Almira M. (C) Minden jog fenntartva

1

Almira M. http://almiram.freewb.hu (C) 2012. Minden jog fenntartva.

Almira M. (C) 2012.

2 Roche Deborah 2. Reflektorfényben az állatorvos 1. fejezet – Te tudod, mit vegyek neki? – kérdezte Anna, és szórakozottan lógázta a lábát a karámfán. Juli megvonta a vállát, majd ő is felcsusszant a kerítésre. – Fogalmam sincs. Mit gondolsz, minek örülne a legjobban? – Nem tudom, éppen azért kérdezlek meg téged! – vágott vissza barátnője. A beszélgetés egy szép nyári délutánon zajlott, Attila születésnapja előtt két héttel. A nap tűzött, az ég tisztán, kéken csillogott, és semmi jele nem volt annak, hogy ez megváltozik. A legelőn néhány ló poroszkált, vagy csak éppen elnyúlva feküdt a tikkasztó napsütésben. Anna férjét, Attilát várta vissza, aki néhány haladó tanítványával lovastúrát csapott azon az emlékezetes ösvényen, ahol már jó néhány éve vallott szerelmet Annának. – Nem említett valamit, amiből rájöhetnél, mit is szeretne? – kérdezte Juli. – Hiszen ismered! Egy árva szót nem szól a maga érdekében, hanem csendben várja, hátha valami csoda folytán megtörténik, amit szeretne. Sohasem panaszkodik, sohasem kér semmit. Az egyetlen rossz szó, amit eddigi együttlétünk során kiejtett a száján, az volt, hogy „sótlan”, és azt is a levesre értette. Juli a fejét csóválta. – Akkor tanácstalan vagyok – tárta szét két karját. – Nincs ötletem. Nézd, azok ott nem ők? A kapuban néhány lovas tűnt fel, vidám beszélgetésük és a paták dobogása szétoszlatta a lovarda nyugalmas csendjét. A legutolsó ember egy nagy, krémszínű, kissé pöttyös lovon lovagolt. – Nézd, ott van – mondta Anna izgatottan és egy kicsit büszkén. – Még mindig gyönyörű a járása, pedig nem egy mai csirke már. – Ezt most Debbie–re, vagy Attilára értetted? – kérdezte Juli. – Nem is tudom. A lovaglás terén mindkettőre. Szó szerint pedig csak Debbie–re. Olyan matuzsálem már, vagy huszon... Nem is tudom, mennyi idős. Igazság szerint féltem. Öreg, és a lovak ritkán érik meg a harmincat. – Így igaz – ismerte el Juli kelletlenül. – De fel a fejjel, hiszen még lovagol. Nézd csak! Anna kicsit felvidámodva nézett rá a hátul baktató oktatóra, aki éppen akkor sétált be a kapun az idősödő Debbie hátán. Attila leugrott a nyeregből, gyengéden megsimogatta Anna veterán lovának az orrát, aztán lovasaihoz fordult. Közben futó pillantást vetett Annára. Anna már annyira ismerte férje minden gondolatát, hogy szavak nélkül is megértette, mit vár el tőle a fiatal lovasoktató. Leugrott a karámkerítésről, odalépett Attilához, és elvette tőle Debbie–t, amíg férje a tanítványainak magyarázott. – Jól van, lovacskám – paskolta meg szeretett kancáját, majd nekiállt kioldani minden kioldandó szíjat. – Anna, légy szíves, vidd be Debbie–t a rekeszébe, jó? Nagyon jól dolgozott kint. – Attila elmosolyodott, majd körbenézett, kinek kell segíteni a lenyergelésnél. Anna bevitte a lovat a bokszba, befejezte a lenyergelést, majd néhány szem répát dobott az etetőbe. Aztán visszament Attiláékhoz. – Van ma még dolgod? – kérdezte. – Ne is mondd – sóhajtott a férje. – Rengeteg. Neked? – Nekem már csak egy órám van – mondta Anna, és a karórájára nézett. Szerencsére, tette hozzá magában. De azért megkérdezte: Almira M. (C) 2012.

3 – Ne vegyem át mégis az utolsó két lovasórádat? – Hát, nem is tudom – felelte Attila kicsit habozva. – Ha éppen nincs jobb dolgod, akkor átveheted, de miattam nem mondhatsz le semmilyen más programot. Anna nagyot sóhajtott. – Megbeszéltük – mondta. – Este találkozunk. Mennem kell – azzal már ott sem volt. A lovascsoport valóban megérkezett, úgyhogy Annának attól kezdve egy perc nyugta nem volt. Szaladgált ide–oda, segített nyergelni, papírokat rendezett, óradíjból adott vissza... egyszóval azt sem tudta, hol áll a feje, amikor végre leülhetett egy kicsit pihenni egy óra múlva. Ekkor látta meg, hogy Attila a hátsó karámban oktat továbbra is, és Anna azt is érezte, hogy most ott van rá szükség. A jó ég tudja, mi vezérelte, talán a kötelességtudat, mindenesetre odaballagott férjéhez. – Szia! – köszönt nevetve. – Szia! De régen találkoztunk! – nevetett Attila is. – Segíteni jöttél? – Igen – mondta Anna. – Csak mondd, mit csináljak, végül is te vagy az oktató. – Megtennéd, hogy átveszed a csoportot? – kérdezte Attila fájdalmas arccal. – Tudom, hogy nehéz napod volt, de valamit szeretnék megnézni a könyvtárban és... – Mit szeretnél megnézni? – Anna kapva kapott az alkalmon, hogy kihúzza Attilából a kívánságát. – Csak egy könyvet. Nem túl lényeges – hárította el Attila a kérdést. – Mindegy. Szóval megteszed? – Persze – mondta Anna. – Csak egy perc, és jövök. Azzal kiszaladt a klubházba. Majdnem összeütközött Julival. – Juj! – sikkantott a lány. – Anna! Annának hirtelen eszébe jutott valami, egy őrült ötlet, amit nem volt idő mérlegelni. – Igen – mondta hadarva. – Figyelj Juli... tedd meg nekem azt a szívességet, hogy most Attila után mész, és megnézed, milyen könyvet szeretne megvenni! Kérlek, ez most nagyon fontos! Mindegy, hogy csinálod... nekem csak egy szerzőt és egy címet mondj! Azzal a választ meg sem várva faképnél hagyta a megdöbbent Julit, és visszafutott a karámhoz.

2. fejezet Juli törte a fejét; nem tudta, mihez kezdjen. Ugyan hűségesen elcaplatott Attila után a könyvtárig, de azt még mindig nem tudta, hogyan derítse ki, miért jár oda Anna férje. „És ha nem is akarja megvenni?” – dohogott magában. „Csak Annának támadhat ilyen ötlete!” Mindenesetre bement Attila után az épületbe. A belső ajtó előtt nagy levegőt vett, majd lenyomta a kilincset. Szinte azonnal megpillantotta Attilát az egyik asztal mögött ülve. Anna férje elmélyülten tanulmányozott egy vaskos kötetet, de Juli nem tudta olyan távolról kivenni, melyiket. Sokáig babrált a fogasnál, ahová (jobb híján) a kardigánját akasztotta fel. Addig is azon töprengett, mihez kezdjen most. Végül úgy döntött, megszólítja a férfit. Leemelt egy könyvet a polcról, meg se nézte a címét, és lehuppant Attilával szemben az asztalhoz. – Szia – köszönt Attila szórakozottan. – Szia – mondta Juli. – Hát te? – Én... én, hát, itt vagyok... – dadogta Attila. – Miért? – Csak azért, mert nem gondoltam volna rólad, hogy könyvtárba jársz – felelte Juli. – Mit olvasol? – Ezt itt – mondta Attila. – A ló anatómiája. És te? Juli ránézett a könyvre, majd elvörösödött. Almira M. (C) 2012.

4 – Én... ezt itt... de nem igazán érdekel – dadogta. – Add csak ide! – Attila kivette Juli kezéből a könyvet. – „Amit a lovassportról tudni kell”. Juli, szerintem te ezt jobban tudod, mint a szerző! Minek olvasol ilyesmit? Juli elvörösödött. – Az a helyzet, hogy nem igazán értem a díjugró versenyek szabályait, és remélem, hogy így majd sikerül – füllentette gyorsan. – Tudtad, hogy Laci idejön? – váltott témát. – A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festék... Hm? – Megvan neked ez a könyv? – váltott témát Juli, meg sem várva az előző kérdésre a választ. – Mit gondolsz, miért a könyvtárban olvasom? – kérdezett vissza Attila ingerülten. – De szeretnéd megvenni, nem? Mármint úgy értem... Attila sóhajtott, és becsukta a könyvet. Keze ottmaradt annál az oldalnál, amelyiket olvasta. – Igen, nagyon szeretném – mondta. – Elégedett vagy? – Nem is tudtam, hogy érdekel a lovak anatómiája – folytatta Juli a társalgást. – Most már tudod. – Igen, mondhatni – felelte Juli zavartan. – Szóval miért nem veszed meg, ha egyszer annyira érdekel? – Egyrészt, mert nincs rá pénzem. Másrészt pedig, mert fölösleges megvennem, ha itt van belőle kétszáz példány ingyen. – Igazán, Attila, szerintem megkérhetnéd Annát, hogy vegye meg. – Nem kérem meg – felelte Attila a maga határozott stílusában. – Miért? – Juli! – Ne haragudj. Tapintatlan vagyok, tudom. Azzal Juli gyorsan elköszönt és elszaladt, Attila pedig megcsóválta a fejét, és visszamerült olvasmányaiba. A lány alig várta, hogy visszaérjen a lovardába. Anna éppen akkor köszönt el az utolsó lovastól. – Szia! – lihegett Juli. – Na, sikerült? – nézett rá Anna. – Igen, igen – legyintett a lány. – A ló anatómiája. Jó drága könyv, és nagyon tetszik neki. Anna sóhajtott. – Rendben, megveszem – mondta. – Köszönöm! Jaj, már ennyi az idő! Akkor most mennem kell. Még egyszer köszönöm! – Nincs mit – mondta Juli, és elment a dolgára. Anna és Attila legközelebb csak este találkoztak. Mindketten olyan fáradtan ültek le a kanapéra, hogy úgy érezték, moccanni sem bírnak. Egy darabig csak csendben ültek egymás mellett a kényelmes huzaton. Végül Attila szólalt meg: – Tudod, kivel futottam össze a könyvtárban? – Csak nem Julival? – szólta el magát Anna. – De, pontosan vele – vonta össze a szemöldökét Attila. – Honnét tudod? – Már mondta, hogy találkoztatok. Gondolom, lyukat beszélt a hasadba. – Igen, eléggé idegesítő volt. Tudod, találtam egy nagyon érdekes könyvet, és éppen belejöttem volna az olvasásba, amikor betoppant. Soha rosszabbkor! Elkezdett kérdezgetni, hogy mi az, miért azt olvasom, megvan–e már, és így tovább, a végtelenségig. Anna nem tudta magát tovább türtőztetni. Először hangtalanul, aztán egyre hangosabban tört ki belőle a kacagás. Attila először csak a fejét csóválta, majd vele együtt ő is nevetni kezdett. – Hát, ilyen volt az én napom – mondta Attila. – És a tiéd? Anna sóhajtott. – Fárasztó – mondta aztán. – Nem volt semmi különös. Almira M. (C) 2012.

5 Attila bólintott. – Még mindig nem tudod, mit vegyek neked ajándékba? – kérdezte Anna egy kis szünet után. – Nem kell nekem semmi – mondta Attila fáradtan. – Hagyd el. Anna megcsóválta a fejét. – Olyan nincs, hogy nem kell semmi. – Pedig így van – mondta Attila. – A könyveimet a könyvtárban is meg tudom nézni, csokit ugyan minek kérjek, a virághoz meg nincs gusztusom. – Könyvekről beszélsz? – lovagolt Anna tovább a témán. – Igen, van egy könyv, ami nagyon tetszik – vallotta be Attila. – De ha egyszer a könyvtárban kétszáz példány van belőle, akkor minek vegyem meg? Anna a vállát vonogatta. – Hát jó, ahogy te gondolod – és aznap már nem is említette a témát. Azonban még aznap este, az ágyban eltökélte, hogy másnap elmegy, és megveszi a könyvet, amire Attila annyira vágyik.

3. fejezet

– Isten éltessen! – koccantak össze a poharak két héttel később, Attila születésnapjának estéjén. Az ünnepség nem volt nagy, csak az ünnepelt és családja volt jelen, úgymint Anna, Anna szülei és Attila szülei. A hangulat felpezsdült, még Attila is élénken részt vett a társalgásban, ami egyébként rá volt a legkevésbé jellemző. Aztán elérkezett az ajándékok átadásának ideje. Anna vérvörösen állt fel, egy cseppet még izgult is, és egy árva szó nélkül Attila kezébe nyomta a szalaggal átkötött könyvet. – Hát... Isten éltessen még egyszer, és... jaj! Attila nem hagyta, hogy befejezze. Olyan hevesen borult Anna nyakába, hogy majdnem ledöntötte a lábáról szegényt. – De az biztos, hogy én ezt a Julit még egyszer... – morogta az orra alatt, aztán elengedte Annát, és újra ránézett a könyvre, mintha attól félne, hogy elrepül. – Tetszik? – kérdezte Anna félve. – Mondtam, hogy ne vedd meg – dörmögte Attila a maga zárkózott modorában. – Most már nem vihetem vissza – mondta Anna. – Kénytelen vagy elfogadni. – Nem is tudom, mit mondjak – mormolta Attila. – Nagyon meg vagyok hatva. Nem tudok semmit sem mondani. Egyáltalán mit kell ilyenkor? – Ha tetszik, akkor megteszi egy „köszönöm” – javasolta Anna. – Igazad van – mondta Attila. – Hát... köszönöm szépen. Az ünnepség hamarosan befejeződött. A büszke szülők egymás után köszöntek el. Csend volt, béke, csak a halk tücsökciripelés törte meg a csendet. Attila bevonult a szobába új szerzeményével, és azon nyomban olvasni kezdett. Anna nem zavarta. Inkább kiballagott a konyhába, és nekiállt mosogatni. Attilát attól a naptól kezdve el nem lehetett szakítani a könyvtől. Minden egyes szabad percében leült akár a klubszobában, akár otthon, és olvasott, jegyzetelt, memorizált, egyszóval: tanult. A lovardában nem bánták, amíg pontosan végezte a többi feladatát, Anna sem volt kétségbeesve, Juli pedig egyenesen büszke volt magára, hogy ilyen ügyesen megoldotta a rábízott feladatot. Egy nap azonban történt valami. És az a valami pont akkor történt, amikor az állatorvos Almira M. (C) 2012.

6 szabadságot vett ki, és egész nap nem lehetett elérni. Hogy mi történt volna, ha az állatorvos elérhető lett volna, sohasem derül már ki. Még az is lehet, hogy az egész történet másképpen fejeződött volna be. Egy a lényeg; Attila éppen valami kimondhatatlan nevű lócsontnak a rajzát tanulmányozta, amikor észrevette, hogy az éppen látogatóban ott tartózkodó Laci legújabb, Bécsben szerzett lovával (Canadian Boyt már ezer éve eladta valakinek) cross country edzést tart. A sötét pej kanca villámnál is sebesebben ugrotta át az elébe kerülő farönköket és hordókat, amikor hirtelen megbotlott az egyik vastag akadály előtt, elvétette az ugrást, és lovasával együtt a homokban kötött ki. Attilának egy pillanatra megállt a szívverése, de aztán látta, hogy Laci feláll, leporolja magát, és visszamegy a lóhoz. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszafordult a jegyzeteihez, de amikor újból felnézett, látta, hogy a ló még mindig a téglafal mellett hever, Laci pedig hevesen gesztikulálva magyaráz valamit az odasiető Péternek. Attila is lecsapott könyvet–füzetet, és szaladt segíteni. – Mi történt? – kérdezte izgatottan. Laci ránézett, majd szó nélkül visszafordult a lóhoz. A választ Péter adta meg: – Elestek az akadályban, és a ló lábával valami történt. – Roche Debbie – morogta Attila. Laci dühösen rámeredt. Attila azonban nem törődött többet vele. – Hívtatok állatorvost? – fordult vissza Péterhez. – Nem veszi fel a telefont – rázta a fejét a lovarda vezetője. Attila alaposan megnézte magának a ló lábát, és kitapogatta a ficam helyét. A ló élesen felnyerített fájdalmában. Közben hátrarázta a fejét, és Attila meglátta a ló fekete sörényében megbúvó különleges, fehér tincset. – Mit csinálsz?! – ugrott fel Laci dühösen. – Csönd legyen! – csattant fel Attila, a vártnál is élesebben. – Nem volt elég Debbie? A sajátodat is tönkre akarod tenni? Inkább hozz egy vizes rongyot! – Minek az neked? Csak nem akarod felmosni a lovamat? – Csak hozzad és ne jártasd annyit a szádat, jó? – Attila már majdnem nekiugrott régi ellenfele torkának, amikor Péter határozottan megfogta a vállát. Attila nagyon hamar fel tudott fortyanni, ha valaki túlfeszítette a húrt, ugyan egyébiránt mindig hidegvérűen viselkedett. A szigorú érintésre azonban észbe kapott, és visszatérdelt a ló mellé. Laci is elment nagy kelletlenül vizes ruháért. Attila pedig a lóra összpontosította minden figyelmét. Fejében izmok, csontok és ízületek kergették egymást. Maga is meglepődött, hogy most, amikor a váratlan helyzet az elméletből a gyakorlatba rángatta, milyen higgadtan viselkedik. A sérült végtagot belebugyolálta a hideg vizes rongyba, majd egy határozott mozdulattal helyrerántotta a kanca lábát. A ló újra felnyerített, de mire Laci odaugrott, már megnyugodott. Kicsit bizonytalanul ugyan, de felállt, és a másik három lábára nehezedve odabicegett gazdájához. – Ezt hogy csináltad? – kérdezte Péter elismerően. – Magam sem tudom – mondta Attila, és hirtelen elszédült. – Csak úgy jött... Mindegy, azért az állatorvosnak még mindenképpen mutasd meg, jó? Ez még amatőr munka, de remélem, kitart holnapig. – Tehát lemondhatok a mai edzésről – mondta Laci. – Remek. Attila szó nélkül visszament a klubszobába, és leült tanulni. De valahogy mindig elkalandoztak a gondolatai, maga sem tudta, hová. A diadal és a büszkeség öntötte el egész bensőjét. Ekkor fogamzódott meg benne a gondolat, hogy...

Almira M. (C) 2012.

7 4. fejezet Másnap Attila első dolga az volt, hogy a lovasiskolában megkérdezze Pétert, mikor jön ki az állatorvos. – Már felhívtam – mondta Péter. – Azt mondta, hogy egy jó félóra múlva ideér. Attila felsóhajtott, és leült az egyik székre. – Szeretném megvárni. Jó lenne tudnom, mit csináltam jól vagy éppen rosszul. – Persze, persze – vetette oda Péter szórakozottan. – Várd csak meg. Attila szórakozottan bólintott, és belebámult a csendes, tiszta égbe. Gyerekkora óta szerette nézni a bárányfelhőket, ahogy békésen úsztak a végtelen égen. A megszokott csend és nyugalom övezte a lovarda területét. Az élénk reggeli szellő pajkosan csipkedte a fák zöld leveleit, a madarak daloltak, a legyek zümmögtek, az égen úsztak a bárányfelhők. Csak néhány ló kergetőzött körbe–körbe a legelőn teljes gőzzel, egyébként minden csendes volt, békés, álmosító. Ebbe a nyugalomba érkezett meg az állatorvos is. Ismerős hangjára Attila felpattant, és elébe sietett, hogy üdvözölhesse. – Jó napot – köszönt az érkezett. – Itt van az a bizonyos ló? – Igen, itt. Jöjjön be – felelte Attila, és elindult, hogy megmutassa Laci legújabb csodalovának rekeszét. Az orvos letérdelt, hogy jobban lássa a ficam helyét. – Egész jól helyre lett rakva – mormolta maga elé. Talán még egy kis elismerés is csendült a hangjában. – Tessék? – kérdezte Attila, aki még mindig ott állt az orvos háta mögött. – Ki tette helyre? – Én – mondta Attila. – Ügyes munka. – Köszönöm – mormolta Attila. – Nem volt túl bonyolult. – Maga állatorvos? – Nem. – De sokat tanult a lovakról. – Igen, valamennyit. – Mennyi az a valamennyi? – Csak egy kötetnyi anatómia – vallotta be Attila szégyenlősen. Az állatorvos elismerően füttyentett. – Hogyhogy nem képezteti magát szakembernek? – Évek óta itt élek – felelte Attila. – Itt pedig tudtommal nincsen olyan hely, ahol állatorvosi képzést kaphatnék, tehát... A másik bólintott. – Pedig nagyon szeretném kitanulni ezt a szakmát... – Nem, sajnos itt tényleg nincs a közelben erre lehetőség. Hacsak... – Igen? – Tényleg állatorvos szeretne lenni? – Igen – felelte Attila. – Arra gondoltam, hogy ha... tényleg tanulni szeretne, akkor esetleg eljárhatna hozzám, és megnézhetné, hogy milyen egyáltalán állatorvosnak lenni. Jobb ötletem egyelőre nincs. – Meggondolom – felelte Attila, habár nyilvánvaló volt, mit fog válaszolni. Így esett, hogy Attila délelőtti műszakra váltott. Hajlandó volt szünet nélkül órákat dolgozni a Almira M. (C) 2012.

8 lovardában, anélkül, hogy egy percre megállt volna. Délután kettő körül pedig bekopogott az állatorvosi rendelő ajtaján, és este fél hatig asszisztensként dolgozott. Eközben maga sem vette észre, mennyit tanult. Megtanulta a sebeket szakértő szemmel vizsgálni és ellátni, kificamodott végtagokat helyreállítani, betegségeket és ellenszereiket tanulmányozta, és hamarosan odáig vitte, hogy az állatorvos néhány apróbb dolog elvégzését már rá merte bízni. Attila két hónap után aktív szókincse részévé avatott olyan kifejezéseket is, amelyekről sem Anna, sem más nem hallott – egészen eddig. Attila ugyanis jelentős érdeklődést mutatott a téma iránt, és olyan természetes hangon beszélt pigmentről és musculusokról, mintha csak a vasárnapi ebédről lenne szó. Anna, szegény, aki ezeknek a kiselőadásoknak leggyakoribb áldozatává vált, igen gyakran nem tudta követni férje gondolatmeneteit, de örült Attila szerencséjének. Attila sokat, és lelkesen magyarázott új hobbijáról, „munkáltatója” pedig tökéletesen meg volt vele elégedve. Így aztán egy jó darabig mindenki elégedett volt. Egészen karácsonyig. Attila ugyanis karácsonyra óriási csomagot kapott az állatorvostól. Fogalma sem volt róla, mi lehet benne, mindenesetre alig bírták el ketten Annával. Aztán, amikor a családi hagyomány szerint a fa alatt kibontották, akkor... Attila megszívta az orrát, ami nála a meghatottság első jele volt. A csomagban húsz darab használt tankönyv feküdt, az állatorvos felesleges példányai a korábbi évekből, amiket nem volt szíve kidobni. Attila viszont annál inkább örült ezeknek a könyveknek, hiszen ez az előtte megnyíló legnagyobb lehetőségeket mutatta meg neki... 5. fejezet Attila már hat teljes hónapja dolgozott az állatorvos útmutatása alatt. Már az estéit is a rendelőben töltötte egy–egy könyvet tanulmányozva. Kérdezett, jegyzetelt, memorizált mindent, amit tudni akart. Egyik ilyen estén beismerte, hogy szeretne valóban tanulni, egy igazi egyetemen, hogy ő is képzett állatorvos lehessen. – Hol? – kérdezte új főnöke. – A közelben nem ismerek jó egyetemet. – Maga hol tanult? – Én? A fővárosban, Budapesten. – Az messze van innét – mondta Attila. – Nincsen éppen közel. – Biztosan nem ismer senkit sem, aki tudna nekem segíteni? Az állatorvos a fejét rázta. – Sajnos nem. Akit ismerek, az mind máshol tanult, nem a környéken. – Esély sincsen arra, hogy képezhessem magamat? – Az van, de ahhoz nagy bátorságra és kitartásra van szüksége. És persze hosszú–hosszú időre. Attila szája megrándult. – Nem, nem utazhatok el csak úgy – mondta. – Családom van és biztos állásom is... itt. Túl nagy a kockázata egy világrengető utazásnak. – Más megoldást viszont én sem tudok... Attila bólintott, majd elköszönt, mint már annyiszor, és hazament. Búskomor arca láttán Anna először megijedt, de kérdő pillantására férje csak rázta a fejét. – Mi történt? – kérdezte Anna gépiesen. – Semmi érdekes – felelte Attila kedvetlenül. – Igazán nem, csak fáradt vagyok. Majd elmúlik. Almira M. (C) 2012.

9 Anna tudta, hogy hiába kérdezősködne. Úgy döntött, másnapra hagyja a témát. Talán tényleg csak fáradtság az egész. De nem az volt. Attila másnap ugyanolyan tépelődve kelt fel, és a lovasóráin sem figyelt oda, pedig Annával együtt tanítottak. – Attila, mi van veled? – rázta meg Anna férje vállát. – Meddig álljanak még a lovak? Teljesen kimennek a gyakorlatból, és a vágtánál elszakadnak az inaik! Te vagy az állatorvos, te tudod a legjobban...! – Valamit tisztázzunk, jó? Én nem vagyok állatorvos, mert nincs róla papírom! A lovak meg menjenek tovább, hiszen mondtam már! – Egy szóval sem... – kezdte Anna, de úgy döntött, inkább nem fejezi be. „Aha, szóval a papír hiányzik neki” – gondolta, majd utasítást adott a lovasoknak a továbbmenetelre. Aznap délután Attila a szokottnál is fáradtabban és levertebben érkezett haza. – Ne haragudj – mondta már az ajtóban. – Kicsit rossz napom volt. – Mi baj van? – kérdezte Anna válasz helyett. – Csak úgy nem szokott az ember egész nap... – Ne haragudj – ismételte Attila. – Nem haragszom – mondta Anna. – Akkor jó. Attila bevonult a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Anna nagyot sóhajtott. „Úgy tűnik, nem leszek okosabb” – gondolta, és megpróbált belenyugodni abba, hogy még mindig nem ismerte ki férje észjárását. Nem is faggatózott többet, amitől Attila szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Jut eszembe – mondta Anna, miközben a szennyest pakolta a mosógépbe –, Péter telefonált, amikor még nem voltál itthon. Nusival történt valami, és szeretné, ha megnéznéd. Az állatorvost megint nem lehet elérni. – Ki az a Nusi? – kérdezte Attila elgyötörten. – Péter házi kedvence. Tényleg nagyon aranyos. Pár hónapja született meg. Még fényképet is hozott róla... Egy kis border collie kutyus. – Jó, visszahívom – mondta Attila kedvetlenül. Anna nem bírta tovább. – Mondd meg, mi baj van veled? Valami rosszat tettem? Megbántottalak? Vagy beteg vagy? Nem lehet hozzád szólni, elrejtőzöl, a válladat vonogatod... Attila még egyet sóhajtott, és ránézett Annára, de olyan szomorúan, hogy feleségének torkán akadt a következő két szó. – Ne haragudj – mondta Attila. – Nem akartalak megbántani. – Nem bántottál meg, csak aggódom – mormolta Anna. – Még soha nem láttalak ennyire lelombozódva. – Nem is fogsz – jelentette ki Attila, és még egyet sóhajtott. Anna ránézett. Talán most megmondja. De nem történt semmi. Aztán egyszer, egy napsütéses vasárnapon, az ebédlőasztalnál ülve... 6. fejezet – Mit akarsz csinálni? Anna letette a kést és a villát. Egy ilyen bejelentés után képtelen volt ránézni a csirkesültre. Attila farkasszemet nézett vele. – El szeretnék költözni a városba– ismételte dacosan. Almira M. (C) 2012.

