c sin akkor Dr. Nádasy E. Tamás Az oszcilláló Világegyetem Minden jog fenntartva ISBN Melánia kiadó Tartalom

Dr. Nádasy E. Tamás Az oszcilláló Világegyetem Minden jog fenntartva ISBN 978-963-9740-14-3 Melánia kiadó

Ha

E  mc

2

akkor

v  c  sin 

Tartalom -

Bevezető

-

A fekete lyuk

-

A két világegyetem

-

Csillagok keletkezése, pusztulása és a lyukak

-

A vörös eltolódás

-

Az anyag szélső állapotai

-

A kettőnél több világegyetem

-

Tömeg - gravitáció, térfogat – antigravitáció

-

A „lefolyó” – hasonlat

-

Pithagorasz és Lorentz

-

A Lorentz transzformáció korlátai

-

Sebesség kontra kiterjedés

-

Tömeg, energia és időtartam a sebesség- kiterjedés koordináta rendszerében

-

„ A múlt a jelen és a jövő közti különbség csak illúzió…”

-

A kihagyható fejezet

-

A hőmérséklet és az entrópia

-

A hőmérséklet relativitása

-

A plusz energia

-

Az antigravitációs kapuk (kapuk a vákuum energiára)

-

Rezgés az antigravitációs kapukon keresztül

-

A legalább négy világegyetem

-

Az anyag rendeződése – végső cél a harmónia

-

Mindenhol fény

-

Melyik dimenzió veszik el?

-

Ha a tágulásnak még sincs vége

-

Anyag vagy hullám?

-

A stabil részecskék

-

A részecskék evolúciója

-

A hétköznapi anyagformák

-

Minden forog

-

Az anyag nyomása és térfogata

-

Az eseményhorizontokon túl

-

A végletek

-

Az időutazásról

-

Az élő anyag és a napisten

-

A tűz titka

-

A világ anyaméhe

-

A szuper-folyékony vákuum-kontinuum

-

„A szűk kapun lépjetek be!”

-

A szívciklus

-

A lét = ciklicitás

-

Felhasznált irodalom

Bevezető

E=m.c2. Ez volt az utolsó igazán nagy tudományos megállapítás. Benne van a világ és ugyanakkor rendkívül egyszerű. Ami ennek a képletnek a nevében azóta történt, az viszont egyre messzebb vitt a lényegtől. Szellemi játékra hívom a kedves Olvasót. Abban, amit leírtam, magam is találok hibát. Az írás közben újra és újra találtam logikai és tudományos bukfenceket, mígnem beláttam, hogy tökéletes nem lehet soha, amit írok. Így azután, egyszer csak eljutottam arra a pontra, hogy hibák ide, hibák oda, befejezem a munkát. Pontosabban abbahagyom. És megjelentetem. Kezdetben csak saját örömömre és szórakoztatásomra írtam le gondolataimat, de végül az egész egy könyvecskévé nőtt fel. Jómagam orvos vagyok, belgyógyász-kardiológus. Nyilván ez utóbbi jellemzőm az, amely meghatározza a periodicitás iránti vonzódásomat, és a lét ciklicitásába vetett hitemet. Nem vagyok tehát fizikus-matematikus természettudós, csupán kíváncsiságból sokat olvastam a világmindenség izgalmas dolgairól, és olvasmányaim elindították fantáziámat. Úgy éreztem, hogy a newtoni, einsteini vonulattól egyre messzebb kerülnek a szakemberek, pedig van ott még kiaknázatlan lehetőség. Tulajdonképpen az olvasmányaimból szerzett ismereteket írtam le úgy, ahogy azok az én fejemben álltak össze. Mindezt nem szánom világrengetőnek, hiszen tisztában vagyok saját korlátaimmal. Sőt, a logikai vonulat sem mindenhol egységes, és vannak gondolatok, amelyeket kétféle módon is felvetek, majd nyitva hagyok, állásfoglalás nélkül mintegy „diszkusszióra” bocsátok. Nem történt más, mindössze annyi, hogy egyszerűen összegyúrtam az olvasottakat és képzeletem szüleményeit, amiket most közreadok. Ne tekintse ezért senki a tudomány iránti alázat hiányának, hogy ebben a témában tollat ragadtam, és ráadásul gimnáziumi szintű matematikával operálok! Mindazonáltal mégis úgy hiszem, hogy amit írtam, az mint koncepció, izgalmas és gondolatébresztő lehet. Engedjék hát meg, hogy akkor ezúton megosszam Önökkel azokat a gondolataimat, melyekhez hasonlóakat esetleg Önök, és talán titokban tudósok is fogalmaztak már meg magukban! Ha kíváncsiak arra, hogy mitől lehet érdekes egy gyakorló orvos elképzelése kozmológiáról, relativitásról, kvantummechanikáról, akkor jöjjenek, és játszanak velem!

A fekete lyuk Úgy tartják, hogy a csillagok (napok) amikor kiégnek, és elvesztik nukleáris tüzelőanyagukat, elkezdenek összeesni. Teszik ezt azért, mert óriási tömegük folytán nagy a tömegvonzási képességük (gravitációjuk). Amíg a hidrogénbombához hasonló, állandó termonukleáris reakció zajlik bennük, addig ez a folyamat ellene hat a gravitációnak. Amint azonban a csillag kiég, a saját tömege által létrehozott gravitáció már képes lesz kifejteni hatását, és a csillag anyagai elkezdenek a nehézségi erőnek engedelmeskedve, a csillag gravitációs középpontja felé mozogni (esni). Ennek az összeesésnek a hatására a csillag anyagai egyre jobban összepréselődnek, és a csillag sűrűssége egyre nagyobb lesz. A csillagok eredeti tömegük nagyságától függően alapvetően három különböző végállapotba kerülhetnek. 1. A kisebb tömegű csillagok esetében az elektronok közötti taszítóerők egy bizonyos sűrűségen túl nem engedik az összepréselődést. Ezek a csillagok az ún. fehér törpe formában állapodnak meg. Méretük nagyjából akkora lehet, mint a Földé, azonban anyaguk sűrűségének nagyságrendje százezer kg/cm3. 2. A közepes tömegű csillagokban a nagyobb gravitációnak az elektron-nyomás már nem tud ellenállni, ezért azok tovább sűrűsödnek. A nagy erők hatására az elektronok és a protonok neutronokká egyesülnek, és végül a csillag anyagának mintegy 90%-át neutronok teszik ki. Ezek a hihetetlen sűrűségű csillagok a neutroncsillagok (pulzárok). Sugaruk mindössze 10-20 km, sűrűségük mintegy százmilliárd kg/cm3.

3. Ha a csillag eredeti tömege, és ezáltal gravitációja olyan nagy, hogy az összeesésnek sem az elektron-nyomás, sem a neutronok közötti magerők, sőt semmilyen más fizikai erő nem tud ellenállni, akkor a csillag összeroppanása a végtelenségig fokozódik. Mérete egyre kisebb, sűrűsége egyre nagyobb lesz. A végtelenségig sűrűsödő csillag körüli tömegvonzás magába ránt minden környező anyagot, de még a fénysugarakat is. Ez a fekete lyuk. A fekete lyuk körül koncentrikusan elhelyezkedő, jellegzetes régiókat különítenek el. A fekete lyuk mellett elhaladó fénysugarak között vannak olyanok, amelyek éppen körpályára kényszerülnek. Ezek a fénysugarak alkotják a foton-gömböt. Ezen belül a fekete lyukat már csak bizonyos szög alatt képesek elhagyni a fénysugarak. E szög által meghatározott kúpot hívják fénykúpnak. Amikor a végtelen tömegvonzás miatt a fekete lyuk felől merőlegesen érkező fotonok sem képesek már elhagyni a fekete lyukat, azt nevezzük esemény-horizontnak, mivel az azon belüli anyaggal nem tudunk kapcsolatba lépni. Végül a tömegvonzás olyan sűrűségbe kényszeríti az anyagot, hogy megszűnik mindenfajta kiterjedése. Ezt az állapotot nevezik szingularitásnak.

A két világegyetem Képzeljük el most egy kicsit másképp! Induljunk ki abból az ismert elképzelésből, hogy a fekete lyukak olyan kapuk, melyek egy másik világegyetemre nyílnak! Olyan kapuk, melyek kicsik ugyan, de középpontjukban végtelen nagyságú gravitáció van. Ennek a végtelen nagyságú gravitációnak a hatására a mi világegyetemünkből folyamatosan anyag áramlik ezekhez a kapukhoz. És nem csak odaáramlik, hanem az óriási tömegvonzás végtelen sűrűségbe kényszeríti az anyagot. Most azonban ne a sűrűsödésre, hanem inkább a gravitációs erő által előidézett gyorsulás lehetőségére fókuszáljunk! Ugyanis a testre ható erő a test gyorsulását okozza (Newton II. törvénye: F  m  a , ahol F=erő, m=nyugalmi tömeg, a=gyorsulás). A végtelen nagy gravitációs erőnek engedelmeskedve tehát egyre gyorsul az anyag mozgása. Ha ott végtelen nagyságú a gravitáció, joggal tesszük fel a kérdést, hogy meddig gyorsul az oda koncentrálódó anyag? A végtelen ideig tartó „szabadesés” végtelen sebességre kéne, hogy gyorsítsa az anyagot, azonban az einsteini relativitáselmélet alapján az a fénysebesség fölé nem gyorsulhat. Nos, akkor mi történik vele? Egy lehetséges magyarázat, hogy éppen a fénysebesség elérésének pillanatában a fekete lyukban áramló anyag fénnyé alakul, majd hatalmas mozgásmennyiségéből fakadóan átlendülhet egy másik, átellenes világegyetembe. Ott azután sebességéből veszítve részben vagy egészben visszaalakul anyaggá. A szűk kaput követi egy kitáruló, másik világ, ahol ismét hatalmas teret tölthet be a mi világegyetemünkből átáramlott anyag. (1. ábra) Vita tárgya, hogy a fénynek van-e tömege? Napfogyatkozáskor, amikor ennek vizsgálatára lehetőség volt, az látszott igazolódni, hogy a Nap mellett elhaladó fénysugarak elhajlanak. Ez azt bizonyítaná, hogy a Nap tömege képes eltéríteni a fénysugarat, tehát a fénynek kell legyen tömege. Ugyanakkor, ha arra gondolunk, hogy semmilyen erő nem képes a fénysebesség fölé gyorsítani az anyagot, akkor inkább azt kell feltételeznünk, hogy a fénnyé alakuló anyagnak nincs tömege. Ezen túlmenően fel kell tételeznünk, hogy a fénysebességre gyorsuló anyag a fekete lyukban elveszíti kiterjedését is, így az anyag végtelen „sűrűsége” ellenére át tud jutni a szintén kiterjedés nélküli szingularitáson, vagyis a fekete lyuk centrumán. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az anyag szingularitása megfelel az anyag tiszta fényállapotának. Mindezekről a későbbiekben még bőven lesz szó.

Anyag- és fényáram A fekete lyuk gravitációs középpontjának egyik oldala Fekete lyuk

A fekete lyuk gravitációs középpontjának túloldala

A világokat elválasztó „sík”, a fénysebesség horizontja

1. ábra Ezek után képzeljük el az egészet a másik világ irányából szemlélve. Ahogyan a mi világunkból kicsi kapuk nyílnak egy másik világra, ugyanúgy a másik világ felől is nyílik ugyanannyi kicsi kapu a mi világunkra. A másik világ fekete lyukai felé ugyanúgy áramlik a másik világ anyaga, mint a mieinknél. A végtelen nagyságú gravitáció hatására ugyanúgy gyorsul az anyagáram, majd a fénysebesség elérésének pillanatában a másik világ anyaga fény formájában megérkezik a mi világunkba. Logikus, ha ezeket a kapukat nevezzük fehér lyukaknak. A fehér lyukakon keresztül tehát fényként folyamatosan anyag áramlik a világunkba. Ez az anyag megérkezésének helyén közel fénysebességgel mozog, sűrűsége közelíti a végtelent. Azonban világegyetemünkben ismét végtelen nagy tér áll rendelkezésére, melyet anyagi természeténél fogva igyekszik is kitölteni. Eközben ahogyan távolodik a fehér lyuktól, azzal arányosan veszít sebességéből, csökken a sűrűsége. Ez tulajdonképpen világegyetemünk tágulása, amit a fizikusok leírnak. Ez a tágulás addig folytatódik, amíg az anyag tejesen elveszíti sebességét, és végtelen ritkává válik. Azt a helyet, ahol az anyag sebessége zéró közeli lesz, az anyagi részecskék közötti távolság igen nagyra nő, és emiatt az anyag sűrűsége közelíti a zérót, tartsuk a világegyetem „szélének”. (2. ábra).

Az abszolút nyugalom „síkja”, világegyetemünk tágulásának horizontja

Táguló világegyetemünk

Fehér/fekete lyukak gravitációs „síkja”, a fénysebesség horizontja

2. ábra Ha mindez így van, akkor az anyag tulajdonképpen egy harmonikus rezgőmozgást végez. Ennek a rezgőmozgásnak az egyik vége a mi világegyetemünk széle, a másik vége a másik világegyetem széle, közepét pedig a fekete és fehér lyukak képzeletbeli síkja képezi. Ne felejtsük el azonban, hogy a kozmosz esetében ennek az ingamozgásnak a ciklus ideje több tízmilliárd évben mérhető (a hindu filozófiában 100 Brahman év) . (3. ábra)

Világegyetemünk tágulása

Anyag

Másik világ „széle”

Világunk „széle”

Zéró kiterjedés, fénysebesség (Ősrobbanás?)

Fekete/fehér lyukak „síkja”

Maximális kiterjedés, zéró sebesség

A világ harmonikus rezgőmozgása a lyukak síkján keresztül 3. ábra

Csillagok keletkezése, pusztulása és a lyukak Csillagászati megfigyelések szerint a csillagok mérete, fényessége és felületi hőmérséklete óriási változatosságot mutat. Az ismert legnagyobbak közé tartozik például a Cepheus csillagkép VV csillaga, melynek átmérője 1100-szor akkora, mint a Napé. Az Orion csillagkép Betelgeuze csillaga 300-szor nagyobb a Napnál. Ugyanakkor vannak a Napnál kisebb csillagok is. Léteznek csillagok, melyek fényessége több százezerszer nagyobb, míg ismert olyan csillag (Wolf 359), amelyik fényessége több tízezerszer kisebb a Nap fényességénél. Ezzel szemben a csillagok tömege aránylag kis határok között mozog. Ebből az is következik, hogy sűrűségük viszont meglehetősen végletes. Az összeomló csillag iszonyatos sűrűségéről már volt is szó. De vannak csillagok, melyek anyaga képtelenül ritka. Az említett Betelgeuze sűrűsége például a víz sűrűségénél másfél milliószor, légkörünk levegőjénél másfél ezerszer kisebb. Ez közelíti a vákuum sűrűségét. A mi Napunk gáznemű halmazállapota ellenére gömbhéjas szerkezetű, a közepén lévő sűrűséget a víz sűrűségének 75-szörösére becsülik. Mindez Herschel angol csillagász hasonlatával összevetve válhat érdekessé. Eszerint ahogyan az erdőben nyomon követhetjük a tölgyfa több évszázados történetét a makk, a facsemete, a fiatal tölgy és az óriásfa megfigyelésével, ugyanúgy foghatjuk fel a csillagok fejlődését. A számtalan formában megjelenő csillag lehet a csillagok fejlődősének egy-egy állomása.

Márpedig megfigyelhetünk végtelen anyagi sűrűségű és ritkaságú csillagot, melyek mérete ezzel ellentétesen a fehér törpe és az óriáscsillag között változik. Ma leginkább úgy tartják, hogy a csillagközi por és gázfelhők nagytömegű anyagainak gravitációs hatására az anyag elkezd sűrűsödni, aminek következtében erősen felmelegszik. Az így kialakuló magas hőmérséklet és nyomás megindítja az atommagok egyesülését, a hidrogén-hélium átalakulást. Az ily módon létrejövő objektum egy újonnan keletkezett csillag. Ugyanakkor viszont, ha az is igaz, hogy az élete végére érő, összeomló csillag elkezd zsugorodni, azután a végtelen nagy gravitáció hatására a fekete lyuk állapotot is elérheti, majd akár szingularitásként fejezheti be evilági létét, akkor miért ne feltételezhetnénk egy ellentétes irányú folyamatot is? Akár úgy is, hogy ez az ellentétes folyamat a csillag kifejlődésének folyamata. A másik világban összeomló csillag anyagai, majd a másik világ egyéb anyagai, melyek az összeomló csillag gravitációs csapdájába estek, fénysebességig gyorsulva mozognak a csillag gravitációs középpontja felé, és ekkor egyszer csak átlépnek a mi világunkba. Az itt megjelenő fény, és az óriási sűrűsége miatt magas hőmérsékletű anyag nem más, mint egy újonnan keletkező csillag. Ez a csillag kifejlődik, majd amikor a benne rejlő anyagáram elérte a maximális kitérését, vagyis anyagának jó részét csillagszél formájában kisugározta, és vörös óriássá alakul, akkor elkezd zsugorodni, végül összeomlik, és kezdődik minden elölről. Ezáltal a csillag anyaga megjelenik a másik világban egy odaát újonnan keletkező csillagként, ott kifejlődik, összeomlik és így tovább. Közben, mint látjuk, a fekete és fehér lyuk oda és vissza egymásba átalakul, attól függően, hogy éppen melyik folyamat zajlik benne. Amikor a csillag pusztul, akkor a lyuk fekete lyukként, amikor pedig a csillag keletkezik, akkor fehér lyukként funkcionál. Ez a lehetőség egyébként megmagyarázhatja azt a feltételezést, miszerint a fekete lyuk sugárzás kibocsátása közben anyagot veszít (párolog), és végső soron idővel akár el is tűnhet, megsemmisülhet. A jelenleg legáltalánosabban elfogadott, fenti modellről pedig feltételezhetjük azt is, hogy a csillagközti por- és gázfelhők sűrűsödése tulajdonképpen az anyag fekete lyukká történő alakulásának legelső lépése. A kezdeti sűrűsödést követő további anyagtömörülés és felmelegedés hatására létrejövő anyag valóban egy csillagot alkot, azonban még további sűrűsödés már a fekete lyukká történő alakulást jelenti. Ilyen értelemben nem csak a fehér lyukból kifelé jövő anyag, de a fekte lyuk felé tartó agyagtömeg egy átmenti állapotát egyaránt elképzelhetjük úgy, mint csillagot.

A vörös-eltolódás A doppler effektus azt jelenti, hogy ha valamilyen hullám forrása mozog, akkor annak felénk történő közeledése esetén az adott hullám hullámhosszát rövidebbnek, a forrás távolodásakor pedig hosszabbnak találjuk. Fényre vonatkoztatva a közeledő sugárforrás fénye a kék felé, távolodó sugárforrásé pedig a vörös felé tolódik. Vagyis amikor valamilyen sugárforrás fénye a vörös felé tolódik, az azt jelenti, hogy távolodik tőlünk. Ezt nevezik kozmológiai vöröseltolódásnak. Ugyanakkor a jelenséget megfigyelték nem feltétlenül csak távolodó fényforrásnál, hanem nagyon erős gravitációs térben (pl. fekete lyuk közelében) is. Ez a gravitációs vörös-eltolódás. Utóbbit azzal magyarázzák, hogy erős gravitációs térben az órák lelassulnak, tehát a fény frekvenciája csökken. A csillagászok által a világegyetemben észlelt vörös eltolódások voltak azok, melyek alapján ma a legáltalánosabban elfogadott nézet, hogy a kozmosz tágul. A tágulás alapját az adná,

hogy pár tízmilliárd évvel ezelőtt az egész világ egy közös szingularitás volt, majd az ún. Nagy Bumm, az ősrobbanás szerte repítette az anyagot, és ez a szerte repülés mind a mai napig tart. Tételezzük fel, hogy nem egy nagy bumm volt, hanem számtalan szingularitásból ered a világ, és ezekből a szingularitásokból (fehér lyukakból) folyamatosan áramlik ki az anyag, majd kiáramlása után tovább tágul! Az úgynevezett robbanó galaxisok esetében már eddig is feltételezték az anyag-kiáramlást, és ezért fehér lyukaknak is nevezik őket. A Nagy Bumm elmélete alapján vannak, akik feltételezik a nagy zutty lehetőségét. Mi van, ha azt gondoljuk, hogy a nagy összeomlás sem egy majdan eljövendő valami, hanem világegyetemünk fekete lyukai folyamatosan nyelik el világegyetemünk anyagát, hogy azután az a másik világ fehér lyukaiban megjelenhessen? A fekete/fehér lyukak síkján keresztül oszcilláló Univerzum modellje megoldhat egy problémát, ami a Big Banghez kapcsolódik. Nevezetesen, hogy az ősrobbanás kezdeti pillanataiban az anyag nagy része pármegsemmisülések során ismét sugárzássá alakult, annihilálódott. Hogy mégis megmaradt valamennyi anyagi korpuszkula, mely létrehozta a világegyetemet, az feltételez valamilyen aszimmetriát az anyag és antianyag mennyiségében. Ha viszont ragaszkodunk a tökéletes szimmetriához, akkor világegyetemünknek létezik egy tükörképe, mely a Big Bangtől ugyanúgy távolodik, csak ellenkező irányban. Nos, az anyag végtelen számú lyukon keresztül történő, szakadatlan harmonikus rezgőmozgásának modellje ezeket a feltételezéseket nem igényli. Kanyarodjunk most vissza a vörös-eltolódáshoz. A vörös-eltolódás szépen magyarázza az Univerzum tágulását. Ugyanakkor komoly problémát is jelent a csillagászoknak az a megfigyelés, hogy bármerre nézünk a világegyetemben, minden irányban szinte csak vöröseltolódást látunk, viszont a kék-eltolódások száma elenyésző. Hogy lehet az, hogy a világ majd minden fényforrása csak távolodik tőlünk? Hiszen a Föld, ahonnan vizsgálódunk, nem a világmindenség kellős közepén van, és a Nagy Bumm nem a Földnek megfelelő középpontban történt. Lehetséges egy egyszerű magyarázat. A lyukak irányába mozgó anyag gyorsul, sebessége nő, a róla hozzánk érkező fény ezért a vörös felé tolódik. A lyukak irányából tehát a nagy gravitáció által okozott vörös-eltolódást észleljük, a világegyetem széle felől pedig valóban az arrafelé táguló világegyetem vörös-eltolódását érzékeljük. (4. ábra)

Szemlélő

Távolodó anyag-áramlás: kozmológiai vörös-eltolódás

Gravitációs vöröseltolódás

A világ szélének síkja

Lyukak síkja

Minden irányban vörös-eltolódás 4. ábra

Az anyag szélső állapotai Ahogyan az anyag az univerzumban a fehér lyukak felől mozogva eljut az univerzum széléig, és ott a végtelen nyugalom állapotát érinti meg, majd onnan visszaindul a fekete lyukak felé, hogy azok végtelen nagy gravitációja hatására fénysebességig gyorsuljon, ugyanúgy az anyagi világ minden szintjén e két szélső állapot között létezhet az anyag. Ily módon a fekete/fehér lyukak számtalan formában lehetnek jelen. Az egyik végletet képviselnék a kozmológiai lyukak, a másik végletet a mikrovilág lyukai. Ha bármilyen anyagi test valamilyen erő-hatásra végtelenül gyorsulva eléri a fénysebességet, akkor elektromágneses sugárzássá alakul, majd azon túl ismét anyaggá válhat a másik világban. Ha viszont az anyagot valamilyen erő elkezdi végtelenül lassítani, akkor a végtelen nyugalom állapotába kerülhet. Ily módon tehát érzékelhető világunk minden anyagi formája e két véglet között jelenik meg. Az egyik a fénysebesség állapota, és ebben az állapotban az anyag megjelenési formája elektromágneses sugárzás. A másik az abszolút nyugalom, a mozdulatlanság formája, ahol a sebesség abszolút zéró. A két véglet között számtalan köztes állapot lehetséges. Ilyen köztes állapotoknak felelnek meg például a földi világunkban megnyilvánuló anyagi formák. A két szélső helyzet között mozgó anyagnak változik a sebessége, és sűrűsége, ennek megfelelően energiája, tömege, időtartamai és távolságai, illetve térfogata. A maximális sűrűségű állapotban elektromágneses sugárzásként, a maximális ritkaságú állapotban vákuumként jelenik meg az anyag. Mindez vonatkozik a legkisebb atomi részecskék kvantummechanikai viselkedéstől kezdve a teljes univerzumig bezárólag mindenre. És amikor azt mondjuk, hogy az anyag a fekete lyukba kerül, nem feltétlenül egy kozmológiai fekete lyukra kell gondolnunk. Ugyanígy a világ szélére kerülő anyag sem feltétlenül csillagászati értelmezés szerint van ott. A fekete lyuk és a világ széle az anyag egy-egy szélső állapotát is jelenti. Azt az állapotot, ahol maximális vagy minimális a

sűrűsége, ahol fény-közeli vagy kicsi a sebessége. Ilyen megközelítés esetén még nyilvánvalóbb, hogy a „lyukak síkja” és a „világegyetem szélének síkja” egyáltalán nem egy euklideszi értelemben vett klasszikus síkot takar, hanem az azonos anyag-állapotok gyűjtőfogalmát jelentik. Tehát térben egymástól távoli és méretükben igen különböző tárgyak is lehetnek ilyen értelemben azonos „síkban”. Ha „fizikusan” akarnánk fogalmazni, akkor nevezhetnénk őket lyuk-mezőnek vagy széli mezőnek is. És vákuum alatt sem a hétköznapi értelemben vett vákuumot értjük, vagyis nem a szivattyúzással anyagmentessé tett térről van szó, hanem az anyag maximálisra tágult állapotáról.

