BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Üzleti Tudományok Intézet. Dr. Sárközy Tamás

BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Üzleti Tudományok Intézet

Dr. Sárközy Tamás

Vállalati Jog oktatási segédanyag

Budapest, 2012.

2

TARTALOM BEVEZETÉS - A GAZDASÁGI ÉLET JOGA

4

I. RÉSZ A GAZDASÁGI ÉLET JOGÁNAK SZEREPE A TÁRSADALOMBAN

6

Történeti és összehasonlító jogi alapok

6

I. fejezet A gazdaság és a jog viszonya 1. A gazdaság jogi szabályozásának társadalomelméleti lényege 2. A jog funkciója a gazdasági életben

6 6 9

II. fejezet Történeti alapok 1. A polgári piacgazdaság klasszikus jogi alapelvei 2. A piacgazdaság jogának modernizációs tendenciái a XX. században 3. A szocialista tervgazdálkodás joga

11 11 14 22

III. fejezet A magyar gazdasági jog fejlődése 1. A magyar gazdasági jog fejlődése 1945-ig 2. "Klasszikus" szocialista gazdasági jog Magyarországon (1948-1967) 3. A magyar gazdasági reform joga (1967-1988) 4. A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás gazdasági jogszabályai (1988-2004)

27 27 28 29 32

II. RÉSZ GAZDASÁGI STÁTUSJOG

36

I. fejezet A gazdasági jog alanyainak általános áttekintése. Egyéni vállalkozás. Nonprofit szervezetek 1. A szervezeti formák felsorolása, csoportosítása 2. Egyéni vállalkozás 3. Nonprofit szervezetek

36 36 42 47

II. fejezet A gazdasági társaságok joga 1. A gazdasági társaság fogalmi jegyei és funkciója 2. Nemzetközi társasági szabályozási modellek 3. A gazdasági társaságok szabályozásának fejlődésmenete 1987-2006 között 4. A magyar társasági jog alapelvei

59 59 67 68 73

III. fejezet A hatályos magyar társasági jogi ismertetése 1. A társasági törvény felépítése, alaprendelkezései 2. A társaság létszakaszai 3. A gazdasági társaság szervei 5. A legegyszerűbb társasági formák: a közkereseti és a betéti társaság 6. A korlátolt felelősségű társaság 7. A részvénytársaság

74 74 76 81 86 87 88

IV. fejezet Társasági konszernjog 1. A konszernjog elvi kérdéseiről 2. A Gt. konszernjogi rendelkezései 3. A nyilvánosan működő részvénytársaság felvásárlása

92 92 94 95

V. fejezet Cégjogi szabályok 1. Cégnyilvántartás

96 96

3 2. Cégbírósági eljárások 3. Az elektronikus cégeljárás szabályozásának fejlődése 4. Az elektronikus cégeljárás helye az új Ctv-ben. 5. Az elektronikus cégeljárás menete 6. Az egyszerűsített cégeljárás

97 97 99 99 103

VI. fejezet A privatizáció joga 1. Az állam vállalkozásainak jogi formáiról általában 2. Állami vállalatok az 1977-es vállalati törvény alapján 3. A privatizáció fogalomrendszere 4. A privatizációs jogszabályok fejlődésmenete Magyarországon 5. Az 1995. évi privatizációs törvény alapvető rendelkezései

106 106 108 110 113 118

VII. fejezet A szövetkezetek jogállása 1. A szövetkezeti szabályozás általános fejlődésmenete 2. A 2006-os szövetkezeti törvény alapvető rendelkezései

125 125 127

VIII. fejezet Fizetésképtelenségi (csőd) jog 1. A csődjog fogalma 3. A felszámolási eljárás

132 132 135

IX. fejezet Versenyjog 1. A versenytörvény általános szabályai 2. A tisztességtelen versenycselekmények és a fogyasztók megtévesztése 3. A gazdasági versenyt korlátozó megállapodások tilalma (kartelltilalom) 4. Gazdasági erőfölénnyel való visszaélés (Monopoltilalom) 5. Fúziókontroll és konszernjogi előírások a versenyjogban (vállalkozások összefonódása) 6. Szervezet és eljárás a versenyjog körében

138 138 139 141 143 145 145

FÜGGELÉK: IDŐKÖZI VÁLTOZÁSOK A TÁRSASÁGI ÉS CÉGJOG SZABÁLYOZÁSÁBAN

148

4

Bevezetés - a gazdasági élet joga 1.1. Ez az alapvetően a közgazdászképzést szolgáló (vagy tágabban: a hivatásszerűen jogi foglalkozásra nem készülő gazdasági szakemberek - közgazdászok, mérnökök, agrárszakemberek - igényeinek kielégítését célzó) tankönyv a gazdasági élet jogát tárgyalja, mégpedig alapvetően a magyar tételesjogra koncentrálva, bár az Európai Unió gazdasági jogára is kitekintve. A gazdasági élet joga kifejezés helyett a tankönyv címét rövidebben a magyar gazdasági jogban jelöltük meg. A gazdasági jog mint jogág, mint jogi diszciplína fogalma, tárgya, más jogágaktól való elhatárolása azonban - ahogy ezt látni fogjuk - a magyar, illetve külföldi jogirodalomban vitás. Öncélú jogági viták helyett lényegében az amerikai business law irodalom mintájára - igyekeztünk a tankönyv tematikáját a praktikus igényekhez igazítani és a gazdasági jogot üzleti jogként, vállalati jogként körülhatárolni. 1.2. Az ember mindennapi élete tele van gazdasági vonatkozásokkal. Gazdasági életen azonban - szűkebb értelemben - az üzleti világ működése értendő, nem pedig az állampolgárok vagyonjogi cselekményei. Az ilyen értelemben vett üzletszerű gazdasági élet középpontjában a vállalkozó (régiesebb nevén a kereskedő) áll. Vállalkozó az, aki üzletszerűen - azaz viszonylag állandósultan (tartósan), vagyoni kockázatot vállalva, vagyoni felelősséggel, nyereségszerzés végett - gazdasági tevékenységet végez. Miután pedig a XX. század végén a technikai fejlődés, a tömegtermelés és tömegfogyasztás, valamint a nemzetköziesedés eredményeként a gazdasági tevékenység egyre erőteljesebben társas vállalkozássá, illetve szervezetszerűvé válik, a vállalkozók társasági jogi keretekben vállalatot működtetnek. Így a gazdasági jog középpontjává a tág értelemben vett társasági jog válik. A tankönyv I. kötete ennek megfelelően az ún. gazdasági státusjogot tartalmazza. Rövid elméleti, történeti és nemzetközi összehasonlító áttekintés után tartalmazza a szorosabb értelemben vett társasági jogot, valamint az állami szektor egyre jobban történetivé váló különjogát, illetve a privatizáció jogát (azaz azon jogi technikákat, amelyekkel az állami tulajdon magántulajdonná válik). A státusjog része a Magyarországon egyelőre a társasági jogtól még elkülönülő szövetkezeti jog is. A társasági, illetve szövetkezeti anyagi jogot, illetve az egyéni vállalkozások jogát a cégnyilvántartás, illetve a cégeljárás alaki joga egészíti ki. A gazdasági státusjogban helyeztük el még a) a tág értelemben vett csődjogot, azaz a gazdálkodó szervezetek megszűnésének jogát; b) a tág értelemben vett verseny-, illetve konszernjogot, azaz részben a vállalkozáshoz szükségképp kapcsolódó, piaci verseny szabadságát, illetve tisztaságát biztosító normaanyagot, részben a vállalatcsoportosulások jogát, azaz a technikai fejlődés folytán szükségképpeni koncentráció, illetve integráció összehangolását a piaci versennyel. A szervezetszerű gazdálkodás ugyanis szükségképp más hozzáállást kíván a jogtól a vállalatközi kooperációhoz, mint a XIX. századi "szabad piac"; c) a XX. század végére a gazdasági életben a pénz- és biztosító intézetek, a tőzsde, az értékpapírpiac központi jelentőségűvé vált. A bank, a biztosító, a tőzsde és az értékpapírpiac státusjoga ezért - a társasági joghoz kapcsolódva - a gazdasági élet jogának fontos tényezője; d) a non profit szervezetek nem képezik az üzletszerű gazdálkodás részét, nem gazdálkodó szervezetek. Ugyanakkor a modern gazdasági élet ezer szálon kötődik az érdekképviseletekhez, lobby-egyesületekhez, köztestületekhez, alapítványokhoz stb., tehát teljes mellőzésük egy gazdasági jogi tankönyvben is célszerűtlen lett volna. A gazdasági státusjog alapvetően a polgári jog üzletszerű gazdaságra modellezett része (hagyományos elnevezéssel s kereskedelmi joghoz tartozik), ugyanakkor a gazdasági jog komplex, több jogágon keresztül fekvő normái folytán közjogi (közigazgatási jogi, pénzügyi jogi) normákkal is telítődik. Egyes részei ma már szinte önállósulnak (pl. a bankjog, a versenyjog stb.), viszonylag önálló gazdasági szakjoggá válnak. 1.3. A gazdasági státusjog a gazdasági élet jogának statikája, alapvetően szervezeti jogi, illetve tulajdonjogi normákból áll. A tankönyvsorozat II. kötete a gazdasági élet dinamikáját tartalmazza, azaz elsődlegesen a kereskedelmi ügyleteket. Az I. rész IV. fejezetében látni fogjuk, hogy Magyarországon önálló Kereskedelmi Törvénykönyv híján a vállalkozók közti gazdasági szerződések általában az állampolgárok közti vagyonjogi szerződésektől

5 élesen el nem különülve a Polgári Törvénykönyvben nyertek szabályozást. Ez feltehetően a 2010-re elkészülő Polgári törvénykönyvben is így marad. Ugyanakkor ezért az üzleti világ tipikus szerződései a gyakorlatban meglehetős biztonsággal elkülöníthetők a mindennapi élet ügyeitől. A II. kötet tehát alapvetően a polgári jog szerződéses általános és különös részét gazdasági jogias szemléletmódban fogja tárgyalni, azaz az üzletszerű forgalom jogi vonatkozásait előtérbe helyezve. A gazdasági státusjog, illetve a kereskedelmi ügyletek lényegében a hagyományos kereskedelmi jog tárgyát képezik. A II. kötet azonban kiegészül két olyan területtel, amely a gazdasági élet szempontjából kulcsfontosságú, de általában a kereskedelmi jogtól elkülönítve szokásos tárgyalni, nevezetesen a) az iparjogvédelem jogával (találmány, know how, védjegy, ipari minta, licenciaszerződés), amely a polgári jog alkotórésze; b) a kollektív és individuális munkajoggal. A munkajog önálló jogág, de az üzletszerűen gazdálkodó szervezetek mindennapos életének elengedhetetlen része, ezért a nem jogászok képzése körében a gazdasági jogban tárgyaljuk. 1.4. Gazdasági jogi tankönyv tehát alapvetően a gazdálkodók mikroszféráját szabályozó joganyaggal foglalkozik. A vállalkozók üzleti gazdálkodó, vállalkozási tevékenységének kereteit azonban az állam közjogi tevékenysége képezi. Az állam gazdasági életbe való beavatkozásának alapja az utóbbi évtizedekben a német típusú jogokban meglehetősen általánossá vált gazdasági alkotmányosság, azaz a gazdasági alkotmányjog, amelynek elsődlegesen a tulajdon, a szerződés és a verseny szabadságát, a gazdálkodó alanyok állami szabályozás szempontjából való esélyegyenlőségét, a gazdasági vállalkozáshoz való jogot kell garantálnia. Az állami gazdaságba való beavatkozás a piacgazdaságokban lényegében két területen történik: a) Mindenekelőtt pénzügyi jogi eszközökkel. Ennek alapja az államháztartási jog, amely az állami, a települési, önkormányzati és a társadalombiztosítási költségvetési jogot, az elkülönített pénzalapokkal való gazdálkodást és az államadóssággal kapcsolatos jogi vonatkozásokat tartalmazza, mint sajátos vagyongazdálkodást az ehhez tartozó számviteli és ellenőrzési rendszerrel együtt. Az államháztartási jogra épül egyfelől a közbevételek joga (adójog, jövedéki adó, illetékjog és vámjog), másfelől az állami szubvenciókkal (dotációkkal), illetve a közbeszerzésekkel kapcsolatos joganyag. A fiskális eszközöket kiegészíti a monetáris irányítás joga, azaz a jegybanki eszközök, a pénzrendszer és a pénzforgalom-szabályozás joga. b) Másodszor közigazgatási hatósági eszközökkel. E körbe tartoznak a gazdasági szakigazgatás különböző területei, a tág értelemben vett ún. iparhatósági eszközök. Az a) pontban megjelölt terület önálló jogág, a pénzügyi jog része, a b) pont pedig az államigazgatási jog ún. különös részéhez tartozik. Ugyanakkor a gazdasági jogban is figyelembe kell venni, hiszen vállalkozási tevékenység folytatása csak e normákra figyelemmel lehetséges. (Ma például egy magyar vállalkozó jobban kötődik az adótörvényekhez, mint a Polgári Törvénykönyvhöz.) Ez a tankönyv a vállalkozók makrojogával nem foglalkozik, egyes területeken azonban figyelembe veszi ezeket a pénzügyi jogi és államigazgatási jogi vonatkozásokat. 1.5. Az egyes részek elhelyezése a tankönyvben nyilván önkényes, pl. a privatizációs szerződéseket a státusjogban, a bank-, biztosítási, értékpapír- és tőzsdeügyleteket a II. kötetben tárgyaljuk. A sűrűbben szedett részek olvasmány jellegűek. A tankönyv a magyar gazdasági jogot tárgyalja, de igyekeztünk a magyar jogintézményeket nemzetközi összefüggésbe ágyazni, különös tekintettel az Európai Unió gazdasági jogára.

6

I. RÉSZ A gazdasági élet jogának szerepe a társadalomban Történeti és összehasonlító jogi alapok I. fejezet A gazdaság és a jog viszonya

1. A gazdaság jogi szabályozásának társadalomelméleti lényege 1.1. A polgári forradalmakat megelőző társadalmakban a gazdaság és a jog viszonya nem "tisztán" jelentkezett, talán a római társadalom egy rövid időszakát leszámítva, amikor az áruviszonyok jogi szabályozása relatíve elkülönült a közhatalmi viszonyoktól. (A római jog ezért a modern polgári jog alapvető dogmatikai előzménye.) Az antik, a germán, illetve az ázsiai „termelési módban”, a rabszolgatartó, illetve feudális társadalmakban ugyanis a gazdasági viszonyok részben családi-nemzetségi viszonyokkal, részben pedig közhatalmi viszonyokkal forrtak össze, a gazdaság, a politika és az állam viszonyai elkülönülten nem jelentek meg. A polgári társadalmaknak az a törekvése, hogy intézményesen elhatárolják egymástól a közszférát és a magánszférát, a közérdeket és a magánérdeket, a politikát és a gazdaságot (magánszférán alapvetően a gazdasági viszonyokat értve), lehetővé tette a gazdaság és jog viszonyának viszonylag önállósult tárgyalását. A közgazdasági irodalomban főleg Adolf Wagner, a szociológiai irodalomban Max Weber, a jogi irodalomban Rudolf Stammler, magyar vonatkozásban pedig Navratil Ákos és Moór Gyula elemezték sokoldalúan a XIX. század végén, XX. század első felében ezt a problémát. A jogi elméletben még ma is nagy súlyú Rudolf Stammlernek az a tétele, amely szerint a jog a társadalmi életnek a formája, a gazdaság pedig az anyaga, tartalma. A jog és a gazdaság tehát ugyanannak a jelenségnek két egymással szükségszerűen összefüggő oldala. A jog azonban Stammler szerint logikai (habár nem időbeli vagy oksági) előzménye a gazdaságnak, így a jog az elsődleges a gazdasággal szemben. Stammler voltaképp nem ismer el a jogtól független gazdasági jelenséget. Savigny viszont helyesen mutatott rá, hogy nem minden társadalmi viszony tartozik a jog területére, de egyetlen társadalmi viszony sincs onnan egyszer s mindenkorra kizárva. Navratil Ákos fejtette ki azt, hogy különbséget kell tenni ún. elemi és másodlagos gazdasági jelenségek között. Az elsődleges jelenségek a jogi rendtől teljesen függetlenek, a másodlagosak viszont kizárólag a jogi rend következményei, mint pl. a jövedelemelosztás módjai. Természetszerűen ismer azonban Navratil vegyesen gazdasági és jogi jellegű jelenségeket is. Hasonlóan Moór Gyula a) jogilag nem szabályozott közgazdasági jelenségek, b) nem gazdasági tartalmú jogi jelenségek és c) jogilag szabályozott gazdasági jelenségek között differenciál, felhasználva Max Webernek azt a tételét, amely szerint nemcsak a gazdaság tágabb, mint a jog, hanem a jog is tágabb, mint a gazdaság. A gazdaság és a jog viszonyával igen részletesen foglalkozott Max Weber, a nagy hatású német igazgatásszociológus. Max Weber kétoldalú harcot folytatott: egyfelől fellépett a gazdaságot jog által meghatározni kívánó Stammlerrel szemben, másfelől azonban a vulgármaterialista nézetek ellen is, amelyek eléggé erősek voltak e kor irodalmában. Weber szerint a gazdasági viszonyok jogi szabályozásának célja racionalitást vinni a gazdaság spontaneitásába, továbbá formalizálni a gazdasági jelenségeket. Ezért a jog formát ad a gazdasági viszonyoknak, a kiszámíthatóságot, a kalkulálhatóságot biztosítja a gazdaságban. A jogi szabályozásnak konvencióvá, szokássá kell válnia a gazdasági életben, ehhez szükséges a jogi szabályozás által biztosított szankciók igénybevétele is. A jogi szabályozás jelentősége Weber szerint az, hogy növeli a gazdasági cselekmény bekövetkezésének valószínűségét, módot ad az üzleti kockázat előzetes felmérésére, illetve csökkentésére, játékszabályokat nyújt, intézményes kereteket biztosít az üzleti élet szereplői közti viták rendezésére. Hasonlóan jelentkezik a kérdés az újabb amerikai ún. realista jogfilozófiában is, pl. Posnernél. Posner a jogot nyilvános, azonos szituációkban levőket egyenlően kezelő, formális eljárásokat biztosító szabályrendszernek tünteti fel, amelynek funkciója az erőforrás-allokálás biztosítása, továbbá az értéket, hasznosságot maximalizáló funkciója, amely funkciók egyben alkalmasak költségek minimalizálására is. Főleg

7 Maculay mutatott rá arra, hogy a modern gazdaság igenis működhet jogi szabályozás nélkül (ld. a tőzsdei ügyleteket, vagy a szerződésszegési viták bíróság nélküli elintézését stb.). Mindez cáfolja azt a tételt, hogy a jog egyszerűen a gazdaság formája lenne. A marxista jogelmélet alapvető tanítása volt, hogy a jogot végső fokon a gazdaság határozza meg. A gazdaság tehát az alap, a jog pedig a felépítmény része. A vulgarizált marxizmusban a jog a gazdaság puszta reflexe, a jog egyszerű formája lenne a gazdaságnak, mint tartalomnak. A későbbiek folyamán ez az álláspont finomodott (pl., hogy a felépítmény visszahat az alapra), de az alap—felépítmény felfogás lényege megmaradt. 1.2. A gazdaság és a jog között bonyolult kapcsolatrendszer áll fenn. A jog nem formája a gazdaságnak mint tartalomnak, mert ha ez igaz lenne, akkor szükségszerű kölcsönhatás lenne közöttük. A gazdaság és jog viszont nem feltételezik szükségképp egymást, a gazdaság bizonyos állapota a jognak csak előfeltétele, a gazdaság létezhet jog nélkül is. A gazdaság alapjellege ontológiai elsőbbséget biztosíthat számára a joggal szemben, de ez nem jelenti azt, hogy a jog a gazdaságnak a formája. A jognak mint sajátos társadalmi objektivizációnak külön saját tartalma és formája van, a jog és a gazdaság belső szerkezete különnemű. A jognak a gazdaság egyszerű formájára redukálása elszegényíti a jogot, a gazdaság puszta eszközévé teszi, közvetlen tükrözéssé változtatja a bonyolult jogi megvalósítást, azaz elmossa a jog sajátosságait a gazdaságban. A gazdaság a jogban sajátos módon tükröződik vissza. Mint a magyar jogelméleti irodalomban főleg Peschka Vilmos fejtette ki: ismeretelméleti megismerés történik. A jog saját tartalmára és formájára "átfordítja" a gazdasági viszonyokat. A jog feladata nem a gazdaság egyszerű leírása, hanem a jog homogén közegébe történő átgyúrása, sajátos jogi transzformálása. Mivel minden ismeretelméleti megismerés szubjektív, a jog a gazdaságot variatív megoldási lehetőségekként fejezi ki. A jog tehát egy és ugyanazon gazdasági jelenséget többféleképp tudja szabályozni. Ezen túlmenően a jog a számára lényegeset emeli ki a gazdaságból, továbbá alapvetően követelményi (sollen) szintre emeli a gazdaság ténylegességeit (sein), miközben a tükrözés során viszonylag öntörvényű sajátosságait, viszonylagos önállóságát érvényesíti. A jog így visszahat a gazdasági viszonyokra, bizonyos mértékben átalakítja azokat. A jog tehát nem egyszerűen formája, kerete, felépítménye tehát a gazdasági viszonyoknak, nem egyszerűen eszköz, hanem "teleológiai öncél", önmagában is érték, úgy hat vissza, úgy befolyásolja a gazdasági viszonyokat, hogy beleviszi a jellegzetes jogi szemléletmódot a gazdálkodási formákba. A jogi szabályozás a gazdasági viszonyok minőségi megváltoztatásával jár. A jogilag szabályozott gazdasági viszonyok nem egyszerűen a gazdaság és a jog mechanikus mennyiségi összegét jelentik, hanem egy olyan sajátos, minőségében új anyagi tartalmú ideológiai viszonyt képeznek, amely viszonylagos önállósággal, deformálva tükrözi vissza a gazdasági viszonyokat. A jognak speciális, a gazdasággal közvetlenül össze nem függő, a gazdaságnál tágabb feladatai, következésképpen sajátos eszközei vannak, ezért a valóságban egységes egészet képező, jogilag tükrözött gazdasági viszonyok közgazdasági és jogi szemléletmódja egymástól objektíven eltér. A jog ilyen értelemben vett tükröző szerepéből következően a gazdasági viszonyok és a jogviszonyok teljesen nem felelhetnek meg egymásnak, ontológiai eltérés van közöttük. A jog rendszerébe való beépítésből tehát a közgazdasági és a jogi szemléletmód szükségszerű eltérései adódnak. Például a jog stabilitásra, biztonságra való törekvése ütközhet a gazdaságpolitikai rugalmassággal, a gazdasági-műszaki követelmények gyors változásával. A jogi szemléletmódban a Polgári Törvénykönyv, avagy a Kereskedelmi Törvénykönyv játssza a gazdaság szabályozásában a főszerepet, a közgazdasági gondolkodásban viszont az adó- vagy az árszabályozás kerül előtérbe. A közgazdasági szemlélet globális, kevésbé törekszik fogalmi pontosságra, mint a jog. A jog számára az elsődleges érték a jogszabályok betartása, a törvényesség, ezzel szemben a gazdaságpolitika célszerűségre törekszik, ez a törekvés viszont a jogszabályok gyakorlati lerontásához vezethet. Mindez már jelzi azt, hogy a gazdaság és a jog objektív eltéréseit egyik oldalról a túlságosan pragmatikus gazdasági szemléletmód, másik oldalról a túl elvont absztrakciók csábításába eső öncélú jogászkodás szubjektív hibákból tovább is növelhetik. A gazdaság és a jog objektív eltéréseit fokozza a jog, illetve jogi elmélet ún. egyenlőtlen fejlődése is. Pl. a római rabszolgatartó jog a francia forradalom után, a XIX. században, a kontinentális szabad versenyes kapitalizmus egészen más gazdasági körülményei között vált a jog általános alapjává (persze a rabszolgaság intézményei nélkül). A jog erős elasztikusságára, alkalmazkodóképességére vall az is, hogy a szocialista direkt tervgazdálkodás rendkívül centralizált és naturalizált körülményei között az 1930-as évek végén feléledt a Szovjetunióban az áruk mindenhatóságára alapított liberálkapitalista jogi technika elsődlegessége és a

8 szocialista polgári jog a tradicionális jogintézményekkel dolgozott. A jog tradíciókra való hajlamossága, ún. konzervativizmusa, továbbá az a sajátossága, hogy egy bizonyos jogi megoldás egészen más társadalmi körülmények között is funkcionálni tud, a gazdaság jogi tükrözésében is sajátos megoldásokra vezet. Nyilvánvaló, hogy helytelen pusztán azért elvetni egy jogi megoldást, mert egy más típusú társadalmi rendszerben is érvényesül. Ugyanakkor viszont nem szabad a jog tradíciókra való hajlamosságát túlhajtani, pusztán dogmatikai, szerkezeti absztrakciókban gondolkodni, hanem a jogrendszert folyamatosan hozzá kell igazítani a meg-megújuló társadalmi-gazdasági követelményekhez. Ha ugyanis a jog nem ad módot a gazdaságpolitikai rugalmasságra, az időközi változások érvényesítésére, ezáltal mintegy belehajszolja a jogszabályok áttörésébe a gazdaságpolitikát. Ez azonban ellentétes a modern polgári társadalmak egyik legalapvetőbb alkotmányos elvével, a jogállamisággal, a jogbiztonsággal. Egy jogállamban a jogszabályt mindenkinek – elsősorban pedig az államnak – mindaddig követni kell, amíg hatályban van, a jogszabályok tényleges gyakorlattal való lerontása (ún. desvetudo) nem alkotmányos, veszélyeztet egy alapvető értéket, a jogbiztonságot. 1.3. Összefüggésben azzal, hogy a marxizmus klasszikusai a legfejlettebb kapitalista országokban, és lényegében egyszerre feltételezték a szocialista forradalom győzelmét, és ezért az átmeneti korszakot a kommunizmusig igen rövid időszakra képzelték, adódott a marxizmus eredeti álláspontja, amely az áruviszonyokat és azok jogi tükröződését, a jogi forma szükségességét a szocialista társadalmi tulajdon körében kialakult gazdasági viszonyokra nézve lényegében tagadta. A szocialista jog első teoretikusai Sztucska és Pasukanisz ennek megfelelően ellenezték az államosított társadalmi tulajdon, a népgazdaság terén a jogi formák alkalmazását. Később pedig, amikor a jog szerepét a szocialista gazdaságban a Szovjetunióban az 1930-as évek közepén elismerték, lényegében a jogot a gazdaságpolitika egyszerű eszközeként, azt a gazdasági viszonyok puszta paragrafusokba szedési formájaként fogták fel. A szocialista jogi irodalomban sokáig az a vulgármaterialista álláspont volt az irányadó, amely a gazdaság és a jog kapcsolatát egyszerűen a gazdaságot szabályozó jogszabályokkal azonosította, kizárólag eszközként kezelte a jogot, nem bontottak ki a gazdaságitermelési viszonyok jogi tükröződésének differenciált sajátosságait. Főleg az 1960-as évekig a jogot a szocialista gazdaságokban igen korlátozottan hasznosították, szükséges rossznak tekintették. A jog funkciója ebben a rendszerben lényegében hármas volt: a) gazdaságpolitikai, illetve a vállalati döntések pusztán formai megfogalmazója, b) a jog állami erőszakot legitimáló, szankcionáló, felelősségrevonó, végül c) konfliktusfeloldó, pereket lebonyolító szerepe. Ez a leegyszerűsített felfogás csak a szocialista társadalmi rend bomlása során, az 19601990 közötti szakaszban változott meg bizonyos mértékben. Ugyanakkor a polgári társadalmak jogállamok, alapvető lényegük, hogy működésük a törvénynek, a jognak alávetett (Rule of law). Emellett a parlament törvényei nem kerülhetnek szembe az Alkotmánnyal, az Alkotmánynak pedig biztosítani kell az alapvető (és egyre bővülő) emberi jogokat (ún. alkotmányos állam). Az állami végrehajtó hatalom, a közigazgatás a törvénynek alávetett, az államhatalom megosztott, benne intézményes ellenhatalmak működnek. A gazdaság és a jog viszonyának elemzése során azt is figyelembe kell venni, hogy a gazdasági viszonyok jelentős része, különösen a technikai gazdasági relációk egész sora nem részesülhet jogi szabályozásban. A gazdaság jelentős része a jogon kívül helyezkedik el, a jognak tehát megvannak a maga határai. A tisztán technikai jellegű szabályok jogi megjelenítése deformálja a jogot, az ezzel kapcsolatos túlszabályozás a jog inflálódása útján a jog lejáratására vezet. Abban a körben, ahol a gazdasági viszonyok jogi szabályozásban részesülnek, a jog nem közvetlenül, hanem az ún. gazdálkodási formákon keresztül szabályozza a gazdasági viszonyokat. A gazdasági viszonyok legközvetlenebb kifejezője nem a jog, hanem a jog szabályozó hatása beépül a gazdálkodási formába, és így hat "vissza" a gazdasági viszonyokra. A tulajdonjog fogalma nem azonos egyszerűen a jogilag szabályozott tulajdonviszonyokkal, hanem azokon belül egy sajátos jogági-jogtechnikai eszközzel kialakított különleges, szűkebb körű intézmény. Hasonlóan a gazdálkodási formák vegyes jellegét tükrözi a vállalat kategóriája is. A vállalat pl. megközelítő szociológiai, szervezési, közgazdasági és jogi oldalról egyaránt, de mint gazdálkodási forma csak ezen tényezők együtthatásaként fogható fel és a jog számára a vállalat a jogi személység jogintézményén keresztül jelentkezik. A gazdaság jogi tükrözése szükségképpen speciális, mégpedig kétsíkú. Egyrészt a gazdasági viszonyok állapota meghatározza - meglehetősen nagy tűréshatárok között - az egész gazdasági jogrendszert, annak

9 intézményi felépítését. Másrészt, párhuzamos folyamatként, a gazdasági viszonyokra visszahatva a jogi formák beépülnek a gazdálkodási formákba. Egy-egy konkrét gazdasági jogintézmény kialakításánál két, nagyfokú önállósággal rendelkező rendszer egymásra hatásának eredője jelentkezik, ezért ez az eredő is rendszerint alternatívákat, illetve variánsokat jelent. Más szóval: egy és ugyanazon gazdasági jelenséget a jog több módon is kifejezhet. (Pl. egy állami monopólium hasznosítására adott koncesszió adható hatósági engedéllyel, de koncessziós szerződés keretében is.) Ez viszont eltérő megoldási lehetőségeket kínál a gazdaságpolitika, illetve a jogpolitika számára, az egyes megoldások viszont más-más gazdasági, illetve jogi előnyökkel és hátrányokkal járnak.

2. A jog funkciója a gazdasági életben 2.1. A totalitárius szocialista állam összekapcsolódva a társadalmi tulajdonnal és a direkt tervgazdálkodásos rendszerrel, szükségképpen a jog kötelező, biztosító és kényszerelemét juttatta kifejezésre. Az állam teljes nemzetgazdasági keresztmetszetben, a részelemekre is kiterjedően szervezte a gazdaságot. Ez a szervezés adminisztratív, utasítás-jellegű volt, a jog valódi lehetőségeit szükségképpen nagymértékben háttérbe szorította. A gazdaság utasításos szervezése azonban általában formálisan, jogi formákban, paragrafusokban jelentkezett, bár ez az ún. jog igen messze volt az „igazi”, „értéktartalmú” jogtól. Talán ebből a meghaladott állapotból származik az a jelenleg is elég széles körben elterjedt közvélekedés, amely szerint a gazdaságban a jog durva, formális, adminisztratív eszköz, amely csak megengedésben, illetve tilalomban tud gondolkodni. Mihelyt azonban kialakul a demokratikus államszervezet és a piaci versenygazdaság, a jog funkciója szinte egyenlő súllyal válik kettőssé. E funkció részben továbbra is a védelemben, a biztosításban, a kötelezésben és a szankcionálásban áll. Emellett azonban a jog progresszivitása is erőteljesen megnövekszik: a jog új típusú, ösztönző, befolyásoló normák kialakításával, jellegzetes jogi eszközök gazdasági szabályozóvá változtatásával aktívan közreműködik a gazdaság fejlesztésében. A jog tehát nemcsak egyszerűsít, nem tud bizonyos gazdasági mennyiségeket és minőségeket kifejezni, hanem egyes esetekben differenciálja, másutt integrálja is a gazdasági viszonyokat. 2.2. Az nyilvánvaló, hogy a jogszabály relatív statikusságával és általános jellegével leegyszerűsíti a gazdasági viszonyok sokszínűségét. Pl. az adásvételi szerződés jogi struktúrája szempontjából teljesen közömbös, hogy 10 vagy 50 000 berendezést adnak el. Ugyanakkor azonban, amennyit a gazdasági viszony az általánosított statikus jogi kifejezési mód következtében veszít az elevenségéből, ugyanannyit gazdagodhat is a jogi szabályozás által. A jog finomító tendenciája elsősorban a jognak azt a tulajdonságát hasznosítja, hogy egy és ugyanazon gazdasági eredménnyel járó gazdálkodási magatartás a jog fényében eltérő tényállási alternatívákat ölthet. Ugyanazon gazdaságpolitikai szándék, cél többfajta jogi megjelenítési módot kaphat, eltérő előnyökkel és hátrányokkal. A jog elsősorban azért tudja többféle módon is kifejezni ugyanazt a gazdasági folyamatot, mert jogágazatilag és jogintézményileg differenciált, az egyes jogágak szabályozási módszere pedig eltérő. Nyilvánvaló, hogy a jogi szabályozás módszerét végső soron a szabályozás tárgyát képező társadalmi-gazdasági viszonyok befolyásolják, de ez csak végső összefüggés, és a jogpolitikának igen széles választási szabadsága van a szabályozás módszereinek megválasztásában, az egyes jogágazati eszközök, jogintézmények variálásában. Nem mindegy, hogy államigazgatási jog, pénzügyi jogi vagy polgári jogi eszközöket veszünk-e igénybe, illetve, hogy ezeknek az aránya hogyan alakul. A gazdaságot szabályozó jogszabályok az adott területen a gazdaságból új elemeket bontakoztathatnak ki. A gazdasági jogban csak részlegesen kerülnek alkalmazásra az olyan általános jogi magatartásszabályok, amelyeknek hipotézis-, diszpozíció- és szankció-jellegű szerkezete van. Megjelennek pl. a feladat-meghatározó, az ajánló és a szervező normák. Az egyes gazdasági jogszabályoknak számos mellékkövetkezménye lehet, egy és ugyanazon jogszabályhoz jó és rossz gazdasági mellékhatások egyaránt fűződhetnek – ezért lényeges a jog előzetes gazdasági elemzése, a jogszabályok hatásvizsgálata, költségeinek elemzése. A gazdasági jogban a kötelező (imperatív, illetve kógens) jogi normák mellett egyre jelentősebb szerepet töltenek be az ajánló modellszabályok, az ún. diszpozitív normák, amelyektől a gazdasági szereplők közös akarattal eltérhetnek. A jognak a gazdaságban való érvényesülése továbbá nem szűkíthető csak azokra a jogszabályokra, amelyek a gazdaságot szabályozzák, hanem ezek hatályosulása, a jogszabályok hatékonysága az alapvető kérdés. A

10 jogszabályokat a gazdasági élet szereplőinek tudatosítaniuk kell (gazdasági jogtudat), követniük kell - ez a jogkövetés az államigazgatási szervek vonatkozásában a jogszabályok végrehajtását, illetőleg a jog bírósági alkalmazását jelenti. A jogalkalmazás további többletet ad a jognak, jogszabály-értelmezés útján is igazodni lehet a társadalmi-gazdasági realitásokhoz, a jogalkalmazás jogfejlesztő jellegű. 2.3. A gazdaságot szabályozó jognak be kell épülnie a gazdaságpolitika megvalósításába. A gazdaságpolitika és a jogpolitika az általános politika kereteibe illeszkedve kölcsönösen tágabbak egymásnál. A gazdasági jogpolitika a gazdaságpolitika egyik tényezője, de ugyanakkor egy másik típusú egésznek, a jogpolitikának is a része. A gazdaságban alkalmazott jogpolitikának sajátos eszközeivel szolgálnia kell a gazdaságpolitikát, ugyanakkor azonban a gazdaságpolitikának is figyelembe kell vennie a jog viszonylag öntörvényű sajátosságait, teherbíró és alakító képességét. A gazdasági bűncselekményeknek pl. be kell épülniük a Büntető Törvénykönyv rendszerébe, a büntetőpolitika egészébe, de alkalmazkodniuk kell a gazdaságpolitikai alapszándékokhoz és a gazdasági realitásokhoz is. A piacgazdaságban a jog funkcióinak jelentős kibővülésével lehet találkozni. Ténylegesen kezdik elismerni azt, hogy a jog nemcsak konfliktusfeloldó, a gazdaság szereplői közti vitákat rendező és nemcsak szankcionáló jellegű, hanem a társadalom befolyásolásának olyan eszköze, amely szervező, folyamatszabályozó normáival orientálja a gazdálkodás alanyait. Ennek megfelelően a jog stabilizáló funkciót lát el (pl. szervezeteket, döntési jogköröket, hatásköröket rögzít), a jog formalizál (pl. eljárási módozatokat nyújt a gazdaságpolitikának), a jog ajánló szabályaival magatartásmintákat kínál (pl. a gazdasági szerződésekre vonatkozó diszpozitív szabályokkal), a jog védő, jogosító rendelkezéseket ad (pl. kisrészvényes-védelem, hitelezővédelem), a jog integrációkat rögzít (ld. pl. a konszernjogban a vállalatcsoportokra vonatkozó szabályokat), a jogon keresztül feladatokat határoznak meg (pl. a fogyasztó- avagy a hitelezővédelem révén), a jog a racionalizálás formája (pl. megosztja a kockázatot az egymással kooperáló vállalatok között) stb. A közgazdasági elméletben gyakran csak a kötelező jogszabályt ismerik, nem ismerik fel a diszpozitivitás és a kogencia közötti különbséget, és így nem tudják ezeket a jogi finomságokat felhasználni a gazdaságpolitika szolgálatára. A gazdaság állami befolyásolása egyszerre politikai, közgazdasági, közigazgatási, szervezési és jogi követelmények megvalósítása. Ezeknek a szakmai sajátosságai, szemléletmódja, fogalomrendszere tradícióiknál, történeti fejlődésüknél fogva - jelentősen eltér, a gazdaságnak más-más metszetét más és más módon ragadják meg. Ugyanakkor e tényezők a gyakorlatban nem külön-külön, hanem összefonódva jelentkeznek, csak egyszerre, együttesen jelenhetnek meg. A politikai-közgazdasági-közigazgatási-szervezési és jogi követelményeknek egymással viszonylagos egységben, dialektikus kölcsönhatásban kell érvényesülniük, mert ha ez nem így van, jelentős veszteségek keletkeznek. Az államnak gazdasági befolyásoló funkciója kifejtése során egyfelől biztosítani kell a különböző tényezők szerves egymásra hatását, másfelől az egyes résztényezők immanens sajátosságainak egységén belüli minél teljesebb kibontását, e tényezők tudatos és kombinált felhasználását egymás kiegészítésére és helyettesítésére. Ez a gyakorlatban sok esetben nem így jelentkezik, hanem a gazdaságirányítás felszeletelődik egyes részelemeire. Így sokszor elválik a közgazdaság a jogtól, a szervezés mindkettőtől stb. Nincs közgazdasági és jogi szabályozórendszer egymás mellett, nincs gazdasági szabályozórendszer külön, csak jogilag megformázott, állami szervek által érvényesített gazdasági szabályozás érvényesülhet. A jog nem egyszerűen adminisztratív eszköz, nem azonosítható a konkrét egyedi utasítással, hanem a gazdasági szabályozókat és a jogszabályokat egyaránt az általánosság jellemzi. A közgazdasági szabályozórendszer normativitása jogi nyelven pl. azt jelenti, hogy több a főszabály és kevesebb a kivételt tevő szabály. A jog „szerencsétlensége”, hogy általában a befolyásoló eszközök sorában a végén áll, a többi tényező a jog keretében, sőt formáiban jelentkezik, azok belső ellentmondásai, hiányosságai a felszínen főleg jogi hiányosságként jelentkeznek. Pl. az adóztatás közgazdasági ellentmondásai mintegy jogi hibaként jelentkeznek a gazdaság szereplőiben, holott alapvetően nem jogi szakmai természetűek. Természetesen a gazdaság jogi szabályozásának is vannak diszfunkciói. Így pl. a túl keretjellegű, ún. kaucsukszabályozás (túlgeneralizálás) is hiba, de a túl kazuisztikus, túlrészletező szabályozás is (alulgeneralizálás). A jognak nemcsak regulálnia kell, de feladata az elavult normák hatályon kívül helyezéséről való intézményes gondoskodás, a jogi túlszabályozás megszüntetése is (dereguláció). A jogi szabályozásnak előre fel kell mérnie költségeit, továbbgyűrűző társadalmi-gazdasági hatásait - ha ezt figyelmen kívül hagyják, a jogi szabályozás több kárt okoz, mint hasznot. A jog nem telepedhet rá a társadalomra, nem korlátozhatja szükségtelenül a vállalkozói autonómiát,

11 ugyanakkor preventív jelleggel fel kell lépnie a közérdek védelmében. A gazdasági jog alapvető eleme a pragmatizmus, a gazdasági racionalitás szolgálata, de nem szakadhat el az erkölcsi követelményektől. Más szóval a gazdasági jognak a „jó üzleti erkölcs és tisztesség” követelményeit is szolgálnia kell, a gazdasági verseny szereplői bizonyos mértékben jóhiszemű együttműködésre is kötelesek, az alanyi jogokat rendeltetésszerűen kell használni és tilos ezekkel visszaélni.

II. fejezet Történeti alapok

1. A polgári piacgazdaság klasszikus jogi alapelvei 1.1. Az Európában a XVII.-XIX. században a feudalizmussal szemben uralomra jutott ún. liberálkapitalizmus jogi ideológiájának alapja a viszonylag még egyszerűbb árutermelés szükségleteinek találkozása a polgárság felvilágosodás korában kialakított természetjogi ideáljával. Ebben az egyszerűbb árutermelésben még nincsen bonyolult munkamegosztás, nagyobb vállalati szervezetek még nem alakultak ki, a termelőerők üzemeltetése nem bonyolult, a tulajdonosi és a vállalkozási funkció sokszor összefonódik, a gazdasági hatósági, illetve érdekképviseleti funkciók még csak csírájukban léteznek. A jogi szabályozást a nyereség maximalizálására törekvő individualista vállalkozóra modellezik, összefüggésben a polgárság szabadságideológiájával, a teljes autonómia és a teljes jogegyenlőség gondolatával – ebből származnak a tulajdon elvi korlátlansága, a szerződési szabadság, a törvény előtti teljes egyenlőség jogelvei. A gazdaságban ható jog – a kontinensen adaptálva a római jog egyes intézményeit - az egyszerűbb árutermelés adottságainak megfelelően alakul ki, a gazdasági élet jelenségeit egyediesítve, partikularitásban ragadja meg. A jogi eszközök ekkor még elégségesek, az árutermelés lebonyolítására; igazgatás-, illetve szervezéstudományra még nincs társadalmi igény, üzemgazdaságtan sem alakul még ki igazából. Az árutermelő társadalmak gazdasági jogának történetileg három alapvető típusa alakult ki (ld. René David, Kötz-Zweigert, illetve Eörsi Gyula munkáit). Így a korai polgári forradalom jogaként az "angol" jog, a radikális polgári forradalom jogaként a "francia" jog és végül a túl lassú késői polgári fejlődés jogaként a "német" jogcsoport. Mindhárom jogcsoportra jellemzőek a polgári piacgazdaság általános alapelvei, de jelentős önálló sajátosságokkal is rendelkeznek. Angliában a polgári forradalom korán és nem is teljes mértékben győzött a feudális erők felett, a polgári társadalom évszázadok alatt, ciklikusan alakult ki.Ennek megfelelően az angol jogtípusban a kompromisszumos elemek rendkívül erősek, a folyamatos bírói szokásjogi fejlődés az alapvető, nincs jelentős gazdasági törvényhozás. Az angol jogcsoport esetjog (case law), az ún. common law a precedensekre épül. A legtisztábban a polgári piacgazdaság általános elvei a francia jogcsoportban fejeződnek ki a radikális polgári forradalom eredményeként. A francia jogban valósult meg először a római jog recepiálása, azaz a római jog azon részének, amely az árugazdaságra vonatkozott, a megváltozott körülményekre való alkalmazása. A francia jog egyben az 1800-as évek eleji ún. napóleoni kodifikáció során először rögzítette általános érvényű törvényekben a liberálkapitalista jog általános törvényszerűségeit. A harmadik irányzat a német jogcsoport joga, ahol viszont a polgári fejlődés elkésve, lényegében csak a XIX. században jelentkezett. A német fejlődésre különösen jellemző - a jogalkotásra, illetve a gyakorlatra koncentráló francia, illetve a bírói gyakorlatra épülő angol joggal szemben - az elmélet hatása, a római jog intézményeinek kifinomított elméleti kidolgozása (ún. professzorjog). Az angol, a francia és a német jogcsoport nem konkrét országokat, hanem jogdogmatikai-jogtechnikai sajátosságokat felmutató jogcsaládokat jelent. Az angol, a francia és a német jog ún. eredeti jog, amelyet átvettek (ún. recepció) – főleg a gyarmatosítás kapcsán, de pl. a német jognál az ún. professzorexport játszotta a főszerepet – más országok. Így az angol jogcsoportba tartozik pl. az amerikai, az ausztrál, az indiai jog, számos afrikai ország joga – a gyarmatosítás folytán az angol jogcsoport a legelterjedtebb a világon. A francia jogcsoportba tartozik az olasz, a francia és a portugál jog és számos dél-amerikai, illetve arab ország joga. A német jog jellemző a közép-európai országok többségére, de pl. a kínai és a japán polgári, illetve kereskedelmi

12 jog is német dogmatikájú. A német jognak talán a legmodernebb változata a svájci jog, amelyet ezért a nemzetközi kereskedelem általános jelleggel használ. 1.2. A polgári piacgazdaság XIX. század elején kialakult jogára jellemző a) a közjog és a magánjog szétválasztása, b) a jogi dogmatika középpontjába az egyén állítása. A liberális polgári társadalom jogának egyik alapvető jellemvonása, hogy szétválasztja a gazdaság vertikális és horizontális relációit, más szóval a nemzetgazdaság azon viszonylatait, amelyek egyfelől az államnak a gazdálkodó alanyokkal való vertikális kapcsolatát rendezik, másfelől a gazdálkodó alanyok egymás közötti, lényegében áru jellegű mellérendeltségi kapcsolatait. Mindez a jog ideológiájában a római jogból, Ulpianustól származó meghatározás nyomán a közérdek-magánérdek kettősségére támaszkodik. A gazdálkodó alanyok állammal való viszonya a közérdek joga, a közjog pedig alapvetően politikai jellegű viszonyként jellemezhető. Ezzel szemben a gazdaságot ekkor még szinte teljes mértékben a magánérdek szférájába utalták, a politikai viszonyoktól élesen elhatárolva. A politikai viszonyok szabályozására a közjog hivatott, utóbbi viszont a gazdaságban minimális jogosítványokat kapott. Ez a felfogás lényegében az államnak a gazdaságból való kiiktatását, éjjeliőr államként való felfogását jelenti: az állam a gazdaságnak csupán kereteit rendezi, csupán a szabad piaci versenyhez szükséges közhatalmi biztosítékokat tartalmazza. Ez a konstrukció lehetővé teszi azt, hogy a magántulajdonban foglalt hatalom, az árutulajdonjog és a szerződéses megállapodások váljanak a gazdasági élet jogi alapintézményeivé. Mindebből következik az, hogy a jog általános tana, az alapvető jogi fogalmak (jogszabály, jogviszony, jogalanyiság stb.) általában a magánjogban kerülnek kialakításra, a magánjog a polgári társadalom jogának „szívkamrája”. A közjog felépítését a feudalizmussal élesen szembehelyezkedő ún. jogállami alkotmánykoncepció határozza meg. A Montesquieu által kidolgozott "államhatalmi ágak megosztása és egyensúlya" elmélet a törvényhozó, a végrehajtó (közigazgatási) és a bírói hatalom hármasára és egyensúlyára épül. Ezen elmélet ekkori realitásában, a XIX. században még a törvényhozás elsődlegessége érvényesült végrehajtó hatalommal a közigazgatással szemben. Alapelv a közigazgatás törvénynek való szoros alávetettsége: a közigazgatás egész működése szigorúan jogszabályi keretekben történik, jogszabály-végrehajtást jelent. A legalitás elve a gazdaság vonatkozásában elsősorban azt jelenti, hogy az állami gazdasági beavatkozásnak közigazgatási úton csak törvény által pontosan meghatározott esetekben van helye, a gazdálkodó alanyok pedig csak a jogszabály pontosan meghatározott tartalmának kötelesek magukat alávetni. Ebből következik az a szemlélet, amely a közigazgatás legnagyobb hiányosságának a jogsértést tekinti, és ezzel szemben általános bírói védelmet ad – ez pedig bizonyos esetekben a közigazgatást szükségképpen a nemcselekvésre ösztönzi. Ebben az időszakban még nem igény az állami közigazgatással szemben a gazdasági eredményesség, az állampolgárokról való gondoskodás. Az állam gazdasági tevékenységét lényegében az államkincstár (fiscus) üzleti tevékenységére szorítják, gazdálkodó funkcióját, nyereségre törekvését lényegében nem ismerik el. Állami vállalatok kizárólag a magántőke által veszteségesnek ítélt területeken, közüzemekként működhetnek. A parlamenten kívül a közigazgatás felett erős közigazgatási bírósági kontroll is érvényesül. A gazdaságot befolyásoló közigazgatás alapvető szerve a Pénzügyminisztérium, az adózás alapvető funkciója azonban ez időszakban még nem a gazdasági befolyásolás, hanem alapvetően az állami tevékenység más ágainak (hadsereg, rendészet) eltartása. A közjogban a jogi szabályozás általános jelleggel imperatív, azaz parancsoló, feltétlen érvényesülést igénylő. A magánjogban viszont a kogencia-diszpozitivitás kettőssége érvényesül a diszpozitivitás elsődlegessége mellett. A jogi szabályozás tehát a gazdálkodó alanyok számára többségében sajátos módon fakultatív, azaz egyező akarattal a gazdasági jogszabályoktól eltérhetnek, azok csak a gazdaság közrendi kereteinek biztosítása érdekében kötelezőek, de zömmel nem imperatív, hanem kogens jelleggel, azaz a jogi normával ellentétes cselekménytől a joghatást megtagadják, azt érvénytelenné teszik. 1.3. A magánjogban az "egyén" áll a jogrendszer középpontjában, az egyén a gazdaságban lényegében a kisárutermelői értelemben vett, profitmaximalizálásra törekvő vállalkozót jelenti. A múlt század végén még a vállalat szó sem alakult ki a német vagy a francia nyelvben, a vállalat és a vállalkozó nyelvileg azonos fogalom. A magánjog tehát az egyszerű árutermelési viszonyoknak megfelelően egyéncentrikus, az egyénre alapítja a jogi dogmatikát, nem pedig a szervezetekre. A jogszabályok akként lesznek felépítve, hogy magatartás- és nem folyamatszabályozásra irányulnak. A szervezetek jogalanyiságát biztosító ún. jogi személy-elméletek az emberi jogalanyiságot mesterségesen viszik át a szervezetre. Csak az ember igazából személy, jogalany, a jogi személy

13 jogalanyisága (jogképesség) mesterséges, a jog által alkotott fikció, technikai okokból kell a gazdasági forgalomban az emberrel egyenlő helyzetbe hozni, mint a jogszabályok sajátos beszámítási pontját. Az egyszerű áruviszonyok és a természetjog találkozása folytán a polgári társadalom klasszikus jogi elmélete eredetileg a szándéketikán alapszik, erős akaratelméleti jogfilozófia alakul ki, amely kifejezi ugyan az áruviszonyok akarati tényezőit, de nem felel meg az áruviszonyok által megkövetelt forgalmi biztonságnak. A század végén azonban már megjelenik az érdekkutató jogtudomány (legnagyobb alakja a német Jehring), amely az "ésszerű átlagos akaratot" keresi. A szerződéses szabadság hőskora a XIX. századra esik, a szerződési autonómia igen nagy, az árukapcsolatok egyediek, kétszemélyesek és zömmel véletlenszerűek. Az alapvető szerződéstípusok (adásvétel, vállalkozás stb.) szintén elsősorban a kisvállalkozásokra modellezve alakulnak ki. A tulajdonjog a stabilitás érdekében szakaszolja az áruviszonyokat, a szerződés viszont összekapcsol, mégpedig az egyenértékűség (szinnallagma) jegyében. A tulajdonjog mindenkivel szemben érvényesül, a szerződés csak azok között, akik kötötték, de e körben törvényerővel hat (pacta sunt servanda). A tulajdonjog részben árutulajdonként, tehát az áruviszonyok mozgását szakaszoló intézményként, részben azonban szabadságjogként (tulajdon szentsége) kerül megalapozásra. (Éppen ezért nem kívánja a korabeli jogirodalom a tulajdonjog kategóriáját az állami tulajdonra is alkalmazni.) A jogi ideológia a tulajdon elsődlegességén alapul. A korabeli elmélet a tulajdon negatív oldalát, másokat kizáró jellegét, abszolút szerkezetét kevéssé hangsúlyozza, csupán a dolog felett korlátlannak tűnő jogosítványokat (birtoklás, használat, rendelkezés), illetve annak mindenkivel szembeni feltétlen állami védelmét emeli ki. A tulajdon korlátlansága az alapja az üzleti szabadságnak, a privát autonómiának. A természetjogias szemlélet jegyében a tulajdont emberrel vele születettként fogják fel, a tulajdon minden embert egyaránt megillet és kiemelt jogi védelemben részesül. 1.4. Ahogy a polgári árutermelő társadalom kibontakozik, a jogban is megjelenik egy "mélyebben" gazdasági rész, a vállalkozók szakjoga, ahol a magánjog általános jogegyenlőségi ideológiájának keretében ugyan, de meg lehet jeleníteni a vállalkozói státus speciális igényeit. Ez pedig a középkorban kialakult pragmatikus, a feudalizmuson belüli kapitalista fejlődés számos középkori eredményének folyamatosságát magán viselő kereskedelmi jogban történik meg. A kereskedelmi jog, mint a magánjog szakjogának megjelenése és ezáltal és az általános magánjog kettőssége (ún. duális rendszer) a francia jogban lényegében egyidejűleg nyert törvénykönyvekben kifejezést, az 1800-as évek elején (Polgári Törvénykönyv és a Kereskedelmi Törvénykönyv kettőssége). A német jog érdekessége, hogy a Kereskedelmi Törvénykönyv 1860-as években való létrejötte megelőzte a Polgári Törvénykönyv megalkotását. (Az utóbbit csak 1900-ban hozták létre.) A kereskedelmi és az általános polgári jog kettőssége egyébként sem általános törvényszerűség: az angol jogban sosem vált külön a kereskedelmi jog, a XX. században pedig a kereskedelmi jog a kontinensen is egyre jobban visszaolvad az általános magánjogba, mint ahogy ez az 1900-as évek első felének kodifikációiban akár Svájcban, akár Olaszországban történt. Az ún. monista koncepció, azaz, hogy az általános magánjog foglalkozik az állampolgárok vagyonjogi ügyleteivel és a kereskedelmi ügyletekkel egyaránt, érvényesült a XX. század végének egyetlen jelentős kodifikációjánál, a holland polgári törvénykönyvnél is. Mindez azonban nem érinti a kereskedelmi jog viszonylagos önállóságát. A kereskedelmi jog középpontjában a kereskedői státus, illetve az azt kifejező cég (kereskedelmi név) áll, mintegy a kereskedelmi jog személyi részének lényegeként. A kereskedelmi jogban persze nem az egyén, hanem a társaság játssza a főszerepet, így elsősorban a kapitalizmus motorjának szerepét betöltő részvénytársaság. A kereskedelmi jog társasági jogi része alapvetően magánjogi beállítottságú, a társasági tagok jogai és kötelezettségei, a gazdasági forgalom igényei állnak középpontban, nem pedig a társaság belső viszonyai. A kereskedelmi jogban jelennek meg azonban az állami beavatkozás első jelei, itt alakul ki - a tömegszerűség következtében - a szerződéses blanketták joga, a fogyasztóvédelem jogintézményei, amelyek a XX. század derekától általánossá válnak (közérdekvédelem). A jogi személyiségbe és a társasági formába burkolt vállalat belső szervezetét, igazgatását és működését a jogi elmélet eredetileg egyáltalán nem vizsgálta. Ebben a korban még nem jelenik meg jogilag a magánigazgatás-közigazgatás kettőssége és amikor a XX. század elején mégis kialakul, voltaképpen már a közigazgatás-vállalatigazgatás ellenpárjaként jelentkezik (a kontinensen úgy, hogy az államigazgatás sikerein felbuzdulva a közigazgatás szervezeti sajátosságait vetítik ki a vállalatigazgatásra, Amerikában pedig fordítva, a magánvállalati szervezetet az államigazgatásra). A gazdasági szervezetek belső igazgatásával a közjog nem

14 foglalkozhat, hiszen ez "magánügy", a magánjog viszont a jogi személyt alapvetően a külső fogalmi vonatkozásokra, az áruforgalomban való részvétel szempontjából építi ki. Ebből kifolyóan a magánjogot a vállalatnak csak olyan szervei érdeklik, amelyek a forgalomban való megjelenést biztosítják (pl. képviselet). A vállalatvezetés felépítése a kapitalizmus korai stádiumában a kézműipari termelés munkamegosztásának fázisát követi, a tulajdonos-vállalkozó patriarchális személyi uralma a jellemző a vállalaton belül. A jogilag lényegében még nem is létező vállalati belső igazgatás a családi kisüzemtől a viszonylag egyszerű üzem lineáris irányítási rendszere felé tart. Az üzem pusztán termelési eszközök tömege, a tulajdonjog tárgya, a vállalkozó pedig egyedül személyesíti meg a vállalatot, így a vállalat termelési-műszaki és a vállalkozó személyében megtestesülő közgazdasági-jogi oldala egymástól elszakad. A nem túlságosan nagyszámú alkalmazott eredetileg tisztán magánjogi jellegű munkaszerződéssel került, illetve kötődött a vállalathoz, a vállalkozó-munkavállaló kétszemélyes munkaszerződése révén kerül be az üzembe a munkás. Lassan persze racionalizálódik belülről az üzem, kialakul a szervezeti hierarchia, a XIX. század második felében az egyszerű lineáris irányítási rendszer uralkodóvá válik - ennek a jogi szabályozására azonban csak a XIX. század végén kerül sor. A vállalkozó-munkavállaló szerződéses viszonyban a dolgozók vállalkozóval szembeni védelme a XIX. század második felében a munkásmozgalom hatására kívülről jelenik meg, részben a szakszervezetek, részben az állami szociálpolitikai beavatkozás oldaláról. Az állami "szociális" beavatkozás, nevezetesen a társadalombiztosítás, a munkáltató különböző kötelezettségei (pl. túlmunkacsökkentés) a magánjogon kívül maradnak, az ún. szociális és munkásvédelmi jog közjogi jellegű kontrollt jelent, amely megteremti a munka ún. közjogát. Ez időszakban a szakszervezetek jogállása is teljesen rendezetlen, hiszen a "koalíció" a liberálkapitalista jog eredeti eszméivel nem fér össze, minden érdekképviselet a feudális rendiség maradványának tűnt.

2. A piacgazdaság jogának modernizációs tendenciái a XX. században 2.1. A fejlett nyugati piacgazdaságok gazdasági jogrendszere ma is a XVIII-XIX. században kialakult alapokon nyugszik. A tömegtermelés és a tömegfogyasztás, a technikai fejlődés, az urbanizáció következtében azonban a XX. század során jelentős változások mentek végbe a posztindusztriális, illetve fogyasztói, ún. jóléti polgári társadalmakban, amelyet tovább erősített a XX. század végének XXI. század elejének információs forradalma és a globalizáció. A fejlett piacgazdaságokban végbement változásokat lényegében három tényező alakítja. Az első a már említett állami gazdasági beavatkozás, a második a nagyvállalatok-vállalatcsoportosulások létrejötte, a harmadik pedig a nemzetköziesedés, újabb elnevezésén globalizáció. Az állami gazdasági beavatkozás lényegében az I. világháború után intézményesült. Az állami gazdasági beavatkozás a különböző országokban rendkívül különböző hatásokkal és módszerekkel megy végbe, a történeti fejlődés során a politikai erőviszonyok függvényében is állandóan változott és napjainkban is gyakran módosul. Formája és ereje egy adott országban függ a történeti tradícióktól, a nemzeti sajátosságoktól, a társadalmi tudat alakulásától, a gazdaság fejlettségi fokától. Az állami gazdasági beavatkozás jogintézményei Európában elsősorban Franciaországban, Ausztriában, Olaszországban forrtak ki. Ezt a modellt vette át számos fejlődő ország is. Az állami gazdaságirányítás erőssége szempontjából azonban a különböző részelemeknél igen jelentős eltérések tapasztalhatók. Pl. Hollandiában erős az állami makroökonómiai tervezés, de gyenge az állami szektor, Ausztriában viszont igen kiterjedt az állami szektor, viszonylag kismérvű az állami tervezés. Az állami gazdasági befolyásolás szervezetrendszere pl. a skandináv országokban nem alakult ki, ugyanakkor viszont elsősorban az adózás útján jelentős állami gazdasági befolyásolást fejtenek ki. Talán Franciaország az, ahol a fejlődés a XIX. században már kifejlődött, nagymérvű közigazgatási apparátus bázisán a legarányosabb az állami beavatkozás: erős a nemzetgazdasági tervezés, gazdasági befolyásolás és az állami szektor, kialakult az állami gazdaságirányítás teljes szervezetrendszere is. Az állami gazdaságirányítás egyes, jogilag önállóan szabályozott területeként kell említeni: a) a makroökonómiai jellegű tervezést, amely körül kialakult egy relatíve körülhatárolt tervjog (az ajánló tervezés kötőereje, az állam felelőssége a prognózisokért),

15 b) az ún. konjunktúrapolitikát, amelynek főleg pénzügyi jogi intézményeivel erős gazdasági befolyásoló funkciót végeznek (ide tartozik az adójog korszerűsítése, hitelezési jog, dotációs és szubvencionális jog, a beruházási jog, az állami megrendeléseket realizáló speciális jogi eszközök, árjog stb.), c) az állami hatósági felügyelet kialakulását a magánvállalatok felett - a verseny- és kartelljog korszerűsítésével, a tulajdonkorlátozás eszközeinek igénybevételével, a kötelező adatszolgáltatás, az ellenőrzés, illetve a fogyasztóvédelem intézményeivel, d) az állami vállalatok külön jogát. Természetesen az állami növekvő szerepe - főleg a legfejlettebb országokban, USA, Németország erőteljes kritikát is kivált, erősek azok az ún. ordoliberális törekvések, amelyek a hagyományos liberális alapelvek tiszta érvényesítését, a privatizációt és a liberalizációt, azaz az állami beavatkozás visszaszorítását hirdetik. A két irányzat harca ciklikus, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a klasszikus piacgazdasági jogelvek változása ugyan általános jelleggel megfigyelhető, de csak a polgári alapértékek keretén belül. A modernizációs irányzatok sem vonják kétségbe tehát a XIX. században kialakult alapelveket, csak bizonyos mértékű átértelmezésre törekednek. Végül a harmadik tényező, a nemzetköziesedés, sokáig elsősorban a magánvállalatok terén jelentkezett (multinacionális vállalatok), de az 1950-es évektől kezdve az államok közötti nemzetköziesedés is megjelent, főleg államközi integrációs tendenciák útján. A nemzetköziesedés a különböző nemzeti jogok állandósult összehasonlítását, ennek alapján pedig harmonizálását, közelítését, esetleg egységesítését követeli meg, amelynek több jelét észlelhettük az 50-es évektől Európában, főleg a francia és a német jogcsoport vonatkozásában. A Római Szerződéssel 1960-ra létrejött Európai Gazdasági Közösségben, majd az abból keletkező Európai Unióban az egységes gazdasági jog egyre erősebb, és ez a gazdasági jog az Európai Unió politikai-gazdasági jelentőségének növekedésével egyre jelentősebb befolyásolással van az Unión kívüli államok gazdasági jogára is. A tagállamok gazdasági joga az Unió jogával összefüggésben fejlődik, és ez 2004 óta – amióta az Unió tagállama lettünk – irányadó a magyar gazdasági jogra is. 2.2. A polgári társadalom kezdetén csak politikai alkotmányjogot ismernek, a közjog és a magánjog elválasztásának megfelelően gazdasági alkotmányjogról ez időszakban nem lehetett szó. A neoliberalizmus hívei ma is támadják a gazdasági alkotmányjog, illetve a gazdasági alkotmányosság kategóriáját, ugyanakkor azonban az önálló gazdasági alkotmányjog (elméleti képviselői Fritz Böhm, Herbert Krüger, Willy Thieme) a német jogcsoportban (így Magyarországon is a rendszerváltozás után) megszilárdultnak tekinthető. A gazdasági alkotmányosság középpontjában a) az állam, b) a vállalatok, c) a vállalkozói érdekszövetségek és d) a munka (ideértve a szakszervezeteket és az egyéb munkavállalói képviseleteket) kapcsolatrendszere, "hatalmi egyensúlyának" viszonylag optimális kialakítása áll. A gazdasági alkotmányosság alapkérdése, hogy hogyan kötődik az állami gazdaságirányítás a jogállami eszméhez, mennyiben kötik tehát a polgári társadalmi rend alkotmányos alapelvei (pl. a jogegyenlőséghez, a tulajdon szentségéhez fűződő alapjogok), mi a piacgazdálkodás azon szükséges minimuma, amelyet az állam alkotmánysértés nélkül nem léphet át. A gazdasági alkotmányosság elveinek betartásán pedig a kontinentális Európa országai többségében a XX. század utolsó harmadában egyre nagyobb szerepet kapó alkotmánybíróságok őrködnek. A gazdasági alkotmányosság keretében az eredetileg az alkotmánytörténetben kétségtelenül az emberre megállapított alapjogokat (pl. a törvény előtti egyenlőség) átviszik a gazdasági szervezetekre, a jogi személyekre is. Ezáltal viszont az alkotmányos alapjogok szükségképpen az állami gazdaságirányítás jogi korlátaiként jelentkeznek. Pl. a jogegyenlőség alkotmányos elveiből levezethető a vállalatok sorsegyenlőségének elve, tehát az, hogy az állam biztosítson egyenlő versenyfeltételeket a különböző gazdasági ágazatok, vállalati érdekszövetségek számára, egyenlő elbírálást számukra a gazdaságirányításban. Ez természetszerűen a tervező, befolyásoló, ösztönző állami gazdaságirányítást rendkívül gátolja, hiszen pl. esetlegesen csak az egyik területről elvont nagyobb adóval tudja az állam biztosítani a nemzetgazdaságilag szükséges arányosságot. Ezt viszont úgy is fel lehet fogni, hogy ebből a többletadóból nyújt dotációt az állam egy másik ágazatnak. A törvényhez kötöttség a jogállami közigazgatás egyik alapvető jellemvonása. A szoros jogszabályvégrehajtás azonban egy folyamatos, intenzív állami gazdasági beavatkozás esetén rendkívül problematikussá válik. A lazítás útjai rendkívül változatosak, pl. a jogalkalmazás során a kötöttséget igyekeznek kiterjesztő értelmezéssel, analógiával tágítani. Gazdaságirányító keretjogszabályok kerülnek előtérbe, amelyeket az állami gazdaságirányítás változó tartalmú gazdaságpolitikai értelmezéssel tölthet ki. Különleges törvényhozási

16 felhatalmazási technika alakul ki, a törvények általánossága, absztraktsága, tartóssága a gazdasági életben általában csökken, a közigazgatási rendeletalkotás felduzzad. Az ún. intézkedési jogszabályok az általános jogszabályfogalomnál megköveteltnél konkrétabbak, állandóan változó szituációkra irányítottak, a jogkövetkezmények megállapítása zömmel célszerűségi alapon történik, a gazdaságpolitikai cél megszűnésével pedig általában a jogszabály is automatikusan megszűnik. Figyelemmel a célszerűségi szempontokra, egyre nehezebben alkalmazható a jogállami közigazgatás azon elve, hogy minden államigazgatási aktust bíróság előtt meg lehet támadni, hiszen egy gazdaságpolitikai mérlegelést nehezen tud felülbírálni a jogvitákra profilírozott bíróság. A rendkívül nagyszámú, gyorsan változó, gyakran igen alacsony szintű célszerűségi jogszabályok jogszabály-inflációt idéznek elő, sokszor egymásnak is ellent mondanak, sértik a jogrendet és a jogbiztonságot, súlyos zavarokat okoznak a jogalkalmazásban. A közigazgatással szemben új követelmények jelentek meg a XX. század végén. Az új igények lényege az, hogy míg korábban a közigazgatással szemben elsősorban a jognak való megfelelés jelentkezett követelményként, addig most már alapvetően az eredményességről, illetve hatékonyságról van szó. A technikai fejlődés miatt egyre jobban kiütköztek a pusztán jogalkalmazó, jogszabály-végrehajtó közigazgatás hiányosságai, az állami közigazgatás gazdasági szolgáltatásai, pl. a közlekedés, az energiaszolgáltatás, a nagyvárosok életének biztosítása kerül a középpontba. A jogállami beavatkozást korlátozó közigazgatás szolgáltató közigazgatássá (Leistungsverwaltung - először a német jogirodalomban Forsthoff dolgozta ki) alakul át: az ipari forradalom következtében a közigazgatás már nemcsak egyszerűen elemi létszükségletekről köteles gondoskodni, hanem egyre terjedő szolgáltató tevékenységet is végez. Az állam közszolgáltató tevékenysége az 1900-as évek fordulóján alapvetően a jóléti, a szociális, a kulturális igazgatásban alakult ki, a XX. század közepén azonban a szolgáltató közigazgatás a jóléti, szociális, kulturális területről egyre jobban átvált gazdasági befolyásoló, támogató és korlátozó közigazgatássá. Ez a gazdaságot befolyásoló közigazgatás azonban már nem tud működni pusztán a jogállami közigazgatás hagyományos elvei alapján, hiszen pl. feladata a területi felzárkóztatás, az esélyegyenlőtlenség mérséklése stb. Európában az 1950-es évektől kezdve egyre erősebb szerepet kap az Alkotmánybíróság, amely a parlament által hozott törvények, illetve a közigazgatás által hozott rendeletek alkotmánybírósági kontrollját végzi. Az alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat pedig egyre erőteljesebben kibontakoztatja a politikai, illetve a személyes szabadságjogok után az ún. harmadik-negyedik generációs alapjogokat, amelyek az állam aktív közreműködését, szolgáltatásait követelik meg pl. az információs társadalmi szolgáltatások (hírközlés, Internet), illetve a környezetvédelem terén, de hivatkozhatnának a kulturális szükségletekre, az egészséges életmód biztosítására stb. 2.3. A korábbi elvekhez képest a gazdasági alkotmányosság egyik alapvető újdonsága a gazdasági érdekszövetségeknek, a gazdaság ún. önigazgató szervezeteinek beépülése az állami tevékenységbe. Ezek az érdekképviseletek az ún. priváthatalom sajátos formáit képezik. A nyugati jogirodalom ide sorolja a különféle vállalkozói közösségeket (pl. gyáriparosok szövetségeit), az ipar- és kereskedelmi kamarákat, a fogyasztók különböző képviseleteit, de tágabb értelemben a munkavállalók érdekképviseleteit, így a szakszervezeteket is. A korszerű európai kormányzásról szóló 2001. évi EU fehér könyv már a civilekkel partneri kormányzás követelményéről beszél. A gazdasági érdekképviseletek funkciói három csoportba oszthatók. Az elsőbe a gazdaságpolitikai akaratképzésben való részvétel sorolható; részvétel a jogalkotásban, hatás a közigazgatásra, együttműködés, illetve konfliktusok más érdekképviseletekkel, hatás a közvéleményre. A másik nagy feladatcsoport a piacszabályozó funkció, amely körébe a piackutatás, az információadás, a vállalatközi kooperáció segítése, az általános szerződési feltételek kibocsátása, a kereskedelmi szokványok gyűjtése és nyilvántartása, egyeztetés, választottbíráskodás a tagok jogvitáiban, tartozik elsősorban. A harmadik funkció a segítségnyújtás a tagoknak a vállalati gazdálkodásban; így ebbe pl. az együttműködés szervezése a tagok között a kutatás-fejlesztésben, tipizálás, normalizálás, minőségbiztosítás, továbbképzés, tanácsadás, kezességvállalás hiteleknél, végül általános szolidaritási és szervezési feladatok tartoznak. Ma már egyértelmű, hogy az érdekképviseletek intézményesen beépülnek a fejlett piacgazdaságok társadalmi-gazdasági mechanizmusába, részben ellensúlyt képeznek az állammal szemben, részben azonban átvesznek egyes korábban kizárólag állami funkciókat is. Az érdekképviseletek önszabályozó normákat alkotnak, becsületbíráskodnak, választottbírósági funkciókat töltenek be. Számos országban meghatározott

17 gazdasági törvények létrehozásánál jogszabály írja elő az érdekszövetségekkel való közigazgatási konzultációt. Az érdekképviseletek „lobbyz-nak”, sajátos kapcsolatokat alakítanak ki a törvényhozással (pl. parlamenti lobby-jegyzékek, megjelenés és felszólalási lehetőség a parlamenti bizottságok ülésein stb.). Mindezt természetesen vitákat válthat ki, például neoliberális szerzők neokorporativizmusnak tartják és helytelenítik. Az érdekképviseletek mellett kialakulnak a különböző hibrid, félállami-féltársadalmi szervezetek is. Ezek a kontinensen általában a hagyományos köztestületi-közalapítványi formát használják fel, de pl. vannak vegyesen állami-civil tanácsok, testületek is stb. 2.4. Az állami beavatkozás egyik leglényegesebb eszköze az állami szektor, az állami beavatkozás legjobban vitatott eleme. Az állami szektor jelentősége 1945 után elsősorban Ausztriában, Franciaországban, Angliában és Olaszországban volt nagy, az osztrák állami szektor pl. a 90-es évek elején a nemzeti jövedelemnek 40%-át megközelítő részét tette ki. Ugyanakkor - főleg konzervatív kormányok hatalomra kerülése esetén - az 1980-as évektől az állami vállalatok privatizálására irányuló törekvések erősödnek meg. Az állami vállalatok Nyugat-Európában eredetileg zömmel közigazgatási intézményként jelentkeznek. E vonatkozásban a fejlődés sokrétű. A közigazgatási jogon belül maradó közüzemi-közszolgáltató állami vállalatok is elkülönülnek a közintézetektől. ld. pl. a francia nemzeti vállalatot. A fejlődés másik vonala az, hogy az állami vállalatok egyre szélesebb körűen kereskedelmi társasági, tehát magánjogi formában jelentkeznek. Ilyen forma elsősorban a részvénytársaság, illetve a korlátolt felelősségű társaság. (Pl. Ausztriában az állami vállalatok kétharmada kereskedelmi társaság, a kereskedelmi társaságok közül pedig a részvénytársaság kétharmad, a kft. egyötöd részt képvisel.) A fejlődés következő lépéseként kezdenek csökkenni a különbségek a közjogi és a kereskedelmi jogi formában jelentkező vállalatok között, amiből törvényszerűen következik az is, hogy a kereskedelmi társasági formában működő állami vállalatok az általános kereskedelmi társaságoktól eltérő jogi szabályokat is kapnak. Ezen a téren a kontinensen is példává válik a vegyes jellegű angol-amerikai public corporation, amelynek közjogi és magánjogi elemei is vannak. Egyre lényegtelenebbé válik az is, hogy egy állami vállalat közjogi vagy magánjogi személy, illetve jogi személy-e egyáltalán, vagy esetleg jogi személyiség nélkül működik. A vállalat tényleges jogállása tehát a funkciójához igazodik. Lényeges viszont az állami versenyvállalatok és a monopolvállalatok szétválasztása, amely nemcsak a kifejezetten erre építő Franciaországban, hanem más országokban is megfigyelhető. A csoportosítás alapja az, hogy a jogszabályok nagyobb vállalati önállóságot biztosítanak tételes jogilag is a versenyszektorban, és szorosabb irányításban részesítik a rendszerint nagyvállalatként jelentkező monopolvállalatokat. Emellett önálló jogi sajátosságokat mutatnak a közszolgáltató vállalatok, amelyek az utóbbi időben nemcsak a monopolizált, hanem a versenyszektorban is jelentkeznek. Ugyancsak elkülönült jogi szabályozást kapnak a helyi önkormányzatok vállalatai, éppen a regionális érdekek szolgálata érdekében. Állandósult közeledési folyamat tapasztalható (elsősorban a nagyvállalatok szintjén) az állami versenyvállalatok és az állam által befolyásolt magánvállalatok irányítási rendszere és önállósági szintje között. Ennek része az állami vállalatok közigazgatástól való viszonylagos önállósulása, másik oldalról pedig a nagy magánvállalatok feletti állami ellenőrzés fokozódása. Az állam alapvetően közvetett pénzügyi eszközökkel jelentősen befolyásolni tudja a magánvállalatokat, de az állami vállalatokat is egyre inkább közvetett úton irányítja. A kétoldalú kiegyenlítési tendencia ellenére is azt mondhatjuk, hogy az állami vállalatok önállóságát a magánvállalatoknál sokkal jobban korlátozza az állami alapítás ténye, az állami tulajdon, az, hogy az állam gazdasági befolyásoló célt kíván vállalataival megvalósítani. Az állami vállalatok irányítását is egyre kevésbé minisztériumok látják el, hanem speciális holding részvénytársaságok (mint pl. az osztrák ipari holding, avagy az olasz IRI). A privatizációs tendenciák általában a kereskedelmi társasági formában működő állami vállalatokat, különösen a részvénytársaságokat érintik, és a privatizáció formája zömmel a részvények tőzsdén való értékesítése (főleg Angliában). Az állami tulajdonú társasági részesedések értékesítése az általános kereskedelmi jogi eszközökkel történik, így nem is alakul ki a privatizáció külön joga, mint a volt európai szocialista országokban a rendszerváltozás után. 2.5. Történetileg nézve a polgári állam eredetileg a szabadverseny jegyében egyértelműen a konszernképződés ellen, annak korlátozása érdekében lépett fel. Tipikus példája ennek az amerikai ún. antitröszt-törvényhozás, amelyet persze - éppen azért, mert a valóságos társadalmi-gazdasági folyamatok ellen harcolt -, a

18 jogszociológiai irodalomban a jog nem kellő hatékonyságának mintapéldájaként szoktak emlegetni. A XX. század utolsó évtizedeitől azonban a konszernek számára már eljött a legalitás ideje (pl. az NSZK-ban a konszernt az 1965. évi részvénytörvény kifejezetten elismerte), az adójog pedig már régen nincs szinkronban a versenyjogi tilalmakkal (ún. konszolidált mérleg bevezetése). Ma már a jog feladatait a konszernek vonatkozásában kezdik nem tiltó jelleggel megfogalmazni: a konszernek felszámolása illúzió, ezért ezeket be kell építeni a jogrendbe, és így megteremteni kontrollálásuk megfelelő eszközeit. A jog feladata e téren az irodalom szerint az, hogy biztosítsa az eszközöket a szabályszerű és ellenőrzött konszernképződéshez, kialakítsa a vállalatcsoportosulás belső kapcsolatrendszerét a központ, illetve a tagvállalatok egymás közti viszonyában, végül: a konszern külső viszonyait rendezze a belső viszonyokkal összefüggésben, egyfelől az állam, másfelől a hitelezők, végül pedig a vállalatcsoportban részt vevő társaságok részvényesei (különösen pedig a kisrészvényesek) irányában. Az igazi konszern természetesen ma már közgazdasági értelemben feltétlenül multinacionális, azaz különböző országokban székhellyel rendelkező társaságok képeznek vállalatcsoportot. Ez további jogi problémákat okoz, hiszen a nemzeti jogrend jórészt tehetetlen a külföldi behatolással szemben. A vállalatcsoportosulásoknak létrejövetelük szempontjából három alaptípusát szokásos megkülönböztetni: a fúzió alapjain keletkező, a részesedési, valamint az ún. szerződéses konszernt, amely utóbbinak sajátos alfaja a tartós kooperációval tényleges bolygóvállalatok képződése. A fúzió vállalatok egyesülését jelenti, amely általában jogi kontroll alatt áll - az állam adott esetben vétót emelhet ellene. A szűkebb értelemben vett konszernképződés klasszikus útja az ún. részesedési konszern, amelynek alapszisztémája, hogy az egyik részvénytársaság megszerzi a másik részvénytársaság viszonylagos részvénytöbbségét. A stratégiai vezetést biztosító többséghez a részvények jelenleg nagyszámú osztódásának körülményei között - főleg az USA-ban - már nem szükséges 51%, hanem átlagban jóval kisebb részvénytulajdon is elégséges. A nagyvállalatoknál viszonylagos részvénytöbbség általában egy másik jogi személy birtokában van, kialakul a holdingtársasági csoport piramisa, ahol a kizárólag részvénytulajdonosi jogokat gyakorló pénzintézetszerű központ alatt a leány- és unokavállalatok hosszú sora húzódik meg, és így az anyavállalati részvénytársaságba befektetett viszonylag csekély tőkével vállalatok sorát tudják befolyásolni. Konszernjogi eszközökkel tehát hatalmas vagyont lehet ellenőrizni. Először a német jogban került legalizálásra a tényleges és a regisztrált vállalatcsoport intézménye, amely a vállalatcsoportosulás integrált egységét is jogi elismerésben részesíti (2006-ban Magyarországon is bevezettük). A szűkebb értelemben vett konszern másik faja az ún. szerződéses, illetve faktikus konszern, ahol a vállalatok között kifejezetten, mondjuk írásban, vagy tényleges gyakorlattal alátámasztva "vállalatvezetési megállapodás" jön létre, és így ezek a vállalatok érdekközösségi társulást képeznek. Többlépcsős konszernképző uralmi (pl. veszteség- és nyereségelosztási) szerződések jönnek létre. A szerződéssel vagy tényleges magatartással létrejövő konszernek különböző jogi változatai mögött természetesen sajátos közgazdasági formációk húzódnak meg. Ilyen pl. az ún. konglomerátum, ahol részesedési rendszeren alapuló, pénzügyi függésben erősen diverzifikált, illetve szakosított vállalatok húzódnak meg, egységes termelőfolyamat alakul ki a jogi önállóságukat megtartó vállalatok között. A szerződéses, illetve faktikus konszernekben a tagvállalatok egymás közti kooperációjában kialakul a transzferárképzés, amely a konszernen belül is piaci mikroklímát teremt, belső verseny alakul ki, sajátos belső szerződések, belső jogviták, amely utóbbiakat a konszernen belül egyeztetve, vagy a központ döntése szerint, tehát a külső szervek beavatkozása nélkül döntenek el. A szerződéses konszernhez igen közel áll tartós kooperációs szerződésekkel a bolygóvállalatok képződése. Ez a titka az ún. kisvállalati paradoxonnak, tehát annak, hogy a XX. század második felében végbement rendkívül erős koncentráció nem csökkentette sem az USA-ban, sem Nyugat-Európában a kisvállalatok számát. Ezzel szemben kialakultak a nagyvállalatok és kisvállalatok között olyan fővállalkozói, szállítási stb. szerződések hálózatai, amelyek zömmel mellékkötelezettségekben foglalt pénzügyi, specializációs és egyéb kikötésekkel annyira megkötik a kisvállalatokat, hogy azok a viszonylag kisszámú nagyvállalat állandósult bolygóvállalataivá válnak anélkül, hogy a nagyvállalatnak tulajdonosi részesedése lenne bennük. Ez esetben az egyébként egyszerű árukötelmet jelentő szállítási vagy egyéb áruszerződések funkcióváltozáson mennek át, organizációs funkciót is betöltenek, hasonlóan a társasági szerződésekhez. Míg a részesedési konszern alapvetően a társasági jog intézménye, amely azt alapvetően közérdekvédelmi (nyilvánosság), hitelező- és kisebbségvédelmi szempontból szabályozza, addig a szerződéses

19 és a faktikus konszernképződéssel elsősorban a versenyjog foglalkozik. Ehhez járul a pénzügyi jog számviteli és adójogi eszközökkel (pl. konszolidált mérleg előírása az egymáshoz kapcsolódó vállalatokra nézve). A vállalatok nagyobbodási folyamata vezetett el ahhoz a jelenséghez, hogy e vállalatcsoportok hatalmi képződményeként is jelentkeznek. Eredetileg a vállalat csak gazdasági jelenség volt a jogi elméletben és nem politikai képződmény, azonban mára a nagyvállalatot nem lehet egyszerűen magánjogi eszközökkel szabályozni, tehát kizárólag társasági jogi szemléletben felfogni. A nagyvállalatokkal, illetve a vállalatcsoportok kialakulásával az állami közhatalomhoz hasonló gazdasági hatalom jön létre, amely hatalmat a multinacionalitás csak fokozhatja, de még veszélyesebbé teheti az államok számára (ld. pl. a multinacionális vállalatok gyengébb országok szuverenitását csorbító gyakorlatát). Az államok ezért egyre jobban hangsúlyozzák a nagyvállalatok szociális kötöttségeit és társadalmi felelősségét. 2.6. Amíg a kisvállalat érdekszempontból általában a tulajdonos személyéhez kötődik, addig a nagyvállalat belül érdekpluralista. A nagyvállalat belső felépítése egészen más, mint a kisvállalatoké, benne különböző érdekcsoportok állnak egymással szemben. A konszernnél ez két alapvető vetületben is jelentkezik. Egyfelől szervezeti oldalról, hiszen benne különböző anya-, leány-, unoka- stb. vállalatok mint szervezetek érdekei ütköznek egymással. Másrészt viszont speciális státusban lévő érdekcsoportok, nagyrészvényesek, kisrészvényesek, menedzserek, alkalmazottak, szakszervezetek érdekei találkoznak egymással. (A szervezetszociológia, a szervezetelmélet és a vezetéselmélet alapvetően a nagyvállalat-képződésre alapozva alakult ki az 1900-as évek első felében.) Ez a kettős érdekpluralizmus a jogot is új feladatok elé állítja. Míg a XIX. században a nem tulajdonos vállalatvezető egyszerű alkalmazott volt, addig a XX. század második felében a tulajdon és az irányítás viszonylagos szétválasztásával a nagyvállalati vezető alkalmazottak önállósult jogállásba kerülnek. A vállalatvezetők erősödését a nyugat-európai részvénytörvények az igazgatóság (vezetőség) és a felügyelő bizottság helyzetének közgyűléssel szembeni jelentős megerősítésével fejezték ki 1960-1980 között. Nyugaton a kereskedelmi jog és a munkajog határterületén létrejön a vezető alkalmazottak speciális jogállása. Az ún. menedzseremancipáció szervezetszociológiailag kiváltotta a vállalati belső struktúra jelentős átalakulását, az egyszerű lineáris irányítás törzskari vezetésre való átváltása után az 1900-as évek második felétől megfigyelhető a törzskari vezetés funkcionális irányításra való átalakulása is. Megjegyzendő viszont, hogy e folyamat ellentételezéseként a XX. század végén kialakul a corporate governance jogi ideológiája, amely a felelős vállalatvezetés jegyében növelni kívánja a részvényesek ellenőrzési lehetőségeit a vállalatvezetés felett. A társasági jog eredeti struktúrája szerint a részvénytársaságoknál a tulajdonon volt a hangsúly, a részvényesek mint tőkebefektetők vitathatatlanul egyenjogú tulajdonos tagtársként jelentkeznek. A XX. század második felében a nagyvállalatoknál egyre jobban végbemegy a részvényesek differenciálódása. Az eredeti felfogás szerint a társasági tagok egyaránt résztulajdonosok voltak, részvényeikhez igazodó eszmei hányadok szerint. Ez azonban ma már a nagyvállalatok esetében sokszor nem áll. A nagyrészvényes a vállalatban valóban "tag", nála a tulajdon és a rendelkezési hatalom nem válik szét, ezzel szemben a kisrészvényes mintegy hitelezői kötelmi pozícióba szorul ki, érdekeit egyre inkább külső jogi eszközökkel is védeni kell, hiszen a nagyrészvényesi visszaélésekkel szemben a hagyományos kisebbségvédelem tehetetlen. A társasági jog határterületén tőkepiaci törvények útján kialakul a befektetővédelmi jog, amely a részvényesnek, mint befektetőnek kíván jogvédelmet nyújtani a tőkepiacon. A hagyományos társasági szemléletben a munkavállaló az üzemhez tartozott, a vállalatnak tagja kizárólag a részvényes volt. Ezzel szemben a modern jogi elméletek (Thomas Raiser, Claus Ott) - egyébként a neoliberális felfogások által hevesen vitatottan - abból indulnak ki, hogy a munkavállaló a vállalatnak mint személyegyesülésnek tagja. Ebből az irányzatból nőtt ki az a törekvés, amelyet Nyugaton participációnak vagy ipari demokráciának neveznek. Ipari demokrácia alatt lényegében három tényezőt szokás érteni: a) a munka ún. humanizálását, a dolgozói munkakörülmények javítását, jobb légkör kialakítását vezető és vezetettek között, a munkában eltöltött idő minőségének javítását, b) részesedést a vállalati profitból, kisrészvényesi pozíciók kialakításával vagy anélkül különböző utakon (Nyugat-Európában ez elsősorban a francia tendencia), c) a vállalati döntéshozatalban való részvételt, a dolgozókat képviselő szervek útján, ennek az ún. participációnak (Mitbestimmung) az élharcosa a német jog.

