BORN GERGELY ATILLA, NEMZETÜNK TÁPLÁLÓJA Azért különösen fontos épp a temetkezést megidézni, mert ez tárja fel számunkra, hogy az atillai örökség milyen formában működik a jelenben és az eljövendőben! Atilla nagykirály temetkezésének pediglen két – látszólag egymásnak ellentmondó – mondája van. Az egyik (Móra Ferencnek és Gárdonyi Gézának köszönhetően közismertebb és többször hivatkozott) változatban Atillát folyóba temetik el, mégpedig úgy, hogy a folyót elterelik és az így szárazon maradt folyómederbe helyezik hármas koporsóját, majd a segédkező szolgákat lenyilazva, a folyót visszaterelik a medrébe. Az aradvégi hagyomány a temetéshez, illetve a nagykirály életének három/!/ sarkalatos pontjához még három helységnevet is hozzákapcsol, miszerint Atilla Engadiban született, Zeleméren nevelkedett és Dombegyházon halt meg. Ha eltekintünk attól az igencsak kézenfekvő lehetőségtől, hogy itt tipikus beszédes nevekkel állunk szemben és inkább e három hely konkrét földrajzi fellelhetőségét keressük, akkor is érdekes eredményre jutunk. Engadit találhatunk a mai Svájc területén, mégpedig Uri kantonban, a Tárim-medencében és – mintegy a legérdekesebb lehetőségként – a Szentföldön! Zelemér Debrecen mellett található, Dombegyház pedig Békés megye délkeleti csücskében.
Visszatérve azonban a temetkezéshez, érdemes végiggondolni, mit is közöl velünk rejteki nyelven ez a monda? A folyó motívuma, mint ismeretes, a tradicionális gondolkozásban az időt (is) jelenti, így tehát ebben a változatban a temetés szertartásának idejére magát az időt terelik el addigi medréből/!/, hogy majd a szertartás végeztével újra eredeti medrében áramoljon tovább, immár az az ”atillaságot” is magába fogadva. Atilla halálával tehát két irányba ágazik szét az időfolyam: egy elterelt, azaz „máshol” lévő és egy medrében tovább áramló időre! Maga az „atillaság” pedig mindkettőben tetten érhető lesz, mégpedig annak lényegeként: az üdvtörténeti és a történeti , azaz a mi időnkben egyaránt. Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy ez utóbbi esetén elsősorban melyik nemzetnek szólóan! A meder szónak ugyanis van egy olyan hangalaki változata, hogy: magyar! Az atillai folyam (testetlen, hullámtermészetű létezés!) testetöltése tehát a magyar történeti időben várható és az adott pillanatban be is teljesedik, amikor Emese ágyékából az égi folyam elindul, hogy belőle Álmos vezetésével dicső szent királyok támadjanak…. Az elterelt idő azonban konkrétabb jelentést is hordozhat! Elegendő itt Heribert Illig nagy port felvert kutatási eredményére utalni, amely szerint a történeti idő menetébe mesterségesen iktattak be majd 3oo esztendőt, éppen az Atilla halálát követő időkben! A temetési monda másik – aradvégi – változatában a temetés nem folyóba történik. Sőt, épp az a mondai táltosok alapproblémája, hogy nem tudják, hogyan temessék el a királyt. Már ott járt a koporsó a