A kettőnél több világegyetem A fekete lyukon keresztül innen a másik világba, a fehér lyukon át onnan ide áramlik folyamatosan az anyag. A fekete és fehér lyukakban a gravitáció végtelen nagyságú, ezért az anyag sebessége eléri a fénysebességet, sűrűsége végtelen nagy lesz. Ha a két szélső helyen a sebesség, és ezáltal mozgási energia nullára csökken, akkor át kell alakulnia egyfajta eddig nem ismert kvalitású, helyzeti típusú energiává. De vajon milyen helyzeti energiává alakul, ha a fekete lyukak gravitációs síkjától igen messze került az anyag, és odáig a fekete lyukak gravitációs hatása már nem ér el. Kézenfekvő magyarázat, hogy ott valamilyen más típusú erő/energia (antigravitáció?, vákuum-energia?) működik. Például az anyag végtelen nagy ritkulása rejt valamilyen antigravitáció-szerű hatást, mely miatt a részecskék megindulnak egymás felé, majd visszafelé a lyukak irányába. Ehhez kapcsolódóan vetődik fel az a kérdés is, hogy mi van a világegyetem szélén? Egy lehetőség, hogy egy másik-másik világ széle van ott, ahonnan annak a másik-másik világnak az anyaga fordul vissza az a világi fekete lyukak felé. (5. ábra)

Lyukak síkja

Másikmásik világ széle

Világunk széle

Másik világ széle

És így tovább

A fehér lyukból kiáramló anyag tágulva elér a világ szélére, ahol egy másikmásik világ szélén annak kitágult anyagával találkozik. A fekete lyukon keresztül a másik világba kerülő anyag annak a világnak a széle felé tart.

5. ábra Lehetséges, hogy a másik-másik világ szélére ért anyag gyakorol taszítást a mi világunk szélének anyagaira, és persze megfordítva. Az így kialakuló taszító kölcsönhatás is elindíthatja az anyagot visszafelé, a fekete lyuk irányában. Esetleg az egész ingamozgást nem is egy egyenes mentén kell elképzelnünk, hanem egy kör mentén, és a másik világ valamint a másik-másik világ szélei összeérnek. Azt javaslom azonban, hogy leginkább a következő lehetőséget vegyük fontolóra.

Tömeg – gravitáció, térfogat – antigravitáció A lyukak síkjától távolodó anyag, útban a világ széle felé egyre veszít sebességéből. Egyúttal a távolságok megnőnek, tehát az anyagi részek közötti távolság is nő. Ilyen értelemben az anyag ritkul. Igen ám, de a hosszúságok növekedése az anyagi részek méreteit sem hagyhatja érintetlenül. Ezért aztán az anyagi részek mérete is növekszik. Sőt, a háromdimenziós kiterjedés miatt az anyagok térfogata köbösen növekszik. Amíg a részek közötti távolság modjuk L szerint nő, addig a részek mérete L3 szerint fog növekedni. Egy adott korpuszkula anyagi sűrűsége ugyan csökken, hiszen adott rész térfogata növekedik, de mivel a tér is tágul, a légüres tér térfogategységére számolt részecske-szám nem változik. (6. ábra)

Tágulás

Tágulás közben a részecskék távolsága (L) kétszeresre, a területük (A) négyszeresre, a térfogatuk nyolcszorosra nőtt. Térfogategységen belüli számuk nem változott.

6. ábra Ha feltétezzük, hogy a térfogatok képesek egymásra valamilyen hatást gyakorolni, akkor ez a hatás egyre növekszik, hiszen a korpuszkulák térfogata köbösen nő, míg a köztük lévő távolság csak lineárisan. Ha ez így volna, akkor a térfogatok egymást taszító hatása lehetne az, ami az anyagot elindítja visszafelé a lyukak irányában. Ahogyan a lyukak síkjában a tömeg-vonzás által gyakorolt gravitáció a meghatározó, úgy a világegyetem szélén a térfogatok által létrehozott antigravitáció. Ha a világ tágul, akkor nő a rendezetlensége (entrópiája), és csökken a belső energiája. De tudjuk, hogy energia nem vész el, csak átalakul. Feltehetjük a kérdést, hova lesz a táguló világ belső energiája? Ahogyan arról már volt szó, kézenfekvőnek tűnhet a magyarázat, hogy a lyukak közelében lévő anyag mozgási energiája, mely ott maximális, a tágulás közben valamilyen más, „helyzeti” jellegű energiává alakul. A térfogat-függő antigravitáció gondolata alapján lehetséges, hogy a térfogat növekedése rejt valamilyen energia-természetű dolgot. Ahogyan Einstein óta ismerjük a tömeg-energia ekvivalenciát ( E  m  c 2 (1), ahol E=energia, m=nyugalmi tömeg, c=fénysebesség), úgy esetleg lehetséges egy térfogat-energia ekvivalencia. A világegyetem szélét a végtelen ritkulás okán nevezhetjük akár vákuumnak, vagy vákuum-mezőnek, az itt felhalmozódó energiát pedig vákuum-energiának. Ha elfogadjuk, hogy a térfogati/vákuum energia kiterjedés (l)- függő, akkor ez feltételezi valamilyen (általunk nem ismert) erőhatás létét, ugyanis E  F  l (2). Az E a térfogati energia, az F pedig itt egy erőszerű mennyiséget jelent, mely nem volna más, mint az antigravitációs erő. Az antigravitációs erő tulajdonképpen azon erő, mely a világegyetem széle felé tartó anyagot lassítja, az odaérkezőt pedig visszafordítja a lyukak irányába. Képzeljük el az egészet úgy, mintha ezt az erőt egy óriási rugó összenyomása képviselné, és ez a rugó hatna a világegyetem tágulásával szemben. Ha az ősrobbanás modellje szerint fogalmazunk, akkor azt kell feltételezni, hogy az anyag ősrobbanáskori összenergiája, mely

akkor és ott kizárólag mozgási- és hőenergia volt, folyamatos átalakulásban van a világ szélén lévő „rugó” rugalmassági energiájává. Ez esetben, a rugóban ébredő erő jelenti az előző képletben leírt erőt. A rugókban ébredő erőkről általánosságban ismert, hogy az egyenesen arányos a rugó kitérésével (l). Az arányossági tényező a konkrét rugóra jellemző, rugómerevségi állandónak nevezik, és D-vel szokás jelölni: F  D  l (3). Ha a világ szélének rugómerevségi állandóját használva fel akarjuk írni az ott ébredő erőt, akkor az anyag ottani maximális kiterjedését (L) kell alapul venni. Így tehát: F  D  L (4). Ugyanakkor a világ szélén lévő maximális kiterjedéshez tartozó energia a fentiek szerint: E  F  L (5). Ugyanez az energia a (4) behelyettesítése után: E  D  L2 (6). Arra jutottunk tehát, hogy a világegyetem szélén az összes energiát a kiterjedés hordozza, és annak négyzetével arányos. Az arányossági tényező maradjon D, és nevezzük antigravitációs állandónak. (A későbbiekben a kiterjedés-függő, térfogat-függő és a vákuum-fogalmakat szinonimaként használom, tudva azonban azt, hogy a négyzetes arányosság miatt valójában egy kétdimenziós kiterjedés-függésről van ilyenkor szó.) Ha ismernénk a D értékét, az is kiszámolható lenne, hogy bárhol a világegyetemben mekkora a térfogati energia. Az aktuális helyen, az aktuális kiterjedés mellett megmondható lenne az összenergia, mely tulajdonképpen az ottani sebesség-függő és térfogat-függő/vákuum energia összege volna. Szándékosan fogalmaztam úgy, hogy sebesség-függő energia. Nem mehetünk el ugyanis amellett sem, hogy a lyukak közelébe érve az anyagnak valószínűleg óriási hőmérséklete van, míg a széli részeken feltehető az abszolút nulla fok. Ezért aztán a lyuk közeli energia (Esebesség) összeáll egyrészt hőenergiából (Q) másrészt mozgási (Emozgási) energiából. Összefoglalva tehát: m  c2 m  c2 a Eössz  E sebesség  Etérfogat  Q  E mozgási  D  l 2  Q   D  l 2 (7), ahol 2 2 v v 1 2 1 2 c c relativisztikus mozgási energia (m=nyugalmi tömeg, v=sebesség, c=fénysebesség) ld. később. A lyukak felé haladva az egyenlet 1. és 2. tagja növekvő, a 3. tagja csökkenő értéket mutat, a lyukaktól elfelé haladva pedig megfordítva. A lyukak síkja és a vákuum sík között tartózkodó anyag tehát mindegyik fajta energiával rendelkezik. Van sebesség-függő hőenergiája, mozgási energiája és térfogati energiája. A lyukban fotonná alakuló anyag teljesen elveszíti térfogati energiáját és valószínűleg mozgási energiáját, mindegyik hő jellegű energiává alakul. Ezért aztán egyébként is helyesebb volna, ha a hőenergia helyett általánosítva sugárzási energiát mondanánk, hiszen a lyukban az anyag sugárként van jelen (Q = sugárzási energia). A széli állapotban a sebesség megszűnik, ott ezért lesz a mozgási energia zéró, a hőmérséklet is abszolút zéró, vagyis megszűnik a sugárzási energia, kizárólag a vákuum-energia van jelen. Megjegyzem, ez is magyarázhatja az abszolút nulla fok közelébe lehűtött anyag sajátos tulajdonságait (pl. szupravezetés). Olyan gondolattal is találkoztam, hogy a kvarkok közötti kölcsönhatás a távolság növekedésével nemhogy csökkenne, hanem növekszik. Lehetséges, hogy az antigravitációs hatást kvarkok közvetítik? Később majd lesz róla szó, de itt érdemes megemlíteni még azt az ismert fizikai összefüggést is, mely szerint egy rugón rezgő test rezgésideje (T) a tömeg (m) és a rugómerevség (D) m hányadosának négyzetgyökével arányos: T  2  (8). Azonos rugómerevségi állandó D (esetünkben antigravitációs állandó) mellett a nagy tömegű test rezgésének periódus ideje nagy, a kis tömegűé kicsi. Ha a világegyetem antigravitációs állandója mindig és mindenhol ugyanakkora, akkor nyilvánvaló, hogy a kozmosz rezgésideje beláthatatlanul nagy, az elektroné pedig igen-igen kicsi.

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy amikor tömegről, energiáról beszélünk, akkor a mi vonatkozási rendszerünk szemszögéből tesszük azt. A világ szélén lévő anyaghoz a fent leírtak szerint ugyanúgy kötődnek energia-formák, mint az antigravitációs energia, de annak a belső fizikáját, ahogy a fényét, nem ismerjük. Mi csak tömegben és gravitációban tudunk gondolkodni. Amikor valamiről azt mondjuk például, hogy nagy az energiája, azt a mi fizikánk szerint értjük. Amikor pedig azt mondjuk, hogy a világ széléhez érkező anyag energiája igen kicsi, azt az általunk ismert energia-formákról állítjuk. Ha energia nem veszhet el, akkor nyilván a világ szélén is megvan ugyanaz az energia-mennyiség, csak mi nem ismerjük, nem érzéklejük, nem tudjuk matematikai képletekkel leírni. Ráadásul miután a világmindenségből szerzett információinkhoz döntően csak fény és más elektromágneses sugárzás útján jutunk, a világegyetem széli részeit illetően különösen nehéz helyzetben vagyunk. Ott ugyanis valószínűleg teljes a sötétség. Ahogyan a lyukak eseményhorizontján minden anyagi forma fénnyé alakul, úgy a világ szélén, a vákuum-horizonton, az anyagi állapot térfogattá és anyag-közti térré módosul, és a fényállapot is feltehetőleg teljesen megszűnik. Úgy is elképzelhetjük, hogy az igen nagy térfogatok „kiszorítják” maguk közül a fényt. A világ szélén tehát sugárforrásra, melyből információhoz jutnánk, nemigen számíthatunk. Ezt támogatni látszik az a megfigyelés, mely szerint a táguló univerzum termikus tulajdonságai hasonlítanak a fekete lyukakéhoz. A fekete lyukból sem jön ki sugárzás, és a világ széle felől sem érkezik, igaz mindkettőnek más oka van.

A „lefolyó” hasonlat Képzeljünk el egy nagy, széles edényt, az alján vízzel. Középen az edény alja fokozatosan, tölcsérszerűen beszűkül, majd végül egy igen szűk lefolyóba torkollik. Mi magunk, mint megfigyelők, felülről, a vízfelszínre merőlegesen az edény alját figyeljük. Képzeljük el továbbá, hogy az edény alján lévő vízben szerteszét kis pálcikák fekszenek. (A pálcikák fajsúlya és alakja legyen olyan, hogy lebegjenek a vízben, és mozgásuk közben forduljanak mindig a víz áramlásának irányába!) Most nyissuk meg a lefolyó csapját, és figyeljük, mi történik a pálcikákkal? Ahogyan a víz elkezd áramlani az edény fenekén a tölcsérszerű szűkület, majd innen tovább a lefolyó irányában, végül pedig a lefolyóban, úgy sodródnak a pálcikák is, miközben mindig az áramlás irányába fordulnak. Az eseményeket felülről szemlélve, mit látunk a pálcikákból? Az edény fenekén, távol a tölcsértől, a pálcikák ritkán helyezkednek el, csaknem nyugalomban vannak, sebességük közel zérus, viszont teljes hosszukat látjuk. Ahogy közelítenek a lefolyóhoz, úgy nő a sebességük, viszont ezzel együtt befordulnak az áramlás irányába, és így mi felülről egyre rövidebbnek látjuk őket. Ha elfordulásuk szögét - nak nevezzük, akkor tulajdonképpen mindvégig valódi hosszuk cos – szorosa látszik. Végül a lefolyóban mozgó pálcikák sebessége nagyon nagy, azonban mi már csak a végüket látjuk, másik dimenziójuk a megfigyelő számára elveszett. Miközben tehát a pálcikák sebessége az adott rendszer szempontjából zérusról maximálisra növekedett, addig megfigyelhető hosszúságuk pontszerűvé zsugorodott, a megfigyelő számára merőlegessé vált, vagyis elveszett. Ezzel együtt a pálcikák összességének sűrűsége a minimálisról a maximálisra nőtt. (7. ábra) Ha ezt a hasonlatként leírt folyamatot megfordított irányban képzeljük el, akkor viszont azt érzékelhetjük, hogyan járhat a sebesség csökkenése/elvesztése egy új kiterjedés megjelenésével. Meg kell jegyezzük, hogy a valóságban a víz a lefolyóban a Coriolis-erőnek engedelmeskedve perdületet is vesz, amint azt a fürdőkádban mi magunk is tapasztalhatjuk. Kozmológiai

megfigyelések szerint a fekete lyukak is forognak, tehát a párhuzamot ilyen értelemben is megvonhatnánk, de az egyszerűség kedvéért ettől most tekintsünk el.

7. ábra

Pithagorasz és Lorentz avagy a2 + b2 = c2 (9) Az Einstein által megalapozott relativitás-elmélet szerint, ha egy m tömegű test v sebességgel mozog, akkor energiája (E) és impulzusa (p) a következő: E    m  c 2 (10)

p    m  v (11)



1 v2 1 2 c

(12) a Lorentz-szorzó,

c a fénysebesség A relativisztikus energia-impulzus egyenlet szerint az energia és mozgásmennyiség az alábbi szerint függ össze:



E 2  m  c2



2

 ( p  c) 2

(13)

Ha a (13) egyenletnek megfeleltetjük a Pithagorasz-tételt (9), akkor egy olyan derékszögű háromszöget kapunk, melynek átfogója a mozgó test össz-energiája (E), befogói a p  c és az m  c 2 (8. ábra).

E p.c

. m.c

2

8. ábra Ha a szóban forgó derékszögű háromszög p  c -vel szemben lévő szögét -nak nevezzük, és felírjuk annak sinusát, majd a megfelelő behelyettesítés (10, 11) és egyszerűsítés után a következőt kapjuk: sin  

pc  mvc v   E c   m  c2

tehát v  c  sin 

(14)

Ugyanerre a háromszögre felírva cos -t, a (10), (12) és (14) behelyettesítése után a Lorentzszorzó új formában jelenik meg előttünk:

m  c2 m  c2 1 1 v2   , másrészt :  1   1  sin 2    cos  2 2 E    mc c 1 1  (15), tehát   (16) 2 1  sin   cos  Egyrészt : cos  

A Lorentz transzformáció korlátai A Lorentz transzformáció emlékeztet a Galilei transzformáció eredményére. Tekintsük ennek egy konkrét példáját! (9. ábra)

vh 

A

B

vf

vr

9. ábra Ha egy hajó sebessége állóvízben Vh, és A városból B városba az utat t idő alatt teszi meg, akkor a Vf sebességű folyóban a pontosan egymással szemben lévő két város között, keresztben ugyanekkora úthoz tartozó tr menetidő a következő lesz (a részletes levezetést illetően utalok szakkönyvekre, itt csak a végeredmény szerepel): t (17) tr  2 vf 1 2 vh Az  szög a hajó sebesség-vektora (Vh) és az AB szakasz által bazárt szög. A (17) képlet azt jelenti, hogy ha a folyó és a hajó sebessége megegyezik (Vf =Vh), akkor a hajó végtelenül hosszú idő alatt, azaz soha nem ér át B városba, ekkor Vr = 0,  o . Illetve: ha a hajó igen nagy sebességgel (pl. fénysebességgel) menne (Vh >>Vf ), akkor a folyó mozgása különösebben nem befolyásolná a menetidőt, tehát közelítené a  o ot. Első esetben bár a hajó soha nem jut el B városba, de sebessége viszont éppen elegendő ahhoz, hogy az A és B várost összekötő vonalban tartsa magát. Mi van azonban akkor, ha a folyó sebessége nagyobb, mint a hajóé (Vf >Vh)? Ekkor a (17) képlet matematikailag nem értelmezhető, hiszen a gyök alatt negatív szám lenne. Ugyanakkor azonban a helyzet a gyakorlatban megvalósítható. Könnyen elképzelhetjük, hogy ilyenkor mi történik. A hajó nem csak hogy soha nem ér át a túlsó partra, de a két várost összekötő vonal szintjétől is elsodródik. És minél nagyobb a folyó sebessége, annál gyorsabban távolodik ettől a helytől. Úgy is felfoghatjuk, hogy a hajó eredeti céljától, vagyis A városból B-be jutni, egyre messzebbre kerül. A céljához vezető úton bizonyos értelemben visszafelé halad. Azt látjuk

tehát, hogy a sebesség változása gyökeres hatással van a távolságokra és a dimenziókra, de ezt a Galilei transzformáció egy bizonyos határon túl nem tudja kezelni. Hasonló a helyzet a Lorentz transzformációnál, ugyanis a fénysebesség feletti esetleges sebességek nem értelmezhetők, és ami sokkal fontosabb, hogy nem lehetséges a negatív tömeg és energia leírása. Ennek a problémának az egyik lehetséges megoldása, amit a fizikusok alkalmaznak, hogy komplex számokat vezetnek be. A valós összetevő mellé tesznek egy imaginárius tagot, az i   1 -et. Amint majd látni fogjuk, a Lorentz szorzó szögfüggvényes alakjával a negatív tömeg és energia problémája szintén megoldható, ráadásul úgy, hogy nem szükséges a fénysebesség fölé menni.

Sebesség kontra kiterjedés Képzeljük el, hogy két papírlapra rajzolunk egy-egy azonos nagyságú kört, és a két papírt egy-egy ember elé tesszük. Az egyik ember kezébe adjunk egy nagyon vastagon fogó filctollat, a másiknak egy igen vékony hegyű ceruzát. Mindegyikük feladata az lesz, hogy a saját körét teljesen besatírozza. Ha azt a célt tűzzük ki, hogy mindketten azonos idő alatt végezzenek, akkor ez csak úgy képzelhető el, ha a filctollas emberünk kis sebességgel, míg a ceruzás igen nagy sebességgel mozgatja íróeszközét. A kísérlet azt demonstrálja, hogy a rendelkezésre álló teret ugyanúgy ki lehet tölteni nagy kiterjedésű, kis sebességű, vagy kis kiterjedésű, de nagy sebességű anyaggal. A korábban leírt „lefolyó” hasonlatban felfedezhetünk két, egymásra merőleges irányt. Az egyik irány – legyen x -, az edény feneke, a teljes nyugalom iránya, a másik y, a lefolyó szára, a pálcikák maximális sebességének iránya. Ha a szemlélő az edény fenekére merőlegesen tekinti az eseményeket, akkor, mint láttuk, számára a pálcikák teljes nyugalmi állapotának irányát azok maximális hosszának irányaként észleli. Ugyanakkor tekintete a pálcikák maximális sebességének irányába esik, amely irányban viszont a pálcikákat pontszerűnek érzékeli. Alkothatunk tehát egy olyan vonatkozási rendszert, melynek x irányában a sebesség zéró, a távolság maximális, míg y irányában a sebesség maximális, a kiterjedés pedig zéró. Ha a világmindenség vonatkozásában gondolkodunk, akkor az y tengely mentén a sebesség az abszolút sebesség, mely nem más, mint a fénysebesség, az x tengely az abszolút nyugalom tengelye. Bár a relativitáselmélet értelmében a sebesség is mindig valamilyen vonatkozási rendszerhez kötött, de éppen a relativitáselmélet mondja ki a fénysebesség abszolút voltát is. Ha tehát van maximálisan elérhető sebesség, akkor mi bátran feltételezzük, hogy létezik az abszolút zéró sebesség is. Hasonló a helyzet a kiterjedéssel. Ha a relativitáselméletből következik, hogy létezik szingularitás, vagyis az anyag kiterjedés nélküli állapota, akkor tételezzük fel a maximális kiterjedés létezését is. Ezek után képzeljük el, hogy mi, mint megfigyelők az abszolút nyugalom tengelyéről (x) figyeljük az anyagi világot, oly módon, hogy tekintetünk párhuzamos a maximális sebesség (y) tengelyével. Ha egy adott valódi (maximális) hosszúságú szakasz elkezd mozogni valamilyen sebességgel, akkor ez a szakasz az x tengelyhez viszonyítva, sebességétől függő mértékben valamilyen szöggel elfordul. Emiatt számunkra látható hossza rövidülni fog. Valódi hosszából csak annyit látunk, amennyi a mi nyugalmi tengelyünkre merőlegesen vetül belőle. Mindezt matematikailag is le lehet írni. Az L maximális hosszúságú szakasz hossza az x tengely irányából (l) szemlélve l  L  cos  (18), tehát ebben a vonatkozási rendszerben a v sebességgel mozgó szakasz x tengelyhez viszonyított elfordulási szöge  Mégpedig legyen éppen azon , melyről fentebb azt is már levezettük, hogy v  c  sin  . Ha ezt elfogadjuk, akkor ez azt jelenti, hogy a sebesség (v) nem más, mint a fénysebesség (c) y tengelyre vonatkoztatott merőleges vetülete. A kiterjedés pedig a maximális hosszúságnak az abszolút

nyugalom tengelyére eső merőleges vetülete. Ha  = 90 0, akkor a sebesség a fénysebesség, sin  = 1, a hosszúság zéró, hiszen cos  = 0. Amikor  = 00, akkor ugyebár a sebesség zéró, sin  = 0, a hosszúság pedig a maximális, vagyis a valódi hosszúsággal (L) megegyezik, hiszen cos  = 1. (10. ábra) Valami nem attól lesz rövidebb, hogy bizonyos sebességgel mozog, hanem inkább úgy kéne fogalmazni, hogy akkor láthatnánk meg valódi hosszát, ha teljes nyugalomba kerülne.

y

v

L

 L : v sebességgel mozgó szakasz „valódi” (maximális) hossza l : hosszúság az abszolút nyugalom felől szemlélve v: sebesség = c. sin a x: abszolút nyugalom y: fény iránya

x l

10. ábra Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy ez a rendszer magában hordozza a Heisenberg-féle határozatlansági elv csíráját, mely elv értelmében egy részecske sebességének és helyzetének együttes ismerete nem lehetséges. Heisenberg szerint a részecskének vagy a sebességét, vagy a helyzetét tudjuk meghatározni, mindkettőt egyszerre nem. Nevezett tétel szerint a részecske helyzet-bizonytalansága és impulzus-bizonytalansága egymással komplementer paraméterek. Vonatkozási rendszerünk két egymásra merőleges sebesség - és távolság-tengelye ugyanígy viselkedhet. Ha ugyanis a sebességet sin hordozza, a kiterjedést cos, akkor az ismert matematikai összefüggés, miszerint sin2+ cos2= 1 (19), éppen a Heisneberg-féle kizárási elvet reprezentálhatja.

