Délvidéki S. Atilla: A NEGYVENNYOLCAS RÁCJÁRÁSOK KIROBBANTÁSA

Délvidéki S. Atilla: A NEGYVENNYOLCAS „RÁCJÁRÁSOK” KIROBBANTÁSA Vannak a mi közös magyar-szerb múltunknak is olyan fehér – vagy inkább: véres – foltjai, amelyeket eddig nem kutatott még senki. Példának okáért, több magyar áldozatot szedtek 1848/49-ben a délvidéki (vajdasági) rácjárások és a kelet-magyarországi (erdélyi) oláhjárások, mint az összes hadművelet együttvéve.1 Ennek ellenére kevesen tudják, hogy a hadi eseményeken kívül tömeges etnikai tisztogatások, úgynevezett „rácjárások” is zajlottak itt, az Alvidéken – ahogyan annak idején nevezték e területet. E rettenetről legföljebb az 1849 februárjában elkövetett nagy szentai (ma: Zenta/Ceнтa) magyar- és zsidóirtás kapcsán lehet fogalmunk, de a tankönyveink még ezt sem ismerik. S ez is csak a jéghegy csúcsa, hiszen a bácsszenttamási (ma: Szenttamás/Cpбoбpaн) és tiszaföldvári (ma: Bácsföldvár/Бaчкo Гpaдиштe) magyarság tömeges halálrakínzásának ‘48-as pecsétjét például, eddig még ugyancsak nem törte föl senki. Távolról sem 1944/45-ben törölték el tehát először, egész települések magyar lakosságát Délvidéken (ma Vajdaság, Észak-Szerbia).2 Amint azt mindjárt látni is fogjuk, megtörtént ez minden évszázadban, egészen a rigómezei ütközetig visszamenően. A nemzetiségi-területi kérdés gyökerei a magyar Délvidéken Menjünk vissza a kezdetekig. Tény ugyanis, hogy akad manapság olyan hivatásos történész – Vladan Gavrilovics (Bлaдaн Гaвpилoвић)3 –, aki a magyarok és más népek ellen elkövetett kegyetlen vérengzések tényeivel szembesülve a „mi” és „ők” fölosztása alapján rögtön azt kérdi tőlünk mindannyiunktól, hogy „kié is volt” Zenta, Tiszaföldvár 1

E magvas és – az igaz múlt elhallgatása következtében – döbbenetes történelmi tényt Arday Lajos, a délvidéki magyarság neves történetírója, az MTA doktora ajánlotta a figyelmembe, mit köszönettel fogadtam. 2 Lásd Szigethy György: Szemtanúja voltam Titó délvidéki vérengzésének, Cleveland, 1956; Homonnay Elemér: Atrocities Committed by Tito’s Communist Partisans in Occupied Southern-Hungary [Titó kommunista partizánjainak kegyetlenkedései Dél-Magyarország megszállása során], Cleveland, 1957; Matuska Márton: A megtorlás napjai: Ahogy az emlékezet megőrizte, Újvidék, 1991; Tibor Cseres: Titoist atrocities in Vojvodina 1944–1945: Serbian vendetta in Bácska [A titóisták délvidéki kegyetlenkedései 1944–1945-ben: Szerb vendetta a Bácsságban], Toronto, 1993; Pintér József: Hová tűnt el Szenttamásról 1944 őszén két és fél-, háromezer magyar és majd félezer német?, Szenttamás, 1994 december; Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva: Délvidéki magyar fátum 1944-45, I. kötet: Bácska, Bp., 1995; Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, Újvidék, 1996; Sajti Enikő: Legrosszabb álmaink, Bp., 2004 stb. 3 Helyesírási szabályzatunk világosan kimondja, hogy a cirill írású nyelvekből átvett neveket magyar kiejtés szerint kell írnunk. Ezzel szemben egy „szörnyűséges” (idézet: Spira Gy.) átírási gyakorlat keletkezett Titó alatt, amikor a – külön „jugoszláviai magyar” nemzettudattal kísérletező – önkényuralmi rendszer délvidéki hívei 1956 után semmibe vették a magyar helyesírást. A ‘60-as évektől kezdve így immár minden szerb nevet és szót horvát átírásban közöltek, még a cirill eredetiből is. Ezt, az időközben Budapesten is mindinkább követett, elpolitizált gyakorlatot volt kénytelen végül is szentesíteni 1978-ban – egyetemes érvénnyel – az MTA Nyelvtudományi Intézete. Az MTA talán így kívánta annak idején semlegesíteni a titóisták által erőltetett magyar-magyar szakadást azon az alapon, hogy a szerbhorvát olyan nem latin betűs nyelv, amelynek van saját átírási hagyománya, szabálya. Csakhogy ehhez a magyarnak éppen semmi köze (hát hiszen az orosznak is van – angol – átírási hagyománya!), másrészt újabb két évtizede már, hogy a két (három-négy) nép és nyelv – százezrek élete árán – különvált. „A latin és cirill ábécét egyaránt használó szerb nyelv neveit azonban átírhatjuk” – fogalmaz tehát 1996-ban már, a 2005-ben újabb kiadásban Grétsy László és Kemény Gábor által átszerkesztett Nyelvművelő kéziszótár, az „idegen nevek átírása” címszó első bekezdésében: szinte ugyanazon kiindulópontból homlokegyenest ellentétesen! Az anyaországban ez a névátírás így ma már szinte általános (Gyingyics, Milosevics stb.). Szerbia köztársasági nyelvhasználati törvénye 1990-ben cirill betűsnek nyilvánította a szerb nyelvet: „a Szerb SZK közmegbízatást végző állami szerveiben cirill betűs írás használandó”. Lássuk hát be végre, hogy a szerbség cirill írásúnak tekinti a nyelvét – mint mindig. Joga van hozzá…!

77

vagy Bácsszenttamás úgymond a „kezdetben”, hogy vajon „rác vagy magyar lakosok birtokolták-e őket – ki hol volt?” Igen, a hangsúlyos kérdés és az efféle megkülönböztetés képtelenség. A letűnt időszak jellegzetes kortünete. Ezen kívül, a történelmi ismeretek hiányának a bizonyítéka is;1 amit – éppen e kificamodott nézet okán –, semmiképpen sem hagyhatunk megválaszolatlanul. Az évszázados népirtások és valóságos lakosságcserék után egyáltalán nem mindegy, hogy ki az idegen vendég és ki a befogadó házigazda? Nem juthatunk ilyen mélységekig. Nézzük hát vissza a közös történelmünket: vajon a szerbek (rácok)2 jötteke be Dél-Magyarországra avagy talán a magyarok Észak-Szerbiába? Mindenekelőtt azonban tisztázzuk, hogy népirtást sem történelmi igazságtétel, sem vérbosszú, sem pedig nemzeti túlfűtöttség címén nem lehet – még csak mentegetni sem. Ezekkel a megközelítésekkel tehát nem foglalkozhatunk. Mégis, a népek eredeti elhelyezkedése valóban szolgálhat egy alappal, ami a történelem ok-okozati összefüggéseit tekintve, a status quo ősi elve nyomán némileg érthetőbbé teszi a véres villongásokat. A történeti forrásaink szerint a népvándorlás végén az addig vándorló rác (szoraba) törzsek a Drina folyó fölső vízgyűjtő területén, a magyarok (onogurok) pedig a Kárpátmedencében telepedtek meg a Száváig és az Al-Dunáig, ahol az új, megtelepedett életmód korszakába léptek.3 A népeink így kezdetben még csak nem is érintkeztek egymással, mert a Drina és a Morava torkolata között eredetileg élő középkori szláv lakosság, amelyet ómagyar nyelven a nándor névvel illettek – nem rác volt. A történelmi Nándor Birodalom (Bulgária) ezen északnyugati része ugyanis, ekkor a tárgyilagos szerb történetírók beismerése szerint „nemzetiségi szempontból még nem volt teljes mértékben a rác nép” birtokában,4 hanem valójában nándor, keletebbre pedig oláhlakta is volt.5 E térség egyébként a nándor állam szerves részét képezte szinte az egész 9-10. században.6 Ezt a térséget később Bizánc is be-bekebelezte időnként, de a Nándorfehérvár (rácul: Bugarszki Beograd) és Nis között megforduló utazók csak „nándor erdőket”, vagy Nikota „nándor herceget” stb. emlegetnek itt – a bizánci és magyar uralom alatti időszakban is.7 Viszont soha a 13-14. századig, egyetlen egyszer sem merül föl e terület lakosságára vonatkoztathatóan a rácok neve. A források tehát, világosan bizonyítják a Morava völgye és a Drina torkolata közti etnikai viszonyokat.8 1

A történelmi tájékozatlanság e tekintetben sajnos nem csak Gavrilovics szaktársat jellemzi, hanem általában a szerb történészt. Ez az egész szerb történetírás téves irányvételének és a magyar nyelv nem ismeretének a hozománya. Hardi Gyura például, a Macsói Bánságról szóló előadásában egy szóval sem említi a nándorokat, holott ők ott őshonos lakosság. Az ottani magyarokról sem tudott és rám is csodálkozott, amikor olyan középkori magyar helyneveket hallott tőlem ebből a térségből, mint Macsókő, Fölsővábna, Tekerős, Végdebrecen, stb. 2 A magyar nyelvszokás a 20. századig rácnak ismerte a ma szerbnek nevezett népet, legalábbis, ha hazai rácokról volt szó. A rácországi rácokat viszont, 1848-ban már gyakran nevezik szerbnek vagy latinosan szerviánnak is. (Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben, Bp., 1983, 143.) Annyi bizonyos, hogy „szerb” alatt csakis szerbiai szerbet – vagy éppen hazai, de magyargyűlölő szakadár szerbet – értettek. A „szerb” megnevezésnek ennek folytán gúnyos kicsöngése van a XIX. században: a „szerbek” a „legdühösebbek”, a „gyülevész fanatizált rácosok … expressio Serbica” . (V. Waldapfel Eszter [szerk.]: A forradalom és szabadságharc levelestára, I. kötet, Bp., 1953, 298, 304.) E nép évszázadok óta megszokott és tisztességes neve Magyarországon éppúgy a hagyományos rác megnevezés volt, mint például a románoknak az oláh vagy a szlovákoknak a tót. Egyébként a mai népnevek visszavetítése e régmúltba ezen túlmenően ugyanolyan korsértés (anakronizmus), mintha a középkori zetaiakat neveznénk montenegróiaknak vagy crnagóraiaknak, a kunokat oguzoknak vagy a jászokat oszétoknak – esetleg az inkákat kecsuáknak. 3 Lásd Bíborbanszületett Konstantin császárt A birodalom kormányzása (De administrando imperio) c. műben. 4 Sztanojevics Sztanoje: Isztorija szrpszkoga naroda [A rác nemzet története], Beograd, 1910 [cirill], 126. 5 Ivics Pavle: Szrpszki narod i nyegov jezik [A rác nép és nyelve], Beograd [Nándorfehérvár], 1986, 26–30. 6 Kalics-Mijuskovics Jovanka: Beograd u szrednyem veku [Nándorfehérvár a középkorban], Beograd [Nándorfehérvár], 1967 [cirill], 29, 33. 7 Eredetiben: „Silvae Bulgarorum”, „princeps Bulgarorum”. KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 36–37. 8 Mi több, maguk a rác kútfők is hallgatnak erről! Teljesen egyoldalúnak tűnik tehát a nézet, miszerint a nándor

78

A szerb szakértők szavaival élve, itt „az ugorok [magyarok] már a 11. század ötvenes éveiben támadásba mennek át”, de a bizánciak eleinte sikeresen védelmezték „a birodalom érdekeit az ugorokkal szemben”. Amikor azonban Mánuel császár meghalt, 1183-ban a rác és a magyar állam egyesült erővel támadt rá, ezekre a bizánci uralom alatt álló nándor területekre. „Amíg az ugorok a Barancsságban terjeszkedtek” – írja egy szerb történész –, addig a rácok eljutottak a Moraváig.1 A harcokban jelentős szerepe volt Nándorfehérvárnak (Бyгapcки Бeoгpaд, Alba Bulgariae), mely a 11. századtól már jobbára bizánci uralom alatt állt – amit „az ugorok nem tudtak komolyabban megrendíte-

A magyar Délvidék néptalaja a megtelepedés korában (11-13. század). A Kniezsa István által földolgozott, Árpád-kori oklevelekben olvasható hatalmas helynévanyag alapján szerkesztette Nagy Béla. (Lásd Takács Miklós: Ősszerbek a Kárpát-medencében? A magyar-szerb kapcsolat valószínűtlen előzményei, História, 2010/1-2. A nemzetieskedéstől mentes, tekintélyes történeti folyóirat politikai tekintetben az MSZP-hez áll közel.) Csíkozások: ///// – magyarok és kunok, \\\\\ – délszlávok és oláhok.

(Bulgarorum) népnév gyakori föltűnése a mai Szerbiához tartozó területeken a középkori forrásokban csak a 89. századi „hosszú nándor uralom emlékét tükrözi vissza az adott térségben.” (KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 37.) Nehezen hihető, hogy az utazók által megismert „nándor erdők” szélén fekvő falvak lakossága vagy a bizánci uralom alatt álló „Bolgárfehérvár” városában székelő „nándor herceg”, netalán a „Nikota” név is szerb lett volna. Természetesen, el kell utasítani azon nézeteket is, amelyek a Kárpát-medence déli peremterületét eleve a „szerb földek” közé sorolják, annak Árpád-kori lakosságát pedig minden indoklás nélkül rácnak tekintik. Ezek az állítások kortünetek. Annak szemléltetésére lesznek majd alkalmasak, milyen tévedéseket eredményezett a 20. századi szerb történetírás nemzetieskedő szűklátókörűsége és kizárólagossága. 1 SZTANOJEVICS, 1910, 94.