10 – Most? – Amikor lehet. – És... itt hagynál mindent? – Itt – mondta Attila. – Engem is? – vonta fel Anna a szemöldökét. – Nem, dehogyis – rázta a fejét férje. – Téged soha. – De én nem szeretnék innét elmenni. Már éltem városban, és tudom, hogy milyen. Képtelen volnék visszamenni oda! – Nos, hát... – Szeretnéd itt hagyni a csendet, a nyugalmat, a lovainkat, a családjaikat... és bocsáss meg, hogy ezt mondom, de itt tudnád hagyni a biztos állást és a biztos lakhelyet? Neked is, nekem is kicsúszna a lábunk alól a talaj egy ilyen lépéssel! Attila lehajtotta a fejét. – Persze, de... tanulni szeretnék. – Hát tanuljál. – De itt nem lehet... – És ott, a zajban szerinted jobb? – Most viccen kívül, Anna, tényleg. Ez nekem fontos. – Tudom – mondta Anna, és ő is sóhajtott. „De hát ez hiányzott most a legkevésbé” – tette hozzá magában. – Most haragszol? – kérdezte Attila. – Igen, szörnyen – mondta Anna nevetve. – Mégis, mit gondolsz rólam? Attila elhallgatott. – Azért megérthetnéd, hogy tanulni szeretnék – mondta végül. – Én mindent megértek – felelte Anna. Attila sóhajtott. – És még ne mondd azt, hogy szó sem lehet róla, rendben? – Rendben – ígérte Anna, és ő is sóhajtott. – De azt nem ígérhetem meg, hogy mindenképpen nyélbe ütjük a dolgot. – Értem – felelte Attila. Onnantól kezdve annak a minimális hangulatnak is lőttek, ami még egyébként jelen volt az asztalnál. Sem Anna, sem Attila nem érzett különösebb kedvet a beszélgetéshez, de csendben ülni az asztalnál és nem nézni a másikra is nagyon kínos volt. Így aztán mind a ketten feszülten hallgattak, és igyekeztek az evéssel. A közöttük lévő feszült csendet végül Anna törte meg, amikor már nagyon elege lett belőle. – És mondd csak, mi volt a helyzet Nusival? – kérdezte. – Még nem is mondtad. – Ja, az csak egy kis semmiség volt – mesélte Attila, örülve annak, hogy különösebb baj nélkül túljutott tervének bejelentésén. – Egészen nevetséges eset, mondhatni. Egy csirkecsont vége beleszorult a fogai közé, és vágta a száját. Csak ki kellett húzni egy szemöldökcsipesszel. – Hát, nem is tudom... Komolyan ezt akarod csinálni? – Mit? – Csirkecsontokat húzkodni kutyák foga közül. – Biztos – jelentette ki Attila. – Akár meg sem kérdeztem volna – csóválta a fejét Anna. Attila helyeslően bólintott. – Igen, nagyon elköteleztem magamat... – Helyes – mondta Anna. – Azzal nincs is semmi bajom, hogy szeretnéd kitanulni az állatorvosi szakmát, csak... Nem igazán szeretnék újabb huzavonát. Tudod mit jelent az, költözködni? – Tudom, már költözködtünk egyszer – felelte Attila szórakozottan. – És nem is úgy gondoltam, Almira M. (C) 2012.

11 hogy most azonnal, egycsapásra el kell innét mennünk, de megnézhetnénk, hátha találunk valamit, amit érdemes megvenni. Olyan nagy ház nem is kell, két szobában is elférünk, és az is mindegy, hogy hol van. Ha pedig így sem találunk, hát akkor nem találtunk, akkor maradunk, nem igaz? Legfeljebb nem leszek soha képzett állatorvos. Anna eltűnődött. – Nézd, majd meglátjuk. Csak nem szeretnék túl nagy kockázatot vállalni. – Nem is kell – vetette közbe Attila. – Hiszen Péternek mindig elkel a segítség, és ha véletlenül mégsem sikerülne a dolog, visszamehetnénk a lovardába dolgozni. – Majd meglátjuk – ismételte Anna. – Kicsit még sok a buktatója a dolognak. Várjuk meg, amíg minden tisztázódik. 7. fejezet Az elkövetkezendő pár hónapban semmi érdekes nem történt. Mígnem újra beköszöntött a nyár, és vele együtt a turistaszezon. A nyár mindig mozgalmas időszak volt a lovasiskolában, így aztán nem csoda, hogy Anna és Attila már hetekkel július előtt félni kezdtek. Nem mintha túlzottan bánták volna a lovagolni nem tudókat, de azt egyetlen jó oktató sem viseli túl jól, ha egy olyan ember, aki életében nem látott még lovat közelről, rögtön tereplovaglásra adná a fejét. Ez Péternek és az oktatóknak is óriási felelősséget jelentett. Attila egyenesen elüldözte az ilyeneket, mondván, hogy az illető vagy komolyan veszi az ő felelősségét, vagy keres egy olyan helyet, ahol az ilyesmi megengedhető. Anna is a sarkára állt, és megpróbálta meggyőzni az idegeneket a kezdő, vezetőszáras oktatásról, de a legtöbb turista túl megalázónak tartotta az alapok elsajátítását, ha ezt ilyen nyíltan nem is merte megmondani. A sok vitatkozásban kimerülten ült le Anna a klubszobában egyik délután egy pohár limonádé mellé. Alig telt el pár perc, Attila huppant le mellé, szintén hullafáradtan. – Hát te? Máris végeztél? – nézett rá Annára csodálkozva. – Dehogyis – legyintett Anna lemondóan. – Csak van egy szabad órám, mielőtt jönne a következő lovascsoport. – Az ritkaság ilyenkor nyáron – jegyezte meg Attila. – Mikor végzel? Anna lecsukta a szemét egy pillanatra. – Hm, hát... Azt hiszem, a következő lesz az utolsó. És te? – Nekem még két órám van. Te, figyelj, szerintem utána kimehetnénk lovagolni, mit szólsz? – Nem is tudom – felelte Anna. – Pár óra nyugalom mindenkinek jól jönne. Felnyergelünk két lovat, és kimegyünk a szabad levegőre, ahol nem száll a por, nem kell senkit sem figyelmeztetni, hogy rosszul tartja a szárakat, és ráadásul vég nélküli vitáktól sem kell tartani. – Ne is mondd a vég nélküli vitákat – mondta Anna. – Brrr. Amikor már a nyolcadik embernek ismételem el egy nap alatt, hogy ez lovasiskola, és nem vidámpark, és itt sem cigarettázni, sem kiabálni, sem fényképezni nem szabad, akkor már egy kicsit kezd elegem lenni. – Na, hát éppen azért mondom, hogy egy–két óra kettesben még senkinek sem ártott meg. Ugyan, Anna, legalább egyszer hagyd magadat meggyőzni! – Meggyőztél – vágta rá Anna. – De ezért most tartozásod van. Méghozzá az, hogy töltesz nekem még egy pohár limonádét. Két óra múlva Anna (ha lehet ilyet állítani) még fáradtabban lépett be az istállóba, hogy kivigye felnyergelni idősödő kancáját. Szó, mi szó, Debbie felett eljárt az idő. Nem csak a régi sebek csúfították el a hibátlan kancát, Almira M. (C) 2012.

12 hanem a mozgása is lassabb lett, orra csontosabb, sörénye és farka megnőtt és összekócolódott, patáit itt–ott repedések tarkították. Anna nagyot sóhajtott. Ugyan még mindig nagyon szerette a lovát, mégis úgy érezte, jobban örülne az ő régi Debbie–jének. – Hát te? – szólalt meg mögötte Péter. – Igen? – pördült meg Anna a sarka körül. – Ja, te vagy az, Péter? Nagyon megijedtem. – Kilovagolsz? – Igen, Attilával elmegyünk egy kicsit. Persze, csak ha nem bánod. – Először is, ehhez nekem semmi közöm, hogy ti mikor mentek a szabadidőtökben lovagolni. Másodszor pedig, ha közöm lenne hozzá, akkor sem szólnék bele. De azért még sötétedés előtt érjetek vissza, jó? – Persze, nyilván – mondta Anna. – Csak pár óráról lenne szó. – Akkor jó – bólintott Péter, és odébbállt. Anna pedig óvatosan ráhúzta Debbie orrára a kötőféket. Fél óra sem telt belé, és a két lovas kint baktatott az úton. Attila büszkén haladt elöl egy hatéves, fürge lovon, akit Táncosnőnek hívtak. A ló szőre csillogott a késő délutáni napfényben. Élénk szellő cikázott az útmenti fák lombjai között, ami néha belekapott a lovak sörényébe is. Ilyenkor Táncosnő megrázta a fejét, és fújt egyet. Zavarta, ha bármi is a sörényét macerálta, és egyébként is szívesen futott volna egyet. – Minden rendben? – fordult hátra Attila. – Igen – felelte Anna. – Semmi gond. – Emlékszel még, amikor először jártunk itt kettesben? Szőrén lovagolva? – Ki felejtené azt el? De a másodikra jobban emlékszem, be kell vallanom. Attila nevetett, majd rákanyarodott az ösvényre. – Még a jó öreg Szellővel lovagoltunk akkor együtt – mondta. – Élete legmagasabb akadályát itt ugrotta meg, ezen a kis ösvényen. – Ó, ha ez az ösvény mesélni tudna... – mosolygott Anna. – Annyi fontos esemény történt itt. Pedig ez egy olyan jelentéktelen hely... úgy első ránézésre. És ha belegondolok, minden fontos esemény itt történt az ideköltözésünk óta. Itt vertem be olyan csúnyán a fejem, ide lovagoltunk először kettesben, és itt ért utol minket az a vihar. Attila mosolygott. – És itt ugrottam utánad. Forrófejű voltam akkoriban... – Az tagadhatatlan. Ahogy nekiestél Lacinak... – Az semmi, annak még most is nekiesnék! – legyintett Attila. – Próbálna csak meg még egyszer sértegetni téged! Anna elnézően csóválta a fejét, majd kiléptetett Attila után a tisztásra. Debbie rögtön felkapta a fejét, és kitágult orrlyukakkal szimatolt bele a lehűlőben lévő levegőbe. Táncosnőnek sem kellett sok biztatás. Úgy nekilódult, hogy Attilának szinte felesleges volt bármiféle utasítást adnia neki. Debbie utána. – Versenyezzünk – javasolta Attila. – Rendben – vágta rá Anna. – Cél a tisztás túlsó vége! Azzal elvágtázott. Attila és Táncosnő sem teketóriázott sokat; lendületes vágtába kezdtek, néha egy–egy fejrántással (Táncosnő) és pálcacsípéssel (Attila). Debbie ért előbb a tisztás túlsó felére. Ott Anna megállította, és alaposan megsimogatta a nyakát. – Na, úgy látszik, még mindig jó csapat vagyunk – jegyezte meg halkan, és odabújt a ló nyakához. – Gratulálok – biccentett Attila. – Köszönöm – mondta Anna. – Legalább még jobban elfáradtam. – Szálljunk le – javasolta Attila. – Hoztam kötőféket, úgyhogy semmi akadálya egy kis pihenőnek. Anna bólintott, nyújtózott egyet, és villámgyorsan lecsusszant a nyeregből. Attila ugyanígy tett. Almira M. (C) 2012.

13 – Ez jó volt – azzal nagyot sóhajtott, és felhúzta a kengyeleket. Kilazította a hevedert is, majd a ló nyakába tette a kötőféket, és megkötötte a lovat egy elég alacsony faághoz. Anna, miután mindezzel ő is végzett, letelepedett a fűbe, és nekitámasztotta a hátát egy vaskos fának. – Vigyázz a fehér nadrágodra! – figyelmeztette Attila. – A fű elég hamar tönkre tudja tenni. – Nem érdekel – ásított Anna. – Így most jó, és kész. Én innét fel nem kelek. – De ha itt elalszol, akkor ki viszi haza Debbie–t? – Az sem érdekel – mondta Anna. – Én a magam részéről már a paplan alatt lennék... azzal a boldog tudattal, hogy holnap újabb tíz turistát kell meggyőznöm, hogy nem elég fejlettek a terephez... – Ha neked tízet, nekem húszat – morogta Attila. – Ráadásul már két hete nem mentem el az állatorvoshoz a rendelőbe. Ha holnap sem tudok, akkor nem is tudom, mit csinálok. – Hazajössz, és elpanaszolod nekem, hogy megint nem tudtál elmenni – felelte Anna. – Igazán nyithatnál már ennyi erővel saját rendelőt. – Ahhoz előbb tanulnom kéne – mondta Attila, és ő is leült a fűbe. – De erről már esett szó, ha nem emlékeznél. – Persze, tudom – mondta Anna, nem túl lelkesen, de azért igyekezett nem megbántani a másikat. – Figyelj, a hétvégén elkezdhetünk utánajárni a dolognak, de azért kérlek, ne jelentsd ki Péternek, hogy felmondunk. Egyáltalán nem biztos. – Nem hát – mondta Attila, majd feltápászkodott. – Ideje indulni. – Rendben – felelte Anna, még egyet, utoljára nyújtózott, és visszament Debbie–hez. Attila mobiltelefonja olyan hirtelen szólalt meg, hogy Táncosnő felágaskodott a hangtól. – Nyughass – szólt rá Anna, és megfogta a kantárszárat. – Tessék – szólt bele Attila a telefonba. – Ó... hát persze. Hogyne lehetne! Értem. Ott leszek. Nincs mit, nagyon szívesen. Viszonthallásra. Elrakta a telefont. – Ki volt az? – kérdezte Anna kíváncsian. – Az állatorvos. Holnap el kell utaznia, és megkért, hogy helyettesítsem egész nap. – Jó – felelte Anna. – Az nem olyan biztos – vakarta a fejét Attila, és nekiállt szétkapcsolni Táncosnő kötőfékét. – Tudod, egyedül még soha az életben nem dolgoztam rendelőben. – Ugyan, hiszen Laci lovát is egyedül állítottad helyre! Nem volt ott az állatorvos! Ráadásul nem is jártál képzésre! – Tudom – felelte Attila nyugodtan. – De nem vagyok arra felhatalmazva, hogy recepteket írjak, vagy gyógyszereket osszak szét. Amíg csak egy könnyebb műtétről van szó, teszem azt, egy körömbenövésről, vagy egy injekcióról, vagy egy foghúzásról, azt mondom, legyen. De ha egy kólikás lovat, vagy egy ételmérgezéses kutyát hoznak be, nem adhatok nekik orvosságot. – És az állatorvos nem hatalmazhat fel rá? – Nem tudom. Majd megkérdezem, ha visszaértünk a lovardába. Attila sóhajtott, és felkapaszkodott Táncosnő hátára. – Menjünk – bólintott, és elindult lefelé a lejtőn. Egészen a lovardáig nem is beszélgettek egymással. Aztán Attila felhívta az állatorvost, és megkérdezte tőle, mit csináljon, ha véletlenül valami komoly baj történne. – Semmi sem fog történni – felelte az állatorvos. – De ha mégis, akkor írtam pár receptet előre, az íróasztalom legfelső fiókjában vannak. Minden olyan betegségre írtam hármat, amihez recept kell, ráment a fél éjszakám, de ez most nem lényeges. – Értem – felelte Attila. – Köszönöm. – Kérem, előrelátónak kellett lennem. Azt pedig feltételezem, hogy közel fél év napi gyakorlás után fel tudja ismerni a legtöbb bajt. És nekem is jól jön most a segítség, amíg osztálytalálkozóra Almira M. (C) 2012.

14 megyek. Attila még egyszer megköszönte a bizalmat, majd letette a telefont. Aztán leült, és nekiállt mindent átismételni, nehogy másnap bármit is elhibázzon. 8. fejezet – Jól van, tudom, én sem szeretem, ha idegenek turkálnak a számban – mondta Attila, majd kivette a tükröt a kutya szájából. – Ennél egészségesebb kutyafogakat még nem láttam – fordult vissza az állat gazdájához. – Semmi ok az aggodalomra. – Jaj, hála az égnek! – sóhajtott fel az asszony. – Köszönöm szépen. – Nincs mit – felelte Attila, ezután lehúzta az ujjáról az eldobható gumikesztyűt, és a szemetesbe hajította. – Rutinvizsgálatokra szükség van. – Mennyivel tartozom? – Nekem csak köszönömmel. Majd ha a doktor úr visszajön, tőle kérdezze meg. Az asszony elmosolyodott, zavartan elköszönt, ölébe vette kedvencét, és távozott. Attila végre pihenhetett pár percet. Fáradhatatlanul dolgozott, reggel óta egy pillanat nyugta nem volt. Rutinvizsgálatok, apróbb műtétek és náthás macskák tömkelege árasztotta el, az aggódó gazdik panaszkodásáról nem is beszélve. Alig öt perce ülhetett még csak a széken, amikor újból mozgást hallott az előszobából. Aztán halkan nyílt az ajtó. – Mit segíthetek? – állt fel Attila, immár oda se nézve az ajtóra. Rögtön az ilyen–olyan orvosi eszközök után kutatott a fiókban. Csípős válasz csattant az ajtóból. – Először is, a páciensnek köszönni illik. Másodszor pedig, én nem kérek a maga segítségéből, hiszen a doktor úr a reggelijét is a konyhaasztalon felejtette, így aztán szegény neje futkoshat a rendelőbe a doktor úr szendvicseivel, amikor alig egy óra szabadideje van! Anna megállt az íróasztal előtt, és ledobta a zacskót. – Köszönöm – mondta Attila. – Neked is jó napot – felelte Anna. – Egyébként nagyon szívesen. Jaj, mielőtt elfelejteném: Péter üzeni, hogy ha neked is megfelel, gyere el, mert Arany, Juli új lova kólikás tüneteket mutat. Juli teljesen kiborult. Amióta Maxot el kellett altatni, Aranyt a széltől is óvja. – Jaj, ugye nem ma kap bélgörcsöt? Megfelel, persze... Még egy röpke rutinvizsgálat van előjegyezve, egy macska, fél tizenkettőre. Aztán egy óra ebédszünetem van, aztán fél kettőtől házhozmegyek, úgyhogy akkor meg tudom vizsgálni Aranyt. Más újság nincs? – De van – felelte Anna gyorsan. – Jaj, igazán nem is értem, hogy nem ezzel kezdtem... – Szóval? – Juli nővére ideköltözik. – Remek – bólintott Attila. – Gondolom, Juli röpdös az örömtől, már amennyire Arany miatt tud. – Igen, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy családja van, méghozzá igen nagy, és Juliéknál már nem férnek el... – És Juli rábeszélte, hogy költözzön hozzánk, igaz? – Nem, nem, dehogyis! Csak kell nekik egy nagy, lehetőleg családi ház, amit szívesen lecserélnének egy kétszobás lakásra a fővárosban. Attila úgy pattant fel, mint aki gombostűre ült. – Tessék? És ezt csak most mondod?! – Nyugodj meg, Attila! Erről az egészről úgysem lehetne fél évnél előbb szó, úgyhogy nagyon is Almira M. (C) 2012.

15 időben vagyunk, hidd el nekem... Attila belökte a széket az íróasztal mögé, majd fel–alá kezdett járkálni a rendelőben. Úgy nézett ki, mint akinek elment a józan esze. – Ti is nagyon hirtelen költöztetek ide – vetette ellen. – Épeszű ember nem költözködik májusban, hanem megvárja a nyári szabadságot. – Szép véleményed van rólam – jegyezte meg Anna epésen. – Különben hogyan jegyezted meg ilyen pontosan, hogy melyik hónapban költöztünk ide? Én már nem tudnám megállapítani. – Nem tudom – vont vállat Attila, és visszaült a székre. Izgalma amilyen hamar jött, olyan hamar is tűnt el, ahogy ezt tőle már mindenki megszokhatta. – Tulajdonképpen nem is nagyon érdekel, hiszen megvolt egy... jó tíz éve biztosan. Most csak az érdekel, hogy Juli nővére elcserélne egy fővárosi lakást egy pont olyanra, mint a miénk. – Igen, körülbelül erről van szó – felelte Anna kissé vonakodva. – Figyelj, Attila, azért ne ugorjunk bele rögtön fejest, rendben? Nem szeretném ezt a jól bevált, elég tágas családi házat látatlanban elcserélni. – Persze, persze – bólogatott Attila szórakozottan. – Igazad van. Még Julival is kell erről beszélni, meg a nővérével is, meg mindenkivel. És nem is úgy gondoltam, hogy a turistaszezon kellős közepén faképnél hagyjuk Pétert. – Helyes – mondta Anna, és az órára nézett. – Jaj, istenem, mennem kell, ne haragudj! Szóval fél kettő felé megnézed Aranyt? – Igen – bólintott Attila. – Ó, itt is van a macskás hölgy. Akkor a lovardában találkozunk! És Anna... tedd meg, légy szíves, hogy megemlíted Julinak a dolgot, ha van két szabad perced. – Hogyne – felelte Anna, majd becsukta a következő páciens mögött az ajtót.

9. fejezet Attila becsukta Arany bokszát maga mögött. Halkan füttyentett párat, hogy megnyugtassa az amúgy is rémült kancát, megpaskolta a nyakát, és nekilátott az alaposabb vizsgálatnak. Egész vizsgálat alatt egy árva szót nem szólt, csak jegyzetelt. Amikor aztán felkelt a beteg állat mellől, három izgatott szempár szegeződött rá. – Hát, ez bizony bélgörcs – sóhajtott Attila. – Méghozzá a súlyosabb fajtából. Nem azt mondom, hogy lehetetlen a sikeres beavatkozás, de nem garantálhatom, hogy Arany túléli. – Jó, és most? – kérdezte Juli ingerülten. – Maxot már megölte valami hülyeség, nem akarom Aranyt is elaltatni! Épp elég volt... – Műtét lesz – felelte Attila, a legnagyobb lelkinyugalommal. – Valamit lenyelt, amit nem kellett volna. Elaltatom, és megpróbálom megmenteni. – Állatkórházba kell vinni? – kérdezte Anna. – Talán magam is boldogulok – felelte Attila. – Az én felelősségemre – tette hozzá, Juli hitetlenkedő arcára nézve. – Anna, kérem az altató injekciókat... nem, először segíts a lepedőre tenni. Köszönöm. Juli kijelentette, hogy nem bírja sem a vért, sem az izgalmakat, és távozott, Péternek pedig hirtelen megszólalt a mobiltelefonja. Ő azért ment el, hogy ne zavarja Attilát munka közben. Csak Anna maradt ott, aki már tulajdonképpen végzett, miután rárakta a lovat a lepedőre, de elhatározta, hogy ha rosszul lesz, is kitart Attila mellett, hátha kell valami segítség az újonc állatorvosnak. Úgyhogy lehuppant a boksz mellé, háttal a készülődő műtétnek, habár már a gondolattól, hogy mi folyik egy Almira M. (C) 2012.

16 fél méterre tőle, rögvest émelyegni kezdett. Attila pedig nem törődött a külvilággal. Mivel kólikáról volt szó, gondosan összekészítette a műtőeszközöket már a vizit előtt. Most derült csak ki, milyen jól is tette. Még egyszer megpaskolta a ló nyakát, majd óvatosan beleengedte az altatót. „Felelőtlen vagy” – futott át a gondolat a fején, de már késő lett volna visszakoznia. Arany letette a fejét, és nem mozdult többé. Attila még egy nagy levegőt vett, fohászkodott egyet, majd a szikéért nyúlt. Közel négy órán át guggolt a ló mellett, csak a műtétre koncentrálva. Nem érezte, hogy zsibbad a lába, nem érdekelte, hogy közben mások undorodva fordulnak el a boksztól. Nem törődött a fejében egymást kergető aggodalmakkal, amelyek mindegyike láthatatlan tőrként szúrt a szívébe, felelőtlenséggel vádolva őt. Nem törődött azzal, hogy rosszul érzi magát attól az émelyítő szagtól, ami az egész istállót kezdte belengni, és ami miatt Péter eltávolíttatta a lovakat az istállóból. Nem vett volna tudomást arról sem, hogyha szóltak volna hozzá, mint ahogy arról sem, hogy egyedül van–e, vagy más is figyeli. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor felfedezte az életveszélyes fűcsomót, és nekilátott kioperálni. Újabb két óra telt el a négyből, miközben a kanca élet és halál között lebegett. Aztán nekilátott összevarrni a sebet. Belenyúlt a táskába, hogy kivegye az efféléhez szükséges eszközöket. Hirtelen, ahogy a késért nyúlt, kiejtette a tűt a kezéből, és az elkeveredett a sűrű szalma között. Attila felnyögött rémületében. Szó szerint tűt kellett volna keresnie a szénakazalban. Addig Arany elvérzik. Akkor pedig lemondhat a praxisáról. – Attila – szólalt meg mögötte Anna hirtelen. – Hm? – Attilának csak ennyire futotta. Életében először érezte úgy, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. – Ezt elhagytad – felelte Anna, majd kerülve a boksz látványát, férje kezébe csúsztatta a tűt, amely az előbb kiszánkázott a rekesz ajtórésén. – Gondoltam, biztos kellhet még. Attila akkorát sóhajtott, mintha mázsás kő gördült volna le a szívéről. Most már biztonságban nekiláthatott összeölteni Arany nagy sebét. Hirtelen megkönnyebbülésében még megköszönni is elfelejtette Annának a segítséget, csak mordult valamit, és visszafordult a kancához. Újabb órák teltek el, amikor felnézett, izzadtan, piszkosan, de sikeresen. Már csak az utolsó lépés volt hátra: szájkosarat csatolni Arany fejére, nehogy a kanca rögtön megerőltesse a gyomrát, miután felébredt. – Anna, itt vagy még? – kérdezte, hátra se nézve. – Igen – hangzott a válasz. – Akkor gyere be segíteni, kérlek – mondta Attila, és elővette a szájkosarat. Anna megköszörülte a torkát, nagy levegőt vett, majd halált megvető bátorsággal kinyitotta a bokszajtót, és belépett. Az istállórekeszben terjengő fülledt, meleg, állott levegő, amibe még Arany nemrégi sebének szaga is belekeveredett, szinte mellbe ütötte, és a látvány sem volt éppen kellemes. Anna amint behúzta maga mögött az ajtót, szinte érezte, hogy az ájulás kerülgeti. A feje rögtön fájni kezdett, és a legszívesebben azonnal kiment volna az istállóból. – Gyere ide, légy szíves, és segíts felemelni Arany fejét – kérte Attila. Anna némán bólintott, leguggolt a földre, és Attilával ketten óvatosan emelni kezdték a kancát. – Rá tudod tenni az orrára a szájkosarat? – kérdezte Attila, amikor megtalálták az egyensúlyt, és a kanca feje biztosan hevert a kezükön. Anna ismét bólintott. Nem tudott, de nem is akart megszólalni. – Ott van melletted – bökött Attila Anna válla fölé az állával. – Engedd el nyugodtan, majd én tartom a lovat, rendben? Almira M. (C) 2012.

17 Anna szó nélkül hátranyúlt, és némi tapogatózás árán meg is találta a szükséges kelléket. Gyorsan rácsúsztatta a ló fejére és becsatolta a szíjakat. – Kész – jelezte férjének, aki addigra már állt, csapzottan, piszkosan, de mámoros boldogságban. Anna ugyanolyan izzadtan és piszkosan állt fel, kissé remegő lábakkal. Még most sem szeretett arra gondolni, hogy minek volt a tanúja. – Hát, állatorvos nem lesz belőlem, az biztos – gondolta. Feltápászkodott a földről, és megpróbálta kicsit letisztítani a ruháját. Nem igazán sikerült, de most kivételesen nem érdekelte. Attila gyorsan összepakolt, és elvonult a fürdőszobába fertőtleníteni mindent. Anna pedig kiment az istállóból, és nagyokat lélegzett a friss, kicsit hűvös levegőből. – Anna, hiszen te tiszta kosz vagy! – kiáltotta Juli, aki szembement vele, amikor Anna éppen a fürdőbe igyekezett, tisztálkodni. – Mit csináltál? Csak nem mentél be te is műteni? – Nem csináltam semmi fontosat – hárította el Anna finoman az érdeklődést. – A szájkosarat csatoltuk fel Aranyra, és kellett a segítség. Én pedig kéznél voltam. – Hát én be nem mentem volna abba az istállóba semmi pénzért! – jelentette ki Juli. – Képzelem, hogy nézhet most ki! – Nem éppen a legtisztább boksz Aranyé – mondta Anna. – Ha nem haragszol, Juli, akkor én most elmegyek, és letusolok. Majd később beszélünk. – Persze – felelte Juli. – Akkor menj csak. Jaj, még azt mondd meg, hogy Arany...? – Nem tudom, Juli. Kérdezd meg Attilát. Anna ásított, és magára csukta a fürdőszoba ajtaját. Ha valamiben, hát abban biztos volt, hogy aznap éjjel rémálmai lesznek. Félóra múlva lépett ki a mosdóból, immár tisztán és nyugodtan. Az első ember, akit meglátott, Juli volt. Juli, amint észrevette, hogy Anna végzett, odarohant hozzá, és keményen megrázta a vállát. – Hol van Attila?! – kérdezte izgatottan. – Nem tudom – felelte Anna, a hirtelen rohamtól döbbenten. – Várj, mégis. Ott jön. Miért? Juli erre csapot–papot otthagyva, válasz nélkül odafutott Attilához. – Mi történt veled, Juli? – kérdezte Attila csodálkozva. – Arany... Jaj, istenem, nem is tudom, hogy mondjam el! – Legjobb, ha az elején kezded, és a végén végzed – javasolta Attila. – Nyugodj már meg, Juli, az egyetlen, akinek izgulnia kell, én vagyok. – Arany felkelt! – tört ki Juli. – Felemelte a fejét, és nyihogott, és a fejét rázta, és... Jaj, olyan boldog vagyok! A kólika annyira legyőzhetetlennek tűnik, mindig kétségbeesem, ha feltűnik... – Juli, nyugodj már meg! – Nyugodjak meg?! Amikor megmentetted a lovamat! Hát mégis, hogy gondolod! Figyelj, Attila, ezért még tartozom nektek valamivel. Holnap hozok neked egy tábla csokit. Nem... nem, az nem elég. Kérj tőlem bármit, megteszem. – Hát, igazából lenne valami, ha így belelendültél – vakarta a fejét Attila. – Anna mesélte, hogy a nővéred idejön, és házat keres. Mi Annával pedig azon gondolkodunk, hogy esetleg elköltözünk a városba... Lehetne, hogy beszéljünk a nővéredékkel? – Persze, ez a legkevesebb! – lelkendezett Juli. – Megyek, fel is hívom... Majd mesélek holnap, mit szólt az ötlethez, jó? Ha belegondolok, hogy Arany meg is halhatott volna... Na szia! Attila megcsóválta a fejét, felnézett az égre, és sóhajtott egyet. Hirtelen tudatára ébredt annak, mit kockáztatott az előbb. „Amit ezért én az állatorvostól kapni fogok” – gondolta, de már nem tudott semmit sem visszafordítani. Így aztán kesergés helyett elindult, hogy megkeresse Annát. 10. fejezet

Almira M. (C) 2012.