Tömeg, energia és időtartam a sebesség-kiterjedés koordináta rendszerében A relativitáselmélet szerint a hely és az idő viszonylagos fogalmak. Két, egymáshoz képest valamilyen sebességgel mozgó inercia rendszerben a tér-és időkoordináták mást mutatnak,

ezzel együtt természetesen mások lesznek a sebességek, és a hosszúságok is változnak. A fénysebesség felé közelítve egyre rövidebbek lesznek a távolságok (hosszkontrakció) és nagyobbak az időtartamok (idődilatáció). Képzeljük el, hogy az inercia-rendszerek egymáshoz képest nem valamilyen irányban mozognak, hanem egy közös origóban forognak. Ez esetben egymáshoz viszonyított elfordulásuk szöge , amely szöget egymáshoz viszonyított sebességük határozza meg a v  c  sin  összefüggés alapján. Ekkor az inercia-rendszerekbe helyezett, tömeget, energiát és időtartamot jelképező szakaszok is az inercia-rendszerükkel együtt forognak. A két inercia-rendszerbeli, egymáshoz viszonyított nagyságukat ugyanúgy egymással bezárt szögük írja le. A végtelen számú inercia-rendszer egymással egyenrangú. Ezek különbözőségét az adja, hogy egymáshoz képest valamilyen sebességgel mozognak, vagyis tengelyeik valamilyen  szöget zárnak be egymással. Szemlélődhetünk kétféleképpen. Egyrészt úgy, hogy bármelyiket kitüntetjük azzal, hogy beléhelyezkedünk, és onnan írjuk le azt, amit látunk az időtartamról és a helyről. Abszolútnak lényegében csak a fénysebességet tartjuk, minden egyéb attól függ, hogy honnan nézzük. A szemlélő és a szemlélt inercia-rendszerben a hely, az időtartam, de még a tömeg és az energia leírásának összefüggései is szimmetrikusak, tehát ha a szemlélő és a szemlélt szerepeket felcseréljük, a mennyiségek nagysága megfordul. Ugyanakkor a fény mindegyik inercia-rendszerből nézve mindig az adott rendszer nyugalmi irányára merőlegesen terjed, tehát a fény tengelye ugyanakkora szöggel fordul el, mint az időtartam, tömeg és energia tengelye. Ezért van az, hogy a fény sebességét bármelyik inercia-rendszerből mérjük meg, ugyanakkorának találjuk, azaz invariáns. (Michelson és Morley kísérlete bizonyította, hogy a fény sebessége invariáns.) Ha a-b koordináta-rendszerből szemlélődünk, akkor:

m' 

m cos 

E' 

E cos 

t cos 

(21)

t' 

v2 1 cos   1  sin   1  2   c

(16)

m'  m  

t'  t  

(20)

(22)

Miután: 2

(23)

E'  E  

(24)

(25)

Itt a fény az a tengelyre merőlegesen, b tengely mentén mozog. (11. ábra)

b b’

a’ t’,m’,E’

  t,m,E

11. ábra Ha a’-b’ koordináta rendszerbe helyezzük magunkat, akkor: m

m' cos 

(26)

E

E' cos 

(27)

t

t' cos 

(28)

Vagyis: m  m'

(29)

E  E '

(30)

t  t '

(31)

A fény az a’ tengelyre merőlegesen, b’ tengely mentén mozog. (12. ábra)

a

b b’

a’ t’,m’,E’

  t,m,E

a

12. ábra Mindebből az látszik, hogy a tömeg, az energia és az időtartam valójában mindig ugyanannyi, ha konkrét anyaghoz kötötten vizsgáljuk. Ha az adott anyagi forma a nyugalmi megfigyelőhöz képest valamilyen sebességgel mozog, akkor ezek látszólag megnőnek. De csak látszólag. Amíg a távolság az anyag közötti tér paramétere, addig ezek a mennyiségek az anyaghoz kötöttek, tehát nem célszerű attól elválasztva vizsgálni őket. Ezt figyelembe véve szerencsés lehet egy másik módon is vizsgálódni. Megtehetjük azt, hogy az inercia-rendszerek mindegyikét kívülről szemléljük. Ekkor kell lennie maximális és abszolút zéró sebességnek, abszolút zéró valamint maximális hosszúságnak. A tömeg, az energia és az időtartam (belső óra) valójában az anyag sajátja. Kell tehát lennie abszolút (mindig ugyanakkora) tömegnek, energiának és időtartamnak. Az abszolút nyugalomhoz rendelt koordináta rendszert tüntessük ki azzal, hogy az összes többi, valamilyen sebességet képviselő inercia-rendszer adatait az abszolút adatok felhasználásával, azokhoz viszonyítva írjuk le. Ilyenkor tulajdonképpen a sebesség-kiterjedés koordináta rendszerét használjuk alapként, ahol az x tengely az abszolút nyugalom (maximális kiterjedés - zéró sebesség), az y pedig a fény (maximális sebesség - zéró kiterjedés) tengelye. Helyezzük a tömeget, az energiát és az időtartamot jelképező szakaszokat a sebesség-kiterjedés koordináta rendszerbe! Miután a tömeg, energia és időtartam szakaszoknak nem csak hosszúsága, de a koordináta rendszerben iránya is van, tekintsük őket vektoroknak! Ezek a vektorok a valós értéket szimbolizálják, az x és y tengely mentén leolvasható értékük tulajdonképpen az a mennyiség, amelyik a származtatott. Az x tengely mentén mérhető érték azt mutatja meg, hogy az adott tárgynak mekkora a tömege, energiája és időtartama az abszolút nyugalom állapotára vetítve. Ez az érték az adott mennyiség nyugalmi komponense. Ugyanakkor létezik egy fénykomponens is, mely az y tengelyre, a fény irányára eső vetületnek felel meg. A tömeg, az energia és az időtartam tehát mindig ugyanakkora, de ahogy nő valaminek a sebessége, úgy

csökkennek a nyugalmi komponensek és nőnek a fény-komponensek. A kiterjedés-sebesség relációjában fogalmazva a fény-komponens tulajdonképpen a sebesség-komponens, a nyugalmi pedig a kiterjedés/ vákuum-komponens. Világunkban minden mozog. Ennek megfelelő sebessége van, a sebessége meghatározza  szögét. Van egy adott tömege, energiája és időtartamai. Ezek mindegyike összeáll egy kiterjedés- és egy sebesség-komponensből. Utóbbiak nagyságát rendre meghatározza a cos és a sin Amikor tehát külső szemlélőként írjuk le valaminek a tömegét, energiáját, időtartamait, akkor azokról mi tudjuk, hogy minden sebességnél ugyanakkorák (M, E, t). A sebességtől függően azonban változik ezen mennyiségeknek a kiterjedés- illetve sebességkomponense. Az szög növekedésével előbbi csökken, utóbbi nő. Ha ilyen megközelítésben beszélünk nyugalmi mennyiségekről, akkor azok tulajdonképpen az abszolút nagyságok abszolút nyugalom tengelyére eső merőleges vetületei. A valódi nagyság és a nyugalmi komponens aránya az, ami a sebesség növekedésével nő. Ha az abszolút nyugalom tengelyére eső merőleges vetületek azok, melyeket elnevezünk nyugalmi tömegnek, energiának és időtartamnak (m, E0, t0), akkor itt is érvényes lesz az m  M  cos  (20), E0  E  cos  (21), t 0  t  cos  (22), vagyis az M  m   , E  E0   , t  t 0   relativisztikus összefüggés. (13. ábra). De igazából tehát nem arról van szó, hogy a sebesség növekedésével nő a tömeg, az energia és az időtartam, hanem arról, hogy a nyugalmi komponens csökken. A sebesség növekedésével nőni látszanak az értékek, mint azt a relativitáselmélet levezeti, de csak a nyugalmi komponenshez viszonyítva. Valójában azonban nem az nő, hanem a nyugalmi komponens csökken. A valódi érték cos -szorosa lesz az abszolút nyugalmi összetevő. Miután 900-os  szögnél a nyugalmi komponens nulla lesz, a valódi mennyiség ahhoz viszonyítva értelmezhetetlennek tűnik. Holott csupán arról van szó, hogy a valódi nagyság továbbra is megvan, csak éppen a nyugalmi komponens felhasználásával nem lehet azt matematikailag leírni. Fény iránya (y)

t, E, M; állandó

sebességkomponens növekedése

növekedése

Abszolút nyugalom iránya (x)

t0, E0,m; térfogati komponens csökkenése

13. ábra

„A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.” (Albert Einstein) Képzeljük el, hogy valamilyen anyagi forma az abszolút nyugalom állapotát elhagyva elkezd mozogni, sebessége egyre nagyobb lesz. Egyszer csak egy fekete lyuk közelébe ér, ahol a fekete lyuk vonzására egyre jobban gyorsul, mígnem a fekete lyuk beszippantja, és ott a végtelen nagy gravitáció hatására fénysebességet ér el, miközben kiterjedése közelíti, majd eléri a nullát. A tökéletes nyugalom állapotából v sebességgel kimozduló anyag időtartam-, tömeg- és energia-vektora  szöget zár be az abszolút nyugalom tengelyével, ahol -t a v  c  sin  (9) összefüggés határozza meg. Ahogy nő a mozgás sebessége, úgy nő az szög. A fénysebesség közelében az energia, a tömeg és az időtartam merőleges vetülete, tehát a nyugalmi összetevő, az abszolút nyugalom tengelye mentén egyre kisebb jelentőségű lesz a vektor-összeg meghatározásában. Fénysebességnél a vektorok elfordulása eléri a 900 – ot. Itt elérkeztünk egy izgalmas kérdéshez: mi van ezen túl? A fénysebesség elérésének pillanatát követően, az anyag átlendül abba a bizonyos másik világba. Átérve a fekete lyukon, itt tovább mozogva, időtartam-, tömeg- és energia-vektora túlfordul a 900-on, ahol is vektorainak merőleges vetülete az abszolút nyugalom tengelyére immár negatív lesz, tehát a tömeg, energia és időtartam nyugalmi komponense és persze kiterjedése is negatívvá vált. Ez viszont nem jelent mást, mint hogy a fekete lyuk túloldalán kitáruló másik világ tulajdonképpen a szóban forgó test múltja, ahol az idő, a tömeg, az energia és a kiterjedés is negatív. Ebben a világban addig mozog és tágul negatív irányban, amíg a fekete lyukban szerzett mozgási energiája át nem alakul ottani (negatív) térfogati energiává, vagyis amíg ismét el nem éri az abszolút nyugalmi helyzetet, de már a múltban. Ekkor időtartam, tömegés energia-vektorának nyugalmi komponense a mi világunk nyugalmi tengelyével 1800 –os szöget zár be, vagyis a test pontosan visszafelé halad az időben. Ez azt jelenti, hogy 900 és 1800 között tartózkodó anyag számunkra az antianyag.A fekete/fehér lyuk és a fényállapot tehát elválasztja egymástól az anyagot és antianyagot, de úgy is mondhatjuk, hogy a fény a kapocs a két világ között. Így látjuk belülről. Viszont kívülről szemlélve azt látjuk, hogy az anyag harmonikus rezgőmozgást végez a két szélső térfogati állapot között. Ennek a harmonikus rezgőmozgásnak az alapállapota a fényállapot, a fekete/fehér lyukak mezője, melyen keresztül rendre átlendül az anyag oda-vissza, és amely elválaszt egymástól két világot. Belülről szemlélve a fekete lyuk felé haladó anyagot nem érzékeljük, mert az visszafelé halad az időben, tehát a múltba tart. Mi csak a fehér lyuk felől a világ széle felé haladó anyagot látjuk. És miután ez táguló anyag, ezért vörös-eltolódásban jelenik meg. A világ széle felől felénk tartó anyag volna észlelhető kék-eltolódásban, de ez az anyag visszafelé halad az időben. És valóban igaz, hogy kék-eltolódást jószerivel alig tapasztalunk. Megint kívülről szemlélve azt mondhatjuk, hogy nincs múlt, jelen és jövő, az anyag egyszerűen harmonikus rezgőmozgást végez a téridő valamely részén, és ennek a rezgőmozgásának a kitérését, sebesség-változását írjuk le valaminek a függvényében, amit nevezhetünk akár időnek is ( v=sin  (t), l= cos  (t) (32)). Így, kívülről szemlélve bárhol kijelölhetjük a t=0 pillanatot, amit az ember egyébként jelennek tekint. Márpedig mi az egyszerűség kedvéért minden egyes anyagi forma esetén (a legkisebb korpuszkulától kezdve, az univerzumig bezárólag) külön-külön a nulla időpillanatot az adott anyag fekete/fehér lyuk centrumában tartózkodásának, szingularitásának pillanatához rendeljük. A t = 0 a világunk béli lét kezdete és vége, a t > 0 időszak a világunkban töltött lét tartama. A világ kvantummechanikai szintjeitől a teljes kozmosz

szintjéig bezárólag a téridő bármely pontjában elvileg lehetséges egy t = 0 pont, mely az azon keresztül rezgő valamilyen anyagi forma fekete/fehér lyuka.

A kihagyható fejezet, ami nem is biztos, hogy igaz, és amelyben mégis megkísérelem az egyes fizikai paraméterek összefüggéseit matematikailag leírni. A későbbiek megértéséhez minderre egyrészt nem lesz szükség, másrészt ezek helyes vagy helytelen voltának eldöntését az esteleges szakértő olvasóra hagyom. Az igazság az, hogy nem tájékozódtam, vajon az itt következő eredmények megfelelnek-e a kísérletek vagy más, ez irányú matematikai levezetéseknek. De ez is a játék része. Az idő (nem időtartam!) Tekintsünk egy v sebességgel mozgó tárgyat! A kiterjedés (távolság, út) mérésére szolgáló egyenes irányát tulajdonképpen a valódi hosszúság szakaszának (L) aktuális iránya határozza meg, mely az időtartam-, tömeg- és energia-vektorokhoz hasonlóan  szöget zár be az abszolút nyugalom (x) tengelyével. A következő levezetésekben a jelölések az alábbiak: m = a tömeg nyugalmi komponense, M = a mozgó test tömege, E0 = az energia nyugalmi komponense, E = a mozgó test energiája, t0 = az idő nyugalmi komponense, t = a mozgó test ideje, v = sebesség, c = fénysebesség, p = mozgásmennyiség, a = gyorsulás. Az idő az út és sebesség hányadosa: t = s/v. Az egyszerűség kedvéért az út jelölésére használjuk továbbra is l-t, tehát t =L/v, vagyis (14) behelyettesítése után: L (33) t c  sin  Mit is jelent a (33) összefüggés? Az L/c tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy az L távolságot a fény mennyi idő alatt járja be. Az  szögöz tartozó sebességgel mozgó testnek ugyanezen út megtételéhez a fényhez viszonyítva 1/sinszoros időre van szüksége. Minél nagyobb a sebesség, annál nagyobb így t közelít L/c-hez, tehát annál inkább közelít a szükséges idő a fény idejéhez. Ha az abszolút nyugalom irányában mérhető időt akarjuk kifejezni (t0), akkor egyrészt a (14), alapján, másrészt az l  L  cos  (18), (33) alapján: L  cos  L (34), tehát t 0   ctg  (35) t0  c  sin  c Értelmezzük a (35) összefüggést! Ha a mozgást az abszolút nyugalom irányából szemlélnénk, akkor a következőket észlelnénk. Minél nagyobb a sebesség, vagyis , annál kisebb ctg ezért annál kisebbnek látszik x tengely felől az L távolság megtételéhez szükséges idő. cotangense nulla, tehát innen nézve olyan, mintha fénysebességnél nem lenne szükség időre bármekkora távolság megtételéhez. De ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a dolog nem értelmezhető. És minél kisebb a sebesség, annál nagyobb a cotangens értéke, tehát az adott távolság megtételéhez szükséges idő növekedni látszik. Ha valaminek sikerül elérnie az abszolút nyugalom állapotát, ott a 00 cotangense nem értelmezhető. Ez természetes is, hiszen megszűnt a sebesség, és ha nincs mozgás, akkor a mozgáshoz tartozó időtartam nem létezik. Bár fogalmazhatunk úgy is, hogy adott távolság megtételéhez végtelen nagy időre van szükség. A gyorsulás A gyorsulás definíció szerint : a 

v t

(36)

v (37) t Helyettesítsük be (14)-t és (22)-t, ekkor felírhatjuk, hogy c  sin  c a   sin   cos  (38) t0 t0 cos  Az ismert azonosság alapján sin 2  2  sin   cos   ezért c a  sin 2 (39) 2t 0 Ebből következik, hogy az abszolút nyugalom helyzetéhez viszonyítva = 450-nál, ahol sin2= 1, lesz az anyag gyorsulásának értéke maximális.  = 00-nál zéró az anyag gyorsulása, majd =450-ig nőhet, míg ennél nagyobb szög esetén a gyorsulás mértéke már ismét egyre kisebb. Fénysebességnél, azaz  = 900-nál sin 2 = sin 1800 = 0, tehát a gyorsulás értéke ismét zéró, vagyis megszűnik a gyorsulás. Fénysebesség fölé gyorsulni lehetetlen (ld. Einstein). Ez az összefüggés azt is bizonyítja, hogy valóban harmonikus rezgőmozgással van dolgunk. Megjegyezzük, hogy a gyorsulás skalárissá vált, ugyanis két vektor hányadosaként fejeződik ki.

Ha v és t vektorokat eltoljuk az origóba, akkor a 

Az erő A newtoni definíció alapján F  M  a (40) Behelyettesítések után: m v mv mc cos  F    sin  (41) t0 t0 t0 cos  Ez alapján az abszolút nyugalom tengelye mentén az erő nulla, fénysebességnél érné el a maximális, egyébként irtózatos nagyságú, értéket, ahol viszont az idő vagy nulla, vagy nem értelmezhető, így tehát az erő sem. A fekete lyuk centrumában a gravitációs erő valóban végtelen nagyságú, vagy ha úgy tetszik, nem értelmezhető. A mozgásmennyiség Definíció szerint p  M  v (42) Behelyettesítve (20)- és (16)-ot: m Egyrészt p   v  m  v   (43) ld.még (11) cos  m  c  sin   m  c  tg (44) cos  pc p  (ld. még 8. ábra: tg  , vagyis p  m  c  tg ) 2 mc mc

Másrészt p 

Ha a sebesség zéró, akkor tg= 0, tehát a mozgásmennyiség is zéró. 900-nál, tehát fénysebességnél a tangens nem értelmezhető, de fogalmazhatunk úgy is, hogy fénysebesség közelében óriási nagy a mozgásmennyiség. A fekete lyukban az anyag valóban végtelen nagy/nem értelmezhető mozgásmennyiségre tesz szert. Volt róla szó, hogy a fénysebességre

gyorsuló anyag úgy tud eleget tenni a fénysebesség abszolút voltának, hogy ha a fénynek nincs tömege, így impulzusa sincs.

A munka Definíció szerint F erő L hosszúságú úton W munkát végez: W  F  L (45) Behelyettesítve (41)-t és (18)-t mc l m  c  v  sin  m  v 2 Egyrészt W  F  L   sin      M  v 2 (46) t0 cos  cos  cos  Másrészt, (44)-t is felhasználva, m  v 2 m  c 2  sin 2  W   m  c 2  sin   tg  p  c  sin   p  v (47) cos  cos 

Az energia Az einsteini definíció szerint E  M  c 2 , E 

E0 m  c2   E0   (48) cos  cos 

Ld. még (24). Az abszolút nyugalom mentén az energia E0  m  c 2 , fénysebesség közelében óriási, fénysebességnél (fekete lyukban) nem értelmezhető.

A hőmérséklet és az entrópia A lyukak közelébe és lyukakba kerülő anyagnak a nagy sebesség és nagy sűrűség miatt a hőmérséklete óriási. Miután a maximális sebesség és sűrűség a lyukban van, valamint a lyukak túloldalán a sebesség és sűrűség már ismét csökken, ezért állíthatjuk, hogy a lyukakban a hőmérséklet maximális. Ez megfelel annak a megállapításnak is, hogy a lyukban az anyag teljes egészében sugárzássá alakul, az energiát ott csak a sugárzási energia és az ezzel ekvivalens hő (Q) képviseli. A széli részen a kiterjedés maximális, a sebesség zéró, a sugárzás megszűnik, ezért feltehetjük, hogy a hőmérséklet az abszolút nulla fok. Itt az energia kizárólagos hordozója a vákuum energia ( E  D  L2 (6)). Emberi tapasztalataink szerint az anyag koncentrálódása (sűrűsödése) a rendezettséget növeli, tehát az ebből fakadó entrópia a lyukak közelében alacsony. A hőmérséklet növekedése viszont lyuk közelben növeli az entrópiát. A széli részen az alacsony hőmérséklet csökkenti az entrópiát, de a tágulás viszont növeli, hiszen az anyag ritkulása rendezetlenségének növelésével jár. Ha feltételezzük, hogy ezek a folyamatok kölcsönösen kiegyenlítik egymás hatását, akkor el kell fogadnunk, hogy az anyag össz-entrópiája állandó. A két állapot között mozgó anyagnak tehát nem csak az össz-energiája (7), de az össz-entrópiája is konstans. Ilyen értelemben létezik egy sebesség/sűrűség- függő, másrészt egy kiterjedés-függő rendezettség. Előbbit a fényállapot, utóbbit a vákuum képviseli.

A hőmérséklet relativitása Wien törvénye leírja, hogy egy anyagi test hőmérsékletének és az általa kibocsátott legerősebb sugárzásnak a mikrométerben kifejezett hullámhosszának szorzata mindig 2880, tehát állandó. Ha tehát nő a hőmérséklet, csökken a hullámhossz. A hőmérséklet emelkedése a kék felé, a hőmérséklet csökkenése a vörös felé tolja el a látható fény spektrumát. Képzeljük el most ezt úgy, hogy egy állandó hőmérsékletű anyag felénk közelít. Miután a hullámforrás közelít, frekvenciája a kék felé tolódik, de akkor emiatt hőmérsékletét nagyobbnak véljük. Távolodás esetén a vörös felé tolódás miatt a hőmérséklet kisebbnek tűnik. Kapcsoljuk ezt össze azzal az alapvető fizikai ismerettel, hogy az anyag összenyomása növeli annak hőmérsékletét! Az anyag sűrűsödése során az egyes molekulák közelítenek egymáshoz, tehát két molekula egymás hőmérsékletét kölcsönösen nagyobbnak fogja érezni. Ha csak egyetlen atomot, vagy molekulát tekintünk, az végzi saját harmonikus rezgőmozgását a maga frekvenciájával. Ennek a frekvenciának megfelelő hőmérséklete van, tehát az nem változik. Valójában akkor, amikor az egyes atomok egymás felé közelednek, akkor az egymáshoz viszonyított kék eltolódások összessége lesz felelős a sűrűsödő rendszer egészének hőmérséklet emelkedéséért. Úgy is felfoghatjuk, hogy az atomok egymásra gyakorolt sugárzási nyomása nő meg, ami a hőmérséklet növekedésén túl a rendszer nyomásának növekedésében is megnyilvánul. A klasszikus fizikokémiai felfogás mindezt a molekulák hőmozgásaként értelmezi. Az előbbi gondolatokkal az anyag hullámtulajdonságán keresztül közelítjük meg a hőmérséklet kérdéskörét, míg a klasszikus modell a newtoni megközelítést, a korpuszkuláris tulajdonságot, a részecskék mozgási energiáját használja.

A plusz energia Mai fizikai felfogásunk szerint a magára hagyott anyag igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló teret, ezzel együtt rendezettsége csökken, entrópiája nő. Az eddigiek alapján viszont az össz-entrópia állandó, tehát az anyag sűrűsödésétől vagy tágulásától függetlenül mindig ugyanannyi. Minden egyes anyagállapot össz-energia és össz-entrópia szempontjából azonos értékű és azonos valószínűségű. És ezzel együtt az is igaz, hogy az anyag igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló teret. A kis kiterjedésű anyag a nagy sebességével, a kis sebességű anyag a nagy kiterjedésével tölti ki a teret. (Lásd a körsatírozási hasonlatot.) A két állapot energetikailag azonos, tehát egyikből a másikba kerülni energia befektetést nem igényel. Az anyag különböző formái tulajdonképpen folyamatosan, csillapítatlan harmonikus rezgőmozgásuk során produkálják ezt az átalakulást. A kis tömegű formák nagy frekvenciával, a nagy tömegűek kis frekvenciával rezegnek saját fekete/fehér lyukaikon keresztül, minden ciklus során megérintve a két szélső térfogati állapotot. Felmerül azonban a kérdés, hogy az elemi részecskék egymásra épülésekor kialakuló anyagformák, melyek azután világunk igen összetett anyagi megjelenését képesek produkálni, honnan jutnak ahhoz a plusz valamihez, ami a rendeződési szabályokat fogja számukra jelenteni? Az nem vitatható, hogy az egyes elemi részek újabb és újabb egymásra épülésekor létrejövő összetett anyag rendezettsége mindig magasabb, mint az összeépülés alapjául szolgáló anyagformáké. Az előbbiekben tárgyalt össz-entrópia tulajdonképpen csak a magára hagyott, csillapítatlan rezgőmozgást végző „tiszta” anyagra vonatkozik, azokra az anyagformákra, melyek szerkezete kialakult, és hosszabb távon nem változik. Ugyanakkor viszont azt a „valamit”, melynek hatására az anyag bizonyos szerkezeti szabályok, „tervrajzok” szerint fejlődik, összeépül (különböző kölcsönhatások és azok következményei)

szokás információnak tartani. Sok tudós hisz abban, hogy az információ és energia/anyag egymásba alakulhat. Így azután a rendezetlen anyaghoz adott anyag és/vagy energia és/vagy információ rendezettebb anyagot produkál. Mindennek következménye lesz továbbá az entrópia valódi csökkenése. Az egészet elképzelhetjük akár a nyugalmi és relativisztikus energia viszonyát leíró háromszög analógiájára. A nem változó szerkezetű, harmonikusan rezgő anyag össz-energiája az eddigiek szerint állandó. Legyen ez egy derékszögű háromszög egyik befogója. Ezt az össz-energiát a hozzáadott anyag/energia/információ (másik befogó) kitéríti helyzetéből, és megnyújtja olyan nagyságúra, hogy a rendezettebb anyagi forma összenergiáját épp az átfogó fogja megjeleníteni. A gondolat meglehetősen önkényes, de mint jól is hangzó hipotézisnek az lehet az értelme, hogy ezzel a fajta leírással az információhoz sikerült hozzárendelnünk egy új dimenziót. E 2 rendezett  E 2 rendezetlen  I 2 (I=információ) (49) (14. ábra)

Magasabb szinten rendezett anyag energiája információ

Anyaghoz kötött össz-energia

Az anyaghoz kötött energia és az információ vektoriális összege adja meg az anyag össz-energia tartalmát

14. ábra

Ráadásul innentől kezdve ugyanúgy levezethetjük az információ - energia ciklikus egymásba alakulásának lehetséges modelljét, mint azt megtettük a sebesség - kiterjedés esetében. 00nál csak tiszta anyag, 900-nál csak tiszta információ van jelen. (15. ábra)

Tiszta információ tengelye

Adott anyagi test össz-energiája

 Tiszta anyag tengelye

15. ábra A köztes helyzetek összeállnak a tiszta anyag-tartalom és a tiszta információ-tartalom vektoriális összegéből. Az információ-energia egymásba történő folyamatos átalakulása ugyanúgy történhet egy harmonikus rezgőmozgás formájában. Ezek a harmonikus rezgőmozgások, mint felharmonikusok, akár be is épülhetnek a sebesség-kiterjedés harmonikus rezgőmozgásaiba, és ezáltal az anyag lehetséges megjelenési formáinak számát hatványozottan növelni lesznek képesek. Elfogadott tényként kezeltük, hogy a rendezetlen anyaghoz adott anyag, energia vagy információ az anyag rendezettebb formáját eredményezi. Márpedig, ha világunk összenergiája, össz-anyag tartalma, össz-entrópiája állandó, felmerül a kérdés, hogy honnan juthatunk külső forráshoz. Fogadjuk el, hogy információ-forrásnak megfelelhetnek az anyagi kölcsönhatások, melyek világunkban jelen vannak és képesek az anyagot szervezni, rendezni. Van azonban egy másik lehetőség is külső forrásként. Ez nem lenne más, mint a másik-másik világ anyaga. Vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget!