20

A munkavállaló-munkáltató viszony a XIX. században még tisztán egy magánjogi szerződésre épült. Az ún. munkásmozgalom alapvetően a munkavállalás jobb feltételeiért folyt, illetve középpontjában a bérharc állt. Ez a küzdelem váltotta ki az állami beavatkozást a korábban szinte teljesen privátnak tekintett munkaszerződésbe, megjelenik a szociális "munkásvédelmi" közjog és ezzel együtt a XIX. század végén, a XX. század elején a munkajog mint önálló jogág. A munka "szerződéses" magánjoga és a munka szociális közjoga azonban ekkor még meglehetősen élesen elkülönült. Az 1950-es évek végétől kezdve azonban alapvető tendenciaként jelentkezik a közjogi és magánjogi elemek erősebb vegyülése, az individuális (munkaszerződésre épülő), illetve az ún. kollektív munkajog együttesen képezi a munkajogot, mint a közjog és magánjog határterületén elhelyezkedő vegyes szakjogot. A kollektív munkajog eredetileg a közjogi munkajog részeként alakult ki, ld. pl. a sztrájkjogot. Ennek a kollektív munkajognak egyik legfontosabb intézménye volt a kollektív szerződés, amelyet Nyugat-Európában a 60-as évek közepéig zömmel a bér- és szociális ellátás kérdésében főszabályként nem a vállalatoknál, hanem országos szinten szakmai (iparági) felépítésű szakszervezeti csúcsszervek kötötték meg a munkaadók szövetségeivel. Már a vállalat feletti szint is kizárta, hogy a szakszervezetek a vállalatok irányításában szerepet vállaljanak, ezt eredetileg egyik oldalról a tulajdon szentségének elve, másik oldalról a szakszervezetek osztályharcos hagyományai is megnehezítették. A XX. század második felében azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgozók számára a béremelés nem kizárólagos fontosságú. A technikai fejlődés és nemzetköziesedés következtében olyan kérdések kerülnek előtérbe, mint a munkaintenzitás, a munkarend, a műszaki fejlesztés, a beruházások telepítésének hatása a foglalkoztatottságra, a vendégmunkáskérdés stb. Bár a kollektív szerződéseket igyekeznek tartalmilag bővíteni, alkalmazkodni az új helyzethez, nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalatvezetői döntéseket belülről és preventív jelleggel jobban képesek a munkavállalói érdekképviseletek befolyásolni. Ez csak kívülről, az ágazati szakszervezetek által, illetve utólagosan és keretjelleggel, ahogy ez a kollektív szerződésekkel történt, aligha lehetséges. Ezért előtérbe kerültek Nyugat-Európában az egyre jobban vállalati szintre lekerülő kollektív szerződések mellett a szakmai szakszervezetektől többé-kevésbé viszonylag független, közvetlenül vállalaton belüli munkavállalói testületek, elsősorban pedig az üzemi tanácsok, amelyek beépülnek a vállalatvezetésbe, befolyásolják annak struktúráját. Az üzemi tanácsok szerepe Nyugat-Európában a II. világháború után - ciklikusan - a legtöbb országban növekedett. A jogszabályok fontos feladatokat adnak az üzemi tanácsoknak a vállalati dolgozók helyi érdekvédelmében, a vállalatvezetők számára pedig a munkahelyi konfliktusok megelőzése szempontjából játszanak jelentős szerepet. Az üzemi tanács tipikusan nagyvállalati intézmény, az általa élvezett tájékoztatási, konzultációs és - kismértékben (főleg jóléti-szociális kérdésekben) megnyilvánuló - döntési jogok képezik az ún. üzemi szintű participáció tárgyát. E körül kialakul a kollektív munkajog részeként az ún. üzemi alkotmányjog (ld. pl. az 1972-es német törvényt). A fejlődés következő foka – alapvetően a német jogcsoportban – az üzemi alkotmányjog átalakulása ún. vállalati alkotmányjoggá, azaz a dolgozók képviseletének beépítése a nagyvállalat társasági vezető szerveibe, elsősorban a felügyelő bizottságba (participáció). Az 1950-es. 60-as években még a kisebbségi dolgozói részvétel is heves ellenállást váltott ki, hiszen a neoliberális felfogás a társasági struktúra, a magántulajdon megsértésének minősíti ezt. Különösen azonban az 1976-ban, az NSZK-ban elfogadott ún. paritátos Mitbestimmung okozott politikai vihart, hiszen ezáltal egy sor lényeges kérdésben a dolgozók képviseletével való megegyezés a vállalatvezetés elengedhetetlen feltételévé vált (a dolgozói képviselet a felügyelő bizottságban 50%-ot tesz ki a törvény szerint, ún. paritásos Mitbestimmung). Mindezen tendenciák következtében a vállalatcsoportok és a nagyvállalatok, illetve a kis- és középvállalatok szerkezete között elég jelentős jogi különbségek alakultak ki. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez tipikusan nyugat-európai fejlődés. Az Amerikai Egyesült Államokban a részvénytársaságot ma is szinte kizárólag a részvényesek intézményének fogják fel, és az Európai Unióban az angol ellenállás meggátolta a munkavállalói részvétel beépítését az európai részvénytársaság szervezetébe. Végül is az európai részvénytársaságban a német megoldás mellett lehetséges Board rendszer is dolgozói participáció nélkül, de a munkavállalókkal ez esetben külön megállapodást kell kötni. 2.7. Az állam szerepének gyökeres megváltozása a közjog-magánjog szabadversenyes kapitalizmusban kialakított különbségét relativizálja, végbemegy a két jogterület közeledése, vegyülése, egymásba való átcsapása

21 a kontinentális jogokban (az angol jogcsoportban ilyen elkülönülés eleve nem volt). A magánjog viszonylagosan „szocializálódik”, „politizálódik” és funkcionalizálódik, a tulajdoni és a szerződési korlátok a magánjog immanens részévé válnak, a magánvállalatok ellátnak közfeladatokat is, ugyanakkor az állam közigazgatási feladatai ellátásánál, az állami befolyásolás körében rendszeresen használ polgári jogi szerződéses és társasági eszközöket. Egyre viszonylagosabbá válik az az elhatárolás, amely szerint a közjog a politikai élet, a magánjog pedig a gazdasági élet joga. A közjogi szemlélet behatol a civiljogba, a civiljog pedig a közjogba, a közigazgatásba. A nagy törvényhozási akciók kora általában lejár, erősödik a praktikus esetjogi személet, amely a felszínen a kontinentális jog számos képviselője szemében az angol joghoz való közeledésnek tűnik. A közjog magánjogba való behatolása folytán kialakulnak a magánjogból levált vegyes jogterületek, ún. vegyes szakjogok. Ilyen elsősorban a már említett vegyes jellegű munkajog, a társadalombiztosítási jog, a fogyasztóvédelem joga, médiajog stb. Olyan alapvető intézmények "modernizálódnak", mint a tulajdon és a szerződés. A tulajdon megszűnik kizárólag árutulajdonjog lenni, a közjogi korlátozások intézményesen beépülnek tartalmába. A szerződéses szabadság szűkülésével a szerződéses kényszer legkülönbözőbb formái alakulnak ki, növekszik a kogens szerződési szabályok száma. Az egyének közötti hagyományos szerződések, illetve a vállalati tömegszerződések egyre jobban elválnak egymástól, kialakul a fogyasztói szerződés intézménye. A gazdaságban a közjog és magánjog bomlásának legalapvetőbb jele a gazdasági jogi elméletek megjelenése. A gazdasági jog elmélete elsősorban a német jogcsoportban, az I. világháború után jelent meg (Hedemann). A gazdasági jogi elméletről ma is széles körű vita folyik Nyugat-Európában, ugyanakkor azonban ma már nem annyira a gazdasági jog léte a vitás, hanem inkább annak tárgya és körülhatárolása. A gazdasági jog fogalma tekintetében három nagy irányzat létezik. Először gazdasági jog alatt az egész olyan jogot értették, amelyet gazdasági szellem hat át, illetve a gazdasági szükségletek kielégítését szabályozó valamennyi jogszabályt a gazdasági jogba sorolták (ld. 1945 előtt Magyarországon Kuncz Ödön). Ugyanakkor viszont az utóbbi évtizedekben ez a „korszellem-elméleti”, illetve „szuperjogági” felfogás háttérbe szorul, és előtérbe kerül az a két irányzat, amely a gazdasági jogot vagy mint az állami gazdaságirányítás jogát, vagy mint a nagyvállalatok jogát kívánja kialakítani (e két irányzat kombinálása is tapasztalható). Van azután egy olyan felfogás is, amely a gazdasági jogot egyszerűen a határterületekkel kibővített kereskedelmi jog modern nevének tartja (társasági jog + cégjog + csődjog + bank- és értékpapírjog + versenyjog + kereskedelmi ügyletek). Ma az egyik legalapvetőbb felfogás az, amely a gazdasági jogot az állami gazdaságirányítás jogaként fogja fel (Rinck), a makroökonómia jogának tekinti, és elsősorban a gazdasági alkotmányjogot és a gazdaságirányítási jogot sorolja ebbe a körbe (vezető irányzat ez Franciaországban). Másik felfogás viszont a gazdasági jogot alapvetően a vállalati jogra koncentrálja (ebbe a körbe főleg a svájci és az osztrák gazdasági jog tartozik). Eredetileg a vállalatot középpontjába helyező gazdasági jog a konszern- és kartelljogra koncentrált, utóbbi időben azonban kialakul a nagyvállalati jognak olyan felfogása is, amely elsősorban a vállalaton belüli szervezetre vonatkozik. Ezen újabb elméletek (Thomas Raiser, Claus Ott) szerint a vállalati joggal azonosított gazdasági jogbaj a "plurális jellegű nagyvállalati jogot" kell kifejeznie. Tehát a tulajdonosi, a kisrészvényesi, a menedzseri és munkavállalói érdekeknek belső, vállalaton belüli kiegyensúlyozását, illetve az állammal, a "közérdekkel", illetve más külső érdekcsoportokkal való érdekegyeztetést kell szolgálnia, s szabályoznia kell az érdekkonfliktusok lebonyolítását. A vállalati jog így elsősorban nagyvállalati és szervezeti jog, szemben a kereskedelmi joggal, amely részben valamennyi társaság joga, továbbá külső, árukapcsolatokra irányított jog. A kereskedelmi jogban a társaság tagjainak jogárukapcsolatokra irányított jog. A kereskedelmi jogban a társaság tagjainak jogai és kötelezettségei, illetve a gazdasági forgalom szempontjai állnak a középpontba, a vállalati jogban a nagyvállalati belső mechanizmus. A munkajog vonatkozásában pedig a vállalati jog hívei szerint a kollektív munkajog kiválik a munkajogból és a vállalati jog része lesz. A nagyvállalati jog tehát a kereskedelmi jog és a munkajog határterületén alakul ki, speciális nagyvállalati jogként, az individuális munkaszerződések pedig visszatérnek az általános magánjogba. Volt már szó róla, hogy az angol-amerikai jog sem a közjog-magánjog, sem a magánjog-kereskedelmi jog megkülönböztetést - úgy ahogy a kontinentális jogok - nem ismeri. Ugyanakkor, főleg az USA-ban, kézikönyvek, illetve tankönyvek címen ismeretes az üzleti jog (business law) fogalma, amelyet gazdasági jognak is nevezhetünk. E körbe tartozónak tekintik a társasági, a tőzsde-, a bank- és értékpapírjogot, a szerződési jogot, a fogyasztók, a környezet és a munkavállalók érdekeit védő törvényeket, a tulajdonvédelmet, ideértve a

22 biztosítást és a vagyonkezelést, a különböző képviseleteket, a versenyjogot (beleértve az ún. monopolvédelmet), az üzleti világot érintő adójogot, a könyvvitel (számvitel jogát) és az ún. üzleti etika jogi vonatkozásait, továbbá a szellemi alkotások jogának bizonyos aspektusait (computerjog, az információs társadalom joga). Hasonló üzleti jogi-vállalati jogi szemlélet (Unternehmensrecht) az Európai Unióban is kezd kialakulni, pl. az Unió társasági jogi irányelveinek magánjogi normái szinte teljesen át vannak itatva számviteli normákkal.

3. A szocialista tervgazdálkodás joga 3.1. A szovjet jog fejlődésének első pillanatától kezdve szembe találta magát azzal a problémával, hogy Marx előfeltevéseiben a szocialista forradalom a legfejlettebb tőkés országokban, előrehaladott imperialista szakaszban, lényegében az egész világon egyszerre győz, és ezért szerinte a kommunizmusig tartó átmeneti időszak is rövid lesz. Ezzel szemben 1917-ben Oroszország elmaradott, félfeudális-kapitalista óriás volt, sok ázsiai termelési módból származó beütéssel, igen alacsony kulturális színvonallal, és az ún. szocialista rendszert ebben az országban egyedül, huzamos ideig a puszta létért való harcban építik. Az októberi forradalom győzelme után szinte természetszerűen fordultak mindennel szembe, ami a korábbi "burzsoá" társadalom maradványa volt, továbbá Marx-Engels tanítását lényegében egy az egyben kísérelték meg alkalmazni az orosz valóságra. Ennek megfelelően az 1920-as évek elején két általános elv uralkodott Szovjet-Oroszországban, nevezetesen, hogy a szocializmus és az áruviszonyok összeférhetetlenek, illetve, hogy a szocialista gazdaság központilag irányított, zárt önellátó üzem. Mindez összekötődött a rendkívüli körülmények folytán a háborús hadigazdálkodást folytató hadikommunizmus tényeivel, amelyek tovább erősítették az áruviszonyokkal szembeni ellenszenvet. Az államkoncepció lényege ez időszakban még a kommün típusú állam, a közvetlen népi törvényhozás, az államigazgatás mint önálló államfunkció tagadása, a törvényhozói és végrehajtó funkció összeolvasztása. Mindebből szükségszerűen következett a jog lehető kiküszöbölésére való törekvés. Marx minden jogot burzsoának nevezett, és Lenin is átvette ezt az értékelést. Ez a „jogellenesség” természetesen elsősorban a gazdaságot szabályozó korábbi magánjog ellen irányult: a tulajdon, az áruszerződés, a megdöntött polgári társadalom alapintézményei. A naturálgazdálkodás, a központi termeléselosztás az állami szektorban ténylegesen is teljesen feleslegessé tette a szerződéseket. A szovjet gazdaságra vonatkozó jog fejlődésének új szakaszába lényegében 1921-ben léptek a NEPpel (új gazdasági politika) A NEP-re visszaemlékezve mondja Lenin 1923-ban: „....kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott”. A hadikommunizmust Lenin a szocialista társadalom legrövidebb, legközvetlenebb és leggyorsabb, de hajótörést szenvedett kísérletének minősíti, kijelenti, hogy "az élet megmutatta, hogy tévedtünk". Az új feladat: a személyes érdekeltségre, a gazdasági elszámolásra támaszkodva dolgozni azon, hogy "szilárd kis hidakat építsünk", amelyek fokozatosan elvezetnek a szocializmushoz. Mindez az áruviszonyok és a jog fennmaradásának kényszerű elismerését jelentette. A NEP bevezetése szükségképpen összefonódott a korábbi marxista államhatalmi, illetve a gazdaságirányítási-vállalatvezetési elvek revíziójával. A szovjet vezetésnek be kellett látnia, hogy egyetemes társadalmi önigazgatásra nincsen mód ("egyelőre még") szükség van a törvényhozói és végrehajtói funkciók viszonylagos elválasztására, azaz az államigazgatás viszonylagos önállósítására. Nem lehet továbbá a politikai viszonyokat és a gazdasági viszonyokat élesen elválasztani, a hatalom megtartásához meg kell szilárdítani a gazdaság állami vezetését. Megváltozik az a korábbi lenini álláspont is, amely szerint a szakszervezeteknek át kell venniük a népgazdaság irányítását, össze kell olvadniuk az államapparátussal. Az államnak korlátozó módon is fel kell lépni a gazdaságban, hiszen a NEP feltámasztotta a magánvállalatokat is (főleg kisvállalatokat, egyéni magánvállalatokat). Mindez együtt járt a jog gazdaságban való szerepének elismerésével. 1922-ben hozzák létre a szovjetorosz Polgári Törvénykönyvet, mint az első szocialista polgári törvénykönyvet (az 1960-as évek elejéig hatályban volt). A Ptk. egyes szabályai az állami vállalatokra is vonatkoztak, bár a törvény zömmel az állampolgárok gazdasági tevékenységét szabályozta. A gazdasági elszámolásra való fokozatos áttérés a hadigazdálkodáshoz képest némileg növelte az üzemi önállóságot, a kereskedelmi elemek csíráikban megjelennek az állami

23 vállalatoknál. Az 1922-es Polgári Törvénykönyv jogi személyiséget adott a hozraszcsot (önálló elszámolás) alapján működő állami vállalatoknak, illetve trösztöknek. A hadikommunizmus glavkrendszerének (glavk = iparigazgatás) túlhajtásait ugyan megszüntetik, de a vállalatirányítás lényege a 20-as években is változatlan marad: megszilárdult a gazdaság igazgatásának termelésterületi, azaz alágazati jellegű többlépcsős hierarchikus rendszere. Az ágazati csúcsszervet ekkor még a korábbi ideológiának megfelelően nem minisztériumoknak nevezik (népbiztosság), a középirányító szerveknek is több típusa van, de a direkt tervgazdálkodás későbbi vállalatirányítási rendszerének alapjai ekkor már létrejönnek. Mind az egyes iparági vezető szerveknél, mint pedig a vállalatokon belül az egyszemélyi vezetés hangsúlyozásán alapuló törzskari irányítás uralkodik, a kollektív vezetési formákat, azaz a többcsatornás irányítást a 20-as évek végére fokozatosan kiküszöbölik. A gazdaságra vonatkozó jog elméletét tekintve az általános felfogás a 20-as években az ún. kétszektoros jog volt, amelynek elméleti alapjait két jelentős jogtudós: Pasukanisz és Sztucska dolgozta ki. Pasukanics híres, 1924-ben megjelent könyvében, „A jog általános elmélete és a marxizmus”-ban a jogot az árucsere jogával, azaz a polgári joggal azonosította, és így „igazi” jogot változatlanul csak a burzsoá társadalomban ismert el. Ami pedig a szocializmus szovjetunióbeli körülményeit illeti, a NEP alatt két nagy szektor alakult ki. Egyfelől a társadalmi tulajdonon kívüli árutermelő szektor, amelyet a szocialista állam ugyan korlátoz, de benne szocialista állam által befolyásolt valódi „burzsoá gyökerű” polgári jog uralkodik. Másfelől a társadalmi tulajdon, ahol a tervmegvalósítás körében a célok egységét tükröző technikai-szervező szabályok, tehát nem a kölcsönösségre építő valódi jog uralkodik. Pasukanisz és Sztucska szerint a NEP a valódi jog és a szervezés fel nem oldott dualizmusa, a jövőt pedig a technikai szabályozás kiterjedése és a polgári jog elhalása fogja jelenteni, amely egyben az egész jog elhalását is magával hozza. E két szektorból a 20-as évek vége felé a társadalmi tulajdonra vonatkozó "nem igazi", technikai-szervezési jogot nevezték el gazdasági jognak. 1929-1931 között a Sztálin vezetésével időközben kialakított erős államigazgatás rendkívül rövid idő alatt végrehajtja a falu szinte teljes kollektivizálását, s felszámolják a NEP magánszektorát is. Így leépülnek az ezzel kapcsolatos polgári jogi intézmények is. Ezzel párhuzamosan az állami szektorban is erős központosítást hajtanak végre. Teljeskörűen kialakult a központi tervlebontásos rendszer, jelentősen építve az 1930-as évek elején gomba módra szaporodó ágazati népbiztosságokra. Az állami gazdasági igazgatás elkülönült apparátusa megszilárdul, a testületi ellenőrzési szervek formálissá válnak, vagy megszüntetésre kerülnek. Hallatlan erejű lesz a központi normativizmus, az állami rendeletalkotás. Ezáltal teljesen anakronisztikussá válik az állam és a jog elhalására irányuló, illetve a jog lényegét nem a jogszabályokban, hanem a jogviszonyokban látó eredeti marxista tanokon nyugvó sztucskai elmélet. Így az 1930-as évek elején revidiálják az állam és a jog elhalására, illetve a jogviszonyokra vonatkozó tételeket, és már egységes szocialista jogról beszél a jogirodalom. Ekkor a kétszektoros jog helyett létrejön az ún. egységes gazdasági jog elmélet, amelynek lényege, hogy a második szektor, nevezetesen a polgári jog, beolvad az egységes gazdasági jogba, és annak peremét képezi. Ez a gazdasági jog a korabeli felfogás szerint lényegében tervjog, amely más minőségű jog, mint a kivételre szorított állampolgári gazdasági viszonyok. Ebben a gazdasági jogban a tervezési és szervezési jog játssza a főszerepet, jelentős elemei az erősen technikai jelleggel felfogott vállalati önelszámolás, tervegyeztető jellegű szerződésszerű megállapodások és az egyszemélyi vezetés. Előtérben a politikai célszerűséget hordozó gazdasági norma áll, termeléstechnikai, szervezési előírások a döntők, amelyeket joggá az állami parancs tesz. 3.2. A direkt tervgazdálkodás tényleges intézményei, elsősorban az ágazati irányításon alapuló naturális tervlebontás tehát az 1930-as évek elejére már kialakul. A jogi elméletben viszont fordulat 1936-1938 között zajlik le, amikor nemcsak elméletileg, hanem adminisztratív úton is leszámolnak a gazdasági jogi elmélettel. Az 1936-os sztálini alkotmány már nem rövid, átmeneti korszakról, hanem felépült szocializmusról, a szocializmus önálló társadalmi formációjáról beszél. Az államszervezeten is számos olyan intézményt visszaállítanak, ami nemzetközileg elismert volt: ilyen pl. az ún. szocialista parlamentarizmus (amelyben a parlament formálisan működik) megjelenése a szovjetrendszer felépítésének megváltoztatásával. A jog vonatkozásában ténylegesen visszaállítják a jog hagyományos tagozódását, ez a gazdaságban az államigazgatási és a polgári jog, azaz a vertikális és a horizontális gazdasági relációk elkülönülésének létrehozására, viszont az állampolgári és a vállalati viszonyok egységes tárgyalására vezet - a korábban ez utóbbiakat egymástól elválasztó, de az előbbieket épp hogy egyesítő gazdasági jogi felfogással ellentétben. A jogrendszer élére a gazdasági kérdésekkel alig foglalkozó, de az államszervezet felépítését részletesen tárgyaló államjog kerül, ez alatt helyezkedik el

24 tízegynéhány jogág. Ezek közül a gazdaság vonatkozásában érdekelt az államigazgatási jog (gazdaságirányítás), valamint a polgári jogon kívül a munkajog, a földjog, a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog és a pénzügyi jog. A direkt tervgazdálkodás ideáltípusának lényege, hogy a gazdasági döntési jogkörök és a gazdálkodáshoz szükséges eszközök fölötti rendelkezés az államigazgatási jellegű gazdaságirányító szervek kezében koncentrálódik. (Az alágazati irányító szervek minisztériummá válnak.) A jogszabályformát öltő népgazdasági terv a gazdálkodás részfolyamataira is kiterjed, a központi döntések vállalati szférába való közvetítésének alapvető módja a tervlebontás, alapvető eszköze pedig a tervutasítás, mint címzett egyedi államigazgatási aktus. A tervlebontás következtében a vállalati tevékenységet a kötelező tervmutatók teljesítése alapján értékelik, a gazdasági életben leszűkített, merev áru- és pénzmechanizmusok érvényesülnek. A direkt tervgazdálkodásban a vállalatirányítás alapvetően a naturális termelésterületi, alágazati lineáris, hierarchikus több fokú (közép) irányító szervek láncában ment végbe. A direkt tervgazdálkodás jogi jellegzetessége ugyanakkor, hogy a tervlebontásos rendszer alapvetően az állami tulajdonon belül helyezkedik el, tehát a tulajdonjog alanyának tervlebontása. Mivel ez a tulajdonos egyben a közhatalom gyakorlója is, a vállalatirányításban a tulajdonosi és a közhatalmi elemek elválaszthatatlan szimbiózisba kerülnek egymással. A radikális államosítás állami tulajdont eredményezett a termelési eszközök zömére nézve, az erősen centralizált gazdaságirányítás pedig az ekként létrejött állami tulajdont monolit egységként szervezte meg. Szovjet körülmények között a magántulajdon az 1930-as évek eleje után szinte egyáltalán nem játszott szerepet, a fogyasztási javakra vonatkozó személyi tulajdon mértéke is sokáig rendkívül csekély volt és ténylegesen a tervlebontásos szisztéma kiterjedt a szövetkezeti szektorra (kolhoz) nézve is. Ugyanakkor 1936 után ez a tulajdonosi tervlebontás (ami a korábbi gazdasági jogi felfogásban egyszerű tervezési-szervezési aktusként jelentkezett) államigazgatási jogiasodik. A direkt tervgazdálkodási modell tisztán államigazgatási rendszer, hierarchikus államigazgatási jogi láncolat kerül kiépítésre, a tervutasítás konkrét államigazgatási aktus, és a vállalatok egymás közti tervszerződései is lényegében a tervvégrehajtást és a tervellenőrzést szolgálják, legfeljebb a későbbiek során, a direkt tervlebontás lazulásával lett valamelyest tervrészletező funkciójuk is. Az államigazgatás túlsúlya az egész államrendszerre, az egész politikai mechanizmusra vonatkozik, nemcsak a gazdaságra. A központi államhatalmi szervek gazdasági hatásköre csekély, hasonló a helyzet helyi szinten, a tanács (szovjet) vonatkozásában is. Az államigazgatás felett nincsen bírói kontroll, a gazdasági jogviták eldöntésére rendelt döntőbizottsági gyakorlatban is az államigazgatási jelleg dominál (a döntőbizottságok töltötték be a gazdasági bíróságok funkcióját). Jellemző a szakszervezet burkolt államigazgatási jellege is, valamint a párt és az állami szervek legfelsőbb államigazgatási szervek szintjén való összefonódása ("pártállam", a párt mint "szuperállam"). Az állami vállalat helyzete a kiforrott direkt tervgazdálkodásban azzal jellemezhető, hogy nem valóságos vállalat, hanem korlátozott önállóssággal rendelkező tervvégrehajtó technikai, szervezeti egység. A vállalatok döntési jogköre, termelési eszközökkel való rendelkezési lehetősége minimális, saját vállalati gazdasági akaratról csak egyes operatív termelési részcselekmények vonatkozásában lehet beszélni. A vállalatok tevékenységi körét rendkívül szűken állapítják meg, és egymástól azokat élesen elhatárolják, vertikumra, mellék- és kiegészítő tevékenységre általában nincs mód. A vállalatképződés naturális, illetve igazgatási szempontokhoz igazodik, igazgatási érdekből állandósult centralizálási, összevonási tendenciák mennek végbe, állandó tendencia a minisztériumi munkaterhek csökkentése érdekében a középirányító szervek számának növelése is. A vállalatok mindezek ellenére az önálló gazdasági elszámolás (hozraszcsot) folytán áruformában gazdálkodnak, itt azonban áruformáról és nem valóságos árutermelésről van szó. Az árukapcsolatok létét és tartalmát államigazgatási aktusok határozzák meg, ennek az intézménye a már említett tervszerződés. A tervszerződés alapvetően tervvégrehajtó, tervrészletező, tervteljesítésre ösztönző és tervellenőrző funkciót tölt be. Az ellenőrzést ugyanis rendkívül megkönnyíti, ha a kooperációs partnereket adminisztratívan szembeállítják, ennek megfelelően alakult ki a tervszerződés szankciórendszere, a felduzzasztott kötbér- és bírságrendszer. A tervszerződés szocialista polgári jogi elmélete a Szovjetunióban csaj az 1950-es évek közepére alakul ki (Genkin, Joffe), Magyarországon pedig főleg Eörsi Gyula híres tervszerződési könyve hatása volt érzékelhető. (A tervszerződés az 1959-es Polgári Törvénykönyvbe Eörsi nyomán bekerült.) Az állami vállalat a központi állami gazdaságirányítástól nem különül el, és ezért aligha vitathatóan az államapparátus részeként funkcionál. A korabeli irodalom megoszlik abban, hogy a vállalat mint állami termelő,

25 szolgáltató, elosztó egység gazdálkodó-termelő funkciójánál fogva sajátos állami, vagy sajátos államigazgatási szerv-e. Az mindenképpen tény, hogy a vállalat a gazdasági államapparátus legalacsonyabb lépcsője, teljes mértékben alárendelt a hierarchikusan felette lévő ágazati szervnek. A szocialista országok többségében a 60-as évek közepéig - az állami vállalat alárendelt társadalmi gazdasági helyzetének megfelelően - vállalati törvény nem volt hatályban. Így pl. a Szovjetunióban 1965-ig nem volt ilyen szabályozás (Magyarországon és Lengyelországban 1950-ben szabályozták ugyan az állami vállalatot, de rendkívül hézagosan, teljes értékű vállalat szabályozásnak ez nem tekinthető). A jog általában megelégedett a vállalati felső vezetők (az igazgató, a főmérnök és a főkönyvelő) mint gazdaságirányítási megbízottak jogállásának részletezésével, megfelelve annak az akkor uralkodó elméleti álláspontnak, amely a vállalati vezetőket mint adminisztrátorokat kiemelte vállalatukból. A vállalatnak az irányító szervvel szemben általában semmilyen joga nem lehetett, jogállásának lényege a tervfeladatok teljesítésére vonatkozó kötelezettség volt. A vállalat részére bármikor lehetett utasítást adni, az ezzel kapcsolatos veszteségek megtérítéséről a jogszabályok a direkt tervlebontás utolsó szakaszáig lényegében nem rendelkeztek. A vállalatok ilyen körülmények között jogilag egyneművé válnak a többi állami szervvel, elsősorban pedig a gazdaságirányító államigazgatási szervekkel. Az 1950-es évek híres szovjet állami vállalati-állami tulajdoni vitáiban a szerzők túlnyomó többsége semmilyen különbséget nem tett állami vállalatok és más állami szervek között, tükrözve, hogy egy-két pénzügyi jogi differencián kívül sok különbség valójában nem volt. Az áruformában történő gazdálkodás a polgári jogot már ismerő direkt tervgazdálkodásban azonban azt a követelményt állította a jogi szabályozás elé, hogy a vállalatot, mint a gazdasági forgalomban rendszeresen részt vevő állami szervet, jogi személyiséggel ruházza fel. A népi demokráciákban kezdettől fogva fennállt az állami vállalat jogi személyisége, és ez a Szovjetunióban is a költségvetési szervekhez képest gyorsabban nyert elismerést az 1950-es évek közepén (Bratusz munkássága emelendő ki). Az egységes és oszthatatlan állami tulajdonjog elméletének kidolgozása Venediktov nevéhez fűződik, akinek 1948-ban megjelent hatalmas, az állami tulajdonról szóló könyve a népi demokráciák törvényalkotására jelentős hatást gyakorolt. Venediktov szerint az állam a közhatalmi és tulajdonosi minőség egysége, az állami vállalat pedig nem tulajdonos, hanem kezelő, az önálló gazdasági elszámolásnak az ún. operatív igazgatás jogosítványai felelnek meg. Jogállásának lényege a tervkötelezettség. Az állami vállalat jogi személyisége mögött tehát az állami vállalat önálló elszámolása húzódik meg. A polgári jogi személyiség szocialista tanának kiépítése (Bratusz) azonban a vállalat belső szervezeti és működési viszonyainak a jogi szabályozását is háttérbe szorítja. A külső államigazgatási viszonyok és az egyszemélyi vezetés túlhangsúlyozása, a kollektíva képviseletének szervezet útján való elláttatása azt a benyomást keltette, hogy a vállalati belső szervezet és működés részben üzemszervezési, részben társadalompolitikai, tehát nem jogi kérdés. Az államigazgatás és a vállalaton belüli termelésigazgatás egymástól nem különül el. A vállalati kollektíva önálló jogi létét nagy viták között ugyancsak Venediktor dolgozta ki (ún. kettős kollektíva elmélet - az állam össznépi kollektíva, a vállalatnak saját kollektívája van), és az 1950-es évek második felében általános elfogadásra került. (Az európai népi demokráciákban a szovjet állami tulajdonjogi elméletet főleg a cseh Knapp, a német Posch és a magyar Eörsi finomították.) A szocialista polgári jog elmélete technikailag jórészt visszatér a jogi személyiség, a tulajdonjog, a szerződés és a felelősség intézményeinek hagyományos megoldásaihoz. A szocialista polgári jogi kodifikációk az 50-es évek végén, a 60-as évek elején – így Magyarországon 1959-ben, a Szovjetunióban 1961-ben, Lengyelországban 1964-ben (Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában nem kerül sor polgári jogi kodifikációra) hoznak létre polgári törvénykönyveket, ezek bár formálisan kiterjednek a vállalati viszonyokra, alapvetően az állampolgári életviszonyokra vannak figyelemmel a szabályozásban. (A kivétel Csehszlovákia volt, amely dualista felfogásban 1964-ben egyszerre alkotott polgári és gazdasági törvénykönyvet, és lényegében ezen az úton haladt az NDK is, amely a gazdasági szerződésekről szóló törvény mellett hozott létre 1975-ben Polgári Törvénykönyvet.) 3.3. Az 1960-as évek elején-közepén megjelentek a direkt szocialista tervgazdálkodás túléltté válásának jelei, hátrányai szaporodtak, előnyei csökkentek. Megkezdődött a szocialista gazdasági reformok előkészítése és bevezetése. A szocialista gazdasági reformok a szocialista országok tervgazdálkodási formájában okoztak változásokat. Ezek a reformok a bekövetkezett társadalmi fejlődéssel párhuzamosan váltak lehetővé és egyben

26 szükségessé, összefonódva a belső politikai viszonyok kiegyensúlyozódásával, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok növekedésével. Az extenzív fejlődés lehetőségei lassan kimerültek, a mennyiségi személetet ezért fokozatosan gazdaságossági, termelékenységi és minőségi szemlélet váltotta fel. A népgazdaságok nyitottabbá váltak, a külkereskedelem jelentősége nőtt, a nemzetközi gazdasági integrációs tendenciák egyre erősebbek lettek, szakképzettebb munkaerő és képzettebb vállalati, illetve gazdaságirányítási vezetőgárda állt rendelkezésre. Általában ahogy a társadalom kulturális színvonala nagyobb, úgy nő az igény a társadalmigazdasági élet kismértékű demokratizálására, a hierarchikus államigazgatási túlsúly államszervezetben való általános csökkentésére. A direkt tervgazdálkodás tartalékai fokozatosan kimerültek, és ezért lassú, fokozatos, tendenciaszerű áttérés volt tapasztalható az 1960-as évek közepétől kezdve szinte valamennyi európai országban az ún. indirekt szocialista tervgazdálkodásra. A szocialista gazdasági reformok természetszerűen nagy változásokat jelentettek a gazdaságirányítás és a vállalati gazdálkodás jogi szabályozásában is. A szocialista gazdasági reformok a különböző szocialista országokban különböző méretekben, de ciklikus és egyben befejezetlen folyamatot képeztek, hiszen a politikai felépítmény, a pártállam, és a marxistaleninista ideológia miatt polgári piacgazdaság nem alakulhatott ki. Emelllett objektív és szubjektív okok miatt a direkt tervgazdálkodás jegyei az 1980-as években is valamennyi szocialista országban jelen voltak, újratermelték ezeket a még meg nem szüntetett hiányok, egyensúlyzavarok, de az ideológia tehetetlenségi nyomatéka folytán gondolkodási, közfelfogási maradványok is, nem beszélve a gazdasági intézményrendszer merevségéből származó problémákról. A szocialista gazdasági reformokban közös volt, hogy a mereven centralizált direkt rendszert valamilyen mértékben túlhaladni, a központi állami gazdaságirányítást racionalizálni és a vállalati gazdálkodásban az áru- és értékelemeket növelni kívánták. Ugyanakkor azonban a központi és a vállalati szféra kialakítása és egybekapcsolási módja alapján jogi szempontból elméletileg két irányzatot lehetett megkülönböztetni (belülről persze mindegyiken belül több altípus is lehetséges), nevezetesen az ún. decentralizált tervgazdálkodást és a piacszabályozó indirekt szocialista tervgazdálkodást. E két elméleti modellt az alábbiak szerint lehet elkülöníteni: a) a decentralizált tervgazdálkodás a nagy gazdasági szervezetek (egyesülések, kombinátok stb.) domináló szerepére épült, ahol e szervezetek volumenéből kifolyóan a piaci mechanizmus és verseny korlátozottabb; a tervezés, az irányítás, a kooperációs együttműködés és a vagyoni kapcsolatok vegyülése dominál oly módon, hogy a gazdasági kapcsolatok, ideértve a vállalatirányítás jelentős részét is, az önelszámolás (önfinanszírozás) elvére épülnek; b) a piacszabályozó (ún. szocialista piacgazdaság) az egyes vállalatok többé-kevésbé korlátozott piaci versenyére épült, ahol a gazdaságirányítás alapvetően a jogi szabályozás és a közvetett, piacot befolyásoló gazdasági szabályozás útján valósul meg. A decentralizált típus ideológiai kidolgozója és talán legjobb gyakorlati megvalósítója az NDK volt. Jelentős gyakorlati jegyei voltak észlelhetők ennek a típusnak a Szovjetunióban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában. A piacszabályozó típusba sorolható a társadalmi önigazgatás ideológiája miatt sajátos Jugoszlávia, valamint Magyarország. Nyilvánvaló, hogy a decentralizált irányzat jóval közelebb állt a klasszikus szocialista tervgazdálkodáshoz, mint a piaci szocialista modell, amelyet gyakran a szocialista ideológiától való eltérésként értékeltek (ld. az 1968-as csehszlovákiai szovjet beavatkozást). A szocialista piacgazdasági koncepció jogi megvalósítását a következő fejezetben Magyarország példáján illusztráljuk, most röviden kitérünk a jugoszláv gazdaság jogára. Egy biztos: ezek a reformok már a szocialista rendszer válságának jelei voltak, és ennek tudata nélkül is előkészítették az 1980-as évek közepi totális összeomlást, a rendszerváltozást. 3.5. Jugoszláviában alapvetően politikai okok determinálták 1948-1949-ben a Szovjetunióban kialakult megoldások elvetését. Ezt követően azonban kialakult és megszilárdult a társadalmi önigazgatás ideológiai koncepciója, amely fokozatosan sajátos jogi formákat is kapott. A társadalmi önigazgatási ideológia jegyében a jugoszláv felfogás tagadta a társadalmi tulajdon jogi megjelenítésének minden lehetőségét ("ami mindenkié, az senkié sem"), tehát az állami tulajdonjogot és a vállalati csoporttulajdont egyaránt. Szociológiailag a jugoszláv jog a vállalati csoporttulajdont intézményesíti, de jogilag az alanytalan tulajdonfelfogás jegyében a csoporttulajdont is tagadják, a vállalatoknak nincs tulajdonjoga, hanem csak "dologi erejű használati joga". A jugoszláv terminológiától a "vállalat" kifejezés is idegen volt, a vállalatok "társult munkaszervezetek", amelyeket a

27 termelők a termelési eszközök önigazgatására vonatkozó "elidegeníthetetlen joguk" gyakorlása végett szabad társulással, ún. önigazgatási megállapodással létesítenek. A munkaszervezetek a dolgozók társulása útján jönnek létre, tevékenységüket a társult termelők értékelik, vezetőiket maguk választják - természetesen jogszabályi normatív keretek között. A "vállalat" stratégiai vezető szerve a munkástanács, ez választja pályázati úton, meghatározott időre az operatív vezetőt, az igazgatót - azt, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie az igazgatói állásra pályázónak, jogszabály határozta meg. Míg a többi szocialista ország államszervezete és vállalati szervezete felülről épült lefelé, addig a jugoszláv alulról épült felfelé. A vállalat alapsejtje a "tmasz", tehát a társult munka alapszervezete, az mint önálló jogalany társul önigazgatási megállapodásokkal tovább tmasz-közösségé, a közösség munkaszervezetté, ez utóbbi esetleg összetett munkaszervezetté. Azaz a műhely, a telep, a gyár jön előbb jogilag létre, azok képezik egymás közti önkéntes megállapodásokkal a vállalatot (ez a munkaszervezeti szint), és ez utóbbiak hozzák létre esetleg az összetett munkaszervezetet, azaz a nagyvállalatot. A tmasz elkülönült gazdasági és jogi egység, nem köteles társulni, elvileg és jogilag bármikor kiválhat a munkaszervezetből, önálló maradhat, illetve más tmaszokkal társulhat. Mindebből következik, hogy az önigazgatási megállapodás, ez a sajátos jogi forma a vállalattal való munkajogi viszony alapja is. Ezért Jugoszláviában a "vállalati" törvény mellett külön munkatörvénykönyv sem volt, kollektív szerződések kötésére nem került sor. 3.6. 1990 körül a szocialista társadalmi rendszer a Szovjetunió felbomlásával igen rövid időn belül megszűnt. Megindult – néhány kivétellel (Kína, Korea, Vietnam, Kuba) – a volt szocialista országok átalakulása, polgári demokratikus állammá transzformációja polgári piacgazdasággá. Néhány országban – alapvetően ezek kerültek be az Európai Unióba 2004-ben – ez az átalakulás már elérte az ún. polgári minimumot (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia stb.), mások még lényegében az államkapitalista szakaszban tartanak (például a balti kis államok kivételével a volt szovjet utódállamok, Albánia). A szocialista rendszerből a polgári piacgazdaságra való visszatérés (ún. transzformáció) jogi problémáit a magyar fejlődésmenet keretében vázoljuk.

III. fejezet A magyar gazdasági jog fejlődése

1. A magyar gazdasági jog fejlődése 1945-ig 1.1. A magyar gazdasági (kereskedelmi) jog és anyajoga a magyar polgári (magán) jog - fogalomrendszere, azaz jogdogmatikai jellemzői, jogalkotási-jogalkalmazási sajátosságai szempontjából - az ún. német jogcsoporthoz tartozik (Németország, Ausztria, Svájc). Jogának keletkezésében az angol-amerikai joggal szemben a törvényalkotás játssza az alapszerepet, a bírói jogfejlesztés és a szokásjog viszonylag kisebb jelentőségű. Magyarországon a II. világháború előtt írott alkotmány, illetve átfogó magánjogi törvénykönyv - ez utóbbi tekintetében Ausztriával )1811), Németországgal (1900), és Svájccal (1911) szemben - nem volt. Lényegében egy parlament által el nem fogadott, de a joggyakorlatra tervezetként is nagy hatást gyakorló Magánjogi Törvény javaslatáig (1928) jutottunk el az általános polgári jog terén. A zömmel precedens, illetve szokásjogi jellegű magánjog mögöttes jogterülete volt a kereskedelmi jognak is; törvény hiányában a kereskedelmi szokás, ennek hiányában az általános magánjog szabályai voltak az irányadók. Ugyanakkor a gyakorlatra nagy hatással volt az igen kiterjedt civiljogi elmélet, amelynek művelői közül a szervezeti jogalanyiság megalapozása vonatkozásában Szászy Schwarz Gusztáv, a szerződéses jog kidolgozásában pedig Grosschmid Béni nevét kell elsősorban megemlíteni. Az 1930-40-es években Szladits Károly szerepe a kiemelkedő, akinek hatkötetes tankönyve a magyar civiljog korabeli eredményeinek kitűnő összefoglalása. 1.2. A magyar kereskedelmi jog törvényileg jóval inkább alátámasztott volt, mint az általános polgári jog, a kereskedelmi törvények az egész civiljog húzótörvényeinek is bizonyultak. A reformkori országgyűlések az 1840. évi XV-XXII. törvénycikkben először kodifikálták az évszázadok alatt főleg az osztrák törvények beszüremlésén, városi rendeleteken és ipartestületek (céhek) szabályzatain alapuló kereskedelmi szokásjogot. Így szabályozásra került a kereskedői jogállás, a cégvezetés, a gyárak

28 működtetése, a közkereseti társaság, a betéti társaság és a részvénytársaság, a hitelbiztosíték, a fuvarjog, az alkuszok ügyletei stb. A kiegyezés után a magyar gazdasági élet alaptörvényévé az Apáthy István vezetésével, német mintára készült, az 1861. évi német Handelsgesetzbuch-hoz igazodó 1875. évi XXXVII. törvény, a Kereskedelmi Törvénykönyv (Kt.) vált. Ez a törvény szabályozta a kereskedők (a kereskedelmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozók) jogállását, a kereskedelmi társaságokat (nevezetesen a közkereseti, betéti és részvénytársaságot, valamint a szövetkezetet), a kereskedelmi ügyletek általános szabályait és a legfontosabb kereskedelmi ügyleteket (adásvétel, bizomány, fuvarozás, biztosítás stb.). A Kereskedelmi Törvénykönyvet egészítette ki a csődtörvény (1881. évi XVII. törvénycikk), a váltótörvény (1876. évi XXVII. törvénycikk) és a csekktörvény (1908. évi LVIII. törvénycikk). Az 1884. évi XVII. törvénycikkbe foglalt ún. ipartörvény deklarálta az iparszabadság elvét és legitimálta az ipartestületeket, mint sajátos érdekképviseleti szerveket. A Kereskedelmi Törvénykönyvet folyamatosan fejlesztették, így 1930-ban a Kt. egyik novellájával (1930. évi V. törvény) iktatták be a magyar kereskedelmi jogba a német mintára rövidesen igen divatossá váló kereskedelmi társasági formát, a korlátolt felelősségű társaságot, továbbá a csendes társaságot. A Kt. igen flexibilis, a körülmények változásához igazodó törvény volt. 1948 után sem helyezték hatályon kívül formálisan, bár a szocialista gazdasági rend körülményei között ritkán alkalmazták. Az 1988-1989-es gazdasági törvények, elsősorban a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény (Gt.) - bár sok bevált rendelkezést átvett - a Kt.-t jórészt hatályon kívül helyezte, egyes részei azonban (pl. közraktározás) még a 90-es évek közepén is hatályban voltak. A Kt. lerakta a bankjog alapjait is: pénzintézeti tevékenységet csak rt. vagy szövetkezet formájában lehetett folytatni (a hitelszövetkezetekről az 1989. évi XXIII. törvénycikk rendelkezett, és az 1916. évi XIV. törvénycikkel felállításra került a Pénzintézeti Központ is). Az osztrák telekkönyvi rendtartást az 1950-es években bevezették Magyarországon és ez a kiegyezés után is fennmaradt. Az ingatlanra bejegyezhető jelzálogjogot, mint sajátos hitelbiztosítékot az 1928. évi XXI. törvénycikk az ipari záloglevelekkel, mint sajátos hitelbiztosítékokkal egészítette ki. A tisztességtelen versenycselekmények tilalmáról az 1923. évi V. törvénycikk rendelkezett, megteremtve a magyar versenyjog törvényi alapjait. Ezt a törvényt az 1931. évi XX. törvénycikk, a kartelltörvény egészítette ki, amely a versenykorlátozó megállapodásokat tiltotta. A magyar gazdasági jog állapotára azonban kihatott az a társadalmi-gazdasági körülmény, hogy polgári fejlődésünk nem volt zavartalan, sok volt a feudális maradvány. Bár figyelemre méltó elméleti eredményekről lehet beszámolni (főleg Kuncz Ödön elméleti munkássága nyomán), átfogó kereskedelmi jogi kultúra Magyarországon 1945 előtt még csak részlegesen alakult ki. A modern gazdasági jog alapjai azonban 1945 előtt megszülettek, mégpedig a közép-kelet-európai nívót általában meghaladó mértékben.

2. "Klasszikus" szocialista gazdasági jog Magyarországon (1948-1967) 2.1. 1945-1949 között Magyarországon koalíciós kormányzás volt, amelyben a polgári társadalom felé vezető jogalkotási lépések (a feudális földbirtokviszonyokat lebontó földreform - 1945. évi VI. törvény a nagybirtokrendszer megszüntetéséről) mellett egyre erőteljesebben a kommunista totalitárius rendszert megalapozó törvényhozás (pl. államosítási törvények - 1946. évi XIII., 1948. évi XXV. tc. stb.) került előtérbe. 2.2. A szovjet típusú gazdasági jogrendszer teljes átvétele lényegében az 1949. évi XX-as törvénnyel elfogadott, az 1936-os sztálini típusú alkotmányhoz igazodó alkotmány elfogadása után következik be. A tervgazdálkodás polgári jogának átfogó kodifikálására az 1959. évi IV. törvénnyel, a Polgári Törvénykönyvvel került sor. A "klasszikus" szocialista gazdasági jog alapelemei Magyarországon a következők voltak: a) Az alapvető tulajdonforma az állami tulajdon. Az állam a nemzeti vagyon túlnyomó többségének "egységes és oszthatatlan" tulajdonosává válik, mint a "közhatalmi és a tulajdonosi minőség" egysége. (Ennek az alkotmányos tételnek vagyonjogi rögzítése az 1959. évi IV. törvénnyel elfogadott Polgári Törvénykönyvben továbbiakban Ptk. - történt meg); b) A gazdaság elsődleges vállalati formája a zömmel minisztériumok (kisebb mértékben a helyi tanácsok) által alapított és irányított állami vállalatok, mint jogi személyek (jogi szabályozása az 1950. évi 32.

29 törvényerejű rendeletben, illetve a Ptk. 31. §-ban). Az állami vállalat ugyan jogi személy, de nincs saját tulajdona, a részére biztosított vagyont csak "kezeli", "operatívan igazgatja"; c) Ún. kiegészítő szocialista társadalmi tulajdonforma a szövetkezet. A szövetkezetek azonban elvesztették eredeti kereskedelmi társasági vonásaikat. A szövetkezet fő alkalmazási formája a szovjet kolhoztípusú mezőgazdasági termelőszövetkezet (1959. évi 7. törvényerejű rendelet); d) A magántulajdont az 1949-es alkotmány és az 1959-es Polgári Törvénykönyv jelentősen korlátozta. Csak a fogyasztási javakra irányuló állampolgári tulajdont (ún. személyi tulajdon) minősítette szocialistának, emellett korlátozottan elismerte a kisiparosok és a kiskereskedők saját termelőeszközeikre vonatkozó "kisárutermelő" tulajdonát (Ptk. 91-92. §). A profittermelő ún. tőkés tulajdont, az erre irányuló "kizsákmányolásra vezető társulást" a törvény tiltja (Ptk. 571. §); e) A gazdaság irányítása alapvetően nem törvényekkel, hanem államigazgatási normatív (kormány- és miniszteri rendeletek, miniszteri utasítások), illetve konkrét aktusokkal történt, a klasszikus szocialista gazdaság a tervlebontáson, a tervutasításokon alapult, amelyeket címzett államigazgatási parancsok közvetítettek a vállalatok felé. f) A vállalatok közötti szerződéses kapcsolatok tervvégrehajtó-tervrészletező-tervellenőrző funkcióit betöltő ún. tervszerződésekkel bonyolódtak le (Ptk. XXXV. fejezet), amelynek fő fajtása a szállítási szerződés [55/1955. (VIII. 19.) MT sz. rendelet], ehhez kapcsolódtak a beruházási (építési, tervezési, technológiai, szerelési stb.) tervszerződések. A tervszerződésekkel kapcsolatos jogviták nem bíróság, hanem az államigazgatási jellegű gazdasági döntőbizottságok hatáskörébe tartoztak; g) A munkaviszonyokat - államigazgatási szemléletben, a polgári jogi szerződésektől elválasztva - az 1951. évi 7. törvényerejű rendelettel létrehozott Munka Törvénykönyve (továbbiakban MT.) rendezte; h) A gazdálkodás szocialista rendjének büntetőjogi védelméről az 1961. évi V. törvényben foglalt Büntető Törvénykönyv (továbbiakban: Btk.) gondoskodott. Megjegyzendő azonban, hogy a gazdaság ezen sztálini modellje Magyarországon - elsősorban a viszonylag rövid idő (1953 - Sztálin halála), az 1956 után létrejött Kádár-rendszer viszonylagos "liberalizmusa" (életszínvonal-emelkedés, ún. gulyáskommunizmus kezdetei a 60-as évek elején) és a nagyobb kulturális színvonal következtében - jogilag jóval "szebben" kivitelezve érvényesült, az állampolgári-vállalati jogok eleve nagyobbak voltak, mint a Szovjetunióban. A törvényhozás tehát eleve nagyobb szerepet játszott (a már említett Ptk., Btk., Mt. mellett az 1957. évi IV. törvény szabályozta az államigazgatási eljárást, kodifikálták a polgári perrendtartást - 1952. évi III. tv.; a gazdasági államigazgatás egyes területei is törvénybe kerültek (ld. pl. az 1960. évi IV. törvényt a bányászatról, az 1964. évi II. törvényt a postáról, az 1964. évi III. törvényt az építésügyről és az 1964. évi IV. törvényt a vízügyről). Az 1960. május 1-jén hatályba lépett Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény) pedig - megelőzve korát - igen jelentős jogalkotás, jellemző módon még az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltás után is hatályban volt tartható. A Ptk. szabályozta az alapvető gazdasági szerződéseket (pl. bizomány, fuvarozás, biztosítás, hitel- és számlavezetési szerződések stb.) is. A Ptk. kapcsán igen jelentős polgári jogi irodalom is kialakult Magyarországon (Eörsi Gyula, Világhy Miklós), amely főleg Eörsi munkássága eredményeként a gazdaság jogának területére is kiterjedt. Az NDK-ban, illetve Csehszlovákiában elfogadott gazdasági jogi elméleti felfogás azonban Magyarországon kisebbségi vélemény maradt (György Ernő, Meznerics Iván). A munkajogban Weltner Andor, a földjogban Seres Imre, a szövetkezeti jogban Nagy László munkássága emelhető ki e korszakból.

3. A magyar gazdasági reform joga (1967-1988) 3.1. Az 1968. január 1-jével indított magyar gazdasági reform olyan kísérlet volt, amely politikai reform nélkül (bár a szocialista politikai rendszer viszonylagos fellazításával) akarta csökkenteni az állam (államigazgatás ) szerepét a gazdaságban és növelni a vállalati önállóságot. A reform ún. szocialista piacgazdaságot kívánt teremteni, amelyben a vállalatok közti áruviszonyokat az államapparátus főleg ún. közvetett gazdasági szabályozókkal és jogszabályokkal irányítja. Ez a több mint 20 éves - előrelendülésekkel és visszaesésekkel tarkított - ciklikus folyamat, főleg külpolitikai, ideológiai, illetve gazdaságpolitikai okokból döntő sikert nem ért el, nem bizonyította a szovjet modelltől eltérő valamilyen "szocialista harmadik út" lehetőségét, de nagy érdeme, hogy

30 a piacgazdaság alapvető intézményeit megteremtette Magyarországon, és ezzel jelentősen megkönnyítette amikor ennek nemzetközi feltételei megértek - a "polgári" piacgazdaságra való áttérést. 3.2. A magyar szocialista "piacgazdasági" reform főbb intézményei a következők voltak: a) Az állami tulajdon Ptk.-beli szabályozása, domináló szerepe kisebb módosításokkal fennmaradt, bár az állami tulajdon kizárólagos tárgyai, az állami monopoltevékenységek köre a 80-as években már jelentősen csökkent. b) Az állami vállalatok önállóságának növelése a központi államapparátussal szemben a magyar gazdasági reform alapvető elve volt. Ezt először a 11/1967. (X. 13.) Korm. rendelet, majd az 1972. évi I. törvénnyel végrehajtott - vállalati önállóságot deklaráló - alkotmánymódosítás után az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény rögzítette. A vállalati törvény kimondta, hogy az állami vállalatot, mint az állam vállalkozását, miden jog megilleti, amit törvény kifejezetten nem korlátoz. Megerősítette a vállalatok vagyoni önállóságát, eszköz-átcsoportosítási tilalmat mondott ki és a vállalatnak (vállalatvezetésnek) adható utasítást is jelentősen korlátozta. Az állami vállalatok sajátos formájaként szabályozta a trösztöt és a tröszti vállalatot, valamint a közüzemi vállalatot. Az állami vállalatok önállóságát jelentős mértékben növelte a vállalati törvény novellájával bevezetett 1984-1985-ös ún. vállalatvezetési reform (1984. évi 22. törvényerejű rendelet). Az állami vállalatoknak csak mintegy 20%-a maradt államigazgatási felügyelet alatt, kb. 80%-a ún. önkormányzó vállalat lett, amelyeknél az állam tulajdonosi jogai szinte teljesen az állami vállalatokra szálltak át. Az önkormányzó vállalatok túlnyomó többségénél az ún. vállalati tanács gyakorolta a tulajdonosi jogokat, kisebb részénél közvetlen dolgozói önigazgatás )közgyűlés-küldöttgyűlés által vezetett vállalat - kb. 10%) alakult ki. Az önkormányzó vállalatoknál kialakult a vállalati öntulajdonlás, az állami tulajdon formálissá vált, a vállalati igazgatót is vállalati szervek nevezték ki (vállalati tanács stb.). c) Az 1967. évi II. törvénnyel létrehozott - 1992-ig hatályos - Munka Törvénykönyve ugyancsak jelentősen megnövelte egyfelől a vállalatok, másfelől a munkavállalók autonómiáját a munkaviszonyok kialakításában (pl. a felmondás szabadságát stb.), továbbá vállalati szintre helyezte a korábbi ágazati kollektív szerződést (a vállalatvezetés kötötte a vállalati szakszervezettel) és kibővítette a szakszervezeti jogokat. d) Az 1967. évi III. törvény, a mezőgazdasági termelőszövetkezeti törvény a szövetkezeti önállóságot nagymértékben megnövelte, biztosította a szövetkezeti tagok ún. háztáji (félprivát) gazdaságát. Az 1967. évi IV. (föld)törvény pedig megteremtette az önálló szövetkezeti földtulajdon lehetőségét. A szövetkezés a mezőgazdaság mellett az iparban, kereskedelemben, lakásfenntartásnál, takarékpénztári és más tevékenységeknél, mint a közös magántevékenység formája, egyre terjedt. Így Magyarországon - a keleteurópai országokban egyedülálló módon - már 1971-ben egységes szövetkezeti törvény született (1971. évi III. törvény), az alkotmány pedig 1971-ben deklarálta az állami és a szövetkezeti tulajdon egyenjogúságát. (Ez a gyakorlatban persze teljes értékűen nem érvényesült.) A szövetkezeti törvény 1970-es, 80-as évekbeli módosításai tovább lazítottak az állami kötöttségeken (bár a szövetkezettagok valóságos tulajdonosi pozícióba változatlanul nem jutottak), továbbá új fajta, rugalmasabb szövetkezeti (ál)formációk is létrejöttek (szövetkezeti melléküzemág, kisszövetkezet, szövetkezeti szakcsoport - ezek a későbbi magánvállalkozások előfutárai voltak). A földről szóló 1987. évi I. törvény a tartós földhasználat, illetve a személy és magántulajdon közti különbség megszüntetésével, az állampolgárok terhére korábban megállapított tulajdonszerzési korlátok jelentős csökkentésével újabb lépés volt a szocialista tulajdonrendszer fellazítása irányában. e) 1967-től fejlődik ki „társulási jog” címszó alatt a társasági jog, először külön a szövetkezeti (1961-től) és külön az állami szektorban (1967-től). A vállalatok és szövetkezetek egymás közti ún. gazdasági társulásait először az 1970. évi 19. törvényerejű rendelet, majd az 1978. évi 4. törvényerejű rendelet szabályozta, mégpedig nem a hagyományos kereskedelmi társasági formákban. A törvényhozás olyan új formákat hozott létre, mint a tagok kezesi felelőssége mellett működő közös vállalat és a koordinatív funkciót betöltő egyesülés. (Ezek jelenleg is léteznek.) A nyugati vállalatokkal való közös vállalkozást (ún. joint venture-t) 1972-ben teszik lehetővé [28/1972. (X. 3.) PM rendelet], mégpedig az 1875-ös Kereskedelmi Törvénykönyvben szabályozott rt. vagy kft. formájában (a gyakorlatban azonban a 80-as évek közepéig csak kivételként léteztek nyugati vállalatokkal való közös vállalkozások).

31 f) A nem szövetkezeti jellegű magánvállalkozások a magyar gazdasági reformnak csak az utolsó szakaszában kaptak nagyobb szerepet. Lényegében 1979-1981 között intézményesültek a kisvállalkozások, kisegítő-kiegészítő gazdasági formaként, az ún. szocialista szektortól elkülönülve. Ilyenként említhető meg a kereskedelmi üzletek-vendéglők szerződéses jogviszonyban való üzemeltetése, vállalati egységek bérlete, polgári jogi társaságok üzleti célra való felhasználása, a gazdasági munkaközösségek (gmk), illetve a vállalaton belüli gazdasági munkaközösségek, az ún. vgmk-k [1981. évi 16. és 1982. évi 7. törvényerejű rendelet, 30/1981. (IX. 14.) MT rendelet, 1981. évi 15. törvényerejű rendelet]. g) A gazdaságirányítás egyes részterületein is számos törvény tért el a hagyományos szocialista modelltől, anélkül persze, hogy a szocialista társadalmi rend kereteiből kilépett volna. Ezek közül kiemelkedik a népgazdasági tervezésről szóló 1972. évi VII. törvény, amely jogilag megszüntette a kötelező tervmutatókat. A népgazdasági tervek ezt követően jogi értelemben nem voltak kötelezőek az állami vállalatokra sem. A vállalatok közvetlen külkereskedelmi jogosítványait az 1974. évi III. külkereskedelemről szóló törvény bővítette. Az 1972. évi IV. törvény megszüntette a gazdasági döntőbizottságokat és beépítette az egységes bírói szervezetbe a vállalati jogvitákat (gazdasági bíráskodás). Végül az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény a költségvetési gazdálkodás és a bankrendszer szabályozását emelte törvényi szintre. h) A tervszerződési rendszert a Polgári Törvénykönyvet átfogóan korszerűsítő 1977. évi IV. törvény szüntette meg és piaci modellre helyezte a vállalatok közti szerződéseket. Ezek az ún. gazdasági szerződések tehát a Polgári Törvénykönyvön belül maradtak. Így a szállítási szerződést határidős adásvételi szerződésként szabályozták a Ptk.-ban a mezőgazdasági termékértékesítési szerződéssel együtt, a beruházási szerződések a vállalkozási szerződések szabályozásához kapcsolódtak stb. i) A tisztességtelen versenycselekményekről szóló 1923. évi V. törvény tartalmát 1968 után kormányrendeletekkel felélesztették, a vállalatközi kapcsolatokba belépett a kartelltilalom, bevezették a gazdasági bírság intézményét is. E területet a tisztességtelen gazdálkodás tilalmáról szóló 1984. évi IV. törvény fogta össze. A kereskedelem igazgatási jellegű szabályozását a termékforgalmazásról szóló 1978. évi I. törvény, valamint az árszabályozásról szóló 38/1984. (XI. 5.) MT rendelet tartalmazta. j) A természet, illetve környezetvédelem rendjének jogi alapjait az 1976. évi II. környezetvédelmi, illetve az 1982. évi 4. törvényerejű rendelet fektette le, de környezetvédelmi rendelkezések felvételre kerültek az építésügyről szóló 1964. évi III., a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvénybe, a bányászatról (1960. évi III.) és az élelmezésügyről (1976. évi IV.) szóló törvényekbe is. k) Magyarországon az 1960-as évek végétől a szellemi alkotások (tulajdon)védelmének viszonylag modern rendszere alakult ki. Így az iparjogvédelem körében a találmányok, illetve szabadalmak oltalmát az 1969. évi II. törvény szabályozta, a magyar jog az újítás mellett a know how védelmét is szabályozta. A védjegy oltalmáról az 1969. évi IX. törvény, az ipari mintáról az 1978. évi 28. törvényerejű rendelet rendelkezett, szabályozva az ezen szellemi alkotásokhoz kapcsolódó licenciaszerződéseket is. Magyarország tagjává vált az iparjogvédelemmel kapcsolatos legtöbb nemzetközi egyezménynek is (Párizsi Unió stb.). A szabványosítást a 19/1976. (VI. 12.) MT rendelet, a mérésügyet a 8/1976. (IV. 27.) MT rendelet rendezte, a szerzői jogról pedig az 1969. évi III. törvény rendelkezett. l) Zömmel más jogszabályokba beékelődve megjelentek a gazdasági érdekképviseletek jogi szabályozásának csírái is. Így a szakszervezetek a Munka Törvénykönyvében, a szövetkezetek országos és területi szövetségei és tanácsai a szövetkezeti törvényben nyertek jogi szabályozást. A Magyar Gazdasági (korábban Kereskedelmi) Kamara több lépcsőben, az állami, főleg (a nagyobb) vállalatok érdekképviseleti szerveként forrt ki a 80-as évek elején [nyitott szervezetként és önkéntes tagsággal - 62/1980. (XII. 28.) MT rendelet]. 3.3. Az előzőekből látható, hogy Magyarország jóval fejlettebb és piacra orientáltabb gazdasági jogrendszerrel lépett be a társadalmi rendszerváltás folyamatába, mint a többi kelet-európai ország. Ez jelentős előnyt biztosított számunkra. E törvények és más jogszabályok jó része - kisebb, illetve nagyobb módosításokkal - átmenetileg a jövőre nézve is alkalmasnak bizonyult arra, hogy egy új modern polgári piacgazdaságot szolgáljon. Emellett a magyar polgári jogi, illetve gazdasági jogi elméleti tevékenység is - főleg Eörsi Gyula iskolája nyomán - széles körű európai színvonalú volt. Eörsi 1960-as, 70-es években írt átfogó monográfiái általános jelleggel megalapozták a magyar polgári, illetve gazdasági jogot. Az 1945 előtti nemzedékből ismét publikált Beck Salamon, Nizsalovszky Endre, a versenyjog körében György Ernő, a pénzügyi jog körében pedig Meznerics Iván. Kitűnő tankönyveket írt Csanádi György és Sárándi Imre, illetve kézikönyveket Kálmán György és Petrik

32 Ferenc. A jogi személy, tulajdonjogi és társasági jogi elmélet fejlődését elsősorban Sárközy Tamás, a szerződéses jog fejlődését Harmathy Attila és Vékás Lajos tevékenysége segítette elő, a felelősségelméletet Sólyom László, a külkereskedelmi jogot Szász Iván, a versenyjogot Vörös Imre, a szellemi alkotások jogát Lontai Endre, a bankjogot Szentiványi Iván, a nemzetközi gazdasági jogot Mádl Ferenc munkássága alapozta meg.

4. A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás gazdasági jogszabályai (19882004) 4.1. A gazdasági rendszerváltozás első és alapvető törvénye - még politikai rendszerváltás előtt - az 1989. január 1-jével hatályba lépett 1988. évi VI. törvény, a gazdasági társaságokról szóló törvény (Gt.) volt. A Sárközy Tamás vezette Kodifikációs Bizottság által készített törvény megszüntette a társaság jog eddigi szektorális (tulajdonforma szerinti) széttagoltságát, minimális különbségekkel lényegében azonos feltételeket teremtett az állami vállalatok, szövetkezetek, az állampolgárok, illetve külföldiek számára a társaságalapítás, illetve részvétel szempontjából. A Gt. lényegében korlátlan lehetőségeket adott a magánvállalkozásoknak, legitimálta a kisvállalkozói körön túllépő "tőkés vállalkozást". Korszerűsítette a hagyományos társasági formákat, egyaránt értékesítve a magyar társasági jog fejlődésének eddigi eredményeit, illetve a nemzetközi kereskedelmi jog egyetemes fejlődéstendenciáit (így az Európai Közösségek társasági jogát is). Olyan új jogalkotási technikákat is alkalmazott a társasági törvény, amelyek a jogállami kodifikáció általános vonásaivá válhattak a gazdasági életben: a törvénynek nincs államigazgatási jogalkotásra irányuló végrehajtási felhatalmazása, ugyanakkor nem kerettörvény, szabályainak többsége diszpozitív, azaz a felek közös akarattal eltérhetnek a törvény feltételeitől stb. 4.2. A társasági törvényhez széles körű kiegészítő jogalkotás kapcsolódott. Ennek főbb elemei: a) Már 1988. január 1-jével bevezetésre kerültek a modern "nyugati" adórendszer alapelemei (1987. évi V. törvény az általános forgalmi adóról, 1987. évi VI. törvény a személyi jövedelemadóról, 1988. évi IX. törvény a vállalkozási nyereségadóról), amelyet 1989. január 1-jével a társasági törvényhez igazítottak. Az adóreformot Kupa Mihály irányította. Az adójogszabályok azóta is - a változó közvéleményekhez igazodva lényegében az 1987-es alapokon fejlődnek, évente kisebb változásokat mutatva. b) A társasági törvénnyel egyidejűleg lépett hatályba a külföldiek magyarországi befektetéséről szóló jelenleg is – módosításokkal – hatályos 1988. évi XXIV. törvény, amely a társasági törvény polgári jogi szabályait pénzügyi-munkaügyi-vámjogi rendelkezésekkel egészítette ki. c) A társasági törvényhez igazították, illetve ennek alapján fejlesztették a cégeljárás (1989. évi 23. törvényerejű rendelet), illetve a felszámolás (1986. évi 11. törvényerejű rendelet helyett az 1988. évi 26. törvényerejű rendelet) szabályozását. Lényegében ezen utóbbi szabályozás helyére lépett a politikai rendszerváltás után a csődeljárásról, a felszámolásról és a végelszámolásról rendelkező 1991. évi IL. törvény. Az 1989-es cégeljárási jogszabály - több, kisebb korszerűsítés után - 1998 nyaráig hatályban volt. Az 1989. évi XIV. törvény az állami vállalatok törvényességi felügyeletét a cégbíróságokhoz telepítette, ugyanúgy, mint a szövetkezeti törvény 1989. évi XV. törvénnyel való módosítása a szövetkezetek törvényességi felügyeletét. d) 1990 közepén lépett életbe az átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény) amely egyfelől a társasági formák egymásba való átmenetét (pl. kft. átalakulását rt.-vé), másfelől mintegy első kvázi-privatizációs törvényként az állami vállalatok rt.-vé vagy kft.-vé való átalakulását szabályozta. Az átalakulási törvényt az 1992. évi LV. törvény ugyan hatályon kívül helyezte, de az egyetemes jogutódlásra építő technikáját lényegében megőrizve szétosztotta három törvény között: a társaságok átalakulása bekerült a Gt.-be, a szövetkezetek átalakulása az 1992. évi I-es szövetkezeti törvénybe, az állami vállalatok átalakulása pedig az 1992. évi LIV. privatizációs törvénybe került. e) A szövetkezeti törvény módosítása (1989. évi XV. törvény) áttörte a szövetkezeti tulajdonoszthatatlanságának korábbi dogmáját és hozzákezdett a szövetkezeti tagok résztulajdonosi pozíciójának megteremtéséhez, a szövetkezet kereskedelmi társaságokhoz való közelítéséhez (pl. a szövetkezeti üzletrész intézményesítése a részjegy mellett).

33 f) 1990 januárjában került elfogadásra az egyéni vállalkozásról szóló törvény (1990. évi V. törvény – jelenleg is módosításokkal hatályos), amely az egyéni vállalkozók (kisipar, kiskereskedelem stb.) üzleti lehetőségeit a társaságokhoz hasonló módon kibővítette, egyben alkotó módon visszahatott a társaságok szabályozására is. Így a vállalkozói igazolvány megszerzéséhez, illetve az egyéni cég alapításához nem kell szakképzettség, csak a tevékenység kifejtéséhez, megszűnt (a magánszemélyekből álló társaságoknál is) a személyes közreműködés követelménye, a magánvállalkozások korlátlanul alkalmazhatnak munkavállalókat (1981-88 között 30 fő, 1989. január 1-jétől 500 fő volt a magánvállalkozásoknál az alkalmazotti maximum, 1990 márciusától már korlátlan). g) Az értékpapírok alapszabályait 1988-ban a Polgári Törvénykönyvbe beemelték (1988. évi XXV. törvény). Ehhez kapcsolódott az 1990. március 1-jével hatályba lépett az értékpapír-kibocsátásról és az értékpapírtőzsdéről szóló 1990. évi VI. törvény. (Épt.) Ennek alapján az értéktőzsde 1990 nyarán Budapesten megkezdte működését. (Az árutőzsdéről szóló szabályozás 1994-ben egészítette ki az értékpapírtőzsdét - 1994. évi XXXIX. törvény). h) A privatizáció alátámasztására az 1990. évi VIII. törvény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget, az államot, mint tulajdonost a privatizációs eljárás során képviselő központi költségvetési szervezetet. Az állami vállalatokra bízott állami vagyon védelméről szóló 1990. évi VII. törvény pedig - már a Vagyonügynökség létével számolva - meghatározta azokat az ún. vagyonvédelmi eljárásokat, amelyeket akkor kell alkalmazni, ha az állami vállalatok eladják-bérbeadják egyes vagyontárgyukat, illetve azokat apportként gazdasági társaságokba viszik. Ezzel létrejött a jórészt a társasági, kisebb mértékben az átalakulási törvényre spontán módon támaszkodó, alapvetően vállalati (vállalatvezetési) döntésű (decentralizált) privatizáció állami ellenőrzése. Ezekhez a rendkívül gyors és erőteljes, hihetetlenül felgyorsult változásokhoz természetesen nem állt rendelkezésre egyfelől a szükséges társadalmi tudat, kereskedelmi kultúra, jogi szaktudás, és a megfelelő szakértőgárda (kereskedelmi jogász, kereskedelmi bíró-közjegyző, könyvvizsgáló, vagyonértékelő stb.), másfelől a kellő tárgyi infrastruktúra (számítástechnikára épülő cégnyilvántartás, vállalat mérlegkészítésszámvitel, hitelező- és fogyasztóvédelmi szervezetek) sem. Így szükségszerű volt, hogy a pozitív tendenciák mellett a gyakorlatban számos anomália, visszaélés, negatív jelenség mutatkozzék meg a gazdasági rendszerváltás első törvényének alkalmazásával kapcsolatban. Ugyanakkor ezek a törvények jelentős előnnyel jártak Magyarország számára – a többi szomszédos országhoz képest – a rendszerváltozási folyamatban. 4.3. Az 1990-es választások után a gazdasági jogalkotás 1991-1992-ig három vonás jellemezte: a) folytatódott a már előkészített gazdasági törvények elfogadása. Így elfogadásra került az ún. előprivatizációs, tehát a belkereskedelem-vendéglátóipar ún. kisprivatizációjáról szóló törvény (1990. évi LXXIV. törvény), illetve a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény (1990. évi LXXXVI. törvény, ún. versenytörvény) és az ártörvény (1990. évi LXXXVII. törvény); b) erősebb állami beavatkozás irányában módosították a korábbi törvények számos részelemét. Ez történt például az Állami Vagyonügynökség hatáskörének jelentős kiterjesztésével (1990. évi LIII. törvény), az önkormányzó állami vállalatok vállalati tanácsába állami delegált beépítésével [20/1990. (VIII. 3.) Korm. rendelet], az átalakulási és a vállalati törvény módosítása útján a vállalati jogok és jogorvoslati lehetőségek csökkentésével, végül a privatizációs ellenértékből való vállalati részesedés jelentős mérséklésével (1990. évi LXXI. és LXXII. törvények). c) megindul az ún. történelmi igazságtételt szolgáló gazdasági törvényhozás, így a tulajdoni kárpótlásról szóló három törvény (legjelentősebb az 1991. évi XXV. törvény), vagy az egyházi ingatlanokról szóló törvény (1991. évi XXXII. törvény). A régi földtulajdonosok kárpótlásának számos elemét lehetett észlelni az ún. szövetkezeti átmeneti törvényben (1992. évi II. törvény) is. Lényegében tehát a politikai rendszerváltozás után fennmaradt a már a 80-as években, a rendszerváltás előtt létrejött gazdasági jogrendszer alapstruktúrája, és kisebb módosításokkal fejlesztve igyekeztek ezeket egyre jobban adaptálni az új polgári viszonyokhoz. Az 1989-1990-ben végrehajtott alkotmánymódosítások alapozták meg a szocializmusra emlékeztető ideológiai tételek kigyomlálását a régi jogszabályokból. Ebbe a körbe sorolható pl. a Polgári Törvénykönyv felülvizsgálata az alkotmányosság szempontjából (1991. évi XV. törvény). A társasági törvény (Gt.) és kapcsolódó jogszabályai is fennmaradtak, de a gyakorlati tapasztalatok és az Európai Közösséghez való adaptáció igénye következtében kisebb módosítással több ízben kisebb technikai korszerűsítésre került sor. (Legszélesebb körű az 1991. évi LXV. törvény volt.) Jelentős új törvény

34 egészítette ki továbbá a Gt.-t, nevezetesen az ún. koncessziós törvény (1991. évi XVI. törvény), amely megteremtette az állami monopóliumok részleges privatizálásának lehetőségét. 4.4. 1992-ben rendkívül jelentős gazdasági törvényhozás kezdődött. a) A gazdasági törvények első csoportja pénzügyi természetű. Így az Európai Unió jogához igazodó számviteli törvény (1991. évi XVIII. törvény), az államháztartási reform első elemeit tartalmazó államháztartási törvény (1992. évi XXXVIII. törvény), a szerencsejátékokról szóló 1991. évi XXXIV. törvény, a jegybanktörvény (1991. évi XV. törvény), a pénzintézeti (bank) törvény (1991. évi LXIX.) és a befektetési alapokról szóló (1991. évi LXIII.) törvény. b) A törvények másik csoportja szervezeti jellegű. 1992 az alapvető gazdasági státusjogszabályok megszületésének éve volt. Az első jelentős jogalkotás az új szövetkezeti törvény, az 1992. évi I. törvény. Emellett létrejöttek az állami szektor alapvető törvényei is az állam vállalkozói vagyonával kapcsolatos törvények útján, nevezetesen a tartós állami tulajdonban maradó vagyonról szóló 1992. évi LIII. törvény (lényegében az 1977. évi VI. törvény helyébe kerülő új állami vállalati törvényként is felfogható volt, az eddigi állami vállalatoknak kényszerátalakulással 1994. január 1-ig át kellett alakulniuk kft.-vé vagy rt.-vé), és az eddigi privatizációs normák egységesítését végző ún. ideiglenes állami tulajdonban maradó vagyonról szóló 1992. évi LIV. törvény (privatizációs törvény). c) Heves politikai harcok között továbbá megszületett az új Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény), amely rendezi a kollektív munkajogot (kollektív szerződés, szakszervezetek jogállása, üzemi tanácsok - a sztrájkjogról egy külön törvény, nevezetesen az 1989. évi VII. törvény rendelkezik) és az individuális munkaszerződéseket. Az Mt.-hez kapcsolódva kiadásra kerültek a közalkalmazotti, illetve köztisztviselői törvények is (1992. évi XXXIII., illetve XXIII. törvény). Az 1992-es törvényalkotással a magyar piacgazdaság alapvető hordozótörvényeinek megalkotása befejeződött. 1992-1995 között végbement az állami vállalatok átalakulása gazdasági társasággá (90%-ban rt.vé, 10%-ban kft.-vé). 1995-96 a gazdasági egyensúly megteremtésének időszaka, ettől kezdve a magyar gazdaság fejlődési pályára lépett. Az 1995. évi XXXIX. törvény (ún. második privatizációs törvény) nyomán beindult és 1998-ig lezajlott a törvényes privatizáció – a magántulajdon a magyar gazdaságban uralkodó helyzetbe került. 4.5. 1996-tól lényegében négy tendencia indult meg a magyar gazdasági jogalkotásban, amely egészen 2004-ig, az Európai Unióba való belépésünkig jellemző. a) Újrakodifikálás útján való jogharmonizáció és modernizáció. A piacgazdaság alapvető hordozótörvényeinek létrehozása az előző időszakban lényegében megtörtént, amelyek alapvetően eurokonformak. Ugyanakkor általános tendencia e törvények eddigi tapasztalatok alapján történő felülvizsgálata és e tapasztalatok, illetve az európai Unió jogához közelítő jogharmonizáció keretében való jelentősebb (novella-jellegű) módosítása (esetleg helyettük új törvény alkotása). Az 1991-ben kötött ún. európai társulási megállapodást az 1994. évi I. törvény beillesztette a magyar jogba. Az Európai Unió ún. Fehér K9nyvben foglalta össze az Unióhoz társult közép-kelet-európai országok belső jogrendszerének fejlesztésével, és az Unió jogához igazításával összefüggő jogharmonizációs követelményeket. Ennek nyomán a kormány 2004/1995. (II. 20.) Korm. határozatban átfogó jogharmonizációs programot fogadott el. Ezt a jogharmonizációs programot – lényegében a négy éves kormányváltozásokkor – folyamatosan korszerűsítették, egészen 2004-ig, azaz uniós csatlakozásunkig. (Ennek alapján kerültek be pl. a Ptk.-ba a 2000-es évezred első éveiben a fogyasztói szerződések. Az uniós jogharmonizációs követelmények és a gyakorlati tapasztalatok figyelembevételével lényegében 1995-től megindult a piacgazdaság alapvető hordozótörvényeinek újrakodifikálás útján való modernizációja. Így 1996-ban került átfogó modernizálásra az értékpapírjog (1996. évi CXI.), a bankjog (új hitelintézeti törvény, az 1996. évi CXII. – a Magyar Nemzeti Bank jogállását a 2001. évi LVIII. törvény szabályozta újra), valamint a versenyjog (1996. évi LVII. törvény). 1997 pedig a társasági, a cég-, valamint az egyéni vállalkozói törvény átfogó újraalkotásának éve volt (1997. évi CXLIV., 1997. évi CXLV., illetve az 1997. évi CXXXVII. törvény). Az európai jogharmonizáció követelményeit érvényesíti a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény, illetve a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény, amely az értékpapír- és tőzsdejog újabb újrakodifikálását jelzi, és a 2000. évi CXXXVIII. törvény az újabb európai követelményeknek

35 megfelelően ismét módosította a versenytörvényt is. A biztosítóintézetekről és a biztosítási tevékenységről szóló 1995. évi XCVI. törvényt az európai követelmények változásának megfelelően a 2003. évi LX. Törvény szabályozta újra. Lényeges – nagy vitát kiváltó – státustörvény, az új szövetkezetekről szóló CXLI. törvény. (A mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló 2000. évi CXLIV. törvényt viszont megsemmisítette az Alkotmánybíróság.) A technikai haladás követelményeit vezeti át a jogon az információs társadalom kialakulása jegyében az elektronikus aláírásokról szóló 2001. évi XXXV. törvény, illetve az elektronikus kereskedelemről szóló 2001. évi CVIII. törvény. b) Már az 1900-es évek elejétől meglévő tendenciát felerősítve, folytatódott az alapvető piacgazdasági törvények „másodlagos” gazdasági törvényekkel való kiegészítése. Ebbe a körbe sorolható például a közbeszerzésről szóló 1995. évi XL. törvény, avagy a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény, valamint az árutőzsdéről szóló 1994. évi XXXIX. törvény. Lényeges a gazdasági jogi infrastruktúra fejlesztésére vonatkozó jogalkotás is, ahová elsősorban a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény, az igazságügyi szakértői kamarákról szóló 1995. évi CXIV. Törvény, illetve új választottbírósági törvény, az 1994. évi LXXI. törvény, valamint az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény, illetve a könyvvizsgálói tevékenységet szabályozó 1997. évi LV. törvény tartozik. A magyar iparjogvédelem megújításának igen jelentős terméke a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény, a szerzői jogot az 1999. évi LXXVI. törvény modernizálta, a szabványosításról az 1995. évi XXVII. törvény rendelkezik. Az 1997. évi XL. törvény szabályozza a védjegyek és a földrajzi árujelzők védelmét. Gazdasági szaktörvényként megemlítendő még az eddigi pénzügyi jogszabályokat kiegészítő jövedéki törvény (1993. évi XXIV. törvény), az agrárpiaci rendtartásról szóló 1993. évi VI. törvény, a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény, illetve a lakás- és helyiségbérletről rendelkező 1993. évi CXIII. törvény. 1995 végén megalkotásra került az új devizakódex (1995. évi XCV. törvény), valamint az új vámtörvény (1995. évi C. törvény) – ezt újraalkotta később a 2003. évi CXXVI. törvény. Az 1997-1998-ban elfogadott törvények közül megemlíthetjük a fogyasztóvédelmi törvényt (1997. évi CLV. törvény), a jelzáloghitelről szóló törvényt (1997. évi XXX. törvény), valamint a kockázati tőkebefektetésről szóló 1998. évi XXXIV. törvényt. Az 1998-2002-es periódusból megemlítendő a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény, a kereskedelmi ügynöki szerződésekről szóló 2000. évi CXVII. törvény. c) Egyre erősödött a szakágazati törvények megújítása, tehát az 1960-as években létrehozott, a fejlődés folytán elavulttá vált szektorális-ágazati gazdasági törvények piacgazdasági követelményeknek megfelelő újrakodifikálása. Ide tartozik pl. a vasútról szóló 1993. évi CXV. törvény, vagy a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény, illetve a vízügyi (1995. évi LVII. törvény), vagy az élelmiszeriparról (1995. évi XC. törvény), illetve az állategészségügyről szóló 1995. évi CXI. törvény. Az ágazati-gazdasági törvények megújítását a nagy közüzemek privatizálására irányuló elképzelések is gyorsítják – ld. a postáról szóló 1992. évi XLV. törvényt, a távközlésről szóló 1992. évi LXXII. törvényt, a villamosenergia-szolgáltatásról szóló 1994. évi XLVIII. törvényt, valamint a légi közlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvényt. 1997-ben a műemlékvédelemről (1997. évi LIV. törvény), a halászatról (1997. évi XLI. törvény) és a borgazdaságról (1997. évi CXXI. törvény) alkottak új törvényeket. Ide sorolható még a növényvédelemről szóló 2000. évi XXXV. törvény, a vízi közlekedésről szóló 2001. évi XLII. törvény, a hulladékgazdálkodásról szóló 2001. évi XL. törvény, a villamosenergiáról szóló 2001. évi CX. törvény. d) Végül folyik a gazdaságot humán oldalról kiegészítő törvények létrehozása. Így a Polgári Törvénykönyv 1993-as módosítása (1993. évi CXII. törvény) újraszabályozta az egyesületi és alapítványi jogot és bevezette a köztestületet, a közalapítvány és a közhasznú társaság intézményét. A Ptk. ezen „közjogi módosítására” támaszkodva létrejött a gazdasági kamarákról szóló törvény (1994. évi XVI. törvény), amelyet az 1999. évi CXXI. törvény jelentősen módosít, megszüntetve a kamarai kényszertagságot. Az „infrastrukturális” törvényhozás körébe tartozik a szociális törvény (1993. évi III. törvény) és a munkavédelmi törvény (1993. évi XCII. törvény), illetve a környezetvédelmi törvény (1995. évi LIII. törvény), valamint a közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi CLIV. törvény, amelyet a közvélemény non profit törvénynek nevez.

36

II. rész Gazdasági státusjog I. fejezet A gazdasági jog alanyainak általános áttekintése. Egyéni vállalkozás. Nonprofit szervezetek

1. A szervezeti formák felsorolása, csoportosítása 1.1. A szocialista társadalmi rendszerről a polgári demokráciába való átmenet szakaszában szervezeti körben jelentkezett eddig a legtöbb változás. Különösen lényeges az állami vállalatok gazdasági társasággá való átalakulása a privatizáció folyamatában. A 2000-es évek közepém a joganyag egy része (pl. társasági jog) viszonylag stabilnak tekinthető, más része viszont (pl. a szövetkezeti jog) eléggé gyorsan változik. A privatizáció joga előreláthatóan - néhány év után - az intézményes magánosítás befejezése után ki fog kerülni a magyar gazdasági jogból, mint ahogy a hagyományos állami vállalatok joga lényegében már kiürült. 1.2. A magyar gazdaság főbb szervezeti-jogi formái a következők: a) Az egyéni vállalkozás az időközben többször módosított 1990. évi V. törvény alapján. A korábban kisiparosi, illetve magán- (kis)kereskedő jogállás helyébe 1990-től az egyéni vállalkozói státus lépett. Az egyéni vállalkozás lehetséges vállalkozói igazolvány alapján, illetve egyéni cégként a cégjegyzékbe bevezetve. b) Polgári jogi társaság (pjt.) a Ptk. XLVI. fejezete alapján. A polgári jogi társaság főleg alkalmi jellegű gazdasági tevékenységre megfelelő - pl. konzorcium létrehozására, csendes társaságra, pool és ameta típusú, főleg a külkereskedelmi és az iparvállalatok között szokásos, közös vagyon nélküli együttműködésre, kutatási-fejlesztési társulásra. A pjt. rendszeresített üzletszerű gazdasági tevékenységet nem folytat, nem jogi személy, kereskedelmi neve nincs. c) Gazdasági társaság az 2006. évi IV. törvény (Gt.) alapján. A Gt. szabályozásában Magyarországon alapvetően négy gazdasági társasági forma ismeretes: közkereseti (kkt.) és betéti társaság (bt.), a korlátolt felelősségű társaság (kft.) és a részvénytársaság (rt.). A közös vállalat (kv.) intézményét a jövőre nézve a Gt. 2007. július 1-jétől megszüntette, de a már működő közös vállalatok tovább működhetnek. d) Közhasznú társaság (kht.) a Ptk. 57-60. §-a alapján, illetve nonprofit társaság a Gt. 4. §-a alapján 1993 óta közhasznú tevékenységre nonprofit jellegű korlátolt felelősségű társaságot lehetett alapítani közhasznú társaság (kht.) néven, amelyet nem a Gt. hanem a Ptk. szabályozott, de a Ptk. szabályaihoz mögöttes jogterületként a Gt. kft.-re vonatkozó rendelkezései járultak. A 2006-os Gt. 2007. július 1-jétől a közhasznú társaság intézményét a jövőre nézve megszüntette, a már működő kht.-k mg két évig tovább működhetnek. Az új Gt. egyében valamennyi társasági formában 2007. július 1-jétől lehetővé tette a nonprofit gazdasági társaság létrehozását. Az új szabályozás szerint mind a négy gazdasági társaság működhet nonprofit jelleggel – ezt a cégnévnél fel kell tüntetni. A nonprofit társaság csak kiegészítő jelleggel végezhet üzletszerű gazdasági tevékenységet, a tagok nyereséget a társaságtól nem vehetnek fel. A nonprofit gazdasági társaság nem automatikusan közhasznú szervezet, ez utóbbi kritériumainak külön meg kell felelnie. e) Szövetkezet a 2006. évi X. törvény alapján. Az 1992. évi I. törvény szövetkezeti rendezésében a szövetkezetek jogi szabályozása jelentősen közeledett a kereskedelmi (gazdasági) társaságokéhoz, elsősorban a kft.-éhez. Ugyanakkor a szövetkezet önálló jogi forma maradt. Egy megváltozott gazdaságpolitikai koncepció alapján 2000-ben törvényt alkottak az „új” szövetkezetekről (2000. évi CXLI. törvény), ezek a szövetkezetek viszont inkább a koordináló egyesülésekhez, illetve az egyesületekhez álltak közelebb. 2006. július 1-jéig két szövetkezeti forma párhuzamosan működött Magyarországon. A 2006. évi X. törvénnyel megszületett a szövetkezetek új egységes szabályozása. f) Állami vállalat az 1997. évi VI. törvény alapján. Az ebben az intézménytípusban (alapító által elkülönített vagyonra rendelt jogi személy) működő állami vállalat a szocialista gazdaság alapvető szervezeti intézménye volt. Kényszertársaságosításuk, azaz átalakításuk rt.-vé, illetve kft.-vé, 1993-1995 között lényegében lezajlott. Az állami vállalatokat szabályozó

37 1977. évi VI. törvény azonban egyelőre hatályban van, mert néhány állami vállalat felszámolási, illetve végelszámolási eljárás alatt állva még „működik”. g) Bankok és biztosítók Magyarországon - függetlenül attól, hogy állami tulajdonban állnak-e vagy sem - csak részvénytársaság formában működhetnek, kivéve a hitel-, a takarék- és a biztosító szövetkezeteket, illetve a biztosító egyesületeket A pénzintézeti törvény (1991. évi LXIX. törvény) rendezte először a kereskedelmi bankok jogállását és a bankfelügyelet jogintézményét. Az 1991-es törvény helyére 1996-ban új, ún. hitelintézeti törvény lépett (1996. évi CXII. törvény) a hitelintézetekről, illetve pénzügyi vállalkozásokról. A "bankok bankja", a jegybank (Magyar Nemzeti Bank) külön törvényben került szabályozásra először 1991-ben (1991. évi XV. törvény), amelyet később a többször módosított 2001. évi LVIII. törvény váltott fel. A biztosító intézetekről először az 1995. évi XCVI. törvény, ezt követően a 2003. évi LX. törvény, a befektetési alapokról az 1991. évi LXIII. törvény után a tőkepiaci törvény, a 2001. évi CXX. törvény rendelkezett. A kereskedelmi bankokra és a biztosítókra tehát általában a társasági törvény (Gt.) vonatkozik, a hitelintézeti, illetve biztosítási törvényben foglalt eltérésekkel, illetve kiegészítésekkel, hasonló a helyzet a befektetési alapokkal is. h) Leányvállalat, mint a magyar jog sajátos kategóriája [Ptk. 74. §, valamint a 65/1984. (XII. 29.) MT rendelet]. A leányvállalat egy állami vállalat, szövetkezet vagy állami költségvetési szerv által nem kereskedelmi társaság formában létrehozott intézménytípusú vállalat volt, amelyre az egyszemélyes kft. (rt.) folytán már nincs szükség. Ezért 1993. december 31. után ilyen vállalatot már nem lehet alapítani és 1996. december 31-ig a már létező vállalatokat vagy át kellett alakítani rt.-vé, illetve kft.-vé, vagy meg kellett szüntetni. A Ptk.-ban azonban ez a forma még – kiüresedve – bennmaradt, bár ilyen vállalat ténylegesen nincs. i) Állami, illetve önkormányzati költségvetési szerv (Ptk. 36-37. §). Jogállásukat az 1992. évi XXXVIII-as, ún. államháztartási törvény újrarendezte (alapítás, gazdálkodás, megszűnés - 87-100. §). A költségvetési szervek jogállását jelenleg az államháztartási reform keretében alapvetően az államháztartási törvényt módosító 1995. évi CV. törvény szabályozza, de e körben szinte minden évben történtek kisebb módosítások. A költségvetési szervek jogállása átfogó reformra szorul. j) Egyesület a Ptk. 61-64. §-a alapján. Az állampolgárok egyesülési jogáról szóló 1989. évi II. törvény szabályozza az ún. társadalmi szervezeteket. Társadalmi szervezetek a pártok, a szakszervezetek és a különböző érdekképviseletek is. A társadalmi szervezetek jogállása ugyanakkor visszavezethető az egyesületekre, ugyanis a társadalmi szervezetek jogi alaptípusa a Polgári Törvénykönyvben szabályozott egyesület. A magyar jog csak jogi személy ún. ideális egyesületet ismer, tehát az egyesület gazdasági tevékenysége jelentősen korlátozott (csak kiegészítő gazdasági tevékenységet folytathatnak). A társadalmi szervezetek-egyesületek azonban ún. intézménytípusú vállalatot alapíthattak (ún. egyéb jogi személy vállalata - Ptk. 74. §), azonban ezeknek az 1992. évi LV. törvény alapján, a leányvállalatokhoz hasonlóan, 1996. december 31-ig meg kellett szűnniük, vagy gazdasági társasággá kellett átalakulniuk. Ugyanakkor az egyesületek gazdasági társaságot alapíthatnak, illetve abban tagként vehetnek részt. k) Alapítvány a Ptk. 74/A-74/F §-a alapján. A Polgári Törvénykönyv 74/A-F §-ai szabályozzák a jogi személyiséggel rendelkező célvagyonként működő alapítványt. Az alapítvány gazdasági tevékenységet csak korlátozott mértékben végezhet, alapvetően ún. non profit szervezet. Ha az alapítvány gazdálkodni kíván, gazdasági társaságot kell alapítania. l) Önkormányzati gazdálkodás az 1990. évi LXV. törvény alapján. A területi-helyi települési önkormányzatok az 1990. évi LXV. törvény alapján részben maguk gazdálkodhatnak, részben költségvetési intézményeket, közüzemi és egyéb önkormányzati vállalatokat alapíthatnak. Az önkormányzati közüzemi vállalatok az 1977. évi állami vállalati törvény VIII. fejezete alapján működnek. Az önkormányzat ugyanakkor rt. vagy kft. formában is működtethet vállalkozásokat (korlátlan felelősséggel rendelkező társaságot nem alapíthat önkormányzat, illetve abban nem vehet részt). Ugyancsak jogosultak voltak az önkormányzatok közhasznú társaság alapítására, avagy abban tagként való részvételre. m) A Ptk. 1993. évi módosítása (1993. évi XCII. törvény) bevezette a magyar jogba az ún. közjogi jogi személyeket. Közjogi jogi személy mindenekelőtt a közfeladat ellátására orientált, esetlegesen állami hatósági feladatokat is átvevő köztestülete (Ptk. 65. §) ilyen köztestület pl. külön törvények alapján a Magyar Tudományos Akadémia, avagy a foglalkozási (pl. orvosi, ügyvédi), illetve gazdasági (pl. agrár-, ipar-) kamarák vagy a hegyközségek. Köztestületet csak törvény hozhat létre és törvény adott köztestületben

38 kényszertagságot is előírhat (pl. ügyvéd csak ügyvédi kamara tagja lehet). Közjogi jogi személy még a közalapítvány is, amely célvagyon útján közfeladat folyamatos ellátását biztosítják (74/G §). Jelenleg tehát a magyar jogban két jogi személy közjogi jogi személy típus létezik, a köztestületre az egyesületi, a közalapítványra az alapítványi szabályokat kell mögöttes jogterületként alkalmazni. A 2006. évi LXV. törvény a jövőre nézve a közalapítványi formát megszüntette, de a már létező közalapítványok tovább működhetnek. n) Az egyesülés, mint kooperatív jogi személy. Az 1997-es és a 2006-os Gt.-ben az egyesülés ugyan benne maradt, de már nem minősül gazdasági társaságnak, hanem a tagjai tevékenységének koordinálását végző kooperatív jogi személy. Mivel az egyesülés ugyan nonprofit szervezet, de szorosan kötődik az üzleti élethez, a Gt. XI. fejezete szabályozza az egyesülést. o) Maga az állam, mint önálló jogalany, ritkán lép közvetlenül gazdasági jogviszonyba, ha igen, maga az állam minősül jogi személynek (Ptk. 28. §). A Ptk. alapján - hacsak külön jogszabály másként nem rendelkezik - az állam törvényes képviselője a pénzügyminiszter, de pl. az 1995-ös privatizációs törvény szerint a privatizálandó vagyon felett az állami tulajdonosi jogokat az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság gyakorolja. Az államkincstár megteremtésére irányuló munkák során egyre jobban felmerül, hogy a vagyoni viszonyokban a jövőben az államot a fiscus (a kincstár) képviselje, mint sajátos jogi személy. 1.3. A gazdasági életben résztvevőket lényegében a következők szerint csoportosítjuk: a) jogi személyek-e vagy sem, b) ha jogi személyek, úgy intézménytípusú jogi személyek, avagy személy- és vagyonegyesülés útján létrejövő társulások, c) ha jogi személyek, úgy polgári jogi személyek, illetve emellett közjogi jogi személyek is, d) gazdálkodó jellegű szervezetek, avagy nonprofit szervezetek (kereskedelmi jogalanyok, illetve csak általános polgári jogalanyisággal rendelkeznek), e) ha társulások, úgy testületi jellegűek, avagy személyhez kötődők-e, illetve személyegyesülések-e, avagy tőkeegyesülések, f) államilag nyilvántartott, bejegyzett szervezetek-e, avagy sem, g) vállalatot képező szervezetek-e, avagy sem, h) szervezetek szervezetei-e, avagy tisztán természetes személyekhez kötődnek. Ezek a csoportosítások természetesen átfedik egymást, konkrét szervezet több csoportba is tartozhat. 1.4. A jogi személy olyan szervezet, amelyet az állam - annak érdekében, hogy a szervezet a vagyoni forgalomban való fellépést is igénylő céljait elérhesse - polgári jogi (alapvetően vagyoni, kisebb mértékben személyi) alanyi jogokkal és kötelezettségekkel ruház fel. A Polgári Törvénykönyv V. fejezete a jogi személyekre általánosan vonatkozó szabályokat tartalmazza, tehát azokat a rendelkezéseket, amelyek a jogi személyek valamennyi típusára irányadók. E körben szabályozza a Ptk. a jogi személyek létrejöttének, megszűnésének, nyilvántartásának és képviseletének valamennyi jogi személyekre nézve irányadó általános előírásait. Az egyes jogi személy-típusokat a Ptk. VI. fejezete tartalmazza. A magyar polgári jog a jogi személyek körében nem ismer típuskényszert. A jogi személyek legjelentősebb fajtáit a Ptk. a VI. fejezetben felsorolja, leglényegesebb szabályait megállapítja, de e típusokon kívül is létrejöhet jogi személy, ha a jogszabály így rendelkezik, illetve felhatalmazást ad ilyen atipikus szervezet létrehozására. Az adott szervezet azáltal lesz jogi személy, hogy jogképességét közvetlenül a törvény, vagy a törvény alapján valamely más aktussal (pl. nyilvántartásba-vétellel, jóváhagyással stb.) az állam elismeri. A polgári jogi (gazdasági) jogalanyiságnak, az ember jogalanyisága mellett, a jogi személyek képezik a második nagy csoportját. A szervezeti jogalanyiság a jogi elméletben igen hosszú folyamat alatt forrt ki, lényegében a gazdasági élet kényszere folytán. Eredetileg csak az embert tekintették valódi jogalanynak, a jogi személy csak fikció volt, valamifajta nyelvi metafora (Savigny). Később alakult ki a jogi személy mint realitás (Gierke), mint célvagyon (Brinz), illetve a jogszabályok beszámítási pontja (Kelsen, Duguit, Moór Gyula). A jogi személy lényege, hogy jogképes szervezet, de míg az ember "természetesen", születésével válik jogalannyá, és egész élete során haláláig jogalanynak minősül, a szervezeti jogalanyiság "mesterséges", azaz mint elnevezése is kifejezi jogi termék, állami elismerés szükséges létrejöttéhez jogi keretek között.