18 – Nos, hogy sikerült? – kérdezte az állatorvos másnap délután, amikor Attila belépett hozzá másnap délután. – Azt hiszem... azt hiszem, viszonylag jól mentek a dolgok – felelte Attila, és megköszörülte a torkát. – Volt valami komolyabb? – Igen – felelte Attila. – Na, és? Mi volt az? – Egy kólikás kanca a lovasiskolában, egyébként csupa rutinvizsgálat. Az állatorvos bólintott. – Gondolom, nem lehetett súlyos eset, ha nem került sor műtétre. Márpedig arra nem került sor, ha minden igaz. – De nem minden igaz – felelte Attila közömbös arcot vágva. – Négy teljes órába telt, mire befejeztem a műtétet. Az állatorvos felpattant a székről. – Csak úgy meg lett operálva az a ló? – Lehetett mást? – csattant fel Attila is. – Ha nem műtöttem volna meg azonnal, három órán belül elpusztult volna! – Azonnal? Az istállóban, a szalmán? Tudja, milyen veszélyes az ilyesmi?! Igazán nem gondoltam volna, hogy éppen maga, aki eddig olyan felelősségtudattal rendelkezett, hirtelen elveszíti az eszét! Tudja, milyen veszélyes kórokozók lehetnek egy istállórekeszben? Arról nem is beszélve, hogy... – A doktor úr nem mondott semmi újat – felelte Attila higgadtan. – Mindent átgondoltam, mielőtt nekiláttam volna a műtétnek. Kockázatos volt, de a ló életben maradt, és nyert egy–két felesleges évet. – Legalább a kórházba szállíttatta volna – dohogott az állatorvos, de látszott rajta, hogy nem haragszik igazán, sőt, mit ne mondjak, büszke a tanítványára. – Nem lehetett volna berakni a lószállítóba – rázta a fejét Attila makacsul. Az út fáradalmairól nem is beszélve. Úgy indultam el, hogy összepakoltam a műtőfelszerelést, és az egészet egy fertőtlenített lepedőn csináltam meg, pontosan a baktériumok miatt... Az állatorvos legyintett, de egyre lelkesebben csillogott a szeme Attila határozott, kicsit dacos arca láttán. Nem is folytatta tovább a vitát, mert kénytelen volt bevallani önmagának, hogy elvesztette a csatát. Még lett volna egy–két keresetlen szava fiatal kollégajelöltjéhez, de tudta, hogy most már hiába bolygatja a tegnapot. És büszke is volt. Nagyon büszke. Csak nem akarta megmondani Attilának. Még a végén elbízná magát. – Erről ennyit – sóhajtotta, majd elővette a határidőnaplóját. – Nos, ha egy bélgörcsműtéttel meg tudott birkózni, akkor gondolom, a tíz perc múlva érkező Szelim sem fog gondot jelenteni. – Ki az a Szelim? – Egy kutya. A fajtáját ne kérdezze, nem tudom. És azt sem, hogy miért éppen Szelim. Ne mondja el senkinek, de olyan ostoba neveket adnak mostanában a házikedvenceknek... Attila bólintott, és megkönnyebbülten sóhajtott. Érezte, hogy újra szent a béke, és a legszívesebben az állatorvos nyakába borult volna. Sajnos erre nem volt lehetőség, így aztán Attila inkább a soron következő spánielre koncentrált. Este Anna azzal a hírrel fogadta Attilát, hogy Juli nővére a hétvégén ellátogat hozzájuk. – Na, arra kíváncsi leszek – dörmögte Attila. – Én is – felelte Anna. – Remélem, nem beszél annyit, mint a húga, mert Juli néha elég idegesítő. Attila sokatmondóan bólintott. Aztán eljött a nagy nap. Anna néhány szendvicset csinált, és egy kicsit kitakarított, Attila pedig izgult, hogy minden jól Almira M. (C) 2012.

19 sikerüljön. Ez az állapot csak akkor múlt el, amikor végre felberregett a bejárati ajtó csengője, és Juli nővére belépett az ajtón. Első ránézésre teljesen olyan volt, mint Juli. Ugyanaz a hegyes orr, ugyanaz a szőke hajzat. Éppen hogy csak a szeme nem volt kék, hanem szürkészöld. – Jó napot kívánok! Igazán kedves, hogy elhívtak, nagyon köszönöm! Jaj, egyébként Varga Emőke vagyok, gondolom, Juli már mondta... Mindenesetre nekem sokat mesélt. Bejöhetek? Köszönöm. Jaj, de gyönyörű ház! Ezt képesek lennének elcserélni? Hát, nekünk csak jó, nem igaz? Hogy maguknak hogy fog tetszeni a mi házunk, hát azt nem tudom. Milyen helyes ez a kanapé, nálunk is hasonló van, csak nem kék, hanem szürke a huzata. Mindezt egy szuszra hadarta el, úgy, hogy Annának egy jónapotot nem sikerült kinyögnie. Attila, amint meghallotta a Juli stílusára emlékeztető monológot, reflexszerűen behúzódott a nappaliba, és leült a kanapéra, így aztán az első nagy rohamot sikerült szárazon megúsznia. Azonban nem sokáig tartott az ő nyugalma sem. Juli nővére, amint észrevette, őt is viharosan köszöntötte, és nem győzött hálálkodni Annáék kedvességéért. – Kérem, mi igazán... – Tényleg nem találnánk még egy ilyen alkalmat, keresve sem botolhatott volna Juli jobb barátokra, de most nem is ez a lényeg, hiszen magukat úgyis az érdekli, miért akarunk mi ideköltözni. Mert, gondolom, maguknak sem mindennapi, hogy ingyen odaadjuk azt a kis lakást, és még fizetünk is érte, de tényleg nem volt más választásunk, megmondom, miért. Jaj, egyébként nagy baj lenne, ha tegeződnénk? Tudják, azaz, ha nem baj, akkor tudjátok, hogy őszinte legyek, elég bajosan férünk el. Tudjátok, én tánctanárként dolgozom, valahol a város túlsó végén, és ott ismerkedtem meg a férjemmel, hát, most nem vagyok benne biztos, de körülbelül öt éve házasodtunk össze... Anna lopva Attilára nézett, aki mellette ült a kanapén. Férje két kézfeje lazán összekulcsolva az ölében hevert, feje a mellére bukva, szemei behunyva... Anna óvatosan oldalba könyökölte. – Ö... khm – mondta Attila, és felnézett. – … és tudja, a macskának... Hogy, tessék? – Ja, semmi, semmi, kérem – kapott észbe Attila. – Nem szólt? Na... hol is tartottam? Ja, igen. Szóval a macskának szabad levegő és néhány egér kell, tudjátok, mi nem igazán szerettük a szobacicákat, mindent bepiszkítanak. Tehát akkor a férjem mondta, hogy arról szó sem lehet. És akkor azt mondtam a lányomnak, mert az meg folyton a cicája után sírt, hogy úgyis kellene egy nagyobb lakás, mert már egy szalmaszálat nem tudunk hová tenni, ugye, idén lett iskolás a lányom, és íróasztal, saját könyvespolc, minden van, csak nincs hova tenni. És mivel egyre csak több dolog kell, meg aztán a munkám is... Hát, mindenképpen kellett egy újat keresni, de ki akarná azt a lyukat megvenni, értitek. És akkor a Juli telefonált, hogy valami Attiláék éppen Pestre akarnak költözni és bármilyen házra lecserélnék az övéket, és akkor én azt gondoltam, hogy miért ne jönnék ide megnézni, miről van szó. Hát, nem bántam meg, ez eddig a legeslegeslegszebb ház, amit valaha láttam. De, hogy őszinte legyek, nem lenne valami nagy lakásról szó, és félek, hogy nem fog tetszeni... Tudjátok, semmi nincs a közelben. Nincsen áruház, nincs munkahely, nincs zöldterület, dübörög a forgalom, ésatöbbi, ésatöbbi, de azért ki lehet bírni. Nem reklámoznám túlzottan, tudjátok, azt a kétszobás lyukat szégyen lenne reklámozni, de nagyon örülnék, ha sikerülne nyélbe ütni a dolgot, mert nekem ez a ház igazán... Attila immár újra békésen, háborítatlanul szendergett, és már Anna is tűkön ült. Néha lopva az órára pillantott. Fél kettő... háromnegyed... Emőke pedig csak mondta, mondta, az egész életrajzát előadta. Hogy hogyan ismerkedett meg a férjével, akinek a barátja a mostani lakásukat ajánlotta nekik. Hogy mennyire nem tetszett az állapot, de kénytelen–kelletlen elfogadták. Hogy mennyire össze lettek szorítva, amikor a kislányuk született, és most, hogy jövőre iskolába megy, még jobban össze lesznek szorítva. Hogy mennyit panaszkodott Julinak, és mennyit kérdezgette, nem tudna–e Almira M. (C) 2012.

20 esetleg egy nagyobb házat ajánlani, ami viszonylag olcsó. Satöbbi, satöbbi. Anna megértően bólogatott, néhányszor egy–egy „ühüm”, vagy „hát persze” erejéig megszólalt, sőt, nagy ritkán Attila is mordult egyet, kimutatván, mennyire figyel. Aztán egyszer csak, egy várva várt pillanatban Juli nővére végre elkezdett búcsúzkodni. Aztán becsukódott a bejárati ajtó. Anna és Attila egymásra néztek, majd megkönnyebbülten sóhajtottak. – És én még azt hittem, hogy a megszakítás nélküli beszéd terén Juli tartja a világrekordot – nevetett Attila. – Brrr – rázta meg Anna a fejét. – Hát, ilyen az élet. Hogy én mit meg nem teszek érted, Attila! És még legalább egyszer végig kell hallgatnod. – Mikor? – kérdezte Attila megsemmisülten. – Amikor mi nézzük meg, hogy mire akarjuk voltaképpen elcserélni a mi házunkat. – És az mikor lesz? – Nem tudom – sóhajtotta Anna. – De most valahogy... olyan jólesik ez a csend. Attila halványan elmosolyodott. – Nekem is – felelte. – Hány óra van? – Fél három – nézett az órára Anna. – Nem tudom... Szerinted érdemes lenne bemenni a lovardába még a délután hátralévő részére? – Hát persze! Ez kérdés? – kérdezett vissza Attila. – Igen, amennyiben Juli nővére személyesen közli Julival a jó hírt – vágta rá Anna. – Mármint, hogy járt nálunk – magyarázta. – Bár nem tudom, szerintem ő már a magáénak tekinti ezt a házat. – Hát csak ne tekintse! – kardoskodott Attila. – No, mi történt? – vonta fel Anna a szemöldökét. – Eddig te sürgetted! – Most is sürgetem, de azért még nem kell úgy járnia–kelnie, mintha már az övé lenne a házunk! – Ki mondta, hogy már úgy jár–kel? Csak nagyon tetszik neki. – Hát, azt megértem – jegyezte meg Attila. – Nekem is nagyon tetszik. – Mégsem szeretnél elköltözni? – Jaj, dehogynem – mondta Attila. – Csak tudod, most kezdem felfogni, mennyire nem egyszerű ez az egész költözősdi. Anna olyan „én–megmondtam”– képet vágva felhúzta a szemöldökét. – Jaj, ne csináld már – nevetett Attila. – Azért nem kell az orrom alá dörgölni. És ha idáig eljutottam, hogy ezt mind végighallgattam, akkor már biztos nem állok meg. Nem akarom azzal a tudattal leélni az életemet, hogy két órán keresztül hiába szenvedtem... – Hogy én mit meg nem teszek érted – ismételte Anna fejcsóválva, majd felállt, és kutatni kezdett a szekrényében a lovaglónadrág után. – No, hát ha el akarunk menni, akkor lassan indulnunk kell, mert besötétedik, mire elkészülünk. – Ne túlozz – nyújtózott Attila. – Ha a lovaglóruhádat keresed, akkor még délelőtt előkészítetted a hátsó szobában a székre. – Köszönöm – bólintott Anna, és hátravonult átöltözni. Éppen a megfelelő időben érkeztek meg a lovasiskolába, ugyanis Juli pontosan akkor fejezte be a futószáras oktatást, amikor Attiláék betoppantak. Juli természetesen tudta, hogy nővére aznap járt Annáéknál, és a ló lenyergelése jó ürügy volt arra, hogy kíváncsiságát kielégítse. – Hát, igazából még nem döntöttünk el semmit – mondta Anna, miközben a kengyellel babrált. – De, már ha jól értesültem, a nővérednek tetszik a mi házunk. Csak az van még hátra, hogy mi is visszaadjuk a látogatást. – Remek – mosolygott Juli, és átemelte a ló fülén a kantárszárat. A lónak nem tetszett a művelet, és elkezdte rángatni a fejét. – Jaj, Tisza, maradj már nyugton! – kérlelte Juli, és megsimogatta a ló homlokát. – Anna, megtennéd nekem, hogy kitisztítod a patáit, amíg lemosom a zablát? Almira M. (C) 2012.

21 – Persze – felelte Anna, és a patakaparó után kezdett matatni a szerszámos dobozban. – Hová tűnt az én egyetlen, drága férjem? – érdeklődött, csak úgy, mellékesen. – Aranynál van – kiáltott vissza Juli. – Minden áldott nap ellenőrzi. – Ó, akkor már értem, miért akart mindenáron idejönni – felelte Anna. – Tisza, nagyon kérlek, emeld fel... úgy, most jó, ügyes kislány. A boksz ajtajában Attila tűnt fel. – Arany egyre jobb színben van – újságolta. – Jövő héttől óvatosan elkezdhet dolgozni. – Fantasztikus! – mondta Anna. – Juli már tud róla? – Hát... Tudod, nem szeretném újra átélni azt a hálálkodást, amit a nővérétől kaptunk – halkította le Attila a hangját. – De Péternek már szóltam, és szerintem ő meg fogja említeni. – Mit fog megemlíteni? – tért vissza Juli. – Nem lényeges – hárította el Attila a kérdést. – Anna, ha már nem kell neked az a vacak, akkor kérem. – Tessék? Ja, igen. Vidd csak – nyújtotta oda Anna a patakaparót. Attila elvette, búcsúzóul visszamosolygott, és eltűnt. – Minek neki az a patakaparó? – kérdezte Juli. – Fogalmam sincs – felelte Anna. – Menj utána, és kérdezd meg. – Dehogy megyek – mondta Juli, és rákönyökölt Tisza hátára. – Inkább mesélj, milyen volt a nővérem? – Rendes volt – mondta Anna, és kefélni kezdte a kanca nyakát. – Bővebben? – Jaj, mit bővebben, most ismertük meg egymást! – hagyta abba Anna egy pillanatra a kefélést. – Na jó, mit mondjak még... Tetszett neki a házunk. Ez így elég? – Hát... – Többre most nem telik – folytatta Anna a csutakolást. – Vidd arrébb a könyöködet, légy szíves, hacsak nem szeretnéd, hogy beszórjalak porral. – Nem túlzottan – ismerte be Juli, és felegyenesedett. – Na, add ide azt a kefét. Ha már itt vagyok a túloldalon, akkor megcsinálom, ne kelljen mászkálnod. Anna átadta a kefét. – Na jó, hát ha megcsinálod, akkor én megyek is – mondta. – Jönnek még? – Jaj, ne is mondd – sápítozott Juli. – Rengetegen! A mai nap valami rettenetes. Egy pillanat nyugtom nem volt, végig oktattunk Péterrel, és hát a lópihenő idő sem munkamentes, mint tudod... Annának enyhe lelkiismeret–furdalása kezdett lenni. – Ha tudtam volna, megkérem a nővéredet, hogy máskor jöjjön – jegyezte meg. – Ó, annyira azért nem volt vészes – vetette oda Juli könnyedén. – És most, hogy itt vagytok, még egyszerűbb. Jaj, istenem, tíz perc múlva kezdődik egy csoportos óra, és még csak le sem csutakoltam a lovakat... – Semmi gond – mondta Anna. – Majd segítek. És különben is, pár perces csúszás mindenkivel előfordulhat, nem igaz? – Dehogynem – mondta Juli. – Na látod – nyugtatta meg Anna, azzal összepakolta a lószerszámokat, még egyszer megpaskolta Tiszát, és kiment a bokszból. 11. fejezet Attila és Anna viszonylag hamar visszaadták Juli nővérének a látogatást. Ennek oka az is lehetett, Almira M. (C) 2012.

22 hogy Attilának már minden porcikája égett a vágytól, hogy elkezdhesse a tanulást, de az sem volt éppen mellékes indok, hogy mihamarabb túl akart esni az újabb beszédáradaton. Tehát egy szép szombat délutánon a vonat kigördült Annával és Attilával a legközelebbi (vagyis a tíz kilométerre levő) pályaudvarról. Aztán egyszer csak megállt. Anna és Attila leszálltak a vonatról, és elkeveredtek az óriási tömegben. – És most hová menjünk? – Gondolom, oda, ahol Juli nővére lakik – felelte Anna vállvonogatva. – És az hol van? Anna ránézett a térképre. – Hát... majd csak odatalálunk – vont újra vállat, majd a kijárat felé bökött a fejével. Egy jó óra keresgélés után rá is jöttek, hová és hogyan kell elindulniuk. Egy újabb óra elteltével pedig be is csengettek a lakásba. – Nem túlzottan szép hely – jegyezte meg Anna halkan. Ebben igaza is volt. A ház környéke bűzlött a közeli főút rossz levegőjétől, és amerre a szem ellátott, csak nagy, tízemeletes betontömbök álltak. Helyenként magányosan ácsorgott ugyan egy– két csenevész fa, de ez közel sem pótolta azt a csodálatos, tág, zöld kilátást, amiben Annáéknak volt része minden reggel, amikor széthúzták a függönyöket. Valahonnét egy teljes hangerejű rádió dübörögte túl a forgalmat, máshonnét hangos káromkodás hallatszott, ismét másfelől egy mentőautó szirénázása. Mindenhol közömbös, siető emberek szaladtak a dolgukra. Attilának akaratlanul is az otthoni közvetlenség jutott eszébe, ahol minden szembejövő ember kedves ismerős volt a számára. – Jaj, hát eljöttetek! – szólt bele Juli nővérének jól ismert hangja a kaputelefonba. Aztán kinyílt az ajtó, és Anna belülről is megszemlélhetett egy házat a főúton. A lakás maga, ahová behívták őket, nem volt éppenséggel nagynak nevezhető. Alapvetően két szobából, egy icipici konyhából és egy fürdőszobából állt. Az egyik szobából egy kis erkély is nyílt. A kis otthonon rögtön meglátszott, hogy nem Emőkééknek tervezték. A falon százával lógtak a képek. Mindkét szobában állt egy–két ágy, egy íróasztal, egy televízió, legalább egy számítógép és két szekrény zsúfolásig teletömve ruhákkal, játékokkal, és mindenféle csecsebecsével. A szekrények tetején két–két bőrönd feküdt, az egyik ágyon pedig húszasával ültek a játék macskák. Természetesen Annáék nem kerülhették el az alapos idegenvezetést. Emőke pedig lelkesen magyarázott, és újra előadta azt a történetet, ami a macskáiról, a családjáról és a helyszűkéről szólt. Azonban Emőke most jobbnak látta azt is megmagyarázni, hogy a férje és a kislánya hová mentek, így az előadás félórával hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Nem esett túl sok mindenről szó. Nem dőlt el semmi lényeges. Annáék néhányszor felsóhajtottak, szemükkel egy órát keresve, majd a lehető leggyorsabban kijelentették, hogy átgondolják a dolgot, és majd telefonálnak, aztán felkeltek, és sűrű búcsúzkodás közepette hazautaztak. Így is este hét óra volt, amikor a vonat befutott az Annáékhoz legközelebb eső pályaudvarra. Aztán a hazaút... Körülbelül háromnegyed nyolckor ült le Anna az otthoni kanapéra. Fáradt volt az utazástól, és a tapasztalatai sem vidították fel. Attila pedig kiment a ház elé. Túl nagyot kellett csalódnia ahhoz, hogy tovább áltassa magát. Képtelenség, hogy ott éljen, ahonnét szinte menekülnie kellett az előbb. Egészen máshogy festett a város képe, mint amilyennek elképzelte. Még emlékezett rá, mennyit ábrándozott arról, hogy milyen is lehet az a hely, amit világéletében áhítattal emlegetett. Valahogy olyannak tűnt a számára, mint a Paradicsom; mindig azt hitte, a városban egyszerű és szép az élet, a problémák megoldására rengeteg lehetőség adódik, és eddig, ha bárki azt mondta: „a fővárosból jöttem”, borzasztóan irigyelte. Amióta az eszét tudta, látni akarta, milyen lehet ott. Hát most meglátta. Egycsapásra összedőlt körülötte az az álomvilág, amit közel húsz éve dédelgetett magában. Kedve lett volna sírni, de mivel szégyellte volna, inkább csak nagyokat Almira M. (C) 2012.

23 sóhajtott, reménykedve, hogy majd csak megoldódik a helyzet. Eközben Anna bent sóhajtozott ugyanakkorákat, és fogalma sem volt róla, hol van Attila és mit akar csinálni. Amikor már negyed órája várt, halkan kinyitotta az ajtót, és kilesett. Attila még mindig kint ült a füvön, és nem nézett se jobbra, se balra. Nagyon elgondolkodhatott, mert azt sem vette észre, amikor Anna mögéje lopózott. – Mi baj van? – kérdezte Anna halkan, és ő is leült a fűbe. – Semmi – mondta Attila. – Csak kijöttem. Jó ez a csönd itt. – Hát igen – jegyezte meg Anna –, a csendet én is szeretem. – Nem szeretnél túlzottan odamenni, igaz? – kérdezte Attila. – Aha, tehát ez a baj – jelentette ki válasz helyett Anna. – Szóval nem – kedvetlenedett el ismét Attila. – Mindjárt gondoltam. – Te sem gondoltad komolyan, hogy odamegyünk, ugye? – vonta fel Anna a szemöldökét. – Nem hát – rázta a fejét Attila. – Nem. Ott nem tudnék élni. Csak egy kicsit... De nem mondta meg, hogy „csak egy kicsit” mi történt. – Na, ne búslakodj – mondta Anna. – Inkább gyere be. Attila szó nélkül föltápászkodott, és bement. De még mindig kutyául érezte magát. – Ne légy már ennyire nekikeseredve – húzta be Anna az ajtót. – Legalább láttuk, milyen. – Nem vagyok nekikeseredve – mondta Attila. – Sőt, hogy azt ne mondjam, örülök neki, hogy időben kiderült, milyen szörnyű a városi élet. Végig neked volt igazad, Anna... Anna vállat vont. – Azért még átgondolhatjuk, ha szeretnéd – mondta, és visszaült a kanapéra. – Mondom, én tizenhét évig laktam a városban, és élek és itt vagyok. Attila megrázta a fejét. – Tudod, nem szeretek idegen emberek sokaságában élni – vetette ellen. – Már az is elég nehéz volt, amikor ideköltöztünk. De itt kedvesen fogadtak minket, és Szellő miatt rögtön ismeretséget kellett kötnünk Péterrel és az állatorvossal. Arról nem is beszélve, hogy a lótartás feltételeit, árát, és a lovardaszabályzatot a szüleim már előzőleg meg kellett, hogy beszéljék Péterrel, így aztán kapásból volt egy ismerős arc. Ott pedig csak elvesznék a betonházak tömkelegében. Anna elgondolkozva bólogatott. – Értem, mire gondolsz – mormolta. – Én sem szeretem a teljesen új környezetet. Na mindegy, majd csak lesz valahogy. Attila fásultan bólintott egyet. – Igazad van – sóhajtott. – Na menjünk, feküdjünk le. De aznap este még sokáig forgolódott az ágyban, mire elaludt. 12. fejezet Attila csalódottsága nem múlt el egyhamar. Annyira nem, hogy Anna egy olyan hétvégén, amikor éppen egyedül volt otthon (Attila félig megszokásból, félig figyelemelterelés végett az állatorvosnál kötött ki), ellátogatott a szüleihez tanácsot kérni. A kis ház mintha semmit nem változott volna azóta, hogy Annát elbúcsúztatta. Ugyanaz a finom pogácsaillat lengte körül már messziről, ugyanaz a vidám füst gomolygott elő a kéményből, és ugyanaz a napsugár táncolt a patyolatfehér falakon. Anna épp hogy csak benyitott a kertkapun, máris meghallotta apja harsogó nevetését. Egy pillanat erejéig eszébe jutott, hogy ugyanez a harsogó nevetés hangzott el akkor is, amikor Attila az első együtt töltött karácsonyukra hívta meg őket. Szegény Attila, hogy szégyellte magát – jutott eszébe. Almira M. (C) 2012.

24 Kis időre megállt nosztalgiázni az ajtó előtt, mielőtt becsöngetett volna. Lelki szemeivel újra átélt minden örömteli és szomorú pillanatot, amit a házban töltött. Hány könnyet elsírt Debbie–ért! Megszámlálhatatlan. És mennyire meglepődött, amikor Attila se szó, se beszéd beállított, hogy segítsen neki varrni! Hát igen, ilyesmi is csak Attilának juthatott az eszébe. Vajon most mi fog történni? Anna – kicsit könnyes szemmel – elmosolyodott, azzal rátenyerelt a csengőgombra. Öt perc sem telt el, és már a nappaliban ücsörgött az egyik karosszékben. – No, csakhogy eszedbe jutottunk – dörmögte az édesapja. – Két teljes hete nem láttalak. – Hasonlóképpen jó napot – felelte Anna. – A belépőnek illik először köszönni – mormolta a büszke apa. – Én is köszöntem először – vágott vissza Anna. – Csak nem a városi lakásnézés miatt fáradtál ide? – tette félre a másik az újságot. – Honnét tudod? – Na hiszen, már a csapból is ez folyik. Jó, jó, azért nem kell azt hinni, hogy mindenki erről beszél, úgyhogy nyugodtan visszaülhetsz. Csak Attila szülei az előbb hívtak fel, hogy ne csodálkozzunk, ha Anna beállít egy kényes üggyel a nyakában. Anna megnyugodva visszatelepedett a karosszékbe, amiből olyan sebességgel pattant fel, hogy a gyakorlatlan szemlélő azt hihette volna, egy álruhás nikkelbolha látogatott el Némethékhez. – Szóval Attila szülei. Mikor volt az az előbb? – Öt perccel azelőtt, hogy becsöngettél. Attila akkor indult el az állatorvoshoz. – Attila egész nap az állatorvosnál volt, ha jól tudom. – Akkor nem jól ismered a férjedet – vágta rá Anna édesapja diadalmasan. – És természetesen nem jól tudod. – Ilyen is van – sóhajtott Anna, belenyugodva Attila szégyenlős természetébe. – Majd csak kiismerem valahogy. Tehát mindent tudtok. – Azt nem mondtam. Csak azt mondtam, hogy Attila szülei mindent tudnak. Szóval hogy is volt ez az egész? Anna még egyet sóhajtott, majd belekezdett a történetbe. Egy jó tíz percig folyamatosan beszélt (ami egyébként nem volt rá jellemző). Szülei néha mosolyogva, néha komolyabban hallgatták, közben bólintottak egyet–egyet. – … és mostanában olyan csalódott, hogy rossz ránézni. Úgyhogy nem tudom, mit csináljunk – fejezte be Anna, és még egyet vett a pogácsából, amit már előzőleg odakészítettek neki. Édesapja tűnődve bólogatott. – Hát ez nehéz helyzet – hümmögött. – Tudom – felelte Anna, és hátradőlt. Kezdte egyre jobban érezni magát, és az egész már nem is tűnt annyira kilátástalannak. Édesapja pedig tovább gondolkodott, most már feleségével együtt. – Tulajdonképpen miért nem akartok elköltözni? – vetette fel a kérdést hirtelen. – Magunk sem tudjuk – legyintett Anna. – Attila teljesen kiábrándult a városból, én pedig egyáltalán nem akartam volna visszaköltözni, ha a férjem bele nem rángatott volna. Most pedig ő nem tudja eldönteni, hogy vállalja–e a kockázatot, vagy ne. Egy darabig hallgattak. Aztán ismét Anna édesapja szólalt meg: – És miért ábrándult ki Attila a városi életből? – Mert... – Anna elakadt. – Mert az... Az olyan kiábrándító volt, amit láttunk! Nem csodálom, hogy Attila nem akart ottmaradni! Minden olyan idegen volt, közömbös, zajos, piszkos... Semmi és senki nem volt ismerős, és úgy tűnt, hogy senkire nem számíthatunk. Úgy értem, itt mindenki, akivel szembemegyek, ismerős, és biztonságban is érzem magam. Olyan furcsa volt, hogy senkit nem ismerünk, és ráadásul a környezet... Almira M. (C) 2012.