Az antigravitációs kapuk (kapuk a vákuum-energiára) Megbeszéltük már, hogy míg az általunk ismert energia-formák anyaghoz kötöttek, addig lehetséges, hogy a széli részen az energia éppen az anyag közti térhez kapcsolódik. A tágulás közben elveszni látszó energiát az anyag közti tér venné fel, és ez az állapot, a vákuum, hordozza az antigravitációt.

Képzeljük el, hogy világunk és a másik-másik világ határán is vannak kapuk, melyeken keresztül a két világ valamilyen összeköttetésben lehet. Kézenfekvő lenne, hogy ezek a kapuk az úgynevezett antigravitációs kapuk, melyek az anyagot végtelen lassulásra késztetik, és azok a korpuszkulák, melyek beleesnek ezeknek az antigravitációs kapuknak a csapdájába, eljutnak az abszolút zéró sebességre. És ahogyan a fekete lyuk gravitációs csapdájába eső anyag fénysebességre gyorsul és fénnyé alakulva képes átlendülni a másik világba, ugyanúgy veszíti el az anyag teljesen a sebességét az antigravitációs kapuk csapdájában végtelenségig lassulva, maximális térfogat-függő energiához jutva, majd „térfogati tehetetlensége” folytán akár át is „lassulhat”, mintegy „áttágul”, a másik-másik világba. (16. ábra)

Antigravitációs kapuk síkja

Másikmásik világ széle

Gravitációs kapuk (lyukak) síkja

Világunk széle

Másik világ széle

?

Az antigravitációs kapuban az abszolút zéró sebesség állapotán keresztül rezgő anyag közlekedhet világunk és a másik-másik világ között 16. ábra Az antigravitációs kapukon keresztül az anyag egy valamilyen halmaza harmonikus rezgőmozgást végezhet. Ennek a rezgőmozgásnak a két szélső határa a maximális sebességfüggő energia állapota, vagyis a fény és az „anti-fény”, az alaphelyzete az antigravitációs kapuk síkja, az abszolút nyugalom, a térfogati/antigravitációs/vákuum energia állapota. Világunkban tehát randevúzik egymással a lyukakon és az antigravitációs kapukon keresztül rezgőmozgást végző anyag. Az antigravitációs kapun keresztül rezgő anyag plusz anyag/energia/információ-forrásként szolgálhat világunk anyagának entrópia csökkentéséhez. Így volna lehetséges az, hogy világunk anyaga a vákuumból (éterből) energiához jut.

Rezgés az antigravitációs kapukon keresztül Arról már volt szó, mi történik az anyagi testtel, amikor fénysebességig gyorsul, majd átlendül a fekete lyukon keresztül a másik világba. Mi a helyzet ugyanakkor az antigravitációs

kapukon keresztül történő rezgéssel? Ahogy a 16. ábrán érzékeltetem, a lyukak úgy viselkednek az anyaggal szemben, mint szórólencsék, illetve domború tükrök, az antigravitációs kapuk, pedig úgy, mint gyűjtőlencsék és homorú tükrök. Amikor világunk anyaga a lyukakon keresztül rezeg, és végtelen sűrűvé válva, majd fénnyé alakulva rajtuk áthalad, akkor az anyagot szórólencseként küldik tovább, ezért az anyag újra tágulni fog. Amikor az antigravitációs kapukon keresztül rezgő anyagról van szó, akkor a kapuk gyűjtőlencseként eresztik át a végtelenül tágult anyagot. Amikor világunk kitágult anyaga visszafordul az antigravitációs kapuk hatására, akkor az antigravitációs kapu homorú tükörként bánik az anyaggal. Amikor az antigravitációs kapukon rezgő anyagot a lyukak gravitációja visszaindítja az antigravitációs kapuk irányába, akkor a lyuknál sűrűvé váló anyag úgy viselkedik, mintha domború tükör verné vissza. (16.ábra) (Megjegyezzük, hogy bár nehéz őket így elképzelni, de ezek a lencsék és tükrök a tömeg, energia, időtartam, kiterjedés vonatkozásában 180 fokos „látószögűek”, hiszen végső soron ezek a paraméterek 90 fokot fordulnak el.) Amíg a lyukakon keresztül rezgő anyag úgymond gravitáció-függő (G-függő), addig az antigravitációs kapukon rezgő anyag antigravitáció-függő (AG-függő). A G-függő anyag nem tud átjutni az AG kapun, az antigravitációs kapuk visszalökik a lyukak síkja felé. Az AGfüggő anyag az antigravitációs kapukon keresztül rezeg, őt a lyukak lökik vissza az antigravitációs kapuk felé. A G-függő anyag éppen abban a pillanatban, amikor vákuummá kéne alakulnia, az AG kapuk vele szemben homorú tükörként viselkedve „visszaverik”. Nevezzük ezt a helyet az antigravitációs kapu eseményhorizontjának! Ezen belül már a tiszta vákuum van, amellyel ugyanúgy nem tudunk kapcsolatot létesíteni, mint ahogy a fekete lyuk eseményhorizontján belüli anyaggal sem (ld. A fekete lyuk fejezetet). Az antigravitációs kapu eseményhorizontjáról visszaverődő anyag tehát újra korpuszkulaként, de immár sűrűsödvegyorsulva tart vissza a lyukak mezője felé. Az AG-függő anyag nem képes átjutni lyukon. Pontosan abban a pillanatban, amikor fénnyé kéne alakulnia, visszaverődik a lyukak domború tükreiről, amiről kitalálhatjuk, hogy a fekete lyukak eseményhorizontjai. Ezért aztán tágulólassuló korpuszkulaként halad vissza az antigravitációs kapuk mezője felé. A lyukak a Gfüggő anyag, az antigravitációs kapuk az AG-függő anyag „anyaméhei”, melyből származnak, és amelybe visszatérnek. Az antigravitációs kapun keresztül zajló rezgés leírását kezdjük attól a pillanattól, amikor az anyag visszaverődik a lyuk eseményhorizontjáról! Képzeljük tehát most el, hogy az y tengely „veri vissza” az anyagot. Elkezd lassulni,  szöge elfordul a 900-tól az óramutató járása irányában x tengely felé. Ahogyan veszít sebességéből, az  szög egyre kisebb lesz, ezzel párhuzamosan a tömeg, időtartam és energia nyugalmi komponensei, a hosszúság, a térfogat nőnek. Végül a széli részen, az x tengelynél, teljesen elveszíti sebességét (= 00 ). Vagyis az addig benne lévő minden sugárzási energiája és mozgási energia vákuum-energiává alakul. Amikor  szöge negatív irányban túlfordul 00-on, óriási térfogati energiájából fakadóan ismét lehetősége van gyorsulni,  szöge, immár negatív irányban, egyre nő. A tömeg, energia és időtartam fény/sebesség-komponensei itt már negatívak lesznek, ezért azt mondhatjuk, hogy ez az anti-fény világa. Amikor  eléri a -900 -ot, akkor az anti-fény állapotába kerülés előtti pillanatban az anyagot az ottani gravitációs-jellegű tükör is visszaveri. Vegyük észre, hogy az antigravitációs kapuknak is két formája lehet. A lyukak mintájára elnevezhetjük őket fekete, illetve fehér antigravitációs kapuknak. Amikor az adott kapu éppen evilágból anyagot nyel el, és bocsát át a másik-másik világba, akkor az legyen a fekete antigravitációs kapu. Amikor viszont anyag érkezik a kapun keresztül a mi világunkba, akkor azt nevezzük fehér antigravitációs kapunak. A fekete antigravitációs kapu hatására jön létre az óriási nagyságú, evilági lassulás és térfogati energia. A fehér antigravitációs kapu pedig a másik-másik világ anyagát lassítja a végtelenségig, és ez az anyag képes óriási térfogati energiájából fakadóan átlassulni a mi világunkba. Itt azután egyre gyorsulva és sűrűsödve

részt vehet világunk anyagi formáinak létrehozásában. A fehér antigravitációs kapuban a másik-másik világból származó anyag maximális kiterjedésű, és maximális vákuum-energiájú elemi részecskék formájában érkezik meg világunk határára, a feketék evilági korpuszkulákat nyelnek el, hogy azután azok a vákuum-állapoton túllendülve a másik-másik világ maximális kiterjedésű korpuszkuláivá alakuljanak. Ha a lyukakban az anyag megjelenési formája az elektromágneses sugárzás, és ennek elemi egysége a foton, akkor az antigravitációs kapu eseményhorizontján belüli anyagnak is kell, hogy legyen elemi egysége. Nevezzük el, mondjuk vákuumonnak!

A legalább négy világegyetem Ha az előzőkben használt koordináta rendszert az óramutató járásával ellentétesen, 90 fokonként rendre felosztjuk 1., 2., 3. és 4. quadránsra, akkor az egyes quadránsokat a következőképpen tudjuk leírni. Az 1. quadránsban a ctg, cos és sin pozitív, tehát az idő (35), a tömeg (20,26), az energia (21,27,48) és a sebesség (9) pozitív. A 2. quadránsban a ctg és cos negatív, a sin pozitív, tehát az idő, a tömeg, az energia negatív, a sebesség pozitív. A 3. quadránsban a ctgpozitív, a sin és cos negatív, ezért az idő pozitív, a tömeg, az energia és a sebesség negatív. A 4. quadránsban a ctg negatív, a cos pozitív, itt tehát az idő negatív, a tömeg, az energia pozitív, a sin negatív, így a sebesség negatív. (17. ábra)

2.quadráns

1.quadráns

Idő: múlt

Idő: jelen

Energia: negatív

Energia: pozitív

Tömeg: negatív

Tömeg: pozitív

Sebesség: pozitív

Sebesség: pozitív

Fény jelene

Fény jelene

Idő: jelen

Idő: múlt

Energia: negatív

Energia: pozitív

Tömeg: negatív

Tömeg: pozitív

Sebesség: negatív

Sebesség: negatív

Fény múltja

Fény múltja

3.quadráns

4.quadráns

17. ábra Az 1. és 2. quadráns határát képezik világunk fekete és fehér lyukai, melyeken keresztül az anyag és maga a világegyetem csillapítatlan harmonikus rezgőmozgást végez a jelen és a múlt között.

Az 1. és 4. quadráns határán egyrészt a mi világunk anyaga, másrészt a másik-másik világ anyaga van éppen maximális nyugalmi állapotban. Itt van világunk széle, mely összeér a másik-másik világ szélével. Itt helyezkednek el a vákuum-sík fekete és fehér antigravitációs kapui, melyek egyrészt visszaverik világunk anyagát, másrészt, amelyen keresztül az antigravitáció-függő anyag végzi harmonikus rezgőmozgását az 1. és 4. quadráns között, miközben besegít az 1. quadráns anyagának rendeződésébe. (18. ábra)

Lyukak

Mi világunk

Másik világ

8 2.quadráns

 1.quadráns



4.quadráns

 Antigravitációs kapuk

Másik-másik világ

Világunk (G-függő) anyaga 0 és +180 fok között, a másik-másik világ (AG-függő) anyaga +90 és -90 fok között végzi harmonikus rezgőmozgását. 0 és +90 fok között a két világ anyaga randevúzik egymással.

18. ábra A 3. és 4. quadráns határán is fekete és fehér lyukak vannak, de az a fény múltjának világa és kozmosza, mely között szintén harmonikus rezgőmozgást végez valamilyen anyag. A 2. és 3. quadráns határán világunk múltjának és a másik-másik világ múltjának a széle ér össze. Az itteni kapukon keresztül is harmonikus rezgőmozgás folyik a 2. és 3. quadráns között. Mindezek alapján tehát az 1. quadráns megélt és érzékelt világunk jelene. A y tengely pozitív iránya az időtartam, tömeg és energia fénykomponensének tengelye, az x tengely pozitív iránya mentén ugyanezek abszolút nyugalmi komponensei észlelhetők. Az y tengelyen lévő fehér lyukakon keresztül fény áramlik ide, mely tulajdonképpen a múlt anyaga, vagyis fényállapoton keresztül átalakuló antianyag. Ez a fény a 2. quadráns anyagából származik oly módon, hogy az - onnan nézve - fekete lyuk gravitációs csapdájába esik az antianyag. Ebből az következik, hogy világunk és az antianyag világa között a fény a kapocs. Az 1. és 2. quadráns határán rezgő foton, a mai felfogásnak megfelelően, így lehet önmaga antirészecskéje. A lyukak síkján túl az antianyag világa van, melynek tömege és energiája negatív, így azzal nem tudunk kapcsolatot létesíteni. A 2. quadráns anyagáról csak közvetett

információnk lehet, hiszen a múltunk anyagának előbb fénnyé kell alakulnia ahhoz, hogy világunk fehér lyukaiban megjelenhessen. A lyukak eseményhorizontjától induló fény- és anyagáram az, melynek evilági múltjáról a kozmoszba pillantva információhoz juthatunk. Ha például felnézünk az égboltra, akkor akár sok millió évvel megelőző állapotot is láthatunk, de a csillagok (fehér lyukak) „mögé”, ahol azok anyagának múltja van, nem pillanthatunk. Az 1. és 4. quadráns világaiban csak a tömeg és az energia előjelei azonosak, a vákuum-síkon túl lévő anyag ideje negatív. Tehát az 1. és 4. quadráns közötti kapocs a tömeg és az energia. Ha valamit érzékelünk az 1. és 4. quadráns között rezgő anyagról, az annak csak a tömege és az energiája lehet. (Ez volna tán a fekete anyag és fekete energia?) A 3. quadráns különleges. Itt az idő ugyan a jelen, de az összes többi anyagi mennyiség negatív, tehát semmilyen információ-hordozóval sem számolhatunk. A 3. quadráns világa velünk párhuzamosan létezik, de semmilyen kapcsolatunk nem lehet vele. (19. ábra) Az 1. és 2. quadránsban rezgő anyag a gravitáció-függő anyag, az 1. és 4. quadráns között rezgő anyag a vákuum- vagy antigravitáció-függő anyag. A 2. és 3. valamint a 3. és 4. quadránsok közötti anyagmozgás rendre megfeleltethető az 1. és 4. illetve az 1. és 2. quadráns közöttinek azzal a különbséggel, hogy antianyaggal és anti-fénnyel kell dolgoznunk. Ily módon van tehát gravitáció-függő anyag (1. quadráns), gravitáció-függő antianyag (2. quadráns), antigravitáció-függő anyag = vákuum (4. quadráns) és antigravitáció-függő antianyag = anti-vákuum (3. quadráns). fénysík

Világunk múltja, antianyag világa

Jelen, megtapasztalt világunk

Információ hordozó: a fény

Információ hordozó: nincs

Információ hordozó: tömeg, energia

Vákuum -sík Párhuzamos világ, antianyag és anti-fény világa

Fény múltja, anti-fény világa

19. ábra A világmindenség lényegének megértéséhez Zarathusztra piktogramokat használt. A teremtő végtelenségét pontként ábrázolta, melyből származik az Erő, a Tér és az Anyag. Az univerzum egységének, a világosság és sötétség megjelenítésére vonalakkal határolt, 32 fehér

és 32 fekete mezőt rajzolt, éppen olyat, mint egy sakktábla. Lehet, hogy ő 64 világegyetemben gondolkodott? (20. ábra)

Zarathustra sakktábla mintája a mi olvasatunkban

20. ábra

Az anyag rendeződése – végső cél a harmónia Fontos kérdés, hogy mit is takarhat a fény anyaggá alakulása? Képzeljük el, hogy az átalakulás pillanatában a foton megszűnik és létrejön az a legelemibb korpuszkula, mely további korpuszkulákra már nem bontható. És megfordítva: ezen korpuszkula további „bomlása” helyett foton jön létre. Ha ara gondolunk, hogy jelen ismereteink szerint fotonok ütközésekor elektron-pozitron pár keletkezik (pár-keltés) és elektron-pozitron egyesülésekor többnyire két foton jön létre (annihiláció), akkor ez a legelemibb részecske az elektron vagy pozitron kell, hogy legyen. Ugyanakkor az is elfogadott, hogy a tovább nem bontható részecskék a leptonok és a kvarkok. Viszont az elektron és a pozitron is a leptonok családjába tartozik, bár rajtuk kívül még négy lepton ismert. A hat ismert kvark kombinációjából épülnek fel a hadronok, például a proton és a neutron. Posztuláljuk hát úgy az egészet, hogy a foton korpuszkulává alakulása során egy elektron-ekvivalens jön létre, amit nevezzünk részecskének. Az elektron-ekvivalensek tehát a hatféle lepton és a hatféle kvark volnának. Az alapvető részecskék harmadik csoportját képezik a kölcsönhatásokat közvetítő részecskék, ezek a foton, a graviton és a gluon. Őket nevezhetjük akár foton-ekvivalensnek. Ezek után képzeljünk el fehér/fekete lyukakat, melyeken keresztül ezek az  részecskék végzik rezgésüket. Az egyetlen részecskét rezegtető lyuk tulajdonképpen egy elemi lyuk. A

rezgő  részecskékkel több dolog történhet, és ezek a történések fogják létrehozni a különböző anyagi formákat. 1. részecskeként önmagukban rezegnek. Rezgésük során, amikor elemi lyukaikon áthaladnak, akkor fotonok/foton-ekvivalensek, egyébként elektron-ekvivalensek. 2. Ha optimális sűrűségben vannak jelen, akkor az egymással azonos fázisban rezgők képesek befogni egymást, kapcsoltba lépnek, és létrehoznak nagyobb elemi részecskéket, amelyek majd mind nagyobb és nagyobb részecskékké egyesülhetnek. Az egyesülés során létrejövő nagyobb részecskéknek nagyobb lesz a tömege, a térfogata, a nagyobb tömeg és kiterjedés következtében az ő rezgésük ciklusideje és amplitúdója is nagyobb lesz. A lyukak síkján keresztül végzett rezgőmozgásuk ciklusa során tehát hosszabb ideig és messzebbre távolodnak a lyukaiktól. Azt is feltehetjük, hogy amikor két részecske egyesül, akkor lyukaik is egyesülnek, és tulajdonképpen ezen az egyesült lyukon keresztül fog rezegni az újdonsült egység. Így aztán az is lehetséges, hogy a magasan rendezett anyagnak egy olyan komplex lyuka van, melyen keresztül egyrészt az adott anyagi forma rezeg, másrészt az anyagszerkezet tulajdonképpen leképeződik a lyukban. Tehát ahány anyagi forma, annyiféle lyuk van. Mindenkinek sajátja, mely csak is rá jellemző. Sőt, menjünk tovább! Tegyük fel, hogy esetleg a részecskék akkor és csak akkor tudnak egymással egyesülni, amikor éppen szingularitásban vannak, tehát valójában az azonos fázisú lyukak egyesülnek magasabban rendezett anyagi formák komplex lyukaivá. Az egyesült, komplex lyuk az, amelyben megjelenik a kész anyagi forma, és már eredendően összeépült formában kezdi meg ott rezgését. Ez esetben a lyukak síkja volna az a mező, melyen keresztül az egyes anyagi formák „kommunikálni” képesek. Ez volna az a mező, mely a világegyetem ún. koherenciájáért volna felelős. (Koherencián az anyag térben távoli formáinak összehangolt viselkedését szokás érteni, ld. később: László Ervin). Ahhoz, hogy a részecskék egymást befoghassák, nemcsak közel kell kerülniük egymáshoz, hanem rezgésük során bizonyos szinkron megléte szükséges közöttük. Ez egyrészt véletlenszerű is lehet, de történhetnek események, melyek mindezt segítik. Ilyen például, ha a rendelkezésükre álló tér összenyomódik. Maga a fekete lyuk közelsége is a tér összenyomottságát jelenti, de gondoljunk arra, amikor a gázt annyira összenyomjuk, hogy folyadékká rendeződik. 3. Az egyre nagyobb részecskék egyesülhetnek még nagyobb részecskékké, atomokká, majd molekulákká. Ezek mindegyike önmagában is rezeghet tovább, de tágulhat is, és ekkor fokozatosan visszabomlik ismét mind kisebb részecskékké. 4. További egyesülések létrehozzák a gáz, a folyadék, majd a szilárd anyagi állapotokat, egészen az élő anyagig fejlődve. 5. A valamilyen szinten összerendeződött anyag, miután „befejezte küldetését”, vagyis részese volt az általunk megélt világegyetemnek, a benne lévő, egymásra épült harmonikus rezgőmozgások sorozatán keresztül visszaindul az őt létrehozó lyukak felé. Ott azután az őt alkotó  részecskékké, majd fénnyé alakul, és azután átlendül a másik világba. A másik világban kezdődhet minden elölről. A rendezett anyag másik lehetséges útja, hogy részt vesz a világegyetem tágulásában, és a tágulás következtében végső soron ismét bomlásnak indul. Egyre kisebb elemi részecskékre hasadva, végül sebességét teljesen elveszített, önálló, maximális kiterjedésű  részecskék formájában érkezik meg a széli részek térfogati állapotába. Ezek az  részecskék az antigravitációs kapuról visszaverődnek, és csak ezután mozognak vissza a lyukak felé. 6. Az egyes részecskék egymással történő egyesülése során egyre nagyobb molekulák, majd szerves anyagok, végül makromolekulák keletkeznek. Az egyre nagyobb molekulák összeépülése a harmonikus rezgőmozgások egyre összetettebb és

végtelenül bonyolult rendszerezettségét követeli meg. A rezgések közötti rendet nevezhetjük tulajdonképpen harmóniának. A rendezett anyag belsejében, a „felszín alatt”, tovább folyhat a lyukakon keresztüli rezgés, hiszen minden egyes elemi részecske végezheti saját ciklusát. Az anyag rendeződése során a kisebb elemi egységek harmonikus rezgőmozgása és sebessége rendre bezáródik az eggyel magasabb szintű anyagi formába. A harmonikus rezgőmozgások ily módon egymásra épülnek. Ahogy egyre nagyobb tömegű egységek alakulnak ki, és nő a kiterjedésük, úgy veszítenek hullám-tulajdonságukból és alakulnak ki korpuszkuláris tulajdonságaik. Ezzel együtt mutatnak egyre inkább olyan kölcsönhatásokat, melyeket a hullám-közeli állapot nem produkál. Az egész olyan, mint egy óriási zenekar. Amikor az egyes hangszereken megszólaltatott hangok (rezgések) élvezhető zenei művé állnak össze, az a harmónia. Vagy: képzeljünk el egy növénykezdeményt! Ahogy növekszik, úgy ágazódik el újra meg újra a csúcshajtása. Minden elágazódást követően az előző állapothoz képest mindig finomabb részletek következnek, szárak, levelek, majd végül a virág. Minden egyes elágazást a következőképpen lehet elképzelni. Az elágazás alapját képező komplex lyukban folyik a rezgések valamilyen szinten rendezett halmaza. Az elágazásban az alap-lyukhoz kapcsolódik két újabb lyuk, melyekben az előzőhöz viszonyítva már részletgazdagabb formákat megjeleníteni képes, azokra ráépülő újabb rezgések jelennek meg. Minden elágazásnál újabb és rezgések épülnek az előzőkre, mígnem a virág megjelenésekor a legbonyolultabb formavilág rezgéseinek többszörösen egymásra épült rendszere nyilvánul meg. A virág a harmónia megnyilvánulásának egyik legszebb, ugyanakkor legegyszerűbben megélhető formája. 7. A biológiai lét alapjául szolgáló makromolekulák felépülése egyúttal a molekulák kiterjedésének növekedésével jár. Az egyre nagyobb kiterjedés és tömeg egyre nagyobb amplitúdójú és ciklusidejű rezgőmozgást jelent. Minél nagyobb tehát egy molekula, annál több időt tölt világunkban, vagyis annál hosszabb életű, de végső soron mégis csak visszabomlik. Az örökítő anyag, a DNS megjelenése viszont már egy teljesen új viselkedési formát kölcsönöz az anyagnak. A DNS ugyanis képes megkettőzni önmagát. Vagyis rezgése során mielőtt visszaindulna az őt létrehozó lyuk felé, hogy ott ismét véglegesen „megsemmisüljön”, addigra már van belőle legalább még egy, de inkább számtalan példány. Így tehát az anyagra általánosan jellemző, lyukakon keresztüli rezgőmozgás, vagyis a lét és a megsemmisülés közötti, kötelező ciklikus változástól a DNS egyszerűen függetleníti magát.

Most pedig vizsgáljuk meg az eseményeket a másik irányból, az antigravitációs kapuktól elindulva! Az antigravitációs kapukon keresztül szintén  részecskék végzik harmonikus rezgőmozgásukat. Ezek a vákuum  részecskéi, tehát eredendően maximális kiterjedésűek, zéró sebességűek és antigravitáció függőek. Itt az alapállapot a vákuum, vagyis a maximális kiterjedés (00), a rezgés két szélső határa a fény és anti-fény sebessége (+ 900 és – 900) . Az antigravitációs kapuk közelében megindul az antigravitáció-függő  részecskék összeépülése olyan elemi részecskékké, melyek ugyanúgy rezegnek az antigravitációs kapun keresztül, de eközben kiterjedésük csökken, és sebességre tesznek szert. Az ily módon gyorsuló-sűrűsödő környezetben történő összekapcsolódások folytán részt vehetnek komplex anyagi világunk létrehozásában. Ennek megtörténte után az anyag visszatágulhat az antigravitációs kapu részecske állapotáig, vagy tarthat a fekete lyuk felé, ahol az óriási gravitáció hatására tovább gyorsul és sűrűsödik, mígnem a gravitációs tükörről végül visszaverődik.