39 A jogi személy jogképessége az emberétől alapvetően abban tér el, hogy mint szervezeti jogalanyiság természetszerűen alapvetően csak a vagyoni jogokra terjed ki, bár bizonyos személyhez fűződő jogok és törvényes érdekek - pl. a kereskedelmi névhez való jog, jó hírnév védelme stb. - szervezeteknél is fennállnak. Továbbá a jogi személy mindig képviselő (szervezeti törvényes képviselet) útján cselekszik, tehát cselekvőképes (mint egy ember) nem lehet. A jogi személyekre vonatkozó történetileg kialakult elméletben a német-francia jogcsoportban a jogi személyek általában két nagy csoportra, a közjogi és a magánjogi jogi személyekre oszlanak. (Az angol-amerikai jogban ilyen megkülönböztetés nincs.) A német közjogi-közigazgatási irodalom a XIX. század végén, a XX. század elején a civiljogi jogi személység mellett közjogi jogi személyiség kategóriáját kialakította (Laband, Otto Mayer), és ez az elmélet Ereky István és Magyary Zoltán munkássága nyomán - külön törvényekkel megalapozottan - Magyarországon is alkalmazásra került 1945 előtt, mégpedig három alcsoportban köztestületként, közintézetként és közalapítványként (a hármat összefoglalóan nevezték közintézményeknek -, a közintézet alcsoportja volt ez időben a közüzem). A szocialista jog megszüntette a közjogi jogi személy kategóriáját. Ugyanakkor a rendszerváltozás után az 1993. évi XCII. törvény a Ptk. 65. §-ába beiktatta a köztestületet, illetve a 74/G §-ba a közalapítványt. Ezek alapvetően közjogi személyek, hiszen közcélra irányított szervezetek, de a Ptk. részükre automatikusan polgári jogi személységet is biztosított. 1.5 A szervezetek jogi személyiségét végső soron a tételesjog határozza meg. A jogi személy keletkezéséhez mint említettük - a szervezet ekként való állami elismerése szükséges. Ez az állami elismerés elvileg háromfajta módon történhet: a) A törvény meghatározza a jogi személy típusát, és a típushoz tartozó jogi személyek egyedi létrejöttéhez további állami elismerés nem szükséges. b) Az adott jogi személy kifejezetten a törvényen alapul, közvetlenül jogszabály hozza létre. E körbe elsősorban olyan jogi személyek tartoznak, amelyek a Ptk.-ban szabályozott egyik jogi személy-típushoz sem tartoznak. [Az a) és b) csoport inkább teoretikus lehetőség, a gyakorlatban a következő, c) csoport a tipikus.] c) Tulajdonosi rendelkezéssel, illetve személyegyesüléssel és ezen aktusok típushoz kötött egyedi állami elismerésével. Az első alcsoportba tartoznak pl. a költségvetési szervek, a személyegyesülések közé a szövetkezetek, illetve a gazdasági társaságok. Az egyedi elismerés módját a törvény a jogi személyek egyes típusainál külön szabályozza. A jelenlegi magyar polgári jogban általában az állami nyilvántartásba-vétel a fő elismerési módszer. A jogállamiság jegyében a jogi személyek nyilvántartását Magyarországon általában a bíróságok vezetik. (vannak olyan országok, ahol a gazdasági jogi személyeket a közjogi kamarák tartják nyilván), mégpedig a gazdálkodó szervezeteket általában a cégbíróság, az alapítványokat-egyesületeket a rendes bíróság (a költségvetési szerveket a pénzügyi államigazgatás tartja nyilván a Magyar Államkincstár keretében, ez kivétel a bírósági nyilvántartás alól). A jogi személyekre nézve a magyar jogban általában nincs típuskényszer, de mint látni fogjuk, pl. a gazdasági társaságoknál típuskényszer áll fenn. A Ptk. szabályozza a jogi személyek főbb típusait, de e típusoktól eltérő, ezekbe nem tartozó jogi személyek is létrehozhatók. Ez esetben szükséges, hogy az adott jogi személy kifejezetten jogszabályon vagy jogszabályi felhatalmazáson alapuljon. Így pl. a Magyar Olimpiai Bizottságot a sportról szóló 2004. évi I. törvény nyilvántartásba vétel nélkül köztestületként jogi személlyé nyilvánítja. A magyar jog a fentiek alapján általában elveti a jogi személyek keletkezésének egyedi engedélyezéséhez kötött rendszerét (angol-amerikai charter-rendszer), de a teljesen szabad alapítást is. Alapelvként az ún. normatív feltételek rendszerét alkalmazza, azaz a nyilvántartást végző bíróság azt vizsgálhatja meg, hogy az adott szervezet rendelkezik-e a törvényes előfeltételekkel, avagy sem. Ha nem rendelkezik, a bíróság megtagadja a szervezet jogi személyként való állami elismerését, de ha a szervezet megfelel a törvényes feltételeknek, a bíróság köteles bejegyezni az állami közhiteles nyilvántartásba. A bejegyzés konstitutív hatályú, azaz a bejegyzéssel nyeri el a szervezet jogi személységét, főszabályként nem visszaható hatállyal, hanem a jövőre nézve. A polgári jogi elmélet bizonyos elvont ismérveket dolgozott ki arra nézve, hogy az állam milyen törvényes feltételek fennállása esetén ismerjen el szervezeteket jogi személyként. Ezeket az ismérveket a jogtudomány a gyakorlati tapasztalatokból absztrahálta, és olyan általános ismérveknek tekinthetők, amelyeket

40 az állam az egyes szervezetek jogi személyiségének elismerése vagy el nem ismerése tárgyában hozott döntéseinél általában figyelembe vesz (a jogi személyiség ún. jogtudományi kritériumai). A főbb ilyen kritériumok a következők: A jogi személy alapvető ismérve az alapítótól vagy az alapítóktól való viszonylagos függetlenedés. A személyegyesülésen alapuló jogi személyeknél ez azt jelenti, hogy a tagok belső viszonyait el kell választani a jogi személy szervezet mint egész harmadik személyekkel szembeni, azaz külső jogviszonyaitól. Az ún. intézmény jellegű jogi személyeknél pedig az alapítót kell elválasztani az alvagyonra rendelt szervezettől. Ez az elv jelenik meg abban, a magyar polgári jogban általánosnak mondható szabályban, hogy az alapító főszabályként nem felel a jogi személy tartozásaiért. A szakirodalomban vannak olyan nézetek, amelyek ennek megfelelően a jogi személy alapvető ismérvét a korlátolt felelősségben látják. Azonban a korlátolt felelősség nem önálló ismérve a jogi személyiségnek, emellett nem is minden jogi személyre vonatkozik (pl. a közös vállalat tagjai kezesként felelnek a jogi személy közös vállalat tartozásaiért). Polgári jogi jogi személyiségre egy szervezetnek akkor van szüksége, ha valamilyen mértékben megjelenik a gazdasági forgalomban. Nem feltétlenül igaz az, hogy a jogi személyiségre az áruforgalomban való részvétel intenzitása miatt van szükség. Az áruforgalomban való részvétel intenzitása ugyanis csak a vállalativállalkozási jellegű jogi személyeket, tehát a gazdasági társaságokat, a szövetkezeteket és egyéb vállalatokat jellemzi, az egyesületeket és az alapítványokat nem. A gazdasági forgalmi szempont tehát nem minden esetben és nem minden szervezetnél döntő a jogi személlyé nyilvánításban. Amikor a jog valamely szervezetet jogi személlyé nyilvánít, akkor figyelembe veszi a jogviszonyok polgári jogon kívüli egyéb területeit is. Vannak ugyanis olyan szervezetek, pl. a gazdálkodást koordináló társulásként az egyesülések vagy a társadalmi szervezetek, illetve az egyesületek, ahol a gazdasági forgalmi, tulajdonjogi, valamint vagyoni felelősségi motívumok önmagukban nem indokolnák a jogi személyiséget, de azt szükségessé teszi a szervezet működésének jellege, a szervezet nagysága, az ezzel kapcsolatos munkaügyi és pénzügyi tényezők, esetleg a nemzetközi érintkezésben való fellépés, avagy az állami törvényességi felügyelet hatékonyabb biztosítása stb. Más szóval: elvileg a jogi személyiség megadása azoknál a szervezeteknél is indokolt lehet, amelyek hivatali-irodai, vagy hatalmi-politikai jellegűek, és alig lépnek fel gazdasági forgalomban. Ugyanakkor azonban a gazdasági forgalomban való fellépés minimális mértéke mégis feltétlenül szükséges a jogi személyiséghez. A jogi személy ugyan lehet alapvetően nem gazdasági forgalmi jellegű, de a nem gazdasági forgalmi jellegű feladatok megvalósítása egyben szükségessé teszi azt, hogy a szervezetnek bizonyos mértékű vagyoni jogai és kötelezettségei legyenek. Ha ugyanis ilyenek egyáltalán nincsenek, akkor nincs értelme a szervezet polgári jogi jogalanyisága, azaz jogi személyisége elismerésének. (Ebből következik az, hogy a vagyonjogi jogi személyiség léte független egy adott szervezet politikai fontosságától, az Országgyűlés vagy a Kormány hatályos jogunkban nem jogi személy.) Lényeges kritériuma még a jogi személyiségnek a szervezet huzamossága, relatíve tartós működése. Igen rövid ideig fennálló szervezeteket ugyanis a tételesjog általában nem ismer el a vagyoni jogok önálló alanyának. További kelléke a jogi személyiségnek, hogy rendelkezzék állandó szervezettel, amely a tagok változásától, a munkavállalók esetleges ki- és belépésétől függetlenül változatlan. Az állandó szervezetnek a polgári jog szempontjából releváns részét az ügyintéző és képviselő szervek alkotják. E szervek alapvető jellemzőit a jogi személyre vonatkozó jogszabály, illetve jogszabály alapján az alapszabály vagy a szervezeti-működési szabályzat állapítja meg. Igen fontos végül, hogy ez a szervezet az állam által elismert céllal rendelkezzék. Lehetséges, hogy ezt a célt az állam kifejezetten támogatja, de az feltétlenül szükséges, hogy legalábbis elismerje. Más szóval: jogilag tilos vagy lehetetlen célra jogi személy nem jöhet létre. A jogi személy célja egyaránt lehet politikai jellegű, társadalmi jellegű vagy gazdasági jellegű; nyilván ez utóbbi a jellemző a gazdasági jog alanyaira. A jogi személy jellegzetes ismérve, hogy a tagok, illetve az alapító vagyonától elkülönített vagyonnal rendelkezzék. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a jogi személy e vagyon feletti rendelkezési jogának nem kell abszolútnak lennie, továbbá nem kell feltétlenül tulajdonjogon alapulnia. Az is szükséges, hogy az elkülönült vagyonhoz igazodva a jogi személy bizonyos mértékben önálló vagyoni felelősséggel rendelkezzék kötelezettségeiért. E felelősség nem mindig jelent egyedüli felelősséget, lehetséges, hogy mögöttesen mások is felelnek a jogi személy tartozásaiért (ld. pl. a már említett közös vállalatot), az önálló felelősség bizonyos fokú megjelenése azonban szükségszerű a jogi személyeknél.

41 1.6. Vannak jogrendszerek, amelyek a jogi személyek relatív jogképességét fogadják el. A legtöbb szocialista ország tételesjogában a jogi személy jogképessége a jogi személy céljához igazodott, azaz az ún. ultra viresszabály érvényesült: a jogi személy céljával ellentétes szerződések érvénytelenek voltak. Az ultra vires-szabály általánosan elfogadott az angol-amerikai jogban is. A magyar Ptk. 1959-es indoklása a relatív jogképességet akként magyarázta, hogy a jogképességet az állam éppen azért biztosítja a jogi személyeknek, hogy céljukat, rendeltetésüket betöltsék, ezen túlmenően már nincs társadalmi indokoltsága jogképességüknek. Ugyanakkor a magyar bírói gyakorlat a jogi személyek relatív jogképességét az 1960-as-1970-es években állandóan tágította, annak megfelelően, hogy a jogi személyek, elsősorban az állami vállalatok önállósága jelentős mértékben megnövekedett. A magyar irodalomban uralkodóvá vált az az álláspont, amely szerint a relatív jogképesség angolszász jogokban is alkalmazott elve nem feltétlen követelmény, és a jogi személyek abszolút jogképessége is elfogadható. Ez az álláspont abból indult ki, hogy az áruviszonyok körében a célhoz kötöttség elve alapján nem lehet a vállalati szerződéseket érvénytelennek tekinteni, amennyiben azok megkötésével az egyik szerződő fél a tevékenységi körét túllépte. Ez a gazdasági forgalom biztonságát veszélyeztetné, a túllépő jóhiszemű partnerének és a szerződések összefüggése folytán további vállalatoknak a jogos érdekeit sérthetné. A vállalati tevékenységi kor kiszélesedése ugyanis sok esetben számottevően nehezíti a partnerek számára annak felismerését, hogy a másik fél tevékenységi körébe belefér-e a tervezett szerződés teljesítése. Éppen ezért a tevékenységi kör túllépésének általában nem a szerződés semmissége a megfelelő szankciója. Ennek megfelelően a Ptk. 1977. évi módosítása megszüntette Magyarországon a jogi személyek relatív jogképességét, az ultra vires elv alkalmazását és főszabályként kimondotta, hogy ha jogszabály másként nem rendelkezik, a jogi személyek jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhetnek. A jogi személyek abszolút jogképessége megfelel a polgári piacgazdaság követelményeinek is, és így ez jelenlegi jogunkban is érvényesül. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a jogi személyek abszolút jogképessége semmiképpen sem jelenti azt, hogy a tevékenységi kör túllépése a szervezet részéről adott esetben nem lehet jogellenes; és ennek megfelelően nem szankcionálható. A polgári jogi érvénytelenség azonban a polgári jogi kapcsolatokban bizonytalanságot eredményezhet, a jogi személlyel szerződő féltől nem lehet elvárni, hogy vizsgálja azt, hogy a vele polgári jogi kapcsolatba kerülő jogképessége milyen terjedelmű, tevékenységi köre mire terjedhet ki. A jogalkalmazás biztonságát hátrányosan érintené tehát a relatív jogképesség. A jogi személyek abszolút jogképességének kimondása azonban nem érinti a tevékenységi kör túllépésének polgári jogon túli esetleges szankcióit, tehát pl. megfelelő feltételek esetén az államigazgatási felelősségre vonást (pl. bíróságot), illetve a tevékenységi kör túllépésében vétkes munkavállaló kártérítésre kötelezését eredményezheti. 1.7. A szervezeti jogalanyiság leglényegesebb eleme a polgári jogi jogi személység. Ugyanakkor sajátos kivételes alakzatokkal is találkozhatunk, így a) a Ptk. 30. §-a lehetővé teszi, hogy jogi személy belső szervezeti egységét jogszabály (vagy jogszabály alapján az alapító okirat) szintén jogi személlyé tegye. Ilyen belső jogalanyiságot ismer a magyar egyesületi, illetve alapítványi jog, a társasági jogban egyelőre nem fordul elő, b) a konszernjog lényeges kategóriája az ún. függő jogi személy, amikor is az uralkodó vállalat (anyatársaság) meghatározó befolyással rendelkezik a leány-, unoka stb. vállalatok felett. Az ilyen vállalatcsoportosulásoknál kialakult az ún. integrált jogalanyiság, amely a sok külön-külön jogi személy vállalat "felett" fekszik (pl. a vállalatcsoport egységes konszolidált mérleget készít). Bár a 2006-os Gt. kifejezetten kimondja, hogy a vállalatcsoport cégbírósági elismerése a vállalatcsoportnak önálló jogi személységet nem ad, elméletileg szerintem az integrált jogalanyiság elismerhető; c) a polgári jogi vagyoni jogképesség a legalapvetőbb a gazdasági életben résztvevő szervezetek számára, de azért e szervezetek pénzügyi jogalanyisággal (adóalanyok), munkáltatói jogalanyisággal(munkajogi jogképesség), passzív és aktív perképességgel (perjogi jogalanyiság) is rendelkeznek, alanyai lehetnek továbbá közjogi-közigazgatási jogviszonyoknak is. A szervezeti jogalanyiság tehát többoldalú;ezért az irodalomban egyes szerzők komplex jogalanyiságról beszélnek. d) a gazdasági jog alanyai általában jogi személyek. Ugyanakkor a gazdasági jogban nemcsak jogi személyek tevékenykednek. Mindenekelőtt nem jogi személy az egyéni vállalkozó, akkor sem, ha bejegyzik a cégjegyzékbe. Nem jogi személy a polgári jogi társaság, a társasház, valamint a gazdasági társaságok közül a közkereseti és betéti társaság sem. (A jelenlegi magyar jog jogi személyiség nélküli szövetkezetet nem ismer,

42 azonban több országban van ilyen.) A nem jogi személyek közül azonban egyesek üzleti nevük, kereskedelmi nevük, vagy ahogy a magyar jogban nevezzük cégnevük alatt jogalanyok, egyszerűsítetten kifejezve cégek. Ezt a Gt. a közkereseti és betéti társaságra nézve kifejezetten kimondja: cégnevükön szerezhetnek jogokat és vállalhatnak kötelezettséget. A gazdasági élet alanyait valahogy perszonifikálni kell ahhoz, hogy a jog legitimálni tudja, erre szolgál a kereskedelmi név (cég). De például a polgári jogi társaságnak nincs cégneve, illetve más üzleti (kereskedelmi) neve. e) Vannak átmeneti jogalanyiságok is. Ilyen pl. az előtársaság, amely a cégbejegyzésig rendelkezik korlátozott jogképességgel. 1.8. A jogi személy szervezetek alapvetően alapítási módjuk szerint abban különböznek, hogy intézménytípusúke, avagy személy- és vagyonegyesítés eredményeként keletkeznek. Az intézménytípusú jogi személyek esetében az alapító(k) meghatározott célra vagyont (alvagyont) különítenek el vagyonukból és arra szervezetet rendelnek. Az intézménytípusú jogi személyek klasszikus formája az alapítvány, mint célvagyon, de ide tartoznak hatályos jogunkban a költségvetési szervek is. A személy- és vagyonegyesülés útján keletkező jogi személyek a gazdasági (kereskedelmi) társaságok, a szövetkezetek és ide sorolhatók az egyesületek is. A társulások alapvető jellemvonása, hogy tagjaik vannak - az alapítványnak nincs tagja. Aszerint, hogy az adott társulás hogyan kötődik tagjaihoz, megkülönböztethetünk testületi jogi személyeket, ahol a tagok személye közömbös, és a tagok személyéhez fűződő társulásokat (ún. személyegyesülések szűkebb értelemben). Tipikus testületek a részvénytársaságok, illetve az egyesületek: a bemutatóra szóló részvények tulajdonosai avagy a nagyobb egyesületek tagsága nem is ismeri egymást, a tagok anonimok, és tagságuk a részvénytársaság esetében bemutatóra szóló részvényt feltételezve semmilyen nyilvántartásból sem állapítható meg. Személyhez kötődik viszont a közkereseti és betéti társaság, a kft., a kht., vagy a szövetkezet. A társulással keletkező gazdasági szervezetek között aszerint is különbséget szoktak tenni, hogy elsődlegesen tőkeegyesüléseke, mint a részvénytársaság, avagy személyegyesülések, mint a kkt., bt. avagy a kft.-k többsége. A tőkeegyesülések minden esetben vállalatot képeznek, a személyegyesülések egyszerűbb formái általában nem, de pl. a kft.-k többsége kis-, illetve középvállalatként is felfogható. A gazdasági jog igazi alanyai a gazdálkodó szervezetek - e körbe tartoznak a gazdasági társaságokon és a szövetkezeteken kívül az egyéni vállalkozók, illetve az intézménytípusú vállalatok is a Ptk. 685. §-a értelmében. Másik oldalról megkülönböztetjük az ún. non profit szervezeteket, amelyek nem üzletszerűen gazdálkodnak, avagy csak kiegészítő jelleggel folytatnak gazdálkodó tevékenységet. E körbe tartoznak nem jogi személyként a polgári jogi társaságok, valamint jogi személyként az egyesületek, a köztestületek, az alapítványok, a közalapítványok és a költségvetési szervek, valamint a nonprofit gazdasági társaságok.

2. Egyéni vállalkozás Az egyéni vállalkozói tevékenység folytatására vonatkozó részletes szabályokat külön törvényben, az egyéni vállalkozóról és az egyéni cégről szóló 2009. évi CXV. törvényben (Evt.) találjuk. A szabályok 1990 óta többször módosultak, a legfrissebb átfogó módosítás az elektronikus közszolgáltatások jogi lehetőségének megteremtésének hatására történt. Az Evt. értelmében egyéni vállalkozói tevékenység folytatására az a természetes személy jogosult, aki -

magyar állampolgár,

-

az Európai Unió tagállamának vagy az Európai Gazdasági Térségről (EGT)* szóló megállapodásban részes más államnak az állampolgára, továbbá az Európai Közösség és tagállamai, valamint az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban nem részes más állam között létrejött nemzetközi szerződés alapján a letelepedés tekintetében az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes más állam állampolgáraival azonos jogállást élvező személy,

43 -

a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény hatálya alá tartozó, az előző pontban nem említett olyan személy, aki a szabad mozgás és tartózkodás jogát a Magyarország területén gyakorolja,

-

a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény hatálya alá tartozó bevándorolt vagy letelepedett jogállású személy, a keresőtevékenység folytatása céljából, családegyesítés céljából vagy tanulmányi célból kiadott tartózkodási engedéllyel rendelkező személy, valamint a humanitárius célból kiadott tartózkodási engedéllyel rendelkező befogadott és hontalan.

Az Evt. azonban kizáró okokat is rögzít, eszerint nem lehet egyéni vállalkozó: -

aki korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen,

-

akit a közélet, illetve a nemzetközi közélet tisztasága elleni, gazdasági, vagyon elleni bűncselekmény miatt jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, amíg az elítéléséhez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól nem mentesül,

-

akit szándékos bűncselekmény miatt jogerősen egy évet meghaladó, végrehajtandó szabadságvesztére ítéltek, amíg az elítéléséhez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól nem mentesül,

-

aki egyéni cég tagja vagy gazdasági társaság korlátlanul felelős tagja.

Nem minden gazdasági tevékenység folytatható egyéni vállalkozás keretében. Az Evt. hatálya nem terjed ki (azaz a törvény rendelkezéseit nem kell alkalmazni): -

a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerinti mezőgazdasági őstermelői tevékenységre

-

a magán-állatorvosi tevékenységre

-

az ügyvédi tevékenységre

-

az egyéni szabadalmi ügyvivői tevékenységre

-

a közjegyzői tevékenységre

-

az önálló bírósági végrehajtói tevékenységre

A) Az egyéni vállalkozás alapítása Az egyéni vállalkozói tevékenység megkezdésének bejelentése személyesen az ország bármely okmányirodájában vagy elektronikus úton, ügyfélkapun keresztül kezdeményezhető. A bejelentést személyesen kezdeményező, és ügyfélkapuval még nem rendelkező ügyfél számára az okmányirodában ingyenesen ügyfélkaput hoznak létre. Az eljárás tehát a bejelentéssel indul. (A vállalkozói igazolvány kiadásához kérelem szükséges, de a vállalkozói igazolvány kiváltása már nem előfeltétele a tevékenység gyakorlásának!) Az elektronikus történő bejelentés esetén a bejelentését az ügyfélkapun keresztül az e célra rendszeresített elektronikus űrlapon kell megtenni. A bejelentést követő nyilvántartásba vételről a bejelentő igazolást kap. A sikeresen elküldött bejelentés (a bejelentés fogadásáról az ügyfélkapus tárhelyre érkezett visszaigazolás) nem jelenti azt, hogy a bejelentett adatokat az egyéni vállalkozói nyilvántartásba bejegyezték. A bejelentés akkor tekinthető eredményesnek, vagyis az egyéni vállalkozói tevékenység akkor kezdhető meg, ha az ügyfélkapus tárhelyre a nyilvántartásba vételről szóló igazolás is megérkezett.

44 Az egyéni vállalkozók nyilvántartását a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (KEKKH) vezeti. A nyilvántartásban szereplő adatokat - a gazdasági forgalom biztonsága, a vállalkozói tevékenység gyakorlásával összefüggő jog vagy tény igazolása céljából - az egyéni vállalkozói tevékenységre való jogosultság megszűnésétől számított tíz évig kezeli. Az interneten, az „Egyéni Vállalkozók Nyilvános Nyilvántartásában” naprakészen bárki számára díjmentesen megtekinthető, és folyamatosan hozzáférhetők az egyéni vállalkozók jogszabályban meghatározott adatai. A nyilvántartásban nem szereplő adatokat adatszolgáltatás formájában megismerheti: -

a bíróság a büntetőeljárás lefolytatása, büntetés és intézkedés végrehajtása, továbbá polgári perben a tényállás megállapítása céljából

-

a rendőrség a bűncselekmények és szabálysértések felderítése céljából

-

a nyomozó hatóság és az ügyészség büntetőeljárás lefolytatása vagy büntetés és intézkedés végrehajtása céljából

a) A „Vállalkozói Igazolvány” Az igazolvány az egyéni vállalkozói tevékenység megkezdésének és folytatásának nem feltétele! Igazolvány kiállítására csak abban az esetben kerül sor, ha az egyéni vállalkozó azt kéri, kiváltása nem kötelező. Az igazolvány az egyéni vállalkozói tevékenység bejelentésekor vagy a tevékenység folytatása során bármikor (ideértve az adatok megváltozása miatt kért igazolvány kiállítását is) kérhető. A vállalkozói igazolvány kiállítása kizárólag személyesen - személyazonosításra alkalmas érvényes okmány (állandó személyazonosító igazolvány, útlevél, kártya formátumú vezetői engedély) bemutatásával - az ország bármely okmányirodájában kérelmezhető. Egyéni vállalkozói igazolvány kiállításának illetéke jelenleg 10 000 forint. Az igazolvány elvesztése, eltulajdonítása vagy megsemmisülése esetén a pótlás illetéke 5 000 forint. Amennyiben az egyéni vállalkozó igazolványában feltüntetett adatai megváltoznak, 3 000 forint illeték fejében kérheti az okmány cseréjét. Az illetéket az eljárás megindítását megelőzően készpénz-átutalási megbízással (sárga csekkel postai úton), vagy az eljárás megindításával egyidejűleg bankkártyával vagy házipénztárban készpénzzel kell megfizetni, amennyiben az okmányirodán erre lehetőség van. Akinek az igazolványát ellopták, megsemmisült vagy elvesztette, köteles azt bejelenteni legkésőbb a tudomásra jutástól számított öt napon belül az ország bármely okmányirodájában. Amennyiben a vállalkozó az elveszettnek vélt igazolványát megtalálta, és bejelentése alapján új vállalkozói igazolvány került kiállításra, a régi és utóbb megtalált vállalkozói igazolványát köteles leadni vagy postán megküldeni bármely okmányirodának. Az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlásának szabályai Amennyiben valamely gazdasági tevékenység gyakorlását jogszabály - ide nem értve az önkormányzati rendeletet - hatósági engedélyhez köti, az egyéni vállalkozó e tevékenységét csak az engedély birtokában kezdheti meg, illetve végezheti. A bejelentés illetve engedélyköteles tevékenységekről tájékozódhat az érvényes szakmakódok jegyzékében (TEÁOR lista). Képesítéshez kötött tevékenységet az egyéni vállalkozó csak akkor folytathat, ha a jogszabályokban meghatározott képesítési követelményeknek megfelel. Jogszabály - ide nem értve az önkormányzati rendeletet - eltérő rendelkezése hiányában képesítéshez kötött tevékenységet az egyéni vállalkozó akkor is folytathat, ha a képesítési követelményeknek maga nem felel meg, de az adott tevékenység folytatásában személyesen

45 közreműködő, általa határozatlan időre foglalkoztatott személyek között van olyan, aki az előírt képesítéssel rendelkezik. A tevékenységi körök képesítési követelményeiről a kormányablakokban, illetve az okmányirodákban részletes tájékoztatást kaphat. Az egyéni vállalkozó az egyéni vállalkozói tevékenységéből eredő kötelezettségeiért korlátlanul, azaz a teljes követelés erejéig az egész vagyonával felel. Az egyéni vállalkozó több tevékenységet folytathat, tevékenységét több telephelyen, fióktelepen végezheti. Ha az egyéni vállalkozónak több telephelye (fióktelepe) van, a képesítési követelményekre vonatkozó előírásokat valamennyi telephelyen (fióktelepen) érvényesíteni kell. Az egyéni vállalkozó gazdasági tevékenysége során "az egyéni vállalkozó" megjelölést (vagy annak e.v. rövidítését) és nyilvántartási számát aláírása mellett minden esetben köteles feltüntetni. Az egyéni vállalkozó halála esetén az egyéni vállalkozó özvegye, özvegy hiányában vagy annak egyetértésével örököse, illetve az egyéni vállalkozó cselekvőképtelenségét vagy cselekvőképességének korlátozását kimondó bírósági határozat esetén az egyéni vállalkozó nevében és javára törvényes képviselője az egyéni vállalkozói tevékenységet folytathatja, ha egyéni vállalkozói tevékenységét bejelenti. Az egyéni vállalkozó az egyéni vállalkozók nyilvántartásában szereplő adatainak megváltozását - ideértve az egyéni vállalkozói tevékenység megszüntetésének szándékát is - a változástól számított tizenöt napon belül köteles az e célra rendszeresített elektronikus űrlapon, bejelenteni az ügyfélkapun keresztül. Igazolvánnyal rendelkező egyéni vállalkozó változás-bejelentésének - ha az igazolványban szereplő adatokat érint - feltétele, hogy az egyéni vállalkozó igazolványát az ország bármely okmányirodájában személyesen vagy postai úton leadja. Az esetben, ha az egyéni vállalkozó az egyéni vállalkozói tevékenység megkezdését követően kíván külön jogszabály alapján engedélyköteles vagy bejelentés-köteles tevékenységet folytatni, változás-bejelentési kötelezettségének az engedély iránti kérelem, illetve a bejelentés benyújtásával tesz eleget. Ha az egyéni vállalkozó külön jogszabály alapján engedélyköteles vagy bejelentés-köteles tevékenységét megszünteti, a változás-bejelentési kötelezettségét az engedélyező vagy a bejelentést fogadó hatóságnál is teljesítheti. Ebben az esetben az engedélyező, illetve a bejelentést fogadó hatóság az engedély megadásáról, illetve a bejelentés alapján történő nyilvántartásba vételről szóló határozatát közli a vállalkozó székhelye szerinti körzetközponti jegyzővel.

b) Az egyéni vállalkozói tevékenység szüneteltetése, megszüntetése, megszűnése Az egyéni vállalkozás szüneteltetése Az egyéni vállalkozó egyéni vállalkozói tevékenységét legalább egy hónapig és legfeljebb öt évig szüneteltetheti. Ha az egyéni vállalkozó tevékenységét szüneteltetni kívánja, köteles azt az e célra rendszeresített elektronikus űrlapon, nyilvántartási száma feltüntetésével az ügyfélkapun keresztül bejelenteni. Igazolvánnyal rendelkező egyéni vállalkozó tevékenysége szüneteltetésének a feltétele az, hogy az egyéni vállalkozó igazolványát az ország bármely okmányirodájában személyesen vagy postai úton leadja. A szünetelés bejelentését követően, annak tartama alatt az egyéni vállalkozó egyéni vállalkozói tevékenységet nem végezhet, egyéni vállalkozói tevékenységhez kötődő új jogosultságot nem szerezhet, új kötelezettséget nem vállalhat.

46 Az egyéni vállalkozó tevékenységének folytatása során a szünetelésig keletkezett és azt követően esedékessé váló fizetési kötelezettségeit a szünetelés ideje alatt is köteles teljesíteni. A szüneteltetés megkezdésének bejelentése (a bejelentés fogadásáról az ügyfélkapus tárhelyre érkezett visszaigazolás) nem jelenti azt, hogy a bejelentett adatokat az egyéni vállalkozói nyilvántartásba bejegyezték. A bejelentés akkor tekinthető eredményesnek, - tehát a szünetelés megkezdése időpontjának nyilvántartásban való rögzítése -, ha az ügyfélkapus tárhelyre a nyilvántartásba vételről szóló igazolás is megérkezett. A vállalkozói tevékenység szünetelése a bejelentés megtételét követő nappal kezdődik. A szünetelés után a vállalkozói tevékenység, a bejelentés megtételének napjával gyakorolható A szünetelés bejelentését követő 1 hónapon belüli folytatás bejelentése esetén a változás automatikusan az 1 hónap leteltét követő nappal kerül rögzítésre, mert a tevékenység szüneteltetésére legalább 1 hónapos időszakra van lehetőség! Az egyéni vállalkozói tevékenység tehát legalább egy hónapig és legfeljebb öt évig szüneteltethető. Az egyéni vállalkozó szüneteltetett vállalkozói tevékenységét bármikor folytathatja a tevékenység folytatására vonatkozó bejelentésével, melyet megtehet a tárgybeli elektronikus űrlap ügyfélkapun keresztüli megküldésével. A bejelentésben nyilatkozni kell arról, hogy az egyéni vállalkozói tevékenység folytatására előírt feltételeknek továbbra is megfelel. A szünetelés után a vállalkozói tevékenység, a bejelentés megtételének napjával gyakorolható. A szünetelés bejelentését követő 1 hónapon belüli folytatás bejelentése esetén a változás automatikusan az 1 hónap leteltét követő nappal kerül rögzítésre, mert a tevékenység szüneteltetésére legalább 1 hónapos időszakra van lehetőség! Amennyiben a szünetelés kezdő napját követő öt éven belül nem intézkedik az egyéni vállalkozói tevékenység folytatása vagy megszüntetése iránt, úgy a tevékenység folytatásának megtiltását követően törlésre kerül az egyéni vállalkozók nyilvántartásából. A szüneteltetett egyéni vállalkozói tevékenység folytatására vonatkozó sikeresen elküldött bejelentés (a bejelentés fogadásáról az ügyfélkapus tárhelyre érkezett visszaigazolás) nem jelenti azt, hogy a bejelentett adatokat az egyéni vállalkozói nyilvántartásba bejegyezték. A bejelentés akkor tekinthető eredményesnek, - azaz a szüneteltetett egyéni vállalkozói tevékenység folytatása időpontjának nyilvántartásban való rögzítése -, ha az ügyfélkapus tárhelyre a nyilvántartásba vételről szóló igazolás is megérkezett. A tevékenység megszüntetése, megszűnése Az egyéni vállalkozói tevékenységre való jogosultság a törvény erejénél fogva megszűnik -

ha az egyéni vállalkozó az egyéni vállalkozói tevékenység megszüntetését az erre rendszeresített elektronikus űrlapon bejelenti, a bejelentés napján,

-

ha az egyéni vállalkozó egyéni céget alapított, a cégbejegyző határozat jogerőre emelkedésének napját megelőző napon, illetve ha az egyéni vállalkozó átruházással megszerezte az egyéni cég vagyoni betétjét, az átruházás napján,

-

az egyéni vállalkozó halála napján,

-

az egyéni vállalkozó cselekvőképességének korlátozását vagy cselekvőképtelenségét kimondó bírósági határozat jogerőre emelkedésének a napján,

47 -

ha az adóhatóság törölte az egyéni vállalkozó adószámát, a törlést kimondó határozat jogerőre emelkedésének napján.

c) Egyéni vállalkozói tevékenység folytatására vonatkozó tilalom

Az egyéni vállalkozói tevékenység tilos, ha -

az egyéni vállalkozói tevékenység megkezdését vagy folytatását kizáró ok áll fenn,

-

ha a szünetelés kezdőnapját követően öt év eltelt, és az egyéni vállalkozó nem intézkedett az egyéni vállalkozói tevékenység folytatása vagy megszüntetése iránt,

-

ha az egyéni vállalkozó a főtevékenységét és egyéb tevékenységi körei egyikét sem folytathatja jogszerűen.

Hivatalunk azt az egyéni vállalkozót, amelynek az egyéni vállalkozói tevékenységre való jogosultsága megszűnt, az illetékes hatóság értesítése alapján a jogosultság megszűnésének napjával hivatalból törli a nyilvántartásból.

3. Nonprofit szervezetek A nonprofit szervezet irodalmi meghatározás lényegében azokat a szervezeteket foglalja össze, amelyek nem üzletszerű haszonszerzés érdekében tevékenykednek. A nonprofit szervezetekhez hasonló ún. közhasznú szervezet kategória. A közhasznú szervezetek nonprofit szervezetek, de nem minden nonprofit szervezet közhasznú. Az 1997. évi CLIV. Törvény határozza meg a közhasznú szervezetek körét, amelyeket az állam közhasznúságuk folytán meghatározott feltételek teljesítése esetén támogatásokban, kedvezményekben részesít. Ezek a köztestületek, a közalapítványok, a közhasznú társaságok, a nonprofit gazdasági társaságok, az alapítványok, illetve az egyesületek (társadalmi szervezetek). Emellett nonprofit szervezetként itt tárgyaljuk a Gt.-ben szabályozott egyesülést, a Ptk.-ban szabályozott polgári jogi társaságot és a költségvetési szerveket. A). Közhasznú társaság A gazdasági társaságok leglényegesebb ismérve, hogy üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására, illetve ennek elősegítésére irányulnak, ezért általános jellemzőjük a nyereségességre törekvés. A Gt. 2. §-a emellett típuskényszert ír elő, a gazdasági társaságok közül jogi személynek az egyesülés, a közös vállalat, a korlátolt felelősségű társaság és a részvénytársaság minősül. 2006-ig a Gt. „nonprofit” jogi személy gazdasági társasági formát nem ismert. Ezt kívánta pótolni az 1993. évi XCII. törvény a közhasznú társaság Ptk.-ba való beillesztésével. A közhasznú társaság voltaképp egy „nonprofit” kft., mivel a Ptk. eltérő rendelkezései hiányában a közhasznú társaság társasági szerződésére, szervezetére és működésére a kft.-kre vonatkozó szabályokat, illetve a Gt. általános rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Mivel a kft. a Gt. szerint egyszemélyes társaságként is működhet, a közhasznú társaság alkalmas az ún. gazdálkodó alapítvány esetleges pótlására is, hiszen a Ptk. 74/A. §-a szerint Magyarországon alapítvány elsődlegesen gazdálkodó tevékenység céljából nem alapítható. A közhasznú társaság a közhasznú tevékenységet tartósan, tehát rendszeresen végző olyan jogi személy, amely társasági szerződés alapján jön létre. A közhasznú tevékenységet a törvény úgy határozza meg, hogy a társaság tevékenységének a társadalom közös szükségleteinek kielégítését kell szolgálnia, mégpedig nyereség-, illetve vagyonszerzési cél nélkül. Az üzletszerű gazdasági tevékenység közhasznú társaság keretében csak a közhasznú tevékenység elősegítése érdekében, kiegészítő jelleggel folytatható. Ennek ellenőrzése érdekében a közhasznú gazdasági társaság társasági szerződésében tételesen meg kell határozni mind a közhasznú tevékenységet, mind pedig - esetlegesen - a kiegészítő jelleggel folytatandó üzletszerű gazdasági tevékenységet. A közhasznú tevékenység elsődlegességét kívánja szolgálni az a rendelkezés is, hogy a társaság esetleges nyeresége nem osztható fel a tagok között, tehát az törzstőke feletti vagyonba kerül. Ha a közhasznú

48 társaság jogutód nélkül megszűnik, a tagoknak csak a törzstőke alapításkori értéke adható ki, a többletvagyont közcélra kell fordítani. A közhasznú tevékenységeket sem a Ptk., sem az 1997. évi CLIV. törvény tételesen nem sorolja fel, ide nem közhatalmi jellegű állami feladatok esetleges átvétele is tartozhat; így pl. oktatási, kulturális, tudományos, egészségügyi, környezetvédelmi, szociális feladatok. Közhasznú társaság alapítója, illetve tagja elvileg mindenki lehet, tehát természetes személy (magyar és külföldi), bármilyen fajtájú jogi személy (tehát egyesület, illetve alapítvány vagy költségvetési szerv is), valamint jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság (kkt., bt.) egyaránt. Mivel közhasznú teendőkről van szó, indokolt lehet, hogy a közhasznú társaságnak minél több tagja legyen. Ezért a Ptk. lehetővé teszi, hogy a közhasznú társaság tagjait nyilvános felhívás segítségével is gyűjtsék. Természetesen, mint említettük, a közhasznú társaság a Gt. 156. §-ának megfelelő alkalmazásával egyszemélyes társaságként is működhet, de ez esetben – szemben az alapítvánnyal – az alapító tulajdonosi rendelkezési joga a Gt. szabályai szerint teljes körűen érvényesülhet. Közhasznú társaság elvileg háromfajta módon jöhet létre: a) „új” közhasznú társaság alapításával. Ez esetben a gazdasági társaságokra vonatkozó általános szabályok megfelelő alkalmazásával, a cégjegyzékbe való cégbírósági bejegyzéssel jön létre a közhasznú társaság, mégpedig a jövőre nézve, tehát nem a társasági szerződés megkötésére visszamenő hatállyal, b) már működő kft. a társasági szerződését úgy módosíthatja, hogy az a módosítás után megfeleljen a közhasznú társaság Ptk. 57. §-ában meghatározott fogalmi kellékeinek. Ez a módosítás olyan szervezeti (status) változás, ahol a kft. egyetemes jogutódlás mellett teljesen megszűnik és átalakul közhasznú társasággá. Az új Gt. hatályba lépése után azonban már nemcsak a kft, hanem bármely gazdasági társaság közvetlenül átalakulhat közhasznú társasággá. Ugyanakkor közhasznú társaság gazdasági társasággá nem alakulhat át és csak közhasznú társasággal egyesülhet, és közhasznú társasággá válhat szét. Az átalakulás előfeltétele átalakulási terv és vagyonmérleg-tervezet készítése (Gt. 332-335. §). A kft. taggyűlésének a közhasznú társasággá való átalakulásáról legalább háromnegyedes szótöbbséggel kell döntenie és e döntést kétszer a Cégközlönyben meg kell hirdetnie (Gt. 337. §). A közhasznú társaság is a módosítás, illetve az átalakulás cégjegyzékbe való bejegyzésével jön létre. c) A Ptk. szerinti egyes jogi személyek vállalata (pl. egyesület vagy alapítvány vállalata) szintén közhasznú társasággá alakulhat át a Gt. szabályainak megfelelő alkalmazásával. A közhasznú társaság tevékenységének szigorúbb ellenőrzése érdekében a kft. általános szabályaival szemben a kht.-nál a felügyelő bizottság, illetve a könyvvizsgáló működése minden esetben kötelező. A közhasznú társaság működésének általában előfeltétele, hogy a társaság a társadalmi közös szükséglet kielégítéséért felelős szervvel (ez általában állami, zömmel közigazgatási szerv, továbbá önkormányzati szerv, esetleg köztestület vagy közalapítvány) a közhasznú társaság szerződést kössön a közhasznú tevékenység folytatásának feltételeiről (az esetleges állami támogatás módjáról, a feladat elosztásáról stb.). Ez a szerződés annyira fontos, hogy megkötése a közhasznú társaság taggyűlésének kizárólagos hatáskörébe tartozik és a kht. felügyelő bizottságának is kiemelt feladata, hogy e szerződés megtartását folyamatosan ellenőrizze. A közhasznú társaság létrejöttének azonban nem feltétele a szerződés megkötése, sőt e szerződést csak a már létrejött közhasznú társaság kötheti meg, hiszen taggyűlésének azt jóvá kell hagynia. Elvileg tehát a közhasznú társaság folyamatosan működhet ilyen szerződés nélkül is. Az esetek többségében azonban létrejön az ilyen szerződés, amelynek jellegéről - polgári jogi avagy államigazgatási szerződés - a Ptk. nem rendelkezik, tehát mindkettő egyaránt lehet. A közhasznú feladatokra vonatkozó szerződés az érintettek számára nyilvános. Érintettnek természetesen az esetleges fogyasztók is tekinthetők. A 2006-os Gt. a közhasznú társaságra vonatkozó Ptk.-beli szabályokat hatályon kívül helyezte, de a 2007. július 1-jén már működő közhasznú társaságok még két évig tovább működetnek. 2007. július 1-jétől az új Gt. 4. §-a szerint nonprofit gazdasági társaságot lehet létrehozni mind a négy gazdasági társasági formában. A nonprofit társaság nem önálló cégforma, mind a négy gazdasági társaság működhet nonprofit társaságként. A nonprofit gazdasági társaság tartalmi szabályai lényegében megegyeznek a jövőre nézve megszűnt közhasznú társaságéval. Egy lényeges különbség van: ha a társaság megszűnik, úgy vagyona a tagok között szétosztható. Ha azonban a nonprofit társaságot kérelemére közhasznú szervezetnek is minősítik, jogutód nélküli megszűnés esetén a vagyon nem osztható szét, és a bíróság közérdekű célra fordítja.

49 B) Polgári jogi társaság A Ptk. 568. § (1) bekezdése szerint: „A polgári jogi társaság létesítésére irányuló társasági szerződéssel a felek arra vállalnak kötelezettséget, hogy gazdasági tevékenységet is igénylő közös céljuk elérése érdekében együttműködnek és az ehhez szükséges vagyoni hozzájárulást közös rendelkezésre bocsátják. Polgári jogi társaságot a felek közös gazdasági érdekeik előmozdítására és az erre irányuló tevékenységük összehangolására vagyoni hozzájárulás nélkül is létrehozhatnak.” Ezen meghatározás alapján a polgári jogi társaság alapvető forgalmi elemei (amelyek egyben a gazdasági társaságoktól - így különösen a közkereseti társaságtól - való elhatárolás ismérvei is) a következőkben foglalhatók össze: a) A polgári jogi társaság tagjai közötti egyszerű - tipikusan többalanyú -, kötelmi kapcsolat, a társasági szerződés tehát nem hoz létre tagok személyétől elkülönült jogalanyt. A polgári jogi társaság mint ilyen, nem rendelkezik sem tulajdonszerzési, sem szerződéskötési, sem perképességgel, hanem mindig csak az egyes tagjai szerezhetnek személyükben jogokat és kötelezettségeket. A jogalanyiság hiányával függ össze az is, hogy a polgári jogi társaság, mint kötelem, létrejön már magával a megállapodással, és nem igényel semmiféle hatósági közreműködést, cégbejegyzést vagy más nyilvántartásba vételt. A polgári jogi társaság tehát nem cég és természetesen nem minősül gazdálkodó szervezetnek sem. A polgári jogi társaságnak nincs szüksége semmiféle közös névre, üzletjelzőre stb. b) A polgári jogi társaság lényege a tagok érdekközösségen alapuló együttműködése a „gazdasági tevékenységet is igénylő közös cél” elérése érdekében. Ez a cél elvileg akár gazdasági, akár kulturális vagy egyéb jellegű is lehet. Az azonban feltétlenül szükséges, hogy a tagok közös céljuk elérése érdekében bizonyos gazdasági tevékenységet legyenek kénytelenek kifejteni, mert ha ez a jellegzetesség hiányzik, akkor voltaképpen felesleges a polgári jogi szabályozás. Nem a kitűzött célnak kell tehát feltétlenül gazdasági jellegűnek lenni, hanem annak eléréséhez legyen szükség közös gazdasági tevékenységre. A kitűzött cél érdekében való együttműködés a személyes közreműködésben és a vagyoni hozzájárulás közös rendelkezésre bocsátásában, a koordinatív formánál pedig a tagok tevékenységének összehangolásában nyilvánul meg. c) A polgári jogi társaság teljesen formátlan megállapodás, semmiféle alakszerűséghez, írásbeliséghez sincs kötve, szóban vagy akár ráutaló magatartással is létrejöhet. A tagok esetleg nincsenek is a tudatában annak, hogy köztük polgári jogi társaság áll fenn, hanem csak a bíróság minősíti utóbb a megállapodásukat polgári jogi társaságnak. A polgári jogi társaság tartalmilag is kötetlen megállapodás, ahol széles körben érvényesül a diszpozitivitás, a felek szerződési szabadsága. A Ptk. csak kevés kógens rendelkezéssel korlátozza a szerződési tartalom szabad kialakítását. Azok a kötelező minimális tartalmi elemek, amelyekre a felek megállapodásának feltétlenül ki kell terjednie: a közös cél meghatározása, a közös rendelkezésre bocsátandó vagyoni hozzájárulás mibenléte, értéke (kivéve a koordinatív formát), és a személyes közreműködés mibenléte, illetve az az alóli mentesítés. A polgári jogi társaságnak fogalmi eleme a tagok közös kockázatvállalása, a nyereségből való közös részesedés és a veszteség közös viselése. A Ptk. 568. § (1) bekezdése a polgári jogi társaságnak két fő formáját szabályozza: a vagyonegyesítő formát és az ún. koordinatív jellegű társaságot. A vagyonegyesítő formánál az együttműködés kiterjed mind a vagyoni hozzájárulás közös rendelkezésre bocsátására, mind pedig a tevékenység egyesítésére a személyes közreműködés révén. Az ún. koordinatív polgári jogi társaság vagyonegyesítés nélküli, pusztán a tagok tevékenységét „egyesítő”, összehangoló forma. E formánál a tagok csak a közös gazdasági érdekeik előmozdítására irányuló tevékenységük összehangolását vállalják, amihez általában nincs szükség vagyoni eszközök közös rendelkezésre bocsátására. Az ún. koordinatív polgári jogi társaság jelentőségét elsősorban az adja meg, hogy az olyan vagyonegyesítés nélküli koordinatív-kooperációs vállalati társaságok, mint a kutatásfejlesztési társaságok vagy a külkereskedelmi társaságok a rájuk vonatkozó külön jogszabályok hatályon kívül helyezése után csak mint speciális koordinatív polgári jogi társaságok működhettek tovább. Egyébként a Ptk. „Társaság” fejezetcím alatt nemcsak a polgári jogi társaságot szabályozza, hanem e fejezet tartalmazza az építőközösségre, az élettársaságra és a társasházközösségre vonatkozó rendelkezéseket is, amely formák felfoghatóak a polgári jogi társaság speciális nevesített formáinak is. A polgári jogi társaság vagyonegyesítő alapeseténél valamennyi tagnak vagyoni hozzájárulást kell teljesítenie, helyesebben rendelkezésre bocsátania. A tagok vagyoni hozzájárulása főszabályként közös tulajdonukba megy át. A társasági szerződés azonban úgy is rendelkezhet, hogy a vagyoni hozzájárulásuk,

50 illetőleg annak meghatározott része közös használatukba kerül. Nem elengedhetetlenül szükséges tehát közös tulajdon létrehozatala, hanem a rendelkezésre bocsátás történhet a közös használat biztosítása útján is. Ha közös tulajdon keletkezik, akkor a tagok részesedése értelemszerűen a vagyoni hozzájárulásaik arányában áll fenn. A használatba adás jogcíme a társasági szerződés alapján teljesített vagyoni hozzájárulás és nem valamely más használati jogot biztosító kötelmi jogcím, mint pl. a bérlet. A vagyoni hozzájárulás mibenlétét a Ptk. nem határozza meg, de értelemszerűen - a gazdasági társaságokkal egyezően - pénzbeli és nem pénzbeli (apport) lehet, utóbbi alatt értve bármely vagyoni értékkel rendelkező forgalomképes dolgot, vagyoni értékű jogot, szellemi alkotást. A Ptk. az egyes tag vagyoni hozzájárulásának mértékét sem határozza meg, hanem azt a tagokra bízza, hiszen az a társaság kitűzött céljától is függően nagyon különböző is lehet. Elképzelhető, hogy az egyik társaságnál elegendő az ügyintézés, a működés rezsi költségeit fedező vagyon, míg a másik társaság - amely pl. egy beruházás megvalósítására jött létre - jelentős mértékű közös vagyon összeadását igényli a tagjaitól. A vagyoni hozzájárulás szolgáltatásának módját, esedékességét, időpontját illetően a tagoknak a társasági szerződésben rögzített megállapodása az irányadó. A törvény tiltja a vagyoni hozzájárulás után kamat, illetve bármilyen díjazás kikötését. A Ptk. 570. §-a rendezi azt a kérdést, hogy hogyan alakul a vagyoni hozzájárulások sorsa a társaság fennállta alatt, mennyiben rendelkezhetnek a tagok a bevitt vagyon felett. E rendelkezések azt mutatják, hogy a Ptk.-ban szabályozott polgári jogi társaság szabályainál – a francia jogbeli lazább „societas”, illetve a szorosabb német „Gesamthand” típusok közül – a magyar jog (német gyökerei következtében) a szorosabb vagyonegyesítést jelentő utóbbi megoldást követi. A tagnak a társaságba használatra bevitt vagyona a tagsági viszony, illetve a társaság fennállta alatt a társaság céljaira van lekötve, ezért: a vagyoni hozzájárulás vagy értéke kiadását csak a társaság megszűnésekor, illetőleg akkor lehet követelni, ha a tag a társaságtól megválik. A tagnak a bevitt vagyon feletti rendelkezési jogát a tagsági viszony, illetve a társaság fennállta idejére is korlátozza a törvény, a tag a közös tulajdonra vonatkozó általános szabályoktól eltérően „a tulajdoni hányadával nem rendelkezhet és a közös tulajdon megszüntetését csak a társaság megszűnése, illetőleg a tagnak a társaságból való kiválása esetén lehet követelni”. Ilyen tiltás hiányában ugyanis a tag kivonhatná vagyonát a társaságból, vagy a tulajdoni hányadrész értékesítése esetén arra kényszeríthetné a többi tagot, hogy olyan harmadik személlyel kerüljenek tulajdonközösségbe, aki nem tagja a társaságnak. A tag hitelezőjének követelésére csak az a hányad szolgál fedezetül, amely a tagot a társaság megszűnése vagy a tag kiválása esetére megilleti. Ha a hitelező e hányadra végrehajtást vezetett, a tagot megillető rendes felmondás jogát gyakorolhatja, de ebben az esetben sem követelheti a tagnak járó hányad természetben való kiadását. A tag hitelezőjének követelésére tehát elsődlegesen a tag társaságon kívül maradt vagyona szolgál fedezetül. Előfordulhat azonban, hogy ilyen vagyon nincs, vagy fedezetül nem elegendő. Ilyenkor a tag hitelezőjének követelésére az a hányad szolgál fedezetül, amely a tagot a társaság vagy a tagsági viszony megszűnése esetére megilleti. Ez azt jelenti, hogy a társaság hitelezőinek kielégítése megelőzi a tag hitelezőjének a kielégítését. Azért, hogy a hitelező ne legyen kénytelen hosszú ideig várni követelése érvényesítésével, a törvény lehetőséget ad a hitelezőnek arra, hogy a tagot megillető rendes felmondás jogát gyakorolja és ezáltal a vele szemben kötelezett társasági tag tagsági viszonyát megszüntesse. Erre azonban a hitelező önmagában a követeléssel való fellépésekor még nem jogosult, hanem csak a hányadra vezetett végrehajtás során. Mivel a tag rendes felmondása nem feltétlenül szünteti meg a társaságot - hiszen a tagok elhatározhatják annak továbbfolytatását - a hitelező csak pénzbeli kielégítésre tarthat igényt és nem követelheti a tagnak járó hányad természetben való kiadását, hiszen lehet, hogy arra a társaságnak szüksége van a további működése során. A törvény ezzel a megoldással egyezteti össze a hitelezők és a társaság jogos érdekeit. Mint említettük, a polgári jogi társaságnak fogalmi eleme a gazdasági tevékenység folytatása és az ezzel szükségképpen együtt járó kockázat közös viselője, vagyis az, hogy a tagok - valamilyen szempont szerint - a nyereségből közösen részesedjenek és a veszteséget is közösen viseljék. A Ptk. úgy rendezi ezt a kérdést, hogy a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában a nyereség és a vagyoni hozzájárulást meghaladó veszteség a tagok között egyenlő arányban oszlik meg. A törvényi szabályozás tehát diszpozitív, vagyis a tagok gyakorlatilag szabadon állapodhatnak meg a nyereségből való részesedés és a veszteségviselés bármely rendező elvében: alkalmazhatnak vagyonarányos vagy közreműködés-arányos elosztást, illetve a különböző elosztási elveket vegyítő megoldásokat is. Az sem feltétlenül szükséges, hogy ugyanaz az elv érvényesüljön a nyereség felosztásánál és a veszteség viselésénél. A tagok szabad szerződésbeli megállapodásának egyetlen törvényi korlátja van csak:

51 „semmis az a megállapodás, amely valamely tagot a nyereségből vagy a veszteségből teljesen kizár” (societas leonina). A kitűzött társasági cél érdekében való együttműködésnek a vagyoni hozzájárulás melletti másik fontos megnyilvánulási formája a tag személyes közreműködése. A Ptk. 568. §-a szerint: „A társaság valamelyik tagját a személyes tevékenység alól mentesítő megállapodás semmis; ha azonban a társaságnak jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság tagja is van, a szerződés úgy rendelkezhet, hogy e tag csak vagyoni hozzájárulásra köteles”. A tagsági viszonyból folyó személyes közreműködésért díjazást érvényesen kikötni nem lehet (569. §). A jogalanyiság hiányából következően a polgári jogi társaságnak nincs a tagjaitól elkülönült szervezete, hanem az ügyvitelt (vagyis a társaság ügyeiben való döntéshozatali funkciót) közvetlenül a tagok látják el. Az ügyek vitelére minden tag jogosult. A társasági szerződés tehát nem rendelkezhet érvényesen úgy, hogy valamely tag egyáltalán nem jogosult az ügyvitelre. Valamely tag ügyviteli jogosultságát ugyanis teljesen kizárni nem, hanem csak korlátozni lehet, mert a Ptk. 573. §-a értelmében a tag közreműködését meghatározott ügyek intézésben a többi tag egyhangú határozattal kizárhatja. Ilyen döntés pl. egy adott ügyben valamely tag tekintetében fennálló érdekeltségi, összeférhetetlenségi szituáció indokolhat. Az ilyen ügyvitelben korlátozott tag sem zárható el azonban érvényesen a társasági ügyek ellenőrzésének jogától. Az ügyek vitelére is minden tag önállóan jogosult. Ez következik azon szabályból, amely szerint valamely tag nem megfelelő ügyvitele ellen a többi tag (tehát bármely másik tag) tiltakozhat és ilyen esetben a vitát főszabályként a tagok többsége dönti el. A törvény nem szól a szavazás rendjéről, amiből az következik, hogy eltérő szerződési rendelkezés hiányában a tagok szavazati joga fejenként egyenlő, vagyis minden tagot egy szavazat illet meg. Egyhangú döntés szükséges azonban a társasági szerződéstől való eltéréshez, továbbá a társaság rendes működése körét meghaladó ügyekben. A rendes gazdálkodás körét meg nem haladó kiadások kérdésében a tulajdonostársak szótöbbséggel határoznak (ilyenkor azonban a szavazati jog nem fejenként egyenlő, hanem a tulajdoni hányadaik arányában illeti meg a tagokat). Egyhangú döntés szükséges viszont a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadásokhoz. Polgári jogi társaságnál az ügyviteli és a képviseleti funkció nem válik el élesen egymástól, ami abban nyilvánul meg, hogy az ügyvitelre jogosult tagot egyben jogosultnak kell tekinteni arra is, hogy az ügyvitel körében a többi tagot képviselje. A képviseleti jog is önállóan illeti meg a tagokat. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt nem a társaság képviseletéről van szó (hiszen a társaság nem jogalany), hanem a többi tag képviseletéről. A képviselőként eljáró tag tehát nem a társaság, hanem a tagok nevében jár el, a tagok számára szerez jogokat, vállal kötelezettségeket. A Ptk. lehetőséget ad arra, hogy a tagok többsége megvonja valamely tag képviseleti jogát. Az ilyen képviseletből kizárt tagot is megilleti azonban az ügyvitel ellenőrzésének joga. A társasági tevékenységből eredő tartozásokért, illetőleg az ilyen tevékenységgel okozott károk megtérítéséért harmadik személyekkel szemben a tagok felelőssége egyetemleges. Azt nem kellett a törvénynek külön kimondani, hogy a tagok felelőssége „közvetlen” és „korlátlan”, hiszen egyrészt a jogalanyiság hiányából következően a polgári jogi társaságnak nincs saját vagyona, amellyel elsődlegesen felelne, magától értetődik tehát, hogy eleve csak a tagok felelőssége kerülhet szóba; másrészt is nyilvánvaló, hogy mint minden jogalanynak a polgári jogi társaság tagjának a felelőssége is teljes körű, vagyis a tag a teljes vagyonával a teljes tartozásért (kárért) felel. A jogosult tehát a társasági tevékenységből eredő teljes követelését, teljes kárigényét érvényesítheti, mégpedig az egyetemlegesség alapján a polgári jogi társaság bármely tagjával szemben. A polgári jogi társaság személyegyesítő jellegéből, valamint jogalanyiságának hiányából, vagyis abból, hogy a polgári jogi társaság nem több a tagok szerződéses kapcsolatánál, következik, hogy a tagok személyében bekövetkező bármely változás magának a szerződésnek (a társaságnak) a megszűnésével is együtt jár. Ez az elvi tétel azonban csak főszabályként érvényesül, mert a törvény gyakorlati megfontolásokból meglehetősen széles körű kivételként lehetőséget ad a tagoknak a társaság továbbfolytatására. A polgári jogi társaságban fennálló tagsági viszony megszűnhet: rendes felmondással, azonnal hatályú felmondással, a tag halálával vagy jogutód nélküli megszűnésével. Az azonnali hatályú felmondás esetét kivéve - amikor a törvény kogens szabállyal tiltja a társaság továbbfolytatását - a többi esetben nincs akadálya annak, hogy a megmaradó tagok a társaság továbbfolytatását határozzák el. A határozatlan időre létesített polgári jogi társaságot bármely tag három hónapra bármiféle indokolás nélkül felmondhatja (rendes felmondás), ha azonban a többi tag egyhangúlag úgy ítéli meg, hogy a felmondás

52 lejárta alkalmatlan időre esik, akkor a felmondási időt legfeljebb további három hónappal meghosszabbíthatják. Határozott időre alapított társaságnál rendes felmondásra nem, hanem csak azonnali hatályú felmondásra kerülhet sor. A tag a társaságot (akár határozott, akár határozatlan időre alakult) azonnali hatállyal felmondhatja, ha erre bármely másik tag fontos okot szolgáltat, különösen, ha a társasági szerződést súlyosan megszegi, vagy olyan magatartást tanúsít, amely a vele való további együttműködést vagy a társaság céljának elérését nagymértékben veszélyezteti. Az azonnali hatályú felmondás alapjául tehát a tagok érdekközösségének a megbomlása, a társaság alapvető működési zavara szolgál és éppen emiatt nem ad a törvény ilyen esetben lehetőséget a társaság továbbfolytatására. A társaság továbbfolytatása esetén a társaságtól megváló taggal (illetve az örökössel, jogutóddal) a társaság megszűnésére irányadó szabályok szerint el kell számolni; ennek során igényét pénzben is ki lehet elégíteni, a közös használatba került vagyoni hozzájárulást azonban - a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában - természetben kell kiadni. A polgári jogi társaság megszűnik: a) ha célját megvalósította, vagy a cél megvalósítása többé nem lehetséges, b) ha eltelt a határidő, amelyre alapult, kivéve ha a tagok a társaságot tovább folytatják, c) valamely tagjának halálával, illetőleg jogutód nélküli megszűnésével, rendes felmondással, kivéve, ha a tagok a társaságot tovább folytatják; d) azonnali hatályú felmondással, e) a társaság közös elhatározással való megszüntetésével, f) ha a tagok száma egyre csökken. A társaság megszűnésekor a tagok egymással elszámolnak – a Ctv. szerinti végelszámolási eljárás lefolytatásának nincs helye. C) Egyesülés Az 1997-es Gt. az Európai Unió szabályozásának mintájára – az első Gt.-vel szemben – már nem gazdasági társaságként, hanem jogi személy kooperációs társaságként szabályozta a magyar jogban 1967-ben bevezetett egyesülést. Ugyanakkor az egyesülésre – ha a törvény kivételt nem tesz – a Gt. általános része változatlanul irányadó [Gt. 1. § (2) bekezdés] maradt. A 2006-os Gt.-ben az egyesülésre vonatkozó tartalmi szabályozás alig változott. A Gt. 316. § (1) bekezdése szerint az egyesülés a tagok által gazdaságuk eredményességének előmozdítására és gazdasági tevékenységének összehangolására, valamint szakmai érdekeik képviseletére alapított jogi személyiséggel rendelkező kooperációs társaság. Az egyesülés tehát elsődlegesen nem profitorientált gazdálkodó tevékenységet, hanem a tagok saját gazdálkodása eredményességének előmozdítását és gazdasági tevékenységük összehangolását, valamint szakmai érdekeik képviseletét célzó tevékenységet folytat, és ebben a körben saját nyereségre nem törekszik, a tevékenység eredménye az egyes társasági tagoknál külön-külön jelentkezik. E tevékenység mellett másodlagosan az összehangolási feladatokat előmozdító szolgáltatást és a közös feladatok teljesítését segítő kiegészítő gazdálkodási tevékenységet is végezhet, és ebből nyeresége is származhat. Az egyesülés tagjai csak a szolgáltató és gazdálkodási tevékenység céljára kötelesek vagyont a társaság rendelkezésére bocsátani, az alaptevékenység tagsági vagyon nélkül is folytatható, de a működési költségek mértékét és viselésük módját meg kell határozni. A társaság tagjai a társaság vagyonát meghaladó tartozásokért egyetemlegesen és korlátlanul felelnek. Az egyesülés működésének költségeit a tagoknak kell fedezniük, ugyanakkor viszont ingyen vagy kedvezményes áron vehetik igénybe a társaság szolgáltatásait. Ha az alaptevékenység körében a társaságnak nyeresége keletkezik, azt a tagok között egyenlő arányban kell felosztani. A szolgáltató és gazdálkodó tevékenységből származó eredmény felosztása vagyoni hozzájárulás alapján történik. A tagok – díjazás mellett – mellékszolgáltatásokat is teljesíthetnek az egyesülés részére. Ezek a szabályok diszpozitívak, tehát tőlük a felek megállapodással eltérhetnek. Az egyesülés kiépített döntéshozó, képviselő és ellenőrző szervezettel rendelkezik (Gt. 320-327. §). A társaság legfőbb döntéshozó szerve a taggyűlés, amely annyi tagból áll, ahány tagja a társaságnak van. Az egyesülés stratégiai döntéseit a taggyűlés hozza meg, mégpedig a főtevékenység körében a tagok egyenlősége

53 alapján fejenként egy szavazattal, a szolgáltató ás gazdálkodási tevékenység körében, az egyesülés megszűnése, átalakulása, összeolvadása, beolvadása, szétválása, új tag csatlakozása, tag kizárása vagy a társasági szerződés egyéb módosítása kérdésében pedig vagyonarányos szavazással. Az egyesülés „tárgyának” (főtevékenységének) megváltoztatásához egyhangúság kell. A taggyűlés akkor határozatképes, ha az ülésen a tagok legalább háromnegyede jelen van. A tag hozzájárulása nélkül nem hozható olyan határozat, amely a tagság gazdálkodásában végrehajtandó kötelezettséget állapít meg. Az egyesülés ügyvezető szerve vagy az igazgató vagy az igazgatóság, amely utóbbi 3-7 tagból áll. A társasági szerződésben foglalt feltételek mellett az egyesülésbe bárki beléphet. A csatlakozás konkrét időpontját az igazgatótanács határozza meg (Gt. 284. §). Az egyesülésből ugyanakkor a tag a naptári év végével kiléphet, ha ezt a szándékát legalább 3 hónappal az év vége előtt az igazgatótanácsnak bejelentette. A kilépő taggal a kilépés időpontjában fennálló vagyoni állapot szerit kell elszámolni. A kilépő tag részét 1 éven belül az igazgatótanács határozata szerint kell kiadni. A tag jogutód nélküli megszűnésével, illetve halálával a tagsági viszony megszűnik, de a jogutód – amennyiben ezt kívánja – az igazgatótanács hozzájárulásával az egyesülés tagjává válhat. A tag tagsági jogait harmadik személyre átruházhatja. Az egyesülés jogutód nélküli megszűnése esetén a fennmaradt vagyon egyenlő mértékben, ha pedig vagyoni hozzájárulást teljesítettek – eltérő rendelkezés hiányában – a vagyoni hozzájárulás arányában kell felosztani. A Gt. átalakulásra vonatkozó általános szabályai egyébként az egyesülésre is kiterjednek. D) Egyesület Az egyesület a nem gazdasági célra létrejött személyek alaptípusa és mint ilyen, a gazdasági társaságok ellenpólusa. Elméletileg az egyesület is társasági jellegű szervezet. Önkéntes társulással keletkezik, ahol a társulási szerződést - éppúgy, mint a részvénytársaságnál - az alapszabály pótolja. Az egyesület - bár kiegészítő jelleggel - gazdasági vállalkozási tevékenységet is folytathat, alapvetően kulturális, sport, tudományos stb., tehát valamilyen értelemben „humán” célra jön létre. Gazdasági vállalkozási tevékenységre egyesület a magyar jogban nem alapítható. Az egyesület minden esetben önkéntes szervezet; az ún. kényszeregyesület - amely tehát jogszabály folytán vagy annak alapján államigazgatási határozatra jön létre - nem egyesület. Az egyesületnek nyilvántartott tagsága van, a tagság nélküli, illetve nem nyilvántartott tagokkal rendelkező ún. tömegmozgalom (ilyen volt 1990 előtt a Hazafias Népfront) nem egyesület. Az egyesület önkormányzati elv alapján működik, a tagok jogosultak az egyesület szervezeti rendjét meghatározni, az egyesület legfőbb szervét a tagok választják, ők határozzák meg ügyintéző és képviseleti szerveit. Az egyesület alapvető szabályait a Polgári Törvénykönyv tartalmazza (61-64. §), az állampolgárok alkotmányos egyesületi jogát viszont az 1989. évi II. törvény rendezi. Ez utóbbi a társadalmi szervezeteket teszi alapkategóriává. A társadalmi szervezet gyűjtőfogalom, magában foglalja a külön törvényben szabályozott politikai pártokat, a szakszervezeteket, a különböző érdekképviseleti szerveket és egyéb egyesületeket. Vagyonjogi szempontból azonban a pártok, szakszervezetek, az érdekképviseletek (VOSZ, GYOSZ stb.) mind egyesületi jogi státusban vannak. Az egyesület alapításához az szükséges, hogy legalább tíz alapító tag az egyesület alapszabályát elfogadja. Az alapszabályban meg kell állapítani az egyesület nevét, székhelyét, szervezetét (legfelsőbb szervét, ügyintéző és képviselő szerveit), valamint célját. Az egyesület jogi személyiségét a bírósági nyilvántartásba vétellel nyeri el, azaz az alapítónak, illetve az egyesület képviseletére jogosultaknak be kell jelenteniük az egyesületalapítást az egyesület tervezett székhelye szerinti megyei bírósághoz. A bejelentésnek nincs határideje. Az egyesület azáltal válik jogi személlyé, hogy a bíróság nyilvántartásba veszi. Az egyesületek tehát nem a cégjegyzékben kerülnek nyilvántartásra, a bejegyzés itt sem visszamenő hatályú (ún. ex nunc, és nem ex tunc hatály). A bejegyzés azonban - hasonlóan a gazdasági társaságokéhoz - csak jogellenesség címén tagadható meg. Az egyesület bejegyzése nem peres eljárásban, soron kívül történik. Az egyesület törvényességi felügyelete megoszlik a nyilvántartást vezető bíróság, az ügyészség és esetlegesen a szakhatósági szervek között.

54 Az egyesület önálló jogi személy, ezért tartozásaiért saját vagyonával felel. Ez a vagyon elsősorban tagdíjakból, illetve külsők felajánlásaiból áll. A tagok csak az egyesülettel állnak jogviszonyban, az egyesülettel szemben a tagdíj befizetésére kötelezettek, de az egyesület hitelezőivel szemben saját vagyonukkal felelnek. Az egyesület megszűnik, ha legfelsőbb szerve a közgyűlés – ezen keresztül végső soron a tagság - az egyesület felosztását, azaz megszűnését kimondja. Erre sor kerülhet akkor, ha az egyesület célját elérte, vagy tevékenységét tovább folytatni nem kívánja. Ez esetben az egyesület jogutód nélkül szűnik meg. Jogutóddal szűnik meg az egyesület, ha fuzionál, azaz legfelsőbb szervének döntése alapján más egyesülettel egyesül. Végül, a törvényességi felügyelet keretében, az ügyész keresete alapján a bíróság feloszlatja az egyesületet, ha működése törvénysértő (az egyesülési jog gyakorlása bűncselekményt valósít meg, más jogát sérti stb.), illetve megállapítja az egyesület megszűnését, ha legalább egy éve nem működik, illetve ha tagjainak száma tartósan tíz alá csökken. Az egyesület sajátos formája az egyesületi szövetség (amely jogi személy egyesületekből áll), az országos sportági szakszövetség (Ptk. 66. §), illetve a sporttörvényben (2004. évi I. törvény) szabályozott sportegyesület, valamint a vadásztársaság. E) Köztestület Az egyesüléshez igen közel áll a köztestület, amelyet a Ptk.-ba az 1993. évi CXII. törvény iktatott be. A Ptk. köztestületi szabályozása csak keretjellegű: köztestület létrehozását minden esetben külön törvénynek kell kimondani. Sőt, ez a törvény előírhatja, hogy valamely közfeladatot csak köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott feladat ellátáshoz az adott személynek köztestületi tagsággal kell rendelkeznie (pl. ügyvédi tevékenységet csak az ügyvédi kamara tagja folytathat). A köztestületi eszme lényege, hogy számos közfeladatot az érintettek önigazgatása útján az állami szerveknél hatékonyabban látható el. A köztestület tehát az állami (önkormányzati) tevékenység decentralizálásának eredménye. A köztestület az államtól (települési önkormányzattól) átveszi azokat a jogosítványokat, amelyek a közfeladat teljesítéséhez szükségesek (ezek adott esetben hatósági jellegűek is lehetnek). A közhatalmi jogosítványok átadása mindig törvény alapján történik, a törvény határozza meg a jogosítványok gyakorlásának jogállami biztosítékait és az esetleges jogvédelmi lehetőségeket. 1945 után a közjogi személyek, így a köztestületek - azon szocialista állameszme jegyében, amely a totális államhoz kívánta koncentrálni a közhatalmat, azt monopolizálta, és negatívan ítélte meg az önkormányzást - megszüntetésre kerültek. Persze bizonyos köztestületek, így az ügyvédi kamarák, külön jogszabályok alapján tovább működtek, de „köztestületi” jellegüket az uralkodó ideológia kizárta. A társadalmi-gazdasági rendszerváltás, azaz 1990 után egyre növekvő igény volt tapasztalható a köztestületek nyílt intézményesítésére. Ezt az igényt az 1993. évi XCII. törvény elégítette ki, amely a Ptk.-ban rendezte a köztestületi jogállást. (A jogirodalomban vitatott, hogy miért a Ptk.-ban szabályozták a köztestületet, ez az intézmény közjogi alapon is létrejöhetett volna.) A Ptk. 65. §-a példálózó jelleggel utal a köztestületek különböző fajaira. Ilyen mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia, amelyről az 1994. évi XL. törvény rendelkezik. (A többi, főleg művészeti akadémia, a jelenlegi tételesjogi szabályozás szempontjából „egyszerű egyesületnek” minősül. tehát közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkezhet.) További példa a gazdasági kamarák, amelyekről először az 1994. évi XVI. törvény rendelkezett, lényegében a kamarák három fajtáját intézményesítve: az ipari és kereskedelmi, az agrárés a kézműveskamarát (időközben a külön kézműveskamara a jelenleg hatályos kamarai törvény, az 1999. évi CXXI. törvény alapján megszűnt). Mivel az eddigi gyakorlatban számos olyan szervezet működött, amely magát kamarának nevezte, de törvény alapján nem lett köztestület, az 1993. évi XCII. törvény 40. §-a kimondta, hogy az ilyen egyesületek (pl. Magyar-Amerikai Kamara, Vállalkozási Kamara) kötelesek elnevezésüket megfelelően megváltoztatni. A gazdasági kamarák eredetileg a vállalkozók kényszertagságán alapulnak, kötelező volt a tagdíjfizetés is, ezt is az 1999-es kamarai törvény szüntette meg, ma a tagság önkéntes. További köztestületek a „foglalkozási”, a „szakmai” kamarák, amelyekkel kapcsolatos törvények a 90es években sorra létrejöttek. Ilyen pl. az ügyvédi kamara (1998. évi XI. törvény), a közjegyzői kamara (1991. évi XLI. törvény), az orvosi kamara (1994. évi XXVIII. törvény) a gyógyszerészkamara (1994. évi LI. törvény). A sportról szóló 1996. évi LXIV. törvény köztestületté nyilvánította a Magyar Olimpiai Bizottságot (MOB),

55 valamint a három nemzeti sportszövetséget is. A köztestületek további formái lehetnek a különböző közbirtokosságok, így pl. a jelenleg az 1994. évi CII. törvény alapján a hegyközségek is. A köztestület egyesületi technikával épül fel, ezért a köztestület mögöttes jogterülete az egyesületi szabályozás. A törvény eltérő rendelkezései hiányában a köztestületre az egyesület szabályait kell megfelelően alkalmazni, tehát pl. köztestület sem folytathat elsődlegesen gazdasági tevékenységet, csak kiegészítő jelleggel gazdálkodhat. A köztestület ugyan nem önkéntesen jön létre, mint az egyesület, hanem törvény alapján, de éppúgy önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkezik, mint az egyesület. Ha a törvény másként nem rendelkezik, a köztestület is bírósági nyilvántartásba vétellel jön létre. A köztestület szerveit, törvényes képviselőjét a köztestületet létrehozó törvény, illetve ennek alapján a köztestület alapszabálya határozza meg. A köztestületnek saját vagyona és önálló vagyoni felelőssége van. A köztestület tulajdona tehát nem állami tulajdon. Természetesen a vagyont a törvény nemcsak a köztestület tulajdonába, hanem használatába is adhatja stb. A köztestület polgári jogi szabályozása csak másodlagos. Elsődlegesen az a közjogi szabályozás, amelyet külön törvények határoznak meg. A köztestület valódi lényege ugyanis az, hogy tagságához, illetve tagsága által végzett tevékenységéhez kapcsolódó közfeladatokat lát el önigazgatás útján. Ezért a köztestület törvényi előírások alapján kényszertagsággal is rendelkezhet (pl. a hegyközség). Ebből adódik viszont, hogy a köztestület érdekképviseleti feladatokat általában nem láthat el. A köztestület működése nem lehet zárt, a nyilvánosság kontrollja elengedhetetlen, hiszen a köztestület által ellátott közfeladatokra vonatkozó adatok közérdekűek. F) Alapítvány A szocialista jog eredetileg nem fogadta el az alapítvány intézményét, egyoldalú jogügyletként kizárólag a közérdekű célra való kötelezettségvállalást ismerte el. Az alapítvány mint jogi személy a Ptk.-ba csak 1987-ben került vissza (Ptk. 74/A. §). Az alapítvány sajátos célvagyon, azaz meghatározott célra önállósított vagyon, amelynek kezelését az alapítvány szervezete látja el. Alapítvány alapítója természetes személy és jogi személy, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság (kft., bt.) lehet. Nem jogi személy szervezeti alakzat (pl. pjt.) tehát nem létesíthet alapítványt. Az alapítvány céljának tartósnak és közérdekűnek kell lennie. Más szóval: alkalmi, azonnal teljesülő célra alapítvány nem hozható létre, de természetesen a tartósság sem hajtható túl (néhány évre szóló alapítvány is létezhet). Az alapítvány céljainak közérdekűnek kell lenniük. A közérdek nem szűkíthető le az általános társadalmi célokra, egy-egy kisebb csoport érdekeinek szolgálata is lehet közérdekű. Ezzel kapcsolatban pedig azt mondotta ki a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésében, hogy az alapítvány nyilvántartásba vételekor a tartós közérdekű cél akkor is megállapítható, ha az alapítvány vagyona egyetlen személy érdekét szolgálja, ez az érdek azonban nem jövedelemszerzés (vagyongyarapítás), hanem emberi együttérzésre, szolidaritásra alapozott humánus cél. A magyar jog nem ismer ún. gazdasági alapítványt, alapítvány elsődlegesen gazdasági tevékenység céljából nem létesíthető (ehelyett esetlegesen rendelkezésre állhat az egyszemélyes közhasznú, illetve nonprofit társaság). Ugyanakkor az alapítványnak biztosítania kell az alapítványi cél eléréséhez szükséges vagyont. E vagyon nélkül az alapítvány nem jöhet létre. Az alapítványrendelés alapító okirattal történik. Az alapító okiratot az alapítvány székhelye szerint illetékes megyei bíróságnak kell megküldeni. Az egyesülethez hasonlóan az alapítványt is nem peres eljárás keretében, soron kívül veszik nyilvántartásba, mégpedig nem a cégbíróság, hanem a „rendes” polgári bíróság. A nyilvántartásba vétel csak jogszabálysértés címén tagadható meg. Az alapítvány bejegyzéssel nyeri el jogi személyiségét, mégpedig a jövőre nézve, tehát nem az alapító okirat létrejöttének időpontjával. A bejegyzés után az alapító az alapítványt nem vonhatja vissza (addig tehát igen). Bár az alapító az alapítványrendelést nem vonhatja vissza, az alapító okiratot szükség esetén az alapításra vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával módosíthatja. A módosítás azonban nem érintheti az alapítvány nevét és célját, és nem csökkentheti az alapítvány vagyonát.