25 – Hát, nem tűnik túl szép képnek, amit itt nekünk lefestettél. – Hát nem túlzottan – szólt közbe Anna édesanyja is. – Még szép, hogy nem – méltatlankodott Anna. – Majd csak kikeveredünk az ügyből valahogy... Újra néhány perces csend következett. Aztán Anna felállt, és búcsúzkodni készült. – Tudjátok, Attila nem tudja, hol vagyok, és ha közben hazament... – Persze, menj csak – mondta Anna édesapja. – Ezt a dolgot pedig még megbeszéljük párszor, rendben? – Rendben – mosolygott Anna, és már egyáltalán nem érezte rosszul magát. – Ó... még valamit szeretnék – fordult vissza a küszöbről. – Megnézhetem a régi szobámat? Nem telt bele két perc, és Anna kíváncsian lesett be az ajtón. Úgy érezte magát, mint egy izgatott gyerek. – Hát, ez itt semmit sem változott – ült le az ágyra. – Itt olyan jó... Alszik ebben a szobában mostanában valaki? – Nem – adta meg a feleletet Anna édesanyja. – Ez a szoba a tiéd volt, és az is marad, amíg világ a világ. Ezt büszkén és magabiztosan jelentette ki, mintha bárki is kétségbe akarná vonni. Talán éppen ez adta Anna édesapjának az ötletet, hogy – egy cseppet már csak a hecc kedvéért is – közbeszóljon. – Nem olyan biztos az, szívem – indította meg somolyogva az ellentámadást. Szemében huncut szikra villant. – Ugyan miért nem? – vetette meg a lábát harciasan a felesége. – Vagy bérbe akarod adni? Egész testtartása sugallta a befejezetlen fenyegetést: ha bárki be merné tenni, akár véletlenül is a kislányom szobájába a lábát... – Ó, nem, szó sincs ilyesmiről! – védekezett a férje, álszent alakoskodással. – Csak kisütöttem valamit, ami talán segíthetne Attiláéknak a költözésben. Persze, lehet, hogy nem fog tetszeni... Anna szemében megcsillant a remény apró sugara. – Apu, ne húzz tovább, mondd el! – kérte türelmetlenül, és hangjában nagy bizakodás csendült. – Talán, ha mi is veletek mennénk – felelte amaz, és egy kis mosoly bujkált a hangjában. Annáék az első pillanatban nem is tudták eldönteni, hogy komolyan beszél–e, vagy csak viccel. 13. fejezet – Hát elmentek, Attila – szólalt meg az állatorvos. Igazság szerint már hónapok óta tegeződtek, és már nem is tanár–tanítvány, hanem baráti kapcsolat alakult ki kettejük között. – El – felelte Attila, akinek a megjegyzés szólt, és ebben az egy szótagban benne volt minden; félelem, bizonytalanság és elszántság. Az állatorvos Anna férjének a vállára tette a kezét. – Aztán vigyázzatok magatokra. És ne felejtsetek el néha írni. Nem mintha a telefonnak nem örülnék, de mégis, én már csak ilyen régimódi maradok. – És milyen igazad van – nézett a szemébe Attila. – A legszívesebben én sem tartanék lépést a korral. Habár mondjuk, mint reménybeli kollégád, lehet, hogy ez nem helyes életfelfogás. – És akkor én, mint képzett állatorvos, mit mondjak? – vont vállat a másik. – Néha a tudomány is visszafoghatná magát egy kicsit. – Igazad van – felelte Attila. – Hát... azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk. – Egy időre biztosan. De azt mindenképpen meg kell mondanom, Attila, mielőtt elmész; nagyon büszke vagyok rád, és biztos vagyok benne, hogy egy szép napon többet fogsz tudni, mint én most. Almira M. (C) 2012.

26 Attila fáradtan elmosolyodott. Nem, egyáltalán nem érzett szomorúságot. De mégis... megfordult a fejében, hogy mi történne, ha mégsem hagyná itt ezt a kis falut. Hazafelé elhaladt a kis templom mellett, amelynek tornyában akkor kongatta el az óra a kilencet. És akkor Attila gondolt egyet. Amikor a lovasiskola előtt haladt el, nem hazafelé vette az irányt, hanem ellenkezőleg: a szűk ösvényre kapaszkodott fel, ahol annyit lovagolt. És sorra elköszönt minden kedves és nem kedves emlékétől magában. Elhaladt a nagy fa mellett, aminek Debbie fékevesztetten nekirohant. Elhaladt ott is, ahol már csak némi gizgaz és egy–két elszáradt gyökérnyúlvány hirdette a hatalmas fa kidőlését a viharos szélben. Újra lejátszódott képzeletében Debbie rémült nyerítése, Szellő riadt visszatáncolása, és a fájdalom, amit az arcán és a karján érzett, miután megragadta Anna kancájának kantárját. És amikor felért a tág, nyílt mezőre, eszébe jutott az első lovastúrája, amit szőrén ülve tett meg Szellőn, és az utolsó, amit nyeregben tett meg Táncosnő hátán. A szél feltámadt, és Attila szemébe könny szökött a csípős fuvallattól. A gyakorlatlan szemlélő azt hihette volna, hogy sír. De nem sírt. Megtörölte az arcát, egy nagyot, mélyet lélegzett, és hátrafordult az ösvényen, maga mögött hagyván a gondolatait. Félóra sem telt belé, és már otthon volt. – Szervusz – állt fel Anna, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Hát te hol kószáltál? Még soha nem maradtál el ilyen sokáig. – Szia – szorította meg Attila felesége kezét. – Nem történt semmi különös, csak sétáltam egyet. Anna megértően bólintott. Ugyan tudta, hogy igenis történt valami (mert Anna tudta, őt ilyen ügyekben nem lehetett becsapni), szokása szerint tartotta a száját, és nem kérdezett. Másnap pedig, körülbelül délután kettőkor elindult a vonat. Egy egész falu integetett Annáék után. 14. fejezet Annát tulajdonképpen egy cseppet sem zavarta, hogy Attila, amint valahogy berendezkedtek újdonsült lakásukban, jelentkezni óhajtott az egyetemre. És tulajdonképpen az sem zavarta, hogy onnantól kezdve, hogy Attila ezt eldöntötte, szólni sem lehetett hozzá. (Mármint Attilához.) A dolog a következőképpen festett: Attila (akiről legvérmesebb rosszakarói sem állíthatták nyugodt lelkiismerettel, hogy bőbeszédű lett volna) lefoglalta magának a kisebbik szobát. És Anna nem kérdezte meg, hogy miért. Szó nélkül odaadta. A következő lépés az volt, hogy Attila kipakolta az összes könyvet, amit az állatorvostól örökölt, és kijelentette, hogy tanulni fog. És Anna nem kérdezte meg, hogy miért. Szó nélkül elfogadta. Két hónappal később Attila kijelentette, hogy ki szeretne tölteni egy jelentkezési lapot az Állatorvostudományi Egyetemre. És Anna nem kérdezte meg, hogy miért. Csak annyit mondott, hogy jó. Attila pedig kitöltött és elküldött egy jelentkezési lapot. És ezután fogalmazta meg Anna magában azt az általános és elfogadott alapszabályt, hogy Attilánál a következőket jelenti a vizsgára készülés: 1.Tilos bármilyen hanghatással járó tevékenységet folytatni a lakásban, kezdve a kulcszörgéstől a mosogatásig. 2.A kisszobában pláne tilos hangoskodni. 3.Tilos bekapcsolni a televíziót vagy a rádiót. Almira M. (C) 2012.

27 4.Tilos bemenni a kisszobába. 5.Attilát megszólítani pláne halálos vétek. 6.Tilos nyitvahagyni az ajtót. 7.A kisszoba ajtaját pláne tilos nyitvahagyni. 8.Tilos megszólalni. 9.A kisszobában pláne tilos megszólalni. 10.A lakásban a telefoncsörgésnek még az emlékét is el kell törölni. Egyszóval: Anna kezdte megunni az életet. Meg lehet érteni. És Attilát is meg lehet érteni. Éppen ezért Anna nem is tette szóvá, hogy nem tetszik neki az új házirend. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy ha Anna bármit mondani akart, a válasz nem volt egyéb egy „fél pillanat Anna, a biomokat különböző tényezők definiálhatják...”–nál. Mit lehet erre mondani? Nem csoda, hogy Anna halálra unta magát ebben az időszakban. Attilával egy szót sem lehetett váltani, sétálni nem volt túl sok kedve az egyhangú, tízemeletes házak között, a televízió zavarta Attilát, a rádió szintén, a telefon még inkább. Új könyvet pedig nem nagyon talált a polcokon, habár sokszor folyamodott egyik–másik régi „ismerőséhez”, ha jobb dolga nem akadt. Azonban körülbelül két hét elteltével már az összes valamirevaló könyvet kívülről fújta. Attila pedig éjt nappallá téve tanult. Nem, ő sem azért viselkedett olyan különösen, mert ilyen volt a természete. A végkimerülésig dolgozott, és lassan kezdte nyilvánvalóan túlterhelni magát. Ezt az is mutatta, hogy Anna sokszor a toll sercegésére ébredt, ahogy férje éjszakánként jegyzetelt. És ami a legfontosabb: Attila nagyon izgatott volt. Igaz ugyan, mindenki azt hajtogatta neki, hogy ha egyedül elvégzett egy súlyos műtétet, és sikerült is neki, akkor ezt a felvételit a kisujjából fogja kirázni, mégis nagyon félt. Damoklész kardjaként lebegett feje fölött a közelgő nap, amikor majd meg kell felelnie. Alapvetően érthető volt tehát, miért nem lehet hozzá szólni, miért rezzen össze minden zajra, ami kizökkentheti a tanulmányozott törvény kellős közepéből, és miért nem törődik semmi mással. Anna pedig néha úgy érezte, összecsaptak feje felett a hullámok. Unta magát, beszélgetni nem volt kivel, telefonálni nem lehetett, a gondjait megbeszélni senkivel sem tudta. A régi, jól bevált módszerhez folyamodott tehát: meglátogatta a szüleit, immáron új otthonukban. Még nem is járt abban a másik lakásban azóta, hogy Attilával segített a költözködésben. Akkori emlékei nem voltak éppen szívderítőek. Az ember dobozokon esett át, ha be akart jutni a lakásba, dobozok hevertek a fürdőszobában, a székekre nem lehetett leülni a helyet foglaló dobozok miatt, és az előszobában is csak dobozokon átbotorkálva lehetett közlekedni. Most azonban teljesen új élmény fogadta. Mintha csak az előző, nagy ház kicsinyített másába lépett volna be; ugyanaz a mindent betöltő, friss illat fogadta, és ugyanaz a csillogó, de nem erőltetett tisztaság. A falon is a régi képek lógtak, és az edények is ugyanúgy csörögtek a mosogatódézsában. Dobozoknak pedig semmi nyoma nem volt. Anna amint belépett az ajtón, tudta, hogy jó helyre jött. Ezt az érzést még csak fokozta édesanyja csontropogtató ölelése, édesapja harsány hangjáról nem is szólva. Attila magányos felesége elmondhatatlanul jól érezte magát azalatt az egy–két óra alatt. Végre beszélhetett valakivel, aki meg is hallotta, amit mondott, megértette, ráadásul válaszolt is neki, méghozzá értelmesen. – A lehető legjobb helyre fordultál – bólogatott Anna édesapja, miután Anna (a Juliéhoz hasonló módszerrel) egyetlen levegővétellel elmondta neki egész eddigi városi életét. – Mi már szaktekintélyek vagyunk az efféle ügyekben, és ha jól emlékszem, egy–két felesleges, de még jó állapotban lévő szépirodalmi alkotás is található errefelé a polcokon. Csak úgy, elvétve. Majd mindjárt előkeresem őket, és akkor lesz mit olvasnod. – Hirtelen elkomolyodott. – Attilát pedig... Nézd, Anna, Attila elég nehéz helyzetben van. Hidd el nekem, és én mondom ezt, márpedig én már Almira M. (C) 2012.

28 csak tudom, hogy még mindig odaadná érted az életét is, de aki sohasem élt városi életet, annak nem egyszerű megszokni itt. Ráadásul nemsokára eldől, alkalmas–e arra, hogy elkezdhesse kitanulni, ami érdekli. Gondolj csak bele... – Nem azt mondtam, hogy Attilával baj van – rázta a fejét Anna. – Szó nincs ilyesmiről. Tudom, hogy rettenetesen nehéz neki itt, és nagyra értékelem, hogy ennyit tanul. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy szerettem volna valami változást. – Látod, ebben igazad volt. Elvégre nem lehet valami változatos program a kanapén ülni, és nézni a falat. – Nem túlzottan – felelte Anna, majd elmosolyodott. – Köszönöm a könyveket. Pár percen belül becsukódott mögötte a bejárati ajtó. Nem túl sok lelkesedéssel töltötte el ugyan a gondolat, hogy újra nézheti a falakat a nappaliban, de már későre járt, és elég messze volt egymástól a két lakás. Így aztán egy–két gyors búcsúpuszi után távozott. Egy darabig a két idősebbik is hallgatott. Anna édesanyja sóhajtott egyet, jelezvén, hogy nem tud mit kezdeni a hallottakkal. Aztán a férje szólalt meg, csak úgy magának. – Azt hiszem – tűnődött –, ideje lenne egy kicsit elbeszélgetni ezzel az Attilával. 15. fejezet Attilának már zsongott a feje. Nem csoda, hiszen hónapok óta csak tanult, tanult és tanult. Kénytelen volt bevallani magának, hogy jólesik neki ez a félórás kitérő, amit Anna szülei felé tett. Régen összemelegedett már felesége családjával, és az ottani hangulat rá is átragadt, ahányszor csak megfordult Annáék házában, habár magában még mindig belepirult, ha azt a régi karácsonyi látogatást idézte fel. Anna édesapjának akkori humoros megjegyzései az elevenébe találtak, és sokért nem adta volna, ha egy kicsit is méltóságteljesebben távozhatott volna. Ezen azonban már nem tudott változtatni, így aztán a múltat feledve csengetett be Anna szüleinek új lakásába. Ő is átélte azt a kellemes élményt, hogy eltűntek a dobozok, kezet szorított Anna édesapjával, puszit adott Anna édesanyjának, és kényelembe helyezte magát a konyhában. – Jaj, nehogy ide ülj le – méltatlankodott Anna édesapja. – Dehogynem – somolygott Attila –, otthon is a konyhában éreztem magamat a legjobban. Úgyhogy emiatt igazán nem szükséges aggódnod. Azzal kényelmesen kinyújtotta a lábát a széken. – Hogy vagytok mostanság? – érdeklődött Anna édesapja, miközben ő is kerített magának egy széket a konyhaasztal mellől. – Nem is tudom – mélázott Attila. – Lehetne jobb is, rosszabb is. És ti? – Köszönjük szépen, hasonlóképpen. Anna is jól van? – Tudtommal igen – felelte Attila bizonytalanul. – Habár néha megszólal a lelkiismeretem, ha eszembe jut, mit is csinálhat most éppen. Nem hiszem, hogy túlságosan élvezetes lenne számára mostanában mellettem. – Hát nem, nem éppen – mormolta a másik. – Nem is olyan régen járt itt. Egy kicsit beszélgettünk. – Gondolom, alig akart elmenni innét – jegyezte meg Attila. – Tudom, hogy velem most nem lehet rendesen társalogni, Anna pedig... – Anna tudja, hogy hová készülsz, és igyekszik nem zavarni téged, de egy kis változatosságra szüksége van – jelentette ki beszélgetőpartnere határozottan. – Nem várhatod el tőle, hogy ne csináljon semmit. Nem hallgathatja a rádiót, nem telefonálhat, nem kapcsolhatja be a televíziót sem. Téged pedig tényleg nem lehet zavarni, ezt elismerem, bár... Szerintem te is túlzásba viszed. Attól nem lenne rosszabb a felvételid, hogy néha beszélgetsz a feleségeddel, mit gondolsz? Almira M. (C) 2012.

29 – Igaz – vallotta be töredelmesen Attila. – Helyes. Tudod, büszke lehetsz Annára. Nem semmi, amit véghezvitt miattad. Otthagyta a munkáját, a barátait, látatlanban belement egy kockázatos üzletbe Juli nővérével, és egy szó nélkül végigunatkozta a legutóbbi három hónapot. Arról nem is beszélve, hogy utánozhatatlan. – Tisztában vagyok vele – jelentette ki Attila. – No, hát akkor úgy becsüld meg – felelte Anna édesapja. És a két férfi melegen kezet szorított. Annának nem mindennapi meglepetésben volt része, amikor másnap, a vásárlásból hazatérve nem az íróasztal mellett ülve találta Attilát, hanem a konyhában – már ha konyhának lehet nevezni azt a kis lyukat, ami nem is volt elválasztva az előszobától. – Szia – köszönt Attila szórakozottan. – Szia. Hát te? – Hát én csak... Kijöttem, gondoltam... Szóval, olyan régen beszélgettünk. – T–tessék? – Anna úgy pislogott, mint az a bizonyos béka a gólyára. Ezen a ponton megakadt a beszélgetés. Attila úgy érezte, ha még két szót ki kell mondania, elsüllyed, Anna pedig szóhoz sem jutott a váratlan helyzettől. – Hát... neked nem tűnt föl, hogy milyen keveset beszélgetünk... úgy mostanában? – szólalt meg Attila mégis. – De... de igen... csakhogy ez valahogy... – Annának hirtelen fény gyúlt az agyában. – Attila, kivel beszéltél? Most Attilán volt a csodálkozás sora. – Én? Hogy érted, hogy kivel beszéltem? – Beszéltél valakivel... rólam? Attila belátta, hogy vesztett. – Éd'sapáddal – ismerte be. – Ja, így már világos – mondta Anna. – És mit mondott? – Hogy becsüljelek meg. – Helyes – mondta Anna, és elnevette magát, jelezve, hogy nem haragudott meg. Attila megkönnyebbülten vele nevetett. – Hát akkor beszélgessünk – mondta Anna, majd helyet foglalt a konyhaasztalon, és lógázta a lábát. Attila megint elnevette magát. – Igaza volt apukádnak, téged nem lenne egyszerű helyettesíteni. – Na ugye – vágta rá Anna. – Tudod, Anna, néha jó lenne, ha már túllennék ezen az egész cirkuszon. – Túlleszel, ne félj – felelte Anna. – Már csak pár hónap az egész. Igaza lett, mint már annyiszor. 16. fejezet Attila fantasztikus, ragyogó eredményt ért el a felvételin, ami nem is volt csoda ennyi készülődés után. Hazaérve fáradtan, de büszkén rogyott le az első útjába kerülő ülőalkalmatosságra. Anna még nem volt otthon, Attila csak egy cédulát talált, ami azt tudatta, hogy felesége elment bevásárolni. Hogy mikor és hová, az nem volt feltüntetve. Attila úgy döntött, ha már úgysem lehet senkivel sem beszélgetni, ő is elmegy sétálni egyet. Ő is hagyott egy cetlit Annának, majd elindult. Mivel Annáék eléggé a város szélén laktak, Attila hamarosan kiért egy csendesebb, elhagyatottabb Almira M. (C) 2012.

30 helyre. Talán félóra kellett hozzá, talán annyi se. Éppen gondolkodni kezdett, hogy hová is kerülhetett, amikor hirtelen ismerős zajt hallott. Nyerítést. Attila gondolkodás nélkül a hang irányába kezdett el gyalogolni. Olyan régen hallott már lóhangot, hogy bármit megadott volna érte, ha most egy istállóba botlik. Bele ugyan nem botlott, de régi álma végre teljesülhetett. Ott állt egy lovarda kapujában. Nem volt ugyan olyan szép, mint az otthoni, nem is volt olyan ápolt, de lovarda volt, és Attila nem finnyáskodott. Fogta magát, és besétált a kapun. Az istállóból kifelé áramló jellegzetes lószag nagyon jó érzésekkel töltötte el. Olyan otthonillata volt az egész területnek, mintha csak Péter lovardájába tért volna vissza. Nem mondhatni, hogy Attilában valami különleges játszódott volna le, egyszerűen csak jó volt a tudat, hogy a költözködés nem jelentette a vidéki élettől való teljes elszakadást. Attila tehát besétált a lovardába, és nemsokára meg is pillantott egy élő és mozgó lovat. A ló nagyon fiatal lehetett, alig két–három éves, legalábbis első ránézésre. Mindenesetre gyönyörű példány volt, látszott rajta, hogy milliókat érhet. Szőre tetőtől talpig fekete volt, de sörénye és farka hófehér, és az orra rózsaszínű. Lábai vékonyak, hosszúak és erősek voltak, térde és alsó lábszára csontos volt, mint a csikóké általában. Nyaka igazi „hattyúnyak”, hosszú és izmos. Feje formás volt, homloka egyenes, szeme csillogó. Egyszóval igazi díjnyertes lehetett volna egy szépségversenyen. Attila belépett a karámba, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A gyönyörű állat abban a pillanatban, hogy Attila belépett a karámba, felkapta a fejét, és hátrált egy lépést. Izmos teste ugrásra készen megfeszült, kivillantotta fogait és a szeme fehérjét. Egész testtartása ezt sugallta: „Ne merj idejönni, mert nagyon megbánod!” Attila rögvest felfogta az üzenet jelentőségét. Nem is ment közelebb, viszont nem is ment el. Ottmaradt álltó helyében. Ott álltak, a legelő közepén, farkasszemet nézve egymással: Attila és a ló. Mindkettejük a másik reakcióját várta. Attila nyert. Közel húsz perc néma mozdulatlanság után a csődör ellazította és leeresztette rúgásra emelt hátsó lábát, de még mindig nem folytatta a legelést. Ekkor Attila óvatosan, nagyon lassan tett még egy lépést. A ló újra megfeszült, de már nem akarta megtámadni Attilát. Bizonytalanul nyihogott egy halkat, rövidet, és kérdően nézett a furcsán viselkedő férfira. Lószemszögből nézve ugyanis Attila nagyon különös ember volt. Eddig ugyanis, ha a csődör embert látott, rögtön a kötőfék jutott az eszébe. A kötőfék, amin keresztül szinte fogságba ejtették. Most pedig... Attila, hogy az állat maradék gyanúját is eloszlassa, lassú, de határozott mozdulattal lehajolt, és letépett egy útszéli fűcsomót, és ugyanolyan lassan a ló felé nyújtotta. Az pedig – egy jó tízpercnyi, alapos megfontolás után – kinyújtotta a nyakát, és még mindig bizalmatlankodva egy kicsit, de elvette a finomságot. – Hé, vigyázzon azzal a lóval! Harap! – hallotta Attila hirtelen a háta mögül. A kiabálást hallva a csődör rémülten hátrafordult, és elvágtatott. Attila dühösen pördült meg a tengelye körül. Fél óra lószelídítése veszett kárba egy századmásodperc alatt. – Szervusz, Laci – erőltetett nyugalmat magára, amint felismerte a lovarda tulajdonosát. – Szervusz – préselte ki magából Laci is. – Te itt? – Mint láthatod. – Mit keresel itt? – Megpróbáltam összebarátkozni ezzel a lóval. Almira M. (C) 2012.

31 – Az nem fog sikerülni – mondta Laci, és Attila kihallotta hangjából az enyhe kárörömöt. – Én három hónapja próbálom vele megszoktatni magamat, pedig én aztán értek a lovakhoz! – Én sem vagyok mai csirke ezen a téren – jegyezte meg Attila. – Na jó, hát ahogy gondolod. Benned igazán megbízom. – Ez kölcsönös. – Szervusz. – Szervusz. Laci (szerencsére) elment, Attila pedig folytatta az ismerkedést. Úgy látszik, a csődör nem vette nagyon a szívére az előző kis incidenst (vagy csak szerette a füvet), mindenesetre pár perc sem telt bele, és már azt is hagyta, hogy Attila megsimogassa. Anna férje még sokáig ácsorgott a ló mellett, hanem aztán eszébe jutott, hogy őt várják otthon. Így aztán nemsokára elköszönt újdonsült barátjától, és hazaindult. – Hát te hol voltál? – kérdezte Anna csodálkozva, amikor meghallotta az ajtó jellegzetes nyikorgását. – Találkoztam egy régi ismerőssel – felelte Attila kitérően. – Jaj, képzeld, én is – vágott közbe Anna. – Hazafelé jövet belebotlottam egy régi, kedves tanáromba, és elbeszélgettük az időt. Kicsit felidéztük a régi szép időket, amikor minden áldott óra után letöröltem neki a táblát. Emlékszem, ha dolgozatot írtunk, előtte két nappal már nem hagyta, hogy segítsek neki, és hogy őszinte legyek, miután erre rájöttem, elkezdtem számítgatni a dolgozatok időpontját. És száz esetből kilencvenkilencszer csak egy–két nap volt az eltérés – tette hozzá szerényen. – Szinte periodikusan váltakozott a hangulata: egy hétig beszélt velem, egy hétig nem, egy hétig igen, egy hétig nem. És te kivel beszéltél? – Hát, nekem nem volt ilyen szerencsém. Én Lacit fogtam ki. – Laci? Mit keres az itt? – Saját lovardája van – legyintett Attila. – Jól otthagyott bennünket. Van egy csodaszép lova, milliókat érhet. Elég vadóc csődör, rúg, harap, ésatöbbi, de meg lehet vele barátkozni. – Ez nagyon jellemző Lacira. Vad lovakat vesz, de csak annyira vadakat, hogy senki meg ne sérüljön. Végül is, ebben igaza van, nem? – Igen, ha tüzes paripákat szeretnék tenyészteni, akkor azért én is figyelnék a biztonságra. És hogy őszinte legyek... nem túlzottan sajnálom, hogy Laci otthagyta Péteréket. Kész színház, amit csinál az edzéseken. – Jaj, tényleg... színház. – Mi van vele? – A tanárnő, akivel találkoztam, meghívott bennünket színházba... – Oda nem! – vágott közbe Attila tőle szokatlan hirtelenséggel. – Miért? – kérdezte Anna csodálkozva. – Ideges leszek a tömegtől. Nem tehetek róla. Nem megyek. – Hát jó, ahogy gondolod – vont vállat Anna, és másról kezdett beszélni. 17. fejezet Pontosan egy hét múlva Attila – életében először – belépett Annával az oldalán a színházba. Ami rögtön megütötte a szemét, az a sokaság volt, ami ott tolongott az épület belsejében, az emberek egymásnak ütődtek, beszélgettek, nevetgéltek. Mindez nem is lett volna baj, ha Attila nem érezte volna magát olyan kényelmetlenül a gazdagon díszített falak között. Szinte lehetetlen leírni, mennyire rossz az, ha valakit feszélyez a tumultus. Aki nem tudja, milyen Almira M. (C) 2012.