Tisza (tűz!) és a Maros (mars és mors /halál/!) szögletében, mikor a táltosok megfejtették, hogyan kell eltemetni Atillát úgy, hogy ne történjen ásóvágás a földbe, és akik eltemették, ne vihessék hírül, hogy hová tették. De idézzük innen pontosan! „Csaba királyfi, a hatalmas Atilla legifjabbik fia, aki ott volt a gyászmeneten, még három nap, meg három éjjel gondolkozott, hogyan is történjék hát a király elföldelése. Amint így gondolkozott, meglátta, hogy az országon végig sírdombok emelkednek egy vonalban. Megparancsolta hát, hogy ássanak fel egy ilyen dombot. Hadd lássák, hogyan temették el a régi királyokat meg vezéreket… Amint ástak, hát egy kikövezett folyósóra bukkantak, amely az összes sírdombokat összekötötte egymással. No, most már tudott mindent Csaba királyfi. Ráparancsolt a koporsót hordó vitézekre, hogy menjenek be az alagútba, oszt vigyék a koporsót, amíg bírják vinni. Még a fölkantározott lovat is bevezették az alagútba. Azok elindultak oszt vitték, vitték a koporsót. Csaba királyfi meg a többi kíséret kint maradt a föld színén. Amikor azok már jó messzire jártak, a királyfi kiadta a parancsot: - Most pedig földeljétek be a kijáratot, hogy mi se tudhassuk meg, hová tették a nagy király koporsóját. A nézők meg a gyászkíséret ásót-kapát ragadott, oszt egykettőre beföldelte a sír nyílását. Így temették el Atillát úgy, hogy csak a dombba történt ásóvágás, de a birodalom sima földjébe egy sem, oszt ki tudja, akik bevitték a koporsót, meddig hordták a vállukon, mert visszajönni már nem tudtak.” Látszólag e monda ellentmond a folyóba temetés
hagyományának. Azonban hogy itt Atilla a halálát követően szintén hullámtermészetűvé lényegül át, jól mutatják a monda azon elemei, melyek egyértelműen egyenes ösvényeink, azaz az élőhullámzó erővonalrendszer jellemzői (egy vonalban emelkedő sírdombok; kikövezett folyosó, mely összeköti a halmokat egymással). Még mintha a lüktető-hullámzó mozgás is megjelenne a koporsó folyamatos vállon hordásának mozzanatában! És hogy valójában milyen típusú energia áramlásáról lehet itt szó, arról nemcsak Atilla személye vall, hanem a bevezetett felkantározott(!) élő fehér ló is! A két monda lényegi azonossága nyelvi úton is megmutatkozik: az egyik esetben HaLoMSíRba, a másikban HuLLáMSíRba történik a temetés. Ha pedig a két mondát egymás mellé illesztve együtt olvassuk végig (folyóvízbe és földbe temetés egyidejűleg), akkor épp azt az égi helyszínt „tapogatjuk le”, melyet egyik oldalról egy földes közegű, másik oldalról egy vizes közegű jegy határol, önmaga legfontosabb jellegzetessége pedig éppen hullámzó volta. Természetesen a Vízöntőről van szó, amely az egyetlen a 12 állatövi jegy közül, ami rendellenesen viselkedik. Ez a rendellenesség pedig abban nyilvánul meg, hogy mivel saját idővel nem rendelkezik, ezt a két szomszédos jegy idejéből gazdálkodja ki oly módon, hogy rájuk hullámozva összekapcsolja őket, míg ott, ahol szabályosan neki kellene kifejtenie működését, időszakadék tátong. A rendellenesség tehát idő-jellegű! Időtlen és idő fonódik össze, ütközik meg itt, hogy átsegítse az arra érdemes létezést egy természet- és isten-közelibb, ezzel egyben egy
magasabb szintű létformába. Hogy miben különbözik tehát a két monda egymástól, innen nézve világosan látható. Az egyik esetben normál (éves) menetben kapjuk meg az atillai működést, egy földes-testes közegen keresztül, míg a másik esetben ugyanezt precessziós (történeti) keretben szemlélhetjük egy vizes-testetlen közegen át. Az első esetben a kiséves működés/működtetés módjáról van szó, míg a második esetben ugyanez a működés a történeti keretek között rajzolódik ki. És éppen ez az a két mozzanat, amely krónikás hagyományunkban is megfogalmazódik, mégpedig Árpádék bejövetelével