56 A Ptk. különbséget tesz a zárt (tehát az olyan alapítvány, amelyhez nem lehet csatlakozni vagy csak előre meghatározott személyek, illetve személyi kör csatlakozhat), illetve nyílt alapítvány között, amely utóbbihoz bárki csatlakozhat. A nyílt alapítványoknál elégséges az alapításkor a működés megkezdéséhez feltétlenül szükséges vagyon rendelkezésre bocsátása. Az alapítványi vagyont kezelni kell. Az alapítványi vagyon kezelő szervezetét az alapítványtevő vagy külön kialakítja, vagy a kezelést valamilyen külső szervezetre, idegen jogi személyre bízza. Ha az alapítványnak saját belső szervezete van, azt az alapítónak kell meghatároznia. A gyakorlatban az alapítványi vagyonról döntő szervezetet általában kuratóriumnak hívják, de a kuratórium mellett más vezető szervek is elképzelhetőek, így például az alapítványi iskolának, kórháznak, kutatóintézetnek lehet igazgatója stb. A kuratórium vagy más kezelő szervezet legalapvetőbb működési szabályait az alapító okiratban szokásos megállapítani, természetesen ezt követően a részletes szabályokat a szervezeti és működési szabályzat is tartalmazhatja. Az alapító nem lehet az alapítvány kezelője, és nem lehet egyben az alapítvány képviselője; nincs akadálya azonban annak, hogy az alapítvány kezelő szerveként kijelölt kuratórium tagja legyen. Az alapító az alapítvány kezelő szervében azonban csakis oly módon vehet részt, hogy a döntéshozatalnál ne kerülhessen túlsúlyba, illetve jogosítványokat kizárólagosan ne gyakorolhasson. Ha az alapító kezelő szervezetről nem gondoskodik, vagy esetlegesen az alapító okiratban nem a vele való megállapodás alapján került megnevezésre, és a feladatot nem vállalja, a kezelő szervezetet - mintegy kiegészítve, illetve módosítva az alapító okiratot - a bíróság jelöli ki. Az alapítónak módja van arra, hogy a kezelő szervet megváltoztassa, pl. a kuratóriumot stb. leváltsa. Erre akkor kerülhet sor, ha a kezelő szerv tevékenységével az alapítvány célját veszélyezteti. Az alapító halála, illetve ha az alapító jogi személy, annak megszűnése után ez a jog a bíróságra száll át. Az alapítvány szervei által harmadik személynek okozott károkért az alapítvány mint jogi személy felel. Ha az alapítvány vezető tisztségviselői az alapítványnak okoznak kárt, erre a Ptk. megbízott, illetve alkalmazott károkozására vonatkozó rendelkezései az irányadók. Az alapítvány „automatikusan” megszűnik, ha az alapítványi cél, illetve a kitűzött feltétel megvalósult, illetőleg - határozott időre szóló alapítványnál - a megadott időtartam eltelt. Az alapítvány akkor szűnik meg, amikor a bíróság e tények alapján a nyilvántartásból törli. Emellett az alapítvány akkor is megszűnik, ha azt a bíróság az ügyész keresetére vagy hivatalból megszünteti. Az ügyész keresetére a bíróság két tényállás alapján szüntetheti meg az alapítványt: - ha az alapítványi cél ellehetetlenült, vagy ha későbbi jogszabályváltozás miatt törvénytelenné vált, azaz a bejegyzést meg kellene tagadnia, - ha a kezelő tevékenységével az alapítványi cél elérését veszélyezteti, vagy a kezelő törvénysértő tevékenységet gyakorol, és a törvényes működési rendet a bíróság által megszabott határidőre sem állítják helyre. A kifogásolt magatartást korrigálhatja a kezelő maga, de az alapító is - bírósági felhívásra vagy anélkül új kezelő szervet jelölhet. Ha azonban ez nem történik meg, a bíróság törölheti az alapítványt a nyilvántartásból. A bíróság nemcsak az ügyész keresetére, hanem hivatalból is felléphet a kezelő szerv rendellenes tevékenységével szemben, és adott esetben hivatalból is megszüntetheti az alapítványt. Az alapítvány vagyonáról megszűnés esetén elsődlegesen az alapítónak kell az alapító okiratban rendelkeznie. Ha azonban ez nem történik meg, a bíróság jogosult a fennmaradt vagyont más, hasonló célú alapítvány támogatására fordítani. Az alapítvány törvényességi felügyeletét az ügyészség az ügyészségre vonatkozó általános szabályok (1972. évi V. törvény) keretei között gyakorolja. G) Közalapítvány A Ptk. 74/G. §-a 1993-ban az alapítvány sajátos fajaként szabályozta a közalapítványt, amelyre az alapítványi szabályok törvényi eltérő rendelkezés hiányában közvetlenül irányadók. A közalapítvány létrehozása nem érinti az államnak, illetve az önkormányzatnak a közfeladat ellátására vonatkozó kötelezettségét. A közalapítványra magára a közfeladat, illetve az ezzel kapcsolatos közhatalmi jogosítványok nem ruházható át, a közalapítvány tevékenysége csak a közfeladat ellátásának, illetve a közszolgáltatás végzésének megszervezésére, az ellátás és a szolgáltatás folyamatosságának biztosítására, a szükséges szerződések megkötésére, a

57 finanszírozás lebonyolítására irányulhat. A közalapítvány tehát - a köztestülettel ellentétben - nem lép az állami vagy önkormányzati szerv helyébe, hanem mintegy ezek közreműködője. Az alapítványnál szükséges „tartós közérdekű cél” (Ptk. 74/A. §) ez esetben "közfeladat ellátásnak folyamatos biztosítása". Bár a törvény elrendelheti közalapítvány létrehozását, önmagában a közalapítvány létrehozásához - a köztestülettel szembe - nem kell törvény. Az Országgyűlés határozattal is létrehozhat közalapítványt, de erre jogosult a kormány, illetve a helyi települési önkormányzat képviselőtestülete is. E közalapítvány létrehozására jogosult szervek a 74/A-F. § szerinti „magán”-alapítvány alapítására viszont nem jogosultak. A közalapítvány létrehozásának másik útja, hogy egy már létező alapítvány teljes vagyonát (ez tehát részlegesen nem lehetséges) alapítója hozzájárulásával a „magán”-alapítvány céljával azonos célkitűzésű közalapítvány létesítése érdekében valamely közalapítvány alapítására jogosult szervnek felajánlja, és e szerv az ajánlatot elfogadja. Ez esetben "közös alapítású" közalapítvány jön létre: a „magán”-alapítvány alapítója is a közalapítvány alapítójává válik, az alapítványok egyesítésének analógiájára a „magán”-alapítvány megszűnik, általános jogutódja az újonnan alapítandó, illetve a már létező közalapítvány lesz, amelyet a bírósági nyilvántartásba be kell jegyezni. A közalapítvány ugyanis bírósági nyilvántartásba vétellel jön létre, függetlenül attól, hogy alapító okiratát a Magyar Közlönyben is közzé kell tennie. A közalapítványnak mindig van kezelő szerve, ennek megjelölése az alapító okirat kötelező része. A bíróság tehát nem jogosult kezelő szervet kijelölni. A Ptk. a kezelő szerv terhére beszámolási kötelezettséget ír elő, és az önkormányzati alapítványok kivételével a közalapítványok gazdálkodásának nemcsak törvényességét, hanem célszerűségét is az Állami Számvevőszék ellenőrzi. A közalapítvány gazdálkodása nem lehet alapítványi belügy, ezért a gazdálkodás legfontosabb adatait megfelelő módon (újságban stb.) nyilvánosságra kell hozni. Közalapítvány csak nyílt alapítványként működhet, tehát - hacsak ezt törvény kifejezetten ki nem zárja - a közalapítványoz bárki csatlakozhat. A csatlakozást feltételek szabásával sem lehet korlátozni, de az alapító okirat előírhatja, hogy a csatlakozás elfogadásához a kezelő szerv jóváhagyása szükséges. Míg az alapítvány általános szabályai szerint az alapító nem szüntetheti meg az alapítványt és ezt a bíróságtól sem kérheti, a közalapítványnál a Ptk. lehetővé teszi, hogy a bíróság alapítói kérelemre (hivatalból tehát nem) a közalapítványt megszüntesse, ha a közfeladat iránti szükséglet megszűnt, illetve a közfeladat ellátásának biztosítása más módon vagy más szervezeti keretekben hatékonyabban valósítható meg. Ez ún. nem peres bírósági eljárásban történik. Ha a közalapítvány bármilyen okból megszűnik, a közalapítvány „tiszta”, tehát a hitelezők kielégítése után fennmaradt vagyona az alapítóra visszaszáll. Az alapító azonban köteles ezt a vagyont a megszűnt közalapítvány céljához hasonló célra fordítani, és ezt az intézkedését megfelelően nyilvánosságra hozni. A 2006. évi LXV. törvény a jövőre nézve a közalapítvány jogintézményét megszüntette. A már működő közalapítványok azonban lényegében a Ptk. 74/G. §-ában foglalt eddigi szabályok szerint tovább működhetnek. Ugyanakkor a Kormány és az önkormányzatok eddigi közalapítványaikat felülvizsgálják, és körüket jelentősen csökkentik. H) Költségvetési szervek, állami pénzalapok, állami vagyonkezelés A Ptk. jogi személyeknek nyilvánította a költségvetési szerveket. A Ptk. azonban nem határozza meg, hogy mely szervek tekintendők költségvetési szerveknek. Erről először az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény rendelkezett. Ezt váltotta fel az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.), amelynek VII. fejezete rendelkezik a költségvetési szervekről. Az Áht.-ben foglalt rendelkezéseket az államháztartási reform keretében 1995-től kezdődően több törvény jelentősen módosította, és ez a joganyag jelenleg is mozgásban van. Várható ezért egy új koncepciójú államháztartási törvény létrehozása, amely differenciálja a költségvetési szerveket – közhatalmi szervekre és közintézményekre. Feltehetősen szélesebb körű lesz az állami kincstári vagyonra vonatkozó szabályozás és bővül a Magyar Államkincstár hatásköre. Az államháztartási törvény megszüntette az állami költségvetési szerv fogalmát. Az Áht. 87. §-a szerint költségvetési szerv az államháztartás részét képező olyan jogi személy, amely a társadalom közös szükségleteinek kielégítését szolgáló, jogszabályban, illetve alapító okiratban meghatározott állami feladatokat alaptevékenységként, nem haszonszerzés céljából az alapító okiratban meghatározott illetékességi és működési körben feladatvégzési és ellátási kötelezettséggel végzi. Ötfajta költségvetési szervet ismer a törvény: a központi költségvetési szervet, a helyi (települési) önkormányzati költségvetési szervet, a társadalombiztosítási költségvetési szervet, az

58 országos kisebbségi önkormányzati szervet, végül a köztestületi költségvetési szervet. Költségvetési szervet alapíthat az Országgyűlés, a kormány, a költségvetési szervezet felügyeletét ellátó szerv vezetője (általában miniszter), az önkormányzatok, valamint a köztestületek. Ha miniszter vagy köztestület alapít költségvetési szervet, ehhez a pénzügyminiszter egyetértése szükséges. A költségvetési szerv alapításáról alapító okiratban intézkednek. Az alapításra jogosultnak az alapító okiratban meg kell határoznia a költségvetési szerv nevét, székhelyét, alaptevékenységét, gazdálkodási jogkörét (ide értve a szerv által ellátható vállalkozási tevékenység körét és mértékét), felügyeleti szervét, az alapító szerv nevét, a költségvetési szerv vezetőjének kinevezési rendjét. A költségvetési szerv nem a cégjegyzékbe, hanem a Pénzügyminisztérium irányítása alá tartozó Államkincstár által vezetett külön nyilvántartásba történő bejegyzéssel jön létre, illetve a nyilvántartásból való törléssel szűnik meg ex nunc, tehát nem visszamenő, tehát a jövőre néző hatállyal. Az alapító a költségvetési szervet akkor szüntetheti meg, ha a szerv nem tudja feladatát ellátni, illetve tevékenységét nem az alapító okirat szerint végzi, továbbá a szolgáltatás iránti szükséglet megszűnt, avagy az ellátandó feladat más módon, más szervezeti keretekben hatékonyabban ellátható. A megszüntetett költségvetési szerv általános jogutódja - ha az alapító szerv vagy jogszabály másként nem rendelkezik - az alapító szerv, ha pedig a költségvetési szervet az Országgyűlés vagy a kormány alapította, úgy főszabályként az állam törvényes képviselőjeként a pénzügyminiszter. A költségvetési szerv törvényes képviselője a szerv vezetője, aki felelős a költségvetési szerv vagyonkezelésében lévő vagyon rendeltetésszerű használatáért. A vezető azonban az államháztartási törvény 98. §-a szerint fizetési, illetve egyéb anyagi kötelezettséget - törvényben meghatározott kivétellel - csak írásban és a szerv gazdasági vezetőjének ellenjegyzésével vállalhat. A költségvetési előirányzat a Ptk. 1959-ben megállapított szövege szerint megszabta a költségvetési szerv jogképességének határait, ugyanis csak azok a szerződések voltak érvényesek, amelyeket a költségvetési szerv ebben a körben létesített. A Ptk. jelenlegi szabályai értelmében viszont a költségvetési szerv jogképessége kiterjed - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződnek. Ebből kifolyólag, ha jogszabály valamely tevékenység ellátását nem köti hatósági engedélyhez, úgy a költségvetési szerv túllépheti a költségvetési előirányzat körébe utalt feladatok körét anélkül, hogy ez az általa kötött szerződések érvényességét érintené. Más kérdés, hogy a költségvetési szerv vezetőjét, illetve dolgozóit ez esetben esetlegesen fegyelmi jellegű, illetve anyagi felelősség terheli. A hivatkozott abszolút jogképességi szabály jól összekapcsolható azzal a szabállyal, amely szerint az állami vagyont kezelő költségvetési szerv (szemben az állami vállalattal!) nemcsak vagyonával felel bizonyos kötelezettségekért, hanem a költségvetési gazdálkodás szabályai szerint tartozásaiért bizonyos esetekben költségvetési fedezetről kell gondoskodnia. Azaz az állam felel a költségvetési szerv tartozásaiért, mégpedig korlátlanul a kártérítési, megtérítési kötelezettség körében, továbbá mindazon kötelezettségekért, amelyek a költségvetési szerv jóhiszemű harmadik személyek irányában vállalt. Ez a szabály kiterjed a jogellenes magatartásért (szerződésszegésért) való kártérítési felelősségre, de érvényesül például a kisajátítási kártalanítás esetén is. A különböző kártalanítási, megtérítési igények vonatkozásában e szabályt az is indokolja, hogy az ilyen esetekre a költségvetésben sokszor nem lehet előre fedezetet biztosítani, az így szükségessé váló fedezetbiztosítást célzó eljárás rendezése pedig nem a Ptk.-ra, hanem államigazgatási eljárásra tartozik. A kártérítési, megtérítési és kártalanítási kötelezettség feltétel nélkül terheli a költségvetési szervet, egyéb kötelezettségek azonban a polgári jog általános alapelveivel összhangban csak akkor, amennyiben a harmadik személy jóhiszemű volt, nem tudott és nem is tudhatott a költségvetés túllépéséről. c) Az 1995. évi CV. törvény az államháztartási törvényt módosítva újraszabályozta az ún. elkülönített állami pénzalapok jogállását. A jogi személy alap (pl. Környezetvédelmi Alap) az állam egyes feladatait részben az államháztartáson kívüli forrásokból finanszírozó olyan alap, amely működésének jellege az államháztartáson belül elkülönített finanszírozást tesz szükségessé (Áht. 4. §). Alapot létrehozni csak törvénnyel lehet (Áht. 54. §). Az Alappal való rendelkezésre miniszter jogosult, aki az Alap kezelésének feladataival központi költségvetési szervet, vagy kivételesen köztestületet bízhat meg. Az Alap kiadási előirányzatait az Országgyűlés állapítja meg, és az Alap költségvetése és zárszámadása része az általános költségvetési és zárszámadási törvényjavaslatnak.

59 d) Az 1995. évi CV. törvény az államháztartás alrendszerei költségvetése végrehajtásának pénzügyi lebonyolítására a pénzügyminiszter szakmai, törvényességi és költségvetési felügyelete alatt álló, önálló jogi személy központi költségvetési szervként létrehozta a Magyar Államkincstárt (Áht. 18/A. §). A Kincstár vezetőjét a pénzügyminiszter nevezi ki. A Kincstár a magyar állam nevében eljárva a költségvetési bevételek fogadásával, a kiadások teljesítésével, a pénzforgalmi műveletek lebonyolításával kapcsolatos ügyviteli, nyilvántartási, információszolgáltatási és alaki-formai ellenőrzési feladatokat lát el. A központi költségvetési szervek és az Alapok mind a Kincstár körébe tartoznak, a Kincstár szolgáltatásai e szervek számára kötelezőek, de ugyanakkor díjtalanok. A kincstári körbe tartozók pénzeszközei a Kincstár MNB-ben vezetett egységes számláin kerülnek elhelyezésre, és e szervezetek egymás közti fizetéseit egyszerű átvezetéssel kell elszámolni (Áht. 18/B-C. §). A kincstári körbe tartozók kiadásainak utólagos teljesítése havi előirányzat-felhasználási keret alapján történik. A Kincstár előirányzati fedezet hiányában kifizetést nem teljesíthet (Áht. 102. §). e) Az államháztartás alrendszereihez kapcsolódó „költségvetési vagyon” rendeltetése a közérdek szolgálata. Ezen állami tulajdont az állam a költségvetési szervek vagyonkezelésére bízza. Az államháztartás körébe tartozik a kincstári vagyon, továbbá az a vagyon, amelynek tulajdonjogát a törvény köztestületre ruházta, valamint a helyi önkormányzatok, a helyi kisebbségi önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyona. E vagyonról az Országgyűlés törvények útján rendelkezik. A vagyonkezelőknek a rendelkezésükre bocsátott vagyonnal rendeltetésszerűen, „felelős módon” kell gazdálkodniuk. A kincstári, illetve más költségvetési vagyonnal való gazdálkodást az Országgyűlés az Állami Számvevőszék útján ellenőrzi (Áht. 104. §). Kincstári vagyonnak kell tekinteni az állami feladat ellátását szolgáló vagyont, amely a társadalom működését, a nemzetgazdaság céljainak megvalósítását segíti elő. A kincstári vagyonba tartozik elsősorban - a Ptk. 172. §-a szerint az állami tulajdon kizárólagos tárgyát képező forgalomképtelen vagyontárgyak (pl. közutak, közterek, vizek stb.); - az állami monopólium tárgyát képező olyan vagyontárgyak, amelyekre a Kt. szerint koncessziós szerződést lehet kötni; - az állam közhatalmi, központi költségvetési szervei feladatainak ellátásához szükséges vagyontárgyak; - állami tulajdonban lévő, közcélokat szolgáló vagy nemzeti kincsnek minősülő létesítmények, természeti értékek, műemlékingatlanok; - erdő, védett természeti terület; - állami tulajdonba egyéb jogcímen (öröklés, ajándékozás stb.) került vagyon; - központi költségvetésből, illetve állami pénzalapból származó pénzeszközök felhasználásával szerzett állami tulajdonban álló társasági részesedés (Áht. 109/A-B. §). A kincstári vagyon felett az állam tulajdonjogát a kormány a Kincstári Vagyoni Igazgatóság útján gyakorolja. A kincstári vagyon kezelésére a Kincstári Vagyoni Igazgatóság vagyonkezelőket jelölhet ki. A kincstári vagyont csak a kormány által jóváhagyott szabályzat alapján lehet értékesíteni, főszabályként nyilvános versenyeztetéssel. A kincstári vagyon kezelésére a Kincstári Vagyoni Igazgatóság vagyonkezelési szerződéseket köt (Áht. 109/C-K. §).

II. fejezet A gazdasági társaságok joga A) Általános ismeretek

1. A gazdasági társaság fogalmi jegyei és funkciója 1.1. 1989. január 1-jével lépett hatályba a gazdasági társaságokról szóló 1989. évi VI. törvény (első Gt.). A mai magyar magángazdaság elsődlegesen gazdasági társasági szervezeti formában működik, és a társasági törvény ad jogi formát a külföldi tőkebefektetések többségének is, tekintettel arra, hogy a magyar jog külön joint venture-

60 törvényt nem ismer, és a külföldiek befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvény is alapvetően a társasági törvényen alapul. Mivel az 1992. évi LIII. és LIV. törvények kimondták az állami vállalatok gazdasági társasággá való fokozatos kényszerátalakulását, 1995-re a gazdasági társaság vált a magyar gazdaság uralkodó szervezeti formájává. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján és az Európai Unióval való jogharmonizáció jegyében a társasági törvényt először 1997-ben (1997. évi CXLIV. törvény – második Gt.), majd 2006-ban (2006. évi IV. törvény – harmadik Gt.) újraalkották. Mint a német típusú jogokban általában, a magyar társasági jogban is elkülönül az 1959. évi Polgári Törvénykönyvben (Ptk.) szabályozott nem jogi személy, laza polgári jogi társaság (Ptk. 568-578. §), valamint az egyesület, a kifejezetten üzletszerű gazdálkodásra irányított, cégneve alatt jogokat és kötelezettségeket szerző gazdasági (kereskedelmi) társaságoktól. Az 1945 előtti magyar törvényhozás, valamint a nemzetközi gyakorlat azokat a társaságokat, amelyeket a Gt. szabályoz, a középkorban kialakult elnevezéssel élve kereskedelmi társaságnak nevezte. A szocialista társadalmi rendszer joga a kereskedelmi társaságot, mint a burzsoá jog jellegzetes intézményét ideológiai okokból elutasította. Magyarországon azonban 1968 óta olyan gazdasági reform megvalósítása jelentkezett gazdaságpolitikai célkitűzésként, amely az ún. szocialista piacgazdaságra irányult, ezért az állami vállalatok és a szövetkezetek közti viszonyban a társasági szerződés is megjelenhetett. Mivel a magyar gazdasági reform egészére jellemző volt, hogy kerülni kívánta az ideológiai vitákat a merevebb felfogást valló Szovjetunióval, illetve más szocialista országokkal, ezt az „új” jelenséget a törvényhozás pragmatikusan gazdasági társasulásnak nevezte. Az 1968 óta kialakult „társulási jog” két jellegzetes intézménye, az egyesülés és a közös vállalat 1988ban a Gt.-be is bekerült. Ilyen előzmények után a Gt. 1988-ban, a már bomló pártállami körülmények között, amikor a társadalmi rendszerváltás még csak első lépéseinél tartott, a gazdasági társaság gyűjtőfogalmat használta. Ez az elnevezés kompromisszumos volt, de már jelezte a kereskedelmi társasági hagyományokhoz való visszatérést, illetve a nyugati, világgazdasági tendenciákhoz alkalmazkodást. Persze a „kereskedelmi” jelző is régies, és mint ilyen, félreértésre alkalmas – az üzletszerű társaságok nem egyszerűen a kereskedelem intézményei, hanem a modern gazdaság minden területén (ipar, közlekedés, szolgáltatások stb.) uralkodó szerepet töltenek be. Lényegében azonban a Gt. a kereskedelmi társaságokat szabályozza, mégpedig „gazdasági társaság” elnevezéssel. 1.2. A gazdasági társaságok olyan sok formában jelentkeznek, olyan sokfajta igényt elégítenek ki, annyi vegyesatitipus alakzatuk van, annyi más szerződéssel képeznek határesetet, hogy igen nehéz számukra egységes forgalmi jegyeket találni. Ugyanakkor elméletileg lehet olyan tipikus elemeket találni, amelyek a gazdasági társaságok többségére jellemzők. a) A gazdasági társaságok polgári jogi megállapodáson (szerződésen) alapulnak. Más szóval: kiesnek a gazdasági társaságok köréből a nem mellérendeltségen, hanem közjogi kényszeren alapuló, avagy közigazgatási feladatok teljesítésére irányuló személyegyesülések (pl. önkormányzati vagy egyéb igazgatási társulások, erdőbirtokossági és vízgazdálkodási társulatok, köztestületek, közjogi kamarák stb.). A kényszertársulás intézményét a Gt. nem ismeri – más kérdés, hogy pl. a koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény szerint bizonyos állami (önkormányzati) monopóliumokat a koncesszió jogosultja csak akkor gyakorolhat, ha e célra koncessziós társaságot hoz létre. Maga a társaság azonban ez esetben is önkéntesen, az érdekeltek akaratmegegyezésével jön létre, azaz gazdasági társaság. A Gt.-ben eredetileg szabályozott hat társasági forma közül (közkereseti, betéti társaság, egyesülés, közös vállalat, korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság) ötnél kifejezetten társasági szerződés alapján történik a gazdasági társaság cégbejegyzése. A részvénytársaságnál (továbbiakban: rt.) azonban formális társasági szerződés nincs, hanem nyilvános alapítás esetén alakuló közgyűlésen elfogadott alapszabály, zártkörű alapításnál pedig megállapodással létrehozott alapszabály aláírása alapján jön létre a társaság. Más szóval a jogügyleti alap, a megállapodási jelleg a részvénytársaság alapításánál is megállapítható. Természetesen, különösen a bemutatóra szóló részvényekkel rendelkező részvénytársaság ún. testületi jellegű jogi személy, tehát egyáltalán nem függ a tagjaitól, a részvényesek személye a társaságtól és a többi részvényestől függetlenül megváltozhat. (Ezért beszél a Gt. az rt.-nél nem annyira tagokról, mint inkább részvényesekről). Ugyanakkor az új részvényes a részvényvásárlással szükségképpen aláveti magát az alapszabálynak, „csatlakozik”, elfogadja

61 a többiek között létrejött akaratmegegyezést. A személyegyesítő szerződéses elem tehát közvetetten az olyan tőketársaságokban is megvan, mint a részvénytársaság, a részvényeseknek is vannak tagsági, ún. individuális jogaik. Csupán egy társasági alakzat nem megállapodás jellegű a Gt.-ben, ez pedig az egyszemélyes társaság. A Gt. a korlátolt felelősségű társaságnál (kft.), valamint a részvénytársaságnál (rt.) lehetővé teszi, hogy egy taggal is működhessen társaság. Az egyszemélyes kft., illetve rt. áltársaság, lényegében a korlátozott vagyoni felelősség kedvezményének kiterjesztése az egyéni vállalkozóra, amelyet társasági jogunk eredetileg a magyar vállalkozások fejlesztése érdekében szélesebb körben alkalmaz, mint az Nyugat-Európában általában szokásos. Mint már volt szó róla, az egyéni vállalkozás általában azonban Magyarországon sem „társaságként”, hanem önállóan jelentkezik, mégpedig az 1990. évi V. törvény alapján. A társaság tehát főszabályként személyközösség. Ebben tér el az ún. intézménytípusú szervezetekről, amelyeknél az alapító vagyonából alvagyont különít el, és arra szervezetet rendel. A szocialista jogok állami vállalata nem öltött társasági formát, hanem intézménytípusú jogi személy volt. Egyes állami vállalatok persze – külkereskedelmi okokból – nevükben megtartották a kereskedelmi társasági jelleget, erre az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény kifejezetten módot is adott. Az állami vállalat azonban ez esetben sem volt személyegyesülés, tehát társaság. Nem társaság (adott esetben sok alapítója ellenére sem) az alapítvány sem (Ptk. 74/A-G. §). b) A gazdasági társaság szervező jellegű (organizációs), tipikusan több alanyú és tartós együttműködési szerződési kapcsolatot jelent. Mint minden polgári jogi szerződési kapcsolat, a gazdasági társaság is vagyonjogi intézmény. A polgári jogi szerződések túlnyomó többsége azonban árucsere-szerződés, a társasági szerződés viszont nem csereszerződés. Az árucsere-szerződéseknél a felek egy konkrét áruviszony ellentétes pólusain állnak. Nyilván az árucsere-szerződéseknél is kívánatos az együttműködés a szerződő felek között, huzamosabb szerződéses kapcsolatok esetén az együttműködés tartóssá, intézményessé is válhat (pl. fővállalkozási szerződés nagyberuházásra), de mivel a felek az áruviszony egymással ellentétes oldalán állnak, az együttműködési elem szükségképp alávetett az árucsere főszolgáltatásához fűződő érdekellentétnek (adásvételi szerződésnél az eladó alapérdeke a minél magasabb, a vevőé a minél alacsonyabb ár). Ugyanakkor a társasági szerződés lényege a társulók között együttműködés szervezése. Az együttműködés is piaci jellegű, üzletszerű vállalkozásra irányul. A társaság tagjai közti kölcsönös szolgáltatások azonban elszakadnak egymástól, nem is közvetlenül, nem is a teljes visszterhesség mellett zajlanak le (a társasági szerződés tehát közvetlenül nem szinallagmatikus, azaz az érték-ellenérték egyensúlya közvetlenül nem érvényesül, mint az árucsere-szerződéseknél). A társaság tagjai kifelé érdekközösséget képzenek, kialakul köztük a társas viszony. Az érdekazonosság tehát a társasági szerződésnél a többi polgári jogi szerződéshez képes jóval erősebb. A társaság tagjai közt is lehetnek ugyan érdekellentétek (ún. társasági viták), de a társaság addig működik egészségesen, amíg az érdekazonosság erősebb, mint az érdekellentétek, ez utóbbi dominálása esetén a társas viszonyt célserű megszüntetni (kilépés, kizárás, a társaság megállapodásos megszűnése stb.). Bár a társasági szerződés önkéntességen és mellérendeltségen alapul, magában a társaságban a társasági tagok általában – éppen azért, mert a gazdasági társaság üzletszerű közös gazdasági tevékenységre irányul – nem teljesen egyenlő helyzetben vannak, a bevitt vagyon (vagyoni betét stb.) rendszerint mértékét képezi a társaság vezetésére való befolyásnak, a nyereségből, illetve a kockázatviselésből (veszteségviselésből) való részesedésnek. De azért az egymás iránti szolidaritásnak a társaságban dominálnia kell – deformálódik, rendellenessé válik az a társaság, amely ezt elhanyagolja. Ezt az elvet fejezi ki már a római jog is, amely a társaságot (societas) bona fidei (jóhiszeműségen alapuló) ügyletnek nevezte, a társaság tagjai companiát, azaz mintegy „bajtársi közösséget” képeznek. Ebből az elvből alakult ki az ismert aesopusi mese szerinti societas leonina tilalma, amely lényegében azt jelenti, hogy érvénytelen az olyan társasági szerződés, amelyből valaki csak előnyt szerez, de hátrányt nem, vagy ha valaki csak veszteséget visel, de a nyereségből nem részesül. Az együttműködési elemből még két sajátos vonás következik. ba) A társaság tipikusan többalanyú kötelem (persze előfordulnak két-három személyes társaságok is). Az egyszemélyes áltársaságoktól eltekintve a társaságok többségében számos tag van, egy nyilvános, tőzsdén forgalmazott részvénytársaságnak akár százezres vagy milliós tagsága is lehetséges. A Gt.-vel éppen ellenkezőleg, a Polgári Törvénykönyv szerződéses általános részének rendelkezései a kétalanyú kötelmekre vannak modellezve, hiszen a Ptk.-ban szabályozott szerződéstípusok túlnyomó többsége kétoldalú árucsereszerződés (adásvétel: eladó-vevő, vállalkozási szerződés: megrendelő-vállalkozó).

62 bb) A viszonylag atipikus, ún. alkalmi társaságoktól eltekintve (nincs kizárva, hogy egy meghatározott projekt megvalósítására, meghatározott – viszonylag rövid – időre alapítsanak gazdasági társaságot), a társasági együttműködés általában tartós (huzamos), intenzív kapcsolatot tételez fel a társaság tagjai között. Éppen ezért kerül sor sokszor a tagok tevékenységének bizonyos fokú egyesítésére (nyilván személyegyesülés jellegű társaságoknál jobban, mint a nagy, nyilvános rt.-knél), és ami ezzel jár, kialakulnak az együttműködés meghatározott módozatai, valamilyen (minimális vagy esetlegesen éppen nagymérvű) társasági szervezet és ügyvitel formájában (vezető tisztségviselők, ügyvezető, igazgatótanács, felügyelő bizottság, könyvvizsgálók stb.). Nyilván egy kis közkereseti (kkt.) vagy betéti társaságnál (bt.), vagy akár kis kft.-nél is a társasági szervezet, ügyvitel minimális, de a szervezetszerűségnek valamilyen módon minden társaságnál meg kell jelennie (pl. tagok egyesülése kkt.-nél, bt.-nél). Enélkül ugyanis társasági szerződésről nem beszélhetünk, legfeljebb valamilyen „egyszerű” kooperációs (együttműködési) vagy keret- stb. megállapodásról. c) A gazdasági társaság üzletszerű közös gazdasági vállalkozás. A gazdasági társaság nem akármilyen együttműködés, hanem kifejezetten üzletszerű közös gazdasági vállalkozásra irányul. A pusztán vagyonközösség jellegű római jogi societastól lényegében e célkitűzés folytán különültek el a középkorban a kereskedelmi társaságok ősei, így az itáliai városállamokban a betéti társaság őse, a kommenda, avagy Angliában a joint stock company. A gazdasági vállalkozási jelleg abban jelentkezik, hogy a társaság gazdasági tevékenységet fejt ki, legalábbis gazdaságilag értékelhető termékeket állít elő, illetve szolgáltatásokat nyújt, kereskedelmi ügyletet köt. A társaság mögött a tagjai állnak, tehát közvetlenül vagy közvetve (azaz a tagjaitól elkülönülő, jogi személy társaságoknál is) a tagok közös gazdasági tevékenységéről van szó. Ez a gazdasági tevékenység üzletszerű, tehát általában rendszeres, ismétlődő és jövedelemszerzésre irányul. Az üzletszerű gazdasági vállalkozás megköveteli, hogy a tagok - a társaságban vagyont egyesítsenek, legyen a tagoknak közös vagyona, amely a társaság vagyonává válik. Egyes társasági formáknál, mint a kft. vagy az rt., a Gt. meghatározza a társasági vagyon minimumát, de azoknál a társaságoknál is, amelyeknél a törvény a vagyon mértékéről nem rendelkezik, valamilyen minimális vagyon rendelkezésre bocsátása nélkül nincs gazdasági társaság. A társasági vagyont emellett közvetlenül vagy közvetve a tagoknak kell biztosítaniuk; - e vagyonnal vállalkozzanak, tehát nyereségre törekedjenek, üzletszerű kapcsolataikban kockázatot vállaljanak, anyagi felelősségük fennálljon, a nyereségből osztozzanak, a veszteséget közösen viseljék. Az általa kötött kereskedelmi ügyletekért vagy csak a társaság visel vagyonjogi felelősséget (korlátolt felelősséggel működő társaságok – kft., rt.), vagy valamilyen formában és mértékben a tagok (a tagok egy részének – bt.beltagok) mögöttes felelőssége is fennáll (a legnagyobb mértékben a kkt.-nél)), de a társaság bizonyos fokú önálló vagyonjogi felelőssége minden gazdasági társaságra jellemző; - a hagyományos kereskedelmi társaságokban a közös üzletszerű vállalkozás közvetlenül jelenik meg. A vállalkozói jelleg lehetséges viszonylag formátlanul, de az is előfordul, hogy kifejezetten vállalati szervezeti formát ölt, nevezetesen a tőkeegyesüléseknél (pl. részvénytársaság). A személyegyesülési jellegű gazdasági társaságok (kkt., bt.) általában nem képeznek vállalatot (bár adott esetben kifejezetten nagyvállalat is működhet kkt. vagy bt. formában), a kft.-k jórészt , az rt.-k szinte kivétel nélkül önálló vállalatot képeznek. Ugyanakkor az ipari fejlődés későbbi szakaszában megjelentek az ún. kooperatív társaságok, ahol a felek együttműködése az üzletszerű közös gazdasági tevékenység alátámasztására, elősegítésére irányul. Ezekben az esetekben a társaság maga nem vállalkozik üzletszerűen, hanem tagjai gazdasági tevékenységét összehangolja, koordinálja, tehát az üzletszerű vállalkozás közvetett, a tagok tevékenységén keresztül nyilvánul meg. A koordinatív társaságokat sok állam joga kívül tartja a kereskedelmi társaságok körén (ld. a német Interessengemeinschaft-ot). A francia groupement d’intérét économique mintájára azonban az Európai Unió társasági jogában is szabályozásra került az Európai Kooperációs Társaság. Az 1988-as magyar Gt.. is a gazdasági társaságok egyik fajaként szabályozta a saját nyereségre nem törekvő, tagjai tevékenységének összehangolására hivatott, alapítóihoztagjaihoz jobban kötődő egyesülést, ezért a gazdasági társaság meghatározásában nemcsak az üzletszerű gazdasági tevékenység kifejtése, hanem az ennek előmozdítására irányuló tevékenység is szerepelt. Az 1997-es második Gt.-től kezdve azonban az egyesülés már nem gazdasági társaság – bár bennmaradt a Gt.-ben és a Gt. általános része vonatkozik rá -, hanem sajátosan, külön fejezetben szabályozott kooperatív jogi személy társaság.

63 A gazdasági társaságot a közvetetten vagy közvetve üzletszerű vállalkozási jelleg különbözteti meg az egyesülésen túl ca) a tulajdonközösségektől, amelyek adott esetben nem akaratlagosan, megállapodással, hanem törvény vagy tulajdonközösség szempontjából „véletlen” jogi tény (öröklés stb.) alapján jönnek létre. A közös tulajdon alapján is van valamelyes közös gazdálkodás (ld. Ptk. 140. §), de az alapvetően belső „fenntartó” és nem kifelé irányuló vállalkozási jellegű. Ez a jellegzetesség irányadó a kereskedelmi társaságokhoz legközelebb álló társasházra is (Ptk. 149. §); cb) a polgári jogi társaságoktól (pjt.), amely főleg a közkereseti társasággal mutat hasonló jegyeket. A polgári jogi társaságnál is van ugyanis valamifajta gazdasági tevékenység, ez egyes pjt.-knél (pl. építőközösség – Ptk. 518/B-F. §) kifejezetten jelentős is lehet. A pjt.-nél azonban, ha csak koordinatív tevékenységre irányul, nem kötelező a közös vagyon létrehozása, a pjt.-nek nincs saját cégneve alatt jogalanyisága, mint a gazdasági társaságnak [Gt. 1. § (2) bekezdés], a pjt.-k nem bejegyzett (cégjegyzékben regisztrált) társaságok; cc) a Ptk. 57-60. §-ában szabályozott közhasznú társaságtól, amely a részben gazdálkodó tevékenységet folytató alapítványt kívánja Magyarországon pótolni, részben ún. nonprofit kft.-t jelent. A közhasznú társaságra ugyanis a kft. szabályai az irányadóak [Ptk. 57. § (2) bekezdés], de ez a társaság nyereség-, illetve vagyonszerzési cél nélkül működik, az esetleges nyereség nem osztható ki a tagok között. A közhasznú társaság – mint erről volt szó – a közeljövőben megszűnik, helyébe a 2006-os Gt. 4. §-a a bármely társasági formában alapítható nonprofit gazdasági társaságot intézményesítette; cd) az egyesületekről, amelyek mint nyitott tagságú testületek, a részvénytársaság felépítéséhez állnak a legközelebb (Ptk. 57-60. §). Az egyesületnek, mint jogi személynek mindenképp van vagyona, a társasági szerződést itt is az alapszabály pótolja, az egyesületi szervezet az önkormányzat elvén épül fel, az egyesület is regisztrált szervezet. Az alapvető különbség az, hogy a magyar jogban az egyesület csak kiegészítő jelleggel folytathat gazdasági vállalkozási tevékenységet [1989. évi II. törvény 19. § (2) bekezdés], az rt. viszont értékpapírban kifejezett tagsági jogokkal rendelkező tipikus tőketársaság (bemutatóra szóló részvények mellett nincs is az rt.-nek nyilvántartott tagsága, mint az egyesületnek). Az egyesület Magyarországon „humán”, „ideális” szervezet, alapvetően kulturális, sport-, tudományos, szociálpolitikai célok szolgálatára hivatott. A magyar egyesületi jog tehát a francia vagy a svájci utat követi, szemben a német Wirtschaftsvereinnel, amely ún. gazdasági egyesület nehezebben határolható el a kereskedelmi társaságoktól; ce) az Európai Unió államaiban a szövetkezetek általában a kereskedelmi társaságok közé tartoznak. A szövetkezeti önsegély és más rochdale-i szövetkezeti elvek ugyanis összeegyeztethetők a társasági jogi elvekkel, végső fokon a szövetkezetek legtöbb formája (termelő-, értékesítő, beszerző, takarék- stb.) üzletszerű gazdasági vállalkozásra irányul (talán a lakás- és üdülőszövetkezet a kivétel). A nyugati jogokban a szövetkezet vagy nem képez önálló társasági formát, hanem a szövetkezeti elvek bármely kereskedelmi vagy akár egyéb társasági formában megjelenhetnek (pl. pjt.-ben, kft.-ben, szép számmal ismeretesek szövetkezetek részvénytársaságok – ld. Dánia, Franciaország), vagy önálló kereskedelmi társasági formában jelentkeznek. (Németország, illetve az 1945 előtti magyar szabályozás a szövetkezetet az 1875-ös Kt.-ben már a kereskedelmi társaságok fajaként szabályozta.) A szocialista jogokban a lenini típusú kolhozrendszerre modellezett, jogilag önkéntesen, informálisan azonban zömmel kényszeralapon létrejött, a tagi jogokat háttérbe szorító, az osztatlan közös vagyonon nyugvó szövetkezeteket élesen elkülönítették a kereskedelmi társaságoktól. Magyarországon a többi szocialista országhoz viszonyítva példátlanul „liberális” szövetkezeti törvényhozás az 1971-es szövetkezeti törvényben (illetve az ún. ágazati szövetkezeti törvényekben), főleg pedig a szövetkezeti törvény 1980-as évek beli módosításai már erősen közelítették a magyar szövetkezeteket a kereskedelmi társaságokhoz. Ennek következtében már az 1988-as társasági törvénynél, de különösen a tagi vagyonnevesítés lezajlása, a politikai rendszerváltozás után 1991-1992-ben lett volna lehetőség arra, hogy a szövetkezetek jogi szabályozását beillesszék a Gt.-be- A több mint 40 éves önálló szabályozás, a szövetkezeti mozgalom önállóságra való törekvése következtében azonban 1992 elején változatlanul önálló szövetkezeti törvényt alkottunk (1992. évi I. törvény). Ugyanakkor az 1992-es szövetkezeti törvény lényegében gazdasági társaságként szabályozza a szövetkezeteket, felépítése, stílusa igen közel áll a Gt.-hez, a szövetkezeti tagok tagsági jogai jórészt értékpapírokban fejeződnek ki, amellett egyes területeken a törvényhozó a Ptk. mellett a Gt.-t is a szövetkezeti jog mögöttes jogterületévé tette. Az 1992. évi I. törvény – ha a korábbi átalakulási, azaz a 1989. évi XIII. törvénynél szigorúbb feltételek mellett is, de – lehetővé tette a szövetkezetek rt.-vé vagy kft.-vé való átalakulását. Az átalakult

64 szervezetek számos „szövetkezeti” vonást a társasági jog diszpozitivitását felhasználva fenntartottak, kialakultak a „szövetkezeti kft.-k, illetve szövetkezeti rt.-k”, különösebb törvényi szabályozás nélkül is. (A jogszabályok egyelőre nem teszik lehetővé, hogy a viszonosság alapján rt. vagy kft., illetve állami vállalat is szövetkezetté alakuljon.) 2000-ben azonban megszületett az „új” szövetkezetekről szóló törvény, amely viszont inkább az egyesületekhez, illetve a koordináló egyesülésekhez közelítette a szövetkezeteket. Ezzel tehát egymással párhuzamosan működött két szövetkezeti törvény is – 2006. január 1-jére az 1992-es szövetkezeti törvény szerint működő szövetkezeteknek át kellett volna alakulniuk a 2000. évi CXLI. törvény szerinti „új” szövetkezetté. Ez a szabályozás azonban nyilván helytelen volt, ezért a 2006. évi X. törvény újraszabályozta a szövetkezeti intézményt. A szövetkezet jogi szabályozását a VIII. fejezetben tárgyaljuk. A 2006. évi X. törvény sem szüntette meg a szövetkezetek társasági jogától való elkülönítését és a szövetkezet változatlanul önálló, a gazdasági társaság és az egyesület között álló önálló jogi személy típusként szabályozta. d) A saját cégnév alatti jogalanyiság a gazdasági társaság következő jellemzője. A gazdasági társaságok üzletszerű gazdasági vállalkozásra irányítottak, ezért működésükkel kapcsolatban a hitelezővédelem, a gazdasági partnerek méltányos érdekeinek védelme alapkövetelmény. A nagyobb tőkeerővel rendelkező, a gazdasági-társadalmi életet jelentősen befolyásoló társaságoknál pedig a közérdekvédelem, a nyilvánosság elve, a kisebbségvédelem (pl. kisrészvényesek védelme) ugyancsak lényeges társasági jogi alapelv. Éppen ezért a kontinentális társasági jogok túlnyomó többségében és a magyar Gt.-ben is a gazdasági társaságok - közhitelű nyilvántartásba bejegyzett társaságok (általában kereskedelmi bíróságoknál, Magyarországon a polgári bíróságok részét képező cégbíróságoknál (Megjegyzendő, hogy sok országban ezt a feladatot a közjogi kamaraként kényszertagsággal működő Kereskedelmi Kamara vagy más hasonló szervezet látja el.); - a bejegyzés nem egyszerűen deklaratív, hanem konstitutív, azaz a bejegyzéssel jön létre a gazdasági társaság (mint látni fogjuk, a régi Gt.-ben a cégbírósági bejegyzés visszamenő hatályú volt, ezt a visszamenő hatályt az 1997-es Gt. megszüntette, 1998-tól kezdve a jövőre nézve jönnek létre cégbejegyzéssel a társaságok.); - a bejegyzést hivatalos lapban (Cégközlöny) nyilvánosan meg kell hirdetni. A bejegyzéssel a gazdasági társaság önálló cégnevet (rövidebben kifejezve céget) kap. A gazdasági társaság legfőbb jellegzetessége, hogy – akár jogi személyiséget ad neki a törvény, akár nem – cégneve alatt jogképes, anyagi jogilag jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, eljárásjogilag aktív és passzív perképessége van. A gazdasági társaság tehát jogalany, jogképessége pedig a cégnévhez fűződik. A Gt.-ben szabályozott társasági formák közül kettőnek, nevezetesen a közkereseti és betéti társaságnak nincs jogi személyisége. Ez a megoldás megfelel a német társasági jognak, annak a német kereskedelmi jogi iskolának, amely 1945 előtt a Kt.-re is rányomta a bélyegét (ilyen jellegű megkülönböztetésnek az angol-amerikai jogfelfogásban nincs értelme). Más kérdés, hogy az 1945 előtti magyar jogirodalomban, illetve a jelenlegi német irodalomban is sokan vitatják ezt a jogi személyiség nélküli társasági jogképességet. Mind az 1997-es, mind a 2006-os Gt. előkészítése során többen javasolták a közkereseti és a betéti társaság jogi személlyé való nyilvánítását. Ez esetben minden gazdasági társaság jogi személy lenne, élesebben elhatárolható lenne a tisztán kötelmi polgári jogi társaság a „személyek” közé került szervezeti jellegű társasági jogtól. Ezzel szemben a Gt. változatlanul tagadja azt a merev elkülönítést, hogy valami csak „szerződés” – tehát nem jogalany, nem személy, nem jogképes -, vagy szervezet – tehát jogalany, jogképes személy. A kkt. és a bt. jogképességénél fogva közel áll a jogi személy kft.-hez, de nem különül el tagjaitól, maguk a tagok képezik a társaságot. A tagok korlátlan felelőssége is alátámasztja e két társaságnál a jogi személyiség hiányát, de ez viszonylagos, hiszen a bt. kültagja a hitelezőkkel szemben nem felel, a jogi személy egyesülés és a közös vállalat tagjainak mögöttes felelőssége – különböző módon ugyan, de – fennáll. Más szóval a „korlátlan”, illetve a „korlátolt felelősségű társaságok” megkülönböztetés nem teljesen fedi az „egyszerű” (jogi személyiség nélküli), illetve a „magasabb fokú” (jogi személy) társaságok megkülönböztetését. Az is világos, hogy a személyegyesülés jellegű társaságok inkább jogi személyiség nélküliek (kkt., bt.), de a magyar jogban erőteljesen személyegyesülési vonásokkal rendelkezik a korlátolt felelősségű társaság is (tagi kilépési-felmondási lehetőség hiánya stb.). Ugyanakkor a kkt. és a bt. a Ptk. szempontjából éppúgy gazdálkodó szervezet, mint a jogi személy társaságok (Ptk. 685. §). A jogi személyiség hiánya tehát e társaságoknak számottevő hátrányokat nem jelent, a saját név alatti jogalanyiság megfelelő megoldást nyújt.

65 e) A gazdasági társaságok – mint saját cégnév alatti jogalanyok – szükségképpen elkülönülnek tagjaiktól. Ez különösen a nagy taglétszámú kft.-knél, illetve rt.-knél figyelhető meg, ahol a társaság vezetése (menedzsmentje) önálló érdekek hordozója lehet, és a nagyszámú munkavállaló is befolyást kíván gyakorolni a társaság üzletpolitikájára. Ezek az érdekek részlegesen elismerhetők, a társaságnak azonban alapvető sajátossága, hogy a társasági szervezet alá van vetve a tulajdonosoknak: a társaság legfőbb szerve a tagok összessége tehát a kft. taggyűlése, az rt. közgyűlése). Ebben is különbözik a gazdasági társaság a közjogi tömörülésektől. 1.3. A fejlett piacgazdaságokban a gazdasági élet legelterjedtebb, legáltalánosabb formája a kereskedelmi (gazdasági) társaság. A gazdasági társaságok egyes fajai – így elsősorban a kkt. és a bt. – a kisvállalkozásokra, az rt. viszont a nagyvállalatokra modellezett társasági forma. A kft. pedig olyan rugalmas forma, hogy egyaránt alkalmas lehet egészen kis és egészen nagy vállalkozások számára. A társasági jog azonban – elsősorban a szabályozás jórészének diszpozitivitása folytán - olyan elasztikus, hogy pl. sokszor nagyvállalatok is megjelennek kkt. vagy bt. formában, és kisvállalat is lehet részvénytársaság. Az üzleti vállalkozások elsődleges formája tehát a gazdasági társaság. A gazdasági társaságok személy- és vagyonegyesítő jellegűek, némelyikben a személyegyesítő jelleg dominál (kkt.), másokban a tőkeegyesítő vonások (rt.), a kft. pedig lényegében a személy- és tőkeegyesülések határán áll. Más szóval: a gazdasági társaság részben a gazdaság önkoordinálásának sajátos eszköze (tehát nemcsak a kooperatív társasági forma, az egyesülés, hanem a közös gazdálkodást folytató társaságok is), részben a tőkeáramlást, a tőkekoncentrációt szolgálja. A társaság nem szektorális jelenség, nem kötődik meghatározott gazdasági alanyokhoz, gazdasági területekhez. Természetes és jogi személyek, belföldiek és külföldiek egyaránt részt vehetnek társaságokban, a társaságok természetszerűen továbbtársulhatnak, azaz további társaságokban vehetnek részt. A külföldiek befektetéseinek alapvető megjelenési formája is a gazdasági társaság. A társaságok behálózzák az egész gazdaságot, a részvételi lehetőség általában gyorsan realizálható, a tőkeáramlás viszonylag könnyű (különösen a bemutatóra szóló részvény mobil, amely egyben anonimitást is biztosít a befektető számára), azaz a piacra lépés gyorsan realizálható. Míg a klasszikus szocialista gazdaságban egyáltalán nem működnek gazdasági társaságok, az 1968-as magyar gazdasági reform után Magyarországon már elég széles körben elterjedtek a társaságok, a magyar gazdálkodó szervezetek többsége tagja volt számos társaságnak. Ugyanakkor a társaságokba elenyészően kevés tőkét fektettek be, a két alapforma, az állami vállalat és a szövetkezet mellett a társaság csak kiegészítő szerepet töltött be. Az 1988-as Gt. után a társaságok száma ugrásszerűen megnövekedett, különösen a bt.-k és a kft.-k szaporodtak el. További jelentős fejlődést hoztak a tartósan, illetve ideiglenesen állami tulajdonban lévő vállalkozási vagyonról szóló törvények (1992. évi LIII. és LIV. törvény). Ezek alapján szinte valamennyi állami vállalatnak át kellett alakulnia rt.-vé vagy kft.-vé. Így 1995-től kezdve a gazdasági társaságok uralkodó szervezeti formává váltak a magyar gazdaságban. A gazdasági társaságok uralkodóvá válásával lényegében befejeződött a magyar gazdaság szervezeti modernizálása: piackonform, modern szervezeti formák állnak a gazdaság szereplőinek rendelkezésére, megfelelő szervezeti „étlapról” választhatnak. 2006-ban Magyarországon megközelítőleg 200 200 kft., 110 000 bt. és mintegy 4000 részvénytársaság működik. 1.4. Elméletileg a társasági jog szabályozható lenne a Polgári Törvénykönyvben is. Ez a megoldás a nemzetközi gyakorlatban azonban szélső kivétel, részben mert a jogterület nagysága (több száz §) szétfeszítené a Ptk. kereteit, részben mert nehéz elhelyezni a gazdasági társaságokat a jogi személyek, illetve az egyes szerződéstípusok határán, részben mert a gazdasági társaságok a „normál” polgári joghoz képest jóval több kötelező előírást, formakényszert tartalmaznak (ld. pl. a gazdasági társaságok numerus claususát). Éppen ezért a kontinentális jogok többsége francia, illetve német példára, kereskedelmi törvénykönyvben helyezte el a gazdasági (kereskedelmi) társaságokat, avagy külön törvényekben szabályozta ezeket. A polgári jogtól való viszonylagos elkülönítés másik oka, hogy a gazdasági társaság alapvetően civiljogi jelenség, polgári jogi szerződés alapján jön létre, polgári jogalany, szabályozásának jelentős része azonban jogágilag komplex. A gazdasági társaságok modern szabályozásához ugyanis szervesen hozzátartoznak a) a közjogi-közigazgatási jogi rendelkezések, mint pl. a gazdasági társaságok állami törvényességi felügyelete (ezt a Gt. alapján nálunk a cégbíróságok látják el); b) a mérlegkészítés-számviteli előírások (ezt Magyarországon önálló törvény szabályozza – 2000. évi C. törvény -, számos országban azonban számviteli előírások is bekerültek a társasági szabályozásba);

66 c) a társasági jog emellett szoros összhangban áll a cégjoggal, amelynek jó része tartalmilag sajátos eljárásjog. [Az első Gt. mellett a cégeljárást az 1989. évi 23. tvr. szabályozta. A második Gt.-hez a cégnyilvántartást és a cégeljárást szabályozó 1997. évi CXLV. törvény, a jelenleg hatályos Gt.-hez a 2006. évi V. törvény (Ctv.) párosul.]; d) a társasági jog sajátos kölcsönhatásban van a modern versenyjoggal, amely utóbbinak szerves részévé vált a monopóliumok elleni harc (ezek zömmel társasági formában jelentkeznek). Az érdekközösségikoordinatív társaságok szükségképpen piackorlátozást is jelentenek, a versenyjogi kartelljog pedig egyre jobban kiegészül a konszernjoggal. A konszernjog jó része – az ún. részesedési konszernjog – egyértelműen a társasági jogban jelentkezik (a nemzetközi gyakorlatban az országok nagy részénél csak a részvénytársaságnál, másoknál a kft.-nél, de egyéb gazdasági társaságoknál is). A magyar Gt.-k már 1988 óta tartalmaznak konszernjogi szabályozást, a 2006-os Gt. eljutott az elismert vállalatcsoport kodifikálásához is; e) a társaságok formaváltozásai sajátos jogterületet képzenek, pl. az átalakulási jog vagy a fúziókontroll joga zömmel a társaságok egyesülését érinti. A csőd-, a felszámolási és a végelszámolási jog szabályait is jórészt a társaságokra modellezik, bár más típusú szervezetekre is érvényesek. f) a társasági jog átfed számos más jogterületet is, mint pl. az értékpapír- és tőzsdejogot, avagy a bankjogot. Míg valamikor az értékpapírjog fejlődéstendenciáit a váltó- és csekkjog, ma már egyre jobban a részvényjog határozza meg, a bankok, biztosítók túlnyomó többsége (Magyarországon a szövetkezeti és az egyesületi formát kivéve kötelezően) rt. formában működik, a tőzsdén alapvetően az rt.-k részvényeit értékesítik, a legtöbb országban maga a tőzsde is részvénytársaság (a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény alapján most már részvénytársaságként működnek Magyarországon is); g) az ún. kollektív munkajog alapvető területévé válik a kollektív szerződések, illetve a sztrájkjog mellett a vállalatvezetésbe való munkavállalói beleszólás (participáció, Mitbestimmung) jogi szabályozása, amelyet általában a társasági törvények szabályoznak; h) a „vállalati” adó- és társadalombiztosítási jog fejlett piacgazdaságokban alapvetően a gazdasági társaságokra vonatkozik (az elnevezés általában: „társasági adó”). Az adó- és társadalombiztosítási törvények rendszerint önállóak, de a társasági joggal szorosan összehangoltak. A társasági forma választását nagymértékben befolyásolják adózási megfontolások, a Gt. létrehozatala 1988-ban is szükségképp átfogó adóreformot tett szükségessé. Emellett számos országban ismeretesek a külföldi befektetőkre vonatkozó olyan speciális törvények (investment act-ek, joint venture-törvényhozás), amelyek adó-, vám- és egyéb, zömmel pénzügyi kedvezményekkel igyekeznek a működőtőke-exportot elősegíteni. A külföldi befektetések viszont zömmel társasági formában jelentkeznek; i) végül az ún. gazdasági büntetőjog fejlődését az utóbbi időben jórészt a gazdasági társaságok körében elkövetett társadalomellenes cselekmények befolyásolják, ld. például a társaságok csalárd csődjét, a kft.-k korlátolt felelősségével való bűnös visszaéléseket, a szándékos alulkapitalizálást. Sok országban e bűncselekmények törvényi tényállásai magukban a társasági törvényben jelentkeznek (Magyarországon nem), de a magyar Büntető Törvénykönyv (Btk.) kerettényállásai mindenképp összefüggnek a társasági joggal, és egyes speciális „társasági” bűncselekményi tényállások is megfogalmazásra kerültek. A kereskedelmi törvények mindenképp könnyebben tudják elviselni ezt a jogági komplexitást, közjogi elemek megjelenését, más „vegyes szakjogokkal” való keveredést, mint a zártabb polgári törvénykönyvek. Emellett a kereskedelmi társaságok jogának fejlődése rendkívül gyors, ezt pedig a stabilitásra igen sokat adó polgári jogi jogfejlesztés-kodifikáció nem tudja kellően tolerálni. Sok országban a kereskedelmi társaságok jogi szabályozása – az állandóan változó igények miatt – már a kereskedelmi törvénykönyvekből is kiszakadt. Az egyes kereskedelmi társaságok történetileg ciklikus, egymástól elszakított fejlődése ugyanis számos helyen arra vezetett, hogy önálló kft.- vagy rt.-törvények jelentek meg: tehát maga a társasági jog sem jelentkezik egységes egészként. Ilyen körülmények között hosszabb távon is helyes megoldásnak tűnik hazánkban a Gt. önálló létrehozása és önállóságának további fenntartása, bár a 2002-ben nyilvánosságra hozott új Ptk. koncepcióban olyan variáció is található, hogy esetleg a társasági jog beolvad a Ptk. személyek könyvébe. Ez az elképzelés időközben ténylegesen megdőlt, hiszen a 2006. évi IV. törvénnyel megszületett az új önálló Gt. A Gt. mögöttes jogterülete azonban természetszerűen a Ptk., ott tehát, ahol nincs speciális társasági jogi szabály, a polgári jog általános szabályait kell – persze a társasági szerződés lényegével egyeztetve – megfelelően, tehát a társaság specialitásaira adaptálva alkalmazni [Gt. 9. § (2) bekezdés].

67

2. Nemzetközi társasági szabályozási modellek Jelenleg két nagy társasági jogrendszer érvényesül a világon, nevezetesen az angol-amerikai társasági jog és a kontinentális, német dogmatika hatása alatt álló társasági jog, amely utóbbiba a magyar jogi is tartozik. Rendkívül leegyszerűsítetten, modellszerűen a két rendszer az alábbiak szerint vázolható. A) Az angol-amerikai modell lényege a) Erősen megosztott tulajdonosi szerkezet, meghatározó tulajdonosok hiánya, nagyon sok társasági tagra modellezett szabályozás, intézményes mechanizmusok kiépítése a tulajdonosi pozíció növelésével szemben (ún. take over típusú vállalatfelvásárlási eljárás). b) Nagyon csekély társasági formaválaszték. Az ún. partnership nem igazán kereskedelmi társaság, kft. nincs. Lényegében egy társasági forma van, a részvénytársaság (company), amelynek két változata ismeretes: a zártan működő (close, private) és a nyilvánosan működő (public) company. A nyilvánosan működő rt. a vezető társasági alakzat. c) Az előző két jellemzőből kifolyóan ez a társasági jog elválaszthatatlanul összefonódik a tőkepiac intézményeivel, a részvényes igazából nem társasági tag, hanem befektető. d) A company vezetési rendszere is leegyszerűsített. Meglehetősen jelentéktelen közgyűlési szerep mellett az rt. egységes vezető szerve a Board, amely stratégiai irányító, operatív irányító és kontrollfunkciókat egyaránt ellát, benne stratégiai feladatokkal foglalkozó, exekutív és kontroll menedzserek egyaránt tevékenykednek. A könyvvizsgáló az egyedüli ellenőrzési forma, így szerepe és felelőssége nagy. B) A német (kontinentális európai) modell lényege a) A társaságok jelentős részénél vannak meghatározó tulajdonosok. Ennek megfelelően a társasági joghoz nem a tulajdonszerzést gátló, hanem a kisrészvényesek és a hitelezők védelmét szolgáló konszernjogi intézmények csatlakoznak. b) Széles körű társasági formaválaszték. A közkereseti és a betéti társaság teljes értékű kereskedelmi társaság, a bt. a gyakorlatban számszerűen is az egyik legjelentősebb társaság. (A kkt. és a bt. francia típusú jogokban jogi személy, a német típusú jogokban nem, hanem „csak” cégneve alatt jogképes.) Igen népszerű forma a korlátolt felelősségű társaság és egyes országokban a szövetkezet. A részvénytársaság, különösen a nyilvánosan működő rt. viszonylag csekély számú, csak a nagyvállalati körben jellemző. A társasági formák számát az ún. típuskeveredés is bővíti (pl. betéti részvénytársaság, csendes társaság, közös vállalat stb.). c) A társasági jog viszonylag elkülönül a tőkepiac jogától. A kapcsolódást kizárólag a részvénytársaság jelenti, ahol a társasági jogokról értékpapírt lehet kiállítani, és a nyilvános részvénytársaság elvileg tőzsdeképes. A kkt.-nál, a bt.-nél, de még a zártan működő részvénytársaságnál is a társasági tagsági jogviszony erős tagi kötöttséget hoz létre a társasággal. d) Élesen elkülönülnek és önálló funkcióval rendelkeznek a különböző társasági szervek. A taggyűlés (közgyűlés) ilyen tulajdonosi struktúra mellett képes a stratégiai üzletpolitikai döntések meghozatalára, a taggyűlés (közgyűlés) alatt pedig elkülönült egymással egyenrangú vezető szervek helyezkednek el, nevezetesen a társaság operatív irányítására az ügyvezetés (rt.-nél igazgatóság), tulajdonosi ellenőrzésre pedig a felügyelő bizottság. Ezért a könyvvizsgáló, mint harmadik társasági szerv a mérleg pénzügyi ellenőrzésére hivatott és szerepe csekélyebb, mint az angol-amerikai modellben. Megjegyzendő, hogy az elmúlt évtizedekre jellemző a két modell közeledése és főleg az amerikai társasági szemlélet behatolása a kontinentális Európába – így pl. a német jogterületen is vállalatfelvásárlási, illetve tőkepiaci törvényeket fogadtak el. Az Európai Unió pedig az európai szupranacionális részvénytársaságról szóló 2002-es rendeletében az európai részvénytársaságnál angol, illetve német típusú vezetési rendszer közti választást is lehetővé tesz.

68

3. A gazdasági társaságok szabályozásának fejlődésmenete 1987-2006 között 3.1. Már az 1984-1985-ös magyar vállalatszervezeti reform (ún. önkormányzó – vállalati tanácsos, közgyűléses, küldöttgyűléses – állami vállalatok intézményesítése) kapcsán felmerült az „egységes társasági törvény” gondolata, amelyen egyfelől jogtechnikai egységet (a különféle jogszabályokban lévő társasági normák egységesítése, illetve törvényi szintre emelése), másfelől a „vállalati” és az „állampolgári” társasági jog egységét, azaz szektorsemleges társasági jogot értettek. Ennek a törvénynek az előkészítése azonban – elsősorban a baloldali ideológiai ellenállás miatt – nagyon elhúzódott. Az 1987 nyarán történt kormányváltozás után viszont a társasági törvény kiemelt helyre került a gazdasági jogalkotásban. Ennek konkrét okai pragmatikusak voltak. Eléggé világossá vált, hogy az ország adósságállománya elérte a kritikus mértéket, jelentősebb nyugati segítség nélkül az államcsőd reális eshetőségként jelentkezett. A külföldi befektetésekhez viszont korszerű társasági formákra volt szükség. A magyar gazdasági reform logikájából önmagában következett a magánvállalkozások erősítése, ezt 1987-1988-ban a gorbacsovi reformpolitika következtében a szovjet reagálásoktól való félelem tovább már nem gátolhatta. Létrejöttek tehát a már 1966-1968-ban kialakított ún. „szocialista piacgazdasági koncepció” következetes érvényesítésének feltételei. A piacgazdaság szervezeti formákat, a magánvállalkozásokat végre legitimáló társasági törvény elől elhárultak az alapvető politikai akadályok – más kérdés, hogy a társasági törvény előkészítése végig a baloldali politikai erők támadásai között folyt. Az Országgyűlés végül 1988. október elején fogadta el a Gt.-t, amely 1989. január 1-jén lépett hatályba. A Gt. megalkotása során alapvető kodifikációs cél volt, hogy vállalat-vállalkozásbarát törvény készüljön, az ún. mikroérdekek intézményesen domináljanak az államigazgatási érdekek felett. Az államigazgatás visszaszorításának legalapvetőbb módszere pedig az volt, hogy a Gt. ne kerettörvény legyen, hanem a teljes társasági jogi szabályozást tartalmazza, illetve, hogy a Gt.-hez egyáltalán ne fűződhessenek államigazgatási végrehajtási rendelkezések (tehát még kormányrendelet sem). 3.2. A Gt. eredetileg – az akkori politikai viszonyoknak megfelelően – még az ún. szocialista piacgazdaság koncepcióján nyugodott. A Gt. a magántulajdon elvi legitimálásán túlmenően (amely a Gt.-ben csak burkoltan jelentkezik, hiszen az akkor hatályos 1949-es Alkotmány szerint akár alkotmányellenesnek is minősíthető lett volna) ugyanis arra törekedett, hogy ne érintse a tulajdonviszonyok alapelemeit. Más szóval: az állami vállalatok és szövetkezetek tömegesen ne alakuljanak át gazdasági társasággá (kismértékben, pl. külkereskedelem, bankok persze igen), a gazdasági társasági forma az állami vállalatok és a szövetkezetek mellett harmadik kiegészítő formaként szerepeljen. A gazdasági társaságokat alapvetően állami vállalatok és szövetkezetek hozzák létre részben egymás közt (ún. keresztrészesedés), részben magánszemélyekkel együtt – a korabeli koncepció szerint így lassan, evolutív módon csökkenne az állami és a szövetkezeti szektor, az állami vállalatoknál pedig – a tőkeorientált (a dolgozókat csak a felügyelő bizottságon keresztül, a véleménynyilvánítási, ellenőrzési participáció eszközével bevonó) gazdasági társaságokkal szemben – növelni lehet az érdemi munkavállalói önigazgatást (lényegében a jugoszláv megoldáshoz közeledve – ld. az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény 1989. évi XIV. törvénnyel való módosítását). Az első Gt. tehát az ún. vegyes gazdaság létrehozását célozta, amelyben a szocialista (a megreformált állami és szövetkezeti) szektor dominanciája mellett a korábbinál jóval jelentősebb szerepet kaphatnak a külföldi befektetők és a belföldi társas magánvállalkozók. a) A külföldi befektetések tekintetében az 1988-as Gt. igen korszerű megoldást fogadott el: a külföldiek társasági jogi szempontból lényegében a magyarokkal azonos helyzetbe kerülnek. Nincs tehát elkülönültséget sugalló külön joint venture-törvény, az egységes Gt. vonatkozik mindenkire (a volt szocialista országokban a külön joint venture-törvényhozás a 90-es évek elején is fennmaradt). A külföldiek a Gt. valamennyi társasági formájában alapítóként részt vehetnek, mégpedig – elenyésző kivételekkel (pl. névre szóló részvény) – a vállalkozói jogegyenlőség jegyében a magyar vállalkozókkal azonos feltételek mellett a korábbi általános egyedi engedélyezési rendszer kivételre szorult. A vállalkozói jogegyenlőség lényegében két tényező szintéziséből áll:

69 - a nemzeti érdekek védelmében a külföldi befektetésekkel szemben az általánosnál valamelyest nagyobb ellenőrzés, - ugyanakkor a külföldiek részére speciális garanciákat (pl. szabad devizatranszfer, Gt. 9. §), illetve befektetéseket segítő gazdasági kedvezményeket (adó, vám stb.) biztosítanak. Ez utóbbiakat már nem a Gt., hanem a Gt.-vel együtt hatályba lépett külön törvény, a modern investment act-ek nyomán készült ún. befektetési törvény, az 1988. évi XXIV. törvény tartalmazta. A Gt. lehetővé tette a 100%-os (egyszemélyes kft.), illetve többségi külföldi részesedésű társaságok létrehozását, de „induláskor” ezt még kormányzati engedélyekhez [PM-engedély – Gt. 8. § (1) bekezdés] kötötte. Ezt a „féket” 1990 januárjában iktatták ki. b) A Gt. megerősítette a társas kisvállalkozásokat, megújította az utat középvállalattá (de nem nagyvállalattá!) válásuk előtt. Különösen jelentős ebből a szempontból az egyszemélyes kft. intézményesítése, amely a kisiparosok-magánkereskedők tömegei számára tette lehetővé a kockázat-felelősség korlátozását. A kkt. és a gmk. lehetőségei jelentősen kibővültek, a betéti társaság kültagi pozíciójának megnyitása a magánvállalkozók előtt megteremtette a lehetőséget az egyéb tevékenység nélküli tisztán magántőkebefektetéseknek, adott esetben még a névtelenséget is biztosítva. Tisztán magánszemélyek bármilyen nagy törzs (alap) tőkével jogi személy kft.-ket és rt.-ket alapíthattak, korlátozás nélkül vásárolhattak anonim tagsági jogokat megtestesítő értékpapírokat, azaz bemutatóra szóló részvényt. Ez minőségi túllépést jelentett az 1980as évekbeli kisvállalkozási szabályozáson. Ugyanakkor a Gt. belül kíván maradni a szocialista piacgazdaság koncepción, és nem támogatta a nagy magánvállalkozások kialakulását. Ebbe a körbe tartozik pl. a részvény 10 000 Ft-os minimumának meghatározása [Gt. 235. § (1) bekezdés], illetve a tisztán magántársaságoknál az 500 fős munkavállalói maximum megállapítása [Gt. 10. § (1) bekezdés]. Persze a korábbi 30 főhöz képest – a jóval nagyobb létszámú kínai lakosságra szabott kínai szabályozásból vett „nemzetközi szocialista minimum” – az 500 fős felső határ jelentős emelés volt, figyelemmel arra, hogy a magyar középvállalati létszám az iparban akkor 200-300 fő körül alakult. Ha figyelembe vesszük azonban, hogy egy magánszemély korlátlan számú társaságot (így egyszemélyes kft.-t is) alapíthatott külön-külön 500-500 fős munkavállalói maximummal, úgy elmondhatjuk, hogy a Gt. ténylegesen már eredetileg sem állta igazán útját a nagy magánvállalatok kialakulásának. (Ezek a korlátok is 1990 elején szűntek meg.) 3.3. A Gt. polgári piacgazdaságba való átmenet első és alapvető jogszabálya. A legfontosabb hatása, hogy végképp felbomlasztotta a szocialista gazdaság intézményes kereteit, visszafordíthatatlan tendenciákat indított el a magántulajdon dominálása irányában. A politikai-társadalmi rendszerváltozás után elhangzott olyan kritika, hogy tulajdonreform helyett társasági törvényt alkotni elhibázott döntés volt, hiba, hogy a társasági törvény megelőzte a privatizációs jogszabályokat. Ez a bírálat lényegében azon alapult, hogy a privatizációs visszaélések zöme (ún. hatalomátmentés, kiárusítás stb.) a társasági törvény alkalmazásával következett be 1989-1990-ben. Megjegyezzük, hogy a tömegkommunikáció és a közvélemény a visszaéléseket – még a rendszerváltozás után is – zömmel az 1989. évi XIII. ún. átalakulási törvénnyel (továbbiakban Át.) hozta összefüggésbe, ami azonban tartalmi tévedés; a visszaélésgyanús esetek 90%-ban nem az Át.-t, hanem a Gt.-t alkalmazták. A Gt. megalkotásának időpontjában (1987-1988) a privatizációnak még a gondolata sem merült fel, a rendszerváltozásig bármilyen tulajdoni törvény a társadalmi tulajdon elsődlegességén alapult volna. A többpártrendszerű parlament létrejötte után is több év kellett ahhoz, hogy az állami vállalatokra, illetve a privatizációra vonatkozó törvények megszülessenek, emellett a privatizációs koncepció ezen időszak alatt többször is változott. A magángazdaság nem várhatott még több évig a korszerű kereskedelmi társasági formákra. Sehol a világon nem a társasági törvénnyel szabályozzák a tulajdonviszonyokat, erre alapvetően az alkotmány és a Ptk. hivatott. A privatizáció mindenütt igénybe veszi a társasági jogi technikát, de sehol sem a társasági törvénnyel privatizálnak. A privatizálás, mint tényleges lehetőség először 1989 tavaszán-nyarán merült fel. Ekkor indultak meg az előkészületek egyfelől az állami vagyonkezelő szervezet kiépítésére, másfelől a privatizációval kapcsolatos állami vagyonvédelem szabályainak megállapítására. Már az 1989. májusi ún. átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény) is tartalmazott – vitathatatlanul csak csökevényes – állami vagyonvédelmi rendelkezéseket, a vagyonvédelem-privatizáció átfogó szervezetét és módszereit az Állami Vagyonügynökségről szóló 1990. évi

70 VII. törvény, illetve a vagyonvédelmi eszköztárt részben az 1990. évi VIII. törvény 1990 januárjában teremtette meg. E két törvény 1990 márciusában lépett hatályba. Mivel ezek a törvények még alapvetően az állami vállalati önállóságon alapultak, a vállalati kezdeményezésű privatizáció állami ellenőrzését tartalmazták. A rendszerváltozás után az új kormányprogram viszont 1990 májusában mér a kormány által vezérelt privatizációt helyezte előtérbe, az 1990. évi VII. és VIII. törvényt 1990 őszén ezért átfogóan módosították. Ettől kezdve az Állami Vagyonügynökség jóváhagyó döntése nélkül nem volt lehetőség vállalati privatizációra. 1989. január 1. és 1990 ősze között az állami szektornak kb. 2-3%-a privatizálódott csak, ezért a Gt.-vel elkövetett visszaélések száma sem lehetett túl nagy. A Gt. „korai” megalkotásával az állami szektorban okozott hátrányokat – véleményem szerint – bőségesen meghaladják a Gt. előnyei, az a több tízezer magánvállalkozás, amelyet a Gt. tett lehetővé. A Gt. „időelőttiségét” másik oldalról a személyi és tárgyi előfeltételek hiányával indokolják. Ebben az álláspontban is van igazság. A Gt. hatályba lépésekor alig volt képzett cégbíró, kézzel vezetett hiányos cégjegyzékek voltak, nem volt elég könyvvizsgáló, auditor, a magyar számviteli rendszer alkalmatlan volt a társasági működésre (egyébként a visszaélésgyanús esetek 90%-ban a vagyonértékelési problémákkal függtek össze). A Gt. miniszteri indoklásából kitűnően a kodifikáció tudatosan felvállalta azt a veszélyt, hogy a személyi és tárgyi feltételek hiánya miatt a jogalkotás részlegesen lejáratódik. A törvényhozó azon – utólag reálisnak bizonyult – feltevésből indult ki, hogy a társasági törvény hatályba lépéséhez szükséges minimumfeltételek rendelkezésre állnak, a többit a gyakorlatban később kell megteremteni. A tárgyi és személyi feltételek hiánya jelentős hátrány, de ezeket előre nem is lehetett kialakítani. A korabeli törvényhozó álláspontja szerint a Gt. bizonyos értelemben programadó, húzótörvény, amely kikényszeríti a hiányzó feltételek megteremtését, addig pedig az ellentmondásokat el kell viselni. Ez a hipotézis szerintem lényegében bevált: 10 éven belül már képzett cégbírói-könyvvizsgálói állomány, hazai és külföldi auditor cégek megfelelő választéka állt rendelkezésre, megnövekedett a kereskedelmi jogra szakosodott ügyvédek száma, és megjelentek a külföldi ügyvédi képviseletek is. 1997-re a cégjegyzékvezetés számítógépes alapjait is lerakták, megindult az áttérés az EU irányelveknek megfelelően az elektronikus cégeljárásra. A Gt. személyi és tárgyi feltételeinek túlnyomó része tehát az 1990-es évek végére megteremtődött. 3.4. A Gt. „húzó” hatása főleg az alábbi területeken nyilvánul meg: a) A verseny- és szektorsemlegesség jegyében a gazdasági szabályozó rendszerben azonnal érvényesíteni kellett a tevékenységi elvet és egyszerűen lehetetlen volt a vállalati és a vállalkozói adó egymás mellett való érvényesítése. A Gt. tehát már 1989. január 1-jével kikényszerítette az egységes társasági adót és az adminisztratív előírások jó részének megszüntetését a keresetszabályozásnál. b) A Gt. felgyorsította a számviteli törvény (könyvvitel, mérleg, vagyonértékelés) létrehozását és az EK 4. és 7. sz. irányelveinek megfelelő „nyugati” vállalati-pénzügyi rendszer bevezetését. Ez így is viszonylag későn, két év csúszással, az 1991. évi XVIII. törvénnyel történt meg. c) Az rt. forma általánossá tétele kikényszerítette az ideológiailag legjobban vitatott tőzsde- és értékpapírkibocsátási törvény létrehozását (1990 elején az 1990. évi VI. törvénnyel). d) Átfogóan alakította a cégbíráskodást és a cégeljárást (1989. évi 23. tvr.). A felsoroltak csak az alapvető területek, hiszen a Gt. jelentősen kihatott a versenytörvény konszernjogi részére is, kikényszerítette továbbá – elsődlegesen az egyéni kiskereskedők és kisiparosok, a gmk.-k és a szakcsoportok gyors és olcsó kereskedelmi társasággá való átalakulása érdekében (adó- és illetékmentes, hitelezők által meg nem akadályozható, kedvezőbb feltételek melletti – ld. a pénzbeli betéttel kapcsolatos könnyítéseket) – az egyetemes jogutódlással való kedvezményes átalakulást szabályzó 1989. évi XIII. törvényt, az Át.-t. A Gt. közrehatott a kiskereskedők-kisiparosok helyzetét jelentősen javító, egyéni vállalkozásokról szóló 1990. évi V. törvény létrehozásában, korszerű végelszámolási szabályai visszahatottak a csődről és a felszámolásról szóló 1991. évi IL. törvényre. Végső soron a Gt. hatása – mint már erről volt szó – az állami vállalati (cégbírósági felügyelet), a privatizációs és a szövetkezeti törvényhozásban, a pénzintézeti, illetve befektetési alapokról szóló törvényekben is megnyilvánult. Az 1988-as Gt. alapvetően megfelelt a nyugati normáknak, összehasonlítható és harmonizálható volt az Európai Unió, illetve tagállamai társasági jogával. A Gt.-vel jelentősen megelőztük a többi volt szocialista országot, azok a rendszerváltozást követően zömmel a magyar tárasági jogot adaptálják viszonyaikra (ld. a volt Szovjetunió utódállamainak társasági jogalkotását).

71 A politikai rendszerváltozás utáni évek igazolták, hogy a Gt. politikai okokból nem szorul alapvető revízióra; a szocialista társadalmi rendhez csupán néhány szakasz kötődött, ezek többsége már a rendszerváltás előtt kikerült a Gt.-ből. A Gt. alapkoncepciója, szerkezeti felépítése kiállta az idő próbáját, a rendszerváltozás miatt tehát nem volt szükség új társasági törvényre, a Gt. alapelvei, jogi felfogása a második és a harmadik Gt.-ben is fennmaradt. 3.5. A modern kontinentális társasági jogok formakényszeren alapulnak, tehát csak a törvényben meghatározott formákban jöhet létre gazdasági társaság (a társasági formák numerus claususának elve). Ezt az álláspontot fogadta el 1988-ban a magyar társasági jog is, és ez az elv fennmaradt a második és a harmadik Gt.-ben is. Az angol-amerikai partnership-company law-ban a társasági formák megkülönböztetése jóval kevesebb szerepet kap, a lényeg inkább abban van, hogy a társaság mennyiben zárt (private), illetve nyilvános (public), és lényegében az értékpapírjogon alapul. A magyar jog viszont (mint már említettük) a német jogcsoporthoz tartozik, a kevés kereskedelmi jogot alapvetően az Európai Unió német-francia típusú társasági jogával kell harmonizálniuk. Így az 1988-as Gt. alapvetően fenntartotta az 1875. évi Kereskedelmi Törvénykönyv, illetve az 1968 után kialakult „társulási” jog hagyományait, ugyanakkor igyekezett alkotó módon felhasználni minden modern új kereskedelmi jogi megoldást, amelyet a törvény előkészítési folyamatában végzett intenzív nemzetközi összehasonlító jogi munka feltárt (pl. a francia groupement d’intérét économique, illetve az Európai Koordinációs Társaság szabályozását az egyesülésnél, a már létrejött európai társasági jogi irányelveket, a német rt.-jog fejlődését az rt. konszernjogi címénél stb). 1989. január 1-jétől társasági jogunk az alábbi gazdasági társaságokat tartalmazta: a) közkereseti társaság (kkt.). Az első Gt.-ben még a közkereseti társaság alfaja volt a gazdasági munkaközösség, illetve a jogi személy felelősségvállalásával működő gazdasági munkaközösség. A gmk.-k intézményét a második Gt. kétéves átmeneti idővel megszüntette. b) betéti társaság (bt.), c) egyesülés (nem volt a régi Gt.-ben rövidítése). Mint már említettük, a második Gt. 1998-as hatályba lépésével az egyesülés kikerült a gazdasági társaságok sorából, bár változatlanul a Gt. hatálya alatt maradt, a Gt. szabályozza. d) közös vállalat (kv.). A közös vállalatot a harmadik Gt. a jövőre nézve megszüntette, de még a működő közös vállalatok tovább működhetnek. e) korlátolt felelősségű társaság (kft.), f) részvénytársaság (rt.). Valamennyi gazdasági társaság jogalany, tehát cége (cégneve) alatt jogokat és kötelezettségeket szerezhetett. A gazdasági társaságokat be kell jegyezni a bíróságok által vezetett cégjegyzékbe, és a társaság a bejegyzéssel szerez jogalanyiságot. Emellett a gazdasági társaságok jó része jogi személyiséggel is rendelkezik, így az egyesülés, a közös vállalat, a kft. és az rt. Ez azt jelenti, hogy ezek tagjaiktól elkülönülő gazdálkodó szervezetek. A közkereseti és betéti társaság nem jogi személy, tagjaihoz szorosan kötődik, de közös cége alatt tulajdont szerezhet, üzleteket köthet, adóalany és munkáltatói jogalany is. Az első Gt. szabályozása joglogikailag arra alapított, hogy a lazább személyegyesülés a Polgári Törvénykönyv kereteibe tartozó polgári jogi társaság. Ezt követi már e törvény kereteiben a két nem jogi személy, de már erős vagyoni kötöttséget teremtő személyegyesülés, a közkereseti és a betéti társaság. Ezek főleg családi, illetve kisebb vállalkozásokra alkalmasak. Az átvezetést a tőketársaságok felé az egyesülés jelenti, amely koordinatív-integratív személyegyesülés, de már a jogi személyekre jellemző vagyonelkülönüléssel. A már vállalatit képező társaságok legegyszerűbb formája a közös vállalat, amely általában a tagok gazdálkodásának kiegészítését szolgálja. A személyegyesülések és a tőketársulatok határeseteként helyezkedik el a kft., amelynél még nincs értékpapír, de már jelentős üzleti vállalkozások keretéül is alkalmas. Végül a sort a tipikus – általában anonim és rendkívül mobil – tőkeegyesülés, a nagyvállalatokra modellezett részvénytársaság zárja. Az rt.-nél az 1988-as törvény még a nemzetközi tapasztalatok és a magyar hagyományok folytán az ún. nyilvános (alapítású) rt.-k elsődlegességéből indult ki, és csak kivételként szabályozza a zárt alapítású rt.-t (Gt. 260. §). Ez a szabályozás a gyakorlatban azonban nem vált be, az rt.-k túlnyomó többségét zártkörűen alapították. A második Gt. az eredeti szabályozáson változtatott, és alapvetően zártan működő és nyilvánosan működő részvénytársaságok között különböztet. A döntő változás a 2006-os Gt.-vel következett be a nyilvánosan működő rt.-k éles elkülönítésével.

72

3.6. A részvénytársasági fejezet végén az 1988-as törvény a nagyvállalatok gyakorlatában már megnyilvánult igényeire tekintettel a legújabb nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve konszernszabályozást tartalmazott. (Ez nemzetközileg is jelentős lépés, a német és a portugál törvény után a magyar szabályozás volt a harmadik Európában.) A konszern ugyanis lehetővé teszi nagyvállalataink belső modernizálását, a szükséges integráció fenntartásával történő decentralizált belső irányítását. Az első Gt. konszernszabályai azt az esetet szabályozzák, amikor részvénytársaság más részvénytársaságban jelentős vagy többségi részesedést szerez, illetve ha részvénytársaságok egymásban kölcsönösen részesednek. Ebben az esetben biztosítani kell a közérdek védelmében a nyilvánosságot, másrészt gondoskodni kell a hitelezők, illetve a kisebbségi részvényesek védelméről is. A második Gt. 1997-ben a konszernjogot jelentősen kiterjesztette. Az uralkodó vállalat bármely – magyar vagy külföldi – jogalany (természetes vagy jogi személy stb.) egyaránt lehet, az ellenőrzött vállalat pozícióiban pedig rt., vagy kft. állhat. Ezért az 1997-es Gt.-ben a konszernjog kikerült a részvénytársasági jogból és önálló fejezetben (XIV. fejezet) került elhelyezésre. Már 1996-97-ben észlelhető volt ugyanakkor, hogy a Gt.-ben foglalt német típusú ún. defenzív konszernjoggal szemben (mellett) a tőkepiac jogában, a nyilvánosan működő részvénytársaságokra nézve megjelenik az angol-amerikai ún. offenzív konszernjog (take over) a vállalatfelvásárlási eljárás formájában. A vállalatfelvásárlási eljárást először az Épt. szabályozta, majd a Tpt. – a Tpt. folyamatos módosításai finomították ezt a szabályozást (utoljára 2005 végén). A harmadik Gt.-vel az általános konszernjog is új fejlődési állomásra került. Egyrészt a konszernjogi rendelkezések az általános részbe kerültek, továbbá bevezetésre került az elismert a tényleges vállalatcsoport intézménye, és ezzel a magyar társasági jog is legitimálta a vállalatcsoport intézményét. Ugyanakkor az 1988-as Gt. rendszerváltoztató törvény volt. A társasági jog továbbfejlesztésének módszerére nézve az 1990-es évek közepén alakult ki az a kodifikációs szemlélet, hogy a Gt.-hez való alkalmi kismérvű „hozzányúlást” lehetőleg meg kell akadályozni, de kb. 6-8 évenként a Gt.-t intézményesen felül kell vizsgálni. Ezt a felülvizsgálatot ugyanis szükségessé teszi a) a nemzetközi jogfejlődés (főleg az EU állandóan bővülő-változó társasági jogi irányelveihez való alkalmazkodás), továbbá b) a magyar jogfejlődés (a versenyjog, az értékpapírjog, a számviteli jog, a munkajog, illetve más jogterületekkel való kollíziók kiküszöbölése), c) a technikai fejlődés (pl. az elektronizáció, a digitalizáció hatásai a cégeljárásra), d) a törvény alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai (hibák, hézagok, új szabályozási igények). E felülvizsgálatok során lényegében ún. novelláris változásról van szó tartalmilag, de annak érdekében, hogy a vállalatok könnyebben tudják a törvényt kezelni, mindig – a törvényszámozás szempontjából – új társasági törvény és ezzel együtt új cégtörvény készül. Ezen szemléletmód eredményeként készült el a rendszerváltozás után először a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV törvény, amely 1998 júniusában lépett hatályba, majd a 2006. július 1-jén hatályba lépett a 2006. évi IV. törvény, a harmadik társasági törvény. Az 1997-es szabályozás alapvető újdonsága a visszaható hatályú cégbejegyzés megszüntetése és a végeljárásba az elintézési határidők bevezetése volt – ezzel a jogbiztonság jelentősen megnövekedett. Az 1997-es Gt.-vel indult meg a zártan működő és a nyilvánosan működő részvénytársaságok elkülönítése, amelyet ezután a harmadik Gt. fejezett be. A 2006-os Gt. és Ctv. alapvetően a vállalkozóbarát szemlélet jegyében részben jelentősen növelte a társasági szerződés diszpozitivitását (a nyilvánosan működő rt. kivételével valamennyi társasági formánál), jelentősen csökkentette a társulók adminisztratív kötöttségeit (pl. a tevékenységi kör szabályozásánál), felgyorsította a cégeljárást (szerződésmintákkal, elektronikus cégeljárással) és megnövelte a szervezet-vezetési formáknál a tagok döntési lehetőségeit. A 2006-os Gt. tehát egy jelentős deregulációt hajtott végre a társaságok jogi szabályozásában. Az új Ctv. jelentősen megváltoztatta a cégbíróság funkcióját – lebontotta a piacra lépés akadályait, ugyanakkor megnövelte a cégbírósági törvényességi felügyelet jelentőségét, kibővítette eszköztárát. A végelszámolási eljárás szabályozása is a Ctv.-be került 2006-ban, hiszen az nem fűződik a fizetésképtelenséghez, így kiemelésre került a csődtörvényből. A következőkben a magyar társasági jogot a 2006. évi IV. törvény alapján ismertetjük, amelynek eljárási kiegészítője a cégeljárást szabályozó 2006. évi V. törvény. Meg kell jegyezni azonban, hogy a 2006. július 1-jén már működő társaságok legkésőbb 2007. szeptember 1-jéig kötelesek módosítani társasági szerződésüket és az új Gt.-re áttérni. Ez azt jelenti, hogy 2006-2007-ben az 1997-es és a 2006-os Gt. szabályai még egymás mellett érvényesülnek.

73

4. A magyar társasági jog alapelvei A magyar társasági jog alapelvei az alábbiakban foglalhatok össze. a) Társulási szabadság és a vállalkozói privát autonómia, a társulók akaratérvényesítésének elve. A gazdasági társaságnak elsősorban tulajdonosai gazdasági érdekét kell szolgálnia. Az állam csak közérdekvédelmi okokból és csak törvényességi felügyeletet gyakorolhat a gazdasági társaságok felett, mégpedig alapvetően nem közigazgatási, hanem bírói úton. b) A magánautonómia összeegyeztetése a közérdekkel. Közérdekvédelmi okokból érvényesül a társasági jogban a formakényszer és a cégjogi nyilvánosság elve. Az alapvetően a felek akaratát honoráló diszpozitív jogi szabályozás mellett a társasági jogban jelentős közérdekvédelem szerepet játszanak a kötelező – imperatív és kogens – jogi normák. A diszpozitív normák (ahol a társulók közös akarattal eltérhetnek a Gt.-től) jellemzőek a kkt., a bt. és jelentős részben a kft, szabályozására. A részvénytársaságok szabályozásánál kevesebb a diszpozitív norma, a nagy külső tőke bevonására alkalmas nyilvánosan működő (tőzsdei) részvénytársaságoknál a kogens (eltérést nem engedő, az eltérést érvénytelennek nyilvánító) normák az uralkodók. Ugyanakkor az állam nem telepedhet rá a társaságokra, fennáll a túlszabályozási tilalom és az intézményes dereguláció (a szabályok felülvizsgálatának és az elavult szabályok törlésének) igénye valamint a társasági jogviták általános jelleggel állami bíróság helyett választottbíróság elé vihetők. c) A társasági jog tulajdon- és szektorsemleges, az állami tulajdonú társaságok többletjogokat nem élvezhetnek. A társaságokban részt vevő természetes és jogi személyek egyenrangúak, a társaság alapításában és működésében – általában vagyoni részesedésükhöz igazodva – azonos jogokat élveznek. A társasági jog nemzetközileg is nyitott, a külföldiek „betársulása” szabad, a külföldi és belföldi társaságalapítások szabályozása azonos, illetve a bel- és külföldi tagok egyenjogúak. d) A társasági jogi ntézményes egyéni és kollektív kisebbségvédelmet épít ki. Részben individuálisan a társasági tagok számára (pl. jogellenes társasági határozatok megtámadása), részben a tagok meghatározott csoportjai részére. Ez az utóbbi ún. kollektív kisebbségvédelem a modern társasági jogokban egyre erősebb és különösen a vállalatcsoportot képező társaságoknál erős. e) A társaság alapvetően a tagoké, az ő tulajdonosi érdekeik érvényesülnek elsősorban, ugyanakkor a társaságoknak működésük során üzleti partnereik méltányos magánérdekeit is figyelembe kell venniük. Ezért fejlődik ki egyre erősebben a modern társasági jogokban a hitelezővédelem pl. a csalárd csődökkel, vállalatkiürítésekkel és egyéb visszaélésekkel szemben. f) Főleg a nagyobb társaságoknál alapvető problémává vált a vállalatvezetés, a menedzsment elidegenülése a tagoktól és önérdekeik túlzott érvényesítésének lehetősége. Ennek korlátozására alakultak ki az ún. corporate governance (felelős vállalatvezetés) elvei, amelyet az OECD kódexben foglalt össze a fejlett országok számára. A corporate governance 2000 után a modern társasági jogok egyik alapvető elveként forrt ki, és ezért a 2006-os új magyar Gt.-ben is nyomatékosan megjelenik. g) Főleg a német társasági jogtípusban jelentős társasági jogi alapelv a munkavállalói participáció (ún. Mitbestimmung), azaz a munkavállalók bevonása a nagyméretű társaságok egyes szerveibe, az ún. szociális béke biztosítása jegyében. Magyarországon a dolgozói participáció már az 1988-as Gt, egyik alapelve volt, és a felügyelőbizottságban való egyharmados munkavállalói képviseletben nyilvánul meg a 200 fő teljes munkaidőben dolgozó munkavállalót foglalkoztató gazdasági társaságoknál. Ezt a szabályozást az 1997-es és a 2006-os Gt. is fenntartotta.

74 III. fejezet A hatályos magyar társasági jogi ismertetése

1

1. A társasági törvény felépítése, alaprendelkezései 1.1. A hatályos magyar társasági jog alaptörvénye a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (Gt.), amely 2006. június 1-jén lépett hatályba a bírósági cégeljárásról, illetve a cégnyilvántartásról szóló 2006. évi V. törvénnyel (Ctv.) együtt. A Gt. lényegében három nagy részből áll (kb. háromszázharminc §). Felépítése lényegében a következő: a) általános rész, azaz a valamennyi társaságra közös rendelkezések. Ide sorolható lényegében az első négy, illetve a VI. fejezet, valamint a záró rendelkezések is; b) az egyes társasági formákra vonatkozó ún. különös részbeli rendelkezések. A négy gazdasági társaság forma külön-külön fejezetekben lett elhelyezve (VII-X. fejezet). A különös rész – érthető módon – jóval terjedelmesebb az általános résznél; c) a szűkebb értelemben vett társasági jog kiegészítője a ún. kapcsolódó vállalkozások joga. Ide részben egy kooperációs jogi személy társasági forma, az egyesülés tartozik (XI. fejezet), részben az V. fejezetben foglalt ún. konszernjogi szabályok, amelyek tehát a 2006-os Gt.-ben beépültek az általános részbe. A konszernjogi szabályokkal külön foglalkozunk. A Gt.-nek nincsenek végrehajtási rendeletei. 1.2. A Gt. legalapvetőbb általános rendelkezései a következők: a) A Gt. tárgyi hatálya: üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására alakul a társaság [Gt. 3. § (1) bekezdés]. Mint mondottuk, kivételesen azonban a Gt. lehetővé teszi gazdasági társaságnak nyereségszerzésre nem irányuló tevékenységre való alapítását is nonprofit gazdasági társaság formájában (4. §). b) A Gt. területi hatálya: a Gt. a Magyarország területén székhellyel rendelkező gazdasági társaságokat szabályozza, amelyeket a magyar cégeljárási jog alapján a magyar cégbíróságok által vezetett cégjegyzékbe vezetnek be. (Az uniós csatlakozás folytán egyre kevésbé jelentős ún. vámszabadterületi társaságok – 1988. évi XXIV. törvény – is magyar társaságok.) Ha viszont magyar vállalat külföldön alapított társaságot, illetve külföldi székhelyű társaság tagjává válik, erre nem a magyar társasági jog, hanem a székhelyország társasági joga lesz az irányadó a nemzetközi magánjog szabályai értelmében (1978. évi 13. tvr.). c) A Gt. személyi hatálya: minden belföldi, illetve külföldi, természetes és jogi személyre, illetve egyéb jogképes szervezetre egyaránt kiterjed, aki magyar társaság alapítója, illetve tagja. A külföldi alapítókra, illetve tagokra ugyanazok a társasági jogi szabályok vonatkoznak, mint a belföldiekre. A magyar jog tehát ún. joint venture szabályozást, tehát a külföldi betársulásra speciális szabályozást egyáltalán nem ismer. Külföldi egyszemélyes társaságot is alapíthat Magyarországon, „magyar” társaság csak külföldi tagokkal is működhet. A magyar jog külföldiekre más korlátozó szabályokat sem állapít meg a társasági jog keretében – pl. külföldi lehet magyar társaság vezető tisztségviselője stb. Ha azonban külföldi székhelyű egyéni vagy közös vállalkozás Magyarországon közvetlenül nem társaságot, hanem fióktelepet, illetve kereskedelmi képviseletet hoz létre, arra külön törvény, az 1997. évi CXXXII. törvény vonatkozik. Megjegyzendő, hogy nemzetközi szerződés magyar székhelyű társaságokra a Gt.-től eltérő szabályokat is megállapíthat [ld. az 1978. évi 13. tvr. – a nemzetközi magánjogról szóló szabályozás – alapján a Gt. 3. § (4) bekezdését], valamint külön törvény (ez a már említett 1988. évi XXIV. törvény) a külföldiek részvételével működő gazdasági társaságokra külön biztosítékokat, illetve kedvezményeket állapíthat meg a külföldi befektetések ösztönzése érdekében. Társaságok általában „továbbtársulhatnak”. Mint láttuk, a Gt. 5. §-a azonban hitelezővédelmi okokból tartalmaz néhány korlátozó szabályt. Így kiskorú személy nem lehet gazdasági társaság korlátlanul felelős tagja (pl. bt.-ben beltag, de kültag lehet), természetes személy (pl. egyéni vállalkozó) egyidejűleg csak egy gazdasági 1

Az Új Polgári Törvénykönyv monista szabályozási koncepciója eredményeképpen a társasági jogi szabályozás bekerült a Ptk.-ba. Az új Ptk. azonban még nem lépett hatályba, így addig még a jelenlegi szabályozás az irányadó. A Ptk. megalkotásával összefüggő fejleményekről külön előadás keretében, az időközi szabályozási változásokról a jelen jegyzet függelékében tájékoztatjuk Önöket.

