kedves ember, aki jókedvre deríti a húgomat. Heather mindig tud meglepetést okozni… Miközben nagy műgonddal rendezgetem a tálcán a csészéket, a közted és Heather közt lezajlott eszmecserén agyalok. De egyelőre az lesz a legjobb, ha száműzöm a veled kapcsolatos gondolataimat, mert ezek a csoporttalálkozók nagyon fontosak Heathernek, és ugyanolyan fontosak nekem is. – Akkor hát öné a pálya, Ms. Butler! – mondom, mintha valami gagyi tévéshow-t vezetnék. – Jasmine! – vihorászik zavartan Heather, majd összeszedi magát, és közli: – Szeretnék kipróbálni valami újat. – Abból, ahogy rám néz, tudom, hogy ennek az új dolognak Jonathan-hoz lesz köze, akinek a nevét újabban lépten-nyomon hallom. Eszelős ritmusra ver a szívem. Heather és Jonathan már régóta barátok. Jonathan is Down-kóros, és tudom, hogy a nővérem bele van zúgva, ami azért ijeszt meg, mert tudom, hogy Jonathan is ugyanígy érez iránta. Látom, amikor ránéz, érzem, ha egy szobában vannak. Csodaszép dolog ez, és engem ez a csodaszép dolog halálra rémít. – Jonathan segédoktató egy tékvandótanfolyamon – magyarázza a többieknek Heather. Én ezt már tudom, mert pár hete elkísértem Heathert a tanfolyamra, és végignéztem vele, ahogy Jonathan tékvandózni tanítja a hét éven aluli csoportot. Egész idő alatt egy szót sem szólhattam, nehogy Heather Jonathan egyetlen mozdulatáról is lemaradjon. – És én is szeretnék tékvandóra járni. Jamie és Leilah csodálatosan reagál: őszintén érdeklődnek, kérdések egész sorát teszik fel a nővéremnek. Én meg szép csöndben aggódom.

Hiszen Heather harmincnégy éves, és nem mondhatnám, hogy fürge lenne és mozgékony, ahogy én sem vagyok már olyan fürge és mozgékony, mint boldogult ifjúkoromban. De úgy tűnik, csak nekem vannak fenntartásaim, így végül belemegyek, hogy Heather jövő szombaton délelőtt kipróbálja a tékvandót az agyagozó-festő tanfolyam helyett, amelyet két év után már kezd unni. – Van egy ötletem! – szólal meg Leilah. – Ha netán mégsem tetszik a tékvandó, vagy bármi okból nem tudod csinálni, eljöhetnél hozzám jógázni. Esetleg taníthatnálak titeket együtt Jonathannel. Heathernek fülig ér a szája, és nekem is. Tetszik az ötlet: nyugodtabb vagyok, ha Leilah társaságában vannak együtt Jonathannel. Heather megpróbálja beilleszteni az amúgy is sűrű hetébe a jógát meg a tékvandót, és én is szorgosan írogatok a határidőnaplómba. A nővérem programjai lassanként kitöltik az üres lapokat… – Következő napirendi pont! – mondom, mire Heather megint elneveti magát. – Szeretnénk elmenni Jonathannel üdülni – jelenti be a nővérem. Döbbent csend fogadja a szavait, még Jamie sem nagyon tudja, mit mondjon. Minden szem rám szegeződik. Szívem szerint nemet mondanék. Nem, nem, nem! – de képtelen vagyok rá. – Ejha! Hát, igen. Ez… Értem. Szóval. – Iszom egy korty teát. – És hova mennétek? – Apu apartmanjába, Spanyolországba. Leilah felém fordul, és nagy szemeket mereszt. – Apu azt mondta, hogy mehettek? – Még nem kérdeztem meg – feleli Heather. – Ma nem tudott eljönni. – Mert hát, ugye, nem vagyok biztos benne, hogy szabad az apartman. Leilah? Szabad az apartman? – Nem tudom – feleli lassan Leilah. Nem tetszik neki, hogy tőle várom a döntést egy ilyen fontos kérdésben, és vagy nem érti, hogy azt akarom, hogy nemet mondjon, vagy érti, csak nem akar hazudni. – Heather még meg sem mondta, mikor mennének – szól közbe Jamie, aki meg sem próbálja leplezni, hogy nem örül a felvetésnek.

– Tavasszal – mondja Heather. – Jonathan szerint nyáron túl nagy a hőség. – Jonathannek teljesen igaza van – helyeselek, és közben lázasan dolgozik az agyam. Most már tudom, mit érezhetett Apu, amikor annak idején bejelentettem, hogy nyaralni megyek a barátommal. Aztán az is eszembe jut, hogy mit éreztem én, amikor szóba hoztam a témát… Heatherre nézek, és lassanként megnyugszom. – Heather. Még soha nem utaztatok el Jonathannel sehova, és Spanyolország azért elég messze van az első közös úthoz. – Jól megnyomom az utolsó szavaimat, nehogy Heather azt higgye, hogy kerek perec nemet mondok. – Mi lenne, ha először elmennétek egy-két éjszakára Írországon belül, valami szép vidékre, ahol még nem jártatok? Oda vonattal vagy busszal is eljuthattok, és mégiscsak közelebb vagytok, de azért nem túl közel. Heather bizonytalanul néz rám. Az az igazság, hogy már összespórolták a pénzt a nagy útra, és Spanyolország a szívük csücske. Hosszas, szelíd rábeszélésre lesz szükség ahhoz, hogy megmásítson egy ilyen horderejű döntést, de Heather odafigyel ránk, végighallgat mindannyiunkat. Mindig így csinálja, mert okos nő, aki mindenkinek a véleményét fontolóra veszi. Az utóbbi hetekben összeállt a fejemben egy terv: az, hogy elviszem Heathert Írország egyetlen vadasparkjába, a corki kikötőben lévő Fotaszigetre. Most ezt javaslom úti célnak, mert hirtelen nem jut eszembe semmi más. Heathert rögtön sikerül meggyőznöm, Spanyolország máris feledésbe merült. Jonathan ugyanis imádja az állatokat, és imád vonatozni is, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. De azért kissé elszomorít, hogy Heather valaki mással fogja felfedezni a vadasparkot, ahova úgy szerettem volna elvinni. – Akkor hát! – lépek tovább, és veszek egy nagy lélegzetet. – Szállás. Látom, hogy Heathert ez a téma feszélyezi, ezért magamhoz ragadom az irányítást. – Az opciók a következők: két külön hálószoba, vagy egy hálószoba két külön ággyal. Vagy… – Nem tudom rászánni magam, hogy ezt kimondjam. Hiszen Jonathanben és Heatherben ugyanúgy munkál a vágy

és a szenvedély, mint bárki másban… Úgy érzem magam, mint egy gyermekét a széltől is óvó anyuka, akinek most jelentette be a lánya, hogy tetszenek neki a fiúk. Veszek még egy nagy levegőt, és nem kis erőfeszítés árán kipréselem magamból a harmadik opciót: – Vagy egy szoba, és dupla ágy. De hát ki tudja, nem olyan átlós típus-e Jonathan? – teszem hozzá pajkosan. – Tudod, aki keresztbe fekszik az ágyon. És akkor félő, hogy legurulsz a padlóra az éjszaka közepén. Heather elneveti magát. – Vagy az is lehet, hogy horkol – fűzi tovább a gondolatot Jamie. – Mondjuk így… – Jó hangosan elröffenti magát, és valamennyien jót derülünk. – Vagy büdös a lába – mondja orrát befogva Leilah. – Jonathan nem büdös! – tiltakozik ajkbiggyesztve, csípőre tett kézzel Heather. – Hát persze, hogy nem, hiszen Jonathan egyszerűen tökéletes! – ugratom. – Jasmine! – sikkantja el magát Heather, és megint jót kacagunk. Aztán elül a nevetés, és csönd borul a szobára. Várjuk Heather döntését. – Külön hálószoba – mondja halkan, mi pedig sietve továbblépünk. Miközben Jamie az utazás logisztikájáról beszél, rákacsintok a nővéremre, aki szégyenlősen elmosolyodik. Nem most utazik el először: csoportosan már többször elmentek ideoda a barátaival, de mindig a segítő asszisztense vagy más ismerős felnőtt kíséretében. Egy férfival kettesben viszont most először utazik el, és én a gyomromban, torkomban ülő csomón kívül a feltoluló könnyeimmel is küszködöm. Jöhet a következő napirendi pont. Heather elmondja, hogy nagyon hálás a lehetőségért, hogy hét közben három munkahelyen is dolgozhat, de az ő nagy szerelme a zene, és semmi zenével kapcsolatos tevékenységet nem űz. Pedig nagyon szívesen dolgozna valamelyik rádióadónál, vagy egy lemezstúdióban. Elmeséli a társaságnak, hogy miről beszélgetett Matt Marshall-lal. A jelenlévők egybehangzóan megállapítják, milyen csodás

műve ez a véletlennek: pont aznap futott össze Matt-tel, amikor ezt meg akarta beszélni velünk! – Jasmine, esetleg meghívhatnánk a következő összejövetelünkre Matt Marshallt is, hogy megbeszéljük vele a lehetőségeket – veti fel Jamie. Heather roppant izgatott. Én pedig szeretem, ha az összejövetel végkicsengése pozitív, ezért a tőlem telhető legvidámabb hangon ezt mondom: – Igen, talán betervezhetjük a következő alkalomra. Talán. Esetleg. Miután tisztáztam vele, hogy tényleg tud-e tenni valamit. Meg azt is, hogy ráér-e – igaz, pillanatnyilag személyes okokból nem dolgozik. Szóval… Szóval, igen. Talán. Leilah gyanakvóan méreget. Örömömre szolgál, hogy továbblépünk a következő témára. A végén nehéz szívvel csukom be az ajtót a társaság mögött, és vonulok fel a hálószobámba. Dehogy irigykedem én a nővéremre! Soha nem tettem ilyet: mindig azt akartam, hogy jobb legyen az élete, még akkor is, ha tudom, hogy ő így is boldog. Az viszont ma fordult meg először a fejemben, hogy ő mindig is tudta, milyen irányban akar haladni, és mindig volt mellette egy csapat, akik segítették, tanácsokkal, útmutatásokkal látták el. Igen, neki mindig „ki volt találva” az élete. Csak az enyém nincs kitalálva… Igen, most hirtelen én vagyok az, akinek halvány gőze sincs róla, hogy mitévő legyen, aki előtt nem nyílik meg semmiféle AJTÓ. Úgy mellbe vág a felismerés, mintha nekiszaladtam volna egy téglarakásnak. Alig kapok levegőt. Rádöbbenek, hogy ha most megkérdeznének, nem tudnám megmondani, mik az álmaim, a vágyaim, miben reménykedem. Ha arra kérnének, hogy készítsek tervet, azt sem tudnám, hol kezdjem. Teljesen elveszettnek érzem magam.

Tavasz A tél és a nyár közötti évszak, amely az északi féltekén március, április és május havát foglalja magában. Azt a képességet jelképezi, hogy ha valami összenyomódott, megnyúlt vagy megcsavarodott, még visszanyerheti eredeti alakját.

14 Világéletemben követtem és tiszteletben tartottam a jelzéseket. Ha lakópark területén hajtok át és játszó gyerekeket ábrázoló táblát látok, komolyan veszem, és lelassítok. Ugyanígy teszek a Phoenix Park vadveszélyt jelző tábláinál, hátha tényleg előugrik valamelyik fa mögül egy szarvas. A stoptáblánál mindig megállók, az elsőbbséget mindig megadom. Bízom a jelekben. Hiszek benne, hogy a táblák nem hazudnak – kivéve, ha valami vandál elforgatta őket, és rossz irányba mutatnak. Hiszek benne, hogy velem vannak. Épp ezért zavarba jövök, ha valaki arról beszél, hogy hisz a jelekben, és úgy adja elő, mintha valami roppant tanulságos és figyelemre méltó dolgot mondana. Én ugyanis egyből a jelzőtáblákra asszociálok, és nem értem, miért ne hinnénk valamiben, ami útba igazít vagy instrukciót ad. Miért ne hinnénk valamiben, ami fizikailag létezik? Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy hiszek a tejben. Hát persze, hogy hiszel, hiszen a tej, az tej! Persze, aki azt mondja, hisz a jelekben, általában arra gondol, hogy a szimbólumokban hisz. A szimbólum látható dolog, de valami láthatatlant jelenít meg. Absztrakt értelemben használjuk. A galamb például madár, de egyben a béke szimbóluma. A kézfogás pedig nem csupán egy mozdulat, hanem a jóindulat jele is. A szimbólumok képzettársítás útján jelenítenek meg valamit, és sokszor rejtvényt adnak fel: ki kell találnunk, hogy mi az a bizonyos láthatatlan dolog, mert nem mindig egyértelmű. Amikor például március elsején, a tavasz első napján hazafelé kocogok a Dublini-öböl partján, csodaszép szivárvány tárul a szemem elé, és messziről úgy tűnik, mintha ez a szivárvány egyenesen a házam tetején landolna, majd a tetőn áthatolva beszivárogna az otthonomba, vagy lepottyanna a hátsó kertbe. Ez nem jelzés, nem utasít semmire: ez egy szimbólum. Akárcsak a helyes kis hóvirágok, amelyek januárban és februárban végig vállvetve küzdöttek azért, hogy kidughassák fejüket a földből. Szégyenlősen adták az ártatlant,

mintha csak semmiség lenne, amit elértek az elemekkel vívott harcban. És ha rájuk nézett az ember, tényleg gyerekjátéknak tűnt. Jó példa Monday O’Hara is, aki felbukkant az életemben, lefejvadászott egy munkára, felkutatott, és minderre érdemesnek talált. Ez is valami láthatatlan dolgot szimbolizál. Sokat gondolok rá, és nemcsak azért, mert olyan jóképű, hanem amiatt is, amit megjelenít. A találkozónk óta kétszer beszéltünk telefonon, és én legszívesebben soha nem tenném le a kagylót. Ő pedig vagy azért szán rám ilyen sok időt, mert rendkívül odaadóan végzi a munkáját, vagy azért, mert ő sem akarja bontani a vonalat. Letelt az egy hónap gondolkodási idő, amit adott, és én alig várom, hogy viszontláthassam. A szivárvány a házam fölött, a hóvirág, a lila sáfrány a Malone-ék háza melletti kertben, és Monday O’Hara: csupa szimbólum. Látható dolgok, amelyek valami láthatatlant jelenítenek meg: a reményt. Selejtezéssel kezdem a napot. Pillanatok alatt olyan kupi lesz a házban, hogy az már kukáért kiált. Van is egy kis konténerem, ugye, csak éppen a kocsibejárón áll a darabokra tört, drága kövezetemmel megrakva, amelyre úgy jönnek a nem túl bizalomgerjesztő alakok, mint a legyek: egyre-másra bekopognak, hogy szívesen megszabadítanának tőle. Szóval ahhoz, hogy megtölthessem a konténert a házon belüli szeméttel, előbb ki kell ürítenem, a köveket viszont tennem kell valahova… Ekkor jut eszembe a javaslatod: a sziklakert! Bosszant, hogy megfogadom a tanácsodat – sőt, mi több, a szemed láttára fogadom meg, hiszen a konténer a ház előtt áll, a látómeződ kellős közepén –, de tudom, hogy akkor is ezt kell tennem. A kertépítőhöz már nem fordulhatok, mert amikor a vihar után felbukkant, és az elemek által szétcincált fűkupac helyett saját kezűleg, korántsem hibátlanul lerakott előkerti pázsitot talált, megmondtam neki, hogy magam végzem el a munkát – vagyis befejezem, amit elkezdtem. Persze, Larry sosem tudhatja meg, hogy az ő megjegyzése ösztökélt erre. Nem szerzem meg neki ezt az örömöt! Elhagyom az ostromlott várra emlékeztető házamat, ahol a rendrakásra irányuló erőfeszítéseim csak még nagyobb felforduláshoz vezettek, és a kertre összpontosítom a figyelmemet. Rendesen meg fogom

csinálni ezt a kertet, igen, odafigyelve, ahogy kell! Összeírom a listát, és elindulok a kertészboltba. Összeszedett vagyok: megérkeztem a zónába! A kertészzónába… Két barátnőmtől is kapok SMS-t, hogy menjünk el kávézni, és már éppen igent mondanék az elsőre – megszoktam, hogy automatikusan rábólintok, sőt, szinte rávetem magam a hétköznapi, napközbeni társasági élet lehetőségére –, amikor rádöbbenek, hogy én most tulajdonképpen nem érek rá. Igen, sok még a teendőm, mielőtt újra gyülekezni kezdenének a viharfelhők. A második SMS-re már könnyen válaszolok: dolgom van. Sürgős dolgom. És ez jó érzés. A mai nap kiválóan alkalmas a kerti munkára, mert száraz a talaj. Miután beláttam, hogy az én „indiai természetes homokkövem” nem kelt olyan viharvert, robusztus benyomást, mint ami a szemem előtt lebeg, megrendeltem az ideális természetes kövezetet. Hajszálpontosan be is fut a kertészboltban dolgozó segítőkész fiatalember: a kocsijához kapcsolt tréleren hozza az új köveket. Miután szemügyre veszi az indiai homokkövemet, megjegyzi: – Nagy kár lenne veszni hagyni. Csípőre tett kézzel bámuljuk a konténert. – Csinálhatna gyalogjárót – szólal meg végül a fiú. – Olyat, mint a szomszédban. Malone-ék makulátlan kertjére vándorol a tekintetünk, azon belül is a tündérházikóhoz vezető, szív alakú járókövekre. Mivel Eddie nem óvatoskodott különösebben az ütvefúróval, az én köveim szabálytalan formájúak – de így természetesebb hatást keltenek, úgyhogy ez tulajdonképpen tetszik. A kertészboltos fickó megy a dolgára, én pedig azzal szórakoztatom magam, hogy homokkőtömböket hurcolok ide-oda az újonnan telepített füvön. Improvizálok. A gereblyenyél végét a földbe nyomva lemérem, hogy milyen mélyen süppedjenek a talajba a kövek, majd lépegetve lerakosgatom őket úgy, hogy minden lépésre jusson egy a lábam alá. Ezután fogom a félhold alakú szélező-szerszámomat, amelyre rá is kell lépnem, hogy teljesen átvágja a fűgyökereket. Kivágom a kövek helyét, majd leások olyan mélyre, amilyen vastagok, és ezt tízszer megismétlem, mert a ház ajtajától tíz járókő vezet majd a sziklakertemig.

Ezután addig keverem az új talicskámban a kőport meg a vizet, amíg olyan sűrű nem lesz a keverék, mint a kelt tészta. Mindegyik lyukba teszek egy ötcentis réteget, hogy ne mozduljon el és ne süppedjen mélyebbre a járólap, majd óvatosan mozgatva elhelyezem, gumikalapáccsal ledöngölöm, és a szintező segítségével kiegyengetem a követ. Mindez időbe telik. Este hatkor már tök sötét van. Izzadok, sajog minden porcikám, valamint éhes vagyok és fáradt – és napját sem tudom, mikor voltam ennyire elégedett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, igaz, egy ponton még tudtam róla, hogy Mr. Malone a rózsáit metszi és a bozótot nyírja, sőt, arra is emlékszem, hogy vidáman megjegyezte: mindezt már januárfebruár folyamán meg kellett volna tennie, de mivel Elsa beteg, nem került rá sor. Amikor bedőlök a frissen cserélt, kicentrifugázott, „nyári szellő” illatú ágyneműbe, rádöbbenek valamire: ez a nap úgy telt el, hogy egy percig sem rágódtam az aktuális problémáimon! Igen, ennyire lekötötte az agyamat az előttem álló feladat. Talán a nagyapámtól örökölt gének miatt van, vagy egyszerűen azért, mert ír vagyok, aki a földből vétetett, és az ásás kényszere, meg maga az ásás új életet lehel belém. Elég feszülten mentem ki a kertbe, de mihelyt munkához láttam, tovatűnt ez a feszültség. Hétéves koromban Anyu megvette életem első bringáját. A Purple Heather, azaz „lila hanga” fantázianévvel ellátott drótszamáron elöl volt egy lila-fehér fonott kosárka, meg csengő, amivel a fűben ülve, a biciklimet magam elé fektetve is imádtam játszani. Szerettem, ahogy csilingel a hangja, úgy éreztem, hogy az a biciklié. Kérdezgettem, ő meg válaszolt, hogy díííng! Egész álló nap az utcán tekertem: körbe-körbe, fel a járdára, le a járdáról, gyorsan, lassan, fékezve, mintha műkorcsolyázó lennék, aki népes közönség előtt produkálja magát, és a bírák számokat emelnek a magasba, mire a lelátón üdvrivalgás tör ki. Esténként kint maradtam, amíg csak lehetett. A vacsorát olyan gyorsan faltam be, hogy fájt a mellkasom, és már rohantam is vissza bringázni. A végén sírva hagytam abba, és miután leparkoltam a járgányomat a kertben, egy kicsit még néztem, ahogy ott várja a következő közös kalandunkat. Most, miközben a sötétbe borult

kertet bámulom az ablakon át, megint úgy érzem magam, mint akkor, kislány koromban. Pontosan tudom, mi hova fog kerülni, látok magam előtt mindent: látom, hogy fogom formába önteni, majd nevelgetni azt a kertet, látom az összes lehetőséget. Utána pedig gyönyörűséges álmot látok, amelynek Monday O’Hara a főszereplője. Áhítattal sorolja, hogy mi mindent vittem véghez a kertemben – ami immár nem az itteni kertem, hanem a wicklow-i Powerscourt-birtok gyönyörűen kialakított tájkertje. De én csak legyintek a bókjaira, mondván, hogy hóvirág vagyok, és a hóvirágok már csak ilyenek, igazán nem nagy ügy. Kemények vagyunk, kiküzdjük magunkat a föld alól, mint megannyi, diadalmasan a levegőbe csapó, parányi ököl. Éppen kezd egy kicsit zaftosabbra fordulni köztünk a dolog, amikor a Paradise City hasít bele az álmomba. A furgon tetejére szíjazott hangszóróból bömböl a dal, a furgon pedig a gondnoké, aki kitereli a népet a Powerscourt kertből, mert közeleg a záróra. És Monday ebből rájön, hogy kamu az egész, hogy nem is az enyém a csodaszép kert, amit megmutattam neki, rájön, hogy hazudtam. Aztán a gondnok letekeri a sötétített üvegű ablakát – és te vagy az! Mosolyogva nézel rám, majd a mosolyodból egyre harsányabb hahota lesz, miközben egyre csak bömböl a Paradise City, még akkor is hallom, amikor felriadok. Jó szorosan lehunyom a szemem, hátha sikerül visszasüppednem az álmomba, hogy ott folytassuk Mondayjel, ahol abbahagytuk, amikor a gondnok belerondított. De miután visszaalszom, egy másik álomban találom magam, amelyben Kevin ül a füvön, és pitypangláncot fűz. Körülöttünk mindenki feketében van, és Kevin úgy beszél, úgy viselkedik, mintha újra tízéves lenne, pedig úgy néz ki, mint a férfi, akivel a Starbucksban találkoztam. Amikor a csuklómra húzza a pitypangláncot, rádöbbenek, hogy az valójában rózsalánc, és felhasítják a bőrömet a tüskék. Most a kintről behallatszó hangokra ébredek. Kábán, botladozva kikászálódom az ágyból, és az ablakhoz lépek. A kerti asztalodnál ülsz Jameson doktorral. Az asztal már igencsak viseltes, töredezik-pattogzik le a faanyag. Kezelésbe kéne venni – de nem tudom, miért ez jut eszembe, mintha legalábbis fontosabb lenne, mint az, hogy Jameson doktor ott

üldögél veled hajnali három óra tíz perckor. A doki a házammal szemben ül, te pedig az asztalfőn, mint mindig. Most fogod az előtted sorakozó sörösdobozok egyikét, és az utolsó cseppig kihörpinted belőle a maradékot. Az arcod párhuzamos az égbolttal. Utána összegyűröd a sörösdobozt, és célba veszed az egyik fát, de elhibázod. Erre felkapsz egy teli dobozt, és dühből tüzelsz. Ezúttal már telibe trafálod a fát, és a felrepedt dobozból kibugyog a sörhab. Jameson doktor megnézi, hova esett a doboz, majd beszél tovább. Nem értem a dolgot. Lehet, hogy a doki elvesztette a nála lévő tartalék kulcsodat, de olyan udvariasak vagytok, hogy nem akartok felzavarni? Ez azért fölöttébb valószínűtlennek tűnik. Most böfögsz egy embereset, és az a benyomásom, hogy visszaveri a hangot a zsákutca végén emelt fal. Nem hallom jól, mit mond Jameson doktor, pedig szeretném. Szelíd hangjának enyhet adó hullámzása ringat álomba. Ezúttal Adalbert nagypapámmal beszélgetek. Felnőtt vagyok, de gyereknek érzem magam. A nagyapám hátsó kertjében vagyunk, éppen megmutatja, hogy kell elvetni a magot. Vigyázó tekintetétől kísérve elszórom a napraforgót, majd betemetem és megöntözöm. Nagypapa úgy beszél hozzám, mint egy gyerekhez. Megmutatja, hogyan gondozza a télen virágzó jázminját. Azt mondja, akkor kell metszeni, amikor már teljesen elhervadtak a virágai. Levagdossa a fákról az elhalt vagy sérült ágakat, amikre még szükség lehet, ha bővíteni kell a kúszónövény fakeretét, majd lenyesegeti az oldalirányú kinövéseket, hogy ne legyenek öt centinél messzebb a növény szárától. Így sok új hajtás lesz a jövő télen. – Sok új virága fog nőni, Jasmine – mondja, miközben buzgón trágyáz és „mulcsoz”, azaz takarja a talajt. – Ez nem jel, Nagypapa – mondom neki gyerekhangon, mert nem akarom megbántani. Ha emlékeztetném rá, hogy felnőtt vagyok, azzal rádöbbenteném, hogy ő már rég meghalt, és elszomorodna. – Nem mutatja meg, merre menjek tovább – teszem hozzá, de a nagyapám időközben hátat fordított, és dolgozik tovább. – Tényleg? – kérdi olyan hangon, mintha csak gügyögnék, és nem mondanék semmi értelmeset.

– Tényleg, Nagypapa. Visszametszetted a jázmint, de most már kész van, nyugodtan növekedhet, és ez nem jel, hanem szimbólum. Ekkor megfordul, és bár tudom, hogy álmodom, mégis biztos vagyok benne, hogy ő az, hogy igaziból, tényleg ő az. Ráncos alma formájú a mosolygós arca, résnyire szűkül a szeme. – Ez a beszéd, Jasmine! – mondja. Arra ébredek, hogy legördül az arcomon egy könnycsepp.

15 Szombat van, és amikor kinyitom a szemem a hálószobába beáramló, aranyló fényben, legszívesebben egyből kipattannék az ágyból, magamra kapnám a melegítőmet, és rohannék a kertbe. Mint az a fiú A hóember című norvég krimiben, aki már alig bír magával, annyira szeretné látni az új barátját. Az én esetemben, persze, ez a bizonyos barát nem egy hóember, hanem egy rakás kő, aminek helyet kell találnom lejtős kertemben. Míg odakint nézegetem a köveimet, megjön Amy a gyerekekkel, akik kiszállnak a kocsiból, és lassan, kelletlenül a ház felé caplatnak. Ajtót nyitsz, de mire kilépnél a kocsibejáróra, hogy üdvözöld Amyt, ő elhajt. Te meg ott állsz, és nézel utána. Ez bizony nem jó jel… A gyerekeid megölelnek – kivéve Fionnt, aki végigvonszolja magát a kocsibejárón, és eltűnik a házban. Ezután végre csönd lesz, és én ennek örülök, de nem tart sokáig. Ugyanis megint felbukkan a kertjében Mr. Malone: hallom, hogy a kövezetet sikálja. – Slaggal mosni nem jó – mondja, amikor észreveszi, hogy nézem. Térden állva, kefével tisztogatja a köveket. – Attól csúnya lesz. Muszáj rendbe szednem mindent, mert holnap hazajön Elsa. – Ez igazán remek hír, Jimmy! – Azért nem ugyanaz – mondja Mr. Malone, majd feltápászkodik, és elsétál a határvonalig, ahol véget ér az ő bozótja meg füve, és elkezdődik az én autóm meg a kövezett kocsibejáróm. – Mármint nélküle nem ugyanaz, ugye? – Se vele nem ugyanaz, se nélküle. Mert ő nem ugyanaz, mint aki volt. Ez a stroke… – Mr. Malone bólogat, mintha fejben befejezte volna a mondatot, és egyetértene azzal, amit mondott. – Szóval, nem ugyanaz. De Marjorie azért örülni fog, hogy viszontlátja. És én is rendbe hozom a házat, bár nem tudom, mit fog észrevenni belőle Elsa.

A Marjorie körüli kötelezettségeim csak addig tartottak, amíg Jameson doktor haza nem jött Spanyolországból, de így is feltűnt, hogy Jimmy Malone nem boldogul valami jól a felesége nélkül: nagy halomban állt a mosatlan, és kellemetlen szagot árasztott a hűtő. Nem volt túl nagy a kupi, nem mondhatnám, hogy minden a feje tetejére állt, de azért elmosogattam, és kidobtam a penészes zöldséget, meg a tejet, ami megromlott az egyébként üres fridzsiderben. Mr. Malone a jelek szerint annyira megszokta, hogy otthon gondját viselik, hogy észre sem vette a változást – vagy legalábbis nem fűzött hozzá kommentárt. Pedig abban azért kételkedem, hogy az immár kéznél lévő Jameson doktor jószomszédi kötelezettségei a mosogatásra is kiterjednének… Igaz, az éjjel még fél négykor is szolgálatban volt, már amennyiben ez annak minősül. Mert hogy miről beszélgettetek olyan sokáig – te hullarészegen danolászvaordítozva, a jó doktor North Face dzsekiben, lebarnulva –, az rejtély számomra. Tiszteletteljes hallgatásba burkolózom, mert tudom, hogy Mr. Malone nem vár választ, majd azt kérdezem: – Jimmy, mikor a legjobb fát ültetni? Ez kizökkenti az érzelgős hangulatból: egy csapásra felélénkül. – Hogy mikor a legjobb fát ültetni? Bólintok, és máris bánom, hogy feltettem ezt a kérdést. Mert valószínűleg bő lére eresztett válaszra számíthatok… – Tegnap – mondja Mr. Malone, és ezen kuncog egy jót, de a szeme még mindig szomorú. – Ezt is tegnap lett volna a legjobb megcsinálni, mint minden mást. Vagy ha tegnap nem sikerült, akkor most. – Azzal tisztogatja tovább a kövezetet. Nyílik az ajtód, és talpig feketében, arcát csaknem teljesen eltakaró csuklyában kilép rajta a fiad. A hátborzongatónak szánt öltözet hatását azonban kioltja a kamaszos pattanások, szeplők erdeje. Fionn egyenesen felém tart. – Apám szólt, hogy segítsek – jelenti be. – Ó! – Nem igazán tudom, mit lépjek erre. – Nekem igazából, ööö, nincs szükségem segítségre. De azért kösz. – Szívesebben dolgozgatnék

békében, egyedül. Nem szeretnék cseverészni, nem szeretném magyarázgatni, hogy mit is akarok. Inkább csinálnám magam. Fionn vet egy sóvár pillantást a kövekre. – Úgy nézem, elég nehezek. Tényleg úgy néznek ki. Emlékezetembe idézem, hogy nekem nincs szükségem segítségre, én soha nem kérek segítséget. Én inkább megcsinálok mindent magam. – Nem akarok oda visszamenni – mondja a köveket bámuló Fionn olyan halkan, hogy úgy nézek rá, mintha meg sem szólalt volna, és egy pillanatig kétségbe vonom, hogy tényleg hallottam-e, amit hallottam. Ezek után hogy mondhatnék neki nemet? És most már az is kérdés, hogy kinek az ötlete volt valójában ez a segítség. Kétlem, hogy a tiéd. – Kezdjük ezzel! – mondom. – Át kéne vinni oda. Így, hogy Fionn is itt van, sebesebben mozgok, gyorsabban döntök, mint egyébként. Eleinte kínosan erőlködöm, hogy vagány, szellemes, fiatalos dolgokat mindjak neki, de ahogy telik-múlik az idő, és ő kurtánfurcsán válaszolgat, rádöbbenek, hogy neki sincs több kedve beszélgetni, mint nekem. Így aztán csöndben munkálkodunk tovább a lejtő aljáról felfelé haladva, és csak azt tárgyaljuk meg félszavakkal, hogy jobbra vagy balra kell-e vinni valamelyik követ, meg efféléket. Egy-két óra múlva már Fionn is tesz egy-egy javaslatot, hogy mi hova kerüljön. A végén verejtékezve, zihálva hátrébb lépünk, és megnézzük az eredményt, majd miután a kövek elrendezésével meg vagyunk elégedve, nagy műgonddal beágyazzuk őket úgy, hogy mindegyiknek legalább a fele a föld alatt legyen. Ültetőkomposzt és kristályos homok keverékével rögzítjük őket. A következő szintre a kisebb kövek kerülnek, és jó sok helyet hagyunk köztük a növényeknek. Minden egyes újabb szint után hátralépünk, és többféle nézőpontból is szemügyre vesszük az alakuló sziklakertet. Fionn hallgat. – Ha már lesznek növények meg virágok is, jobban fog kinézni – veszem védelmembe szégyenlősen a földecskémet.

– Aha – feleli Fionn olyan hanghordozással, hogy nem igazodom ki rajta. Monoton, kifejezéstelen hangon beszél, mintha egyszerre érdekelné is a dolog, meg nem is. – Arra gondoltam, hogy lehetne szökőkút is – mondom. Utánanéztem a dolognak, és nagy örömömre találtam egy videót, ami bemutatja, hogy kell nyolc óra alatt szökőkutat építeni. Az az információ pedig, hogy ehhez felhasználhatom az indiai homokkövemet, még jobban felvillanyoz. Csendben pásztázzuk a kertet, hogy hol állhatna a szökőkút. – Lehetne mondjuk ott – szólal meg Fionn. – Én inkább ide gondoltam. Mire ő pillanatnyi szünet után: – Hol a legközelebbi konnektor? Megvonom a vállam. – Mert a szivattyúhoz kelleni fog. Esetleg a lámpáknál? Körbejárja a kertet. – Itt van! – mondja, miután megtalálta a kerti lámpáim áramforrását. – Valahol itt kéne lennie a szökőkútnak. – Aha – mondom ugyanolyan színtelen, egyenletes hangon, mint ő. Nem szándékosan teszem, de úgy tűnik, ez ragályos. Hiszen sokkal könnyebb, ha az ember nem erőlködik. Értem, miért csinálja ezt Fionn. – Majd idevezetek egy csövet a kövek között, így ni! – mondom, és a homokköveket egymásra pakolva mutatom is. – Itt, középen jön majd fel a víz. – Mármint robbanásszerűen feltör? – Nem, inkább csak… csörgedezik. Fionn kurtán bólint. Nincs elragadtatva. – És ezt most akarja csinálni? – Nem, holnap. Ez mintha csalódást okozna neki, bár nem lehetek egészen biztos benne, hogy tényleg ez rejlik-e a nemtörődömség és a mélabú álcája alatt. Nem hívom, hogy jöjjön holnap is. Nem baj, hogy itt volt, de ezt jobban szeretném egyedül csinálni, pláne, hogy azt sem tudom, mit csinálok. Egyedül akarok rátalálni a helyes útra, nem szeretném senkivel megvitatni,

nem szeretném magyarázgatni. Nem mintha Fionn-nal sokat kéne vitatkozni, persze… – Kelleni fog az összes kő? – kérdi most. – Csak a fele. – Megkaphatom a másik felét? – Miért, mire kell? Vállrándítás a válasz, de egyértelmű, hogy forgat valamit a fejében. Várom a folytatást. – Össze akarom törni. – Ó! – Ezt kölcsönvehetem? – mutat a gumikalapácsomra. Ilyen reményteli pillantást még nem láttam tőle. – Rendben – mondom bizonytalanul. Megpakolja a talicskát, és átgurítja a rakományt a kerti asztalodhoz. Aztán visszajön. Addig szorgoskodik, míg a végén kijössz, hogy megnézd, mit csinál. Meg is kérdezed tőle, de ő ügyet sem vet rád: szó nélkül visszajön újabb kövekért. Egy kis ideig nézed, aztán átjössz te is. – Helló! – mondod, és zsebre dugott kézzel odalépsz hozzám. Szemügyre veszed a sziklakertet, majd közlöd: – Jól néz ki? – Kösz. A francba! – fakadok ki hirtelen, mert észreveszem, hogy Kevin fordul be a sarkon. Lezser, hányaveti léptekkel tekinget jobbrabalra: keresi, hogy hol lakom. – Nem vagyok itt! – mondom mindent félredobva, és már tűzök is be a házba. – Mi? – Nem vagyok itt! – ismétlem Kevinre mutatva, majd behajtom az ajtót, de azért résnyire nyitva hagyom, hogy halljam, mit mond az unokatesóm. Kevin beballag a kocsibejárón. – Szép jó napot! – köszön oda neked, no meg Fionn-nak, aki roppant óvatosan rakosgatja a köveket a talicskába, pedig mintha azt mondta volna, hogy össze akarja törni őket. – Helló! – mondod. Így, hogy nem látlak, valahogy DJ-sebben beszélsz, mintha lenne egy telefonhangod, amit az idegeneknek tartogatsz.

Odaoldalazok az oldalsó ablakhoz, és kikandikálok a párkány fölött. Kevin határozottan „papos” benyomást kelt: szálfaegyenes, karót nyelt testtartás, barna kordnadrág, esőkabát. Pedáns, rendezett az anyaföld színeiben pompázó öltözete. Szinte látom magam előtt nyáron, szandálban. – Jasmine nincs itthon – mondod neki. – Ó! – feleli Kevin, majd a házra pillant, én pedig lebukom az ablak alá. – Kár. De biztos, hogy nincs itthon? Mert úgy néz ki… Szóval, nyitva van az ajtó. Egy pillanatra megijedek, hogy mindjárt a keresésemre indul, mint gyerekkorunkban, amikor én ezt nagyon nem akartam. Mert az volt a játék, hogy aki megtalál, annak veled együtt el kell bújnia, és együtt várjátok, hogy a többiek rátok bukkanjanak. És Kevin csalhatatlan érzékkel mindig elsőként talált meg, majd bepréselte magát mellém a szűk helyre, ahova bebújtam, és éreztem a leheletét a nyakamon, a szívverését a bőrömön. Már gyerekként is feszélyezett a közelsége. Nem szólsz semmit. Meglep, hogy nem rukkolsz elő valami hazugsággal. Nem mintha bizonyítani tudnám, hogy hazug ember vagy, de sokszor olyan rossz véleménnyel vagyok rólad, hogy úgy képzelem, nálad ez alap. Végül Fionn segít ki. – Nekünk hagyta nyitva – mondja. – Kertészek vagyunk. – Érzelemmentes, nemtörődöm hangja abszolút hihetővé teszi, amit mond. Ránézel, és mintha ámulatot olvasnék ki a tekintetedből. – Ajaj! Rendben, akkor majd próbálom hívni a mobilján. – Azzal Kevin kihátrál a járdára, de még visszaszól: – Arra az esetre, ha nem érném el, megmondanák neki, hogy Kevin kereste? Kevin – ismétli meg a biztonság kedvéért. – Kevin, igen – mondod, és ordít rólad, hogy feszélyez a helyzet. – Hát persze, Kieran – mondja Fionn, és elindul a talicskával. – Kevin! – javítja ki kedélyes, de kissé aggodalmas hangon az unokatestvérem. – Vettem – mondod, és Kevin szép lassan elballag oda, ahonnan jött, de közben sűrűn hátratekinget, hogy nem ugrom-e elő mégis valahonnan.

Még akkor sem érzem magam biztonságban, amikor már eltűnt a látómezőmből. – Elment! – mondod, és bekopogsz. Lassan kinyitom az ajtót, és odaslisszolok melléd, hogy takarásban legyek, ha Kevin visszajön. – Kösz. – A barátja? – Te jó ég, dehogy! Csak szeretné. – Maga pedig nem. – Úgy van. Én nem. – Rendes fickónak tűnik. Ezt a kis őszinte csevejt most azonnal rövidre kell zárnom! Igen, fején kell találnom, mint a szöget. Mert nem akarok a szerelmi életemről, vagy annak hiányáról társalogni veled. – Az unokatestvérem – bököm ki abban a reményben, hogy így véget vethetek a Kevinről szóló beszélgetésnek. Elkerekedik a szemed. – Úristen! – Örökbe fogadták. – Ó! – De akkor is! – kelek önmagam védelmére. Nekem ez akkor is undorító, és mindig is az lesz! Csend. – Nekem is van egy Eileen nevű unokatestvérem – szólalsz meg hirtelen. – Már gyerekkorunkban is neki voltak a legnagyobb dudái. Ha rá gondolok, nem jut eszembe semmi más, csak az a két… – Azzal a mellizmaidhoz emeled szétterpesztett ujjaidat, mintha két jókora lufit markolnál. – Mindig is bele voltam zúgva – folytatod. – Úgy hívtuk, Morzsacici, mert minden odapotyogott, érti. Arra a polcra került minden. Miközben beszélsz, Fionnt nézzük, nem egymást. A házam falát támasztjuk. – Eileennek ma már van pár gyereke, és a cicije egy kicsit lejjebb költözött – mondod, és leengeded a kezedet deréktájra.

– De ha holnap közölné, hogy őt örökbe fogadták… Hát én akkor tudja, mit csinálnék? – Matt! – sóhajtok fel elgyötörten. Rád nézek, és megint látom az arcodon azt a huncut kifejezést. Megcsóválom a fejem. Akár igaz a sztorid, akár nem, biztos, hogy direkt fel akarsz húzni. De nem harapok rá a csalira. – A testvére… – Igen, a testvérem Down-kóros – előzlek meg karba tett kézzel, harcra készen. Mert én mindig készen állok a harcra: Mit mondtál a testvéremről? Ez szolgáltatott okot a legtöbb kamaszkori civakodásomra. Van, ami sosem változik. Szemmel láthatóan megütközöl a reakciómon. Egy kicsit lazítok a testtartásomon. – Én azt akartam mondani, hogy a testvére nagy zenerajongó. Összeszűkült szemmel, gyanakvóan nézek rád, és arra jutok, hogy őszinte benyomást keltesz. – Ó! – mondom, majd kis szünet után hozzáteszem: – Igen, az. – Valószínűleg többet tud a zenéről, mint én. – Az nem nagy kunszt. Elmosolyodsz. – Megszerveztem valamit a jövő hétre. Heather körülnézhetne nálunk a rádióban. Mit gondol, érdekelné? Én úgy vélem, hogy talán igen. Máskor is bevittem már oda embereket, de egyik sem volt olyan, mint ő. Mert szerintem ő tényleg értékelné, és rengeteget profitálna belőle. Mi a véleménye? Döbbenten bámulok rád, és végül egy kurta bólintásra futja tőlem. – Akkor jó. Remélem, nem baj, hogy megkérdezem, de szeretném tudni, mi lenne a legjobb. Szóval, én vigyem oda Heathert kocsival, vagy inkább maga szeretné? Vagy odatalál egyedül is? Még mindig meglepetten bámullak. Nem ismerek rád. Megszervezed neki a stúdiólátogatást, sőt, olyan figyelmes vagy, hogy még a logisztikára is gondolsz… Ez már meghaladja a felfogóképességemet. – Szóval megszervezte, hogy körbeviszi?

Zavart képet vágsz. – Hát, megígértem neki. Vagy baj? Visszamondjam? – Nem, dehogy! – felelem sietve. – Annyira boldog lesz! – Most keresem egy kicsit a szavakat. – Önállóan is oda tud buszozni – mondom végül, már megint egy kicsit harciasan. – Abszolút képes rá. – Az jó – mondod, és kíváncsi tekintettel méregetsz. Ezt utálom. – De el is vihetem – teszem hozzá. – Ha nem baj. – Miért lenne baj? – Megint elmosolyodsz. – Természetes, hogy Heathernek gondját viseli a nagytesója. – Kicsi – mondom. Összeráncolod a homlokod. – Heather idősebb nálam. Olyan képet vágsz, mintha hirtelen fény gyúlna a fejedben. Igen, látszik, hogy rádöbbentél valamire, ugyanakkor gunyoros is az arckifejezésed. – Logikus – mondod. – Hiszen sokkal érettebb magánál. Mosoly bujkál a szád szegletében, én viszont megőrzöm a komolyságomat. Ezt nem játsszuk! Fionnra vándorol a tekintetem, majd a tiéd is. Nézzük, ahogy Fionn kézbe veszi a kalapácsot. – Tényleg nem gond, hogy ezt csinálja? – kérdezed. – Maga szerint nem gond? – Nem az én köveim. – A szemébe pattanhat egy szilánk – mondom. Csend. – Vagy felhasíthatja a karját. Akár ütőeret is találhat. Elindulsz a túloldalra. Nem tudom, mit mondasz a fiadnak, de az biztos, hogy nem kezeled jól a szitut. Mert még be sem fejezed a mondatot, amikor Fionn már törizúzza a kerti asztalon a drága indiai homokkövemet. Hátraugrasz, hogy ne találjanak el a röpködő kődarabok. Fionn pedig úgy tesz, mintha ott se lennél.

Húsz percen át nekivörösödve, a dühtől eltorzult arccal töri apró darabokra a kövezetemet. Szőke kislányod, aki mindenhova tánclépésben megy, a dzsipből nézi, mert annál közelebb nem engeded, te pedig a ház ajtajában állsz egyenes derékkal, karba tett kézzel, és a drága köveimet püfölő fiad láttán inkább aggodalom ül ki az arcodra, mintsem kínos zavar. Fionn, miután végzett, két hosszú karját lazán, fesztelenül lógatva szemrevételezi a munkája gyümölcsét, majd felemeli a fejét, körülnéz, és egy csapásra tudatára ébred a környezetének, meg annak is, hogy nézik. Ismét megfeszül a teste, és visszakerül a helyére a kapucni: a teknőc visszahúzódott a páncéljába. Beleejti a kalapácsot a talicskába, és áttolja hozzám. – Kösz – morogja, majd lehajtott fejjel elcsoszog. Elhalad a testvérei mellett, befurakszik melletted a házba, és az út túloldaláról is hallom, hogy az emeleten becsapódik egy ajtó. Erről eszembe jut, hogy fel kéne hívnom az apámat. Igen, fel kéne. De nem teszem. Ugyanis egy-két hónap kertészszabi után rájöttem, hogy én már rég becsaptam magam mögött az ajtómat. Nem tudom, mikor történt – mármint azt sem tudom, mikor csaptam be az ajtót, és azt sem, hogy pontosan mikor jöttem rá –, de most már nyilvánvaló előttem, és még nem állok készen arra, hogy előbújjak a szobámból.