kapcsolatban. Szinte az első teendők egyike, hogy megízlelik a folyók és a föld ízét (az íz szó őst is jelent!), majd kijelentik, hogy ők ide Atilla örökébe jöttek be! Mondhatjuk: Atilla tehát e nemzet étele-itala (ahogy Szántai Lajos fejtette ki e név jelentését). Erről azonban egy másik étel-italáldozat is eszünkbe juthat, amely épp egy elkövetkező (leg)magasabb létformát hivatott számunkra előkészíteni: a feltámadásét! Ennek az egyik kulcsa hát, szent helyeink működésén keresztül a visszatérő atillaság, mely a létezés mindkét alapvető formáját, a részecske- és a hullám-természetet egyaránt érinti. (És így azon sem csodálkozhatunk, hogy a zsidó Talmud miért sorolja Krisztus urunkat ugyan abba a családfába – Nimrúd leszármazottjaként -, mint amibe Atilla tartozik.) Hogy az atillai működéssel kapcsolatos kép még teljesebb legyen, érdemes megidéznünk egy olyan látomás (tisztánlátás) üzenetét, mely tovább pontosítja Atilla és az erővonal-rendszerünk között
fennálló kapcsolatot. (A látomás hitelessége a szerző számára kétségen felül áll.) E szerint Atilla hármas koporsója egy olyan „generátor”, mely a galván-elemekhez hasonlítható, azonban nem elektromos részecskéket (elektronokat), hanem mágneses egypólusokat (értsd: különálló északi és déli pólusokat) állít elő. E különálló pólusok kapcsolatba hozhatók az idő problematikájával, amennyiben – a közlés szerint – az időfolyam épp azon a ponton keletkezik, ahol a pólusok dipólussá egyesülnek (Vízöntő-paradoxon). Ez a „generátor” (azaz a koporsó) továbbá kapcsolatban áll a Föld pólusvándorlásával is (mely utóbbi valószínűsíthetően jelentős szerepet játszik a földi kataklizmák bekövetkezésében, a napfolttevékenységgel szoros összefüggésben!) Ezeken kívül még szoros a kapcsolata a mohamedánok szent kövével, a Kabával (~Csaba!), amely egy mágneses tulajdonságú(!) meteorit („Csillag esik földre, jött éve csodáknak…”). Minthogy erővonalrendszerünk is mágneses természetű, az Atillával való kapcsolata kézenfekvő. Így a nagykirály számunkra – amennyiben erre méltónak bizonyulunk valóban kegyelemként nyilvánul meg , mégpedig idő formájában. A mágneses jelleg viszont egy olyan helyzetben bizonyulhat szó szerint életmentőnek, amelyben – a pólusváltás következtében átrendeződik bolygónk mágneses tere! Az viszont több mint figyelemreméltó, hogy az atillaságot a hagyomány tanúbizonysága szerint is továbbörökítő Szent László „ikre”, Géza herceg Képes Krónikánkban szereplő neve – GéLyS MaGNuS
– hangalaki változata (mint Pap Gábor volt szíves figyelmemet felhívni) a MáGNeS PóLuSnak. A krónika váci szarvascsoda(!) témájú képén karöltve jelenik meg Szent Lászlóval, azaz ha szabad így fogalmaznunk, - már kétpólusként! Tovább pontosíthatjuk e működést, ha az égi megfelelésekkel is kiegészítjük. Mint már korábban láthattuk, ebben két tengely játszik főszerepet: a Tejút vonulata (Nyilas-Ikrek tengely) és a Vízöntő-Oroszlán kapcsolat. Ugyanezt az eredményt kapjuk akkor is, ha magának az Atilla névnek a kalendáriumi helyeit (azaz az atillaság esztendőbeli működésének csomópontjait) tekintjük. A jelenlegi névünnep /január 7./ a Bak-Vízöntő-áthatás érvénytartamába esik, míg a korábbi /május 21./ az Ikrekébe. (Megjegyzendő, hogy ez utóbbi naptári helyen ma Konstantin névünnepét találjuk, amely név képviselőjének zománcképe a