32 érzés, az meg sem érthetné, miért kapott Attila rögtön hideglelést, ahogy felnézett. Igazából Attila maga is tudta, hogy butaság félnie, hiszen gyakorlatilag senki nem figyel rá, mégis, a legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Megpróbált beleolvadni a környezetbe, begubózott, nem nézett se jobbra, se balra. Meg sem szólalt egész idő alatt, és az előadás után fejét leszegve azonnal kisietett a teremből, a lehető leggyorsabban. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy mindenkinek feltűnt különös viselkedése. Anna számára mindez érthetetlen volt. Ő az egészből csak annyit vett észre, hogy férje valamiért borzasztóan ideges. Nem értette. Kétségbeesetten kereste az indokot, mi baja lehet Attilának, tépelődött, gyötrődött, egyszóval az ő estéje is el volt rontva. Tudta, hogy férje szégyellős, és az sem volt neki természetellenes, hogy nem beszél sokat, de ez a mogorvaság nyugtalanította. Így aztán Anna eldöntötte, hogy otthon, ha kettesben marad Attilával, finoman rákérdez a dologra. A jó alkalom, hogy ezt megtegye, nem váratott sokáig magára, férje ugyanis maga hozta szóba a témát, még aznap este. – Anna... – szólalt meg rövid lelki tusa után. – Hm? – felelte Anna, aki éppen azon töprengett, hogyan is kérdezze meg Attilától a dolgot. – Azt ugye tudod, hogy csak a te kedvedért tettem be oda a lábamat...? – Miért? – nézett fel Anna hirtelen. – Mi bajod van a színházzal? – Már vártam ezt a kérdést – bólintott Attila. – És hidd el nekem, hogy az égvilágon semmi. Még élveztem is. Komolyan! – Attila. Ha nem te mondanád, nem hinném el. – Tudom – sóhajtott a férfi, és leült. – Az a fontos, hogy én mondom, és elhiszed. A színházzal semmi bajom, én egyszerűen csak... Nem is tudom. Érted, ugye? Anna sóhajtott, és bólintott egyet. – Hogyne. Van ilyen – pedig nem túlzottan értette. De nem említette többet Attila mogorvaságát. Másnap azonban elment sétálni. Sétálgatott, sétálgatott, fel s alá járt egy darabig, majd egyszer csak (természetesen egészen véletlenül) becsengetett a szüleihez. – Szervusz, Anna – mosolygott rá édesapja. – Jó, hogy látlak. Mi járatban errefelé? – Semmi, semmi különös – dadogta Anna zavartan, levetette a kabátját, letörölte a lábát, és belépett az ajtón. – Ha te idejössz, annak valami oka van – okoskodott az apa. – Ez az ok persze lehet az is, hogy eszedbe jutottunk, és úgy döntöttél, hogy beugrasz, de lehet, hogy valami komolyabb, már ahogy téged ismerlek. – Nyertél – mondta Anna. – Ennek örömére gyere be, és öntsd ki a szívedet. Lánya szót fogadott, és bent a nappali szobában mindent elmondott, ami a lelkét nyomta. Attila különös viselkedésén édesanyja elcsodálkozott, apja azonban csak nevetett egyet, mint általában. – Nem szereti a tömeget – mondta. – Majd kinövi. – Apu, ez egyáltalán nem vicces! – méltatlankodott Anna, de látszott rajta, hogy nem vette túlságosan a szívére a dolgot. – Járkáljatok sokat tumultusban, és majd csak beleszokik a társaságba – javasolta Anna édesanyja. – Ez csak azért nem jó, mert abba Anna és Attila is beleőrülne – vetette ellen élete párja. – Kutyából nem lesz szalonna, viszont Anna kedve egy életre elmegy a tumultustól. – Az előbb még te mondtad, hogy „majd kinövi” – szólt közbe Anna. – De ez most nem számít. Ti nem kaptatok valami hírt otthonról? – Egy hónapja jött az utolsó telefon Julitól – rázta a fejét az édesapa. – Néha annyira hiányoznak az ottaniak – sóhajtott Anna. – Apropó, Attila megtalálta Lacit és a lovardáját egy félórás séta során – váltott témát. – Laci ide vagy oda, mostanában minden délutánját Almira M. (C) 2012.

33 ott tölti. Gyönyörű lovakat tenyésztenek Laciék. És mindegyiknek valami fantasztikus német neve van. Attila látott már Heikét, Brünnhildát, sőt, egy Lied des Sommers is található az istállóban. De Szellő egy sincs. – Gondolom, ezt rögtön észrevette Attila. – Így igaz. – Azért nem bántad meg, hogy hozzámentél feleségül. – Nem hát – vágta rá Anna, és büszkén kihúzta magát.

18. fejezet Eközben a kis, határ menti falucskában Péter és a lovarda szünet nélkül üzemelt, annak ellenére, hogy Annáék elköltözése után már csak három oktató maradt. És most Szilvi is felmondani készült. A fiatal, csinos oktató ugyanis óriási sikert ért el: bejelentkezett a londoni International Horse Show díjugrató versenyére, és bekerült a döntőbe. Így aztán egy–két hónapra el kellett utaznia külföldre, ráadásul a készületek annyi időt vettek igénybe, hogy a fennmaradó három hónapban egy szabad perce nem volt az oktatásra. Mindez nem is lett volna baj, ha nem lett volna annyi teendő az istálló körül. De azon a tavaszon történetesen sok tennivaló akadt. Nemcsak az újonnan született csikó miatt, és nemcsak a szezon miatt. Hanem mert körülbelül tízen lovas vizsgát akartak tenni. Mivel a Magyar Lovas Szövetség Péteréknek már engedélyezte a felkészítő tanfolyam indítását, nem is lett volna akadálya a dolognak, ha Szilvi maradhatott volna. Csakhogy egészen addig ő foglalkozott az ifjú lovasok kiképzésével – körülbelül egy hónapja dolgoztak együtt –, és már jó úton haladtak az eredményes vizsga felé, ráadásul nagy összegekbe is került érvényes lóútlevelet, meg miegymást szerezni, ami ehhez a vizsgához kell. Juli nagyon törte a fejét, mit csináljon. Szilvi két héten belül elmegy. Neki nincs ideje. Péternek pláne. Anna körülbelül másfél éve elköltözött. Mit lehetne tenni? Talán, ha... Nem. Ezt Péter biztosan ellenezné. Nem lehet. Vagy mégis? Juli gondolkodott egy pillanatig, majd előhalászta a mobiltelefonját, és feltárcsázott egy számot. Eközben – a világ másik felén – Attila gondterhelten indult el hazafelé. Kedvezőtlen híreket kapott. Úgy tűnt, mégsem fogják felvenni az egyetemre, mert nem tette le a kötelező nyelvvizsgát, és legalább egy évvel el kell halasztania a tanulást. Anna sem volt éppen jó hangulatban, de azért nem tudott elfojtani egy kissé meghatott mosolyt, amikor Attila elpanaszolta az ő nagy bánatát. – Sose búsulj – szorította meg férje vállát. – Én is túléltem a nyelvvizsgát... – Te előnnyel indultál – felelte Attila. – Én egy mukkot nem tudok sem angolul, sem németül. – Németül én se sokat – jegyezte meg felesége. – De az angol egyszerű. – Remek – dörmögte Attila. – Nyugodj már meg, nem te vagy az első, sem az utolsó, akivel ilyesmi történik. – Történt valami érdekes? – kérdezte Attila csak úgy, mellékesen. – Történt – felelte Anna, és még egy mély levegőt vett. – De nem biztos, hogy örülni fogsz... – Ne kímélj, ennél rosszabb már úgysem lehet. Almira M. (C) 2012.

34 – Hazahívtak – mondta felesége. Attila két teljes másodpercig csak nézett, mint borjú az új kapura. Aztán szép lassan elmosolyodott. – Akkor hazamegyünk – vágta rá. – A nyáron úgyis meg akartam látogatni édesapámékat. Legalább lesz valami oka is. Ki mondta? – Juli – vetette oda Anna tűnődve. – Hát persze – csóválta a fejét férje. – Remélem, tényleg minket kellett hazahívnia. – Nem vagyok benne biztos, de ha azt mondták, hogy menjek, akkor megyek. – Jó – mondta Attila. – Akár kezdhetünk is pakolni. – Máris? – Mire várjunk? – kérdezett vissza Attila. – És különben is... Nekem már minden úgy hiányzik otthonról! 19. fejezet Anna sóhajtva szállt le a vonatról. Az elmúlt másfél év során beleszokott a városi életbe, és csak most vette észre, mennyire hiányzott neki ez a kis jelentéktelen pötty a térképen. Attila első útja a szüleihez vezetett, érthető módon, de megígérte feleségének, hogy hamar utánamegy a lovasiskolába, a csomagokkal együtt. Anna rögtön régi munkahelye felé vette útját. Gyermeki izgatottsággal fedezte fel újra az ismerős területeket, a konyhától kezdve az utolsó, koszos istállórekeszig. Végigsimogatta az összes lovat, és nem törődött vele, hogy legjobb szoknyáján egyre több a lószőr és a sár. Olyan mámoros boldogság fogta el hirtelen, hogy a legszívesebben ott helyben táncra perdült volna, és együtt énekelt volna a madarakkal. Azonban erre nem volt lehetőség, így aztán a rutinos lovasoktató inkább a klubszobába kukkantott be, Pétert keresve. A lovarda büszke vezetője újságot olvasott az egyik karosszékben ülve. Az ajtónyílásra felnézett, és meglepetten üdvözölte a belépő Annát. – Hát te mit keresel itt? – rakta le az újságot. – Azt hittem, ha jöttök is, csak július környékén. – Ezek szerint rossz helyre jött az üzenet? Juliról el tudom képzelni, hogy mást kellett volna felhívnia, de nekem az az üzenet érkezett, hogy siessek ide, mert Szilvi elmegy. – Szóval Juli. Jellemző. És mit mondtál le, hogy idejöhess? – Lássuk... Lemondtam az állandó zajról, bűzről, unatkozásról, helyszűkéről... Kell még valami? Péter mosolyogva bólintott. – Értem. Láttad már a csikót? Két hónapos. – Nem láttam – felelte Anna. – Biztos megint elkószált valamerre – gondolkodott Péter hangosan. – Tudod, a kanca elpusztult egy héttel azután, hogy Bogár a világra jött. Azóta egyedül mászkál a földeken. Hamar meg kellett tanulnia legelni, és a répát is elég hamar megismerte... Anna kuncogott. – Szívesen megnézném – mondta. – Répám sajnos most nincs, de... – Répát mindig találsz a hűtőben. Csak menj, pihenj egy kicsit, aztán... Mondjuk, ha egy–két óra múlva meg tudnánk beszélni, hogy miért is kellett neked sürgősen hazajönni, jó lenne. – Hogyne – biccentett Anna, és elment megkeresni a csikót. Sokáig barangolt a beláthatatlan, szikrázó napsütésben úszó rónaságokon, amikor megpillantott egy cseppnyi fehér foltot a zöld mező közepén. Úgy tűnik, a kiscsikó is észrevehette a közelítő Annát, mert érdeklődve felemelte a fejét, majd egy bő félpercnyi gondolkodás után élénk tempóban ügetni kezdett az új ismerős felé. Almira M. (C) 2012.

35 Anna megállt, és megvárta, amíg a soványka, fehér csöppség odaér hozzá. Úgy tűnik, Bogárnak nem volt túl sok kifogása Anna ellen, mivel kitörő lelkesedéssel üdvözölte. Anna letérdelt a kis ló mellé, hogy megsimogassa, és a nyakát is átölelte. Bogár eközben élénken szagolgatta új barátja haját, aki egy kis dédelgetés után elővette a répakockákat. Nemsokára azonban úgy döntött, hogy visszamegy Péterhez, s megbeszéli vele teendőit. Így aztán egy kis simogatás kíséretében elköszönt Bogártól, és visszaindult a klubházba. Bogár viháncolva körültáncolta, és legelni kezdett. Anna pedig egy kellemes élmény friss emlékével telve sietett vissza. Alig tett azonban öt lépést, kis, fürge paták dobogását hallotta a háta mögött. Megfordult, és egyenesen belepislogott Bogár okosan csillogó, dióbarna szemébe. – Jól van, Bogár – dörgölte meg a csikó orrát, és továbbment. Bogár azonban nem nyughatott. Alighogy Anna elindult, úgy loholt a nyomában, mint egy kiskutya. Egészen addig nem is volt ez baj, amíg a különös páros el nem érkezett a klubházig. Ott viszont Anna igyekezett megszabadulni hű lovagjától, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a lovaknak semmi keresnivalója nincsen a nappali szobában. Bogár azonban nehézfejű tanítványnak bizonyult. – Mi vagy te, birka, vagy csikó? – fakadt ki Anna, amikor ötödször tolta el magától a fiatal csődört, és Bogár hatodszor is elébe került, annak ellenére, hogy már egy kisebbfajta pofont is kapott. A finom megjegyzést Attila is hallotta, aki akkortájt ért be a lovardába. – Gond van, Anna? – kérdezte. – Igen – vágta rá Anna, és dióhéjban elmesélte Bogár megszelídítésének hiteles történetét. A végére már mindketten fuldokoltak a nevetéstől, csak Bogár nem, aki nem igazán értette, mi is történt. Mindenesetre Anna és Attila abban megegyeztek, hogy Attila megpróbálja elcsalogatni a csikót egy kis répával. Nem sikerült. Bogár, amikor meglátta a répát, érdeklődve Attila felé fordult, és körbeszaglászta, de amikor Anna óvatosan be akart sompolyogni a házba, a csikó Attilát–répát félrelökve ügetett utána, és Anna két másodperc múlva egy bársonyos, puha orrocskát érzett a csuklóján, mielőtt átléphette volna a küszöböt. – Ez hozzád ragadt – állapította meg férje vigyorogva. Anna viszont (ugyan már sok dolga volt csikókkal) kezdte elveszíteni a nyugalmát. – Most mit csináljak? – topogott türelmetlenül. – Bogár, menj már el innen! – Mi történt? – sietett oda Juli. – Bogár rám tapadt – felelte Anna dühösen. – Nem enged be a konyhába, pedig beszélnem kell Péterrel, és még pár dolgot vásárolnom is kéne! – Bogár, gyere ide! – hívogatta Juli a csikót. Az azonban még a farkát sem billegtette Julira, hanem csak Anna kezét böködte kitartóan. – Bogárkám, tudom, én is nagyon szeretlek téged, de most nekem be kellene ide jutnom – mondta Anna, és ismét eltaszigálta maga mellől a nyughatatlan lónövendéket. Attila leguggolt a csikó mellé, és jó erősen átölelte a nyakát meg a marját, így megakadályozva, hogy elinduljon. Anna pedig végre bejutott a klubszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Bent nem volt senki, de mivel Annának nem volt kedve újra megismételni a civakodást Bogárral, úgy döntött, a nappaliban várja meg Pétert. Addig is bement a konyhába, hogy főzzön egy kávét. Alig öt perc múlva elszabadult a pokol. Anna csak annyit hallott, hogy kattan az ajtó kilincse, és valaki belép. Aztán egy boruló szék zaját lehetett hallani, majd üvegcsörömpölést. Majd valaki iszonyatos erővel dörömbölni kezdett a konyhaajtón. A következő pillanatban Juli már kint, Anna bent sikítozott (miután azonnal elfordította a kulcsot a zárban), Attila pedig – Annát féltve – ész nélkül száguldott a ház felé, miközben belülről újabb Almira M. (C) 2012.

36 csörömpölést és dobogást lehetett hallani. – Mi történt, Juli? – kérdezte Attila izgatottan. – Anna... Bogár... Ilyen nincs! … Né... nézd meg! … Fogalmam sincs, hogyan... Attila fejében már halványan körvonalazódott a sejtés, mi történhetett, és sejtése be is igazolódott. Igen, Bogár. Bogár rájött, hogyan kell lenyomni a kilincset, és bejutott a nappaliba, ahol éktelen pusztítást okozott. Aztán megpróbált betörni a konyhába is, ahol azonban már komoly elutasítással (azaz két retesszel) találkozott. Anna szagát – no meg a sok finom étel illatát – azonban bentről érezte, így aztán veszettül rugdalni kezdte az ajtót. – Nyugodj meg, Anna – kiáltotta Attila a bezárt konyhaajtó felé. – Csak Bogár. – Csak?! Ez a ló megveszett! – Anna óvatosan, résnyire kinyitotta az ajtót. Tekintete találkozott Attila okos, barna szemével, ettől kicsit megnyugodott. Majd Bogárra nézett, aki bocsánatkérően nyihogott egy rövidet, mintha tudta volna, mekkora galibát okozott. – Szia, Bogár – nyitotta ki teljesen az ajtót. – Légy szíves, máskor ne ijessz meg ennyire, jó? Azzal finoman, de azért elég határozottan ahhoz, hogy Bogár tudja, rosszat csinált, orron legyintette a rosszcsont csikót. Bogár nem vette túlságosan rossz néven a dolgot, mint egy atombomba, vágtázott ki az ajtón, sorra átugorva az útjába kerülő felborított székeket és asztalokat. Kint megállt, megfordult, hogy megnézze, jön–e utána Anna, és amíg az oktató nem ért oda, békésen harapdálta a küszöb alatt növekedő gyomokat. Juli még mindig nem tért magához meglepetéséből. – Jól vagy, Anna? – kérdezte izgatottan. – Jól – felelte Anna. – Csak tudnám, mit talál rajtam olyan érdekesnek ez a kisördög. Még csak répaszagom sincsen. Juli nevetve csóválta a fejét. – Ne engem kérdezz – mondta. – Kérdezd meg Bogárt. – Mit találsz rajtam olyan érdekesnek? – fordult Anna Bogárhoz. A ló nem válaszolt, csak szégyenlősen megszaglászta Anna több, mint foltos szoknyáját. – Mi ez a csődület? – kérdezte Péter, akinek nem tűnt fel semmi az elmúlt fél óra eseményeiből. – Majd mindent elmesélünk – felelte Juli. – És mindent elpakolunk – tette hozzá Anna, és megvakarta Bogár homlokát. 20. fejezet Miután mindez megtörtént, és Péter is jót nevethetett Anna újdonsült rajongóján, ideje volt komolyabbra fordítani a szót. – Juli, légy szíves, vigyázz Bogárra, nehogy megint bejöjjön – kérte Péter a jelenlegi egyetlen lovasoktatót, aki ráért. – Nem szeretnék újra székeket pakolni. – Jó, de mit csináljak vele? – kérdezte Juli tanácstalanul. – Anna, légy szíves, vegyél ki pár szem répát a hűtőből, és dörzsöld hozzá a csuklódhoz, ha még maradt rajta parfüm. Azzal talán ellesz egy darabig – javasolta Attila. – Vagy, ha valaki tud jobbat... – Nem – vágta rá Anna. – Csináljuk. Azzal apró kockákra vágott egy répát, jó alaposan beléjük dörzsölte az ő Egyedi és Utánozhatatlan Illatát, és ráadásul a saját zsebkendőjébe csomagolva nyomta Juli kezébe. – Én küldöm – jelentette ki. – És egy simogatást is – tette hozzá. – Kész. Juli kihátrált az ajtón, miközben azt morogta a foga között, hogy ő nem vállal felelősséget semmiért. – Siessetek, ha kérhetem! – kiáltott még vissza az ajtóból. – Nemsokára jönnek a lovasok, és akkor Almira M. (C) 2012.

37 nem érek rá pásztorkodni. – Jó, jó, sietünk – legyintett Péter. – Nos, be kell vallanom, hogy nagyon örülök nektek – fordult Annáékhoz. – A lehető legjobbkor jöttetek. Anna, figyelj, ugyan elsősorban nem ezt akartam kérni, de ha már így jött ki a lépés... Vállalod Bogár tanítgatását? – Persze. Feltéve, hogy lehet vele értelmesen beszélni. – Ezt tőle kérdezd meg. Következő kérdésem: Vállalnád tíz vizsgára készülő fiatal lány képzését? – Persze. – Feltéve, ha értelmesen lehet velük beszélni – tette hozzá Attila. – Maradj csöndben – hurrogta le felesége. – Bocsánat – mondta Attila. – Ezt nehezen lehetett volna megállni. – Semmi gond – mondta Anna. – Már megszoktam. Közben valami mozgást észlelt az ablaknál, de már csak a szeme sarkából látta a két kíváncsian meredő csikófület, mielőtt azok eltűntek volna. – Igen, Bogár már hűségesen őrt áll az ablakban – mondta Péter, aki szintúgy észrevette a lovat. – Mindjárt boldogíthatod, csak légy szíves, előbb hallgass végig. Anna bólintott, de már feszengett a székén. Nem szeretett volna újabb Bogár–támadás áldozata lenni. – Tehát ott tartottunk, hogy vállalod. Remek. Akkor holnap kezdheted is. – Igenis – felelte Anna. – Holnap hánykor? – Amikor összeverődik a csoport – sóhajtotta Péter. – Körülbelül fél tizenegy. Anna bólintott. – Ennyi – tette hozzá Péter, és ásított. – Attila, míg el nem felejtem, megígértem az állatorvosnak, hogy beugrasz hozzá egy félóra beszélgetésre, ha netalántán hazalátogatnál. Anna, te mehetsz Bogárhoz, de azért ne hagyd, hogy... Tudod, milyen egy játékos kedvű csikó. – Tudom. Számítok rá, hogy amint kilépek az ajtón, megrohamoz – felelte Anna. – Én még ilyen csikót nem láttam. – Én sem – nyomatékosította Péter. – Én sem – tette hozzá Attila. Ezt megbeszélték. Már csak az volt hátra, hogy Anna kimenjen, és elkezdje a Bogárnak adott első leckét – csak, hogy ne unatkozzon egész délután. 21. fejezet Bogár nagyon ügyes csikónak bizonyult. Két órán belül sikerült neki megtanulnia a „hó” és a „gyere” vezényszavak jelentését (ez utóbbi nagyon hamar sikerült neki, tekintve, hogy amúgy is folyton Anna után koslatott). Az egyetlen probléma az volt vele, hogy átlagosan tízpercenként rájött egy megmagyarázhatatlan szeretetroham, és ilyenkor senkire és semmire nem hallgatva dörgölőzött Anna ruhájához. – Bogár, nyughass! – emelte fel a hangját ilyenkor az érintett, majd amikor ez nem használt, a nemrégiben megtanult módszerhez folyamodott: – Bogár, hó! Mondom, hó! Állj! Bogár! Attila, meg ne merj szólalni – fordult arra sétáló férjéhez. – Íme, az idomítás csodája – szólalt meg Attila a tilalom ellenére is. – Sáros a szoknyád. – Tekintve, hogy Bogár szőre is sáros, ez egy cseppet sem meglepő. Egyébként ennek a szoknyának már teljesen mindegy – tette hozzá Anna kicsit bánatosan, hiszen mégiscsak a legszebb (és a legdrágább) szoknyája ment tönkre. – Sebaj, a nagy alkotások sem egy nap alatt születtek. Almira M. (C) 2012.

38 – Tudom – felelte Anna. – Bogár, most már elég legyen. Hó! És Bogár, csodák csodája, megállt. – Na, ilyet is tudsz? – kérdezte Attila csodálkozást mímelve. – Gyere ide, Bogár. Bogár engedelmesen elindult, de aztán eszébe jutott, hogy őt nem szeretik eléggé, így félúton irányt változtatott, és sebes ügetéssel Anna szoknyájánál kötött ki. – Bogárcsikó, ezt most elrontottad – jelezte Anna a fiatal csődörnek. – Nem én hívtalak. „Nem érdekel” – jelzett vissza Bogár a szemével, és még egyszer hozzádörgölte az orrát idomárja ruhájához. A támadás ezúttal nem a szoknyát, hanem az addig viszonylag tiszta pólót érte, ami azonnali beletörődéssel adta meg magát a Bogár indította sár– és lószőrtömkelegnek. – Jól van, Bogár – adta meg magát Anna is. – Szerintem mára elég. Azzal elvonult a fürdőszobába, hagyva, hogy Bogár az ajtóig elkísérje. Bogár már megtanulta a leckét, így aztán a küszöb előtt automatikusan megállt, és leheveredett. – Bogárkám – magyarázta Anna mindhalálig türelmesen –, így nem tudom becsukni az ajtót. Bogár ásított. „Ugyan, hagyd el” – mondta egész testtartása. – „Én már megtettem, amire kértél, nem jöttem be, látod. Akkor meg?” Anna megcsóválta a fejét, és óvatosan betolta az ajtót maga mögött. Szerencsére nem csípte oda Bogár sörényét, habár a csődör kissé mocorogni kezdett, amikor egy picit megérintette a becsukódó kapu szele. „Javíthatatlan” – nevetett Anna magában, amint elindult felfelé a lépcsőn, a fürdőszoba irányába. Aznap este már nem lett volna értelme visszamenni a rétekre. Későre járt, lassan be is sötétedett. Kintről halk tücsökcirpelés szűrődött be a panzióba, ahol Annáék megszálltak erre a két–három hónapra. Anna végigdőlt a kényelmes ágyon, és hallgatta a csukott ajtón–ablakon is betüremkedő zajokat. Hallotta, ahogy Péter és Attila betereli a lovakat a legelőről, néha egy–egy kiáltás is elhangzott, egy–két nyerítés, bokszajtók csapódtak be, széna zizegett. Egyszóval: igazi istállóbeli este volt, csak úgy áradt a nyugalom és a természetes fáradtság. Juli elköszönt, hazament, még a nővéréhez is be kellett ugrania valami apróságért. Anna arra gondolt, hogy nem is olyan régen (hiszen két év annyira rövid idő, el sem lehet mondani) még ő is ilyentájt búcsúzkodott, hogy hazamenjen, abba a házba, ahol most Juli nővére lakik népes családjával. Nagyon hamar elaludt, még azt sem vette észre, hogy Attila is bejön a szobába, és lefekszik a másik ágyba. Elég fárasztó délutánja volt mindkettejüknek. A rengeteg szívélyes üdvözlés, a Bogár– kaland, és úgy egyáltalán az egész délután meglehetősen kimerítette őket. Amilyen hamar lefeküdt, olyan korán is ébredt Anna másnap reggel. Háromnegyed hat volt, amikor ránézett az órára. Szeretett volna visszaaludni, de a kora hajnali napsugarak, amelyek szégyentelenül csillogtak a zsalugáteren keresztül, nem hagyták békén. Így aztán csendesen kibújt az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és kiment a konyhába, hogy egy nagy csésze kávéval próbálja meg elfeledtetni magával a rá váró aznapi feladatok listáját. A kávézás végeztével Anna nem tudott mihez kezdeni magával. A lovarda nyaranta kilenckor nyitott (leszámítva azt a fél órát, amivel előtte készülődni szoktak a nyitásra), így aztán Annának éppen elég szabad ideje maradt, negyed héttől fél kilencig. Kinyitotta a klubház ajtaját – ő, lovasoktatói mivoltában rendelkezett saját kulccsal – , és kilépett az ajtón. Majdhogynem hangosan felsikoltott rémületében, amikor kis híján hasraesett a küszöbön fekvő kiscsikóban, aki nyilvánvalóan egész éjjel ott feküdt. Most Bogár is felébredt arra, hogy belerúgtak, és gyorsan feltápászkodott, megszaglászta Annát, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem kísértetet lát, visszafeküdt. – Bocs, Bogár – suttogta Anna, és megvakarta a csikót a két füle között. Bogár elnézően legyintett a farkával, és ásított egyet. Anna még mindig nem tudott magyarázatot találni a ló különös, iránta érzett rokonszenvére. Szó, Almira M. (C) 2012.