16 Az éjszaka közepén ugyanazokra a lágy szellő szárnyán utazó, halk hangokra ébredek, mint tegnap. Mintha a szél valami futár lenne, és személy szerint nekem hozná a hangotokat. Amint kinyílik a szemem, egyből tudom, hogy kiment belőle az álom, és nem is jön vissza egyhamar – dacára annak, hogy kimerült, hullafáradt, elcsigázott vagyok. Mert ez a kertészkedés olyan intenzív, olyan csonthajlítóan fáradságos munka volt, hogy minden mozdulatnál érzem az utóhatásait, de ez jóleső fájdalom. Nem olyan, mint a fejfájás, amely régebben rám tört, ha túl sokáig beszéltem a mobilomon, vagy mint amikor az egész napos képernyőbámulástól égett a fülem, az arcom, és szúrt a szemem, a rossz, görnyedt testtartás miatt pedig megfájdult a jobb vállam. Nem, ez a mostani fájdalom egyikhez sem hasonlítható, sőt, ahhoz sem, amit kondizás után érzek, ha előtte egy ideig elhanyagoltam. Ez a mostani izomláz gyökeresen különbözik mindezektől: jóleső, már-már bizsergető érzés. Fizikailag kimerült vagyok ugyan, de szellemileg élek és virulok. Megpezsdültem, mint akit felpumpáltak, és ez részben annak tudható be, hogy a lelkemet mintha táplálná a föld, de legfőképpen mégis annak, hogy nem tudok rájönni, mit keres Jameson doktor már megint a kerti asztalodnál, miért üldögél ott a hidegben éjjel egykor. Mi olyan fontos, hogy nem lehet megbeszélni fényes nappal? És ami még inkább zavarba ejt: ugyan miféle közös témátok lehet? Hiszen ha arról van szó, hogy ki kivel lép szövetségre, ti vagytok a legvalószínűtlenebb páros az egész utcában! Igen, talán még az sem lenne ennyire meglepő, ha velem trafikálnál – pedig ez, ugye, nem kis dolog. Végül arra jutok, hogy te egy elcseszett alak vagy, a doki pedig az az ember, aki mindent rendbe hoz, kijavít. Tehát nyilván a szomszédság fölötti éber őrködés jegyében foglalkozik veled. Lehet, hogy az utca lakóit fenyegető veszélyforrásnak tekint, hiszen rongálod a közvilágítást, az ablakaidat, a garázsajtódat.

Ledobom magamról a takarót, és beismerem a vereségemet. Belátom, hogy megszívattál. Ugg csizmában, jó meleg Puffa dzsekiben, kezemben egy termosz teával meg néhány bögrével átkelek az úttesten. – Á, itt is van, személyesen! – jelenti be Jameson doktor, mintha éppen rólam dumáltatok volna. Homályos szemmel nézel rám: részeg vagy, mint rendesen. – Látja, mondtam én, hogy nem tud betelni velem – jegyzed meg szárazon, de egy kicsit bágyadtnak tűnik ez a heccelődés. – Szép jó estét, doktor úr! Teát? – Kérek – feleli, és fáradt szeme felcsillan a holdfényben. Nem csoda, hogy fáradt, ha két egymást követő éjszaka ilyen sokáig fönt marad… Téged nem is kínállak teával, hiszen whiskyspoharat szorongatsz a kezedben. Az asztalon álló üveg félig üres. Nem tudom, mennyit ihattál. Talán két-három pohárral – legalábbis ebből az üvegből. A levegőben erős whiskyszag terjeng, de nem biztos, hogy a leheletedet érzem, jöhet a nyitott üvegből is. Ma éjjel valahogy más az aurád: levertnek látszol, olyan benyomást keltesz, mintha elpárolgott volna belőled a harci kedv. Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy szívass, de nem olyan életerős a piszkálódásod, mint máskor. – Jó a pizsije – jegyzed meg. – Ez nem pizsi – mondom, miközben alaposan szemügyre veszem a széket, hogy nincs-e azon is egy letört kődarab, mert ott hevernek szanaszét, hiába söpört össze maga után az este Fionn, a betont súroló cirok morcos hangjából ítélve akarata ellenére. – Hanem otthoni szabadidőnadrág – közlöm, mire horkantasz egyet. Leülök veled szemben, az asztal túlsó végére, és a teásbögre köré fonom az ujjaimat, hogy ne fázzak annyira. – Összeállt az Örült Kalapos teadélutánja – mondod. – Szólt a vekker, hogy ütött a zokogás órája? Ez fáj, de nem harapok rá. – Attól tartok, a barátunk nagy tréfamester – jegyzi meg cinkosan, kedélyesen Jameson doktor. – Én a maga helyében fütyülnék rá. – Ezért fizetnek – mondod.

– Már nem – vágom rá, és rád nézek a bögre fölött. Lehet, hogy össze akarok veszni veled? Nem tudom. Az volt a célom, hogy a te hanghordozásodat utánozzam, de nem megy. Vetsz rám egy fagyos pillantást, ami meglep, és egyből tudom, hogy érzékeny pontra tapintottam. Elmosolyodom. Most visszakaptad! – Mi a baj, Matt? Bob mégsem helyezte vissza a jogaiba? Pedig mintha azt mondta volna, hogy így vannak – teszem keresztbe a két mutatóujjamat, ahogy tőled láttam. – Bob infarktust kapott – feleled komoran. – Kórházban van, géppel tartják életben. Nem valószínű, hogy túléli. Borzasztóan érzem magam. Egyből leolvad az arcomról a mosoly. – Ó! Istenem! Matt… Annyira sajnálom! – szabadkozom hebegvehabogva. Tényleg rettenetes érzés. – Bobot kirúgták – szól közbe Jameson doktor. – Matt, nagyon kérem, ne csinálja ezt! Elkuncogod magad, de nem tűnsz boldognak. Én pedig fortyogok a dühtől, amiért ilyen rosszul éreztem magam miattad. Amiért aljas módon elérted, hogy bocsánatot kérjek tőled. – Ennek a nőnek úgy jár le-fel a hangulata, mint a sztriptíztáncos a rúdon – lövöd ki a következő nyiladat. – Nono! – figyelmeztet a doktor. Ezt nem tudom vitatni – mármint nem a rúdtáncot, természetesen, hanem a le-fel járást. Mert az igaz: ha rólad van szó, tényleg ingajáratban mozog a hangulatom. – Szóval a haverját kirúgták – mondom, és nagyot kortyolok a teámból. Újra nyeregben érzem magam. – És ez a magaviselete kivizsgálása szempontjából, ami, persze, csak rutineljárás, nem sok jót ígér, ugyebár? – Nem. Nem sok jót ígér, ugyebár – hagyod rám, és közben merőn nézel.

– Hacsak fel nem veszik Bob helyére egy másik cimboráját. Aki szintén hajlandó szemet hunyni afölött, hogy elvesztette a józan ítélőképességét. Már megint. Vetsz rám egy vészjósló pillantást, majd benyakalod a whiskydet. Látnom kéne a baljós jeleket, de nem látom őket, vagy ha igen, akkor rájuk se hederítek. Eddig is úgy gondoltam, hogy az őrület határán állsz, de a mostani állapotodhoz képest abszolút stabilnak látszottál. Most viszont legszívesebben fellöknélek egy ujjal. Olyan ez nekem, mint valami terápia. – Ó-ó! – mondom gúnyosan, mert olvasok a tekintetedből. – Olyan embert vettek fel, aki nem szereti magát! Hát ez döbbenetes! Csak tudnám, honnan szedték az ürgét! – Pontosabban a nőt – szól közbe Jameson doktor. – Egy Olivia Fry nevű angol nő jött Bob helyére. Úgy tudom, eddig egy igen sikeres rádióadónál dolgozott az Egyesült Királyságban. – Egy rettenetes rádióadónál – jegyzed meg arcodat dörzsölgetve. Szemmel láthatóan emészt a stressz. – Szóval nem a rajongója? – kérdezem. – Nem. – És megint vészjóslóan nézel rám. Iszom még egy korty teát. – Azért ne vágjon ilyen gyászos képet, Jasmine. Felteszem a kezem. – Tudja mit, Matt, én valahol meg tudom érteni, bármilyen fura, hogy azt képzeli, a közjóért teszi, amit tesz… Megpróbálsz félbeszakítani. – Várjon, várjon! – emelem fel a hangomat. – Csss! – szól rám a doktor. – Murphyék! Suttogóra fogom, de ettől a mondandóm mit sem veszít elsöprő erejéből: – De amit szilveszterkor művelt! Tudja, az a nő a stúdióban! Az mi a franc volt? Hosszú csend telepszik ránk. Jameson doktor hol az egyikünkre, hol a másikunkra néz. Látszik, hogy kíváncsian várja, őszinte választ kapok-e tőled.

– Ki voltam ütve – mondod végül, de ez nem mentség, hanem beismerés. Meglepetten nézek a doktorra. – A műsor előtt véletlenül alkohollal vettem be a nyugtatót. – Pedig azt nem szabad! – rázza a fejét erőteljesen Jameson doktor, aki már ismeri a sztorit. – Mert az a nyugtató erős gyógyszer, Matt. Egyáltalán nem lett volna szabad innia. Nem lehet keverni a kettőt. Hogy őszinte legyek, eleve nem szabadna nyugtatót szednie. – Kevertem már máskor is, és nem volt semmi gond, csak szilveszterkor még bennem volt a reggeli altató – magyarázod. Jameson doktor szörnyülködve a fejéhez kap. – Tehát belátja, hogy amit a szilveszteri műsorában csinált, az nem volt helyes – mondom. Őszintén szólva a beismerés jobban meglep, mint az, hogy így kevered a különböző drogokat. Felvont szemöldökkel nézel rám: nem tetszik neked, hogy csesztetlek. Miután látom, hogy nem fogod utánam mondani a töredelmes vallomást, a doktorhoz fordulok. – Hogy telt a vakáció? – Ó, hát… – kezdi tétován, majd összeszedi magát. – Nagyon jó volt, hogy láttam a gyerekeket, és… – Két hétig egyfolytában esett, ki se tudtak mozdulni a szállodából, és bébicsősznek használták a dokit. – Azért nem volt az olyan vészes. – Ide figyeljen, dokikám! Maga szokta mondani, hogy nézzek szembe a tényekkel, úgyhogy legfőbb ideje, hogy ezt tegye maga is. Az a helyzet, hogy kihasználták. Jameson doktor csüggedt arcot vág. Nekem pedig a fülemben csengenek a szavaid: Maga szokta mondani, hogy nézzek szembe a tényekkel. Ez némi bepillantást enged a jó doktorhoz fűződő kapcsolatodba. Nem hittem volna, hogy éjnek évadján, a kerti asztalodnál éppen tényekkel nézel szembe. – Ezt sajnálattal hallom – mondom a doktornak. – Hát, igen… Tudja… Tudja, abban reménykedtem, hogy majd náluk töltöm a karácsonyt, de hát nem. Most már biztos, hogy nem.

– A doki már tizenöt éve egyedül karácsonyozik – mondod. – Annyi azért nincs – feleli. – Mindazonáltal bíztam benne, hogy talán az idén másként lesz. De sebaj! – teszi hozzá élénkebb hangon. Csöndben üldögélünk. Ki-ki a maga gondolataiba mélyed. – Szép munkát végzett a kertjében – szólal meg aztán Jameson doktor. – Köszönöm – mondom, és vetek egy büszke pillantást a művemre. – Kertészszabin van – kotyogsz bele, majd felröhögsz, és beleköhögöd a whiskyspoharadba, hogy „azaz kirúgták”. Érzem, hogy kezd elönteni a méreg. – A sziklakertet Fionn segítségével csináltam meg – mondom. – El akart szabadulni az apjától. Jameson doktort szórakoztatja a kötekedésünk. Engem nem. – Fionn tizenöt éves – mondod. – Tizenöt éves korában senki sem akar az apjával lenni. Ezzel egyetértek. – És itt nincs mit csinálni – folytatod. – Csak ülnek bent egész nap, és játszanak az iPadjükön. – Akkor csináljon velük, valamit! – vágom rá. – Találjon ki egy programot! Fionn szívesen kimozdul a házból, csináljanak valamit együtt! – Az asztalra nézek. – Ezt például lesmirglizhetnék és lelakkozhatnák! Legalább Fionn elfoglalja magát valamivel. És ha együtt teszik ezt, talán még kommunikálhat is vele. – Ez utóbbi felvetésemet gúnyos felszisszenés kíséretében adom elő. Újabb csend. – Szóval kertészszabadságon van, Jasmine – szólal meg végül Jameson doktor. – Mennyi ideig? – Egy évig. – És mit dolgozott? – Társalapítója voltam egy Ötletgyár nevű cégnek. Ötleteket adtunk más cégeknek, meg stratégiákat dolgoztunk ki, és meg is valósítottuk az elgondolásainkat. – Szóval tanácsadócégnél volt? – kérdezed.

– Nem – felelem, és nyomatékül megrázom a fejem. – Akkor reklámcégnél. – Nem, nem! – tiltakozom. – Hát, akkor nem egészen világos, hogy pontosan mivel… – Azzal biztos nem, hogy jó hangosan pofázok az egész ország füle hallatára! – csattanok fel. – Hóhohó! – mondod éneklő hangon, nevetve. Tudod, hogy érzékeny pontomra tapintottál, én pedig a lehető legjobban reagáltam: abszolút a kezedre játszottam. – Tudja, doki, valamikor, valamivel megbántottam őt – magyarázod. – Biztos benne, hogy csak egyszer? Az nem lehet, hogy bántó minden egyes szava? – Tisztában vagyok vele, hogy ez ma már nem igaz, és rosszul is érzem magam emiatt. Eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor vigaszt nyújtottak a szavaid. A kertemre nézek. Mostanában egyedül a kertem tudja elterelni a gondolataimat minden másról, egyedül az tud kiemelni ebből a beszélgetésből is, hogy ne mondjak olyat, amit utólag megbánok. Mostanáig viszonylag jóindulatú voltál, de tudom, hogy ha tovább piszkállak, könnyen megreccsenhetsz, akárcsak én. – És mit fog csinálni? – kérdi Jameson doktor, és nekem olyan érzésem támad, mintha valahonnan messziről kéne visszajönnöm, hogy válaszoljak neki. – Arra gondoltam, hogy építek egy szökőkutat. – Nem úgy értettem, hogy… – Tudja, hogy értette – szólsz közbe, és elgondolkodva méregetsz. – Apropó, doki, a mellettem lakó házaspár… – kezdem, és csak akkor veszem észre, hogy dokinak szólítom, mint te, amikor felvonod a szemöldököd. – Lennonék – emlékeztet a doktor. – Szóval, tegnap láttam, hogy házról házra jártak. Mit csináltak? – Titkos szvingerklubot szerveztek – mondod. – Itt, az orrunk előtt. Ügyet sem vetek rád. – Szerintem bejövök neki – mondod a doktornak.

– Maga annyira gyerekes! – Magát meg olyan könnyű felhúzni, hogy vétek lenne kihagyni egyetlen alkalmat is. – Általában nem vagyok ilyen. Csak a maga közelében. – Lennonék búcsúzkodtak – mondja Jameson doktor, mintha nem is hallaná óvodás civakodásunkat. – Úgy döntöttek, hogy pár hónapra kiadják a házat, és elmennek egy luxushajóútra. Azok után, ami Elsa Malone-nal történt, rájöttek, hogy jobb, ha addig élnek, amíg tudnak. – És ki veszi ki a házat? – A kedves kuzinja – feleled. – Tényleg? Én meg azt hallottam, hogy a maga felesége! – vágok vissza. – Valami vállalatvezető – mondja a doktor. – Egyedülálló férfi. A cégek manapság kész vagyonokat fizetnek ki az ügyvezető igazgatóiknak, ugye. Valamikor a jövő héten költözik be. Láttam, amikor körülnézett. Fiatal pasas. Kiadsz valami egészen bizarr, sípoló hangot, és rádöbbenek, hogy nekem szántad. Amolyan kisfiús gúnykacaj akart lenni. – Soha nem tudhatja az ember, Jasmine – mondod, és rám kacsintasz. – Kérem, Matt! – Megy ám az idő! És maga sem lesz fiatalabb. Tik-tak, tik-tak. Mihamarabb bele kéne vágni abba a babaprojektbe! Megint forrong bennem a düh. Remek érzékkel tapintod ki az ember gyenge pontjait, azt meg kell adni. – Én nem akarok gyereket – mondom. Undorodom tőled, és tudom, hogy nem kellene, hogy válaszra méltassalak, de nem szerezhetem meg neked azt az örömöt, hogy úgy érezd, te győztél. – Soha nem is akartam – teszem hozzá. – Tényleg? – Érdeklődést tükröz a hangod. – Ez bizony borzasztóan nagy kár – mondja Jameson doktor, és én legszívesebben felállnék. Faképnél hagynám ezt a két férfit, akik úgy viselkednek, mintha rájuk tartozna, hogy mit csinálok vagy nem csinálok a saját testemmel. – Látok idősebb nőket, akik már bánják, hogy így

döntöttek – folytatja a doktor. – Úgyhogy ezen el kéne gondolkodnia. Fontolja meg nagyon alaposan! – És úgy néz rám, mintha csak úgy, gondolkodás nélkül csúszott volna ki a számon, amit mondtam. Pedig mindig is tudtam, hogy nem akarok gyereket. Már gyerekkoromban is. – Annak semmi értelme, hogy már most bánjak valamit, amit lehet, hogy később sem fogok megbánni – mondom. Mindig ezzel fizetem ki az olyanokat, mint Jameson doktor, akik mindig pontosan ugyanazt mondják, mint most ő. – Úgyhogy kitartok a döntésem mellett, mert helyesnek érzem. Még mindig engem nézel, de kerülöm a tekintetedet. – Magától is elbúcsúztak Lennonék? – kérdezem. Megrázod a fejed. – Vajon miért nem köszöntek el tőlünk? – teszem fel a költői kérdést. – Pedig ott álltunk a kertemben, amikor szép sorban becsöngettek mindenhova. De szó nélkül elmentek mellettünk. Erre megint horkantasz egyet, és a poharat forgatva lötyögteted a whiskydet. Mióta leültem az asztalhoz, alig ittál, és ez jó dolog, hiszen itt vannak a gyerekeid. Ez az a heti egy éjszakájuk, amit az apukájuknál töltenek – erre te kint üldögélsz részegen. – Ugyan miért köszöntek volna el magától? – szólalsz meg. – Hiszen aligha nyerné el „az évszázad szomszédja” címet. Két hónapig túrja a kertjét, hogy kigyógyítsa magát valami pszicho-nyavalyából… Érzem, hogy bekapom a horgot, pedig tudom, hogy nem kéne. Mert te pontosan ezt akarod: felkavarni a kedélyeket, hogy mindenki robbanjon – kivéve téged. Hogy sértett emberek sértegessenek sértett embereket. De nem tehetek róla, én is meg vagyok sértve. – Szóval, mit csinál egy kirúgott DJ? – érdeklődöm. – Sorban állnak magánál a rádiócsatornák? – Nem rúgtak ki. – Még nem. De ki fogják.

– Egyelőre határozatlan időre meghosszabbították a kertészszabimat – mondod, és huncutul csillog a szemed. – Tehát úgy néz ki, itt maradunk egymásnak. Maga meg én. Valami kattan a fejemben. Vagy inkább roppan. Eszembe jut valami, és ettől megint elborít az indulat. – Azért a jövő héten még be tud menni a stúdióba? – kérdem. – Nem – feleled lassan, és rám emeled a whiskyspohárba révedet tekintetedet. – Az a terv, hogy átalakítják az épületet. Meg amúgy sem teszem be oda a lábam, amíg meg nem mondják, mi van az állásommal. – De hát megígérte, hogy körbeviszi a nővéremet! Fürkész tekintettel méregetsz, hogy komolyan beszélek-e, majd miután nem mosolyodom el, nem kacagok fel, és más módon sem reagálok, úgy levágod a poharadat az asztalra, hogy a doktorral összerezzenünk. – El sem tudja képzelni, hogy pillanatnyilag magasról leszarom a nővérét? Erre robban bennem a felgyülemlett indulat: úgy száguldozik az ereimben, mint valami méreg. Tombolva járja át minden porcikámat a gyűlölet, a harag, a viszolygás. – De. Ami azt illeti, nagyon is el tudom képzelni. Érzem magamon Jameson doktor tekintetét, és érzékelem, hogy valami nem stimmel a hangommal, de ezt csak én hallom, te nem. – Három gyerekem van ebben a házban – mondod. – Meg egy feleségem is van, és nagyon örülnék, ha visszajönne hozzám. Úgyhogy pillanatnyilag az ő sorsuk foglalkoztat. – Tényleg? Ez érdekes. Ugyanis hajnali negyed három, és maga whiskyzik a kertben, ahelyett, hogy bent lenne velük. De hát a felelősségtudat nem igazán erős oldala, jól mondom? Itt alighanem le kéne állnom, de képtelen vagyok rá. Ugyanis egész héten mást sem hallottam, csak azt, hogy Heather milyen izgatottan várja a látogatást a rádióban. Ezt hallgattam minden áldott nap. A nővérem szorgos kutatómunkát végzett, és nem is eredménytelenül: kapásból eldarálja a csatorna teljes műsorrendjét, tudja, melyik adáson kik

dolgoznak, és melyik mikor kezdődik, még a producerek és a kutatók nevét is kikereste. Mindennap telefonált, hogy mire jutott. Amikor legutóbb hívott, elmondta: azon gondolkodik, hogy talán ott kéne hagynia az ügyvédi irodát – pedig nagyon szeret ott dolgozni –, hogy kipróbálhassa magát a rádiónál, ha Mr. Marshall hajlandó segíteni. Mintha úgy érezte volna, hogy helytelenítem ezt az egészet, pedig nem helytelenítettem, inkább csak tartózkodóan viszonyultam hozzá. Nem akartam belelovalni magam, mert féltem, hogy valami ilyesmi fog történni. Ettől Heather csak még jobban „el akarta adni” nekem a dolgot: nagyon igyekezett, hogy lássam, mennyire fontos ez neki, milyen izgatottan várja, nehogy közbelépjek, és lemondjam. Majd szétfeszíti a bőrömet a fortyogó düh: érzem, hogy mindjárt kitör a vulkán. – A felesége elhagyta, a munkahelyéről kirúgták, a gyerekei ki nem állhatják… – Fogja be! – motyogod fejcsóválva, tekintetedet az asztalra szegezve. De én úgy döntök, hogy mondom tovább, mert meg akarlak bántani. Fájdalmat akarok okozni neked, ahogy sok-sok évvel ezelőtt te is fájdalmat okoztál nekem. – A gyerekei rosszul vannak, ha a közelében kell… – FOGJA MAR BE! – ordítod el magad váratlanul, majd fogod a poharadat, és hozzám vágod. Látom a szemedben az izzó gyűlöletet, de csapnivalóan célzol, úgyhogy még csak el sem kell hajolnom a lövedék elől. Elszáll mellettem, és valahol a földbe csapódik. Nem tudom, mi következhet ezután. Lehet, hogy valami nagyobb tárggyal veszel célba, például a székkel, amelyikkel az ablakot is kitörted, netán ököllel, mint a fiadat? Csak nekem nem véletlenül fogsz behúzni… – Nono! – suttogja hangosan Jameson doktor, és a példánkat követve ő is feláll, majd mindkét karjával megpróbál távol tartani minket egymástól, mint egy bokszbíró – pedig megteszi ezt helyette a hosszú asztal. – Hogy mer ilyeneket mondani, bolond némber! – sziszeged. – Maga meg egy részeg disznó! – felelem, de az utolsó szót elharapom, mert kezd inamba szállni a bátorságom. Szomorúság és

félelem veszi át a helyét. – Ne haragudjon, doktor úr, de Matt megígérte a nővéremnek, hogy beviszi a stúdióba, és állnia kellett volna a szavát. Azzal sarkon fordulok, és otthagyom őket. Egész testemben remegek a dühtől és a rémülettől. Mivel a termoszt meg a bögréket otthagytam az asztalon, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindjárt utánam repül valamelyik, és hátulról bezúzza a fejemet.

17 A suliban, amikor a görög mitológiát tanultuk, egyszer azt a házi feladatot kaptuk, hogy írjuk meg a magunk Akhillész-történetét. Fel is kellett olvasnunk az osztály előtt, és a többiek fogalmazványait hallgatva rádöbbentem, hogy félreértelmeztem a feladatot – de azért nem értettem teljesen félre. A társaim ugyanis valós történelmi személyekről írtak, akiknek valamilyen gyengéjük okozta a bukását, én pedig egy boszorkányról, aki gyűlölte a szerinte kegyetlen gyerekeket, akik sértő jelzőkkel illették a kedvenc macskáját. Egyre azon mesterkedett, hogy elfogja, megölje és megegye a gyerekeket, csak az volt a bökkenő, hogy nagyon félt a nyalókától, és valahányszor egy gyerek közelébe jutott, annak nyalóka volt a szájában, és ez a nyalóka amolyan édes védőmezőt hozott létre körülötte. A boszorkány fóbiájának idővel híre ment, és immár minden gyerek tartott magánál nyalókát, hogy ha jön a banya, az orra alá dughassa a ragacsos nyalánkságot, amelytől annyira viszolygott, hogy végül elmenekült, és mindörökre elbujdokolt a gyerekek elől. Hármas fölét kaptam a művemre, ami bosszantott, de ennél sokkal kínosabb volt, hogy a gyerekek kinevettek, amikor felolvastam. Volt, aki azt hitte, hogy direkt megvicceltem a tanárt, mások egyszerűen hülyének néztek. A tanár pedig nem azért adott gyengébb jegyet, mert félreértelmeztem a feladatot, hanem azért, mert azt hitte, hogy nem fogtam fel a mítosz értelmét. Elmagyarázta nekem, hogy a nyalóka nem lehetett a boszorkány Akhillész-sarka, hiszen félt ugyan tőle, de nem az okozta a vesztét. Arra nem adott lehetőséget, hogy reagáljak – az iskolában ez nem volt szokás, vagy megértették elsőre, amit mondtál, vagy nem –, pedig ő tévedett, nem én. Hiszen az én boszorkányom gyenge pontja nem a nyalóka volt, hanem a macskája: az kárhoztatta számkivetettségre, örök magányra, hogy mindenáron meg akarta védeni azt a macskát.

A boszorkányos fogalmazást tízéves koromban írtam. Akkor már tudtam azt, amivel csak most, ebben a pillanatban nézek szembe: hogy az én gyenge pontom Heather. Hogy kivétel nélkül minden veszekedés, félreértés, minden kudarcba fulladt, vagy eleve esélyt sem kapott kapcsolatom visszavezethető egy Heatherrel kapcsolatos reakcióhoz, véleménynyilvánításhoz, megjegyzéshez, vagy akármihez. Képtelen voltam barátkozni, közösséget vállalni olyan emberrel, aki – akár ártatlanul is – arroganciáról vagy tudatlanságról tett tanúságot a nővéremmel kapcsolatban. Elég volt egy Heatherre vetett sanda oldalpillantás, és már ki is zártam őket a játékból. Soha nem bocsátkoztam vitába a gondolati folyamataikat, vagy az azok alapjául szolgáló hiedelmeiket illetően: nem volt hozzá se türelmem, se kedvem. Pasik, apám, barátnők… Mentek a levesbe mind. Nem tudom, mindig ilyen voltam-e, vagy csak azért van, mert Anyu elment, és én úgy viselkedem, ahogy ő szerintem akarná. Van egy emlékem, egy érzés, hogy ő is mindig ugyanúgy a védelmébe vette Heathert, mint én, példákkal viszont nem tudom ezt alátámasztani, mert konkrét emlékképeim nincsenek. Most először jutott eszembe, hogy a tetteim mozgatórugója valami abszolút megalapozatlan, igazolhatatlan dolog. És ez alapjaimban rendít meg. Rettenetesen érzem magam, amiért az éjjel olyan súlyos sértéseket vágtam a fejedhez, de erőnek erejével kizárom ezt a tudatomból. Könnyen jön az álom, mert az agyamnak nem tetszik az alternatíva: nem akar szembenézni azzal, amit mondtam. Mielőtt elaludtam, az utolsó gondolatom az volt, hogy vajon boldogabb lett volna-e annak a boszorkánynak a macskája, ha a gazdája nem védelmezi annyira. Hiszen végső soron mi haszna volt neki a boszorkány állandó zsémbeléséből? Nem Jennifer nénikém háza előtt parkolok le, hanem a szomszéd utcában. Csak addig tartott a tervem, hogy idejövök és leparkolok, aztán kifogytam az ötletekből. Vívódom, hogy bemenjek-e, vagy sem. Tudom, mit kezdjek Heatherrel meg mindennel, vagy nem? Ez egy nagy kérdés, pedig azelőtt biztos voltam a válaszban. Miközben a kocsiból bámulom a házat, az agyam egyszerre pörög is, meg üresen is kong. Annyival jutok

előrébb a tervezésben, hogy kiszállok a kocsiból. Aztán nincs több gondolatom. Jennifer néninek soha nem kell odaszólni telefonon, ha meglátogatom. Az ő házában ugyanis állandó jövés-menés van, hála a négy gyerekének, valamint azok házastársainak és gyerekeinek, akik szintén mind bejelentés nélkül toppannak be, ráadásul mióta Jennifer nevelőszülőként is működik, sokszor olyanok is felbukkannak, akiket nem feltétlenül ismerek. Mindig is így ment ez nála, és én mindig úgy éreztem, hogy szívesen látnak – ami jól is jött, mivel Anyu betegsége alatt nemigen volt hova mennem. Mindig is úgy volt, hogy ha Anyu meghal, én Jenniferhez költözöm, de a Kevin-affér bemocskolta a szememben a házat meg az unokatestvéremhez fűződő kapcsolatomat, majd lassanként Jenniferrel is megromlott a viszonyom. Értem, hogy az az időszak igencsak emberpróbáló lehetett számára, hiszen elvesztette a fiát is meg az unokahúgát is, akiről a testvérének tett ígérete szerint gondoskodnia kellett volna. Illetve nem veszített el minket szó szerint, hiszen ott voltunk, de én még akkor sem tudtam rávenni magam, hogy letelepedjek abban a házban, amikor Kevin elköltözött. Ezért úgy döntöttem, hogy a Limericki Egyetem campusán fogok lakni, elszakítva magam mindenkitől, és újrakezdve mindent. Heatherrel kéthetente, hétvégén találkoztam. Barátokat szereztem, akikkel egyfajta családot alkottunk, és a szünetekben örömmel hagytam, hogy a barátaim családja babusgasson. Heather pedig jól érezte magát a szálláson, amit Anyu szervezett meg neki a halála előtt. A családi ünnepeket Jennifernél töltötte, és ilyenkor átjött Apu is, hogy egyen egy jót, és megkérdezze, mi újság Heatherrel, mintha ez a ház lett volna a kapcsolattartásuk bázisa. Ez így mindenkinek megfelelt, nekem is, és ahogy telt-múlt az idő, fejben kreáltam Heathernek egy anyát, aki a valóságban nem feltétlenül létezett: nem tudom, hogy tényleg vallotta-e azokat a nézeteket, eszméket, amelyeket neki tulajdonítottam. Lassan ballagok az ajtó felé. A tervem az ajtóig tart, a továbbiakra vonatkozóan nincs ötletem. – Jasmine! – kiált fel meglepetten az ajtót nyitó Jennifer.

Oldalt és hátul rövidre nyírt „manófrizurában” hordja vörösre festett haját, amióta az eszemet tudom. A ruházata földszínekben pompázik: elmaszatolt, zöldes-rozsdabarnás törtbársony cuccokat hord, meg hosszú hippiruhákat legginggel, meg légpárnás hajót idéző, vastag talpú cipőket, meg böhöm nagy nyakláncokat. A szája színben mindig passzol a hajához, igaz, az övé inkább mahagóniba hajló, nem olyan tűzoltókocsi-vörös, mint az enyém. – Micsoda kellemes meglepetés! Gyere csak be! Jaj, bárcsak tudtam volna, hogy jössz, akkor szóltam volna Fionának, hogy maradjon itthon! Elment misére Endával. Tudom, tudom, ne nézz így rám, ebben a házban senki nem volt misén Michael esküvője óta, de Enda az idén lesz elsőáldozó, és erősen biztatják őket, hogy menjenek el néha. Mert különben úgy téblábolnak majd a nagy napon a templomban, mint a turisták. Állítólag a gyerekek játszhatnak is a tízórás mise alatt. Ha a katolikus egyház így gondolkodik, a végén be sem lehet majd férni a templomokba! Jennifer beterel a konyhába. Arra számítok, hogy pont olyan a helyiség, mint régen, és valahogy majd közelebb visz a múltamhoz, de rá kell döbbennem, hogy itt minden megváltozott. – A hatvanadik szülinapomra kaptam – mondja Jennifer, amikor észreveszi, hogy jól megnézem magamnak a kibővített konyhát. – El akartak küldeni egy luxushajóútra, de én inkább új konyhát kértem. Most mondd meg, mivé lett az életem? – teszi hozzá kedélyesen. Nekem tetszik, hogy más lett a konyha, mert így rögtön egy új helyre csöppenek, amely mintegy eltávolít a régi emlékektől. Vagy legalábbis segít abban, hogy más megvilágításban, más szemszögből lássam őket: ne aktív résztvevőként, hanem megfigyelőként. Nézegetem, hogy mi volt itt, mi volt ott. A babzsákoknak például tényleg itt volt a helye, vagy rosszul emlékszem? – Nem tudok sokáig maradni – mondom, amikor Jennifer is leül az asztalhoz, és kettőnk között ott gőzölög egy kancsó gyógytea. – Egy óra múlva találkozom Heatherrel. Szökőkutat építünk a kertemben.

– Nagyszerű! – lelkesedik Jennifer. Felragyog az arca, és látom rajta azt is, hogy meglepődött. Az a tervem, hogy elmondom neki, mi foglalkoztat – aztán nincs több ötletem. – Azért jöttem el hozzád, mert… Mert mostanában sokat gondolkodtam. Bőven volt rá időm, mint azt te is tudod. – Jó neked – mondja Jennifer. Semmi együttérzés: ez tetszik! – Szóval, sokat gondolkodtam Anyuról. Mármint sok minden máson is gondolkodtam – osztom meg Jenniferrel a menet közben jött felismerést –, de különösen sokat agyaltam azon, hogy… Szóval, hogy viszonyult Anyu Heatherhöz? Érzékelem, hogy Jennifert ez is meglepi, ha nem is mutatja. Biztosra veszem, hogy nem erre számított. Hanem arra, hogy Kevinről akarok beszélni vele. – Mert van néhány fehér folt – teszem hozzá. – Segítek, ha tudok – feleli. – Hát, elég homályosak az emlékeim. Azt tudom, hogy Anyu igyekezett védelmezni Heathert, ez természetes, és azt is tudom, hogy arra törekedett, hogy legyen önálló, és alakítsa ki a saját életét, de azt már nem tudom, hogy mit érzett. Mitől félt? Beszélt veled valaha Heatherről? A bizalmába fogadott? Elmondta például, hogy mitől akarja távol tartani Heathert? Mert most igencsak próbálgatja a szárnyait. Persze mindig is próbálgatta – teszem hozzá. – Szóval, van barátja. – Jonathan – mosolyodik el a nagynéném. – Sokat hallunk róla. Sőt, egyszer el is jött teára. – Tényleg? – Utána pedig tékvandó-bemutatót tartott. Tanított Billynek pár mozdulatot. Billy fel is rúgta a porcelán matrjoska babáimat. Felnevetek, majd a szám elé kapom a kezem. Azok az orosz porcelánbabák mindig is kacajra fakasztottak minket. – De sebaj – nevet velem Jennifer is. – Ennyit megért a látvány, hogy Billy olyan magasra emeli a lábát.

Mosolyogva hallgatunk egy kicsit, aztán megváltozik a beszélgetés tónusa. – Tudod, Jasmine, igazán remek munkát végzel. Heather boldog, biztonságban érzi magát, és hihetetlenül elfoglalt. Te jó ég, lassan személyi asszisztens kell neki, úgy tele van a határidőnaplója! Én legalábbis képtelen vagyok követni. – Igen, tudom. De azért… azért néha jól jönne Anyu útmutatása. Jennifer erősen gondolkodik. – Egyszer egy nő mondott valamit Heatherről. Valami szörnyűt. Nem akarta direkt bántani, csak nagyon naiv volt. – Azok a legrosszabbak – mondom, de máris jobban hegyezem a fülem. Mert pont ez az, amit hallanom kell. – Szóval, anyukád sokat gondolkodott a dolgon, aztán elhívta a nőt a kedd esti bridzspartinkra. – Tényleg? – Abszolút. Méghozzá este hétre hívta oda, pedig csak nyolckor kezdtünk játszani. Úgy tett, mintha tévedésből mondott volna korábbi időpontot, és leültette a nőt a nappaliban, hogy ott várja meg, amíg lefektet benneteket. Összeráncolom a homlokom. – Ez volt az ő nemes bosszúja? Hogy megvárakoztatta? Jennifer elmosolyodik, és én már tudom, hogy nem értettem a lényeget. – Azt akarta, hogy a nő lássa Heathert otthoni körülmények között, olyannak, amilyen lenni szokott. Meg akarta mutatni neki, hogy nálatok is ugyanúgy zajlik az esti program, mint bármely más családnál. Ügyelt rá, hogy a nő mindent lásson és halljon, gondolom, érzékeltetni akarta, hogy milyen normálisan mennek a dolgok. És tudod, ki volt az a nő? Megrázom a fejem. – Carol Murphy. – De hát ő volt Anyu legjobb barátnője! – Úgy, ahogy mondod. Ez után az eset után lettek barátnők.

Ezt nem könnyű megemésztenem. Garol tényleg Anyu legközelebbi barátnője volt: sülve-főve együtt voltak, mióta az eszemet tudom. Úgyhogy ezt az információt képtelen vagyok feldolgozni. Carol rosszat mondott volna Heatherre? Tudom, hogy ez lehetséges, a Carol iránti gyengéd érzelmeimen mégis csorba esik. Ahogy mindig is megváltoztak az érzelmeim egy ember irányában, ha kiderült, hogy nem elég okos, nem tud eleget, nem tudja hajszálpontosan, hogy mit kell mondania vagy tennie Heatherrel kapcsolatban. Jennifer, mintha csak érzékelné a lelkemben dúló vihart, folytatja: – Anyukád soha nem írt le senkit, Jasmine, mert pontosan ettől félt a legjobban: hogy az emberek leírják Heathert. Ez az, ezt kerestem! Az a tervem, hogy a most hallott információt beemelem az életembe, és valamilyen módon hasznosítom. Aztán elfogy a tudományom. Letöltöttem a netről a szökőkútépítésre vonatkozó instrukciókat, és párszor megnéztem a YouTube-on azt a bizonyos videót. A vidéki kastélya előtt álló, arisztokratikus külsejű, bélelt mellényt és üvegzöld gumicsizmát viselő, krumpliorrú férfi úgy magyarázta el a munkafolyamatot, mintha egy gyereket tanítgatna. De ha kertészkedésről van szó, szeretem, ha így beszélnek velem, mert a tudományom tényleg egy gyerek szintjén áll. Szóval, a fickó elmondja, hogy nyolc órán belül kész lehet a mű, és meg is csinálja ennyi idő alatt – de a videón, persze, a szerkesztett, nyolcperces változat látható. Nekem, gondolom, egy hétig fog tartani, annak ellenére, hogy Heather is jön segíteni. Vagy talán éppen azért… Őszintén remélem, hogy tényleg eltelik vele ennyi idő, mert más tervem nincs. – Óóó, Jasmine! – kiált fel Heather, amikor meglátja, mit műveltem a kertemmel. – El sem hiszem, hogy ez ugyanaz a kert! – Hát, igen. Tetszik? – Imádom! Aztán szótlanul néz rám, és ettől zavarba jövök.

– Mi az? – kérdezem, és fejemet elfordítva a szerszámainkkal babrálok. – Meglep, hogy Jasmine ilyet csinált – mondja Heather, mintha ott se lennék, pedig rám szegeződik a tekintete. Meglep a hangszíne. – A roppant elfoglalt Jasmine. – Bagoly mondja verébnek! – Igyekszem könnyed hangon beszélni. – Sűrűbb a programod, mint nekem! A fülem mögé simít egy szemembe lógó hajszálat. Ehhez lábujjhegyre kell állnia. – Büszke vagyok rád, Jasmine. Könnybe lábad a szemem, és még nagyobb zavarba jövök. Nem emlékszem, hogy Heather valaha is ilyet mondott volna nekem, és nem tudom, miért hat meg ennyire, ilyen váratlanul, ilyen mélyen. – Hát, igen, végül is kertészszabin vagyok – mondom végül. – Szóval – térek aztán a tárgyra, és tapsolok is egyet hozzá –, mielőtt belevágunk, kapsz tőlem valamit. Odaadom neki a neten rendelt kertészszerkót: rózsaszín virágmintás zöld gumicsizma, kezeslábas, meleg sapka, rózsaszín kertészkesztyű. Javában ássuk a gödröt, amibe bele lehet majd állítani a szökőkút medencéjét, amikor nyílik az ajtód. Próbálok nem felnézni, és sikerül is. Hevesen kalapál a szívem az újabb konfrontáció gondolatára, de a közeledő léptek zaja arra utal, hogy Fionn vonszolja át magát csoszogva az úton. Most már oda merek nézni. A nyakában Beats by Dre fejhallgató lóg, a kezét jó mélyen a zsebébe süllyeszti. Mintha Mary Poppins táskáját látnám… De nemigen fér bele a keze egy ekkora zsebbe: ahhoz, hogy belepréselje, fel kellett húznia a vállát a füle fölé. Nem szól semmit, csak áll, és várja, hogy észrevegyem. – Szia, Fionn! – mondom, és kiegyenesítem a máris sajgó hátamat. Morog valamit, de nem hallom, hogy mit. – Ő a nővérem, Heather. Máris eljött a nagy pillanat: mindjárt elválik, hogy jó ember-e, vagy sem. Aztán figyelmeztetem magamat, hogy ezt abba kell hagynom, nem szabad ekkora súlyt helyeznem erre az egyetlen momentumra: a

bemutatkozásra. De Fionn átmegy a vizsgán, mert Heathernek is ugyanolyan érthetetlenül morog oda valamit, mint nekem, és egyikünknek sem néz a szemébe. Heather odaint neki. – Apám gondolta, hogy talán segíteni kell – mondja Fionn, majd szemügyre veszi a szerszámokat meg a gödröt. – A szökőkutat csinálják? – Igen, azt. – Szörnyen érzem magam emiatt, de azok után, amiket az éjjel eléggé el nem ítélhető módon mondtam neked, nem fogom megint pesztrálni a fiadat. Különben is úgy terveztem, hogy a mai napot Heatherrel töltöm. Mégsem tudom megtenni, képtelen vagyok nemet mondani Fionn-nak. Hiszen te még alighanem másnaposan döglesz az ágyban. Megjelenik lelki szemeim előtt a sötét, áporodott szagú hálószobád, meg te is, mint egy nagy dudor a takaró alatt, meg a napfényt kirekesztő sötétítőfüggöny, meg a földszinten randalírozó gyerekeid, akik délben még pizsamában vannak, és zabpehellyel dobálóznak a konyhában, majd jól beletapossák a szőnyegbe. Meg talán fel is gyújtanak ezt-azt. Épp Fionn kezébe nyomom az ásót, amikor csilingelő gyerekkacaj üti meg a fülemet, és előbukkansz a ház mögül, a hátsó kertből a két szöszi gyerekkel. Mondasz nekik valamit, méghozzá kedélyesen, játékos, csivitelő hangon. Ruganyosak a lépteid. Egész jó formában vagy ahhoz képest, hogy alig tizenkét órája még whiskyspohárral próbáltál fejbe dobni ugyanabban a kertben, ahol most vagy. Füttyentesz egyet. Hívsz valakit. Tudom jól, hogy ez a valaki Fionn. És ezt Fionn is nagyon jól tudja, mégsem fordul meg. Én sem nézek fel. – Fionn! Gyere már, haversrác! – kiáltasz oda jókedvűen. – Segítek nekik! – feleli Fionn nyafka, majd elcsukló hangon. – Dehogy segítesz! – mondod boldogan, és kiraksz az asztalra pár dolgot. Érdekelne, hogy pontosan mit, de nem akarok rád nézni. – Helló, Heather! – köszönsz rá a nővéremre vígan. – Helló, Matt! – Heather visszaint, én meg döbbenten nézem a kettőtök közti kommunikációt.