Szent Koronán éppen Atilla helyett szerepel, a korábbi képcserének „köszönhetően”!) De vajon mi a kapcsolat a két tengely között? Ha a tartalmakat a térbeliség, azaz a csillagképek keretében bontjuk ki, akkor a következőket mondhatjuk. A Nyilas irányában saját Tejútrendszerünk középpontjába látunk be; innen ered minden energia és anyag, amely a spirálkarokat felépíti és működteti. Ez azt jelenti, hogy itt voltaképpen a teremtői működés nyilvánul meg vagyis saját Teremtő Atyánkhoz láthatunk be ebben az irányban. Ettől kissé eltérve, a Skorpió csillagkép irányában viszont az egész látható világ középpontja van! Az átellenes ponton az Ikrek a „fiúság”
jellegzetes tartalmait hordozza, kinek „földetérése” viszont a Bikához kötött, hiszen itt egyesülnek legközvetlenebbül az égi és földi erők. Ez utóbbi mellett találjuk a már emlegetett Orion /Nimrúd/ csillagképet: a fiúság testi megjelenésének örök alakját, a fénytestet. Ez a tengely tehát a Tejút, a teremtő és újrateremtő erők alászállásának és visszatérésének térbeli útja, a Nimrúd ősatyától Hunoron és Magoron át kiinduló üdvtörténet forrása. Ahhoz azonban, hogy az emberi lét keretében formát öltsön, szükség van még egy lényeges mozzanatra: a Szűz közvetítésére, azaz szűzből fény általi anyává átváltódására(Szűz és Halak csillagképek és állatövi jegyek, hiszen közvetítésről van szó!). Amikor ez az üdvtörténet a történetiség síkján megjelenik, már más kereteket is felhasznál saját kibontakoztatásához, hiszen itt már az időbeli működés fog döntő szerepet játszani. Arculata mindenkor az Oroszláné(csillagkép és állatövi jegy egyszerre), hiszen ő az örök királyság(uralom) letéteményese; a mindeneket megújító erők hordozója (Vízöntő), mely erők közvetítője a földi világba égi madár: a Turul. Atilla-Álmos-Árpád. A Megváltó Királyok láncolata: csillaglánc. Fény érkezik általuk, melynek „leghétköznapibb” működését a maradék négy állatövi jegy(időben) határozza meg. Ezek szerint a HaLMoK az eLMéLKedés kitüntetett helyei is, ahol, mint az anyai eMLőKön, a tej útján át, az ősök eMLéKezete hívható le, kelthető életre. (Hagyományunkban a holtak/ősök fülcsengéssel jeleznek az élőknek!). Azonban további titkokat is felfejthetünk, ha két
kitüntetett tengelyünket a térbeli és időbeli működés vonatkozásában egymásra vetítjük! Már csak azért is bátran megtehetjük ezt, mert itt végig a létszintek közötti átváltódásról volt szó, ráadásul korunkra éppen e két tengely – a Tejút térbeli és a VízöntőOroszlán jegyek időbeli tengelyének - egyre teljesedő átfedése kezdődött meg. Ez pediglen nem csak azt jelenti, hogy a Tejút teremtő energiáit ebben a világkorszakban a Vízöntő szűrőjén keresztül, tehát alapvetően hullámtermészetű formában kapjuk, magasabb szintű létformára sarkalló lelkesítő erőként, amelyre ráhangolódva és cselekedeteinket a teremtő aktuális parancsához igazítva a Szent Szellem által épülhetünk (ebben az értelemben beszélhetünk a Szent Szellem korszakáról), de jelenti azt is, hogy a halmok és velük ősi szent helyeink éppen az előbbiek okán - újra visszakapják jelentőségüket. Amennyiben ezt a tényt nem ismerjük fel időben, akkor ezen energiák életet elpusztító aspektusát fogjuk megtapasztalni! Ha most e működés égi részleteit is szemügyre vesszük, mindezek célja is körvonalazódik. Arról már tettünk említést, hogy a Vízöntő rendhagyó módon nyilvánul meg, amennyiben saját idővel nem rendelkezvén, ezt a két szomszédos jegyből (Bak és Halak) gazdálkodja ki úgy, hogy ráterülve e két égi szomszédra, két síkhullámot alkot felettük, ezzel két téri dimenzióval gyarapítva saját négydimenziós téridejüket. Emiatt e téridő-szakaszban az idő szükségképpen összezsugorodik, amit mi az idő felgyorsulásaként tapasztalunk meg, minthogy ott, ahol „normális” esetben a Vízöntő jegynek kellene