Megállapíthatjuk, hogy az anyag megjelenési formája úgy a lyukak, mint az antigravitációs kapuk közvetlen közelében az részecske. A lyukakban rezgők a gravitáció-függőek, az antigravitációs kapuban rezgők az antigravitáció-függők. A lyukak közelében mindkét részecskét a hullámtulajdonság, az antigarvitációs kapu közelében mindkettejüket a korpuszkuláris viselkedés jellemzi. Azok a részecskék melyek éppen a fehér lyuk felől az antigravitációs kapuk irányába tartanak (lassuló  részecskék), és amelyek épp az antigravitációs mező irányából a fekete lyuk felé haladnak (gyorsulók), megfelelő sűrűség esetén egyaránt összeállhatnak különböző anyagi formákká, melyek azután később lebomolva ismét útnak indulnak saját lyukaik vagy antgravitációs kapuik irányba. Miután a részecskék egymással történő kapcsolódása feltételez egy optimális anyagsűrűséget, ezek a folyamatok a lyukak és az antigravitációs kapuk síkjától egyaránt egy jól meghatározható távolságintervallumban zajlanak. Minél magasabban rendezett az anyagi forma, ez az intervallum annál keskenyebb. A legszigorúbb feltételei az élő anyag kialakulásának vannak. Ezért van az, hogy épp „most”, és épp a Földön alakult ki az élet, és hogy belátható kozmikus távolságban életfeltételeket nem találhatunk. A két irányból érkező  részecskék egymásra épülése szempontjából a Föld, az élővilág és legfőképp az emberi lény az optimális randevú-helye az anyagnak. Ez az optimális entrópia és a maximális rendezettséget jelentő harmónia megnyilvánulásának helye. (21. ábra) Egy adott nagyságú gravitációhoz tartozik egy adott anyagsűrűség. Valószínű tehát, hogy a földi gravitáció épp azt az anyagsűrűséget jelenti, mely a kritikus sávban van, és ezért a Föld gravitációja is az élet megjelenésnek egyik alapvető feltétele volt.

harmónia antigravitáció

L Y U K A K F É N Y S Í K J A

tágulás

élő anyag

Sebesség, Sebességi energia és entrópia Kiterjedés, Térfogati/vákuum energia és entrópia rendeződő anyag

sűrűsödés hőmérséklet gravitáció

A Föld az anyag rendeződésének optimális helye

21. ábra

V Á K U U M

S Í K J A

 A fehér lyukból jönnek tehát a gravitáció-függő  részecskék. Rezgésük szelektálja őket oly módon, hogy az azonos fázisúak összeépülhetnek. Ahogy egyre nagyobb tömegűek a részecskék, úgy egyre inkább érvényesülnek rajtuk a különböző kölcsönhatások, és egyre magasabb rendezettségi fokú anyagformákká állhatnak össze. Ahogyan az egyes részecskék egymásra épülnek, két fontos dolog történik. Egyrészt nő az anyag rezgésének amplitúdója. Minél kisebb egy részecske, annál kisebb amplitúdóval rezeg. Ezért aztán annál kisebb távolságra van egymástól lyuka és antigravitációs tükre. Ahogy nő az összeépülő anyag egyes formáinak rezgési amplitúdója, úgy lesz az anyagnak egyre nagyobb helyigénye. Tulajdonképpen ez az a momentum, melynek során az anyag összeépülése tágítja a teret. Az elektron rezgésének kicsi a helyigénye. A nagyméretű, vagy nagyon bonyolult anyagi rendszerek esetén nagy lesz a távolság az adott anyagi forma lyuka és az antigravitációs kapuk között. Ha az ősrobbanásmodellben fogalmazunk, az Univerzum lyuka az ősrobbanásnál van, antigravitációs kapui pedig olyan messze, hogy még mindig feléjük száguld folyamatosan tágulva a világmindenség anyaga. Másrészről az összeépülés során nő a tömeg. Ha nő a rezgő tömeg, állandó antigravitációs (rugó-) állandó esetén, nő a rezgésidő. (8). Ha nő a rezgésidő, akkor az adott anyagi forma egy ciklusa alatt hosszabb időt tölt világunkban. Egy elektron igen rövid időt, a kozmosz tízmilliárd éveket.

Mindenhol fény Ha felnézünk a nappali égboltra, ki merné vállalni, hogy rámutat egy tetszés szerinti pontra, és azt állítja, hogy abban a pontban biztosan nincsen foton. Szerintem senki. Ha egy világos helyiségben körülnézünk, találhatunk akár csak egyetlen pontot a térben, ahol biztosan nincsen foton. Szerintem nem. Kicsit más a helyzet az éjszakával. Amikor éjjel szétnézünk, már gyanút foghatunk, hogy esetleg van olyan pontja a látómezőnknek, ahol nem lehet fotont találni. Nos ez sem annyira biztos, hiszen ha kívül helyeznénk egy tárgyat a Föld árnyékából, akkor arról már észlelnénk a róla visszavert fénysugarakat, hiszen az összes égitest fényével is kell számolni. Annyit viszont biztosan megállapíthatunk, hogy a Föld és más égitestek abszolút árnyékában lévő teret leszámítva a tér minden egyes pontján kell lennie fotonnak. Megélt világunkban az anyag közötti teret fotonok töltik ki. Viszont akkor, amikor az anyag tágul, az anyag közötti térből fokozatosan kiszorulnak a fotonok, mert a fényalapú anyag tömegének és energiájának sebesség-komponense átalakul térfogativá. Nos tehát az anyag-mentes, tisztán fényalapú tér bármely pontjában lehet egy fekete/fehér lyuk, melyben egy foton rezeg. Amikor két teljesen azonos fázisban rezgő foton interferál egymással, akkor hullámtani kötelességük lenne, hogy az egyesült foton amplitúdója megkétszereződik. De a fény amplitúdója nem tud változni, ezért a két foton egy elektronpozitron párrá alakul. Ők már megtehetik, hogy megfeleljenek a kétszeres amplitúdó követelményének. Ahol a fotonnál „eggyel nagyobb” amplitúdójú részecske, az elektronekvivalens, vagyis gravitáció-függő  részecske rezeg, azt neveztük el elemi lyuknak. Feltehetjük, hogy az energia kvantumos mintájára, a lehetséges rezgési amplitúdók is kvantáltak, vagyis csak meghatározott, diszkrét értékeket vehetnek fel. Ez esetben az egyik lehetőség, hogy interferencia során a rezgési amplitúdó kizárólag a foton amplitúdójának egész számú többszörösével nőhet. A másik lehetőség, hogy a részecskék interferenciája

során akkor és csak akkor jöhet létre a következő nagyságrendű részecske, ha az új amplitúdó mindig az előző kétszerese. Utóbbi egybevág a Bode-Titius törvénnyel, mely azt írja le, hogy a Naprendszer bolygóinak Naptól való távolsága 2 egész számú hatványai szerint rendezhető sorba. Ez így a makrovilág és a mikrovilág viselkedésének hasonlóságát is támogatja. Azután amikor az  részecskékből mind nagyobb és nagyobb részecskék alakulnak ki, akkor azok már egyre komplexebb lyukakban rezegnek, melyekről megállapítottuk, hogy végső soron minden egyes anyagi formának van sajátja. A különbség abban áll, hogy minél komplexebb az adott anyag, annál nagyobb amplitúdóval és ciklusidővel rezeg. Ezzel párhuzamosan csökken a hullámtulajdonság és egyre kifejezettebb lesz a korpuszkuláris. Az egyre nagyobb rezgő részecskék hullámai egymásra épülnek, miközben rendre bezáródnak az általuk létrehozott testbe. Miután arról is már volt szó, hogy a lyukak egy „síkban” vannak, akkor ez a sík valójában a fény síkja. Ebből a mezőből „dudorodnak ki” tulajdonképpen az egyes anyagi formák a legkisebbtől a legnagyobbig bezárólag. Ezt a kidudorodást úgy is felfoghatjuk, ahogy a téridőt meggörbítő tömeget/gravitációt szokták ábrázolni. És tulajdonképpen itt ugyanerről van szó. Képzeljünk el egy síkba kifeszített nylon fóliát! Ebbe a fóliába nyomjunk bele egy tetszőleges testet úgy, hogy a fólia pontosan ráfeküdjön a test teljes felszínére, egyetlen pont kivételével, mintha a test és a fólia síkja között markunkkal egyetlen pontba összeszorítanánk a fóliát. Ily módon a fólia síkja lesz a fénysík, az egy pontba összeszorított része az adott test fehér lyuka, a testre simuló fóliarész pedig a test alakját pontosan felvevő módon meggörbített tér-idő. (21+1. ábra)

Vákuum erők A téridő deformációja A tömeg nyugalmi komponense

fénysík A test A test lyuka A tömeg fény komponense

A testek a fénysíkból nőnek ki, és benyomulnak a tér-időbe. A tér-idő ezzel szemben ellenállást fejt ki, ezek a vákuum erők, melyek a tömeg nyugalmi komponensét határozzák meg.

21+1. ábra

Amikor a test helyzetet változtat, lyuka a fénysíkon mozogva pontosan követi elmozdulását, és a téridőnek a testet tartalmazó bugyra is természetesen együtt mozog a testtel. Gondoljunk a rajzfilmekre, amelyekben a menekülő kisegér beszalad a szőnyeg alá, és további mozgását a szőnyegen szaladgáló púpocska jelzi. A test téridőbe történő benyomulásának iránya merőleges a fénysíkra, tehát egyrészt tulajdonképpen az abszolút nyugalom tengelyével párhuzamos, másrészt megfelel a test ún. világvonalának. A világvonal fogalma a relativitáselmélethez kapcsoltan jött létre, és azt jelenti, hogy adott test a téridőben e mentén az egyenes mentén létezik. Helyzetváltoztatáskor természetesen a világvonal is együtt mozog a testtel. A különbség még annyi, hogy az eredeti fogalom szerint a világvonal jön a múltból és tart a végtelen jövőbe, míg az itt leírtak szerint a test ennek mentén végzi harmonikus rezgőmozgását. (22. ábra) Valami minél nagyobb kiterjedésű és tömegű, annál jobban nyomul bele a térbe és időbe, vagyis annál nagyobb amplitúdóval és rezgésidővel időzik megélt világunkban. Az itt leírt esetben a fénysík végtelen. Ha elfogadjuk az egyetlen szigularitáshoz köthető Ősrobbanás elméletét, akkor a fénysík csak egyetlen pont, mégpedig az a pont, ahol maga a Big Bang történt. Végtelen nagyságú fénysík esetén viszont minden egyes anyagi formának van saját lyuka. Amíg a lyukban a végtelen sűrűsödés kiszorítja a teret, addig az antigravitációs kapuig táguló anyag esetén a tér maximálisra növekedve kiszorítja a térből a sebességet és a fényt. Ott ezek vesznek el, mint (azonos értelmű) dimenziók.

Fénysík

Elektron lyuka

Egyre magasabb szinten rendezett anyag lyuka Egy fenyőfa lyuka

Világvonalak

Egy ember lyuka

22. ábra Ha most visszakanyarodunk a Föld árnyékának kérdésére, a következőt gondolhatjuk. A nappal és éjszaka földi váltakozása valószínűleg feltétele volt az élet kialakulásának. Földi világunkban látszólag minden alkalmazkodott ehhez a ciklicitáshoz, holott az a valószínűbb,

hogy inkább a világosság és sötétség váltakozásának ritmusa volt az, amely a Földet alkalmassá tette arra, hogy az élő anyag optimálisan rendeződjön és rezegjen benne. Képzeljük el, hogy testünk minden egyes molekulája végzi saját rezgőmozgását. Ezekből a rezgésekből összeállnak a sejtek rezgései. A sejtek rezgéseiből a szövetek, szervek rezgései. Az egészből pedig felépül az emberi test harmonikus rezgőmozgásának komplexuma. Ezzel párhuzamosan környeztünkben a nappal és éjszaka változása zajlik, ami tulajdonképpen a minket körülvevő fénysík megjelenése és visszavonulása. Az ideális az volna, ha testünk rezgése és a fénysík változása teljesen azonos ritmusban zajlana. Ez azonban nincs így, hiszen a nappalok nyáron hosszabbak, télen rövidebbek. Ez a diszbalansz önmagában is betegségek forrása lehet, nem beszélve arról, hogy a civilizált ember időnként teljesen felrúgja a maradék szinkront is, ami pedig az egészség megőrzésének alapja lehetne.

Melyik dimenzió veszik el? Felmerül a kérdés, hogy a fénysebességnél fellépő dimenzióvesztés pontosan mit is takar? Nem mindegy ugyanis, hogy maga a távolság veszik-e el, és ezzel együtt a teljes kiterjedés, vagy a három dimenzióból csak az egyik kiterjedés. A relativitáselméletről szóló írásokban ugyanis az egyszerű érthetőség kedvéért a négydimenziós tér-időt kétdimenziósnak ábrázolják. Az egyik dimenzió a teret, másik az időt jeleníti meg. Ilyen ábrázolás során az egydimenziós tér valóban egy ponttá alakul, és így látszik a fekete lyuk egy pontnak. Nem szólnak ezek az ábrázolások arról, hogy a háromdimenziós tér hogyan módosul a gravitáció hatására. A három dimenzió is ugyanúgy egy ponttá alakul, mint az egy dimenzió, vagy a háromból csak egy dimenzió veszik el a fekete lyukban? Az előbbiekben tulajdonképpen a teljes kiterjedés elvesztésének modelljét taglaltuk, vagyis minden egy ponttá zsugorodik fénysebesség hatására. Ha viszont következetesek vagyunk, és a lefolyó-hasonlatra gondolunk, akkor az egy kiterjedés elvesztésének lehetőségében is kell gondolkodnunk. Ott ugyanis a szakaszból pont lesz, és ha ezt kiterjesztjük, akkor a síkidomból szakasz, a téridomból pedig síkidom kell, hogy váljék a fénysebességnél. Ez azt jelentené, hogy háromdimenziós anyagi világunk két dimenzióban le van képezve a fénysíkon. Minden egyes anyagi forma a saját lyukába érkezve, ott egyik dimenzióját elvesztve leképeződik, de akkor a lyuk tulajdonképpen nem is egy pont, hanem a testnek egy kétdimenziós vetülete. A lyukból kifelé jövet pedig azt érzékeljük, hogy kétdimenziós formája mellé kapott egy harmadik dimenziót, mely a további tágulással nőni fog. Képzeljünk el egy négyzet alapú hasábot! Ennek a hasábnak a lyuka a hasáb alapja, és a magassága az a dimenzió, melyet a sebesség változtat. Kis sebesség, nagy magasság, nagy sebesség, kis magasság. Az abszolút nyugalomban a magasság az abszolút/valódi magasság, fénysebességnél a magasság nulla, tehát a hasáb négyzetté, síkidommá válik. A hasáb ezen a négyzeten keresztül végzi a sebesség-magasság váltakozásának harmonikus rezgőmozgását. Ha az anyag a saját komplex lyukán keresztül úgy tud rezegni, hogy a lyukban a kétdimenziós állapot ellenére információtartalma nem változik, akkor struktúráját megtartva rezeghet jelene és múltja között. Ez a rezgés létének alapja (23. ábra). A három dimenzió teljes információtartalma ugyanis két dimenzióban leképezhető, amit egyébként bizonyít a holográfia.

sebesség fénysebesség

a hasáb lyuka

sebesség

A sebesség növekedésével csak egy dimenzió zsugorodik, fénysebességnél csak egy dimenzió vész el. A test a fénysíkon lévő vetületén keresztül rezeg.

23. ábra Ebben a modellben nem kellene megbirkózni a szingularitás igen nehezen elképzelhető voltával. Az ugyebár nem vitás, hogy még egy csillagot is, de a teljes Univerzumot mindenképpen roppant nehéz úgy felfogni, mint egy ponttá zsugorodni képes, vagy egyetlen pontból kirobbanó dolgot. Ennek a lehetetlenségnek az érzését nagyban enyhítené, ha a szingularitások kétdimenziós vetületeket jelentenének, hiszen ekkor minden test lyuka saját méretével arányos nagyságú alaprajzként jelenik meg a fénysíkon. Mindazonáltal ahogyan eddig, ezután is a teljes kiterjedés elvesztésének modelljét viszem tovább, ugyanis ez korrelál jobban a ma elfogadott nézetekkel. Nem elfelejtve persze, hogy a két modell egymás között átjárható. Itt szeretnék néhány szót szólni az Ősrobbanás modellről. Ha azt mondjuk, hogy ez a modell csupán egy állomása a világról alkotott emberi elképzelésnek, akkor helyes úton járunk. Jelenlegi tapasztalatainkat jól magyarázhatjuk vele. Ugyanakkor képtelenségnek érezném, ha valaki azt állítaná, hogy ez a valóság, mindennek az eredete. Egyébként is valahol képtelen az egész, hiszen a velejéig kíváncsi ember joggal kérdezheti, hogy mi volt előtte. Viszont ezt a kérdést nem is illik feltenni, akadékoskodásnak, tájékozatlanságnak számít. Jobb esetben csak összemosolyognak minden dolgok tudói, hogy ó, te kis csacsi. Ott volt a világegyetem pár köbcentiméternyi anyagba zsúfolva, és punktum. Nyugodj meg, ez a magyarázat, örülj, ha ezt felfogtad. Rendben van, de én azt mondom, ne nyugodjunk bele, hogy a labdát eggyel odébb dobtuk. Hiszen akkor oly mindegy, hogy ősrobbanásról, vagy teremtőről beszélünk, a lényeg ugyanaz marad. Legfeljebb megnyugszanak a materialisták, íme a természettudományos magyarázat a világ keletkezésére. Valójában nem oldottunk meg semmit, csupán jelen ismereteinket magyarázzuk valamivel, ami egyébként a mai, szenzációra éhes ember számára is optimális, hiszen minél képtelenebb, annál vonzóbb az igazsága. Egyszerű, józanésszel fel kell tenni azt a kérdést is, mi volt a pár köbcenti anyag körül? Az a pár köbcenti anyag honnét származik? Mitől lett olyan iszonyatosan sűrű és mitől robbant fel? És így tovább. Hiszek

abban, hogy ami a józanészt és a képzelőerőt annyira próbára teszi, mint a Big Bang, akkor azzal valami nem stimmel. Számomra sokkal hitelesebb lenne egy olyan modell, amely nem akar mindenáron valami kezdetet megjelölni, azután arról vitatkozni, hogy van-e a tágulásnak vége vagy nincs.

Ha a tágulásnak még sincs vége Ha a világegyetemet mégis az Ősrobbanás hozta létre, akkor három alapvető lehetőséggel számolnak a tudósok. Az egyik, hogy a tágulás egyre csökkenő sebességű, és ez esetben a tágulás véget ér, majd a Kozmosz megindul vissza a nagy zutty felé. Ez a könyvben szereplő elképzeléssel sok rokon vonást mutat. Számomra ez tűnik a leghihetőbbnek, ugyanis gondoljuk csak át, hogy egy bármilyen robbanásnál mi is történik? A robbanás pillanatában lévő anyag kiterjedése kicsi, sebessége nagy. A robbanás folyamata során az anyag szerterepül, végül kiterjedése nagy, sebessége kicsi lesz. Ezzel szemben áll egy másik nézet, miszerint a világegyetem egyenletes sebességgel ugyan, de mindig tágulni fog. Ehhez hasonló a harmadik lehetőség, azzal a különbséggel, hogy a tágulás egyre gyorsuló. (27. ábra). Ez utóbbit látszanak támogatni kozmológiai megfigyelések is, miszerint a tőlünk legtávolabbi égitestek relativisztikus nagyságú sebességgel mozogva távolodnak tőlünk. Sőt ezek a megfigyelések azt a gondolatot is felvetik, hogy ezt a gyorsuló mozgást egy bizonyos fekete anyag/energia hozza létre. •

tágulás

3 2

1 Ősrobbanás

idő

Az 1. görbe a nagy zuttyhoz vezet, a 2. és 3. esetén a tágulás nem ér véget illetve gyorsul.

27. ábra

A z

Fogadjuk most el, hogy a világegyetemet az Ősrobbanás hozta létre, és fogadjuk el, hogy a sötét anyag valóban létezik, és a táguló anyagot gyorsítja. Hogyan tudjuk mégis az eddig megfogalmazott elképzeléssel mindezt összhangba hozni, hogyan lehet ebben az esetben is oszcilláló a világegyetem? Eszerint az Ősrobbanás pillanatában az anyag valamilyen sebességre tett szert, majd tágulása során egyre gyorsul, egészen a fénysebességig. Egyrészt a fénysebességet nem lépheti túl, másrészt a fénysebesség elérésekor azonnal el kell veszítenie kiterjedését. A maximálisra tágult anyag tehát egyetlen pillanat alatt kiterjedés nélkülivé válik, és mint ilyen, újabb ősrobbanásra képes szingularitásba kerül. Ebből a szingularitásból egy újabb Ősrobbanás ismét tágulásnak indítja az anyagot, az tovább gyorsulva tágul, ismét eléri a fénysebességet, abban a pillanatban szingularitássá válik, és kezdődik minden újra elölről. Sőt lehetséges, hogy a gyorsulás sosem áll meg, és a fénysebesség elérésekor ugyan szingularitássá válik az anyag, de az újabb ősrobbanás után már fénysebesség fölött mozog. Ily módon a következő szingularitást a kétszeres fénysebesség elérése fogja jelenteni, és a ciklusok ismétlődése az anyag sebességét mindig a fénysebesség egész számú többszörösével fogja növelni. (28. ábra) nc nx

sebesség

3c, 3

2c, 

A maximális kiterjedés és a fénysebesség elérésekor robbanásszerűen bekövetkező szingularitások

Ősrobbanások c, 

kiterjedés

28. ábra Mindezt az x-y koordináta rendszerrel, az szög változásával és a quadránsok használatával a következőképpen lehet leírni. Az x tengely mentén az  szög nulla, itt teljes nyugalomban van az anyag, de szingularitásban. Itt következik be az ősrobbanás, az anyag sebessége és  szöge növekszik. Egyre gyorsul, miközben tágul is, majd az y tengelyhez érve  szöge 900 lesz, vagyis elérte a fénysebességet (1. quadráns). A fénysebességnél, az y tengelyen robbanásszerűen elveszíti kiterjedését. Ezt követi egy újabb ősrobbanás, túllendül a 900-on,

újabb gyorsulás és tágulás következik. 1800-nál ismét fénysebesség (vagy kétszeres fénysebesség), majd az x tengely negatív szakaszán robbanásszerű szingularitássá alakulás (2. quadráns), és így tovább. Az anyag tehát 900-onként éri el újra és újra a fénysebességet, ezzel együtt a szingularitást, és végez újabb és újabb Ősrobbanást. És az is lehet, hogy 900-onként (quadránsonként) az anyag sebessége egy-egy fénysebességnyivel nő.

Anyag vagy hullám? A világ minden egyes anyagi formája ciklikus mozgásban van saját fekete/fehér lyukán keresztül két antigravitációs mező között. Ennek a harmonikus rezgőmozgásnak az alaphelyzete a maximális sebesség-függő energiához, a két szélső határa a maximális térfogati energiához tartozó állapot. Előbbi állapotban az anyag fénnyé alakul, utóbbinál abszolút nyugalmi és maximális kiterjedésű formájában jelenik meg. Az alapvető különbség a különböző anyagi formák között azok kiterjedésének nagysága. Amíg ugyanis minden egyes forma teljesen elveszíti (egyik?) kiterjedését amikor a fény-mezőbe kerül, addig a másik szélső állapot beláthatatlan számú, hiszen a legkisebb kiterjedésű elemi részecskétől a naprendszerekig bezárólag bármekkora méret előfordul. Ha elfogadjuk, hogy minden forma tágulási és összehúzódási sebessége állandó, akkor ebből az is következik, hogy az elemi részecskék ciklikus mozgásának periódus ideje nagyon rövid, a kozmikus elemeké pedig igen hosszú. Vagyis egy elemi részecske összehasonlíthatatlanul több időt tölt a fénysebesség közelében, mint például egy égitest. Mindez viszont azt is jelenti, hogy az elemi részecskék megfigyelése során sok ciklust észlelhetünk, a kozmikus elemek esetén pedig ciklusuknak az elenyésző töredékét sem érzékelhetjük. Ezért minél kisebb valaminek a kiterjedése, annál inkább tapasztalhatjuk hullám-tulajdonságát, és minél nagyobb valami, annál inkább látjuk anyagi kvalitását. Képzeljünk most el egy derékszögben meghajlított csövet! A csövet töltse ki folyadék, és mindkét végét zárja le egy-egy dugattyú! A cső meghajlításának helye legyen az origó, az egyik szára x, a másik y. A folyadék jelképezi magát az anyagot, a cső x szára annak kiterjedését, az y pedig a sebességét. Ha az x végén lévő dugattyút elkezdjük nyomni az origó felé, akkor az x folyadékoszlop hossza, mely a kiterjedést jelképezi, csökken, ezzel együtt y folyadékoszlop hossza, azaz a sebesség jelképe nő. Az origóban tehát a kiterjedés egy része sebességgé alakult. Ugyanezt megfordítva is megtehetjük. Az y dugattyút az origó felé tolva a sebességet kiterjedéssé tudjuk alakítani. Ha az x dugattyút az origóig betoljuk, akkor a kiterjedés elveszik, a sebesség maximumra nő. Ha az y dugattyút toljuk az origóba, akkor a sebesség megszűnik, a kiterjedés maximálisra nő. Ebből azt láthatjuk, hogy a sebesség-kitérés grafikon origó középpontos ellipszis. Ha a maximális sebesség minden anyagi forma esetén a fénysebesség, viszont különböző a kitérés nagysága, akkor a 24. ábra szerint alakul a sebesség-kitérés egymáshoz viszonyulása. Az 1. rajz a kitérés nélküli, maximális sebességű anyag (fény). A 2. rajz a kis amplitúdóval rezgő anyag. A 3. rajz a nagy amplitúdóval rezgő anyag. A 4. rajz a zéró sebességű, maximális kiterjedésű anyag (vákuum).

2.

1. sebesség

kitérés

3.

4.