Rólam tudomást sem veszel. Én pedig nem merek a szemedbe nézni. Fionn sóhajt egyet, majd a földre dobja az ásót, és Heathert meg engem szóra sem méltatva visszacaplat az út túloldalára. A keze megint eltűnik a varázszsebben, és mivel a nadrágja lecsúszik a hosszú karok súlya alatt, kivillan a bokszeralsója. Vidám hangon magyarázni kezded a gyerekeknek, hogy mit fogtok csinálni. Szívesen hallgatnám, de Heather beszél hozzám, és nem állíthatom le. Ezután bekapcsolod a kocsidban a zenét. A gyerekeket ez igencsak felvillanyozza. A kislányod, aki mindenhova tánclépésben megy, most is táncra perdül, a kisfiú viszont a feladatára koncentrál. Igyekszem lopva, feltűnés nélkül odapillantgatni, hogy mit csináltok. Próbálok úgy helyezkedni, hogy szemben álljak veletek, ugyanakkor azt a látszatot keltsem, hogy a munkámba merülök. A kerti asztal körül nyüzsögtök. Buzgón smirgliztek, én meg kis híján kővé dermedek a döbbenettől: megfogadtad a tanácsomat! Heather még mindig beszél. Nagy sokára veszem az adást: át akar menni hozzád, hogy megbeszélje azt a rádióban tett látogatást. Utánanézett mindennek, tudja, melyik stúdiókat szeretné látni. Azt mondom neki, hogy nem lenne helyénvaló, ha átmenne, hiszen vasárnap van, és te a családodra szánod ezt a napot. – Udvarias leszek, Jasmine! – mondja esdeklő tekintettel, és nekem megszakad a szívem, mert az udvariasságára vonatkozóan szemernyi kétely sem merült fel bennem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy emiatt aggódom. Végül abbahagyom a munkát. Van még valami, amit a nővéremről tudni kell: ha a fejébe vesz valamit, akkor olyan nincs, hogy azt nem lehet. Olyan egyszerűen nincs. Mert ha valamit nem tehet meg, nem fogja fel, hogy történhetett ez, és megrendül a világba vetett hite. Lehet, hogy ez az élete nehézségeiből fakad: aki keményen meg dolgozik valamiért, az nem fogadja el a nemleges választ. Mert neki az átlagnál többet kell tennie azért, hogy megbirkózzon a kihívásokkal, és leküzdje a félelmet, vagy bármit, ami visszahúzza. Annak idején, amikor én végeztem a leckémmel, és tévézhettem, Heathernek

beszédterápiára kellett járnia. Amikor én kimehettem, és játszhattam a barátaimmal, őt még korrepetálták olvasásból. Ő hosszas küzdelem árán tanult meg biciklizni, én meg egyszerűen ráültem, és elindultam. Mindig mindenért keményebben megdolgozott, mint én. Ezért fontosak a csoporttalálkozók: ha olyasmit javasol, ami messze van az ideálistól, akkor legalább közösen megbeszélhetjük a dolgot, mielőtt végképp befészkelné magát a fejébe. A rádióban tett látogatást is megbeszéltük, és mindenki egyetértett abban, hogy remek ötlet, kivéve engem, de én nem adtam hangot a különvéleményemnek. És emiatt Heathernek most csalódnia kell. Egyszer találkoztam egy anyukával, aki a fia valamelyik tulajdonságáról azt mondta: „jellemző a Down-kórosokra”. Legszívesebben pofon vágtam volna azt a nőt. Hiszen senkit sem határozhat meg egyetlen dolog, egyediek vagyunk mindannyian. Úgyhogy Heather eme jellemvonásának sincs semmi köze a Down-kórhoz. Ha lenne, akkor Apu is Down-kóros lenne, meg én is, hiszen egyikünket sem állíthatja meg semmi, ha egyszer ráharapunk valamire. Megfordul a fejemben, hogy hazudnom kéne. Már a nyelvemen van a hazugság. Mindig is úgy éreztem, hogy ha személyesen garanciát tudok vállalni Heather boldogságáért, akkor kerek a világ. Ugyanakkor mindig is az volt a filozófiám, hogy Heathernek igazat kell mondanom. Lehet, hogy olykor cukormázzal vonom be a dolgokat, de ez legyen a legnagyobb bűnöm. Arra, hogy egy az egyben hazudjak neki, még sosem volt példa. Ezért, amikor rádöbbenek, hogy éppen a saját etikai kódexemet akarom megszegni, meghátrálok. Egy pasim egyszer azt mondta, hogy én szeretek az emberek kedvében járni, pedig tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen neki sem jártam a kedvében, sőt, még csak meg sem próbáltam. Úgy éreztem, ő az utolsó, akinek a kedvében járnék. Most viszont rá kell döbbennem az igazságra: nem az emberek, hanem Heather kedvében szeretek járni. Rajta kívül nagyon kevés ember van, akiről ez elmondható lenne: a világ a nővérem körül forog. Tudom, mit jelent ez: azt, hogy nem erősségem a másokkal való törődés, sőt, elég önző nőszemély vagyok, mert az, hogy Heather körül forog a világ, végső soron azt jelenti, hogy körülöttem is forog.

Hosszú éveken át elhitettem magammal, hogy Heather tőlem várja, hogy rendbe hozzam a dolgait. De vajon tényleg így van ez? Vagy csak én gondolom így? Mert be kell látnom, hogy ő soha nem kért tőlem ilyesmit, soha semmilyen módon nem jelezte, hogy szeretné, ha bármit is megváltoztatnék körülötte. Csak én nyomasztottam magam ezzel, én raktam a saját váltamra a felelősséget. Egy csapásra megvilágosodom. Itt, a kertemben, térdig állva a magam ásta gödörben. Amikor kirúgtak, az volt az első gondolatom: Ezt nem mondhatom el Heathernek! Úgy gondoltam, hogy csak felizgatná, úgy gondoltam, meg kell védelmeznem a felismeréstől, hogy a világban rossz dolgok is történnek. Úgy gondoltam, hogy ha elmondom neki, attól fog rettegni, hogy őt is kirúgják. De hát mit képzeltem én? Miféle nevelési módszer ez? Hiszen Heather többet tud a világ kegyetlenségéről, mint én! Hallja a fejéhez vágott sértő megjegyzéseket, hallja, amikor rendes, átlagos emberek mondanak rá degradáló dolgokat, mert ennyi eszük van. Igen, napi rendszerességgel mondanak neki ilyeneket szemtől szemben is, meg a háta mögött is. Én csak kísérem őt ezen az úton. Úgyhogy itt és most, a friss levegőn, a tavaszi napsütésben, miközben a gyerekeiddel nevetgélve smirglizitek a kerti asztak, és az iPhone-odból Pharrell Williams Happy című száma bömböl, megvilágosodom: nem kell mindent megváltoztatni az életemben ahhoz, hogy nekem és Heathernek jó legyen! Egyszerűen nem óvhatom meg őt mindentől. Ugyanakkor talán elég az is, ha ott vagyok, és segítek, ha valami baj éri. – Oké – mondom neki végül, de én magam is érzem, hogy remeg a hangom. Mit csinálok én itt? Átküldöm hozzád, hogy összetörd a szívét! Igen, ezt én csinálom, én hagyom, hogy megtörténjen. Úgy remegek, hogy alig kapok levegőt. Leülök a kerti padra, és onnan nézem az úton átballagó Heathert. A két szőke gyerek abbahagyja a smirglizést, és gyanakvóan méregetik. – Hahó! – üdvözöl téged boldogan Heather. Aztán beszélgettek. Nem hallom, mit mondasz, és ebbe mindjárt belehalok. Mert tudni akarom! Tudnom kell, hogy ellenőrzésem alatt tarthassam a beszélgetést, hogy másfelé kormányozzam, ha fájdalmat okoz

Heathernek! Tehetetlennek érzem magam, ugyanakkor azt is érzem, hogy én vagyok a hóhér. Hiszen én küldtem oda, ahol semmivé lehet az emberekbe vetett hite, sőt talán a belém vetett hite is. Nézem, ahogy magyarázol neki valamit, nézem lágy vonásaidat, meg a két szelíden gesztikuláló kezedet, amelyek formába öntik a mondandódat. Aztán elhallgatsz, és nézed Heathert. Várod a reakcióját, de ő nem mond semmit. A csípődre vándorol a kezed. Bizonytalanul figyeled a nővéremet. Nem tudod, jó ötlet-e, ha vigasztalón megérinted a karját. Már nyúlsz felé, de aztán jobb belátásra térsz, és megáll a kezed a levegőben. Aztán rám nézel. Aggodalmasan. Nem tudod, mit csinálj ezzel a fiatal nővel, aki csak bámul téged, és nem szól semmit. Te sem tudsz mit mondani. A segítségemre szorulsz. Megszakad a szívem, hogy ezt kell tennem Heatherrel, de nem segítek neked. Végül mondasz valamit, de Heather elfordul tőled, és visszajön hozzám. Úgy néz ki, mint akit arcul csaptak: fájdalmas arckifejezés, üveges tekintet, rózsaszínű orr. Maradok, ahol vagyok, onnan nézem, ahogy felém tart, majd elhalad mellettem. Bizony, Matt Marshall, ez történik, ha csalódást okozol az embereknek. Majd megtanulod, és hogy ne felejtsd el, mindig látni fogod magad előtt a nővérem arcát. Heather bent marad a házban, és zenét hallgat a lemezjátszóján. Némán emésztgeti a szívszaggató hírt, hogy mégsem tehet látogatást a rádióban. Nem igazán akar beszélni róla, és ez rendben is van, mert én sem akarok. Ások tovább. Minél mélyebbre ások a földben, annál mélyebbre ások önmagamban is. Amikor már elég mélyre jutok, és ott állok testileg-lelkileg elcsigázva, meghorzsolódva, feltárulkozva, ideje lezárni a tátongó sebet. Ötcentis murvaréteget lapátolok a gödörbe, amelyből most másztam ki, majd beleállítom a szökőkút medencéjét. Ezután lemérem a gödör és a legközelebbi konnektor közti távolságot, majd levágok egy ilyen hosszúságú PVC-csövet. Egy másik csövön átfűzök egy zsinórt, majd az egyik végét odaszigszalagozom a később

felszerelendő vízszivattyú csapjához, a csapot pedig odaszigszalagozom PVC-cső végéhez. Ezzel eltelik egy kis idő. Utána befektetem a PVCcsövet a gödörbe, és betemetem. A szivattyút beállítom a medence közepére, majd szúnyoghálóval lefedem a medencét. Ezután az újonnan vett, erős ollómmal lyukat vágok a szúnyogháló közepébe. Miután ez megvan, csatlakoztatnom kéne a vízszivattyút a csövezethet, de nem megy. Ez már túl bonyolult feladat. Miközben frusztráltan, motyogva-morogva-szitkozódva kínlódom vele, egyszer csak megszólal a hátam mögött egy hang. – Helló, kertészlány! Nem te vagy az. Ezt rögtön tudom. Összerezzenek, és beleejtem az ollót a medencébe. – Basszus, Monday! Helló! Bocs. Nagyon rám ijesztett. Éppen… A fenébe! Az ollóm. Mindjárt… Hát, igen. Ez van. – Felsóhajtok, és letörlöm a verejtéket az arcomról. – Éppen szökőkutat próbálok építeni. Így, hogy a gödörben állok, Monday a szokottnál is fenségesebb hatást kelt. A tengerészkék öltönyéhez nyakkendő helyett derűs arckifejezés társul, és látszik, hogy ez kizárólag nekem szól. Lopva vetek egy pillantást rád. Rajtakaplak, hogy villámgyorsan elfordítod a fejed, mintha nem is vettem volna észre, hogy néztél, és ismét az asztal lakkozására összpontosítasz. Vidám, harsány, cserkészvezetős hangon irányítod a gyerekeidet, és ezt már csaknem egy órája bírod. – Hívtam párszor, de elnyelte magát a kis külön világa – mondja mosolyogva Monday, majd leguggol. – Lássuk, mit alkotott! – Egy jó nagy kupit – felelem, és megmutatom, minek kéne kisülnie belőle. – Szabad? – Ha megkérhetem. Monday a kezét nyújtja, én pedig megfogom, és hagyom, hogy kihúzzon a magam ásta gödörből. Ez nem jel. Sőt, nem is szimbólum. Hanem egy igazi dolog, ami valóban megtörténik. Amikor a bőréhez ér a bőröm, nem tudom, hogy csak én vagyok-e így ezzel, de minden porcikámon érzem az érintését. Monday nem lép hátrébb a gödör

pereméről, így testközelbe kerülünk, amikor kihúz, olyannyira, hogy az orrom az inge szövetéhez ér, és látom a kigombolt ing alatt a csupasz bőrét. Legszívesebben örökre ott maradnék, hogy holtom napjáig érezzem a kőkemény teste közelségét, de nem maradok ott, hanem sután, ügyetlenül arrébb megyek, és képtelen vagyok Monday szemébe nézni, mert félek, hogy meglátja, mennyire izgalomba hozott. Leveszi a zakóját, én pedig gyorsan elveszem tőle, és beviszem a házba, megragadva az alkalmat, hogy egy kicsit megmosakodjak, rendbe szedjem a hajam, kihúzzam a szemem, és úrrá legyek a kínos nyugtalanságomon. Mire visszajövök, Monday már felgyűrt ingujjal térdel a füvön, és homlokráncolva koncentrál: csatlakoztatni próbálja a szivattyút a csővezetékhez. Én pedig csevegni próbálok vele, de annyira összpontosít, hogy úgy érzem, terhére vagyok. Ezért szótlanul nézem egy darabig, majd rajtakapom magam, hogy bűnös csodálattal legeltetem rajta a szemem, és ezt nem érzem helyénvalónak, ezért lopva téged leslek, meg a gyerekeidet. Buzgón lakkozzátok az asztalt, kivéve Fionnt, aki már dezertált, és most az egyik széken ülve játszik az iPadjén. A másik kettő viszont jól érzi magát, és te is elemedben vagy: odafigyelsz rájuk, kommunikálsz velük, viccelődsz. Jó apa vagy, és már sajnálom, hogy az ellenkezőjét állítottam. A cinikus énemben fölmerül a kérdés, hogy nemcsak nekem szól-e a műsor azok után, amit az éjjel mondtam, de mind a látvány, mind a hangeffektusok őszinte boldogságról tanúskodnak, és én elszégyellem magam, amiért már megint azt képzeltem, hogy ez az egész rólam szól. Aztán vitába keveredek önmagammal a szégyenérzetem kapcsán, mondván, hogy azért vegyük figyelembe mindazt, amit a múltban elkövettél, no meg azt, hogy csalódást okoztál Heathernek, és fejbe akartál dobni egy pohárral. A vitát én nyerem: megállapítom, hogy bőven rászolgáltál a bizalmatlanságomra. Egyszer csak észreveszem, hogy Monday engem néz, és kizökkenek a transzállapotból. Nyilván kérdezett tőlem valamit, és most várja a választ… Én pedig azt várom, hogy megismételje a kérdést, de nem ezt teszi, hanem jól zavarba hoz, mert arra néz, amerre én, és rajtad állapodik meg a tekintete.

– Ismerős a hangja – jegyzi meg. – Ez nem Matt Marshall? – De.

Monday nincs elragadtatva, de nem is húzza el a száját, és engem meglep, hogy milyen érzéseim támadnak ezzel kapcsolatban. Nem szeretném, ha bejelentené, hogy nagy rajongód, és hanyatt-homlok rohanna autogramot kérni, ugyanakkor némi izgalommal készülök arra az esetre, ha kiderülne, hogy nem bír téged, mintha legalábbis a védelmembe akarnálak venni. Furcsa reakció ez, ha figyelembe vesszük, hogy én igazából mélyen megvetlek téged, különösen azok után, hogy fájdalmat okoztál Heathernek. Ha párkapcsolatban lennénk, most el kéne hagyjalak, és el kellene költöznöm jó messzire. Ugyanezt tette a feleséged is, ha már itt tartunk. Lehet, hogy ilyen hatással vagy az emberekre. – Ez eltart még pár percig – mondja Monday, és átható pillantása mosolyra fakaszt. – Nem muszáj ezt tennie. – Tudom. De ha mégis megcsinálom, akkor maga talán nyer néhány percet, és gondolkodhat még egy kicsit azon a munkán. Mert úgy tűnik, ehhez elég sok időre van szüksége. Az ajkamba harapok. – Bocs. Azt mondta, van rá egy hónapom. – Max. Ha végeztem, beszélgethetünk róla. Ha nincs ellene kifogása. A kezében szorongatott drótokra pillantok. – Tudja, mit csinál? – Vettem Skerriesben egy régi házat, és saját kezűleg újítottam fel az egészet: a tetőt, a víz- és villanyvezetékeket, mindent. Eltartott pár évig, de most már lakható a ház. És ne féljen, nem robbantottam fel semmit. Egyelőre. Megpróbálom magam elé képzelni Mondayt abban a házikóban, meg abban az álmos kisvárosban. Igyekszem elképzelni, ahogy nap mint nap kiballag a tengerpartra a kézi kötésű Arán pulóverében, és friss halat vásárol egy halásztól, de nem megy. Nem megy, mert csak azt látom, ahogy félmeztelenül, irdatlan méretű, nagy teljesítményű szerszámgépekkel felszaggatja a padlódeszkákat, és lehántja a falról a tapétát.

– Ráér utána? – kérdi most, majd bamba, üres tekintetem láttán hozzáteszi: – Mára beszéltük meg… Most esik le a tantusz. – A! Én azt hittem, úgy értette, hogy telefonon beszéljünk, ezért vagyok… Szóval nem beszéltünk meg konkrét időpontot, de a mai nap megfelel. Mintha feszélyezné, hogy váratlanul beállított hozzám vasárnap… Vagy talán ennél több is rejlik kínos zavara mögött? Ha igen, akkor azt sietve leplezi. Vagy talán csak képzelődöm? Csak bolondítom magamat azzal, hogy megpillantottam a sebezhető énjét, hogy azért ugrott be bejelentés nélkül, mert látni akar? Egy villanásnyi ideig mintha lezajlana köztünk valami, és én úgy érzem, hogy amire gondolok, az abszolút lehetséges, de aztán tovatűnik a pillanat, és marad a távolságtartó üzleti kapcsolat – illetve azért nem egészen, hiszen a gödröm fölé hajoló Monday éppen tönkreteszi a szép ruháját. Fél óra múlva, miután főztem magamnak teát, neki pedig kávét, és éppen kitöltögetem, Monday a konyhaasztalnál üldögél Heatherrel. A nővérem a különböző munkahelyeiről mesél neki. Mindig is büszke volt arra, hogy dolgozik, és ha idegenekkel beszél, ez a kedvenc társalgási témája. Ennek örülök, és Heather igazán jó társalgó, biztonsági okokból viszont aggaszt ez a szokása. Nem tartom jó ötletnek, hogy futólag megismert férfiaknak meséli el a heti időbeosztását, nehogy valaki egyszer csak felbukkanjon ott, ahol ő éppen van. Monday miatt természetesen nem aggódom, és Heather sem, hiszen miután elmondta, amit akart, az ő munkájáról érdeklődik. – Fejvadász vagyok – mondja Monday. – Az a dolgom, hogy megtaláljam a cégeknél betöltendő állásokra a megfelelő jelölteket, akik máshol dolgoznak. – Ez nem olyan, mint a csalás? – Nem egészen – feleli mosolyogva Monday. – Csalni nem szeretek. Inkább problémamegoldónak mondanám magam. Olyan ez, mint a kirakós játék: a megfelelő helyre kell raknom a megfelelő embereket. Mert az emberek sokszor nem ott vannak, ahol lenniük kéne.

Összenézünk, amikor ezt mondja. Nem beszél lassan, mintha attól félne, hogy Heather nem fogja fel, amit mond, és hangosabban sem beszél a kelleténél, mintha a nővérem süket lenne, pedig van hallókészüléke. Rövidek, egyszerűek, lényegre törőek a mondatai. Ezután Heather rólam kezd beszélni. Mesél a munkahelyeimről – a pályafutásom zanzásított verzióját adja elő, azt, amit az évek során tőlem hallott –, én pedig nem igazán értem, miért csinálja. Először arra gondolok, hogy félreértette, amit Monday a munkájáról mondott, de aztán rájövök, hogy el akar adni neki engem, és ez olyan megindító, hogy mozdulatlanná dermedek, és jóformán azt sem tudom, hol vagyok. Heather teljes mértékben elbűvöl, lenyűgöz, lehengerel azzal, hogy ezt teszi értem, hogy tudja, hogy ezt kell tennie értem. A vendégünk olyan ember, aki munkát szerez az embereknek, ezért ő megpróbál a segítségével munkát szerezni nekem. Felsorolja a tulajdonságaimat, és szemlélteti is őket egy-egy anekdotával. Ezt a saját állásinterjúira készülve tanulta, és most rám is alkalmazza. Minden mondatát úgy kezdi, hogy „Jasmine…” Az első mondata úgy végződik, hogy „kedves”, és mond is egy példát, hogy miért vagyok kedves. Azt mondja, én vettem neki a lakását. – Jasmine okos – mondja ezután. – Egyszer talált a szupermarket parkolójában, a jegyautomata mellett húsz eurót. A pénz mellett volt egy papír is, hogy valakinek mikor kell orvoshoz mennie. Ezért Jasmine postán elküldte az orvosnak a papírt meg a pénzt, és írt neki egy levelet, hogy aki ekkor és ekkor megy hozzá, az elvesztett a parkolóban húsz eurót. Ugye, milyen okos? – teszi hozzá sugárzó mosollyal. – Határozottan nagyon okos – feleli mosolyogva Monday. Remélem, Heather most már befejezte. Mert nagyon kellemes dolog ugyan, ha az embert elhalmozzák dicséretekkel, de azért nehéz ezt sokáig hallgatni. A nővérem azonban folytatja. – Jasmine nagylelkű – mondja, én pedig fejcsóválva teszek-veszek tovább. Elég egy futó pillantást vetnem Mondayre ahhoz, hogy lássam, mennyire meg van hatva. Figyelmesen, áthatóan, merőn nézi Heathert, és

nyilván érzékeli, hogy figyelem, mert rám pillant, és szelíden rám mosolyog – aztán belátom, hogy jobb lesz, ha megmozdulok. Monday nem mindig érti pontosan, hogy mit mond Heather. Néha visszakérdez, mert a nővérem a sok éven át tartó beszédterápia ellenére nem beszél egészen tisztán. Én, persze, értem minden szavát, de visszafogom magam, és nem szólok bele a társalgásukba. Hiszen Heather nem gyerek, nincs szüksége tolmácsra. – Abból ítélve, amit mond, Jasmine nagyszerű ember lehet – mondja Monday, és ismét rám vándorol a tekintete. – És én egyetértek magával. Én is úgy gondolom, hogy nagyon sokan szerencsésnek mondhatnák magukat, ha megismerhetnék. – Nem nézek Mondayre, de a szemem sarkából azért látom, és suták a mozdulataim, mert hevesen kalapál a szívem, és mocorog a gyomrom. Bénázok egy sort a tejesdobozzal is: a kis kancsó helyett a pultra löttyen a tej. – Tényleg nagyszerű ember! – helyesel Heather. – Maga pedig nagyon jó testvére, ha így beszél róla. Attól, amit Heather most mond, engem beszippant az érzelmek örvénye, és kirepít a helyiségből, mint a katapult. Olyannyira, hogy még Monday is belátja, hogy jobb, ha most elmegy, és csak később SMS-ezik – a privát mobiljáról –, hogy szeretné, ha felhívnám, amikor ráérek. – Én vagyok az ő nagy testvére. Amikor a mamánk meghalt, azt mondta nekem, hogy én vagyok a nagyobb, ezért vigyáznom kell Jasminere. Úgyhogy csinálok én sok minden mást is, de az a legfontosabb munkám, hogy vigyázok Jasmine-re.

18 Hétfőn kora reggel az ablakom alatt vijjogó fűnyíró ébreszt. Ez több szinten is fájdalmat okoz, elsősorban azért, mert alig múlt el nyolc óra, és a fűnyírózúgás általában véve elég tolakodó hangeffektus, másodsorban pedig azért, mert lefekvés előtt megittam egy üveg vörösbort. Lehet, hogy a mennyiséget illetően hazudok, lehet, hogy több volt, és lehetett valami egészen más szeszes ital is, de az biztos, hogy a hatását igencsak érzem: a koponyámban lüktető fájdalom egészen az agysejtjeimig hatol, és annak rendje-módja szerint pusztítja is őket, majd átfúrja a tarkómat, és már a párnámon érzem a lüktetését. A tapintatlan fűnyíróbőgető a minket körülvevő négy nyugdíjas házaspár bármelyikéhez tartozhat, hiszen ők a saját menetrendjük szerint, másokra fittyet hányva zakatolnak, különösen most, hogy már nincs munkám, és ezt ők is tudják. Tehát bármelyikük lehetne, de én már tudom, hogy te vagy az. Igen, egyből tudom, még mielőtt felemelném a fejemet a párnáról, mert ilyen sokáig nem tarthat a fűnyírás, ennyi fű a világon nincs. Ennyi idő csak egy fölöttébb gyakorlatlan kertésznek kell hozzá. Amikor kinézek, az a benyomásom, hogy csak rám vártál, mert rögtön felpillantasz, és szép, széles mozdulattal odaintesz nekem. Érzékelem a minden pórusodból áradó gúnyt. Aztán kikapcsolod a fűnyírót, mint aki jól végezte dolgát, és átballagsz hozzám. Mozdulni sem tudok, annyira szédülök. Vissza kéne feküdnöm, de már ott állsz az ajtó előtt, és nyomod a csengőt, jó hangosan, jó sokáig. Mintha úgy kínoznál, hogy a lehorzsolódott, érzékeny bőrömet nyomkodva morzézol. Lerogyok az ágyra, abban a reményben, hogy ha le se szarlak, elmész, de a jelek szerint te is csak olyan vagy, mint a többi probléma: nem múlsz el csak úgy, inkább súlyosbodsz. Végül nem miattad mozdulok meg mégis, hanem az ágyam melletti vodkásüveg látványa lő ki az ágyból, és indít el csigatempóban kifelé.

Amikor ajtót nyitok, lyukat éget a szemembe a napfény. Eltorzult arccal húzódom vissza az elsötétített, lefüggönyözött szoba menedékébe. Te pedig jössz utánam. – Szentséges ég! – kommentálod az általam nyújtott látványt, egy kissé talán túlságosan is Jameson doktort idéző stílusban. – Jó reggelt! – teszed hozzá a kelleténél vidámabb, harsányabb, élénkebb hangon. Igen, bosszantóan élénk vagy. Ha nem lenne ennél több eszem, bízvást gondolhatnám, hogy végignézted, ahogy hullarészegre iszom magam, majd direkt jó korán keltél, olyan korán, mint tudomásom szerint még soha, csak hogy éktelen lármát csaphass az ablakom alatt. Sőt, mi több, még vidámságot is erőltettél magadra, olyannyira, hogy ilyen vidámnak még soha nem láttalak. Szándékom szerint azt mondom, hogy „Helló!”, de csak valami mély, rekedtes, károgó hang jön ki a torkomon. – Hoppá! – mondod. – Kemény volt az éjszaka? Dübörgött a hármas szám alatt a vasárnap esti rock and roll? Válaszul mordulok egyet. Te pedig körbejársz, és elhúzogatod a függönyöket, meg az ablakot is kinyitod, mire én megborzongok, és a kanapén heverő kasmírtakaróért nyúlok, mert én is a kanapén heverek, most rogytam le. Beburkolózom, és gyanakvóan figyelem, ahogy behatolsz a nyitott terű konyhámba – nyitott terű az egész földszint –, és kotorászni kezdesz a faliszekrényekben. – A citromos tálban – szólalok meg bágyadtan. Megáll a kezed. – Micsoda? – A kulcsa. Ott van a citromos tálban. – Nem a kulcsot keresem. Nem zártam ki magam. – Halleluja! – És miért pont a citromos tálban tartja? – Örülök, hogy megkérdezte – felelem mosolyogva. – Azért, mert maga egy citromra emlékeztet. – Miért, talán én vagyok savanyú és kifacsart? – kontrázol, mire leolvad arcomról a mosoly.

Tovább jössz-mész a konyhában. Csészék koccannak, papír zörög, pirítós illata száll, teáskanna sípol. Lehunyom a szemem, és elbólintok. Amikor felébredek, egy bögre teát meg egy vajas pirítóst nyújtasz felém. Liftezik a gyomrom, de éhes vagyok. – Lásson hozzá! Ez segít a bajban. – Mondja a téma szakértője – felelem kótyagosan, és felülök. Helyet foglalsz a szemközti fotelben, amely az ablaknál áll. Olyan erős fény áramlik be, hogy hunyorognom kell. Már-már angyali megvilágításban látlak: jobboldalt kissé elmosódik a körvonalad, mintha hologram lennél. Aztán fáradtan felsóhajtasz, és ez már nemigen passzol a dicsfényhez. Rádöbbenek, hogy azért sóhajtasz, mert fáradt vagy. A friss levegőn kipirult arcod, a frissen vágott fű illatát árasztó ruhád valahogy mégis olyan benyomást kelt, mintha megújhodtál volna. Csak miattam vagy fáradt. – Kösz – mondom, amikor nagy sokára eszembe jut a jó modor. – Ami a szombat éjszakát illeti… – kezded. Mordulok egyet, majd legyintek, hogy hagyjuk ezt, és beleszürcsölök a teámba. Elég édes, édesebb, mint ahogy inni szoktam, de jó. Mostanra mindenképpen jó. Hiszen nem vodka, és ezért minden porcikám köszönetet mond neked. A szombat éjjel történtekről viszont nem akarok beszélni. – Sajnálom, hogy odavágtam azt a poharat. Ezt halálosan komolyan mondod. Sőt, talán még érzelmesen is, és ezt már végképp nem bírom elviselni. Lassan megrágom a falatot, majd lenyelem. – Egyikünknek sem volt igaza – mondom végül. Túl akarok lépni ezen. Te viszont nem ezt akarod hallani. Abban reménykedsz, hogy bocsánatot kérek tőled. – Az a helyzet, Jasmine, hogy én arra reagáltam, amit maga mondott. – Igen, és elfogadom a bocsánatkérését – felelem. Miért vagyok képtelen rávenni magam, hogy bocsánatot kérjek tőled, amikor jól tudom, hogy ezt kéne tennem?

– Elég ocsmány dolgokat mondott – ütöd tovább a vasat. – Azért jött, hogy bocsánatot kérjek? – Nem. Azért, hogy én kérjek bocsánatot. Újra átgondolom a dolgot. – Mint már mondtam, egyikünknek sem volt igaza. Merőn, áthatóan nézel, miközben az agyad lázasan dolgozik. És végül úgy döntesz, hogy nem veszel tűz alá, amiért hálás vagyok, pedig tudom, hogy megérdemelném. Mert borzalmasan viselkedem. És még tetézem is egy kicsit. – Csalódtam magában, amiért nem tartotta be a nővéremnek tett ígéretét. – Azt őszintén sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavarja. – Heather soha nem szegi meg az ígéretét. És nagyon könnyen megbízik az emberekben. – Ellentétben velem. Én egyáltalán nem bízom az emberekben. Bólintasz, és emésztgeted egy kicsit, amit mondtam. – Tudja, nem azt mondtam, hogy soha nem viszem be oda, csak azt, hogy a közeljövőben nem. – És hogy később bevigye, arra mi a sansz? – Jelen állás szerint csekély az esélye – ismered be komoran. Nekem most az állásod elvesztésének utóhatásaira kellene gondolnom, arra, hogy mit jelent ez neked és a családodnak, nem pedig arra, hogy Heathert nem vezetik körbe a rádióban. Általában érzékeny embernek tartanak, mert olyan odaadóan pátyolgatom Heathert, de úgy tűnik, ha másokról van szó, totál érzéketlen nőszeméllyé változom. – Annak hatására, amit mondott, leálltam a piával – szólalsz meg. Meglepetten bámulok rád. Mármint az lep meg, hogy tudtam olyat mondani, ami hatással van rád, nem pedig az, hogy abbahagytad az ivást. Az egyáltalán nem lep meg. Mert nem hiszek neked. Nem hiszem, hogy komolyan gondolod, nem hiszem, hogy tényleg így lesz. Mintha csak a férjem lennél, aki fűvel-fával megcsal, és már süket lennék a

fogadkozásaidra, hogy megváltozol. Igen, furcsamód ilyen bensőséges viszonyban vagyunk… – Tényleg – bizonygatod, miután hibátlanul leolvasol az arcomról mindent. – Mert igaza volt abban, amit a gyerekekkel kapcsolatban mondott. – Ugyan már, Matt! – mondom elgyötörten. Feladom. – Nem volt igazam semmiben. Nem ismerem magát, nem ismerem az életét. – Ami azt illeti – kezded, majd szünetet tartasz, mintha nem tudnád eldönteni, hogy mondjad, vagy ne mondjad –, nagyon is ismeri az életemet. Hiszen látja nap mint nap. Többet lát belőle, mint bárki más. Csend. – És engem is ismer. – Elgondolkodva nézel rám. – Szerintem maga azt hiszi, hogy jobban ismer engem, mint amennyire valójában ismer, és van, amiben téved, de ez csak fokozza bennem a bizonyítási vágyat. – Nem kell bizonyítania nekem semmit – hazudom. Bárcsak ezt mondhatnám, de nem mondhatom. Mert kianalizálok minden egyes szót, ami kijön a szádon, hátha megerősíti, hogy tényleg olyan sötét alak vagy, amilyennek tartalak. – Szóval, szeretném odaadni magának ezt a… – És átnyújtod a feleséged levelét tartalmazó gyűrött borítékot. – Még mindig nem olvasta el? Matt! – Képtelen vagyok rá – mondod kertelés nélkül. – Nem akarom tudni, mi áll benne. Nem megy. – Szóba áll már magával a felesége? Megrázod a fejed. – Abban a levélben mindent elmondott magának, amit akart, erre nem olvassa el? Nem értem magát. – Akkor olvassa fel nekem. – Nem! Olvassa el maga, basszus! – És odadobom a levelet a dohányzóasztalra. – És ha azt írja, hogy soha nem jön vissza hozzám? – Akkor legalább tudja. Ahelyett, hogy itt… hogy itt várna tétlenül. – Nem várok tétlenül. Már nem. Bizonyítani fogok Amynek.

– Mit fog bebizonyítani neki? – Hogy milyen vagyok valójában. – Azt hiszem, ezt már bebizonyította. Azért hagyta el magát. – Ezt félig viccesen mondom, és arra számítok, hogy elmosolyodsz, de nem teszed. Sóhajtasz egy nagyot, majd a levélre pillantasz, és én arra gondolok, hogy végre eljutott az agyadig, amit mondani akarok. Kezedbe veszed a borítékot, és felállsz. – Odarakom ezt is a citromok közé. Elmosolyodom, és örülök, hogy te ezt nem látod. A házad előtt most megáll egy autó. – Vendége van – mondom. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy ez a beszélgetés véget ért, és végre hazamész. Zsong a fejem, és a vodka meg az áfonyalé hullámain szörföző pirítós csak súlyosbítja az emésztési zavaromat. Az ablaknál állva, csípőre tett kézzel, morcosan vizsgálgatod az imént érkezett kocsit. Még mindig jóképű vagy. Nem mintha öreg lennél, persze, hiszen a negyvenes éveid elején jársz. Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy az életviteled, az éjszakázás, a nyugtatóval, altatóval meg még ki tudja, miféle szerekkel kevert pia nem nyomta rá úgy a bélyegét a külsődre, ahogy rányomhatta volna. – Nem hiszem, hogy hozzám jött – mondod végül, de még mindig a kocsit nézed. – Csak üldögél az autójában. – Miért nem dolgozott soha a tévénél? – kérdezem váratlanul. Hiszen a sikeres DJ-k, akiknek olyan közönségük és olyan rajongótáboruk van, mint neked, rendszerint váltanak egy idő után, és nekem most hirtelen eszembe jutott, hogy te egész jóképű vagy, legalábbis biztos vannak, akik annak tartanak, és mivel a tévé, az tévé, a jóképűség ott ugyanolyan fontos követelmény, mint az intelligencia – sőt, sokszor még fontosabb. – Dolgoztam – feleled, és meglepetten felém fordulsz. Téged is ugyanúgy meglep, mint engem, hogy kérdeztem valamit rólad, az életedről, a munkádról. – Úgy öt éve volt egy késő esti talkshow-m, amolyan vitaműsor, mint a rádióban. Szerda este fél tizenkettőkor ment.

Úgy nézel rám, mintha tudnom kéne, melyik műsorról van szó, de megrázom a fejem. – Egy asztal körül üldögéltem mások által meghívott vendégekkel, és arról beszélgettünk, amiről én akartam, de soha nem tárgyaltuk ki rendesen a témát. Úgyhogy otthagytam az egészet. A tévében nem mondhat az ember semmit. A rádió sokkal nagyobb szabadságot ad. – Például orgazmussal lehet beharangozni az újévet. Nagyot sóhajtasz, és leülsz. – Tudja, nem csak a nők szoktak ám mindent megdumálni! Zavartan nézek rád. – Van egy barátom. Nevezzük Joey-nak. – Vagy nevezhetjük Matt Marshallnak is? – Nem. Nem én vagyok az. – És hiszek neked. – Szóval, Joey egy szép napon elmondta nekem, hogy termékenységi gondjaik vannak a feleségével. Hét éve házasok, és még nincs gyerekük. Aztán azt is elmondta egy sör mellett, hogy csak színleli a dolgot az ágyban. Életemben nem hallottam még ilyet. Mármint hogy egy férfi csinálja. Mert ha egy nő színleli az orgazmust, abból nyilván nem lehet semmi baj, de ha egy fickó, amikor éppen gyereket akarnak a feleségével… Hát, az már problémás. És most már nem mondhatja meg a feleségének, hogy kamu volt az egész. Szépen sarokba szorította magát, érti? A felesége kivizsgáltatta magát, és úgy néz ki, hogy nála minden oké… Igazán inspiráló, ahogy kifejezed magad. – Úgyhogy az asszony azt akarta, hogy Joey is nézesse meg. a micsodáját. Mármint hogy nem meddő-e. De ő nem akarta megnézetni, mert tudja, hogy nincs vele semmi baj. Vagy legalábbis biztosra veszi. Ezért ahelyett, hogy bevallotta volna, hogy többnyire csak megjátszotta, hogy élvezi a dolgot, és talán inkább máshogy kéne csinálniuk, hogy neki is jó legyen, érti, szóval ehelyett inkább azt mondta az asszonynak, hogy ő nem akar gyereket. Pedig akar, csak bepánikolt, és nem tudja, mi mást mondhatna. Egy szó, mint száz, szétmentek. És semmi másért, csak azért, mert Joey képtelen volt bevallani, hogy színlelt. – Megcsóválod a fejed. – Gondoltam, erről érdemes lenne szót ejteni az egyik adásban.

– Érdemes is – mondom. Személy szerint nem villanyoz fel különösebben a gondolat, hogy öt ember éjfélkor, a rossz telefonvonal miatt ordítozva erről vitatkozzon egymással, de értem, mire akarsz kilyukadni. – És hát Tonynak támadt ez az ötlete, hogy harangozzuk be az újévet azzal a nővel. Én meg mondtam, hogy oké, felőlem mehet. Nem igazán érdekelt. Gondoltam, vicces, meg kötődik a témához, úgyhogy nem nagy ügy. – Ki az a Tony? – A producer. Ő szervezte meg a dolgot. Behozta azt a nőt a stúdióba, a csaj meg ilyen hangeffektusokat produkált a mikrofonba. Nem, nem volt igazi orgazmus, bármit is írnak a bulvárlapok. Viszont a csaj prostituált, és ez már gond. Tony fizetett neki. – Megcsóválod a fejed. – Te jó ég! Tony is szarban van. Egy ideje ő is barátnőproblémákkal küzd. A csaj lelépett, és Tony… Szóval, ő nem viseli olyan jól, mint én. – Ha jól értem, nagyrészt Tony a hibás. – Nem. Ez az én műsorom, nekem kellett volna észnél lennem. De hogy őszinte legyek, aznap, meg egész héten kurvára ki voltam ütve, azt se tudtam, mi folyik körülöttem. Sokszor volt már ilyen, és mindig megúsztam, most viszont… – Felállsz, és megint kinézel az ablakon. – Mit csinál ez a faszi? Ül, és bámulja a házamat! Végre-valahára én is feltápászkodom a kanapéról, és kinézek az ablakon. A kocsi közvetlenül a házad előtt áll, a benne ülő férfi pedig leskelődik. – Sok rajongója van? – kérdezem. – Aha. Van például egy csaj, aki annyira meg van őrülve értem, hogy beköltözött a szemközti házba. Olyan nagy csöcsű vöröske. Nem tud betelni velem. Az az igazság, hogy elmosolyodom. – Lehet, hogy várja magát az ürge, mert tudja, hogy nincs otthon – vetem fel. – Ugyan honnan tudná? Hacsak nem figyelt. Odamegyek hozzá.

Érzem a hangodon, hogy forr benned az indulat, és tudom, hogy ennek nem lehet jó vége. – Várjon, Matt, most kiszáll a kocsiból! Visszajössz az ablakhoz, és nézzük, mit csinál a férfi. Van valami a kezében, valami fekete tárgy. Egy fényképezőgép! Felemeli, és elkezdi fotózni a házadat. – Ó, te kis… Elkéstél. A fotós már kattogtatott egy csomót, mire rájössz, hogy mi az ábra. A gépe LCD-képernyőjén mustrálgatja a felvételeit, majd arrébb megy, hogy más szögből is lőjön párat. – Ne csináljon hülyeséget, Matt! – figyelmeztetlek. – Csak még nagyobb bajba sodorja magát! – kiáltok utánad, de a tanácsom még csak nem is süket fülekre talál, hanem egyáltalán semmilyen fülekre nem talál. Kirobogsz a házamból, és mintha csak ötletet adtam volna neked, mert pontosan azt csinálod, amitől óva intettelek: rátámadsz a fotósra. A férfi megfordul, és az agresszív arckifejezésed láttán máris fülig ér a szája. De te csak dübörögsz felé rendületlenül. Megragadod a gépét, ledobod az úttestre, majd durván betuszkolod a fickót a kocsijába. Nem látom pontosan, mi történik, mert eltakarom az arcomat. Valami azt súgja, hogy jobb, ha nincsenek tanúk. A viselkedésed azt eredményezi, hogy egy óra múlva még mindig pongyolában vagyok, és a házad előtt még három fotós táborozik az én házam felé fordulva, te pedig a nappalimban járkálsz fel-alá, hogy nem látom tőled a Halálbiztos diagnózist, és az ügynököddel kiabálsz a telefonban. Ugyanis a kirúgásod hírét még azelőtt kiszivárogtatták a sajtónak, hogy a csatorna közölte volna veled, és hat hónap kertészszabit kaptál, hogy ne írj alá azonnal valamelyik konkurens adóhoz – de te ettől még bőszen handabandázol, hogy ezt fogod tenni. Pontosan tudom, mit érzel, de látom azt is, hogy csak azért akarsz átmenni egy másik rádióadóhoz, hogy megadd a kölcsönt a mostani munkaadóidnak, és nem azért, mert tényleg vissza akarsz menni dolgozni. Eszembe jut, hogy talán így a legjobb neked: van fél éved arra, hogy

átgondold, hogyan tovább. Érdekes gondolat, eddig még nem jutott eszembe. Te úgy érzed, börtönbe zártak, én viszont látom, micsoda lehetőség ez számodra. Lehet, hogy jó úton haladok… A fotósok miatt nem tudok dolgozni a kertben, pedig vár a félkész szökőkút, és másnapos szervezetem is friss levegőért kiált. Egy darabig reménykedtem benne, hogy majd csak elhúznak kajálni, de csak az egyik tűnt el egy kis időre, és szendvicsekkel megpakolt EuroSpar-os szatyorral jön vissza. Amíg falatoztak, tettem egy kísérletet a ház elhagyására, de amikor kinyitottam az ajtót, százfelé repült a sonka, a tojás, a káposztasaláta meg a barna papírzacsik, és már szegezték is rám a gépeiket. Hiába protestáltam, hogy én csak egyszerű állampolgár vagyok, bőszen kattogtattak, és csak akkor álltak le, amikor rádöbbentek, hogy előbb-utóbb megtelik a memóriakártyájuk, és csak az lesz rajta, hogy térden állva kertészkedem. De mivel feszélyezett, hogy bámulnak, pláne, hogy nem is igazán tudom, mit csinálok, visszavonulót fújtam. – Bocs – mondod, amikor bevágom magam mögött az ajtót, és kipirult arccal rád meredek. Aztán megnyílnak az ég csatornái, és a fotósok irdatlan masináikat az ölükben dédelgetve gubbasztanak az egyik kocsiban. Odakiáltok nekik: – Haha! Remélem, megeszi a rozsda az összeset! Te szótlanul, magadba fordulva dühöngsz, de most felpillantasz, és úgy nézel rám, mint aki jól szórakozik. Jameson doktor is átjön. Úgy tesz, mint akit bosszant a dolog, pedig titkon élvezi, hogy dilemma előtt állunk, és végre van egy kis izgalom. Meg akarja vitatni az utcánkban kialakult paparazzohelyzetet, és hogy mit tehetnénk. Én felmegyek az emeletre, és ledőlök. Caroline barátnőm tőle szokatlan módon telefonál, hogy beugorhat-e. Két okból is meglep, hogy hallok felőle: egyrészt hét közben soha nem ér rá, mert egy bankban dolgozik (emberek otthonát és más vagyontárgyait foglalja le), másrészt a szabadidejében is inkább az új pasijával szexel, aki nyolc évvel fiatalabb nála, és akivel azután ismerkedett meg, hogy fény derült a férje többrendbeli hűtlenségére. Örültem, hogy nem találkozunk

mostanában, mert tudtam, hogy jobb helyen, illetve jobb kezekben van minden porcikája. Majd szétveti az izgalom, amikor befut. Csak a hálószobámban fogunk tudni beszélgetni, mert a földszintet te foglalod el: fel-alá járkálva telefonálsz. Az ügyvédeddel beszélsz, mert a lesifotós, akinek a gépét földhöz vágtad, azzal fenyegetőzik, hogy feljelent rongálásért. De a vád nem áll meg, mert már eladta a képeit: különböző internetes pletykaoldalakon bukkantak fel. Megörökítette, ahogy gyilkos indulattól fűtve rárontasz. Alulnézetből kapott le, ezért úgy nézel ki, mint King Kong: dupla tokád van, hordóhasad, és látszik rajtad, hogy könyörtelenül eltaposol mindent, ami az utadba kerül. A laptop előtt kuporogva nézegetjük a fotókat Jameson doktorral. – Azt a kurva! – mondod. – Még jó, hogy nincsenek itt a gyerekek. – Miért, egész jól mutat a sziklakertem – szólalok meg, majd ráközelítek a háttérben megbúvó földecskémre. – De azért kár, hogy nem tudtam befejezni a szökőkutat – teszem hozzá sírós ajkbiggyesztés kíséretében. Azzal már tűzök is az emeletre, mielőtt én is kapok egy King Kongattakot, a doktor pedig nézi tovább a Házak kalapács alatt című árverezősfelújítós műsort. – Ez a lakás jobban nézett ki az átalakítás előtt – kommentálja a tévében látottakat, miközben elhagyom a helyiséget. – Kész bolondokháza van itt nálad – jegyzi meg Caroline, amikor a kezébe adom a kávéját. – Köszöntelek az én szép új világomban! – mondom fanyarul. – Na, hol is tartottam? – A szájban robbanó cukorkánál. – Ja, igen! – Felcsillan a szeme, és meséli tovább a pasijával előadott hálószobái huncutságokat, amik már rég kiléptek a hálószoba falai közül. – Na, szóval – vesz egy nagy levegőt, amikor a sztori végére ér –, igazából azért jöttem, mert támadt egy fantasztikus üzleti ötletem, és… és szeretném, ha együtt dolgoznánk rajta! – sikkantja. – Mert van ez a

mindent überelő ötletem, de fogalmam sincs, merre induljak el. Neked pedig volt már egy rakás ilyen projekted. Szóval? Lécccí! – Jaj, istenem! – mondom tágra nyílt szemmel. Izgalomba hoz a dolog, de szorongok is egy kicsit. Mert ha az ember munkakapcsolatba kerül a barátaival, az kényes ügy, és az ötletet még nem is hallottam. Fejben már a kiutat keresem, mert arra számítok, hogy egy kalap szar lesz. – Mesélj! Caroline felkészültebb, mint gondoltam. Előhúz egy dossziét, amelynek címkéjén az áll, hogy GÚNA NUA. Ez írül azt jelenti, hogy „új ruha”. Az az elgondolás, hogy az ember lefotózza a ruháját, felteszi a képet egy weboldalra – Caroline már meg is vette a domainnevet –, és kiválaszt egy másik ruhát, amelyre szívesen elcserélné a sajátját. Az ügylet szépen lezajlik, pénz nem cserél gazdát, és a ruhákat vegytisztítva, „újszerű állapotban” kell elküldeni az új tulajdonosnak. – Válogatott, márkás cuccok lesznek, vintage, high Street, meg amit akarsz. Gyakorlatilag kapsz egy új ruhát, és megszabadulsz attól, ami nem hiányzik a ruhatáradból. – És hogy lesz ebből pénz? – Úgy, hogy lesz regisztrációs díj. Avagy tagdíj. Évi ötven euróért annyi potyaruhát kapsz, amennyit akarsz. Komolyan mondom, Jasmine, én első kézből tudom, hogy van ennek piaca, mert nap mint nap látom, milyen helyzetben vannak emberek, és hát elég nyomasztó a kép. Úgyhogy a ruhacserebere a jövő útja, ebben biztos vagyok. Semmiképpen nem nevezném hibátlan üzleti elgondolásnak, és sokallom az ötven eurót, de ahol probléma van, ott van megoldás is. Mármár érdekel a dolog. – És tudom, hogy pillanatnyilag neked is nagyon jól jönne, úgyhogy tényleg gondold meg! – teszi hozzá Caroline. Megpróbál rábeszélni, de az ellenkező hatást éri el. Mert ez úgy hangzik, mintha szívességet tenne nekem, pedig erről szó sincs: igazából neki van szüksége rám, hogy továbbfejlesszem az ötletét. Mert ez egyelőre egy jó, de átgondolatlan koncepció. A segítségemre van szüksége ahhoz, hogy valósággá váljon. Nem tetszik, hogy úgy tálalja,

mintha ő segítene nekem. Rettentően frusztrál a dolog: mintha forró tűszúrások érnék a bőrömet belülről. Caroline azonban ezt nem érzékeli, és folytatja, mintha mi sem történt volna: – Mikor is jár le a kertészszabid, novemberben? Akkor addig szép csendben dolgozhatunk az ügyön, és mire oda jutunk, hogy beindítjuk a dolgot, szabad leszel. Ami tök jó, mert szerintem már nem fér el több nárcisz a kertedben. – Ezt bóknak szánja, de én nem érzem annak. – Novemberben nem nyílik a nárcisz – veszem védelmembe a kertemet. Caroline szemöldöke felszökkent. – Oké – mondja lassan. Hosszas hallgatásba burkolózom. Caroline összecsapja a dossziéját. – Ha szerinted szar az ötletem, mondd meg, hogy szar! – És a keblére öleli a dossziét. – Nem, nem az ötleteddel van baj. Csak az a helyzet, hogy… hogy én nem vagyok rászorulva erre a munkára, Caroline. Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál rám, és tudom, hogy jó lenne, de már van egy állásajánlatom. – Mit ajánlottak? – Lefejvadásztak. Mellesleg nem más, mint egy szívdöglesztő pasi. – Elmosolyodom, de aztán megpróbálom komolyra fordítani a szót: – Egy klímaváltozással és emberi jogokkal foglalkozó szervezetet kéne felépíteni. – Klímaváltozás? Mióta érdekel az téged? Talán későn bújtak elő az idén a hóvirágaid? – És Caroline jót nevet. Mert ő ezt viccnek szánja. A barátnőim mostanában folyton húznak az odaadó kertészkedésem miatt, amelyre hivatkozva kávézásokat mondtam le, és ha este elmentünk valahova, arról beszéltem. Úgyhogy most ez a legújabb poén: szívassuk Jasmine-t a kertjével! És én értem a tréfát, tényleg, de… Mindenesetre Caroline úgy néz rám, hogy megfogalmazódik bennem a kérdés: gondolkodjak Monday állásajánlatán egyáltalán? Csakhogy nem tetszik a barátnőm hozzáállása: nem tetszik, hogy úgy próbálja beállítani a dolgot, mintha nekem lenne szükségem rá.