75 társaságban lehet korlátlanul felelős tag (de pl. több kft.-ben is tag lehet), vagy kkt., illetve bt. sem lehet egynél több esetben korlátlanul felelős társasági tag. d) A gazdasági társaságok szabályozásának egyik alapköve a társasági formák ún. numerus claususa: gazdasági társaság csak a Gt.-ben szabályozott öt formában alapítható (Gt. 2. §). Ezek: közkereseti társaság (Gt. VII. fejezet), betéti társaság (Gt. VIII. fejezet), korlátolt felelősségű társaság (Gt. IX. fejezet) és a részvénytársaság (X. fejezet). A négy társaság közül a kkt. és bt. nem jogi személy, az rt. és a kft. jogi személy. Függetlenül azonban attól, hogy egy gazdasági társaság jogi személy-e vagy sem, mindegyik gazdasági társaságnak cégneve van (ennek szabályozása a Ctv. 3-6. §-ban), amely alatt jogképes, azaz jogokat és kötelezettségeket vállalhat, tulajdont szerezhet, szerződést köthet, pert indíthat és ellene per indítható. Ezáltal voltaképp nincs is különösebb jelentősége annak, hogy egy gazdasági társasági jogi személy-e vagy sem. A cégnévre vonatkozó részletes szabályokat a Ctv. tartalmazza. A cégnévnek tartalmaznia kell a választott cégformát és azt, hogy a cég tevékenysége alapvetően mire irányul. A cégnél általában vezérszót is tartalmaz. A cég rövidített neve a vezérszóból és a cégforma megjelöléséből áll (Ctv. 3. §). A cégnévre nézve érvényesül a cégvalódiság és a cégkizárólagosság elve. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a cégnévnek az ország területén bejegyzett más cég nevétől különböznie kell. Két vagy több azonos nevű cég közül a választott név azt illeti meg, aki előbb nyújtotta be a cégbejegyzési kérelmét a cégbírósághoz. A 2006os Ctv. 6. §-a bevezeti a cégnév-priorálási eljárást is, amely során a választott cégnevezet legfeljebb 60 napos időtartamra le lehet foglalni (Ctv. 6. §). Gazdasági társaság főszabályként legalább két taggal kell hogy rendelkezzék. Általános jellegű kivételek ezen szabály alól a tagok korlátozott felelősségével működő társaságok, nevezetesen az rt. és a kft., ahol a törvény lehetővé teszi az egyszemélyes társaságot [Gt. 3. § (2) bekezdés]. A Gt. IX. és X. fejezete a kft., illetve rt. szabályozása végén külön szabályokat állapít meg az egyszemélyes kft.-re és az egyszemélyes rt.-re, amelyek alapvetően a hitelezővédelmet szolgálják. Már volt róla szó, hogy a részvénytársaság különleges társaság. Különlegessége elsősorban abból adódik, hogy az egyetlen társasági forma, ahol a tagsági jogokról értékpapír, azaz részvény állítható ki. A részvényes – aki az egyre jobban háttérbe szoruló bemutatóra szóló részvény esetén akár anonim is lehet – a gazdasági társaságnak ugyan tagja, de az rt. tőkeegyesülés lévén jóval kevésbé kötődik a társasághoz, mint pl. egy kft. tagja, a részvényes befektető. Ebből következik az is, hogy az rt. nem társasági szerződéssel, hanem alapszabály elfogadásával jön létre, de alapszabályra a társasági szerződés szabályait kell alkalmazni. Az új Gt. az eddiginél jóval mélyebben szétválasztja a gyakorlatban igen elterjedt zártkörűen működő rt.-t és a Magyarországon viszonylag kisszámú nyilvánosan működő rt.-t. e) A gazdasági társaság alapítása általában szabad, de a Gt. bizonyos korlátozásokat e körben is megállapít – a törvény egyes gazdasági tevékenységek végzését meghatározott társasági formához kötheti. Pl. az 1996. évi CXII. törvény szerint hitelintézeti (kereskedelmi banki) tevékenység csak részvénytársasági formában végezhető – egyes esetekben a gazdasági társaság alapításához az erre hatáskörrel rendelkező hatóság alapítási engedélye szükséges (pl. PSZÁF engedély bank vagy biztosító alapításához), – a gazdasági társaságnak kötelezően kell lennie székhelyének, esetleg telephelyekkel és fiókokkal (fióktelepekkel) is rendelkezhet (Ctv. 7. §), – a gazdasági társaság egyébként szabadon választhatja meg tevékenységi körét, egy főtevékenységet azonban meg kell jelölnie. 2006-ig a gazdasági társaságok tevékenységi körében kifejezetten fel kellett sorolni azokat a tevékenységeket, amelyeket a társaság folytat. A 2006-os Gt. 12. § (2) bekezdése viszont kimondja, hogy a gazdasági társaság minden tevékenységet folytathat, amit törvény nem tilt vagy nem korlátoz. Ezért kötelezően a társaságnak csak főtevékenységét kell megjelölnie és emellett önkéntesen bármely más tevékenységet is megjelölhet, amelynek feltüntetését kívánja a cégjegyzékben. Ha valamely gazdasági tevékenység effektív végzéséhez jogszabály hatósági engedélyt ír elő (ezt nevezzük működési engedélynek), a társaság e tevékenységet ugyan szerepeltetheti tevékenységi körében, de csak akkor kezdheti meg annak folytatását, ha rendelkezik a működési engedéllyel [6. § (2) bekezdés]; – ahhoz, hogy valaki gazdasági társaságban tag legyen, nem kell képesítés. Jogszabályok által képesítéshez kötött tevékenységet (pl. cukrász) azonban a társaság csak akkor folytathat, ha van legalább egy tagja, munkavállalója, megbízottja, aki a képesítési követelménynek megfelel [6. § (3) bekezdés].

76 1.3. A Gt. szabályai a 9. § (1) bekezdés alapján főszabályként kötelezőek: a tagok e törvény rendelkezéseitől csak akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. Mint láttuk, ezek a diszpozitív normák – a diszpozitív Gt.-beli szabályoktól az alapítók (tagok) közös megegyezéssel eltérhetnek. A 9. § (1) bekezdése azt is kimondja, hogy nem minősül a törvénytől való eltérésnek olyan „többletrendelkezés” társasági szerződésbe (alapszabályba, alapító okiratba) való felvétele, amelyről a Gt. nem rendelkezik, kivéve, ha ez a többletszabály ellentétben áll a társasági jog szerinti szabályozással, rendeltetésével, az adott társasági formára vonatkozó szabályozás lényegével, illetve sérti a jóhiszemű joggyakorlás általános elveit. Emellett - mint már volt erről szó – a Gt. a kkt.-nél és a bt.-nél a rendelkezések mintegy 90%-át diszpozitívan állapítja meg, és ez az arány kb. 50% feletti a kft.-nél, sőt a 2006-os Gt. a zártkörűen működő rt.-nél is jelentősen megnövelte a diszpozitív szakaszok számát. A tényleges főszabály tehát a társulási autonómia: a tagok a társasági szerződés tartalmát a törvény keretei között szabadon állapíthatják meg. A cégbíróság a bejegyzés, illetve az ún. törvényességi felügyelet körében csak a társasági szerződés, illetve a társasági aktusok jogszabályszerűségét vizsgálhatja, gazdaságosságátcélszerűségét nem Az állam társaság feletti törvényességi felügyeletét ennek megfelelően nem közigazgatási szerv, hanem polgári (cég) bíróság gyakorolja, a Ctv.-ben szabályozott sajátos nem peres eljárás keretében. A társulók akaratát azzal is honorálja a Gt., hogy teljes körűen lehetővé teszi a társaság és a tagok közötti társasági jogviták tekintetében az állandó (pl. kamarai) vagy eseti (ad hoc) választottbíróság kikötését állami bíróság helyett a társasági szerződésben. (Ez később a társaság megalakulása után – ha az eredeti szerződés nem tartalmazta – a társasági szerződés módosításával lehetséges.) A magyarországi választottbíráskodásra az 1994. évi LXXI. törvény vonatkozik, de – akár tisztán magyar tagok között is – külföldi választottbíróság is kiköthető (leggyakoribb a svájci választottbíróság igénybevétele). A külföldi választottbíróság a saját eljárási szabályai szerint, de a magyar Gt.-t alkalmazva jár el. A választottbíróság előnye, hogy gyorsabb a rendes állami bíróságnál, nincs fellebbezés, az ítélet azonnal végrehajtható. A társaság tagjai közötti, a társasági szerzőssel vagy a társaság működésével kapcsolatban keletkezett jogvita ugyancsak választottbíróság elé vihető, erről a tagoknak egymást közt kell megállapítaniuk (Gt. 10. §). 1.4. Mint már ezt említettük, a gazdasági társaságoknak és tagjaiknak a Gt.-ben nem szabályozott vagyoni és személyi jogviszonyaikra a Ptk. szabályait kell mögöttes jogterületként megfelelően alkalmazni [Gt. 9.§ (2) bekezdés]. A gazdasági társaság az üzleti forgalom nyilvános résztvevője. Ennek megfelelően a társaságra, a társasági tagokra, a társaság vezető tisztségviselőire, a felügyelő bizottság tagjaira, a könyvvizsgálóra vonatkozó tények, adatok, jogok a Ctv.-ben meghatározott körben nyilvánosak (Gt. 17. §). Ennek megfelelően a Ctv. részben a megyei szinten működő cégbíróságok által vezetett cégjegyzéket teszi közhiteles nyilvános nyilvántartássá, részben elrendeli meghatározott adatok a Cégközlöny elnevezésű hivatalos lapban való közzétételét. A nyilvánosságot szolgálja az Igazságügyi Minisztériumhoz kapcsoltan működő céginformációs szolgálat, amely egyre erősebben az elektronikus cégeljárás alapvető közreműködőjévé válik (Ctv. 10-22. §).

2. A társaság létszakaszai 2.1. A gazdasági társaság ún. létszakaszai a Gt. alapján a) alapítás (Gt. 11-17. §), b) a társasági szerződés módosítása (Gt. 18. §), c) a társaság formaváltozása, azaz más társasági formába való átalakulása (Gt. 77-81. §), d) társaságok egyesülése (Gt. 77-81. §), e) a társaságok szétválása (Gt. 82-86. §), f) a társaság jogutód nélküli megszűnése (Gt. 68. §). 2.2. A társaságalapítás a társasági szerződés megkötésével kezdődik. A társasági szerződések egy tekintet alá esik az egyszemélyes kft. és rt. alapító okirata, illetve a részvénytársaságok alapszabálya. A társasági szerződést nagyobb társaságoknál előkészítő (esetleg elő- vagy keret-) szerződésként esetlegesen megelőzheti egy szindikátusi szerződés (részvényesi megállapodás). Az alapítás folyamatának következő lépcsője a társasági szerződés ügyvédi ellenjegyzése vagy közjegyzői közokiratba foglalása. Ezzel a társaság előtársasági állapotba jut.

77 Ezt követően a társaságnak kérnie kell a cégnyilvántartásba való bejegyzését a cégbíróságtól. A bejegyzési eljárás eredményeképp végül a társaság a cégjegyzékbe való bejegyzésével, a bejegyzés napján a jövőre nézve jön létre (ún. ex nunc, konstitutív hatályú bírói aktus). Az alapítás lépcsői tehát: a) a társasági szerződés megkötése, b) a társasági szerződés ügyvédi ellenjegyzése (közjegyzői okiratba foglalása), c) a társaság bejelentkezése a cégbíróságnál, d) a bejegyzési eljárás lefolytatása, e) a társaság cégjegyzékbe való bejegyzése. ad a) A társasági szerződés kötelező tartalmát a Gt. meghatározza. Ezek részben a Gt. 12. §-ában felsorolt általános törvényes kellékek (cégnév, székhely, tagok felsorolása, tevékenységi kör, időtartam stb.), részben az egyes társasági formáknál a törvényhozó további, az adott társasági forma jellegzetességei miatt szükséges törvényi kellékeket állapít meg. A társaság cégnevéről és tevékenységi köréről már szóltunk. A társaság székhelye a társaság központi ügyintézésének helye, a tagok a társasági szerződésben telephelyeket, illetve fiókokat (fióktelepeket) is megjelölhetnek. Amennyiben a társaság időtartamát a társulók nem határozzák meg, a társaság határozatlan időre jön létre. A gazdasági társaság üzletszerű közös gazdasági tevékenységre irányul, ezért szükségképp – ellentétben a polgári jogi társasággal – a gazdasági társaságnak mindig van vagyona és ezt a társasági szerződésben meg kell határozni. A legegyszerűbb gazdasági társaságoknál is kötelező része a társasági szerződésnek a vagyon meghatározása, a korlátolt felelősséggel működő társaságoknál pedig a Gt. vagyoni minimumot is meghatároz (kft.-nél 3 millió, rt.-nél 20 millió Ft jelenleg a kötelező törzs(alap)tőke-minimum). A társaság vagyonát a tagoknak kell biztosítaniuk és minden egyes tag vagyoni hozzájárulásra köteles [Gt. 13. § (1) bekezdés]. A tagok vagyoni hozzájárulásai természetesen különböző mértékűek lehetnek. A társaságban főszabályként a szavazati és az osztalékhúzási jog a vagyoni hozzájárulás mértékéhez igazodik. A vagyoni hozzájárulás állhat pénzből és nem pénzbeli hozzájárulásból, ez utóbbit nevezzük apportnak. Alapvető kérdés, hogy mi minősül apportnak. Általában az mondható, hogy minden forgalomképes és vagyoni értékkel bíró testi tárgy, szellemi alkotás vagy jog apportálható Az apport főszabályként a társaság tulajdonába kerül. A számviteli jogszabályok emellett általában előírják az apport értéke könyvvizsgáló általi megállapítását. A társaság tagjai az apport értékét a könyvvizsgáló által megállapított értéknél magasabban nem állapíthatják meg. A Gt. 13. § (4) bekezdése emellett az apportot szolgáltató tag vagyoni felelősségről is rendelkezik a társaság irányában az apport értékéért. Az apport értéke különösen a korlátolt felelősségű társaságoknál (kft., rt.) jelentős, ezért a Gt. ezen társaságoknál az apportra többletszabályokat állapíthat meg, így pl. meghatározhatja a pénzbeli és nem pénzbeli hozzájárulás arányát stb. (Az első két Gt. a pénzbeli hozzájárulás és az apport arányát alapításkor 30-70%-ban állapította meg. A 2006-os Gt. ezt a szabályt mellőzte.) A gazdasági társaság vagyon nélkül nem működhet, ezért a gazdasági társaságok egyes fajainál előírt szabályok szerint a vagyoni hozzájárulást a tagoknál általában a társaság cégbejegyzéséig szolgáltatniuk kell (de pl. az rt.-nél a cégbejegyzéstől számított 1 év a határidő). Ha pedig a tag a társasági szerződésben megállapított időpontig vállalt vagyoni hozzájárulását nem teljesíti, és ezt a hiányt a társaság ügyvezetésének felhívására 30 napos póthatáridőn belül nem pótolja, a tag tagsági jogviszonya a póthatáridő lejártát követő napon megszűnik (Gt. 14. §). A társasági szerződést – az ügyvédi ellenjegyzéstől függetlenül – a társaság minden alapító tagjának, illetve képviselőjének alá kell írnia [Gt. 11. § (2) bekezdés]. A társasági szerződésre vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell a) az egyszemélyes kft. és rt. alapszabályára, b) a zártkörűen alapított rt. alapszabályára, c) a nyilvános alapítású rt. alakuló közgyűlésén elfogadott alapszabályára. Néhány szót végül az ún. szindikátusi szerződésről, amelyet rt.-knél részvényesi megállapodásnak is neveznek. A szindikátusi szerződés a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) hatálya alá tartozó ún. nem nevesített szerződés, amelyet a társulni kívánók általában a társasági szerződés előtt kötnek meg. A szindikátusi szerződés megkötése előtt rögzíteni lehet a társasági szerződés megkötése előtti feladatokat, de sok esetben a

78 szindikátusi szerződés a társaság működésére nézve is tartalmaz szabályokat. Lényeges elv: a társasági szerződés és a szindikátusi szerződés ütközése esetén a társasági szerződésnek, illetve a Gt.-ben foglalt szabályoknak van elsőbbsége. Amennyiben a Gt. szabályai szerinti eljárás a szindikátusi szerződés megszegését jelenti, úgy a szerződésszegés szankció (pl. kártérítés) érvényesíthetők, de a szindikátusi szerződésnek társasági jogi relevanciája nincs, azaz a társasági jog szabályai érvényesülnek a szindikátusi szerződés tartalmával szemben. ad b)-c) A társasági szerződés minősített alakisághoz kötött okirat. Ezért a tagok által aláírt társasági szerződést (alapító okiratot, alapszabályt) ügyvédi ellenjegyzéssel kell ellátni vagy közjegyzőnek közokiratba kell foglalnia (ügyvéd helyett az alapítók bármelyikének jogtanácsosa is eljárhat). Az ügyvédi ellenjegyzés azt jelenti, hogy a társasági szerződést az ügyvéd készíti, vagy ugyan nem ő készíti, de az abban foglaltaknak mind a valódiságáért, mind jogszerűségéért felel (ld. az ügyvédségről szóló 1998. évi XI. törvény 27. §-át). Az ellenjegyzés (közokiratba foglalás) legfontosabb jogi hatása, hogy az ellenjegyzés napjától a keletkezésben lévő gazdasági társaság a létrehozni kívánt társaság előtársaságaként működhet. Az előtársaság üzletszerű gazdasági tevékenységet a cégbejegyzési kérelem benyújtása után folytathat, a cégbírósághoz való „bejelentkezésre” a Ctv. 30 napos határidőt állapít meg – a mielőbbi bejelentkezés a társaság tagjainak amúgy is érdeke. Az előtársasági jelleget az előtársaság iratain, szerződésein egyértelműen „bejegyzés alatt” (b.a.) toldattal fel kell tüntetni. Az előtársaságra a „végleges” társaságra vonatkozó szabályokat kell a törvényben meghatározott kivételekkel alkalmazni (tehát kft. előtársaságára a kft. szabályait), az előtársaság tehát taggyűlést tarthat, vezető tisztségviselői ügyleteket köthetnek stb. A korlátozásokat a Gt. 16. §-a tartalmazza, pl. a tagok személyében nem lehet változás, a társasági szerződés nem módosítható, hatósági engedélyhez kötött tevékenység nem folytatható stb. Az előtársasági lét a jogerős cégbejegyzésig, illetve a cégbejegyzés jogerős elutasításáig tart. Ha a társaságot bejegyzik, az előtársaság automatikusan végleges társaságként folytatja működését. Ha a társasági szerződés valamilyen ok miatt törvénysértő és a cégbíróság a bejegyzést elutasítja, az előtársaság haladéktalanul köteles működését megszüntetni. Az előtársasági lét alatt kötött ügyletekért ez esetben a tagok az adott társasági formára vonatkozó szabályok szerint kötelesek helytállni, ha a tagok felelőssége korlátozott és kielégítetlen tartozások maradnak fenn, ezekért a megszűnt előtársaság vezető tisztségviselői korlátlanul és egyetemlegesen felelnek. ad d)-e) A cégbejegyzési nem peres eljárást a cégbíróság folytatja le, a Ctv. szabályai szerint. A cégbejegyzési eljárásban jogi képviselő igénybevétele kötelező, okirati bizonyításon kívül más bizonyításnak (pl. tanúk stb.) helye nincs. A 2006-os Gt. jelentősen megrövidítette a bejegyzési eljárást (Ctv. 44-49. §). A cégbíróságnak a bejegyzési kérelmet 3 munkanapon belül alaki szempontból meg kell vizsgálnia. Hiánypótlásra a kérelmet a beadástól számított 8 munkanapon belül lehet visszaadni. Végül a cégbíróság a kérelem benyújtását követő 15 munkanapon belül köteles érdemi döntést hozni a kérelem teljesítéséről vagy elutasításáról. Ha a cégbíróság ezt a határidőt elutasítja, a cégbíróság vezetőjének 3 munkanapon belül intézkednie kell a kérelem elbírálásáról. Ha ez sem történik meg, a harmadik napot követő munkanapon a cégbejegyzés a kérelem szerinti tartalommal törvény erejénél fogva létrejön. A 2006-os Gt. alapvető újdonsága, hogy a Ctv. mellékletében négy szerződésmintát tartalmaz – egyet a kkt.-ra, egyet a bt.-re, kettőt a kft.-re (többszemély-egyszemélyes kft.). Ha a társulóknak megfelel a minta, azt adataikkal kitöltik és ez esetben a Ctv. 48-49. §-ában szabályozott egyszerűsített cégeljárásra kerül sor. Ez azt jelenti, hogy a kérelmet 8 munkanapon, az elektronikus úton benyújtott kérelmet pedig 2 munkanapon belül el kell bírálni. A minta tartalmához a társulók nem nyúlhatnak hozzá, változatlan tartalommal kell átvenniük. A munka a legegyszerűbb törvényi kötelező megoldásokat tartalmazza – sok mikro- és kisvállalkozásnál azonban a tagok számára ez elégséges, megfelelő. A bejegyző végzés jogerőre emelkedésével végződik a gazdasági társaság keletkezése. A Gt. 16. §-a szerint a társaság a cégjegyzékbe való bejegyzéssel a bejegyzés napjával, tehát a jövőre nézve jön létre. A cégbejegyzést elutasító végzés ellen a kérelmező fellebbezhet, a bejegyző végzés ellen fellebbezésnek nincs helye, de az ügyész, illetve a jogi érdekelt a végzés hatályon kívül helyezése iránt pert indíthat a bejegyző végzés Cégközlönyben való megjelenésétől számított 30 napos jogvesztő határidőn belül. (A perindításnak nincs halasztó hatálya.)

79 Az üzleti élet biztonsága megköveteli, hogy amennyiben a gazdasági társaságot a cégjegyzékbe jogerősen bejegyezték, úgy a társasági szerződés érvénytelenségére csak szélsőségesen kivételes esetekben lehessen hivatkozni. Ezt igényelte a tagállamoktól az Európai Unió 1. számú társasági jogi irányelve is. Ennek a követelménynek a Ctv. 69. §-a tesz eleget, amely az érvénytelenségi per megindítását egyrészt a bejegyző végzés Cégközlönyben való megjelenésétől számított 6 hónapos jogvesztő határidőhöz köti, másrészt a Gt. 12. § (4) bekezdése tételesen meghatározza azt az öt okot, amikor a bíróság a jogerős cégbejegyző végzés ellenére a társasági szerződést érvénytelenné nyilváníthatja (pl. a tevékenységi kör jogellenes). A többi érvénytelenségi okra nem lehet hivatkozni. De ez csak a jogerős cégbejegyzés után van így. A társasági szerződés érvénytelenségére a jogerős cégbejegyzésig a Ptk. érvénytelen szerződésekre vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni (pl. semmis szerződésnél az eredeti állapot lehetséges visszaállítása stb.). 2.3. A polgári jog általános szabálya, hogy mivel a szerződést a felek kölcsönös akaratából kötötték, a szerződés módosításához is valamennyi fél beleegyezése szükséges. Ezen általános szabály alól tesz kivételt a Gt. 18 §-a, amely kimondja, ha a törvény másként nem rendelkezik, a társasági szerződés módosításáról a társaság legfőbb szerve (taggyűlés) is határozhat és a tagok aláírására nincs szükség. A taggyűlés ráadásul általában a jelen lévők háromnegyedének háromnegyedes többségével is döntést hozhat a szerződésmódosításról. A két kivétel: a) kkt.-bt. esetén egyhangú döntés szükséges, b) a cégnév, a székhely (telephely, fióktelep) és a tevékenységi kör módosításáról egyszerű szótöbbséggel is dönteni lehet, sőt a társasági szerződés felhatalmazhatja az ügyvezetést, hogy taggyűlési döntés nélkül is meghozza ezeket az egyszerű módosítási döntéseket. A bírói gyakorlat szerint a társasági szerződés bírósági módosítására nem kerülhet sor. A szerződésmódosítás cégjogilag az ún. változásbejelentési eljárás útján történik, amelyre a cégbíróság főszabályként az alapítási eljárás szabályait alkalmazza (Ctv. 50. §). A módosítás így általában a cégbejegyzéssel, a bejegyzés napjával (és nem a módosításról döntő taggyűlés időpontjában) valósul meg. Ezen szabály alól azonban a Ctv. kivételeket is megállapít, pl. a kft. ügyvezetőjének visszahívása és az új ügyvezető kinevezése már a taggyűlés napjától érvényesül, hiszen másként a társaság működésképtelen volna. 2.4. Az átalakulás lényege: társasági formaváltás [Gt. 67. § (1) bekezdés] egyetemes jogutódlással. A régi társasági forma megszűnik, és a megszűnés pillanatában – amikor is a régi társaságot a cégbíróság törli a cégjegyzékből és az újat bejegyzi – új társaság keletkezik (pl. kft.-ből rt. vagy viszont). Gazdasági társaság a Gt. szerint más gazdasági társasággá, valamint egyesüléssé alakulhat át. Szövetkezet a szövetkezetekről szóló 2006. évi X. törvény szabályai szerint alakulhat át gazdasági társasággá, gazdasági társaság szövetkezetté nem alakulhat át. Az átalakulás egyszerre a régi társaság megszűnése és az új társaság megalapítása. A Gt. 69. §-a szerint az átalakulásra a Gt. VI. fejezetében (69-76. §) foglalt szabályokon túlmenően az alapítás szabályait kell mögöttes jogterületként alkalmazni. Felszámolási vagy végelszámolási eljárás alatt álló gazdasági társaság nem alakulhat át, az átalakulási folyamatban előtársaság nincs és az átalakulóban lévő társaságnak iratain az átalakulás tényét jelezni kell. Az átalakulás útján létrejövő új társaságra átszáll a megszűnt társaság összes joga és kötelezettsége (Gt. 70. §), ide értve a hatósági engedélyeket és a munkajogi jellegű jogokat és kötelezettségeket is (munkaszerződések, kollektív szerződés). A gazdasági társaság legfőbb szervének az átalakulásról főszabályként két alkalommal kell döntenie. Az első döntés elvi jellegű. Egyetértő döntés esetén a társaság vezető tisztségviselői elkészítik az átalakulni kívánó gazdasági társaság vagyonmérleg-tervezetét, amelyet könyvvizsgálóval (ha pedig a társaságnál felügyelő bizottság működik, a felügyelő bizottsággal is) ellenőriztetni kell. A vagyonmérleget auditáló könyvvizsgáló nem lehet a társaság „rendes” könyvvizsgálója. A vagyonmérleg-tervezet alapján meg kell határozni az átalakulás útján létrejövő társaság törzs(alap)tőkéjét és az egyes tagokra eső vagyonhányadot, az „új társaságban” részt venni nem kívánó tagokkal pedig el kell számolni. Az átalakulás elhatározásáról a Cégközlönyben két egymás után megjelenő számban közleményt kell megjelentetni. Az átalakulási közlemény arra szolgál, hogy a fennálló le nem járt követelések jogosultjai a második közlemény megjelenésétől számított 30 napon belül a társaságtól biztosítékokat követelhessenek. Bonyolultabb átalakulásoknál a vagyonmérleg-tervezetek mellett a Gt. átalakulási terv elkészítésének

80 kötelezettségét is előírja (71-72. §). A társasági szerződés azonban eltérhet a kettős – elvi + konkrét döntési konstrukciótól, és úgy is dönthet, hogy egy ülésen döntenek az átalakulásról. Az átalakulás cégbejegyzése után mind a megszűnt, mind pedig a létrejött új társaságra nézve 90 napon belül végleges vagyonmérleget kell készíteni (záró, illetve nyitó mérleg). 2.5. Egyesülés, ha több gazdasági társaság összeolvad, vagy ha egy vagy több társaság egy másik társaságba beolvad. Szétválás, ha egy gazdasági társaság több társasággá bomlik (különválás), vagy ha egy társaság valamely része önálló társasággá válik (kiválás). Az egyesülésre, és a szétválásra általában az átalakulás szabályait kell megfelelően alkalmazni. Az alapvető kivétel, hogy az egyesülésnél és a szétválásnál az érintett társaságoknak, illetve érintett tagjaiknak egyesülési, illetve szétválási szerződést kell kötniük (Gt. 77-86. §). – szétválás esetén az eddigi formától eltérő társasági forma is választható (pl. két kft. egyesül és az új társaság formája rt. lesz). Mivel a társaságok egyesülése versenykorlátozó hatással járhat, az eljárás során a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tartalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény szabályai szerint esetlegesen be kell szerezni a Gazdasági Versenyhivatal engedélyét (Gt. 77. §). 2.6. A jogutód nélküli megszűnésnek lényegében négy nagy esetköre van: a) a társaság tagjai önkéntesen szüntetik meg a legfőbb szerv határozata alapján végelszámolással. Ezzel egyenértékű eset, ha a tagok a társasági szerződésben eleve meghatározott időre hozták létre a társaságot; b) bírósági felszámolást elrendelő ítélet alapján, c) cégbírósági érdemi döntés alapján, d) törvényben meghatározott speciális okból. A jogutód nélküli megszűnés teljes megszűnést jelent, az esetleges későbbi követeléseket a társasággal szemben már nem lehet érvényesíteni, hiszen nincs már társaság. ad a) A társaság tagjai már a társasági szerződésben is rendelkezhetnek a társaság megszűnéséről úgy, hogy a társaságot meghatározott időtartamra hozzák létre, vagy a szerződésbe más megszüntetési feltételt építenek be. De a határozatlan időre szóló társasági szerződés esetén is, a társaság legfőbb szerve a tagok legalább háromnegyedes többségével hozott döntésével elhatározhatja a társaság jogutód nélküli megszüntetését (kkt.-nél, bt.-nél egyhangú határozat kell). Ez esetben a Ctv. VIII. fejezetében szabályozott végelszámolási eljárásra kerül sor. A végelszámolót főszabályként a taggyűlés jelöli ki és általában a társaság valamely vezető tisztségviselője, de bármely tag kérheti a cégbíróságtól, hogy „független” végelszámolót jelöljön ki (Ctv. 99. §). A kkt. és bt. esetében gyorsított, ún. „egyszerűsített” végelszámolásra kerülhet sor – a végelszámolási eljárás lefolytatásának véghatárideje egyébként három év. A végelszámolási eljárás során beszedik a kintlévőségeket, kielégítik a követeléseket, és a fennmaradó vagyont a társasági szerződésben szabályozott módon (általában vagyonaránylagosan) szétosztják a társaság tagjai között. A tagok felelőssége a megszűnt társaság kötelezettségeiért az öt éves elévülési időn belül attól függ, hogy az adott gazdasági társaság a tagok korlátozott felelősségével működött vagy sem. A kft. és az rt. esetében a felelősség csak a tagnak (részvényesnek) juttatott vagyon erejéig áll fenn. Ha azonban a tagok felelőssége a társaság tartozásaiért korlátlan volt, az elévülési időn belül a megszűnt társaság kötelezettségeiért korlátlanul és egyetemlegesen felelnek. ad b) Ha egy gazdasági társaság tartósan fizetésképtelen, az 1991. évi IL. törvény szabályai szerint csőd-, illetve felszámolási eljárást folytat le vele szemben a bíróság („rendes” polgári bíróság, nem a cégbíróság). A felszámolási eljárás végén a bíróság jogerős ítéletben mondja ki a társaság felszámolás útján való megszűnését. Ezen bírói ítélet alapján a cégbíróság törli a társaságot a cégjegyzékből. ad c) A cégbíróság két esetben szüntetheti meg a társaságot ca) súlyos és ismételt törvénysértés esetén, a törvényességi felügyeleti eljárás eredményeként a cégbíróság „feloszlatja” a gazdasági társaságot, azaz megszűntnek nyilvánítja [Ctv. 81. §(6) bekezdés]. Ez esetben a cégbíróság folytatja le a végelszámolási eljárást (kényszer-végelszámolás – Gt. 84. §]; cb) a cégbíróság a nem működő ún. fantomcéget hivatalból törli a cégjegyzékből (Ctv. 89-93. §), azaz megszüntetésre irányuló eljárás eredményeként törli a társaságot a cégjegyzékből. Megszüntetésre irányuló eljárásnak nincs helye, ha a gazdasági társaságnak tartozásai vannak, mert akkor le kell folytatni a felszámolási eljárást. Ha a megszüntetett társaság után vagyon maradt fenn, illetve utóbb vagyon kerül elő, erről a cégbíróság a Ctv. szabályai szerint vagyonrendezési eljárás keretében rendelkezik (Ctv. 119-124. §).

81 d) Mivel a Gt. általános része, mind az egyes társaságokról szóló rendelkezések ismernek sajátos megszüntetési okokat. Pl. a kkt. vagy a bt. megszűnik, ha a tagok száma egyre csökken, és hat hónap alatt új tag nem lép be a társaságba. Mind a négy esetben a gazdasági társaság a cégjegyzékből való törléssel, a törlés napjától a jövőre nézve szűnik meg [Gt. 53. § (2) bekezdés].

3. A gazdasági társaság szervei 3.1. A gazdasági társaság szervei a „német” modellnek megfelelően a következők: a) a társaság legfőbb szerve, amelyet tág értelemben taggyűlésnek nevezhetünk, b) a társaság ügyintéző szerve: vezető tisztségviselők, rt.-nél pedig kollektív vezető szervként főszabályként az igazgatóság (nyilvánosan működő rt.-nél igazgatótanács), c) a társaság általános tulajdonosi ellenőrzési szerve: felügyelő bizottság d) a társaság eredmény-beszámolójának szakellenőrző szerve: könyvvizsgáló. A társaság a négy szervtípus mellett elvileg más szerveket is létrehozhat, pl. tanácsadó testületet, állandó vagy ad hoc bizottságot, de ezek a Gt. szerinti szervek hatáskörét-felelősségét nem érintik [Gt. 19. § (6) bekezdés]. A nyilvánosan működő rt.-nél maga a Gt. hoz létre többletszervet, nevezetesen a felügyelőbizottságot segítő audit bizottságot (Gt. 311. §). 3.2. A társaság legfőbb szerve a tagokból, és csak a tagokból áll, és tág értelemben taggyűlésnek nevezhető. Azért tág értelemben, mert a Gt. csak a kft.-nél (és az egyesülésnél) beszél taggyűlésről kifejezetten. A kkt.-bt.-nél a legfőbb szerv elnevezése a „tagok gyűlése”, az rt.-nél pedig hagyományosan az elnevezés: „közgyűlés” (Gt. 19. §). Ugyanakkor – függetlenül az elnevezéstől – a társaság legfőbb szerve a tagok összessége, a tagok közössége, amelynek ülését a következőkben általánosan e tankönyvben taggyűlésnek nevezzük. A magyar jogban a társaság legfőbb szerve, azaz az előző értelemben vett taggyűlés a társaság ún. stratégiai döntéshozatali szerve. Ez következik abból is, hogy az egyes társasági formákra vonatkozó Gt.-beli rendelkezések a taggyűlés kizárólagos hatáskörébe utalják a társaság működésével összefüggő legalapvetőbb kérdéseket – pl. társasági szerződés módosítása, tőkeemelés, tőkeleszállítás, átalakulás, az eredmény-beszámoló elfogadása stb. [Gt. 19. § (3) bekezdés]. Ebből viszont az is következik, hogy a taggyűlés operatív ügyvezetési kérdésekkel kizárólag akkor foglalkozhat, ha ezt a társasági szerződés kifejezetten a taggyűlés hatáskörébe utalta, tudniillik az ügyvezetés hatáskörét a taggyűlés főszabály szerint nem vonhatja el [Gt. 22. § (5) bekezdés]. A taggyűlés és az operatív vezetés elkülönülését, az ügyvezetés ún. önfelelősségét az is mutatja, hogy a vezető tisztségviselők és a felügyelő bizottsági tagok a taggyűlés jogszabálysértő határozataival szemben bírósághoz fordulhatnak. A Gt. 19-20. §-a a taggyűléssel kapcsolatos legalapvetőbb szabályokat határozza meg (összehívás rendje, napirend, határozatképesség, szavazati jog stb.). A taggyűlésen minden tag jelen lehet és felszólalhat, a szavazati jogot azonban a társasági szerződésben korlátozni lehet (pl. a részvényes osztalékelsőbbségi részvény fejében lemond szavazati jogáról). A szavazati jog a gazdasági társaságoknál általában a vagyoni részesedés mértékéhez igazodik (de ez diszpozitív szabály, lehet fejenként egyenlően is szavazni). A határozatokat a határozatképes taggyűlés főszabályként a jelenlévők egyszerű (vagyonaránylagos) szótöbbségével hozza, a törvény azonban ettől többször eltérően rendelkezik, így minősített többséget ír elő a Gt., pl. a társasági szerződés módosításának legtöbb esetében. A Gt.-ben a minősített többség általában a határozatképes taggyűlésen jelenlévők szavazatainak háromnegyede. A határozatképességhez főszabályként a tagok többségének (50% + 1) jelenléte szükséges. A modern társasági jogokhoz igazodva a Gt. 19. § (4) bekezdése kimondja, hogy egyszemélyes társaságnál nem kell tag(köz)gyűlést tartani (a klasszikus társasági jogokban kellett, de pl. a jegybanktörvény szerint az MNB Rt.-nél jelenleg is közgyűlést kell tartani). Az egyszemélyes kft.-nél és rt.-nél a taggyűlés döntését az alapító (egyedüli tag – részvényes) írásbeli határozata pótolja és a taggyűlés kizárólagos hatáskörét az alapító gyakorolja. A taggyűlés döntéseit főszabályként ülésén hozza meg, de a társasági szerződés a Gt. 20. §-a alapján módot adhat arra, hogy

82 a) a tagok az ülésen való személyes részvétel helyett tagsági jogaikat elektronikus hírközlő eszközök igénybevételével gyakorolják (pl. az rt.-nél konferencia-közgyűlést tartsanak), b) ülés tartása nélkül hozzanak döntést a társasági szerződésben meghatározott bizonyítható módon (ún. levélszavazás). Az eredménybeszámolóról azonban csak ülésen lehet dönteni. 3.3. A gazdasági társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselők látják el, kivéve főszabályként a részvénytársaságot, ahol (két később tárgyalandó kivétellel) az igazgatóság, mint testület az ügyvezető szerv, és az igazgatóság tagjai minősülnek vezető tisztségviselőknek (Gt. 22. §). Vezető tisztségviselő a kkt.-nál és a bt.nél a társasági szerződésben az ügyvezetésre feljogosított tag (tagok), mint üzletvezetők, a kft.-nél az egy vagy több ügyvezető. Ügyvezetésen a Gt. lényegében az operatív irányítást érti. Az ügyvezetés a magyar társasági jogban igen nagy önállósággal rendelkezik, bár természetesen alá van vetve a tárasági szerződés rendelkezéseinek, illetve a taggyűlés határozatainak. A vezető tisztségviselőkre vonatkozó főszabályai a Gt.-nek a következők: a) vezető tisztségviselő főszabályként csak természetes személy lehet, a feladat csak személyesen látható el e tevékenységben és képviseletnek helye nincs [Gt. 22. § (3) bekezdés]. A kivétel a kkt. és a bt., ahol a jogi személy tag is feljogosítható üzletvezetésre (a jogi személy tag által kijelölt képviselője fogja ellátni); b) vezető tisztségviselővé egy személy több társaságnál is megválasztható (az 1988-2006 közti adminisztratív korlátozások megszűntek); c) ha a törvény kivételt nem tesz a vezető tisztségviselőket a tag(köz)gyűlés választja meg. Alapvető kivétel az alapítás stádiuma, amikor is a vezető tisztségviselőket a társasági szerződésben kell kijelölni, de egyéb kivételek is akadnak, pl. a zártkörűen működő rt.-nél és a kft.-nél a Gt. 37. §-a alapján a felügyelő bizottság nevezi ki az igazgatóságot (ügyvezetőt), ha ezt a rendelkezést az alapszabály (társasági szerződés) tartalmazza; d) a vezető tisztségviselői megbízás főszabályként határozott időre, de legfeljebb öt évre szól. Az új Gt. alapján azonban a társasági szerződés 2006-tól lehetővé teheti, hogy a vezető tisztségviselőt határozatlan időre válasszák; e) a vezető tisztségviselőkkel szemben a Gt. széles körű összeférhetetlenségi követelményeket állapít meg (büntetőjogi oldalról kizáró körülmény, ha jogerősen végrehajtható szabadságvesztésre ítélték, a felszámolás vagy a hivatalbóli törlés miatt, más társasági tisztség, pl. felügyelőbizottsági tagság ellátása miatt stb.).; f) a vezető tisztségviselői jogviszony sajátos polgári jogi megbízási jogviszony, amely a megválasztással és az elfogadással jön létre, illetve visszahívással vagy lemondással bármikor mindkét oldalon megszüntethető. Erre a jogviszonyra a Ptk. megbízási szerződésre vonatkozó szabályait kell mögöttes jogterületként alkalmazni [Gt. 22. § (2) bekezdés]. A vezető tisztségviselővé választás tehát nem hoz létre munkaviszonyt, sőt a 2006-os Gt. valamennyi társasági formára nézve megtiltja e jogviszony munkaviszony keretében való ellátását. Munkaviszonyt persze a vezető tisztségviselő is létesíthet a társasággal, de az esetleges, pl. igazgatói munkaviszony a vezető tisztségviselői jogviszonytól elválik. A vezető tisztségviselő tehát lehet a társaságnál igazgató, de ez esetben egyfelől ügyvezető (rt.-nél igazgatósági tag), másfelől vezérigazgató és a két jogviszony külön bírálandó el, az elsőre a Ptk., a másodikra az Mt. az irányadó (ún. kettős fedelű jogviszony). Ebből az is következik, hogy a munkaszerződés alapján a munkavállalónak mindig jár bér, ugyanakkor a vezető tisztségviselői tevékenység pedig ingyenesen és díjazás fejében egyaránt ellátható; g) a vezető tisztségviselő önfelelősségű. Ez azt jelenti, hogy az ügyvezetés körében – ha törvény kivételt nem tesz – nem utasítható sem a tagok, sem munkáltatója által és hatáskörét sem lehet elvonni. (Nem ez a helyzet az egyszemélyes társaságnál, ahol lehet írásban utasítást adni, de ez mentesíti a tisztségviselőt a felelősség alól.) A Gt. 30. § (1) bekezdése kimondja: a vezető tisztségviselők az ügyvezetést az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján (tehát a társaság érdekei megelőzhetik a tagok érdekeit!) köteles ellátni. A Gt. a vezető tisztségviselőknek csak a gazdasági társasággal szembeni kártérítési felelősségéről rendelkezik (külsők, illetve a tagok tehát a tisztségviselőket közvetlenül nem perelhetik, először a társaság ellen kell fordulniuk), kimondva, hogy a vezető tisztségviselők a) a jogszabályok, b) a társasági szerződés, c) a taggyűlés határozatainak, végül d) az ügyvezetési kötelezettségek vétkes (szándékos, gondatlan) megszegésével a társaságnak okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felelnek a társasággal szemben. Ez a felelősség együttes cégjegyzés vagy testületi döntés esetén egyetemleges. A társaság

83 által harmadik személyeknek (ide tartoznak a tagok, a befektetők és a hitelezők is) okozott károkért a társaság felel, amely ezután a saját kára megtérítéséért fordulhat a vezető tisztségviselő ellen. Ha kollektív ügyvezető szerv határozata okozta a kárt, az azt megszavazó vezető tisztségviselők felelnek egyetemlegesen a kárért, mentesül a felelősség alól az igazgatóság azon tagja, aki a kárt okozó határozat ellen szavazott, avagy nem vett részt a szavazásban. A Gt. 29. § (5) bekezdése a felelősségi kérdések tisztázása érdekében bevezette a felmentvény intézményét. Ha ezt a társasági szerződés lehetővé teszi, úgy az eredménybeszámolót tárgyaló taggyűlés értékeli a vezető tisztségviselők teljesítményét és ha azt megfelelőnek találja, részükre felmentvényt ad. Felmentvény esetén e vezető tisztségviselő felelőssége utóbb csak akkor állapítható meg, ha az eredménybeszámolóban foglalt adatok hibásak vagy félrevezetően hiányosak voltak. h) a társaság törvényes képviselője a külső vagyoni forgalomban, de a társaság munkavállalóival szemben is a társaság vezető tisztségviselője. A tisztségviselő a társaságot írásban ún. cégjegyzés útján képviseli (Gt. 29. §). Minden vezető tisztségviselő elvileg jogosult a cégjegyzésre, de cégjegyzési jogát a társasági szerződés korlátozhatja, pl. az önálló cégjegyzési jog helyett együttes cégjegyzési jogot írhat elő. A cégjegyzés azt jelenti, hogy a társaság iratain a társaság képviseletére jogosultak az iratokat a társaság cégneve alatt saját névaláírásukkal látják el. Az aláírásnak meg kell felelnie az ún. aláírási címpéldánynak (hivatalos cégaláírási nyilatkozat). A vezető tisztségviselők a társaság munkavállalóit cégjegyzésre jogosíthatják fel. Amíg a vezető tisztségviselő – ha a társasági szerződés nem korlátozza – egyedül ír alá, a munkavállalók cégjegyzése érvényességéhez – hacsak a társasági szerződés másként nem rendelkezik – két jogosult együttes aláírására van szükség. i) sajátos társasági vezető a cégvezető, aki ugyan nem vezető tisztségviselő, de reá általában a vezető tisztségviselőkre vonatkozó szabályok az irányadók [Gt. 29. § (3) bekezdés]. A cégvezető vezető állású munkavállaló, akit a taggyűlés (nem a társasági szerződés) általános és önálló képviseleti (cégjegyzési) joggal ruház fel. Elvileg egy társaságnál több cégvezető is működhet, és telephelyeken is működhet cégvezető. Megjegyezzük, hogy főleg az rt.-nél különleges ügyvezetési formák találhatók. Az egyik a következő pontban tárgyalandó ún. irányító felügyelőbizottság. A zártkörűen működő rt.-nél emellett mód van egyszemélyes ügyvezetésre, amikor is a vezérigazgató gyakorolja az igazgatóság hatáskörét (Gt. 247. §). Végül a nyilvánosan működő rt.-knél lehetőség nyílik igazgatóság és felügyelőbizottság kettős rendszer helyett az angol-amerikai egységes irányítási rendszer (Board-rendszer) választására, amelyet a magyar Gt. 308. §-a igazgatótanácsnak nevez. 3.4. A magyar jog általában (a nyilvánosan működő rt. kivételével) nem ismeri az angol-amerikai ügyvezetési és kontrollfunkciókat egyaránt állátó egységes Board-ot, hanem elkülöníti az operatív ügyvezetéstől a tulajdonosi ellenőrzés szerveként a felügyelőbizottságot. A felügyelőbizottság tehát egyfelől a tulajdonosi ellenőrzés szerve (a tagok, a társaság legfőbb szerve részére ellenőriz), másfelől általános ellenőrző szerv, elvileg a társaság bármely ügyét megvizsgálhatja, vele szemben nincs üzleti titok. Az ügyvezetés köteles a felügyelőbizottságnak valamennyi iratot rendelkezésre bocsátani, a kért felvilágosítást teljes terjedelemben megadni [Gt. 35. § (2) bekezdés]. A felügyelőbizottság testület, tagjainak számát a Gt. 3-15 fő között állapítja meg. A felügyelőbizottsági tagokat a tag(köz)gyűlés választja meg, ugyanúgy határozott időre, mint a vezető tisztségviselőket (az időtartam eltérő is lehet). A felügyelőbizottsági tagokat, ha a társasági szerződés ezt a vezető tisztségviselőknek is lehetővé teszi, határozatlan időre is meg lehet választani. A felügyelőbizottság elnökét – ha ezt a taggyűlés nem vonja saját hatáskörébe – a felügyelőbizottság választja meg tagjai közül, a felügyelőbizottság ügyrendjét a tag(köz)gyűlés hagyja jóvá (Gt. 34-36. §). A felügyelőbizottság a magyar társasági jogban általában fakultatív szerv, a társulók dönthetnek felállításáról a társasági szerződésben. Kötelező a felügyelőbizottság a) minden nyilvánosan működő részvénytársaságnál, ha nem egységes irányítási rendszerben működik b) a zártan működő részvénytársaságnál, ha a szavazati jogok 5%-ával rendelkező részvényesek ezt kívánják, c) bármely gazdasági társaságnál, ha a társaság teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóinak száma éves átlagban a 200 főt meghaladja, d) ha ezt külön törvény, pl. a köztulajdon védelme érdekében előírja.

84 Az eredménybeszámolóról a közgyűlés csak a felügyelőbizottság írásbeli véleménye birtokában határozhat, a társasági szerződés bármely üzletpolitikai jelentés előzetes megvizsgálását a felügyelőbizottság hatáskörébe utalhatja. Az ügyvezetés és a felügyelőbizottság a magyar társasági jogban főszabályként egymás mellé rendelt társasági szerv, véleményük tehát egymástól eltérhet, vita esetén a közös felettes, a taggyűlés dönt. Ha azonban a felügyelőbizottság megítélése szerint az ügyvezetés tevékenysége a) jogszabályba, b) a társasági szerződésbe, c) a taggyűlés határozatába ütközik, vagy d) „egyébként” sérti a gazdasági társaság vagy a tagok érdekeit, a felügyelő bizottság jogosult a társaság taggyűlése rendkívüli ülésének összehívására (a rendes taggyűlést a vezető tisztségviselők hívják össze – Gt. 35. § (4) bekezdés). A felügyelőbizottság tagjai korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a társasággal szemben az ellenőrzési kötelezettségeik megszegése által a társaságnak okozott károkért [Gt. 36. § (4) bekezdés]. A felügyelőbizottságban általában csak „külsők” vehetnek részt, tehát vezető tisztségviselők (hozzátartozóik), illetve a társaság munkavállalói nem. Ez alól kivétel az ún. dolgozói participáció Gt. 38-39. §-ban szabályozott intézménye, azaz a társaság munkavállalóinak a felügyelőbizottságba való intézményes bevonása a „nagyvállalatoknál”. Ilyen vállalatnak minősül minden gazdasági társaság (tehát nemcsak az rt. és a kft.), amelynek a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalói száma éves átlagban a 200 főt meghaladja. Az ilyen társaságoknál a felügyelőbizottság tagjainak egyharmadát a társaság dolgozói közül az üzemi tanács jelöli. (Ezeknél a vállalatoknál kötelező az üzemi tanács létrejötte.) Tört szám esetén az egyharmadot a dolgozókra kedvezőbb számítási móddal kell megállapítani (pl. 8 tagú felügyelőbizottságnál 3 munkavállalói küldött). A munkavállalói küldöttek egyenjogúak a felügyelőbizottság többi tagjával, közülük akár a felügyelő bizottság elnöke is megválasztható. Ha a felügyelőbizottsági tagságért a társasági szerződés szerint díjazás jár, a munkavállalói küldöttet ugyanolyan díjazás illeti meg, mint a felügyelőbizottság többi tagját. Az üzemi tanács jelöltjét a taggyűlés köteles megválasztani a felügyelőbizottság tagjává, kivéve, ha törvényes kizáró ok áll fenn vele szemben (pl. a vezető tisztségviselő hozzátartozója). A munkavállalói küldöttet visszahívni is csak az üzemi tanács javaslatára lehet. Ha azonban a küldött munkaviszonya a társasággal megszűnik, a felügyelőbizottság tagsága is megszűnik. A 2006-os Gt. jelentős újítása, hogy a munkavállalói participációt diszpozitív intézménnyé tette. Az üzemi tanács ugyanis a társaság ügyvezetésével kötött megállapodással (pl. más gazdasági előny fejében) „lemondhat” participációs jogairól (pl. béremelés, szociális-jóléti szolgáltatások érdekében stb.). A felügyelőbizottság általános konstrukciójától eltér az ún. irányító felügyelőbizottság Gt. 37. §-ban szabályozott intézménye. A kft.-nél és a zártkörűen működő rt.-nél a társasági szerződés (alapszabály) úgy is rendelkezhet, hogy a tag(köz)gyűlés csak a felügyelőbizottságot választja meg és a felügyelőbizottság nevezi ki a vezető tisztségviselőket, illetve igazgatóságot. Ebben az esetben a társasági szerződés meghatározhatja azon ügyeket, amelyekben az igazgatóság csak a felügyelőbizottság előzetes jóváhagyásával hozhat döntéseket (pl. meghatározott értékhatár feletti szerződéseket az ügyvezetés csak a felügyelőbizottság jóváhagyásával köthet stb.). 3.5. A könyvvizsgáló lényegében hármas kötöttségben tevékenykedik a gazdasági társaságánál: a) egyéni vagy társas vállalkozó (könyvvizsgáló cég), amely polgári jogi megbízási szerződést köt a társaság ügyvezetésével a könyvvizsgálat elvégzésére, b) a társaság tag(köz)gyűlése által választott társasági szerv, c) közérdekvédelmi feladatot lát el az állam irányában. A könyvvizsgálói tevékenység többirányú, általános jelleggel az 1997. évi LV. törvény rendelkezik róla. A Gt. csak a társaság könyvvizsgálójaként a cégjegyzékbe bejegyzett könyvvizsgálóval foglalkozik, a könyvvizsgálói jogállás részleteinek szabályzása a könyvvizsgálói törvény mellett a számviteli törvényre (2000. évi C. törvény) tartoznak. A társasági könyvvizsgáló alapfeladata az éves eredménybeszámoló (mérleg) pénzügyi ellenőrzése (ún. auditálás) A társaság könyvvizsgálójának az választható meg a társaság taggyűlése által, aki a könyvvizsgálók nyilvántartásában szerepel. A hivatkozott 1997-es könyvvizsgálói törvény szerint a könyvvizsgáló egyéni vállalkozó, illetve gazdasági társaság egyaránt lehet. Ha könyvvizsgáló társaságot választ a taggyűlés a társaság könyvvizsgálójának, úgy a társaság mellett meg kell választani azt a személyt is, aki a könyvvizsgáló cég

85 részéről a könyvvizsgálatért személyében is felelős. Ez a személy lehet a könyvvizsgáló társaság tagja, vezető tisztségviselője vagy munkavállalója egyaránt. A társaság könyvvizsgálóját a tag(köz)gyűlés választja a vezető tisztségviselőkhöz hasonlóan határozott időre, de legfeljebb öt évre. A megválasztás után a könyvvizsgálóval a társaság ügyvezetése köt a könyvvizsgálatra polgári jogi megbízási szerződést. Ezt a szerződést 90 napon belül meg kell kötni, mert egyébként új könyvvizsgálót kell választani. A könyvvizsgáló – az felügyelő bizottsághoz hasonlóan – általában fakultatív szerv, a tagok a társasági szerződésben szabadon dönthetnek úgy, hogy szükségük van-e könyvvizsgálóra vagy nincs. A Gt. 40. §-a szerint azonban kötelező a könyvvizsgáló választása a) minden részvénytársaságnál, b) minden olyan esetben, amikor ezt a számviteli törvény előírja. A könyvvizsgáló alapfeladata, hogy a számviteli törvény szabályai szerint ellenőrizze a gazdasági társaság eredménybeszámolójának mind a valódiságát, mind a jogszabályszerűségét. A mérleg ún. auditálását a könyvvizsgáló a társaság menedzsmentje által összeállított mérleg, illetve az ún. teljességi nyilatkozat alapján végzi. (A társaság menedzsmentjének nyilatkozata arról, hogy a mérleg elbírálásához szükséges összes dokumentációt a könyvvizsgáló rendelkezésére bocsátotta.) A könyvvizsgáló - vagy auditálja a mérleget, azaz a mérlegre rávezetett záradékban azt valósnak és jogszabályszerűnek minősíti, - vagy elutasítja az auditot, - vagy ún. korlátozásokkal auditál. A könyvvizsgáló nyilatkozata alapján terjeszti a társaság ügyvezetése – a felügyelő bizottság véleményével – az eredménybeszámolót a taggyűlés elé. A könyvvizsgáló véleményének meghallgatása nélkül az eredménybeszámolóról a taggyűlés nem dönthet. A taggyűlést természetesen a könyvvizsgáló véleménye nem köti (pl. elfogadhatja a könyvvizsgáló által nem auditált mérleget is stb.), de ez esetben e döntés felelőssége az ezt elfogadó tagokat terheli. Feladata elvégzése érdekében a könyvvizsgáló a társaság bármely iratát megtekintheti, a vezető tisztségviselőktől-munkavállalóktól felvilágosítást kérhet, megvizsgálhatja a társaság bankszámláját, szerződéseit (Gt. 43. §). A könyvvizsgáló közérdekvédelmi funkciója elsősorban abból áll, hogy ha olyan tényt észlel, hogy a gazdasági társaság vagyoni helyzetében jelentős negatív hatás várható vagy a vezető tisztségviselők sértik a társaság érdekeit, kérnie kell a taggyűlés összehívását. Ha az ügyvezetés nem hívja össze a taggyűlést vagy a taggyűlés nem hoz a jogszabályoknak megfelelő döntést, a könyvvizsgáló köteles a társaság felett a törvényességi felügyeletet ellátó cégbíróságot értesíteni (Gt. 44. §). 4. Tagi érdekvédelem, kisebbségvédelem, hitelezővédelem 4.1. Az első e körbe tartozó intézmény a tagi individuális érdekvédelem. A Gt. 45. §-a szerint a gazdasági társaság bármely tagja a bíróságnál (nem a cégbíróságnál!) keresettel megtámadhatja a gazdasági társaság bármely szervének jogszabálysértő határozatát. Jogszabálysértőnek minősül a társasági szerződésbe ütköző határozat is. A megtámadásra a Gt. jogvesztő határidőket állapít meg: a tudomásszerzéstől számított 30, de legkésőbb a határozat meghozatalától számított 90 nap. A bíróság a határozatot nem változtathatja meg, de ha jogszabálysértő, hatályon kívül helyezi. Tagot a társaságból ki lehet zárni, de csak akkor, ha a társaságban maradása a társaság céljainak elérését nagymértékben veszélyeztetné (Gt. 47. §). Részvénytársaságból részvényest nem lehet kizárni, és a szavazatok háromnegyedével rendelkező tagot sem lehet kizárni. Mivel kétszemélyes társaságból az egyik tag saját ügyében szavazati joggal nem rendelkező másik tagot zárná ki, a Gt. 47. § (2) bekezdése a kizárás intézményét kétszemélyes társaságnál sem teszi lehetővé. A kizárás kezdeményezéséről a társaság taggyűlése legalább háromnegyedes többséggel határoz. A határozat alapján 15 napos jogvesztő határidővel a társaságnak kizárási pert kell indítania a bíróságnál. A kizárási perre a Gt. 48. §-a speciális eljárási szabályokat állapít meg a döntés meggyorsítása érdekében. A kizárásról érdemben a bíróság dönt: vagy elutasítja a társaság keresetét, vagy kizárja a tagot.

86 4.2. A modern társasági jogok nemcsak individuális, hanem kollektív, azaz közös kisebbségvédelmi jogokat adnak a tagoknak. A Gt. 49. § (1) bekezdése alapján általában a kollektív kisebbségvédelem a szavazatok legalább 5%-ával rendelkező tagokat illeti meg – a törvény néhány esetben (pl. a konszernjogban) ennél alacsonyabban is meghatározza a kollektív kisebbségvédelem határát. Az alapvető kollektív kisebbségvédelmi jogok a következők: a) a társaság legfőbb szerve összehívásának kérése. Ha az ügyvezetés 30 napon belül nem tesz eleget a kérésnek, a rendkívüli taggyűlést a cégbíróság tűzi ki, b) külön könnyvizsgálói vizsgálat kérése meghatározott üzleti tranzakciók felülvizsgálatára. Ezt a cégbíróság rendeli el és a cégbíróság jelöli ki az eljáró könyvvizsgálót is, c) perindítás tag, vezető tisztségviselő, felügyelő bizottsági tag, illetve könyvvizsgáló ellen, ha a társaság legfőbb szerve elvetette azt az indítványt, hogy a pert a társaság indítsa meg. Természetesen, ha a kisebbség indokolatlanul élt a fenti jogokkal, az okozott költségeket meg kell térítenie, egyébként e költségek a társaságot terhelik. 4.3. A modern társasági jog védeni kívánja a hitelezőket (hitelezőn értve a beszállítókat, az alvállalkozókat, más közreműködőket is) a tagok korlátolt felelősségével való visszaélések ellen, az ún. csalárd csőd, illetve vállalatkiürítés lehetőségével szemben. A Gt. 50. §-a a gazdasági társaság jogutód nélküli megszűnésével kapcsolatban elvi éllel kimondja, hogy nem hivatkozhat korlátolt felelősségére az a tag (bt. kültagja, kft. tagja, részvényes), aki a társaság elkülönült jogi személységével a hitelezők rovására visszaélt. E felelősség elsősorban akkor áll fenn, ha a tagok korlátolt felelősségével működő társaság vagyonával sajátjukként rendelkeztek, illetve ha a vagyont saját vagy más személyek javára úgy csökkentették, hogy tudták, illetve kellő gondosság tanúsítsa esetén tudniuk kellett volna, hogy ezáltal a társaság kötelezettségeit harmadik személyekkel szemben nem tudja teljesíteni. Az intézmény lényege tehát, hogy áttöri a kft.-nél, illetve az rt.-nél a tagok korlátolt felelősségét a joggal visszaélő tagra (felelősségátvitel). Nyilván a társaság kiürítéséről csak meghatározó részesedésű tag tud dönteni – ha több ilyen tag van, közös döntés esetén felelősségük korlátlan és egyetemleges. A tagok korlátolt felelősségével működő társaságoknál emellett külön figyelmet kell fordítani a törzs(alap)tőke védelmére. Ezért a Gt. 51. §-a kimondja, hogy ha a kft., illetve rt. egymást követő két évben nem rendelkezik az adott társasági formára megállapított törvényes minimáltőkével (3 millió, illetve 20 millió Ft), úgy a második beszámoló elfogadásától számított 3 hónapon belül a minimáltőkét biztosítani kell. Ha ez nem történi meg, át kell alakulnia olyan társasággá, ahol nincs ilyen minimáltőke (pl. kft. bt-vé), vagy a társaságot meg kell szüntetni. Emellett a Gt. a kft.-nél, illetve az rt.-nél a társasági szerződésben meghatározott vagyon jelentős csökkenésére nézve is megállapít hitelezővédelmi okokból vagyonvédelmi szabályokat. A hitelezővédelem fokozódik, ha a társaságnál a fizetésképtelenség veszélye áll fenn, illetve ha a társaságnál konszernjogban szabályozott többségi befolyás állapíthatóm meg. Ezeket az eseteket az erről szóló tankönyvrészben ismertetjük.

5. A legegyszerűbb társasági formák: a közkereseti és a betéti társaság 5.1. A közkereseti és a betéti társaság a mikrovállalkozások tipikus formája. Egyik sem jogi személy, cégneve alatt szerez jogokat és kötelezettségeket. 5.2. A közkereseti társaság (kkt.) lényege, hogy a tagok (legalább két tag) a társasági szerződés alapján úgy folytatnak közös gazdasági tevékenységet, hogy a társaság tartozásaiért korlátlan és egyetemleges felelősséget vállalnak. A kkt.-nál tehát a társaság üzleti vagyona és a tagok magánvagyona nem különül el egymástól. Ezért a kkt. viszonylag kevésbé alkalmazott társasági forma – 2006-ban mintegy 8000 kkt. volt bejegyezve a cégjegyzékbe (Gt. 88-107. §). A kkt.-nál el kell különíteni a társaság belső és külső jogviszonyait. A tagok a kkt.-nál is kötelesek vagyoni hozzájárulás szolgáltatására, ezt később növelni vagy kiegészteni nem kötelesek. A kkt.-nál általában a tagok személyesen is közreműködhetnek a társaság tevékenységében, ezért díjazásban is részesülhetnek. Ha a

87 társasági szerződés másként nem rendelkezik, a nyereség és a veszteség a tagok között a vagyoni hozzájárulás arányában oszlik meg (Gt. 90. §). A kkt. legfőbb szerve a zömmel formátlanul működő tagok gyűlése. A tagok gyűlésének hatáskörét, működési szabályait a társasági szerződésben határozzák meg. A határozathozatal során főszabályként minden tagnak azonos értékű szavazata van. Ettől a társasági szerződésben el lehet térni, de egy szavazat minden tagot kötelezően megillet. A kkt.-nél nemcsak szótöbbséges, hanem egyhangú határozathozatal is előír a Gt. (pl. egyhangú határozat kell a társasági szerződés módosításához, az átalakuláshoz, a jogutód nélküli megszűnéshez). A társaság üzletvezetésére pedig – ha ezt a társasági szerződés nem korlátozza – mindegyik tag önállóan időhatár nélkül jogosult. Az üzletvezetésre jogosult tag jogosult a cégjegyzésre is (Gt. 94-96. §). A kkt. kötelezettségeiért elsősorban a társaság felel teljes vagyonával. Ha a vagyon nem elég a hitelezők kielégítésére, mögöttes felelősségként belép a tagok korlátlan és egyetemleges felelőssége, ezért a tagok (erre mutat a társasági forma elnevezése) a társasággal együtt is perelhetők (Gt 97. §). A kkt. klasszikus személyegyesülés, erősen kötődik tagjaihoz – ezért a tag halála vagy jogutód nélküli megszűnése esetén a társaság is megszűnik, bár a Gt. 103. § alapján az örökös (jogutód) a társaságba beléphet. A tag emellett a határozatlan időre létrehozott társaságban tagsági jogviszonyát 3 hónapos felmondási idővel bármikor felmondhatja (Gt. 100. §), súlyos szerződésszegés esetén azonnali hatályú felmondásnak is helye van. A kkt.-ben lévő társasági részesedés más személyre való ingyenes vagy ellenérték fejében történő átruházásának sincs akadálya (101. §). A társaságtól megváló taggal való elszámolás rendjét a Gt. úgy szabályozza, hogy az a kilépő tag és a folyamatos működésben érdekelt társaság méltányos érdekét egyaránt kielégítse. 5.3. A betéti társaság (bt.) az egyik legtipikusabb és legkedveltebb, állampolgárok által választható társasági forma – a bt.-k száma a cégjegyzékben 100-120 000 körül mozog. A bt. alapjellegzetessége, hogy a tagok felelőssége megosztott: a beltag (beltagok) felelőssége korlátlan, a kültag (kültagok) csak vagyoni betétjüket kötelesek a társaság részére szolgáltatniuk, a társaság hitelezőivel szemben nem felelnek (Gt. 108-110. §). A betéti társaságra a közkereseti társaság szabályait kell mögöttes jogterületként alkalmazni [Gt. 108. § (3) bekezdés]. Az alapvető különbség a kkt. és a bt. között a kültag korlátozott felelősségéből adódik: a kültag főszabályként nem lehet üzletvezető, nem képviselheti a társaságot és nem jogosult cégjegyzésre [Gt. 109. § (2) bekezdés]. A betéti társaság társaság. A kültag tehát nem hitelező, viseli a veszteséget, részesül a nyereségből, a taggyűlésen (tagok gyűlésén) leszavazhatja a beltagot. A magyar jogban jelenleg a kültag vagyoni betétjéről nem lehet értékpapírt kiállítani (nem ismerünk ún. betéti részvénytársaságot, mint több szomszédos ország – Ausztria, Románia, Horvátország) és a kültag adatai is nyilvánosak (nincs tehát a magyar jogban intézményesített csendes társaság). A Gt. nem tiltja, hogy bt. beltagja kft. legyen – így a beltag korlátlan felelőssége sem tud adott esetben érvényesülni.

6. A korlátolt felelősségű társaság 6.1. A kis- és középvállalkozások tipikus formája a korlátolt felelősségű társaság. A kft. egyben a legelterjedtebb társasági forma, száma a magyar cégjegyzékben 2006-ban mintegy 220 000. A kft.-ről a Gt. IX. fejezete a 111-170. §-ban rendelkezik. A kft. olyan gazdasági társaság, a) amely előre meghatározott összegű törzsbetétekből álló törzstőkével alakul. A legkisebb törzsbetét 100 000 Ft, a legkisebb törzstőke 3 millió Ft. A törzsbetét a társaság cégbejegyzése után a törzsbetétet szolgáltató tag üzletrészévé alakul (Gt. 121. §). Az üzletrész forgalomképes vagyoni értékű jog, az üzletrészről azonban értékpapírt kiállítani nem lehet (az üzletrész tehát nem részvény); b) a tagok kötelezettsége a társasággal szemben a törzsbetét szolgáltatására terjed ki, a társaság kötelezettségeiért a tag nem felel. A társaság tagja tehát voltaképp nem korlátolt felelősségű – e kifejezés leegyszerűsítés és az üzleti kockázat korlátozására utal. A kft. tagjai ugyanis a kft.-vel szemben vállalt vagyoni szolgáltatásuk teljesítése tekintetében teljesen felelnek, a hitelezők felé pedig – törvényben szabályozott különleges esetek, mint pl. a már említett felelősségátvitel szabályát leszámítva – egyáltalán nem felelnek.

88 A kft. alapvetően személyegyesülés. A Gt. 113. §-a tételesen meghatározza a kft. társasági szerződése kötelező tartalmi elemeit. 6.2. A kft. minden tagjának egy törzsbetétje van, a törzsbetétnek több tulajdonosa lehet. A törzsbetétek aránya természetszerűen a tagok között különböző lehet. A társaság tagjainak alapvető kötelezettsége a törzsbetét társasági szerződés szerinti befizetése a társaság részére. A kft. tagjai azonban mellékszolgáltatásra is vállalhatnak kötelezettséget (Gt. 119. §), a mellékszolgáltatás vagyoni hozzájárulás és személyes közreműködés egyaránt lehet, a tagot a mellékszolgáltatásért díjazás illetheti meg. A társasági szerződés emellett feljogosíthatja a taggyűlést arra, hogy a veszteségek fedezésére a tagok terhére pótbefizetési kötelezettséget írjon elő – a társasági szerződésben meg kell határozni az előírható pótbefizetés legmagasabb összegét is (Gt. 120. §). A társaság cégbejegyzését követően a tagok jogait és a társaság vagyonából őket megillető hányadot az üzletrész testesíti meg. A társasági szerződés egyes üzletrészeket a többiektől eltérő jogokkal ruházhat fel (pl. szavazattöbblet stb.). Minden tagnak csak egy üzletrésze lehet (Gt. 121. §). A kft. kivételesen és ideiglenesen megszerezheti – Gt. 135. §-ban foglalt korlátok mellett (pl. csak a törzstőke 10%-áig) – a saját üzletrészét, de azt 1 éven belül el kell idegenítenie. Az üzletrész a tagok között szabadon átruházható (bár a társaság tagjai ebben a körben is elővásárlási jogot köthetnek ki a társasági szerződésben). A társaság személyegyesülés jellegéből kifolyóan azonban az üzletrész főszabályként csak egy bonyolult elővásárlási rendszer szerint ruházható át külső személyekre: először elővásárlási jog illeti meg a tagot, másodsor a társaságot, harmadszor pedig a taggyűlés által erre kijelölt személyt (Gt. 123. §). Az elővásárlási jogot azonban a társasági szerződésben kizárni, illetve korlátozni is lehet. Az elővásárlási jog átruházása pedig semmis és az elővásárlási jog – cserével, ajándékozással stb. – való esetleges kijátszását a társasági szerződésben ki lehet zárni, tudniillik ki lehet mondani, hogy az üzletrészt csak adásvételi jogcímen lehet átruházni (Gt. 126. §). Az üzletrész átruházása a társasági szerződés módosítását nem igényli, de a tagjegyzék módosítandó. Az új tagnak a társasági szerződés rendelkezéseit magára nézve kötelezőként el kell fogadnia. A társasági szerződést kft. esetében felmondani nem lehet, csak az üzletrész átruházásával lehet „kilépni” a társaságból. A tag halála esetében az üzletrész főszabályként átszáll a jogutódra. A társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában a nyereség és a veszteség a tagok között vagyoni hozzájárulásuk arányában oszlik meg (Gt. 132. §). A kft.-nél a taggyűlés határozata alapján közbenső mérleggel osztalékelőleg fizetésére is mód van. 6.3. A társaság legfőbb szerve a taggyűlés, a taggyűlés egy vagy több ügyvezetőt választ a társaság operatív vezetésére. A taggyűlés működésére a Gt. részletes szabályokat állapít meg (Gt. 141-148. §). Az ügyvezetőket a taggyűlés egyszerű többséggel választja, illetve hívhatja vissza, hacsak a társasági szerződés másként nem rendelkezik. A Gt. 152-165. §-ai részletesen szabályozzák a kft. törzstőkéjének felemelését és leszállítását. Ez egy igen bonyolult szabályozás annak érdekében, hogy a kisebbség, illetve a hitelezők érdekei ne sérüljenek. A kft.-nek létezik egyszemélyes változata is. Az egyszemélyes kft. külön szabályait a Gt. 167-169. §-ai állapítják meg.

7. A részvénytársaság 7.1. A részvénytársaság klasszikus nagyvállalati társasági típus, az egyetlen társasági forma, ahol a tagsági jogokról értékpapírt állítanak ki. Magyarországon ma viszonylag sok, kb. 4000 részvénytársaság működik, annak következtében, hogy a privatizáció során az állami vállalatokat zömmel részvénytársaságokká alakították át. Ugyanakkor még kevés a nyilvánosan működő, illetve tőzsdei részvénytársaságok száma (100 alatt). Az rt.-t a Gt. X. fejezete a 171-315. §-ban szabályozza. A részvénytársaság a) előre meghatározott számú és névértékű részvényekből álló alaptőkével alakul. Jelenleg a magyar jogban részvénynévérték-minimum nincs. Részvényt névértéke alatt kibocsátani tilos, névérték feletti

89 kibocsátási érték lehetséges, a névérték és a kibocsátási érték különbsége ez esetben az alaptőke feletti vagyonba kerül. Az rt. legkisebb alaptőkéje jelenleg 20 millió Ft.; b) a részvényes vagyoni hozzájárulásáról részvényt kap, a részvény testesíti meg a részvényes vagyoni és személyi jogait; c) a részvényesek csak részvénye névértékét (kibocsátási értékének) kötelesek szolgáltatni a részvénytársaságnak (rt.-nél nincs mellékszolgáltatás, pótbefizetés – az rt. tőketársulás); d) a részvényes az rt. tartozásaiért az rt. hitelezőivel szemben nem felel (Gt. 171. §). Az rt. vagy zártan vagy nyilvánosan alapítható. Ez a két alapítási mód nem tévesztendő össze a zártkörű vagy nyilvános működési móddal. Az rt. nyilvánosan működik, ha részvényei (részben-egészben) nyilvánosan kerülnek forgalomba a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (Tpt.) szabályai szerint. Ha a részvények nyilvános forgalomba hozatalára nem kerül sor, az rt. zártan működik. Az rt. közgyűlése háromnegyedes többséggel az rt. működési módját megváltoztathatja (Gt. 171-173. §). A 2006-os Gt.-ben alapvető jelentőséget kapott a zártkörűen, illetve nyilvánosan működő rt.-k elkülönítése, ezt a cégnévben (Zrt.-Nyrt.) is fel kell tüntetni. Az rt.-ről szóló X. fejezet is úgy épül fel, hogy az általános szabályok többsége a zártan működő rt.-re vonatkozik, a nyilvánosan működő rt.-kre vonatkozó eltérő és többletszabályokat önálló cím tartalmazza. Az rt. zártkörűen úgy alapítható, hogy a részvényesek az alapító okiratban abban állapodnak meg, hogy az rt. valamennyi részvényét meghatározott arányban átveszik (Gt. 206. §). Az alapszabály kötelező kellékeit a Gt. 208. §-a állapítja meg. A részvénytársaságok többségét ma zártkörűen alapítják, illetve az rt. más társaságból átalakulás útján jön létre, a nyilvános alapítás tehát szélső kivételre szorult. A nyilvános alapítás fázisai: alapítási tervezet készítése, részvényjegyzés lebonyolítása, alakuló közgyűlésen az alapszabály elfogadása. Látható, hogy az rt. alapítási módja nem függ össze az rt. működési módjával – egy zártkörűen alapított rt. is működhet később nyilvánosan, ha eleget tesz a Tpt.-ben meghatározott követelménynek. 7.2. A részvény tagsági jogokat megtestesítő értékpapír (Gt. 177. §). Az értékpapírjog szerint kétfajta alapvető értékpapír van, az ún. hitelpapír (váltó, csekk, kötvény), és a tagsági jogokat inkorporáló értékpapír, amelynek alapvető formája a részvény. Az értékpapírok kibocsátására, forgalmazására, az értékpapírpiac felügyeletére a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (Tpt.) vonatkozik, a felügyeletet a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) látja el. A részvények két alapvető típusa a bemutatóra és a névre szóló részvény. A bemutatóra szóló részvény egyszerű átadással, a névre szóló részvényeket forgatmánnyal lehet átruházni, a névre szóló résvénnyel rendelkező részvényeseket a társaság részvénykönyve tartalmazza (Gt. 179-180. §). A XIX. században még a vezető részvénytípus a bemutatóra szóló részvény volt, ma Magyarországon a részvények túlnyomó többsége névre szól, és a zártkörűen működő részvénytársaságnak csak névre szóló részvénye lehet. A 2006-os Gt. a Tpt. korlátozó rendelkezései nyomán a bemutatóra szóló részvényt nem is szabályozza. Az egyes részvénytípusokon belül eltérő fajtájú részvények bocsáthatók ki. Az alapvető részvényfajták: az elsőbbségi részvények, a dolgozói részvény, a kamatozó részvény és a visszaváltható részvény. A gyakorlat főleg a különböző elsőbbségi részvényfajtákat, illetve a dolgozói részvényt alkalmazza. Alapvető elsőbbségi részvények a) a többlet-, illetve a fix osztalékot biztosító osztalékelsőbbségi részvény, b) az rt. megszűnésekor ún. likvidációs elsőbbséget biztosító részvény, c) a különböző szavazatelsőbbségi részvények (többlet, de legfeljebb tízszeres szavazati jogot adó részvény, vétójogot biztosító szavazat – elsőbbségi részvény), d) az elővásárlási jogot biztosító részvény, e) a vezető tisztségviselő (felügyelőbizottsági tag) kijelölésére jogosító részvény. Az elsőbbségi részvény valamely többletjogot ad tulajdonosa számára, sokszor valamely ellenszolgáltatás fejében (ld. pl. szavazati jog nélküli osztalékelsőbbségi részvényt). Az elsőbbségi részvényfajták vegyíthetők, illetve több részvényosztályba, illetve az osztályokon belül különböző részvénysorozatba sorolhatók (Gt. 186-190. §). A részvények összevont címletben is kibocsáthatók. A dolgozói részvény névre szóló és forgalomképességében korlátozott részvény, amelyet a részvénytársaság alapszabályának rendelkezései szerint az rt. munkavállalói számára bocsátanak ki ingyenesen vagy kedvezményes áron. A dolgozói részvény a magyar gyakorlatban a privatizáció során terjed el. A dolgozói részvényt az rt. alaptőkéjének egyidejű felemelése mellett a felemelt alaptőke 15%-áig lehet forgalomba hozni. A dolgozói részvény elsőbbségi részvény is lehet. A dolgozói részvény lényege, hogy csak a társaság munkavállalóira, illetve nyugdíjasaira ruházható át, illetve a részvénytársaság részére lehet értékesíteni. A

90 visszaszerzett dolgozói részvényt az rt. vagy bevonja, vagy más részvényfajtává alakítja, illetve más munkavállaló számára dolgozói részvényként értékesíti (Gt. 191. §). A kamatozó részvény az osztalék mellett az adózott jövedelemből még kamatra is jogosítja a részvényes. Kamatozó részvény csak az alaptőke 10%-át meg nem haladó mértékben hozható forgalomba (Gt. 192. §). Ugyancsak az alaptőke 10%-át meg nem haladó mértékben bocsátható ki olyan névre szóló részvény, amelyre az rt.-t vételi vagy a részvényest eladási jog illeti meg – ez az ún. visszaváltható részvény (Gt. 193. §). A részvények forgalomba hozásának időpontja szerint különböztethetünk meg részvényutalványt, ideiglenes és „végleges” részvényt (Gt. 190-192. §). A részvényutalvány nem értékpapír, hanem csak egy tanúsítvány, amelyet a részvényes az általa befizetett vagyoni hozzájárulásról az rt. cégbejegyzése előtt kap. Ha az rt.-t már bejegyezték a cégjegyzékbe, de az rt. teljes alaptőkéjét még nem fizették be a részvényes által teljesített vagyoni hozzájárulásáról ideiglenes részvényt kell kiállítani. A teljes alaptőke biztosítása után az ideiglenes részvény érvénytelenné válik, felváltja ugyanis a „végleges” részvény (Gt. 195-197. §). A részvény előállítási módja szerint hagyományos nyomdai úton előállított részvény, illetve lényegében számítástechnikai kódot képező dematerializált részvény lehet. A modern értékpapírjogok kedvezményezik a nyomdai részvények dematerializált részvénnyé való átalakítását. A dematerializált részvényt értékpapírszámlán a központi értéktárban kell elhelyezni. A dematerializált részvény átruházása a számlán való jóváírással történik (Gt. 198-200. §). A részvények egészen sajátos csoportja az ún. saját részvény, tehát amikor az rt. saját részvényeinek tulajdonosa lesz. Ezt a lehetőséget a modern részvényjogok biztosítják ugyan, de korlátozzák is. A jelenlegi szabályozás szerint az rt. alaptőkéje feletti vagyonából az alaptőke 10%-a erejéig szerezhet saját részvényt, de a Gt. az rt.-nek a leányvállalatainál (azaz azon társaságoknál, amelyekben többségi szavazati joggal rendelkezik) lévő részvényeit is bevonta a saját részvények körébe. Saját részvény megszerzésére általában csak közgyűlési határozat alapján kerülhet sor, de bizonyos esetekben felhatalmazást lehet erre adni az ügyvezetésnek. A saját részvénnyel szavazati jogot nem lehet gyakorolni, osztaléka pedig megoszlik a többi részvényes között (Gt. 223-230. §). A részvények osztályozása körében említendő meg a részvénnyé átváltoztatható, illetve részvényjegyzési jogot biztosító kötvény (Gt. 199. §). Emellett megjegyzendő, hogy részvényre elővásárlási, visszavásárlási, illetve vételi és eladási jogot egyaránt ki lehet kötni (Gt. 200. §). A zártkörűen működő részvénytársaság körében nemcsak törvény, de alapszabály is korlátozhatja a részvények „sima” átruházás útján való megszerzését, így pl. előírhatja, hogy a részvények átruházásához az igazgatóság beleegyezésére van szükség (Gt. 204-205. §). A nyilvánosan működő rt.-knél pedig az elsőbbségi részvények kibocsátását korlátozza a Gt. (Gt. 286. §). 7.3. A részvényesi minőség meghatározott személyei (tagsági) és vagyoni jogokkal, illetve kötelezettségekkel jár. Alapvető szabály, hogy a részvényesi jogok gyakorlásával kapcsolatban az azonos részvénysorozatba tartozó részvényekkel rendelkező részvényesek között bármifajta hátrányos megkülönböztetés tilos (diszkriminációs tilalom – Gt. 176. §). A részvénytársaság tőketársaság. A részvényes alapvető kötelezettsége ezért részvénye névértéke (kibocsátási értéke) befizetése. A részvényes alapvető joga is vagyoni – a részvényest az rt. adózott eredményéből osztalék illeti meg. A Gt. részletesen szabályozza az osztalék megállapításának és kifizetésének módját (Gt. 219-222. §). Az osztalék – az elsőbbségi részvény kivételével – a részvény névértékéhez igazodik. A részvényesnek, mint a társaság tagjának emellett ún. személyi jogai is vannak. A részvénytársaság jellegzetessége, hogy ezek a személyes jogok zömmel ún. közgyűlési jogok, tehát az rt. közgyűlésén lehet, illetve kell ezeket gyakorolni. Minden részvényes jogosult a közgyűlésen részt venni, ott felszólalni, felvilágosítást kérni, észrevételt és indítványt tenni – mégpedig akkor is, ha a részvényéhez nem fűződik szavazati jog (Gt. 224. §). A részvényes ugyanis nemcsak befektető, a társaság tagja is. A döntésekben való részvételt a szavazati jog testesíti meg, amely – az esetleges elsőbbségi részvényt figyelmen kívül hagyva – a részvény névértékéhez igazodik. 7.4. A Gt. a kft.-hez viszonyítva jóval részletesebben foglalkozik az rt.-nél az alaptőke felemelésével (annak különböző módjaival – pl. feltételes alaptőke-emelés) és leszállításával. Emellett még néhány külön szabályt tartalmaz az rt. jogutód nélküli megszűnésével és átalakulásával kapcsolatban, majd – éppúgy, mint a kft.-nél –

91 az egyszemélyes részvénytársaságra állapít meg néhány külön rendelkezést. Egyszemélyes rt. a dolog természeténél fogva csak zártkörűen működhet névre szóló részvénnyel – 283-284. §). 7.5. A részvénytársaság legfőbb szerve a valamennyi igazolt részvényesből (képviselőjéből) álló közgyűlés. A Gt. részletesen szabályozza a közgyűlés hatáskörét, összehívási rendjét (évente legalább egy rendes közgyűlés, rendkívüli közgyűlés), a közgyűlés előkészítésével összefüggő teendőket, a határozatképességet és a határozatok meghozatalának rendjét, a közgyűlési jegyzőkönyvet, a folytatólagos és megismételt közgyűlést stb., mégpedig főszabályként a zártkörűen működő rt.-nél (231-242. §), majd ezt kiegészíti a nyilvánosan működő rt. közgyűlésére vonatkozó eltérő, illetve kiegészítő szabályokkal (Gt. 302-307. §). Az rt. ügyvezető szerve főszabályként a legalább 3, és legfeljebb 11 tagból álló igazgatóság, amely – ha a közgyűlés ezt a jogkört nem vonja magához – elnökét maga választja tagjai közül (Gt. 243-247. §). Az igazgatóság tagjait főszabályként a közgyűlés választja meg. Az igazgatóság tagjai „külsők” és „belsők” egyaránt lehetnek – a megkülönböztetés arra utal, hogy az igazgatóság tagja az rt.-nél dolgozik-e (pl. vezérigazgató, más vezető munkavállaló) vagy sem. Az rt.-k többségében az igazgatóság vegyesen áll külsőkből és belsőkből, ha az igazgatóság tagjává választott vezérigazgató egyben az igazgatóság elnöke is, akkor beszélhetünk elnök-vezérigazgatóról. Mint már erről az általános szabályok között volt szó, az igazgatóság elnöki, illetve tagi tisztsége kifejezetten erre a tisztségre irányuló munkaviszony alapján nem látható el. Ha az rt. igazgatósága zömmel belsőkből áll, lényegében azonos az rt. menedzsmentjével, ha zömmel külsőkből, úgy az igazgatóság elválik a menedzsmenttől, és nem annyira az operatív ügyekkel, hanem átfogóbb kérdésekkel foglalkozik. Az igazgatóság testület, amely ügyrendje szerint főszabályként üléseken hozza meg döntéseit. Az igazgatóság ülésein mindenkinek egy szavazata van, a szavazás nyilvános és egyszerű szótöbbséggel születnek meg a döntések. A Gt. 30. § (4) bekezdése alapján a kárfelelősség szempontjából az igazgatóság tagjainak felelőssége egyetemleges, mentesül azonban a felelősség alól az a tag, aki a kárt okozó döntés ellen szavazott, illetve a döntéshozatalban nem vesz részt. Az igazgatóság vezeti operatívan az rt.-t és köteles a vagyon védelméhez szükséges intézkedéseket megtenni. Az eredménybeszámolót – a könyvvizsgálói audittal és a felügyelő bizottság véleményével – az igazgatóság terjeszti a közgyűlés elé. Az igazgatóság a) ügyvezető tevékenységéről, b) a társaság vagyoni helyzetéről, c) az rt. üzletpolitikájáról háromhavonta a felügyelőbizottságnak jelentést köteles tenni (Gt. 242. §). Az rt. igazgatóságával kapcsolatban már említett két speciális szabály igényel említést a) a zártkörűen működő rt. alapszabálya egyszemélyes igazgatóságot is intézményesíthet, azaz a vezérigazgatót feljogosíthatja az igazgatóság hatáskörének gyakorlásával (Gt. 247. §); b) a zártkörűen működő rt. alapszabálya felügyelőbizottságot az alapító okiratban foglalt rendelkezéssel a Gt. 37. §-a alapján az igazgatóság fölé helyezheti. Ez esetben a közgyűlés csak a felügyelő bizottságot választja meg, és a felügyelő bizottság nevezi ki az igazgatóságot. Ez esetben az alapító okirat meghatározhatja azokat a jogügyleteket, illetve más döntéseket, amelyeket az igazgatóság csak a felügyelő bizottság előzetes jóváhagyásával köthet meg. Az ún. irányító felügyelő bizottság tagjai felelőssége ebben a körben azonos a vezető tisztségviselők felelősségével, azaz egyetemlegesen felelnek a kárt okozó döntésért. Az a) és b) alatti speciális vezetési formációk egymással vegyítve is alkalmazhatók: irányító felügyelő bizottság + egyszemélyes igazgatóság. c) a nyilávnosan működő rt.-nél az igazgatóság és a felügyelőbizottság kettőse helyett igazgatótanács is választható (ld. 7.6. pont.). A zártkörűen működő rt.-nél – a dolgozói participáció tekintetében a 3.4. pontnál ismertetett általános szabályon túlmenően – felügyelőbizottságot csak akkor kell létrehozni, ha a részvények legalább 5%-át képező részvényesek ezt kérik. A könyvvizsgáló valamennyi rt.-nél kötelező szerv. 7.6. A nyilvánosan működő részvénytársaságokra nézve a Gt. 285-315. §-ai külön szabályokat állapítanak meg, tehát a zártkörűen működő rt.-kre vonatkozó szabályokat ezen külön szabályokban foglalt eltérésekkel és többletrendelkezésekkel lehet alkalmazni (Gt. 285. §). A magyar jogban a nyilvánosan működő társaságoknak nem kell kötelezően az Értéktőzsde tagjának lenniük. A tőzsdetag társaságokra a Tőzsde további szigorúbb szabályokat állapít meg szabályzataiban.

92 Az eltérések egy része a nyilvánosan működő rt.. részvényeire vonatkozik, így pl. az ilyen rt.-nek csak dematerializált részvényei lehetnek, az elsőbbségi részvények főszabályként nem kombinálhatók, a szavazatelsőbbségi részvényeket a törvény korlátozza stb. (Gt. 286-287. §). A Gt. az rt. nyilvános alapítását csak a nyilvánosan működő rt.-nél szabályozza, azaz zártkörűen működő rt. nyilvánosan nem alapítható (Gt. 288.-295. §). A nyilvános alapítás lépcsői: alapítási tervezet, részvényjegyzés, majd az alakuló közgyűlésen az alapszabály elfogadása. A Gt. a Tpt.-vel összhangba hozott szabályokat állapít meg az ún. aluljegyzésre, illetve túljegyzésre. Az elmúlt majd 20 évben szélső kivételként került csak sor nyilvános alapításra. A nyilvánosan működő rt.-knél a részvényesek jogaira is speciális szabályok vonatkoznak, pl. az alapszabály meghatározhatja az egy részvényes által gyakorolható szavazati jog legmagasabb mértékét, a kollektív kisebbségi jogok mértéke az általános 5% helyett 1% (296-301. §). A nyilvánosan működő részvénytársaság közgyűlésének hatásköre – a már említett corporate governance (felelős vállalatvezetés) elveinek jegyében – szélesebb az általánosnál és nyilvánossága is magasabb szintű (Gt. 302-307. §). A legalapvetőbb eltérés az ügyvezetés körében van: a Gt. 308. § lehetővé teszi az alapszabálynak, hogy az igazgatóság ás a felügyelőbizottság kettős rendszere helyett egységes irányítási rendszerben igazgatótanácsot működtessen. Az igazgatótanács tagjai többségének ún. független személynek kell lennie – független az, akinek igazgatótanácsi tagságán túl más jogviszonya az rt.-vel nincs (Gt. 309. §). Az igazgatótanács az igazgatóság és a felügyelőbizottság feladatait egységesen és együttesen látja el, tagjainak felelőssége a vezető tisztségviselőkre vonatkozó általános szabályokhoz igazodik. Akár kettős, akár egységes irányítási rendszerben működik a nyrt., kötelező a felügyelőbizottság tagjai közül legalább 3 tagú audit bizottság választása (Gt. 311. §), amely segíti az igazgatóság és a felügyelőbizottság, illetve az igazgatótanács tevékenységét. A tőzsdei társaságoknál a Budapesti Értéktőzsde irányelvei alapján corporate governance beszámolót is kell készíteni, és az eredménybeszámolóval együtt a felelős vállalatvezetési jelentést is a közgyűlés elé kell terjeszteni. Ez a jelentés az előző üzleti évben folytatott vállalatvezetési gyakorlatot ismerteti, illetve értékeli (Gt. 312. §).