79

ni.”1 A Drina és a Morava torkolata között csak a 13. század elejétől beszélhetünk tartós magyar uralomról. Ekkor alakul itt meg a macsói bánság, amit a magyarok kezdetben csak Túlsó Szerémségnek neveztek, Macsókő (ma Baљeвo)2 székhellyel. Keleten az így kialakuló kialakuló Magyar Végvidékhez kapcsolódott még a Moraván túli Barancsság Barancsvár (Бpaничeвo), és a Kucsóság Kucsóvár (Kyчeвo) központtal. Az első rác telepesek mégis a magyar időszakban, de csak a 13. század végén jelentek meg itt, a magyar központi államhatalom összeomlása idején. Az Ozorai (Usorsko) és a Sói (Solsko) Bánságot is nyugaton magábafoglaló Magyar Végvidék akkori kormányzója Dragutin, IV. László magyar király veje és a rác király testvére volt. Udvarát a Tomlamellék (Пoтaмнaвa) és a Száva között található Végdebrecenben (Дeбpц) rendezte be.3 Magyar főnemes létére, az újonnan érkezett rác (szerbiai) gyarmatosokkal üldözni kezdte a nándorfehérvári őshonos nándorokat és a helyi magyar katolikus lakosokat is. A rác hódítók önkénye ellen rövidesen népfölkelés tört ki a barancsi és kucsói bán, Dormán (Дpмaн) és Kudelin (Kyдeлин) vezetésével.4 A leigázott nándorok szabadságharcának fészke Dormán bán Végszendrő és Barancs közt fekvő birtokközpontja volt – amely mindmáig az ő nevét hirdeti (Дpмнo). Kudelin hívei a délebbi Izdril (Ждpeлo) várából álltak ellen a betolakodóknak. Amikor Dragutin kudarcot vallott, a szabadságszerető nándorok szabadságharcát csak öccsének, Milutin rác királynak a segítségével tudta vérbe fojtani. Milutin a harcok során egészen Bodonyig (Bdin, ma Bидин) pusztított, ahonnan Sisman nándor fejedelem – tartván a főváros elestétől is – a Duna északi oldalán fekvő Szörényi Bánságba, Magyarországra menekült. Milutin ekkor a saját rác államába kebelezte be a „szakadár” Dormán és Kudelin összes megszállt birtokát. A Barancssággal és a Kucsósággal való rác országgyarapítás már Magyarország megcsonkítása volt, hiszen e bánságok magyar területek voltak. Rácország azelőtt soha nem is terjedt még ki a Dunáig. Az ekkor egyébként már katolikus5 Dragutin korábban Rácország királya volt ugyan, de a magyar végeket csak, mint magyar nemesúr birtokolta: az uralma tehát, önmagában véve még nem csorbította a magyar uralmat. A behívott rácországi földesurak által foganatosított erőszak, és a visszaéléseik azonban 1293-tól oly véres tisztogatásokba torkollottak a térségben, hogy ennek köszönhetően egyes szerb történetírók szerint „a Barancsságot nemzetiségi tekintetben valószínűleg … ekkor szerezte meg teljesen a rác nép”6 – mármint a népirtó (néprajzi) elv értelmében. Ugyanez történt a Túlsó Szerémségben és Nándorfehérvárott is, amit a „rác lakosság nagyobb mérvű betelepítése kísért” a megtizedelt nándorok és magyarok helyébe, a macsósági városokba és a cseraljai-dettosföldi mezőségre is. A szakadár lázadásban, illetve a magyar államhatalom megtagadásában Dragutin 1295-ben odáig jutott, hogy teljesen föl is számolta a nándorfehérvári magyar katolikus püspökséget. A magyar katolikus „javakat elvették, sok mindent szét is húztak a rác uralom alatti városban”.7 Az Árpád-ház férfiágon való kihalását követően, az ország széthullása során tehát, Dragutin is látszólag éppolyan kiskirályként viselkedett, mint a többi magyar 1

KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 40, 47, 54. Maga a vár 1317-től bukkan föl oklevélben Macsókő néven. Fölmerült kósza ötletként, hogy esetleg a Kolumbara szávai torkolata környékén feküdt volna. Csakhogy épp a Macsókő név okán, egy sziklás hegyre kell gondolnunk. Ez csak a Cser-hegység (szláv nyelven: Cer) lehet. A vidék fő települése ma is Valjevo. Tőle délre jelzi a térkép a Gradac patakot és ez a név mindenképpen egy várra utal (grad=vár). Ezek a legfőbb okai, hogy a helytörténészek zöme Macsókőt Valjevóval azonosítja. 3 KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 68. 4 Csorovics Vladimir: Isztorija Jugoszlavije [Délszlávia története], Beograd [Nándorfehérvár], 1989, 128. 5 Gyetvai Péter: Egyházi szervezés, főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén, München, 1987, 102. 6 SZTANOJEVICS, 1910, 126. 7 KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 68. 2

80

tartományúr. Azzal a nagy különbséggel, hogy az ő szakadár királysága többé immár nem is magyar, hanem nyíltan rác jellegű lett. A kialakult helyzetben, a történelmi Rácországból beözönlő gyarmatosok tömegei oly mértékben kaptak vérszemet, hogy rablóhadjáratokra vetemedtek, az ún. Nagy Népvándorlás befejeződése óta magyarlakta, békés belső-szerémségi települések ellen.1 A Magyarország elleni rác népesedési (demográfiai) támadás és népirtás kiterjesztésének eme kísérletével, 1307-ben az első komolyabb magyar-rác háborút robbantották (provokálták) ki. A támadások éppen azokból a magyar bánságokból indultak ki Belső-Magyarország ellen, amelyeket az anyaország védelmére hoztak létre. Így kezdődött az első rác bevándorlók északi irányú terjeszkedése és az eredeti etnikai határok megbontása, minek legelőször a macsósági és fehérvári nándor őslakosság esett áldozatul. Népeink eredeti megtelepedési területeit hitelesen igazolják a helynévtörténeti kutatások. Elég, ha csak a korabeli szerémségi vagy temesközi (= a 18. századi Bánság) patak-, halastó-, erdő-, dűlő-, domb-, és egyéb helyneveket vesszük górcső alá, amelyekkel ezerszámra találkozunk az Árpád-kori oklevelekben2 – de még a mai térképeken is – ezek mind magyarok. Igaz, a helynévkutatók adatai szerint éltek itt-ott kajkáv nyelvezetű ótót (szlovén/szlovin/szlavón) szórványok is a félreeső árterületeken, de a 12-13. századra ezek is összeolvadtak a népvándorláskori ómagyar lakossággal. A maihoz képest akkor egyébként kétszer nagyobb néprajzi területtel rendelkező, Kárpát-medencei magyarság kialakulásának (genézisének) egyik állomása volt ez. Boldogabb égtájakon az eredeti megtelepedéskori néprajzi viszonyok nem is változtak meg soha. A mi térségünkben viszont – mindenekelőtt az „ország gyarapítására” nyíltan buzdító görögkeleti rác egyház befolyására3 – Rácország már a 12-13. századtól erőteljes hódításokba kezdett a szomszédos nándor (bolgár), bosnyák, horvát, oláh (aromun), orbonász (albán), zetai (montenegrói) népek, majd a távolabb eső görögök és magyarok ellen is. A rác háborúkat általában a hódítók útjába eső őslakosság tömeges rabszíjra fűzése vagy kegyetlen legyilkolása, egész bekebelezett térségek erőszakos elrácosítása kísérte. Magyarország irányában azonban ez a rác térhódítás az oszmánok megjelenéséig legföljebb időnkénti hadjáratokban, valamint névleg magyar uralom alatt álló térségekre gyakorolt átmeneti befolyásban (1284–1316, 1404–1427) merült ki. Ennek ellenére, a hódítók a 14. században így is el tudták érni a macsósági és barancssági végek nándor őslakosságának az eltörlését vagy szétzilálását,4 a terület mind látványosabb elrácosítását (lásd például Dusán császár 1345-ös ‘tisztogatását’). Az 1389-es rigómezei csata után megfigyelhetjük a kereken három évszázadig – egészen 1689-ig – működő rác-török érdekszövetséget, ami különösen a Nagy Magyar Alföld vonatkozásában látványos. „Ezzel megváltoztak az erőviszonyok Magyarországgal szemben – szögezi le ugyanis a szakértő. Hamarosan ténylegesen is megmutatkozott ez az együttműködés. Az egyesült rácok és törökök rátámadnak 1390 első felében a határmenti magyar birtokokra, betörnek a Macsóságba, a Szerémségbe éppúgy, mint a krassói és temesi térségbe.” 5 1

CSOROVICS, 1989, 126. E helyneveket mindenekelőtt Györffy György, Kiss László, Iványi István és Csánki Dezső történeti-földrajzi helynévtáraiból, a kiadott okmánytárakból, és a megjelent helytörténetekből (monográfiákból) gyűjthetjük öszsze. Részemről ez a gyűjtés a kötetem Függelékében is megtörtént. Lásd Délvidéki S. Atilla: Fejezetek a rácjárások történetéből = Lángoló temetők: Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868), Bemutató kötet, Szekszárd, 2009. A számomra elsősorban a Magyar helységnév-azonosító szótár (Budapest, 1992, szerk. Lelkes György) és Györffy hatalmas műve volt a mérvadó. 3 Mitrovics D. Jeremija: Narodnoszna szveszt u Szrba [A rácok nemzetiségi öntudata], Beograd [Nándorfehérvár], 1989 [cirill], 13, 31, 44, 53. 4 CSOROVICS, 1989, 149. 5 KALICS-MIJUSKOVICS, 1967, 80. 2

81

Már Zsigmond királynak – a rác seregeket 1390 nyarán Vitincénél (ma Bитoвницa) legyőző – Sárói László temesi ispán számára kiadott oklevele is rögzíti a történelmi tényt; miszerint az „elvetemült rác szakadárok” cseles ravaszsággal szövetkeztek a törökökkel, s aztán együttesen dúlták embertelen vadsággal az országot – „miként a kút mélyéből előtörő mérhetetlen sokaságú sáskák”.1 A kor forrásanyagából egyértelműen kiderül: nem ez volt az egyetlen hadjárat, amelyben a rácok a törökök oldalán harcoltak a magyarok ellen – mutat rá a tárgyat kutató történész, Petrovics István. A rác „daliák” 1391-től újabb vidékekről irtották ki a magyarságot, magának Bajezid szultánnak (1389–1402) a vezetése alatt. A források szerint rettenetes volt ez az irtóháború. Egész vidékek, megyényi területek lakosságát koncolta föl az ádáz ellenség. Ekkor pusztították el a rácok és a törökök Nagyenget (ma Шишaтoвaц), Szerém megye legnépesebb városát, de kirabolták és fölgyújtották a nem sokkal kisebb és már inkább

A magyar Délvidék néptalaja a mai Vajdaság határai között a véres lakosságcsere elején (15. század vége). A térkép a korabeli helynévanyag és az 1495-ös összeírások alapján, az MTA Földrajztudományi Központjának a megbízásából készült. (Lásd Kocsis Károly – Saša Kicošev: A Vajdaság mai területének etnikai térképe. Budapest, 2004.) Színek: piros – magyarok, ibolya – rácok, kék – szlavónok, lakatlan – fehér.

1

Petrovics István: A Délvidék és a török veszély: A nándorfehérvári diadal és előzményei, Szabadka, 2006 (Bácsország, 37. szám.) 11–19. Az oklevelet lásd Antonius Fekete Nagy–Ladislaus Makkai: Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 p. Christum, Bp., 1941, 394–399.

82

Szentdömötörnek (rácul: Дмитpoвицa) nevezett1 Szerémvárat (ma Mitrovica/Cpeмcкa Mитpoвицa), továbbá Szenternyét (ma Maчвaнca Mитpoвицa) és Nagyolaszit (ma Maнђeлoc). Véres pusztításokkal jártak a következő évek rácjárásai is a Temesközben (ma Temesköz/Бaнaт).2 Nem is annyira a török harcászat jellemzője volt ez, a föld népének a rabszíjra fűzésére és „módszeres pusztítás”-ára törekvő, hadjáratnak nem igazán nevezhető népirtás; amikor a portyázók – Engel Pált idézve – „gyakran, mintegy élvezetből, gyújtogattak és gyilkoltak is.”3 A visszataszító jelenségben Lazarevics István (Cтeфaн Лaзapeвић, 1389–1427) rác fejedelemnek és a rácság vérengzésre vezetett részének, akkor immár évszázadok óta gyakorolt véres hagyományát láthatjuk viszont. A rosszhiszemű gyanúsítgatások megelőzésére itt azonnal meg kell jegyeznünk, hogy a magyar válaszlépések és büntetőhadjáratok nem jártak még csak hasonló mérvű rácirtásokkal sem: forrásaink ilyen magyar pusztításokról semmit nem tudnak. Azonban, nem lehet célunk kielemezni itt most a 15. és a további századok összes eseményét… E korral kapcsolatban azt kell tudnunk, hogy Magyarországon a szultáni csapatok nyomában mindenhol megjelentek a rác adószedők, a rác hivatalnokok, de még a rác pasák is, és az egyszerű népet tömegesen irtó-elhurcoló rác hullavadászok (martalócok). A kiirtott őslakosság helyében pedig megjelent a rác lakosság is. Ezek történelmi tények. A véres lakosságcserére építkező törökkor Magyarországon valójában „rácvilág”,4 rác kor és rác uralom is volt.5 Kétszáz éves háború volt ez, melynek során kiirtották a magyar nép ¾-ét. A lófarkas zászlók árnyékában pedig, számtalan rácjárás zajlott le a magyar alföldön, kezdve az 1514-es parasztháborútól, majd Fekete (Cserni) Iván 1526/27-es föllépésétől,6 a Szokolovicsok hadjáratain és például a temesközi rácok uralomra emelt aljanépének a porlepte történeti forrásokban még kiemelten szereplő 1604-es sebesi és lugasi magyar- illetve oláhirtásain7 át, egészen a csernovicsi rácság bejöveteléig. Ezek a bevándorlók is 1694-ben már nyílt hódítókként viselkednek, és az új rác-német érdekszövetség jegyében (1689–1860) akkora koronatartományt követelnek maguknak Bécstől az ország szivében, ami szinte megegyezett volna a korábbi rác-török

1 Csorba Béla [szerk.]: Affelett sokszor harcolást töttek: Források a Délvidék történetéhez (Bölcs Leótól Nagy Szülejmán századáig), I. kötet, Bp., 1997, 131. 2 Engel Pál: A török-magyar háborúk első évei 1389–1392, Bp., 1998 („Memoria rerum Sigismundi regis”, Hadtörténelmi Közlemények, 3.), 19, 21. 3 Engel Pál: A török dúlások hatása a népességre: Forráskritikai műhelytanulmány, Bp., 1999 (História, 8.), 14–16. Engel Pál: A török dúlások hatása a népességre: Valkó megye példája, Bp., 2000 (Századok, 2.), 271. 4 „Mivel az első pasák, különösen a Budán hosszabb életű Szokollu Musztafa és társai, maguk is balkániak, bosnyákok, stb, sok szolgálatot és javadalmat arra jelentkező rokonaik, ismerőseik, »földijeik« között, mohamedán bosnyákok, albánok, görögkeleti rácok között osztottak szét, az egész tartomány társadalmi összetételét és struktúráját szinte már esztendők, az első emberöltő alatt megváltoztatták és új társadalmat teremtettek,” ezért aztán, ezt ugyan „törökvilágnak szokás nevezni, noha az inkább bosnyákvilág, rácvilág volt.” A nézeteink tehát magyar oldalon sem állnak egyedül. Lásd Fekete Lajos: Budapest a törökkorban, Bp., 1944, 197. 5 Hadrovics László: Vallás, egyház, nemzettudat: A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt, Bp., 1991, 29, 33. 6 A mohácsi veszedelem alig három hetében közel félmillió magyar lakost töröltek ki a térségünkből. (Borovszky Samu [szerk.]: Magyarország vármegyéi és városai – Bács-Bodrog Vármegye, II. kötet, Bp., 1909, 93.) A világvégi hangulatban egyenesen látnoknak (prófétának) mondott Csernovics (Fekete) Iván így festette le, az általa megszállt Bácsság némely bennszülött lakosának a jövőt: „Szegény magyarok, már nem szabad bírnotok ezt a földet, mert egy éjszaka megkötözve visznek el benneteket a hullavadászok Nándorfehérvárba.” (CSORBA, 1997, 22.) Értsd: török rabságba. Tehát, a rácbarát Szerémi György szerint már a lázadók rác „császára”, a magát keresztény szentnek mutató Fekete Iván is irtotta-pusztította a terület őslakosságát és valójában ő maga vitette rabságba a térség túlélő magyarságát, csak hogy népe „bírhassa ezt a földet”. 7 Ivics Aleksza: Isztorija Szrba u Vojvodini od najsztarijih vremena do osznivanya potiszko-pomoriske granice (1703) [A rácok története a Vajdaságban a legősibb időktől a tiszai-marosi határőrvidék megalapításáig (1703)], Novi Szad [Ópétervárad], 1929 [cirill], 221.