24. ábra A rezgésnek a tömeg növekedésével járó változását a már említett (8) képlet írja le. Eszerint függ össze egymással a rezgő test tömege és ciklusideje. Vagyis állandó antigravitációs (rugómerevségi) állandót feltételezve a nagy tömegű testnek nagy, a kis tömegű testnek kicsi a periódusideje. Összefoglalva tehát a nagy tömegű test kis frekvenciával, a kis tömegű nagy frekvenciával, a nagy kiterjedésű nagy amplitúdóval, a kis kiterjedésű kis amplitúdóval rezeg. Biztosan mindenki emlékszik arra, amikor az iskolai énekórán a ritmus vezényléséhez a tanár egy metronóm nevű ingát tett az asztalra. Képzeljük el, hogy az elektron egy mikro-méretű, igen pici tömegű, a kozmosz pedig egy elképesztően nagy kiterjedésű és tömegű metronóm.

E(v) E(L)1

E(v)1

(c) (1)=45 1)=0 és (2)=45 E(L)2

(2)=0 E(v)2 E(L) Az anyag viselkedését egyik irányban behatárolja a fénysebesség. Ez kiterjedéstől függetlenül minden anyagi formára érvényes. Mozgásterének másik vége attól függ, hogy mekkora a maximális kiterjedése. A kis kiterjedésű és kis tömegű anyag (1) kisebb amplitúdón, nagyobb frekvencián, tehát rövid hullámhosszon, a nagy kiterjedésű és tömegű (2) nagyobb amplitúdón és kisebb frekvencián, tehát nagy hullámhosszon végzi harmonikus rezgőmozgását a fénysebesség és maximális kiterjedése között. E(v) a sebesség-függő, E(L) a kiterjedés-függő energia.

25.ábra Tekintsünk valamit, ami mozog, de amiről nem tudjuk, hogy részecske-e vagy hullám! Előre hangsúlyozni kell, hogy a mennyiségek észlelése kizárólag a megfigyelés igen rövid időtartama alatt történik. Ami mozog, annak van egy  szöge, mely az őt jellemző mennyiségek abszolút nyugalom tengelyéhez viszonyított aktuális elfordulását írja le. Ha azt gondoljuk, hogy ez az  szög egy fázisszög, vagyis egy harmonikus rezgőmozgás egy adott pillanatához tartozó kitérés szöge, akkor mondhatjuk azt, hogy a megfigyelt valami egy hullám. Az észlelés pillanata előtt az  szög kisebb, a megfigyelés után pedig nagyobb lenne, vagy megfordítva. Ha az  változásának sebessége igen nagy, akkor elképzelhető, hogy a megfigyelésünk rövid ideje alatt annak változása érzékelhető mértékű, akár sokszor 3600 is lehet. Ebben az esetben a valaminek inkább észlelhetjük hullám-tulajdonságát. És ellenkezőleg: ha az  szög változásának sebessége igen-igen kicsi, akkor azt nem észlelvén, sebességét, tömegét és energiáját állandónak érzékelve, tulajdonságát korpuszkulárisnak tapasztaljuk. Ahogy csökken a valami sebessége, úgy nő a kiterjedése, és megfordítva. A kettő egymáshoz való pillanatnyi viszonyát pedig az  szög írja le. Ahogyan azt már megállapítottuk, a két mennyiség folyamatos változása (ciklikus „egymásba alakulása”) tulajdonképpen egy harmonikus rezgőmozgás. Az anyag megjelenése attól függ, hogy rezgőmozgásának mekkora a kiterjedés irányú amplitúdója. Ha kicsi, akkor a hullámtulajdonság, ha pedig nagy, akkor a korpuszkuláris tulajdonság a meghatározó. (24. 25. ábra). Ez szintén a Heisenberg-féle kizárási elvet reprezentálhatja. Ha tehát minden anyagi forma harmonikus rezgőmozgást végez saját lyukán keresztül, az antigravitációs kapuk eseményhorizontja közötti teljes utat oda-vissza rendre bejárva, akkor ez igaz a kozmoszra is. Ha feltételezzük, hogy a világmindenség sebessége és kiterjedése is

folyamatos egymásba alakuláson megy keresztül, tehát maga a kozmosz is egy harmonikus rezgőmozgást végez, akkor az is nyilvánvaló, hogy ennek a rezgőmozgásnak a ciklusideje több tízmilliárd éves nagyságrendű. Ez esetben viszont egyrészt fázisszögének (- jának) változása igen lassú, lényegében számunkra érzékelhetetlen. Ezért látjuk most korpuszkulárisnak. Ha az ősrobbanás modelljében gondolkodunk, akkor az ősrobbanás közelében kis kiterjedése és igen nagy sebessége miatt a sebesség-zóna volt a tartózkodási helye. Akkor tehát hullámtulajdonságai voltak markánsak. Egyébként ezt az akkori hullámtulajdonságot észlelhetjük a most is meglévő ún. háttérsugárzásként.

A stabil részecskék Tekintsünk egy gömb alakú elemi részecskét (A)! Ennek a részecskének a lyukbeli alakját egy pontként lehet elképzelni, és van egy maximális nagyságú gömb alakja, mely a térfogati állapotot jelképezi. Nézzünk most szét a részecske belsejében! A szóban forgó részecskét több, kisebb korpuszkula (a) alkotja. Az A részecskét alkotó kis korpuszkulák (a) valamilyen sebességgel mozognak, és kitöltik a rendelkezésükre álló teret, vizsgált A részecskénk belsejét. Utóbbi a két szélső állapotát aszerint veszi fel, hogy az őt alkotó a korpuszkulák mekkora sebességgel mozognak. Amikor sebességük igen nagy, akkor kiterjedésük nagyon kicsi lesz, ezért a mi A részecskénk mérete is kicsi, viszont sebességtartalma nagy. Amikor az a korpuszkulák a maximális méret közelében vannak, ezért sebességük igen kicsi lesz, akkor A részecskénk is nagy kiterjedésű lesz és kis sebességtartalmú. Most képzeljük el azt, hogy a maximális kiterjedés állapotában lévő A részecskénket elkezdik kívülről összenyomni. Az összenyomás megkezdése előtt az őt alkotó a korpuszkulák többsége szintén a maximális kiterjedés állapotában van. Az összenyomás hatására az a korpuszkulák sebessége ugyebár nőni fog. Amíg viszonylag bőven van hely A részecskénk belsejében, addig az a korpuszkulák pillanatnyi méret és sebesség szempontjából nagy változatosságot mutathatnak. Azonban ahogy szűkül a rendelkezésre álló hely, úgy lesz egyre dominánsabb a kis méret és nagy sebesség. Ezzel együtt A részecskénk sebességtartalma is nő, és mérete persze csökken. Eddigiekből következik, hogy részecskénk állapotát jellemezheti az, hogy kis korpuszkulái mekkora sebességgel mozognak, vagyis mekkora az A részecske sebesség-tartalma. (Adott konkrét gáz esetén a sebesség-tartalmat a gázmolekulák sebessége határozza meg, és a gáz nyomásaként észleljük.) Vizsgáljuk most meg az a korpuszkulák egymáshoz való lehetséges viszonyait! Ha a külső körülmények, és a rendelkezésre álló tér megengedi, az a korpuszkulák bármely állapotban lehetnek a pontszerű és a maximális gömb alak között. Ekkor a sebesség-kiterjedés harmonikus rezgőmozgását viszonylag szabadon végzik. Ha viszont szűkül a rendelkezésre álló tér, annál inkább szükséges, hogy rezgőmozgásaik egymáshoz idomuljanak. Ez tulajdonképpen mozgásukat valamilyen szinten szinkronizálja. Egymásra gyakorolt hatásaik megszabhatják egyenkénti pillanatnyi méretüket és sebességüket, ezért vizsgáljuk hát meg az a korpuszkulák állapotainak legjellemzőbb lehetőségeit, de kizárólag kvantumgravitációs szempontok szerint. 1. Többségük gravitáció-függő részecske. Ekkor mindegyikük nagy gravitációs hatást képvisel, ezért egyre gyorsabban közelítenek egymás felé. Az A részecske mérete ezáltal csökken, és sebessége nő. Végül A részecske a fekete lyukába kerül, és fénnyé alakul. Ha netán az A részecske méretének csökkenését nem követné annak sebességnövekedése, akkor a megelőzőleg általa kitöltött teret nem tudná továbbra is kitölteni, és ez a struktúra felbomlását okozná. Vö. körök satírozásának hasonlatával!

2. Többségük antigravitáció-függő részecske. Ez esetben nagy antigravitációs hatásuk folytán igen gyorsan kitágítják egymást és magát az A részecskét is. Az A részecske sebessége ezzel együtt egyre csökken. Végül A részecske az antigravitációs kapuba, vagyis vákuum állapotba kerül. 3. Az a részecskék egyik fele gravitáció-függő, a másik fele antigravitáció-függő. Ekkor ezek kölcsönösen erősíthetik egymás rezgését. Előállhat olyan helyzet,hogy tökéletes szinkronban rezegnek, de épp ellentétes fázisban. „Hullám-nyelven” fogalmazva maximálisan kioltják egymást, egymás hatását nagyrészt kölcsönösen elnyelik. Ebből következően viszont az ilyen részecske-összeállítás hat legkevésbé az A részecske állapotára és a környezetre. Az anyag egy bizonyos sűrűségénél feltételezhető egy ilyen állapot. És miután ennek az elrendeződésnek a legkisebb a környezetre gyakorolt hatása, az így összeálló anyagi testnek ez a lehető legstabilabb állapota. Olyan állapot, ahol legkevésbé kénytelen akár sűrűsödni, akár tágulni. Ebben az állapotban az anyagot alkotó részecskék gravitációs és antigravitációs hatásai kioltják egymást, tehát az anyag igen lassan változik. Ez továbbá az az anyagi állapot, ahol a részecskék harmonikus rezgőmozgása, vagyis hullámtulajdonsága kifelé a legkevésbé jelenik meg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a sebesség és maga a hullámtulajdonság ilyenkor bezáródik a testbe. Amíg a 3. eset az anyag maximális stabilitású állapota, addig az 1. és 2. legszélsőségesebb megjelenések a leginstabilabb formák. Az anyag rendeződésének különböző formáit e három alapvető helyzettel tudjuk leírni. Az 1. állapotban a maximális sűrűség, sebesség, energia és tömeg fény-komponens a jellemző, itt a sűrűség-függő entrópia kicsi. A 2. esetben a sűrűség, a sebesség, a tömeg és az energia fény-komponense minimális, a térfogat maximális, itt a térfogat-függő entrópia a kicsi. A 3. típusú megjelenés a rendeződésnek egy speciális esete. A sűrűség egy szűk, különleges tartományon belül van, aminek feltétele az ellentétes fázisú korpuszkulák maximális számának jelenléte. A sebesség, a tömeg, az energia és az időtartam az adott helyzet szögének megfelelő. Tekintettel arra, hogy az anyagnak ez különlegesen stabil állapota, az ide tartozó entrópia az, amit már elneveztünk optimális entrópiának, vagyis a harmónia állapotának! Ebben az állapotban A részecskénk környezetéhez képest nyugalomban van, külső sebessége zéró, hiszen a belső sebességekből származó mozgási energiát kompenzálja a szinkronban lévő, tágulásokhoz köthető térfogati energia. (Gázhasonlattal élve ez olyan, mint amikor a gáz nyomása és hőmérséklete a környezetével megegyezik: tágulni sem akar, összenyomatást sem szenved.) Az imént megtárgyaltuk a részecskék összhatását. Nézzük most meg, hogy két részecske kölcsönhatása hogyan alakulhat! Amikor két gravitáció-függő részecske egymás közelébe kerül, akkor vagy kölcsönösen egymás felé eltérítik egymás pályáját, vagy egymás körül fognak „keringeni”, vagy elnyelik egymást, és egy közös fekete lyuk eseményhorizontján fotonokká alakulnak. Ha két antigravitáció-függő részecske kerül közel egymáshoz, akkor a két antigravitációs hatás egymást vonzza, tehát vagy csökkentik egymás sebességét, vagy „egymás körüli pályára” állnak, vagy egymást addig tágítják, hogy egyszer csak együtt alkotnak vákuumrészecskéket. Megállapítottuk tehát, hogy részecske lehet úgy stabil, hogy az őt alkotó kisebb korpuszkulák összhatása adja a stabilitást, és van olyan stabilitás, ahol egy részecske-pár lesz stabil azáltal, hogy a pár tagjainak kölcsönhatása vezet stabilitáshoz. Előbbi esetben az egész részecske kifelé nyugvónak tűnik, ezt nevezzük el „nyugvó” típusúnak! Ilyen „nyugvó” típusú részecskeformák például a nukleonok (proton, neutron). Utóbbi esetben az egymás körüli keringés az, ami stabil, ezért ezeket kereszteljük el „keringő”, vagy elektron típusnak!

A részecskék evolúciója A világunkban előforduló részecskék száma elvileg végtelen lehet. Attól függően, hogy az észlelés pillanatában egy részecskének éppen mekkora a sebessége, a tömege, az energiája, az impulzusa, számtalan különbözőnek gondolt részecskét detektálhatnánk. Ugyanakkor viszont az általunk eddig megismert elemi részecskék száma nem túl nagy. Ha átgondoljuk a stabil részecskék/párok kialakulásának előzőleg leírt módjait, akkor a következőt kell látnunk. Az elemi részecskék között a kölcsönhatások számtalan lehetősége adott, nem beszélve egyéb lehetséges hatásokról, mint például az elektromos, mágneses, erős-gyenge kölcsönhatások. Ráadásul az előbbi elemzésben az nem is szerepelt, hogy a kölcsönható részecskék milyen fázisban vannak, épp lyuk közelben vagy antigravitációs kapu közelében, odatartanak, vagy éppen elfelé, milyen a frekvenciájuk stb. Bárhogy is van, általánosságban elfogadhatjuk, hogy az a részecske, mely éppen nem alkalmas arra, hogy stabil részecskék vagy részecske párok felépítésében részt vegyen, az önmagában tovább rezeg saját lyukán/kapuján keresztül. Ily módon tehát azok a részecskék, melyek stabil formában tudnak végül is megjelenni, azok mintegy szelektálódnak az általunk megélt anyagi világ felépítésére, és valószínűségi alapon számuk elenyésző az összes létező részecskék számához viszonyítva. Ezért tapasztaljuk úgy, hogy megélt világunkban nagyon kevés az anyag. Valójában az egész világot anyag tölti ki, csak éppen döntő része vagy a fénysíkban, vagy a vákuum-síkban rezeg. Amíg az Univerzum teljes anyagának tömegét 1054 kg-ra teszik, addig a vákuum-elméletek becsléseit átvéve, a lyukak síkjának sűrűsége akár 1094 g/cm3 is lehet. Ez némi párhuzamban van azzal a nézettel is, miszerint a Big Bang során létrejövő protonok, antiprotonok, elektronok és pozitronok döntő része annihilálódott, vagyis fotonokká alakult, ami a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy visszakerült a fénysíkba. Ha végiggondoljuk azt, hogy a stabil részecskék állapotától elindulva akár a lyuk- akár a maximális kiterjedés állapota felé keresgélünk, és nem sok magányos részecskét találunk, akkor megérthetjük azt a tapasztalatot is, mely szerint az anyag törekszik a legalacsonyabb energia szintre. A stabil állapot és a maximális kiterjedés állapota között esetleg megfigyelhető részecskéket tágulónak érzékeljük. Márpedig, ha tágulnak, akkor energiájuk – a mi szemszögünkből nézve -, csökken. Ez az anyagforma tehát teljesíti elvárásunkat, törekszik az alacsonyabb energia szintre. A stabil állapot és a lyukak mezője között fellelhető részecskéknek nagyobb a sebessége, a sebesség-függő tömeg- és energia-komponense, ezért megnyugszunk, hiszen stabil állapotban ezen paraméterek kisebbek, vagyis ekkor is úgy érzékeljük, hogy az egyébként stabil állapot az, ami a kisebb energia-szintű. Természetesen – amint arról már volt szó -, az össz-energia tartalom valójában mindenhol ugyanakkora, vagyis a sebességi és a térfogati energia összegeként van jelen, de a térfogati/vákuum energia észlelésére nem vagyunk (?) képesek.

A hétköznapok anyagformái Az egyik véglet legyen az elektron. Az elektron fényhez közeli sebességgel mozog. A tudomány ismeri kettős természetét, azaz képes részecskeként, ugyanakkor pedig hullámként is viselkedni. A quantum-fizikusok azt is állítják róla, hogy a helyét pontosan nem lehet meghatározni, ezért azt csak valószínűségi egyenletekkel lehet leírni. Elektron és pozitron ütközésekor fotonok keletkeznek. Mi magunk posztuláltuk róla, hogy kisebb részekre a természetben spontán nem bomlik, hanem ilyenkor fotonná alakul. Mindez alapján joggal állíthatjuk róla, hogy a fény-állapothoz igen közel van. Képes lehet tehát bármikor a fényállapotot felvéve, azon túllendülve átlépni a fekete lyukon, eltűnni a „szemünk elől”,

rövid időt a másik világban tölteni, majd fény-állapoton keresztül ismét visszalépni világunkba. A másik végletet, a térfogati világhoz legközelebbi, általunk ismerhető állapotot leginkább egy végtelenül ritka gáz jelentheti. Ritkasága folytán kicsi a belső energiája, nagy a rendezetlensége. A gáz további tágulása egy bizonyos határon túl már csak úgy képzelhető el, hogy az egyes molekulák alkotóelemei is távolodnak egymástól, mígnem egyre elemibb részekre bomlanak. Ezek folytatják a tágulást akár az antigravitációs kapuk szintjéig. Végül is valahol egészen megközelítik a tökéletes nyugalom állapotát, ahol a tömeg, az energia, az időtartam fény-komponense közelíti a zérót, a sűrűség-függő entrópia, a távolságok és a térfogatok maximálisak. Ezen két véglet között foglalnak helyet ismert világunk anyagai, tárgyai, élőlényei. Ha a ritka gázt állandó hőmérsékleten összenyomjuk, energiát fektetünk bele, nő a belső energiája és rendezettsége, tehát entrópiája csökken. További összenyomással folyadékállapotba késztethetjük a gázt. A folyékony halmazállapotú anyagokban a molekulák mozgási szabadsága csökken, ezzel együtt belső energiájuk és rendezettségi fokuk még magasabb. A szilárd testek molekulái közötti fiziko-kémiai hatások további rendeződést eredményeznek, az entrópia tovább csökken, a belső energia tovább nő. Az összenyomással tulajdonképpen a molekulák mozgásterét csökkentjük, sebességük mintegy bezáródik az új halmazállapotú anyagdarabba. A részecskék sebessége számunkra érzéklehetetlenné válik. Utalnék arra a tényre, hogy a fémekben az elektronok szabadon mozognak, valamint hogy az atommag terében a protonok és neutronok mintegy negyed fénysebességgel cikáznak, azzal együtt, hogy ebből semmit nem érzékelünk. Ezt a fajta sebességet neveztük belső sebességnek. Összenyomáskor ugyanaz történik, mint a fekete lyukban. Az anyag sűrűsödik, a korpuszkulák mozgástere csökken, de sebességük mégis nő, majd végül fotonná alakulhatnak. Ily módon elképzelhető, hogy az összenyomáskor bekövetkező halmazállapot változás is tulajdonképpen az anyagba bezáródó sebesség és végső esetben a részecskék fotonná alakulása. A fénysebességet elérő alkotórészek elektromágneses hullám állapotba kerülnek (főként fény és hő/infravörös). Az anyag rendeződése és összeépülése során egyrészt egymásra épülnek az egyes alkotórészek rezgései, másrészt ezek a rezgések egyre kisebb amplitúdójúak és hullámhosszúak, mivel egyre kisebb a rendelkezésre álló mozgástér a rendeződő anyagban. Ennek megfelelően egyre jobban hullám-közeli formában, végső esetben foton állapotban zajlanak az anyag belsejében, és az egyes alkotórészek  szögeinek időbeli átlaga egyre nagyobb, mígnem fényállapotban 900 lesz. A rendeződés (és sűrűsödés) ily módon az egyes alkotórészeket közelíti a fényállapothoz. Ha az egyes alkotórészek  szög függő mennyiségeinek vektorait összeadjuk, akkor megkapjuk az adott rendezett anyagforma fő vektorát. Az egyes alkotórészek vektorai közül minél több van közel a 900-hoz, annál közelebb lesz ehhez a szummációs vektor is, tehát a minél rendezettebb az anyag, annál közelebb van úgymond a fényállapothoz. A földi világ anyagának legmagasabban rendezett megjelenési formáját kétségkívül az élővilág jelenti. Lévén az ember az élővilág csúcsán, azt állíthatjuk, hogy az emberi test energia (információ) -tartalma és rendezettsége az ismert anyagi világban a legnagyobb. Ezért aztán az ember áll legközelebb a fény-állapothoz. Ha tehát egy ember megáll egy kőszikla mellett, akkor az ember és a kőszikla sebessége azonos vagy sem? Hiszen adott inercia rendszerben mindketten mozdulatlanok. Igen, de az emberi test sebességtartalma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a kőszikláé. A termodinamikai különbség fő oka a belső sebesség nagyfokú különbözőségében rejlik. Az információtartalombeli különbség pedig a két rendszer harmóniájának óriási különbségében áll. Az anyag energia-tartalmának és sebesség-tartalmának összefüggését egyébiránt kifejezi a nyugalmi energiát leíró einsteini képlet is, hiszen az E  m  c 2 összefüggés éppen a

nyugalomban lévő testre vonatkozik. Bár nyugalomban van a test, energia-tartalmának leírásában is ott szerepel a fénysebesség. Megélt világunk körülményei és sebesség-viszonyai között ehhez még hozzá kell adnunk a newtoni fizika szerinti mozgási energiát, melyet az 1 E  m  v 2 összefüggés ír le. Ha tehát a rezgő anyagot vizsgáljuk, akkor az Heisenberg és 2 Einstein szerint viselkedik, az összeépült és rendezett anyag Newton törvényeit látszik követni. Fentiekkel összhangban vannak egyébként a gázokról szóló, ismert termodinamikai tanok. E szerint a zárt térben lévő gáz molekulái hőmozgást végeznek. Látszólag rendezetlen mozgásuk közben rendre az edény falához ütköznek. Az edény falán ütköző molekulák sebessége, tömege és az ütközések gyakorisága szabja meg az adott gáz nyomását. A molekulák sebessége a gáz hőmérsékletétől is függ. A gáz hőtartalma, nyomása és térfogata pedig a belső energiát határozza meg. A magas hőmérsékletű, nagy nyomású, kis térfogatra sűrített gáznak nagy a belső energiája, de eszerint a sebesség-tartalma is, függetlenül attól, hogy az őt tároló edény nyugalomban van. Ily módon függ össze a gáz sebesség-tartalma és belső energiája. Visszautalnék oda, ahol definiáltuk a sebesség-függő energiát. Egy anyagi forma sebesség-tartalma összeáll az összes őt alkotó minden egyes elemi részecskéjének sebességeiből, még pontosabban ezek vektoriális összegéből. Minél kondenzáltabb egy anyag, minél több részecske van benne foton vagy foton-közeli állapotban, annál inkább hajlik a fény tengelye felé a belső sebességek vektoriális összege, tehát annál nagyobb lesz a szummációs vektor  szöge. A kondenzálódás pedig lehet egyfelől az összenyomás/fekete lyuk hatásának a következménye, de lehet a magas szintű rendeződés terméke is. Minél magasabb szinten rendezett valami, annál összetettebb az anyaga, annál több szuperponált rezgésből áll, vagyis annál nagyobb a sebesség-tartalma. Megélt világunk szempontjából az anyag rendeződése tehát mozgás/sebesség alapú. Mindezek alapján az élő anyag és a minket körülvevő közvetlen környezetünk a fény-tengelyhez közeli állapotot takar, szűkebb világunk ezért „fény-alapú”. Az abszolút nyugalom tengelyéhez közeli világrészletek és azok anyagai vákuum alapúak. A világnak ez a szegmense számunkra a halál világa. Mint az eddigiekből kiderül, ott is megvan ugyanaz az energia mennyiség, sőt a rendezettség számértéke is ugyanannyi, de annak a világrésznek teljesen más a fizikája. Attól függően tehát, hogy az egyes anyagi részeknek milyen mértékben sikerül részt venniük a rendeződésben, maradnak meg fény közeli állapotban (ember), vagy haladnak tovább a táguló világegyetem szabályai szerint az abszolút nyugalom felé. Az „ember-szerű”, igen magas rendezettségi fok a fényállapothoz való közelséget jelenti. Ez viszont azzal jár, hogy az ember „rezgésideje”, vagyis földi élete viszonylag rövid, hisz nem távolodhat el a fénysíktól túlságosan messzire. A kőszikla jóval messzebbre távolodhat, ezért evilági életideje is arányosan hosszabb. A magas fokú rendezettség ára tehát a limitált földi élet. Már volt szó arról a problémáról, hogy minden irányban jószerivel csak vörös-eltolódás észlehető, és volt már szó a lehetséges magyarázatról is. Itt egy újabb magyarázat lehetősége. Tény, hogy a Föld, amelyen élünk, nincs a Világmindenség középpontjában, viszont mi emberek, anyagi állapotunkat tekintve az anyagi rendszerek között, a legközelebb vagyunk a fény-állapothoz. Anyagi állapotuk által meghatározottan tehát az Univerzum összes anyagi formája hozzánk képest kifejezettebben van távol a fény-állapottól, és tőlünk emberektől is, ezáltal hozzánk viszonyítva kifejezettebben tágulnak. Ezt a táguló jelleget vörös-eltolódásuk kíséri. Így tehát az ember az anyagi állapotoknak igenis a középpontjában van, tőlünk minden csak „távolodhat”, és mint ilyen megfigyelők, ezért szinte kizárólag vörös-eltolódást észlelhetünk.