IV. fejezet Társasági konszernjog

1. A konszernjog elvi kérdéseiről 1.1. A világgazdaságnak több mint 100 éve alapvető folyamata a koncentráció, a nagyvállalat-képződés, mégpedig nem egyszerűen a társaságok egyesülése (fúziója) útján, hanem úgy, hogy a társaságok különböző módon egymásban befolyást szereznek, vagy társasági részesedésszerzéssel vagy megállapodással, illetve más úton. A gyakorlatban, illetve a közgazdasági irodalomban kialakult: a) a vállalatcsoport fogalma, amely egymásban kölcsönösen vagy egyoldalúan részesedő, illetve az anyavállalattól részesedési vagy egyéb módon (szerződés stb.) függő vállalatok (leány-, unoka- stb. vállalatok) együttesét jelenti; b) a konszern fogalma közgazdaságilag olyan vállalatcsoportot jelent, ahol az anyavállalat a leányvállalatok felett szakmai irányítást is ellát, és bár a vállalatcsoport diverzifikált (idegen profilú vállalatokat is tartalmaz), a leányvállalatok alapvetően azonos szakmai jelleget mutatnak (pl. MOL, MÁV); c) a holding fogalma közgazdaságilag olyan vállalatcsoportot jelent, ahol a központ alapvetően pénzügyileg (tulajdonosként, vagyonkezelőként) profitmaximálásra törekedve irányít vállalatokat, mintegy porfólió-szemléletben. A leány-, unoka- stb. vállalatok tehát a vállalatcsoporton belül a legkülönbözőbb ágazatokba tartozhatnak (pl. ÁPV Rt.). A jog alapvetően a társaságok egymásban való befolyásszerzését ragadja meg és az ily módon kapcsolódó vállalkozásokat (vállalatokat) szabályozó jogterületet nevezi konszernjognak. A konszernjog viszonylag új jogterület, a XX. század során kapcsolódott a társasági joghoz, versenyjoghoz, számviteli joghoz.

93 1.2. A más vállalatokat uraló vállalatok, a különböző vállalatközi keresztrészesedések, az anya-,leány- és unokavállalatok zárt lánca mindenekelőtt a versenyjog ellenállását váltotta ki, mert a vállalatok egymás közti összefonódásai részben a fúziókontrollt játszották ki, részben a kartelltilalmat, azaz a piaci versenykorlátozást. A versenyjogi konszernkorlátozás már a XIX. század első felében ezért megjelent. Külön problémaként jelentkezett ez a rendszerváltozáskor, hiszen a volt szocialista országokban centralizált vállalatstruktúra volt. Ezért már az 1990-es első versenytörvény is tartalmazott korlátozó rendelkezéseket, majd a második átfogó versenytörvény, az 1996. évi LVII. törvény VI. fejezete jelentősebb piaci részesedésen felül a közvetlen és a követett befolyásszerzést éppúgy a Gazdasági Versenyhivatal előzetes engedélyéhez köti, mint a gazdálkodó szervezetek összeolvadását vagy beolvadását ilyen piaci mértékű részesedésnél (ld. a XII. Fejezetben). Másodiknak a vállalatcsoportosulásokra a pénzügyi jog reagált, hiszen az éves eredményt, a mérleget és a vállalkozások állammal szembeni adófizetési kötelezettségét nagymértékben érintheti a vállalatok összefonódása. Éppen ezért az európai számviteli irányelvek alapján a magyar számviteli törvény, az 1991. évi XVIII. törvény is bevezette az összefonódó vállalatoknál a konszolidált mérleget (jelenleg ezt a szabályozást az új számviteli törvény, a 2000. évi C. törvény szabályozza). Végül a harmadik irányú reagálás a társasági jog, amely részben igyekszik meggátolni a jogos érdekeket sértő befolyásszerzést, részben igyekszik óvni az ellenőrzés alá került vállalatok részvesei, illetve a hitelezők érdekeit. 1.3. A társasági konszernjog a világ legtöbb országában a bírói gyakorlat során fejlődött ki. Az első jelentősebb kontinentális tételesjogi szabályozás az 1965-ös német részvénytörvényben található. A „német” konszernjog ezt követően Dél-Amerikába került át (Brazília, Chile), majd „visszakerült” Európába, a portugál társasági jogba. Jelenleg az Európai Unió tagállamai közül törvényileg szabályozott konszernjoggal csak Németország, illetve Portugália rendelkezik. De az európai Unió is igyekszik irányelvekkel reagálni a vállalatcsoportosulások európai erősödésére. A német konszernjog részben a részesedési (faktikus) konszernjogot szabályozza, ahol a befolyás a jelentős mértékű társasági részesedésen alapszik. Másrészt a német jog kifejlesztette az ún. vállalatvezetési szerződéseket is, amikor a befolyás a vállalat által kötött – vezetési befolyást, nyereség-átcsoportosítást stb. tartalmazó – szerződésen nyugszik. Az 1993-as szlovén és horvát társasági törvény teljes egészében átvette a német konszernjogot, és ez az irányzat az 1990-es évek közepére Közép-Kelet-Európában eléggé uralkodó irányzattá vált. A német konszernjog ún. defenzív konszernjog, nem gátolja meg a vállalatfelvásárlást, de biztosítékokat épít be a kisrészvényesek és a hitelezők érdekvédelmére. Az USA-ban azonban a II. világháború után ún. offenzív konszernjog épült ki, amely ún. take over típusú vállalatfelvásárlási eljárás beiktatásával jelentősen megnehezíti az uralomszerzést. Az USA-ban a vállalatfelvásárlási eljárás törvényeken alapszik. Angliában viszont egy önszabályozó megállapodáson, ún. City Code-on. 1.4. A konszernjog eredetileg a részvénytársasági jog intézménye volt. Ennek megfelelően az 1988. évi magyar Gt. részvénytársaságokról szóló VII. fejezete utolsó címében a 321-330. § között helyezte el a konszernjogot, amelynek hatálya csak arra az esetre terjed ki, ha magyar cégjegyzékbe bejegyzett rt. részesedett másik magyar honos részvénytársaságban. Ugyanakkor a nyugat-európai bírói gyakorlat egyre jobban kiterjeszti a konszernjogi szabályok hatályát a kft.-kre is, és ebbe az irányba mutatnak az Európai Unió konszernjogi irányelvének tervezetei is. Ezért az 1997-es magyar Gt. általánosította a konszernjogot és a társasági jog általános intézményévé tette, nevezetesen az 1977-es Gt. III. része (amely a „Kapcsolódó vállalkozások” címet viseli), XIV. fejezetében „Befolyásszerzés gazdasági társaságban” cím alatt foglalta össze a német típusú ún. faktikus részesedési konszernekre vonatkozó szabályokat. Emellett a nyilvánosan működő részvénytársaságokra nézve már az 1996-os értékpapírtörvény az amerikai take over-re emlékeztető vállalatfelvásárlási szabályozást hozott létre. Ezáltal két eltérő dogmatikájú konszernjogi szabályozás egymás mellett él a magyar társaság jogban. Az 1996-os Épt.-be beépített szabályozást a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény jelentősen átalakította és angol, ún. City Code-ot követő, ún. vállalatfelvásárlási eljárást alakított ki, ugyanakkor a 2006-os Gt. német típusú konszernjogot tartalmaz. Megjegyezzük, hogy ez a kettősség eléggé általánossá vált KözépEurópában, tehát a társasági törvények német típusú konszernjoggal a zártan működő rt.-kre és kft.-kre, a tőkepiaci törvények pedig angol-amerikai vállalatfelvásárlási eljárással a nyilvánosan működő rt.-kre nézve.

94

2. A Gt. konszernjogi rendelkezései 2.1. A 2006-os Gt. 52-54. §-ai szabályozzák a társaságban való befolyásszerzés konszernjogi szabályait. a) Konszernjogi szabályok személyi hatálya az „uralkodó vállalatra” és az „ellenőrzött társaságra” terjed ki. - Uralkodó vállalat elvileg bármilyen belföldi és külföldi jogalany lehet, hiszen a kisrészvényesek, illetve a hitelezők szempontjából teljesen mindegy, hogy ki gyakorolja a befolyást. Ennek megfelelően a befolyást gyakorló lehet természetes személy (egyéni vállalkozó), jogi személy, illetve jogi személynek nem minősülő, de jogképes gazdasági társaság (pl. kkt., bt.). Bár a Gt. hatálya csak a magyar cégjegyzékbe bejegyzett, tehát magyar honos gazdasági társaságokra terjed ki, az uralkodó vállalati pozíció szempontjából a Gt. szabályozása a külföldiekre is kiterjed. - Ellenőrzött társaság csak zártkörűen működő rt. vagy kft. lehet (a nyilvánosan működő rt.-re a vállalatfelvásárlási eljárás szabályai vonatkoznak). b) Konszernjogi szabályok csak lényegesebb mértékű részesedés szerzése esetén lépnek be. Ebből a szempontból a 2006-os Gt. jelentős változást hozott. Az 1997-es Gt. ugyanis három kategóriát állapított meg: - jelentős befolyással rendelkezik a tag, ha az ellenőrzött társaságnál a szavazatok több mint 25%-ával rendelkezik (25%+1 szavazat), - többségi irányítást biztosító befolyással rendelkezik a tag (tehát uralkodó taggá válik), ha az ellenőrzött társaságnál a szavazatok több mint 50%-ával rendelkezik (50%+1 szavazat), - közvetlen irányítást biztosító befolyással (ún. stratégiai többséggel) rendelkezi az uralkodó tag, aki az ellenőrzött társaságnál a szavazatok 75%-ával rendelkezik (itt nincs szükség tehát 75%+1 szavazatra). A 2006-os Gt. viszont jelentősen enyhítette ezt a szabályozást: egyfelől csak a minősített befolyásnak tulajdonít jelentőséget, másfelől lehetővé teszi, hogy a társulók a társasági szerződésben (illetve később a társasági szerződést módosítva, de ez csak a köz(tag)gyűlés egyhangú határozatával történhet) a konszernjogi rendelkezések alkalmazását társaságukra nézve kizárják. Minősített többséget biztosító befolyásnak az számít, ha a befolyásszerző az ellenőrzött társaságban közvetlenül vagy közvetve a szavazatok legalább 75%-ával rendelkeznek. A közvetett befolyást a Ptk. 685/B. § (3) bekezdése szabályozza – a köztes vállalkozásokban való többségi részesedést is be kell számítani. c) A konszernjogi szabályok főszabályként a későbbi részesedésszerzésnél és nem az alapításnál jönnek számba. Alapításkor konszernjogi szabályozás magától értetődően nincs, hiszen a kisebbség önként lép a társaságba és veszi tudomásul a többség tényét. d) A konszernjogi szabályok a többlet-befolyásszerzésre vonatkoznak. Ha a többségi részesedés mértéke változik, vagy egyenesen csökken, a konszernjogi szabályokat azért nem lehet alkalmazni, mert a hitelezők, illetve a kisebbségi részvényesek helyzete nem romlott, sőt esetleg javult. (A részvényes személyébe viszont nem szólhatnak bele.) Más szóval csak „felfelé” van konszernjog, azonos mértéknél, illetve „lefelé” nem érvényesül. Megjegyezzük, hogy ezzel ellentétes álláspont is létezik, amely szerint, ha bárki, bármikor minősített befolyást szerez, a Gt. 53-54. §-ait alkalmazni kell. A minősített befolyás szerzését a befolyásszerzőnek annak létrejöttétől számított 15 napon belül a cégbíróságnak be kell jelentenie – a bejelentés elmulasztása esetén a cégbíróság törvényességi felügyeleti intézkedéseket alkalmazhat a befolyásszerzővel szemben. A minősített többségi befolyást a Cégközlönyben közzé kell tenni. A közzétételtől számított 60 napos jogvesztő határidőn belül az ellenőrzött társaság bármely részvényese (tagja) kérheti, hogy a befolyásszerző részvényét (üzletrészét) vegye meg a kérelem benyújtásakor fennálló piaci értéken, de legalább a társaság saját tőkéjéből a részesedésre jutó résznek megfelelő értéken. Ha a minősített befolyásszerző az ellenőrzött társaság vonatkozásában tartósan hátrányos üzletpolitikát folytat és ezáltal az ellenőrzött társaság kötelezettségeinek teljesítését jelentősen veszélyezteti, az ellenőrzött társaság bármely hitelezőjének kérelmére a cégbíróság a befolyásszerzőt biztosíték adására kötelezheti. Ha pedig a hátrányos üzletpolitika következtében az ellenőrzött társaság felszámolásra kerül és a felszámolás során a hitelező követelésére nincs elég fedezet, a hitelezőnek a felszámolás során benyújtott keresete alapján a bíróság megállapítja a befolyásszerző korlátlan felelősségét a kielégítetlen tartozásért. 2.2 A 2006-os Gt. új intézményként vezette be a magyar társasági konszernjogba a vállalatcsoport intézményét (5564. §). Kétfajta vállalatcsoport van, az elismert és a tényleges.

95 Az elismert vállalatcsoport alapvető ismérvei: a) az uralkodó tag az a gazdasági társaság, amely a számviteli törvény értelmében konszolidált mérleg készítésére köteles, b) ellenőrzött társaság(ok) az a kft., illetve rt., amely felett az uralkodó társaság a számviteli törvényben meghatározott befolyással rendelkezik, c) az uralkodó tag és az ellenőrzött társaságok a Gt. 56. §-ában meghatározott uralmi szerződést köt, d) az uralmi szerződést az érintett társaságok legfőbb szerve legalább háromnegyedes többséggel jóváhagyja, és erről az uralkodó tag a Cégközlönyben a Gt. 57. §-ában meghatározott közleményt tesz közzé, e) a cégbíróság az elismert vállalatcsoportként való működést a cégjegyzékbe bejegyzi. Az uralmi szerződés intézményesen korlátozza az ellenőrzött társaságok önállóságát, beillesztve őket a vállalatcsoport egésze üzletpolitikájába. Az uralmi szerződés meghatározza pl. az uralkodó tag utasítási jogának terjedelmét, illetve azt, hogy az uralkodó vállalat az ellenőrzött társaságtól mennyi nyereséget vonhat el. Az uralmi szerződés hasznos az ellenőrzött társaságok ügyvezetésének, mert egyértelművé teszi, hogy milyen kérdésekben vannak alávetve az egységes üzletpolitikának, és mennyiben szolgálhatják a leányvállalat saját üzleti érdekeit. De az uralmi szerződés részben a nyilvánosságon, részben a Gt. által kötelezővé tett tartalmi kellékein keresztül szolgálja a leányvállalatok részvényeseinek, illetve hitelezőinek érdekeit is (részvények eladása, követelésbiztosítékok stb.). Az uralmi szerződés nem egyenrangú szerződő felek közti szerződés, de a Gt. ennek ellenére a Ptk.-t jelöli meg mögöttes jogterületként. Azt is kimondja a Gt., hogy a vállalatcsoport, mint integrált egész, nem minősül jogi szeménynek. Az elismert vállalatcsoportba való cégbírósági bejelentkezés önkéntes. A Gt. 64. §-a azonban ismeri az ún. tényleges vállalatcsoportot is, ahol a faktikus konszernkapcsolat uralmi szerződés és cégbírósági bejegyzés nélkül is fennáll. A tényleges vállalatcsoport megállapításához tartós, legalább 3 évenkénti együttműködés fennállása szükséges.

3. A nyilvánosan működő részvénytársaság felvásárlása 3.1. A tőkepiaci törvény 65-80. §-ai rendelkeznek – az angol City Code-ban szabályozott take over eljárás mintájára – az ún. vállalatfelvásárlásról, amely befolyásszerzést jelent nyilvánosan működő részvénytársaságban. A Tpt. 65. §-a a befolyásszerzést rendkívül széles körben határozza meg, nevezetesen közvetlen, illetve közvetett részesedésszerzés egyaránt számba jön, a szavazati jog bármilyen módon (pl. szerződéssel) való megszerzése befolyásszerzésnek minősül. A nyilvánosan működő részvénytársaságban történő 5%-os mértéket elérő, majd ezt követően minden további öt százalékos mértéket elérő befolyásszerzést egészen az 50%-os befolyásszerzésig a szerző fél köteles két naptári napon belül a PSZÁF-nak bejelenteni, és ezt a tényt nyilvánosan közzétenni, mégpedig az európai Unió valamennyi olyan tagállamában Magyarországon kívül, ahol az rt. részvényeit hivatalosan jegyzik. 3.2. A vállalatfelvásárlási eljárás akkor indul, ha valaki 33%-ot (olyan társaságban, ahol 10%-ot elérő részesedéssel senki sem rendelkezik, már 25%-ot) meghaladó mértékű befolyást kíván szerezni. Ez esetben a szerezni kívánónak a Felügyelet által jóváhagyott nyilvános vételi ajánlatot kell tennie valamennyi szavazati joggal rendelkező részvényes számára. A vételi ajánlatot a befolyásszerzés bejelentésétől számított 15 napon belül kell megtenni. A vételi ajánlat tartamát a Tpt. 69. §-a részletesen meghatározza. A vételi ajánlatot azonnal – tehát még a Felügyelet jóváhagyása előtt – nyilvánosan közzé kell tenni. A befolyásszerzés lebonyolítására a szerzőnek kötelezően forgalmazót (befektetési vállalkozás, ún. brókercég) kell megbíznia, és a vételi ajánlat tartalmáért az ajánlattevő és a forgalmazó egyetemlegesen kártérítési felelősséggel tartozik. A vételi ajánlat elfogadásának időtartamát az ajánlatban 30-45 nap között kell meghatározni, a vételárat pedig a Tpt. 72. §-a alapján ún. súlyozott tőzsdei átlagár alapján kell meghatározni. A vételi ajánlat kötelező tartalmát képezi a működési terv, illetve az eddigi gazdasági tevékenységről szóló jelentés. A vételi ajánlatban a vételár fedezetét is biztosítani kell. A Felügyelet 15 napon belül köteles dönteni az ajánlat jóváhagyásáról. A jóváhagyás csak jogszabálysértés esetén tagadható meg (Tpt. 70. §).

96 A vételi ajánlat elfogadására nyitva álló határidő alatt az érintett részvénytársaság igazgatósága lényegében passzivitásra van kötelezve, nem változtathatja meg az rt. gazdasági helyzetét. Ugyanakkor a vételi ajánlatot – adott esetben független pénzügyi szakértő bevonásával – köteles a részvényesek részére nyilvánosan közzétett véleményben észrevételezni (73. §). Adott esetben a vételi ajánlati eljárás során versenyre is sor kerülhet. A részvényesek elfogadó nyilatkozatának megtételére nyitva álló határidő zárónapját megelőző 15 napig ugyanis bárki jogosult újabb vételi ajánlat megtételére. Az ellenajánlatot a Felügyelet akkor hagyja jóvá, ha kedvezőbb a részvényesekre nézve, mint az eredeti ajánlat (pl. az ár 5%-kal magasabb). Az ellenajánlat jóváhagyásával az eredeti ajánlat hatályát veszi, és az eljárás az újabb ajánlat alapján újra kezdődik (75. §). 3.3. Ha a részvényes a vételi ajánlatot elfogadja, az adásvételi szerződés létrejön. Az ajánlattevő tehát valamennyi fejajánlott részvényt köteles megvásárolni, kivéve, ha a vételi ajánlatban elállási jogot kötött ki magának arra az esetre nézve, ha az eljárás eredményeként nem szerezne 50%-ot meghaladó befolyást (74. §). Az eljárást a határidő zárónapjával le kell zárni, eredményét a Felügyeletnek be kell jelenteni.

V. fejezet Cégjogi szabályok

1. Cégnyilvántartás 1.1. Eddig is több ízben kiemelésre került, hogy a társasági jog szorosan összefügg a Ctv.-ben szabályozott cégjoggal. A 2006. évi VI. törvény szabályozza a cégnyilvánosság, a bírósági cégeljárás és a végelszámolás kérdéseit, a törvényhez technikai ügyeket rendező igazságügy-minisztériumi rendeletek járulnak. A Ctv. 2. §-a szerint a cég az a jogalany, amely a cégnyilvántartásba való bejegyzéssel üzletszerű gazdálkodó tevékenység folytatása céljából jön létre, de a törvény más jogalany cégnyilvántartásba való bejegyzését is előírhatja. A cégek köre tehát tágabb a gazdasági társaságoknál – cég lehet szövetkezet, az egyéni vállalakozó, a vízgazdálkodási társulat stb. Aki cég, cégneve alatt jogokat és kötelezettségeket szerezhet. Van olyan gazdálkodó alany, aki kötelezően cég, de pl. az egyéni vállalkozó számára csak lehetőséget ad arra a törvény, hogy egyéni cég legyen. A cég bejegyzésre kerül a bírósági cégnyilvántartásba, amely közhiteles és teljesen nyilvános. A cégjegyzék közhitelessége alapvető garanciális kérdés, ezt a Ctv. sokoldalúan kívánja alátámasztani, hiszen a jognak biztosítania kell, hogy a befektetők megbízzanak-megbízhassanak a cégjegyzék tartalmában, az abban foglalt adatokba. Ezért a Ctv. kimondja, hogy az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell annak a jóhiszeműségét, aki a cégnyilvántartásban bízva szerez jogot. A betekintés mellett a cégbíróságon cégmásolat, cégkivonat és cégbizonyítvány is kérhető (Ctv. 12. §). A cégjegyzék két részből áll: a szorosan vett cégjegyzékből és a cégiratokból. A cégjegyzéket a megyei bíróság, mint cégbíróság vezeti (Ctv. 1. §), az eljárásra az a bíróság illetékes, amelynek az illetékességi területén a cég székhelye van. 1.2. A cégnyilvánosság alapvető kereskedelmi jogi elv, amely a cégjegyzékre és a cégiratokra egyaránt vonatkozik. A cégtörvény nagy jelentőséget tulajdonít az elektronikus cégeljárásnak, de a nyilvánosság az elektronikus okiratokra is vonatkozik. A cégjegyzékben foglalt adatokról az illetékes cégbíróság mellett az Igazságügyi Minisztérium Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálatától is lehet információs szerezni – a Ctv. az adatvédelem követelményeit figyelembe véve szabályozza az információs jellegű szolgáltatások, pl. a csoportosított cégadatok szerzését stb. (Ctv. 10-19. §). Emellett az információszerzés fontos eszköze a Cégközlöny, amely az Igazságügyi Minisztérium hivatalos lapja, és ma már elektronikus formában is megjelenik (Ctv. 20-21. §). A Ctv. részletesen szabályozza a gazdasági társaságok cégjegyzékben szereplő adatait – minden cég önálló cégjegyzékszámmal rendelkezik. A cégnév biztosítja a kereskedelmi jogalanyiságot. A Ctv. alapvető rendelkezése: a cégnévnek a cég alapvető tevékenységét és tényleges formáját kell kifejeznie és nem kelthet ezzel ellentétes látszatot. A cégnévvel szemben alapvető követelmények a cégvalódiság, a cégszabatosság és a cégkizárólagosság elvei – tudniillik, hogy a társaság más cégektől megkülönböztethető legyen. A cégnév vezérszót is tartalmazhat, a cég rövidített neve

97 pedig a vezérszóból és a cégforma (pl. kft.) megnevezéséből áll. Két cég azonos cégnév alatt nem működhet (Ctv. 3-5. §).

2. Cégbírósági eljárások A Ctv. az alábbi nem peres cégjogi eljárásokat szabályozza: a) cégbejegyzési eljárás, b) változásbejegyzési eljárás, c) a cég átalakulásának (egyesülésének és szétválásának) bejegyzése iránti eljárások. d) a cég törlésére irányuló eljárások. Ezen eljárások főszabályként kérelemre indulnak és bennük a jogi képviselet kötelező. A Ctv. emellett szabályozza a cégjogi határozatokkal kapcsolatos perek speciális szabályait – pl. a cégbejegyzés kapcsán az ügyész pert indíthat a cég ellen a bejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránt (Ctv. 65. §). A cégbejegyzési és a cég adataiban beálló változások bejegyzésére irányuló változásbejegyzési eljárás kizárólag elektronikus úton kezdeményezhető, az okiratok átalakítását a cégeljárás során eljáró – minősített elektronikus aláírással rendelkező - jogi képviselő (ügyvéd, közjegyző, jogtanácsos) végzi. A bejegyzési és változásbejegyzési eljárás esetében a jogi képviselet tehát kötelező. A Ctv. továbbá részletesen szabályozza a gazdasági társaságok feletti törvényességi felügyelet gyakorlásának módját, amely ugyancsak sajátos „nem peres” eljárásban történik. A Ctv. 72. § (1) bekezdése szerint a törvényességi felügyeleti eljárás célja, hogy a cégnyilvántartás közhitelességének biztosítása érdekében kikényszerítse a cégek törvényes működését. A törvényességi felügyeleti eljárásnak kérelemre és hivatalból is helye van a gazdasági társaságokkal szemben (Ctv. 76-77. §). Törvényességi felügyeleti eljárásra két alapvető okból kerülhet sor: a) ha a cégjegyzékbe bejegyzett adat vagy annak hiánya törvénysértő, azért mert erről a cégbíróságnak nem volt tudomása, illetve az később vált törvénysértővé, b) ha a gazdasági társaság (más jogalany) működése során nem tartja be a szervezetére és működésére vonatkozó jogszabályokat, illetve a társasági szerződés rendelkezéseit. A törvényességi felügyeleti eljárás során a cégbíróság az alábbi intézkedéseket teheti, illetve szankciókat alkalmazhatja: a) felhívja a céget a törvényes működés helyreállítására, b) legfeljebb 10 millió Ft-ig terjedő pénzbírságot szab ki, c) a társaság szerveinek határozatát megsemmisíti és új határozat hozatalát írja elő, d) összehívja a társaság taggyűlését, e) legfeljebb 90 napra a cég működése törvényességének helyreállítása céljából a céghez felügyelőbiztost rendel ki (pl. ha nincs a társaságnak vezető tisztségviselője), f) a társaságot megszűntnek nyilvánítja (Ctv. 81. §). Megszűntnek nyilvánítás esetén a bíróság végelszámolót jelöl ki és a megszűnés a végelszámolás befejezése után, a cégjegyzékből való törléssel történik meg. (Ha felszámolási eljárásnak van helye, azt kell lefolytatni.) Ettől független az ismeretlen székhelyű cég megszüntetésére irányuló eljárás (89. §), amelynek eredménye ugyancsak a cég törlése a cégjegyzékből.

3. Az elektronikus cégeljárás szabályozásának fejlődése Az elektronikus cégbejegyzési (változásbejegyzési) eljárás törvényi szintű szabályait 2006 előtt a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. Törvényt (Ctv’97.) módosító, az elektronikus cégeljárásról és a cégiratok elektronikus úton történő

98 megismeréséről szóló 2003. évi LXXXI. törvény állapította meg. Az elektronikus cégeljárásról szóló 2003. évi LXXXI. törvény, illetve az azt módosító 2004. évi LXXVII. törvény „újrafogalmazta” és részletes keretekbe fogta az elektronikus cégeljárási rendet, lehetőség szerint egyszerűsítve az ott kialakított szabályokat, illetve megoldva a technikai-informatikai szabályozás kialakítása során felmerült, jogi szabályozást igénylő kérdéseket is. Az új társasági- és cégjogi szabályozás bizonyos területeken jelentős változásokat is hozott: kibővítette a lehetséges eljárási cselekmények körét, új jogintézményeket (pl. a gyorsított cégeljárás lehetősége) teremtett meg. Az Európai Unió 1. sz. társasági jogi irányelvének (68/151/EGK) módosításáról szóló 2003/58/EK irányelv értelmében a tagállamokban kötelezően biztosítani kell, hogy az irányelv hatálya alá tartozó társaságok (korlátolt felelősségű társaságok, részvénytársaságok) bejegyzési (változásbejegyzési) kérelmeiket elektronikus dokumentum formájában is eljuttathassák regisztráló hatóságukhoz. Magyarországon a cégregisztert (cégnyilvántartást) bírósg vezeti (a cégbíróságok), így a cégeljárás elektronikus kereteinek megalkotása Magyarországon bírósági peres eljárási szabályok (nem közigazgatási eljárási szabályok) kialakítását tette szükségessé. Az irányelv értelmében a tagállamoknak e feladatot 2007. január 1-ig kellett teljesíteniük, biztosítva azt is, hogy a kft.-k és rt.-k 2006. december 31-ét megelőző – legalább – 10 évben keletkezett összes irata is rendelkezésre álljon az ügyfelek számára – kérelmük esetén – elektronikus okirat formájában is. A magyar cégjogban a bejegyzési kérelem elektronikus benyújtására tehát már 2005-től lehetősége nyílt a cégeknek. Kezdetben azonban ez csak a korlátolt felelősségű társaságok székhelyének (telephelyének), fióktelepének és tevékenységi körének megváltozására vonatkozó változásbejegyzési eljárásokban, továbbá a részvénytársaságok cégbejegyzési és változásbejegyzési eljárásaiban volt alkalmazható (az elektronikus cégeljárásról és a cégiratok elektronikus megismeréséről szóló 2003. évi LXXXI. törvény 7. § alapján). Az elektronikus cégeljárás alkalmazásának lehetőségei ezt követően (2005. január 1. és 2006. szeptember 1. között) fokozatosan bővültek. Ezt követően lépett hatályba, 2006. nyarán az új Cégtörvény (2006. évi V. törvény, Ctv.) amely ismét változtatott az elektronikus cégeljárás szabályozási hangsúlyain. Az új Cégtörvény a fokozatosság elvét még változatlanul szem előtt tartva, a folyamatot jelentősen felgyorsította. A Ctv. 2006. júliusától valamennyi társasági forma esetében biztosította azt a lehetőséget, hogy a cégbejegyzési (változásbejegyzési) kérelmét elektronikus úton is előterjeszthesse és ennek eredményeként a cégbíróság az érintett cégeket elektronikus úton jegyezze be, tartsa nyilván. Ez értelemszerűen a társaságok cégiratainak elektronikus nyilvánosságát is biztosítja [Ctv. 16-17. §]. Elektronikus cégeljárás esetén, a cégbíróság a cégre vonatkozó iratokat elektronikus okirat formájában tartja nyilván [Ctv. 36. § (3) b ek.], és a cégadatok (cégnyilvántartás) nyilvánosságát is elektronikus úton biztosítja (részben az elektronikus kiadmányolással, részben a céginformáció szolgáltatásával, valamint a közeljövőben – 2008. január elsejétől – a cégközlöny és a cégadatok ingyenes és nyilvános hozzáférésének egy központi honlapon való biztosításával). Az új Ctv.-hez kapcsolódva 2006.-tól a végrehajtási rendeletek is teljes körűen megújultak. Az elektronikus cégeljáráshoz – is - kapcsolódó részletszabályokat tehát különböző rendeletekben találjuk. Így a) a cégbejegyzési eljárás és a cégnyilvántartás egyes kérdéseiről szóló 21/2006. (V. 18.) IM rendelet (továbbiakban Chvr), a cégbejegyzési eljárásra vonatkozó általános végrehajtási rendelet, a cégeljárásban alkalmazott kérelemnyomtatványok ezen rendelet mellékletét képezik, és azok értelmezésének, felhasználásának részletes szabályait is ez a rendelet tartalmazza.

99 b) az elektronikus cégbejegyzési eljárás és a cégnyilvántartás egyes kérdéseiről szóló 24/2006. (V. 18.) IM rendelet (továbbiakban Echvr) azonban specializáltan az elektronikus cégeljárás végrehajtási szabályait tartalmazza, ide értve – a konkrét eljárási részletszabályok mellett - a beszámolók elektronikus benyújtásának és nyilvántartásának, valamint a cégiratok elektronikus megismerésének (nyilvánosságának) szabályait is. c) a cégeljárásban és más cégügyekben az illeték és a közzétételi költségtérítés elektronikus úton történő megfizetéséről szól a 25/2006. (V. 18.) IM rendelet, d) végül a Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálat működéséről, valamint a céginformáció költségtérítéséről szóló 1/2006. (VI. 26.) IRM rendelet az ide tartozó végrehajtási részletszabályokat tartalmazza. A 2006 nyarán hatályba lépett új Ctv.-t 2007. nyarán ismét módosították. A cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolási eljárásról szóló 2006. évi VI. törvény és egyéb törvények módosításáról szóló 2007. évi LXI törvényt az Országgyűlés 2007. június 1. –én fogadta el, a Magyar Közlöny 2007/75. számában került kihirdetésre. Hatálybalépéséről a törvény 28. §-sa rendelkezik. Az egyes eljárási kérdések tárgyában átvezetett módosítások ennek értelmében lépcsőzetesen léptek hatályba, oly módon, hogy maga, a módosító jogszabály - a 2007 évi LXI törvény - 2007. szeptember 1.-éjével hatályba lépett, de egyes rendelkezéseit csak 2008 január elsejétől, az elektronikus cégeljárás kizárólagosságát kimondó módosítást pedig 2008 július elsejétől kell alkalmazni.

4. Az elektronikus cégeljárás helye az új Ctv-ben. Az új Cégtörvény értelmében - 2007. január 1-től - már valamennyi cégforma esetében lehetővé vált a cégbejegyzési (változásbejegyzési) kérelem elektronikus úton történő intézése. A Ctv. 2007. elejétől bevezetett új rendszere azt jelentette, hogy - a korábbiakoz képest - bármely társasági forma esetében már szabadon választhattak az alapítók, hogy a hagyományos, papír alapú cégbejegyzési eljárást, vagy az elektronikus cégeljárást kezdeményezik. Az, hogy a 2007 júniusában megalkotott legújabb módosítás (2007. évi LXI törvény) 2008. július elsejétől az elektronikus cégeljárást kötelezővé teszi, mégis igen jelentős változás. Az elektronikus eljárás kizárólagossá, azaz kötelezővé tétele lényegében szemléletváltás a magyar szabályozás alapvető hagyományaihoz képest. Az elektronikus eljárás igénybe vétele – eddig alapvetően a közigazgatási eljárás egyes területein - alapvetően lehetséges – bár egyre inkább egyenrangú - alternatívaként szerepelt, és kötelezővé tételre – a mai napig - csak ritkán, kivételesen kerül sor (pl. az adóeljárásban korábban is volt már erre példa). Az elektronikus cégeljárás kötelezővé tételével megszületett az első olyan – bírósági eljárási forma – amelynek során az eljárás kizárólag elektronikusan kezdeményezhető, bizonyos esetekben (egyszerűsített cégeljárás) szinte teljes mértékben automatizáltan folyik (számítógépes bejegyzés), és a döntések közlése, valamint az „ügyfélkommunikáció” a kérelmezők és a bíróság között alapvetően elektronikus úton zajlik (csak kivételes esetben fordul elő pl. az iratok papír alapú kézbesítése).

5. Az elektronikus cégeljárás menete Az elektronikus eljárás 2008. július elsejétől a cégbejegyzés (változásbejegyzés) kezdeményezésének egyetlen, kizárólagos eljárási lehetősége. Az elektronikus eljárás szabályozásának alapjai azonban már kialakultnak mondhatók, ebben 2008. nyarától sem volt várható jelentős fordulat. A legutóbbi, mégis több ponton gyökeres változásokat hozó 2012 márciusától hatályos módosítás több ponton változtatott a korábbi cégeljárási szabályokon2. 2

A változások fő irányairól lásd a függelékben foglaltakat

100

5.1. Bejegyzésre irányuló elektronikus kérelem benyújtása, és az eljárás szakaszai A cég bejegyzése (változásbejegyzése) iránti kérelem kizárólag elektronikus úton nyújtható be. Az eljárásban a jogi képviselet kötelező, a kérelem benyújtására a jogi képviselő (ügyvéd vagy közjegyző) jogosult. A cégbírósághoz elektronikus úton benyújtott kérelmek érkezéséről a Ctv.-ben meghatározott feltételek fennállása esetén a cégbíróság elektronikus tanúsítványt, illetve változásbejegyzési kérelem esetében igazolást küld a jogi képviselőnek. A cégbejegyzési eljárás során az elektronikus úton küldött okiratokat minősített elektronikus aláírással és időbélyegzővel kell ellátni [Ctv. 36. § (2) bek.]. Ez mind a kérelmezőre, mind a fogadó bíróságra vonatkozó általános szabály. Az időbélyegző jelentősége, hogy annak alkalmazása biztosítja, hogy a minősített elektronikus aláírásra – az aláírás időpontjában – való jogosultság igazolható legyen. A cégbíróság által az eljárásban küldött elektronikus okirat közokiratnak minősül, természetesen a kérelmező által küldött okirat – bár minősített okirat – nem közokirat. Az elektronikus cégeljárásban teljes mértékben kiteljesedik az ún. „egyablakos” rendszer, amely alapján a kérelem előterjesztésével egyidejűleg a társaság az adó- és statisztikai nyilvántartás szerveivel a cégbíróságon keresztül veheti fel a kapcsolatot. A bejegyzési kérelem előterjesztője ugyanis az adóhatóság, illetve a Központi Statisztikai Hivatal által vezetett nyilvántartáshoz szükséges további adatokat (adószám, KSH szám, EU adószám) az elektronikus úton benyújtott bejegyzési (változásbejegyzési) kérelemmel együtt előterjesztve a Cégszolgálat útján juttathatja el az illetékes szervezethez [Ctv. 36. § (4) bek.]. A kötelező jogi képviseletnek az elektronikus cégeljárásban kiemelt jelentősége van (lényegében a jogi képviselő a kérelmezői oldal „egyablaka”, azáltal, hogy az ügyfeleket a jogi képviselő „köti össze” az elektronikus eljárással). A bíróságnak szóló kérelmek megküldése, az előzetes névfoglalási kérelem [Ctv. 6. § (3) bek.] előterjesztése a jogi képviselőn keresztül történik. Ennek körében azonban a jogi képviselő feladata az általa készített okiratok mellett a cégbejegyzési (változásbejegyzési) kérelem mellékletét képező, nem általa készített okiratok (pl. tulajdoni lap másolata, hatósági engedély, a hitelintézet igazolása a pénzbetétek befizetéséről) elektronikus okirati formába történő átalakítása is. Ezzel a – technikai és tudásbeli - készséggel és képességgel tehát nem a társaságnak, az alapító személyeknek kell rendelkezniük, hanem a jogi képviselőnek. A hatóságok, pénzügyi intézmények vagy más szervek által kiadott minősített elektronikus aláírással ellátott elektronikus dokumentum természetesen közvetlenül csatolható a kérelemhez [Ctv. 37. § (1) bek.], annak átalakítására értelem szerűen nincs szükség. A) A kérelem benyújtása a Cégszolgálathoz A kérelmet és annak mellékleteit a jogi képviselő – elektronikus okirat formájában, elektronikus úton – a Cégszolgálathoz küldi meg. A bejegyzési (változásbejegyzési) kérelem benyújtásának időpontja a Cégszolgálathoz érkezés időpontja, azaz a kérelem benyújtására vonatkozó 30 napos határidő szempontjából ezt az időpontot kell figyelembe venni [Ctv. 37. § (3) bek.]. Ez azt jelenti, hogy a változás bejelentésére a cég számára előírt 30 napon belül a kérelemnek a Cégszolgálathoz meg kell érkeznie – szemben a hagyományos határidő számításának módjával, amikor a papír alapú kérelem postázása esetén a határidőben való postára adás számított. Értelem szerűen – miután az elektronikus

101 „postázás” ideje jóval rövidebb (nem napokban, hanem percekben mérhető), továbbá az elektronikus kommunikációban a jognyilatkozatok megtétele tekintetében a szabályozás általában a „megérkezési elvet” preferálja, így a benyújtás időpontjának a Cégszolgálathoz való megérkezés tekintendő. B) Az eljárási illeték és a közzétételi költségtérítés megfizetése Az elektronikus cégeljárásban az eljárási illetéket és a közzétételi költségtérítést is elektronikus úton kell megfizetni, mégpedig a kérelem benyújtását megelőzően. Az elektronikus fizetés technikája – az elektronikus „bankolás”, illetve az internetes szolgáltatások igénybevétele közvetítésével - viszonylag széles körben ismert, elterjedt fizetési mód, a cégeljárásban azonban ennek további biztosítékait rögzíti a szabályozás. Az eljárási illeték és költségtérítés megfizetését azonban szintén nem kell a vállalkozásnak magának bonyolítania, azt szintén az arra felkészült jogi képviselő végzi. Az illeték illetve a költségtérítés megfizetése a legújabb fejlemények eredményeként a Magyar Államkincstár honlapjáról letöltött illeték, valamint költségtérítési ügyazonosító szám feltüntetésével, „utalványmintával” történik. Az illeték és a költségtérítés befizetésének összegéről és időpontjáról a Magyar Államkincstár – a bejegyzést kérő jogi képviselőjének minősített elektronikus aláírással ellátott kérelmére, amelyben az ügyazonosító számokat fel kell tüntetni – egy munkanapon belül elektronikus úton fokozott biztonságú aláírással ellátott igazolást küld. Az igazolásokat – ahogyan a hagyományos eljárásban a befizetési bizonylatokat (az eljárási költség megfizetésének igazolására szolgáló „befizetési igazolás” e-akta) - a bejegyzési (változásbejegyzési) kérelemhez mellékelni kell. Az illeték és a költségtérítés elektronikus úton történő megfizetésének részletes szabályait az illeték és a közzétételi költségtérítés elektronikus úton történő megfizetéséről szóló 25/2006. (V. 18.) IM rendelet tartalmazza. C) A Cégszolgálat előzetes formai vizsgálata A Cégszolgálat az elektronikus okiratot informatikai szempontból (így az elektronikus aláírás hitelessége, az adatok sértetlensége, az időbélyegző dátuma és hitelessége, az elektronikus okirat formátuma tekintetében) megvizsgálja. Ennek eredményeként az eljárás eltérő módokon folyik tovább: a) Ha a bejegyzési (változásbejegyzési) kérelem – annak mellékleteivel - informatikai szempontból elfogadható, a Cégszolgálat azt haladéktalanul továbbítja az illetékes cégbírósághoz. b) Ha kérelem és mellékletei informatikai szempontból hibásak vagy hiányosak, a Cégszolgálat az iratokat az erre vonatkozó tájékoztatással továbbítja a cégbírósághoz, azonban ilyen esetben a kérelmet be nem nyújtottnak kell tekinteni [Ctv. 38. § (1) bek.]. A Cégszolgálat természetesen a kérelem megérkezéséről, és arról, hogy azt milyen tájékoztatással továbbította a cégbírósághoz, a kérelem cégbírósághoz való sikeres továbbításával egyidejűleg elektronikus igazolást küld a cég jogi képviselőjének. D) A cégbíróság eljárása A cégbíróságra vonatkozó ügyintézési határidő az elektronikus cégeljárásban a kérelemnek a cégbírósághoz érkezését követő munkanapon kezdődik, és az új cégjogi szabályok az eljárási határidőket jelentősen lerövidítették. Az ügyintézési határidővel kapcsolatos koncepció is megváltozott: már nem az dönti el, mennyi idő alatt jegyzik be a vonatkozó cégadatot, hogy az eljárást jogi személy cégforma, vagy nem jogi személy társaság kezdeményezte, hanem az a tény,

102 hogy az alapítás (módosítás) kapcsán egyedi szerződéssel a kizárólagosan elektronikusan kezdeményezhető cégeljárás során szerződés minta alkalmazásával vagy anélkül eszközli a társaság. A cégeljárás határidejére vonatkozó általános szabály szerint a cégbíróságnak a bejegyzésre (vagy a kérelem elutasítására) rendelkezésre álló általános határidő (elektronikus érdemi bejegyzési illetve változásbejegyzési eljárásban) 15 munkanap. Az egyszerűsített eljárás esetében az általános határidő korábban 1 munkaóra volt, de a 2012 márciusától hatályba lépő Ctv.-módosítás jó néhány, a forgalom – és az ügyleti biztonságot, valamint a közbevételeket szolgáló – módosításának eredményeképpen az ügyintézési határidők közül a legradikálisabb, az egyszerűsített eljárás korábbi „bravúros” egy munkaórája végleg kivezetésre került. A cégbíróság a cég alapításáról szóló – a cég azonosítására alkalmas adatokat és azonosító számokat (cégjegyzékszám, adószám stb.) tartalmazó – tanúsítványt, illetve elektronikus igazolást csak az informatikai szempontból szabályszerűen érkezett kérelem alapján ad ki [Ctv. 39. § (1) bek.]. A cégbíróság a jogi képviselővel elektronikus úton közli az eljárás során hozott végzéseket. Az elektronikus úton közölt végzést a jogi képviselő elektronikus rendszere által kiállított visszaigazolásban megjelölt időpontban kell kézbesítettnek tekinteni. A tanúsítványt, a bejegyző és a bejegyzési kérelmet elutasító végzést a cégbíróság írásban is megküldi. A kézbesítéshez fűződő jogkövetkezmények az elektronikus úton történő közléshez fűződnek [Ctv. 39. § (2) bek.]. A cégbíróságon a bejegyzési kérelem elbírálása során megvizsgálják, hogy a bejegyzést kérő jogi képviselőjének meghatalmazása, a bejegyzési kérelem kitöltése és a jogi képviselőnek a bejegyzési kérelembe foglalt nyilatkozata megfelel-e a jogszabályoknak, valamint hogy a bejegyzést kérő a Ctv.által előírt mellékelendő okiratokat csatolta-e kérelméhez, továbbá, hogy - amennyiben a bejegyzést kérő nem élt a Ctv. 6. § szerinti névfoglalás lehetőségével -, a cég választott neve jogszabályszerű-e, stb. Ha a cégbíróság az érdemi döntés (bejegyzés vagy elutasítás) meghozatalára vonatkozó kötelezettségének az egy munkaórás határidőn belül nem tesz eleget, a cégbíróság vezetője a határidő lejártát követően, legkésőbb egy munkanapon belül hivatalból intézkedik a bejegyzési kérelem elbírálásáról (pl. ő maga dönt). Ezt követően a cégbejegyzés a következő munkanapon a törvény erejénél fogva - a kérelem szerinti tartalommal – létrejön (automatikus bejegyzés). Ha a cégbejegyzési kérelmet elutasító végzés közlését követően nyolc napon belül ismételten kérik a cég bejegyzését, az elutasításhoz fűződő jogkövetkezmények nem alkalmazhatóak, és a korábbi eljárás során benyújtott okiratokat - ideértve a korábbi eljárásban az illeték megfizetéséről szóló igazolást is ismételten fel lehet használni az új bejegyzési kérelemhez. A határidő elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye. Ismételt benyújtásnak egy alkalommal van helye. Ez a rendelkezés a cégjogi eljárásból már korábban ismert megoldás. A jogalkotó eredetileg a bejegyzési kérelem hiánypótlás nélküli elutasításához kapcsolta annak lehetőségét, hogy a súlyosan kellékhiányos kérelem rövid időn belüli kijavítása esetében annak újbóli benyújtásával orvosolhassa a társaság a hibát. Itt a rövidített, egyszerűsített eljáráshoz fűződő vállalkozói érdeket ismeri el a jogalkotó azzal, hogy nem „ítéli” az alapítókat minden eljárási cselekmény (névfoglalás, illetékfizetés, stb.) megismétlésére.

5.2. A bejegyzési kérelemhez csatolandó okiratok, mellékletek az elektronikus cégeljárásban Az egyszerűsített cégeljárásban bejegyzési kérelemhez - a cégnyilvánosság alapelvének teljesítése, illetve az illetékes adóhatósághoz való továbbítás végett – kötelezően csatolandó okiratok felsorolását a Ctv. 3. számú melléklet I. része tartalmazza. Ezen okiratokat (illetve a jogi képviselő által összeállított - alább

103 ismertetésre kerülő - okirat listát és az azon szereplő iratokra vonatkozó megfelelőségi nyilatkozatát) természetesen (eredeti vagy átalakított) elektronikus okirat formájában kell csatolni. A jogi képviselő a bejegyzési kérelemben nyilatkozik arról, hogy a csatolandó okiratok törvényességi szempontú vizsgálatát elvégezte (Ctv. 48. § (2) bekezdés). A kérelmet – és a törvényességi szempontú vizsgálat elvégzésére vonatkozó nyilatkozatot – a jogi képviselő értelem szerűen elektronikusan írja alá, azt papír alapon, külön nem kell aláírni. Azon okiratokat, melyeket az aláíró (minden egyes aláíró) képes elektronikusan aláírni, nem kell papír alapon aláírt dokumentumból „visszaalakítani” elektronikus okirattá.

6. Az egyszerűsített cégeljárás Az egyszerűsített cégeljárás a cégbejegyzési – és 2007. szeptember elsejétől a meghatározott feltételek szerinti változásbejegyzési – cégeljárások radikálisan felgyorsított, immáron kizárólag elektronikus úton folyó módja. A korábbi cégjogi szabályozásunk az egyszerűsített cégeljárást lényegében – a mostani megoldáshoz hasonlóan - az elektronikus cégeljárás egyszerűsített, blankettákkal formalizált változataként szabályozta. 2007. júniusában a Ctv. időközi módosítása annak előkészítéseként, hogy 2008 júliusától az elektronikus cégeljárást teszi kötelezővé, a jogalkotó némiképpen „belenyúlt” az új Ctv. cégeljárási rendszertanába, és ennek körében a szerződésminta alkalmazásának lehetőségét kizárólag az egyszerűsített cégeljáráshoz rendelte. Ez azzal a szabályozástechnikai megoldással járt, hogy a jogalkotó „kivette” a Ctv-ből az egyszerűsített cégeljárást tartalmazó 9.-Címét, és az egyszerűsített cégeljárás szabályait a szerződésminta alkalmazásával kezdeményezhető korábbi szabályok helyére illesztette be, a 8. Cím helyére. Az egyszerűsített cégeljárás lehetőségét a törvénymódosítás ugyanakkor kiszélesítette, lényegében a piacon leggyakrabban alakított társasági formák mindegyike számára biztosítja az egyszerűsített cégeljárást. Ez logikus, az elektronikus cégeljárás kizárólagosságát előkészítő lépés, hiszen amikor az elektronikus cégeljárás kötelezővé válik, annak egyszerűsített, „blankettásított” – társasági szerződésmintára alapított – változatát a releváns társasági formák számára egységesen lehetővé kell tenni. Ehhez arra volt szükség, hogy a Ctv. korábbi 4. sz. mellékletét további, szerződésmintákat tartalmazó – mellékletekkel bővítsék. 2007. szeptember elsejétől a Ctv. 4-9 sz. melléklete egyenként tartalmazza a kkt.-re, a bt.-re, a többszemélyes és egyszemélyes kft.-re, továbbá a többszemélyes valamint az egyszemélyes zártkörűen működő rt. (zrt.) létesítő okiratának mintáját. A szerződésminták lényegében azokat a legalapvetőbb szerződéses „opiókat”, alternatívákat tartalmazzák, amelyek egy – adott formára vetített - tipikus társasági jogviszonyt modelleznek. A szerződésminták elektronikusan letölthetők a Cégszolgálat honlapjáról is, azokat lényegében az adott társaságra vonatkozó adatok beillesztésével, és a minta által „kínált „ alternatívák adta lehetőségek közüli választás megjelölésével „kitöltve” hozzák létre az alapítók a társaságot. A) Az egyszerűsített cégeljárás törvényi feltételei A Ctv. 48. § (1) bekezdése az egyszerűsített cégeljárás törvényi feltételeit az alábbiakban határozza meg:

104 a) egyszerűsített cégbejegyzési eljárást közkereseti, betéti vagy korlátolt felelősségű társaság, illetve zártkörűen működő részvénytársaság is kezdeményezhet, ha az alapítás bejegyzése iránti elektronikus bejegyzési kérelemhez a Ctv. 4-9 sz. mellékletének valamelyikében foglalt szerződésminta alapján készült létesítő okiratot csatolnak, és a bejegyzési kérelemhez csatolt nyomtatványon ezt a körülményt fel is tüntetik. A szerződésminta és mellékletei benyújtására elektronikus okirati formában kerül sor. Ez azt jelenti, hogy a társasági szerződést a felek eredeti elektronikus okiratként is létrehozhatják, azaz a tagok a szerződést elektronikusan is írják alá, és azt az eljáró ügyvéd elektronikusan ellenjegyzi, illetve a közjegyző elektronikus aláírásával záradékolja az elektronikus közjegyzői okiratok előírt formaságai szerint. Miután nem valószínű, hogy a társaságot alapítani szándékozó piaci szereplők többsége rendelkezik elektronikus aláírással, így valószínűbb, hogy a társasági szerződést és kötelező mellékleteinek (nyilatkozatoknak, tulajdoni lapnak, aláírási címpéldányok vagy aláírás minták) többségét a jogi képviselő (ügyvéd vagy közjegyző) alakítja elektronikus okirattá. A Ctv. 3. sz melléklete szerint a bejegyzési kérelemhez kötelezően csatolandó szükséges okiratok: 1. a szerződésminta alapján készült létesítő okirat; 2. az adószám megállapításához szükséges, az általános forgalmi adó alanyának az adóköteles tevékenysége megkezdésének bejelentésével összefüggő nyilatkozat [az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 22. § (1) bekezdése]; 3. a jogi képviselő meghatalmazása, illetve képviseleti jogának igazolása; 4. a jogszabályban meghatározott mértékű illeték (Itv.) és közzétételi költségtérítés – elektronikus megfizetésének igazolása; 5. a korlátolt felelősségű társaság esetében a tagjegyzék, közös tulajdonú törzsbetét esetében a résztulajdonosok és a képviselőjük feltüntetésével; 6. amennyiben törvény a cég alapítását hatósági engedélyhez köti, az alapítási engedély; 7. változásbejegyzés esetén a legfőbb szervnek vagy a legfőbb szerv helyett eljáró, döntésre jogosult szervnek a változás alapjául szolgáló határozata, továbbá, ha a változás bírósági vagy hatósági határozaton alapul, az erre vonatkozó okirat. Vannak olyan okiratok is, melyeket az alapítással, vagy az adatváltozás bejegyzésével összefügésben – szakszerűségi, forgalombiztonsági, a közhitelességet szolgáló szempontok miatt – a jogi képviselőnek meg kell vizsgálni, de a Ctv előírása szerint nem kell csatolni a bejegyzési (változásbejegyzési) kérelemhez. Ezen okiratokat a Ctv 3. számú mellékletének II. pontja tételesen felsorolja. Természetesen egyedileg változhat, hogy az adott cég alapításakor a felsoroltak közül mely okirat megvizsgálására és törvényes „megfelelőségére” vonatkozó bejelentésére van szükség. A jogi képviselő a fentiek értelmében megvizsgálja, és nyilatkozik az alábbiak törvényességi megfeleléséről: 1. a cég által előterjesztett kérelem alapján a névfoglalást elrendelő végzés másolata; 2. a vezető tisztségviselőknek, a felügyelőbizottsági tagoknak, a könyvvizsgálónak, a megválasztást elfogadó, az összeférhetetlenségre is kiterjedő nyilatkozata, (a közkereseti társaság és a betéti társaság vezető tisztségviselőinek esetében ilyenre nincs szükség, amennyiben a képviseletet valamennyi tag ellátja), és az említettek megválasztásának időtartamát tartalmazó okirat (pl. legfőbb szerv ülésének jegyzőkönyve)

105 3. ha a könyvvizsgáló szervezet, a könyvvizsgálatot ellátó személynek a megválasztást elfogadó, az összeférhetetlenségre is kiterjedő nyilatkozata; 4. ingatlan apportálása esetén az ingatlan - három hónapnál nem régebbi - tulajdoni lapja, melyből az ingatlannal való rendelkezés jogcíme legalább széljegy formájában megállapítható; a tulajdoni lapon a következő bejegyzésre váró széljegy jogosultjaként csak a nem pénzbeli hozzájárulást szolgáltató személy vagy szervezet szerepelhet; A JÜBtv. eredényeképpen az Ütv.-n átvezetett módosítás értelmében a cégeljárásban az ingatlanra vonatkozóan az ügyvéd (jogi képiselő) szükség szerint köteles adatellenőrzést végezni (lsd erről részletesen a „székhelyellenőrzés” kapcsán, külön pontban) 5. a korlátolt felelősségű társaság esetén speciálisan: a) a pénzbeli hozzájárulás befizetéséről szóló banki (hitelintézeti) igazolás, vagy ügyvéd által ellenjegyzett vagy közjegyző által közokiratba foglalt ügyvezetői nyilatkozat a pénzbeli hozzájárulásnak a társaság rendelkezésére bocsátásáról, b) ügyvezetői nyilatkozat a nem pénzbeli hozzájárulás (apport) rendelkezésre bocsátásáról; 6. a zártkörűen működő részvénytársaság esetén: a) a közgyűlés összehívására vonatkozó meghívó (hirdetmény) és a jelenléti ív, b) a közgyűlés jegyzőkönyve (kivonata), c) a hitelintézet igazolása a pénzbeli hozzájárulás befizetéséről, d) vezető tisztségviselői nyilatkozat a nem pénzbeli (apport) hozzájárulás rendelkezésre bocsátásáról; 7. ha külön jogszabály előírja, külföldi cég vagy más szervezet tagsága esetén a külföldi cég három hónapnál nem régebbi cégkivonata és annak magyar nyelvű hiteles fordítása, illetve annak hiteles fordításban történő igazolása, hogy a céget vagy más szervezetet a hazai joga szerint nyilvántartásba vették, illetve az az okirat, amelyből képviselőjének a képviseletre való jogosultsága megállapítható; 8. kézbesítési megbízott megjelölése esetén a külföldi személy magyarországi kézbesítési megbízottjának a megbízására, illetve a megbízás elfogadására vonatkozó teljes bizonyító erejű magánokirat; 9. ha a cég elnevezésében történelmi személyiség neve szerepel, vagy a cégnévhez másnak jogi érdeke fűződik, a Ctv. 4. §-ának (4) bekezdésében meghatározott személy vagy szervezet hozzájárulását tartalmazó okirat; 10. társadalmi szervezet tagról vezetett nyilvántartás (pl alapítvány, egyesület bírósági nyilvántartásának adatai, nyilvántartási száma, székhelye, képviselője stb.) adatait tartalmazó három hónapnál nem régebbi kivonat; 11. önkormányzat tag esetén a képviselő-testület erre vonatkozó döntését tartalmazó okirat; 12. ha a nem pénzbeli hozzájárulás szolgáltatásához hatóság, illetve harmadik személy hozzájárulása (engedélye) szükséges (például szellemi alkotás oltalmi jogosultjának engedélye, licenciaszerződés stb.), ez az okirat; 13. a kiskorú tag képviseletére vonatkozó gyámhivatali határozat, ha a szülő nem láthatja el a kiskorú képviseletét (például mert vélelmezett érdekellentét áll fenn közte és a kiskorú személy között);

106 14. változásbejegyzés esetén mindazon további okirat, amelyet a Ctv. 1. és 2. számú mellékletei a változásbejegyzési kérelem tartalmára, illetve a cégformára nézve előírnak. Az ilyen okiratok törvényességi szempontú vizsgálatát tehát a jogi képviselő végzi el, és a bejegyzéshez ezen okiratok felsorolását, illetve a jogi képviselőnek a törvényességi szempontú vizsgálatára vonatkozó nyilatkozatát kell csatolni. Az iratokat a jogi képviselő a Ctv. 37. § (2) bekezdése szerint őrzi, és amennyiben ezen okiratokkal összefüggésben tartalmi vagy jogszerűségi kétség merülne fel, a jogi képviselő köteles ezen okiratokat a cégbíróság felhívására bemutatni, szükség esetén a cégiratokhoz becsatolni. Az egyszerűsített cégeljárás során hiánypótlásra történő felhívásra nem kerül sor – ha a kérelem vagy annak mellékletei hiányosak, a kérelmet a bíróság hiánypótlás kibocsátása nélkül elutsaítja. Ilyen elutasításra kerül sor, ha: a) a bejegyzést kérő jogi képviselőjének meghatalmazása, a bejegyzési kérelem (nyomtatvány) kitöltése nem felel meg a jogszabályoknak, vagy ha a bejegyzési kérelem nem tartalmazza a jogi képviselőnek a bejegyzendő adatokra vonatkozó iratok jogszerűségét igazoló nyilatkozatát, valamint b) ha a bejegyzést kérő elmulasztotta a kötelezően csatolni rendelt (Ctv. 3. számú melléklet I. rész) valamely irat benyújtását, továbbá c) ha a cég elnevezése - amennyiben a cég nem élt névfoglalással - nem felel meg a jogszabályi rendelkezéseknek. A Ctv. 2012. márciusától a változásbejegyzési eljárások már nem teszi lehetővé az egyszerűsített cégeljárás igénybe vételét. VI. fejezet A privatizáció joga

1. Az állam vállalkozásainak jogi formáiról általában 1.1. A nem kereskedelmi társasági formában működő állami vállalat a magyar gazdaság alapvető intézményi formája volt a szocialista társadalmi rendben. Alapvető jogi szabályozását az 1977. évi VI. törvény (az ún. vállalati törvény, továbbiakban Vt.) tartalmazza. Jogilag ez a vállalat a német jog öffentlich-rechtliche Anstalt-jához, azaz a közintézethez hasonlítható: az állami költségvetés alvagyont szakít ki az állami vagyonból és arra jogi személyiséggel rendelkező szervezetet rendel. Az állami vállalat hagyományos típusa Magyarországon 1995-re lényegében megszűnt. Az állam vállalkozási vagyonáról szóló 1992. évi LIII. és LIV. törvény szerint ugyanis valamennyi állami vállalatnak át kellett alakulnia gazdasági társasággá, mégpedig vagy rt.-vé, vagy kft.-vé. Ezen kényszerátalakulás kétfajta módon történt: a) Azoknak az állami vállalatoknak a többsége, amelyeket az akkori kormány megítélése szerint nemzetgazdasági okokból nem lehet privatizálni [körüket a 126/1992. (VIII. 28.) Korm. rendelet határozata meg] a kormány egyszemélyes részvénytársasága, a különleges szabályok szerint működött Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁV Rt.) alá került. Ezek az állami vállalatok - rövid államigazgatási felügyeleti szakasz után az ÁV Rt. tulajdonában álló egyszemélyes rt.-kké (illetve kft.-kké) váltak 1993-1994 során. Ezt követően az ÁV Rt.-nek kellett kialakítania ezeknél a "leánytársaságoknál" a 126/1992. (VIII. 28.) Korm. rendeletben meghatározott tulajdoni arányokat: (pl. 100%-os ÁV Rt.-tulajdon, egyszerű többség stb.). Egyebekben ezekre a volt állami vállalatokra főszabályként a társasági törvény szabályai lettek az irányadók. Az országos közszolgáltató feladatokat ellátó társaságok jelentős része viszont nem került az ÁV Rt. alá, hanem velük szemben az állam tulajdonosi jogait ágazati minisztérium gyakorolta (pl. ipari és kereskedelmi, közlekedési,

107 mezőgazdasági stb.). Az ÁV Rt. az 1995-ös privatizációs törvény (Pt.) alapján megszűnt, helyére az ÁPV Rt. lépett. b) A privatizálandó állami vállalatoknak - több ütemben - végső soron 1993. december 31-ig kellett gazdasági társaságokká való átalakulásuk tervét az Állami Vagyonügynökséghez benyújtaniuk. Amíg az ÁVÜ a társaságalapításról nem döntött, illetve a cégbíróság az átalakulás nyomán keletkező rt.-t (kft.-t) nem jegyezte be, addig az állami vállalati forma fennmaradt és a Vt. szabályai érvényesültek. Az átalakult állami vállalatoknál az állam tulajdonosi jogait 1995. nyaráig az Állami Vagyonügynökség gyakorolta. Ekkor az 1995. évi XXXIX. törvény az Állami Vagyonügynökséget megszüntette, és létrehozta az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaságot (ÁPV Rt.). Elméletileg az állam társasági részesedései négy csoportba sorolhatók: 100%-os (egyszemélyes kft., rt.), stratégiai többséget biztosító (75%), "egyszerű" többségei (50% + 1 szavazat), minősített kisebbségi (25% + 1 szavazat). 1.2. Az 1995. évi XXXIX. törvénnyel elfogadott, jelenleg is hatályos privatizációs törvény (Pt.) a tartós állami tulajdon terén is új helyzetet teremtett. A törvény változatlanul abból indult ki, hogy meg kell különböztetni az állami kincstári, illetve egyébként az államháztartási törvény alá tartozó vagyonát, illetve az állam vállalkozói vagyonát. A vállalkozói vagyon körét a törvény indirekten írta elő, amikor a) az 5. §-ban a törvény tárgyi hatályát a korábbi állami vállalatok, illetve leányvállalataik külső (magán) tulajdonosokhoz még nem jutott vagyonában határozta meg, de b) kivette a törvény hatálya alól az Áht. alá tartozó vagyont, elsősorban pedig a kincstári vagyont, amely alapvetően az állami tulajdon forgalomképtelen kizárólagos tárgyaiból, a költségvetési szervek vagyonából, illetve az állam, mint jogalany egyéb vagyonából áll (ld. V. fejezet 3/h. pont), Az állam vállalkozói vagyonát főszabály szerint privatizálni kell (Pt. 1. §). Kivételesen azonban - a Pt. 7. és 8. §-ában meghatározott esetekben - az állam vállalkozói vagyona továbbra is tartósan állami tulajdonban maradhat. Az 1992-es szabályozáshoz képest a főbb változások a következők: - a 7. § a tartós állami tulajdon elvi körét a korábbiakhoz képest szűkítette. E körben maradtak az országos közszolgáltató vállalat, a nemzetgazdaságilag stratégiai jelentőséggel bíró vállalatok, a koncessziós törvény hatálya alá eső társaságok, valamint a kivételes célú (pl. honvédelmi rendeltetésű) vállalatok; - a korábbi szabályozással ellentétben a tartósan állami tulajdonban maradó társaságokat nem kormányrendeletben, hanem az Országgyűlés törvényben határozza meg, mégpedig magának a Pt.-nek a melléklete határozta meg e társaságokat, amelyek köre jóval kisebb lett, mint 1992-ben volt; - a törvény a felsorolt társaságokban a kötelező állami tulajdonrészt határozza meg 100%-ban, vagy 75%ban, vagy 50% + 1 szavazatban. A kötelező állami tulajdonrészt tilos privatizálni, az e feletti tulajdonrészt lehet privatizálni (de nem kell); - kisebbségi tulajdonrész csak kivételesen lehet állami tulajdonban, legkisebb mértéke ez esetben 25% + 1 szavazat, emellett egy sajátos, aranyrészvénynek is nevezett szavazatelsőbbségi részvényt is megtestesíthet kisebbségi állami tulajdont; - a tartósan állami tulajdonban lévő társaságokban az állam tulajdonosi jogait főszabályként az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁPV Rt.) gyakorolja, - kivételesen, tartós állami tulajdonban lévő társaságokban az állam tulajdonosi jogait a Pt. mellékleteiben megjelölt miniszter is gyakorolhatja, ez esetben ő dönt a kötelező állami tulajdonrész feletti állami tulajdon privatizálásának mértékéről és ütemezéséről. Az ebben az esetben szükségképp részleges privatizáció végrehajtása azonban már az ÁPV Rt. feladata. Az 1995-ös privatizációs törvénnyel kialakult az állam gazdasági vállalkozásainak mai napig hatályos jogi rendje. Ennek lényege: a) az államnak csak kivételesen, törvényben meghatározott körben lehetnek vállalatai a vállalkozási szektorban, illetve az állam csak kivételesen lehet többségi tulajdonos vállalkozásokban; b) az állam vállalkozásait rt. vagy kft. formájában köteles működtetni, csak ilyen vállalkozási formákban vehet részt a gazdasági forgalomban.

108 1.3. Az állami vállalkozásokat – privatizációjukig – az állam általában holding-részvénytársaság, az ÁPV Rt. útján irányítja (kivétel, amikor az állam tulajdonosi jogait a Pt. mellékletében meghatározott minisztérium gyakorolja). Az ÁPV Rt. tehát alapvetően privatizációs szervezet. Mivel az intézményes privatizáció lassan befejeződik Magyarországon, vita alakult ki az ÁPV. Rt. jövőjéről. Egyes vélemények szerint az ÁPV Rt. fő feladatának befejezése után a tartós állami tulajdont kereskedelmi jogi módszerekkel irányító vagyonkezelő szervezetté alakulhat át. Más vélemények szerint viszont a tartós állami vállalkozási vagyont az Államkincstárhoz kell rendelni és vagyonkezelő állami szuperholdingra nincs szükség, hanem az állam eddigi üzleti vagyona olvadjon be a kincstári vagyonba. Ez a vita egyelőre nem dőlt el. 1998-99-re Magyarországon az intézményes privatizáció végső fázisba jutott: a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon mértéke a nemzeti vagyon 20%-a alá csökkent. Ezzel elértük az Európai Unióban szokásos, magántulajdon elsőbbségén alapuló tulajdonszerkezetet. A jövőre nézve még kérdéses, hogy egy viszonylag erős állami vagyonkezelés alakul ki nálunk francia vagy osztrák mintára (lényegében az 1998-2002 közötti kormányzati periódusban erre törekedtek), avagy a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon jelentősen tovább csökken és jelentéktelen mértékűvé válik, mint Németországban, vagy az EU skandináv tagállamaiban (a 2002-től kezdve a kormány programja lényegében erre irányul, és jelenleg úgy néz ki, hogy 2007-ben az intézményes privatizáció befejeződik). A privatizáció szabályainak ismertetése előtt áttekintjük a hagyományos állami vállalat - még hatályos, de gyakorlatban egyre jobban teljesen kiürülő - szabályozását.

2. Állami vállalatok az 1977-es vállalati törvény alapján 2.1. Állami vállalatot az 1977. évi VI. törvény szerint miniszter alapíthatott, de a kormány a vállalatalapítás jogával más állami szervet is felruházhatott. Ha a vállalat alapítását törvény vagy kormányrendelet rendelte el, az alapítói jogok és kötelezettségek az e jogszabályban kijelölt szervet illették. A korábban a tanácsok által alapított állami vállalatok a települési önkormányzatok állami szervezetből való kiválásával megszűntek és/vagy minisztériumi alapítói körbe kerültek, vagy önkormányzati vállalatokká váltak az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szerint. Állami vállalat alapításához a pénzügyminiszter előzetes egyetértése volt szükséges, mivel az újonnan létrejövő vállalat működéséhez szükséges alaptőkét általában a pénzügyminiszter az állami költségvetésből bocsátotta a vállalat rendelkezésére. A vállalat alapításakor az alapító szervnek a létesítő határozatban meg kellett jelölnie a vállalat nevét és székhelyét, a vállalat tevékenységi körét, az alapító szervezetet, a vállalat induló vagyonát és a vállalat általános vezetését ellátó szervezetet, továbbá a jogszabály által előírt egyéb tényeket és körülményeket. A vállalat létesítését 1989-től be kellett jelenteni az illetékes cégbíróságnak (a változásokat is). A cégbejegyzés csak akkor volt megtagadható, ha az állami vállalatot létesítő határozat jogszabályba ütközött. Az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvénynek az 1984. évi 22. tvr.-rel történt módosítása jelentősen differenciálta az állami vállalatokat és bevezette az ún. önkormányzó állami vállalatokat. Az önkormányzattal rendelkező új vállalatvezetési formában működő vállalatok - nevezetesen a vállalati tanács által vezetett vállalat, továbbá a dolgozók közgyűlése vagy küldöttgyűlése által vezetett vállalat - mellett azonban a korábbi államigazgatási felügyelettel működő és a miniszter által kinevezett igazgatóhoz kötődő vállalatvezetési rendszer is részlegesen fennmaradt. 1985-1993 között a hagyományos állami vállalatok többsége (kb. 75%) vállalati tanács (VT) vezetése alatt működött, kb. 10% közgyűléses (küldöttgyűléses) vállalat volt. A nem önkormányzó, hanem államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatok száma a privatizáció állami vezérlése folytán 1990-1993 között némileg növekedett, de a VT-s vállalatok maradtak többségben az 1992-1994 közötti kényszertársaságosítás befejezéséig. Az 1992-es átalakulási szabályok lényegében valamennyi állami vállalatra nézve egyformák voltak, bár az államigazgatási felügyelet alatt működő vállalatoknál egyszerűsített átalakulási előírásokat lehetett alkalmazni. 2.2. A legalapvetőbb önkormányzó állami vállalati forma a vállalati tanács általános vezetése alatt működő vállalat volt. A vállalati tanács a vállalatvezetés képviselőiből és a dolgozók választott küldötteiből állt. A vállalati tanács tagjainak

109 számát, a képviseleti arányokat a vállalati szervezeti működési szabályzatban kellett meghatározni, de a tagok száma nem lehetett hatnál kevesebb és nem haladhatta meg az ötven főt. A vállalatvezetés képviseletével kapcsolatban a vállalati törvény azt a szabályozási elvet követte, hogy elsősorban a szervezeti és működési szabályzat állapítja meg, hogy a tanácsnak a vállalatvezetés képviselőiként mely szervezeti egység vezetői a tagjai. A szervezeti egységek vezetőinek a vállalati tanácsban való részvétele nem személyre szóló, azaz a tanács munkájában az adott szervezeti egység mindenkori vezetője vesz részt. A vállalatvezetés képviselői voltak a vállalati tanácsban az igazgató által személyükben kijelölt személyek is. A jogszabály azonban garanciális rendelkezésként előírta, hogy az igazgató által kijelölt tagok száma a vállalati tanácsban a vállalatvezetés képviselőinek egyharmadát nem haladhatja meg. Az igazgató maga nem lehetett a vállalati tanács tagja és a vállalati törvény 1990-es módosítása után az alapító minisztérium egy küldöttjét az igazgató köteles volt az általa jelölt személyek közé felvenni. A dolgozók küldötteinek megválasztása a vállalati tanácsba - a szervezeti működési szabályzat rendelkezésétől függően - kétféle módon történhetett. Az egyik megoldás az volt, hogy valamennyi küldöttet a vállalat dolgozóinak gyűlése választotta meg, amelyen a vállalat összes dolgozója részt vett. A másik megoldás, hogy a küldötteket a szervezeti egységek dolgozóinak külön-külön tartott gyűlése választotta meg. A küldöttek választásában a vállalat munkaviszonyban álló minden dolgozója részt vett. Küldöttnek azt lehetett választani, aki a vállalattal legalább 6 hónapja munkaviszonyban állt. Dolgozói küldött vezető állású alkalmazott nem lehetett. A vállalatvezetés képviselőinek és a dolgozók küldötteinek számarányát a jogszabály nem határozta meg. A szervezeti és működési szabályzatra tartozott tehát annak meghatározása, hogy a vállalati tanácsban hány képviselője volt a vállalatvezetésnek és hány küldöttet választottak a tanácsba a vállalat dolgozói. Garanciális jellegű megkötés volt azonban, hogy a dolgozók küldötteinek számaránya nem lehetett kevesebb a vállalati tanács létszámának felénél; a dolgozók tehát legalább annyi küldöttet delegáltak a vállalati tanácsba, mint amennyi a vállalatvezetés képviselőinek száma volt. A szervezeti és működési szabályzat a dolgozók küldötteinek számarányát nagyobb mértékben is megállapíthatta, kisebb mértékben azonban nem. 2.3. A vállalati tanács döntési hatáskörét a törvény tételesen állapította meg, azon elv alapján, hogy a vállalati tanács nem vehette át a folyamatos vállalatvezetés operatív teendőit. Az operatív vezetés körében az igazgató egyszemélyi hatásköre és felelőssége érvényesült. A vállalati tanács döntött: a) a vállalat szervezeti és működési szabályzatának megállapításáról (módosításáról), ennek keretén belül az elkülönült szervezeti egységek meghatározásáról; b) az igazgató megválasztásáról és felmentéséről; c) a vállalat szétválásáról és más vállalattal történő egyesüléséről, valamint a vállalat gazdasági társasággá való átalakulásáról; d) a vállalat mérlegének és eredmény-kimutatásának jóváhagyásáról; e) a vállalat által felhasználható jövedelemelosztás elveinek meghatározásáról stb. A vállalati tanács vezetésével működő vállalatnál ellenőrző bizottság működött. Ennek feladata a vállalat ügyvezetésének ellenőrzése volt, ennek során a vezető állású dolgozóktól felvilágosítást kérhetett, a vállalat iratait, könyveit megvizsgálhatta, tagjai a vállalati tanács ülésén jelen lehettek. Létszámát, megválasztásának és felmentésének, működésének szabályait a szervezeti és működési szabályzat állapította meg. Az ellenőrző bizottság tagja nem lehetett vállalati dolgozó, csak külső személyekből állhatott. 2.4. Az elmondottakból látható, hogy az 1984-es törvény igyekezett az állami vállalatok vezetését a kereskedelmi társaságokéhoz közelíteni. A dolgozók közgyűlésének, illetve küldöttgyűlésének általános vezetésével működő vállalat az önkormányzattal rendelkező vállalatok azonos "típusa" volt. A közgyűlésnek a vállalattal munkaviszonyban álló minden dolgozó tagja, a küldöttgyűlés pedig a dolgozók által megválasztott küldöttekből állt. A közgyűlés (küldöttgyűlés) hatásköre lényegében azonos volt a vállalati tanács hatáskörével. Az előző elemzésből leszűrhető az a következtetés, hogy az önkormányzó állami vállalatoknál az állam tulajdonosi jogkörei lényegében kiürültek, helyesebben átruházásra kerültek magára a vállalatra, illetve a vállalati tanácsra (közgyűlésre, küldöttgyűlésre). A vállalat lényegében saját magát tulajdonolta. A vállalati tanács

110 nevezte ki meghatározott időre (általában öt évre), általában pályázati úton az igazgatót és gyakorolta felette a munkáltatói jogokat. Mindez lényegében azt jelenti, hogy a vállalat tulajdonosa lett saját magának és ez a vállalatvezetés tényleges hatalmát jelentősen megnövelte. A vállalati önkormányzás adott esetben meghiúsította a privatizációt, ezért az Állami Vagyonügynökségnek az 1992. évi LIV. törvény lehetővé tette, hogy a Vagyonügynökség igazgatótanácsa az önkormányzó vállalatot államigazgatási felügyelet alá vegye és úgy alakítsa át gazdasági társasággá. 2.5. Az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatok alapvető fajtája a közüzemi vállalat volt. Közüzemi vállalatok: az energiaszolgáltatás (villany-, gázszolgáltatás), a vízellátás, a csatornázás, a fürdőszolgáltatás, a helyi személyszállítást szolgáló tömegközlekedés, a köztisztasági szolgáltatás, a településtisztasági szolgáltatás, a parkosítás és a városi kertészet, a kéményseprés és a tüzeléstechnikai szolgáltatás, a távfűtés és a melegvízszolgáltatás, az egészségügyi szolgálat, a kulturális feladatot ellátó vállalatok. A közüzemi vállalatok többsége, a helyi közüzemek az új önkormányzati törvény, az 1990. évi LXV. törvény nyomán önkormányzati vállalattá váltak. A közüzemi vállalatok adottságaihoz igazodott az, hogy vállalati önállóságuk mértékét a törvény az általános vállalati jogállásnál szűkebben állapította meg. Alapvető korlátozások, hogy - az alapító szerv a közüzem részére szolgáltatási kötelezettséget írhat elő, eszközöket csoportosíthat át, a vállalatnak utasítást adhat, - az eszközátcsoportosítási tilalomról, valamint az utasítási jog korlátozásáról szóló rendelkezéseket a közüzemre nem lehet alkalmazni. Az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalat általános vezetését az igazgató látta el, akit az alapító szerv nevezett ki határozatlan vagy határozott időre. A határozott időre való kinevezés általában öt évi időtartamra terjedt ki. Az igazgatói munkakörre nem volt kötelező pályázatot kiírni, a pályázat kiírása az alapító szerv mérlegelésétől függött. A pályázat tartalmát minisztertanácsi rendelet határozta meg. Az alapító szerv vezetője az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalat igazgatóját feladatai ellátása alól felfüggesztette, ha a vállalat tevékenysége sértette vagy súlyosan veszélyeztette a nemzetgazdasági célok megvalósítását. Ebben az esetben az alapító szerv legfeljebb 6 hónapi időtartamra vállalati biztost rendelhetett ki a vállalathoz. A vállalati biztos a vállalatot az alapító szerv közvetlen irányítása és utasítása szerint vezette. 2.6. A Ptk.-ban még szerepelnek, de ténylegesen kihatnak az alábbi formák: a) tröszt, illetve tröszti vállalat, b) állami vállalatok-szövetkezetek ún. leányvállalatai,. c) ún. egyéb jogi személy (pl. egyesület) vállalata.

3. A privatizáció fogalomrendszere 3.1. Mivel a politikai rendszerváltozáskor, 1990 körül a magyar nemzeti vagyon megközelítőleg 80%-a volt állami tulajdon, amely az elmúlt 40 évben nem működött hatékonyan, a rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika előterébe került a privatizáció, azaz az állami tulajdon magántulajdonosok részére való értékesítése. A privatizáció a Pt. 1. § (1) bekezdésével megerősített jogi definíciójának tehát három eleme van: a) Az eladó az állam, illetve az állam tulajdonosi jogait gyakorló szervezet. A Pt. 1. § (3) bekezdése szerint az állam tulajdonosai jogait a privatizációban 1995 nyarától egységesen az ÁPV Rt. gyakorolja. Ha nem az állam az eladó, hanem pl. szövetkezet vagy valamely közjogi jogi személy, úgy nem beszélhetünk a Pt. alapján privatizációról. Ha a települési, illetve társadalombiztosítási önkormányzatok adnak el társasági részesedéseket, úgy ez sem esik a Pt. hatálya alá. b) A vevő magántulajdonos. A magántulajdonosok körét a Pt. 1. § (4)-(6) bekezdése határozza meg. Ha tehát pl. állami költségvetési szerv vagy közalapítvány vásárol az ÁPV Rt.-től, az nem privatizáció, mivel e szervek magántulajdonosnak nem minősülnek. c) A felek adásvételi típusú privatizációs szerződést kötnek, amelynek része az eladó részéről a tulajdonjog átruházása, a vevő részéről pénz vagy más ellenszolgáltatás nyújtása. Állami vagyon ingyenes átadása a Pt. 35. §-ának

111 b) és c) pontja alapján ugyan lehetséges, de csak törvény alapján és nem minősül privatizációnak. A magántulajdonosnak az állami tulajdon korábbi tárgyán tulajdonjogot kell szereznie - a bérleti jog átruházása a Pt. szerint nem privatizáció. 3.2. A privatizáció jogi módszere elvileg hármas: a) állami vagyontárgyak (ingatlanok, társasági részesedések stb.) eladása magánszemélynek (magát az állami vállalatot mint szervezetet viszont nem lehet eladni). Az 1995-ös privatizációs törvény szerint az állam társasági részesedéseinek (részvényeinek, kivételesen kft. üzletrészeinek) eladása lett a privatizáció elsődleges módszere. Ebben az esetben a privatizáció kétlépcsőssé válik: először az állami vállalat átalakul 100%-os állami tulajdonú társasággá, majd a társasági részesedéseket eladják magánszemélyeknek. b) állami vállalatok vagyona egy részének apportálása magánszemélyek többségével működő társaságokba. Ez az ún. apportprivatizáció, amely 1989-1990-ben általános módszer volt, lényegében kiürítette az állami vállalatokat: azok álló- és forgóeszközei helyébe társasági részesedések, illetve kötvények kerültek (1991től szélső kivétel lett ez a módszer); c) állami vállalatok teljes átalakulása egyetemes jogutódlással, magánszemélyek részvételével létrejövő rt.-kké vagy kft.-kké (ezt az 1992-es törvények ugyan lehetővé tették, de széleső kivételes módszer maradt). 3.3. A privatizáció társadalomelméleti alapkérdéseiről élénk társadalmi-politikai, illetve tudományos vita folyt Magyarországon. Ezek elsősorban a következők: a) Mennyiben jelenthet a privatizáció reprivatizációt, azaz az államosítások előtti tulajdonosok (illetve törvényes örököseik) tulajdonának helyreállítását? Erre a kérdésre - hiszen az állami vagyon ténylegesen a jelentős külső államadósság fedezete volt lényegében már 1990-1991-ben negatív törvényhozási válasz született: csak részleges kárpótlásra kerülhet sor, mégpedig értékpapír-technikával (az állam kárpótlási jeggyel mint speciális értékpapírral részvételt biztosít a korábbi tulajdonosok számára a privatizációban), de természetben való visszaszolgáltatásra, azaz reprivatizációra még a kistulajdonosok (bolt, vendéglő, patika stb.) esetében sem került sor. b) Mennyiben részesülhetnek a volt állami tulajdonból (pl. "népi részvények"), kuponok, hiteljegyek stb. formájában) ingyenesen az állampolgárok, hiszen az állami tulajdon össznépi tulajdonnak minősült? Erre a kérdésre - több más volt szocialista országgal ellentétben - alapvetően negatív volt a magyar válasz: főszabályként ellenérték fejében való, ún. piaci privatizációra kerül sor. c) Mennyiben adják át az állami vagyont ún. közösségi tulajdonosoknak, pl. közcélú egyesületeknekalapítványoknak? Magyarországon viszonylag kis mértékben került sor ingyenes vagyonátadásra, törvényi alapon köztestületeknek, pl. a társadalombiztosítási önkormányzatoknak (ezt később visszaállamosították), illetve az egyházaknak. A volt tanácsi vállalatok közül az ipari-kereskedelmi vállalatok állami vállalatok maradtak, a közüzemi vállalatok vagyona az 1990-es önkormányzati törvény alapján zömmel átadásra került a települési önkormányzatoknak (városoknak-községeknek). d) Milyen szerepet kapjanak a munkavállalók, illetve szervezeteik a privatizáció folyamatában? 1992-ig ez a szerep viszonylag korlátozott volt, 1992-1995 között viszont - az ún. MRP program kapcsán - a dolgozói kivásárlás viszont nagyobb szerepet kapott. Az 1995-ös privatizációs törvény ezt az utat ismét korlátozta, az állami bevételek fokozása érdekében. e) Mennyiben kaphatnak kiemelt szerepet a privatizációban a "tűzhöz közel lévő" vállalati vezetők? Indokolt-e a menedzserkivásárlást (manager bye out) támogatni, avagy azt korlátozni kell? Eleinte a magyar privatizáció erőteljesen menedzserprivatizáció volt, majd 1991-1995 között ezt erőteljesen korlátozták. A Pt. valamivel több menedzseri kivásárlási lehetőséget adott, de a politikai pártok általában nem kedvezményezik a menedzsment kiemelt szerepét a privatizációban, amely ezért főleg burkoltan, a tényleges gyakorlatban érvényesült Magyarországon. f) Milyen mértékben támogatandó a privatizáció folyamatában a külföldiek tulajdonszerzése? Ebben a kérdésben az eltelt években különösen ellentmondó nézetek voltak tapasztalhatók. Elismerésre került, hogy szükség van külföldi tőkére, de a befektetők adókedvezményei általában az évek során csökkentek, ingatlanszerzési lehetőségeik korlátozottak stb. Az ország külföldiek részére történő ún. kiárusításával szemben erőteljes társadalmi-politikai fenntartások vannak. Ugyanakkor tény, hogy a nagyobb külföldi tőkebefektetések inkább "zöldmezős" beruházások voltak, a külföldi tőkének mindössze egyharmada jött be a privatizáció

112 keretében. Ugyanakkor az energiaipar 1995-96-os privatizációjával a külföldi befektetők nem vitásan stratégiai pozíciókhoz jutottak Magyarországon. g) Mennyiben kell a privatizációnál közgazdasági és jogi szempontok mellett erkölcsi, illetve politikai szempontokat figyelembe venni? Mennyiben kell érvényesíteni a társadalmi igazságosságot és a vállalkozók közötti ún. sorsegyenlőséget? Mennyiben használandó fel a privatizáció a korábban sérelmet szenvedettek kárpótlására, a középosztályosodás segítésére, széles körű kistulajdonosi réteg kialakítására? Általában mennyire elfogadható az ún. politikai privatizáció, amelynek a gyakorlatban számos jelét lehetett érzékelni? Tény legesen a piaci, az ellenérték fejében való privatizáció a gazdasági szempontokon túli megfontolásokat eléggé korlátozta. Ezekről az a)-g) pontban foglalt kérdésekről még jelenleg is kiélezett politikai és tudományos vita folyik. Ugyanakkor Magyarországon, a volt szocialista országok közül legelőször, már 1989 elejétől megindult a privatizáció, és rendkívüli ellentmondások között, de kb. 1998-ra jórészt befejeződött ez a folyamat Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozási szektorban a magántulajdon abszolút többségbe került. A privatizáció természetesen nem csodaszer, előnyök mellett súlyos hátrányokkal is okozhat. A mindenkori kormányzatot ezért az elmúlt 10 évben privatizációs kétlelkűség jellemezte. Ennek objektív alapja van: a hihetetlenül nagy mértékű privatizálandó állami vagyonnal szemben rendkívül csekély vásárlóerő állt. Főleg a belföldi fizetőképes kereslet volt kicsi, de voltaképp a külföldi befektetési igény sem volt elégséges. Az elhúzódó jugoszláv polgárháború, a szovjet utódállamok rendezetlen belpolitikai helyzete is hátráltató tényező volt. A német tőke Kelet-Németország helyreállításával nagymértékben lekötődött, Magyarországnak erős versenytársai támadtak a kelet-európai térségben is (ld. pl. Csehországot stb.). Egyik oldalról privatizálni kellett, mert - az állam közhatalmi és tulajdonosi egysége torzítja a jogállamiságot és a demokratikus államrendet, mert amit nem tehet meg a közhatalmi állam, azt korlátozás nélkül végrehajthatja az állam mint tulajdonos; - többségi állami tulajdon mellett polgári piac- és versenygazdaság egészséges működése nem lehetséges; - az állami tulajdon egyértelmű nemzetközi és történelmi tapasztalatok szerint a legkevésbé hatékony tulajdonforma; - az állami tulajdon fokozatosan leértékelődött, értéke mind nemzetgazdasági, mind vállalati szinten jelentősen csökkent; - nagy szükség volt az államháztartási nehézségek miatt a privatizációs bevételekre, mind az államadósság, mind a költségvetési deficit csökkentésére. Másik oldalról rendkívül nehéz volt privatizálni, mert - ha dömpingszerű kínálattal szemben csekély volt a kereslet, csak "áron alul" lehet privatizálni, ezzel szemben viszont erős a társadalmi ellenszenv; - vállalataink jó része közvetlenül csőd előtt állt, privatizálás előtti reorganizációra-feljavításra viszont az államnak nem voltak megfelelő anyagai eszközei; - a külföldi befektetésekkel szemben a magyar vállalkozók védelmében erőteljes társadalmi-politikai ellenállás nyilvánult meg; - a privatizáció rövid távon növelheti a munkanélküliséget, az állam szociális terheit – a privatizáció konzerválhatja az eddigi monopolhelyzeteket; sőt még veszélyesebb monopolhelyzeteket teremthet; - a javakért kibontakozó "össznépi harc" és a torz piaci viszonyok között a vállalati vagyon értékelésének objektív okokból fennálló nagymérvű bizonytalansága folytán szinte minden konkrét privatizáció súlyos politikai támadásokra, botrányra ad lehetőséget; - a privatizáció csökkenti a kormány hatalmát, a gazdasági életbe való beavatkozási lehetőségeit; - az államigazgatás, főleg pedig az igen nagy létszámú privatizációs apparátus a privatizáció elhúzódásában érdekelt, hiszen a privatizáció befejezése esetén maga is megszűnik, illetve hatalma jelentősen csökken (ebből következik a felelősség-lefedezésre, a bürokratikus eljárásokra való törekvés, az irreálisan magas költségek stb.);

113 - gyenge volt még (főleg a folyamat elején) a magyar tanácsadói, auditáló, könyvvizsgálói, gazdasági jogászi gárda, a külföldi ún. tanácsadók bevonása következtében viszont a privatizációs költségek igen magasak. 3.4. Az alapvető privatizációs fogalmak a közvetkezők: a) Szorosabb értelemben vett privatizáció csak a korábban már elemzett tulajdoni privatizáció. Tágabb értelemben azonban beszélhetünk használati privatizációról is, amelynek a jelenlegi magyar jogban két alapvető esete van: - kizárólagos állami tulajdonban lévő vagyon, illetve állami monopoltevékenységek koncesszióba (azaz használatba) adása az 1991. évi XVI. koncessziós törvény alapján, - a kiskereskedelmi, vendéglátóipari és fogyasztási tevékenységet végző állami vállalatok privatizációjáról szóló 1990. évi LXXVI. törvény, amely a boltok, vendéglők, egyéb üzletek esetén a bérleti jogot privatizálta. A boltok, vendéglők és más kis egységek ("üzletek") privatizációját nevezik a szakirodalomban kisprivatizációnak, és mivel az erről szóló törvény az általános privatizációs törvény előtt tette, ezt az 1990-es törvény alapján végbement privatizációt előprivatizációnak nevezik. (A törvény végrehajtása 1993-94-re befejeződött.) A használati privatizáció azonban adott esetben második lépcsőben átmehet tulajdoni privatizációba. Az egyik ilyen eset a privatizációs lízing, ahol az utolsó részlet kifizetésével a tulajdonjog is átszáll a használóra (Pt. 50-52. §), a másik amikor a vagyonkezelési szerződés alapján folyó vagyonkezelés megy át meghatározott idő után a tulajdonjog megszerzésébe (Pt. 69. §). b) Ingyenes, vagy ellenérték fejében való ún. piaci privatizáció. A volt szocialista országok többségében zömmel ingyenes, ún. kuponprivatizcióra került sor, nálunk az ellenérték fejében való privatizáció dominált. c) Reprivatizáció, azaz a tulajdon visszaadása, az eredeti államosítási törvények alkotmányellenessége és "tulajdonjog nem évül el" vagyonjogi tétele alapján az eredeti tulajdonosok, illetve jogutódjaik (örököseik) számára. Magyarországon nem került sor reprivatizálásra. d) Eladásos, apportálásos, illetve átalakulásos privatizáció, a privatizáció jogi módszere szerint (ld. 1.1.). e) Tőzsdén történő (tőzsdei) és tőzsdén kívüli privatizáció (eladás). Nyugat-Európában a privatizáció főszabályként tőzsdei, nálunk általában tőzsdén kívüli, hiszen az állami vállalatok többsége nem volt tőzsdeképes, és a magyar tőzsde is kezdeti állapotban volt. f) Egylépcsős - kétlépcsős privatizáció. A magyar privatizáció általában kétütemű volt: 1992-1994 között az állami vállalatokat átalakították gazdasági társasággá, majd az állami tulajdonban álló társasági részesedéseket (részvény, kft. üzletrész) adták el a magántulajdonosoknak. g) Eladásos - tőkeemeléses privatizáció. Az első esetben meglévő részvények (üzletrészek) eladásával, a második esetben új részvények kibocsátása útján történő tőkeemeléssel alakul ki a társaságban a magántulajdonosi többség – e két módszer egymással kombinálható. h) Állami vezérlésű, centralizált, illetve vállalatokra decentralizált privatizáció, aszerint, hogy a privatizációs döntéseket állami vagy vállalati szervek hozzák.