– Szóval, elfogadod azt az állást? – Gondolkodom rajta – felelem, és magam is meglepődöm az őszinteségemen. – Lehet, hogy még Bonóval is összefuthatsz? Caroline arcvonásai végre kezdenek lágyulni. Elnevetem magam, és fáradtan megdörzsölöm az arcom. – Jasmine – mondja szelíden Caroline. – Akarsz velem dolgozni? Igen vagy nem? Mondd meg nyugodtan, nem fogom személyes sértésnek venni. Ajkamba harapok. Képtelen vagyok ott helyben dönteni. – Mesélj még a szájban robbanó cukorkáról! Caroline ebből megérti, hogy időt kérek. – Oké – mondja. – De feltétlenül mondd meg annak a fejvadász figurának, hogy borotválja magát odalent szorgalmasan, mert egy kicsit ragacsos a balhé! És miközben Caroline beszél, semmi másra nem tudok gondolni, csak Mondayre. Nem a durranócukorkás sztori miatt, hanem azért, mert nem akarok csalódást okozni ennek az embernek, akit alig ismerek, és aki a jelek szerint töretlenül hisz bennem. – Monday? – szólok bele a telefonba, majd enyhe szédülés fog el a hangja hallatán, és kissé ideges vagyok, amiért azt kell mondanom neki, amit. – Jasmine! Tökéletes időzítés! Éppen magára gondoltam. Ami mostanság nem szokatlan. Csodaszép érzeménynek ad hangot, és ez a kapcsolatunk jellegét figyelembe véve merőben szokatlan, de Monday villámgyorsan továbblép, mintha nem is ejtette volna el ezt a félmondatot. Alighanem az utcán van, mert beszűrődik a forgalom zaja, no meg emberi hangok és a szél zúgása is. Elfoglalt, nagyvárosi ember, aki javában fejvadászik, miközben én itt állok a kertemben. Úgy döntöttem, innen hívom, mert ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan, tiszta fejjel tudok gondolkodni. Ez a harmadik nap: a paparazzók a kocsiba menekültek a hideg elől, ott várják, hogy hazaérj, és megint rossz fát tegyél a tűzre. Nyomást gyakorolnak rád, hogy robbanj,

miközben a bulvárlapok nagy csinnadrattával leleplezik, hogy mi történt valójában szilveszterkor. A sztori abszolút egybevág azzal, amit elmondtál nekem, de a sajtóban önálló életre kelt – ugyanis a szóban forgó prosti pénzzé tette a maga verzióját, és fény derült a Tonyval folytatott „kapcsolatára” is. Márpedig ilyen ótvar ügyet egyetlen rádiócsatorna sem vállalna fel. – Alakul a szökőkútja? – kérdi Monday. – Már majdnem kész. Éppen padozatot csinálok hozzá. Kalapácsot és szögeket szorongatok a kezemben. Ha ezt látnák a régi kollégáim! – Akkor azok a paparazzók jól teszik, ha vigyáznak magukra. Nem válaszolok azonnal. Körülnézek, hogy Monday ott van-e a közelben, pedig a háttérzajokból tudom, hogy nincs. – Láttam a neten a fotókat – magyarázza. – Jól mutatott a kertje. – De azért kár, hogy nem lett kész a szökőkút. Érzem a hangján, hogy mosolyog. – Ha így halad, hamar kész lesz. Szóval, azért gondoltam magára, mert éppen ma olvastam, hogy a harangvirág a klímaváltozás miatt teret veszít. Ugyanis a hideg időszakban a tavaszi virágok, például a harangvirág, már túl vannak a növekedési folyamat első fázisán, mert nyáron és ősszel föld alatti gumókban tárolják a levél- és virágkezdeményeket. Monday ezt úgy mondja, mintha könyvből olvasná. Leülök az új kerti padomra, és mosolyogva hallgatom. – És ezeknek az elraktározott készleteknek köszönhető, hogy télen és kora tavasszal is tudnak növekedni. A klímaváltozásból fakadó melegebb tavasz miatt azonban a harangvirág elveszti kezdeti előnyét, és alulmarad a hőmérséklet-változásra érzékenyebb növényekkel szemben, amik előbb kezdenek növekedni, mint a múltban. Nem igazán tudom, mit feleljek. – Ez szomorú – mondom végül. – De az én kertemben nincs harangvirág. – Körül is nézek, hogy biztos legyek a dolgomban. – De az azért nagy kár lenne, ha az erdőben sem láthatnánk olyan csodaszép, kéken ködlő virágszőnyeget, ugye?

Gyönyörű költői kép, de fel nem foghatom, miért gondolja Monday, hogy pont ezzel tud rábeszélni erre a munkára. – Monday – vágok bele. Magam is érzékelem, hogy roppant komoly a hangom. – Van valami, amit még nem mondtam el magának. Egy pillanatig kivár. Érzi a veszélyt. – Igen? – Előbb kellett volna szólnom, de, ööö… – Megköszörülöm a torkomat. – Szóval, kertészszabadságon vagyok. Egy évig. Novemberig. – Novemberig? – visszhangozza, és a hangszíne elárulja, hogy nem boldog. Nem mutatja ki a haragját, mert annál sokkal profibb, de biztos, hogy dühös. Csak az idejét vesztegette rám, ezt most már én is látom, mert a kisded játékaimmal voltam elfoglalva, miközben ő a munkáját próbálta végezni. – Hasznos lett volna, ha ezt pár héttel korábban tudom meg, Jasmine. – Úgy mondja ki a nevemet, hogy megrándul az arcizmom. Meg vagyok semmisülve, egy szót sem tudok kinyögni. Úgy érzem magam, mintha rajtakaptak volna letolt bugyival, és bőszen kattogtatnának a körülöttem nyüzsgő paparazzók. A sors kegye, hogy nem szemtől szemben állunk Mondayjel. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, egyszerűen… – Nem jut eszembe semmiféle mentség, de Monday nem töri meg a kínos csöndet: várja, hogy kidumáljam magam. Ez arról árulkodik, hogy felbosszantottam, és magyarázatot követel. – Egyszerűen kínos volt – nyögöm ki végül. Monday mintha megállt volna. – Mi a francért lenne ez kínos? – kérdi, és a hangjából ítélve őszintén meglepi, amit mondtam. A bosszúsága pedig elpárolgott. – Jaj, istenem, hát nem is tudom! Az, hogy kirúgtak, és egy évig nem dolgozhatok. – Jasmine, ez teljesen normális. Ezen nincs mit szégyellni. Ez igazából bók. Azt jelenti, hogy nem akarják, hogy másnak dolgozzon. – Én nem így értelmeztem.

– Hát, pedig így kéne. Köztünk szólva én nem bánnám, ha egy évig azért fizetnének, hogy ne dolgozzak. – Monday elneveti magát, és én máris sokkal jobban érzem magam. Hosszú csönd telepszik ránk. Nem igazán tudom, mit kezdjek a helyzettel. Ha a munka ezek után nem aktuális, akkor semmi okunk rá, hogy még egyszer találkozzunk, pedig én annyira szeretném viszontlátni Mondayt! Szóba hozzam ezt? Netán hívjam randira? Vagy ütött a búcsú órája? Végül Monday kisegít, mert ő szólal meg. – Meg akarja pályázni ezt a munkát, Jasmine? Fejben átpörgetem azt a forgatókönyvet, amelyben azt mondom, hogy nem. Az történik, hogy Monday leteszi a telefont, soha többé nem hallok felőle, és itt maradok a kertészszabimmal, a bizonytalan jövőmmel, meg az unalmas, rémisztő jelenemmel. Márpedig én nem szeretném megint úgy érezni magam, mint a kirúgatásom utáni első hónapokban. – Igen – mondom. – Akarok munkát. – Aztán rádöbbenek, hogy nem ez a jó válasz. – Úgy értem, akarom ezt a munkát – helyesbítek. – Akkor jó – mondja Monday. – Futok náluk még egy kört, és majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, oké? – Igen, persze. Hogyne. – Kihúzom magam, és ismét a helyére kerül a profi, üzletasszonyos arckifejezésem. – Tényleg nagyon sajnálom. Utána jó öt percig gyötrődöm eltorzult arcomat kezembe temetve, majd, mintha csak el akarnék bújni az iménti beszélgetés elől, folytatom a munkát a kertben. Nagy műgonddal szögelem a szökőkút medencéje körüli padozatot, és lassanként kiürül az agyam, elpárolog belőle minden gondolat. Már az indiai homokkő lapokat pakolom egymásra, és a középpontjukat jelölgetem a ceruzával, hogy lyukat fúrhassak beléjük a csőnek, amikor egyszer csak a fűre potyog a kezemből minden, és besietek a házba. Egyenesen a konyhaasztal mellett, a falon sorakozó fényképekhez vezet az utam. Pontosan tudom, mit keresek, és amikor meglátom, a számhoz kapom a kezem. Hihetetlen gyorsasággal tör rám az érzelem mindent elsöprő hulláma. Ez egyrészt a képnek szól, ami sokat jelent nekem, másrészt annak, hogy Monday erről tud.

Mert a konyhaasztal mellett, ahol Monday pár nappal ezelőtt ült, van a falon egy fotó, amelyen rajta vagyok én meg Heather, meg Apu meg Anyu. Ez az egyetlen kép, amin együtt vagyunk mind a négyen. A botanikus kertben tett rendszeres sétáink egyikén készült. Mivel fülig érő mosollyal pózolunk, látszik, hogy elöl foghíjas vagyok – és látszik az is, hogy egy harangvirágos réten heverünk a fűben.

19 Elgondolkodtat az a fotó: jó sokáig, jó sok mindenen gondolkodom. Gondolkodom, miközben befejezem a szökőkutamat, meg amíg összekalapálom a lugast, és Adalbert Mary nagyapám tiszteletére pirosra festem, meg amíg pöcköket erősítek a ház falára, és drótot fűzök át rajtuk, hogy kedvére kúszhasson a téli jázminom. Aztán meg, amikor már úgy gondolom, hogy képtelen vagyok tovább gondolkodni, meg azt is gondolom, hogy az emberek direkt rám szálltak, hogy hozzak döntéseket az életemre vonatkozóan, füvesítem a ház melletti területet is, és vetek bele virágmagot, hogy legyen egy virágos rétem. Eddie megint eljön fúrni, de most már nem csinál belőlem hülyét: egy nap alatt végez a kis földdarabbal, én pedig előkészítem a talajt, és a rákövetkező héten elvetem a mezei magkeveréket, amely pipacs-, pipitér-, százszorszép- és búzavirágmagot tartalmaz. Kicsi a hely, de hát valahol el kell majd férjen az ikerházam szabad falához tervezett, hamarosan leszállítandó melegház is. Hogy a madarak ne csipegessék fel az elvetett magot, vasárnap többek közt azt csináljuk Heatherrel, hogy zsinegre fűzött CD-ket telepítünk a leendő rét fölé. Ezt a munkát is nagy műgonddal, odafigyelve végezzük: olyan dalokat válogatunk össze, amelyekről úgy gondoljuk, hogy elijesztik a madarakat. Miközben vetek, vetek és vetek, egyfolytában gondolkodom – csak éppen nem tudok róla. Sőt, időnként biztosra veszem, hogy nem gondolkodom, mégis támad valamiféle gondolatom. Méghozzá olyan hirtelen, olyan váratlanul támad, hogy fel kell állnom, ki kell nyújtóztatnom sajgó hátamat, és körül kell néznem, hogy ki, vagy mi ültette a fejembe ezt a hirtelen jött gondolatot, és látta-e valaki, hogy eszembe jutott. A március lassanként áprilisba fordul, és én még mindig gondolkodom. Most már a gyomlálásnál tartok. Védem a frissen kisarjadt rétemet a hideghullámoktól, mert, bár fokozatosan melegszik az idő, azért

még lehet számítani erős széllökésekre, kiadós záporokra. Akkor is a virágaimon jár az eszem, ha elmegyek valahova este a barátnőimmel, különösen ha az átlagosnál nagyobb zivatar tör ki, és az étterembe belépő vendégek csuromvizes esernyőjüket rázogatva bújnak ki átázott kabátjukból. Reggel a kertem jut eszembe elsőként, és akkor is a kertemre gondolok, amikor egy kocsmában megismert férfi karjaiban fekszem, és a hálószoba ablaka előtt süvítő szelet hallgatom. Otthon szeretnék lenni a kertemben, ahol a dolgoknak értelme van. Egy pillanatra sem állok le. Nem szeretném, ha a füvem túl hosszúra nőne, mert akkor megsárgul, ha lenyírom. Nem szabad elhanyagolni. Rendszeresen kigereblyézem a töreket, mert nem szeretném, ha az elhalt fűszálaktól eldzsumbujosodna a gyep. Egészségesebb lesz a fű, ha nem üt tanyát benne a moha és a gaz. És miközben dolgozom, gondolkodom. Az egykor oly büszkén viruló, szép, magas nárciszaim, amik az első színfoltot jelentették a kora tavaszi szürkeségben, elfonnyadtak. Kezdenek elvirágzani, ezért szomorúan lenyisszantom a virágaikat, de szigorúan a kocsány végén lévő duzzadt rész, a vacok fölött vágok, hogy a szárban ne tegyek kárt. Mert ha az elhasználódott virágok ott maradnak, a növény arra fecsérli energiáját, hogy magot hajtson, ha viszont eltávolítom őket, akkor a jövő évi rügyeket nevelgeti a gumójában. A kertben mindig van mozgás, mindig nő valami. Hiába érzem úgy, hogy megállt az idő, hogy egy helyben topogok, ha kilépek a házból, azt látom, hogy változik körülöttem a világ. Virág pompázik ott, ahol nemrég még csak egy parányi rügyecske volt, és ez a frissen nyílt virág nagy szemekkel, büszkén néz rám: büszke arra, amit véghezvitt, míg mi az igazak álmát aludtuk. Monday telefonált, hogy az alapítványnál csak novemberben kéne kezdeni, és elmondta, hogy keresnie kell még embereket, mert több jelöltet kell ajánlania. Ezért az interjúra csak június 9-én kerül sor. Már alig várom: nagyon szeretném visszakapni a régi énemet, szeretném úgy érezni magam a bőrömben, mint régen. Alig várom, hogy leteljen ez az év, ugyanakkor, bár számtalanszor elmondtam magamban, hogy bárcsak vége lenne már, azért el-eltűnődöm rajta, hogy mi lesz, ha eljön a pillanat. Az

biztos, hogy november lesz, azaz megint hideg, sötét, szürke, viharos napok követik majd egymást. Persze, ennek is megvan a maga szépsége, de számomra ez a nagy döntések időszaka lesz, és remélhetőleg az újbóli munkába állás ideje is – ha megkapom az állást. Egyszer csak azon kapom magam, hogy szeretném lelassítani az idő múlását. Nézem az átalakuló kertemet, a szökőkútban zajló nyüzsgést, a fejüket lassanként felemelő tavaszi virágaimat, és rádöbbenek, hogy ami vár rám, azt nem állíthatom meg. A kertészkedés nagyrészt az előkészületekről szól: készülünk a soron következő munkára, a soron következő évszakra, meg mindarra, amit az elemek tartogatnak számunkra – és nekem most ugyanezt kell tennem az életemben is, nem csak a kertemben. A félelmeim nem igazolódtak be: Monday jelentkezett, sőt, párszor találkoztunk is, igaz, mindenről beszélgettünk, csak a munkáról nem. Nagyon jól érzem magam vele! Abszolút lazán, fesztelenül tudok viselkedni, nem kell megjátszanom magam a „nem dolgozás” kapcsán, mint mások társaságában. Az a helyzet, hogy a kertészkedést élvezem ugyan, de ez egyáltalán nem veszi el azoknak a pillanatoknak az élét, amikor változatlanul magányosnak és értéktelennek érzem magam. Egy másodpercre sem csökkenti a jövővel kapcsolatos bizonytalanságomat, csupán abban segít, hogy nem rágódom rajta annyit. Monday viszont száműzi a magányomat, valamint azáltal, hogy olyan lelkesen találkozik velem, olyan lelkesen beszélget velem akármennyi ideig, száműzi a saját értéktelenségem tudatát is. Őszintén szólva – és tudom, hogy ez első hallásra szöges ellentétben áll azzal, amit eddig fejtegettem –, azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne az a munka, bárcsak továbbra is ugyanígy találkozgathatnék Mondayval, ugyanígy beszélgethetnénk a világ folyásáról, meg arról – a rideg valóság helyett –, hogy mit szeretnénk, és mit nem! Még csak interjúról van szó, nem munkáról, így egyelőre nem akarok dönteni Caroline ajánlatát illetően. Találkoztunk párszor, hogy beszélgessünk a Gúna Nuáról. Segítettem továbbfejleszteni az ötletét, de anélkül, hogy hosszú távra elköteleztem volna magam. Jó, hogy így angolosan távozhatok a projektből, ha muszáj, üzleti szempontból viszont

egyikünk számára sem ideális a helyzet. Hogy barátnők vagyunk, az önmagában kevés, ezzel tisztában vagyok. Hiszen Larry is a barátom volt, mégis kirúgott, és egy év „börtön”-re ítélt. Persze, ezt a börtönbüntetést a kertben töltött, csodaszép napokon ajándéknak érzem – bár Larry nem örülne, ha ezt hallaná. Szóval, telik-múlik, mondhatni, „ketyeg” az ajándék, amit kaptam, örömből, bosszúságból egyaránt kijut, de a jövőm bizonytalanabb, mint valaha. Több mint két hónap telt el az Apuéknál történt incidens óta. Heather a maga szokásos, csodálatos módján kezelte a dolgot: vagy megbocsátott, vagy elfelejtette, vagy nem is érintette meg mélyebben. A lényeg, hogy azóta is ugyanolyan a kapcsolata Apuval, amilyen mindig is volt. Az enyém viszont nem. Hogy nem beszélek vele, az bizonyos fokig segített, más szempontból viszont csak rontott a helyzeten. Ugyanis mióta nem érintkezünk, mióta nem kell élőben kezelnem őt, egyre inkább megőrjít, mert így fejben folytatom a kettőnk közti vitát. Ezenkívül abból, hogy nem találkozom vele, az is következik, hogy nem látom a kishúgomat, Zarát, márpedig ez egyszerűen nem megy. Elsősorban őmiatta veszem fel végül a telefont, és beszélek meg Apuval találkozót a howth-i kikötő melletti játszótérre. Szép, napos idő van, igaz, a tenger felől fújó hideg szél miatt jól be kell burkolóznunk. A téli ruháink már átadták helyüket a vékonyabb holmiknak, és lassan kezdjük szellőztetni a tavaszi kabátunkat, mert hamarosan eljön az ideje, hogy megsétáltassuk. Az emberek a füvön heverészve eszegetik a sült halat meg a krumplit. Összerántja a számat a sós tengeri levegő illatával keveredő ecetszag. – Jasmine! – hallom Zara hangját, még mielőtt meglátnám: már szalad is ölelő karjaimba. Felkapom, megpörgetem a levegőben, és máris rosszul érzem magam, amiért olyan sokáig nem találkoztunk. Erre nincs mentség, a vele szembeni viselkedésem megbocsáthatatlan. Nagyot nőtt, mióta nem láttam, és ez is árulkodó jel: arra utal, hogy hosszú volt a szünet. Mert tíz hét az ő rövidke életében nagy idő. Az, hogy Aput viszontlátom, kínos szitu kéne, hogy legyen, de nem az, mert máris Zarán keresztül beszélünk egymáshoz. Apu kezdi. – Meséld csak el Jasmine-nak, hogy etettük a fókákat halacskával!

Zara elmeséli. – Meséld csak el Jasmine-nek, amikor az a horgász bácsi megengedte, hogy fogd a botját! Zara elmeséli. Úgy néz ki, az a fajta gyerek, aki valahogy mindig magára irányítja a figyelmet: az a fajta, akit a bűvész megkér, hogy legyen a segédje, akit a repülőn beengednek a pilótafülkébe, akit a séf körbevezet a menő étterem konyhájában. Az a fajta gyerek, akiről csak úgy sugárzik az érdeklődés, az életkedv, aki kommunikál az emberekkel. Az emberek pedig ezt úgy viszonozzák, hogy megpróbálnak a kedvében járni, mert szeretnék megjutalmazni, szeretnék elkápráztatni. Végül, amikor már nincs mit megbeszélnünk rajta keresztül, nincs más választásunk Apuval, mint hogy állunk egymás mellett a játszótér kerítésénél, és nézzük, ahogy Zara tűzgolyóként cikázik fel-alá a legújabb országos cimboráival, akiket úgy két másodperce ismer. Apu nem fog szóba hozni semmit, ezzel tisztában vagyok. Ő inkább álldogál szótlanul, feszengve, mint hogy vállalja a kínos beszélgetés rizikóját. És még azon ritka alkalmakkor is korlátozottak a témával kapcsolatos érzései, amikor kénytelen megvitatni valamit, mert már végképp nem tudja elkerülni. Ez pedig elég frusztráló tud lenni azon ritka alkalmakkor, amikor kommunikálni akarok vele valami fontos dologról. Tőle örököltem ezt a jellemvonásomat. És két olyan embernél, akik nem beszélnek a dolgaikról, nagyobb a robbanásveszély, mint azoknál, akiknek ez szokásuk. Vagy talán inkább a „berobbanásveszély” a pontos kifejezés, mert a háború odabent zajlik. – Az a Ted Clifford miatti incidens nem volt nyerő – bököm ki hirtelen, mert képtelen vagyok megfelelő módon előhozni, illetve szavakba önteni a dolgot. – Ted számviteli igazgatót keres – mondja apám. – Évi negyven rugó. Személyesen veled akart beszélni – teszi hozzá, és most már indulat bujkál a hangjában. Nem kellett felingerelnie magát, mert mindvégig készenlétben állt a haragja: arra a pillanatra tartogatta, amikor szóba hozom a témát. – Megbeszélhettétek volna egymás közt – ismétli. – Nem

az asztalnál, mindenki füle hallatára. Ideális alkalom volt. Tudod, milyen sokan örülnének egy ilyen állásnak? Én egyáltalán nem erre gondoltam. Én arra céloztam, ahogy Heatherrel bánt, ahogy az ő jelenlétére reagált, nem pedig a Ted Cliffordféle munkaajánlatra – amely ennél kevésbé fontos ügy, de azért valamennyire foglalkoztatott, ezért úgy terveztem, hogy az lesz a következő téma. – Én Heatherről beszélek – mondom, és most már rá is nézek apámra. Az arckifejezése arról árulkodik, hogy nem jön rá egykönnyen, mire gondolhatok. De végül eszébe jut. – Azt már másnap megbeszéltem Heatherrel – mondja. – Mindent megbeszéltünk, Jasmine. – És? – És most már tudom, hogy működik a körök rendszere. – Most már tudod. – Igen. Most már tudom – ismétli, és szúrósan néz rám. – Heather harmincnégy éves, és már elég régóta dolgozunk ezekkel a színes körökkel. Ezt hangosabban kellett volna mondanom, de csak elmotyogom. Azt sem tudom, hallotta-e Apu egyáltalán. Remélem, hogy igen, de én képtelen vagyok erre: képtelen vagyok a vitára, a konfrontációra. Vagy az is lehet, hogy a konfrontációval nincs gondom, de utána legszívesebben visszakoznék, mintha meg sem történt volna az egész, és én tulajdonképpen nem is léteznék. A bennem rejlő gyerek még ma is reszket egy kicsit, hogy mi lesz, ha megharagszik rá az apukája, bármennyire lázadozik ellene a bennem rejlő tinédzser. – Úgy bánsz vele, mintha ő más lenne, mint a többiek – folytatom. – Mintha ő különleges lenne. – Ez nem igaz. Úgy bánok vele, mint bárki mással, és te ezért haragszol – feleli apám. – Mert éppen hogy te bánsz vele úgy, mintha más lenne, mint a többiek. Ezen el kéne gondolkodnod. Továbbá, ha meg nem sértelek, vizet prédikálsz, de nem egészen azt iszod. Mert mindig is másmás szabály vonatkozott rád, meg a többi emberre. Ez az egész „körök rendszere” is másképp működik nálad, meg a többi embernél, mert

nagyon úgy néz ki, hogy neked mindenki, aki a közeledbe jön, narancssárga. Nem, Zara, kis szívem, arra ne mássz fel! – Azzal apám rövidre zárja a társalgást, és a kislánya segítségére siet. – Ő a nagypapád? – kérdi az egyik gyerek, mire Zara úgy nevet, mint aki még életében nem hallott ilyen mókás dolgot. – Nem, hanem az apukám! – feleli. Végül a libikókán kötnek ki. Apu alig tudja bepréselni magát a fogantyú mögé, és amikor földet ér, szemembe villan a tarkóján díszelgő kopasz folt. Tényleg úgy néz ki, mint egy nagypapa. Mélyen megdöbbentett, amit mondott. Nyugisan, indulatok nélkül mondta, így mi sem lenne egyszerűbb, mint elsiklani fölötte, de nem tudok. Sőt, éppen a higgadt hanghordozása miatt muszáj odafigyelnem rá, ezért cseng-bong a fülemben kristálytisztán. Az integetés narancssárga köre az érintett személyt, esetünkben engem jelölő lila privát körtől legtávolabb eső kör: a távolabbi ismerősök köre, akikkel semmiféle fizikai vagy érzelmi kontaktus nem áll fenn. Mindenki, aki a közeledbe jön, narancssárga. Ez nem igaz, kiáltanék rá legszívesebben apámra. De nem tudom, hogy igazam lenne-e. Hiszen Heather az egyetlen ember, akit igazán közel engedtem magamhoz, és ott is tartottam. És az is elég nyilvánvalónak tűnik, hogy apámat a narancssárga körbe soroltam be. Azért jöttem ide, hogy kérdőre vonjam a saját viselt dolgai miatt – illetve dehogy, hiszen elsősorban azért jöttem, hogy viszontlássam Zarát, másodsorban viszont azért, hogy megértessem apámmal, hogy változtatnia kell a viselkedésén. Nem számítottam ekkora fordulatra, nem számítottam rá, hogy Apu visszafordítja a rászegezett ujjamat, mint a pisztolyt, és célba vesz vele. Persze, lehet, hogy inkább a piros a legnagyobb köröm. Vannak, akik örökre idegenek maradnak. Összezavarodva, fülemet-farkamat behúzva hajtok haza az én kis kertembe. És gondolkodom tovább. Az elhalt virágokat le kell vagdosnom, és elő kell készülnöm a nyárra.

Nyár A tavasz és az ősz közötti évszak, amely az északi féltekén az év legmelegebb hónapjait foglalja magában: a júniust, a júliust és az augusztust. A legszebb fejlődés kora, a tökéletesedés, a mindennemű hanyatlást megelőző szépség időszaka: az élet dele.

20 Imádom a júniust, és a szeretetet árasztó júniusi kert a legnagyobb jutalom, amit a kertész az ő kemény munkájáért kaphat. Minden hónapnak, minden évszaknak megvan a maga szépsége, de a nyáré a legélettelibb, legragyogóbb, legbüszkébb, legdrámaibb. A tavasz reményteljes, a nyár büszke, az ősz alázatos, a tél ellenálló. Ha a tavaszra gondolok, hosszú pillák mögül kikandikáló, nagy, kerek, ifjonti Bambiszemeket látok magam előtt, ha pedig a nyárra, akkor hátrafeszülő vállakat és kidüllesztett mellkast. Az ősz halovány, nosztalgikus mosollyal lehajtott fejet idéz, a télről pedig lehorzsolt, bütykös térdek és öklök jutnak eszembe, meg harcias vicsor. A június állandó öntözést, talajtakarást, hetenkénti fűnyírást jelent, meg függőkosarakat, rózsaszín bazsarózsát, krémszínű rózsát, mindenféle színű évelő növényeket, meg bőséges fűszer-kertet, ami a konyhaablakom külső párkányán álló cserépben tenyészik. Júniusban te is sűrűn kilátogatsz a gyerekeiddel a kertetekbe, amely iránt kezdesz élénk érdeklődést mutatni: a házad mellé telepített konyhakert vetekszik az én kertemmel. Vetettél bele futóbabot, zöldbabot, sárgarépát, kelbimbót, cukkinit. Versenyzünk, hogy reggel ki az első, ki megy ki előbb a kertbe, és aki győz, önelégülten integet a lemaradónak. Sőt, most már azon megy a rivalizálás, hogy ki húzza el előbb a hálószobai függönyt. Buzgón munkálkodunk mindketten, te a te kertedben, én az enyémben, miközben Malone-ék a házuk ajtaja előtt üldögélnek. A stroke miatt tolószékbe kényszerült, mozgásképtelen, valamint beszélni, olvasni is képtelen Mrs. Malone-nak Patrick Kavanagh verseit olvassa fel a férje az ő lágy, dallamos donegali kiejtésével. Átszáll hozzám a hangja az apró szulák fölött. Órákig elvagyunk veled anélkül, hogy odakiáltanánk egymásnak, ami éppen eszünkbe jut, vagy szakmai kérdéseket tennénk fel a kertészkedésről, mégis olyan érzés ez, mintha együtt dolgoznánk. De lehet, hogy csak én

érzem így. És van ebben valami szép. Amikor azt látom, hogy kortyolsz a behűtött vizedből, nekem is eszembe jut, hogy innom kéne. Ha kiegyenesítem a hátamat, és bejelentem, hogy megyek ebédelni, helyeselsz, hogy tényleg itt az ideje. Nem eszünk együtt, de ugyanazt a napirendet követjük. Van, hogy a kerti padomon eszegetem a salátámat, te pedig az asztalodnál ülsz, amit még mindig nem távolítottál el a házad előtti fűről, így bizonyos fokig egymás társaságában étkezünk, de valójában mégsem. Mindketten odaintünk a hatos számú házat bérlő cégvezérnek, hogy jó reggelt, meg jó estét, amikor elgurul mellettünk a BMW-jével, de még egyszer sem vett észre minket: jószomszédi üdvözletünkről tudomást sem véve hajt tovább nap mint nap. Eleinte bosszantott a közönye, most viszont már sajnálom is, mert pontosan tudom, mi jár a fejében: az, hogy neki nincs ideje ránk, neki semmi szüksége arra, hogy valaki ilyen földhözragadt, szomszédias módon betolakodjon az életébe. Hiszen ő roppant elfoglalt: lefoglalják a dolgai. Mert neki igazi dolgai vannak. Igazi, figyelemelterelő dolgai. És én is egyre közelebb járok ahhoz, hogy visszaváltozhassak ilyen emberré, mert a június egy állásinterjút is tartogat számomra. Amikor Monday közölte velem a dátumot, azt kívántam, hogy bárcsak mihamarabb elérkezne, de most, hogy már mindjárt itt van, azt szeretném, ha minél lassabbam telne a hét. Június kilenc, június kilenc, június kilenc… Olyan ideges vagyok miatta, hogy igyekszem nem is gondolni rá, de Monday nem hagy futni: be-beugrik, hogy a vacsora mellett, amit főztem, átvegyük a lehetséges kérdéseket. Nem azért vagyok ideges, mert nem érzem elég rátermettnek magam, hanem pont azért, mert annak érzem magam, és ahogy telnek-múlnak a hetek, rádöbbentem, hogy akarom ezt a munkát, jobban, mint valaha, és félek, hogy nem fogom megkapni. Márpedig ha nem kapom meg, akkor onnantól kezdve a munkanélküliségem már problémává növi ki magát, hiszen már nem lesz önhibámon kívüli, mint a kertészszabi alatt. Nem akarok hivatalosan is unatkozni, értéktelennek érezni magam, és a jövőm miatt pánikolni. Bizonyos fokig olyan ez, mint a vihar előtti csend, és ha ilyen a csend… – Oké, akkor halljuk még egyszer az elejétől, Ms. Butler!

– Monday! – nyögök fel elgyötörten. A konyhaasztalnál ülünk, és már tizedszer veszi végig velem az interjút. – Minden kuncsaftoddal ezt csinálod? – Nem – feleli, és elfordítja a fejét. Egy kicsit felkavartam az állóvizet… – Akkor én miért részesülök különleges bánásmódban? Mondd ki, mondd ki! Szinte szuggerálom, hogy mondja ki azt a valamit, amit annyira szeretnék hallani. – Mert azt akarom, hogy te kapd meg az állást. – Miért? – kérdezem, aztán csak nézek rá szótlanul. – Mert a többi jelöltnek van munkája – mondja végül. – És te megérdemled. Nagyot sóhajtok. Nem ebben a válaszban reménykedtem. – Kösz. Tényleg, kik a többiek? Jobbak nálam? – Tudod, hogy ezt nem mondhatom meg – feleli mosolyogva Monday. – Meg aztán mit számít, ha tudod? – Azért számíthat. Mert például végrehajthatok ellenük valami szabotázsakciót az interjú napján. Kihasíthatom a kocsijuk gumiját, rózsaszín hajfestéket keverhetek a samponjukba, meg effélék. Monday elneveti magát, és úgy néz rám, hogy szinte elolvadok. Arról árulkodik ez a pillantás, hogy felcsigázom az érdeklődését, de zavarba is hozom. – Egyébként – szólal meg, miközben leszedem az asztalt –, módosult a terv. Áttették az interjút tizedikére. Éppen az ételmaradékot kapirgálom bele a kukába, de most megáll a kezemben a tányért karistoló villa, és döbbenten meredek Mondayre. Elszorul a torkom, összerándul a gyomrom. Mondaynek feltűnik a gyanús csend: ő is rám emeli a tekintetét. – És ez úgy mellesleg eszedbe jutott – mondom neki. – Csak egyetlenegy nappal tolták el, Jasmine, ne vágj már olyan riadt képet! – feleli mosolyogva, és az állát dörzsölgetve méreget. – Nem riadtam meg, csak… – Viaskodom önmagammal, hogy elmondjam-e neki, vagy sem. Nem tudom, miért ne mondhatnám el, de

mégsem mondom, és ez arról árulkodik, hogy pillanatnyilag nem vagyok teljes mértékben elkötelezett, nem akarom minden kétséget kizáróan ezt az interjút. És ez már tényleg megriaszt. Mert nekem szükségem van erre az interjúra, szükségem van erre az állásra. Muszáj visszazökkennem a rendes kerékvágásba! Csakhogy június tizedike az a nap, amikor Heather útnak indul Jonathannel a Fota-szigetre, a négynapos kiruccanásukra. És amíg ő távol van, én semmit nem szándékozom csinálni azon kívül, hogy ülök otthon, és várok. Várom, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy bedörömböljön valamelyik szomszéd, mint a filmekben, és elmondja, hogy történt valami, vagy becsöngessen egy rendőr, majd amikor ajtót nyitok, levegye a sapkáját, és tisztelettudóan lehajtsa a fejét… De ha aznap állásinterjúra megyek, akkor nem tudok majd minden erőmmel a Heather miatti aggódásra koncentrálni. Biztos vannak, akik szerint jót tenne nekem, ha valami elterelné erről a figyelmemet, de nem úgy van az, mert az interjú miatt legalább egy órára ki kell majd kapcsolnom a telefonomat, és nem tudok majd figyelni a megérzéseimre, a hirtelen belém nyilalló félelemre, amely riadóztat, hogy valami baj van. És nem tudom azonnal kocsiba vágni magam, hogy lóhalálában robogjak Cork felé. Dolgozni akarok, de a legfőbb prioritásom nem lehet más, mint Heather. Úgyhogy ez nem fog menni… – Jasmine – szólal meg Monday, és odalép hozzám. – Mi a baj? – Semmi – hazudom, és ő tudja, hogy nem mondok igazat. Miután elmegy, csak állok a konyhaasztalnál, és tövig rágom az összes körmömet. Amikor Monday kilencedikén, csütörtökön felhív, éppen Heathernél vagyok, és pakolunk, hogy másnap minden rendben legyen. Monday hangja gyanakvó, és meg is van rá minden oka, hogy az legyen, mert az eszemmel azt gondolom ugyan, hogy elmegyek az interjúra, de amikor ezt hangosan kimondom, magam sem hiszem el. Szükségem van erre a munkára! Muszáj visszaterelnem az életemet a rendes kerékvágásba! De hát Heather… Megszakad érte a szívem, és elemészt az aggodalom.