83

hódoltság kiterjedésével.1 Aztán következtek Rákóczi idejében a Kecskemétet, Pécset, Veszprémet, Szegedet, és magyar falvak százait elnéptelenítő rácjárások, illetve rá válaszul immár a kurucok bosszúi, rácirtásai. A történeti források hitelesen állítják, hogy a magyar szakirodalomban máig rácnak nevezett nép2 egy része évszázadokon keresztül irtóháborúkat folytatott Magyarországon belül, az egész magyarság és minden más itt élő nép kiirtása céljából – hihetetlen kegyetlenkedések mellett. „Kié is voltak” tehát eredetileg az 1848/49-es magyarirtások olyan vérmezői, mint amilyenek Zenta (Szünta), Tiszaföldvár vagy Bácsszenttamás? A kérdést most már egy mondatban is megválaszolhatjuk Gavrilovics úrnak: amint Eszék, Valkóvár, Séd, Szerémvár, Árpatarló, Karom, Tétel, Pancsal, Kevevára, Érdsomlyó, Kökénd, Csörög, Apáti, és az egész történelmi Délvidék; természetesen ezek a helységek is a magyarság eredeti és egységes néprajzi tömbjének a részét képezték.3 Számottevő rác betelepülőről e térségben csak a 15. századtól szólnak a forrásaink. Végül idézném néhai tanárom, Gavrilovics Szlavko (Славко Гавриловић, 1924–2008) szavait is Milosevics népgyűlései közepette, amikor „Ez is Szerbia” meg „Az is Szerbia” volt a jelmondat, a szerbek pedig „természetesen” mindenhol őslakosok: „Jövevények vagyunk mi itt mindannyian, a Szávától és a Dunától északra!” Az apa még tudta a választ a kérdésre, amit a fia most föltesz… A „ki hol volt eredetileg” kérdését követően eljutunk a Bécs által gerjesztett 18-19. századi területi viszályig, ami a parttalan csernovicsi igények nyomán azóta is élő seb a saját hazája déli részéből kiirtott magyar őslakosság, és az ő falvait és szálláshelyét elfoglaló rácság között. Ezt azonban itt egyetemes szempontok szerint fogjuk megvizsgálni, túlhaladva az őskori „mi” és „ők” megosztó szemléletén. A Kossuth-legenda háttere a negyvennyolcas alvidéki polgárháború küszöbén A népeink közti területi viszály 1848-ban tetőzött. Itt azonban – kerethiány okán – mindössze azokra a lényeges körülményekre térünk ki, amelyek nem eléggé ismertek. Nem köztudott például, hogy Dél-Magyarországon ekkor polgárháború dúlt. Az csak egy jellemző történetírói félretájékoztatás (dezinformáció), amikor ezeket az eseményeket a rácok és magyarok közti háborúként állítják be (megint: „mi” és „ők”). Valójában, itt az egyik oldalon a magyar állam ellenségeit látjuk, akik a május 13-ai 1

Egy korabeli iratban például „1694. évi császári rendeletet” emlegetnek a budai rácok Bécs előtt, amely „azt mondta és ígérte nekünk – szól a figyelmeztetés –, hogy Szlavónia és a Szerémség a Duna és a Száva között a horvát határig, valamint a Bácska és a Bánát a Körös és a Maros között nekünk adatik.” (Kosztics M. Lazo: Szporne teritorije Szrba i Hrvata [A szerbek és horvátok vitatott területei], Beograd [Nándorfehérvár], 1990 [cirill], 275.) A rácok szakadár elöljárói Thim József szerint is „az uralkodótól több ízben külön területet kértek (1706-1709), melyhez tartozna Szlavónia, Szerémség, Bácska a Maros és Körös vidéke”. (MTA Könyvtárának Kézirattára; Ms 4844/4, 6.) Ha jól megfigyeljük a gyarmatosítók követöléseit, akkor itt egy olyan hatalmas új Rácország kerekedik ki a szemünk előtt, amely a Nagy Magyar Alföldet Zágrábtól (Zagreb) Nagyváradig (Varadin) és Zemléntől (Zemun) Kecskemétig (Kecskemit) – azaz a történelmi Magyarország területének mintegy a negyedét – kebelezte volna be... 2 Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén, Bp., 1982, 76. 3 Természetesen elfogadhatatlanok úgy a népirtó rácjárások, mint például a kurucoknak az egész országrészeket „megtisztító” rácirtásai is; hiába volt e kiirtott rác lakosság ott a hódításnak és a bennszülött lakosság megsemmisítőinek a támasza, hiába követelték e tömegek nevében Csernovicsék Magyarország földarabolását és annak nagy részének rác uralom alá vetését. Nem nézhetjük, hogy kik „ők” és kik vagyunk „mi”. Sajnos, valószínűleg külön is hangsúlyozni szükséges itt a párhuzamot, hogy ha Zentát és Szenttamást történetesen éppen rácok is birtokolták volna a megtelepedés korától valahol Rácország közepén, és történelmi szempontból éppen a magyarság lett volna itt az idegen népelem: egy „betolakodók ellen” végbevitt népirtás akkor is elfogadhatatlan és igazolhatatlan lett volna. Aki ezt a párhuzamot nem tudja a magáévá tenni, az ne akarjon tárgyilagosságra inteni senkit se. Még sarkosabbá teszi azonban e véres események megítélését, hogy 1848/49-ben egy őshonos lakosság kiirtásáról van szó…

84

határozataik szerint Somogytól Erdélyig el kívánták szakítani az ország jókora részét egy önálló új szerb állam számára1 – ahol a telepes rác népelem csupán a lakosság 23,5%-át alkotta.2 A másik oldalon pedig a hazafiak álltak: magyarok, svábok (németek), oláhok (románok), tótok (szlovákok), ruténok (ruszinok), bunyevácok, sokácok, zsidók. Tulajdonképpen az egész nemrác lakosság! Ezt maguk a szakadárok is fájdalmasan fölemlegették abban az időben.3 És igen: voltak köztük rácok is, mégpedig jelentős számban. Mi több, 1848 folyamán a szakadár érzelmű elemek még csak a rácság egy kisebb – jóllehet hangadó – részét tették ki.4 A rácság másik, nagyobb része a mérsékelt magyar hazafiasság talaján állt, és sokan a vérüket is adták ezekért a nézeteikért, a politikai hazájukért. Gondoljunk csak Damjanits Jánosra (Јован Дамјановић) és a 34. vagy a 9. honvéd zászlóalj példamutatására, a rácok vörös fezét – fejfödőjét – viselő, híres „vörössipkásokra”. Magyarországi rácok ezrei küzdöttek a Sztratimirovics és Rajacsich által vezetett szakadár lázadók ellen,5 akik valójában nemzetük igazi érdekeit árulták el,6 amikor a nagyszerb mézesmadzaggal egy megszálló külföldi hatalom szolgálatára, az Ausztriával való szövetségre vették rá az országba befogadott népüket. A szerb nemzet érdeke a török alóli fölszabadulás és a magyarokkal való közös, osztrákellenes harc volt. Az idegen területek elrablását viszont, semmiképp sem tudjuk besorolni a nemzetiségi jogok vagy a nemzeti érdekek fogalmába – még évszázados bevándorlásokat és népirtásokat követően sem.7 Eleinte még Miletics Szvetozár (Светозар Милетић, 1826–1901) is a nagyszerb néprajzi-népirtó elv elvetése érdekében 1

Lásd a 3. pontot: „Rác Vojvodasággá kiáltatik ki a Szerémség a Végvidékkel, Baranya, Bácska a Becsei Koronakerülettel és a Naszádos Zászlóaljjal, valamint a Bánság a Végvidékkel és a Kikindai Koronakerülettel.” Krkljuš Ljubomirka–Šarkić Srđan: Odabrani izvori iz državnopravne istorije Jugoslavije [Délszlávia államjogi történetének válogatott kútfői], Beograd [Nándorfehérvár], 1982, 234. 2 Lásd a részletes számításaimat: DÉLVIDÉKI S., 2009, 104–109. 3 Kovacsevics Jovan: Povjesztnica [Történelem]. Rukopiszni odszek Matice szrpszke, szign. M.4587, Ópétervárad/Novi Szad, cirill, 38. 4 Popovics J. Dusan: Szrbi u Vojvodini, [Rácok a Vajdaságban], III. kötet, Novi Szad, 1990/III. [cirill], 195. 5 Rakić Lazar: Noviji rezultati mađarske istoriografije o srpsko-mađarskim odnosima revolucionarne 18481849. godine [A magyar történetírás újabb eredményei az 1848/49-es évek rác-magyar viszonyairól], Godišnjak Društva Istoričara Socijalističke Autonomne Pokrajine Vojvodine, Novi Sad [Ópétervárad], 1980. 6 A. Sajti Enikő itt félreértette a tanulmány e részének a lényegét: nem arról van szó, hogy a szakadárok a magyar politikai hazájukat árulták volna el! Ez is igaz, de itt nem erről van szó. Idézet a vita során elhangzott válaszomból: „A szakadároknak a saját szerb nemzetükkel szembeni nemzetárulásáról van itt szó. Ezért nevezem árulásnak és ezért nevezték a szakadár szerb gondolatot Magyarországon – nagyon sokan szerbek is –, árulásnak. Gondolok itt Damjanitsra és a többi sok ezer rácra, akik magyar oldalon harcoltak.” 7 A. Sajti Enikő szerint azonban a szakadárok „nem kiválni akarnak! Bocsánat, ilyent leírni, hogy »államalkotó nemzetként való elismerésére«, tehát hogy egy államot akarnak?! Nem. Autonómiát. Területi autonómiát akarnak.” Súlyos tévedését Mikavica Dejan azonnal kijavította: „A tegnapi előadásomban elmondtam, hogy a Rác Vajdaság ötlete 1848/49-ben a rác államiság eszméje – félreértés ne essék! A Rác Vajdaság a rác állam eszméje. Egyet jelentenek.” De honnan is ez a nézeteltérés a hivatásosak között? Általánosan bevett áltudományos hiedelem a magyar történetírásban, hogy Sztratimirovicsék csak holmi önkormányzatot követöltek volna (jóllehet ilyenekből már mindenféle volt nekik). S ezt a babonát egymástól veszik át magyar hivatásosak, majd kész tényként tálalják. Holott a Rác Újság már 1848. április 4-én arra biztat, hogy „nem csupán az egész határvidék, de az egész Bánát, Bácska és Baranya is el kell hogy szakadjon Ugorszkától…” (Pancsevo, 19. Marta. Szrbszke novine [Rác Újság], Beograd, 1848 [cirill], 24. szám.) A Melléklet számozatlan második oldalán.) Hrabowsky ezredes május 13-ai jelentése is az Alvidék elszakításának az igényét bizonyítja, s nemcsak Magyarországtól, de Ausztriától is. (Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége, Bp., 1986, 365.) A szakadárokkal cimboráló Rudics főispán titkára szerint is a lázadók „Bánát s Bács megyét, mint egykori hazájok kiegészítő részeit óhajtják elfoglalni egész Halasig osztán meg Pestig is? hogy a déli Szláv birodalom határait addig kiterjesszék.” (V. WALDAPFEL, 1953, 290.) Korunk kismagyar történetírása egyszerűen nem vesz tudomást a valós tényekről, hogy 1848. május 13-án a szakadárok például máris kikiáltják a magyar kormánytól tökéletesen független rác nemzetállamot. De nem! E tévhit szerint ők igenis „létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát”. (Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán, Bp., 1980, 46) Bocsánat, de a történésznek figyelni kellene a történeti forrásokra.

85

folytatott tárgyalásokat Belgrádban. Hasztalan emlegette azonban, hogy így a rácság eleget tehetne dédapái végakaratának is, akik „nem azért vezették ide a szerbeket [rácokat], hogy idegen pusztaságokat népesítsenek be velük [valósággal elorozva ezeket a területeket az ide visszatérni hiába igyekvő, leigázott magyar őslakosságtól – D. S. A.], hanem azért, hogy itt várják be a kedvező időt régi hazájuk fölszabadítására.”1 A hódításpárti Garasaninék egyszerűen lesöpörték az érveit az asztalról – tengernyi szenvedést és gyászt zúdítva ezzel, az itt élők fejére, nemzetiségre való tekintet nélkül. Mégpedig, egy mindössze 23,5%-os rác kisebbségre hivatkozva! Nemzeti érdekeinek ezt az elárulását ítélte el a rác nép nagy része is. Így állt be az a máig takargatott valós helyzet, hogy 1848-ban Dél-Magyarország minden nem-rác közössége, de még maguknak a rácoknak is jelentős része a közös szabadságharcát vívta a szerbiai megszállók és az itthoni hazaárulók nemzetgyűlölő célkitűzéseivel szemben. Ez nem egy „mi”, magyarok és „ők”, azaz rácok közti összetűzés volt, hanem a Magyarország déli részének elbitorlását óhajtók, valamint az ezt ellenzők közti háború. A polgárháború oka a Garasanin-féle „Tervezetben” (Haчepтaниje)2 vázolt NagySzerbia lázálma volt: „E cél érdekében mindenekelőtt éleseszű, előítéletektől mentes, kormányhoz hű embereket kell” kiküldeni, hogy Belgrádban mindig tudhassák, „milyen helyzetben vannak a Szerviát övező különféle tartományok népei”, akik a nagyszerb eszme hódító terveinek az útjába kerülnek. Már 1844-ben ilyen „ügynökökkel” gondolta tehát ő megalapozni az anyaországból kivándorolt rácság magyarellenes hangulatát. Garasanin kémei és izgatói azonban a magyar Alvidékről szóló bekezdés szerint nem csak azt a föladatot kapták, hogy Szervia „megszerezze e rácság rokonszenvét.” Garasanin terve szerint kellene egy „fontosabb rác újságot is alapítani ott, ami a magyar alkotmány alatt tudná megfelelően szolgálni a szerb érdekeket”. Mindez meg is valósult!3 A rácság szerteágazó uszítása látványosan fölerősödött a pesti forradalom előtt. Ennek megvilágítására elég, ha rámutatunk Ignjatovicsnak az 1848 februárjában, a a pesti rác nemzeti újságban megjelent Eszmélés (Ocвeшћeњe) című híres cikkére, ahol a rácság nemzeti követeléseit körvonalazta.4 Minden a hírhedt „Tervezet” útmutatása szerint zajlott tehát. Ez nyilvánvaló Garasanin egyik titkosügynökének a föltárt leveléből is, aki már március 20-án arra izgatta – az ekkor még a magyarokkal együtt ünneplő – délvidéki rácokat, hogy „szerezzék vissza az elvett önkormányzatukat, élén a vajdával és a pátriárkával.” A magyar népet lejárató vád mellett, ami szerint „ők” úm. „elvettek” 1

Muhi János: Zombor története, Zombor [Coborszentmihály], é. n., 16. A nagyszerb birodalom e politikai látomását a szervián (szerbiai) kül- és belügyi tárca feje, Garasanin Illés (Илиja Гapaшaнин, 1812–1874) vetette papirra, még 1844-ben. A Tervezet azonban államtitok volt. Sokáig a létezéséről is csupan a legszűkebb szervián (szerbiai) államvezetők tudtak. Ausztria-Magyarorszag titkosszolgálata valahol az 1880-as években szerzett róla tudomást egy másolatnak köszönhetően. A közvélemény pedig csak 1906-ban értesült róla a sajtón keresztül. 3 Az idézeteket lásd Thim József [szerk.]: A magyarországi 1848/49-iki szerb fölkelés története, II. kötet (Iratok: 1848. márc. – aug.), Bp., 1930, 4, 13. Mikavica szaktárs cáfolata tehát, miszerint „Garasanin szerepe és a Tervezete itt túl van értékelve, és hogy a Tervezetben egyáltalán nem is szerepel Magyarország és a Habsburg monarchia”, illetve „most képzeljék el, hogy ami nincs a Tervezetben, az képezne útmutatót a Habsburg monarchiában vállalt nemzeti politikára nézve?” – nem érdemel figyelmet vagy hitelt. Ezzel az állítással szemben, a Tervezet egész „Szerémség, Bácsság, és Bánság” című, utolsó előtti bekezdése Magyarország területéről szól. Megint csak jobban kéne figyelni a forrásokra! A Tervezet célkitűzése egyébként nem azért volt „lázálom”, mert Garasanin egyesíteni akarta volna a szerbeket – ez rendben van –, hanem mert ez egy elfogadhatatlan (anormális) megközelítése a kérdésnek, hiszen a külföldre kivándorolt szerbek által csak szórványokban lakott területekre jelentett be igényt. Nem tartható normálisnak és Magyarországon ezt nem is tartották elfogadhatónak, hogy egy beköltözött népnek területet kelljen kihasítani. (Válasz A. Sajti Enikő bírálatára az előadás utáni vitában.) 4 Andraš Marković-Majtenji [szerk.]: Vojvodina: Osamstočetrdesetosma [Vajdaság: Negyvennyolc], Novi Sad [Ópétervárad], 2005, 93. 2