lennie, „időszakadék” tátong, azaz egy dimenzió-váltás következik be! Ez az esztendős változásrendben is jól megtapasztalható az arra érzékeny egyén számára, de különösen a precessziós menetben válik meghatározóvá, mégpedig itt már az egész emberiség számára, mégpedig testig hatoló tapasztalásként. Nem véletlen a figyelmeztetés ugyanis: „hús és vér nem örökölheti Isten országát!” Természetesen az átellenes oldalon, az Oroszlán tájékán az idő „megnyúlásával” számolhatunk, azaz mintegy állni látszik az idő (aranykor!), ami úgy valósul, hogy e jegy dekanátusai (tíz napos egységei) szakaszosan átcsúsznak a két szomszédos jegybe. Ha most a dekanátusi rendet is figyelembe vesszük, akkor egy nagyon fontos észrevételt tehetünk: az OroszlánVízöntő tengely is kirajzolja a Tejutat! Csakhogy ez nem a valóságos, azaz térbeli, tehát az égbolton beazonosítható Tejút, hanem egy időbeli/!/ Tejút! És e kettő kerül napjainkban egyre inkább fedésbe egymással! /lásd az ábrát!/ Az is jól látható, hogy az időbeli Tejút éppen fordított helyzetű a térbelihez képest, amennyiben szétágazása nem a Nyilasnál, hanem az Ikreknél érhető tetten (természetesen dekanátusi léptékben). Amikor e két tengely fedése teljessé lesz, különleges helyzet áll elő. A térbeli és időbeli Tejút átfedi egymást, ami azt jelenti, hogy a térbeli és időbeli működést generáló erők kerülnek egymással fedésbe, vagyis a téridő lenullázódik! Mégpedig éppen ott, ahol az ítélet-helyzetet jelző két Mérlegdekanátus van! Ekkor a Nyilas csillagkép a két Ikrek-
dekanátussal, az Ikrek csillagkép az Oroszlán jegy Nyilas-dekanátusával épp fedi egymást, ami a csillagmitológia „játékszabályai” szerint a szellemiség és a testiség átfedését, vagyis közvetlen átváltódását jelzi egymásba, azaz: a szellemből test, a testből szellem lesz, ami pedig maga az örök test, vagy fénytest! Ha most a Vízöntő rendhagyó viselkedéséből adódó „nyitott könyv”-képletet becsukjuk, akkor arra is fény derül, milyen elemi közegben zajlik le döntően ez az üdvtörténeti folyamat. Láthatjuk, hogy a csukott könyvben (a lezárt, azaz végleges tudás jelképe!) a dekanátusok épp úgy kerülnek párba egymással, ahogy a manicheus hagyomány az elemeket az állatövi jegyek között felosztja. /lásd az ábrát!/ Mani magát a Szent Szellem apostolának nevezte és egy olyan vallásalakulat megalapítása fűződik nevéhez, amely oldalágon ugyanazt a tanítást képviselte, mint amit egyenes ágon Árpád-házi királyaink. A Vízöntő többletdimenziót adó dekanátusait most nem számítva, mint látható, három elem játszik főszerepet: a föld (sötétség), a víz és az ún. nulladik elem (szusz vagy szösz)! Ez utóbbi egy újrateremtési helyzetre mutat, míg az első kettő visszakapcsol minket: Atillához és a fénytest elérését célzó krisztusi-atillai étel-ital áldozathoz. Forrás: Dobogó folyóirat,
V.évfolyam, 2.szám, 2006.április