– Akkor viszlát holnap, Jasmine! – köszön el Monday. – Viszlát holnap! – nyögöm ki én is nagy nehezen, de az utolsó szó kis híján a torkomon akad. Másnap kikísérem Heathert a Heuston-pályaud varra, mint a hadba vonuló katonát, és tizenegykor, amikor éppen a cég tanácstermében kellene eladnom magam, hogy visszatereljem az életemet a rendes kerékvágásba, a Cork felé robogó vonaton ülök, és a szomszédos kocsiból nézem, ahogy Heather csapd le csacsit játszik Jonathannel. Monday négyszer is próbál hívni, de én nem veszem fel. Most úgysem értene meg, de én tudom, hogy helyesen cselekszem. A velem átlósan szemben ülő férfitól nem látom Heathert. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kert, a természet őszinte és igaz, mint egy nyitott könyv. Ott tényleg elnyeri jutalmát a kemény munka, de azért a kertben is előfordul csalás, ámítás. Úgy tűnik, ez természetes dolog, a túlélés érdekében csináljuk. A Stapelia asterias nevű növény például tudja, hogy a számára hasznos rovarokat úgy vonzhatja magához, ha a rothadó hús szagát árasztja, és úgy is néz ki. Ezért nem éppen előnyös külsejét azzal tetézi, hogy orrfacsaró bűzt bocsát ki. Követem a példáját: túrom egy kicsit az orromat, majd jó hangosan krákogni kezdek. A fiatalember teljes joggal viszolyogni kezd tőlem, és átül máshová. Végre látom Heathert! A csalás, a becsapás természetes dolog… Monday ötödször is megcsörget. A golgotavirág kacsain a heliconius lepke petéire emlékeztető kis sárga pöttyök alakultak ki, és ez arra készteti a nőstény lepkéket, hogy keressenek más helyet, hogy amikor kikelnek a kicsinyeik, ne kelljen más hernyókkal versengeniük a túlélésért. A barátnőm jut eszembe, aki, ha olyan férfi hívja táncolni a szórakozóhelyen, aki nem érdekli, elejt egy-két szót a nem létező kisbabájáról, majd elégedetten nézi a villámgyorsan sarkon forduló pasit. Megint nem veszem fel a telefont. A csalás természetes dolog… Az állomáson kocsi várja Heathert és Jonathant. Elintéztük, hogy a szálloda autót küldjön értük, és már látom is a táblát szorongató sofőrt. Előbb veszem észre a táblán olvasható nevüket, mint ők. Elsétálnak a férfi

mellett, és én már-már utánuk kiáltok, de az utolsó pillanatban az ajkamba harapok. Jól teszem, mert már meg is fordulnak, mintha hallanák a gondolataimat, és visszafelé jövet már meglátják a sofőrt. A hím darazsak annyira vonzódnak az ausztráliai nyelvorchideához, hogy egyenesen a szirmaira ejakulálnak. Azoknak a virágoknak a legmagasabb a beporzási aránya, amelyek át tudják verni a rovarokat, és ejakulációra késztetik őket. Megint egy barátnőm jut eszembe, aki teherbe esett, hogy a barátja feleségül vegye, majd amikor kezdett szétesni a házasságuk, újra teherbe esett, hogy együtt maradjanak, és megint eszembe jut az is, hogy a csalás természetes dolog. Taxiba ülök, és követem a kocsijukat a szállodáig. Heather és Jonathan bejelentkezik. Két egyágyas szobát vesznek ki, ahogy megbeszéltük. Csak akkor tudatosul bennem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet, amikor egyszer csak surrogva kiáramlik a számból a levegő, és érzem, hogy elernyednek a tagjaim. Bejelentkezem a vonatról lefoglalt szobába. Ugyanarra az emeletre kértem magam, ahol Heather és Jonathan is lakik. Csak a munkába járós aktatáskámat hoztam. Talán furcsának hat, hogy csomagok nélkül jelentkezem be, de hát csináltam én már végig spontán „piszkos” hétvégét pár eldobható fürdőtangával, és tudom, hogy itt sem lesz baj. Egy percig sem időzöm a szobámban. Már megyek is le az előcsarnokba. Őszintén remélem, hogy nem késtem el. Már látom is őket: kézenfogva barangolják be a szálloda kertjét. Igyekszem a lehető legnagyobb távolságot tartani, de hát nem elég, ha messziről látom Heathert, nekem az arcát kell látnom! Igen, le kell olvasnom az arcáról, hogy tényleg minden rendben van-e. Nekibátorodom, és már a közeli fák mögül kukkolom őket. Találnak az üdülők mellett egy gyerekektől hemzsegő játszóteret, ahol nagy élet van. Heather felül a hintára, Jonathan löki, én pedig lecsücsülök a fűbe, a nap felé fordítom az arcomat, lehunyom a szememet, és mosolyogva hallgatom a nővérem kacagását. Örülök, hogy itt vagyok. Helyesen cselekedtem. Másfél órát játszótereznek, majd elmennek úszni. Nézem Heather víz alól fel-felbukkanó úszósapkáját. Azt játsszák, hogy Jonathan a cápa, majd

a strandlabdát ütögetik egymásnak, elég bénán, és Heather nagyot sikít, amikor Jonathan lefröcsköli. Jonathan odaadó, figyelmes, gondoskodó: vigyáz Heather minden egyes lépésére, már-már úgy bánik vele, mint a hímes tojással, vagy valami különleges értékkel, amely körül tüsténkedni megtiszteltetés. Előreengedi az ajtóban, kihúzza neki a széket, és kissé ügyetlen ugyan, de mindennel megbirkózik. Heather pedig, bár nagyon független nő, hagyja, sőt, a jelek szerint örül is neki. Azok után, hogy oly sok éven át határozottan nem kért a fölösleges segítségből, meglep, hogy ilyennek látom. A vacsorához átöltöznek. Heather az új ruháját vette fel, amit tegnap együtt vásároltunk, és kirúzsozta a száját, ami nagy szó, mert általában nem sminkeli magát. A vörös rúzs nem passzol a rózsaszín ruhához, de ragaszkodott hozzá, hogy olyat akar. Érett nő benyomását keltve lépked Jonathan mellett. Észreveszem, hogy hajszálai töve kezd őszbe csavarodni. Eltűnődöm, hogy vajon mióta van ez. Miután becsukódik mögöttük a liftajtó, utánuk eredek. Belélegzem Heather parfümjének illatát. Amikor szembesült a parfümválasztás megoldhatatlan feladatával, megkérdezte tőlem, milyet használt Anyu, és olyat vett ő is. Úgyhogy most Heather nyomvonalán haladva Anyu illatát lélegzem be. A földszinti nagyebédlőbe mennek. Én a bárban ülök le, ahonnan jól látom őket. Heather előételnek kecskesajtot rendel, és én értetlenül állok a választása előtt, mert tudom, hogy nem szereti. Alighanem félreolvasta az étlapot… Ugyanazt rendelem én is, hogy lássam, milyen. Ha otthon esetleg említést tesz róla, pontosan tudni akarom, miről beszél. Kérnek egy-egy pohár bort is, és ez aggaszt, mert Heather nem iszik alkoholt. Kortyol egyet a borból, majd vág egy grimaszt. Erre mindketten elnevetik magukat, és Heather jó messzire eltolja maga elől a poharat. Ugyanolyan bort rendelek én is, és fenékig ürítem a poharamat. Elégedettséggel tölt el, hogy itt ülök, és figyelem őt. Így bizonyos fokig én is részese vagyok annak, ami történik vele. Heather megeszi az előételből az almát meg a céklát, de a sajtot otthagyja. Hallom, ahogy magyarázza a pincérnek, hogy normál sajtot akart rendelni, de félreolvasta az étlapot. Nem akarja, hogy a szakácsot

hibáztassák. Látom, hogy ideges, mert egyfolytában a haját igazgatja a füle mögött, pedig abszolút rendben van. legszívesebben szólnék neki, hogy nincs semmi baj, hogy itt vagyok vele, és egy pillanatig komolyan fontolgatom, hogy beavatom a titkomba, de aztán gyorsan elvetem az ötletet. Heathernek úgy kell tudnia, hogy ezt teljesen egyedül, önállóan csinálja végig! Háromfogásos vacsorát esznek. Jonathan az utolsó falatig eltünteti a steaket és a köretet, Heather pedig tésztában sült halat eszik. Jonathan Heatherrel is megkóstoltatja a csokis fondue-jét, de látszik, hogy izgul, mert amikor a szájába adja, megremeg a kiskanalat tartó keze, és Heather orrára is jut a csokiból. Jonathan céklavörös lesz, és olyan képet vág, mint aki mindjárt sírva fakad, de aztán Heather elneveti magát, és ettől Jonathan is megnyugszik. Belemártja a szalvétája csücskét a vizespoharába, majd odahajol a nővéremhez, és gyengéden letörölgeti róla a csokit. Heather egy pillanatra sem veszi le a szemét Jonathanröl, és én arra gondolok, hogy akár a szomszéd asztalhoz is leülhettem volna, úgyse vennének észre… A Lithops, azaz kavicskaktusz nevű növény olyan, mint egy eleven kő. Főként a sivatagban, kövek alatt meglapulva tenyészik, ezért amikor kivirulnak sárga virágai, az olyan, mintha a semmiből bújtak volna elő. Meglepetés! Ezt szeretném tenni én is… De nem! Itt maradok, ahol nem láthatnak. A csalás természetes dolog. Este, amikor bekapcsolom a telefonomat, további négy nem fogadott hívást jelez Mondaytól, az SMS-ek hangvétele pedig a düh és az aggodalom között ingadozik. A Caladium steudneriifolium nevű növény betegnek tetteti magát. A levelei mintázata olyan, mintha frissen kikelt molylárvák rágták volna meg, ezért a molylepkék nem petéznek rá. Megírom Mondaynak, hogy borzasztó rosszul voltam. A csalás természetes dolog. Heather is felhív, amikor már ők is feljöttek, és elmesél mindent, ami aznap történt vele. Én, persze, mindezt láttam, és örülök, hogy megosztja velem. Nem hagy ki semmit.

Iszom egy üveg bort a minibárból, és közben fülelek, hogy nem nyílik-e valamelyik ajtó a folyosón. Valahányszor ajtónyílást vagy csukódást hallok, mindig azt képzelem, hogy az ő szobáik felől jön a hang. Kikukucskálok, majd gyorsan visszahúzódom. Sem Heather, sem Jonathan nem hagyja el a szobáját az éjszaka folyamán. Másnap elmennek a Fota-szigetre. Sokáig nézegetik és fényképezik a fehérkezű gibbonokat, amik Heather nagy örömére hangosan énekelnek és vadul hintáznak. Egymást is fotózzák, majd Jonathan megkér egy tinédzser fiút, hogy csináljon egy képet kettejükről. Nem tetszik nekem az a kölyök, nem az a fajta, akire én személy szerint rábíznám a telefonomat, és bosszant, hogy Jonathan ezt teszi. Közelebb óvakodom, biztos, ami biztos. A fiú haverjai már heherésznek is a boldogságtól sugárzó, fejüket összedugva pózoló Jonathanon és Heatherön. Egyre közelebb merészkedem, hogy rávessem magam a kölyökre, ha meg akarna lépni Jonathan telefonjával. De a fiú, miután lefényképezte őket, visszaadja a készüléket, én pedig kővé dermedek, és gyorsan belépek egy fa mögé, nehogy meglássanak. Jonathan és Heather megnézi a képet, majd jól meglepnek, mert elindulnak visszafelé, arra, ahol vagyok, és közben csipogni kezd a telefonom. Heathertől jött üzenet, a közös fényképüket küldte el. Ettől elszomorodom: csalódottsággal tölt el, hogy ott vagyok. Mintha valaki kiszúrta volna a lufimat egy gombostűvel. Miért nem bíztam Heatherben, miért nem hittem el, hogy mindenről tájékoztatni fog, és ezáltal az útjuk minden lépésébe beavat? Eredetileg én akartam osztozni vele ebben az élményben, ezért felkavart a saját javaslatom, hogy Spanyolország helyett jöjjenek inkább ide, de lám, ő megoszt velem mindent! Leverten hátrébb húzódom. Heather és Jonathan négy órát tölt a vadasparkban. Nagy a hőség, párás a levegő, és tele van a park iskolás csoportokkal, családokkal. Árnyékban maradok, ott átkozom magam, amiért nem hoztam egy váltás ruhát, mert az interjúra felvett fekete kosztümöm nem valami kényelmes a tomboló nyárban. De azért egy pillanatra sem tévesztem őket szem elől. Megállnak fagyizni, aztán egy órán keresztül beszélgetnek, majd visszamennek a hotelbe. Leülnek a bárban, és üdítőt iszogatva folytatják a

társalgást. Nem hiszem, hogy valaha is ennyi ideig beszélgettem volna valakivel egy ültő helyemben, belőlük viszont folyik a szó. Minden idegszálukkal egymásra figyelnek, és ez gyönyörű, mégis megint belém nyilall a szomorúság, és ettől nevetségesnek érzem magam. Hiszen nem azért vagyok itt, hogy magamat sajnálgassam! Heather és Jonathan eszik valamit a bárban, majd korán nyugovóra térnek, mert elfáradtak: hosszú napjuk volt kint, a szabadban. Egy üzenetem van Mondaytól: Hívj fel! Nagyon kérlek! Már-már a hívógombra vándorol az ujjam, de ekkor megcsörren a telefonom, és háromnegyed órát beszélgetek Heatherrel a mai napjáról. Hiánytalanul beszámol mindarról, amit láttam, de már nyoma sincs a lelkemben az örömnek, amit tegnap még kiváltott belőlem az, hogy mindent megoszt velem. Árulónak érzem magam. Meg kellett volna bíznom benne, hinnem kellett volna a nővéremben! Harmadik nap. Holnap hazautaznak. Most éppen kint üldögélnek a szálloda előtt, és beszélgetnek. Csodaszépen indult a nap, de hamar rosszra fordult az idő. Az emberek bemenekülnek a hűvös szél elől, Heather és Jonathan viszont tudomást sem vesz róla. Hol beszélgetnek, hol pedig csak meghitten üldögélnek, és szótlanul élvezik egymás társaságát, én pedig képtelen vagyok levenni róluk a szememet, mert teljes mértékben lenyűgöz, ami velük történik. És valami megmozdul bennem. Azt már egy ideje kezdtem kapiskálni, hogy nem kéne itt lennem, most viszont rádöbbenek, hogy azonnal el kell húznom innen! Mert ha Heather rájön, hogy itt voltam, az veszélybe sodorhatja a kapcsolatunkat. Hiszen ez a kiruccanás fontos esemény az ő életében, és hogy itt vagyok, az tiszteletlenség vele szemben. Egy ideje már tisztában vagyok ezzel, mégis csak most vág mellbe elemi erővel a felismerés. Igen, elárultam Heathert azzal, hogy idejöttem, és ez nagyon felkavar, szabályosan rosszul vagyok saját magamtól. Ráadásul Mondayt is elárultam – az annyi, mint két árulás. Úgyhogy el innen! Felsietek a szobámba, hogy összeszedjem a kevéske cuccot, amit magammal hoztam. Kijelentkezem, majd futólépésben szaporázom a

kijárat felé, de ahogy fejvesztve menekülök, az előcsarnokban egyenesen belefutok Heatherbe és Jonathanbe. – Jasmine! – kiáltja el magát Heather. Az arcára van írva a döbbenet. Először örül nekem, aztán a szemem láttára dolgozza fel a történteket, és zavart, értetlen, majd csodálkozó kifejezés ül ki az arcára. Ahhoz túl udvarias, hogy megharagudjon rám, még akkor is, ha mindent megértett. Rettenetesen sokkol a dolog, és szörnyen kínos, hogy tetten értek. Azt sem tudom, mit mondjak. Bűntudatos kifejezés ül ki az arcomra. Ok is látják, és elborzadva néznek egymásra, ahogy én is elborzadok magamtól. – Csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben van – nyögöm ki remegő hangon. – Annyira… annyira aggódtam. – Aztán elcsuklik a hangom, ezért csak suttogva teszem hozzá: – Bocsássatok meg. Heather megrökönyödve néz rám. – Te követtél engem, Jasmine? – Most már eltűnök, ígérem. És ne haragudj. – Gyorsan megpuszilom, de épp csak súrolja a szám a homlokát. Aztán esetlenül, több emberrel is összeütközve elvergődöm az ajtóig. Az, ahogy Heather végigmér, és ahogy érzem magam, egy cseppet sem természetes. A vonatozás órái azzal telnek, hogy arcomat a kezembe temetve ismételgetem a mantrát: csalódást okoztam Mondaynek, csalódást okoztam Heathernek, csalódást okoztam önmagámnak. Megáll a taxi a ház előtt. Holtfáradtan szállok ki, és alig várom, hogy végre átöltözhessek. Vetek egy pillantást a kertemre, és várom, hogy eltöltsön a megszokott érzés: a könnyebbség, a megújhodás érzése. De hiába várom. Valami nem stimmel. Valahogy mintha elpárolgott volna a kert vibráló életereje. Kaptam egy leckét a valóságtól, visszavágott nekem az univerzum. Három napig elhanyagoltam a kertemet egy nagy hőhullám idején, és senkit sem kértem meg, hogy gondozza, amíg távol vagyok. A virágok szomjasak, és komoly pusztítást végeztek a meztelencsigák. A krémszínű rózsáim kókadoznak, a rózsaszín bazsarózsáim tönkre vannak téve.

Egészen eddig sikerült visszafojtanom a könnyeimet, de a nagy becsben tartott kertem láttán már hullani kezdenek. Csalódást okoztam Mondaynek, csalódást okoztam Heathernek, csalódást okoztam önmagámnak! Elszalasztottam életem egyik nagy lehetőségét azért, hogy Heather közelében lehessek – de Heathernek nem volt szüksége rám. Ezt jó sokszor elismétlem magamban: Heathernek nem volt szüksége rám. Lehet, hogy fordítva van: lehet, hogy én csimpaszkodom belé, mert én szorulok segítségre, én akarok kimenekülni a saját életemből. Ahelyett, hogy a saját életemet élném, magamra vállaltam azt a szerepet, hogy őt irányítgatom, és bizonyos fokig anyja helyett anyja vagyok. Hogy azért nem éltem a saját életemet, mert vele törődtem, vagy azért törődtem vele, hogy ne kelljen a saját életemet élnem, az nem egészen világos előttem. De nem is számít, a lényeg, hogy magával a ténnyel most már tisztában vagyok. Az idén, mivel úgy éreztem, elvesztettem a kontrollt az életem fölött, a kertemhez fordultam, hogy legyen valami, amit kontrollálok. Azt hittem, azt kedvemre alakítgathatom, de most megmutatta, hogy ez nem így van. Mert semmit sem alakítgathatunk kedvünk szerint. Lám, elhanyagoltam a kertemet, és máris átvették a hatalmat a meztelencsigák. Pontosan ezt tettem magammal is.

21 A június nemcsak árulások sorát hozza, hanem egy keresztelőt és keresztanyai kötelezettségeket is, no meg egy egyéjszakás kalandot Laurence-szel, az expasimmal. Azzal a pasimmal, akivel a legtovább voltam együtt, akiről mindenki azt hitte, hogy a férjem lesz, még én is azt hittem, de végül elhagyott. Hiba volt két év Laurence-cölibátus után újra vele hálni, és bár élvezetes hiba volt, többé nem fog előfordulni. Nem is tudom, mit képzeltem, de miután hosszasan iszogattunk a napon, visszajöttek a régi, jól ismert érzések, vagy legalábbis az emlékük, a visszhangjuk, és én ezt ugyanolyan könnyen összekevertem az igazival, mint a női vécét a férfivel, meg a pohár vizet a tiszta vodkával. Eggyel több apró tévedés (Upsz!) ezen a hosszú nyári napon… És lehet, hogy csak arra vágytam, hogy egy kis időre biztonságban érezhessem magam, hogy megint úgy érezhessem, hogy szeretnek, és hogy szerelmes vagyok, de nem jött be, hát persze, hogy nem jött be, mert ez nem így működik. A régi dolgok rekonstrukciója sosem működik: nagyon ritkán sikerül reprodukálni valamit, amit már csináltunk. Ne próbáljátok ki otthon, gyerekek! Így aztán az a vége, hogy hajnali kettőkor ott állok a házad előtt részegen, kezemben egy üveg rozéval meg két pohárral, és kaviccsal dobálom az ablakodat. Elhúzod a függönyt, és álmos, zavart képpel kinézel. Feláll a hajad. Miután meglátsz, eltűnsz a képből, én pedig leülök a kerti asztalodhoz, és ott várlak. Hamarosan nyílik is az ajtó, és álmosan, melegítőben elindulsz felém. Amikor leesik neked, hogy milyen állapotban vagyok, a zavaros, fürkész tekintetedet derűs pillantás váltja. Huncutul csillan meg kék szemed. Nem nyílik olyan nagyra, mint máskor, de a körülötte képződő ráncok most is ugyanúgy jelzik, hogy mosolyogsz.

– Nohát, nohát, mi van itt, kérem? – szólalsz meg széles vigyorral, majd idegesítő, nagytesós gesztussal megborzolod a hajamat, és leülsz. – Mesésen nézel ki – jegyzed meg. – Gondoltam, összehívok egy sürgős szomszédi találkozót – mondom kásásan, majd odalökök eléd egy poharat. Amikor fölé hajolok, hogy töltsek bele, kis híján leesek a székről. – Én nem kérek – mondod, és rátenyerelsz a pohár szájára. – Még mindig nem iszol? – kérdezem csalódottan. – Kiugrasztottalak mostanában az ágyból az éjszaka közepén, hogy add ide a kulcsot? Ezen elgondolkodom. – Nem. – Bizony. Már négy hete nem. Rátöltök a boromra. – Buligyilkos! – Alkesz! – Savanyú uborka, savanyú uborka! – skandálom, majd benyakalok egy kis rozét. – Köszönöm, hogy támogatod az elvonókúrámat – mondod kedélyesen. – Te nem alkoholista vagy, hanem egy részeges suttyó. Az nem ugyanaz. – Hoppá! Ebben némi ellentmondást vélek felfedezni. Kérlek, magyarázd el. – Egy csökött agyú idióta vagy, ennyi az egész. Egy önző seggfej, aki jobban szeret későn lefeküdni, mint korán. Nem vagy függő, igazából nincs alkoholproblémád, csak életproblémád. Jársz például ezzel orvoshoz? – Nem. Vagyis, de. Jameson dokival szoktam itt üldögélni. – Egy nyugdíjas háziorvos nem számít. – Csakhogy a doki alkoholista. Csak már több mint húsz éve nem ivott. Sok mindent nem tudsz még róla – teszed hozzá a döbbent arcom láttán. – A felesége megmondta neki, hogy nem lesz gyerekük, amíg nem

tiszta. De a doki már ötvenéves is elmúlt, amikor abbahagyta a piálást, és akkor már késő volt. De azért vele maradt a felesége. – Hát, most már meghalt – jegyzem meg, majd fenékig ürítem a poharamat. Összeráncolod a homlokod. – Igen, Sherlock. Már meghalt. – Úgyhogy a végén mégis lelépett. – Nem tudom, miért mondok ilyeneket. Alighanem azért, hogy idegesítő legyek, ami szemmel láthatóan sikerül is. Élvezetes dolog a bőrödbe bújni: már értem, miért csinálod. Most felállsz, és bemész a házba. Már azt hiszem, vissza se jössz, de aztán felbukkansz egy zacskó sajtos nachosszal. – A gyerekek itt vannak? – kérdezem. – Kris és Kylie kérték, hogy hadd aludjanak itt még egyet. Nagyon bejön nekik az ágyás. – Kris és Kylie. Szóval így hívják őket. Ilyen névvel akár ikrek is lehetnének. – Azok. – Ó! Ámulatba ejtő zöldségágyás virít a házad mellett. Sötét van, de azért szemügyre veszem. Te pedig elneveted magad. – Irigykedsz, mi? – Miért irigykednék, amikor ott van nekem a magamé? – A kertemre szegeződik a tekintetünk. A legszebb az utcában, még akkor is, ha ezt én mondom. – Ne is próbálj versenyre kelni velem, Marshall! – figyelmeztetlek. – Nem is mernék – feleled megjátszott komolysággal. – Fionn még mindig nem érzett rá az ízére. – Lehet, hogy soha nem is fog – mondom elgondolkodva, és közben körbeszalad az ujjam a pohár peremén. – Csinálhatsz bármit – teszem hozzá. – Ez igazán pozitív gondolat. Köszönöm szépen.

– Nem azért vagyok itt, hogy pozitív legyek. Hanem azért, hogy realista legyek. Ha azt akarod, hogy felvidítsanak, dumálj inkább OkéZsoké doktorral. – Szoktam is. – Tudod, azért meglep, amit mondtál róla. Még szerencse, hogy nem nyírt ki valakit a hivatása gyakorlása közben. – Ő funkcionáló alkoholista volt. A legrosszabb fajtából való. – Akkor tiszta szerencse, hogy te nem olyan voltál. Egyik sértést sem veszed fel: sem azt, hogy alkesz voltál, sem azt, hogy nem funkcionáltál. – Tudom – mondod. – A doki megértette velem. Elcsöndesedünk. Te ropogtatod a nachost, én vedelem a bort. Rádöbbenek, hogy azt csinálom, amit szoktam: támadólag lépek fel veled szemben. – Engem eddig minden pasim elhagyott. Tudtad? – Nem, nem tudtam. – Megint az a derűs arckifejezés… – De nem mondanám, hogy meglep – teszed hozzá aztán gunyorosan, de szelíden. – Azért van, mert nagyon nehéz velem együtt élni – mondom, és te ezen meglepődsz. – Miért nehéz veled együtt élni? – Mert azt akarom, hogy minden úgy legyen, ahogy én elképzelem. És nem szeretem, ha valaki hibázik. – Jézusom! Akkor nem lenne jó ötlet, ha velem élnél. – Ebben abszolút igazad van. Nem is akarok. Csend. – Mitől vagy így kibukva? – kérdezed végül. – Lefeküdtem az exemmel.. Az órádra nézel. Hajnali két óra van. – Aludt, amikor eljöttem. – Valószínűleg csak úgy tett. – Erre nem gondoltam. – Ezt a trükköt én is sokszor alkalmaztam. – És be is vált. Amy elment.

Ez a vicc nem tetszik neked túlzottan – alighanem azért, mert nem úgy hangzott, mintha viccelnék. – Szóval ezt mondta neked az exed? Hogy nehéz veled együtt élni? – Szó szerint nem. Úgyhogy magamtól találtam ki. Azóta jöttem rá, hogy… – A kertemre nézek, a csodaszép, virágba borult kertemre. Mintegy magamba szívom a tudást, amely ebből a mágikus forrásból árad. Minél mélyebbre ások a földben, annál mélyebbre ások magamban. – Akkor honnan tudod, hogy igaz? Lehet, hogy nem is nehéz veled együtt élni. Talán csak arról van szó, hogy elfoglalt, sikeres, szép nő vagy, aki nem éri be mással, csak a lehető legjobbal. És miért is érnéd be kevesebbel? Ettől már-már könnyekig meghatódom. – Mondom, talán. Máris felszáradnak a könnyeim. – Mert az is lehet, hogy szar vagy az ágyban, és tényleg képtelenség veled együtt élni. Elröhögöd magad, én pedig megdoblak nachosszal. – Ma este azt mondta, hogy magányosnak érezte magát a társaságomban. És ezért hagyott el. Csend. – Magányosnak a társaságodban – visszhangozod a szavaimat lassan, elgondolkodva. – Magányosnak a társaságomban – ismétlem meg én is, miközben újratöltöm a poharamat. Képzeljék csak el, mit éreztem – és képzeljék el, mit érezhetett ő, hogy olyasvalakivel van együtt, akivel magányosnak érzi magát! Rettenetes dolog lehet, ha valaki magányosnak érzi magát annak a társaságában, akit szeret. Nem semmi ilyesmit kimondani: elviselhetetlen annak is, akinek mondják, meg annak is, aki mondta. – Még azelőtt mondta, hogy lefeküdtél vele, vagy utána? – kérdezed előrehajolva, az asztalra könyökölve, érdeklődve, engem fürkészve. – Előtte. De tudom, mire gondolsz. Nem csak duma volt.

– Dehogynem! – vágod rá bosszúsan. – Ne csináld már, Jasmine, tuti, hogy csak duma volt! Mibe, hogy ott voltatok valahol kettesben, és már kezdett lecsengeni az este, mire ő félrevont, és megdumálta a változatlanul szingli, munkanélküli Jasmine-t, akinek a barátnői sorra lepetéznek, és bár azt mondja, hogy ő nem akar porontyokat, azért tuti, hogy ez a duma gondolkodóba ejti… Szóval előhúzta a tarsolyából ezt a dumát, aztán rád nézett: vörös hajzuhatag, méretes dudák… Mordulok egyet, és igyekszem nem mosolyogni. – Elkenődött szemfesték… Megtörlöm magam a szemem alatt. – Szóval, ez duma – szögezed le. – És kétféle folytatása lehet: vagy berágsz rá, és az arcába löttyinted a piádat, vagy emészteni kezd a bűntudat, és a barátunk ágyba visz. Tízből kilencszer bejön. – Hogy a dokit idézzem: fityfenét! Tudod, mikor próbáltad ki tízszer! – adok hangot kételyeimnek. – Na jó, tényleg csak kétszer próbáltam. Egyszer leöntöttek, egyszer happy enddel zárult a dolog. Az arcomba löttyintett ital pedig sambuca volt, ami baromira csípett, és a kávébab még szinte lángolt. Elnevetem magam. – Na végre! Egy mosoly – jegyzed meg halkan. Rágyújtok. – Te nem dohányzol. – Csak ha iszom. – Nocsak, nocsak! Valami vadság. A szememet forgatom. – És mi a helyzet a pasiddal? Elmondod neki, mit műveltél ma este? – Miféle pasimnak mondanám el? – Annak a jóképűnek, aki folyton idejár. Tudod, amelyik nem az unokatesód – teszed hozzá, majd nevetve felteszed a kezed. – Bocs, nem bírtam kihagyni. – Az nem a pasim, hanem Monday, a fejvadász. Megpróbált rávenni, hogy fussak rá egy állásra. – Monday?

– Hétfőn született. – Értem. Szóval Monday, aki hétfőn született, fejvadászik rád. Látom az arcodon, hogy jól szórakozol, és ez nem tetszik. – Fejvadászott – helyesbítek. – Vagy gondolod, hogy az is csak duma volt? – Ezt gunyorosan mondom, nem számítok rá, hogy komolyan fontolóra veszed. – Milyen melóra kellett volna ráfutnod? – A DavidGordonWhite Alapítványhoz keresnek embert. – Az az adótanácsadó cég? – Van egy új alapítványuk, ami a klímaigazságosságért küzd. Jelentőségteljesen nézel rám. – Te start-upokkal foglalkozol. – Új az alapítvány. Azt is be kell indítani. – És azt akarod mondani, hogy ez a te a fejvadászod nem akar ágyba vinni? – Bár akarna! – felelem, mire elneveted magad. A földre ejtem a cigarettát, és eltaposom a pántos cipőm sarkával. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy a szépen lelakkozott asztalodon nyomom el, de visszafogtam magam, mert eszembe jutott, hogy mennyit dolgoztak vele a gyerekek. – De már így is, úgy is késő – folytatom. – Nem mentem el az interjúra. – Miért? Megijedtél? – Most nem húzol, komolyan kérdezed. – Nem – felelem. Pedig féltem, persze, csak nem az interjú miatt. Azon gondolkodom, hogy meg kéne mondanom neked az igazat. De akkor el kellene magyaráznom a Heatherrel kapcsolatos félelmeimet, és nem szeretnélek megerősíteni a Down-kórra vonatkozó sztereotip vélekedésedben, még akkor sem, ha most én is tévedtem. Heather már egy hete itthon van, és bár beszéltünk telefonon – hát persze, hogy szóba áll velem, Heather más opciót nem ismer –, nem mondhatnám, hogy minden maradt a régiben. A nővérem ugyanis eltávolodott tőlem. Elvesztettem belőle valamit: azt a láthatatlan darabkáját, ami összetartott minket. – Azért nem mentél el az interjúra, mert részeg voltál? – kérdezed aggodalmas hangon.

– Nem! – csattanok fel. – Oké, oké. Csak ez amolyan visszatérő motívumnak tűnik mostanság. Gondoltam, rákérdezek, ha már voltál olyan szíves, és felhívtad a figyelmemet az én italozásomra. – És védekezőn felteszed a kezed. – Nincs semmi bajom – mondom higgadtabban. – Csak… csak olyan… – És fingok egyet szájjal, majd nagyot sóhajtok. Ennél jobban nem tudom summázni az érzéseimet. – Aha. Értem. És úgy gondolom, hogy tényleg pontosan érted, annak ellenére, hogy nem tudtam elmagyarázni. Meghitt, abszolút nem kínos csöndben üldögélünk, és erről eszembe jut Jonathan és Heather bensőséges együttléte, meg az is, hogy mennyire irigyeltem őket. De arra már nem döbbenek rá, hogy ugyanebben van részem nekem is itt, most, veled. – Az a férfi, aki a kislánnyal szokott felbukkanni nálad, az apád? Bólintok. – Jó apának tűnik. Egyből arra gondolok, hogy már megint velem szívózol, de abból, ahogy végigfut a kezed a sima, lakkozott asztallapon, tudom, hogy saját magadon, a saját helyzeteden jár az eszed. – Most az – mondom. Szeretném hozzátenni azt is, hogy valaki másnak jó apja, de nem teszem. Rám emeled a tekintetedet. Vizsgálgatsz, ahogy szoktál, és én ezt gyűlölöm, mert olyan, mintha a vesémbe látnál, vagy legalábbis ezzel próbálkoznál. – Érdekes – mondod. – Érdekes – sóhajtom. – Miért olyan érdekes ez? – Mert magyarázatot ad arra, amiket nekem mondtál. – Én azért mondtam, hogy rettenetes apa vagy, mert rettenetes apa voltál. – Nem ez a lényeg, hanem hogy észrevetted. Hogy zavart. Nem felelek. Inkább iszom. – Most megpróbál mindent jóvátenni? – kérdezed.

– Nem, csak beleavatkozik az életembe. És az egészen más tészta. – Kérdőn nézel rám, ezért megmagyarázom: – Próbál munkát szerezni nekem. A régi cégénél. A kapcsolatai révén, érted. – Ez úgy hangzik, mintha tényleg segíteni akarna. – Ez nem segítség. Ezt nepotizmusnak hívják. – Jó állás lenne? – Tulajdonképpen igen. Számviteli igazgató, nyolcfős csapatot kell irányítani, fizu évi negyvenezer – darálom el az ő beszédmodorát bénán utánozva apám mantráját. – Az tényleg jó állás. – Igen, remek állás. Ezt mondtam én is. – Akárkinek nem ajánlaná fel. – Hát persze, hogy nem. – De azért be kéne menned interjúra. – Persze. Már nem az övé a cég. Csak be tud ajánlani. – Tehát hisz benned. Úgy gondolja, hogy megfelelnél. Mert biztosra veszem, hogy büszke ember, nem szeretné, ha kínos helyzetbe hozná az alulteljesítő lánya. Erre feláll a szőr a hátamon, mert arra gondolok, hogy talán Heatherre célzol. Harckészültségbe helyezem magam, de aztán rádöbbenek, hogy erről szó sincs. Így viszont nem tudom, mit mondjak neked. – Úgyhogy én a helyedben ezt bóknak venném – teszed hozzá. – Ha te mondod. – Sok közös vonásotok van Fionn-nal – jegyzed meg, és én tudom, hogy csak a gyerekes reakciómat cikized, mégis a torkodnak ugrok. – Például az, hogy mindkettőnknek szar apánk van? Sóhajtasz egyet. – Ha azt mondanám neked, hogy egy ismerősömnek van egy remek ötlete egy start-uphoz, és keres valakit, akivel együtt dolgozhatna, érdekelne? – Caroline-nak hívják? – kérdezem, és tisztában vagyok vele, hogy érződik a hangomon a rettegés.

– Hipotetikus kérdés volt. – Igen – mondom. – Mindenképpen találkoznék az illetővel. – Apád viszont hiába ismer valakit, aki számviteli igazgatót keres, fontolóra sem veszed a dolgot. Nem tudom, mit feleljek erre, ezért Fionn stílusában vállat vonok. – A helyedben nem zárnám ki eleve a lehetőséget. – Nincs szükségem a segítségére. – Dehogy nincs. Hallgatok. – Van egy fejvadász, aki le akar vadászni egy munkára, amit már rég elfogadtál volna, ha egy kicsit is érdekelne, továbbá van egy barátnőd, aki létre akar hozni egy ruhás weboldalt. Hallottam, éppen ott voltam nálad – magyarázod a reakcióm láttán. – Úgyhogy neked nagyon is kell a segítség. Hallgatok. – Tudom, hogy nem szereted meghallgatni mások véleményét, mert azt hiszed, hogy mindenki téved. Hogy senki sem elég nyitott. Ne nézz így rám, ezt te mondtad. Szóval néha, de tényleg csak néha, az az érzésem, hogy abszolút rosszul közelíted meg a dolgokat. Nem tudom, mitől akarod ezzel megvédeni magad, de hogy nem attól, amitől kéne, az biztos. Szünetet tartasz, hadd lógjon a levegőben, amit mondtál. Jobb volt, amikor utáltalak, és nem beszéltünk egymással. De mivel te olyan szépen kiveséztél engem és a problémáimat, úgy érzem, eljött a pillanat, amikor én is kezelésbe vehetem a te zűrös dolgaidat. – Mi a helyzet azzal a Guns N’ Roses-dallal? – kérdezem. Üres a tekinteted. – Miről beszélsz? – Paradise City? – mondom mosolyogva. – Majdnem mindig azt bömbölteted, amikor hazajössz. Még mindig kifejezéstelenül nézel rám. – Nincs vele semmi. Csak akad a dzsipben a CD-lejátszó. Ezt az egyetlenegy számot tudja lejátszani. Csalódott vagyok. Azt hittem, találtam valamit, ami jelentőséggel bír, erre kiderül, hogy tévedtem. Azt hittem, bepillantást nyertem valamibe, pedig nem.

– Jobb, ha visszafekszem, a gyerekek korán fognak kelni. Holnap leszedjük a borsót, és paradicsomot palántázunk. Gunyorosan eljátszom, hogy le vagyok nyűgözve. Pedig tényleg féltékeny vagyok rád. Az én borsómból ugyanis nem lett semmi. – Elleszel itt egyedül? – Aha. – Csak a jegyzőkönyv kedvéért, Jasmine: én pont az ellenkezőjét mondtam volna rólad. – Minek az ellenkezőjét? – Ha nem lennél, sokkal többet lettem volna egyedül. A te társaságodban soha nem éreztem magam magányosnak. Egy másodpercig sem. Elakad a lélegzetem. Csak nézek utánad, és amikor becsukódik mögötted az ajtó, egy csapásra színjózannak érzem magam. Szédülök ugyan, de tiszta a fejem. Az asztalfőn ülök, ahol általában te szoktál. Ahol inni szoktál. Micsoda fordulatokat produkál az élet! Mint egy forgószínpad.

22 Másnap arra ébredek, hogy ezerrel süti az arcomat a nap, és szól a csengő. Tűzforró a fejem, mintha az aszfalton hevernék, és nagyítót tartanának a fejem fölé, mintha Isten ilyen gyermekded tréfát űzne velem. Nem bíbelődtem a függönnyel, amikor bedőltem az ágyba… Egy pillanat alatt visszajön minden, mintha fejbe vágnának egy kövekkel kitömött zoknival. A keresztelő, Laurence… Az már nem is érdekel, hogy az éjszaka kirángattalak az ágyból, mert a Laurence-sztori játszi könnyedséggel überel mindent. A csengő meg egyre csak szól. – Nincs itthon, Apu! – mondja az ablak alatt egy kislány. Kylie az. Vagy talán Kris, akinek még nem mutál a hangja. – Dehogy nincs! Próbáljátok még egyszer! – kiáltasz oda nekik az út túloldaláról. Nyögve-morogva kinyitom a szemem, és megpróbálom hozzászoktatni a vakító fehér fényhez. A szám, akár a smirglipapír, de hiába keresem az éjjeliszekrényen a vizespoharat: csak egy üres vodkásüveget látok. Liftezik a gyomrom. Ez már kezd túlságosan is megszokottá válni, és tudom, egyszerűen tudom, hogy most fordult elő utoljára. Mert nem bírom tovább. Kifordult belőlem az, hogy ki akarok fordulni magamból. Most már vissza akarok fordulni magamba. Az ébresztőórám szerint dél van, és a tűző nap meg a forró arcom azt sugallja, hogy nyugodtan hihetek neki. A lépcsőn lefelé menet megbotlok, és meg kell kapaszkodnom a korlátban. Hevesen kalapál a szívem az átélt sokktól, de legalább megkaptam az ébresztést, amire igencsak szükségem volt. Amikor ajtót nyitok, a két kis szöszi és Monday mered rám. A két gyerek viszolyogva méregeti zilált külsőmet, a harmadik vendégemet viszont mintha mulattatná. Azonnal az orrukra csapom az ajtót, mire Monday kacaját hallom.

– Gyertek, gyerekek, adjunk neki egy kis időt, hogy elkészüljön! Résnyire nyitom az ajtót Mondaynek, majd felszaladok az emeletre, hogy lezuhanyozzak, és visszanyerjem emberformámat. Felfrissülve, de roppant érzékenyen jövök vissza. Fáj mindenem: a fejem, a testem… – Kemény volt az éjszaka? – kérdi Monday, akit egy kicsit még mindig szórakoztat az állapotom. – Vagy talán még mindig beteg vagy? – Ez viszont harapósra sikeredik, olyannyira, hogy fájdalmasan megrándul az arcizmom. Alig tudok ránézni, annyira szégyellem magam, amiért nem mentem el az interjúra. De legfőképpen azért szégyellem magam, hogy nem is szóltam Mondaynek, mert nem volt pofám. Időközben főzött kávét, és lazán van öltözve, amitől sebezhetőbb benyomást kelt, mint öltönyben. Az az érzésem, hogy ez nem hivatalos látogatás, tehát most nem bújhat el a fejvadász-álca mögé, ahogy szokott. A gyomrom egyszer csak jelzi, hogy bűntudatom támadt Laurence miatt, mintha elárultam volna Mondayt, pedig nem is volt köztünk semmi. Ő fejvadász, én munka nélkül vagyok, és soha nem is volt a kapcsolatunkban ennél több, még csak célzás sem történt ilyesmire, mégis úgy érzem, mintha megcsaltam volna – és ez arra utal, hogy mégis volt valami. Némán, rejtőzködve, de ott volt. És ahhoz, hogy erre rádöbbenjek, természetesen le kellett feküdnöm valaki mással… – Monday – kezdem, és megfogom a kezét, ami szemmel láthatóan meglepetésként éri. – Annyira sajnálom a múlt heti dolgot! Kérlek, ne hidd, hogy könnyű szívvel hoztam meg ezt a döntést, mert nem így volt. Szeretnék elmagyarázni mindent, és szívből remélem, hogy meg fogsz érteni. – Szóval nem voltál beteg – mondja kurtán-furcsán. – Nem – felelem, és az ajkamba harapok. – Nem hinném, hogy sok időnk lesz beszélgetni – mondja, és az órájára néz. Elszorul a szívem. – Kérlek, ha tudsz, maradj még egy kicsit! Mindent megmagyarázok, és… – Nem megyek el – mondja Monday, és a konyhapultnak dőlve, karba tett kézzel néz.

Értetlenül állok a viselkedése előtt, de ha a szemébe nézek, alig tudom visszafojtani a mosolyomat. Teljesen ellágyulok tőle, valósággal megpépesedem. Végül elmosolyodik, de közben a fejét csóválja, mintha tudná, hogy inkább a jobbik eszére kéne hallgatnia. – Egy romhalmaz vagy, tudsz róla? – szólal meg gyengéden, mintha bóknak szánná, amit mond, és én annak is veszem. – Tudok. Bocs. A számat nézi, és nagyot nyel, én meg agyalok, hogy mi a franc fog most történni, mármint tényleg azt hiszem, hogy mindjárt megtörténik, lehet, hogy mondanom kéne valamit, hogy nekem kéne megtennem az első lépést… De megszólal a csengő, és Monday riadtan összerezzen, mintha rajtakaptak volna bennünket valamin. Nagyot sóhajtok, és ajtót nyitok. Először te vonulsz be a szőke gyerekeiddel, aztán apám, Zara, Leilah – aki nagyon-nagyon bocsánatkérően néz rám –, majd Kevin, akit szorosan követ Heather és a segítő asszisztense, Jamie. Heatherről ordít, hogy roppant büszke magára, rajtad pedig azt látom, hogy roppant mókásnak találod ezt az egészet. Aztán Monday egyszer csak aggodalmasan néz rám, majd előlép a konyhapult mellől, és leengedi a keresztbe font karjait. – Jól vagy? – kérdi. Ugyanis elkezdtem egész testemben remegni, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Nem tudom, hogy ez valamiféle alkoholelvonási tünet-e, a páni félelem viszont, ami egy csapásra úrrá lett rajtam, biztosan szerepet játszik benne. Vajon mi vár itt rám? Az iménti szívdobogtató szenvedély már a múlté: nem maradt belőle más, csak rémület, szorongás, meg citerázó idegek. Az agyam kiadja a parancsot, hogy Futás, most! Harc, vagy hátraarc, ez itt a kérdés, és nálam a menekülési ösztön az, ami úgy istenigazából működésbe lép. Mert már tudom, mi ez az egész, tudom, miben sántikál ez a sok ember. Heather büszkeségtől sugárzó arca elárulja, hogy úgy érzi, ezt értem csinálja, és én örülni fogok neki. Kevin melegen átölel, én pedig két karomat a magasba emelve, a testétől messzire eltartva kővé dermedek. Képtelen vagyok hozzáérni.

Te a magad részéről jót kuncogsz ezen. Megvan a szombati szórakozásod erre a focimeccs-mentes nyári hétvégére. Kevin végre leválik rólam. – Heather megkért, hogy szóljak Jennifernek – mondja –, de ő nem volt otthon, úgyhogy gondoltam, eljövök helyette én. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta egyetlen szó sem. – Maga a kertész? – fordul most hozzád Kevin. Emlékszik rád: te küldted el, amikor be akart ugrani hozzám. Rám nézel. Roppant mód mulattat ez az egész helyzet. – Matt a szomszédom. A fia segített egy kicsit a kerti munkákban. Kevin fagyosan végigmér téged. – Jaj, ne csináljon már úgy, mintha életében először kellett volna csomót kötnie rá! – mondod, és vigyorogsz hozzá, mint a cheshire-i macska Csodaországban. Most mindenki átvonul a nappaliba, és leül. Néhányan a konyhából visznek át maguknak széket, mert nincs elegendő ülőalkalmatosság. Te széles mosollyal nézel körül, mint egy igazi buzgómócsing. A gyerekek a konyhaasztalhoz telepednek le a kifestőjükkel meg a gyurmájukkal. A konyhában fel-alá járkálva úgy teszek, mintha teát, kávét akarnék főzni, de valójában a szökést tervezgetem: kifogásokat keresek, a felmondási záradékot fogalmazom. Monday a háttérben marad, de nekem tök mindegy, mit csinál, mert annyira magamba vagyok fordulva, hogy lényegében megszűntem jelen lenni. – Jól vagy? – kérdezi végül ismét. Abbahagyom a járkálást. – Meg akarok halni – jelentem ki határozottan. – Most rögtön meg akarok dögleni, a kurva életbe! Monday leengedi felemelt kezét, és megnézi magának az egybegyűlteket. Közben az ajkát harapdálja csorba metszőfogával. Olyan benyomást kelt, mintha azt latolgatná, hogy tudna kijuttatni engem innen. Ebbe a gondolatba csimpaszkodom, mint az utolsó szalmaszálba. Jamie kijön a konyhába. Már messziről hallom, ahogy csattog csupasz talpát verdeső szandálja. Azt hiszem, jobban szeretem, ha sportzoknit húz.

– Hoztam egy kis aprósütit – mondja, és letesz a pultra egy zacskó csokibevonatú, narancsízű Jaffa kekszet. Utálom a Jaffa kekszet. – Jamie, mi a franc folyik itt? Mi ez az egész? – Heather találta ki, hogy megszervezi ezt neked – feleli Jamie. – Ez most a te segítőcsoportod. – Mi a faszt képzeltek? – fakadok ki a kelleténél kicsivel hangosabban. A te kuncogásod is áthallatszik a nappaliból. – Két cukorral meg egy kis tejjel kérem, drágám! – kiáltasz oda. Belibeg Caroline is. A fél arcát eltakarja a fekete napszemüvege. – Jaj, istenem, annyira másnapos vagyok! – mondja. – Kikészítenek ezek a keresztelők. Jaj, istenem! – ismétli, majd játékosan rácsap a karomra, és azt sziszegi: – Hallom, Laurence-szel háltál az éjjel! Fájdalmasan eltorzul az arcom. Tudom, hogy Monday ott áll a vállamnál, és hallott mindent. Perzseli a hátamat a tekintete. Szabályosan rosszul vagyok. Ránézek, de ő elfordítja a fejét, és elfoglalja magát. Bevisz a nappaliba egy tálcát, és leül. – Ó! – mondja a hangulatot érzékelő Caroline. – Bocs, nem tudtam, hogy ti… – Nem számít – felelem, és fáradtan megdörzsölöm az arcomat. – De erről a banzájról azért tudtál? Caroline bólint, majd elővesz a táskájából egy csomag fejfájáscsillapító tablettát, és bekap kettőt. – De nem szólhattam neked – mondja, miután ennek ürügyén benyakalt egy kis üveg vizet. – Heather meglepinek szánta. Szétfeszíti a bensőmet a pánik. Legszívesebben elszaladnék, tényleg, de elég egy pillantást vetnem Heatherre, aki a főhelyen ül a legszebb blúzában meg a legszebb nadrágjában, és olyan büszke arra, amit összehozott, úgy sugárzik a mosolya, úgy csillog a szeme, olyan magabiztosság árad belőle, hogy egyből tudom: most nem hátrálhatok meg! Tűrnöm kell. Leülök az egyetlen szabad fotelbe, amelyet nekem tartogattak. Minden szem rám szegeződik. A te szemed vígan csillog, mert amilyen dögkeselyű vagy, boldoggá tesz, hogy kínos helyzetben, sebezhető állapotban láthatsz.