86

volna bármit is „tőlünk”, ami jog szerint járna „nekünk”, az elembertelenített jövő hírnökei máris jót álltak Belgrád támogatása felől is. Egy jellemzően kétszínű és alávaló szemfényvesztést is elárul az említett titkosügynöki jelentés: „Én … megírtam … a kiáltványt az ottani [rác – D. S. A.] népnek, de … azt nem Fejérvárban [Biográdban] kellene lebélyegezni, hanem Újvidéken, s hadd látsszon úgy, hogy az ottani rácságban fogamzott.”1 A „kiáltvány” valójában egy követelésjegyzék volt: az alig álcázott szervián (szerbiai) hadüzenet kikézbesítését pedig a magyar nemesúr és földbirtokos Sztratimirovics György (Ђopђe Cтpaтимиpoвић, 1823–1908) és köre vállalta magára – hivatalosan Újvidék, azaz „Varadin” (Ópétervárad)2 városának a nevében, aki pár nappal korábban még a magyar állam színeivel a gallérján ünnepelte Kossuthot. „Fejérvár” titkosügynökei március 21-én már a népirtó politika megvalósításának negyedik szakaszába léptek, és megkezdték Újvidéken a szakadárok fegyveres alakulatainak a szervezését, ami – nemzetőrség örvén – zavartalanul le is zajlott.3 Két napra rá Zemlénben (ma Zimony) elhangzottak az első följegyzett nyilvános fenyegetések is az alvidéki nem-rác lakosság kiirtására.4 S rövidesen hírek érkeztek a tiszaföldvári szakadárok felől is, miszerint „könnyedén kiirtják ők itt, ezt az összes magyariságot [így: magyariju]”, majd, hogy „a rácok minden újvidéki magyar lakost leöldösnek”.5 Óbecsén ugyancsak a fajgyűlölő (soviniszta) söpredék valóságos testvérgyilkos terveiről kerengtek hírek6 stb. Terjedt a nagyszerb gyűlölködés, ami viszont a nemrác lakosságban keltett félelmet és rácellenességet. Ez a magyarok és – nemzetiségi különbség nélkül – általában a hazafiak módszeres mocskolásnak és elembertelenítésének volt köszönhető. Így érte el a szervián kormány a tömeggyilkossággal szembeni természetes iszony leépülését. Időközben az újvidéki városi önkormányzat a rác fajgyűlölők (soviniszták) kezére került. Április 6-án ugyanis, Sztratimirovicsék tisztújítást tartottak a csak felerészben ráclakta7 Újvidéken. Mégis, a magyar választási törvény semmibe vételével kierőszakolták, hogy a várost irányító tanács (magisztrátus) vészjósló módon, mind megátalkodott rác szakadárokból álljon.8 Ez már a lázadók első helyi kormányszerve az Alvidéken. Ennek a Belgrádból mozgatott szakadár fészeknek a küldöttei voltak tehát Sztratimirovicsék, akik Kossuth-hoz azért mentek, hogy viszályt robbantsanak ki a rácok és magyarok között, a magyarországi rácság számára fölállítandó nemzeti állam követelésével; ám a tervük nem sikerült, mert az országgyűlési meghallgatáson Kossuth államférfihoz méltó módon adta tudtára az „újvidékieknek”, miszerint a magyar kormány mindent megtesz, ami az állam „egységének biztossága tekintetéből szükséges”, és hogy a Dél-Magyarországon befogadott rácság itt nem számíthat önálló nemzetállamra.9 Higgadt, és a békülékenység 1

Perovics Radoszlav [szerk.]: Gragya za isztoriju szrpszkog pokreta u Vojvodini 1848–1849. Szerija I. Tom 1. 1848 mart-jun. [Okmánytár az 1848/49-es rác mozgalomhoz a Vajdaságban. I. sorozat, I. kötet: 1848. márciusjúnius] Beograd [Nándorfehérvár], 1952 [cirill]. 10. (Bán Mátyás 1848. március 21-ei leveléből Knicsáninnak.) 2 Újvidéket a népnyelv – a délvidéki rácság – a 19. században még a hagyományos történelmi nevén emlegette. Az Újvidék/Novi Szad csak hivatalos névadás volt, a rác köznyelv a Varadin, azaz Sztari Petrovaradin (Ópétervárad) nevet használta. Lásd Popovics J. Dusan: Szrbi u Vojvodini, [Rácok a Vajdaságban], II. kötet, Novi Szad, 1990 [cirill], 432. valamint Érdujhelyi Menyhért: Ujvidék története. Ujvidék, 1894. 40, 63. 3 PEROVICS, 1952, 72. valamint Thim József: A magyarországi 1848/49-iki szerb fölkelés története, I. Elbeszélő rész, Bp., 1940, 72, 132. 4 Gavrilović Slavko: Srbi u revoluciji 1848–49 [Rácok az 1848/49-es forradalomban], Novi Sad [Ópétervárad], 1976 (Istraživanja 5), 235. 5 SZRBSZKE NOVINE, 1848, 228., THIM, 1930, 113. 6 Trencsény Károly: Az óbecsei szerb lázadás 1848-ban (Adalékok). Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának Évkönyve XXVI. Évfolyam, 3. szám, 100. 7 POPOVICS J., 1990/III., 103, 266. 8 BOROVSZKY, 1909, 201. 9 SPIRA, 1980, 26.

87

szellemétől áthatott beszédében emellett kijelentette, hogy „a kivívott szabadság áldása a haza minden polgárára, vallás-, és nyelvkülönbség nélkül egyaránt szétárad”.1 Kossuth nemhogy a „kardot” nem emlegette, de a rácság államalkotó nemzetként való elismerésének a követelését is csak burkoltan és békítő hangnemben utasította el.2 Így, a remélt botrány helyett, tüntető rác-magyar megbékélés és összeborulás történt itt,3 igencsak megrémisztve ezzel Bécs magyarellenes köreit. Mi azonban ma semmit sem hallunk-olvasunk erről az egészről. A már közhelynek számító, történelmet feje tetejére állító Kossuth-legendát viszont, majd minden általános iskolai történelemkönyvben megtaláljuk. Fontos tisztázni ezt az esetet, mert jelentős szerepe volt a nemzetiségi gyűlöletkeltésben és a délvidéki szakadár vérengzések kirobbanásában az állítólag Kossuth Lajostól származó lobbanékony kijelentésnek, ami egy kitalált magánkihallgatás során hangzott volna el április 9-én.4 Eszerint Kossuth azzal utasította el Sztratimirovicsot, hogy „Akkor döntsön köztünk a kard!” Egy szerb történész értékelése szerint például, a „rácokkal való megegyezés durva visszautasítása és az ő kizárólagos sovinizmusa és imperializmusa lehetetlenné tette a rác, a horvát és a magyar nemzet közös föllépését a Habsburg önkényuralommal szemben.”5 A magyarság eme elembertelenítéséhez aztán, még a titóista szerb történetírás is csatlakozott, mely szerint e „karddal való megoldás” révén Kossuth egyenesen „kiirtással fenyegette meg a rácokat”.6 A fiának, Kossuth Ferencnek a tanúsága szerint azonban, Kossuth erről így nyilatkozott: „Ez az egész magánértekezlet mese. Soha életemben nem beszéltem Stratimiroviccsal 1865-ig.”7 A történeti tényként kezelt hírhedt legenda valóban minden alapot nélkülöző aljas rágalom: a megosztó törekvések része ez, amelyek mögött a gyűlölet képviselői állnak. A korabeli sajtótörténeti tények hitelesen igazolják, hogy április 9-e után még hosszú hetek teltek el, mire megjelentek az első hírek a Kossuth-legendáról. Nem is az újságokban, hanem magánlevelekben találjuk meg ennek első nyomát, de ezt is csak április 22-étől kezdve. Kossuth szavainak hitelét perdöntő módon bizonyítja az a sajtótörténeti tény, hogy senki nem tudott semmit, erről az egész állítólagos összetűzésről Sztratimirovicsék április 14-ei hazatérésének a napján, és még utána is teljes nyolc napig.8 A Garasaninék által irányított szervián, és hazai szakadár sajtó több hetes hallgatása pedig egyértelmű bizonyítéka annak, hogy itt egy utólag költött rágalomról van szó.9 A történetet csak Kossuth és a magyarok nyakába akarták varrni, hogy egy áldozathibáztató vérvádat csiholjanak 1

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, II. kötet, Bp., 1894, 276. Híd, LXII. évf., 3. sz. Újvidék [Ópétervárad], 1998. március, 234. 3 GAVRILOVICS, 1994, 50. 4 Bona Gábor [szerk.]: Szerbek és magyarok a Duna mentén, Bp., 1983, 111. 5 MITROVICS, 1989, 169. 6 PEROVICS, 1952, XXXIII. 7 Helfy Ignác–Kossuth Ferenc [szerk.]: Kossuth Lajos iratai, XI, Bp., 1905, 170. Eszerint Kossuth Horváth Mihálynak a polcán álló Huszonöt év Magyarország történetéből című könyve (Genf, 1864) II. kötetének a 702. oldalára jegyezte föl e széljegyzetet. 8 Gavrilovics Szlavko: Szrbi u Habsburskoj Monarhiji 1792–1849. [Rácok a Habsburg Monarchiában 1792– 1849] Novi Szad [Ópétervárad], 1994 [cirill], 53. 9 Amit Popovics vagy Thim itt leír, hogy a Kossuth és Sztratimirovics közti szakításról az alvidéki emberek „a pesti sajtóból értesültek” (POPOVICS J., 1990/III., 219.) s hogy ezt „az összetűzést bizonyítják … az egyidejű szerb lapok stb.” (THIM, 1940, 39.), az szemenszedett hazugság. Ennek pont az ellenkezője az igaz. Popovics, Thim és mások is, vagy nem néztek bele a forrásaikba – pedig ennek a képzetét keltik! – vagy olyasmit állítanak, ami nem igaz. Thim a forrásai közt csak egyetlen korabelinek tekinthető „szerb lap”-ot tüntet föl, ez pedig a május közepén alapított Hírnök 5. száma (Vjesztnik [Hírnök], Szremszki Karlovci [Karom], 1848. [cirill], 5. sz., Nasztavak). Ami semmiképpen sem lehet itt „bizonyíték”, hiszen ez is már a legenda születése után több héttel íródott, és legföljebb e „mese” terjedésének a puszta tényét bizonyíthatja. Hogy közben hetek és hónapok telnek el tökéletes hallgatásban, az Thimnek sem szúr szemet és nem válik gyanússá. Nekem viszont igen, és ezzel megcáfoltnak is tekintem Sztratimirovicsék „meséjét”, illetve lezártnak ezt a másfél évszázados vitát. 2

88

belőle. Aki ugyanis „kardot ránt, az kard által vész el” – szól a bibliai üzenet. A megvádolt magyarok pedig eszerint kardot rántottak volna, tehát meg lehet őket ölni: kezdődhetnek a Csernovicstól Bajezidig nyúló vészkorszak rácjárásait idéző vérengzések. S 1848 áprilisától a sajtó már alig tudja követni az erőszakos cselekedeteket. Idézet egy Garasanin kormányához közel álló szervián újságból: „Lázadnak a rácok az egész Bácsságban és Bánságban. Így Palánkán a Dunának hajtották a svábokat. Magyarkanizsán 5 rác 50 magyart hajtott a Tiszának. A többi nemzet, mint a sváb s főleg a magyar, retteg a rácoktól; (a teljesen svábok lakta) Cservenkán minden háznál őrség áll.”1 S a hazafiak által „vadrácoknak” nevezett elvetemült lázadók2 a húsvéti nagyhéten már kifejezett tömegmészárlásokra készültek, Adától egészen Újvidékig. „Olyan hírek keltek itt szárnyra – írja ekkor a szakadár sajtó –, hogy a [lázadó – D. S. A.] rácok megtámadják s mind leöldösik az egyazon városokban élő svábokat és magyarokat, ha este a Föltámadást ünneplik; így tehát nagy félelmükben szegény svábok és magyarok szinte titokban, úgy-ahogy összecsapták a Föltámadást.” 3 Az április 22-ére eső nagyszombati föltámadási körmenet kínálkozó alkalmát akarták kihasználni, az öszszegyűlt svábság és magyarság legyilkolására. A jóérzésű rác emberek azonban, az életük kockáztatásával is mindenhol megakadályozták ezt, hogy polgártársaik élhessenek. Áldozatvállalásukat, illetve e cikk vészes valódiságát Bácsszenttamás példájával támasztjuk alá. Egy – utóbb még műkedvelő történetírónak is fölcsapó – Császár Péter (1822–1890) nevű honvéd állítása szerint itt a húsvéti magyarföltámasztás pokoli tervét „Petrovics Pál vadrác plébános izgatásá”-ra akarták végbevinni. Itt ugyanis – Császár szerint – már ekkor „elkezdették a magyarokat a városbóli kiűzéssel és lemészárlással fenyegetni, mert, mint ők állítták, ők t. ill. a Vadrácok itt az urak, a magyarok csak zsellérek.”4 A kisvárosban Georgevits Ábrahám rác főpap figyelmeztette titkon a magyarokat, hogy „bennünket amidőn a templomban fogunk lenni megtámadnak” – írja Csáby Ferenc katolikus lelkész. „De ez nem sikerült – folytatja – mert korán értésemre esett, hogy a szerbek [értsd: a lázadók – D. S. A.] el vannak készülve az öldöklésre, s azértis már négy órára, délután a feltámadásnak vége volt...”5 A szemtanú Jocics Lukács szerint most „elindult a söpredék” a főpap háza felé, „hogy megöljék őt, mint a magyarok állítólagos bérencét”. A „pap-helytartó alig menekült meg a szőlőskerteken át, az aljanép elől”. A bosszús és vérszomjas söpredék azonban folytatta a támadásait Georgevits minden híve ellen is, akik ellenezték a hazafias lakosság tervbevett kiirtását.6 Bácsszenttamásról az elkövetkező napokban-hetekben legalább ezer „magyarbérencnek” kikiáltott rác nemzetiségű polgárt üldöztek el a – mezővárosban