39 mi szó, egy kicsit talán remélte is, hogy titokban marad. Jobb nem tudni, ha esetleg valami természetes jelenségről lenne szó, habár ebben erőst kételkedett. Őszintén szólva, ő maga is megkedvelte a kiscsikót, és nem akarta tudni, ha esetleg Bogár csupán véletlenül választotta éppen őt a sok lovas és lovasoktató közül. Amíg Anna ezen töprengett, Bogár felkelt, megrázta magát, és bolondul vágtázni kezdett fel s alá a klubház előtt, kifejezvén, milyen szép az élet, milyen jó hajnali fél hétkor arra ébredni, hogy Anna belerúg, és mennyire hasznos lehet egy tenyérnyi fűfolt – pláne, ha a csikó megéhezik a nagy rohangászásban. Ezt be is bizonyította, és miután a fűfolt eltűnt e világról, Bogár visszavágtatott Annához, kis híján ledöntve a lábáról. – Jó, jó, nyughass már – mondta Anna kicsit ingerülten. Bogár megbillentette a fülét, és megállt Anna előtt, kutatóan vizslatva az oktatót. „Megint bajt csináltam volna?” – nézett kérdőn Annára, majd választ sem várva újból teljes lendülettel vágtázni kezdett, eztán hirtelen megállt, lefeküdt, égnek meresztette mind a négy lábát, hempergőzött egyet, és felállva újból mint a szél, elnyargalt. Anna már nem is tudta, mióta áll kint és nézi az önmagát kergető Bogárt, mikor észrevette, hogy valaki más is zörög a klubház konyhájában. Így aztán gyors búcsút intett Bogárnak, és bement, hogy megnézze, mi a helyzet. Szimata nem csalt; Attila is viszonylag korán ébredt aznap, és most éppen valami ehető reggeli összeütésén fáradozott. – Van itt egyáltalán valami olyan, ami fogyasztásra alkalmas? – kérdezte, amint meghallotta az ajtónyílást. – Répa, alma, kockacukor, de ha ez nem felel meg, kérhetsz a lovaktól egy kis szénát is – felelte Anna vidáman. – Kösz – morogta Attila –, de az nem kell. Te mit ettél? – Kérlek szépen, én semmit az égvilágon. Na jó, elismerem, hogy ittam egy csésze kávét. – És a kávét hol lehet megtalálni? – Felső polc balra. – Ott nincs. – Akkor alsó polc. – Ott van valami kávéféle, igen – mondta Attila. – Jó ég, én itt meghalok éhen, és nincs semmi, amit meg lehetne enni. – Mondom, hogy kérj a lovaktól szénát meg tápsót. – Nagy ötlet – vonta fel Attila a szemöldökét. – Én sem tudok a semmiből háromfogásos reggelit készíteni! – méltatlankodott Anna. – Arról nem is beszélve, hogy én is éhes vagyok. Hány óra van? – Tíz perc múlva nyolc. – Ez azt jelenti, hogy tíz perced maradt keseregni az éhségeden, mert nyolckor el kell kezdeni nyergelni. Aztán nyergelés közben úgysem érzi az ember, hogy éhes. – Amíg meg nem lát egy békésen emésztő lovat. Abból pedig annyi van itt, mint a pelyva. Ezek a lovak folyton csak esznek és esznek. Én meg éhen veszek. – De azt ismerd el, hogy jó dolog hallgatni a széna ropogását egy csípős áprilisi reggelen. – Elismerem – mondta Attila. – Mindenesetre jobb szénaropogásra ébredni, mint autók tülkölésére az ablak alatt. – Igaz – felelte Anna. – Megjött Juli, és ha jól látom, volt ideje beugrani a boltba. – Sziasztok – lépett be Juli az ajtón. – Tegnap észrevettem, hogy szinte üres a hűtő, úgyhogy beszereztem pár dolgot, ami a túléléshez szükséges. – Jó ötlet volt – állapította meg Attila, és nekilátott kipakolni a szatyrokat. – Szépek ezek a Almira M. (C) 2012.

40 paradicsomok. Juli ragyogott. – Hát még milyen finomak! – tette hozzá. – Péter hol van? – Szerintem még az ágyban – vélte Anna. – Nem. Most jön le a lépcsőn, ha jól hallom. – Neki könnyű, mert nem kell átesnie Bogáron, ha be akar jönni a konyhába. Pláne két szatyorral. – Amiben répa is van – vette ki Attila a fent említett zöldségfélét tartalmazó zacskót. – Ráadásul nem is kevés. Anna nevetett. – Jó reggelt – nyújtózott Péter, belépve az ajtón. – Mindenki ébren van? – Nem teljesen – nyilatkozott Anna. – Mindegy, azért beoszthatjuk a napunkat? – kérdezte Péter, és körbejártatta tekintetét az egybegyűlt társaságon. Annáék bólintottak. – Hát, ma is elég zsúfoltan leszünk – állapította meg Péter, belenézve a vaskos határidőnaplóba. – Ki hajlandó elvállalni egy ugróedzést? Kétszemélyes. – Mikor? – Most, fél kilenckor kezdődik, és tízig tart. Mindjárt jönnek nyergelni. – Majd én vállalom – szólt bele Anna a társalgásba. – Remek. Táncosnő hátán kéne, tekintve, hogy Bogár még fiatal, Debbie pedig már öreg. – Jó – felelte Anna. – Ezzel egy időben lenne egy ötszemélyes csoport, haladó lovasokból, a hátsó karámnál. – Tudok róla – mondta Juli. – Őket én hívtam ide. – Nagyon jó. Attila, választhatsz: fél tíztől tizenegyig három lovast futószáraztatni kéne, vagy egy egyórás tereplovaglás két emberrel, tíz órától. – Tereplovaglás? – Egy óra kőkemény ügetés lenne, nem az ösvényen, hanem az ellenkező irányba, a folyóparton. – Futószáraztatok – mondta Attila. – Következő? – Anna, fél tizenegyre jönnének a vizsgázók. Vagy később. – Az úgy éppen jó – mondta Anna. – Juli, fél kilenctől egyig folyamatos a haladó lovaglás a hátsó karámban. – Fél tizenegytől átveszem a csoportokat – szúrta közbe Attila. – Rendben, tehát a fél tizenegyes csoport elvileg már a tiéd. – Kettőkor viszont elmennék – tette hozzá Attila. – Persze, egytől lópihenő van. – Hogy lesz ez az egész vizsgaügy? – kérdezte Anna. – Hát... Fél tizenegytől fél tizenkettőig lovas elmélet, aztán lópihenő után visszajönnének, és akkor lenne az ugróedzés. – Van saját lovuk? – Van, hemzseg tőlük az istálló. – Akkor jó – mondta Anna. – Iskolalovakkal nem hiszem, hogy eredményesen menne a dolog. – Igen, én is hasonlóképpen gondolom. A délutánt pedig ráérünk később megbeszélni, az még odébb van. Akkor hajrá! És elindult a nap. 22. fejezet Anna pontban fél tizenegykor kiment az istálló elé, ahol már kíváncsian várta a tíz fiatal lovas, Almira M. (C) 2012.

41 akik kicsit izgultak is az új oktató miatt. – Sziasztok – köszönt Anna. – Nektek kéne most lovas elméletet tanulni, igaz? Néhányan félénken bólintottak, mások meg sem rezdültek ültükben a padon. – Hát akkor jó helyre jöttem. Németh Anna vagyok, az új felkészítő. Hol tartottatok, amikor Szilvi elutazott? – Legutóbb átvettük a lószerszámokat – kapta meg a feleletet. – Jó – bólintott Anna. – Hát akkor kérdezgetném őket, ha nem baj. Bement az istállóba, és egy kosárnyi lószerszámmal tért vissza. – Ezt hogy hívják és mire való? – kérdezte szigorú arcot vágva. – Lóvakaró, és arra jó, hogy csutakolásnál fellazítsa a koszt a ló szőrzetében. – Nagyon jó. És ez? Néma csönd. – Nem tudjátok? – Nem igazán. Még nem használtuk – jött a válasz. – Ez egy forró–kés. Jaj, ne nézzetek már ilyen értetlenül! Sohasem láttatok még forró–kést? – De igen, csak nem tudtuk, hogy mi az. – Én évekig nedvszívónak hívtam – nevetett Anna. – Arra jó, hogy a ló szőréből kifésüli az izzadtságot, illetve lábmosás után szoktuk használni. Gyertek be, megmutatom, hogy kell használni. A kis csapat bevonult az istállóba. – Húha, viszont ahhoz először is egy ló kéne – vakarta a fejét Anna. – Nem baj. Ki tud behozni egy lovat a legelőről? A feladatra persze rengetegen jelentkeztek. Lovat behozni mindenki tudott. Így aztán (némi vitatkozás árán) viszonylag gyorsan kerítettek egy alkalmas iskolalovat, amelyiken szemléltetni lehetett a sok csutakolószerszám használatát. Mivel a lovak a legelőn alaposan össze szokták koszolni magukat, a végére nemcsak lemosni, hanem lecsutakolni is le kellett az állatot. Anna irányítása alatt mindezt sikerült fél óra alatt megtenni, és ráadásul a forró–kés használatát is mindenki elsajátította. Újabb fél óra elteltével pedig már lelkesen gyakorolták a lovasok, hogyan kell nagyobb versenyekre, eseményekre befonni a ló sörényét és farkát. – Mára ennyi – mondta Anna végül, karórájára pillantva. – Visszaviszem a legelőre. Aztán délután találkozunk. Remélem, nem volt nagyon elviselhetetlen. Mindenki rázta a fejét. Nem, egyáltalán nem volt elviselhetetlen, sőt, jobban élvezték a dolgot, mint amikor Szilvi magyarázott. Már várták a délutáni díjugró leckét. Az is eljött. Anna már az elején éreztetni akarta, hogy ez gyakorlat, és mindenkitől elvárta, hogy maga csutakolja le, és nyergelje fel a lovát. Szívesen odament mindenkihez segíteni, és észrevételeit is megfogalmazta, ha valami nem sikerült jól, de a lovasoknak maguknak kellett kijavítaniuk a hibákat. Miután Anna és a lovasok is elkészültek (Anna Táncosnő hátán, a többiek saját lóval), hátramehettek a hátsó karámba lovagolni. Anna ott is szinte teljes önállóságot várt el lovasaitól. Gyorsan végigkérdezte a rudak fajtáját és jelentőségét, nagyot bámult, amikor megmondták neki, hogy fogalmuk sincs róla, majd kezdetét vette a vizsgára való felkészülés. Néhány bemelegítő kör után Anna bemutatott egy előre odakészített rúdiskolán néhány gyakorlatot. – Figyeljetek arra, hogy a ló mikor lépi át a rudakat – figyelmeztette Anna lovasait. Igyekezzetek megkönnyíteni a ló dolgát, könnyítsetek az ülésen, ezzel is jelezve, mikor kell nagyobbat lépnie. Jó. Pár perc múlva elkezdtek ugratni. Anna ehhez is sokat magyarázott, bemutatta a helyes ülést, fej– és lábtartást, ésatöbbi, ésatöbbi. Almira M. (C) 2012.

42 Táncosnő úgy repült át az akadályok felett, mint hajdanán Debbie. Anna meg is engedett magának fél perc nosztalgiát. – Hahó, ébresztő! – mondta az egyik lovas. – Ja... bocsánat – mondta Anna. – Csak eszembe jutott az első dupla oxer, amit átugrottam. – Te már ugrottál oxert? – Persze, még hog's backet is – vágta rá Anna, örülve, hogy Debbie–ről mesélhet. – Az micsoda? – A hog's back? Egy akadálytípus. Három rúdból áll. Az első alacsonyan, a második magasan, a harmadik megint alacsonyan van, olyan piramisszerűen. Az a lényege, hogy egyszerre kell magasra, és távolra ugrani. – Fantasztikus – csillogott a lovasok szeme. – Na jó, ennyit a régi szép időkről – sóhajtott Anna. – És most ti mutassátok meg, mit tudtok. Miről is volt szó? – Az ugrópózról – segítette ki az egyik lovas. – Hogy mindig előre kell nézni, a sarok lent van, a törzs egyenes... – Kösz – vágott közbe Anna –, már képben vagyok. Tehát, ki akar elsőnek ugrani? Fél óra múlva Anna fáradtan búcsúzott el növendékeitől. A tíz lovas közül csak ketten estek le a felkészítő óra folyamán, ami külön sikerélmény volt, Anna még emlékezett, hogy az ő idejében minden egyes alkalommal legalább öten megközelítették a földet. Mivel aznap délután már nem volt több dolga, úgy döntött, tovább foglalkozik Bogárral. Így esett, hogy az időközben visszatért Attila (egy barátságos eszmecsere és néhány apróbb rutinvizsgálat friss és kellemes emlékével) ismét a legelőn találta élete párját, aki éppen a kötőféket próbálta bemutatni Bogárnak. – Minek annak kötőfék, amikor anélkül is csak utánad mászkál? – vetette fel a kérdést Attila. – Talán, mert nem mindig én fogom vezetgetni az elkövetkezendő években – hangzott az Annától megszokott magabiztos, csípős felelet. – Milyenek a vizsgázók? – Hát, nem is tudom... – bizonytalanodott el Anna. – Rendesek, meg minden, de nem tudnak valami sokat. Még a forró–kést sem ismerték fel, pedig nem is tudom, mióta járnak lovagolni. Az akadályfélék és a lovak színei sem mennek nekik, pedig ez utóbbi... – … az E szintű vizsgák anyaga – fejezte be Attila, és szórakozottan megvakarta az őt körbeszaglászó Bogár homlokát. – Ezek pedig milyen vizsgát is akarnak tenni? C–t? – Honnét tudsz te ilyen sokat? Te nem is vizsgáztál! – Lovasoktató lennék, ha nem vetted volna észre. – Észrevettem – sóhajtott Anna. – De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy ha nem tudják megkülönböztetni a pejt a barnától, akkor azt sem fogják megtanulni, hogy mire kell figyelni a frissen patkolt patáknál. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok az anyag. – Nyugodj meg – mondta Attila. – Ilyesmin ne izgulj. – Ne izguljak?! Két hónap alatt meg kell tanulniuk annyi, de annyi mindent! Nekem lesz szégyen, ha nem sikerül! – Először is, ez butaság, másodszor pedig azzal, hogy agyonhajszolod őket, nem mész semmire. – Ki mondta, hogy agyonhajszolom őket? – Senki, csak figyelmeztető jelzésnek szántam, nehogy eszedbe jusson. Még emlékszem a díjugrató edzésekre, amiket nekem tartottál. – Én csak arra emlékszem, amikor átrepültél az akadály felyett, mint egy sasmadár, Szellő pedig az akadály innenső felén maradt – nevetett Anna. – Arra én is – vörösödött el Attila egy kicsit. – De a végén megtanultad. Almira M. (C) 2012.

43 – Igaz – ismerte el Attila. – De nem is erről van szó, hanem arról, hogy figyelj a mértéktartásra, és ne ess pánikba egy C vizsgától. – Te csak ne papolj nekem vizsgadrukkról! – A felvételi, az más. Ha az egyetemre akarnának felvételizni, azt mondanám, hogy... – Olyat mondj, amit magad is elhiszel – csúfolódott Anna játékosan. – Ugye, Bogár, hogy nekem van igazam? – kapaszkodott Attila a legutolsó szalmaszálba. Bogár, nevét hallva, felegyenesedett fekvéből, odaballagott Attilához, szokásához híven megszaglászta a kezét, és visszafeküdt. – Na látod – mondta Attila. – Bogár is azt mondja, hogy ne idegeskedj. Bogár már csak egy röpke füllebbentéssel válaszolt a nevére, jelezve, hogy ő itt van és figyel. – Nem idegeskedem – felelte Anna. – Most még. Aztán rájössz, hogy jajistenemvizsgázunk, és... – Kiről beszélünk, rólam, vagy rólad? – csattant fel Anna. – Bocs, Bogár, kicsit elfelejtettelek. Bogár ugyanis, látván, hogy kihagyják a társalgásból, böködni kezdte Anna alkarját. Ez jó alkalom volt Attilának arra, hogy elterelje felesége gondolatait a vizsgáról. – Zseniális ez a csikó – mosolygott. – Tudom – mosolygott vissza Anna, jelezvén, hogy ő is le szeretne szállni a témáról. – Jövőre el akarom kezdeni futószáraztatni. Sajnos, ahhoz az kell, hogy megszokja a kötőféket. – Csak nem húzod máris rá? – Nem, még csak ismerkedik a gondolattal. Bogár, gyere ide! Bogár nevét hallva odaügetett, lelkesen megszagolta a felé nyújtott kötőféket, megrázta a fejét, körbetáncolta Annáékat, hempergett egyet, és megint Annánál kötött ki. Anna megsimogatta a nyakát, majd óvatosan végigsimította az orrán a kötőféket. Mi tagadás, Bogár ettől egy kicsit megszeppent, leszorította a füleit a fejére, és hátrálni akart. – Nyughass, Bogár – szólt rá Anna. – Nem harap. Bogár még mindig bizalmatlanul méricskélte az ismeretlen tárgyat. Amióta rájött, hogy a kötőfék nem alkalmas fogyasztásra, gyanítani kezdte, hogy az a valami kizárólag az ő elveszejtésére szolgál. Enyhítő körülménynek számított ugyan, hogy Anna kezében himbálózott az a zöld szalag, de sose lehessen tudni. Mindenesetre felengedte először az egyik, aztán a másik fülét, és visszasomfordált Annához. – Jól van, Bogár – mondta Anna. A csikó ásított egy nagyot, és unottan szagolgatta, ami éppen az orra ügyébe került. Ha valamit szeretett csinálni, akkor az a szaglászás volt. Pont, mint egy élő és mozgó kiskutya, csak csikóban. Attila nem sokkal ezután elköszönt és bement a klubházba, mondván, hogy vacsorát készít. Anna vállat vont, integetett, aztán visszafordult Bogárhoz, megtanítani neki, hogy a kötőfék nem eszik lovakat. Miután több–kevesebb sikerrel célt ért, ő is bevonult a panzióba, és lefeküdt aludni. Aztán egyszer csak... 23. fejezet Anna nyögve megfordult az ágyban, és kinyitotta a szemét. Ekkor hallotta újra a hangot – óriási dörrenés. Egy ló nyerített valahol. – Mi ez? – ült fel Anna az ágyban. Futtában ránézett az órára, és megállapította, hogy éjfél múlt néhány perccel. Harmadszor is dörrent valami, mintha kicsapódott volna egy ajtó. Pár másodperc múlva pontosan Almira M. (C) 2012.

44 Anna ablaka alatt hangos, elnyújtott nyerítés szólalt meg. Attila is megmozdult az ágyban – nyilván őt is felébresztette ez a szirénaszerű, kísérteties hang, ami pontosan olyan volt, mint a... Vészjelzés! Annának teljesen kiment az álom a szeméből, hiába mondogatta magának, hogy csak képzelődik. Kilesett az ablakon, de csak az üres űrt látta maga előtt. Nem állta meg, felvette a hálóköpenyét, és csendesen lesurrant a lépcsőn. Kinyitotta a ház ajtaját. A következő pillanatban Bogár mint a villám, rohamozta meg, és rángatni kezdte. – Bogár! – szólt rá Anna. – Nyughass! De a csikó – most először – nem hallgatott rá. Tovább húzkodta Anna pongyoláját. Idomárja akkor már tudta, hogy tényleg baj van, és félni kezdett. Már azzal sem törődött, hogy fázik, pedig a nyári éjszakák hűvösek, különösen, ha feltámad a szél. Csak futott Bogár után az istálló felé. Bogár előrevágtatott, vissza, újból meghúzta Anna hálóingét, „gyere már, mire vársz?” , topogott, és nagyon idegesen viselkedett. Anna pedig futott az istálló felé. Biztosan csak álmodom, mondogatta magának, ilyesmi a valóságban nem történik az emberrel. Az istálló ajtaja tárva–nyitva állt, úgy, ahogy Bogár kirúgta az előbb. Az volt a csikó szerencséje, hogy Péter nem ellenőrizte a lakatot zárás után, így azt sem vette észre, hogy nem csukta be rendesen. Az éjszakára bezárt Bogár pedig addig rugdalta az ajtót, amíg ki nem nyílt. – Nyugodj meg, Bogár – suttogta Anna. A csikó beügetett az istállóba, és egyenesen Debbie bokszához vezette Annát. – Mi történhetett? – nyugtalankodott Anna. Azonban elég volt csak egy pillantást vetnie régi kancájára, hogy lássa, mennyire komoly a helyzet. Debbie az oldalán feküdt a bokszban. Erősen izzadt, habzott a szája, és bizonyos időközönként hempergett egyet, vagy hátrarúgott, olyan erővel, hogy Anna nem férhetett a közelébe, különben egy ilyen megmozdulás alkalmával ő is könnyen megsérülhetett volna. – Köszönöm, Bogár – suttogta, és megvakarta a csikó homlokát. Aztán elszaladt segítséget hívni. Nem kellett messzire mennie. Attila szintúgy felébredt a kis incidensre, és Anna után ment, hogy kiderítse a helyzetet. – Debbie kólikás – susogta Anna erőtlenül. – Mitől? – Nem tudom. Bogár felébresztett, és iderángatott, a többi meg... Attila bólintott, visszaküldte Annát aludni, és amilyen gyorsan csak tudott, visszament ő is a klubházba az állatorvosi felszereléséért. Már a lépcsőn futott lefelé, amikor felhívta az állatorvost, közölte vele a helyzetet, és azt is, hogy sürgősségi beavatkozás kell. – Hány éves is az a kanca? – Huszonhat – felelte Attila. A vonal túlsó vége hirtelen elhallgatott. Attila tudta, miért. Egy huszonhat éves kancának a bélgörcs... szinte időpazarlás kihívni az állatorvost. – Odamegyek – hallotta végül Attila. – És hívom az állatkórházat is. Eszedbe ne jusson egyedül nekilátni a... – Ugyan már – vágott közbe Attila. – Meg se fordult a fejemben ilyesmi már vagy másfél éve. Azzal elköszönt és lerakta a telefont. Az éjszaka további része éjszakához méltatlan módon telt el. Debbie–t rögtön bevitték az állatkórházba, és minekutána ezek után senki sem tudott aludni, még Péter sem, a kis csapat leült a klubházba beszélgetni. Körülbelül hajnali fél hatkor szólalt meg Attila telefonja. – Na, Attila – mondta az állatorvos –, bárki is vette észre azt a kólikás kancát, az utolsó két percben Almira M. (C) 2012.

45 ugyan, de még időben sikerült megműteni. Most már csak meg kell várni, amíg felépül. Anna izgatottan nézte a boldogan telefonáló Attilát, és már alig várta, hogy megkérdezhesse tőle, mi történt. – Bogárt át kell nevezni Postagalambnak – mondta Attila. – Ha nem ébreszt fel, Debbie reggelre... – Ne is mondd ki! – rázkódott meg Anna. – Most értem meg Julit, miért fél annyira a kólikától. De most azt mondd meg nekem, hogy mi van Debbie–vel. – Pár hét, és felépül – jelentette ki Attila. – Apropó. Tudod, mi okozta a rosszullétet? Valaki bedobott néhány szem répát az etetőbe. Debbie pedig túl öreg a répához, nem bírta megemészteni, és ez lett a végeredmény. – Ki kéne rakni egy táblát Debbie bokszára, hogy ne adjanak neki répát meg almát – ásított Péter. Most, hogy mindenki megkönnyebbült, hirtelen nagyon álmos lett, csakúgy, mint mindenki más. Éppen ezért Péter – lovardavezetői minőségét latba vetve – a fennmaradó két és fél órára mindenkit elküldött aludni. Így esett, hogy Juli, aki pontban nyolc órakor megjelent, a szokatlan, síri csendbe érkezett, nyitva találta az istállóajtót és a klubházat, és az egyetlen valaki, aki üdvözölte, a békésen legelésző Bogár volt, aki valamiért mégsem aludt. – Mi történt itt, Bogár? – kérdezte Juli, jobb híján tőle. Bogár nem felelt, megszaglászta a bevásárló szatyrot, majd amikor nem érzett répaillatot, visszafordult a fűhöz. Juli pedig már–már felhívta a rendőrséget, amikor (fél kilenc felé) Anna nagyot nyújtózva lejött a lépcsőn. – Szia – köszönt Juli. – Jaj! Szia, Juli. – A többiek? – Elaludtak – felelte Anna. – Hűha, már ennyi az idő? Fél óra múlva jön az első lovascsoport! – Most jössz rá? Jaj, Anna, mi van veled? – Ne pánikolj – szólt rá Anna vidoran. – Történt egy kis baleset az éjjel. – Jaj! – kapott a szívéhez Juli. – Mi történt? – Debbie kólikát kapott. Tudod, ki vette észre? – Nem. – Bogár. – Anna, te ugratsz engem. – De igen. – Nem tudom elhinni! Az a csikó!? – Igen. Péter nem csukta be rendesen tegnap este az istállót, és Bogár addig rugdalta, amíg ki nem nyílt, és aztán idejött az ablak alá, és mindenkit felébresztett a nyerítésével. – Hihetetlen! Nem csak álmodtad? – Nem – rázta a fejét barátnője. – Először én is azt hittem, de nem. Juli megcsóválta a fejét, hitte is, nem is, amit Anna mondott. Mindenesetre gyorsan lepakolt, és bement az istállóba csutakolni. Anna követte. – Nem számítottam arra, hogy elalszotok – sóhajtotta Juli, miközben előhalászott néhány szem répát Aranynak. Annának hirtelen undora támadt a répára nézve. – Péter már nyolc órakor fel szokott kelni. – Hát most átvirrasztotta a fél éjszakát – mondta Anna, és megpróbált nem arra gondolni, hogy Debbie és a répa... – Gratulálok – felelte Juli. – Debbie is a legjobbkor lesz kólikás. Annának ez rosszulesett, habár tudta, hogy Juli csak Max miatt mond neki ilyet. Max Juli előző lova volt, egy alacsony quarter horse, aki négy éve kapott kólikát, és nem volt olyan szerencsés, Almira M. (C) 2012.

46 mint Debbie – el kellett altatni. Juli egészen addig, amíg meg nem vette Aranyt, nem ült lóra, de azután sem versenyzett. Azt mondta, nem tud újra reining versenyre menni, a háromszázhatvan fokos pörgések és a sliding stop ideje lejárt Max elpusztulásával. Mi tagadás, mindenki megértette – talán Laci volt az egyetlen, aki nem, de ő már megtanulta fékezni a nyelvét, és csak feleségével, Kamillával beszélt az efféle „elmebeteg” lovasokról, akik a lovat többre becsülik, mint a versenyzést. Tehát Juli megtartotta a western stílusú lovaglást, de csak hobbiszinten, és ha Arannyal látványos attrakciókat csinált edzés közben, és Péter megkérdezte tőle, nem változott–e meg a véleménye, mindig kerek perec kijelentette, hogy nem szeretne tovább versenyezni. – Ne haragudj – mondta most Juli –, nem akartalak bántani. Csak irigyellek. Ha Maxnál is lett volna egy Bogár, és időben figyelmeztet, akkor talán még mindig sorjában nyerhetnénk a kék szalagokat. – Nem hiányzik a reining? – kérdezte Anna. – De, nagyon – sóhajtott Juli. – Arany nagyon tehetséges, és mindent megadnék érte, ha együtt száguldhatnánk a pályán. – Hát menj el – mondta Anna. – Senki nem vetné a szemedre. – Tudod, nem lenne ugyanaz – rázta a fejét Juli, és ütemesen dörgölni kezdte Arany combján az egyik koszfoltot a lóvakaróval. – Arany nagyon tehetséges, de szégyellnék vele nyerni, amikor Max sokkal... Elsősorban az a baj, hogy nagyon hiányoznak a régi szép idők. Maxot én tanítottam, és megküzdöttem azért a győzelemsorozatért, amit véghezvittünk együtt. Arany már be volt tanítva, amikor megkaptam. Nem mintha ő nem lenne csodálatos ló, de nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, akkor sem, ha Arany díjnyertes lehetne az olimpián. – Értem – mormolta Anna álmatagon. – Kilovagolsz? – Igen – mondta Juli. – Ma reggel semmi különösebb elfoglaltságom nincsen, úgyhogy kimegyek. Nem jössz te is? – Nem lehet – rázta a fejét Anna. – Késésben vagyunk, tíz perc múlva jön az első lovascsoport, és még egy ló sincs felnyergelve. Juli elszégyellte magát. – Akkor később megyek ki – mondta. – Á, hagyd csak – legyintett Anna. – De nekem kínos lenne. Melyik lóra van szükség? – Hányan is leszünk? Öten? – ásított Anna. – Akkor... A nyolc iskolalóból ötre. – Ezt én is ki tudtam volna találni – mondta Juli. – Melyik ötre? – Tökmindegy, amelyik szimpatikus – felelte Anna, és elfojtott egy újabb ásítást. – A póni is kell? – Nem. – Jó, akkor megcsinálom Tiszát. – Rendben – egyezett bele Anna, és elvonult egy szimpatikus iskolalovat keresni magának. 24. fejezet – Tehát, ahogy már biztosan hallottátok, a ló szőrzetének színe attól függ, hogy a bőrében mennyi a pigment, vagyis a természetes festékanyag. Eddig érthető? – Nem. – Rendben, próbáljuk meg más úton – sóhajtott Anna, és belenyugodott, hogy az Attila által oly gyakran használt szakkifejezések nem éppen a tizennégy éves fiatal lovasok súlycsoportjába tartoznak. – Figyeljetek ide, ez vizsgaanyag. A bőrben, nemcsak a lóéban, hanem mindenki bőrében van egy természetes anyag, ami képes a bőrt sötétebb színűre befesteni. Tizen... akárhány éves fejjel Almira M. (C) 2012.