Monday kemény, hideg tekintete a dohányzóasztal lábára szegeződik. Az imént még aggódott értem, de ez az érzés most a lelke legmélyére temetve szunnyad. A véreres szemű Caroline úgy hárítja el a tányéron körbeadott Jaffa kekszet, mintha ketyegő bombával kínálnák. Kevin érzelemgazdag, átható, fürkész tekintettel méreget a térdére könyökölve. Megpróbálja becsatornázni irányomban a jóféle, boldog, pozitív, perverz gondolatait, és ez elég nyugtalanító. Nyugtalanítóak a feszes, barna kordbársony nadrág alól kikandikáló, strandpapucsba bújtatott, szőrös lábujjai. Nyugtalanító az egész ember úgy, ahogy van, pont. Leilah nem mer rám nézni, ezt tudom. Az ajkát rágcsálja, és úgy tekinget körbe a szobában, mint aki azon filózik, hogy miért is nem választott olyan férjet, akinek kevésbé komplikált a családja. Az egyik szomszédja Apu, aki szép lassan pötyögi az SMS-ét a nagy, vaskos ujjaival, a másik oldalán pedig Monday szorong. – Találkoztatok már? – kérdezem, mire egyszerre bólintanak. Monday még mindig nem néz a szemembe. Jamie belevág: – Köszönöm mindenkinek, hogy eljött. Heather nem kevés időt fordított arra, hogy mindenkivel személyesen vegye fel a kapcsolatot, és sok energiát ölt abba, hogy mindent megszervezzen, mindent átgondoljon. Úgyhogy köszöntünk mindenkit, és tiéd a szó, Heather. Felhúzom a lábamat a fotelre, és gyengélkedő testemet védelmezve átölelem a térdemet. Azt mondogatom magamban, hogy ezt Heatherért csinálom végig, aki az egészet szervezte, mert az ő számára ez egy gyakorlat. És bármilyen leereszkedően hangzik ez, valójában igaz, és tényleg segít rajtam a gondolat. Amikor pedig meghallom a hangját, sírni tudnék, annyira büszke vagyok rá. – Én is köszönöm mindenkinek, hogy eljött. A húgom, Jasmine már több mint tizenöt éve jár a segítőcsoportomba, és ez nagyon sokat jelentett nekem, úgyhogy most szeretnék visszaadni valamit abból, amit értem tett. Úgyhogy most ti vagytok Jasmine segítőcsoportja, Jasmine baráti köre. – És büszkén körülnéz.

Végighordozom a tekintetemet az egybegyűlteken, és iszonyú szánalmasnak érzem magam. Te pedig rám kacsintasz, majd a szádba gyömöszölsz egy kekszet, és én legszívesebben testi fenyítésben részesítenélek. És részesíteni is foglak! – Meg akarjuk mutatni neked, hogy szeretünk, támogatunk, és melletted állunk – mondja most Heather, és tapsolni kezd. Csatlakoznak hozzá a többiek is: egy részük lelkesen, Caroline viszont csak finoman, mert bántja a fülét a zaj. Te füttyögsz is hozzá, mire Apu úgy néz rád, mint aki orrba akar vágni. Monday mintha itt se lenne, de tudom, hogy itt van, mert mindig érzem a belőle áradó energiát, ha egy légtérben tartózkodom vele, mindig őrá vándorol a tekintetem, ha a közelében vagyok, és érzem, hogy arrafelé szeretne elmozdulni a testem minden porcikája. – Jasmine-nek, a kishúgomnak mindig nagyon sok dolga volt. Dolga, dolga, dolga! Amikor pedig nincs dolga, akkor engem pátyolgat. Most viszont, hogy nincs dolga, és engem sem kell már pátyolgatni, saját magával kéne foglalkoznia. Könny szökik a szemembe. Kézzel-lábbal, meg mindennel eltakarom magam, és a nyakatekert, összehajtogatott testhelyzetem egyértelműen jelzi, hogy ZÁRVA! Mind engem bámulnak. Meg. Akarok. Halni. Most. Rögtön. Megköszörülöm a torkomat, és előbújok a lábaim mögül. A padlóra helyezem őket, majd keresztbe vetem egyiket a másikon. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Amint azt bizonyára tudjátok, ez engem meglepetésként ért, úgyhogy nem igazán vagyok felkészülve, de köszönöm, Heather, hogy megszervezted. Tudom, hogy az én jól felfogott érdekem vezérelt. – A szükséges minimumra szorítkozom. Adok is, meg nem is. Nem engedek közel magamhoz senkit, de azért nem rontom el a játékukat. Mosolyogva fogadom a konstruktív kritikát, még meg is köszönöm, aztán továbblépek. Ez a játéktervem. – Amikor novemberben elvesztettem az állásomat, az nagyon kemény volt – folytatom. – Mert én azt a munkát szerettem, ezért nehéz volt az elmúlt fél év. Nagyon nehéz volt, hogy reggelente nincs miért felkelnem, és nem érezhetem magam…

hasznosnak. – Megköszörülöm a torkomat. – De most már kezdek rájönni, illetve már be is fejeztem a rájövést… Szóval, rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz dolog, mint gondoltam. Vajon túl sokat árulnék el, ha elmondanám, hogy az új helyzetem bizonyos vonatkozásait kifejezetten élvezem, pedig ezt soha nem hittem volna? A mohó, kíváncsi képedre esik a pillantásom, aztán a nagy átéléssel figyelő Kevinre, majd a pókerarcú Mondayre, aki erre rögtön az asztallábra szegezi kifejezéstelen tekintetét. Úgy döntök, hogy a társaságnak nem kell tudnia az én kertészterápiámról. Hiszen ha elmondanám nekik, hogy ez segít rajtam, az felérne egy beismerő vallomással, hogy rajtam segíteni kell. Márpedig ebbe az utcába nem akarok belemenni. – Szóval, a terv a következő – folytatom Heatherre nézve, hiszen ez a kis összejövetel az ő aggodalmainak köszönheti létrejöttét, tehát ha ő megszűnik aggódni, akkor gyorsan be is rekeszthetjük. – Letöltöm a fennmaradó fél év kertészszabimat, majd munkát keresek. Úgyhogy köszönöm mindenkinek az eddigi segítségét, meg a mostani részvételét. Elénk, csivitelő, pozitív hanghordozással adom elő a zárszót. Lám, aggodalomra, hüledezésre, riadalomra semmi ok, Jasmine-nel minden okézsoké! – Aszta-paszta! – töröd meg a csendet. – Ez igazán megindító volt, Jasmine. Mélyen megindított, hogy így a dolgok mélyére hatoltál. Úgy érzem, most már tényleg értelek téged. – Szinte csöpög a hangodból a gúny. Bekapsz egy chipset. Hagymás-tejfölös, ide érzem a szagát. Háborog a gyomrom. – És te mit tervezel a kertészszabid utánra, Matt? Rajta, oszd meg velünk! – Hé, ez nem az én baráti köröm! – feleled tenyérbe mászóan somolyogva. – De úgy nézem, nem is az enyém! – vágok vissza. – Őrizzük meg az összejövetel pozitív hangulatát! – szól közbe papos hanghordozással, két kezét magasba emelve Kevin. Aztán lassan leengedi a kezét, mintha hipnotizálna minket, hogy nyugodjunk meg – vagy mintha valami kilencvenes évekbeli fiúbanda tagja lenne, és táncolna a színpadon.

– Én nyugodt vagyok – mondod, és már tolod is a következő hagymás-tejfölös csipszet. Már rég meg kellett volna híznod, annyit zabálsz – nassolsz összevissza, mióta leszoktál a cigiről, de nem híztál meg, sőt, fessebbnek, fittebbnek, frissebbnek tűnsz, mint valaha, és ez az alkoholstopnak köszönhető. – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Petert és Heathert leszámítva én ismerem Jasmine-t a legrégebben – mondja Kevin, majd rám mosolyog. Én pedig megborzongok. – Ezért úgy érzem, én értem meg őt a legjobban. – Tényleg? – fordulsz Kevin felé. – Akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy a három meló közül melyik lenne neki a legjobb! Most Kevin is szarban van, meg én is. Mert erről halvány gőze sincs egyikünknek sem, bár más-más okokból, persze. – Három meló? – csodálkozik bosszúsan Caroline. Monday is felkapja a fejét, és homlokráncolva méreget. Próbál kiigazodni rajtam, ezen a minden hájjal megkent hazudozón, aki az útjába akadt. Nem lett volna értelme, hogy megtárgyaljam vele a másik két munkaajánlatomat, hiszen egyedül azt fontolgattam komolyan, amit ő ajánlott. De most, hogy voltál szíves bedobni ezt a témát, úgy veszi ki magát a dolog, mintha három vasat tartanék a tűzben. A sors iróniája, hogy te ismersz engem a legjobban a társaságból, és te tudod feltenni ezt az igencsak robbanásveszélyes kérdést. Mert itt van mindhárom ember, akik munkát ajánlottak nekem, és gyakorlatilag nem tudnak egymásról. Úgyhogy most mind engem néznek, és várják a válaszomat. Nyilván hiányzik neked, hogy már nem kavarhatod a szart az éterben, ezért az én életem jelenti számodra a napi betevő szórakozást. Rádöbbenek, hogy merőn nézlek a szobára telepedő hosszú csöndben, és süt a szememből a tömény undor. – Mi a három opció? – kérdi Kevin, és úgy fordul felém szelíd, lágy, megértő mosolyával, mintha éppen kisegítene. – Hm? Nem tetszik, ahogy rám néz. Hirtelen gondolattól vezérelve a következőképpen próbálom oldani a feszültséget:

– Monday, nem tudom, találkoztál-e már az unokatestvéremmel. Monday a neve hallatán haptákba vágja magát. El sem tudom képzelni, hogy érezheti magát ez a sok ember, akik ide lettek rángatva. Az biztos, hogy engem baromira feszélyez a dolog, úgyhogy nekik alighanem még rosszabb lehet. – Találkoztál az unokatestvéremmel? – ismétlem meg a kérdést. – Hát, nem igazán… – kotyog közbe Kevin. – Szóval ő az unokatestvérem – mondom. – Kevin, ő Monday. Kezet ráznak a dohányzóasztal fölött, te pedig gúnyosan somolyogsz, mert pontosan tudod, mit csinálok. Csend. – Szóval, Monday úgy jön a képbe, hogy fejvadász a Diversified Search Internationalnél, és munkát ajánlott nekem a DavidGordonWhitenál. Apu előrehajol, és megnézi magának Mondayt, mintha hirtelen kiderült volna róla, hogy emberszámba lehet venni. – De az a munka már elszállt, úgyhogy Monday, ha úgy érzed, hogy inkább elmennél, senki sem fogja sértésnek venni – mondom idegesen mosolyogva. Mert azt akarom, hogy menjen el. Nem akarom, hogy a férfi, akiért odavagyok, végighallgassa, hogy milyen elcseszett szerencsétlen vagyok, és mik derülnek ki rólam ebben az iszonytató társaskörben. Meg aztán érzem, hogy forr a dühtől, mióta meghallotta, amit Caroline mondott. Úgyhogy hadd menjen. – Miért nem opció már az a munka? – kérdi Apu. Mondayre nézek. Itt az ő nagy lehetősége, hogy megtorolja a sérelmeit, de nem szól semmit. – Ööö… Nem sikerült elmennem az interjúra – felelem helyette. Apu elmormol pár csúnya szót. – Peter! – könyökli oldalba Leilah, Heather pedig elkerekedett szemmel, csodálkozva néz rám. – Szóval, miért nem sikerült elmenned az interjúra? – kérdi elgyötörten Apu.

– Beteg volt – szólal meg végre Monday, de nem érzem úgy, hogy a védelmébe venne, mert még mindig színtelen a hangja, és hiányzik belőle… szóval, hiányzik belőle Monday. – Azt hiszem, hallanunk kéne valamit a másik két munkáról is – teszi hozzá. – Én nem is tudtam róla, hogy más opcióid is vannak. Azt, hogy más opcióid, úgy mondja, hogy felmerül bennem, hogy talán nem is a munkáról beszél, hanem Laurence-ről. Annyi mindent meg akarok magyarázni neki, ha ennek egyszer vége lesz – de csak neki, és senki másnak. Hogy mások mit gondolnak, az nem érdekel. Ami pedig téged illet, te vagy az egyetlen, aki már tud mindent. – Lófaszt volt beteg – morogja Apu, mire kap Leilah-tól még egy könyököst. – Beteg voltál, Jasmine? – kérdi roppant aggodalmasan Heather. – Corkban beteg voltál? – Várjunk csak! Te Corkban voltál? – szól közbe ültében előredőlve Jamie. – Pedig mintha abban maradtunk volna, hogy Heather kíséret nélkül megy. Vagy nem ezt mondtuk? – Leilah-ra néz, aki szintén ott volt azon a megbeszélésen. Leilah pedig rám néz, és látszik rajta, hogy viaskodik önmagával, mert senkinek sem akar a lábára lépni. Szinte látom a fejében dúló csatát. – Szóval? – fordul hozzá Apu. – De igen – mondja Leilah, mintha felköhögné a szót egy kiadós hátbavágás után. – De biztosra veszem, hogy Jasmine nem ok nélkül ment oda. Jamie az egész társasághoz intézi szavait: – Heather most először ment el üdülni a barátjával, Jonathannel. A segítőcsoportjában arra a megállapodásra jutottunk, hogy abszolút alkalmas arra, hogy önállóan utazzon, és az ezzel ellentétben álló lépések nem szolgálják az érdekeit… – Rendben, Jamie, köszönjük! – csattanok fel, és fáradtan megdörzsölöm az arcomat. – Akkor miért mentél oda? – von kérdőre Jamie, de már nem olyan éles a hangja.

– Mert aggódott a nővéréért – feleli helyettem Kevin. – Azt hiszem, ez nyilvánvaló. – Mikor utaztatok el, Heather? – kérdi szelíden Monday. – Pénteken. És hétfőn jöttünk haza – feleli mosolyogva Heather. Monday bólint, és feldolgozza az információt. – Jól éreztétek magatokat? – kérdi aztán. – Szuperül! – mondja fülig érő szájjal Heather. Monday vet rám egy rég nem látott lágy, szelíd pillantást. Így tesz mindenki, kivéve Aput. Mert Apu csak a fejét csóválja, és a telefonjára összpontosítja a figyelmét, nehogy kicsússzon valami a száján. És ez így nem jó. Érzem, hogy bepárásodik a szemem. De nem sírhatom el magam. – Csak arról van szó, hogy… Hogy ő még soha… Ez volt az első alkalom, hogy… Tudjátok, hogy egy… – Nagyot sóhajtok. Minden szem rám szegeződik. Érzem, hogy remeg a hangom. Végül összeszedem magam, és ránézek Heatherre. – Nem álltam készen arra, hogy elengedjelek – mondom, és mire észbe kapnék, legördül az arcomon egy könnycsepp. De az államig nem jut el, mert gyorsan letörlöm, mintha mi sem történt volna. Heather arca rózsaszínben játszik. Szégyenlősen szólal meg: – Nem megyek én sehova, Jasmine. Nem hagylak el. Miattam nem mentél el az állásinterjúdra? Erre legördül még egy könnycsepp. Aztán még egy. Szemlesütve törölgetem az arcomat: nem akarom látni, ahogy néznek. – Elmehetnék? – kérdezem, mint egy gyerek. Nem felel senki. Mert senki nem érzi úgy, hogy az ő hatásköre lenne igent vagy nemet mondani. – Szia, Monday! Már hallottam rólad – szólal meg váratlanul a macskajajból feltámadt Caroline. Közbelép, hogy kisegítsen. – Caroline vagyok, Jasmine barátnője. – Szia! – Kitaláltam egy weboldalt, és Jasmine segít az ötlet kidolgozásában. Erre rögtön csikorogni kezd a fogam, de féket rakok a nyelvemre.

– Mi a baj, Jasmine? – érdeklődik a továbbra is engem vizsgálgató Kevin. – Semmi – mondom, de elég pattogósra sikeredik a válasz, sejtetve, hogy mégiscsak van valami. – Csak annyi, hogy nem „segítek”, Caroline, hanem veled együtt fejlesztem az ötletet, mert ez a szakmám, ezzel foglalkozom. Fejlesztés, megvalósítás… Az, hogy „segítek”, úgy hangzik… Tudod… Caroline nyaka kis híján megroppan, amikor felém kapja a fejét. Akkor szokott így nézni, ha megsértődött. Egyetlen gyors pislantás, feszes, tükörfényes homlok – persze, ez a Botox miatt is van –, és ilyenkor normál esetben visszavonulót fújnék, mert a barátnőm. Ha viszont üzletről van szó, kitartok a véleményem mellett. Ezért egyből tudom, hogy kárhozatra vagyunk ítélve. – És ott van még Apu ajánlata is – lépek tovább sürgősen. – Várj egy percet! – szól közbe Kevin. – Azt hiszem, ezt folytatnunk kéne. – Kevin, ez nem csoportterápia – mondom feszes mosollyal. – Csak egy kis csevej. És úgy gondolom, hogy már a végéhez közelít. – Szerintem ahhoz, hogy a legjobbat hozd ki ebből az alkalomból… Félbeszakítom Kevint. – Nem ez a megfelelő pillanat… – Én boldogan kivesézem a témát – mondja Caroline, és vállat von, mint akinek tök mindegy, de a szóhasználata másról árulkodik, a testbeszédéről nem is beszélve. Én a magam részéről nem óhajtok vele semmit kivesézni. Mindenki minket néz. Te a térdedre könyökölve előredőlsz: már csak a pattogatott kukorica hiányzik ahhoz, hogy jót mozizzál. Ököllel finoman a levegőbe csapsz, és halkan azt skandálod, hogy „Üsd ki, üsd ki!” Aztán kuncogsz egy jót. – Nem fogunk verekedni! – torkollak le éles hangon. – Szóval – folytatom, és megköszörülöm a torkomat, majd rámosolygok Heatherre, hogy jobban tudjak koncentrálni. – Szóval, úgy érzem, sokkal hasznosabb tudnék lenni, mint amennyire pillanatnyilag engeded.

Ez még csak nem is volt durva, Caroline arca mégis úgy meggyűrődik, mintha összenyomták volna. Már attól félek, hogy mindjárt rám ugrik, mint egy keljfeljancsi. – Hogy érted ezt? – cincogja metszően éles hangon. – Azért fordultál hozzám, hogy segítsek továbbfejleszteni az ötletedet, de valójában egyetlen javaslatomat sem fogadod el. – Neked van tapasztalatod a cégalapításban, nekem pedig halvány gőzöm sincs róla. – Igen, de ez nem csak arról szól, hogy átadom neked a kontaktlistámat, Caroline. Ha céget alapítok, akkor benne van a kezem a stratégiai fejlesztésben és a stratégia megvalósításában is. Ha nem fejleszthetem veled együttműködve a vállalkozásodat, akkor hol a személyes érdekeltségem? Ami létrejön, abban nekem is meg kell jelennem – mondom szelíden, de határozottan. Mindannyian csöndben ülünk, és Caroline úgy bámul rám, mint akin amolyan késleltetett döbbenet lett úrrá. – Mi a másik opció? – kérdi végül Kevin, és most hálás vagyok neki, amiért kimozdítja a társalgást a holtpontról. – Az apukája! – szólalsz meg, mire először rád néznek az emberek, aztán Apura. Apura, aki már alighanem unja az egészet, úgyhogy rögtön a tárgyra tér. – Számviteli igazgatói pozíció, nyomdászcég, hat ember tartozna alá, fizu negyven rugó. Ha még áll a dolog. – Áll – vágja rá Leilah, és Aput ez szemmel láthatóan bosszantja. – Csukott szemmel is meg tudná csinálni, amit ott kell – mondja az egybegyűlteknek, de közben a mobilját nézi, mintha olvasna valamit róla, pedig nem olvas. – Csak el kéne mennie az interjúra. Mivel hiába remélte, hogy erre Monday is lecsap, és bekapcsolódik a fikázásomba, leolvad az arcáról a mosoly. – Nem éppen olyan munkára vágyom, amit csukott szemmel is el tudnék végezni – mondom mosolyogva.

– Hát persze, hogy nem olyanra vágysz. Mert te más akarsz lenni, mint a többiek. Meglep ez a kommentár. Neked viszont baromira tetszik, de nem úgy, mint a korábbiak. Apura vándorol a tekinteted. Kevin pedig, persze, mélységesen megbántódik helyettem. – Na már most, Peter, úgy gondolom, hogy ezért a megjegyzésért tartozol Jasmine-nek egy bocsánatkéréssel. – Miről beszélsz? – csattan fel Apu. Heatherön látszik, hogy rettenetes zavarban van. – Mindig is ilyen voltál, már gyerekkorunkban is! – mondja az egyre jobban bedühödő Kevin. – Ha Jasmine nem azt akarta, amit te, ellökted magadtól! Ez igaz. Apura nézek. – Jasmine soha nem azt csinálta, amit én akartam. Soha nem csinált olyat, amit rajta kívül bárki más akart. Mit gondolsz, hogy került egyáltalán ilyen zűrös helyzetbe? – Miért, az nem jó dolog, hogy a maga útját akarja járni? – kérdi Kevin. – Nem kéne inkább örülnöd, hogy ilyen független? Még nagyon fiatal volt, amikor az édesanyja meghalt, és már előtte is éveken át betegeskedett. De nem úgy emlékszem, hogy Jasmine akkoriban számíthatott volna rád. Legfeljebb arra számíthatott, hogy betoppansz, és megmondod, mit csináljon, meg hogy szerinted mit csinált rosszul. És ebben a pillanatban feltolul a Kevinnel folytatott beszélgetések emléke: valósággal elárasztanak a tinédzserkori aggodalmaim, félelmeim, frusztrációim. Felelevenednek a hintán, késő este – még mielőtt megcsókolt volna, persze meg bulikon, iskolába menet lezajlott eszmecseréink. Ő mindig figyelmesen meghallgatott, ha bármi zavart az életben, azt vele osztottam meg. De a jelek szerint mindezt már elfelejtettem, ő viszont nyilvánvalóan nem. – Szabadjon tisztelettel megjegyeznem – mondja Apu a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül –, hogy neked ehhez semmi közöd. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, miért vagy most itt.

Kevin higgadtan folytatja, mintha már évek óta el akarná mondani mindezt. Mintha saját magáról beszélne: – Az édesanyja úgy nevelte, hogy önállóan döntsön, hogy vigyázzon magára, hogy találja meg a maga útját. Tudta, hogy muszáj lesz, hiszen ő már nem lesz mellette. Saját vállalkozásokat hozott létre… – És el is adta azokat a nyomorult cégeket mind egy szálig. – Te nem adtad el a tiédet? – Én nyugdíjba mentem. Öt pedig azért rúgták ki, mert a legutóbbi cégét is el akarta adni. Apu most már céklavörös. Leilah a karjára teszi a kezét, és halkan mond neki valamit, de Apu ügyet sem vet rá, vagy meg sem hallja, mert lankadatlanul folytatja a Kevinnel vívott szócsatát. Én pedig elbambulok. Larry úgy bánt a vállalkozásával is, mint a lányával: nem volt hajlandó elengedni. Anyám viszont abban a tudatban nevelt engem, hogy tudta: kénytelen lesz elengedni. Ötleteim támadnak, majd eladom őket. Nem akarok gyereket. Anyu nem akarta itt hagyni Heathert, úgyhogy én nem engedhetem el. „Soha nem csinálsz végig semmit!” – hallom Larry hangját. Kezdek szédülni. Túl sok minden kavarog a fejemben. Régi beszélgetések köszönnek vissza, a személyes nézeteim néznek vissza rám furcsán, derűsen, és már-már éneklő hangon azt ismételgetik: „Mi ezt mindvégig tudtuk, te talán nem?” Felnevelni egy gyereket, hogy aztán elengedjem… Kevin azt mondta, meg fogok halni… Cégeket építek fel, hogy aztán eladjam őket… Csimpaszkodom Heatherbe, mert Anyu nem tehette… – És neked ehhez ugyan mi közöd? – emeli fel a hangját Apu, mire Heather befogja a fülét. – Neked mindenkivel bajod van ebben a családban! Soha nem volt jó neked senki, kivéve őt, persze. Mert vele mindig is egy gyékényen árultatok, vagy hogy mondják ezt… – Mert egyikünk sem érezte úgy, hogy köze lenne ehhez az elmebajos, hatalmaskodó…

– Jaj, fogd már be a szád, és húzzál vissza Ausztráliába! Tartsd meg ezt a szöveget a pszichiáterednek! – Már megbocsáss, de nem tartom meg, és pontosan ezért van az, hogy ő meg én… – Jól vagy, Jasmine? Ezt te kérdezed. Engem nézel, és most először nem mosolyogsz. Már nem nevetsz. Mintha valahonnan messziről jönnének a szavaid. Motyogok valamit. – Sápadt vagy – mondod, és már éppen felállnál, de megelőzlek. Csakhogy a kelleténél gyorsabban pattantam fel, és a görbe éjszaka után ki vagyok száradva, a mostani látvány pedig érzelmileg zsigerelt ki. Monday még időben odakap, így nem állok fejre. A széke támlájába kapaszkodom, és a bejárati ajtóval szemezek. Most már nem kérek engedélyt. – Bocsássatok meg – suttogom. Hullámzik alattam a padló, miközben az egyetlen fix pont, az ajtó felé navigálom magam. A falak izegnek-mozognak, összeszűkülnek, felém tartanak. Ki kell jutnom, mielőtt szétlapítanak! Végül célba érek: ki a napfényre, a friss levegőre, a fű- és virágillatba, a szökőkút csobogásához. Leülök a padra, felhúzom a lábam, és mély lélegzetet veszek, majd lassan kifújom a levegőt. Nem tudom, mennyi ideig üldögélek kint, de a vendégeim idővel veszik az adást. Kinyílik az ajtó, és az élen haladó Caroline rám sem nézve a kocsijához siet, majd szó nélkül elhajt. A nyomában Apu, Leilah és Zara halad. Lehajtom a fejem. Monday arcszeszének illata csapja meg az orromat. Téblábol körülöttem egy kicsit, de végül elmegy. Aztán te is kilépsz az ajtón. Tudom, hogy te vagy az: fogalmam sincs, miért van ez, de valahogy más a levegő, érzem, hogy itt vagy. Aztán kijönnek utánad a gyerekek is, és végképp eloszlik bennem a kétely. – Hát, ez kemény volt – mondod. Nem felelek, csak ismét lehajtom a fejem. Érzem, hogy a vállamhoz ér a kezed. Gyengéden, de határozottan megszorítod, és én hálás vagyok érte. Aztán elmész, de a kocsibejáró közepéről visszaszólsz:

– Ja, és kösz, hogy beadtad Amy levelét! Igazad van, lehet, hogy ideje elolvasnom. Hiszen már fél éve nem áll szóba velem, úgyhogy gondolom, ennél nagyobb bajom nem lehet. Vagy legalábbis remélem. Most azt hallom, hogy odabent Jamie nyugtatgatja Heathert. Besietek hozzájuk. Kevin is ott sertepertél, nem tudja, mitévő legyen. – Menj csak, Kevin, majd hívlak. Még mindig nem mozdul. – Kevin – sóhajtok fel. – Köszönöm, hogy eljöttél. Nagyra értékelem, hogy segíteni próbáltál. Én már el is felejtettem… mindezeket, te viszont nem. Te mindig mellettem álltál. Kevin bólint, és szomorkásan rám mosolyog. Megérintem az arcát, és adok neki a másik oldalon egy puszit. – Ne háborúzz mindenkivel! – súgom a fülébe. Kevin nagyot nyel, és látszik rajta, hogy ezen elgondolkodik. Aztán biccent egyet, és távozik. Odavezetem Heathert a kanapéhoz, majd átkarolom, és mosolyt ragasztok az arcomra. – Hát mire valók ezek a könnyek? – kérdezem nevetve. – Te kis butus, hát ne szomorkodj! – És buzgón törölgetem az arcát. – Én segíteni akartam, Jasmine! – És segítettél is. – A mellkasomra vonom a fejét, és billegünk előrehátra. Ha az ember repülni akar, előbb le kell takarítania a szárnyairól a szart. Az első lépés az, hogy látni kell, hol a szar. Ez megvolna. Gyerekkoromban – talán nyolcéves lehettem – imádtam szórakozni a pincérekkel. Miután megtanultam az éttermek néma nyelvét, használni is akartam. Tetszett, hogy létezik egy kód, amelynek segítségével kommunikálni tudok egy másik emberrel, egy felnőttel, méghozzá egyenrangú partnerként. A törzshelyünkön volt egy bizonyos pincér, akit előszeretettel kínoztam. Azt csináltam, hogy letettem egymás mellé a késemet meg a villámat, majd amikor jött, hogy elvigye a tányéromat, gyorsan keresztbe tettem őket. Imádtam nézni, ahogy az asztalunktól egy-

két méterre hirtelen, villámgyorsan irányt változtat, mint a gellert kapott golyó. Alkalmanként többször is eljátszottam ezt, de azért nem annyiszor, hogy a pincér rájöjjön, hogy direkt csinálom. Ugyanezt műveltem az étlappal: tudtam, hogy az összecsukott étlap azt jelenti, hogy már választottam, a nyitott étlap pedig azt, hogy még nem. Ezért összecsuktam, majd amikor a pincér elővette a jegyzettömbjét meg a tollát, kinyitottam. Vágtam egy grimaszt, és úgy tettem, mintha még gondolkodnék. Most, hogy ez eszembe jutott, nem tudom eldönteni, mit jelent. Nem tudom, milyen mélyenszántó következtetést lehet ebből levonni velem kapcsolatban – azon túl, hogy már kiskoromban is szerettem kétértelmű jelzéseket küldeni.

23 Csak akkor esik le, hogy mit is mondtál nekem, amikor már hazafelé ballagok a buszmegállóból, miután kikísértem Heathert. A nővérem ugyanis nem engedte, hogy hazavigyem kocsival, mert úgy vélte, hogy „zaklatott” állapotban vagyok. Végül, amikor már nyugodtan tudok tűnődni, egyszer csak a fülemben cseng a hangod: megköszönöd, hogy beadtam Amy levelét. Megszólal a belső riasztócsengőm, és hirtelen megtorpanok. Van valami rémisztő abban, ha az emberrel közlik, hogy csinált valamit, amit nem is csinált. Először arra gondolok, hogy tévedsz, sőt, tudom, hogy tévedsz. Hiszen már sokszor megpróbáltam átadni neked a feleséged levelét, de te mindig visszaadtad, vagy arra kértél, hogy olvassam fel neked. A citromos tálban van, mert te egy citrom vagy, ebben megegyeztünk. De, de, de! Akkor is azt mondtad, hogy beadtam azt a levelet! Meg is köszönted! De akkor sem hiszem, hogy én voltam, hiszen az éjjel magatehetetlenül hevertem, mint egy zsák krumpli, és buzgón kerestem a dzsinnt a vodkásüveg fenekén. Lehet, hogy a feleséged kikézbesített neked egy másik levelet, és azt hiszed, én adtam be, de erről nem tettél említést, amikor az éjjel a kerti asztalodnál beszélgettünk, ezért csak arra tudok gondolni, hogy a találkozásunk után kaptad kézhez. És ha a feleséged lett volna a tettes, arról tudnék, mert reggel hatig ébren voltam, reggel hatig ittam, úgyhogy láttam, hallottam volna mindent – sőt, a francba is, kiszaladtam volna, és behívtam volna Amyt, hogy süssünk valamit! – Szép jó napot, Jasmine! – köszön rám vígan Jameson doktor. – Tudja, arra gondoltam, hogy rendezhetnénk szentivánéj alkalmából egy kis esti összejövetelt. Mondjuk, egy kerti hússütést nálam. Megünnepelhetnénk ezt a szép nyarat. Na, mit szól? A hatosban lakó fickótól még nem kaptam választ, de mindjárt átnézek hozzá még egyszer. A doktor szeme rám szegeződik, és hosszú szünet következik.

Lázasan dolgozik, kattog az agyam. Sorra veszi az eseményeket. – Jól van, Jasmine? Hirtelen nekiiramodom. Futásnak eredek, majd a nagy sprint végén átugrom Mr. Malone kerti locsolóját, és berontok a házamba. Aztán csak állok zihálva, és nyomra vezető jelek után kutatok. A nappali még mindig bűnügyi tetthelyre emlékeztet a katasztrofális társaskör után, a konyha pedig amolyan „kölyöktetthely”: színes irkafirkákat és száraz gyurmadarabokat látok az asztalon, a székeken, a padlón. A citromos tál! A citromos tál üres. Mármint nem úgy, hogy nincs benne citrom, és nincs benne a kulcsod, hanem úgy, hogy nincs benne a levél. Az egyes számú nyom. Felrohanok az emeletre, és most először alaposan szemrevételezem a hálószobámat. Eléggé kutyafuttában ágyaztam be, de nem észlelek semmi rendelleneset. Az éjjeliszekrényemen ott áll az üres vodkásüveg, és… és ott hever Amy felbontott levele! Átvetődöm az ágyon, és felmarkolom. Valamikor hajnali kettő és reggel hat között olvastam el. Alighanem inkábba hat óra felé… Azokban az órákban, amelyekre nem emlékszem. Amikor útmutatásra vágytam, és abban reménykedtem, hogy ebből a levélből ihletet merítek, hogy találok benne néhány szeretetteljes, biztató szót, még akkor is, ha valaki másnak szánták őket… Szóval, felbontottam Amy tollal írt levelét, és ez állt benne: Matt! Kapd össze magad! Amy Felbőszített a kurta-furcsa iromány. Erre tisztán emlékszem. Sírva fakadtam a csalódottságtól: csalódtam Amyben, csalódtam a világban. És? Hogy utána mit csináltam, arra már nem emlékszem. Eddig azt hittem, hogy elaludtam, de miért van itt ez a levél, amelynek elmondásod szerint birtokában vagy, és miért nincs nálad, a te házadban? Hunyorogva körülnézek a szobában. Kell, hogy legyen valami nyomra vezető jel! A toalettasztalka alatt találok egy gombóccá gyűrt papírdarabot.

Aztán megpillantom a szemétkosarat, amiből folynak ki a gombóccá gyűrt papírdarabok. És egyszeriben félek közelebb menni. De muszáj. Négykézlábra ereszkedem, és fájdalmasan nyöszörögve széthajtogatom a papírgombócot. Kedves Matt! Nem tudom szemtől szemben elmondani neked azt, hogy elhagylak. Nem hiszem, hogy figyelnél rám… – Jaj, ne! – nyögök fel. – Jasmine, te idióta! – Feltúrom a szemetest, és végignézem az összes papírdarabot. Ugyanannak a nyitómondatnak a különböző variációit olvasom, meg olykor valami tök mást. De mindegyik egyformán rettenetes, béna, dülöngélő ákombákomokkal lekörmölt verziója annak, amit Amynek szerintem írnia kellett volna neked, annak, ami szerintem motiválna téged, és félénken, óvatosan az irántad táplált gyűlöletemet is. Halvány sejtelmem sincs róla, hogy melyik változat kelt át az úttesten, de annak örülök, hogy legalább azok nem lépték át a hálószobám küszöbét, amiket most eszelős tempójú gyorsolvasással egymás után kivégzek. Legszívesebben teátrálisan az ágyra vetném magam, és vonyítanék. De nem ezt kéne tennem, hanem azt, hogy átszaladok hozzád, és bevallok mindent, amit az italtól lebutítva elkövettem. Hiszen te megértenéd! De képtelen vagyok rá, és nem is teszem meg. Azt hittem, ennél rosszabbul már nem alakulhat a napom, ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Pedig dehogynem! Vissza kell szereznem tőled a levelet, vissza kell csinálnom ezt az ostobaságot, munkát kell szereznem, és nem viselkedhetek többé úgy, mint egy őrült! Úgy rám ijeszt a csengő, hogy még jó ideig a fülemben cseng, a szívemben zakatol az éles berregése. Úgy érzem magam, mint akit tetten értek, mint akit véres, azaz tintás kézzel kaptak el. Kővé dermedve állok a hálószobában, mint az autó fényszórójától elvakított őzike. Nem tudom, mit csináljak. Elolvastad a levelet. Lebuktam. Kinézek az ablakon, és meglátom a fejed búbját. Felkészülök a legrosszabbra, és lemegyek a földszintre. Elhatározom, hogy bevallok

mindent, hogy azt fogom tenni, amit kell. Ajtót nyitok, és idegesen rád mosolygok. Csípőre tett kézzel, gyűrött arccal állsz előttem. Aztán egy pillanatra kisimulnak a ráncaid. – Megint részeg vagy? – kérdezed. – Nem. Csend. – Biztos? – Biztos. Meggyőztelek. Megint ráncosodik az arcod. – Láttad, milyen alakok jönnek-mennek a dokinál? Értetlenül nézek rád. Ennek ugyan mi köze a levélhez? Lázasan keresem az összefüggést. – Mondd meg nyugodtan, ha részeg vagy – biztatsz. – Nem vagyok részeg. – Engem nem zavar. Viszont ha megkönnyíti a veled folytatott kommunikációt… Mert akkor egyszerűbben fogalmazok, lassabban beszélek… – Nem vagyok részeg, bazmeg! – csattanok fel. – Akkor jó. Szóval? Láttad, milyen alakok jönnek-mennek? – Mi az, buli van nála, és téged nem hívott meg? – Egy kicsit megnyugszom, hogy nem buktam le – egyelőre. – Valami van nála, az tuti. Félóránként. Dél óta. – Jézusom, neked tényleg sürgősen kell valami meló! – mondom, mert rádöbbenek, hogy kezdesz úgy beszélni, ahogy én szoktam. – Háromkor jött egy nő, itt volt szűk félórát, aztán elment, majd fél négykor jött egy férfi. Aztán négy előtt pár perccel ő is elment, és fél ötre jött egy pár. Aztán meg… – Igen. Azt hiszem, már értem, mit jelent az, hogy félóránként. Karba tett kézzel figyeljük Jameson doktor házát. A szomszédban Mr. Malone John B. Keane A rét című drámáját olvassa fel Mrs. Malone-nak, aki takaróval a térdén ül a nyugszékben. A férje igazán jól csinálja: tizenöt percig olvas, aztán kertészkedik tovább, majd visszajön, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Kellemes hangja van.

Mrs. Malone a messzeségbe réved, de Mr. Malone rendületlenül, jóindulatú, kedélyes hanghordozással olvas tovább, és beszél is a feleségéhez az időjárásról, a kertről, meg mindenről, ami mélázás közben eszébe jut; mintha élénk társalgást folytatnának. A múlt héten egy Jackie Collins-regényt olvasott Mrs. Malone-nak: szereti megkeverni egy kicsit a kártyát. Remekül állja a sarat, engem mégis elszomorít a látvány. A zsákutcánkba most befordul egy kocsi, nekem pedig máris hevesen kalapál a szívem és bizsereg a gyomrom, pedig még nem is látom őt. De tudom, hogy ő az, vagy legalábbis úgy érzem, vagy talán csak remélem. Ha valaki a ház közelébe jön, mindig reménykedem, hogy ő az. És lám, ki is száll a kocsiból Monday! – Ha ma nem riasztottad el, akkor nem riasztja el semmi – jegyzed meg, mire én elmosolyodom. A nagy léptekkel közeledő, hosszú lábú Monday a kocsikulcsot pörgeti az ujján. Szúrósan nézek rád, de hiába: nem veszed az adást. Vagy veszed, de azért sem húzol el. Talán bizonyítani akarsz valamit. – Helló! – köszön oda Monday. – Itt felejtettél valamit? – kérded évődve, de nem epésen. Csak játszol. Monday elmosolyodik, és a szemembe néz. Visszatért a megszokott lágysága, gyengédsége. Szaltózik a gyomrom. – Tulajdonképpen igen – mondja. – Figyeljük a doki házát – mondod erre te, és elmagyarázod a félóránkénti szitut, amely annyira aggaszt téged. Most már figyeli a házat a mellettem álló Monday is. Csupasz karja épphogy súrolja az enyémet, és én máris elfelejtem, mi a francért bámuljuk azt a házat, mert leköti a figyelmemet a testemet átjáró elektromosság. Monday a házat nézi, én pedig igyekszem leküzdeni a késztetést, hogy legeltessem rajta a szememet, de elvesztem a csatát: amikor csak tehetem, lopva odapillantok a Jameson doktor hajlékát vizslató, zöld pettyekkel tarkított mogyoróbarna szempárra. Aztán, amikor már éppen azt hiszem, hogy nyugodtan bámulhatom egy kicsivel tovább, Monday hirtelen felém fordul, és ez a bizonyos szempár rám szegeződik. Pimaszul végigmér, mint aki rajtakapott, majd az ügybuzgó sasolásodat gúnyolva vág egy grimaszt.

– Ott, ni! – szólalsz meg a faltól kissé eltávolodva, és az intim pillanatunkat megtörve életre kelsz. – Látjátok? – Ühüm – mondja Monday, és kilép a kocsibejáróra, hogy jobban megnézze magának az úton haladó, gyanús külsejű nőt. – Ez nem jó jel. – Mondtam! – nyugtázod megkönnyebbülten, hogy végre valaki a te oldaladon áll. – Mindenféle emberek jöttek. Többnyire fura figurák. – Lehet, hogy a doki házvezetőnőket interjúztat – vetem fel. – Te szeretnéd, hogy ez a nő takarítson nálad? – kérdezed. – Kipucolná a kéglit, az biztos – mondja Monday, és engem mosolyra fakaszt, ahogy összefogtok, és egy csapásra ti vagytok a szomszédság nagy nyomozópárosa, mint Turner és Hooch az Egyik kopó, másik ebben. Ja, és te vagy Hooch, persze. – Nem biztos, hogy a dokihoz jött – mondom az Adidas melegítőt és újnak látszó edzőcipőt viselő nőt nézve, aki vagy részeg, vagy drogos. Én az utóbbira gyanakszom: olyan heroinos feje van. – Lehet, hogy egy rajongód – teszem hozzá. A nő a házszámokat nézegeti, majd Jameson doktor háza felé veszi az irányt. Monday is elindul az út felé, te pedig követed. Ott koslatok a nyomotokban én is, mert ugyan mi mást tehetnék? Átkelünk az úttesten, majd úgy döntünk, letelepszünk a kinti asztalodhoz, ahonnan jobban látjuk a doki házát, és fülelünk, hogy nincs-e valami gáz. Vagy legalábbis ti ketten így döntőtök, miután gyorsan megvitatjátok, hogy betörjétek-e az ajtót, vagy sem. Most fedősztorit fabrikáltok arra az esetre, ha mégis be kéne hatolni a házba. Szabadítási tervet szövögettek, és mindketten eléggé ráizgultok a dologra. – Olvastad már azt a levelet? – vetem oda mintegy mellesleg. – Miféle levelet? – Amit átadtam neked. – Nem. Még nem. – Gondoltam. Úgy döntöttem, mégis felolvasom neked. Mármint ha ezt szeretnéd, érted. Elgondolkodva, gyanakvóan nézel rám. Ahogy Monday is.

– Alighanem jobb, ha nem vagy egyedül. Mert ki tudja, hogy reagálsz majd rá. Pedig olyan jó úton haladsz, nem szeretném, ha utána elhúznál a kocsmába. Kell, hogy ott legyen veled valaki, ha nem én, akkor valaki más. – Biztosan tudom, hogy úgysem kérsz meg erre senki mást, de el akarom oszlatni a gyanakvásodat, ami sikerül is, és most már őszintén hálásnak tűnsz. – Kösz, Jasmine. – Nem adod ide most? – Most? – Aha – vonom meg flegmán a vállamat. – Hogy ne legyen útban. – Mondayre nézek, és elmagyarázom: – A felesége elhagyta. Hagyott neki egy levelet, de ő nem hajlandó elolvasni. Ami nagyon helyes – fordulok ismét hozzád. – Inkább nekem kéne felolvasnom. Úgyhogy az lenne a legjobb, ha ideadnád. Monday az ujjai mögé rejti a mosolyát. Gyönyörű, hosszú ujjai vannak. Mint egy zongoristának. – Hát, most nem adom oda – mondod. Kissé pánikba ejt, hogy így ütöm a vasat. – Miért? – Mert most a doki házát figyelem. – Majd felolvasom, amíg figyeled. – Dehogy olvasom fel! Amint a kezembe adod, elégetem! Vagyis ügyesen kicserélem az igazival. Mert én most a bőrömet mentem, nem az izgat, hogy elolvasod-e Amy szörnyű irományát. – Nem akarom, hogy a gyerekek hallják. Már éppen rámutatnék, hogy a gyerekek a közelben sincsenek, de a két szöszi keresztülhúzza a számításomat: homlokráncolva előbukkannak a hatos számú ház kertjéből. – Mi a baj? – kérdezed eléjük sietve. – Mit csináltál? – kérdi derűs arccal Monday. – Semmit – felelem fapofával. Monday fejcsóválva elneveti magát, mintha egy csintalan kislánnyal beszélne. Nekem ez tetszik, és önkéntelenül is vele nevetek. Ismer engem,

és ez jó. Mert eltelt egy kis idő azóta, hogy valaki így ismert. Leszámítva téged, persze, aki lerúgta az ajtómról a „Ne zavarjanak!” táblát, amikor nem figyeltem oda. – Nem vesz belőle! – mondja Kris. – Ő az egyetlen az utcában, aki nem vesz! – teszi hozzá Kylie. – Miből nem vesz? – kérdezem. – A parfümünkből. Virágsziromból meg vízből csináltuk. – Meg fűből. – Meg egy döglött pókból. – Az szép – mondom. – Te két üveggel vettél – fordulsz hozzám. – Egy ötössel lógsz. Ekkor veszem észre, hogy a gyerekek felállítottak a kocsibejárón egy standot, ami egy piros kockás papírabrosszal letakart, összecsukható asztalkából meg egy székből áll. Az asztalon sorakozó üvegekben valami barna folyadék van, amelyben mindenféle dolgok úszkálnak, és a tábla azt hirdeti, hogy egy üveg ötven cent. Hogy miért lógok neked egy ötössel, az rejtély, de mivel hamisítottam neked egy levelet a feleségedtől, aki elhagyott, nem forszírozom a témát. – És mit mondott a fickó? – kérdezed a gyerekektől mérgesen. – Kicsoda? – formálja némán a szót Monday. – A hatosban lakó cégvezér. Bérlő – felelem, majd ismét a roppant izgatott gyerekek felé fordulok. – Igazából semmit. Telefonált. Aztán azt mondta, kösz, nem, és becsukta az ajtót. – A kis pofátlan szarcsimbók! – mondod, a gyerekek pedig vihognak. – Kezd felhúzni az a fazon – füstölögsz, és látom, hogy ökölbe szorul a kezed. – Engem is – mondom. – Mióta ideköltözött, minden áldott reggel odaintek neki, de ő még csak rám se néz! Monday elneveti magát. – Nektek nagyon kéne már valami meló, ha így ki tudtok akadni mindenen!