1

SZRBSZKE NOVINE, 1848, 211. A kétségtelenül igen erős és nyers „vadrác” kifejezés nem Császár Péter vagy Arany János találmánya, hanem a végítéletszerű rácjárások ártatlan áldozatainak a szavajárása. Így jelenik meg például Berzsenyi Dánielnél a Napóleon ellen kivezényelt nemesi sereg mellett a „vad rácok erős hada” is (A felkölt nemességhez 1805). A kuruc kori rácjárások idején vagy – sejthetően – még korábban, a hódoltság korában végbevitt borzalmak nyomán keletkezhetett ez a kifejezés. Manapság pedig ők azok a hőzöngők, akik a „ha nem is tudunk mi dolgozni, verekedni mindenkinél jobban tudunk” szállóigét hangoztatják, ami „a régi »vadrác« vagy »a szerb Európa legnagyobb mértékben és legtöbb esetben viszályszító eleme« sztereotípiáját látszik igazolni” – világosít föl bennünket a kisebbségkutató Mirnics Károly (Aracs, Szabadka, 2008. március 15., 48.). Ez a máig élő elnevezés nem volt túlzó, sem a rácok, sem más népek (vadtörök, vadmagyar, stb.) elvetemültjeire nézve. 3 SZRBSZKE NOVINE, 1848, 228. 4 Császár Péter: Magyarország története 435-től 1849 végéig, II. kötet, Bácskúla, 1904, 1008. Megtalálható: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, 1848-as gyűjtemény, Fol. Hung. 3816. Egyes részeinek fénymásolata megtalálható jelen sorok szerzőjének a tulajdonában, valamint: DÉLVIDÉKI S., 2009, 379–380. 5 DÉLVIDÉKI S., 2009, 372. 6 Petrovics Milan: Odbrana i pad Szentomasa 1848–49. godine [Szenttamás megvédése és elbukása 1848/49ben], Szrbobran [Szenttamás], 1929 [cirill], 22. 2

89

Délvidék többségi népei és eddig fölfedezett vérmezői 1848/49-ben. Spira Györgynek, a nemzetiségi kérdés ismert szakértőjének, az 1944-es bori munkaszolgálatosok túlélőjének a térképe, valamint Kocsis Károly és Kicošev Saša térképei alapján. (MTA Földrajztudományi Központ, Budapest, 2004). Színek: zzöölld d –– m maag gyyaarrookk,, ssáárrggaaa –– rrááccookk,, n naarraan n bookk nccss ––– ssvvááb Koponyák: az ún. ‘rácvédők’ és más rác szakadárok mészárlásai Körösztök: a hazafias erők megakadályozott bosszúállásai Szerkesztés: Délvidéki S. Atilla (lásd DÉLVIDÉKI S., 2009., hátsó borító)

90

attól kezdve minden hatalmat elbitorló – zendülők.1 A magukat „szrbobránac”-nak azaz ‘rácvédőnek’ nevező helyi lázadók fegyveres őrségekkel zárták körül a várost, nem engedve ki onnét többé a hazafias magyarokat és zsidókat.2 Nyilván úgy gondolták, hogy ha „már nem gyilkolhattuk le őket rajtaütésszerűen, akkor a válságos napokban egy ideig még túsznak is jók lesznek” – és sajnos, jól gondolták. Garasanin titkos megbízottai szerint „a Nagy-Szerbiába” vetett hit óriási volt.3 Belgrád titkosügynökei a nagyszerb rajongást (eufóriát) még részletes jegyzőkönyvekkel is szították, amelyekben Szabadkától Újvidékig, illetve a Temesközben (Bánátban) is, mindenki lefoglalhatta a maga részét a magyaroktól, sváboktól, zsidóktól stb. – mindezen „magyarbérencek” leölése után – zsákmányolandó vagyonból.4 Sztratimirovics pedig, a május 24-ei kiáltványában már nyilvános fölhívást is tett a kiirtásukra e szavakkal: „Az idegenek behúzódtak” a rác vajdaságba (ami állítólag itt egykoron már létezett)…! „Azonban egyetlen gonoszság se tart örökké” – folytatja. A megoldás pedig: „az ennyire megátalkodott gonoszságot csakis a bátor rác karok kardjaival lehet gyökerestől kiirtani.”5 Ugye gyönyörű? A magyarokat, akik egyébként a térség egyetlen őslakosai, az akaratuk ellenére jelölték meg a gyűlölet olyan bélyegeivel, mint „megátalkodott gonoszság” stb. Ezt, a kisebbségi rác népet a lakosság óriási többségének, különösen az „idegeneknek” bélyegzett őshonos magyarok és más nem-rác hazafiak rémséges kiirtására buzdító kiáltványt azonban egyetlen tankönyvünkben sem fogjuk megtalálni, sőt, még a szakirodalomban sem! Jóllehet, itt is szó van a kardról, de még kifejezetten a népirtásról is. Sztratimirovics valóban nem átallotta kiirtással fenyegetni a nem-rác lakosságot. Egyedül az a baj vele, hogy ez nem csak szóbeszéd, hanem a szakadár rác kormány kiáltványa. S persze az is, hogy ott nem Kossuth, hanem Sztratimirovics aláírását találjuk! Bácsszenttamás hazafias népét ettől kezdve Csáby plébános jelentése szerint nyíltan verték és alázták a ‘rácvédők’, elrabolták mindenüket, napirenden volt a nemi erőszak. A a kimerült családok ezért szőlőkben, kenderekben éjszakáztak. Éheztek és nélkülöztek. A magyarok és zsidók számára Bácsszenttamás valóságos haláltáborrá vált.6 Úgy éltek itt a végső kiirtatásukig, mint valami áldozati bárányok a vérszomjas fenevadak között. A szándékaikat Csáby visszaemlékezései szerint többé már nem is titkolták: a ‘rácvédők’ a halálraítéltek jelenlétében, nyíltan tárgyaltak a válogatott kínzásokról. A nemrácok kiirtása végérvényesen előre kitervelt gonosztetté lett, s nem maradt már egyetlen rác sem a városban, aki hangosan ellenezte volna ezt. Csáby Ferenc mindeközben kilenc levelet juttatott ki titokban a fölsőbb hatóságokhoz.7 Mindhiába. A lezajlott hatalomátvételt ugyanis, a város urai egyszerűen eltitkolták Pest és egyáltalán az ország közvéleménye elől is. Ez áll a rác Vukovics kormánybiztos szavainak hátterében is: „azon merényre, hogy Sz.-tamás nemcsak föllázadni; hanem legerősebb hadi ponttá fej1 Az év végére 915 (16%-al) fővel kevesebbre fog apadni a helyi görögkeleti rác lakosság száma, az 1848-as év legelejéhez képest. Kacsanszki Gojko: Brojno kretanye pravoszlavnog sztanovnistva u Szrbobranu od 1836 do 1928 [A görögkeleti lakosság számának alakulása Bácsszenttamáson 1836-tól 1928-ig], Novi Szad [Ópétervárad], 1936 (Godisnyak Isztorijszkog drustva Novog Szada, VII.) [cirill], 441. (Fordító: A helyzetet árnyalja, hogy 1848 folyamán százával érkeztek ide szakadár érzelmű rác lakosok is, főleg az északabbi magyarlakta településekről; akiket az év végén valószínűleg szintén beszámítottak a helyi rác lakosságba…) 2 Golubszki Novak: Uszpomene iz narodnog pokreta 1848. i 1849. godine koje se narocsito ticsu odbrane i pada Szentomasa [Az 1848-as és 1849-es évek nemzeti mozgalmának főleg Szenttamás védelmére és bukására vonatkozó emlékei], Novi Szad [Ópétervárad], 1893 [cirill], 12. 3 PEROVICS, 1952, 218. 4 Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. I. kötet. Szabadka, 1886, 421. 5 PEROVICS, 1952, 322. 6 Így, tulajdonképpen Bácsszenttamás tekinthető a világtörténelem első zsidó haláltáborának is – amit azonban rác (szerb) fajvédők, „rácvédő” szélsőségesek hoztak létre! (A fordító megjegyzése.) 7 Csáby Ferenc jelentését lásd eredetiben: DÉLVIDÉKI S., 2009, 372–375.

91

lődni képes legyen, senki sem gondolt. Pedig a kárlováci népgyűlés óta a [rác szakadár – D. S. A.] sz-tamásiak egész magatartásából könnyen ki lehetett ismerni a keblökben rejlő szenvedélyes rokonszenvet a lázadás ügye iránt. Csak biztos alkalomra várakoztak, hogy tettleg oda csatlakozzanak.”1 S nem is volt ez olyan nehéz! Az egyik legcsászárhűbb megye Bács-Bodrog volt.2 Knézy Antal alispán pedig, aki maga is délszláv származású volt és titokban rokonszenvezett a ‘rácvédőkkel’, mindenben segítette a bácsszenttamási hatalombitorlókat.3 Még Bácsszenttamás első embere, a szintén szláv származású Kuszly István ‘magyar’ bíró is ugyancsak mindenben a ‘rácvédőkkel’ tartott.4 Ebben a helyzetben, kéthónapnyi rabság után, június 22-én végül váratlanul föllázadt az elnyomott s teljesen cserbenhagyott szenttamási nem-rác lakosság, és egyszerűen elüldözte a ‘rácvédők’ bábjaként szereplő, áruló bírót.5 Kitörni azonban nem tudott rabtartói karjaiból. Sztratimirovics pedig ekkor szervián büntetőcsapatot küldött Szenttamásra, amely a hangadó családokat – köztük sok zsidót – kegyetlenül megverte, másokat meg kiűzött a városból.6 A többiek viszont, e bosszúhadjárat (pogrom) után is maradtak a rabságban, tehetetlenül, a húsvéti halálos ítéletük beteljesülésére várva. A negyvennyolcas rácjárások az itteni hazafias lakosság háromhónapnyi sínylődése után, július 14-én végül éppen az ún. „Szerbiai Vajdaság” eme legelső talpalatnyi földjéről indultak ki, amely a ‘rácvédő’ fajgyűlölők rémuralma alá még április 22-én került – és azóta is ott maradt. De vajon hány népirtás volt még Délvidéken csak 1848/49-ben is a ma ismerteken kívül, amelyekről sejtelmünk sincs? Hogyhogy nem foglalkoztunk a bácsszenttamási magyarok lemészárlásával sem, mindmáig? Miért nem akarja senki fölkutatni és föltárni a tényleges igazságot az akkori események során? Hát éppen nem akad senki sem, aki kielemezne egy ilyen kútfőt? S lehet, hogy akadna is, de nem tudja közzétenni az általa megszólaltatott, s mégis örök elhallgatásra ítélt titkokat és borzalmakat, mert azok netán „a magyarság önrendelkezéséhez és Magyarországhoz való csatlakozásához” vezetnének – amint azt Mikavica úr is nyíltan világgá kürtöli?7 Ezek ma talán a legfontosabb kérdések és üldözési rögeszmék. Hol marad a tudomány hitele?!8 Itt mindenesetre föltárul egy ilyen, örökké leplezni kívánt ‘48-as magyarirtás. Most pedig, eljött az ideje annak, hogy megvizsgáljuk: mit tettek az úgynevezett ‘rácvédők’ az április óta túszként tartott szenttamási magyarsággal és zsidósággal 1848. július 14-én; s egyáltalán, kik ezek a furcsa nevű „szrbobranacok”…?

1

Bessenyei Ferenc [szerk.]: Vukovics Sebő emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből, Bp., 1894, 268. THIM, 1940, 112. 3 GOLUBSZKI, 1893, 10. 4 A ‘rácvédők’ szerint a „Kuszly Pista” például, úm. „mindenben egyetértett” velük. GOLUBSZKI, 1893, 10. 5 Kuszly István szerepéről lásd: CSÁSZÁR, 1904, 1008. 6 BESSENYEI, 1894, 268. 7 Mikavica Dejannak, e konferencia résztvevőjének, a történelemtudományok doktorának, a történelemtudományok tanárának és a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) egykori küldöttének, az Újvidéki Bölcsészeti Kar Történeti Tanszéke vezetőjének a kijelentését lásd: Pečat, Internet portal Slobodne Srbije, 3. 02. 2011. http://www.pecat.co.rs/2011/02/tajna-madarskog-tepiha/ 8 „Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról ítak – olvashatjuk például Móra Ferenc sorait A csókai csata című elbeszélésben. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem berek, tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat, meg a negyvenkilencet.” Éppen ezért, az 1848/49-es vérengzésekről szóló, padlásokon porosodó régi források, a régi szájhagyomány vagy az elfojtott népi emlékezet ismerőit arra kérem, mihamarébb jelentkezzenek bizalommal az elérhetőségeim valamelyikén ([email protected], telefon: +381-65-460-2127, +36-20-514-1658). 2

92

A ‘rácvédők’ bácsszenttamási népirtásának koronatanúi Vegyük most sorra azokat a tanúvallomásokat, amelyek bizonyítják a nagyszerb fajgyűlölők népirtását. Nézzünk szembe e 160 évig elpolitizált és elködösített, de minden érző szívű ember számára borzalmas sorokkal: a ‘rácvédő’ eszme szörnyűséges titkaival. Már amit ennyi idő után is ki lehetett még bányászni a rég elfeledett emlékiratok, a „válogatósnak” bizonyult történetírás által száműzött szakmunkák, és a földolgozatlan levéltári papírhalmazok mélységeiből. I. Kovacsevics: „A csata ideje alatt, míg mi az ellenséggel az ütközetet vívtuk, Szenttamás kisváros néhai magzsar [így! – D. S. A.] lakói kimenekültek a lelkészeikkel a magzsar táborokba, nem akarván velünk szövetségben lenni, s császári zászló alatt a császárság egységéért, és I. Ferenc József Császárunkért harcolni. De nem mind, s így sokan menekülés közben a mi seregünk által leölettek, sokan Radisics Jenő [István! – D. S. A.] vízimalmánál a Krivaj [Bácsér – D. S. A.] vizében (a csatornába való torkolatnál) nem messze Turia [Turol – D. S. A.] helységtől, a Gyöngyszigetnél [Popovacsa] éjszaki oldalon lelték örök sírjukat. Némelyik pedig nálunk maradt Szenttamáson mint rabszolga, nem bántalmaztatván s nem kínoztatván – a meghatalmazottak nagy fölügyelete mellett – s búsulván nemzetségük után; akiket kis idővel később mi, nyájasan és bölcsen bánva velük, mindet szerencsésen elengedtük az övéikhez.”1 II. Teodorovics: „A csata ugyanazon idejében pedig egyszer csak valami akadályoztatásra s zavarra lettünk figyelmesek az ellenségnél: némely [bácsszenttamási – D. S. A.] magyarokra, akik a családjaikkal jöttek, talán hogy koszorúkkal illessék a diadalmas magyarokat. Észrevettük, hogy a vízimalom folyócskáján át a magyar egységek felé menekülnek, akik már hátráltak, mégpedig titkon a kukoricáson és a kenderesen át, mintha mi nem is tudnánk róluk, hogy szöknek. Kijelöltetett erre egy kis szakasznyi katona, amely a lövészárokból kilépve lehúzódott a Malomvíz [Rekavica voda] partjai alá, s itt a kukoricásból mind lelövöldözte őket – akik nem akarták megadni magukat. Ugyanakkor, amikor rájöttek a határőrök és a szenttamásiak, akik a faluban s a falu körül szemlélték a mi csatánkat, hogy az odavalósi magyarok a Malom vizén menekülnek át, odasiettek a mieink, hogy az útjukba álljanak. De azok hátra sem nézve futottak hanyatt-homlok a magyar sereghez, poggyásszal megpakolt kocsikon. Sokan besüppedtek lovastól-szekerestől, sokan meg is fulladtak. Nagyobb részüket a Malomvíz mindkét partjáról összefogdosták s visszafordították anélkül, hogy bárki feje is megfájdult volna [mármint a „mieink” közül! – D. S. A.]. Amíg ott ez a fogdosás tartott, Rácerődből (Szrbobran) mi szünet nélkül lőttünk.”2 III. Radak György: „Ezen az oldalon [Rácerőd felől – D. S. A.] az ellenségből legkevesebb közel 300 halott és majdnem 500 sebesült lehetett, mit azok az emberek tanúsítanak akik a halottakat szállították, és a becseiek ahol a sebesültek feküdtek.”3 „Itt közel 500 halott és majdnem 800 sebesült magyar katona lehetett, akik között itt sok pesti polgár is rajtavesztett.”4 „E csatában 900–1000 esett el részben halva részben sebesülten, s ahogy csak amilyen éktelen veszteséget szenvedett itt az ellenség, nekünk ezzel szemben, teljesen hihetetlen módon, egyetlen sebesültünk sem volt, halottról nem 1