4. A privatizációs jogszabályok fejlődésmenete Magyarországon 4.1. A magyar privatizáció vállalati (vállalatvezetői) kezdeményezésre indult 1988 végén-1989 elején. A nagyvállalatok vezetői eleinte tisztán adóelőnyökből bontották fel vállalataikat sok kft.-re vagy rt.-re (a gyáregységekből jöttek létre ezek a társaságok), illetve hoztak létre vállalatuk mellett hasonló profilú társaságokat a társasági törvény által kínált lehetőségek felhasználásával. Ez azonban a rendszerváltozási folyamat keretében 1989 nyarán támadt hatalmi űrben egyre inkább átalakult privatizációvá. Ebben a vállalati döntésű privatizációban - elsősorban vagyonértékelési metodika, megfelelő számviteli alapok és az állami ellenőrzés hiányában - több visszaélés fordult elő, ugyanakkor a vállalatok jelentős részénél hosszú távon is sikeresnek bizonyult ez a „spontán”-nak nevezett decentralizált privatizáció. Az első – bár csak részlegesen -, kifejezetten privatizációs jogszabály az 1989. évi XIII., ún. átalakulási törvény volt, nevezetesen ennek a zömmel más szférákat szabályozó törvénynek az állami vállalatok társasággá

114 való átalakulásával foglalkozó III. fejezete. Az átalakulás azt jelenti, hogy az állami vállalat teljesen megszűnik és a cégbejegyzéssel létrejövő rt. vagy kft. az állami vállalat általános jogutódjává válik. Az átalakulási törvény decentralizált privatizációt szabályozott. Lényegében az államigazgatási irányítású vállalatok kivételével maga a vállalat döntött, az állami vagyonkezelő szervezetnek csak vétójoga volt az esetleges privatizációval szemben, a vállalati érdekeket a törvény az ún. saját részvény, illetve az ideiglenesen meghitelezett részvény intézményesítésével és más módokon is igyekezett alátámasztani. Az állam a privatizációs bevételből az önkormányzó állami vállalatoknál csak 20%-ban részesült. Hosszas viták után az 1990. évi VII. törvény az Országgyűlés felügyelete alatt létrehozta az Állami Vagyonügynökséget, mint az állami vagyonkezelést és a privatizációt felügyelő sajátos költségvetési szervet. A decentralizált ("spontán") privatizáció feletti ellenőrzést pedig az állam - vállalatokra bízott - vagyonának védelméről szóló 1990. évi VIII. törvény 1990. március 1-jétől teremtette meg. E törvény 1. §-a értelmében be kellett jelenteni vállalati vagyonértékelési kötelezettség mellett a Vagyonügynökségnek - a vállalati vagyon apportként való bevitelét gazdasági társaságba, ha ez a vagyon a vállalat összes eszközértékének 10%-át, de legalább 20 millió forintot meghaladja; - vagyoni értékű jog vagy társaságbeli részesedés, valamint ingatlan elidegenítését 30 millió forint felett; bármely más állóeszköz elidegenítését 50 millió forint felett; - minden olyan egyéb bérleti, lízing- stb. szerződést, amelynek alapján a vállalat összes eszköze 50%ának használata-hasznosítása más kézbe kerül. A Vagyonügynökség a bejelentés alapján megismételt vagyonértékelést rendelhetett el, pályázatot írhatott ki, végső soron megtilthatta az ügylet megkötését. Más szóval az 1990. évi VII. és VIII. törvény után már államilag ellenőrzött, decentralizált privatizációról beszélhetünk. Az 1990-es választások után jelentősen módosították az átalakulási, vagyonügynökségi és a vagyonvédelmi törvényeket. Az 1990. évi LXXII. törvény az Állami Vagyonügynökséget a kormány felügyelete alá helyezte, majd a vállalati jogok jelentős csökkentésével bevezette az államilag ellenőrzött decentralizált privatizáció helyett az állami vezérlésű privatizációt. 1990 szeptembere óta minden - külső vállalkozó részére nem értékesített - részvény vagy üzletrész a Vagyonügynökség tulajdonába ment át, amely ezekkel korlátlanul rendelkezett. A korábbi törvénnyel ellentétben tehát a Vagyonügynökség már nem 20%-ban, hanem korlátozás nélkül részesülhetett az új társaság vagyonából. Az új társaságot létrehozó szerződést (rt. alapszabályt) a Vagyonügynökség az állami tulajdon képviseletében alapítóként írta alá és az aláírást akkor is megtagadhatta, ha a vállalat az ő útmutatásai szerint járt el. Ez a szabályozás tehát már az állami tulajdon teljességéből, a tulajdonos rendelkezési jogának korlátlanságából indult ki, megszüntette a vállalati önállóság korábbi törvényes garanciáit. Így az állami bevételek növelése vált a privatizáció elsődleges gazdasági céljává és a privatizációs folyamatot az állam irányítani kívánta. Az 1990 ősze után kialakult tényleges helyzetet később az állam vállalkozói vagyonáról szóló 1992-es törvények legitimálták. 4.2. 1992. augusztus 28-án léptek hatályba az állam vállalkozói vagyonára vonatkozó törvények, mégpedig a) a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló 1992. évi LIII. törvény (továbbiakban: az állami részesedésekről szóló törvény); b) az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. törvény (továbbiakban: első privatizációs törvény), valamint c) az előző két törvényt hatályba léptető és a két törvény miatt szükségessé váló törvénymódosításokat tartalmazó 1992. évi LV. törvény. A törvénycsomagban alapvetően új volt a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról szóló törvény. Ez a törvény - mint láttuk - ugyanis teljesen átalakította az állami vállalatok jogállását: bizonyos átmeneti idővel az eddigi intézménytípusú állami vállalati forma megszűnik és valamennyi állami tulajdonú állami vállalkozás gazdasági társaság formájában fog működni. A törvény az állami vállalatok irányításának is új, piackonform rendszerét alakítja ki (államigazgatási szervek helyett holdingirányítás), hiszen az állami vállalkozások irányítására létrehozott Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság gazdasági társasági formában működött.

115 Az 1992-es privatizációs törvény túlnyomórészt az 1990 őszén bevezetett privatizációs előírásokat és gyakorlatot tartalmazta. Ugyanakkor az 1992. évi LIV. törvény jelentős jogegyesítést is jelentett: összeolvasztotta (egyben hatályon kívül is helyezte) az eddigi átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény), az állami vagyonvédelemről szóló (1990. évi VIII. törvény), illetve az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény (1990. évi VII. törvény) tartalmát. Az állami vagyonkezelés és a privatizáció szervezete - lényegében az 1991 eleji kormányzati gazdaságpolitikai program (ún. Kupa-program) nyomán 1992-ben kettévált: az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság (továbbiakban ÁV Rt.) irányítása alatt álló társaságok rendszerére, másfelől az Állami Vagyonügynökség (továbbiakban: ÁVÜ) tartozó privatizálandó vállalatokra. Az 1992. évi LV. törvény jó részét a társaságok átalakulásának - egyébként a korábbi előírásokkal lényegében megegyező - szabályozása tette ki. Az 1992. évi LV. törvény ugyanis hatályon kívül helyezi az 1989. évi XIII. törvényben foglalt "általános" átalakulási törvényt: az állami vállalatok gazdasági társsággá való átalakulásának szabályai a privatizációs, a szövetkezetek társasággá átalakulásának szabályai az 1992. évi I. számú új szövetkezeti törvénybe kerültek, a társaságok egymás közti átalakulásai pedig, önálló fejezetként (VIII.) bekerültek a társasági törvénybe. Az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény jó része viszont nyilván az állami vállalatok társasággá való kényszerátalakulása teljes befejezéséig - hatályban maradt. 4.3. Az 1992-es törvénycsomag abból indult ki, hogy mivel nincsenek kialakult piaci viszonyok, mivel a társadalomban-gazdaságban számos a régi reflex, a társadalmi-politikai-gazdasági rendszerváltozást és ezen belül különösen az állami tulajdon privatizálását a kormánynak felülről irányítania kell. Ennek megfelelően: a) Az Állami Vagyonkezelő Rt. a kormány által létrehozott és közvetlen kormányfelügyelet alatt működő „szuperholding”, amely a „normál” részvénytársaságokkal szemben privilégiumokat élvez. b) Az állami holdingtársaságok, illetve konszerntársaságok létrehozása ("egységes kutatási, termelési vagy elosztási rendszerben működtethető" társaságok) nem a vállalatok által, hanem az ÁV Rt. útján, "felülről lefelé" történik. Az állami vállalatok államigazgatási felügyelet közbeiktatásával, kényszerátalakulással kerülnek az ÁV Rt.-hez, illetve az ÁVÜ irányítása alá. Lényegében másfél év alatt a privatizálandó, illetve tartósan megmaradó állami vállalatoknál is kényszerátalakulásnak kell végbemennie (1992. évi LIV. törvény IV. fejezet). c) A privatizáció is lényegében állami vezérlésű centralizált privatizáció marad. Végső soron minden privatizációhoz - közvetlenül, vagy az egyszerűsített privatizációnál közvetve - az ÁVÜ döntése kell. d) E törvények alapvető gondolata az előzőeknek megfelelően az állami tulajdonosi hatalom korlátlansága. Az 1967-1990 közti gazdasági törvényhozással szemben, amely az állami vállalatok önállóságán alapult, az 1992-es törvényhozás alapeszméje ezért az, hogy az állami vállalatoknak (mint a "tulajdon tárgyának") tulajdonosukkal, az állam szembeni jogai nem lehetnek, jogvédelmet nem kaphatnak, az állam tulajdonosi döntései bírói úton meg nem támadhatóak. Megszűnnek ezért a vállalati önállóság 1977. évi VI. törvényben biztosított garanciái (pl. eszközelvonási, utasítási tilalom stb.). Az állam, mint tulajdonos, átlép a vállalati jogi személyiségen, azt lényegében technikai jellegűnek tekinti, az állami tulajdonban lévő vagyont portfolió-szemléletben, egységes egészként kezeli. Nem véletlen, hogy a törvénycsomag szinte sohasem beszél állami vállalatról, mint jogalanyról, hanem a "vállalkozói vagyonról", mint tulajdonjog tárgyáról. Lényegében a centralizált szemléletmód eredménye az is, hogy a törvényekből hiányoznak a normatív feltételek (ún. privatizációs játékszabályok). 4.4. Az 1992-es törvények azonban - nevezetesen az állami vállalatok átalakítása gazdasági társasággá - nem vitásan előrelépést jelentettek, mind a könnyebb és gyorsabb privatizáció, mind az állam vállalkozásainak működtetése szempontjából. Az állami vállalatok eddigi - zömmel vállalati öntulajdonláson alapuló (VT-s, közgyűléses, küldöttgyűléses) - formája 1984-ben, a szocialista államigazgatási államisággal szemben progresszív volt. Ugyanakkor a vállalati öntulajdonlás egy polgári piacgazdasági rendben túléltté vált, nem volt fenntartható. A kereskedelmi társasági formára áttérés tehát szükségszerű volt, lényeges pozitívumként értékelhető. A privatizáció is sokkal könnyebb, ha nem a vállalatot, hanem "csak" a részvényeket, illetve az üzletrészeket kell eladni, ha már - az átalakulási folyamatban - megtörtént a vállalati vagyon auditálása (vagyonértékelése). Az 1992-es törvényekkel a privatizációs lehetőségek is bővültek. Ha túlbonyolítottan szabályozva is, de mégiscsak megjelent a privatizációs lízing, törvény alapot kapott az ún. önprivatizáció, szabályozásra kerültek a vagyonkezelési szerződések.

116 Az 1992-es első privatizációs törvény alá tartozott az összes állami vállalat vagyona, illetve ha az állami vállalat már társasággá átalakult, úgy az e társaságokban lévő állami részesedés, hacsak azt nem sorolták a tartósan állami tulajdon (ÁV Rt.), a kincstári vagyonkezelés körébe, illetve nem került önkormányzati tulajdonba való átadásra az 1991. évi XXXIII. törvény alapján. Az ideiglenes állami tulajdont alapvetően értékesíteni, azaz privatizálni kell, az értékesítésig azonban megfelelően, rendeltetésszerűen kell hasznosítani és az esetleges szükségtelen leértékelődéstől, visszaélésektől meg kell védeni. Az ezt biztosító kormányzati központi költségvetési szerv az Állami Vagyonügynökség volt, amelyet a kormány a "privatizációért felelős tárca nélküli miniszter" útján irányított. Az ÁVÜ legfőbb szerve a miniszterelnök által négy évre kinevezett tizenegy tagú igazgatótanács, az ÁVÜ apparátusának operatív irányítását az ügyvezető igazgató végzete. A Vagyonügynökség tevékenységének kereteit az Országgyűlés a Vagyonpolitikai Irányelvekben állapította meg. A privatizációig eltelt időszakban az Állami Vagyonügynökség védeni igyekezett az állami vagyont az esetleges rendellenes elidegenítéstől vagy megterheléstől. Az ÁVÜ-höz való bejelentésre, illetve engedélyeztetésre szorultak az állami vállalatok (leányvállalataik) alábbi szerződései: a) a gazdasági társaságba való apportálás, ha a hozzájárulás értéke a vállalat éves beszámolója szerinti saját tőke 10%-át vagy a 20 millió Ft-ot meghaladja, b) a vállalat vagyoni értékű jogának vagy tulajdonosi érdekeltségének elidegenítése, ha ennek értéke a saját tőke 30%-át, vagy a 20 millió Ft-ot meghaladja, c) a vállalat ingatlanának elidegenítése, illetve lízingbe adása, ha annak értéke a saját tőke 30%-át, vagy a 20 millió Ft-ot meghaladja, d) "más tárgyi eszközök elidegenítése, illetve lízingbe adása, ha ezek érték a saját tőke 30%-át, vagy a 20 millió forintot meghaladja, e) minden olyan használatra (hasznosításra) irányuló szerződés (bérlet stb.), amely alapján a vállalati saját tőke 50%-ot meghaladó részét más használja-hasznosítja, Az előző öt pontban említett szerződések értékét az értékhatár szempontjából (mégpedig mind az öt szerződéstípusnál külön-külön) két naptári éven belül egybe kellett számítani. A szerződések tárgyát képező vagyon értékét független vagyonértékelés útján kellett megállapítani. Nem vonatkozott a bejelentési kötelezettség a tisztán állami szektoron belüli szerződésekre (más állami vállalattal, illetve 100%-os állami tulajdonban lévő társaságokkal kötött ügyletekre), illetve azokra a szerződésekre, amelyeket a vállalat "rendszeresen folytatott, rendeltetésszerű gazdasági tevékenysége körében" kötött. Ha a Vagyonügynökség a bejelentéstől számított 30 napon belül nem nyilatkozott, a vállalat a szerződést megköthette, illetve a felfüggesztő feltétel (ÁVÜ hozzájárulás) teljesülésével a már aláírt szerződés a megkötés napjára (illetve a szerződésben megjelölt időpontra) visszamenő hatállyal létrejött. A Vagyonügynökség a bejelentés alapján jogosult volt a) újabb vagyonértékelést elrendelni, és ha ennek eredménye az eredeti vagyonértékelésnél magasabb, a vállalat a szerződést csak a magasabb értéken köthette meg az ÁVÜ külön hozzájárulása nélkül, b) pályázati kiírást elrendelni, c) a szerződés jóváhagyását feltételhez kötni, d) ha pedig a feltételeket a vállalat nem teljesíti vagy a szerződés az állam tulajdonosi érdekeit nyilvánvalóan sérti, vagy a nemzetgazdaság megkárosítására vezetne, úgy a szerződés jóváhagyását megtagadni. Ezek a vagyonvédelmi szabályok az állami vállalat társasággá való átalakulása után megszűntek, hiszen akkor már a társasági jogi eszközök is biztosítják a vagyonvédelmet. 4.5. A privatizáció általános útjává az 1992-es törvényekben az állami vállalat gazdasági társasággá való átalakulása lett, ahol a vállalati törvény szerinti alapítói jogokat a Vagyonügynökség gyakorolja és ugyancsak a Vagyonügynökség írja alá alapítóként (egyben kizárólagos vagy egyik társasági tagként) a társasági szerződést (alapító okiratot, alapszabályt). Az 1992-es privatizációs törvény egyértelművé tette, hogy a) a privatizáció azon útja (amely az ún. spontán privatizáció fő eszköze volt), amely az állami vállalat kiürítésével (megkettőzésével, megsokszorosításával) operált a vállalati vagyon különböző társaságokba való apportálása révén, tovább már nem lehetséges,

117 b) a privatizáció központjába az ún. általános jogutódlással történő átalakulás került, amikor az állami vállalat teljesen megszűnik és a végbejegyzésben meghatározott időpontban egyetemes jogutódlással átmegy rt.-vé vagy kft.-vé, c) bár a törvény nem tiltja meg, hogy a privatizáció és az átalakulás egy lépcsőben történjék, tehát, hogy külső befektetők, a dolgozók, az önkormányzatok az átalakulás pillanatában a társaságban részt szerezzenek, de a főszabály az átalakulás és a privatizáció elválása lett: előbb a vállalat az ÁVÜ egyszemélyes rt.-jévé (kft.-jévé) válik, azaz a vállalatot "jogilag" privatizálják, tehát alkalmassá teszik a gazdasági értelemben vett privatizációra, és ezt követően kerül sor a részvények (üzletrészek) eladására, azaz a tényleges privatizációra (kétlépcsős eljárás), d) az 1992-es törvényekkel a gazdasági ágazati minisztérium, illetve a vállalatvezetés a privatizációs folyamat szélére szorult - kezdeményezhetnek, előkészíthetnek, véleményt nyilváníthatnak, de a döntés az ÁVÜé. A keletkező társaságra a Gt. általános szabályai a privatizációs törvény IV. fejezetében foglalt eltérésekkel voltak alkalmazandók (pl. a pénzbeli és a nem pénzbeli betét akkor fennálló 30%-os arányára vonatkozó szabályokat nem kellett alkalmazni). A vállalat általános jogutódja a társaság, így az átalakulás a vállalattal szembeni követeléseket nem tette lejárttá. Az átalakulás előtt szerzett hatósági engedélyek jogosultja a társaság, és egyéb jogok és kötelezettségek (pl. kollektív szerződés, adókedvezmények, munkaszerződések, kárpótlási kötelezettség stb.) is változatlanul érvényesülnek. Az átalakulás adó- és illetékmentes. Nem alakulhat át az állami vállalat, ha felszámolás alatt áll. Az esetleges leányvállalatot a vállalat még saját átalakulása előtt köteles vagy megszüntetni, vagy az ÁVÜ jóváhagyásával társasággá átalakíthatta. Az átalakulásra vonatkozó döntést a Cégközlönyben kétszer (egymás közt legalább 15 napos időközzel) meg kell hirdetni. A hitelező az ÁVÜ-vel való megállapodás alapján, a nem pénzbeli betét szolgáltatására irányuló szabályok szerint üzletrészt szerezhet, részvényt jegyezhet, azaz követelését társasági részesedésekre konvertálhatja. Az állami vállalatot a cégbíróság törli a cégnyilvántartásból, és egyúttal bejegyzi a cégnyilvántartásba az új társaságot. Az rt. vagy kft. keletkezésének időpontja az aláírás időpontja vagy a társasági szerződésben (alapító okiratban, alapszabályban) meghatározott időpont (ez a cégbejegyzésig terjedhet). Ha az átalakulás meghiúsul, mert a cégbíróság törvénysértés miatt nem jegyzi be az új társaságot, az adott szervezet állami vállalatként működik tovább, sajátos elszámolási szabályok mellett. Az átalakulás két legfontosabb dokumentuma (természetesen a társasági szerződés, alapító okirat, alapszabály mellett) az átalakulási terv és a vagyonmérleg. Az átalakulási terv tartalmát a korábbihoz képest az 1992-es privatizációs törvény jelentősen kibővítette (foglalkoztatási és szociális terv, környezeti károk rendezésének terve stb.) Az 1991-es számviteli törvény szabályaihoz igazodva továbbá részletesen meghatározták a "vagyonmérleg-tervezet" kellékeit - az átalakulási vagyonmérleg fél évnél (180 nap) régebbi nem lehetett. A valós piaci értékre irányuló átértékelés útján helyesbített vállalati saját tőke lesz az új társaság alap(törzs)tőkéje, az átértékelési különbözetből képződő tőketartalékból a saját tőke legfeljebb 10%-át (alap(törzs)tőke feletti vagyonba lehet helyezni, de az ÁVÜ e rendelkezéstől eltérést engedhetett. A vagyon értékét tilos volt a független könyvvizsgáló által megállapított értéknél magasabban megállapítani. Külső vállalkozók részére az átalakulással kapcsolatban csak az ÁVÜ tehetett kötelező nyilatkozatot, a vállalat ilyen jognyilatkozata érvénytelennek minősült. Az átalakulási tervnek elképzelést kellett tartalmaznia a dolgozók részesítéséről, amely lehetséges volt dolgozói részvény, ún. "rendes" részvény, illetve MRPprogramhoz való csatlakozás formájában is. A települési önkormányzatok is részesedtek az "új" társaság tőkéjéből, mégpedig a vállalat által kezelt belterületi föld értéke alapján. A föld fekvése szerinti községi-városi önkormányzat a vagyonmérlegben szereplő belterületi föld után e föld értékének a teljes értékéhez viszonyított arányban részesedett a társaság saját tőkéjéből. Ezt a részesedést főszabályként pénzben kellett kiadni, mégpedig az állami vagyon értékesítéséből befolyt összeg arányában és ütemében. Mód volt azonban arra is, hogy az ÁVÜ és az önkormányzat megállapodása alapján az önkormányzat konkrét vállalati vagyontárgyakat, illetve társasági részesedést is kapjon. Ha az önkormányzat üzletrészhez vagy részvényhez jut, úgy az önkormányzatnak alapítóként alá kell írni a társasági szerződést (alapító okiratot, alapszabályt). Az önkormányzatok belterületi föld értéke alapján való részesedésre vonatkozó szabály jelenleg is hatályos.

118 4.6. Az állami vállalatok átalakulása zömmel 1993-94-ben zajlott le. Az erre adott kb. egy-két éves időszakban lényegében háromfajta átalakulási mód állt a vállalatok előtt: a) Az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatok az ÁVÜ közvetlen irányítása mellett alakultak át, az ÁVÜ igazgatótanácsa bármikor bármilyen okból bármely VT-s (közgyűléses, küldöttgyűléses) vállalatot államigazgatási felügyelet alá vehetett és az átalakulást saját maga levezényelhette. b) A VT-s (közgyűléses, küldöttgyűléses) vállalatok kétharmados szótöbbséggel hozott döntés alapján maguk kezdeményezhették társasággá való átalakulásukat. A vállalati előterjesztés alapján az ÁVÜ határozta meg az átalakulás feltételeit (vállalati kezdeményezésű átalakulás). c) 1990-1992 között a 300 fő alatti, 300 milliós vagyonnál kisebb vállalatoknál alkalmazott az ÁVÜ ún. önprivatizációs programot, amelyet 1992 nyarán 1000 fős (1 milliárd Ft vagyonú) vállalatokra felemelt. Mértékek alkalmazása nélkül az 1992-es csomag törvényi alapot teremtett ezen egyszerűsített privatizációs eljárás számára. Az ún. önprivatizáció lényege az volt, hogy az ÁVÜ - keretszerződésbe - foglalt általános feltételek alapján konkrét polgári jogi szerződéssel átruházza jogköreit privatizációs szakértő cégre. A szakértők pályáztatás alapján kerültek az ÁVÜ listájára, ahonnan a vállalatok választhattak közöttük. A vállalat és a szakértő között ugyancsak szerződés jött létre. A szakértő az ÁVÜ jogait gyakorolva alakította át a vállalatot gazdasági társasággá, a társaságban a Vagyonügynökség megbízottként tulajdonosi jogait gyakorolta, végül esetlegesen a Vagyonügynökség részesedését értékesítette.

5. Az 1995. évi privatizációs törvény alapvető rendelkezései 5.1. Az 1995. évi XXXIX. törvény (Pt.) megalkotását alapvetően az indokolta, hogy az 1992. évi LIII. és LIV. törvény lényegét képező átalakítási folyamat 1994 végére lényegében teljesen lezajlott. Az 1992-es törvények tehát kiürültek. A privatizáció lényege az 1995-re állami társasági részesedések (részvények, kft. üzletrészek) értékesítése lett, azaz adásvételi típusba tartozó privatizációs szerződéssel való átruházásuk magántulajdonosok részére [Pt. 1. § (1) bekezdés]. A Pt. emellett nagymértékben növelte a privatizálandó vagyon körét, mivel - részben a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet (KVI) volt köteles átadni privatizáció számára a nem kincstári jellegű vagyonát (elsősorban ingatlanvagyont), - törvény vehet csak ki vállalkozói vagyont a privatizáció köréből és minősíthet tartós állami tulajdonú vagyonnak (Pt. 7-8. §). A törvény - a tartós állami tulajdon körének kivételével - privatizációs kötelezettséget mond ki az állam terhére. Az állam privatizációs szervezete köteles a vállalkozói vagyont "mielőbb" privatizálni, ezt a vagyont a privatizációig csak "időleges jelleggel" hasznosíthatja. A törvény megszünteti az Állami Vagyonügynökséget és általános jogutódlással "beolvasztja" az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságba (Pt. 9-10. §). E sajátos egyesüléssel (jogi értelemben ez nem fúzió!) létrejön az eddigi osztott szervezet helyett az egységes privatizációs szervezet, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (ÁPV Rt.). A privatizálandó vagyon felett az állam tulajdonosi jogait ezentúl egységesen az ÁPV Rt. gyakorolja (Pt. 1. §). A Pt. igyekszik a privatizáció áttekinthetőségét, nyilvánosságát és társadalmi ellenőrizhetőségét fokozni. Az ide tartozó főbb rendelkezések a következők: - az ÁPV Rt. köteles a privatizálandó vagyonról átfogó és mindenki számára nyilvános, átlátható információs rendszert teremteni (Pt. 3. §), - az ÁPV Rt. információszolgáltatásai során köteles a befektetők esélyegyenlőségét biztosítani (Pt. 3. §), - az ÁPV Rt. köteles olyan belső ellenőrzési rendszert kialakítani, amely biztosítja a privatizációs ügyletek lebonyolításának folyamatos figyelemmel kísérését (Pt. 3. §), - az ÁPV Rt. felügyelő bizottságában részt vesznek a parlamenti pártfrakciók, illetve az Érdekegyeztető Tanács munkáltatói és munkavállalói oldalának képviselői, - az ÁPV Rt.-t az Állami Számvevőszék folyamatosan ellenőrzi, részére az ÁPV Rt. igazgatósága félévenként köteles beszámolni (Pt. 25. §), - a kormány évente köteles az Országgyűlésnek az ÁPV Rt. tevékenységéről beszámolni (Pt. 25. §),

119 - az ÁPV Rt. igazgatósága az illetékes parlamenti bizottság felkérésére bármely privatizációs ügyről köteles soron kívül beszámolni, a képviselők 20%-ának indítványára a beszámoló a parlament plénumán történik (Pt. 26. §), - főszabályként a privatizálandó vagyont versenyeztetve kell értékesíteni (Pt. 28. §), - az értékesítési eljárásról emlékeztetőt kell felvenni. Ez a nyugati gyakorlatból átvett memorandum intézménye alapvető dokumentum a privatizációs döntés utólagos ellenőrizhetősége szempontjából. Ebben kell ugyanis az értékesítési folyamat leglényegesebb momentumait, a döntés indokait valósághűen rögzíteni (Pt. 34. §), - az ÁPV Rt. alapvető szabályzatait, így szervezeti és működési szabályzatát (20. §), versenyeztetési szabályzatát (Pt. 33. §) és belső ellenőrzési szabályzatát (3. §) a kormánynak jóvá kell hagynia és a Magyar Közlönyben meg kell jelentetni. - az értékesítési eljárás során nem lehet üzleti titokra hivatkozva visszatartani privatizáció szempontjából releváns információt, amely így közérdekű adatnak minősül. Felépítését tekintve az 1995-ös privatizációs törvény részben státustörvény, részben tartalmazza az ún. privatizációs policy szabályait: azaz a privatizációs politika alapelveit, a privatizációs célokat, a privatizációs eljárást, a különböző privatizációs technikákat és a privatizációt segítő pénzügyi eszközöket. A jogállami módszerekkel történő privatizációt kívánja alátámasztani az az elv, hogy a privatizációs eljárás során kivétel nélkül csak olyan privatizációs technikákat lehet alkalmazni, amelyeknek törvényes alapjuk van. A privatizációs törvény jogilag komplex, nem kerettörvény, mert végrehajtási rendelkezéseket nem tartalmaz. A törvény viszonylag rövid, mintegy nyolcvan §-ban határozza meg a privatizáció szabályait. A Pt. gazdaságpolitikai elvei között említhető meg - a privatizáció felgyorsítására való törekvés, - a privatizáció bürokratizálódása és költségessége elleni fellépés. E körben külön kiemelkedő volt a közép- és kisvállalatoknál a privatizáció decentralizálására irányuló törekvés az ún. egyszerűsített privatizációs eljárás keretében (Pt. 37-45. §), Ezeket a szabályokat – mint már szükségteleneket – 2001. január 1-jétől hatályon kívül helyezték; - a privatizációs bevétel növelésére való törekvés. A leglényegesebb előírás e körben, hogy a törvény IV. fejezetében meghatározott kedvezményes privatizációs technikákat csak akkor lehet alkalmazni, ha az ÁPV Rt. által megállapított limitárat el nem érő készpénzes ajánlat nem érkezett (Pt. 32. §). Az ajánlatokat egyébként is a várható bevétel elbíráláskori reális piaci értéke alapján kell összevetni (ún. jelenérték), és a legkedvezőbb ajánlatot tevővel kell megkötni a szerződést (Pt. 27. §); - a hazai befektetők preferálása. Egyenlő értékű ajánlatok esetén a Pt. 27. §-a szerint a hazai befektetők ajánlatát kell előnyben részesíteni. A privatizációs célokat a Pt. 2. §-a sorolja fel, ezekben több mint 20 prioritás szerepel a bevétel növelésétől a foglalkoztatás biztosításán át a kárpótlási jegyek jogosultjainak lehető kielégítéséig. Ezek a célok ("követelmények") egy vállalat esetében egymásnak ellentmondhatnak. Éppen ezért a privatizációs pályázati kiírásban kell megjelölni azokat a konkrét egyedi szempontokat, amelyeket az adott privatizációnál érvényesíteni kell. Nagyon lényeges, hogy a privatizációs szerződés sohasem lehet ingyenes, valamilyen ellenértéknek kedvezményes privatizációs technika esetében is szerepelnie kell, Mivel adásvételi típusú szerződésről van szó, az ellenérték általában pénzbeli szolgáltatás. Ugyanakkor a vállalataink tőkeinjekcióhoz juttatása érdekében a Pt. 32. §-a kimondja, hogy adott esetben készpénzes ellenértékkel egyenlő súllyal lehet figyelembe venni a pályázó által a reorganizáció, a tőkeemelés, a technikai fejlesztés, a szerkezetváltás, a környezeti károk enyhítése, illetve a munkavállalók foglalkoztatása terén nyújtandó szolgáltatásait (kötelezettségvállalását). Ez esetben az ellenérték részben-egészben nem pénz, hanem más vagyoni értékű teljesítmény, azaz szolgáltatás. 5.2. Az 1995-ös privatizációs törvény előkészítése során elég széles körű vita folyt arról, hogy az egységes privatizációs szervezet költségvetési formában működjön-e (pl. privatizációs minisztérium, mint Lengyelországban, Treuhand-szerű ügynökség, mint Németországban), avagy részvénytársasági formában? Mind a két szervezetnem vannak ugyanis előnyei és hátrányai, igazán a privatizációs célnak egyik szervezeti forma sem

120 felel meg maradéktalanul. A Pt. végül is praktikus okok miatt döntött a részvénytársasági forma mellett: az ÁVÜ-t sokkal könnyebb volt megszüntetni, mint az ÁV Rt.-t. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság az ÁV Rt. alapító okiratának módosításával keletkezett és az ÁVÜ-nek is általános jogutódja. Az ÁPV Rt. alapítója a kormány, a kormány részvényesi jogait az ÁPV Rt.-vel szemben eredetileg a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter gyakorolta, kivéve azokat a jogokat, amelyeket a kormány a maga részére tartott fenn (pl. alapító okirat elfogadása, igazgatósági-felügyelő bizottsági tagok kinevezése). Az ÁPV Rt. sajátos egyszemélyes részvénytársaság, amelynek egyetlen részvénye az állami tulajdon forgalomképtelen kizárólagos tárgyát képezi. Az 1998-as kormányváltozás után az ÁPV Rt. felügyeletét már a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter látta el, a 2002-es kormányváltozás után viszont ez a hatáskör a pénzügyminiszterhez került. Az ÁPV Rt.-ben tehát a kormány, mint alapító részvényesi jogait jelenleg a pénzügyminiszter látja el. Az ÁPV Rt. a Gt. 298-300. §-ának hatálya alá eső egyszemélyes részvénytársaság. Mint egyszemélyes részvénytársaságnál nem kell közgyűlést tartani, a közgyűlés hatáskörét a részvényes gyakorolja. Az ÁPV Rt.re minden vonatkozásban a Gt.-t kell alkalmazni, kivéve, ha a törvény kifejezetten eltérést rendel. Az Alkotmánybíróság határozata alapján ilyen eltérés csak szervezeti, illetve belső vagyonjogi vonatkozásban lehetséges (pl. az ÁPV Rt.-t csak törvény szüntetheti meg), tehát harmadik személyek irányában nem. Így az ÁPV Rt., mint a kormány szuperholdingja, nem élhet vissza gazdasági hatalmával (tehát a versenyjog hatálya alá tartozik), és leánytársaságai irányában tett intézkedéseinél is köteles betartani a Gt. konszernjogi szabályait. Az ÁPV Rt. tehát nem valamifajta privilégiumokkal rendelkező "közjogi társaság". Az ÁPV Rt.-nek van saját (működéséhez szükséges) és hozzárendelt (azaz privatizálandó, illetve tartós vagyonkezelése alatt álló) vagyona. E két vagyonra eltérő gazdálkodási előírások vonatkoznak (Pt. 21-24. §). Az ÁPV Rt. adózási rendje is sajátos, a privatizációs bevételekből történő költségvetési befizetéseinek nagyságát az éves költségvetési törvények határozzák meg. Az ÁPV Rt. privatizációt előmozdító célra gazdasági társaságokat, illetve befektetési célú alapokat létesíthet (Pt. 24. §). Az ÁPV. Rt. testületi vezető szerve a 9-11 tagból álló igazgatóság. Az ÁPV Rt. igazgatóságának elnökét és tagjait a kormány nevezi ki és menti fel (Pt. 12. §). Az igazgatóság hatáskörét a részvényesi jogok gyakorlója nem vonhatja el, és az igazgatósági tagok részére munkáltatói utasítást nem lehet adni. Az igazgatósági tagok részére a törvény szigorú összeférhetetlenségi előírásokat állapít meg (13. §). Az igazgatósági tagok kinevezése 3 évre szól, de a társasági jog általános szabályai szerint tisztségükből hamarabb is visszahívhatók. (Az 1998-as kormányváltozás után az ÁPV Rt.-t elnök-vezérigazgató irányította, 2002-ben az elnöki és a vezérigazgatói poszt újból elkülönült.) Az igazgatóság a szervezeti és működési szabályzatban megállapított legjelentősebb privatizációs döntéseket hozza meg. Kisebb ügyekben a vezérigazgató, illetve helyettesei döntenek. A munkaviszonyban álló vezérigazgatót az alapító kormány nevezi ki és a részvényesi jogok gyakorlójának, illetve az igazgatóság határozatainak keretei között vezeti az ÁPV Rt. munkaszervezetét (Pt. 18. §). Az igazgatóság szótöbbséggel, önállóan dönt a privatizációs ügyekben. Ez alól két kivétel van: a) nemzetgazdaság működése szempontjából jelentős társaságok privatizációs koncepciójáról - adott esetben az Országgyűlés jóváhagyásával - a kormány dönt. Az igazgatóság a privatizációs szerződés megkötésekor az elfogadott koncepcióhoz van kötve, b) az eljárás felfüggesztése mellett, kivételesen, az igazgatóság a kormányhoz fordulhat állásfoglalásért az adott privatizációs döntés tekintetében. A privatizációs döntéshozatalban az adott társaság alapvető tevékenysége által érintett minisztérium főszabályként nem vesz részt, véleményét azonban ki kell kérni (Pt. 4. §). Arról is gondoskodni kell, hogy az igazgatóság megfelelően figyelembe vehesse a foglalkoztatáspolitikai, a versenypolitikai és a környezetvédelmi szempontokat. Az ÁPV Rt. működését a kormány által kinevezett 9-11 tagú felügyelő bizottság ellenőrzi. A felügyelő bizottságba a parlamenti pártok, illetve az Országos Érdekegyeztető Tanács munkavállalói és munkáltatói oldala is jelölhet egy-egy személyt (de országgyűlési képviselő maga nem lehet tag). Ha nincs törvényes kizáró ok, a kormány köteles a jelölteket kinevezni. A felügyelő bizottsági tagság éppúgy három évre szól, mint az igazgatósági tagság. A felügyelő bizottság elnökét a Kormány az Állami Számvevőszék javaslatára nevezi ki, illetve hívja vissza. Az ÁPV Rt. könyvvizsgálóját az Állami Számvevőszék javaslatára a részvényesi jogok gyakorlója bízza meg teendőik ellátásával – ez jelenleg a pénzügyminiszter.

121 Az ÁPV Rt. vezető alkalmazottaira és érdemi ügyintézőire a törvény igen részletes alkalmazási és összeférhetetlenségi feltételeket állapított meg. Megemlítjük, hogy a tartós állami tulajdonú társasági részesedéssel rendelkező társaságok több mint fele az ÁPV Rt.-hez, más része különböző gazdasági minisztériumokhoz tartozik. A gazdasági minisztériumok az állam tulajdonosi jogait éppúgy gyakorolják, mint az ÁPV Rt., de saját maguk nem privatizálhatnak. A Pt. Melléklete sorolja fel a tartósan állami tulajdonban maradó vállalatokat, mégpedig az állami tulajdonosi jogokat gyakorló szerv, illetve a tartós állami részesedés legalacsonyabb mértékének feltüntetésével. (a mellékletet csak törvény módosíthatja.) 5.3. Az ÁPV Rt. a privatizációt a) közvetlenül (eshetőlegesen szakértők, "tanácsadók" megbízásával), vagy b) a tőkepiac intézményrendszerén, azaz elsődlegesen az értéktőzsdén keresztül, vagy c) befektetési célú alapokon, illetve portfoliócsomagokat (különböző vállalatok társasági részesedéseiből összeállított ún. pakettok) kezelő gazdasági társaságokon keresztül, vagy d) közép- és kisvállalatok esetében az adott vállalat (társaság) vezető tisztségviselői útján (ez az ún. egyszerűsített privatizáció – 2001-től megszűnt lehetőség) bonyolítja le. Az állam vállalkozói vagyonát főszabályként nyilvánosan, illetve versenyeztetés útján kell privatizálni A privatizálás fő módszerei: a) nyilvános vagy zártkörű pályázat, továbbá nyilvános árverés, illetve nyilvános ajánlattétel, b) részvények esetén nyilvános forgalomba hozatal (Pt. 27. §). Mellőzni lehet a versenyeztetést kivételesen, például - portfoliócsomagok kezelésére létrehozott rt.-k részvényeinek eladása, - részvények zártkörű elhelyezése, illetve tőzsdei értékesítésére adott megbízás, - részvénycsere, - társasági részesedések más társaságokba való apportálása, - külső befektetőknek adott opció (vételi jog), illetve - munkavállalói kedvezményes kivásárlás esetén (Pt. 28. §). A versenyeztetés főszabályként nyilvános pályáztatás útján történik. Kivételesen zártkörű pályázatot kilehet írni, amikor is az ÁPV Rt. az érdekelteket közvetlenül hívja fel ajánlattételre (Pt. 30. §). A pályázati felhívás mellett az az érdekelteknek az adott társaságról - titoktartási nyilatkozat mellett - részletes tájékoztatót is rendelkezésre kell bocsátani (29. §). A nyilvános pályázatot két országos napilapban (vagy egy országos és egy helyi lapban) közzé kell tenni. A pályázatokat a pályázati kiírás szerint kell elbírálni. A döntés után az ÁPV Rt. (illetve megbízottja) a pályázat nyertesével megköti a társasági részesedések adásvételéről szóló szerződést, ahol az ellenérték készpénz, más vagyoni értékű szolgáltatás (pl. tőkeemelésre vagy foglalkoztatásra irányuló kötelezettségvállalás), esetleg kárpótlási jegy vagy más értékpapír lehet. A privatizációs szerződés feltételei nem térhetnek el a pályázati kiírás feltételeitől, kivéve, ha ennek lehetőségét a pályázati kiírás kifejezetten tartalmazta. A privatizációs szerződésben egyfelől az ÁPV Rt.-nek jogszavatosságot kell vállalnia az eladott társasági részesedésekért, másfelől a vevő szolgáltatásait kell különböző biztosítékokkal garantálni. A vevő szerződésszegésért való felelősségét nem zárhatja ki (Pt. 32. §). Főszabályként külföldi befektetők a magyarral azonos szabályok szerint vehetnek részt a privatizációban, hasonló feltételek esetén azonban a hazai befektető ajánlatát kell előnyben részesíteni (27. §). A munkavállalóknak, illetve a munkavállalói érdekképviseleteknek a privatizációval szemben nincs vétójoguk, de mind a pályázati kiírásról, mind a konkrét döntésről előzetesen kötelező a véleményüket kikérni. A munkavállalói észrevételekre az ÁPV Rt. írásban köteles válaszolni (Pt. 31. §). A munkavállalói vélemény elsősorban azért lényeges, mert a privatizáció jelentősen érintheti a munkavállalók foglalkoztatását, kereseti és bérviszonyait, munkafeltételeit, képzését, szociális ellátását.

122 Emellett általában a privatizáció folyamatában - a teljes munkavállalói kivásárlás esetén kívül is - célszerű a munkavállalókat résztulajdonhoz juttatni. Ez lehetséges a dolgozók egyéni tulajdonszerzésén keresztül (pl. dolgozói részvény), a dolgozók által létrehozott gazdasági társaságon vagy szövetkezeten keresztül, vagy úgy, hogy az érintett gazdasági társaság munkavállalói az 1992. évi XLIV. törvény alapján jogi személy Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) szervezetet alakítanak. Egyenlő értékű feltételek esetén egyébként a dolgozói ajánlatot előnyben kell részesíteni (Pt. 33. §). Külön szabályokat állapít meg a Pt. a kisebbségi részvények értékesítésére. A kisebbségi részesedéseket, főszabályként, az ÁPV Rt. értékesíteni köteles, kivéve, ha a törvény nem sorolta az adott gazdasági társaságot a tartós állami tulajdon körébe. (Ez esetben az állami tulajdonrész nem lehet kisebb 25 + 1 szavazatnál.) A 25 + 1 szavazatot el nem érő részesedést vagy egységes privatizációs portfolión keresztül kell értékesíteni, vagy a társaság többi tagja, illetve maga a társaság számára - a társasági tagok közt vagyonarányosan - vételre fel kell ajánlani (36. §). A közép- és kisvállalatoknál a Pt. 37-45. §-ai alapján egyszerűsített privatizációra kerülhetett sor 2001. január 1-jéig. Ezek a vállalatok főszabályként olyan társaságok voltak, amelyeknek 1994-ben saját tőkéjük a 600 millió Ft-ot, teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozóinak létszáma pedig éves átlagban az 500 főt nem haladta meg. Az egyszerűsített privatizációra kerülő társaságok jegyzékét az ÁPV Rt. 1995-ben két ütemben nyilvános tájékoztatóban volt köteles közzétenni. 5.4. A Pt. által meghatározott kedvezményes privatizációs technikák (Pt. IV. fejezet) a következők: a) értékesítés részletfizetéssel, b) privatizációs lízing, azaz értékesítés a tulajdonjog fenntartásával, c) vezetői és munkavállalói kivásárlás. A Pt. külön szabályozza a pénzügyi kedvezményeket, így - a munkavállalói tulajdonszerzés kedvezményeit, illetve - az egzisztencia-hitelt. a) A részletfizetéssel történő vételre alapvetően a Ptk. adásvételi szerződésre vonatkozó szabályai irányadók (Ptk. 365. §), azzal, hogy privatizáció esetében a társasági részesedés az első részlet kifizetésével kötelezően átszáll a vevőre (Pt. 46. §). Ezáltal az a veszély keletkezik, hogy a tulajdont szerző vevő a későbbi részleteket nem fizeti meg. Ezért a Pt. kimondja, hogy - a vevő kötelezettségeinek teljesítését olyan mellékkötelezettségekkel (biztosítékokkal) kell garantálni, amelyek lehetőleg a vevő tulajdonosi jogait indokolatlanul ne korlátozzák, - bármely részlet késedelmes fizetése esetén a vevő a teljes részletfizetési kedvezményt elveszti és a teljes hátralékos vételár esedékessé válik, - ha a vevő nem fizet, az eladó jogosult arra, hogy vagy visszamenőleges hatállyal elálljon a szerződéstől, avagy azt a jövőre nézve felmondja (az ÁPV Rt., illetve megbízottja a szerződéstől akkor is elállhat, ha a részletek futamideje alatt az adott társaság saját tőkéje 30%-nál nagyobb mértékben csökken). Részletfizetési kedvezmény maximálisan 15 évre adható. Az első részlet kivételével a törlesztésre türelmi időt lehet megállapítani, amelynek minimális ideje 1 év, maximális ideje 3 év. Az első részlet a privatizációs szerződés megkötésétől számított 30 napon belül válik esedékessé. A kamat mértéke nem lehet kevesebb a jegybanki alapkamat 50%-ánál. A vevő bármikor jogosult a törlesztés gyorsítására, illetve a tartozás egy összegben való kifizetésére (Pt. 46-49. §). b) A részletfizetéssel éppen ellentétes konstrukció a privatizáció lízing, amely nem valódi lízingszerződés, hanem olyan adásvétel, ahol az eladó a tulajdonjogát az utolsó részlet kifizetéséig fenntartja. A vevő már korábban megkapja használatra a társasági részesedést, amelynek a tulajdonjoga az utolsó részlet kifizetésével reá automatikusan átszáll (Pt. 50-52. §. A privatizációs lízingnél olyan halasztott értékesítésről van szó, amikor általában a vevő a társaság reorganizációja során, külön szerződés alapján vezetési-szervezési szolgáltatást nyújt és ennek ellenértékét a társaságnál rendkívüli ráfordításként elszámolja. Ezt a díjat a vevő köteles törlesztésre fordítani. A privatizációs lízing futamideje legfeljebb 10 év lehet. E futamidő alatt a társaság saját tőkéje a lízingszerződésben meghatározott érték alá nem csökkenhet. A törlesztés meghiúsulása, avagy tiltott

123 vagyonvesztés esetén az ÁPV Rt. jogosult a szerződést azonnali hatállyal felmondani és a vevő részére a már kifizetett díj vissza nem jár. Lízingszerződést csak természetes személy vagy ilyen személyek polgári jogi társasága köthet az ÁPV Rt.-vel. c) A vezetői és munkavállalói kivásárlás lényege, hogy az ajánlattevők arra vállalnak kötelezettséget, hogy készpénzért legalább 20% mértékű állami tulajdonrészt vásárolnak. Ez esetben az ÁPV Rt. legfeljebb öt évre lemond az egész állami tulajdonrész feletti szavazati (de nem az osztalék!) jogáról az egyötöd vásárló javára. A vevőnek a hátralévő 80%-ot legfeljebb öt év alatt, a szerződésben meghatározott módon készpénzért meg kell vásárolnia (Pt. 53-54. §). Ha a kivásárló nem tesz eleget vételi kötelezettségének, az ÁPV Rt. jogosult a szerződést azonnali hatállyal felmondani. A kivásárlási ajánlatot legalább egy vezető alkalmazottból, illetve egy nem vezető állású munkavállalókból álló polgári jogi avagy gazdasági társaságnak kell megtennie. E társaságban külső befektető is részt vehet, de a teljes vételár kifizetéséig tulajdonrésze nem lehet több 50%-nál a kivásárló társaságban. Az általános kivásárlási lehetőségen túl a vezetői és munkavállalói kivásárlás 53-54. §-ban szabályozott konstrukciója egy speciális lehetőség. A Pt. 55. §-a azonban általában kimondja, hogy minden privatizációnál lehetőséget kell biztosítani a munkavállalói tulajdonszerzésre; ez csak akkor mellőzhető, ha a többségi részesedést megszerző befektető a munkavállalók foglalkoztatására megfelelő szerződéses kötelezettséget vállal. A munkavállalói kedvezmények lényegében a következők: - a munkavállalók részére személyenként az éves átlag minimálbér 150%-ának megfelelő kedvezmény adható úgy, hogy a kedvezményes alapon vásárolt társasági részesedés nem haladhatja meg a társaság jegyzett tőkéjének 15%-át, - a munkavállalók részére az eladási ár legfeljebb 50%-áig árkedvezmény és/vagy részletfizetési lehetőség adható. Áttérve a pénzügyi kedvezményekre, belföldi magánszemélyek, illetve társaságaik privatizációban való részvételéhez kedvezményes hitelt, ún. egzisztencia-hitelt vehettek fel a 28/1991. (II. 21.) Korm. rendelet szerint, feltéve, ha megfelelnek a hitelnyújtás feltételeinek (pl. rendelkeznek megfelelő saját tőkeerővel). E-hitelt csak olyan vagyon megvásárlásánál lehetett felhasználni, amelynek készpénzért való értékesítése legalább egy ízben meghiúsult. A megvásárolni kívánt vagyon szerződés szerinti árának legfeljebb feléig nyújtható E-hitel, a másik felét készpénzzel kellett finanszírozni. Az E-hitel mértéke nem haladhatja meg egy tranzakció esetén az 50 millió Ft-ot, és a hitelt ugyanazon pályázó három éven belül csak egy alkalommal veheti igénybe (Pt. 58-59. §). A Munkavállalói Résztulajdonosi Program olyan hitelezési, adózási és szervezeti technikák együttese, amelynek segítségével a munkavállalók szervezett formában vásárolják meg az őket foglalkoztató gazdasági társaság részesedéseinek egy részét vagy egészét. Az 1992. évi XLIV. törvény szerint elvileg bármilyen rt.-nél, illetve kft.-nél szervezhető MRP-szervezet, de a gyakorlatban ilyen elsősorban a privatizációs eljárásban szerveződik (Pt. 60-61. §). Az MRP-ben való részvétel a dolgozók részére alanyi jog. Az MRP-szervezet az egyesületekhez közel álló sajátos jogi személy, legfőbb szerve a közgyűlés, és a közgyűlés által választott ügyintéző szerv vezeti. A dolgozók az MRP kereteiben a vagyonrész árát kollektívan és fokozatosan törlesztik, elsősorban az MRP-szervezet osztalékából. A törlesztési folyamat végén az MRP-szervezet megszűnik, és a dolgozók egyénileg lesznek tulajdonosai a társaságnak. Egy munkavállaló egyidejűleg csak egy MRP-szervezetben vehetnek részt és a munkaviszony megszűnésével az MRP-ben való részvételi joga is megszűnik. A Társaság vezetői az MRP ügyvezető szervének nem lehetnek tagjai. Az MRP-ben való részvétel természetesen önkéntes, és az MRP létrehozása csak akkor lehetséges, ha a dolgozók legalább 40%-a részt vesz az MRP-ben. A dolgozók tulajdonába a társasági tulajdonrészek az MRP közvetítésével kerülnek, azaz először az MRP-szervezet lesz tulajdonos és a dolgozók az alapszabályban foglalt feltételek szerint lesznek individuális tulajdonosok. 5.5. Ha az állam vállalkozói vagyonának értékesítése átmenetileg meghiúsul, vagy az értékesítés feltételei átmenetileg kedvezőtlenek, az ÁPV Rt. magántulajdonosokkal vagyonkezelési szerződéseket köt. (Kivételesen a vagyont az ÁPV Rt. közvetlenül is kezelheti.) Vagyonkezelési szerződést éppúgy versenyezetés keretében kell kötni, mint a privatizációs szerződést. Vagyonkezelési szerződés nem köthető azzal, aki ellen felszámolási eljárás van folyamatban, vagy akinek adó-, vám- vagy társadalombiztosítási tartozása van (Pt. 62-63. §).

124 A vagyonkezelési szerződés a Ptk. általános szabályai alá tartozó szerződés, amelynek a Pt. három fajtáját ismeri: a) vagyonkezelési megbízási szerződés, ahol a megbízott előny fejében a vagyon állagának megosztását köteles biztosítani a hasznosítás során (Pt. 64. §), b) vagyonkezelési vállalkozási szerződés, ahol díj, illetve eredményjutalék fejében a vagyonkezelő a vagyon után meghatározott hozadék biztosítását vállalja, és kötelezettséget vállal továbbá a vagyon értéke meghatározott szintjének elérésére (Pt. 65. §), c) portfolió (vállalkozási) vagyonkezelési szerződés, amelyben a vagyonkezelő díj ellenében egy vagyontömeg gyarapítására vállal kötelezettséget díj, illetve ezt kiegészítő eredményprémium ellenében. A vagyonkezelésre átadott vagyont a vagyonkezelő az "egyszerű" vállalkozási vagyonkezeléssel szemben portfolió-szerződés esetében elidegenítheti és megterhelheti (Pt. 66. §). A szerződés lejártakor nem ugyanazt a vagyont (pl. adott társasági részesedést) kell visszaadnia, hanem adott vagyonértéket (eredeti vagyonérték + hozadék). Az állami vagyon körében a vagyonkezelő felelőssége fokozott: kötelezettségeiért a vagyonkezelőtől elvárható fokozott szakszerűséggel és gondossággal felel. A vagyonkezelést az ÁPV Rt. folyamatosan ellenőrizheti (Pt. 67-68. §). A vagyonkezelési szerződés mindkét fél oldaláról átfordítható privatizációba. A vagyonkezelői szerződésbe ugyanis a Pt. 69. §-a alapján fel lehet venni egy olyan mellékkötelezettséget, hogy legalább két év eltelte után a) a vagyonkezelő egyoldalú írásbeli nyilatkozattal a kezelt vagyont a Pt. III., illetve IV. fejezete alkalmazásával kialakítandó áron megveheti, b) a kezelt vagyont az ÁPV Rt. írásbeli felhívására a vagyonkezelő a Pt. III-IV. fejezete alkalmazásával kialakítandó áron köteles megvenni. (Az ellenérték tehát mind a két esetben külön megállapodás tárgya.) 6. A koncesszió jogintézménye az állami „közvagyonnál” 6.1. A nem tulajdoni, hanem használati (ún. funkció-) privatizáció eszköze a koncessziós szerződés, illetve koncessziós társaság, amelyet az 1991. évi XVI. törvény (Kt.) szabályoz. A koncesszió jogi értelemben használati engedély, amelyet az állami tulajdon forgalomképtelen kizárólagos tagjai, illetve állami monopóliumok hasznosítására lehet felhasználni. Ez esetben tehát a legszűkebb értelemben vett közvagyon hasznosításáról van szó. Az állami tulajdon kizárólagos tárgyát, illetve állami monopoltevékenységeket - vagy költségvetési (állami, önkormányzati) szervek útján lehet gyakorolni, - vagy hasznosításukra az állam, illetve az önkormányzat többségi részesedésével működő gazdasági társaságot kell alapítani. (Kivételesen kisebbségi állami tulajdoni részesedés, illetve állami szavazatelsőbbségi részvény is elfogadható.), - vagy ezek időleges hasznosítására magánszemélyekkel, illetve ezek társaságával koncessziós szerződést kell kötni (Kt. 2. §). A koncessziós törvény hatálya alá esik például az országos közutak, vasutak, a vasúti személy- és áruszállítás, csatornák, kikötők, repülőterek, közműrendszerek, villamos művek és a távvezeték hasznosítása, avagy a hasadó-, illetve sugárzó anyagok előállítása vagy forgalmazása, a szerencsejátékok szervezésére irányuló tevékenység stb. Ezekre a tevékenységekre általában külön ágazati törvények is vonatkoznak, pl. vasúttörvény, szerencsejáték-törvény. E törvények a koncessziókról általában csak a Kt. keretén belül rendelkezhetnek, de egyes, a Kt. hatálya alá tartozó résztevékenységeknél lehetővé tehetik a tevékenység folytatását koncessziós pályázat, illetve koncessziós szerződés nélkül is (Kt. 1. §). Ez utóbbi tevékenységeket nevezi a törvény liberalizált tevékenységeknek. 6.2. Koncessziós szerződést elvileg bármely magyar, illetve külföldi természetes, illetve jogi személy (jogi személység nélküli gazdasági társaság) köthet. Első ízben kötelező a koncessziós szerződésre pályázatot kiírni (hosszabbításhoz nem kell pályázat), amely általában nyilvános pályázat (Kt. 4. §). Az állam nevében a pályázat kiírására, elbírálására és a koncessziós szerződés megkötésére az adott tevékenység tárgya szerinti

125 szakminiszter, önkormányzati törzsvagyon esetében az illetékes önkormányzat képviselő testülete jogosult (Kt. 6-7. §). A pályázat elbírálásáról a privatizációs memorandumhoz hasonló emlékeztetőt kell felvenni. Koncessziós szerződés csak határozott időtartamra köthető. a maximális időtartam - ha ágazati törvény másként nem rendelkezik - 35 év. A koncessziós szerződés egy alkalommal eredeti időtartamának felével meghosszabbítható (Kt. 12. §). A koncesszióért - amely általában az állami monopólium használatának kizárólagosságát is biztosítja - a jogosult díjat fizet. A koncessziós jogosult nem tulajdonjogot, hanem használati jogot szerez. A koncessziós szerződés feltételeit az állam egyoldalúan nem változtathatja meg. A koncessziós szerződésre – ha törvény kivételt nem tesz - a Ptk. szerződéses általános rendelkezései az irányadók (Kt. 15-19. §). A koncessziós szerződés aláírásával a koncesszió gyakorlását a jogosult még nem kezdheti meg, hanem 90 napon belül saját részvételével magyarországi székhelyű koncessziós társaságot kell alapítania (Pt. 20. §). Ha ezt elmulasztja, az állam, illetve az önkormányzat a koncessziós szerződést felbonthatja. Amennyiben az adott tevékenység megkezdéséhez hatósági engedély kell, ezt már a koncessziós társaságnak kell megszereznie. A koncessziós társaság kizárólag a koncesszióköteles tevékenységet gyakorolhatja, ezt nem ruházhatja át, más társaságba nem apportálhatja (Kt. 21-26. §). A koncessziós szerződés időtartama alatt a koncessziós társaság jogosult a közvagyon birtoklására, használatára, a hasznok szedésére.

VII. fejezet A szövetkezetek jogállása

1. A szövetkezeti szabályozás általános fejlődésmenete 1.1. A szövetkezeti (ún. Rochdale-i) társadalompolitikai elveket (önsegély, szolidaritás stb.) Nyugat-Európában lényegében három úton valósították meg: a) Nincs kifejezett szövetkezeti forma, a szövetkezeti elveket bármely társasági formában (pjt., kkt., kft., rt. stb.) meg lehet valósítani. Így beszélnek pl. szövetkezeti részvénytársaságokról stb. Ez például a francia vagy a dán megoldás. b) a kereskedelmi (gazdasági) társaságok önálló formájaként szövetkezetet intézményesítenek. Ez a német jogcsoport jellemzője. Ebben az esetben tehát a szövetkezet sajátos, személyegyesítő kereskedelmi társaság. c) önálló szövetkezeti törvény hoznak, amely a szövetkezetet sui generis (önálló) jogi személytípusként szabályozza. 1.2. A szövetkezet jogállásával, tehát szervezetével és működésével kapcsolatos jogi szabályozást Magyarországon először az 1875. évi XXXVII. törvény (Kereskedelmi Törvénykönyv) tartalmazta. A Kt. a szövetkezeteket német mintára kereskedelmi társaságnak tekintette és illesztette be a társas kereskedők rendszerébe. A magyar jogirodalomban 195-20-1940 között több alkalommal felmerült az önálló szövetkezeti jogi szabályozás igénye, de erre csak 1947-ben került sor. A magyar Országgyűlés az 1947. évi XI. törvényben szabályozta először speciális módon a szövetkezetek jogállását. Ez a törvény a korábbi kereskedelmi törvénytől eltérően a szövetkezetet nem egyszerűen kereskedelmi társaságként, hanem társadalmi, gazdasági és mozgalmi szervezetként szabályozta. Az 1947-es szövetkezeti törvény az átmeneti, koalíciós idők terméke volt. Ténylegesen ezt a törvényt a gyakorlatban alig alkalmazták, mivel 1949-et követően Magyarországon megkezdődött a szövetkezeti viszonyok ún. szocialista szabályozásának szakasza, ami szervesen összefüggött a mezőgazdaság adminisztratív átszervezésének megkezdésével, az erőszakolt kollektivizálással, az ún. kolhozosítással. A mezőgazdasági szövetkezeteknél a szovjet jogból átvett mintaalapszabály kötelező alkalmazásával uniformizálták a szövetkezetek megalakulását, irányítását és működését. Az ipari szövetkezeteknél az általános fogyasztási és beszerző szövetkezeteknél az ún. központkényszer rendszerével deformálták a szövetkezeti elveket és lényegében államigazgatási irányítás alá helyezték, "állami vállalatosították" e szövetkezeteket. Az 1950-es években Magyarországon működő mezőgazdasági, ipari és fogyasztási szövetkezetek jogszabályi alapon ugyan nem voltak tervkötelezettek, de ténylegesen a tervkötelezettség alapján tevékenykedtek, alig különböztek az állami vállalatoktól.

126 A mezőgazdaság területén működő szövetkezetek működésében, gazdálkodásában és szervezetében jelentős változást jelentett az 1967-es mezőgazdasági termelőszövetkezeti törvény, amely erőteljesen eltért a Szovjetunióból átvett, ún. lenini szövetkezeti elvektől. Az 1960-as évek elejére véget ért hazánkban a mezőgazdaság kollektivizálása, és a szovjet kolhozoktól eltérően Magyarországon az mgtsz-ek nagyobb önállóságot kaptak, ugyanakkor a háztáji gazdaság intézményével a parasztság személyes ösztönzése is szerepet kapott. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel kapcsolatos 1967. évi III. törvény már a magyar gazdasági reform szellemében a szabályozásban érvényesítette a szövetkezeti önkormányzat egyes elemeit is, később pedig a szövetkezeti szabályozás burkában alakultak ki a későbbi kisvállalkozások csírái (melléküzemág, szakcsoport). A jogi szabályozás alakulásában további minőségileg jelentős állomást jelentett az egységes szövetkezeti törvény megalkotása, amelyre 1971-ben került sor (1971. évi III. törvény). Az egységes szövetkezeti törvény valamennyi szövetkezeti formációra közös és irányadó szabályokat alkalmazott, megfogalmazta a szövetkezetek szervezetére és működésére irányadó közös alapelveket. Az egységes szövetkezeti törvényhez kapcsolódott részben a mezőgazdasági termelőszövetkezeti törvény, illetve a többi szövetkezeti ágazat (ipari, fogyasztási, lakás-, takarék-) általában törvényerejű rendeletben történt (tehát alacsonyabb szintű) jogi szabályozása. Az 1971-es szövetkezeti törvényt az 1980-as években több alkalommal részben módosították, de az e törvényben szabályozott szocialista szövetkezeti modell a gazdasági és társadalmi rendszerváltozás időszakára (1989-1990) elvesztette progresszív tartalékait. Így szükségessé vált egy teljesen új alapú, a rendszerváltozás alapvető célkitűzéseivel összhangban, a szövetkezés és a szövetkezetek helyzetét piaci alapon szabályozó törvény létrehozása. 1.3. Lényegében ennek a célkitűzésnek tett eleget a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény. Ez a szövetkezeti törvény megszüntetni a szocialista szövetkezeti jog legalapvetőbb intézményét, az oszthatatlan szövetkezeti tulajdont, és teljes mértékben a szövetkezeti tagok, mint tulajdonosok szervezetévé tette a szövetkezeteket. A szövetkezetek már 1989-ben függetlenedtek az állami (államigazgatási) felügyelettől, a szövetkezetek törvényességi felügyeletét ettől kezdve éppúgy a cégbíróságok látják el, mint bármely gazdasági társaságét. Az 1992-es törvénnyel lényegében megszűnt a korábbi szövetkezeti ágazati szabályozás, nevezetesen a mezőgazdasági, illetve ipari termelő jellegű, a kereskedelmi, szolgáltató, fogyasztási illetve a lakásszövetkezetek szinte teljesen egységes szabályozást kaptak. Ennek következtében csak a takarék- és a hitelszövetkezetekre, valamint a biztosítási szövetkezetekre maradt fenn, törvényi szinten, speciális szabályozás. Ugyanakkor az 1992-es szövetkezeti törvény számos elemét érvényesítették az erdőbirtokossági, illetve a legelőtársulatokról szóló, továbbá a vízgazdálkodási társulatokkal, illetve a hegyközségekkel kapcsolatos 1994-1995-ös törvények. Az 1990-es rendszerváltozás után tehát a gyökeresen megváltozott gazdaságpolitikai, tulajdonfelfogási és jogalkotási célkitűzések alapján összetett, de végső fokon klasszikus szervezeti törvény meghozatalát eredményezte az 1992. évi I. törvény formájában. Sokkal bonyolultabb feladatot jelentett, hogy miként lehet a korábbi szövetkezeti tagokat teljes körűen és valóságosan tulajdonossá tenni. Különösen problematikus volt ez a kérdés a mezőgazdaságban. Ennek során azt a kérdést kellett megoldani, hogy a régi szövetkezeteket valamilyen technikával át kellett vezeti az új törvény szerinti szövetkezetté. E célkitűzést szolgálta a szövetkezeti törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény megalkotása. Az ún. átmeneti törvény középpontjában a tagok és a szövetkezetek közötti vagyoni viszonyok rendezése állt. A vagyonnevesítés azt jelentette, hogy a szövetkezet vagyonát, amely korábban oszthatatlannak minősült (illetőleg később 50%-ig osztható lett), hogyan lehet a jelenlegi, illetve korábbi tagok között felosztani. A vagyon szövetkezeti üzletrészben kellett felosztani. Vagyonnevesítésben azt kell részesíteni, aki 1991. január 1-jén a szövetkezet tagja volt, vagy a törvény hatályba lépését megelőzően bármikor, legalább 5 évig tagja volt a szövetkezetnek (ez a szabály kiterjed a tag örökösére is). Vagyonnevesítésben részesült az is, aki megszűnt tagsági viszonyát helyreállította. Az üzletrész mértékét komplex módon kellett megállapítani, így figyelembe kellett venni, hogy a vagyonban üzletrész formájában részesítendő, miként vett részt a vagyon létrehozásában, mennyi tagsági viszonyt töltött el a szövetkezetben, miként és milyen személyes közreműködést teljesített, milyen vagyoni hozzájárulást teljesített. Az említett szempontok a közgyűlés határozatai szerint kombinálhatók voltak.

127 Az átmenti törvény szabályait politikai és tudományos szempontból élesen vitatták. Főleg a természetben történő vagyonkivétellel járó egyéni kiválás intézménye és a nem tagok ún. külső üzletrésztulajdonának bevezetése volt vitás, hiszen ezek az intézmények támogatták ugyan az egyéni kistulajdon létrejöttét, de a volt tagok részesítésével a kárpótlási elem szövetkezeti jogba való beépítése hátrányosan érintette a szövetkezeti gazdálkodás biztonságát, sok esetben a szövetkezetek anyagi helyzetének megrendülésére, illetve a szövetkezet megszűnésére vezetett. 1.4. Az 1992-es átmeneti törvény által szült megoldatlan jogi problémák állandósult politikai feszültségeket szültek. A külső üzletrész-tulajdonosok milliós tábora elégedetlen volt, hiszen az üzletrésztulajdont kárpótlásként fogták fel, ugyanakkor üzletrészük piaci értéke a névérték 20-30%-a körül mozgott. Az üzletrészekkel széleskörűen spekuláltak, a szövetkezeteknek felvásárlásukra nem voltak anyagi eszközeik. A külső üzletrész-tulajdonosok a szövetkezet közgyűlésén nem szavaztak, a tagok viszont rendszeresen nem szavaztak meg osztalékot számukra. 1998-2002 közt alapvetően politikai okokból az üzletrészek állami felvásárlása mellett döntöttek, mégpedig a piaci értéktől eltérve, névértéken. Ezzel viszont – aligha kívánatos – állami tulajdon keletkezett a szövetkezetekben, megkezdődött a szövetkezetek „elállamosítása”. Ebben a helyzetben jött létre az „új szövetkezetekről” szóló 2000. évi CXLI. törvény, mégpedig az 1992. évi I. törvény mellett. Ez a törvény részben kizárja a termelő jellegű szövetkezetet, részben a szövetkezetet nem a gazdasági társaságokhoz, hanem az egyesülésekhez-egyesületekhez közelíti. A 2000-es „új” szövetkezeti szabályozást elvileg a már működő szövetkezetekre is alkalmazni kellett, feltéve, ha 2001. január 1. után alapszabályát e törvény rendelkezéseihez igazítja. Erre azonban a legtöbb működő szövetkezet nem volt képes, illetve ezt nem kívánta. Erre tekintettel a 2000. évi CXLI. törvény lehetővé tette a már működő szövetkezetek 1992-es törvény szerinti továbbműködését 2006. január 1-jéig azzal, hogy szövetkezeti üzletrészt már nem bocsáthatnak ki. Az eredeti rendelkezés szerint ha a szövetkezet 2006. január 1-jén alapszabályát nem módosítja úgy, hogy új szövetkezetként is működni tud, illetve gazdasági társasággá nem alakul át, úgy 2006. január 1-jén jogutód nélkül megszűnik. 2001-től tehát két lényegesen eltérő szövetkezeti típust szabályozó szövetkezeti törvény volt hatályban: Magyarországon az 1992. évi I., illetve a 2000. évi CXLI. törvény. Új szövetkezet viszont alig jött létre, szervezésük a 2002-es választásokkal leállt, a 2006. január 1-es határidő pedig eltörlésre került. Megkezdődött a munka egy egységes szövetkezeti törvény létrehozására, amely végül is a 2006. évi X. törvény létrehozása vezetett. A 2006. évi X. törvény 2006. július 1-jével hatályon kívül helyzete az összes eddigi szövetkezeti jogszabályt. 1.5. A 2006. évi X. törvény szerint a 2006. július 1. után alapított szövetkezetekre már ezt az új törvényt kell alkalmazni. Az új szövetkezeti törvény hatálybalépésekor már működő szövetkezetek alapszabályaikat 2007. július 1-jéig kötelesek az új törvényhez igazítani, vagy esetleg megszűnni, illetve gazdasági társasággá átalakulni. Mivel az új szövetkezeti törvény szerint szövetkezetekben ezentúl csak részjegy van, rendelkezni kellett a már működő szövetkezetekben lévő üzletrészekről. Az állami tulajdonban lévő mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészeket az ÁPV Rt.-nek ingyenesen 2006. március 1-jéig át kellett adnia a kibocsátó szövetkezeteknek, amelyek azt fel nem osztható vagyonként a közösségi alapba kötelesek helyezni. Az egyéb üzletrész-tulajdonosok üzletrészei a szövetkezet közgyűlésének döntése alapján szűnnek meg. A közgyűlés az üzletrész-tulajdonosoknak több lehetőséget is felajánlhat, vagy hogy a) befektetői részjeggyé alakítja azt, vagy hogy b) tulajdonában álló részvényre, kft. üzletrészre kicseréli, c) a tulajdonos azt a szövetkezet közösségi alapjába utalja. Ha az üzletrész-tulajdonos nem szövetkezeti tag, az átalakított befektetői részjegy szövetkezeti tagságot nem keletkeztet. Ha a tulajdonos nem él választási lehetőségével, az üzletrész 2007. május 1-jén befektetői részjeggyé alakul át. A szövetkezeti üzletrész árfolyamértékét a közgyűlés állapítja meg.

2. A 2006-os szövetkezeti törvény alapvető rendelkezései3

3

Az idő közbeni szabályozási fejleményekről az előadáson tájékoztatjuk Önöket.

128 2.1. A 2006. évi X. törvény (továbbiakban: Szt.) egységesen szabályozza a Magyarország területén székhellyel rendelkező szövetkezetek alapítását, szervezetét, működését, tagjainak jogait és kötelezettségeit, valamint megszűnését. A szövetkezetet a 7. § definiálja. A szövetkezet az a) alapszabályában meghatározott összegű részjegy tőkével alapított, b) a nyitott tagság és a változó tőke elvei szerint működő, c) jogi személy szervezet, amelynek d) célja tagjai gazdasági, valamint e) társadalmi (kulturális, oktatási, szociális, egészségügyi) szükségletei kielégítésének elősegítése. A szövetkezeti törvény – szerintem igen vitathatóan – élesen elkülöníti a szövetkezetet a gazdasági társaságtól, a Gt. még mögöttes jogterületként sem jön számba, a mögöttes jogterület közvetlenül a Polgári Törvénykönyv. Ugyanakkor a szövetkezeti törvény – mivel azért a termelő termelést elősegítő, beszerző, értékesítő, szolgáltató, fogyasztási stb. szövetkezetek túlnyomó többsége alapvetően gazdálkodó szervezet – számos tartalmi szabályt átvesz a Gt.-ből (bár sokszor leegyszerűsítetten, sok hézaggal). Az Szt. kifejezetten szabályozza a szociális szövetkezetet. Ennek két faja van a) az iskolaszövetkezet, b) a munkanélküli, illetve szociálisan hátrányos helyzetben lévő tagjai számára munkalehetőség teremtése, illetve szociális helyzetük javítása. A szociális szövetkezet közhasznú szervezetnek minősülhet. A szövetkezeti formában működő pénzügyi intézményekre (pl. takarékszövetkezet, biztosító szövetkezet) a szövetkezeti törvényt a hitelintézeti, illetve biztosítási törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A lakásszövetkezetekre a 2004. évi CXV. törvény szabályai vonatkoznak. A szövetkezeti törvény ismer ún. másodlagos szövetkezetet is, amelynek tagjai kizárólag szövetkezetek, anélkül, hogy erre a másodlagos szövetkezetre tartalmi szabályokat adna. A szövetkezeti törvény emellett szabályozza a szövetkezetek területi, illetve országos érdekképviseleti szerveinek – szövetkezeti szövetségek – jogállását. A szövetkezeti szövetségek alapvetően az 1989. évi II. törvény, azaz az egyesületi jog hatálya alá tartozó társadalmi szervezetek, amelyeknek a szövetkezeti törvény speciális jogosítványokat ad, pl., hogy a szövetkezeteket érintő törvényjavaslatokat a Kormánynak a szövetkezeti szövetségekkel véleményeztetnie kell, és a véleményeket az Országgyűlésnek be kell mutatni. 2.2. Szövetkezetet főszabályként hét alapító tag részjegy-jegyzési kötelezettség vállalásával alapíthat. Szövetkezeti tag lehet természetes személy, de a szociális szövetkezetek kivételével jogi személyek és jogi személység nélküli gazdasági társaságok (kkt., bt.) is. A szervezeti tagok száma azonban nem haladhatja meg a taglétszám felét. Szövetkezetnek külföldi tagjai is lehetnek, természetes és jogi személyek egyaránt. Szövetkezet alapítását az alapító tagok részvételével tartandó alakuló közgyűlés határozza el, amely elfogadja a szövetkezet alapszabályát és megválasztja a szövetkezet ügyvezető és képviselő szerveit. Az alapszabály kötelező tartalmát az Szt. 14. §-a határozza meg. Az alakuló közgyűlés határozatait egyszerű szótöbbséggel hozza, de az alapszabály elfogadásához valamennyi alapító tag egyetértő szavazatára szükség van. A szavazás általában nyílt, de a vezető tisztségviselők, illetve a felügyelőbizottság tagjainak megválasztása titkos szavazással történik már az alakuló közgyűlésen is. Az alapszabályt minden tagnak alá kell írnia és közokiratba vagy ügyvéd (jogtanácsos) által ellenjegyzett magánokiratba kell foglalni. Az alapszabályban meg kell határozni a szövetkezet részjegy-tőkéjét, valamint a tagok ezzel kapcsolatos kötelezettségvállalását. Az alapszabályban meg kell határozni a tagi vagyoni hozzájárulás minimumát, amelyet minden tagnak teljesítenie kell. A tagnak ugyanis vagyoni hozzájárulásként az alapszabályban meghatározott számú és névértékű részjegy jegyzése kötelező. Az alapítás következő fázisa – éppúgy, mint a gazdasági társaságoknál – a cégbíróságnál való bejelentkezés. A szövetkezet a cégnyilvántartásba való bejegyzéssel jön létre, a bejegyzési eljárásra a Ctv. előírásai vonatkoznak. Az Szt. kifejezetten nem beszél előtársaságról a szövetkezet esetében, de ténylegesen a Gt. szabályait veszi át. Kimondja, hogy a szövetkezet a bejegyzési kérelem benyújtása után már folytathat gazdasági tevékenységet. Az alapítási és működési engedélyekre, illetve a képesítési követelményekre vonatkozó szabályok is hasonlóak a gazdasági társaságokhoz. A szövetkezet felett a cégbíróság a Ctv.-ben meghatározott szabályok szerint gyakorol törvényességi felügyeletet és az alkalmazható felügyeleti intézkedések is azonosak a gazdasági társaságoknál alkalmahatókkal. A szövetkezet határozatainak bírósági felülvizsgálata is éppúgy 30 napos jogvesztő határidő alatt történhet, mint ahogy ezt a Gt. szabályozza. A szövetkezeti jogviták köre azonos a társasági jogvitákkal és az Szt. is lehetővé teszi a választottbíráskodás igénybevételét. Ez utóbbi újdonság a szövetkezeti szabályozásban, korábban erre nem volt mód.

129

2.3. A szövetkezet szervei a következők: a) Közgyűlés A szövetkezet legfőbb szerve a közgyűlés, amely a tagok összességéből áll (20. §). A szövetkezeteknél azonban – eltérően a gazdasági társaságoktól – ismeretes a részközgyűlés, illetve a küldöttgyűlés intézménye. Mindkettő akkor lehetséges, ha az alapszabály intézményesíti. Az alapszabály közgyűlés helyett részközgyűlések tartását írhatja elő, ha a tagok száma az 500-at meghaladja, vagy ezt más fontos ok (pl. lakóhelyek, munkahelyek szóródása) indokolja. A különböző időpontokban és helyeken lebonyolítandó részközgyűléseket azonos napirenddel kell megtartani, a részközgyűlésen leadott szavazatokat a szövetkezet ügyvezető szerve összesíti, és ennek alapján megállapítja a közgyűlés határozatát. Küldöttgyűlést akkor lehet tartani közgyűlés helyett, ha a tagok száma az 500-at meghaladja. Az alapszabálynak kell meghatározni a küldöttek taglétszámához viszonyított arányát, megválasztásuk módját, mandátumuk időtartamát. A küldöttek létszáma 50-nél kevesebb nem lehet. A küldöttek részközgyűléseken is megválaszthatók. A közgyűlés (küldöttgyűlés, részközgyűlések) a szövetkezet stratégiai döntéshozó szerve, amely a szövetkezet szervezete és működése legfontosabb kérdéseiben dönt. Az Szt. 20. §-a tételesen meghatározza a közgyűlés kizárólagos hatáskörét, amelyet természetszerűen az alapszabály bővíthet. A mérleget (eredménybeszámolót) pl. a közgyűlésnek kell elfogadnia és a közgyűlés dönt az adott eredmény felhasználásáról is. A rendes közgyűlést évente egyszer össze kell hívni, emellett rendkívüli közgyűlést kell tartani, ha azt a felügyelőbizottság avagy a tagok 10%-a indítványozza. A közgyűlést főszabályként az igazgatóság (ügyvezető szerv) hívja össze. Az Szt. viszonylag részletesen szabályozza a közgyűlés összehívásának módját és lebonyolítását. A közgyűlésre minden tagot meg kell hívni és akkor határozatképes, ha a tagok több mint fele jelen van. A tagsági jogokat a közgyűlésen képviselő útján is lehet gyakorolni, de nem gyakorolhatja szavazati jogát az a tag, aki az alapszabályban előírt esedékes vagyoni szolgáltatását nem teljesítette. A közgyűlésen nyíltan kell szavazni, kivéve az ügyvezetés és a felügyelőbizottság tagjai megválasztásáról (visszahívásáról). A közgyűlés határozatait főszabályként a jelenlévő tagok egyszerű szótöbbségével, az egy tag egy szavazat elv jegyében hozza meg. De az alapszabály szigorúbb rendelkezést is tartalmazhat és maga az Szt. is előír néhány ügyben kétharmados minősített többséget (pl. pótbefizetés elrendelése). Az alapszabály lehetővé teheti, hogy egyes esetekben a tagok ülés nélkül, írásban szavazzanak. De pl. az alapszabály módosításáról csak ülésen lehet dönteni. b) A szövetkezet ügyvezető és képviselő szervei Főszabályként a szövetkezet ügyvezetését és képviseletét a legalább 3 tagú igazgatóság látja el, de az 50 főnél kisebb taglétszámú szövetkezet alapszabálya igazgatóság helyett ügyvezető elnöki tisztséget rendszeresíthet. Az igazgatóság hatáskörét képezi minden ügy, amit e törvény vagy az alapszabály nem utal a közgyűlés vagy a felügyelőbizottság hatáskörébe. Az igazgatóság elnökét (aki egyben a szövetkezet elnöke) és tagjait a közgyűlés határozott időre, de legfeljebb 5 évre választja. Az igazgatóság elnöke és tagjai (ügyvezető elnök) minősülnek a szövetkezet vezető tisztségviselőinek. A szövetkezetet az elnök, illetve az igazgatóság tagjai képviselik kifelé, cégjegyzési joguk – ha az alapszabály ezt nem korlátozza – önálló. Vezető tisztségviselőnek csak nagykorú természetes személy választható (persze ez jogi személy tagot képviselő személy is lehet). A választást el kell fogadni és a megbízás a belső működés körében – éppúgy, mint a gazdasági társaságoknál – csak személyesen látható el. Az összeférhetetlenségi okok hasonlóak a gazdasági társaságokéhoz, de itt pl. összeférhetetlenségi ok, ha a vezető tisztségviselő az alapszabályban előírt szakmai követelménynek nem felel meg. A szövetkezet vezető tisztségviselőjének azonban tagnak (jogi személy tag képviselőjének) kell lennie, bár ez alól a szabály alól az alapszabály kivételt tehet, ha a szövetkezet irányítása különleges szakértelmet igényel. A vezető tisztségviselők a szövetkezettel munkaviszonyban is állhatnak. A szövetkezet igazgatóságának tagjai az ilyen tisztséget betöltőktől elvárható gondossági mérce alapján felelnek a szövetkezettel szemben az ügyvezető tevékenységük során a szövetkezetnek okozott károkért a Ptk.

130 339. §-ában foglaltak szerint. Testületi határozat esetén a kártérítési felelősség egyetemleges, de természetesen nem terheli a vezető tisztségviselőt, ha a határozat ellen szavazott. Az Szt. érdekessége, hogy a közgyűlésnek módja van arra, hogy az igazgatóság működését felfüggessze [31. § (3) bekezdés], ennek okait és módját a törvény azonban nem részletezi. Ez esetben a közgyűlésnek ki kell jelölnie a felügyelőbizottság azon tagját, aki a felfüggesztés időtartama alatt ellátja az ügyvezetési feladatokat. Ebben az időszakban a felügyelőbizottság tag nem vesz részt a felügyelőbizottság munkájában. c) Ellenőrző szervek A szövetkezeteknél kötelező a legalább 3 tagú felügyelőbizottság működtetése, amelyet a 20 tagnál kisebb taglétszámú szövetkezeteknél a szövetkezet egyik erre megválasztott tagja helyettesíthet. A FB tagokat – a vezető tisztségviselőkkel ellentétben – határozatlan időre is meg lehet választani, és mandátumuk időtartama sincs korlátozva. Az FB a szövetkezet általános ellenőrző szerve, bármely ügyet megvizsgálhat. Felhívhatja az igazgatóságot, hogy jogszerűen, illetve alapszabályszerűen járjon el, szükség esetén rendkívüli közgyűlést hívhat össze. A számviteli törvény szerinti beszámolót véleményezi, e vélemény megtárgyalása nélkül a közgyűlés a beszámolóról nem dönthet. Az FB – az alapszabály rendelkezése szerint – testületként működik, ügyrendjét maga állapítja meg. Tevékenységéről évente egyszer beszámol a közgyűlésnek. A szövetkezet közgyűlése két esetben köteles könyvvizsgálót választani: ha a számviteli törvény ezt előírja (mert gazdasági tevékenysége elé egy meghatározott mértéket), vagy ha ezt alapszabálya rendeli így. A könyvvizsgálót a közgyűlés határozott és határozatlanidőre egyaránt választhatja. A könyvvizsgáló tevékenységére a számviteli törvény, illetve a könyvvizsgálói törvény az irányadó. A szövetkezetnél való tevékenységének szabályozása a Gt. előírásait követik. 2.4. A szövetkezeti tagsági jogviszony az alapításkor az alapítással (ún. alapító tag), illetve később írásbeli kérelem alapján tagfelvétellel történik. Az alapszabálynak kell meghatároznia, hogy a szövetkezet mely szerve dönt a tagfelvételről – ez általában az igazgatóság. A belépő tagnak az alapszabályt magára nézve kötelezően el kell fogadnia. A tagkérelem elbírálásánál vizsgálni kell, hogy a belépni kívánó a) megfelel-e az Szt.-ben és az alapszabályban meghatározott követelményeknek, és b) képes-e részt venni a szövetkezet tevékenységben. A tagsági jogviszony főszabályként a felvételről szóló határozat meghozatalának időpontjában létrejön, de a szövetkezet és a belépni kívánó más időpontban is megállapodhat. A tagokról a szövetkezetnek tagnyilvántartást kell vezetnie. Szövetkezeti tag csak az lehet, akinek van részjegye, mert a szövetkezeti tag vagyoni hozzájárulását (illetve erre vonatkozó kötelezettségvállalását) a részjegy „jeleníti meg”. Az Szt. azért ezt a kifejezést használja, mert a részjegyet nem minősíti értékpapírnak. Az Szt. 44. §-a meghatározza a részjegy kötelező kellékeit és abból megállapítható, hogy a részjegy egy okirat, amely vagyoni értékű jogot azért megtestesít, hiszen a részjegyet a tag a belépni kívánónak eladhatja. Egyébként azonban a részjegy a szövetkezeti tagokon kívül másra nem ruházható át, tehát forgalomképességében korlátozott vagyoni jog. A részjegyek névértéke csak azonos értékű lehet. A részjegy a szövetkezet adózott eredményéből való részesedésre jogosít. Ha a tag megválik a szövetkezettől, a tagot (vagy örökösét, ha nem kíván belépni a szövetkezetbe, vagy nem veszik fel) megilleti a részjegy névértéke – a gazdálkodás eredményeként több és kevesebb is juthat az volt tagnak. A volt taggal tehát el kell számolni. A szövetkezeti tagnak a) személyes közreműködéssel részt kell vennie a szövetkezet tevékenységében. Ez viszont alapvető eltérés a gazdasági társaságoktól, és jogi személy tagoknál nehezen is értelmezhető. Az Szt. erről csak annyit mond, hogy a tag személyes közreműködésének módját az igazgatósággal kötött tagsági megállapodásban kell meghatározni. A személyes közreműködés módját az alapszabály a szövetkezet céljához igazodóan határozza meg, az termelés, értékesítés, fogyasztás stb. lehet. Az alapszabálynak arra is módja van, hogy munkavégzési kötelezettséget írjon elő. Ez esetben a szövetkezet a taggal vagy megbízási, illetve vállalkozási szerződést köt a Ptk. szabályai szerint, vagy munkaszerződést az Mt. alapján.

131 A személyes közreműködés elve alól kivétel a befektető tag, amelyeknek száma a szövetkezeti tagok 10%-át, az általuk jegyzett befektetési részjegytőke a jegyzett tőke 30%-át nem haladhatja meg. A befektető tag csak vagyoni hozzájárulást teljesít, és ennek alapján befektetői részjegyet szerez. A befektető tag szövetkezeti döntésekben való részvétele azonos a „rendes” tagokéval. b) A tagnak vagyoni hozzájárulást kell teljesíteni a szövetkezet számára, amelynek legkevesebb mértékét az alapszabály tartalmazza. A vagyoni hozzájárulás szövetkezetnél is pénzbeli hozzájárulás, illetve apport egyaránt lehet, az apportszabályok lényegében azonosak a gazdasági társaságokéval. A vagyoni hozzájárulást részjegy-jegyzéssel kell teljesíteni. Alapításkor, illetve belépéskor egy részjegy jegyzése kötelező, amely ha apport, azonnal szolgáltatni kell, ha pénz, úgy annak alapszabály szerinti részét, de legalább 30%-át kell rögtön a szövetkezet rendelkezésére bocsátani. A fennmaradt részt legkésőbb a szövetkezet cégbejegyzésétől számított (belépés esetén a belépéstől számított) 1 éven belül kell szolgáltatni. Az Szt. a vagyoni hozzájárulás keretében külön szabályozza a tagi kölcsönt és a pótbefizetést. A tag a szövetkezet céljai elősegítése érdekében a szövetkezetnek kamattal vagy kamat nélkül kölcsönt nyújthat, ha vagyoni hozzájárulását már teljesítette és már legalább 1 éve tag. Az alapszabály felhatalmazhatja a közgyűlést, hogy a tagokat a szövetkezet veszteségének rendezése érdekében évente legfeljebb egyszer vagyoni hozzájárulásuk arányában pótbefizetésre kötelezi. c) A tag jogosult arra, hogy igénybe vegye a szövetkezet tagok részére rendszeresített szolgáltatásait. A szövetkezet és a tag gazdasági együttműködésének tartalmát az alapszabályban részletesen meg kell határozni. Ez lehet pl. a tag beszerzéseinek, termékei feldolgozásának és értékesítésének lebonyolítása (beszerző-értékesítő szövetkezet), a tagok fogyasztási szükségleteinek kielégítése (fogyasztási szövetkezet), közös gazdálkodás, tagok munkalehetőséghez juttatása stb. A szövetkezeti szolidaritás elvének megfelelően az alapszabályban meg kell határozni a természetes személy tagok és hozzátartozóik részére biztosítandó szociális juttatásokat (pl. segélyek, lakásépítési támogatás, nyugdíj-kiegészítés, üdülési támogatás, étkezési hozzájárulás), illetve oktatási vagy kulturális támogatásokat, illetve esetleg közművelődési vagy sporttevékenységi támogatását – látható, hogy a juttatások igen sokfélék lehetnek. d) A tag tanácskozási és fejenként egyenlő szavazati joggal részt vehet a közgyűlésen és jogosult arra, hogy tisztséget vállaljon a szövetkezetben. e) A tag személyes közreműködése, vagyoni hozzájárulása és ún. egyéb érdekeltsége alapján részesedhet a szövetkezet gazdálkodásának eredményéből. Míg a tagok a szövetkezet tevékenységének irányítása és ellenőrzése terén vagyoni hozzájárulásuk mértékére tekintet nélkül vesznek részt, ez már nem egészen így van, a gazdasági eredményből való részesedés területén. A közgyűlés ugyanis az alapszabály rendelkezéseihez igazodva meghatározza, hogy a) mekkora rész jár a befektetői részjegyek alapján, b) mekkora hányadot oszt fel a tagok között a szövetkezettel való gazdasági együttműködés arányában, c) mekkora hányadot oszt fel a tagok között részjegyeik alapján,d) mekkora hányadot köt le a közösségi alap számára, illetve e) mekkora részt fordít egyéb célokra. A szövetkezeti tag a szövetkezetből kiléphet, illetve a szövetkezet igazgatósága a tagot a szövetkezetből kizárhatja. Ha a tagsági viszony megszűnik, a taggal el kell számolni. A kizárási határozatot a tag – a gazdasági társaságokhoz hasonlóan – a bíróságnál jogvesztő határidőn belül megtámadhatja. 2.5. A szövetkezet vagyona a szövetkezet saját tőkéje, amely magában foglalja a részjegytőkét, a tartalékokat, valamint a tárgyévi mérleg szerinti eredményt, a részjegytőke alapításkori értékét az alapszabályban meg kell határozni, a részjegytőkénél a jegyzett, de a még be nem fizetett vagyoni hozzájárulásokat is fiygelembe veszik. A közgyűlés a részjegytőke feletti vagyon alapszabályban meghatározott részét ún. közösségi alapban helyezi el, amelyből a szövetkezet a szociális, illetve egyéb juttatásokat (támogatásokat) finanszírozza. A közösségi alap a szövetkezet lekötött tartalékának minősül. A közösségi vagyon fel nem osztható szövetkezeti vagyonnal minősül, amelyet a szövetkezet jogutód nélküli megszűnése vagy gazdasági társasággá való átalakulása esetén az alapszabály rendelkezései szerint, az alapszabályban meghatározott szövetkezet vagy szövetkezeti szövetség részére kell átadni. A szövetkezet minden olyan tevékenységet folytathat, amit a törvény a szövetkezet számára nem tilt. A szövetkezet önálló jogi személy, amely tartozásaiért saját vagyonával felel, a tag a szövetkezet tartozásaiért kizárólag részjegyével, részjegye alapján felel. A szövetkezet csak olyan gazdasági társaság tagja lehet, amelyben felelőssége nem haladja meg a szövetkezet vagyoni hozzájárulásának mértékét.