– Akkor szerezz neki valami melót, Monday – mondod erre, és huncutul csillan a szemed, ahogy szokott. – Ez az elképzelés, Matt – feleli a szemedbe nézve Monday. – Esetleg elvihetnéd vacsorázni. Egy jó kis munkavacsorára. – Tudom, mire célzol, és tudja Monday is, de megőrzi a hidegvérét. – Hát, ha az kell hozzá – mondja, de valamivel kevésbé tűnik magabiztosnak, mint az előbb. Nem akarom, hogy addig szívasd ezzel, amíg elüldözöd, ezért tovább fondorkodom a saját projektem előmozdítása érdekében. – És csak annyit kellett volna tennie, hogy előkotor egy kis aprót a gyerekeknek, akik annyit dolgoztak ezzel a parfümmel! Legalább megszagolta? – Nem! – pufog Kris. – Hát ez az! – mondom. Te erre még jobban dühbe jössz. Tudtam, hogy így lesz, hiszen ez volt a szándékom. – Odamegyek – jelented ki. – Azt jól teszed – adom alád a lovat. – És mit fogsz mondani? – kérdi fülig érő szájjal Monday, és átveti az egyik lábát a másikon. Foszladozik a farmere vége, és az egyik szárán van egy lyuk, amelyen át kivillan a csupasz bőre. – Csak annyit, hogy megpróbálhatna szomszédiasabban viselkedni, ha már szomszédok között él. A gyerekek még csak hétévesek! – fortyogsz. – Szerintem te jobban a szívedre veszed, mint ők – jegyzi meg Monday. – És Jameson doktornak sem válaszolt, hogy jön-e a szentivánéji hússütésre! – fokozom tovább. – Pedig a doki igazán olyan jószándékú! Monday elmosolyodik, de közben homlokráncolva néz rám. Kíváncsi rá, hogy miben mesterkedem. Amit mondtam, az elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy átmenj a hatosba. Bizsergető izgalom lesz úrrá rajtam: nyitva hagytad a bejárati ajtót! Míg a cégvezérrel vitatkozol, besurranhatok, megkereshetem a saját kezűleg írt levelemet, és megsemmisíthetem! Hibátlan terv!

– Gyere velem – szólsz oda hirtelen. – Én? – Igen, te. – Igen, Jasmine – mondja Monday is, aki az asztalra könyökölve, állát öklére támasztva, lustán, pajkosan néz rám, mert tudja, hogy bármit is forraltam, azt ő most segít dugába dönteni. Játszik velem, amit abszolút nem bánnék, ha máshogy tenné. Mert számos másféle módját el tudnám képzelni annak, hogy Monday velem játszadozzon, de ez nincs ínyemre. – Nem kellek ehhez én – mondom neked, Mondayre ügyet sem vetve. – A te gyerekeid, tudsz szólni az érdekükben nélkülem is. – Menj már, Jasmine – szól rám Monday. Tisztában vagyok vele, hogy az én nagy sanszom elszállt. Vetek Mondayre egy őszintén viszolygó pillantást, amivel megnevettetem, és ez bosszantó ugyan, de tetszik is, hogy kész szembeszállni velem. Nem ugrál körül, nem akar mindenáron a kedvemben járni. Próbára tesz, nem marad adósom. Monday játszani akar… – Majd én szemmel tartom a doki házát – mondja, és rám kacsint. – Mit fogsz mondani neki? – kérdezem idegesen a hatos számú ház ajtaja előtt. – Pontosan azt fogjuk mondani, amit mondtam, hogy mondani fogunk. A szomszédias viselkedésről. – Értem – mondom, és nagyot nyelek. Nem éppen mi vagyunk az ideális jelöltek arra, hogy ilyesmiről prédikáljunk… Kihallatszik, hogy az emberünk telefonál. Még egyszer megnyomod a csengőt. Jó hosszan, jó erősen. A fickót nem munkaügyben hívták: nevetgél, és könnyed, lezser hanghordozással beszél. Még csak nem is fontos a téma: rögbiről esik szó, meg valami becenevek hangzanak el – Liggo és Spidey meg „a fiúk.” Okádnom kell: egy rögbimeccsről pofázik! Te percről percre egyre jobban bedühödsz, és én sem sokkal maradok el tőled. Látom, hogy a fazon kikukucskál az ablakon, majd beszél tovább. – Már megint valamelyik szomszéd – hallom a nyitott ablakon keresztül.

Elviharzol a nyitott ablak irányában, és már-már úgy néz ki, hogy be is mászol, amikor a cégvezér váratlanul megmenekül, mert odakiált nekünk Monday. – Hé! Felnézünk, és azt látjuk, hogy Monday a doki házából kijövő nő után iramodik. Utánuk eredünk mi is. – Vegye le rólam a kezét! – sikítja a nő, miközben Monday hajladozva-szökdécselve kerülgeti a levegőt csépelő kezét. – Aú! Az istenit! – ordítja el magát, amikor a nő mégis célba talál. – Nyugi! – üvölt rá aztán a nőre, aki erre tényleg lehiggad, és nem püföli tovább. Hátrál egy lépést, gyanakvóan méregeti Mondayt, és közben jár az állkapcsa, mint a kérődző tehéné. – Ügy nézem, van valami a pulcsija alatt, ami a barátunké – mondja neki Monday. – Nincs ott semmi. – Dehogy nincs – feleli mosolyogva Monday. Csillog zöldesbarna szeme. – Terhes vagyok. – És ki a boldog apuka? Az Apple? Vagy a Dell? – Most már én is megnézem magamnak a nő hasát, és az ajkamba kell harapnom, hogy el ne röhögjem magam. Ugyanis a pulcsija alatti dudor négyszögletű. – Várjatok csak! – szólalsz meg hirtelen fojtott hangon, suttogva. – Lehet, hogy nem kéne megnéznünk. – Miért? – kérdezem. – Azért, mert lehet… – Hátat fordítasz a nőnek, aki mintha a menekülést fontolgatná, és a szád sarkából szűröd a szavakat: – Mert lehet, hogy a dokitól kapta. Érted, mire gondolok? – Szerinted laptop formájú dobozban kapta meg a dokitól az adagját? – kérdezem, Monday pedig köhögéssel leplezi a röhögést. Szúrósan végigméred. Végszóra megjelenik maga Jameson doktor is egy kistányérra helyezett csésze teával. – Ju-húú!

– A. A drogbáró személyesen – mondja cinkosan Monday, és ezen nekem is röhögnöm kell. A nő sietve elkacsázna, de Monday elkapja a karját, mire a nő trágár szavakkal illeti, és szexuális zaklatással-molesztálással-miegymással vádolja. Jameson doktor odalép hozzájuk a kistányérra helyezett csészével. – Mags! Csak azért mentem ki, hogy teát főzzek! Ne hagyjon itt ilyen hamar! Monday és Mags között kisebb csetepaté alakul ki, amelynek végén valami nagyot csattan a földön a nő lábai között. – Azt hiszem, elfolyt a magzatvize – mondom, miközben a tekintetünk Jameson doktor földön heverő laptopjára vándorol. A kerti asztalodnál ülünk Jameson doktor társaságában, és a laptopot bütykölő Mondayt nézzük. A gépben nem esett nagy kár. A doki elmeséli, hogy hirdetést adott fel a helyi lapban. Szívszorító, amit mond: társat keresett, akivel együtt karácsonyozhat. – Carol hatvanegy évesen halt meg. Nagyon fiatalon. Nem lett gyerekünk, mert, mint tudják, nem sikerült összeszednem magam, csak amikor már késő volt. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. – Nedvesen csillog a szeme, és keményen dolgozik az állkapcsa: igyekszik kordában tartani az érzelmeit. Monday abbahagyja a laptop bütykölését, és ő is Jameson doktorra szegezi a tekintetét. – Nyolcvanegy éves vagyok – folytatja a doki. – Húsz évet éltem le nélküle. Tizenhét karácsonyt ünnepeltem egyedül. Régebben a nővéremhez jártam, de ő elhunyt, isten nyugosztalja. Szóval, nem akartam még egy magányos karácsonyt. A golfklubban hallottam valakiről, aki hirdetést adott fel, hogy házvezetőnőt keres – és ma már szinte elválaszthatatlanok. Na, nem úgy, persze, de legalább van valaki, akihez szólhat. Nap mint nap. Na most, nekem nem kell, hogy mindennap itt legyen velem valaki, erre nincs feltétlenül szükség, de gondoltam, hogy talán arra az egyetlen napra, amikor végképp nem bírom elviselni a magányt, esetleg találhatnék társaságot, találhatnék valakit, aki ugyanígy érez, mint én. Mert biztos vannak emberek, akik nem akarnak egyedül lenni karácsony napján.

Már-már elgondolhatatlanul szomorú, amit a doki mond. Most nincs a tarsolyunkban semmiféle elmés megjegyzés, sőt, még csak le sem próbálja beszélni a dologról egyikünk sem. Jameson doktor magányos, és társaságra vágyik: hagyni kell, hogy megtalálja. Látom, hogy téged is megérint a dolog. Hát persze, hogy megérint, hiszen a feleséged elhagyott, a gyerekeidet magával vitte, és ha nem sikerül valamiképpen visszahódítanod, akkor előtted is ott áll az első magányos karácsonyod. Lehet, hogy fizikailag nem leszel egyedül, mint Jameson doktor, hiszen meghívhat egy barátod, vagy valaki, de valószínű, hogy még baráti társaságban is magányosabbnak érzed majd magad, mint valaha. Látom, hogy ezen rágódsz. Az sem kizárt, hogy a dokival ültök majd a tükörfényes mahagóniasztala két végén, és kényszeredett társalgást folytattok – vagy ami még jobb, tányérral az öletekben nézitek a karácsonyi tévéműsort. Amy hibátlanul időzített: most érkezik meg a gyerekekért. Szokás szerint nem száll ki a kocsiból, hogy beszéljen veled: napszemüvegben, tekintetét előreszegezve ül a volánnál, és várja, hogy a gyerekek bepattanjanak a hátsó ülésre. A mellette ülő Fionn sem vesz rólad tudomást. Megpróbálsz mondani valamit Amynek, de ő nem nyitja ki az ajtót. Végül a kitartó kopogásod meg az esdeklő képed arra készteti, hogy egy icipicit leengedje az ablakot. Szomorú látvány. Nem tudom, mit mondasz neki, de hogy nem folyamatosan beszélsz, az biztos: csak a beszélgetésre tett töredékes, összefüggéstelen kísérletre futja tőled. Udvarias társalgást próbálsz folytatni a nővel, akit szeretsz. Aztán megjelennek a kocsibejárón a gyerekek: táskájukkal a kezükben, izgatottan rohannak a kocsi felé. Sietve megölelnek téged, majd bemásznak az ülésre, és bejelentik, hogy fogtak egy heroinistát. Fájdalmas arcot vágsz. Az ablak villámgyorsan becsukódik, és Amy elporzik. Még megpróbállak gyengéd erőszakkal rávenni, hogy kihozd nekem azt a levelet, de hiába. Nyilvánvaló, hogy túl friss most a sebed. Úgyhogy megfogalmazódik bennem egy terv: a Citromos Tál Hadművelet, amelyre akkor fog sor kerülni, amikor ma este kialszik nálad a villany.

24

Egész este lesem a házadat. Úgy sasolok, mint még soha, pedig az már valami. A nappaliban ülsz, és fullon égő villannyal nézed a tévét. Méghozzá valami vasárnapi sporteseményt, ezt abból látom, ahogy várakozásteli pózban előredőlsz a fotelben, majd csalódottan visszahanyatlasz. Valahányszor felállsz, és jössz-mész a házban, mindig attól rettegek, hogy kézbe veszed a levelet, de nem teszed. Tartod a szavad, és ezért tisztellek, még akkor is, ha az, amire készülök, nem igazán parancsol hasonló tiszteletet… De te erről nem tudsz. Hiába vagyok bezsongva már a gondolattól is, hogy azt fogom tenni, amit, az előző éjszakai italozás nem múlt el nyomtalanul: nehéz nyitva tartanom a szemem, nehéz megőriznem az éberségemet. A fejfájáscsillapító tablettától csak még álmosabb vagyok, az öt csésze kávétól pedig fel vagyok ugyan húzva, de a kimerültségből fakadó rosszullét is környékez. Nagy sokára, éjfél felé kialszik a nappalidban a fény, és látom, hogy elindulsz az emeletre. Akciókészültségben vagyok, de aztán kigyullad a hálószobái villanyod, és úgy is marad, meg a tévé is, és már tudom, hogy újabb hosszú éjszakára számíthatok. Hajnali háromkor ruhástul ébredek, és már nézek is ki az ablakon. Nem ég nálad a villany! Indulhat az akció! Csendes az utca: mindenki mélyen alszik, beleértve a cégvezért – sőt, főleg a cégvezér alszik mélyen, hiszen nyilván roppant sűrű és fontos hétfő reggeli program vár rá. Átlopózom az úton, és nyílegyenesen a házad ajtaja felé tartok, kezemben az eredeti, immár vodka- és kólafoltos levéllel, meg a citromos tálban tartott kulcsoddal. Megfordult a fejemben, hogy esetleg van riasztód, de a nyolc hónap alatt, amíg figyeltem, ahogy jössz-mész, egyszer sem láttam nyomát, és ha lenne, nyilván kód is

tartozna a kulcshoz. Halkan beillesztem a kulcsot a zárba. Könnyen elfordul: már bent is vagyok! Leveszem a cipőmet, és az előszobában állva szoktatom a szememet a sötétséghez, miközben a szívem hevesen kalapál. Kénytelen-kelletlen behatoltam egy házba, és van haditervem, hiszen tervkészítésre ott volt az egész este. Sőt, még zseblámpám is van. Az előszobai asztallal kezdem. A pulton borítékokat látok, felbontott és felbontatlan számlákat, meg Nellie néni képeslapját, aki Máltán bálozik. Kinyitom a fiókot: boríték sehol. Átmegyek a konyhába, ahol meglepő módon rend honol. A mosogatóban látok pár reggelre hagyott csészét meg tányért, de abszolút nem durva a helyzet. A gyümölcsöstáladban három fekete banánt meg egy éretlen avokádót találok. Levél ott sincs. Alaposan átkutatom a konyhai fiókokat, nem sajnálom rá az időt. A konyhában mindenkinek van kukásfiókja… Megvan! Tányéralátétek, elvi teles kajáldák étlapjai, elemek, számlák, újak is, régiek is, egy tévéelőfizetés, régi születésnapi üdvözlőkártyák, gyerekrajzok. Levél sehol. A fehér írótábla üres: alighanem használaton kívül van, mióta Amy elhagyta a házat. Sehol egy üzenet, egy emlékeztető, egy bevásárlólista: semmi nyoma a kommunikációnak, amely egy nyüzsgő, népes háztartásban nélkülözhetetlen, hiszen egyedül vagy, mint az ujjam. Hirtelen belém nyilall, hogy együtt érzek veled: sajnállak, amiért egyedül éldegélsz ebben az üres családi házban, amely azelőtt tele volt élettel. Azt az embert, akit Amy itt hagyott, nem sajnálom, hiszen megérdemelte a sorsát, veled viszont együtt érzek. És ez is arra sarkall, hogy megkeressem azt a levelet. Átmegyek a tévészobába. A kávé- és ecetszag passzol az elviteles zacskókhoz, amikkel este nyolckor – még azelőtt, hogy először akartam betörni hozzád – bevonultál a kocsitól. Az az első eset jó lecke volt: megtanított arra, hogy várjak, hogy legyek türelmes. Az alkóv polcrendszerére irányzom a zseblámpám fényét. Könyvek, DVD-k – szereted a bűnügyi thrillereket. Még az Egyik kopó, másik ebet is látom. A polcokon berámázott családi fényképek sorakoznak: kisbabák, nyaralások, horgásztúrák, tengerparti kirándulások, első nap az iskolában. Szöget üt a fejembe, hogy vajon miért nem vitte magával a képeket Amy, és annak

jelét látom ebben, hogy vissza fog jönni – mígnem a kampókkal ékesített, csupasz falakra vetül a lámpám fénye, és rádöbbenek, hogy mindezt hátrahagyta, téged is beleértve. Meglepetten látom a neveddel ellátott pszichológusi diplomát, meg a diplomaosztón készült, berámázott fotót, amelyen talárban emeled magasba a tekercset; de aztán eszembe jut, hogy nézel rám néha, hogyan próbálsz olvasni bennem, mintha a vesémbe látnál, és mennyire szeretsz analizálni engem, meg mindenkit, és máris értelmet nyer a dolog. A talárhoz tartozó sapka alól rám vigyorgó képed olyan benyomást kelt, mintha éppen mondtál volna valami bunkóságot. Már akkor is sütött a pofázmányodról a pimaszság… Mintha megmoccanna valami az emeleten. Kővé dermedek, kikapcsolom a zseblámpát, és lélegzet-visszafojtva fülelek a mozdulatlan, süket, sötét csöndben. Néma a ház. Visszakapcsolom a lámpát, és tovább kutakodom az otthoni irodádként szolgáló íróasztal rekeszeiben. A sarokban álló asztal a hátsó teraszra néz. Régi fényképek, autóbiztosítás, kuponok, mindenféle kulcsok, levél sehol. Az emeletet eddig nyilvánvaló okokból kerültem. Az az én utolsó mentsváram, a legrosszabb forgatókönyvem, de amit eddig láttam, az ahhoz képest, hogy egy család otthonáról van szó, meglepően szellős, limlomtól, paksamétáktól, postán érkezett papírhalmoktól mentes. Lehet, hogy mégis fel kell mennem az emeletre. Megpróbálom kitalálni, hol tarthatsz egy ilyen levelet. Biztos nem az iratszekrényben, az túl steril, túl személytelen. Mivel el akartad olvasni, nyilván a kezed ügyében tartottad, olyan helyen, ahol rendszeresen megnézheted, megvan-e még, megérintheted, visszamehetsz, hogy megnézd még egyszer. Ha nincs a lépcsőkorláton lógó kabátod zsebében, akkor fel kell mennem az emeletre. És nincs a kabátzsebedben. Veszek egy nagy levegőt. Aztán mintha megint valami zajt hallanék a ház hátsó részéből, a konyhából. Bent tartom a levegőt, mert félek, hogy ha kifújom, meghallja valaki. Kezdek pánikolni. Mégis muszáj kifújnom a levegőt. Olyan hangosan dübörög a fülemben a pulzusom, hogy nem hallom tőle, mi van a szomszéd szobában, ezért lassú, reszketeg kilégzés következik. Nevetséges vagyok, tudom jól. Otthon lenne a helyem az

ágyamban, ahelyett, hogy egy idegen házban bujkálok. Miután esténként annyiszor figyeltelek, valahogy elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy ehhez jogom van. Lehet, hogy kukkoló vagyok, lehet, hogy így érez minden kukkoló: azt képzeli, hogy amit csinál, az abszolút normális. De aztán eszembe jut, hogy meg kéne magyaráznom, miért írtam neked azt a levelet, és azt nem tudom megmagyarázni, ezért határozottan a lépcső legalsó fokára hágok – de máris megnyikordul, és én ismét kővé dermedek. Aztán visszavonulót fújok. Ott kell, hogy legyen az a levél a földszinten, nem kell beosonnom a hálószobádba, miközben alszol, hiszen az már egészen más szinten lenne hátborzongató, mint amit eddig csináltam. És aztán támad egy gondolatom, bevillan egy emlékkép: azt meséled, hogyan sikerült abbahagynod az ivást. „A hűtőszekrényre kitettem apám fényképét. Az mindig segít, amikor kinyitnám, hogy kivegyek valami piát.” „Ez aranyos.” „Nem mondanám. Apám dühöngő alkoholista volt. A fotója arra emlékeztet, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő.” Előreszegezem a zseblámpám fénycsóváját, és gyors, határozott léptekkel elindulok a folyosón a konyha felé. Igen, azt hiszem, a hűtő lesz a megoldás! Emlékszem, tele volt odamágnesezett rajzokkal meg tornaversenyen nyert oklevelekkel, de hogy a levél ott van-e, azt nem néztem meg. A lámpát feljebb emelve rávilágítok a hűtőajtóra, és már látom is a borítékot, az igazi borítékot a hamisított levéllel, és boldogan vigyorgok, de ekkor hirtelen BUMM! Oldalról fejbe vágnak valami kemény tárggyal, főleg a fülemben érzem a fájdalmat, szóval jól pofán csapnak, és padlót fogok, eldőlök, mint egy zsák krumpli, mert kiszaladnak alólam a lábaim, és gyötrelmes sikoly kíséretében összeesem. Aztán a lépcsőn dobogó léptek zaját hallom, és csak arra tudok gondolni, hogy egy betörő támadott meg. Igen, megzavartam egy betörőt, és rád most veszély leselkedik a földszinten, meg zűrzavar, és muszáj figyelmeztetnem téged, de előbb a levelet kell megszereznem a hűtőszekrényről, és ki kell cserélnem az eredetivel, és ezt meg is tudnám csinálni, ha nem sajogna úgy a fejem, és nem lenne olyan ragacsos az arcom.

– Mondtam, hogy várjon! – hallom sziszegő hangodat, és ettől összezavarodom. Szóval te is benne vagy? Megrendezed, hogy betörtek a házadba? Az jár a fejemben, hogy biztosítási csalást követsz el, és én veszélyzónába csöppentem, mert ha te is benne vagy – és hát benne kell, hogy legyél, hiszen odasziszegtél a bűntársadnak, aki lecsapott engem valami durunggal, és aki, úgy tűnik, a hátsó konyhaajtón keresztül jutott be a házba –, akkor komoly veszélyben vagyok. Fel kéne vennem a nyúlcipőt! De előbb ki kell cserélnem a leveleket a hűtőajtón… Amikor felemelem a fejem a padlóról, azt érzem, hogy alattam minden mozgásban van. A helyiségre még sötétség borul, de az ablakon beszűrődő holdfény a csempepadlóra vetül, és megvilágítja a hűtőt. Szürreális pillanatot élek át: úgy érzem, az én oldalamon áll a hold, sőt az egész világegyetem. Megvilágítja előttem az utat, megmutatja a helyes irányt. De én képtelen vagyok megmozdulni. Felnyögök. – Ki ez? – kérdezed. – Nem tudom. Egyből lecsaptam az ürgét. – Gyújtsunk villanyt! – Előbb ki kéne hívnunk a rendőrséget. – Nem! Boldogulunk magunk is. Megtanítjuk a faszit kesztyűbe dudálni. – Nem helyeslem a… – Ugyan már, doki, mi értelme a polgárőrségnek, ha még… – Igen, polgárőrségről volt szó, nem gúzsba kötött emberek kínzásáról! – Mivel csapta fejbe? Jézusom, egy serpenyővel? Mondtam, hogy kapjon fel egy golfütőt. – Olyan gyorsan jött felém… – Figyeljen, meg akar szökni! Előrébb kúszott… Hirtelen fény gyúl. Már a hűtőszekrény tövében járok, centiméterekre a levéltől. Ha felnyúlok, márpedig azt teszem, majdnem, de tényleg majdnem elérem… – Jasmine! – kiáltasz fel.

– Jóságos ég, ó, te jóságos ég! – mondja Jameson doktor. Olyan erős a fény, hogy nem látok semmit, és a fejem, jézus-mária, a fejem! – Fejbe csapta Jasmine-t? – Hát, nem tudtam, hogy ő az, ugyebár… Egek ura! – Semmi baj, drágám – mondod, és közös erővel megpróbáltok felemelni a padlóról, hogy arrébb vigyetek a hűtőtől. Fájdalmasan nyöszörgök, és nem csak a testi gyötrelmek miatt. Hanem azért is, mert ahogy a kanapé felé szállítotok, egyre távolodik tőlem a levél. Pedig olyan közel jártam hozzá! – Mit beszél? – kérdi Jameson doktor, és a számhoz tartja ernyedten csüngő, túlméretezett, kajla fülét. – A hűtőről mond valamit – feleled, miközben elhelyezed a fejemet egy párnán. Az arcodról csak úgy süt az aggodalom. – A hűtő! Nem is rossz ötlet, Jasmine. Hozok jeget. – Azzal Jameson doktor elsiet. – Össze kell varrni? Varrni? Ahogy vizsgálgatsz, szemembe ötlenek eperszőke orrszőreid. Az egyik erős, drótszerű, őszes szálat, amelyik igencsak kikandikál, legszívesebben meghúznám. – Milyen serpenyővel dolgozott? – kérdezed Jameson doktortól. – Tapadásmentes Tefal alumíniumserpenyővel – feleli a doki, miközben visszajön a fejem gyógykezeléséhez szükséges eszközökkel. – Van egy egész szettem – teszi hozzá. – Öt Super-Valu kuponnal mindössze tizenöt euró. Isteni bundás kenyeret tudok sütni benne – dicsekszik az arcomhoz egészen közel hajolva, beszéd közben erősen koncentrálva. És árpacukorszagú a lehelete. – Jasmine, mi a francot csináltál te itt? – kérded hitetlenkedve. Megköszörülöm a torkomat. – Bejöttem a kulcsommal, mert azt hittem, betörő jár nálad. De nyilván csak a doki volt – teszem hozzá gyenge hangon, és lehunyom a szemem, mert fáj, ahogy a doki a fejemet nyomkodja. – Aú!

– Bocsásson meg, drágám! Nem én voltam, mert én akkor léptem kapcsolatba Matt-tel, amikor megláttam a zseblámpája fényét. – Jasmine – szólsz rám halkan, figyelmeztető hanghordozással. – Ki vele! Nagyot sóhajtok. – Másik levelet adtam oda neked. Mert amit odaadtam, azt nem Amy írta, hanem én. Valaki másnak. És összekevertem a kettőt. Összekevertem a két borítékot. Kinyitom a fél szememet, hogy lássam, beveszed-e. A mellkasodon keresztbe font karral, elgondolkodva méregetsz a magasból. Erősen kifakult már a ’92-es barcelonai olimpia emblémájával díszített pólód, meg a buggyos, csíkos bokszeralsód. Látszik rajtad, hogy nem találtad igazán meggyőzőnek a sztorimat, de azért még remélhetek. Aztán egyszer csak kihátrálsz a szobából, és elindulsz a konyha felé. – Ne bontsd fel! – üvöltök utánad, és ettől még jobban megfájdul a fejem. – Maradjon veszteg, ne mozogjon! – utasít Jameson doktor. – Mindjárt kész vagyok. Behozod a borítékot. Nem tetszik a képed: megint az a huncut, pimasz arckifejezés ül ki rá. Lassan, ütemesen a nyitott tenyeredhez ütögeted a borítékot, és közben fel-alá járkálsz előttem. Most játszadozni fogsz velem… – Na szóval, Jasmine. Betörtél a házamba… – Volt kulcsom. – …hogy elvigyél egy levelet, amit állításod szerint valaki másnak írtál. Akkor miért nem mondtad meg nekem egyszerűen, hogy ez a helyzet? – Mert féltem, hogy felbontanád. Nagyon bizalmas jellegű levél, és én nem bízom meg benned. Felemeled a mutatóujjadat. – Ez abszolút hihető. Gratulálok. Mert tényleg elolvastam volna. Jameson doktor instruál, hogy szorítsam a fejemhez a zacskó mirelit zöldborsót, és amikor felülök, hogy a szemedbe nézzek, ő is leül mellém.

– Szerintem is hihető – mondja. Kócos, zilált a haja, fésületlen a szemöldöke, és az elegáns bőrcipőjéhez egy szabadidőruhát vett fel, amit még sosem láttam rajta. Nyilván ez a két holmi akadt először a keze ügyébe, amikor kiugrott az ágyból. – Mi az, bíróság előtt állok? – Igen – feleled, és összeszűkül a szemed járkálás közben. Annyira drámai, ahogy előadod magad! – Biztos, hogy nem esett le a fejem? – kérdezem Jameson doktortól. – Fáj a nyaka? Megmozgatom. – Igen. A doki közelebb húzódik hozzám, és bökdösni kezdi a nyakamat. – Itt fáj? – Igen. – Itt fáj? – Igen. – Itt fáj? – Igen. Abbahagyod a járkálást, és rám nézel. – Ki a leveled címzettje? Kivárok a válasszal. Felmérem a helyzetet. Tudom, hogy le fogod csekkolni. – Matt – mondom végül. Elneveted magad. – Matt. – Igen. – Milyen kicsi a világ! – Ebből adódott ez az egész malőr. Felém nyújtod a levelet, én meg utánakapok. Épp hogy nem érem el: milliméterek választják el az ujjam hegyétől, amikor hirtelen mozdulattal elrántod előlem, és feltéped a borítékot. – Ne! – nyögök fel, és egy párna mögé rejtem az arcomat.

– Olvassa fel hangosan – mondja Jameson doktor, mire hozzávágom a párnát, és már nyúlok is a következő után, hogy újra fedezékbe vonuljak. – Kedves Matt! – kezded huncut, pimasz képpel, gúnytól csöpögő hangon, de miután elolvasol még néhány sort, hogy lásd, mi következik, leolvad az arcodról a gunyoros kifejezés. Szünetet tartasz. Vetsz rám egy pillantást, majd a normál hangodon folytatod az olvasást. Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok: olyan időszakok, amelyek kisebb, vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én négy olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet: azt az évet, amikor megszülettem, azt az évet, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni, azt az évet, amikor meghalt az anyám, és most már megvan a negyedik is – az az év, amikor megismertelek. Eltakarom az arcomat. Egy csapásra eszembe jut minden. Nap mint nap hallottam a hangodat, hallgattam az ízléstelen gondolataidat formába öntő, gusztustalan szavakat, és ítélkeztem fölötted: nem kedveltelek. De te vagy az élő bizonyíték arra, hogy van, amikor az ember hiába hiszi, hogy ismer valakit, mert valójában egyáltalán nem ismeri. Megtanultam, hogy te több vagy annál, aminek tetteted magadat, több vagy annál, aminek hiszed magad. Sokszor pedig kevesebb vagy, és ezzel elüldözöd magad mellől az embereket. Én úgy gondolom, hogy ez olykor még tetszik is neked, és ezt is megértem. Sértett emberek sértegetnek sértett embereket. Megköszörülöd a torkodat, és én kikandikálok az ujjaim közti résen, mert az a benyomásom, hogy mindjárt elsírod magad. De amikor azt hiszed, hogy senki sem hallgat, hogy senki sem figyel rád, akkor sokkal, de sokkal több vagy ennél. Kár, hogy ezt te magad nem hiszed el, és nem mutatod meg azoknak, akiket szeretsz.

A következő sorokat már kissé trillázó hangon olvasod föl, és az ujjaim közt kikukucskálva azt látom, hogy őszintén meg vagy hatva. Örülök ennek, ugyanakkor rettentő zavarban vagyok. Nézlek, ahogy olvasol. Abban az évben, amikor megismertelek, megismertem önmagamat is. Neked is ezt kéne tenned, mert szerintem egy jó embert fogsz megismerni. Abbahagyod az olvasást, és hosszú csend telepszik a szobára. – Nohát, nohát – mondja Jameson doktor, és csillog a szeme. Megköszörülöd a torkodat. – Hát, biztosra veszem, hogy bárki is legyen ez a Matt, nagyon hálás lesz azért, amit írtál neki. – Kösz – suttogom. – Remélem is. Felállok, hogy kivegyem a kezedből a levelet, de nem engeded el. Először azt hiszem, hogy játszol velem, de amikor találkozik a tekintetünk, rádöbbenek, hogy komoly az arcod. A kezed egy pillanatra a kezemhez ér, és hálásan, őszintén, meghatottan biccentesz. Én pedig mosolyogva visszabiccentek.

25 Idén nyáron már a második nagy hőhullám kellős közepén járunk. No meg a vízhiány kellős közepén: az önkormányzat mindennap elzárja a vizet néhány órára, és ha valakit rajtakapnak, hogy slaggal mossa a kocsiját, a kertjét, a kutyáját, vagy saját magát, azt a helyszínen fölakasztják – vagy valami ehhez hasonlót művelnek vele. Új rekord született: soha nem jelentettek még ennyien beteget, mint ezen a héten. A zöld felületeken lépni sem lehet a félpucér testektől, a levegőben naptej és sült hús illata terjeng, a városközpontból a tengerpartra tartó, túlzsúfolt buszok pedig lágyan ringatóznak vigadozó rakományuk súlya alatt. Hosszú, türelmetlen csöndben bámuljuk egymást Caroline-nal a kerti asztalnál. Szemmel láthatóan mondani akarunk valamit mindketten, de inkább elharapnánk a nyelvünket, mint hogy kibökjük. A hátsó kertjében, a napernyő alatt üldögélünk ezen a csodaszép szombati napon. Most látom a barátnőmet először, mióta Heather színre vitte a semerre nem haladó életembe beavatkozó jelenetet. A mostani, farkasszemezés formáját öltő állóháború kiváltó oka egy újabb javaslatom volt, amelyet Caroline a többihez hasonlóan elvetett. Azt javasoltam, hogy Gúna Nua helyett „Adok-Kapok Ruhaház” névre keresztelje az ötletét, hogy az a nemzetközi színtéren is vonzerővel bírjon. Tudom, hogy ő is tudja, hogy ebben van ráció, de nehezére esik elengedni a szellemes lógóját, és elfogadni, hogy az új név nem az ő ötlete. Mindezt megértem, de pontosan az történik, amitől féltem. Caroline elismeri az e téren aratott sikereimet, eleve ezért fordult hozzám, és nincs is ezzel semmi baj, csak az a bökkenő, hogy kizárólag a sikert hajhássza. Nem veszi számításba, hogy miért tudtak működni az én projektjeim: azért, mert belevittem az érzékenységemet, a szenvedélyemet, az ötleteimet és a szívemet, nem csak vakon követtem mások utasításait. Ezért tudom, hogy ez a dolog úgysem

fog működni. Most már értem, hogyan dolgozom, hogyan akarok dolgozni, hogyan kell dolgoznom. Ezt nem fogjuk megúszni egy kis kínos beszélgetés nélkül, és ezt a beszélgetést higgadtan, éretten le tudnám folytatni egy olyan ügyféllel, akihez nem fűz személyes kötelék, de nem Caroline-nal, aki tíz éve a barátnőm, és akinek most a kertjében ülök. Akinek a vécécsésze fölé tartottam a fejét, akinek duzzadt mellére káposztalevelet szorítottam, akinek fölszárítottam a könnyeit, amikor véget ért a házassága, és akinek a kislányai a minitortát sütötték, amit most eszem. Igen, ilyen sokáig tartott, mire újra összejöttünk a rögtönzött segítőcsoport találkozója után, és én tudom, hogy ez azért van, mert egyikünk sem akar konfliktust vagy konfrontációt, ugyanakkor egyikünk sem áll készen a békülésre. – Caroline – mondom végül szelíden, és megfogom a kezét. Caroline feszengve fészkelődik a székén. – Attól tartok, kénytelenek leszünk tudatosan leválni a közös munka gondolatáról. Mire ő hátraveti a fejét, és nagyot kacag, és ebből tudom, hogy nincs itt semmi baj. Még mindig süt a nap, és én kimerészkedem Írország legnagyobb kertészeti, élelmiszer- és családi fesztiváljára, a több ezer embert vonzó Bloomra, amit a Phoenix Parkban rendeznek meg az ünnepi hétvégén. Széles a kínálat: főző- és kézműves-bemutatók, ingyenes kertészeti tanácsadás, ír mezőgazdasági, termékek, élő műsorok, kertészműhelyek. Ez az én kis külön bejáratú mennyországom, ahova Monday hívott meg. A postaládámba dobott belépőjegy lapjai között nyomtatott harangvirágot találtam. Azóta egyetlenegy telefonbeszélgetés zajlott le köztünk, és az is épp csak addig tartott, amíg én elfogadtam a szíves invitálást, Monday pedig roppant titokzatosan azt mondta, hogy tudni fogom, hol találom meg. Azt hiszem, a harangvirág lehet a nyomra vezető jel. És tényleg! Monday ugyanis félt, hogy a Phoenix Parkban fog aludni, ha rossz nyomot követve kóborolok a fesztivál területén, ezért SMS-ezett, hogy „A harangvirág a helyzet kulcsa!” Elég béna, de aranyos gesztus volt.

Van gyerekzóna meg főzőcskezóna, és a különböző nagyszínpadokon, kisszínpadokon séfek tartanak izgalmas bemutatókat a körülöttük összezsúfolódó, főztjüket kóstolgató közönségnek, meg ír táncosok lépnek fel. Van barkácsbemutató, buborék-show, divatbemutató… Egymást követik az események a nyüzsgő parkban, mindenki talál kedvére valót. Körülöttem díjnyertes kerttervezők hozták létre a saját külön világukat a rendelkezésükre álló kis parcellákon. Van tökéletesen rendezett skandináv kert, japánkert, kínai kert, Óz, a nagy varázsló-kert, van köztük mókás, kacskaringós, lélegzetelállító egyaránt, és mindegyik más-más univerzumba repít. Égek a vágytól, hogy lássam Mondayt, de azért nem sietek: szép komótosan bebarangolom a területet, mert semmiképpen nem akarok elsiklani a nyomra vezető jelek fölött, és élvezem is a Bloom hangulatát. Tavaly ilyenkor még meg sem fordult volna a fejemben, hogy kijöjjek, mert nem gondoltam, hogy ez a rendezvény a magamfajtáknak való, hacsak nem dolgozni jövök. Akkor viszont nem fedeztem volna föl a fesztivál szépségeit. Már-már közhelyesen hat, amikor az emberek arról beszélnek, hogy „le kell lassítani”, pedig igaz. Én például lelassítottam, és ennek köszönhetően sokkal, de sokkal többet látok. Akkor kezdem érzékelni, hogy közel járok a célhoz, amikor rekonstruált ír tájkép ötlik a szemembe: a connemarai száraz kőfalak közt álló lakókocsi azt hivatott hirdetni, hogy „Nyaralj otthon!”, azaz fedezd fel Írországot. A lila ködfelhőt idéző harangvirágszőnyeg magára vonja az ember tekintetét, elvezeti a kőfalak, a mocsaras mezők, majd a tavacska mellett… És ott van ő maga, teljes életnagyságban! A hatvanas évekbeli lakókocsi, amelynek ajtaja előtt Monday áll, úgy trónol a magas füvön, mintha hosszú évek óta rohadna ott elhagyatottan. Az ajtaja nyitva, a virágmintás ablakredőnyt ide-oda csapkodja a szél. Megállok a rozsdás kapu előtt. – Fáilte, Jasmine! – üdvözöl szemérmes mosollyal, ír nyelven Monday, és érzékelem azt is, hogy egy kicsit ideges. Elnevetem magam.

– Kerülj beljebb! – tessékel széles karmozdulattal, és a kapu olyan hibátlanul nyikorog, amikor kinyitom, mintha nem is igazi lenne. A gyalogjárót szegélyező magas, lila virágok, meg a közéjük keveredett bolyhos, krémszínű társaik parfümként illatosítják be a levegőt. Már tudom is, kik ők: a lizinka és a bakszakáll! Mivel nagy a hőség, virágmintás nyári ruhát öltöttem a jeles alkalomra, igaz, a pipacsok nem igazán falusi kertbe valók, inkább popart stílusúak. A bakszakáll illata után valami szúrós, pikáns szag csapja meg az orromat: vadfokhagyma! Amikor a közelébe érek, Monday észreveszi a Jameson doktor serpenyőjétől származó jókora dudort. Két kezébe fogja az arcomat, és aggodalommal elegy dühöt olvasok ki a szeméből. – Mi történt? – Egy kis baleset. – Ki tette ezt? – faggat a komor, aggodalmas, dühös Monday. – Jameson doki. Hosszú történet… – Mi? – Mondom, baleset volt. Azzal a levéllel függ össze… – Ajkamba harapok. Monday mosolyogva megcsóválja a fejét. – Hogy őszinte legyek, életemben nem láttam még ilyen triót, mint ti… – Gyengéd csókot lehel a dudoromra. – Azaz életemben nem láttam még ilyet, mint te, és pont – helyesbít. Aztán kézen fog – megborzongok, amikor a hüvelykujja a tenyeremhez ér –, és a lakókocsihoz vezet. A nyitott ajtón bekukucskálva azt látom, hogy meg van terítve ebédhez. – Ilyen bánásmódban részesül mindenki, akire fejvadászol? – Az a jutaléktól függ. – El tudom képzelni, mivel rukkolsz elő, ha tényleg kapsz jutalékot – ugratom. – Most már komolyan azt kívánom, hogy bárcsak megkapnám azt az állást. Monday vet rám egy átható pillantást, és nekem máris szaporábban ver a szívem. Igyekszem úrrá lenni izgalomba jött zsigereimen, de nem könnyű, mert egymáshoz ér a térdünk az összecsukható asztalka alatt.

– Szóval úgy gondoltam, nem járja, hogy mindig én megyek hozzád. Ezért meghívtalak az én otthonomba, hogy megmutassam neked a szülőhazám egy szeletét. – Monday, ez gyönyörű! És hihetetlenül aranyos vagy. Elvörösödik, de üti tovább a vasat rendületlenül. – És ennek szellemében hoztam neked ezt-azt. Olyasmiket, amit gyerekkoromban ettem. – Azzal felnyitogatja az asztalra helyezett Tupperware dobozokat. – Szeder, vadeper. Mi szedtük, nagymamám pedig lekvárt főzött belőlük. Almás pite is van, meg vadfokhagymás pestoszósz meleg barna kenyérrel. – Egymás után emeli le a műanyag dobozok fedelét, mintegy leleplezve a finomságokat. Összefut a nyál a számban. – Ezt mind te főzted? Megint zavarba jön. – Igen, de Maimeó receptjei alapján. – Írül mondja, hogy „nagyi”, ez olyan édes… – Azokat nem lehet elrontani. Az anyukám viszont akkor sem tudna megfőzni egy ebédet, ha az élete múlna rajta, úgyhogy annak idején ebédre mindig… – széles, teátrális karmozdulattal prezentálja a supermanes uzsonnás dobozt – salátakrémes szendvicset kaptam. – Ejha! – Hát, igen. Anyám reménytelen eset volt. És még ma is az. Igazából Maimeó nevelt föl. Kemény asszony: amikor anyám teherbe esett, odaköltözött az Aran-szigetekről, pedig ízig-vérig szigetlakó volt, és kis híján belepusztult, hogy elkerült onnan. Úgyhogy minden adandó alkalommal elvitt engem a szigetekre. – Él még a nagymamád? – Nem. – Sajnálom. Monday erre nem mond semmit, csak elkezdi kiporciózni az ételt. – A te otthonod sokkal békésebb, mint az enyém volt, amikor utoljára ott jártál. Bocs a csoporttalálkozó miatt… – Ezt muszáj szóba hoznom.

– Amiatt ne szabadkozz. Sajnálom, hogy úgy rád vetették magukat. Az a hölgy, aki a nővéreddel dolgozik… Jamie, ugye? Szóval, ő mondta, hogy meglepetés lesz. Azt hittem, örülni fogsz neki. – Ezt azért nem mondod komolyan! – Nem ismerlek túl jól, Jasmine. De meg akarlak ismerni. – Ezúttal semmi arcpír, csak azok a mogyoróbarnában és smaragdzöldben játszó szemek… – Hogy van az exed? – Jaj, istenem, Monday! Azt annyira sajnálom! De tényleg… – Nem kell szabadkoznod. Hiszen nem voltunk… Nem volt semmi… – De azért látom rajta, hogy fájt neki a dolog. – És sajnálom az interjút is – mondom arcomat a kezembe temetve. – Ha jól sejtem, nem kaptam el valami jól a rajtot. Hiszen egyre-másra bocsánatot kell kérnem tőled. – Hogy miért nem jöttél el az interjúra, azt megértem – mondja Monday. – Abszolút érthető, hogy szemmel akartad tartani Heathert. De azért szólhattál volna, tudod? Annyiszor hívtalak! Megpróbálhattam volna áttenni a dolgot máskorra. – Tudom – felelem, és megrándul az arcizmom. – De fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neked. – Az igazság mindig megfelel – mondja Monday, és lezserül vállat von. – Oké. Igen. Bocs. – Ne mondd folyton, hogy bocs! Bólintok. – De ha esetleg, netalántán lefejvadásznál valami másik állásra… – próbálkozom sután. – Mert amúgy egész megbízható tudok lenni… – Tudok neked egy fantasztikus üzletfelet – mondja Monday, miközben tejfölt kanalaz az eperlekváros pogácsákra. – Tényleg? – mondom sugárzó arccal. Monday abbahagyja a tejfölkanalazást, és megint rám szegeződik az a bizonyos tekintet.

– Mit szólnál egy száznyolcvan centi magas, fekete hajú, zöld szemű, szeplős képű, fekete bőrű connemarai fickóhoz? Mert erre egy a millióhoz az esélyed. Pontosabban egy a négy egész hét tized millióhoz. Repes a szívem. – Elfogadom az ajánlatot – mondom, mire Monday odahajol hozzám, megcsókol, és ez a csók pont olyan hosszú, édes és buja, mint álmaimban. – Belelóg a könyököd a lekvárba – suttogom csók közben. – Tudom – suttog vissza Monday. – És nem is vagy száznyolcvan centi. – Csss! – mondja erre, még mindig csók közben. – Ne mondd el senkinek! Nevetve elhúzódunk egymástól. – Most rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek – mondja az ujjaimmal játszadozva Monday. Nem vagyok éppen kicsi, törékeny hölgy, de lapátkezében babapraclinak hat a kezem. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire… – Mire léptél? – segítem ki. – Igen – feleli, és végre a szemembe néz. – Az a helyzet, hogy elég szégyenlős vagyok – vallja be, és én hiszek neki. Ahhoz képest, hogy a munkájában olyan magabiztos, e téren bűbájosan félszeg. – A munka ürügyén találkoztam veled újra meg újra – folytatja –, és közben próbáltam összeszedni a bátorságomat, és amikor a munkáról locsogtam, közben egyre azon agyaltam, hogy biztos nemet mondanál, vagy kinevetnél. Mert a fejvadászat, ugyebár, rendszerint nem jár együtt azzal, hogy a kiszemelt jelöltnél vacsorázom. – Vagy segítesz neki szökőkutat építeni. Elneveti magát. – Hát igen. Vagy kémkedni a szomszédja után. – Ezt a mostanit azért összehoztad, bármilyen szégyenlős vagy – jegyzem meg. – Én a nagyszabású gesztusok embere vagyok – mondja, és ezen jót nevetünk. – És amikor fény derült arra a kis intermezzóra az expasiddal, végre megkaptam a seggberúgást, amire nagy szükségem volt.