Minden forog A világ minden egyes anyagi eleme végzi saját harmonikus rezgőmozgását, ennek ellenére mégis egy viszonylag stabil anyagi világot észlelünk magunk körül. Milyen lehetősége van egy testnek arra, hogy legalább átmenetileg ki tudja iktatni saját rezgőmozgásának hatását, és így pillanatnyi korpuszkuláris megjelenését egy időre „konzerválni” legyen képes? Adott pillanatban a test vagy sűrűsödési, vagy tágulási állapotban van. Ha sűrűsödik, akkor a gravitáció hatása a döntő, ha tágul, akkor a térfogati erőtér hatása a meghatározó. Hogyan tud hát a test kibújni mindkét hatás alól? Idézzük fel a Föld körüli pályára állított műhold mozgását! Körpályáját két sebességi komponens eredője szabja meg. Egyrészt a gravitációnak engedelmeskedve folyamatosan szabadon esik a Föld középpontja felé, másrészt egy erre merőleges sebesség-vektora is van, mely éppen akkora nagyságú, hogy oldalirányban folyamatosan eltérítse, és soha ne essen a Földre. (ábra)

Nehézségi gyorsulás

Körpályához szükséges sebesség

Körpálya

Föld

ábra Ha tehát adott test képes olyan irányú és nagyságú sebességre szert tenni, mely merőleges úgy a gravitáció, mint a térfogati erőtér irányára, akkor mindkét hatás elől folyamatosan képes lesz kitérni. Ugyanakkor ez egyben azt is jelenti, hogy a test saját gravitációs középpontja (lyuka) körüli, egyenletes forgó mozgásba kényszerül. Ha jobb kezünk első három ujját egymásra merőlegesen tartjuk, akkor mutatóujjunk a gravitáció, hüvelyujjunk a térfogati erőtér, középső ujjunk a test forgásának irányába mutat. (ábra)

Térfogati erőtér iránya

Sebesség

.. Gravitáció

Térfogati állapot

A test rezgése

A test forgása

A test lyuka

ábra Ezek után már világossá válik, hogy a minket körülvevő világ viszonylagos stabilitását az adja, hogy minden pörög saját lyuka körül. És valóban köztudott, hogy az elemi részecskéktől kezdve, a bolygókon át a csillagokig és a galaxisokig bezárólag minden forog saját tömegközéppontja körül.

Az anyag nyomása és térfogata Tekintsünk egy elektromágneses rezgőkört! A rezgőkör egy kondenzátorból és egy indukciós tekercsből áll. (ábra)

Kondenzátor = térfogat

Anyag áram

Indukciós tekercs= nyomás

A rezgőkör a következőképpen működik. A maximális feszültségre töltött kondenzátor lemezei között maximális az elektromos térerősség. Áram ebben a pillanatban nem folyik. A kondenzátor elkezd kisülni, és áramot indít. Az áram a tekercsben növeli a mágneses indukciót. Amikor az áramerősség maximális, akkor a kondenzátor lemezei közötti feszültség és elektromos erőtér megszűnik, viszont a tekercsben maximális a mágneses erőtér. A tekercsben keletkező önindukciós feszültség most ellentétesen feltölti a kondenzátort. Ahogy csökken a mágneses erőtér, úgy nő az elektromos erőtér, de most ellentétes irányban. Az így feltöltődő kondenzátor előbb megállítja az áramot, majd amikor kisül, ellentétes irányú áramot indít. Ez az áram a tekercsben most ellentétes irányú mágneses teret provokál. És így tovább. Ha a rendszerben nem volna ohmos ellenállás, az egyszer beindított rezgőkör állandó mozgásban maradna. A lyuk felé tartó anyag sűrűsödik. Ha sűrűsödik, nő a nyomása és csökken a térfogata. A széli állapot felé mozogva nő a térfogat, csökken a nyomás. Vonjunk párhuzamot az anyag harmonikus rezgőmozgása és az elektromosságtan fogalmai között! Az anyag harmonikus rezgőmozgását a rezgőkör reprezentálja. Az anyag sebességét feletessük meg az áramerősségnek, az anyag nyomása legyen a feszültség, a térfogata pedig a töltés. A térfogati állapot az elektromos erőtér, a lyuk gravitációja a mágneses erőtér. Menjünk végig a rezgőkörnél leírt sorrenden! A maximálisra tágult, térfogati állapotba került anyag elveszítette sebességét, térfogati energiája viszont maximális. Ebből az állapotból elindul vissza a lyuk felé, közben sebességre tesz szert. Ahogy közelít a lyukhoz, egyre nagyobb lesz a nyomása. A lyukban maximális lesz a nyomása és a sebességi energiája. A lyuk túloldalán óriási nyomással és sebességgel megindul a másik világ térfogati állapota felé. Az ottani térfogati

állapotban elveszíti a sebességét, majd megindul vissza a lyuk felé, sebességre és nyomásra tesz szert. A lyukban megint nagy nyomása lesz, nagy sebességgel indul az itteni világ térfogati állapota felé, és így tovább. A rezgőkörök egymással csatolhatók. A csatolás lényege, hogy két rezgőkör tekercseinek mágneses erőterei egymásba érnek, és az egyikben növekvő indukció a másikban is feszültséget indukál. A technikai gyakorlatban a csatolást arra is használják, hogy az egyik rezgőkör ohmos veszteségét a másik rezgőkörből pótolják. Ugyanakkor a csatolás szinkronizálja is két rezgőkört. A szinkron akkor optimális, ha az önindukciós együttható és a kapacitás szorzata a két rezgőkörben megegyezik. Ilyen mélységig itt nem kívánom végigvinni az analóg gondolatot, utalok a szakkönyvekre. Annyit azonban feltétlenül megjegyzek, hogy a rádióadó antennája is egy rezgőkör és rádió vevőkészülék antennája szintén. A két rezgőkör szinkronja (ún. rezonanciája) esetén a vevő képes venni az adó adását. Képzeljük el, hogy két test gravitációs tere összeér. Az egyik test gravitációs tere, a két tekercs indukciós kapcsolatának megfelelően, egyrészt a másik test rezgésének ritmusát áthangolhatja, másrészt a másik test energia-veszteségét pótolhatja. Mindez az anyag rendeződésében, anyagformák kapcsolódásában és egyesülésében juthat komoly szerephez. Vagy: képzeljük el, hogy az Univerzumban vannak lokális sűrűsödési és tágulási helyek. Egy tágulási és egy sűrűsödési centrum rezgőkörnek megfelelő alakzatot vesz fel, majd ezek az alakzatok egymással csatolásba kerülve szinkronizálódnak. Így aztán a sűrűsödő centrumok sűrűsödést, a tágulási helyek tágulást generálnak, és mindez eszkalálódhat. A sűrűsödő régiók egyre sűrűbbek, és persze a tágulási régiók egyre tágabbak lesznek. Lehetséges, hogy épp ez utóbbit észleljük úgy, mint a Világegyetem egyre gyorsuló tágulását.

Az eseményhorizontokon túl Általánosan elfogadott, hogy a fekete lyukat körülveszi egy olyan zóna, amelyen belül már a merőlegesen távozni próbáló fénysugarak is visszaesnek a hatalmas gravitáció hatására. Ezt a zónát a fekete lyuk eseményhorizontjának nevezik, miután fény azon belülről nem tud elszökni. Onnan információ számunkra nem jut ki, az azon belüli dolgokkal nem tudunk kommunikálni. Az eddigiek arról szóltak, hogy az anyag a fényállapot és a maximális kiterjedés állapota között jelenik meg világunkban. Aktuális jellemzői attól függnek, hogy mekkora a pillanatnyi szöge. Mindez tulajdonképpen a fekete/fehér lyukak eseményhorizontja és a fekete/fehér antigravitációs kapuk eseményhorizontja közötti lehetséges állapotokról szólt. Eszerint az anyag a fekete lyuk eseményhorizontjánál alakul fénnyé, és valójában az eseményhorizonton belül már csak sugárzás van. Az anyag fénnyé alakulásának pillanatát leginkább úgy lehetne elképzelni, mint a jég-víz vagy víz-gőz átalakulás eseményét. A jég hőközlés hatására 00 C-ra melegszik, további melegítés során a hőmérséklete nem változik, előbb 00-os vízzé alakul, és csak újabb hőközlést követően melegszik tovább már vízként. A 100 C0os víz hőközlés alatt előbb 100 C0-os gőzzé alakul, majd csak ezt követően nő a gőz hőmérséklete. Az anyag a fénysebességre gyorsulás során, további gravitációs hatás ellenére nem a sebességét növeli tovább, hanem „halmazállapotát” változtatja meg, és változatlan sebesség mellett fénnyé alakul. De vajon mi történik a „halmazállapot-változást” követően, az eseményhorizonton belül? Úgy tartják, hogy a fotonra is hat a gravitáció, tehát amikor az anyag fénnyé alakulva beleesik a fekete lyukba, akkor a fénynek az eddigiek értelmében még tovább kéne gyorsulnia az irtózatos gravitáció hatására. Az is ismert viszont, hogy a fényénél nagyobb sebesség nem létezik. Akkor hát mégis mi történhet a fekete lyuk centruma felé rohanó fotonnal?

Az előzőekből következik egy lehetséges magyarázat. Ahogyan a fekete lyuk irányába haladó anyag sebessége nő, úgy csökken a kiterjedése. Ezzel párhuzamosan korpuszkuláris tulajdonságai háttérbe szorulnak, és egyre kifejezettebb hullámtulajdonságot ölt. Terjesszük ki az anyag viselkedését a fotonra! Ha a foton ezt tiszteletben tartva viselkedik, akkor a további gravitációs hatásra hullámhossza egyre rövidül, frekvenciája egyre nő. Ha maximális sebessége nem nőhet, akkor ahogyan csökken a hullámhossz, úgy nő a frekvencia (foton sebessége = frekvencia x hullámhossz). Így tud teljesülni a foton esetében az, hogy gravitációs hatásra, hullámmozgása során egyre több időt tölt a sebesség zónában és egyre kevesebbet a kiterjedés zónában. A fekete lyuk gravitációja hatására tehát a foton frekvenciája egyre nő, hullámhossza egyre rövidül. A fekete lyuk abszolút centrumában veszti majd el teljesen a kiterjedését, amikor is hullámhossza zéró lesz, viszont végtelen nagyra nő a frekvenciája. Ez az abszolút sugárzás állapota, melynek nincs kiterjedése, olyan, mint a semmi. Ugyanakkor ebből a semmiből fény és anyag áramolhat ki. Ez a valódi szingularitás. Itt érkeztünk el ahhoz, amit „A két világegyetem” című fejezetben még csak feltételeztünk, vagyis hogy az anyag fénnyé alakulása során végül is elveszíti kiterjedését, és ezért képes átjutni a szingularitáson. Miután ismert, hogy a sugárzás energiája a frekvenciával nő, a gravitáció a további gyorsítás helyett frekvencia-növeléssel még tovább tudja emelni a foton energia-tartalmát. Mindezek alapján a fekete lyuk felé haladó, majd annak csapdájába eső anyag megjelenési formája a következő stációkon megy keresztül: magas szinten rendeződött anyag – szilárd anyagok – folyadékok és gázok (nagy nyomású, magas hőmérsékletű, megolvadó, szublimáló anyag) – különálló molekulák – önálló atomok –  részecskék – fény (eseményhorizont ) – egyre növekvő frekvenciájú sugárzás – végtelen frekvenciájú, zéró hullámhosszú (abszolút) sugárzás = szingularitás (fekete lyuk centruma). A fehér lyukra vonatkozóan ugyanez fordított sorrendben játszódik le. A csillagok napszél formájában anyagot bocsátanak ki, valamint röntgensugárzást, fényt, hőt, és rádióhullámokat biztosan emittálnak. Ha tehát, amint arról már volt szó, egy csillag nem más, mint egy fehér lyuk, akkor úgy tűnik, a lyukon belül valóban minden frekvencia megtalálható. Más kérdés, hogy röntgensugarakat kevésszer észlelünk, de tudjuk, hogy a magas frekvencia miatt nem jutnak messzire. Ugyanakkor viszont a rádióhullámoknak alacsony a frekvenciája, ezért messzire jutnak, és tele is van velük az égbolt. Ezen alapul a rádiócsillagászat. Nézzük meg ezután, mi történik az antigravitációs (AG) kapu eseményhorizontján! Ehhez el kell gondolkodnunk a vákuum elemi részecskéjének, a vákuumonnak a mibenlétén. Vonjunk párhuzamot a gravitáció-függő (G-függő) és az antigravitáció-függő (AG függő)  részecske, valamint a foton és a vákuumon között! A G-függő részecske a lyukban rezeg, a lyukban fotonként mutatkozik, az AG kapu eseményhorizontjáról visszaverődik. Az AG-függő részecske az AG kapuban rezeg, az AG-kapuban vákuumonként van jelen, és a lyuk eseményhorizontjáról verődik vissza. A G-függő részecske, amikor eléri a fénysebességet, a lyuk eseményhorizontján fotonná alakul. A fotonnak kizárólag fénytengely irányú tömeg-, energia- és időtartam-vektorai vannak. Az AG-függő részecske, amikor sebessége zéró lesz, az AG-kapu eseményhorizontján vákuumonná alakul. A vákuumonnak kizárólag az abszolút nyugalom irányába eső tömeg-, energia és időtartam-vektorai vannak. A fotonná alakulás egy kiterjedés elvesztésével, a vákumonná alakulás feltehetően egy plusz kiterjedés megjelenésével jár, tehát ha a foton kétdimenziós, a vákuumon négydimenziós. A foton további gyorsulás helytett frekvencia növekedéssel és hullámhossz csökkenéssel válaszol. A vákuumon további lassulás helyett nem tudom, mit tesz, de lehet, hogy újonnan kapott negyedik dimenzióját növeszti. A foton a sugárzás, a vákuumon a korpuszkula. Kettejük között, ahogy már megbeszéltük az anyag kettős természete mutatkozik. A G-függő és AG-

függő részecskék ebben a háromdimenziós világban akár teljesen azonos megjelenésűek is lehetnek. A fekete antigravitációs kapuhoz közelítő anyag ugyanazokon a stációkon megy végig, mint a fekete lyuk felé haladó. A különbség, hogy nem gyorsul, hanem lassul, a hőmérséklete nem nő, hanem csökken, kiterjedése nem csökken, hanem nő. Viszont ezzel együtt egyre „kisebb”, vagy inkább mondjuk úgy, egyre elemibb részecskékre bomlik. A rendezett anyagformához viszonyítva az anyagnak és részecskéinek egyre kisebb lesz a sebessége és egyre nagyobb a kiterjedése. Ha hullámtani fogalommal élünk, akkor azt mondjuk, egyre kisebb lesz a frekvenciájuk és egyre nagyobb a hullámhosszuk. Ennek megfelelően egyre kevésbé mutatnak hullámtulajdonságokat, és egyre inkább korpuszkulárisakat. Az antigravitációs kapu eseményhorizontján a sebesség és a frekvencia abszolút zéró lesz, a hullámhossz megszűnik, belesimul az abszolút nyugalom tengelyébe. Amíg azonban a G-függő részecske innen visszaverődik, addig az AG-függő részecske belép az AG kapuba, és vakuumonná alakul. A vákuumon az AG kapu túloldali eseményhorizontján azután megjelenik, mint a 4. qudaráns részecskéje. A fehér antigraviációs kapuban mindez értelemszerűen fordított sorrendben játszódik le.

A végletek Tekintsünk egy olyan lyukat, melyben egyetlen foton rezeg! Ennek a lyuknak az eseményhorizontja az a gömb, melynek középpontja rezgő fotonunk szingularitása, sugara pedig annak maximális kiterjedése. Fotonunk tulajdonképpen szingularitásán keresztül, saját eseményhorizontjának határfelületei között rezeg. Úgy is mondhatjuk, hogy az eseményhorizontról újra és újra visszaverődik a szingularitás felé. Vagyis pontosan úgy viselkedik, ahogyan elvárjuk tőle, az eseményhorizont foton-gömbjén nem jön át, újra és újra „visszaesik”. Ez azt is jelenti, hogy amikor egy fotont észlelünk, tulajdonképpen lyukának eseményhorizontját, foton-gömbjét érzékeljük. (Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Az általánosan használt foton-gömb kifejezés tiszteletben tartása mellett be kell látnunk, hogy itt valójában inkább foton-körről van szó, hiszen egyrészt az eseményhorizonton (legalább) egy dimenzió megszűnik, másrészt a foton rezgése síkban zajlik.) Na már most, ha fotonunk az eseményhorizontról mindig visszaindul, akkor az eseményhorizontja egyúttal antigravitációs kapuja eseményhorizontjának is megfelel. Menjünk tovább! Ha fotonunk az abszolút sugárzás állapotában van, tehát minden kiterjedése megszűnt, ez azt is jelenti, hogy ekkor szingularitása „határáról esik vissza” szingularitásába, tehát szingularitása és eseményhorizontja eggyé válik. Lyuka és antigravitációs kapuja egyesült. Márpedig ha ez így van, akkor a szingularitásba belekerül a maximális kiterjedés állapota, az abszolút sugárzásba belekerül az abszolút korpuszkularitás, a végtelen frekvenciájú sugárzásba belekerül a zérófrekvenciájú sugárzás, a zéró hullámhosszba a végtelen hullámhossz. És megfordítva. A értékét bármilyen pontossággal is igyekeznénk megállapítani, nem sikerülne, mindig egy végtelen tizedes törtet kapunk. Lehet, hogy a pontos érték az egyes eseményhorizontokon belül van. A pontos /2 900-nál az y tengelyen, a pontos  1800-nál az x tengelyen, a 3/2 2700-nál y tengelyen és a 2 pedig 3600-nál az x tengelyen van. Már volt róla szó, hogy a sebesség-függő energia összeáll egyrészt mozgási-, másrészt hőenergiából (Q). Ha a fekete lyuk eseményhorizontján a fényállapot elérésekor a tömeg megszűnik, akkor a mozgási energia is megszűnik, tehát az energia megjelenési formája kizárólag Q lesz. Ez is amellett szól, hogy helyesebb Q fogalmát általánosítani, és azt

mondani, hogy Q a sugárzási energia, amely magában foglalja a nemcsak a hőt, de a fény, a röntgen, a rádiófrekvenciák és minden más elektromágneses sugárzás energiáját. Az eseményhorizonton belüli további gravitációs hatásra kialakuló frekvencianövekedéshez kapcsolható energianövekedést ily módon szintén nevezhetjük Q-nak. (ld. (7) egyenlet)

Az időutazásról Ahogyan az einsteini elmélet nem engedélyezi a fénysebesség feletti utazást, úgy az eddigi elmélkedésben is a fénysebesség volt a lehetséges maximális. Ezzel szemben viszont, míg a klasszikus relativitáselmélet tiltja a negatív energiát, addig a Lorentz szorzó szögfüggvényes alakjának használata esetén magától értetődővé válik a negatív energia, tömeg és időtartam. Eddigiek szellemében tehát nem szükséges fénysebesség fölé gyorsulni ahhoz, hogy a múltba kerüljünk, elegendő az anyagnak éppen fénysebességre gyorsulnia, hogy képes legyen átjutni a lyukán, és így a múltjába kerüljön. Viszont az anyagnak fénnyé kell alakulnia az átjutáshoz. Ennek az időutazás szempontjából egyébként haszna is volna, hiszen amint azt már megállapítottuk, a kiterjedését veszített abszolút sugárzásnak nem kell attól tartania, hogy a szingularitás megakasztja, azon ugyanis képes átjutni. Az időutazást tekintve viszont ne felejtsük el, hogy a fénysebességre mesterségesen gyorsított, múltba jutó anyaggal két dolog történhet: vagy megmarad elektromágneses sugárzásnak, vagy átalakul negatív tömegű, negatív energiájú anyaggá. Ha odaát anyaggá alakul, ez esetben teljesen esetleges lesz az, hogy anyagi megjelenését tekintve, ottani tágulása közben milyen anyagi formává fog visszarendeződni, különös tekintettel arra, hogy nem saját fekete lyukán keresztül, és nem saját ciklusa során került a múltba. Arra semmilyen garancia nincs, hogy az innét odautazó ott is felöltheti saját testét. Emlékezzünk rá, hogy minden struktúra csak saját lyukában van bekódolva, vagy két dimenzióban leképezve. Ha viszont feltesszük, hogy eredeti, evilági rendezettségét meg is tartja abszolút sugárzássá történő alakuláskor, és sugárzásként megmarad ebben a rendezett formában (pl. emberi lélek?), akkor viszont fényállapota teszi alkalmatlanná arra, hogy kapcsolatot teremtsen a múltban a negatív tömeggel rendelkező anyagi formákkal. Vagyis a múltbeli eseményeket sehogyan nem lesz képes befolyásolni. Ha azt feltételezzük, hogy egy időgép segítségével, a lyukakat kihagyva, valamilyen energetikai alagúton keresztül, evilági testét megtartva tud átjutni a múltba, akkor azért lenne képtelen befolyásolni az eseményeket, mert az ő pozitív tömege és energiája nem volna képes kölcsönhatásba kerülni a múltbéli negatív energiával és tömeggel. Vagy ha mégis, az végzetessé válhat számára, ugyanis annihiláció révén megszűnne létezni. Ez esetben tehát a múltban járna ugyan, de csak, és kizárólag az ottani fény által hordozott információhoz juthatna hozzá. Vagyis passzív szemlélője lenne a múltnak, ami számára semmi egyéb nem volna, csupán egy film. Ezért aki így utazik az időben, az nem sértheti az okság törvényét sem (ld. quadránsok). Fénysebesség fölé történő gyorsulás esetén úgy az eredeti Lorentz- transzformáció, mint a szögfüggvényes alakú kifejezések értelmezhetetlenekké válnak. Első esetben a gyök alatt negatív szám lenne, utóbbi esetén pedig sin 1-nél nagyobb kéne, hogy legyen. Ha viszont mégis igazuk van azoknak, akik a fénysebesség fölötti utazást lehetséges tartják, azt a következőképpen lehet elképzelni. A v  c  sin  kifejezést adaptálva, a kérdéses utazás sebességét jelöljük u-val, és feltételezzük, hogy a maximálisan elérhető sebesség a c valahányszorosa lehet: k  c ( k > 1). Ekkor a kétdimenziós időtartam, tömeg, és energia háromdimenzióssá válik. Az u-nak c fölé történő emelkedése az említett kétdimenziós síkot az x tengely, mint forgástengely körül, elfordítja egy bizonyos  szöggel. És az alapképlet a

következő lesz: u  k  c  sin  . Ez nem időutazást jelent, hanem egy újabb idő-, tömeg-, és energia-dimenzió megnyitását. (26. ábra)

u = k.c.sin 

v = c.sin 26. ábra

Az élő anyag és a napisten A fénysebesség és a Nap-Föld távolság ismeretében kiszámíthatjuk, hogy ha a Napba nézünk, akkor az a fénysugár, amit látunk, kb. 8 perccel megelőzően hagyta el a Napot. Ez azt jelenti, hogy 8 percnyire belepillantottunk a múltba. Ha a Nap „mögé” látnánk, a bizonyos 2. quadránsba, akkor belepillanthatnánk a Nap anyagának múltjába, hiszen amint arról már esett szó, a Nap is valószínűleg fehér lyuk. Rajta keresztül anyag, fény és egyéb sugárzás áramlik a múlt irányából szűkebb hazánkba, a Naprendszerbe. Ez az anyag megérkezését követően, természetéből fakadóan igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló teret, tehát folytatja útját az abszolút nyugalom felé. Útja elején, ahol még eléggé nagy a sűrűsége ahhoz, hogy az anyagi részek egymással kölcsönhatásba kerüljenek, megindul a rendeződés. A csillagok, és így Napunk is, olyan speciális helye a fénysíknak, melynek komplex lyukában a fotonoktól kezdve, a Nap színképének mintegy 20000, ún. Fraunhofer vonala alapján, több mint 70 féle elem rezeg. A fotonokból elemi részecskéken keresztül hidrogénné rendeződik az anyag, majd a hidrogén héliummá fejlődik. Ez utóbbi átalakulás az, melyet észlelünk. Az itt megkezdődött rendeződés természetes folytatásának következménye többek között földi világunk és az élet megjelenése. A Föld növényei ásványi anyagokból és vízből építik fel genetikai kódjuk által meghatározott testüket. Az építkezéshez elengedhetetlen a fény, melyből a szükséges energiát nyerik. Leveleikben tárolják azt a klorofill nevű anyagot, mely lehetővé teszi számukra a napfény energiájának hasznosítását. A folyamatot magát fotoszintézisnek hívja a biológia tudománya.

A növényeket az állatok táplálékként használják, ők ily módon jutnak azokhoz a már kész építőkövekhez, melyeket a növények előállítottak. Az ember a növényeket és állatokat egyaránt fogyasztva építi saját testét. Vegyük tehát észre, hogy végső soron az emberi test is eredendően és alapvetően a napfényt használva épül fel, és tartja fenn magát! Az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az egyébként zöld színű klorofill vörös fényben működik legjobb hatásfokkal, miután a zöld és a vörös egymás kiegészítő színei, és így a zöld a vöröset nyeli el. Tehát a vörös-eltolódás előnyösen befolyásolhatja a fotoszintézist, fokozza azt. A vörös eltolódás, a tágulás, tulajdonképpen a klorofill molekulán keresztül önmagát gátolja, vagyis a rendeződés, az élet irányába képes fordítani az anyag viselkedését. Ugyanakkor a pusztuló levelek megsárgulnak, majd megvörösödnek, tehát a haláluk épp a vörös-eltolódást mutatja számunkra, ami egyben a tágulást, a távolodást, tehát dezorientációt is jelent. Külön érdekes lehet azon elgondolkodni azon, hogy az élő anyag egyes színei miért épp olyanok, amilyenek. Itt van például a hemoglobin, a vérszállító fehérje. Ennek a makromolekulának hem nevű co-csoportja teljesen azonos szerkezetű a klorofillel, egyetlen különbséggel, nevezetesen hogy míg a klorofill középpontjában magnézium ion van, addig a hemben vas ion. A klorofill zöld, a hemoglobin vörös, a színek egymás kiegészítő színei. Vajon miért? Julius Mayer, hajóorvos, a matrózok vére színének hőmérséklet-függő változását észlelve jutott el végül az energia-megmaradás törvényének felfedezésére. A történelem számos, magas kultúrát felmutató civilizációja a Napot imádta istenként, és annak teremtő erejében hitt. Több vallás a fényt jelöli meg, mint a jónak, az erkölcsnek, az épülésnek és az életnek a forrását, a sötétséget pedig a gonosszal, a rombolással és a halállal hozza párhuzamba. Mindez biztosan ösztönös volt. Vagy talán az akkoriak nagyon sokat tudtak?