47 nyilván tudjátok már, hogy a ló szőre nem azonos a bőrével, igaz? Remek. A ló bőre, ami fölött ez a szőrzet helyezkedik el, lehet sötétebb, vagy világosabb, attól függően, hogy mennyi benne ez a festék. Idáig felfogtátok? – Igen, így már jobb – bólogatott valaki a csoportból, akiről már kiderült, hogy Fanninak hívják, és nem túl élesen vág az esze. – Na, akkor menjünk egy fokkal tovább. A ló bőréről volt eddig szó, most menjünk feljebb, és nézzük meg a szőrét is. A szőrének a színe attól függ, hogy milyen színű a bőre. Ahol rózsaszín, ott a szőrzet fehér lesz, vagy halványszürke. Ahol sötétebb, ott barna vagy fekete, attól függ, hogy a bőr maga mennyire sötét színű. Na, itt jön az élő példa! – villanyozódott fel Anna, amikor meglátta a feléjük tartó Bogárt. – Bogár bőre rózsaszín. – Nem fehér? – kérdezte valaki. – Nem. Bogárnak a szőre fehér és halványszürke pöttyös, mert a bőre, ami alul van, rózsaszín – magyarázta Anna végeláthatatlan türelemmel, immáron legalább harmadszor. Azt, hogy ez a pöttyös–keverék lószín a szürke, már meg sem merte említeni. Pedig meg kellett említenie. Ugyanis a csoport egyik tagja megkérdezte, hogy nem ezt hívják–e appaloosának. – Nem – magyarázta Anna. – Appaloosa szín az, amikor a ló nyaka barna, a hátsója fehér, és barna pöttyök vannak rajta. – De Bogár is pöttyös. – De nem barna a nyaka, és a foltjai sem. – Én már láttam appaloosát, amelyiknek nem volt barna a nyaka – kotyogott közbe még valaki. – Az appaloosa ló színe nem biztos, hogy appaloosa – felelte Anna. – Az a lótól függ. Az appaloosa lehet egy lófajta és egy szín is. Ez viszont olyan, mint a közmondás: nem minden appaloosa ló appaloosa színű, de minden appaloosa színű ló appaloosa, akármilyen értelmetlenül is hangzik. – Nem minden... Ez is vizsgaanyag? Anna sóhajtott. – Igen – felelte, és az órára pillantott. – Most mentünk volna bele mélyebben, de ha jól látom, erre csak holnap kerül sor. Menjetek csak. Délután az ugróedzésen találkozunk. Anna felkelt a székről, és Bogárral a nyomában visszaindult a klubház felé. Az ajtónál Bogár szokása szerint lefeküdt, Anna pedig bement a nappaliba. – Gyűlölöm a lovas vizsgákat – jelentette ki az újságot olvasó Attilának köszönés helyett. – Na, csakhogy rájössz. Húsz évvel azután, hogy letetted. Elég sokáig tartott. – Kímélj meg a humorodtól – kérte Anna, és leült férje mellé. Attila összehajtotta, és letette az újságot. – Mi történt? – jutott eszébe ez az eredeti kérdés. – A ló jellemző színeit kellett volna megtanítanom. – És nem sikerült? – Nem – mondta Anna. – No de mindegy. Alig másfél óra, és lópihenő, addig pedig csak kihúzom valahogy. Még van egy külön ugróedzés, és egy futószáras lovaglás, amit el kell intéznem. Aztán négy óra nyugalom. – Sok sikert – intett búcsút Attila, és ismét szétnyitotta az újságot. Anna pedig visszament az istállóba (Bogárral a nyomában), hogy előkészüljön a díjugrató edzésre, amit aznap délelőtt még tartania kellett. 25. fejezet

Almira M. (C) 2012.

48 Onnantól kezdve iszonyú gyorsan eltelt a nyár. Anna lovascsoportja több–kevesebb sikerrel letette a C vizsgát, amitől Anna rettenetesen megkönnyebbült. Bogár pedig azóta is gyanakodva méregette a kötőféket, habár már engedte, hogy az orrára húzzák. Annát még mindig mindenhová elkísérte, de ehhez már mindenki hozzászokott. Egyszer még a lovarda területéről is ki akart csatangolni Anna után, de a kilincs látványára reflexszerűen megállt, és lefeküdt a kapuba, jó szokásához híven. Attilát az egész nyár folyamán csak egyetlenegyszer lehetett rávenni arra, hogy ellátogasson Annával Emőkéékhez. Juli legalább fél órán át udvarolt neki telefonon, hogy így meg úgy, amíg Attila meg nem unta, és igent nem mondott a meghívásra. A bőbeszédű tánctanárnő cseppet sem változott, vagy ha mégis, akkor csak többet beszélt, mint annak előtte, így a „röpke látogatás” eléggé elhúzódott. Szilvi időközben megérkezett Londonból, és hozott magával egy sárga szalagot, amire rá volt írva, hogy harmadik helyezést ért el az International Horse Show díjugrató versenyén. Aztán egyszer csak Anna azon kapta magát, hogy csomagol. Vissza kell mennie a fővárosba. Nem volt túlzottan lelkes, hiába szokta már meg a zajos életmódot. Attiláról sem állíthatta volna még legvérmesebb rosszakarója sem, hogy örült a visszautazásnak. Szó nélkül összecsomagolt, majd bevette magát az istállóba, és igyekezett ezen a nyáron utoljára hasznossá tenni magát, ahol csak lehetett. Anna pedig pihenésképpen kiment a legelők csendes magányába, és felkészült arra, hogy ez az utolsó jó levegőjű, kellemes, csendes, baráti este, amit itt tölt – legalábbis egy darabig biztosan. Leült a fűbe, nézte a késő nyári virágokat a legelőn, a lemenő napot, amely égővörös színnel vonta be maga mögött az eget és a felhőket, és sokáig figyelt egy kis tücsköt, ami a zöld levelek között bújt meg. Egyszer csak odasomfordált hozzá Bogár, és buzgó szimatolással köszöntötte. Anna egy gyors simogatással viszonozta az üdvözlést. Bogár pedig szégyellősen Anna ölébe pottyantott egy félig megrágott répacsonkot. Utóbbinak egy fél pillanat erejéig elállt a lélegzete a különös ajándéktól, aztán elnevette magát, és átkarolta Bogár nyakát. – Nem kéred inkább te, Bogár? – kérdezte a csikót, és visszaadta neki a répát, amit az jóízűen el is ropogtatott. – Tudod, én is nagyon szeretem a répát, de szerintem te még nálam is jobban. Ekkor gondolkodott el először azon, mi is lesz Bogárral, ha ő másnap elmegy. De nem aggódott. Furcsa lenne, ha egy csikó abba pusztulna bele, hogy elutazik az idomárja. Péterrel már korábban megbeszélte, hogy Bogárt nem adja el senkinek, nem viteti vágóhídra, és egyáltalán, szépen megőrzi a következő alkalomig, amikor találkoznak. A lovarda vezetője erre becsületszavát is adta, annál is inkább, mert egy ilyen csikót szinte bűn lett volna csak úgy eladni. Tehát Bogár biztonságban érezhette magát a lovardában. Anna felkelt a fűből, megállapította, hogy teljesen zöld lett az előző pár órában még fehér lovaglónadrágja, és elköszönt Bogártól. Bogár elkísérte az ajtóig, aztán lefeküdt a küszöbre. Már ki tudja, mióta töltötte a klubház ajtajában az éjszakát. És ki tudja, meg fogja–e tartani ezt a szokását, ha Anna elutazik. – Na, ez a nyár is elment – sóhajtott Anna bent a konyhában. – El – bólintott Attila, és tovább mosogatott. – Neked mi volt idén a legjobb nyári élményed? – Az egész – felelte Attila távirati stílusban. – Az jó – mosolyodott el Anna fáradtan. – Tudod, azt hiszem, nekem is. Képzeld, Bogár adott nekem egy répát kint a legelőn. – És megetted? – Nem, visszaadtam neki – rázta a fejét Anna. – Hiányozni fog az a csikó – vallotta be bizalmasan, és sóhajtott egyet. – Akármennyire is idegesítő néha, nagyon megszerettem. Debbie pedig neki Almira M. (C) 2012.

49 köszönheti a maradék életét, habár már nem tarthat túl sokáig – szontyolodott el Anna egy kicsit. – Ne szomorkodj – vigasztalta Attila. – Az a lényeg, hogy most megmenekült. Bogár pedig... hát, szerintem néha gyere el meglátogatni. – Majd meglátjuk – felelte Anna. – Ha belegondolok, hogy most megint vissza kell mennünk, szinte megszakad a szívem. Csak az vigasztal, hogy újra találkozhatom a szüleimmel. – Engem sem lelkesít túlzottan a gondolat – tette el az utolsó, immáron tiszta poharat Attila –, de a nyelvvizsga az mégiscsak nyelvvizsga, és azt itt bajosan tudnám letenni. Anna sóhajtott. – Menjünk lefeküdni – mondta. – Holnap túl sok minden fog történni ahhoz, hogy fáradtan induljunk neki a napnak. Másnap pedig visszautaztak a hajdan Emőke tulajdonát képező kis, kétszobás lakásba a főváros szélén. Most megcserélődtek a szerepek; Anna futott azonnal a szüleihez, és Attila nézett utána Laci lovardájának, ahol ugyan nem érezte olyan jól magát, mint Péteréknél, de a lovak társaságát élvezte. Egy hét múlva pedig Attila olyat tett, amire sohasem gondolt volna, hogy meg fog tenni: átlépte egy nyelviskola küszöbét egy füzettel és két tollal a hóna alatt. A nagy esemény után másfél órával Attila kicsit kótyagosan jött haza, pont, mint azok, akik először szembesültek Huszár tanár úr képességeivel, aki a csoportot vezette. – Na, milyen volt? – kérdezte Anna. Attila bambán nézett egy darabig, aztán megrázta a fejét, és így szólt: – Hát... Anna elnevette magát. – Szóval... – futott neki Attila újból, de ezúttal sem sikerült neki befejezni. – Szóval? – sürgette Anna kíváncsian. – Tudod, lehet, hogy a tanár úr nagyon jól tud angolul, de a nevek... – Csak nem kevert össze valakivel? – Nem, de a nevemet nem képes megjegyezni – eredt meg Attilából a szó. – Az első két alkalommal még nem volt baj, de amikor már harmadszor futottam vele össze a folyosón, mert fennhagytam a füzetemet, és harmadszor is olyan kedélyesen köszönt nekem, hogy „Á, jó'stét Kovács úr!”, és nekem újból el kellett magyaráznom, hogy nem vagyok sem úr, sem kovács, akkor már majdnem a falra másztam kínomban. Komolyan mondom, ki fogok akasztani egy táblát a nyakamba, amire piros álló betűkkel ráírom, hogy KOCSIS. És egy felkiáltójelet is rajzolok mellé. Mégis, ő mit szólna hozzá, ha Huszár helyett, teszem azt, Katonának szólítanám?! Attila máris úgy nézett ki, mint egy nagy, piros felkiáltójel, ahogy sértetten kihúzta magát. Anna pedig (szégyen, nem szégyen) akkorát nevetett az eseten, hogy a könnye is kicsordult belé. – Egyébként a tanár úr alig ér a hasam közepéig, mindig vigyorog, és nagyon jól magyaráz – fejezte be az élménybeszámolót Attila, aki, mint tudjuk, egy méter kilencvenöt volt legalább tíz éve. Anna, miután jót nevetett Attila első nyelvtanulási élményén, kifaggatta férjét, hogy tulajdonképpen mit is tanult aznap délután. – Semmi különöset – felelte Attila. – Inkább ismerkedtünk, meg ilyesmi. Megtanultunk például köszönni. Anna bólintott, és nem kérdezett többet. Visszatért az élet a városi kerékvágásba. 26. fejezet Pár héttel később Attila azzal állított be otthon, hogy baj van. Almira M. (C) 2012.

50 – Mi történt? – kérdezte Anna riadtan. – Következő héten jön egy amerikai ismerőse a Huszár úrnak órát látogatni. – Pfuh – mondta Anna. – Micsoda probléma. Ne hülyéskedj, Attila, halálra rémültem! – Eszem ágában sem volt hülyéskedni! – méltatlankodott Attila. – Na ne próbáld meg nekem bebeszélni, hogy félsz egy amerikaitól! – vonta fel a szemöldökét Anna. – Nem félek – vetette fel a fejét férje –, de nehéz lesz vele szót érteni összesen... mindjárt mondom, összesen három lecke után. – Hát igen, így már kicsit más megvilágításba kerül a dolog – vakarta a fejét Anna. – Kicsit elkapkodja a dolgot az a Huszár vagy hogyhíjják. De mit lehet tenni...? – Jól lebőgni Mr Akárkicsoda előtt – szögezte le Attila. – Már csak az vigasztal, hogy nemcsak én, hanem a társaság többi tizenöt tagja is ugyanezt érzi. Illetve, ha belegondolok, ez nem is vigasztaló, inkább siralmas. – Hát akkor egyet tudok tanácsolni: határozd el magadat, hogy túléled, és éld túl. – Köszönöm, tudtam, hogy rád mindig számíthatok. – Ez a legtöbb, amit mondani tudok – védekezett Anna. – Meg aztán, legfeljebb még annyit tehetek, hogy előrelovagolunk pár leckét az anyagban, de ahhoz te is kellesz, meg a szabad délutánjaid. – Nem is rossz ötlet – enyhült meg Attila. – De a lovaglást, légy szíves, hagyd ki ebből. Még a végén honvágyam támad. – Nekem is, hidd el. Szeretném látni, mekkorát nőtt Bogár. Attila fél perc nosztalgiát megengedett magának, aztán visszatért a földre. – Nos, akkor miben is maradunk? – Hogy megtanulod az udvariassági formulákat – vágta rá Anna, és elszántan hátrarázta dús, barna haját. Egy hét múlva Attila, felkészülve a lehető legrosszabbra, ismét útnak indult, hogy tudásvágyát csillapítsa. Útközben átismételte az Annával átvett kifejezéseket, és már nem is érezte olyan borzalmasnak a helyzetet, amikor belépett az ajtón. Az óra viszonylag hamar, és viszonylag átlagosan eltelt. Az igazi izgalmak akkor kezdődtek Attila számára, amikor az óra után összepakolt, és elindult lefelé a lépcsőn. A felkészítő tanár amerikai ismerőse ugyanis pont őt nézte ki magának, és lefelé menet megszólította. Attila minden különösebb nehézség nélkül bemutatkozott, de a másik nem értette tisztán a magyar nevet, csak odáig, hogy „My name is...” Attila törte a fejét, hogyan fordítsa le neki angolra a saját nevét. Hiába tette. Éppen, amikor rájött a megoldásra, megszólalt mögötte Huszár tanár úr a maga jókedélyűségével és segítőkészségével: – He's Mr Smith – mutatott Attilára barátságos mosollyal. Attila már éppen tiltakozott volna, amikor az amerikai arca hirtelen megvilágosodott, és megkönnyebbült vigyorral szorongatta a meglehetősen zavarban lévő „Mr Smith” kezét. Attila pedig már ki se javította. Ám legyen. Ha már rajtaragadt, akkor úgysem vakarja le róla senki és semmi a kovácsságot. „Csak egy év” – gondolta belenyugvón, gyorsan elköszönt, és hazaindult. – Na, engem elkönyveltek – lépett be otthon az ajtón. – Már a vendég amerikaink is tudja, hogy engem Kovácsnak hívnak. A fél csoport Kovács Attilának szólít, a másik fele megjegyezte, hogy nem... teljes a káosz. – Ó, te szegény – nevetett Anna. – Nagyobb bajod sose legyen. – Persze, nem lényeges az egész – nevetett most már Attila is, kicsit talán kényszeredetten –, de őszintén szólva, jobban örülnék, ha nem kerülnék hétről hétre ilyen kellemetlen helyzetbe. Hangjából kicsendült egy bizonyos éle a sértett büszkeségnek, bármennyire is igyekezett ezt eltitkolni. Anna azonnal elevezett a veszélyes vizekről, és arról kezdett beszélni, hogy amíg Attila távol volt, kik telefonáltak aznap a Favorit Lovardából. Bombasikere volt ennek a témának; Attila Almira M. (C) 2012.

51 gondolatai teljesen másfelé irányultak a nevéről, és immáron az otthonról kapott friss híreket kérdezgette. Még nevetett is, amikor Juli legújabb pletykáit hallgatta végig. „Hála Isten, megnyugodott” – lélegzett fel Anna kis idő múltával. A szorítás elmúlt a torkából, a feszültség teljesen feloldódott kettejük között. Megkönnyebbülten, felszabadultan fogott bele Bogár legújabb csintalanságának történetébe. 27. fejezet Szálltak a hónapok, szép sorjában egymás után. Attila egyszer csak azon kapta magát, hogy levizsgázott, és nem kell többet elviselnie Huszár úr átnevezéseit. Ráadásul az egyetemre is megnyílt a szabad út. Amikor a jó hírt hazavitte, Anna már csomagolt, ugyanis kapott egy röpke telefont, hogy vissza kéne mennie. Ezúttal nem Szilvi, hanem Juli utazott külföldre Arannyal, miután szokása szerint újra átgondolta a dolgokat, és mégis beugrott egy sérült lovas helyére a nemzetközi western bemutatón, reining kategóriában. Neki könnyen ment, a Magyar Lovas Szövetség még mindig ismerte a nevét a korábbi versenyeredményei miatt, így aztán csak annyi volt a dolga, hogy összecsomagoljon, és könnyes búcsút vegyen mindenkitől, aki az útjába akadt. Újabb vizsgázókat, hál'isten, nem varrt Anna nyakába, viszont a rengeteg csoportos edzést, ami az ő feladata volt, igen. Ekkor azonban már Anna szülei is „megelégelték a dolgot”, saját szavaikkal élve, és úgy döntöttek, hogy azt a szép nagy családi házat, amit Julira bíztak még elköltözésükkor, azért, hogy ne kelljen folyton aggódnia az albérlet miatt, most visszakérik arra az időre, amíg a ház teljesen használaton kívül lesz. Juli természetesen visszaadta, buzgó hálálkodások, köszönetnyilvánítások ésatöbbi közepette. Emőke nem mozdult a helyéről, viszont felajánlotta, hogy Annáék ellakhatnának náluk, amíg Julit helyettesítik. Ezt azonban Attila udvariasan, de kerek perec visszautasította, mondván, hogy van nekik elég helyük. Tehát Annáék ismét felültek a vonatra, és elrobogtak az ő kis, szeretett falujukba. A berendezkedés lebonyolítása és a szokásos üdvözlések után Anna ellátogatott az istállóba. Az első dolog, amin megakadt a szeme, a kapu előtt keresztben heverő, csöndesen mélázó ló volt, amelyik az ő közeledtére látványosan feldobta a fülét, felállt, megrázta magát (ezzel poresőt zúdítva egész környezetére), és hevesen képen nyalta Annát, minek következtében a lovasoktató megtántorodott, és majdnem elesett. – Bogár! – kiáltotta a döbbenettől sóbálvánnyá dermedt Anna. Bogár örömében újból meg akarta nyalni Annát, azonban Anna első ijedtségéből felocsúdva megakadályozta a támadást, és eltolta magától az immár egyéves lovat. – Nyughass! „Nagyon parancsoló volt – billegtette Bogár a fülét –, de sajnos, ezt a szót még nem ismerem.” Azzal Anna nyomában ügetett a klubházig, és amikor Anna becsukta az ajtót, lefeküdt a küszöbre. – Szia, Anna – üdvözölte Péter a betoppanó új oktatót. – Attilával már találkoztam, veled még nem. – Szia – pakolt le Anna. – Nahát, hogy Bogár mekkorát nőtt tavaly óta! – Igen, elég nagyot – felelte Péter. – És nap mint nap a kapuban feküdt, végig a télen át. – Tényleg? – mosolyodott el Anna fáradtan, és intett a konyhában ülő Attilának. – Tényleg – nyomatékosította Péter. – Téged várt. – Miért nem szóltál? – Mert még a végén idejöttél volna – magyarázta meg a lovardavezető. – Attilának meg éppen elég baja volt a nyelvvizsgával, ha jól értesültem. Attila elmosolyodott, és felállt. Almira M. (C) 2012.

52 – Igen, az egy nehéz időszak volt – azzal belefogott Mr Smith különös történetébe. Most, hogy már túlesett az egészen, hirtelen nagyon mulatságosnak tartotta a dolgot, és ő nevetett a legtöbbet rajta. Így telt el az este: vidám beszélgetéssel, friss levegővel, és baráti társaságban. Egyikőjüknek sem kellett több. Másnap azonban különös dolgok történtek. Az egész Bogárral kezdődött. Ahhoz, hogy megértsük, mi köze volt Bogárnak az egészhez, azt kell először megértenünk, mekkorát képes egy ló fejlődni egyetlen rövid év során (hogy mennyit fog fejlődni még a későbbiekben, ne is említsük). Tehát, a kiscsikóból egy óriási, erős, majdnem kifejlett paripa lett. Péter betartotta az ígéretét, és jóltartotta a hajdani csikót, így az előző évben alig nyolcvan–száz kilós kisállatból egy kéttonnás, megtermett nagyállat lett, egészen pontosan egy százhatvan centiméter magas ló. Nem elég, hogy Bogár ennyit fejlődött, ráadásul még mindig ragaszkodott Annához. Akinek ez nem tetszett, az a többi lovas volt. És hogy miért? Egyszerű. Amíg egy vékonydongájú, vézna kiscsikó feküdt a küszöbön, könnyű volt bejutni a klubházba. Egy százhatvan centiméter magas lovon átesni azonban már nehezebb feladat, még akkor is, ha csak fekszik. Bogár az ajtó elől pedig semmi pénzért nem volt hajlandó elmozdulni. Anna teljes lelkinyugalommal ment be a konyhába elmosogatni két nappal a megérkezése után. Még látta, hogy Bogár toporog az ajtó előtt, aztán becsukta az ajtót, gondolván, a ló le fog feküdni a küszöbre, mint már annyiszor. Éppen egy tányért törölgetett, amikor valami mozgásra figyelt fel a nyitott konyhaablakban. Odanézett, majd... – Jaj! – kiáltott fel, és ijedtében elejtette a tányért, ami ezer darabra törött a kövön. – Az ajtót nem ismered? – méltatlankodott ezek után. – Bocsánatért esedezem – mentegetőzött Attila paprikavörösen, és átemelte a másik lábát is az ablakpárkányon. – Ott most nem lehet bejönni, nekem pedig sürgősen vissza kell adnom az óradíjból, mert a lovasoknak el fog menni a busz az orruk előtt. – Miért nem lehet bejönni az ajtón? – kérdezte, seprű és lapát után kutatva. – Nem zártam be... – Lehet, hogy te nem – fakadt ki Attila, majd Anna értetlenkedő arca láttán dióhéjban elmesélte, mi is történt vele. A dolog a következőképpen esett: Attila éppen befejezte a lovasóráját. Az egyik haladó lovas azonban túl sok pénzt hozott, és megkérte Attilát, hogy siessen a visszajáróval, mert különben lekési a buszt. Attila be is akart menni az ajtón, azonban egy nagyobbfajta akadályba ütközött. Anna ugyanis még nem tudta, amikor bement a házba, hogy Bogár unta már a fekvést, éppen ezért más módszerhez folyamodott: újabban a küszöb előtt legelészett. Azt pedig – állva szokás. Így aztán annak, aki be akart jutni a klubházba, rá kellett vennie valahogy Bogárt, hogy mozduljon már egy kicsit odébb, ami nem volt egy egyszerű feladat. Attila viszont nem ért rá a félórás huzavonára, éppen ezért kénytelen volt (a lovasok nem kis derültségére) a nyitott konyhaablakon keresztül bemászni a házba, ami szerencsére elég alacsonyan volt ahhoz, hogy különösebb nehézségek nélkül sikerüljön a művelet. Attila, miután mindezt eldarálta, gyorsan kivette a visszajárót, kimászott az ablakon, s visszafutott a lovasokhoz, hogy elrendezze, amit el kell rendeznie. Anna mindeközben Bogárt próbálta rávenni arra, hogy álljon félre az ajtóból. Őt ki is engedte a ló, és utána is ballagott jó darabig, így egy időre szabad lett a bejárás a klubházba. De nem sokáig. Végül is, Anna sem maradhatott örökké kint, főleg nem a kora nyári hőségben. Éjszakára meg pláne nem. Úgyhogy Bogár továbbra is torlaszt képezett az ajtóban. Néhány lovas azzal próbálkozott, hogy egy–két répával odébbcsalta, és gyorsan besurrant mellette. Mások ugyanezt próbálták meg zabbal, friss szénával, almával, sőt, arra is volt példa, hogy Anna hű Almira M. (C) 2012.

53 lovagját nutellás kiflivel vesztegették meg. – Azért ez jó üzlet Bogárnak – jegyezte meg Attila fejcsóválva egyik ilyen alkalommal. – Még a végén rászokik, hogy belépti díjat szedjen, és akkor is itt marad, ha te kimész. Tanulékony állatok a lovak. – Tudom – sóhajtott Anna. – De nem tudok mit csinálni. Nem tarthatjuk egész nap megkötve! – Nem – mondta Attila –, de éppen ideje volna keresni neki egy szabad bokszot. – Keressél, ha éppen nincs jobb dolgod – vont vállat felesége. – De előrebocsátanám, hogy nem fogsz találni. Juli két hét múlva visszajön, és akkor Aranynak kell a mostani egyetlen szabad boksz. – Két héttel kevesebb bosszúság is untig elég – mondta Attila. – Addig pedig még úgyis sok víz lefolyik a Dunán. Még az is lehet, hogy találunk szabad bokszot. Így esett, hogy némi vonakodás után Bogár – életében először – átlépett egy boksz ajtaján. Csakhogy Bogár nagyon hozzászokott már a szabad élethez – no meg Annához is, és ez volt az, amivel Attila nem számolt. Az első rúgásra még csak néhány ló kapta fel a fejét az istállóban. A másodikra már többen, a harmadikra pedig már itt–ott válasznyerítés is hallatszott. A biztonsági zár azonban nem engedett, és Bogár ki akart menni. A negyedik és az ötödik dörrenésre már szinte hörögtek a lovak idegességükben, még a sokat tűrő iskolalovak sem viselték el a délutáni pihenő ily méltatlan megzavarását. Valahol az istálló sarkában az egyik ló leadott egy válaszrúgást. Két perc sem telt bele, és már zengett az istálló. A zárak nem engedtek, a rácsok sem, a deszkák viszont annál inkább, és Bogár sikeresen tönkretette Arany bokszának alját. Példáját követve, és már csak idegességében is a többi ló is ütemesen rugdalni kezdte a bokszokat, ki–ki a sajátját, és olyan nyerítés–recsegés–ropogás–dörömbölés vette kezdetét, hogy Péter azt hitte, itt a világvége. A közel egy órán át tartó haddelhadd alatt életveszélyes volt bemenni az istállóba a repülő deszkák, lécek, kirúgó lábak, hulló vakolat, és minden egyéb miatt. Azonban egy idő után a megvadult lovak kezdték belátni, hogy elvesztették a csatát. Ha a deszka engedett is a rúgásnak, a fémrácsok és a kettős biztonsági zár már ellenállt, ha némelyik ki is csorbult egy picit, és az állatok fáradni kezdtek. Valamennyinek habzott a szája, nagyokat fújtattak, némelyik még meg is sebezte magát a kiálló, leszakadt deszkavégekben. Anna Debbie–je biztosan belepusztult volna a dologba, ha aznap délután éppen nem a legelőn élvezte volna a napsütést, és a ropogós, friss füvet – ami a sors kegyes fintora volt. A lovászok tehát kénytelenek voltak megvárni, amíg a lovak dührohama alábbhagy, annak ellenére, hogy Péter, Attila, Anna és Szilvi mind tűkön ültek idegességükben. Amint elhallgatott a dobogás, a lovarda vezetője fejvesztve rohant be az istállóba, és majdnem elájult, amikor meglátta a rettenetes pusztítást. Attila lelkiismeretes állatorvos–jelöltként rögtön segítséget kért jövendőbeli kollégájától, és nekiállt alaposan átvizsgálni minden lovat, hátha valamelyik sürgős ellátásra szorul. Anna és Szilvi a lovakat vezették ki az istállóból, és a bokszokat takarították, mert a rengeteg lehullott vakolat alaposan összekoszolta a szénát. (Bogárt meg kellett kötni, hogy ne menjen vissza – a szabadságvágy csak addig volt érvényben, amíg meg nem látta Annát.) Péter és még néhány gondozó pedig a tönkrement, veszélyes rekeszajtókat és a kicsorbult zárakat vizsgálgatta, előbbi fejcsóválva hümmögetett, és arra gondolt, mennyi pénzbe meg időbe fog ez kerülni. Szó mi szó: a boksz gondolata nem aratott osztatlan sikert. Ekkor viszont felmerült a kérdés: mi lesz most Bogárral? 28. fejezet – Anna! Anna! – süvöltött a kis ház ajtajában az immáron egy hete visszaérkezett Juli. Jól teljesített Almira M. (C) 2012.