KOVACSEVICS, 53. Teodorovics Manojlo: Osznivanye Szrbobrana ili Prva bitka Szrba protivu Magyara 1848 god. (Opiszano ocsevidcem i szaucsasztnikom tadasnyi zbitija.) [Rácerőd megalapítása avagy a rácok első csatája 1848-ban a magyarok ellen (megíratván az akkori történések szemtanúja s résztvevője által.)], Becs [Bécs], 1853 (Vojvogyanin (Od Milosa D. Rasicsa) – Szrpszko-narodnij kalendar za godinu 1853.), 40. 3 Radak Gyorgye: O buni 1848/49. g. [Az 1848/49-es évi lázadásról], Novi Szad [Ópétervárad], é. n. Matica szrpszka, Rukopiszno odeljenye, M.4771, cirill, 13. A továbbiakban: RADAK, é. n. 4 RADAK, é. n., 26. 2

93

is szólván.”1 „A csata időtartama alatt a szenttamási magyar lakosok fölgyújtottak egy szárazmalmot, gondolván ezzel a rácokat megzavarni, a magyarnak útját Szenttamásra megnyitni. A nekikeseredett rácok, belátván a magyarok gonosz szándékát, a csata végeztével rajtuk ütnek megtorlásképpen, és sokakat, akik át akartak szökni a magyar után a Krivaj lápjain körösztül, puskákból lelövöldöztek a mocsárban. Néhányan megölettek a házaknál is, némelyeket pedig a táborban [értsd: Rácerődben – D. S. A.] lövöldöztek le az összefogottak közül [Mindössze pedig közel 40 halott volt, – Radak György] 2 és így ugyanazon nap, a harcmezőn elpusztult magyarokon kívül elesett 40 [e szám utóbb át van javítva „közel 40”-re – D. S. A.] szenttamási polgár, s annyian vagy többen zár alá tétettek; kik aztán a rácoknak szolgáltak, a leginkább pedig a Lövészárkok erődítésére használták föl őket – s így végződött szerencsésen az első csata.” 3 IV. Biga Péter: „Radisics István [Cтeвaн Paдишић] Úr szenttamási lakos azzal a panasszal jelent meg ezen Hadparancsnokságnál, hogy az első szenttamási csata idején július 14-én, amikor a mi kicsapongó embereink egyik csapata a szenttamási magyarok üldözése és gyilkolása alkalmával irgalmatlanul pusztította és prédálta a magyar javakat, a szerviánok Mikovics István [Cтeвaн Mикoвић] ügyvéd rábeszélésére az ő [Radisics – D. S. A.] házába is elmentek, a szőlőskertbe ahol lakott, s miután megkötözték őt, s megkötve a szervián táborba [Rácerődbe – D. S. A.] vitték … fölgyújtották a panaszos vízimalmát, mivel kitapasztaltatott, hogy elősegíti az ellenség bejövetelét… Ezt követte a föld egész idei termésének a kára és elveszte, mert a panaszos, [magyar – D. S. A.] szolgáinak agyonverése miatt, a 60 láncnyi földjéről egy szem élelmet – sem szénát, sem szalmát – nem hozott be, hanem mindez széthordatott az itteni rácok által…”4 V. CSÁBY Ferenc: „Akik bent maradtak, azoknak sorsa szerencsétlen, mert mindnyájukat megölték. Eddig már 114-et megöltek; az apró gyermekeket fölhajítják, és úgy a panganyétra5 veszik vagy a kanálisba hagyigálják, hogy édesanyjukat a sáncba vihessék el paráználkodni – kiket azután szintén megölnek. Harangozómat agyon lőtték, Templomomból kaszárnyát csináltak, Plébániából kórházat…”6 VI. Sendula János: „Július hó 14-én, a kegyetlen módon öldöklő szerb [értsd: szervián – D. S. A.] lázadók által megfosztattam, úgyhogy semmi nemű öltözettel a rajtam valón kívül nem bírok…” és „…a magam életét csak a Krivaj folyón többekkel átúszva, robbanások dübörgése közepette [menthettem meg – D. S. A.]…”7 1

RADAK, é. n., 15. Itt némi magyarázatot igényel a szöveg. Radaktól két piszkozat áll a rendelkezésünkre. Lényeges különbség nincs is köztük, kivéve – árulkodó módon – a vízimalomnál fölkoncolt magyarok számát, ezért a két változatot itt együtt próbáltam meg bemutatni. A 40-es szám egyébként elképzelhető, hogy vagy csak a Malomvíznél (Rekavica voda) legyilkoltakat takarja, vagy pedig valóban a Rácerődben kivégzett férfiak csoportját, de akkor itt a Császárnál majd 140-ben megjelölt számot – szembetűnő egybeesés – csökkentette le Radak százzal… 3 RADAK, é. n., 16. 4 Szrpszki narodni pokret 1848–1849-e godine [Az 1848/49-es rác nemzeti mozgalom], Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Levéltára/Arhiv Szrpszke akademije nauke i umetnoszti, Karom/Szremszki Karlovci, 7. doboz, 1721. irat. A továbbiakban ASANU, 7, 1721. 5 Vagyis: bajonétra, szuronyra! A ‘rácvédők’ által emlegetett kézifegyverről, a „spádékról”, azaz „spangékról” lehet itt szó, amivel „a szuronyt utánozták le” (GOLUBSZKI, 1893, 12.). A kiirtandó lakosság gyermekeivel való ilyetén kegyetlenkedésnek egyébként ősi hagyománya van. Éppen egy magyar szemtanú jegyezte például föl a borzalmas jelenetet valahol Rigómezőn, amikor a Csernovics orvul végbevitt törökirtásait megbosszuló szultáni seregek a hátramaradó rácságot gyilkolták, miszerint a tatárok „kedvelt játéka volt a gyermekek fölhajítása a magasba, akiket aztán karddal gyorsan darabokra vagdaltak vagy bottal szétverték a fejüket…” MITROVICS, 1989, 106. Lásd még Panics Milorad Szurep: Kad szu zsivi zavideli mrtvima [Amikor az élők megirígyelték a halottakat], Beograd [Nándorfehérvár], 1960., 103. 6 DÉLVIDÉKI S., 2009, 374–375. 7 Sendula János, Kalocsai Érsekségi Levéltár, Személyi részleg. Az első részlet az 1849. június 17-én kelt leveléből származik, a másik – latin nyelvű – pedig egy keltezetlen 1863-as levéléből: „…quanta mala ego cum 2

94

VII. Kolowrat Lipót: „Miközben mi szanaszét lövöldöztünk, néhány gránát esett a település rác részére, ami kigyulladt. Az emiatt nekikeseredett rácok meg elhatározták, hogy a velük együtt lakó magyarokon állnak bosszút, és ölték ezeket. Így, a magyar néptömeg egyszer csak nekirontott ennek a gázlónak, és megpróbált átkelni rajta. A plébános átjutott hozzánk és kiabált, hogy vegyük föl őket. Én védelmet ígértem neki, és fölvezettem egy ágyút a megadott irányba, hogy ha a rácok üldözésbe fognak, föl tudjam tartóztatni őket. Azután elindult a vándorlás. A nők nekigyürkőztek, a csecsemőt a fejükre, egy másik gyereket a vállukra tettek. A férfiak az ingóságokat és a nagyobb gyerekeket vitték a fejükön s a vállukon a vízen körösztül; amely viszonylag mély volt, egy középmagas embernek a melléig ért. Amint ezt észrevették a szerbek az erődből, ágyútüzet nyitottak a szerencsétlenek tömegére, de mindig csak a domboldalba lőttek, hogy az emberek a vizesárokba bukfencezzenek – sikolyokkal töltvén meg a levegőt. Szívbemarkoló jelenet volt. […] Közben a szerbek a födözőimet lőtték, akik a menekülők feje fölött támadták őket. Szétoszlottak az elterülő kukoricásban, és heves sortüzet intéztek a huszárjaimra, akik őket a magas kukorica miatt nem tudták elérni.”1 VIII. Pesics Lukács (Лyкa Пeшић): „Az éjszaka … több lovast elfogtak, kettőnek levágták a fejét és tanúságképpen behozták a táborba, karókra tűzdelték és a mellvédre fölemelték. A ma elkapott 3 magyart pedig a csata után a táborban megölték, és a testüket kivégezetlenül temetetlenül hagyták. A csatatéren … puskákat, magyar lovakat és szekereket zsákmányoltak, itt rabolnak és rabokat ejtenek, tűzzel-vassal pusztítanak…”2 IX. Matics Dömötör (Димитpиje Maтић): „A hősies és becsületes rác nemzet már több fényes győzelmet aratott a magyarok fölött [értsd: a török s a kuruc korban Kecskemét, Sebes, Lugas, stb. esetében – D. S. A.], de a szenttamási csata, ahol 300 magyar vesztett rajta [a Rácerődben leöltek? – D. S. A.], méltán lesz emlékezetes a rác történelemben.”3 X. Szurdutsky István: „Markovics Mirko [Mиpкo Mapкoвић] őrnagy és katonai táborparancsnok Úr, f. július 24-én a Főhadi Parancsnokságnak jelenti, hogy sok szláv, német, zsidó és magyar család kíván Szenttamásról elköltözni azon okból, hogy a helységben történt kihágások következtében néhányan közülük megcsonkíttattak és oly nincstelen állapotba kerültek, hogy ittmaradni nem tudnak többé, mert nincs mivel táplálniuk magukat. Semmilyen útmutatást sem bírván, az őrnagy úr Bácska egészének Főparancsnokságához fordul, hogy megfelelő útmutatással szolgáljon neki e tekintetben, megjegyezvén, hogy ő semmi esetben sem engedte meg, hogy ugyanezen családok átköltözzenek Magyarország belsejébe – hanem csak némelyeknek, éspedig a Naszádos [Sajkás] Zászlóaljba.”4 Lássuk alább tételesen is az itt föltárt tanúvallomások alapján leszűrhető csupasz tényeket. Eközben megfigyelhető, hogy Teodorovics a gyilkoló ‘rácvédők’, Kolowrat az ármányos osztrákok,5 Csáby pedig a polgári áldozatok túlélő képviselőjeként egyaránt illis sub Epocha infaustie Revolutionis 1848. passus fuerim, ubi non solum omnem substiam perdideram, sed etiam vitam cum multis ipsorum solum per fluvium Krivaja natando inter explosienes termentorum…” 1 Kolowrat-Krakowsky Leopold: Meine Erinnerungen aus den Jahren 1848 und 1849 [Emlékeim az 1848-as és 1849-es évekből], I. kötet, Wien [Bécs], 1905, 54. 2 ASANU, 3, 353. 3 Matics Dimitrije: Gyacski Dnevnik (1845–1848) [Diáknapló (1845–1848)], Beograd, 1979 [cirill], 119. 4 ASANU, 4, 439. 5 Kolowrat-Krakowsky Lipót (1804–1863) nyíltan császárhű cseh ezredes Bechtoldnak, a bécsi kamarilla titkos megbízottjának az egyik segítő társa. Főnökét, társaihoz hasonlóan szeptember 24-én ő is követte Bécsbe: pótlovazás ürügyén szökött meg, tetemes adósság hátrahagyásával. (THIM, 1940, 217.) A kamarilla

95

tanúságot tesz a szenttamási népirtás valósságáról. Teodorovicsnál például a menekülő szegénynépet válogatás nélkül, tömegesen mészárolták és Kolowrat ezt teljes mértékben megerősíti. Csáby is tömegvérengzésről számol be, miközben külön hangsúlyozza a kiskorúak és a nőlakosság hidegvérű fölprédálását. A fegyvertelen emberek, nők és gyermekek lassú halálra kínzásának az idegrázó részleteit itt azonban most nem ecsetelhetjük, ezt megtaláljuk a forrásokban és egy nemrég megjelent kötetben.1 Következzen a szenttamási magyarirtásról szóló 10 hiteles tanúvallomás összevetése! I. Kovacsevics ‘rácvédő’ segédpap állítja: 1. A ‘48-as magyar lakosok nem azonosak a maiakkal: ők csak „Szenttamás kisváros néhai magyar lakói”. 2. E lakosok közül „sokan menekülés közben” a szakadár fegyveresek „által leölettek”. 3. A magyar polgártársak közül „sokan” a Krivaj (Bácsér) vizébe vesztek a tyúkréti (tuki) vízimalomnál, valamint északon, a Gyöngyszigetnél (Popovacsa). 4. A „némely” túlélő magyar lakosokat a ‘rácvédők’ „rabszolgaként” használták ki. II. Teodorovics rendőri elöljáró állítja: 1. A „családjaikkal” menekülőket a ‘rácvédők’ „mind lelövöldözték”, ha „nem adták meg magukat”. 2. „Sokan” közülük a Krivaj (Bácsér) vizébe „fulladtak” a vízimalom környékén. 3. A többiek „nagyobb részét … összefogdosták”, s rabságra vetették a megszállt mezővárosban. III. Radak György ‘rácvédő’ élharcos állítja: 1. „E csatában 900–1000 esett el…” 2. Az „ellenségből legkevesebb közel 300 halott és majd 500 sebesült eshetett el…” 3. A ‘rácvédők’ „sok” menekülőt „puskákkal lőttek agyon a mocsárban…” 4. A nemrác polgártársak közül „néhányan … agyonlövettek a házaknál is…” 5. „Némelyek pedig az összefogottak közül a táborban lettek lelövöldözve…” 6. Mindezek az áldozatok összesen „40 közel 40 szenttamási polgár”-t tettek volna ki, az állítólag a „harcmezőn elpusztult magyarokon kívül…” 7. Még „annyi vagy többen zár alá tétettek kik aztán a rácoknak szolgáltak…” IV. Biga Péter (Пeтap Бигa), Szenttamás októberi táborparancsnoka, a vízimalom tulajdonosa Radisics István nyomán állítja az 1848. július 14-ei eseményekről: 1. A ‘rácvédők’ „egyik kicsapongó csapata” általában „üldözte és gyilkolta a szenttamási magyarokat”, valamint „irgalmatlanul pusztította és prédálta a magyar javakat…” 2. Radisics magyar „szolgáit” is különbségtétel vagy válogatás nélkül „agyonverték…”

nagyobbnevű, Jellacsics kinevezését javasló képviselőjének – név szerint Kolowrat-Liebsteinsky Antal (1778– 1861, Franz Anton Kolowrat-Liebsteinsky) grófnak – az unokaöccse ő. (Grosschmid Gábor: Az utolsó báró Kray a szerbek között 1848–1849, Zombor [Coborszentmihály], 1886 (Bács-Bodrog Vármegye Történeti Társulatának Évkönyve, II. évfolyam), 97, 111.) Fekete-sárga szellemtől csöpögő – 1851-ben megírt, de csak 1905-ben kiadott – emlékirataiban azzal dicsekszik, hogy nem erőltette meg magát a szenttamási csatákban… 1 Közlöny: A magyar kormány hivatalos napilapja, Pest, 1848, 284. Iványosi-Szabó Tibor [szerk.]: A mai BácsKiskun megye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, Kecskemét, 1988, 243. Stb. A szakértő olvasónak fontosak lehetnek a magyarirtás mindmáig napvilágot nem látott, itt idézett történeti forrásai is, amelyek nagyrészt fénymásolatban is megtalálhatóak itt: DÉLVIDÉKI S., 2009.