Újfent megrándul az arcizmom. – Szóval az a fickó… most vissza akar kapni téged? – Igen – felelem halálosan komoly arccal. – Ó! – Pár napja felhívott éjjel egykor, és elénekelte nekem az All Saintstől a Bootie Callt. Úgy énekel, mint egy ministránsfiú. – Ó! – ismétli immár könnyedebb, kevésbé aggodalmas hangon Monday. – Úgyhogy, amint láthatod, igen komoly vetélytársad akadt – teszem hozzá. – Rendezhetnénk egy dalnokversenyt – veti fel. – Tudod, amint megláttam a sáros, faleveles vörös üstöködet, egyből tudtam, hogy te kellesz nekem. Csak azt nem tudtam, hogy mit tehetnék az ügy érdekében. De az állásajánlatnak köszönhetően időt nyertem. Úgyhogy egyáltalán nem volt ez a részemről időpocsékolás, ha esetleg emiatt aggódnál. Megint csókolózunk, és én szó szerint be tudnék költözni a kis lakókocsijába, és örökre ott tudnék maradni, dacára annak, hogy rendesen felegyenesedni sem tudunk… De ekkor hangok szűrődnek be az ablak alól: jött egy másik csoport, hogy szemrevételezze a kertet. – Figyelj, vettem neked valamit – mondja Monday, majd megdörzsöli az orrát, megvakarja a halántékát, és a beszéde hirtelen zavart, összefüggéstelen motyogásba csap át, és én ezt annyira elbűvölőnek találom, hogy csak ülök az asztalnál, és fülig érő szájjal nézem őt, és kísérletet sem teszek arra, hogy kisegítsem. – A kertedbe – mondja feszengve. – De ha szerinted hülyeség, add vissza nyugodtan. Nem drága dolog, csak megláttam, és egyből te jutottál eszembe, vagyis az, hogy talán tetszene neked, merthogy nem igazán ismerek senki mást, aki annyira a kertjében élne, mint te, leszámítva, persze, az anyukámat, aki szó szerint a kertjében… Szóval, add vissza nyugodtan, ha nem tetszik. – Monday, ezt igazán gyönyörűen prezentáltad – jegyzem meg gunyorosan, kezemet a szívemre téve.

– Jobb, ha megszokod – feleli szelíden, majd benyúl az asztal alá, és átadja a kertembe szánt ajándékot. Aztán a kezébe temeti az arcát, hogy ne lássa a reakciómat. – Tetszik? – kérdi az ujjai által tompított hangon. Megcsókolom mindkét kezét, mire ő az ölébe ejti őket, és bizonytalanságot tükröző arcára megkönnyebbült mosoly ül ki. – Ez gyönyörű! – mondom. – Hát, gyönyörűnek azért nem nevezném. – Egyszerűen tökéletes! Köszönöm szépen. Egy Connemarában állomásozó lakókocsiban csókolózunk a Phoenix Park közepén, egy ütött-kopott kerti tábla mellett, amelyen ez áll: Csoda csak ott terem, ahol elültetik.

26

Az ágyamban fekszünk Mondayjel. Augusztus van, este tíz óra, a függöny nincs behúzva, és még világos az égbolt. Hallom, hogy a környező utcákban lakó gyerekek még kint játszanak. A kertemben is pezseg még az élet, és mindenfelől lázas tevékenység hangjai szűrődnek be, miközben sülő hús illatát hozza a szél. A boldogság csodás buborékában leledzem: meztelenül, elégedetten, az iménti szeretkezés dicsfényétől beragyogva heverünk az ágyban. Kinézek az ablakon, és elgyönyörködöm a vöröslő égboltban. – A vörös esti égbolt… – kezdem a mondókámat, de ekkor felbukkan az ablakban az arcod. – A! Ááááá! Kis híján a szívbajt hozom Mondayre: felugrom, magamra húzom a takarót, és jól bele is gabalyodok. – A rohadt életbe! – üvölti el magát Monday, amikor meglát téged. Te meg elfajzott, eszelős hangon elröhögöd magad, és látom az őrülten csillogó szemeden, hogy részeg vagy. – Szép ez a lugas! – kiáltod az ablakon kopogva, és én már kezdem bánni, hogy összeeszkábáltam a ház falára erősített keretet, amely a hálószobám ablakához vezet, hogy a Parkdirektor Riggers nevű szívós, évelő, vörös színű rózsa fölkúszhasson rajta. Monday elgyötörten felnyög. – Azt hiszem, részeg – mondom. – Gondolod? Mondayre nézek. – Menj csak – mondja fáradtan. – Menj, és csináljátok, amit csütörtök este tízkor csinálni szoktatok.

Pongyolában nyitom ki a bejárati ajtót. Te pedig szmokingban ülsz a kerti asztalodnál. Odafüttyentek. Amit te káromkodással viszonzol. Mivel látom, hogy a házad ajtaja tárva-nyitva, a pongyolám zsebébe ejtem a kulcsodat, és leülök. – Látom, végre felhajtott neked egy kis melót – mondod, majd horkantasz egyet, és megint fölharsan az a gusztustalan, mocskos, mélyről jövő, reszelős kacaj. Szóval ma este a cigire is visszaszoktál. – Elfelejtetted lenyírni a füvet – jegyzem meg. – Tartsd meg a véleményedet magadnak, Delia Smith! – Delia Smith egy tévészakács. – Elmész a picsába. Haragszol a világra ma este, Matt. Ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Kiiszod a maradék sörödet, majd áthajítod az üveget az úttesten. A járda felém eső oldalán törik ripityára. Monday kikukucskál, majd miután látja, hogy kutya bajom, eltűnik a feje az ablakból. – Mi van veled? – kérdezem. – Elmentem a rádiós díjkiosztó gálára. Nem jelöltek semmire. Viszont elfogott az undor, és ezt meg is mondtam nekik. És mondtam még pár dolgot pár emberről, akik nem álltak ki mellettem úgy, ahogy kellett volna. A színpadon mondtam, bele a mikrofonba, jó hangosan, hogy mindenki hallja. A szervezőknek nem tetszett a viselkedésem. Úgyhogy kibasztak onnan. Két lépés előre, egy hátra. Így vagyunk ezzel mindketten. Gondolom, ez természetes dolog. Hiszen senki és semmi nem tökéletes. Nem ítélkezem, legalábbis fennhangon nem. Te meg hadoválsz tovább a munkáról, a nem dolgozásról, meg azokról, akik dolgoznak. Elég nehéz követni, mert folyton belekezdesz valamibe, aztán félbehagyod: nem fejtesz ki rendesen semmit. A gondolati folyamataid jól mutatják, milyen állapotba kerültél. Bizonyos fokig egyetértek veled: van, amikor azt tükrözi a mondókád, ahogy én is éreztem magam az elmúlt egy évben, és ahogy még most is érzem magam néha, miközben nap mint nap megkínlódok

azért, hogy megtaláljam a helyem. A társadalom az iparkodásra, a szorgalomra épül, mondod, csak a gyerekek és a nyugdíjasok szoknak bele könnyen a dologtalanságba, és megtudom azt is, hogy aggaszt a nem sokkal nyugdíjazásuk után infarktust kapó emberek magas száma. Úgy gondolod, meg fogsz dögleni az unalomtól, és ezzel a problémáddal mindenképpen fel fogod keresni a dokit. Nem találsz egykönnyen munkát, sőt, egyre inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A kertészszabid lejárt, immár hivatalosan is munkanélküli vagy. Egykor roppant kelendő voltál, most viszont korántsem vagy kívánatos portéka. Feketelistára kerültél: úgy néz ki, senki sem szívesen foglalkoztat egy ilyen elszabadult hajóágyút, mint te, egy ilyen hírhedt alakot; akik pedig mégis érdeklődést mutatnak, azoknak nem a megfelelő okból kellenél. Ők a sötét oldaladat akarják felturbózni, hogy önmagad karikatúrája legyél. De úgy nem fogod visszakapni Amyt, és ezzel a sötét oldaladdal te magad sem vagy jóban. Végtelenbe nyúló találkozóid voltak az ügynököddel, aki már nem hív vissza olyan gyorsan, mint régen, és aki inkább egy új tévés személyiséggel tölti az idejét: egy feltörekvő sztárral, akinek fehérebbek a fogai, dúsabb a haja, jobb állapotban van a bőre, és polkorrektebb a dumája, mint neked. A háziasszonyok imádják, a kamionsofőrök elviselik. Ma este leöntötted egy pohár vízzel, ő pedig, amikor senki sem nézett oda, kihívott téged, mintha éretten, higgadtan meg akarná beszélni a dolgot, majd miután állon bokszolt, megigazította a Tom Ford szmokingját, visszaragasztotta a műmosolyát, és bevonult a terembe, hogy átadjon egy díjat. Most a te szavaidat idézem: reméled, hogy valami nemi bajban fog megdögleni. Meg is kísérled felsorolni az összeset. Aztán továbblépsz: a DJ-vel folytatod, aki elnyerte a te díjadat, a díjat, amit hat éven át mindig te kaptál, egy olyan ember, aki madarakról meg kertészkedésről beszél az éterben. Azt is tudom, hogy most engem akarsz megbántani a frissen kibővült érdeklődési köröm miatt, de nem harapok rá a horogra. Kiismertem már a trükkjeidet: tudom, hogy ha fáj valami, megpróbálsz fájdalmat okozni másoknak. De velem ezt nem játszod el.

Aztán rátérsz a hatosban lakó cégvezérre, aki nemrég megkért titeket Amyvel, hogy fogjátok vissza magatokat, amikor egyik este nehézfegyverekkel megvívott vitát folytattatok az utcán, és attól fogva a gyűlöleted első számú célpontja lett. Arról spekulálsz, hogy imád mítingelni csak úgy, a mítingelés kedvéért, hogy imádja hallgatni a saját hangját, és bő lére eresztett szónoklatokat tart arról, hogy imádja a seggdugót, meg más hasonló cuccokat, amelyeket ott helyben találsz ki. Bemegyek a házadba, és egy tekercs vécépapírral jövök vissza. – Van egy ötletem – szakítom félbe a cégvezért ekéző tirádádat. – Nem sírok! – mondod mérgesen a vécépapír láttán. – Szarni meg már szartam. A rózsáidra. – Gyere csak, Matt! Követsz engem, és amikor végül rájössz, hogy mire készülök, elmosolyodsz, majd lelkesen bekapcsolódsz. Tíz percet töltünk azzal, hogy szép csendben betekerjük vécépapírral a cégvezér egész kertjét, és közben úgy röhögünk, hogy kis híján becsurrantunk, és időnként kezünket egymás szájára tapasztva szünetet kell tartanunk, nehogy felébresszük a fazont. Betekerjük a gesztenyefáját is, és úgy intézzük, hogy az ágak végéről lelógjon egy kis vécépapír, mintha szomorúfűz lenne. Kidekoráljuk a virágágyakat, és megpróbálunk szép nagy szalagcsokrot kötni a BMW-jére. A terasz tartóoszlopát is betekerjük, majd kis darabkákat szakítunk a papírból, és teleszórjuk a füvet konfettivel. Miután végeztünk, fej fölötti pacsival ünnepeljük a sikert, majd megfordulunk, és azon vesszük észre magunkat, hogy Monday és a doki élénken figyelnek minket. Monday mezítláb, farmerben, pólóban jött le. Nagyon dögös, és mintha mulattatná a dolog, bár próbál úgy tenni, mintha nem is. Jameson doktor pedig a vészhelyzetekre tartogatott öltözetében, azaz szabadidőruhában és fényesre vikszolt félcipőben pompázik, és süt az arcáról az egészségi állapotunk miatti őszinte aggodalom. – Matt részeg, de hogy te mit tudsz fölhozni a mentségedre, azt nem tudom – szólal meg karba tett kézzel Monday. – Komolyan mondom, nektek sürgősen munka kell.

– Én reményeim szerint hétfőn kezdek, Monday – mondod, majd jót kuncogsz az elmés szóvicceden. Aztán a csupasz lábára téved a tekinteted. – Á, szóval te is ebben utazol. – Miben? – Jasmine-nek van ez a kis trükkje. Egyszer láttam. Az éjszaka közepén csinálta, és zokogott közben. Mindezt télvíz idején, amilyen szédült tyúk. Monday elneveti magát. – Tudtam! – kiáltok fel. – Tudtam, hogy leskelődtél! De akkor éjjel nem is zokogtam! – Ja, tényleg. Az akkor volt, amikor úgy nézett ki a kerted, mintha a ház az összes ablakából telehányta volna fűvel. Röhögnöm kell, nem tehetek róla, de mivel túl nagy zajt csapunk, Monday és a doki arrébb terel minket, nehogy a cégvezér fölébredjen, és meglássa, milyen szépen kidekoráltuk a kertjét. Te haladsz az élen, és Jameson doktor tanácsára fittyet hányva lerúgod a bőrcipődet, majd felém hajítod a büdös zoknidat. Elhatározod, hogy te is gyökeret eresztesz, de közben előadsz egy formabontó, hippis táncot, amin muszáj röhögnünk, ha tetszik, ha nem. Egész szórakoztató, amíg rá nem lépsz az általad elhajított sörösüveg egyik szilánkjára. Jameson doktor futólépésben siet a segítségedre.

Ősz A nyár és a tél közötti évszak, amely az északi féltekén általában szeptember, október és november havát foglalja magában. Az érettség időszaka.

27 Hármasban üldögélünk a kanapén: Monday, te meg én. Stroopwafelt, azaz holland szirupos gofrit eszegetünk Jameson doki makulátlanul rendben tartott nappalijában, ahol az ablakpárkányon nevelgetett bazsalikom és a napsütötte sarokban álló citromfa illata terjeng. A napon heverésző kutya lustán, unottan méreget minket. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyunk: ez már zsinórban a harmadik szombat, amikor megtiszteljük jelenlétünkkel a karácsonyi társaság kiválasztását szolgáló interjút. Annyira azért nem vagyunk kegyetlenek, hogy ne hívtuk volna meg a dokit magunk is. Te kérdezted meg először, hogy nincs-e kedve átmenni hozzád karácsonykor, igaz, részben azért, mert piros pontokat gyűjtesz Amynél, aki még mindig várakozó állásponton van: várja annak tanújelét, hogy igyekszel, megváltoztál, és tényleg összekaptad magad. Az erre felszólító levele, mint kiderült, nem elcsüggesztett téged, mint azt gondoltam, hanem reményt adott. Ugyanis, mint megtudtam, a közös életetek különböző fázisaiban már többször is megírta neked ugyanezt, így akkor is, amikor háromszor próbáltál házassági ajánlatot tenni neki, de mindháromszor inadba szállt a bátorságod. Úgyhogy ezt a levélkét amolyan intervenciónak tekinted, a házasságotok megmentésére összehívott társaskört helyettesíti a szemedben. A sorok közül, bár sorok, ugye, alig vannak, valamiféle rejtett célzást olvasol ki, amely arra utal, hogy Amy vissza fog jönni hozzád, de hát, ugye, már augusztus van, és kettőtök közt továbbra sem túl sikeres a kommunikáció. Amikor meghívtad Jameson doktort, azt hitted, ezzel bizonyíthatod Amy előtt, hogy megváltoztál, de ő tapintatlanságnak minősítette a kedves gesztusodat, mondván, hogy szokás szerint nem a családod a legfontosabb számodra, mert te mindig csak magadra gondolsz, és igazából nem is akarsz vele karácsonyozni. Amynek bőven volt mondanivalója számodra, egész komoly listát állíthatott össze. Hallottam egyik este, ahogy sorolja: ez is

azon esték számát gyarapította, amikor a cégvezérnek volt annyi esze, hogy ne emeljen panaszt a kiabálás ellen. Biztosra veszem, hogy Jameson doktor is hallotta, így könnyű szívvel háríthatta el a szíves invitálást, bár kínos volt a szitu. Azt, hogy te, aki a legjobb szomszédja, a legközelebbi barátja vagy az egész utcában, nem hívhatod át karácsonykor vacsorára, nyilván újabb csapásként élte meg. Látom rajta, hogy máris öregebb, fáradtabb benyomást kelt, pedig próbál úgy tenni, mintha élvezné a dolgot. – Legalább szóba áll vele – mondta Monday, amikor az ágyban heverészve hallgattuk a kerti asztalnál folytatott vitátokat, és a friss kapcsolatban élők önelégültségével arra gondoltunk, hogy mi biztos soha nem fogunk így beszélni egymással. Rosszkor hoztad szóba a témát Amyvel, mert a rádiós gálán előadott magánszámodnak hírét vitte a média, és most már sanszod sincs arra, hogy valamelyik konkurens csatorna zsíros szerződést kínáljon neked. Túl kockázatos vagy a számukra, így aztán nem azt kaptad, amiben reménykedtél, hanem egy kevésbé ismert, csak Dublinban sugárzott helyi adó ajánlott neked munkát, de legalább saját műsorod van, a Matt Marshall Show. Déltől háromig megy a duma napi aktualitásokról, és nagyon jól kell viselned magad. Két hete kezdtél, és voltál kedves elintézni, hogy Heather heti egy napot az irodádban dolgozhasson, ahogy azt megbeszéltük, amikor eljöttél a nővérem segítőcsoportjába. A fizetésed nagyot zuhant, és nem is dolgozik neked akkora csapat, mint korábban, ezért meg kell húznotok a nadrágszíjat, és Amy is visszamegy dolgozni, de azt hiszem, a változás, ha kényszerű is volt, mindkettőtöknek jót fog tenni. Én már csak tudom. Kikapcsoltam: képtelen vagyok odafigyelni a velünk szemben ülő lányra. Bunkóság lenne, ha lekezelően azt mondanám, hogy egy New Agehippivel van dolgunk, de tény, hogy a jelölt pillanatnyilag egy fán él, mert meg akarja akadályozni, hogy az ingatlanfejlesztők kivágják. A fa ugyanis egy ritka csigafaj élettere. Imponál, hogy ilyen szilárd elvei vannak, és a csigáknak égető szükségük van az olyanokra, mint ő, akik megvédik őket az olyanoktól, mint én, ugyanakkor égető szükség lenne az új

gyerekkórházra is, amelynek építését a csajszi akadályozza. Bárcsak a gyerekekért is olyan elszántan tudnának küzdeni az emberek, mint a csigákért! Nem hinném, hogy Jameson doktor beváltja a csajszi reményeit: aligha viseltetik különösebb empátiával a csigák iránt, miután felzabálták a kiskertjében a salátát. De nem ezért nem tudok koncentrálni, hanem Monday miatt, aki olyan közel ül hozzám, hogy érzem a puha, vékony, má-már átlátszó pólóján keresztül a teste melegét. Vetek egy pillantást balra, és meglátom kidudorodó mellbimbóját. Elkap, és ő is vet rám egy pillantást, amit már jól ismerek: sóvár vágyódásról árulkodik, és az jár a fejemben, hogy micsoda pazarlás elszalasztani ezt a remek alkalmat! Monday most megdörzsöli a tenyeremet. Csak egyszer húzza el a hüvelykujját oda-vissza, de ez épp elég. Akarom! Monday pedig úgy néz rám, mint aki itt és most akarja. Már-már kötélnek állok, de aztán eszembe jut, hogy az elejétől a végéig kommentálnád az eseményt. Szeptember van, és odakint nehéz, fülledt a levegő, mintha zivatar lenne készülőben. Az efféle fejfájós idő őrületbe kergeti az állatokat – és téged is. Szívből remélem, hogy esni fog, mert a kertemnek víz kell. A szemközti házban Mr. Malone egyedül üldögél a kerti székén, és már egy órája ugyanazt a csésze teát szorongatja a kezében. Ha nem pislogna egyet olykor-olykor, azt hinném, meghalt, de hát a felesége halála óta többnyire ilyen. Mrs. Malone-t három hete vitte el a második stroke-ja. Látom magam előtt, ahogy négykézláb, tweedszoknyában gyomlál a kertben, majd megjelenik lelki szemeim előtt az is, ahogy az első stroke-ja után üldögélt a tolószékben, és a férje felolvasott neki, most viszont nem látok semmit, csak a magányosan üldögélő Mr. Malone-t, és ettől könnybe lábad a szemem. Monday aggodalmasan néz rám, és megszorítja a kezemet, és ettől még jobban rám tör a vágy. A pasim hivatalosan nem költözött hozzám, de akár ide is költözhetett volna, hiszen többnyire itt éjszakázik, a ruhásszekrényben is megvan a maga felségterülete, és a fogkeféje meg a borotválkozócuccai is ott sorakoznak a fürdőszobai polcon. Azok az éjszakák, amikor nincs velem, mert megbeszéljük, hogy lassítanunk kéne egy kicsit, és meg kéne már néznünk a barátainkat, valóságos

kínszenvedéssel érnek föl, mert a holmija láttán csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak velem lenne. Van egy kutyája is, egy Madra nevű szőke labrador, aki ügy viselkedik, mintha az övé lenne az egész ház: elbitorolta a kedvenc fotelemet, ami most, hogy úgyis Monday-jel heverészünk a kanapén, nem zavar, és olyankor is itt marad éjszakára, amikor Monday nem, pedig ez egy kicsit szembemegy a különválásunk céljával. Neked néha még szükséged van rám éjszakánként, de a korábbiakhoz képest ez semmi. Van, hogy kinézek az ablakon, és szinte reménykedve várom, hogy meghallom az utcán végigdübörgő dzsiped zaját, meg a bömbölő Guns N’ Roses-dalt – de a korábbiakhoz képest ez is semmi. Meghívtam Jameson doktort, hogy karácsonyozzon velünk, pedig annak örülnék a legjobban, ha helyettesítene, ugyanis az ünnep első napját Monday excentrikus anyukájával fogjuk tölteni Connemarában, karácsony másnapját pedig Dublinban, az én családommal. A héten tartottunk egy összejövetelt, ahol megvitattuk, hogy Heather szeretne-e főzni karácsonykor, mivel most először Jonathan is csatlakozik hozzánk. Főzőtanfolyamra fogunk járni a nővéremmel, hogy hibátlanul el tudjuk készíteni az ünnepi vacsorát. Nem mondhatnám, hogy epedve várjuk a karácsonyt Mondayjel. Ha Heather csak az enyém lehetne, az álomszerű lenne, persze… Jameson doktor felhívta a figyelmünket arra, hogy a családi perpatvar is jobb, mint a magány. És látva, hogy min megy keresztül a doki, csak hogy társasága legyen azon a napon, amikor az emberek többsége állítása szerint egyedül szeretne lenni, hajlamos vagyok egyetérteni vele. – Oké, oké! – csattan össze a tenyered a csaj mondatának közepén, mert egy másodpercig sem bírod már elviselni a locsogását. Összerezzenünk Mondayjel, annyira elmerültünk a magunk kis külön világában. – Azt hiszem, ebből elég lesz – mondod, mire Monday elneveti magát. A hölgy elborzadva, mélyen megbántva néz ránk. Úgy igyekszem tompítani a rámért csapás élét, hogy udvarias vagyok vele, amíg kikísérem. – Nos, mi a zsűri véleménye? – kérdezem, amikor visszajövök.

Jameson doktor rám néz. – Az a véleményem, hogy… mohaszaga volt. Monday megint jót nevet. Ezt újabban sokszor csinálja, és azt hiszi, nem vesszük észre, hogy úgy viselkedik, mintha valami fura bagázs lennénk a tévében, akiket ő megfigyelőként elkísér útjukon. Megfeledkezik róla, hogy mi is látjuk őt. – Hát, már csak egy van hátra – próbálok lelket önteni a többiekbe. Jameson doki ma még inkább maga alatt van, mint máskor. – Na ne! Ebből elég – mondja halkan, csak úgy magának. – Ebből elég! – Azzal feláll, és elindul a konyhában lévő telefon felé. A háza nem nyitott terű, mint a tiéd meg az enyém, hanem megmaradt eredeti, hetvenes évekbeli állapotában, beleértve a csempét, és ahogy elnézem, a tapétát is. – Ne mondja le! – szólok utána, amikor felveszi a kagylót, és a szám után kutat a kis jegyzetfüzetében. – Hogy is hívják? – kérdi a neveket, számokat böngészve. – Rita? Nem, Renagh. Vagy talán Elaine? Nem emlékszem. – Pörgeti az ujjai közt a lapokat. – Olyan sokan jártak már itt! – Mindjárt három óra, hamarosan itt lesz a hölgy. Biztos elindult már otthonról. Ilyenkor már nem mondhatja le. – Itt a kocsi! – jelenti a szomszéd szobából Monday. Jameson doktor elgyötörten felsóhajt, és becsukja a jegyzetfüzetét. Látom rajta, hogy feladta, és ettől megszakad a szívem. Leveszi a szemüvegét, és elengedi, hadd lógjon kókadtan a nyakába akasztott láncon. Mind a négyen a nappali ablakához lépünk, ahogy a többi vendég érkezésekor is tettük, és sasolunk. A ház előtt egy sárga Mini Cooper áll. A kisautóban ülő, halványlila kasmírkalapot és kardigánt viselő idős hölgy előreszegezi a tekintetét. Ennivaló ez a duci nénike, úgy néz ki, mint egy tedimackó. – Olive – szólal meg váratlanul a doki, és már nem olyan fáradt a hangja, sőt már-már könnyednek mondható. – Igen, ez a neve. Ránézek, és igyekszem leplezni a mosolyomat. Olive most megnézi magának a házat, majd beindítja a motort.

– Elmegy – mondja Monday. – Nem megy el – szólalsz meg pár másodperc elteltével, miután az autó nem mozdul. – Csak ül a kocsiban – állapítom meg. – Úgy néz ki, berezelt – mondod. – Ha várunk még egy kicsit, alighanem elhúz. És akkor megoldódik minden gondja, dokikám. Jameson doktor egy pillanatig még nézi a nőt, majd szó nélkül otthagy minket. Követjük a tekintetünkkel, ahogy a járólapokon lépkedve közeledik a Mini Cooper felé. – Mindjárt megmondja neki, hogy húzzon a faszba – szólalsz meg. – Nézzétek csak! Nagyot sóhajtok. Szándékosan sütöd el ezt a helyzethez abszolút nem illő poént, és bár megszoktalak már téged, meg az apró-cseprő dolgaidat, azért eléggé fárasztó tudsz lenni. Jameson doktor a kocsit megkerülve odalép Olive ablakához, és finoman megkocogtatja. Rávillant a nőre egy aranyos, szívélyes, bátorító mosolyt, és olyan nyájas kifejezés ül ki az arcára, amilyet még sosem láttam tőle. Olive, aki úgy markolja a volánt, hogy kifehérednek az ujjpercei, Jameson doktor felé fordítja a fejét. Látom az ablakból, hogy miközben fürkész tekintettel méregeti a dokit, egyre lazul a szorítása, majd végül leállítja a motort. – Azt hiszem, magunkra kéne hagynunk őket – mondom, mire zavartan néztek rám Mondayjel. – Na, gyertek már! – sürgetem meg a dolgot, és amikor végigvonszollak benneteket a kocsibejárón, Jameson doktor egyáltalán nem tiltakozik a távozásunk ellen: vígan integet utánunk, miközben betessékeli Olive-ot a házba. Mosolyra fakaszt, amikor azt látom rajtad, hogy ezen egy kicsit megsértődsz. Később, a közösségi házban letelepszem az apám melletti székre. Heathert nézzük, aki ma kapja meg a narancssárga övét, ami azt jelképezi, hogy hajnalban, amikor még épp csak kezd fölkelni a nap, csak a napfelkelte szépsége látszik, a napfény roppant ereje még rejtve marad.

Értsd: a kezdő tékvandós már látja a harcművészet szépségét, de még nem tapasztalta meg a technika erejét. Ügy érzem, én is megérdemelnék egy övet. Zara Apu másik oldalán ül Leilah térdén, így kivételesen nem töltheti be a híd szerepét kettőnk között. Heather most meglát. Felragyog az arca az izgalomtól, és odaint nekem. Rajta nyoma sincs idegességnek, ha szembesül az élet kihívásaival: kalandnak tekinti azokat, és többnyire saját elhatározásából száll szembe velük, ami roppant inspiráló lehet. – Apu – szólalok meg. – Ami a munkát illeti… – Semmi gond. – Szóval, szeretném megköszönni. – Nem csináltam semmit. És az állás elszállt. Megkapta valaki más. – Hallottam. De azért kösz. Köszönöm, hogy úgy gondoltad, hogy képes lennék rá. Úgy néz rám, mint egy hülyére. – Miért ne lennél rá képes? Alighanem jobban csinálnád, mint a fickó, akit felvettek. Csak éppen nem vetted a fáradságot, hogy elmenj arra a rohadt interjúra. Ismerősen hangzik a történet? Jót mosolygok magamban. Ez a legnagyobb bók, amit apámtól valaha kaptam. Közben elkezdődik Heather bemutatója. – Jut eszembe, megtaláltam ezt… – mondja apám, és előhúz egy fényképet. Egy kicsit gyűröttek a sarkai, mert belegyömöszölte a zsebébe, és felvette a feneke ívét. – Zara régi fotóit nézegettem, és a kezembe akadt ez – folytatja. – Gondoltam, biztos örülsz majd neki. Én vagyok a fényképen Adalbert Mary nagypapámmal. Magot vetek a hátsó kertjében, és rettentően koncentrálok. Egyikünk sem néz bele a kamerába. Négyéves lehetek. A hátoldalon anyám kézírásával ez áll: Apa és Jasmine napraforgót vet. 1984. június 4. – Köszönöm – suttogom, és csomó ül a torkomban. Apu elfordítja a fejét, mert feszélyezik a hirtelen rám törő érzelmeim. Leilah odadob nekem egy zsepit, és elégedettnek látszik. Közben Heather a tatamira lép.

Otthon berámázom a fotót, és felteszem a konyha falára, az emlékek közé azoknak az időknek eme elkapott pillanatát, amikor Anyu még élt, Adalbert Mary nagypapa még nem a saját testével táplálta a talajt, én pedig még nem tudtam, hogy meg fogok halni.

28 A kertem novemberben sem feltétlenül unalmas. Virágokban nem bővelkedik, az igaz, széles viszont a választék színes kérgű fűszercserjékből, csak hogy érdekesebb legyen a dolog. A mozgalmasságról a téli jázminom, a télen virágzó hangám, az örökzöld bokraim gondoskodnak, no meg az elegáns, pihekönnyű gyepszőnyegem, amely a legkisebb légmozgásra is hullámzani kezd. Az élénkpiros bogyók pedig színt visznek a kertembe, ahogy Mr. Malone tarkabarka apró szulákja is. Már kezdetüket vették az őszi szélviharok, és sok a csapadék is, ezért szinte mindennap összegereblyézem a lehullott faleveleket, amelyekből aztán komposzt lesz. Amikor megtisztogatom a kerti szerszámaimat, és elrakom őket télire, érzem, hogy összeszorul a mellkasom. A kúszónövényeimet felkötözöm, hogy védve legyenek a széltől. A nagy novemberi projektem pedig az, hogy csupasz gyökerű rózsákat ültetek. Az ez irányú kutatásaimat Monday végtelenül szórakoztatónak találta, pedig ez komoly dolog. – De hát ezek csak rózsák! – mondta, pedig velük kapcsolatban a „csak” szónak nincs helye. És el is mondtam Mondaynek, hogy ez miért van így, ő pedig odafigyelt, mert ő mindig figyel, majd amikor a mondókám végére értem, megcsókolt, és azt mondta – méghozzá először mondta ki! –, hogy pontosan ezért szeret. Így aztán a rózsák az irántam érzett szerelmére emlékeztetnek. Csakhogy a rózsáknak, ahogy neked is meg nekem is, megvannak a maguk problémái. Ha például olyan talajba ültetjük el őket, amelyben már több éve rózsa nőtt, hajlamosak elkapni a „rózsabetegség” néven ismert nyavalyát. Ezért ha ilyen földbe ültetünk rózsát, a régi talaj minél nagyobb részét el kell távolítani, és a kert olyan részéből származó földdel kell pótolni, ahol még soha nem nőtt rózsa. Erről eszembe jut Mr. Malone, aki azon a szent helyen próbál nőni, ahol a felesége meghalt. És eszembe jut

mindenki, aki olyan helyen próbál nőni, ahol valami, akár önmaga egy darabja, meghalt. Megtapasztaljuk ezt a betegséget mindannyian. Jobb máshová költözni, jobb gyökerestül kitépni magunkat a földből, és mindent újrakezdeni, mert csak akkor virulhatunk ki. Egy novemberi reggelen arra ébredek, hogy valamit vonszolnak a földön. Ismerős a hang, olyan, mint amikor a suliban végighúzták a krétát a táblán… Kiugrom az ágyból. A kintről behallatszó zaj mintegy varázsütésre átröpít életem egy másik szakaszába. Kiszabadítom magam Monday karjaiból, amelyek az éjszaka még védelmeztek, most viszont holt súlyként nehezednek a mellkasomra, és óvatosan kimászom az ágyból. Az ablakon kinézve téged látlak, amint átvonszolod a kerti asztalodat a kocsibejárón. Kihagy egy ütemet a szívem, a gyomrom pedig szokatlan módon szaltózik egyet, de nem az izgalom indítja erre, hanem a szomorúság és a veszteségérzet, mert erre nincs felkészülve: képtelen továbblépni, képtelen elfogadni a változást, és búcsút mondani annak, ami elmúlt. Amolyan instant gyász ez… Nem tudom tétlenül nézni, ahogy kínlódsz. Magamra kapok egy melegítőt, és kisietek. Muszáj segítenem! Megragadom az asztal végét, mire te felnézel. És elmosolyodsz. Elporzik mellettünk a cégvezér. Mindketten levesszük egy-egy kezünket az asztalról, és odaintünk neki, de észre sem vesz minket. Röhögünk rajta egy jót, és folytatjuk, amit elkezdtünk. Szavak nélkül is jól tudunk együttműködni: bemanőverezzük a súlyos asztalt a ház oldalfala mellé, majd a hátsó kertbe. Már-már olyan érzés, mintha egy drága barátunk koporsóját cipelnénk. Együtt csináljuk, és nekem csomó ül a torkomban. Letesszük az asztalt a konyhából nyíló teraszra, és elrendezzük körülötte a székeket, amiket már hátrahordtál. – Amy visszajön – mondod. – Ez fantasztikus hír! – nyögöm ki nagy nehezen. Magam is meglepődöm, hogy sikerült kipréselnem a szavakat a torkomban ülő csomó mellett.

– Az bizony – mondod, de nem tűnsz annyira boldognak. – Ezt most nem cseszhetem el. – Nem is fogod. – Ne hagyd, hogy elcsesszem. – Nem fogom – ígérem. Megható, hogy ilyen felelősséggel ruházol fel. Bólintasz, és visszamegyünk az előkertbe. A kocsidban ülő Fionn a rádióval babrál: a csatornák közt szörfözve keres valami kedvére való zeneszámot. – Megjavítottad? – Nem romlott el – feleled zavartan. – De hát azt mondtad… Mindegy. Most esik le neked, hogy rajtakaptalak egy korábbi hazugságon. – Ja, az a Guns N’ Roses-dal – mondod, és sóhajtasz egyet. – Tudod, apám verte anyámat, meg engem is. Amikor végül kihajítottuk, amikor végre szembeszálltam vele, tökig feltekertük anyámmal a hangerőt, és a Paradise Cityre táncoltunk a konyhában. Soha nem láttam őt olyan boldognak, mint akkor. Szóval ez a dal a szabadságot jelenti neked. Tudtam, hogy jelent valamit, és azokon a hideg, sötét éjszakákon, amikor lóhalálában robogtál hazafelé, mint aki alig várja, hogy keblére ölelhesse rég nem látott családját, de aztán mindig úgy érezted, hogy kizártak, akkor is, ha nem, szóval, akkor akartam is, hogy jelentsen valamit. – Kösz, hogy ezt elmondtad. – Hát, a Love is a Battlefieldet simán veri – mondod, mire tátva marad a szám. – Mi van, azt hiszed, nem hallom, hogy nap mint nap azt bömbölteted? – folytatod. – Ha kinyitod az ablakot, tök jól hallom, és néha még a fogkeféddel is rajtakaplak. – És utánozol is: valami nyolcvanas évekbeli táncot ropsz, mint egy rakás szerencsétlenség. – Nem is szoktam a fogkefémbe énekelni! – tiltakozom. Idegesen rám mosolyogsz, és ebből rájövök, hogy csak így próbálsz továbblépni az önvallomásod után, mert ezt az egyetlen módját ismered a dolognak.

– Közlöm veled, hogy az egy dezodoros flakon, és kitűnően utánzom az énekesek szájmozgását! – Ebben biztos vagyok – mondod nevetve. A saját házamra pillantok. A hálószobaablakban álló Monday sietve arrébb megy, amikor rajtakapom, hogy sasol. – Jól alakulnak a dolgok – jegyzed meg. Bólintok. – Ma van a nagy nap – mondom, majd zavart képed láttán elmagyarázom: – Letelt az egy évem. Ezen mintha megütköznél. – Nohát. Ezt add össze! – Azt hittem, tudod. Azt hittem, azért viszed hátra az asztalt. – Nem, csak úgy éreztem, itt az ideje. – Mindketten az asztal hűlt helyét bámuljuk. Ott, ahol a lábai voltak, lelapult a fű, kilátszik a csupasz föld. Muszáj lesz fűmagot vetned. – Találtál már valamit? – kérdezed. – Nem. – De fogsz. – Aha. – Elvesztetted az önbizalmadat, de vissza fogod nyerni – mondod biztatóan. És én tudom, hogy ezek nem üres szavak, mert ha valaki, akkor te igazán tudod, hogy megy ez. – Kösz. – Ja. Hát, érdekes egy év volt – mondod, és kezet nyújtasz. Először megbámulom a mancsodat, aztán megfogom, egyszer megrázom, majd közelebb lépek. Összeölelkezünk az előkert füvén, ahol az asztal állt. – Még mindig nem mondtad el, mit vétettem ellened – dörmögöd szelíden a nyakamba. – De azt hiszem, tudom. Kővé dermedek, és nem tudom, mit feleljek. Hosszú idő telt el azóta, hogy úgy gondoltam rád, mint egy időtlen idők óta gyűlölt emberre. Egyikünk sem bontakozik ki a másik öleléséből: azt hiszem,

mindkettőnknek könnyebb, hogy nem kell egymásra néznünk. Megint a nyakamba beszélsz: érzem a bőrömön a forró leheletedet. – A nővéred miatt volt, ugye? Hevesen kalapál a szívem, és biztos vagyok benne, hogy ezt te is érzed. Elárul a szívverésem. – Ne haragudj. Először sokkol a bocsánatkérésed, aztán – semmi. És lassanként rájövök, hogy nem igazán volt erre szükségem. Hiszen az egész év azzal telt, hogy megmutattad, mennyire sajnálod, és hogy eleve nem gondoltad komolyan. Úgyhogy minden meg van bocsátva. Elhúzódom tőled, adok egy puszit a homlokodra, majd elindulok hazafelé. Madra eszeveszetten ás a kertben: az ilyen húzásain össze szoktunk különbözni. Monday felöltözve áll a nyitott ajtóban. Odaint neked, te pedig visszaintesz. – Madra! – kiáltok rá a kutyára. – Ne! Kicsim, hogy engedhetted…? Jaj, a virágaim! Madra a tábla tövében kapar, amit Mondaytől kaptam, és amelyiken ez áll: Csoda csak ott terem, ahol elültetik. Térdre rogyok, hogy megigazgassam a szétdúlt virágaimat, de ekkor megakad a szemem a földbe ásott dobozon. Kis fémdobozka, amolyan rozsdás kincsesládika. – Ez meg mi a…? Monday, nézd csak! Mondayre nézek, és arra számítok, hogy meglepetten néz vissza rám, de ő már tud mindent. Elmosolyodik, majd letérdel mellém, és én azt hiszem, hogy segíteni akar, de nem segít, hanem ezt mondja: – Nyisd ki. És én kinyitom. Igen, kinyitom, ó, igen, igen, igen! Ez az év hozta el az én nagy metamorfózisomat. No, nem külsőleg: kívül ugyanúgy nézek ki, mint eddig, vagy talán egy kicsit öregebbnek. Belül változtam meg. Igen, érzem, hogy megváltoztam – és varázslatos ez az érzés. A kertem pedig az én hű tükröm: a kertem, amely egykor kopár volt és terméketlen, de most a bőség hóna, ahol virul, érik minden. Gyarapszik, prosperál. És talán rólam is elmondható ugyanez.

Elvesztettem valamit, amiről azt hittem, meghatároz engem, és úgy éreztem magam, mintha csak kiüresedett emberhéj lennék. De nem az volt a teendőm, hogy azt a bizonyos valamit megpróbáljam visszaszerezni, hanem az, hogy kiderítsem, miért nem tudtam ép és egészséges lenni önmagamban, úgy, ahogy vagyok. A világot ámulatba ejtik az azonnali átalakulások: az emberi pálfordulás éppúgy, mint a széles, színpadias mozdulattal leplezett bűvészmutatvány. A villámgyorsan, szempillantás alatt végbemenő változások. Az én átalakulásom viszont nem így zajlott le, és a lassú változás fájdalmas tud lenni, mert az ember magányos lesz és összezavarodik; mégis megtörténik, anélkül, hogy ezt felfognánk. Utólag visszatekintve megfogalmazódik bennünk a kérdés, hogy „Ki volt az az ember?”, közben pedig az jár a fejünkben, hogy „Mivé leszek én?” És eltűnődünk azon is, hogy pontosan mikor léptük át azt a bizonyos határt, mikor alakult át egyik „verziónk” a másikba. Viszont éppen a lassúságnak köszönhető, hogy emlékszünk a megtett útra, hogy érzékeljük, hol voltunk, hova megyünk, és miért. Az utazásunk célja „abszolút ismeretlen, mégis tudjuk értékelni magát az átkelést. És ez nem csupán az én nagy utazásom volt, nem csak arról szólt, hogy elbuktam, és egy férfi megmentett, bár az igaz, hogy megbotlottam és elestem, ahogy a szerelem is valóban megadatott nekem, és helyrehozott, hogy segíteni tudjak neked. Rólad és rólam szól ez a történet, az évszakok váltakozásától kísért bukásunkról és felemelkedésünkről, meg arról, hogy mi történt, amikor mindkettőnk előtt bezárult egy-egy ajtó. Nem tudom, ugyanaz a nő lennék-e, aki vagyok, ha nem lettél volna te, pedig lehet, hogy azt hiszed, nem is csináltál semmit. De a legtöbb embernek nem is kell aktívan tennie valamit azért, hogy megváltozzunk, elég, ha egyszerűen csak vannak. Reagáltam rád, hatással voltál rám, segítettél nekem. A létező legfurcsább baráti kapcsolat volt a miénk, és a tiéd volt a legkedvesebb fül, amely meghallgatott. Egyszer, valamelyik hosszú, sötét, hideg téli éjszakán, amikor a kerti asztalodnál üldögéltünk, azt mondtad nekem, bár zavarban voltál, amikor kimondtad, és valószínűleg nem is emlékszel rá, mert részeg voltál, szóval, azt

mondtad, hogy téged kizártak a hidegbe, és én időről időre beengedtelek. Akkor nagyon egyszerű választ adtam erre, de nem ismertem fel a szavaim valódi jelentését: azt mondtam, hogy odaadtad a kulcsodat. Azt hiszem, a kezembe adtad a saját kulcsomat is. Segítettem, hogy segíthess rajtam, te pedig segítettél, hogy segíthessek rajtad, és ennek így kell működnie, különben a segítség fogalma úgy, ahogy van, túlhaladott lenne. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha az embernek segítenek, az azt jelenti, hogy kiengedte a kezéből az irányítást, hogy elvesztette az élete fölötti kontrollt; pedig muszáj hagynod, hogy valaki segítsen rajtad, muszáj akarnod, hogy valaki segítsen rajtad, és maga a segítség aktusa csak ezután veheti kezdetét. A lepkebáb átalakulása hetekig, hónapokig, sőt évekig is eltarthat – nekem egy év kellett hozzá. És bár azzá váltam, aki vagyok, most is egy nagyobb szabású átalakulás kellős közepén járok, de ez az átalakulás csak akkor tudatosodik majd bennem, amikor a mostani önmagamra visszatekintve fölteszem a kérdést: „Ki volt az a lány?” Mert folyamatosan fejlődünk. Azt hiszem, ezt mindig is tudtam, de mivel mindig is tudtam, nem mertem megállni, és a sors iróniája folytán akkor haladtam előre a legtöbbet, amikor végül mégis megálltam. Tudom, hogy soha nem állunk meg igazán, hogy az utazásunknak soha nincs vége, mert élünk-virulunk tovább – mint a hernyó, amely már azt hitte, itt a világvége, amikor egyszer csak pillangó lett belőle.

Köszönetnyilvánítás Hatalmas köszönet illeti az alábbi személyeket, akiknek támogatását nagyra értékelem és mélységesen megtisztelőnek tartom: Marianne Gunn O’Connort, Vicki Satlow-t és Pat Lynchet. Az eszes HarperCollins-csapatot, különösen Lynne Drew-t, Louise Swannellt, Liz Dawsont, Martha Ashbyt és Kate Eltont. Köszönet a „nagyon apró” Charlie Redmayne-nek, nélküled egy senki lennék. Elég jó szöveg? Elköszönök Moira Kellytől, aki őrületes utazásom kezdetétől velem tartott, ám ez korántsem végső búcsú – találkozunk egy pohár ital mellett. Könyvárusok és olvasók a világ minden táján, nem tudok elég hálás lenni nektek azért az életért, amit nektek köszönhetek, hogy belefeledkezhetek a szenvedélyembe minden egyes nap. Gyönyörű családomat, akiket imádok, a barátaimat, akik mindig azonnal a segítségemre sietnek. És legfőképpen Davidet, Robint és Sonnyt, őrültek, csodálatosak, szépségesek vagytok – szeretlek mindnyájatokat. És most megyek, és nekilátok a következő könyvemnek! Puszi.