54 a bemutatón, veszedelmes mutatványai láttán szinte tombolt a külföldi közönség. – Jövök már, jövök – dohogott a megszólított. – Mi az, Juli? – Légy szíves, szólj a lovadnak, hogy emelje kicsit arrébb a hátsóját! Szeretnék bemenni! Anna nagyot sóhajtott, letette az újságot, amit éppen olvasott, és kiment, hogy elcsalogassa Bogárt az ajtóból. – Kösz – zihálta Juli, és becsusszant a nappali szobába. – Hihetetlen, amit ez a ló művel! – sopánkodott tovább, de Anna már ismerte Julit erről az oldaláról, és tudta, hogy barátnője a szíve mélyén alig várja, hogy elmesélhesse Bogár történetét lehetőleg az egész falunak, bármennyit is sápítozik most. Így aztán nem válaszolt Julinak, hanem visszaült a karosszékbe, és hagyta, hogy az odaeső napsugarak csiklandozzák a nyakát és a vállát. – Komolyan, Anna, ez így nem mehet tovább! – emelte fel a hangját Juli. – Mindenkit megőrjít ez a vadállat! Laci jövő héten idejön látogatóba, hát mégis mit fog szólni hozzá, hogy egy ló így viselkedik? – Azt fogja mondani, hogy Bogár és én egymáshoz illő pár vagyunk – ütötte el Anna a dolgot egy viccel, mert nem szeretett Laciról beszélni. Elismerte, hogy neves lótenyésztő, és egyszer még el is látogatott a lovardájába Attila oldalán, de bármennyire nem akart Lacinak rosszat, nem kedvelte túlzottan. Persze, nem törte a fejét véres bosszúkon, és nem kapott zokogógörcsöt, ha Laci legújabb sikereiről hallott, azonban a régi Debbie–ügy még ott motoszkált a szívében, és még mindig tartózkodóan viselkedett a büszke lótenyésztővel szemben. – Nagyon vicces – húzta el a száját Juli, és tapintatlanul tovább lovagolt a témán. – Most komolyan, Anna, mi lesz, ha rossz hírünket kelti? – Azt már megtette azzal, hogy odébbállt – vetette oda Anna foghegyről, és igyekezett lecsillapodni. Nem tett volna jót a hírnevének, ha a nyelvére jövő stílusban mondta volna meg Julinak, hogy fogja vissza magát. – Igaz, erre nem is gondoltam – tűnődött Juli. – De Bogárral akkor is csinálni kell valamit. Ezt Anna is elismerte, de nem jutott az eszébe semmi használható. – Nézd, tanítgatni már elkezdtem – mondta Julinak. – Többet egyelőre nem tehetek, hacsak azt nem, hogy kiporolom a nadrágját, amikor idejön. – Dehogyis! – visszakozott Juli. – Akkor csak megvadulna. – Erről beszélek. De azt megteszem a kedvedért, hogy megpróbálom megtanítani neki, hogyan mozogjon, ha az oldalára támaszkodva odább tolod. Talán ahhoz már elég érett, és pillanatnyilag ez az egyetlen értelmes megoldás, ami eszembe jut. – Remek! – vágta rá Juli, és elmosolyodott. Anna pedig betartotta, amit ígért. Már aznap befogta Bogárt, és hátravitte a legelőre gyakorolni. Meg kell hagyni, Bogár elég sokat makacskodott, de megérte a fáradságot: egy óra múltán már úgy forgott körbe, mint a parancsolat. Igaz az is ugyan, hogy Anna használta a lovaglópálcát is, de mentségére legyen szólva, hogy csak egy–két csípés erejéig, azt is csak akkor, amikor Bogár már csak amolyan „csak–azért–sem” módon nem akart fordulni. Innentől kezdve senkinek semmi baja nem volt Bogárral. Ha útban volt, egyszerűen odébbtolták. Bogár pedig engedelmesen arrébb lépett, elengedte azt, aki éppen be akart menni, és utána visszaállt testőrködni az ajtó elé. Aztán eljött az a nap is, amikor Anna a boksz gondolatával ismertette meg egy elköltözött bérló révén, akinek az üres rekeszére Anna rögtön lecsapott. Péter belement az üzletbe, ha nem csinál Bogár újabb pusztítást. Ettől azonban nem kellett tartania többé. A fiatal csődör ugyanis Anna után még oda is hajlandó volt szelíden bemenni. Amikor végre bent volt, Anna egy darabig mellette állt, úgy, hogy ketten voltak becsukva a bokszba. Amikor Bogár ehhez hozzászokott, idomárja lassan kiment, és rácsukta az ajtót, viszont bedugott a rácsok között egy répát, és meg is simogatta Bogárt, így a ló azt is érezhette, hogy nincs egészen elzárva a külvilágtól. Almira M. (C) 2012.

55 Anna sokáig ott maradt a boksz előtt. Fél órán keresztül állt a rács túlfelén, és emberfeletti türelemmel nyugtatgatta a rossz emlékeivel küzdő Bogárt, aki Anna jelenlétében már nem akart kitörni, de látszott rajta, hogy ha az oktató kimenne, újra felfordítaná az egész istállót. Fél óra múltán azonban Anna kivezette az istállórekeszből, és aznap már nem is fogta be ismét. Bogár a klubház ajtaja előtt aludt, mint mindig. Másnap viszont Anna ismét bevitte a bokszba, de most már több ideig. Bogár egyre jobban érezte magát ott bent. Idegessége elmúlt, inkább régi szokását elővéve érdeklődően szaglászta meg a bokszot az ajtótól kezdve a legtávolabbi sarokig. Amikor Anna nem kézből adta a répát, hanem az etetőbe rakta, akkor ugyan elég furcsán nézett, de a répa szeretete erősebb volt kezdeti izgatottságánál... meg aztán, amit Anna csinál, az csak jó lehet. Mindezek ellenére biztos, ami biztos, megszagolta az etetőt fent is, lent is, oldalt is, picit hozzá is dörgölőzött, majd amikor látta, hogy az nem támadja meg, kivette belőle a répát, és megette. – No, ugye – vetette Anna a szemére –, látod, hogy ugyanaz a répa volt... Azonban Anna tudta, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és annak ellenére, hogy nagyon szeretett volna már kimenni az istállóból, a kezdeti sikerek után sem merte egyedül hagyni Bogárt a rekeszben. Még egy répát dobott az etetőbe, megvárta, amíg Bogár kiveszi, aztán visszavitte a lovat a legelőre. Harmadnap annyit már megkockáztatott, hogy nem álldogált a boksz előtt, hanem elment Debbie bokszáig, megsimogatta öreg kancáját, és visszament Bogárhoz. A csődör, látván, hogy Anna távolodik tőle, megfeszült, hátravágta a füleit, és idegesen forgatni kezdte a szemét, azonban amikor az idomár visszaért, újból megnyugodott. Anna megsimogatta, rakott egy répát az etetőbe, és újból tett egy kört. Bogár ismét megijedt, és ismét megnyugodott. Harmadszorra már nem viselkedett olyan izgatottan. Megtanulta, tudta, hogy Anna vissza fog jönni. Aztán kimentek az istállóból. A negyedik napon Anna Julit kérte meg, hogy vigye be Bogárt a bokszba. Biztos, ami biztos, ő is vele ment, de nem csinált semmit. És Bogár hagyta. Anna pedig kiment az istállóból, miután Juli beküldte a lovat a helyére, de Juli ott maradt. Bogár szörnyen ideges lett, de Juli kezében ott volt a biztató répacsomó, így aztán nem rendezett jelenetet. A hétvégére Anna már meg merte kockáztatni, hogy teljesen egyedül hagyta a lovat egy–két másodpercre. Csodák csodája, sikerült. Bogár megbarátkozott a boksszal, és elfogadta, hogy nem csak Anna van a világon – habár, ha kiengedték, még mindig utánament mindenhová. Így már mindenki szerette a fiatal lovat, és Juli maga védte meg, amikor Laci azt találta rá mondani, hogy nem fajtiszta, és egy lyukas garast nem adna érte. Mígnem eljött a nap, amikor Annáéknak vissza kellett utazniuk régi helyükre, a fővárosba. 29. fejezet Attilának három év kellett ahhoz, hogy elvégezze az egyetemet. Ezalatt a három év alatt semmi egyebet nem csinált, csak tanult, tanult és tanult. Azonban megérte a rengeteg ráfordított időt: a harmadik év tavaszán, amikor már csak a doktori disszertációja volt hátra, kijelentette, hogy vissza akar költözni a faluba. Anna nagyon örült ennek a kijelentésnek, de azért majdnem elájult, amikor a csomagolásra és a dobozokra gondolt. No meg arra, hogy a kutyának se fog kelleni az a lyuk, amiben addig laktak. Emiatt hiába aggódott. Emőke ugyanis szintén vissza akarta cserélni a lakást. Almira M. (C) 2012.

56 – Lehetséges volna, hogy úgy tekintjük, mintha kölcsönösen kibéreltük volna egymás házát? Tudod, Attila, az az igazság, hogy nem érzem magamat valami jól. Azt hittem, legalább egy fodrász lesz itt, vagy internet café, vagy társaság, de hát ez a hely olyan halk – vallotta be bizalmasan Attilának, aki szerencsétlenségére éppen akkor vette fel a telefont, amikor Juli bőbeszédű nővére akarta megbeszélni a dolgokat. – Hiszen ismersz, én nem sokáig bírom olyan helyen, ahol semmi mulatságos nincsen. Az én világom... „A pletyka” – gondolta magában keserűen Attila, és átkozta a pillanatot, amikor egy „hagyd csak, majd én felveszem”– kiáltással hagyta Annát fáradtan visszazuhanni a székbe. – … mégiscsak a társasági világ, meg a tánc, a zene, az ünneplés, ha érted, mire gondolok. És amikor hallottam a hírt, hogy vissza akartok költözni, Juli említette, hát akkor én azt gondoltam magamban, hogy vissza kéne cserélni, akkor egyikünknek sem kerülne olyan sokba, és ráadásul... Anna kérdő tekintetére Attila csak forgatta a szemét, de némán. Anna ennyiből is megértette, ki telefonált, és miért nem szólalt meg Attila az első „halló” óta. Attila közben szórakozottan leült, és lapozgatni kezdte az egyik keze ügyébe kerülő újságot. Anna a háttérben nevetett, de csak úgy befelé, nehogy belehallatszódjon a telefonba. – Figyelj, Emőke – szakította félbe Attila egyszer csak a monológot –, szerintem már így is elég sokba került a beszélgetés, és személyesen jobban meg is tudjuk érteni egymást. Azzal se szó, se beszéd lerakta a telefont, és megtörölte a homlokát. – Azért legalább elköszönhettél volna – feddte meg Anna, most már hangosan kacagva. – Még a végén megsértődik. – Ne haragudj, Anna, de nem bírtam tovább – felelte Attila. – Nem haragszom – mondta Anna. – De a hétvégén lemegyünk, és megbeszéljük. Úgyis jön a nyár, és ha minden igaz, akkor őszig nyélbe is üthetjük a dolgot. Attila bólintott, és látszott rajta, hogy nagyon örül a dolgok ilyetén fordulatának. Szerencsére minden a terv szerint alakult. Anna szülei a régi módszerhez folyamodtak: kiadták a kis lakást bérbe, ők maguk pedig visszaaköltöztek régi otthonukba. Juli ott maradhatott, beköltözhetett Anna régi szobájába, méghozzá bérmentesen. Az oda–vissza hurcolkodás fáradalmai után Anna teljesen átadta magát a Bogár–képzés örömeinek. Az immár négy éves csődörnek meg kellett szoknia a nyerget, a kantárt, és végül a lovast is. Természetesen ez nem volt éppen zökkenőmentes vállalkozás. A tüzes paripa ugyanis eddig nem ismerte sem az izzasztó pokrócot, sem a nyerget, és szó szerint bemenekült a boksz sarkába, amikor Anna rá akarta tenni a szerszámokat. – Nyughass már! – szólt rá Anna, majd kivitte Bogárt az istállóból, és megkötötte az e célt szolgáló korláthoz. Aztán jó alaposan lecsutakolta, amit Bogár már ismert, és szeretett. Aztán rárakta először csak az izzasztót. Bogár olyan hirtelen rúgott ki, hogy Annának félre kellett ugrania. A pokróc lerepült a ló hátáról. „Jé, ez lejön!” – gondolta Bogár, és másodszor már nem rúgott, hanem csak megrázta magát. Az izzasztó, persze, rögtön lecsúszott. Anna türelmesen lehajolt érte, felvette, megszagoltatta Bogárral, hozzádörgölte a ló szőréhez, és utána ismét rárakta a csődör hátára. Bogár most már teljesen kiismerte az anyagot, és kezdett ráébredni, hogy az izzasztó nem fogja megenni. A végére már kényelmesnek is találta a hátán lévő puha pokrócot. Anna felbátorodott, és finoman ráhelyezte a ló hátára a nyerget is. Bogár meglepődött a váratlan súlytól, felkapta a fejét, és felhúzta a felső ajkát, kivillantva sárga fogait. – Mondom, hogy nyugodj meg – paskolta meg Anna, megmasszírozta a csődör fülét, adott neki egy répát, és lazán becsatolta a hevedert. Így, nyereggel a hátán vitte ki Bogárt a körkarámba, hogy futószáron megdolgoztassa egy kicsit. Egy óra múlva Bogár már megbarátkozott a nyereggel is. Anna úgy döntött, aznap már nem tanít Almira M. (C) 2012.

57 többet a lónak. Egy napra ez éppen elég. Másnap már jobban meghúzta a hevedert, úgy, hogy az megszorítsa Bogár hasát, és úgy vitte dolgozni. Mikor a ló ezzel a gondolattal is megbarátkozott, a nyerget magát pedig már teljesen megszokta, csak akkor rakta fel a kantárt a ló orrára. Bogár, magától értetődően, rettenetesen megijedt a fém rúdtól, amit a szájába tuszkoltak. Azt nem lehetett sem kiköpni, sem lerázni, pedig a csődör akkorákat dobott a fején, hogy csak úgy csattogott a két füle a halántékán. Mikor mindez nem vált be, idegesen hátrálni kezdett, hozzádörgölte a fejét a korláthoz, dobbantott, és még a rúgással is megpróbálkozott. Anna gyorsan odaugrott, megnyugtatta Bogárt, hogy semmi rossz nem történik vele, kivette a szájából a zablát, adott a csődörnek egy répát, és megszagoltatta Bogárral a kantárt. Bogár még mindig szeretett szagolni, és úgy látszik, nála a megszagolás jelentette a barátságkötést, mivel utána már enyhültebben fogadta a zablát. Párszor megrázta a fejét ugyan, de már nem félt a kantártól. Egyszerűen csak szokatlan volt neki. Aznap nem is szokta meg. A futószáras edzésen is rakoncátlankodott, vakarta a lábát, rázta a fejét, kapart... Anna nem bánta. Majd csak belejön. A következő három nap ugyanígy telt el. A negyedik napon azonban Bogár már kevésbé találta szokatlannak a helyzetet, és a hét végére ismét emelt fővel, rendesen, aktívan dolgozott. Anna azonban tudta, hogy még csak ezután jön a neheze... 30. fejezet Egy ugyanolyan csendes, békés nyári nap volt az is, mint a többi, a levegőben azonban ott vibrált a feszültség. Anna olyan ideges volt, hogy alig evett valamit reggelire, de akadt ott olyan is, aki még nála is jobban izgult: Juli, pedig neki kevesebb oka volt rá. Hiába foglalkozott Anna már vagy húsz éve csikók betanításával, az első lovaglás alkalma mégis minden egyes alkalommal lázas izgatottsággal töltötte el. A Favorit Lovardában pedig egy szívvel– lélekkel szurkolt az összes odajáró lovas az oktatókkal együtt. A kérdéses órában nem folyt a lovasoktatás, hanem mindenki hátrament, és megnézte a veszélyes mutatványt, Péter pedig, mint legtapasztaltabb lovas, tanácsokat osztogatott. Így történt ez most is. Anna a délelőtti lovasórákat megtartotta, aztán egy óra pihenő után felnyergelte Bogárt, hátravezette a hátsó karámba – ahol Péter az esetleges bukás miatt már jó alaposan felgereblyézte a homokot –, bemelegítette a lovat futószáron, majd megállította, és kért egy fellépőt. Attila szerzett neki valahonnan egy sámlit, és leállította a pálya közepére. Anna felállt a kisszékre, odavezette maga mellé Bogárt, levette a fejéről a futószárat, megpaskolta a lovat, aztán belelépett a kengyelbe, és óvatosan, puhán beleereszkedett a nyeregbe. Annának ideje sem volt megfogni a kantárszárat, amikor Bogár rájött, hogy csapdába csalták, és pánikba esett. A csődör összevissza táncolt, rángatta a fejét, dobálta magát, ágaskodott, és pörgött, mint a búgócsiga, úgy, hogy Anna teljesen elvesztette az idő– és térérzékét a hátán. Bogár dobálta a fejét, és újból felágaskodott, ezúttal annyira, hogy Anna majdnem lefordult oldalt a nyeregből. „Nem lepődnék meg, hogyha most becsuknám a szememet, és kinyitva a kórházban találnám magamat” – gondolta Anna, miközben fél kézbe fogta a szárakat, és a másik kezével hátulról próbálta irányítani Bogár mozgását. Bogár a nyomásnak engedelmeskedve tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd ismét rúgkapálni kezdett, felágaskodott, hátrarúgott, fel–le dobálta a fejét, és mindeközben folyamatosan, hangosan nyerített, de ez szinte nem is nyerítés volt, hanem hörgés. Anna most már csak arra koncentrált, hogy a szárak a kezeiben maradjanak, és a combja erősen Almira M. (C) 2012.

58 szorítsa Bogár lapockáját a nyeregben. Szeme előtt összemosódott a világ, nem látott semmit, úgyhogy becsukta. Feje zúgott, halántékában fájdalmasan lüktetett a verőér, és patakokban folyt róla a veríték. Péter valamit üvöltött a távoli messzeségben, amiből Anna nem tudta kivenni, mit mondott, csak távoli hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Azt már fel sem fogta, hogy a pálca kiesett a kezéből, és valahol a homokban kötött ki. A védőmellényben már fuldokolt, alig kapott levegőt. Tompa zsibbadásként érezte, hogy a bal lába begörcsölt, és hogy a kezét már hólyagosra törte a két kantárszár. Egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ, és iszonyatos nyomást érzett a mellkasán, mintha egy tonnányi tömeg zuhant volna rá. Eleresztette a szárakat, és elengedte a nyerget a lábával. Tudta, hogy leesett a lóról, és azt is tudta, hogy megfullad, ha még egy percig ez így marad. Hirtelen megszűnt a nyomás, és Anna már ki tudta nyitni a szemét. Nem csalódott: tényleg a homokban feküdt, és már hárman is föléje hajoltak. – Jól vagy? – kérdezte Attila. Anna hirtelen magához tért. – Jól – lihegte –, csak elfáradtam. Mi történt? – Bogár hanyatt vágta magát – magyarázta a férje, és a kezét nyújtotta. Anna észrevette, mennyire remeg a hangja. – Biztos, hogy nem esett bajod? – Teljesen – biztosította Anna, és feltápászkodott. – Kicsit fáj... de majd elmúlik. Ezután Attila elkapta Bogárt, és ha a csődör eddig nem tudta volna, hát most megtapasztalhatta, hogy a zabla igenis tud fájdalmat okozni – főleg, ha azt valaki jó erősen megrángatja. – Jaj, ne bántsd – tiltakozott Anna erőtlenül. – Te is ledobnád, ha valaki a hátadra ülne... – Megérdemli – felelte Attila sötéten. – Ezt, ugye, te sem gondoltad komolyan? Még egy ilyen ugrás, és jobb esetben a kórházba, rosszabb esetben a temetőbe kerülsz. Anna a fáradtságtól és az ijedtségtől remegő kézzel vette le magáról a védőmellényt. Attila közben befejezte Bogár büntetését, és visszament Annához. – Azért szeretném, ha megnézetnéd magad – dörmögte. Anna vett egy mély levegőt, és nyújtózott egyet a széken, amire ráültették. Közben futólag rábólintott a kérésre. Igen, meg fogja röntgeneztetni magát, ha ez megnyugtatja Attilát. Mellesleg őt magát is... – Fantasztikus voltál, Anna! – lelkendezett Juli. – Ha láttad volna saját magadat, elámulnál a teljesítményen. Mintha csak egy reining verseny produkciója lett volna... persze, az üléseden még egy kicsit javítani kéne. De ha csak egy kicsit kihúztad volna magadat, és nem úgy ültél volna a lovon, mint egy zsák krumpli, akkor... – Juli, eredj oda, és mutasd meg, de Annát most már hagyd békén! – fogyott el Attila beláthatatlan türelme is. Juli „eredt, és megmutatta”. Alig húzta fel magát a nyeregbe, amikor Bogár váratlanul megugrott, és Juli repült. – A nyereg teszi – védekezett. – Tudod, mióta nem ültem angol nyeregben? – Persze, persze – hagyta rá Anna szórakozottan. Juli felhúzta az orrát, és abbahagyta a kritizálást. – Na, ne sértődj már meg! – kérte Anna. – Nem sértődtem meg! – nyomta meg a szót Juli, majd hirtelen összerázkódott. – Nagyon megijesztettél az előbb... Anna halványan elmosolyodott. – Én is megijedtem, habár... Túl sok időm nem volt rá. Na jó, akkor azt hiszem, kérek egy röntgenvizsgálatot. Talán még időpont is lesz. De előtte beviszem Bogárt, hacsak nem akarja még valaki ledobatni magát, hm? Attila szívéről legördült a nehéz kő. Ha Anna el tud sütni egy kezdetleges viccet, akkor nagy baj nincs. Szerencsére igaza is volt, amint azt a röntgen kimutatta. Annát régi ismerősként fogadták a kórházban, még az ápolónő is felismerte, az, aki mindig rászólt, Almira M. (C) 2012.

59 hogy ne ugráljon. Anna most is megfogadta ezt a jótanácsot, és ugrálás nélkül tűrte, hogy elvégezzék rajta a szükséges vizsgálatokat. Attila mindeközben rótta a köröket a folyosón, és majdnem tövig lerágta a körmét idegességében. Szinte nekitámadt Annának, aki kilépett az ajtón, és amikor megtudta, hogy egy félórába még beletelik, mire megkapja az eredményt, megsemmisülten vetette le magát az egyik székbe. – Attila, nyugodj meg! – szólt rá Anna. – Nincsen semmi bajom, csak megütöttem magamat egy kicsit. – Vadállat az a csikó, én mondom! – morogta Attila felelet helyett, és egészen addig haragudott Bogárra, amíg ki nem derült, hogy Annának az ijedtségen és egy-két nagy, lila folton kívül semmi baja nem esett. Akkor azonban olyan szépnek látta már Anna kedvencét (és egyáltalán ez egész világot), hogy bocsánatkérésképpen beleszórt az etetőbe fél kiló répát. Bogár először meghökkent az ajándéktól, aztán sandán körbenézett, nehogy valami átejtés legyen a dologban, kötőfék, vagy ilyesmi, majd belevetette magát a répaevés örömeibe, és két perc múlva már csak a narancssárga foltok Bogár szája szélén emlékeztettek a lovak számára oly ízletes zöldségfélére. – Nincs szebb látvány egy békésen emésztő lónál – állapította meg Attila elégedetten, és kiment az istállóból. Lehet, hogy a répák tették, mindenesetre Bogár aznap délután már nem volt olyan rakoncátlan, mint eddig... 31. fejezet Bogár Anna-szeretete az idők végezetéig megmaradt, rejtélyes, és megmagyarázhatatlan módon. Tanítás ide vagy oda, Bogár kedvenc szabadidős foglalatossága még mindig az volt, hogy várta Annát, és elég volt előtte kiejteni az oktató nevét, Bogár már futott is. Néha ugyan elég idegesítő volt, hogy Péter Annát hívta, és a lova jött meg helyette, de mivel Bogár élete nagy részét úgyis a bokszban töltötte, nem próbálták meg leszoktatni róla. Az az egy-két alkalom, amikor Bogár éppen a legelőn volt, azaz módjában állt odafutni, igazán nem számított sokat. Egyébként a csődörből idővel egy nyugodt, kezelhető hátasló vált, és már szinte örült is, ha Anna a hátára rakta a nyerget. Főképpen azt a kis erdei ösvényt szerette, ami arra a bizonyos rétre vezetett. Azt is megtanulta, hogy ha ledobja Annát a hátáról, akkor Anna leesik. Anna esései pedig általában azt a következményt vonták maguk után, hogy Attila jól elnáspángolta, azt pedig minden épeszű ló megjegyzi. Attilának különben nem sok ideje volt elnáspángolni Bogárt, mivel szövetségre lépett az állatorvossal, és közös rendelőt nyitottak. Ennek Bogár csak örült, és a dolgok ilyetén fordulata után hajlandó volt kompromisszumot kötni Attilával, amolyan „ha nem versz meg, és néha adsz répát, akkor nagyon szeretni fogjuk egymást” alapon. Anna is nagyon örült annak, hogy férje megtalálta a helyét. Örömmel hallgatta végig otthon, esténként a pigmentről szóló kiselőadásokat, és mindig büszkeséggel töltötte el, amikor elhaladván az állatorvosi rendelő előtt meglátta a „dr. Kocsis Attila” táblát. Emőke visszaköltözött a városba, és nagyon jól érezte magát. Néha felhívta Julit vagy Annát, és értesítette őket a legfrissebb eseményekről – igaz ugyan, hogy utóbbit csak Attila és Bogár érdekelte, és szívesen elkerülte volna Juli nővérének beszámolóit. Azonban udvariasság is van a világon, úgyhogy Anna kénytelen volt beletörődni a megváltoztathatatlanba. Így teltek a mindennapok Annáék kis falujában. Egy szép, május végi délutánon patadobogás törte meg a csendet a Favorit Lovardában, és a Almira M. (C) 2012.

60 kellemes napsütésben Anna lovagolt be a kapun. Bogár fáradtan, de azért élénken szimatolta meg, ami az orra elé került, beleértve a karámkerítést, a nemrégiben felhalmozott szénakazlat, az istálló falait, egyszóval mindent. Anna gyorsan lenyergelte, és beszaladt a konyhába a jutalomfalatokért. Ezúttal nem talált sem répát, sem almát, így aztán egy zacskó nápolyit vett ki a szekrényből, és néhány darabot kirázott a zacskóból Bogár számára. – Mi... mi... mit adsz te annak a lónak? – kérdezte Attila döbbenten, aki körülbelül Annával egy időben érkezett meg az istállóhoz, és már csak azt látta, hogy a csokis keksz eltűnik Bogár szájában. – Láthatod – felelte Anna, és egy újabb nápolyit vett ki a zsebéből. Bogár megbűvölten figyelte minden mozdulatát, és miután lenyelte az ostyát, hálásan beletörölte az orrát Anna pólójába. – És rám nem is gondolsz? – kérdezte Attila sértődötten. – Komolyan mondom, lassan féltékeny leszek erre a lóra. – Na, azért ez egy kicsit erős volt – jegyezte meg Anna. – Nápolyit találsz a konyhaszekrényben, annyit, hogy meg is unod. Felső polc balra. – Rendben – bólintott Attila, és megfogott egy kefét. – De most inkább segítek csutakolni. Persze, csak ha nincs ellene kifogásod. – Nincs – biztosította Anna, és elmosolyodott. – Tudod, Attila, én azért örülök, hogy visszajöttünk, akármilyen divatos dolog is most a városi élet. Attila nagyot sóhajtott, és visszagondolt minden városban szerzett tapasztalatára. Eszébe jutott az első benyomás, aztán hogy mennyire örült, amikor Anna szülei hajlandóak voltak velük menni. Visszaemlékezett arra az évre, amikor felvételizett, amikor felfedezte Laci lovardáját, aztán a színházra, ahol annyira idegennek érezte magát. Végül eszébe jutott az angol tanfolyam, és az ott kapott álnév, majd az egyetemi évek, a doktoriskola, és legvégül pedig a nemrégiben megnyitott közös rendelőjük az ő szívbéli barátjával. – Igen, sokkal jobb itt – mondta. – De azért megérte... Azzal szórakozottan megvakarta Bogár homlokát, és belebámult a messzeségbe, ahol a jól ismert hegyek mögött éppen akkor szállt alá a nap.

Almira M. (C) 2012.