A tűz titka A tűz megismerése, és használata az emberiség fejlődésének egyik sarokköve volt. A tüzet az ember nem csak léte fenntartásához, de az alkotáshoz is felhasználta. És időközben nem csak alkotó erejét ismerte fel, de misztériumára is ráérzett. Volt, hogy istenként tisztelte és imádta. Istennek bemutatott égő áldozatokról, égő csipkebokor formájában megjelenő Istenről ír az Ószövetség. Mi történik a tűzben, ha az nem más, akár csak egy gyertyaláng? Anyag és fény áramlik ki belőle. Ilyen értelemben egy fehér lyuk. A fehér lyuk pedig kapcsolat a múlttal. És ezt a fehér lyukat mi, az emberek is képesek vagyunk létrehozni, amikor tüzet gyújtunk. Amikor réveteg tekintettel, jó érzéssel, kissé megbabonázva meredünk a tűzbe, vagy amikor halottainkért gyertyát gyújtunk, ösztönösen ennek a titoknak a varázsa alá kerülünk. Ugyancsak mi emberek váltunk képessé arra, hogy robbanó anyagokat gyártsunk. Mi történik egy robbanásnál? Pontosan az, ami egy fehér lyukban. Kicsi helyről, fény és hő (atombomba esetén radioaktív sugárzás) kíséretében, óriási energiával anyag repül szét a környezetben. A robbanásra képes anyag tehát bizonyos körülmények között fehér lyukként viselkedik. A nitrogén-monoxid (NO) az élő szervezetben igen szerteágazó hatásokkal bíró kis gázmolekula. - A NO tágítja az ereket. - Az immunrendszer sejtjei képesek NO-szintézisre, melynek révén baktérium-ölő, tumorsejt-pusztító hatást fejtenek ki. - A NO a gyulladásos folyamatok egyik legfontosabb közvetítője.

-

A NO az idegrendszerben is fontos mediátor. Az idegsejtek apoptozisában (programozott sejthalál), a neuro-endokrin szabályozásban, a tanulás folyamatában, neuron-csoportok szinkronizálásában/modulálásában vesz részt. - A NO nitroziláció révén modifikál kulcsfontosságú enzim-fehérjéket. - A NO toxikus is lehet. Normális körülmények között, élettani hatását kifejtve, gyorsan eliminálódik. Azonban akár a túlprodukció miatt, akár a gátolt elimináció következtében, felszaporodik, és a peroxid gyök számára kiváló célpontot jelentve, azzal reakcióba lép, és peroxinitritté alakulnak. A gyulladás önmagában képes úgy a NO, mint a szuperoxid gyök koncentrációját akár ezerszeresére emelni, kettejük egyesülése folytán pedig a peroxinitrit koncentráció milliószorosra is emelkedhet. A peroxinitrit igen erős sejtkárosító hatással bír. A NO hatását igyekezünk utánozni, amikor nitroglicerint (NG) adunk a betegnek értágító céllal. Ha a NG képes NO hatást kifejteni, viszont a NG közismert robbanóanyag, és mint ilyen, megállapításunk szerint fehér lyuk, akkor a NO is fehér lyuk. A szabályozott NO képződés anyag forrásként működik, az excesszív mennyiségű, hirtelen felszabaduló NO robbanó anyagként óriási károkat okoz az élő anyagban. Míg a NO lehet fehér lyuk, addig van az anyagnak olyan megjelenési formája, mely fény elnyelése közben más anyagokat épít össze. Ezen anyag úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk. Ilyen anyag a növények klorofillje. Amikor az élő anyagot káros sugárzás járja át, akkor mi is történik tulajdonképpen? Már volt róla szó, hogy minden egyes foton saját lyukában rezeg. A gammasugárzás nagy energiájú fotonokból áll. Az elektronokról, melyek a radioaktív béta sugarat alkotják, azt állítottuk, hogy ők rezegnek az elemi lyukakban. A radioaktív alfa sugár neutronokból áll. A neutronnak szintén van saját komplex lyuka. Az élő testen tehát fekete/fehér lyukak haladnak át a sugárzással együtt, mégpedig annyi lyuk, ahány foton illetve részecske. Ezeken a lyukakon keresztül anyag szökhet be a testbe, illetve szökhet el belőle. Mindez jelentősen megváltoztathatja az élő struktúrákat. Ez volna a sugárbetegség.

A világ anyaméhe Képzeljük el, hogy az itt említett két véglet – a robbanóanyag és a klorofill -, közötti spektrumon helyezkedik el az általunk ismert biokémiai világ anyagainak mindegyike. Eszerint környezetünk és testünk anyaga két nagy csoportra osztható. Az egyik csoport a fehér, a másik a fekete lyuk tulajdonságát mutatja. Ez a tulajdonság számunkra természetesen sem kozmológiai, sem kvantumfizikai szempontból nem érzékelhető. Nem észlelünk változást a gravitációban, a tömegen, az időtartamon. Amit mi képesek vagyunk észlelni, azok a kémiai reakciók. Le tudjuk írni, hogy adott kémiai reakcióban anyag bomlik el, vagy egyesül, azt hogy oxidáció vagy redukció történt, hogy savasodás vagy lúgosodás zajlott, és így tovább. Mindenesetre egy kémiai reakció eredményének számunkra pontosan két lehetséges iránya van. Ez a két lehetséges irány azonban megfeleltethető az eddigiek értelmében annak a két iránynak, mely azt mondja meg, hogy az adott anyag pillanatnyi viselkedése éppenséggel a fehér vagy a fekete lyukénak felel-e meg? Ha egy anyag fehér lyukként funkcionál, akkor ez az anyag képes arra, hogy belőle fény (hő) és anyag áramoljon ki. A fekete lyuk tulajdonságot hordozó anyag pedig fényt (hőt) nyel el, és anyagot tömörít. A lyuk-tulajdonság ugyanazon anyag esetén az adott kémiai reakciótól is függ. Ha a reakció végeredménye anyag- és hőfelszabadulás, akkor anyagunk fehér lyukként viselkedett. Ha anyag és sugárzás nyelődött el, akkor éppen fekete lyukként működött. Egyébként ez a kettős, relatív karakter jelenik meg

kémiai ismereteinkben is, amikor ugyanaz az anyag adott rendszeren belül elfoglalt szerepétől függően lehet redukáló vagy oxidáló, viselkedhet savként is és bázisként is. Ha mindezek igazak, akkor az élő anyagi rendszerek egy egészen újfajta, igen érdekes leírása lehetséges. Képzeljük el például saját emberi szervezetünket, amelyben pillanatról pillanatra kémiai reakciók milliói zajlanak. Ezen kémiai reakciók helyszínén az azokban résztvevő molekulák egy része pillanatról pillanatra, és számtalan különböző mértékben belenyomul a tér-időbe, úgymond meggörbíti azt. Más molekulák a tér-idő ezen görbületeinek hatására megváltoznak, kémiailag is átalakulnak. A molekulákat alkotó elemi részecskék rezgésük során átlépnek a múltba majd onnan vissza, míg mások az antigravitációs kapukon rezegnek az anti-fény világa felé. Rendre-másra elemi részecskék érkezhetnek ugyanezen világokból, hogy részt vegyenek újabb molekulák felépítésben. És így tovább. A fekete és fehér lyukakon, a fekete és fehér antigarvitációs kapukon keresztül anyag rezeg a szervezetünkben. Az emberi szervezet tehát egyrészt folyamatosan épülhet a fehér lyukakon és fehér antigravitációs kapukon keresztül, másrészt lebomolhat a fekete lyukakon és fekete antigravitációs kapukon át. Minden egyes anyagi forma, az elektrontól a kozmoszig bezárólag, a fénysíkban lévő lyukán illetve a vákuum síkban lévő antigarvitációs kapuján keresztül rezgő anyag randevújaként jelenik meg világunkban. A fénysíkból ered és ide tér vissza minden, miközben a vákuum síkból plusz anyaghoz/energiához/információhoz jut. Ugyanígy pillanatról pillanatra testünk minden egyes, legkisebb elemi részecskéje is, de az életünk végeztével mi magunk is. Mindeközben az élő anyag önmagával, a másik élő anyaggal, de minden egyes elektronnal és a kozmosszal is, koherenciában állhat a fénysík közvetítésével. Az univerzális összekötő mező létét László Ervin is megfogalmazta. Pszi-mezőnek, illetve a szanszkrit filozófia terminológiáját felhasználva akasha mezőnek nevezte el. Az akashából emelkedik ki a föld, a víz, a tűz és a levegő, egyszóval minden, ami világunkban létezik. Zárójelben megjegyzem, ezek az akashától távolodva egyre kisebb sűrűségű megjelenései az anyagnak, tehát a táguló világegyetemre utalnak. Egyszerű halandó számára az akasha nem érzékelhető. Úgy tartják viszont, hogy az ősi látók meditációval, jógával képesek voltak eljutni az akasha érzékeléséig. Szwámi Vivékánanda leírása szerint az akasha a világegyetemben mindenhol jelen van, és mindent átsző. Minden, a világegyetemben létező, belőle származik, a növények, az állatok és az emberi test. A világegyetem az akashával kezdődik és beléje tér vissza, úgy a szilárd, a folyékony és a gáz halmazállapotú anyagok. Az Univerzum következő ciklusának kezdete szintén az akashából fog majd kiindulni. Nikola Tesla szintén beszélt egy „eredendő közegről”, mely minden teret kitölt, és az éterhez, a fény mozgásának közegéhez hasonlította. „Man’s graetest achivment” című írása szerint ez egy erőtér-szerű közeg, mely a kozmikus energia hatására anyaggá alakul, majd a Prána megszűnésekor az anyag ismét eltűnik, visszatér az eredendő közegbe. Ez a közeg, miután kitölti a teljes teret, minden kapcsolatba hozható vele. Tesla, Vivékánanda és László Ervin leírásait akár meg is feletethetjük a lyukak mezőjének. Életműködéseinket ma kémiai reakciók sorozatával magyarázzuk. Ezek a kémiai reakciók rendkívül gyorsak, de nagyságrendekkel lassúbbak, mint ahogy például agyunk működni képes. Gondoljunk bele, hogy egy kép felidézése, egy asszociáció stb. milyen bonyolult, ugyanakkor iszonyúan gyors idegsejti kapcsolatokat igényel. Mindezek helyszíne lehet ez a bizonyos összekötő mező, melyen keresztül tetszés szerinti számú és irányú kapcsolat létrejöhet, és mindez fénysebességgel.

A szuper folyékony vákuum-kontinuum Itt kell megemlékeznem még egy munkáról. Ez Gazdag Lászlónak „A teremtés titka” című könyve. A szerző számomra legfontosabb mondanivalója a szuperfolyékony vákuum-mező koncepciója. Igaz ugyan, hogy az általa leírt vákuum éppen az általam gondolt vákuumnak az opponense, mégis szinte ugyanazt állítjuk. A különbség csupán elnevezésbeli. Az ő vákuum kontinuuma az én olvasatomban pontosan megfeleltethető a lyuk-mezőnek, vagyis a fénysíknak. Mindkettő iszonyatos sűrűségű anyagot tartalmaz. Mindkettő a fény élettere. Ugyanúgy ezekből emelkedik ki a világmindenség, és tér oda vissza. Ugyanúgy mindegyik alkalmas arra, hogy a világmindenség koherenciájáért legyen felelős. A könyvben szereplő Tao Te King idézetek ebben a munkában is megállnák a helyüket (például: „Ahol megmarad a teljes üresség, ott a nyugalom tisztán megmarad, minden növekszik a maga rendjén, az örök áramlás körbe halad”). És így tovább.

„A szűk kapun lépjetek be!” (Máté evangéliuma) Az ember fogantatásának pillanatától kezdve egyrészt növekedik, másrészt formai és funkcionális szempontból gyarapszik, egyre jobban belenyomul a tér-időbe. Ez a folyamat tulajdonképpen az élet delelőjéig tart, ahonnan már az élet görbéje úgymond leszálló ágba kerül, a ciklus megindul vissza a lebomlás útján. Utóbbi szakaszban a degenerativ folyamatok, a betegségek, a testi leépülés a jellemző, mígnem a halál bekövetkezik. Vizsgáljuk meg ezeket az eseményeket az eddigi gondolatkör jegyében! A megtermékenyült petesejt ásványi anyagokból, a növények, és állatok által előállított molekulákból megkezdi az emberi test felépítését. Fejlődése során az emberi test mind tömegében, mind kiterjedésében és rendezettségében gyarapszik. Az emberi élet-görbe tetőpontján az emberi testben lévő anyag a maximális harmóniát mutatja, és ez azt jelenti, hogy a leginkább fény-közeli állapotban van. Ezt követően a test már dezorientálódni fog, rendezettsége, harmóniája csökken, a testet alkotó anyagok elindulnak a visszabomlás útján, a halál felé. Végül az ember testét visszaadja a földnek. A hit szerint pedig lelkét az égnek. Az emberiség ösztönszerűen mindig is érezte, hogy a lélek a fény felé (menny), távozik. Ha a lélek a 2. quadráns felé távozik, akkor a lélek kapcsolatban maradhat a fénnyel. A halál pillanata tulajdonképpen az, amikor (legalább) egy dimenziónkat elvesztve visszalépünk a fénysíkra, saját lyukunkban leképezett létünkbe. Amikor a halál pillanatában próbáltak méréseket végezni abból a célból, hogy a lélek távozását érzékeljék, az azért nem vezethetett eredményre, mert a lélek nem az érzékelhető világunk, hanem éppen ellenkezőleg, saját fekete lyuka felé távozik. Biztos mindenki hallott a halál-közeli élményekről. A kapu-, vagy alagút-szerű látomásról, a kellemes érzéssel eltöltő nagy fényességről, az élet eseményeinek visszapergéséről. Fentiek értelmében képzeljük el, hogy a fény-közelségbe fejlődött lélek belép a fekete lyukba (kapu, alagút), ezáltal fénnyé alakul, majd a túloldalon megérkezik a múltjába, és végigjárja azt. Lehetséges, hogy esetleg a lélek is egy harmonikus rezgőmozgást végez a jelen és múlt között, az azokat elválasztó lyukán keresztül. Ha a lélek az ember fénysíkon való leképeződése, akkor a fénysíkból újra és újra kilépő lélek minden alakalommal maga köré rendezi a rendezetlen anyagot, és így új meg új testet ölt. Mindez a lélekvándorlás tanaihoz kapcsolható. A sumér gyökerű ősi vallásokban a kapunak különös szimbolikus szerepe van, általában kapcsolatot jelképez egy felsőbb világgal.

Aki az evangélium szerinti szűk kaput választja, az a fény- állapot választja (Isten, örök élet). Aki a rendezetlent választja, és a táguló világ másik végén lévő, „széles” kapu felé megy, annak léte maximálisan szétszóródik, és a teljes sötétségbe kerül. „A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, - bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre visz, - bizony kevesen találják meg azt.” (Máté evangéliuma 7- 13,14) Láttam egyszer egy filmet, ami XIV. Lajos, francia királyról szólt. Igen megfogott a film zárómondata. Lajos egy könyvből a következőt olvasta: „A Napba és halálba belenézni nem lehet”.

A szívciklus Eduardo Cesarman a szív összehúzódását és elernyedését termodinamikai megközelítésben kísérelte meg leírni. Eszerint a szív összehúzódásakor az izomrostok energiát veszítenek, entrópiájuk a lehetséges maximumra nő, szerkezetük rendezettségi formája az összehúzódás végére már sokkal inkább megfelel egy kristályénak, semmint élő anyagénak. Az összehúzódás befejeztével a szívizom energia felvétellel rendezi újra élő szerkezetét, entrópiája visszakerül a minimumra, ellazul, és így készen áll egy újabb összehúzódásra. Amikor a szív összehúzódik, sejtjei távolabb, amikor ellazul, akkor közelebb kerülnek a fénysíkhoz. Hasonló lehet a helyzet agyunkkal is. Amikor éber, akkor sejtjei távolabb vannak a fénymezőtől, amikor alvás közben, vagy még inkább mély meditációban, ellazulnak, akkor közelebb állnak a fénysíkhoz. És ugyanígy minden szervünk. Amikor végzik funkciójukat, akkor sejtjei távolabb, amikor pihennek, akkor közelebb vannak a fénysíkhoz. Megközelíthetjük a szív működését annak elektromos tevékenységén keresztül is. A szív munkája során elektromos teret generál. Ezt a jelenséget a hétköznapi orvosi gyakorlatban az elektrokardiográfiás vizsgálat (EKG) során regisztráljuk. Képzeljük el, hogy a nyugvó, ellazult szív elektromos aktivitást nem mutat, erőtere teljesen semleges, homogén, ha ábrázolni akarnánk, egy síkot kellene rajzolnunk. Amikor a szív összehúzódva munkát végez, akkor ezzel egy időben egy olyan elektromos erőteret hoz létre, mely a nyugalmi síkból úgy púposodik ki, hogy szinte kirajzolja a szív formáját. Megfelelő számú és helyzetű elektróda mellkasra történő felhelyezésével regisztrált EKG számítógépes feldolgozásával ez a kipúposodó elektromos mező megjeleníthető. Az egész épp olyan, mintha a nyugalomban lévő szív a fénysíkban volna, az összehúzódó szív pedig kidomborodna a fénysíkból.

A lét = ciklicitás Képzeljük el, hogy moziban ülünk, és egy tudományos-fantasztikus film kezdődik. A bevezető képsorokon látunk valamit, ami pulzál. Nem tudjuk még, mi az, mert az alakja, a színei nem ismerősek, de egyet biztosan tudni fogunk, mégpedig azt, hogy az a valami élő. A film rendezője is pontosan tudta, hogy, ha a nézővel azt akarja érzékeltetni, hogy amit éppen megmutat, az élő, akkor annak pulzálnia kell. A rendező is, és mi is ösztönösen tudjuk, hogy, ami pulzál az él. Ami pulzál, az tulajdonképpen ciklikus mozgást végez. A növény és állatvilág a nappal és éjszaka váltakozáshoz alkalmazkodott, vagy inkább a nappal-éjszaka váltakozása feltétele volt az élet kialakulásának. A természet ősszel téli nyugalomba vonul, tetszhalott lesz, hogy azután tavasszal újult erővel neki induljon, és nyárra

teljes pompájában ragyogjon, sőt minden egyes új ciklusa gyarapodást is jelent. Az élet alapja a ciklicitás. Az élő anyag minden egyes szintjén harmonikus rezgőmozgást végez. Gondoljuk arra, hogy a szívünk dobog: rendre összehúzódik, majd elernyed. A bélrendszerünk ún. perisztaltikus mozgást végez. Izmaink újra és újra csak úgy tudnak összehúzódni, hogy újra és újra elernyesztjük őket. Az ereink ugyanezt teszik. A vesevezeték szintén féregszerű mozgással továbbítja a vizeletet a húgyhólyag felé. Agyműködésünk ciklikusságát jelzi az alvás-ébrenlét állapota. Az orvostudomány leírja a hormonszintek, a vérnyomás és pulzus napszaki ingadozását. Tulajdonképpen minden egyes sejtünk harmonikus rezgőmozgásnak megfelelően végzi feladatát. Ezek a harmonikus rezgőmozgások egymásra épülnek, bezáródnak a testünkbe, és tökéletes rendezettségük, vagyis harmóniájuk képezik létünk alapját. Ha létünk rezgőmozgásai csillapítatlanok lennének, örökéletűek lennénk. Miután nem vagyunk örökéletűek, testünk rezgőmozgásai csillapított harmonikus rezgőmozgások. A csillapítást a környezeti hatások okozzák. Kiszámolták, hogy a szív összehúzódásainak száma véges, és minden élőlényben nagyjából ugyanabba a nagyságrendbe esik. Egy kistestű, rövid életű állat pulzusszáma igen magas, egy nagytestű, hosszú életűé alacsony. Kicsit olyan az egész, mint egy felhúzott ingaóra. Amikor halálos végű betegség ér el bennünket, akkor tulajdonképpen valamelyik szervünk rezgőmozgása kezd el a többihez viszonyítva gyorsabban csillapodni, mígnem beszünteti rezgőmozgását, vagyis funkcióját, ennek összes következményével együtt. Ez felborítja az egész szervezet egymásra épült rezgőmozgásainak harmóniáját, és végül eljön a halál. Vagyis végső soron mindegyik szervünk ciklikus mozgása belesimul az abszolút nyugalom tengelyébe, a halálba. A rezgő sejteket hasonlíthatjuk az elektromágneses rezgőkörökhöz. A csatolt rezgőkörök egyrészt képesek szinkronizálni egymást. Másrészt az egyik rezgőkör pótolni tudja a vele rezonanciában lévő másik rezgőkör elvesztett energiáját. Ideális esetben az energia pótlása megszünteti a rezgés csillapodását. Szervezetünkben rezgőkörök billiói lehetnek egymással csatolásban. Ugyanakkor testünkön kívüli rezgőkörök is közölhetnek energiát testünk rezgőköreivel. Ez lehet alapja a transzcendentális típusú érintkezésnek. A fény, mint rezgőkör, korlátlan energia-forrás az élő szervezet számára. Az ember minél jobban képes függetleníti magát a káros környezeti hatásoktól, annál kevésbé lesznek szerveinek rezgőmozgásai csillapítottak, annál hosszabb élet várhat rá. Viszont minél erősebb a kapcsolata a fénnyel, és más emberekkel, annál több energia-pótlást remélhet. A világegyetem és a fény rezgőmozgása csillapítatlan. A fény és az Univerzum tulajdonságaihoz közeledve közelíthetünk az abszolút tökéletesség felé, de el nem érhetjük. Minden, ami létezik, mozog. Ami nem mozog, az nincs. Az anyag mozgása során pontosan két irány lehetséges: az egyik a rendezetlenség irányában, a másik a rendeződés irányában hat. Ha az anyag mozgása folytonosan csak egy irányú lenne, akkor vagy végtelenül rendezetlenné, vagy végtelenül rendezetté válna. A végtelen rendezetlenségről bátran feltehetjük, hogy egyenlő a megsemmisüléssel, ráadásul ezt könnyen el is képzelhetjük. A végtelen rendeződést már nehéz elképzelni, leírni, pláne definiálni. Mindenesetre, ha a végtelen rendezetlenség elől menekülve az anyag „visszafordul”, és újra rendeződni kezd, akkor el kell fogadjuk, hogy a végtelen rendeződés sem lehetséges, az a megsemmisülés másik formája. Ez utóbbi az emberiség és a civilizáció érdekes problémáját veti fel. Már Hérakleitosz megmondta: „panta rei”, vagyis minden mozog. Mozgás csak mozgásból származhat! Ha haza akarsz menni, előbb el kell menned otthonról. Ennek ellenére gondoljuk mégis tágulónak, egy irányban mozgónak a kozmoszt. Holott a lét attól lét, hogy ciklikus. Az egyirányú mozgás a halál. A mozgás, amint belesimul az abszolút nyugalom (x) tengelyébe, az jelenti az elmúlást. Harmonikus rezgőmozgása közben, amikor az anyag rendre visszafordul a nyugalom tengelyétől, tulajdonképpen a halál tengelyétől lendül vissza a fénytengely felé. De hát pontosan ettől élő. Attól, hogy pályáját igyekszik a halál tengelyére

merőlegesen tartva mozogni, vagyis folyamatosan törekszik valamekkora fény-komponens megtartására az y tengely mentén. A régi fizikusok, amikor a harmonikus rezgőmozgásnak ezt a nevet adták, pontosan ráéreztek a lényegre. Hiszen élet = ciklicitások magasan rendezett halmaza = harmónia. És szerintem Einsteinnek igaza volt: Isten nem vet kockát.

Felhasznált fontosabb irodalom: Almár Iván dr., Aujerszky László dr., Balázs Júlia dr., Kulin György dr., Nagy Ernő, Pócs Lajos, Róka Gedeon, Zerinvári Szilárd: A kultúra világa: A világmindenség, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1963. Balogh Béla: A végső valóság Bioenergetic Kft. 2001. Bruce Lipton: Tudat a belső teremtő, Édesvíz kiadó 2006. Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete, Alexandra kiadó, 2007. Eduardo Cesarman: The origin of diastole (At the edge of the cardiac cycle) Acta Cardiologica. Vol. XLVII. 1992. 3. pp. 205-228 Gazdag László: A teremtés titka, Alexandra kiadó, 2004. Gilber János dr.- Sólyom András dr.: Fizika mérnököknek I-II., Műegyetemi Kiadó 1994. Hack Frigyes: Négyjegyű függvénytáblázatok, Tankönvkiadó 1990. Héjjas István dr.: Ezoterikus fizika, Anno Kiadó 2007. John D. Barrow: A végtelen könyve, Akkord kiadó, 2008. Kozmann György dr. és mtsai: Kardiológiai bioelektromos képalkotó mintarendszer, IME, 2008. október László Ervin: Világváltás, Nyitott Könyvműhely, Bp. 2008. Nagy János, Nagy Jánosné, Soós Károly: Fizika a gimnázium III. osztálya számára, Tankönyvkiadó Budapest 1975. Nagy János, Nagy Jánosné, dr. Bayer István: Fizika a gimnáziumIV. osztálya számára, Tankönyvkiadó, Budapest 1976. Sacisuta dasa (Tóth Zoltán): Puránikus és nyugati kozmogónia, Tattva, X. évf. 2. szám, 2007. október Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete, Akadémia Kiadó, 1998. Stephen Skinner: Szakrális geometria, Bioenergetic Kiadó, 2007. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története, Maecenas, 1995. Stephen Hawking, Roger Penrose: A tér és az idő természete, Talentum, 1999. Stephen Hawking: A világegyetem dióhéjban, Akkord, 2002. Szent-Györgyi Albert: Válogatott tanulmányok, Gondolat kiadó, 1983. Timothy Ferris: A vörös határ, Gondolat kiadó, 1985. Tom Stonier: Információ és az univerzum belső szerkezete, Springer Hungarica 1993. Újszövetségi Szentírás (ford. P. Békés Gellért, P. Dalos Patrik), Primo kiadó, Róma 1985. Wikipedia William J. Kaufmann, III. Relativitás és kozmológia, Gondolat kiadó 1985.