96

V. Csáby Ferenc túlélő helyi plébános állítja: 1. A mezővárosban rekedt magyarságot „mind megölték” a ‘rácvédők’. 2. „Eddig már” – azaz három héttel később – 114 áldozat nevét sikerült összegyűjtenie.1 3. A ‘rácvédők’ az „apró gyermekeket” szuronyokra „veszik” vagy a vizekbe „hajigálják”. 4. A magyar nőket Rácerődbe viszik, ahol megerőszakolják és „megölik” őket. VI. Sendula János szenttamási katolikus káplán állítja: 1. A „szerb lázadók” a nemrác polgárokat „kegyetlen módon öldökölték…” 2. Ő maga „…csak a Krivaj folyón átúszva, robbanások dübörgése közepette” menekült meg a hóhéraitól. VII. Kolowrat császári ezredes állítja: 1. A „rácok … a velük együtt lakó magyarokat … ölték”. 2. „A rácok az erődből ágyútüzet nyitottak a szerencsétlenek tömegére…” 3. A gyilkosok úgy „lőttek, hogy az emberek a vizesárokba bukfencezzenek”, vízbefullasztván így „a magyar néptömeg”-et: „a csecsemőt a fejükre, egy másik gyereket a vállukra” helyező anyákat, „a nagyobb gyerekeket” pedig „a fejükön és a vállukon” cipelő apákat. VIII. Pesics ‘rácvédő’ hadnagy állítja: 1. „Itt rabolnak és rabokat ejtenek, tűzzel-vassal pusztítanak…” IX. Matics Dömötör, a szakadár kormány tagja állítja: 1. A „csata” során „300 magyar vesztett rajta…” X. Szurdutsky, a lázadók megyei parancsnoka állítja: 1. Szenttamás e vészterhes napjaiban „sok szláv, német, zsidó és magyar család … a helységben történt kihágások következtében … megcsonkíttatott, és olyan nincstelen állapotba került, hogy … nincs mit ennie.” 2. A csonka családok „semmi esetben sem … költözhetnek Magyarország belsejébe…” A beteljesített népirtás fogalmát kimerítheti a válogatás nélküli tömegmészárlás, a jövő nemzedékének kiirtása, a nőlakosság megsemmisítése és önmagában a nemzőképes férfilakosság legyilkolása is. A népirtás négy lehetséges válfaja közül Teodorovics, Kolowrat és Csáby háromról tesz itt bizonyságot: a válogatás nélküli tömegmészárlásról mindhárman, a gyermekek gyilkolásáról – Csáby, Kolowrattal együtt – ketten, a nőlakosság szadista föléléséről pedig Csáby egymaga. Kiegészíti itt Csábyt az egyik másodkézi forrásunk, a magyar kormány lapjának, a Közlönynek a híradása. Ez is megrázóan ecseteli a nőlakosság és a gyermekek kínhalálát: „Szent-Tamásról halljuk az irtózatos kegyetlenséget. A magyar asszonyokat emlőiken áthúzott nyárssal vagy zsineggel összefűzvén, ily kínzás közt kísérgetik föl, s alá. Az orvosnak, Tóth nevezetűnek életében kezét-lábát fűrészelték el, s úgy nyakát vágták el. A gyermekeket célnak tűzvén 1 A túlélő híveitől is elszigetelt plébános nyilván sok mindennel, így a népirtás valódi méreteivel sincs még tisztában 1848. augusztus 7-én, a jelentése keltekor. A plébános itt – a hivatásából eredően – föltehetően halotti anyakönyvet próbált összeállítani a saját emlékei és a vele együtt kimenekült néhány túlélő útján. A Tyúkrétről szerencsésen kijutó Csáby – a ‘rácvédőktől’ eltérően – nem volt elejétől a végéig tanúja a vérengzéseknek; ezért az ő adata az összeírt 114 áldozatról csak a valós szám töredéke lehet. Annak föltételezése, hogy mindössze ennyi lett volna a fölkoncolt magyarok és zsidók száma – más források alapján is egyszerűen kizárható.

97

Császár Péternek, az 1848/49-es magyar szabadságharc alhadnagyának a bácsszenttamási magyar és zsidó polgári lakosság irtásáról és kínzásáról írt ismertetésének a kezdete, a – megfogalmazása szerint – „Vadrácz” illetve ‘rácvédő’ (szrbobránac) népirtás túlélő áldozatainak a tanúvallomásai alapján. A kincset érő kútfőt egy padláson találta meg az ismert szenttamási magyar író, Gion Nándor (1941–2002). Ma az OSzK kézirattárában kutatható.

98

ki, lövöldözik agyon. Egy másikat a két torony közt kötélen fölfüggesztettek, s úgy lőttek rá; a pápista templom ajtajára egy másikat kiszögeztek – s több ily hajmeresztő, fenevadhoz sem illő kegyetlenségről, mint valóságos tényekről beszélnek.”1 Talán nem is véletlen, hogy a magyar katolikus pap a népirtás három válfajáról is megemlékezik, Kolowrat tessék-lássék módjára, a ‘rácvédő’ vezér pedig csak általában ír a vérengzésről: valószínűsíthetően az adatközlők érdekeltségének és emberségének is megfelelő fokozati sorrend ez. Rajtuk kívül azonban még hét koronatanú vallomása áll a rendelkezésünkre: Kovacsevicsé, Radaké, Maticsé, Radisicsé, Szurdutskyé, Pesicsé és Senduláé. Az első kettő vallomása a legrészletesebb, hiszen ők nem szenvedő alanyai, hanem föltételezhetően a résztvevői is voltak e véres eseményeknek; ráadásul – vezető beosztás és a vele járó felelősség híján – valamivel bőbeszédűbbek is. Radisicsot ugyan magyarbarátsággal vádolták az őt tönkre tevő Mikovicsék, csakhogy ő maga ottmaradt a ‘rácvédők’ között. A szavait is különben nem más, mint a szenttamási lázadók későbbi táborparancsnoka, Biga százados is megerősítette. A válogatás nélküli tömegmészárlásban tehát mindegyik ‘rácvédő’ tanúnk megegyezik. Ezen az oldalon ennél többre nem is futotta az őszinteségből; a nők és a kisdedek kegyetlen fölkoncolásának a tényeit teljesen nyíltan nem vállalhatták még a nemzetiségük szakadár közvéleménye előtt sem, amely őket nemzetük választottjaiként ünnepelte. Asszony- és csecsemőgyilkosok nem fértek bele e „nemzeti hősök” fehérkék-piros szalagokkal ékített, aranykeretes képébe. A nem-rác kisgyermekek elpusztításakor egyébként, mintha némi szégyen és ódzkodás is megfigyelhető lenne némelyik ‘rácvédő’ részéről, akik csak úgy vettek ebben Csáby szerint részt, hogy a társaik szuronyára dobálták a Malomvíznél legyilkolt szülők csecsemőit – ahelyett, hogy saját kezűleg ütötték volna agyon őket… Másodkézi tanúvallomások is a rendelkezésünkre állnak. Itt Császár Péter, a második bácsszenttamási ostrom résztvevője a legjelentősebb forrás: „élő tanúk”-ra hivatkozik, „kik a történteken jelen voltak, szemeikkel látták.” Császár így a következőket állítja: 1. Minden magyart leöltek, akit az „utcákon találtak…” 2. „Összefogdosták a férfiakat” és „rövid haditanács után főbe lőtték őket…” 3. Mintegy „140 magyar férfi” kivégzését számszerűsíti. 4. A túlélők „mintegy 240-en lehettek” – legalábbis aznap még.2 Itt, a válogatás nélküli tömeggyilkosságok megjelenítése mellett, a népirtás éppen azon válfajáról esik még szó, amelyet a jelentést író Teodorovics és Csáby kihagyott: a férfilakosság legyilkolásáról. Az adat teljes mértékben hitelt érdemlő, hiszen az ellenség részérő Radak is (5. pont) tanúságot tesz az esetről, szinte szóról szóra ugyanígy: „némelyek pedig az összefogottak közül a táborban lettek lelövöldözve…” Csak azt felejti el kihangsúlyozni, hogy ők férfiak voltak. Csak hát, Radak egyébként sem beszél másokról – nőkről vagy gyermekekről –, ha a legyilkoltakról ír, csakis értelemszerűen férfiakról. A túlélő szemtanúk vallomásának másik, korabeli forrását adják az 1848-as ún. tudósító költemények. Itt elsősorban a Rác és szerb lázadás Szenttamásnál című gyászénekben találunk kézzelfogható adatokat a magyarirtás részleteit illetően. „Ezalatt ám Szenttamáson borzasztó eset történt: / Az első ágyúlövésre a magyarság szarvasként / A szőlő felé futottak, hol egy folyón útjokat / Folytatván, öt szekereik a posványban felakadt; / A megterhelt szekereken ülő nők és gyermekek / A szekérről 1

KÖZLÖNY, 1848, 59. Ezeket a sorokat remegő kézzel másoltam ki 20 évvel ezelőtt. S az embernek itt már kétségei támadnak! Egyáltalán leírhatunk ilyesmit? S hol van az emberi lelkiismeret alja? 2 CSÁSZÁR, 1904, 1012, 1010.

99

kiáltoztak, hogy jöjjön segedelmek, / Mert a partokról lődöztek a megdühödött rácok, / Szuronyokkal öletvén le az elmaradt magyarok…”1 Az ének azonban a rémségeket is különösen érzékletes (plasztikus) részletességgel ecseteli: „Szenttamáson irtóztató kínt szenved a lakosság, / Elevenen süti őket a megdühödött rácság. / Elébb egy láncos ostorral, melynek golyó van végén, / Kínoztatnak, és ezután testeket széjjeltépvén. / A háromezerre menő magyar lakosokból már, / Akik megmaradtak is még égbekiáltó kín vár.”2 Az anyag szerkesztője egyébként előre figyelmeztet, hogy „e históriás versek forrásértékűek,” s „hogy e költeményeket nem a fantázia színezi ki, hanem a tényekre építenek” – legyenek ezek bármennyire is „rendkívül kíméletlen” események…3 Idézhetjük itt még Széchenyi István (1791–1860) naplóját is, melynek 1848. július 17-ei bejegyzése úgy szól, hogy Bácsszenttamáson a nagyszerb fajgyűlölők „Zákó biztos magánértesülései szerint: 1500 magyarnak vágták le a fejét”.4 Zákó István (Cтeфaн Зaкo, 1810–1860) a térség rác nemzetiségű szülötte, lánglelkű hazafi, negyvennyolcas országgyűlési képviselő, aki az adatot valószínűleg ugyanazon kémeitől szerezte; amely „kémek által bebizonyosodott” hetekkel korábban, hogy Bácsszenttamás hatalombitorlói valójában a lázadás oldalán tevékenykednek.5 Ugyanígy másodkézi forrásunk például, a július 20-i tudósítás is a Kossuth Hirlapjában, mely szerint e vegyesajkú mezővárosban „a meg nem menekülhetett számtalan helybeli magyarok, öregek, ifjak, nők, s ártatlan gyermekek a legnagyobb kínzások közt végeztettek ki”. Több ilyen közvetett bizonyítékot is föl lehetne sorolni. Ilyen például Madarász József országgyűlési képviselő naplójában a „Megdöbbentő hirek. 1848 julius 18.” fejléc alatti bejegyzés: „Az ellenforradalom aggasztó hirei fölizgatták még e házat is. Mondják, hogy a rácok Szenttamáson minden magyart, a csecsemőkkel együtt lekoncoltak.”6 1848. július 14-e »Rác Dicsősége« és a magyar szabadságharc kezdete Vázoltuk fönt nagy vonalakban a magyar forradalom kitörését követő erőszakos fejleményeket a rácjárások tényleges kezdetéig, de leginkább csak Bácsszenttamás vonatkozásában. Ágyazzuk most be szélesebb kitekintéssel is az adott történelmi keretekbe a korabeli események kiindulópontját, a ‘rácvédő’ népirtást! A magyar kormány sorsdöntő lépésekre szánta el magát a húsvéti zendülések, a szakadár rác állam kikiáltása, a magyarság és hazafiasság elleni gyűlölet jegyében zajló tömeggyűlések, a fegyverkezés és a népirtó háborúra való készülődés, s végül a tételi (titeli) körzet június elejei lázadók részéről történő katonai megszállása láttán. Garasanin bujtogatói ugyanis nem a levegőbe beszéltek, amikor arra uszították a betelepedett rácságot, hogy „kisebbségei” kérdését – akik a követölt idegen területek lakosságának több mint 75%-át tették ki – „a bátor rác karok kardjaival” oldja meg. Bizonyítja ezt

1

Pogány Péter [szerk.]: Riadj magyar! 1848–1849 fametszetes ponyvái, csatakrónikái, Bp., 1983, 158. POGÁNY, 1983, 160. 3 POGÁNY, 1983, 12. 4 Széchenyi István: Napló, Bp., 1982, 1287. Széchenyit ugyan érheti a vád, hogy sok mindent eltúlozva ad elő; ám itt Zákóról van szó, az 1500 lenyakazott magyar adata tőle származik, ehhez Széchenyinek semmi köze. A ‘rácvédők’ minden magyar fejét Rácerőd mellvédjeire tűzik föl (Kossuth Hirlapja, Pest, 1848, 315; V. WALDAPFEL, 1953, 345; CSÁSZÁR, 1904, 1010) s ebben vélhetően versengenek is egymással. A Szurdutsky által is kiemelt „Rác Dicsőség” (VJESZTNIK, 1848, 113.: „Cpпcкa Cлaвa”) kóros tudatzavara (pszichózisa) ugyanis egészen biztosra vehetően oda hatott, hogy a hóhérok fészkében mindenki pontosan tudta, hány magyarnak a feje „emeli” a nagynemzeti bálvány (Rácerőd) vérszomjas és förtelmes dicsőségét. Ezek száma naponta tovább nőtt. Az ezer-ötszáz fej tehát, ott himbálózott Rácerőd mellvédjein. Ettől csak azok mentesültek, akiknek tetemét a víz, a tűz, a bűz vagy az ebek emésztették el. 5 KOVACSEVICS, 12. 6 Madarász József: Emlékirataim 1831–1881, Bp., 1883, 137. 2