132 2.6. Szövetkezet átalakulásának minősül a szövetkezetek összeolvadással vagy beolvadással való egyesülése, több szövetkezetre való szétválása, illetve gazdasági társasággá való átalakulása. Az átalakulás itt is egyetemes jogutódlással az új szövetkezeti alakzat(ok) cégbírósági bejegyzésével történik. Az átalakulásról a szövetkezet közgyűlése két alkalommal (elvi döntés – előkészítő közgyűlés, konkrét döntést hozó közgyűlés) a szövetkezet összes tagjának kétharmados szavazattöbbségével. Az átalakulási terv, illetve a vagyonmérlegekre vonatkozó szabályokat hasonlóak a gazdasági társaságokéhoz. Szövetkezet – a közhasznú jellegű szociális szövetkezet kivételével – kft.-vé vagy zártkörűen működő rt.-vé alakulhat át. Szövetkezet jogutód nélkül szűnik meg, ha a) az alapszabályban meghatározott időtartam eltelt, b) a közgyűlés így dönt (elég az egyszerű többség!), c) a tagok száma 7 alá csökken és 6 hónapon belül nem jelentenek be új tagot, d) a bíróság felszámolási eljárás alapján megszüntetni, e) a cégbíróság a Ctv. törvényességi felügyeleti eljárás során megszűntnek nyilvánítja. A felszámolás kivételével a szövetkezet megszűnésekor le kell folytatni a Ctv.-ben szabályozott végelszámolási eljárást, és a szövetkezet a cégjegyzékből való törléssel szűnik meg. A végelszámolás után fennmaradt vagyont a tagok között vagyoni hozzájárulásuk alapján kell felosztani. 4

VIII. fejezet Fizetésképtelenségi (csőd) jog

1. A csődjog fogalma 1.1. A csőd önmagában nem jogi, hanem közgazdasági fogalom, és azt fejezi ki, hogy valamely, a vonatkozó törvény hatálya alá tartozó személy vagy szervezet adott pillanatban tartozásait nem képes kifizetni, azaz fizetési kötelezettségének esedékességekor nem tud eleget tenni. E fogalom szempontjából közömbös, hogy az illető miért nem képes fizetni, hibás-e ebben vagy sem, sőt, végső soron még az is előfordulhat, hogy kifizethetné adósságait, de ezt valamilyen okból nem tette meg, illetve nem akarja megtenni. A csődjog viszont azt jelenti, hogy az állam az egy-egy személy vagy szervezet fizetésképtelenségét olyan veszélyesnek ítéli meg, hogy elrendeli ennek törvényes útra terelését, a helyzet rendezését, és ennek keretében a hitelezők követeléseinek meghatározott rendben való kielégítését. A csődjog tehát egyrészt jelenti azokat a jogi meghatározásokat és következményeket, amelyek körülírják a nem fizetés jogi következményeit (ez az ún. anyagi csődjog), másrészt jelenti azt a bíróság előtt folyó eljárást, amelynek során az adós vagyonából a hitelezői követelések részben vagy egészben kielégítést nyernek (alaki csődjog). Az alapproblémát a csőd közgazdasági fogalmának jogi értékelése jelenti. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a közgazdaságilag csődhelyzetben lévő adós ellen nem lehet automatikusan megindítani a csődeljárást, mert ezáltal a csak pillanatnyi likviditási zavarokkal küzdő cégek is akár megszüntetésükig elvezető eljárás alá kerülnének, amely nyilvánvalóan komoly negatív gazdasági kihatást jelentene. Éppen ezért a csődjognak kiinduló pontként meg kell határoznia azokat a kritériumokat, amelyek megléte esetén az eljárás megindítható. Lényegében mindegyik jogrendszer döntően két ilyen kritériumot ismer. Az egyik a szorosabb értelemben vett fizetésképtelenség, a másik pedig a túladósodás. Fizetésképtelenségről akkor beszélünk, ha az adós nem tett eleget esedékes fizetési kötelezettségének, és ehhez az adott törvényben megkívánt időtartam eltelt. Túladósodásról pedig akkor van szó, ha az adós tartozásai meghaladják vagyonát. 1.2. A csődjog történeti gyökerei a római időkre nyúlnak vissza, bár a római jog önmagában elkülönült csődjogot külön nevesítve még nem ismert. A középkori jogfejlődés során a mai értelemben vett csődjog gyökerei először a kereskedelemmel foglalkozó városállamokban alakultak ki. A jogtudományi értelemben vett első (ún. klasszikus) csődjogi kódexek a XVII-XIX. században születtek meg. Fő céljuk az adós kirekesztése a gazdasági-kereskedelmi életből volt (főleg azért, hogy a csőd nem terjedhessen el láncreakció-szerűen). 4

A szabályozási környezet idő közbeni változásáról segédanyag formájában tájékoztatjuk Önöket.

133 Emellett mindent megtettek, hogy a hitelezők követeléseikhez minél nagyobb arányban és minél gyorsabban jussanak hozzá. Ez a törekvés azonban a tömegtermelés-tömegkereskedelem körülményei között rendre kudarcot vallott, ezért már a múlt század végén megjelentek az ún. csődpótló eljárási intézmények, pl. a csődön kívüli kényszermegegyezési eljárás. Ezen eljárások közös lényege az volt, hogy igyekeztek minél kevésbé formalizált, és ezért viszonylag gyors eljárás keretében a hitelezők követeléseit kielégíteni. A klasszikus csődjogi felfogáshoz képest jelentős változást hozott az az irányzat, amely a hitelezők kielégítésének elve mellé adott esetben ezen elv elé helyezte az adós megmentésének gondolatát (reorganizáció). Erre abból a gazdaságpolitikai megfontolásból került sor, hogy bizonyos tevékenységek végzése össz-nemzetgazdasági érdekek miatt még akkor is fontos, ha egyébként magát a tevékenységet veszteségesen végzik. Napjainkban a fejlett országokban lényegében kialakult a hitelezői érdekek védelmének elve és a reorganizációnak elve közötti viszonylagos összhang. Egyensúlyi helyzet alakult ki, ahol a nemzeti törvények többsége lehetővé teszi ugyan az adós reorganizációját, de csakis abban az esetben, ha ez kimutatható a hitelezők számára is realizálható tényleges gazdasági eredményt hoz, mégpedig általában viszonylag rövid időn belül (három-öt év). Magyarországon a múlt század végén került bevezetésre egy, a klasszikus elveknek minden tekintetben megfelelő csődtörvény. A törvényt - mivel szöges ellentétben állt a szocialista gazdálkodási renddel - 1948 után természetszerűleg hatályon kívül helyezték, és helyébe formailag semmilyen szabályozás nem lépett, azon ideológiai elv alapján, hogy a csőd mint gazdasági jelenség kizárólag a tőkés gazdaságokra jellemző, szocialista viszonyok között csőd nem fordulhat elő. A piacgazdasági elemek megjelenésével ez a helyzet természetesen már nem volt az előbbi szellemben fenntartható, és ezért 1968, azaz a gazdasági reform bevezetése után már formális szinten is megjelentek az állami vállalatok ún. veszteségrendezését tárgyaló miniszteri szintű jogszabályok. Ezt követte az 1970-es évek első felében a szövetkezetekre, ezen belül a mezőgazdasági termelőszövetkezetekre, illetve a gazdasági társulásokra vonatkozó felszámolási-szanálási joganyag megjelenése. E jogszabályok közös jellemzője az volt, hogy az érdemi döntést - lényegében az érintett gazdálkodó szervezetek bevonása nélkül - a felettes államigazgatási szervek hozták meg. Másik jellemző, hogy főleg a szanálás eszközét alkalmazták, amely kizárólag pénzügytechnikai rendbetételt jelentett csak, nevezetesen a vállalat tartozásait döntően állami forrásból kifizették (vagyis nullszaldóssá tették a céget), de a veszteséges gazdálkodás okait nem számolták fel. Ennek következtében nem volt ritka egy-egy vállalat többszöri szanálása sem. Az első átfogó és bizonyos vonatkozásokban a klasszikus csődtörvényekhez hasonló jogszabály az 1986. évi 11. törvényerejű rendelet volt. Ez egyrészt a felszámolási eljárás vonatkozásában a hagyományos csődjogi alapelveken nyugodott, másrészt viszont az eljárás megindíthatósága tekintetében féket tartalmazott. E fékek lényegében az állami gazdaságpolitika megvalósításának azon lehetőségét tartalmazták, hogy a nemkívánatosnak ítélt felszámolási eljárások megindítását meggátolhassák. Emellett külön került szabályozásra a reorganizáció, amely az állami vállalatok, illetve a szövetkezetek ún. szanálásának lehetőségét tartalmazta. A piacgazdaságra való teljes áttérést követően került sor a csődjog törvényi szintű újraszabályozására. Az 1991. évi IL. törvény (Cst.) tartalmazza a tételes szabályokat. Ez a törvény azonban az 1990-es években, illetve 2000 után többször jelentősen módosult. Az 1991. évi IL. törvény azonban nemcsak a szűkebb értelemben vett csődeljárási, illetve felszámolási joganyagot tartalmazta, hanem a gazdálkodó szervezetek "normál" megszűnését, azaz a végelszámolást is. 1.3. A magyar jogba a végelszámolás kifejezést a Ptk. vezette be. Ezt a kategóriát a Ptk. eredeti 1959. évi szövege a polgári jogi társaságok megszűnésére tartotta fenn. A Ptk. ezen 578. §-a szerint a polgári jogi társaság megszűnésekor végelszámolásnak van helye. A végelszámolás során a társasági tevékenységből eredő tartozások kiegyenlítése után főszabályként természetben kellett visszaadni a tagok vagyoni hozzájárulását. Amennyiben az egész vagyoni hozzájárulás kielégítésére fedezethiány miatt nem volt mód, a tagok vagyoni betétjüket arányosan csökkentve kapták vissza. A helyzeten alapvetően a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény változtatott. A Gt. azt a problémát kívánta megoldani, hogy a korabeli szervezetekre vonatkozó jogszabályok gazdálkodási formaként külön-külön, egymástól lényegében eltérő tartalommal rendelkeztek a szervezet megszűnésekor követendő eljárásról. Továbbá a felszámolási eljárást rendező 1986. évi 11. tvr. azokra a szervezetekre is a felszámolás szabályait rendelte alkalmazni, amelyek gazdaságilag nem voltak csődben, megszűnésükre tehát nem

134 fizetésképtelenség miatt került sor. Ez a jogi rendezés jelentős anomáliákat tartalmazott, hiszen egy egyszerű, bármely okból való megszűnés esetén is életbe léptek a felszámolási tvr.-nek a fizetésképtelenségre alapozott szabályai. A külső partner számára tehát ugyanaz a gazdasági ellehetetlenülés képe jelent meg az egyébként kifogástalan pénzügyi helyzetben lévő, de megszűnni kívánó „felszámolás alatt álló társaságról”, mintha azt fizetésképtelenség miatt kellett volna felszámolni. A fent jelzett körülmények miatt került a társasági törvénybe a végelszámolás jogintézménye, és ennek nyomán az 1991. évi IL. Törvény, a Cst. szabályozási körébe vonta a csőd- és felszámolási eljárás mellett a végelszámolást is. E szabályozásváltozás automatikusan azt jelentette, hogy a Cst. vált a végelszámolás tekintetében a gazdálkodó szervezetek vonatkozásában az általános szabályozási alappá, és ehhez képest a Gt. szabályozása a különös szintjén jelent meg, nevezetesen csak a gazdasági társaságokra volt irányadó. 1.4. A 2006-os Gt., illetve Ctv. viszont kivette a végelszámolási eljárást a Cstv.-ből és azt a cégeljárás körében helyezte el. A végelszámolásnak ugyanis nincs köze a fizetésképtelenséghez, a gazdálkodó szervek „normál” megszűnésének főszabály szerinti eljárási oldala – ha tehát pl. egy gazdasági társaság tagjai taggyűlésen úgy döntenek, hogy társaságukat jogutód nélkül meg kívánják szüntetni, a cégbírósági törlés előtt le kell folytatni a végelszámolási eljárást. A Cstv. ezáltal – amelyet a 2006. évi VI. törvény újra jelentősen módosított – valóságos fizetésképtelenségi törvénnyé vált, két eljárást szabályoz, nevezetesen a csődeljárást és a felszámolási eljárást. 1.5. A csődtörvény hatálya alapvetően a gazdálkodó szervezetekre (gazdasági társaságokra, szövetkezetekre stb.) és ezek hitelezőire terjed ki, főszabályként a nonprofit szervezetek nem tartoznak a Cstv. hatálya alá (bár pl. a sportegyesületek a sportról szóló 2004. évi I. törvény szerint igen). Adósnak minősül az a gazdálkodó szervezet, amely tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni. Hitelezőnek minősül a csődeljárásban és a felszámolási eljárásban - a felszámolás kezdő időpontjáig – mindenki, akinek az adóssal szemben jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, vagy az adós által nem vitatott, vagy elismert, lejárt pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, továbbá a csődeljárásban az is, akinek a csődeljárás kezdő időpontjában még le nem járt, de az adós által elismert pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van. A felszámolás kezdő időpontja után hitelező mindenki, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, és azt a felszámoló nyilvántartásba vette. A csődvagyon fogalmát szintén a csődtörvény határozza meg. Eszerint vagyonnak minősül mindaz, amit a számvitelről szóló törvény befektetett eszköznek vagy forgóeszköznek minősít. Az adós gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) levő vagyon. Az adós gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a csőd- vagy a felszámolási eljárás kezdő időpontjában rendelkezik, továbbá az a vagyon, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerez, a csődeljárás, illetve a felszámolási eljárás körébe tartozik [Cstv. 4. § (1) bekezdés]. A csődeljárás és a felszámolási eljárás az adós - az eljárás lefolytatására irányuló kérelem benyújtásának napján bejegyzett - székhelye szerint illetékes megyei (fővárosi) bíróság (a továbbiakban: bíróság) hatáskörébe tartozó úgynevezett „nemperes” eljárás [Cstv. 6. § (1) bekezdés.], ezért azokra az eljárási kérdésekre, amelyekre a csődtörvény külön rendelkezést nem tartalmaz, a Polgári perrendtartásról szóló törvény (1952. évi III. törvény , a Pp.) rendelkezései – a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel – megfelelően irányadóak. 1.6. Fizetésképtelenség esetén két alapvető, önmagában jogosan értékelendő érdek ütközik, nevezetesen a hitelezők érdeke, illetve a válságba került gazdálkodó szervezet reorganizációjához fűződő érdek. A jelenlegi magyar szabályozásban a felszámolási eljárásban a hitelezői érdekek, a csődeljárásban a reorganizáció kerül előtérbe. 2. A csődeljárás 2.1. A csődeljárás olyan eljárás, amelynek során az adós – a csődegyezség megkötése érdekében – fizetési haladékot kezdeményez, illetve csődegyezség megkötésére tesz kísérletet. Csődeljárás lefolytatása iránti kérelmet az adós (törvényes képviselője) nyújthat be a bírósághoz („rendes” polgári bírósághoz, nem a cégbírósághoz. A csődügyekben első fokon megyei bíróság jár el.). A

135 csődeljárás iránti kérelemnek a bírósághoz való érkezésétől számított két éven belül az adós újabb kérelmet nem nyújthat be, ha a korábban lefolytatott eljárás során már fizetési haladékban részesült. Ha az adós e törvény hatálybalépése előtt csődöt jelentett be, a kétéves határidőt a csődeljárás közzétételének időpontjától kell számítani. A csődeljárás kezdő időpontja az a nap, amelyen az adós kérelme a bírósághoz érkezett (Cstv. 7. §). Az adós a fizetési haladék igénybevételéhez szükséges hitelezői egyetértés megszerzése érdekében - a csődeljárás kezdő időpontjától számított 30 napon belül - tárgyalást tart, amelyre a kérelem benyújtásával egyidejűleg az általa ismert hitelezőit közvetlenül, ismeretlen hitelezőit pedig hirdetmény útján hívja meg, amelyet 3 napon belül két országos napilapban közzétesz. A tárgyaláson az adós kéri a hitelezők egyetértését a fizetési haladékhoz. A hitelezői egyetértést megadottnak kell tekinteni, ha a csődeljárás kezdő időpontjában lejárt hitelezői követelések jogosultjainak több mint a fele, és a le nem járt hitelezői követelések jogosultjainak több mint egynegyede egyetért a fizetési haladék igénybevételével, feltéve, ha ezeknek a hitelezőknek az összes követelése eléri a mérlegben (egyszerűsített mérlegben) szereplő összes hitelezői követelés kétharmadát (Cstv. 9. §). Az adós a tárgyalás eredményét köteles a bíróságnak bejelenteni, a bíróság ezt követően dönt az eljárás megszüntetéséről vagy a fizetési haladékot tartalmazó végzés meghozataláról (Cstv. 10. §.) 2.2. A csőd lényege az adós cég számára biztosított fizetési haladék (moratórium), amelynek időtartama főszabályként a végzés közzétételétől számított 90 nap. A fizetési haladék tartama alatt a pénzfizetési kötelezettség nem teljesítéséhez vagy késedelmes teljesítéséhez fűződő jogkövetkezmények – kivéve, hogy a hitelezők követelései időközben persze kamatoznak - nem állnak be, és az adóssal szemben a pénzkövetelések végrehajtása szünetel. A fizetési haladék tartama alatt az adós a csődeljárás kezdő időpontjában fennálló követeléseken alapuló kifizetéseket lényegében nem teljesítheti. Ez alól csak a csődtörvény 12. § -ban meghatározott tartozások kivételek (így pl. a munkabér és a bérjellegű egyéb juttatások). A fizetési haladék időtartamát a bíróság az adós és az egyezségre is jogosult arányú hitelezők többségének kérelmére legfeljebb 60 nappal meghosszabbíthatja. A bíróság a fizetési haladékról szóló végzésben a felszámolók névjegyzékéből vagyonfelügyelőt rendel ki (Cstv. 13. §). A vagyonfelügyelő - a hitelezői érdekek védelmének szem előtt tartásával - figyelemmel kíséri az adós gazdasági tevékenységét. Ennek keretében például áttekinti az adós vagyoni helyzetét, aminek során betekinthet az adós könyveibe, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhatja, a gazdálkodó szervezet vezetőitől felvilágosítást kérhet, és erről a hitelezőket tájékoztatja. A vagyonfelügyelő csak olyan kifizetéseket hagyhat jóvá, amelyek az adós célszerű működéséhez szükségesek. A vagyonfelügyelő részt vesz a fizetőképesség helyreállítását, illetve megőrzését célzó program és egyezségi javaslat megtárgyalásán is, és jóváhagyja a csődeljárásban kötött egyezséget. A vagyonfelügyelői tisztség a csődeljárás megszüntetésével (befejezetté nyilvánításával), a felfüggesztett felszámolási eljárás folytatása esetében pedig a felszámoló kirendelésével szűnik meg. 2.3. A csődeljárásban az adós köteles a fizetőképesség helyreállítását vagy megőrzését célzó (reorganizációs) programot és egyezségi javaslatot készíteni (Cstv. 18. §). A fizetési haladék tartama alatt az adósnak egyezségi tárgyalást kell tartania, amelyre az egyezségi javaslat és a fizetőképesség helyreállítását (megőrzését) célzó program kézbesítésével az ismert hitelezőit és a vagyonfelügyelőt meghívja. Ha a tárgyalás nem vezet eredményre, a fizetési haladék tartama alatt több tárgyalás is tartható. A csődegyezség keretében az adós tartozásait hitelezői vagy harmadik személyek átvállalhatják, az adós vagyonában tulajdont szerezhetnek, illetve kötelezettségeiért kezességet vállalhatnak. Az egyezséget írásba kell foglalni. A megállapodásnak a csődtörvényben meghatározott kötelező tartalmi elemeket kötelezően tartalmaznia kell. Ha a felek között az egyezség végül mégsem jön létre, illetve azt nem hagyják jóvá, vagy nem felel meg a törvényben foglaltaknak, a bíróság a csődeljárást megszünteti (és a csődeljárás átfordulhat felszámolási eljárásba). Ha viszont az egyezség megfelel a törvényben foglaltaknak, a bíróság végzéssel a csődeljárást befejezetté nyilvánítja.

3. A felszámolási eljárás 3.1. A felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezők a törvényben meghatározott módon a lehető legnagyobb mértékben

136 kielégítést nyerjenek. A felszámolási eljárás eredményeként az adós gazdálkodó szervezet jogutód nélkül megszűnik, tehát például a gazdasági társaságot a cégbíróság törli a cégjegyzékből. A felszámolási eljárás az adós fizetésképtelensége esetén folytatható le, az adós, a hitelező vagy a végelszámoló kérelme illetve a cégbíróság értesítése alapján (Cstv. 22. §). Az adós a felszámolási eljárás lefolytatását akkor kérheti, ha a csődeljárás lehetőségével nem kíván élni. Ha a felszámolási eljárás megindítását a hitelező kéri, a kérelemben meg kell nevezni az adós tartozásának jogcímét, a lejárat (esedékesség) időpontját és annak rövid ismertetését, hogy az adóst miért tartja fizetésképtelennek (Cstv. 24. §). Ilyen esetben az adós köteles a bíróság értesítésének kézhezvételét követően a bíróságnak nyilatkozni arról, hogy a kérelemben foglaltakat elismeri-e. Ha az adós határidőn belül a bíróságnak nem nyilatkozik, a fizetésképtelenség tényét vélelmezni kell, és azt a bíróság végzéssel megállapítja. Ha az adós a felszámolási kérelemben foglaltakat elismeri, egyidejűleg nyilatkoznia kell arról is, hogy kér-e a tartozás kiegyenlítésére haladékot, illetve be kell jelentenie a számláit vezető valamennyi pénzintézet nevét és az ott vezetett számlák számát. A hitelező a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtásával egyidejűleg vagy azt követően a felszámolás kezdő időpontjáig a felszámolási eljárásban is kezdeményezheti, hogy a bíróság az adós gazdálkodásának felügyeletére a felszámolói névjegyzékből ideiglenes vagyonfelügyelőt rendeljen ki. Az ideiglenes vagyonfelügyelő tevékenysége lényegében azonos a csődeljárásban kirendelt vagyonfelügyelőével, megbízatása főszabályként a felszámolás kezdő időpontjáig vagy a felszámolási eljárás megszüntetéséig tart. A bíróság azonban - a hitelező egyetértésével - az ideiglenes vagyonfelügyelő kirendelését végzéssel megszünteti, amennyiben az adós megfelelő biztosíték nyújtásával igazolja, hogy a hitelező követelésének kielégítése nincs veszélyben. A felszámolási eljárásban – éppúgy, mint a csődeljárásban – a „rendes” polgári bíróság jár el (megyei bíróság jár el első fokon). 3.2. Az adós fizetésképtelenségét a felszámolási eljárásban eljáró bíróság állapítja meg. Ennek során a bíróság vizsgálatot vezet az adós vagyoni helyzetére (Cstv. 26.§). A bíróság a fizetésképtelenség vizsgálata során az adós kérelmére a tartozás kiegyenlítésére legfeljebb 30 napos határidőt engedélyezhet. A bíróság az adós felszámolását végzéssel rendeli el, ha megállapítja, hogy az adós fizetésképtelen (Cstv. 27. §). A bíróságnak a felszámolást elrendelő végzést az eljárás lefolytatására irányuló kérelem beérkezését követően viszonylag rövid időn belül, főszabályként 60 napon belül meg kell hoznia. A felszámolás kezdő időpontja a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napja (Cstv. 28. §). Az adós fizetésképtelenségét akkor lehet megállapítani, ha: a) korábban nem vitatott vagy elismert tartozását nem vitatta és nem egyenlítette ki, vagy b) a jogerős bírósági határozatban megállapított teljesítési határidőn belül tartozását nem egyenlítette ki, vagy c) a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy d) a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette (Cstv. 27. §). Ha az adós – a bírósági vizsgálat eredménye szerint - nem fizetésképtelen, a bíróság az eljárást soron kívül megszünteti. Ha viszont a fizetőképesség megállapításra kerül a bíróság a fizetésképtelenség megállapítása esetén elrendeli az adós felszámolását. A felszámolást elrendelő végzésben kijelöli a felszámolót. Felszámolónak a felszámolói névjegyzékben szereplő felszámolót kell kijelölni, a felszámolói névjegyzékről a 142/2006. (V. 12.) Korm. rendelet rendelkezik. A felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedése után az adós vagyonáról a felszámoló rendelkezik, a vagyonnal kapcsolatban csak ő tehet érvényes jognyilatkozatot. Ha az adós felszámolását elrendelő végzés jogerőre emelkedett, a bíróság a jogerőre emelkedést követően haladéktalanul elrendeli e végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét (Cstv. 28. §). 3.3. A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetője köteles a felszámolás kezdő időpontját megelőző nappal tevékenységet lezáró mérleget, továbbá adóbevallást valamint az eredmény felosztása után zárómérleget készíteni, és azt a felszámolónak és az adóhatóságnak átadni. A vezető tisztségviselő köteles a felszámolónak tájékoztatást adni minden – a felszámolási vagyont érintő - jogügyletről, illetve kötelezettségvállalásról. A felszámolás elrendeléséről a munkavállalókat, szintén a vezető tisztségviselő köteles tájékoztatni. A felszámolás kezdő időpontjában megszűnnek a tulajdonosnak a gazdálkodó szervezettel kapcsolatos külön jogszabályokban meghatározott jogai (Cstv. 34. §). A felszámolás kezdő időpontjától az

137 adós cég nevét a „felszámolás alatt”, illetve „f.a.” toldattal kiegészítve kell használni. A felszámolás kezdő időpontjában a gazdálkodó szervezet valamennyi tartozása lejárttá (esedékessé) válik. Az adóssal szemben fennálló olyan követeléseket, amelyeket a felszámolás közzétételétől számított 40 napon túl, de egy éven belül jelentettek be, a felszámoló nyilvántartásba veszi, és kielégíti, ha az felszámolás hitelezői rangsora szerinti tartozások kiegyenlítése után van rá vagyoni fedezet (a gyakorlatban ez ritkán fordul elő). A hitelezői választmány megalakítása céljából a felszámoló a felszámolást elrendelő végzés közzétételi időpontjától számított 90 napon belül köteles a nyilvántartásba vett hitelezőket összehívni. A felszámolást elrendelő végzés közzétételét követő 40 nap eltelte után, a felszámolási zárómérleg benyújtásáig a hitelezők és az adós között bármikor helye van egyezségnek (Cstv. 41. §). Mindazok, akik a felszámolási eljárásba hitelezőként nem jelentkeztek be, egyezségkötés esetén az eljárás befejezését követően követelésüket az adóssal szemben már nem érvényesíthetik. Az egyezségi tárgyalásra – a csődeljárás szabályaihoz hasonlóan - az adós köteles a fizetőképesség helyreállítására alkalmas programot és egyezségi javaslatot készíteni. A bíróság az adós kérelmére, egyezségi tárgyalást tart, melyre az adóst, a felszámolót és az egyezség megkötésére jogosult hitelezőket idézi. Az egyezségi tárgyalás során a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet és a hitelezők megállapodhatnak a tartozások kielégítésének sorrendjében, teljesítési határidejének módosításában, kielégítésének arányában és módjában, továbbá mindabban, amit a felek az adós fizetőképességének helyreállítása érdekében vagy egyébként szükségesnek tartanak, különös tekintettel a bevételek növekedését eredményező intézkedésekre (Cstv. 43. §). A felszámoló felméri a gazdálkodó szervezet vagyoni helyzetét és a vele szemben támasztott követeléseket (Cstv. 46. §). A felszámoló nyilvántartásba veszi az előírt határidőben bejelentett követeléseket, és a határidőn túl, de egy éven belül bejelentett követeléseket. A felszámoló jogosult az adós által kötött szerződéseket azonnali hatállyal felmondani, vagy ha a felek egyike sem teljesített szolgáltatást, a szerződéstől a felszámoló elállhat (csődtörvény 47. §). A felszámolás kezdő időpontjától - a jogszabályok, a kollektív szerződés és a belső szabályzatok és a munkaszerződések keretei között - a felszámoló gyakorolja a munkáltatói jogokat, és teljesíti a kötelezettségeket. A felszámoló az adós követeléseit esedékességkor behajtja, igényeit érvényesíti, és vagyonát értékesíti. A felszámoló a felszámolási eljárás alatt köteles gondoskodni az adós vagyonának megóvásáról, megőrzéséről. A felszámoló az adós vagyontárgyait a forgalomban elérhető legmagasabb áron köteles értékesíteni. A felszámoló az értékesítést pályázat vagy árverés keretében végzi. A felszámoló a nyilvános pályázati felhívást a Cégközlönyben teszi közzé. Az árverést ugyanakkor árverési hirdetménnyel tűzi ki, és a hirdetményt az árverést megelőzően a Cégközlönyben is közzéteszi. A felszámoló a felszámolás befejezésekor felszámolási zárómérleget (záró adóbevallást, zárójelentést és vagyonfelosztási javaslatot) készít, és mindezeket megküldi a bíróságnak. A felszámoló a felszámolás alatt az adott helyzetben általában elvárható gondossággal köteles eljárni és a Ptk. 339. §-a (a polgári jog általános szabályai) szerint felel az általa bárkinek jogellenesen okozott károkért. 3.4. A gazdálkodó szervezetnek a felszámolás körébe tartozó vagyonából a tartozásokat a Cstv. 57. § (1) bekezdésében meghatározott sorrendben kell kielégíteni. A hitelezői rangsorban első helyen a felszámolás (és a felszámoló) költségei állnak, előkelő helyet foglalnak el a felszámolás kezdő időpontja előtt már zálogjoggal biztosított követelések, valamint és a gazdálkodó szervezetet terhelő tartásdíj, és járadékok, továbbá a magánszemélyek nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése (így pl. különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelések), és csak ezeket követik például a TB tartozások vagy az adótartozások és az „egyéb” követelések gyűjtőfogalmába tartozó hitelezői igények. Utolsóak a rangsorban azok a követelések, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója, valamint az adós többségi befolyása alatt álló gazdálkodó szervezet, továbbá amelyek az adós ingyenes szerződései alapján állnak fenn. A felszámolási vagyonból a hitelezői csoportok kielégítésének sorrendje a felszámolási vagyon ún. parentális leosztásával történik. Ez azt jelenti, hogy elsőként a sorrendben első helyen álló összes nyilvántartott hitelezői igényt elégítik ki, a maradványvagyon ezt követően a következő hitelezői osztály követeléseinek kielégítésére fordítható, és így tovább. Ennek eredményeképpen gyakran előfordul, hogy a hátrébb álló hitelezői csoportok már nem jutnak kielégítéshez a felszámolási vagyonból.

138 A felszámolással a gazdálkodó szervezet jogutód nélkül megszűnik, és ez számos gazdasági jogalanynak súlyos hátrányokat okozhat. Ezért a csődeljárás és a felszámolási eljárás rendjének betartását a jog büntetőjogi eszközökkel is védi (csődbűntett). Emellett a felszámolás adott esetben megnyithatja az utat a tagok mögöttes felelőssége mellett működő gazdasági társaságoknál a tagok, illetve vezető tisztségviselők mögöttes anyagi felelősségének. Az adós megszüntetéséről a bíróság végzéssel dönt és a gazdálkodó szervezet e végzés alapján a cégjegyzékből való törléssel szűnik meg (Cstv. 60. §). 3.5. A csődtörvény 2006-os módosítása bevezette az egyszerűsített felszámolás intézményét. Ennek keretében ha a vagyon a várható felszámolási költségek fedezetére sem elegendő, vagy a nyilvántartások, illetve a könyvvezetés hiányai miatt az eljárás technikailag lebonyolíthatatlan, a bíróság a felszámoló kérelmére és írásbeli előkészítése alapján végzésben elrendeli az adós vagyonának, illetve be nem hajtott követeléseinek a hitelezők közötti felosztását a törvényben meghatározott hitelezői sorrend szerint, valamint elrendeli az adós megszüntetését is (Cstv. 63. §). 3.6. a csődtörvény 2006-os módosításába igen fontos hitelezővédelmi elem jelent meg. A Gt. 30. § és a Cstv. 33/A. §-a szerint a gazdasági társaság fizetőképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkeztét követően a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladaikat már nem a társaság, hanem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A felszámoló, illetve a hitelező a gazdasági társaság felszámolási eljárása alatt keresettel kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy azok, akik a felszámolás kezdő időpontját megelőző 3 évben vezető tisztségviselők voltak a gazdasági társaságnál, és a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat nem a hitelezői érdekek elsődlegessége alapján látták el, és ezáltal a társasági vagyon a keresetben meghatározott mértékben csökkent, álljanak helyt a hitelezőknek okozott károkért. Ez tehát közvetlen vezetői felelősséget jelent (ún. wrongfull trading).

IX. fejezet Versenyjog

1. A versenytörvény általános szabályai 1.1. A magyar jogban a szélesebb értelemben vett versenyjognak elég jelentős hagyományai vannak. Már a XX. század elején elfogadásra került a tisztességtelen verseny tilalmáról szóló 1923. évi V. számú törvény, amely 1948 után, az ún. szocialista tervgazdálkodás körülményei között - bár hatályon kívül nem helyezték - lényegében alkalmazásra nem került Amikor az ún. magyar gazdasági reform sajátosságai folytán - bár még szocialista politikai körülmények között - a piaci viszonyok erősödni kezdtek, versenyszabályozásra is szükség lett. 1967-1968ban kormányrendeletek töltötték be az űrt, majd közel 20 év elteltével került megalkotásra a tisztességtelen gazdálkodás tilalmáról szóló 1984. évi II. törvény. Az 1990-es politikai rendszerváltozás után módosított magyar alkotmány 9. §-a garantálta a verseny szabadságát. Ezt az alkotmányos követelményt kívánta megvalósítani az 1990. évi LXXXVI. törvény, amely a hagyományos verseny- és kartelljog mellett fellép a monopóliumokkal szemben, fúziókontrollt vezet be és konszernjogi hatású rendelkezéseket is tartalmaz. Így 1991. január 1-jén lépett hatályba részben a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló 1990. évi LXXXVI. számú törvény, részben - az előzőhöz kapcsolódóan - az árakról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény. 1996-ban az Országgyűlés modernizálta - részben a hazai gyakorlati tapasztalatok, részben az Európai Unió versenyjogához való közeledés jegyében - az 1990-es versenytörvényt. Az új magyar versenytörvény, az 1996. évi LVII. törvény "A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról" címet viseli. Az Unió versenyjogában történt változások miatt a 2000-es években az 1996-os törvények – főleg a befolyásszerzéssel kapcsolatos részét – több ízben elég jelentősen módosították (2000. évi CXXXVIII. törvény, 2003. évi XXXI. törvény, 2005. évi LXVIII. törvény). 1.2. A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: versenytörvény) általános jelleggel védi a gazdasági verseny tisztaságához és szabadságához

139 fűződő közérdeket, de természetesen a versenytársak érdekeit és a fogyasztók érdekeit is. A törvény hatálya alapvetően a vállalkozásoknak a Magyar Köztársaság területén folytatott piaci magatartására terjed ki. A versenytörvény tehát a „vállalkozás” terminológiával operál. A versenytörvény alkalmazásában vállalkozásnak minősül valamennyi jogi személy, függetlenül attól, hogy gazdálkodó szervezet-e vagy sem (tehát az alapítványok, egyesületek, közhasznú társaságok, költségvetési szervek piaci magatartása is) valamennyi gazdasági társaság, függetlenül attól, hogy jogi személyiségű-e vagy sem, a szövetkezetekre végezetül pedig valamennyi természetes személy. Természetes személynek tekintendők mind a magyar állampolgárok, mind a külföldiek. A természetes személyek zömmel nyilván egyéni vállalkozók, hiszen azok folytatnak üzletszerű gazdasági tevékenységet, de elvileg a törvény hatálya minden ember piaci magatartására irányadó. Ami a külföldieket illeti, a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepei egyértelműen a versenytörvény hatálya alá esnek. A törvény egyebekben nem tesz különbséget belföldi vagy külföldi között bárkinek a Magyar Köztársaság területén kifejtett piaci magatartására vonatkozik. Ugyanakkor a gazdasági versenyt korlátozó megállapodás (ún. kartellszerződés), illetve a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmára, valamint a vállalkozások összefonódásának ellenőrzésére vonatkozó törvényi rendelkezések kiterjednek az akár belföldi, illetve külföldi vállalkozás külföldön tanúsított piaci magatartására is, ha e magatartása a Magyar Köztársaság területén is érvényesülhet. Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása után az ún. európai ügyekben Magyarországon is az európai közösségi versenyjogot kell alkalmazni. A tagállamok versenyjogi szerveivel való együttműködést emellett nemzetközi egyezmények is szabályozzák. A versenytörvény a versenyjog általános szabályait tartalmazza. Lehetséges azonban, hogy egyes gazdasági tevékenységekre (pl. bank, biztosítás, hírközlés, sajtó, reklámozás stb.) az adott terület szakmai sajátosságainak megfelelő speciális törvényi rendelkezések kerüljenek előírásra. 1.3. A törvény felépítése olyan, hogy - Európában egyedülálló módon - a teljes anyagi versenyjogot magában foglalja. Így a) a II. fejezet foglalkozik a versenyjog legrégibb, klasszikus területével, a tisztességtelen versenycselekményekkel (2-7. §), b) a III. fejezet foglalkozik a fogyasztók megtévesztésének tényállásaival, amelyekkel a tisztességtelen versenycselekmények joga a XX. században a tömegtermelés és tömegfogyasztás hatására bővült (8-10. §), c) a IV. fejezet a kartelljogot tartalmazza, azaz a gazdasági versenyt korlátozó megállapodások tilalmát (11-20. §), d) az V. fejezet a gazdasági erőfölénnyel való visszaéléssel, azaz a szűkebb értelemben vett monopóliumellenes joggal foglalkozik (21-22. §), e) a VI. fejezet a fúziókontroll jogát tartalmazza, amelyet kiterjeszt a meghatározó befolyás szerzésére, azaz a tág értelemben vett konszernekre, tehát konszernjogi szabályokat is tartalmaz. A VI. fejezet elnevezése: "Vállalkozások összefonódásainak ellenőrzése" (23-32. §). Az anyagi versenyjogot törvényben az ún. alaki versenyjog követi, tehát az eljárási és a szervezeti rendelkezések, és ennek keretében a nyugati országokban kartellhatóságnak nevezett Gazdasági Versenyhivatal jogállásának rendezése. A Versenyhivatal jogállásáról a VII. fejezet (33-43. §), a tág értelemben vett versenyfelügyeleti eljárásról a VIII-XV. fejezet (44-90. §) rendelkezik. Ehhez kapcsolódik végül az európai versenyjog. A versenytörvény XVI. Fejezete tartalmazza 2003 óta azt az eljárást, amelyet a magyar versenyhivatalnak az európai közösségi versenyszabályok közvetlen alkalmazása során tanúsítania kell. Ezt az eljárást az 1/2003 EK rendelet határozza meg. A magyar versenytörvény tehát az anyagi és alaki versenyjog teljes területére kiterjed, és az uniós versenyjogot is beiktatja a magyar szabályozásba.

2. A tisztességtelen versenycselekmények és a fogyasztók megtévesztése 2.1. A törvény - mielőtt az egyes tilalmazott magatartásokat felsorolná - generálklauzulát tartalmaz. A törvény védi a gazdasági verseny szabadságát és tisztaságát. Ezt a vállalkozók kötelesek tiszteletben tartani. Ezért tiltja a törvény a tisztességtelenül folytatott gazdasági tevékenységet. Ez utóbbi körben különösen védi a

140 versenytársak és a fogyasztók törvényes érdekeit, valamint általában tiltja az üzleti tisztesség követelményeibe ütköző gazdasági tevékenységet (2. §). Ezen általános szabály alapján szankcionálhatók azok a versenyellenes cselekmények is, amelyek nem ütköznek valamely konkrét tényállásba. A generálklauzula tehát hézagpótló hatású. Az egyes konkrét tisztességtelen versenycselekményeket, ide értve a fogyasztóvédelmi rendelkezéseket is a törvény 3-10. §-a sorolja fel. A főbb tényállások a következők: a) Tilos versenytárs jó hírnevét vagy hitelképességét sérteni, illetőleg veszélyeztetni (hírnévrontás). Az üzletfelek bizalmának megingatása történhet vagy valótlan tény állításával, annak híresztelésével, vagy valós tény hamis színben való feltüntetésével, vagy egyéb magatartás útján is (3. §). b) Az üzleti titok védelme különös jelentőséggel bír a versenyjogban. Szűkebb értelemben üzleti titoknak elsősorban a műszaki alkotások, az új technikai, technológiai megoldások minősülnek, de a kereskedelmi, a pénzügyi döntések, a vállalat szervezetét érintő elképzelések is. Így üzleti titoknak minősül a vevőkör címjegyzéke, a legkedvezőbb beszerzési források adatai stb. Az üzleti kapcsolatban kialakult szokásos ismeretek általában nem védhetők üzleti titokként. Üzleti titok azonban a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó minden olyan tény, információ, megoldás vagy adat, amelynek titokban maradásához a jogosultnak a gazdasági gyakorlat szempontjából méltányolható érdeke fűződik. Az üzleti titok fogalmát a Ptk. 81. § (2) bekezdése határozza meg. A törvény tiltja az üzleti titok tisztességtelen módon való megszerzését vagy felhasználását, valamint azt, ha az üzleti titkot jogosulatlanul mással közlik, illetve nyilvánosságra hozzák (4. §). Az üzleti titok tisztességtelen módon való megszerzése az, ha azt a jogosult hozzájárulása nélkül, a jogosulttal bizalmi viszonyban, vagy üzleti kapcsolatban álló személy közreműködésével szerezték meg. E körbe tartozik a szerződéskötést megelőző minden tárgyalás is, függetlenül attól, hogy azt követi-e szerződéskötés vagy sem. Gyakori probléma, hogy a munkahelyet változtató dolgozó az új munkahelyén a korábban szerzett tapasztalatait felhasználhatja-e, és mikor vonatkozik rá a további felhasználást tilalmazó szabály. A bírói gyakorlat általános felfogása szerint a dolgozók a munkájuk során szabályszerűen megszerzett ismereteiket új munkahelyükön is korlátlanul felhasználhatják. Ha azonban a munkahelyváltozás kifejezetten a dolgozó ismeretében megjelenő üzleti titok megszerzésére irányul, a jogellenes magatartás megállapítható. Konkrét esetben a bíróság a tisztességes verseny szabályaiba ütközőnek minősítette azt az eljárást, amikor egy vállalati alkalmazott a vállalattól történő kilépése után három héttel a régi cégével azonos üzletkörű, tehát azzal versenyző vállalatot létesített. c) A tisztességtelen versenycselekmények között szerepel a bojkottfelhívás, illetve az üzleti partner tisztességtelen csábításának tilalma (5 §). A piaci versenynek természetes velejárója, hogy a vállalkozó igyekszik minél több piaci partnerrel érintkezni. Ha egy vállalkozó a másik vállalkozóval üzleti kapcsolatban álló piaci szereplőt úgy szerez meg magának, hogy kedvezőbb feltételeket kínál a számára, és ezeket a későbbiek során meg is tartja, akkor ezzel szemben kifogás nem merülhet fel. Ha ellenben a vállalkozó pl. a versenytárssal való kapcsolat megszakítását szabja az üzletkötése feltételeként, vagy ha az üzleti kapcsolatra fenntartását ahhoz köti, hogy a vele kapcsolatban álló üzleti partner a piacon megjelenő új szereplővel ne alakítson ki kapcsolatot, az tisztességtelen magatartásnak minősül. A bojkottfelhívás egyébként mind az eladói, mind a vevői oldalon előfordulhat. d) A törvény tiltja a névbitorlást és a "szolgai utánzás" révén megvalósult piaci magatartást (6. §). A versenytárs hozzájárulása nélkül tilos az árut oly módon előállítani, vagy forgalomba hozni, amely azt a látszatot kelti, hogy az áru a versenytársé. Ugyancsak tilos olyan árujelzőt vagy egyéb jelölést használni, amelyről a versenytársat vagy annak valamely sajátos tulajdonságokkal rendelkező áruját szokták felismerni. Gyakran előforduló eset, hogy hazai árut külföldi áruként jelölnek meg, abban bízva, hogy a külföldi áru - különösen, ha annak származási helye a szokásoshoz képest a közfelfogás szerint valamely többletértéket jelent kelendőbb lesz. Ez tilalmazott magatartás. e) A törvény tiltja a versenyeztetés, így a versenytárgyalás, a pályáztatás, az árverés, a tőzsdei alku tisztaságának bármilyen módon történő megsértését (7. §). A versenytárgyalásról az 1987. évi 19. tvr. (elavult jogszabály a privatizációs jogszabályok jelentősen továbbfejlesztették), az értéktőzsdéről, az egyes értékpapírok nyilvános forgalomba hozataláról, az értékpapírtőzsdéről a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény, az árutőzsdéről pedig az 1994. évi XXXIX. törvény rendelkezik. Ha az említett külön jogszabályokban foglalt rendelkezések megsértésre kerülnek, és ez a versenytárgyalás, az árverés, vagy a tőzsdei alku tisztaságát is sérti, akkor a

141 versenytörvény is megsértésre kerül. Amennyiben az említett külön jogszabályok nem kerülnek megsértésre, de a verseny tisztaságát sértő cselekmények mégis megvalósulnak, akkor a 7. §-ba foglalt általános generálklauzula alapján lehet fellépni. 2.2. A fogyasztóvédelem klasszikus szabályai a Polgári Törvénykönyvben találhatók (pl. szavatosság, jótállás). Ezekhez csatlakozott 1993-ban a termékfelelősségről szóló törvény (1993. évi X. törvény), 1997-ben az általános fogyasztóvédelmi törvény (1997. évi CLV. törvény), és a kereskedelmi törvény (2005. évi CLXIV. törvény) De a versenytörvény is tiltja III. fejezetében a fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolását. A Ptk. fogyasztóvédelmi rendelkezéseit 2002-ben az EU jogharmonizáció keretében átfogóan módosították – ezeket a rendelkezéseket a gazdasági szerződéseket tárgyaló tankönyvben ismertetjük. A törvény, illetve a bírói gyakorlat szerint fogyasztónak minősül a "laikus" vevő, megrendelő, illetve felhasználó. A fogyasztók megtévesztése tehát sajátos tisztességtelen versenycselekmény, amelyet nem a „profi”nak vélelmezett versenytársak, hanem az „amatőr” nagyközönséggel szemben követnek el. A fogyasztókat így a versenyjog erősebben védi, mint a versenytársakat. A versenytörvény a fogyasztók megtévesztésének néhány tipikus esetét szabályozza. Mindenekelőtt az áru valamely lényeges tulajdonságával kapcsolatos hiányos tájékoztatás tilalmazott. Ugyancsak tilos az áru lényeges tulajdonsága tekintetében valótlan tényt, vagy valós tényt megtévesztésre alkalmas módon állítani. E tekintetben az elkövetési magatartás hasonló a 3. §-ban tilalmazott hírnévrontáshoz, de annyiban eltér ettől, hogy itt a vállalkozó a saját személye, cége, áruja tekintetében adja a szándékos téves információt. A magyar bírói gyakorlat alapján célszerű óvatosan kezelnek a „legjobb”, a „legolcsóbb”, „egyetlen” és ehhez hasonló jelzők használatát az üzleti kapcsolatokban, mert gyakran megállapítják ezzel kapcsolatban a jogellenességet. A fogyasztók félrevezetését eredményezi az is, ha olyan árut reklámoznak, amely nem, vagy nem kellő mennyiségben áll a fogyasztók rendelkezésére. Kivételt képez ez alól az áru bevezető reklámozása, vagy a nehezen eladható árukészletek felszámoló jellegű reklámozása abban az esetben, ha a fogyasztó figyelmét előre felhívják ezekre a körülményekre. A reklámtilalmakat - alkohol, dohány, gyógyszer - alapvetően a gazdasági reklámról szóló 1997. évi LVIII. törvény, illetve a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (médiatörvény) tartalmazza. A fogyasztó üzleti döntéseiben az áru-összehasonlítás lényeges szerepet tölt be. Ezért igen fontos, hogy az alkalmazott áru-összehasonlítás ne legyen megtévesztésre alkalmas. Ez csak akkor jogszerű, ha megvannak az elfogulatlan és szakszerű vizsgálat feltételei, a vizsgálat a nyilvánossággal közölt összehasonlított adatokon alapul, és közlik a nyilvánossággal az összehasonlított áruk lényeges tulajdonságait, az árát és az ár alkalmazásának feltételeit. Amennyiben e három feltétel közül bármelyik is hiányzik, az áru-összehasonlítás megtévesztésre alkalmasnak minősülhet. A fogyasztókkal szemben használt kifejezéseknek a mindennapi életben, illetve az adott szakmában általánosan elfogadott jelentésen kell alapulniuk (9-10. §).

3. A gazdasági versenyt korlátozó megállapodások tilalma (kartelltilalom) 3.1. A kartell lényege a magyar jogban is az, hogy a piac önszabályozó működése helyébe megállapodáson alapuló, a megállapodásban részt vevők által megállapított és a versenyt korlátozó vagy kizáró magatartási szabályok lépnek. A kartell tehát lényegében versenyt korlátozó vagy kizáró megállapodás. A kartellek többfélék lehetnek, attól függően, hogy mit szabályoznak, illetve mire irányulnak. A legismertebb kartellfajták a következők: a) árkartell: az árak közvetlen meghatározása, az árképzés rögzítése, vagy árváltoztatási egyezség létrehozása; b) mennyiségi kartell: az eladás, a beszerzés, vagy kitermelés kvótáinak, illetve azok mozgásának meghatározása; c) területi kartell: a kartellben részt vevők meghatározzák azon piacokat, amelyben a gazdasági tevékenységüket kifejtik, illetve amelyeken való gazdasági tevékenységből másokat kizárnak; d) kondíciós kartell: az üzleti feltételek közös meghatározása.

142 3.2. A magyar versenytörvény 11-20. §-aiban ún. relatív kartelltilalmat vezet be: általában tiltja a versenykorlátozó megállapodásokat, de ez alól kivételeket tesz és mentesítési lehetőségeket ír elő. A kartellszerződés főszabályként tiltott szerződés, amely a Ptk. 200. §-a alapján érvénytelen (semmis) és a versenytörvényben foglalt további szankciókat is kiválthat (bírság stb.). A versenytörvény tiltja az olyan megállapodásokat (szerződéseket), illetve összehangolt tényleges magatartásokat (ún. faktikus kartell), amelyek a verseny korlátozását, torzítását vagy kizárását eredményezhetik. Már a veszélyhelyzet is tilalmazott, nem kell az eredménynek bekövetkeznie. A magyar gyakorlatban eddig ritkán fordult elő, hogy a felek írásban kötöttek versenykorlátozó megállapodást és az ilyen megállapodás a jogi értelembe vett szerződés kellékeit hordja magán. Ezért a versenyjog az összehangolt magatartást is olyannak minősíti, amely a kifejezett versenykorlátozó megállapodással egyenértékű - ez a faktikus kartellek tilalma. A törvény akkor tiltja a versenykorlátozó megállapodást, ha annak hatása Magyarországon jelentkezik, függetlenül attól, hogy a versenykorlátozó megállapodást belföldön vagy külföldön kötötték. Megjegyezzük, hogy a versenytörvény 11. §-a a vállalkozások társadalmi szervezetének, a köztestületnek és az egyesülésnek versenykorlátozó döntését is kartellnek minősíti. A Versenytanács, illetve a Legfelsőbb Bíróság az ún. húskartell-ügy kapcsán kimondta: önmagában az, hogy a felek a kartellmegállapodást a tagságukkal működő gazdasági társaság (egyesülés, közös vállalat) legfelsőbb szervének döntésébe burkolják, nem mentesít a kartelltilalom alól. Nem a társasági szerződés a tilos, de joggal való visszaélésnek minősül a kartellmagállapodás társasági működéssel való leplezése. A törvény 11. §-a példálózóan sorolja fel azokat a kartelltípusokat, amelyek a tilalmazott körbe esnek. Ilyenek: az áru árának meghatározása, a piac felosztása, a fogyasztók meghatározott körének valamely áru forgalmazásából való kizárása, az áru kibocsátásának korlátozása, piacra lépés akadályozása stb. Kartellnek minősül két azonos vagy rokonszakmabeli megállapodása a gyártás szakosításában, vagy valamely kooperációban, mivel elzárják egymás és esetleg mások elől a korábbi vevőket, illetve szállítókat. Mindez megvalósulhat úgy is, hogy a felek kölcsönösen lemondanak a másik javára bizonyos termékek gyártásáról, vagy forgalmazásáról. A megállapodás irányulhat a szigorúan vett termelésen kívül más gazdasági folyamatok (beszerzés, fejlesztés, értékesítés) specializációjára, licenchasználatára, kutatás-fejlesztés összehangolására stb. A versenyjogunk általában az ún. horizontális (azonos termékeket gyártók-forgalmazók közti) versenykorlátozó megállapodásokat tiltja. De a törvény kiterjed az ún. vertikális kartellekre (azaz a termelési kooperációkra) is, pl. versenyjogunkban szerepel a vertikális versenykorlátozások egy sajátos esete, a továbbeladási ár meghatározásának tilalma, amennyiben az a gazdasági verseny korlátozását vagy kizárását eredményezheti. A versenykorlátozó hatás abban van, hogy az eladó a vevőt korlátozza abban a jogában, hogy az áru továbbeladási árát a saját eladási piacán saját érdekei szerint, vagy az adott piaci lehetőségei szerint határozhassa meg. A továbbeladási ár előírása főleg márkacikkeknél fordult elő, ahol a termelő arra kért kötelezettségvállalást, hogy márkacikkét a kereskedő egy bizonyos árnál ne adja olcsóbban. A továbbeladási ár előírása elsősorban hiány vagy túltermelés esetén gyakori. Többször tapasztalható olyan termelői törekvés is, hogy olcsóbb cikkekkel akarják megszerezni vagy megtartani a piacot és elő akarják írni a kereskedőknek, hogy ő is csökkentse az árat, holott a kereskedő az árut drágábbal is forgalomba hozhatná. 3.3. A törvény kétféle módon biztosít lehetőséget, hogy a kartelltilalom oldásra kerüljön: - egyes esetekben a törvény erejénél fogva nem esik tilalom alá a megállapodás, - más esetekben viszont a Gazdasági Versenyhivatal mentesítheti a magállapodást a kartelltilalom alól. a) A törvény erejénél fogva nem esik a gazdasági versenyt korlátozó megállapodás tilalma alá mindenekelőtt az a megállapodás, amely csekély jelentőségű. Csekély jelentőségű a megállapodás, ha az azt kötő felek az együttes részesedése az érintett piacon, a megállapodás időtartama alatt, a megállapodás tárgyát alkotó áru tekintetében a 10%-ot nem haladja meg. Az érintett piacot a megállapodás tárgyát alkotó áru (az azt ésszerűen helyettesítő áru), valamint a földrajzi terület figyelembevételével, illetve az értékesítő nem, vagy csak számottevő kedvezőtlen feltételek mellett tudja az árut beszerezni vagy értékesíteni. Az "érintett piac" fogalma tekintetében eddig szilárd versenyhivatali, illetve bírói gyakorlat nem alakult ki. Törvény erejénél fogva mentesül továbbá a kartelltilalom alól az a megállapodás, amely egymástól nem független vállalkozások között jött létre (nem független a vállalkozás, ha az egyik vállalkozó a másikat irányítja, vagy azokat ugyanazon vállalkozás(ok) irányítja(ják). Ez lényegében a vállalatcsoportok létét elismerő szabályozás.

143 b) a törvény versenykorlátozó megállapodás tilalma alóli mentesítésre akkor ad lehetőséget, hogy ha a gazdasági versennyel járó korlátozás nem nagyobb, mint ami a gazdaságilag indokolt közös célok eléréséhez szükséges, és a versenykorlátozó megállapodással járó előnyök meghaladják a vele járó hátrányokat. A kartelltilalom alól, a Gazdasági Versenyhivatal egyedi mentesítést adhat, emellett az EU gyakorlat átvételével a Kormány rendeletében ún. csoportos mentesítést is adhat egyes gazdasági (al)ágazatokra nézve. A gazdasági versenyt korlátozó megállapodásra vonatkozó tilalom alóli mentesülésnél a Versenyhivatal főleg a következő előnyöket veszi figyelembe: a) az árak kedvező alakulása; b) az áru minőségének javulása, vagy az elért jó minőség állandóságának biztosítása; c) a teljesítési feltételek javulása; d) a forgalmazás útjainak rövidülése, a beszerzés, az értékesítés szervezetének ésszerűbb kialakítása, az adott áru kínálatának javulása; e) műszaki-technológiai fejlődés előmozdítása, a környezetvédelmi helyzet vagy a külpiaci versenyképesség javulása, f) a fogyasztók érdekeinek védelme. A mentesítés alapjául szolgáló előnyök és hátrányok egybevetése során a Versenyhivatal azt vizsgálja, hogy az előnyök, illetve hátrányok mely fogyasztórétegnél jelentkeznek; milyen mértékűek; van-e továbbgyűrűző hatásuk; kellő garanciák vannak-e az előnyök realizálására, illetve a hátrányok csökkentésére vagy bizonyos keretek között tartására; az előnyök, hátrányok időbeli dinamikája milyen, milyen elmozdulás várható. A törvény lehetőséget ad arra, hogy amennyiben a gazdasági versenyt korlátozó megállapodást kötő felek bizonytalanok a tekintetben, hogy jogszerűen járnak el vagy sem, akkor kérhetik a Versenyhivataltól annak előzetes elvi megállapítását, hogy az általuk megkötni tervezett megállapodás nem esik-e tilalom alá, vagy mentesül-e a tilalom alól. Amennyiben a kérelmezők magatartása a határozatban foglaltaknak megfelel, azzal összhangban áll, akkor ez a tevékenység a későbbiekben nem kifogásolható. Azokat az előnyöket, amelyek alapján a versenyt korlátozó megállapodás a tilalom alól mentesül, annak kell bizonyítania, aki erre hivatkozik. Annak bizonyítása, hogy a megállapodás a verseny korlátozását vagy kizárását eredményezheti, a Versenyhivatal feladata. A Versenyhivatal a mentesítést feltételhez, illetve határidőhöz kötheti, valamint meghatározott magatartás tanúsításától teheti függővé. A mentesítés visszahat a megállapodás megkötésének időpontjára. A Gazdasági Versenyhivatal mentesítő határozatát visszavonhatja, ha fontos tény félrevezető közlésén alapult, vagy utólag fontos körülmények megváltoztak.

4. Gazdasági erőfölénnyel való visszaélés (Monopoltilalom) 4.1. A magyar versenytörvény nem használja sem a monopólium, sem az oligopólium közgazdasági irodalomban használt fogalmát, hanem ezeket a gazdasági erőfölény kategóriájával helyettesíti. A törvény gazdasági erőfölényben lévőnek nemcsak a monopol vagy oligopol vállalkozót tekinti, hanem mindenkit, aki képes piaci hatalmát egyoldalú előny megszerzésére felhasználni. Ez a helyzet magyar körülmények között a hiánygazdálkodási maradványok, a nemzeti piac túlzott zártsága, a túlközpontosított iparszervezet miatt nemcsak a nagyvállalati szervezetből keletkezhet, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában. A hiánygazdálkodás keretei között ugyanis elképzelhető, hogy kisvállalat is monopolistaként viselkedik. (A hiánygazdaság azonban Magyarországon jórészt megszűnt, ezért a monopólium és a nagyvállalati lét nálunk is többnyire már párosul.) A törvény emellett nem a gazdasági erőfölény tényét, ezt az objektív helyzetet tiltja, hanem az erőfölénnyel való visszaélés szankcionálási lehetőségét teremti meg. A törvény általános jelleggel kimondja, hogy tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélni. Ezt követően a törvény meghatározza, hogy ki van gazdasági erőfölényben. Gazdasági erőfölényben van az érintett piacon, aki gazdasági tevékenységét a piac többi résztvevőjétől nagymértékben függetlenül folytatja, anélkül, hogy piaci magatartásának meghatározásakor érdemben tekintettel kellene lennie versenytársainak (szállítóinak, vevőinek stb.) vele kapcsolatos piaci magatartására (22. §). A gazdasági erőfölény kialakulhat tehát mind az eladó, mind pedig a vevő pozíciójában. Hiánygazdaságban jellemzően a szállítói, az eladói oldalon jelentkezik az erőfölény (ez volt eddig jellemző Magyarországon is). Emellett az importverseny a gazdasági erőfölény meghatározásánál

144 kiemelt jelentőséget nyer: vizsgálandó, hogy adott esetben az import mennyiben tekinthető alternatív beszerzési forrásnak. A gazdasági erőfölény megítélésénél nem elég az importverseny létezésének lehetősége, hanem az kell, hogy az import valójában hasson a forgalomra. Hiába áll fenn elvileg az import lehetősége, ha az import csak jóval magasabb áron érhető el, és függetlenül attól, hogy esetleg az importtermék jobb minőségű, de a fogyasztónak az adott célra megfelel a hazai minőségű, olcsóbb termék is, az importverseny lehetősége nem lesz mentesítő körülmény. Gazdasági erőfölényben vannak azok is, akik között a vizsgált időszakban az érintett piacon nincs verseny. Ez általában akkor következik be, amikor a piacon egyensúlyhiány áll fenn. Erős túlkereslet esetén vélelmezhető, hogy a piaci szereplők között nincs verseny. Így előfordulhat, hogy kis piaci részesedésű vállalkozó is erőfölényben van partnereivel szemben. A gazdasági erőfölény megítéléséhez vizsgálni kell különösen azt, hogy az érintett piacra való belépéskilépés költségeit és kockázatait, illetve azt, hogy ez milyen gazdasági-műszaki vagy jogi feltételek megvalósítását igényli, továbbá a vállalkozás vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetét, végül az érintett piac szerkezetét, a piac résztvevőinek magatartását, az adott vállalkozás piaci részesedésének arányát, illetve a piac alakulására gyakorolt befolyását. Gazdasági erőfölényben nemcsak egy vállalkozás lehet, hanem több vállalkozás is közösen. 4.2. A versenytörvény tehát a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést tiltja. Az erőfölény szerzése, az erőfölénnyel való "élés" önmagában tehát nem tilalmazott. A visszaélésre vezethető magatartások köre rendkívül széles, a törvény ebből néhány jelentősebbet emel ki. a) Visszaélésnek minősül a szerződéses kapcsolatokban indokolatlanul egyoldalú előnyt kikötni, vagy hátrányos feltételek elfogadását kikényszeríteni. Az indokolatlan, egyoldalú előny kikötése történhet mind az általános szerződési feltételekben (blanketta-szerződésben), mind pedig a konkrét szerződésekben és a szerződéskötés egész folyamatában megnyilvánulhat. Indokolatlan egyoldalú előnynek minősül különösen, ha a szerződésben kikötött szolgáltatás és ellenszolgáltatás között feltűnően nagy az értékkülönbség. Ez az értékkülönbség azonban nem csak a piacon érvényesülő árak egymás közti arányában fejeződhet ki. A szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti értékkülönbség, illetve egyensúly megállapításához vizsgálni kell a szerződéskötés körülményeit, a szerződés egész tartalmát, a forgalmi viszonyokat, az értékviszonyokat, az üzlet jellegéből fakadó sajátosságokat. b) Gazdasági erőfölénnyel való visszaélésnek minősül a szerződéskötéstől való indokolatlan elzárkózás is. Gazdasági erőfölényben lévő vállalkozó csak indokolt esetben zárkózhat el az ügylet jellegének megfelelő üzleti kapcsolatlétesítésből, illetve fenntartásáról (pl. kapacitáshiány, termékszerkezet-váltás). Megválaszthatja tehát, hogy kivel, milyen feltételekkel köt szerződést, és nem köteles szerződést kötni, ha arra az üzleti életben elfogadott indoka van, de nem élhet vissza szerződéskötési szabadságával oly módon, hogy üzletfelei számára eleve elfogadhatatlan, irreális feltételeket támaszt. A magyar versenyjogi gyakorlat kifogásolhatónak tartja, ha pl. a szállító (eladó) formálisan elzárkózik a szerződéskötéstől, de aztán mégis teljesít írásbeli szerződés nélkül, tetszőlegesen választva meg az ütemezést, a szállítás módját, és az árat is a teljesítés után állapítja meg, kihasználva a magyar gazdaságban több év óta magas inflációs hatást. c) Tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélve a másik fél gazdasági döntéseit indokolatlan előny szerzése céljából befolyásolni, különösen annak érdekében, hogy a szerződésből eredő jogos igényei érvényesítését mellőzze. A tiltott magatartások leggyakoribb megjelenési formája, hogy a szállító a megrendelőt a szerződésre alapított igényeinek érvényesítésétől tartja vissza, mint pl. a minőségi kifogás, a szavatossági igény, kötbér vagy kártérítési igény érvényesítésére. d) Tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélve a piacra lépést vagy a műszaki fejlődést akadályozni. A piacra lépés akadályozása főként a potenciális versenytárs ellen irányul. Tilos például a gazdasági erőfölényben lévőnek a versenytársat arra kényszerítenie, hogy ne hajtson végre műszaki fejlesztést, amit azzal tud elérni, hogy a műszaki fejlesztéshez szükséges anyagok, alkatrészek szállítását megtagadja, vagy ezek árát indokolatlanul felemeli. e) Tilos a termelést, a forgalmazást vagy a műszaki fejlődét a fogyasztók kárára korlátozni. f) Tilos az olyan magatartás, amely gazdasági előnyök szerzése céljából az árut a tervezett áremelést megelőzően kivonja a forgalomból, vagy az áremelkedés előidézése céljából tartja vissza az árut. Mindkét magatartásnak jellemzője, hogy áremelést kíván előidézni, vagyis jogtalan gazdasági előny szerzését tűzi ki célul. Vannak azonban olyan, áremelkedést előidéző piaci magatartások is, amelyek a gyakorlat szerint nem tiltottak. Például

145 a tőzsdei műveletek, az ún. taktikai vásárlások, a rendeltetésszerű piacszerű működéssel együtt járó spekulációs üzletek stb. g) A törvény tiltja az árukapcsolást is. Eszerint semmilyen áru forgalomba hozatalát, vagy átvételétől függővé tenni. De pl. a szerves egységet képező termékek - mondjuk bútorgarnitúra - egységes értékesítése nem minősül árukapcsolásnak.

5. Fúziókontroll és konszernjogi előírások a versenyjogban (vállalkozások összefonódása) A versenytörvény VI. fejezete szerint vállalkozások összefonódása (koncentrációja) jön létre, ha a) két vagy több előzőleg független vállalkozás egyesül (összeolvadás vagy beolvadás), ez az ún. fúzió; b) egy vagy több vállalkozás közösen közvetlen, vagy közvetett irányítást szerez más vállalkozások felett. Irányítási jogot lehet szerezni többségi tulajdon, illetve többségi szavazati jog megszerzésével. Részesedés szerzésén kívül szerződéses alapon is lehet irányítási jogokat szerezni pl. úgy, hogy szindikátusi szerződés alapján jelölheti egy vagy több vállalkozás az irányított vállalkozás vezető tisztségviselőit. (Ez az ún. konszernjogi tényállás.); c) több vállalkozás hoz létre egy általuk irányított vállalkozást (azaz tág értelemben közös vállalatot), amelyben kiegészítő tevékenységüket egyesítik. Közvetlen irányításról van szó, ha a vállalkozás (több vállalkozó közösen) a másik vállalkozás többségi szavazati jogot biztosító részesedésével, illetve a szavazati jogok több mint 50%-ával rendelkezik, illetve más módon (szerződés stb.) a másik vállalkozás döntéseinek meghatározó befolyásolására ténylegesen képessé válik. Közvetett irányításnak a más vállalkozáson keresztüli irányítás minősül. Megjegyezzük még, hogy adott esetben az összefonódásnál a 23. § (5) bekezdésében meghatározott vállalkozásrészeket is figyelembe kell venni. A vállalkozások összefonódását a Gazdasági Versenyhivatal preventív módon ellenőrzi, azaz bizonyos értékhatár felett az összefonódás létrehozásához a Versenyhivatal előzetes engedélye kell. Az engedélykérési kötelezettség fennáll, ha - az érintett vállalkozások előző üzleti évben elért együttes nettó árbevétele a tizenötmilliárd forintot meghaladja, feltéve, hogy a beolvadó, illetve irányítás alá kerülő vállalkozás nettó árbevétele ötszázmillió forint felett van, - vagy ugyan az összeolvadó vállalkozások, illetve az irányítás alá kerülő vállalkozás éves nettó árbevétele az ötszázmillió forintot nem haladja meg, de ezzel az árbevétellel együtt ugyanez a vállalkozás az összefonódást megelőző két évben összesen ötszázmillió forint nettó árbevételt meghaladó összefonódást valósít meg. Az összefonódásnak tehát lényegesnek kell lennie. Ugyanakkor a versenytörvény 26. §-a szerint nemcsak a közvetlen, hanem az összefonódásban közvetetten résztvevőket is figyelembe kell venni (tehát a közvetlen résztvevő által irányított leányvállalatot adott esetben stb.). Az összefonódás végrehajtásához (a szerződés létrejöttéhez) engedélyt kell kérni a Versenyhivataltól. A Versenyhivatal versenyfelügyeleti eljárást folytat le, amelynek során mérlegeli az összefonódás előnyeit és hátrányait (pl. az összefonódás hatását a beszállítókra, a fogyasztókra). A törvény kimondja, hogy a Versenyhivatal nem tagadhatja meg az engedélyt, ha az összefonódást nem hoz létre, illetve nem erősít meg gazdasági erőfölényt, nem akadályozza a versenyt, vagy ha az összefonódás előnyei meghaladják az általa okozott piaci hátrányokat. Az engedély megadását a Versenyhivatal feltételekhez kötheti. Az engedély nélkül kötött szerződés törvénybe ütközik, tehát érvénytelen. A Gazdasági Versenyhivatal a megadott engedélyt visszavonhatja, ha utólag bebizonyosul, hogy az összefonódás nem lett volna engedélyezhető.

6. Szervezet és eljárás a versenyjog körében

146 6.1. A törvény az ún. versenyjogi fórumrendszert a következők szerint szabályozza: a) Az érdekelt fél a tisztességtelen verseny tilalmába ütköző rendelkezések megsértése miatti igényével a bírósághoz fordulhat, ez esetben a versenyfelügyeleti eljárást a bíróság folytatja le (86. §). b) Minden egyéb versenyfelügyeleti ügy a Versenyhivatal hatáskörébe tartozik (45. §). A Versenyhivatal azonban a jogállamiság jegyében nem dönthet véglegesen. Ha az ügy a Versenyhivatalhoz tartozik, az érdekelt a Versenyfelügyelet határozatának felülvizsgálatát kérheti a bíróságtól a kézbesítéstől számított 30 napon belül. Az ügyben ez esetben közigazgatási perre kerül sor, amelynek során a bíróság a Versenyhivatal határozatát meg is változtathatja (83-84. §). 6.2. Versenyfelügyeleti feladatokat Magyarországon a speciális jogállású Gazdasági Versenyhivatal látja el valamennyi vállalkozással szemben, így már a pénzintézetek, biztosítók és az értékpapírpiac résztvevői tekintetében is. A Gazdasági Versenyhivatal országos hatáskörű költségvetési szerv, amelynek elnökét és két elnökhelyettesét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki 6 év időtartamra. A Gazdasági Versenyhivatal a kormánynak nincs alárendelve, a bíróságokét megközelítő függetlenséggel működik (33-43. §). A Gazdasági Versenyhivatalban Versenytanács működik. A Versenytanács elnöke a Gazdasági Versenyhivatal egyik elnökhelyettese. A Versenytanács tagjait a Gazdasági Versenyhivatal elnökének javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki (ugyancsak 6 évre), és menti fel. A Versenytanács elnöke és tagjai csak a törvénynek vannak alárendelve. A Versenytanács hozza a Gazdasági Versenyhivatal versenyjogi határozatait. A Versenytanács elnökének, valamint tagjainak konkrét ügyben utasítás nem adható, munkakörük ellátása során a bírósághoz hasonló függetlenséget élveznek. A törvény tehát igyekezett a Versenytanácsot a bíróságokhoz hasonló helyzetbe hozni. A Gazdasági Versenyhivatal elnöke az Országgyűlésnek évente beszámol arról, hogy a gazdasági verseny szabadsága és tisztessége miként érvényesül. A Gazdasági Versenyhivatal eljárására általában a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényt kell alkalmazni. A versenyjog sajátosságaira tekintettel azonban a versenytörvény számos – a Ket. előírásaitól eltérő – sajátos eljárási szabályt is megállapít. A 47. § szerint a versenyfelügyeleti eljárás szakaszai: a) a vizsgáló eljárása, b) a Versenytanács eljárása, c) az utóvizsgálat, d) a végrehajtás. Az eljárásban mind a vizsgáló (aki nem lehet a Versenytanács tagja), mind a Versenytanács részt vesz, az ügy érdemében azonban csak az eljáró Versenytanács hozhat határozatot. A Versenytanács általában háromtagú, különösen jelentős ügyekben öttagú Versenytanács is eljárhat. A versenyfelügyeleti eljárás nem nyilvános az üzleti titok védelme miatt, az iratokba csak az ügyfél, illetve képviselője (pl. ügyvéd) tekinthet be. Az eljárásban ügyfél az, akivel szemben vagy hivatalból indul az eljárás, továbbá a kérelmező, illetve az, akire a kérelem vonatkozik. A versenyfelügyeleti eljárás hivatalból vagy kérelemre folyik. Főszabályként a kérelem beérkezésétől számított 90 napon belül kell az érdemi határozatot meghozni. Hivatalbóli eljárás esetén 90 nap, bonyolultabb ügyekben 180 nap az elintézési határidő (63. §). A Versenytanács elnöke indokolt esetben a határidőt meghosszabbíthatja. A főszabály a kérelemre induló eljárás, de a törvény által meghatározott esetekben (pl. kartelltilalom alóli mentesítés, fúzióengedélyezés) hivatalból is megindítható. Sajátos esete a hivatalból történő eljárásnak a bejelentés. Törvénybe ütköző magatartás esetén a Versenyhivatalhoz bejelentéssel élhet az, akivel jogát vagy jogos érdekét az ügy sérti. A hivatalból való eljárást (ide értve a bejelentés is) a vizsgáló határozattal rendeli el. A versenyfelügyeleti eljárás első szakasza a vizsgáló által lefolytatott vizsgálat, amelyet a vizsgáló jelentéssel fejez be. A vizsgálat időtartama általában 50 nap. A jelentést a Versenytanács bírálja el. Az eljáró tanács főszabályként nyilvános tárgyaláson (kivételesen, egyszerűbb ügyekben tárgyaláson kívül) határoz. A Versenytanács vagy megszünteti az eljárást, ha a törvénysértés nem állapítható meg, vagy az ügyben érdemben határoz. A Versenytanács az érdemi döntés előtt az eljárást szüneteltetheti és elrendelheti a vizsgáló által lefolytatandó utóvizsgálatot. A Versenyhivatal vizsgálati eszközeit a 2000-es törvénymódosítások jelentősen kibővítették – pl. bírói engedéllyel végrehajtott „házkutatás”, iratok lefoglalása stb.

147 A Versenytanács érdemi döntése a versenyjog egyes területeihez igazodik, tehát pl. elrendelheti a törvénybe ütköző állapot megszüntetését stb. A Versenyhivatal döntése ellen államigazgatási úton fellebbezésnek helye nincs, de mint mondottuk bíróságnál a határozat megtámadható. Sajátos része versenyjogunknak a Gazdasági Versenyhivatal által indítható per. Ha ugyanis a Versenyhivatal észleli, hogy valamely közigazgatási határozat a verseny szabadságát sérti, a közigazgatási szervet felszólíthatja a határozat módosítására (visszavonására), és ha a felszólítás eredménytelen, a határozatot bíróságnál megtámadhatja. Ilyen keresetnek az érintett határozat jogerőre emelkedésétől számított hat hónig van helye. Az ellen, aki a versenyjog szabályaiba ütköző tevékenységével a fogyasztók széles körét érintő, vagy jelentős hátrányt okoz, a gazdasági kamara, vagy a fogyasztók érdekvédelmét ellátó szervet vagy ha e jogsértés tényét már megállapította a Gazdasági Versenyhivatalt a fogyasztók polgári jogi igényeit (pl. árleszállítás, kijavítás, kicserélés, ár visszafizetése) érvényesítve pert indíthat a sérelem keletkezésétől számított egy évig abban az esetben is, ha a sérelmet szenvedett fogyasztó személye nem állapítható meg. A versenyjogi eljárás során kiszabható bírság az EU Bizottság gyakorlatához igazodóan forgalomfüggő, azaz a vállalkozás határozat meghozatala előtti üzleti évében elért nettó árbevételéhez igazodik és annak legfeljebb 10%-a lehet.

148

Függelék: Időközi Változások a társasági és cégjog szabályozásában A 2011. év utolsó napján kihirdetett 2011. évi CVCVII. törvény, amely 2012. március 1-jén lép hatályba, jelentős változásokat okozott a gazdasági társaságok szabályozásában és a cégeljárásban. A törvény célja a gazdasági életben egyre jobban elszaporodott a hitelezőket, illetve az államot károsító, a piacra lépés korlátainak lebontásával, az egyszerűsített cégeljárással visszaélő vállalkozói magatartások visszaszorítása. I. A főbb változások a következők: a) Megszűnik a korlátozott tagi felelősséggel (pótbefizetés) működő egyéni cég lehetősége, az egyszerű cégnél a cégtulajdonos teljes magánvagyonával felel a cég tartozásaiért. b) A jövőre nézve megszűnik az ügyvédi székhelyszolgáltatás, tehát, hogy ügyvédi iroda biztosítja a társaság székhelyét. Ennek a rendelkezésnek ugyanakkor nincs visszamenő hatálya, a már működő ügyvédi székhelybiztosítást fenn lehet tartani, új azonban nem jöhet létre. c) Az ügyvéd a cégjegyzékbe bejegyzendő személyek vonatkozásában köteles a személyazonosságot ellenőrizni. A személyazonosításra szolgáló adatok jelentős mértékben növekedtek. d) A jogi képviselő mulasztását, azt, hogy az egyszerűsített cégeljárás során benyújtott iratok nem felelnek meg a jogszabályok rendelkezéseinek, a cégbíróság nemcsak jogosult, hanem köteles is 50.000-900.000 Ft közötti bírsággal sújtani. e) Változnak az egyszerűsített cégeljárással kapcsolatos illetékek, ez pl. kft. esetén 50.000 Ft. f) Az új törvényi rendelkezések kimondják, hogy a társasági szerződés ismét köteles megjelölni a társaság főtevékenységét és további tevékenységi köreit a mindenkori hatályos TEAOR nomenklatúra szerinti megjelöléssel, mert erre az adóhivatalnak szüksége van. g) Átalakulás esetén nehezebbé vált a hitelezői követelésekkel kapcsolatos biztosítékadási kötelezettségek alóli mentesülés. Emellett a köztartozások esetén feltétlen biztosítékadási kötelezettség keletkezik. A biztosítékadás megtagadása, illetve nem megfelelő biztosítékadás megállapítása esetén az átalakulást a cégbíróság nem jegyezheti be. h) A devizában történő könyvvezetést alkalmazó társaságoknál a kft törzstőkéjének nem kell forintban kifejezettnek lennie. i) A cégnév használata körében megváltozott a cégnévhez kötelezően fűzött, a cég státuszát közvetítő toldatok rendszerét. A korábbi „ba” (bejegyzés alatt), „csa.” (csődeljárás alatt), „va.” és „fa” (azaz végelszámolás illetve felszámolás alatt) toldatok sora kiegészül a „kt.a”, azaz kényszertörlés alatt toldattal. Korábban a kényszer-végelszámolás alatti társaságok cégneve a végelszámolási stádium egységes „va.” toldatát viselte, ezt a módosítás szétválasztja, és a korábbi kényszer végelszámolás helyett – egyébként szélesebb körben - bevezetett kényszertörlési eljárás alatt álló cégek esetén kötelezővé teszi a „kt.a” toldat használatát. j) A cég székhelye csak olyan ingatlan lehet, mely vagy a cég saját tulajdona, vagy melyet a társaság a tulajdonostól (használótól) származó kifejezett felhatalmazással (szerződés, engedély) használ. A székhelyhasználat okirati igazolásának korábbi rendszere annyiban szigorodott, hogy a székhelyhasználat jogalapját a megfelelő hiteles okiratokkal a cégnek kötelezően igazolnia kell. A Ctv. vonatkozó, kiegészített 7. § (4) bekezdésének utolsó mondata konkrétan úgy rendelkezik, „a cég a használat jogszerűségét igazolni köteles”, ami azt jelenti, hogy a székhelyhasználat okirati bizonyítására a tulajdoni lapot illetve szükség esetén a székhelyhasználat jogcímét igazoló kellék szabatos okiratot (szerződést, engedélyt) is csatolni kell az eljárásban. Ezen okiratokat a továbbiakban az egyszerűsített cégbejegyzési eljárás során is be kell csatolni a cégbírósághoz, annak

149 jogszerűségi vizsgálatát a továbbiakban már nem csak a jogi képviselő végzi és szavatolja, hanem az érdemi cégbírósági vizsgálat részévé vált. k) Az elismert vállalatcsoportnál is fokozódik a hitelezővédelem. Amennyiben az ellenőrzött vállalatcsoport jogutód nélkül megszűnik, az uralkodó vállalat felel minden olyan tartozásért, amelyet az ellenőrzött társaság vagyona nem fedezi. Már az uralmi szerződésnek tartalmaznia kell az ellenőrzött társaság vesztéségeinek rendezésére irányuló garanciákat. l) Ha a kft. tagja jogutód nélkül szűnik meg és a tag üzletrészéről a felszámolási, illetve végelszámolási eljárás során nem rendelkeztek, a kft. ügyvezetése az erről való tudomásszerzéstől számított egy hónapon belül köteles a cégbíróságon vagyonrendezési eljárást kezdeményezni. m) Az rt. igazgatósága megbízott útján is vezetheti a részvénykönyvet. A megbízást a Cégközlönyben közzé kell tenni. Megbízott elszámolóház, befektetési vállalkozó, ügyvéd, valamint könyvvizsgáló egyaránt lehet. Az rt. választott könyvvizsgálója ilyen megbízást nem kaphat. n) Az rt. közgyűlésén a részvényesi jogokat az gyakorolhatja, akinek a nevét a közgyűlést megelőző második munkanapon a részvénykönyv tartalmazza. A részvényes a közgyűlést közvetlenül megelőzően is átruházhatja részvényét, de új személyt az átruházás ellenére is gyakorolhatja a részvényesi jogokat. (Ez a rendelkezés igen vitatható, hiszen nem a tulajdonos szavaz.) o) Gt.-módosítás szigorítja a tőkeleszállítás szabályait. p) Külföldi jogi személy tag kézbesítési megbízottja nem lehet a társaság tagja (részvényes), vezető tisztségviselője vagy felügyelőbizottsági tagja. II. Két alapvető módosítást külön szeretnénk ismertetni. 1. Az egyszerűsített cégeljárás a módosítás kapcsán igen jelentős változáson ment át. Mindenekelőtt az egyszerűsített eljárásból kivezetésre került az egyszerűsített változásbejegyzés, azaz ilyen módon változást már nem lehet eszközölni. A bejegyzési eljárás esetében a jogi képviselő elektronikusan beküldi a cégbíróságnak a bejegyzési kérelmet, amire – a korábbiaknak megfelelően - megkapja az automatikusan generált cégjegyzékszámot, de adószámot már nem kap automatikusan. A módosítás értelmében az adószámot az adóhatóság a tagok, és vezető tisztségviselők előzetes „megvizsgálása” után adja ki, ennek körében egy munkanapon belül előzetesen nyilatkozik, hogy az adószám megállapításának van-e akadálya. Ha a tagok és a tisztségviselők mindegyike megfelel az Art. 24/C. §-ban foglalt feltételeknek, úgy az adószámot kiadja a NAV. Az előzetes közbeiktatott „szűrés” lényege, hogy a jövőben n nem kap adószámot az a társaság, melynek bejelentett tagjaihoz, annak más cégeihez, vagy a vezető tisztségviselőkhöz közvetve vagy közvetlenül (személyesen, vagy az általuk képviselt más cégeken keresztül) huzamosan tizenöt millió fölötti adótartozás „tapad”. Amennyiben a NAV „hallgat”, azaz a megadott egy munkanap alatt nem nyilatkozik, akkor a cégbíróság felfüggeszti az eljárását és erről értesíti a bejegyezni kívánt társaság ügyvédjét.. Ha a NAV hallgat, az önmagában nem jelenti azt, hogy biztosan megtagadja az adószám kiadását (ez a számára nyitva álló nyolc napon belül derül majd ki), de valószínűsíti, hogy erre esély van. A cégbíróságnak a cégeljárás felfüggesztéséről szóló értesítéséből a felfüggesztés indoka nem derül ki, tehát a jogi képviselőn keresztül az alapítás alatt álló cég nem szerezhet tudomást arról, hogy mi a feltételezhető akadály. Az eljárás felfüggesztésének nincs kötelező végső határideje, a cégeljárás folytatására akkor van lehetőség, ha megjött az adószám, vagy az adószám megtagadása jogerős. Az adóhatóság adószámot megtagadó határozata ellen ugyanis nyolc napos jogvesztő határidőn belül lehet kimentési kérelmet („kifogás”) előterjeszteni, amelyben az érintettnek – lényegét tekintve – azt kell bizonyítania, hogy az adótartozás fennállása nem neki felróható. A kimentésnek a NAV – mérlegelve a kimentésben foglaltakat – vagy helyt ad, vagy sem. Az adószámot megtagadó határozata visszavonása esetében a bejegyzési eljárás folytatható, de ha a

150 kimentésnek a NAV nem ad helyt, a cégbejegyzési eljárás felfüggesztésben marad. A cég ilyen esetben előtársaságként működik és – az ehhez kapott technikai adószámmal – adózik, amiért a tagok – az előtársasági szabályok szerint – egyetemlegesen felelnek. Nyitott – azaz nem szabályozott – kérdés, hogy meddig maradhat fenn az előtársaság. Véleményünk szerint erre konkrét határidőt kellene a jogszabályban meghatározni, jelenleg ilyen nincsen.. 2. Az eddigi alkotmánybírósági gyakorlat abból indult ki, hogy a gazdasági társaságban való tulajdonosi részvétel – a tulajdonjog alapvető gazdasági alapjog jellegére tekintettel – nem korlátozható. Mivel az új alaptörvényben a magántulajdon védelme nem olyan mértékű mint korábban, a 2011. évi CXCVII. törvény átlépett ezen a korláton. A Gt. 5. §-ába beiktatott új rendelkezés szerint, ha a gazdasági társaság kizárólagos vagy többségi befolyást biztosító részesedéssel rendelkező tulajdonosának (50% + 1 szavazat) felelősségét a társaság jogutód nélküli megszűnésére vezető eljárás (felszámolási eljárás) során a bíróság a ki nem elégített követelésekért jogerősen megállapította és a tag a jogerős bírósági határozaton alapuló fizetési kötelezettséget nem teljesítette - nem lehet egyszemélyes társaság egyedüli tagja, - nem szerezhet gazdasági társaságban (sem közvetlenül, sem közvetetten) többségi részesedést, - nem lehet betéti társaság beltagja. Ez a tilalom (amely természetesen nemcsak a tulajdonosokra, hanem a vezető tisztségviselőkre is kiterjed) a végrehajtási eljárás időtartama alatt, illetve eredménytelen végrehajtási eljárás esetén, az eredménytelenségtől számított 5 évig áll fenn. Ugyanez a helyzet a fantomcégek törlése esetén is. A gazdasági társaság cégbírósági megszüntetési eljárás során történt törlését követően öt évig nem lehet másik társaság kizárólagos vagy többségi részesedéssel rendelkező tagja, illetve közkereseti társaság vagy betéti társaság beltagja az, aki a törlés évében, illetve a törlést megelőző évben a törölt társaságnál vezető tisztségviselő avagy kizárólagos vagy többségi befolyást biztosító részesedéssel rendelkező tag volt. Ezen előírás betartását a cégbíróság nemcsak a bejegyzési, hanem a változásbejelentési eljárás során is az adóhatóság (NAV) előzetes bevonásával ellenőrzi. A vezető tisztségviselőkkel szemben is az eddigiek mellett új korlátozó rendelkezések lettek beépítve a Gt. 28. §-ába. Ezek közül a legfontosabb, hogy nem lehet gazdasági társaság vezető tisztségviselője az, akivel szemben törvényességi felügyeleti eljárás keretében a cégbíróság bírságot szabott ki és a jogerős bírósági határozat alapján a pénzbírság összegét nem fizette be. Emellett a Ctv. most már lehetővé teszi a cégbíróság számára, hogy a vezető tisztségviselő esetleges büntetett előéletét a kizárási okok szempontjából a bűnügyi nyilvántartás adataival összevetés útján ellenőrizni tudja Ha az adóhatóság megállapítja, hogy a gazdasági társaság az eredménybeszámoló letétbe helyezési kötelezettségének nem tett eleget, a cégbíróság a társaság megszüntetésére irányuló eljárást indít hivatalból. A Ctv. VII. fejezetében külön eljárás lett az ún. kényszertörlési eljárás. Ez az eljárás váltja fel a korábbi kényszer végelszámolást.. A cégbíróság kényszertörlési eljárás megindítását rendeli el, ha: - törvényességi felügyeleti hatáskörében eljárva a céget megszűntnek nyilvánítja, - a cég a végelszámolást három éven belül nem fejezte be, és határidőn belül törlése iránt szabályszerű kérelmet nem terjesztett elő, - a cég a végelszámolás általános szabályaira történõ áttérést nem hajtotta végre, vagy - a cég jogutód nélküli megszűnését előidézõ ok következett be, és végelszámolási eljárás lefolytatásának nincs helye. Nincs helye kényszertörlési eljárás elrendelésének a cég fizetésképtelenségét megállapító végzés meghozatalát követõen, valamint abban az esetben, ha a büntetõügyben eljáró bíróság vagy az ügyész a cégbíróságot arról értesíti, hogy a céggel szemben büntetõjogi intézkedés alkalmazására kerülhet sor.

151 A kényszertörlési eljárás során a cég legfõbb szerve nem dönthet a cégnek a kényszertörlési eljárás alatti működtetéséről, illetve a kényszertörlési eljárás megszüntetéséről. A kényszertörlési eljárás kezdõ idõpontját követõen a cég szervei nem hozhatnak a kényszertörlési eljárás céljával ellentétes döntéseket. A cégbíróság nem dönthet a jogerősen elrendelt kényszertörlési eljárás megszüntetéséről. Ha a kényszertörlési eljárás során felszámolási eljárást kell kezdeményezni, a felszámolás során egyezségkötésnek nincs helye és a felszámolási eljárás az adós cég teljesítésére tekintettel nem szüntethető meg.