100

például, a június 22-ei bácsszenttamási magyar- és zsidóverés,1 amint „a némelyek által pincékben rejtve tartott fegyveres szerviánusok” által végbevitt „kannibálias” újvidéki (ópéteváradi) mészárlás is2 június 26-án, ami sok magyar és sváb lakos – köztük gyermekek3 és tejesasszonyok4 – kegyetlen agyonverésével járt.5 Ezek a véres történések az Újvidéken is illetékes péterváradi császári parancsnok, Hrabowsky János (Johann Hrabowsky, 1779–1852) kétes magatartásához vezetnek már el bennünket.6 Az ő nevéhez fűződik az első fegyveres összetűzés is, június 12-én. A harcokhoz vezető döntő lépést, Hrabowskyék hadtápvonalainak az elvágásával Sztratimirovics, az önjelölt „Legfőbb Vezér” (németül: „Hauptführer”) tette meg, amikor az emberei Hrabowsky futárát foglyulejtették, kinek levelei „a fanatizált néptömegtől felbontattak, s összeégettettek”.7 Nem véletlenül: a fegyveres összetűzés ugyanis immár a rác szakadároknak és a kamarillának Bécsben is az érdekében állt, hiszen kezdett nevetségessé s hiteltelenné válni ez az egész mozgalom. Vérontás és háború kellett a fölheccelt tömegeknek; a szavakból s ígéretekből mindenkinek elege volt már. Hrabowsky tehát, Karlovic (Karom, ma Cpeмcки Kapлoвци) megtámadásával – akár tudatosan, akár nem, de – inkább szolgálta Sztratimirovicsékat és a bécsi kamarillát, mint a magyar kormányt. A hadművelete során meg sem kísérelte Karlovic lázadóktól való fölszabadítását – sőt, még csak nem is vette tervbe ezt! Ő csupán azért támadott, hogy a félsikerrel – illetve félkudarccal – tovább növelje a szakadárok önbizalmát.8 A lázadást döntően éppen az ilyen, látszólag magyar oldalon működő kétes pártállású „illetékesek” szították; a végnélküli engedékenységükkel, felelősségvállalástól menekvő határozatlanságukkal, avagy egyenes – de titkos – hazaárulásukkal. Hrabowsky és a „Legfőbb Vezér” karlovici (karomi) összetűzése mindenesetre igen nagy port vert föl. „Nemzetiségünk a legnagyobb veszélyben van; nevünk, nyelvünk és szent hitünk mindörökre ki lesz csiszolva a világ történetéből – írja a kiáltványában Sztratimirovics most, természetesen a „mi” és „ők” fölosztásának a jegyében –, ha mind aki fegyvert tud fogni, idős és fiatal, gazdag és szegény, most talpra nem szökik ... hogy az állítólagos magyar királyság-, az ő váraik-, falvaik s városaik omladékain, megalapozzuk s századokra megerődítsük a mi nemzetségünket.” 9 A „Legfőbb Vezér” – illetve követői – maguk sodorták ugyan veszedelembe a rácságot, igazi céljuk azonban az Alvidék szabadságszerető népe, ezen belül is elsősorban a magyarság legaljasabb elpusztítása volt – amit itt is őszintén bevallottak. A császárhű Hrabowsky is mély aggodalmát fejezte ki ezzel kapcsolatban, azt ígérvén Magyarország kormányának, hogy „minden ügyességemet megpróbálom ami a rendelkezésemre áll hogy elkerüljem a polgárháborút, amely csakis kiirtásig tartó háborúvá válhat s amely névtelen nyomort fog hozni...”10 1

BESSENYEI, 1894, 269. THIM, 1930, 467. Thim József: Délmagyarország önvédelmi harca 1848–1849-ben. Zombor [Coborszentmihály], 1887, 100. 4 Chownitz Julian: Fél esztendő a negyvennyolcas forradalom Magyarországán, Bp., 1998, 231. 5 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848–1849-ben, I. kötet, Genf, 1865, 227. 6 Hrabowskyt a hadügyi tárca feje is eleitől fogva a rác lázadókkal egyetértőnek tartotta (V. WALDAPFEL, 1953, 246), aki „szinte csókolodzott nemzetünk ellenségivel, királyunk hütelen alattvalóival, és az emberiségre ostorozó Tyranizmust [zsarnokságot] fel idéző véres agenseivel” – ami szó szerint be is igazolódott Szenttamáson! (V. WALDAPFEL, 1953, 272) Spiránál azt is olvashatjuk, hogy Hrabowsky „mindvégig titkos levelezést folytatott az ellenforradalmat az osztrák hadügyminiszteri székből szervező Latour gróf táborszernaggyal”. Ráadásul, 1849 januárjában Hrabowsky meg is hódolt Windisch-Gratz előtt. A bosszús és önérzetében sértett kamarilla mégis öt évre ítéli őt. Mindezt lásd Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! Bp., 1989, 404. 7 IVÁNYOSI-SZABÓ, 1988, 194. 8 THIM, 1887, 82. 9 PEROVICS, 1952, 398. 10 PEROVICS, 1952, 406. 2 3

101

A lázadók már úgy viselkedtek, mintha meghódított földön lennének. A községekre sarcot vetettek, a rác lakosokat erőszakkal a táboraikba hajtották és hadiszolgálatra kényszerítették: amelyik falu ellenszegült, azt megrohanták és fölperzselték.1 Az első rajtaütést egy temesközi (bánáti) falu, az oláhlakta Végszentmihály (ma Lokve) szenvedte el július elsején.2 Majd következett Vajkóc (ma Vlajkovac),3 és Paulis (Bethlenháza, ma Pavlis), ahol Sztratimirovics hóhérai a magyarországi kormányhoz hű, tekintélyes rác lakosokat kínoztak halálra.4 Végül még a javarészt sváblakta Versec (Érdsomlyó) városát is megtámadták, de ez csúfos kudarcba fulladt.5 A bácsszenttamási nemrácok lemészárlásával – ami az egész országot megdöbbentette –, az eseménysorozat minden tekintetben átlépi a hazafias közvélemény tűréshatárát. Ez olyan átütő erejű változásokhoz vezetett az addig békés néptömegek hangulatában, hogy sok történész ezt az eseményt tekinti a szabadságharc kezdetének. Mert bárhogyan is nézzük – mint azt például V. Waldapfel Eszter marxista történetíró is megjegyzi –, a Rácerőd (Szrbobran) alatti mezőség a „szabadságharc első komoly súlyos összecsapásának a színhelye”.6 Az itt végbevitt színjáték minden visszássága ellenére is! Hiszen, akármennyire is „az ellenséges ágyútűz legerősebb vonalában állítá föl” – hogy Asbóth Lajos honvédezredes szavaival éljünk – Bécs titkos ügynöke, az áruló Bechtold Fülöp (Philipp von Bechtold, 1787–1862) altábornagy a neki kiszolgáltatott seregeket;7 az kétségtelen történelmi tény marad, miszerint a szakadár lázadók és magyar honvédek legelőször Bácsszenttamás alatt kerültek egymással összetűzésbe.8 A vérbosszú kereke már július 14-én beindult Moholon (Mohorrévén),9 az egyedüli jelentősebb rác többségű kis szigeten a bácssági Tiszamente északabbi részein, ahonnét a legtöbb rác szakadár vonult át a lázadók hírhedt Rácerődjébe,10 majd vett részt a tömeges öldöklésekben, illetve vált a gyilkosok cinkosává. A bácsszenttamási mészárlással egy 1

GRACZA, 1894, 83. CHOWNITZ, 1998, 180. Böhm Lénárt: Délmagyarország, vagy az úgynevezett Bánság külön története, Bp., 1867, 291. 4 HORVÁTH, 1865, 369 és Irányi Dániel–Charles-Louis Chassin: A magyar forradalom politikai története 1847–1849, I. kötet, Bp., 1989, 343. 5 HORVÁTH, 1865, 370. és V. WALDAPFEL, 1953, 342. 6 V. WALDAPFEL, 1953, 341. 7 Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-iki és 1849-iki magyarországi hadjáratból, I. kötet, Pest, 1862., 132. Könyve kiadásakor Asbóth (1803–1882) már maga is a legsúlyosabb nemzetárulást műveli. A hétéves várfogságot szenvedett honvédtábornok ugyanis, akit 1861-ben ismét elhurcoltak, megtört. Theresienstadtból már mint titkos ügynököt engedték ki, aki 1864 tavaszán 10 000 ft-ért rendőrkézre adta az ellenállás majdnem egész vezetőségét, megtörve ezáltal a forradalmi szervezkedés gerincét. Mivel pár hónapig látszatőrizetben volt, árulása csak a bécsi zárt levéltári anyag megnyitása, 1918 után vált ismertté. A titkos árulók életpályáját járja: megszűnnek az anyagi gondjai, sorra jelennek meg a könyvei, 1863-től pedig már az MTA tagja is… 8 A „korábbi pétervárad-karlovici és verseci csatározásokat mellőzve” – amelyeket kizárólag császári seregek vívtak Sztratimirovics Béccsel is packázni próbáló hordáival –, a bácsszenttamási hazafiak általános lemészároltatásától „számíthatjuk a szabadságharc kitörését.” (V. WALDAPFEL, 1953, 341.) Minden álnok színjátéktól mentes, igazi csaták és győzelmek sora következik. Az Urbán által is „a szabadságharc első hősi halottai”ként említett bácsszenttamási áldozatokat követően ugyanis, a megtámadott magyar nép önkéntelen önvédelmi harcának föllobbanását ez után már szinte napról napra követhetjük a futaki, écskai, és tiszaföldvári csaták, valamint az újabbnál újabb szakadár lázadások és villongások során. A véres zavargások – sőt, összetűzések is – a térség rác szórványokkal is bíró középső övezetében robbannak ki, Magyarkanizsától Csurogig (Csörögig), Futaktól Törökbecséig, sőt Nagybecskerekig és Fehértemplomig (Fehéregyházig). HORVÁTH, 1865, 372– 373; Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harcz 1848–1849-ben a Délvidéken, Szabadka, 1902, 38; Dimitrijevics Milos: Uszpomene iz moga zsivota [Emlékek az életemből], Novi Szad [Ópétervárad], 1896, 4; Szurducski Sztevan: Feldvarszka bitka 2-og Julija 1848 god [A földvári csata 1848. július 2-án], Matica szrpszka, Rukopiszni odszek, szign. M.17743, Ópétervárad/Novi Szad, cirill; GRACZA, 1894, 92; Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Bp., 1973, 347; THIM, 1940, 177 stb. 9 GOLUBSZKI, 1893, 22. 10 RADAK, é. n., 10. 2 3

102

időben kirobbant moholi polgárháborúnak azonban, melyet az ott maradó szakadárok indítottak volna – megint csak a magyarság megsemmisítése céljából –, mindössze 71 áldozata volt, kik közül 67-en rácok voltak: a hóhérok ezúttal kudarcot vallottak.1 A következő napokban aztán, további sok száz magyar lakos veszik oda az orvul legyilkolt, árulások sorozatával sújtott, gyermekfej-gúlával is megcsúfolt Tiszaföldváron (ma Bácsföldvár/Бaчкo Гpaдиштe).2 A szenttamási vérengzés után ugyanis, a szinte szomszédos Földvárat is azonnal megtámadta Szurdutsky, mire Bechtold altábornagy, az ország déli részén lévő kormányerők főparancsnoka három nap védelem után hirtelen megparancsolta a csapatainak, hogy hagyják ott a falut is és annak védtelen lakosságát is. Ennek a váratlan hadparancsnak azonban a magyar nemzetőrök nem tettek eleget.3 A Bechtold árulásával megsegített fajgyűlölők, a polgárok és kisgyermekek védelmében önmagát tudatosan föláldozó – kaszákkal „fölfegyverzett” – hős nemzetőrséggel együtt mészárolták le a község magyar, zsidó és sváb lakosságát, miközben minden nem-rác házat porig égettek.4 Ugyanis a „szerviánok – így a főparancsnok Szurdutsky! –, elkezdenek rohanni a faluban senkit sem kímélvén, kiáltozván a »Rác Dicsőséget«. Kinek milyen fegyvere volt, azzal osztotta a halált az ellenségre…”5 Áldozatait az újabb vérfürdő, Szurdutsky szerint főleg az „egyszerű magyar népből vette, mert ez utóbbiaknak a csata idején nem volt más menekvésük, mint a hídon átszaladni, ahol vagy a mi ágyúink gyilkolták le őket vagy a saját lovasaik gázolták el, sokan pedig meg is fulladtak. Sok paraszt, számuk ismeretlen, aki nem vonult félre, különösen pedig akiket fegyverrel találtak, le lett gyilkolva.”6 A szerviánok, a földvári rácok zöme és az idevezényelt ‘rácvédők’ községszerte „baromi kegyetlenség” közepette – és ezek Bechtold szavai! – üldözik, rabolják, gyilkolják, darabolják és égetik a magyarokat, zsidókat és svábokat, nem iralmazva még a nőknek és csecsemőknek sem, „megcsonkítván” a magatehetetlen sebesülteket is.7 Még a bécsi lapokban is föltűntek a szemtanú osztrák – egyébként bevallottan magyargyűlölő – katonák tanúvallomásai, melyek szerint a „szerbek [szerviánok – D. S. A.], amikor benyomultak ebbe a faluba, több magyar paraszt fejét levágták”8 A szerencsétlen lakosságot az utolsó csöpp véréig védelmező9 nemzetőrséget és egy század Ferenc Károly-huszárt a lángtengerben álló főtéren zárták gyűrűbe.10 A lángokban és az ágyúk tüzében lelték halálukat mindezek a hősök, de az ide húzódó lakosok is; hogy végül maga a lángoló templom is a gyilkos hordák kezére kerüljön.11 Foglyokat nem ejtettek, a férfiakat, nőket, számtalan gyermeket is rettenetes módon végeztek ki a templomban. E kegyetlenkedések eredménye lett például az a 37 gyermekfej, amelyekből még gúlát is építettek az oltár elé, szervián lobogóval a tetején – „egy szőke fiúcska koponyájába ütvén” azt.12 Pirkadt már, amikor az Óbecséről mindenféle parancs nélkül is ideérkező Damjanits 1

THIM, 1930, 555. Hamvay Ödön: Damjanich János élete története és szemelvények nejéhez intézett leveleiből, Bp., 1904, 48. 3 V. WALDAPFEL, 1953, 362. 4 OLCHVÁRY, 1902, 39. 5 VJESZTNIK, 1848, 113. 6 VJESZTNIK, 1848, 113. 7 GRACZA, 1894, 92. 8 Abend-Beilage zur Wiener Zeitung, Wien [Bécs], 1848, 117. sz., 463: „Die Serben haben beim Cinbringen in das Dorf mehreren ungarischen Bauern bie Köpfe abgeschnitten…”. 9 Kaper Szigfrid–Zdravkovics Szvetozar: Szrpszki pokret u Juzsnoj Ugarszkoj 1848–1849-e godine. [Az 1848/49-es évi rác mozgalom Dél-Magyarországon], I. kötet, Beograd [Nándorfehérvár], 1870 [cirill], 118. 10 VJESZTNIK, 1848, 113. 11 BOROVSZKY, 1909, 344. 12 HAMVAY, 1904, 48. Szüleik sokkal számosabb feje nem is jelképezte kellően a sztratimirovicsi népirtást! Lásd ezt még KOLOWRAT-KRAKOVSKY, 1905, 65.-ben, az „Irtózatok Földváron” cím alatt. 2

103

„1 század honvéd, 1 század Dom Miguel s egy fél század huszár” csapattal és a nemzetőrség megmaradt tagjaival – a császáriak harcot megtagadó Vilmos-gyalogjai nélkül – egyetlen rohammal fölszabadítja Tiszaföldvárt, a lakosség gyilkolásában elfáradt, részeg ellenségtől.1 Noha a falu magyar részében csak üszkös romokat és vérbefagyott, megkínzott tetemeket találnak, a rác házakat nem gyújtották föl bosszúálló kezek. Tiszaföldváron ehelyett 1848. július 18-án ismét alkalmunk nyílik arra, hogy egy jellegzetes remekművét bámuljuk meg az „oszd meg és uralkodj” elvre épülő, népirtó bécsi államvezetésnek.2 A magyar szabadságharc legújabb vérmezőjét ugyanis, az alvidéki osztrák-magyar kormánycsapatokat irányító Bechtold minden értelmes magyarázat nélkül még egyszer átadja az ellenségnek3 – a titkos szövetségeseinek. A másodjára is bekövetkezett magyarirtás és szégyenteljes árulás vádja azonban érzelmi pokolgépként pusztított a térség veszélyeztetett lakosságának a tudatában. Megtörtént a magyarországi és a szakadár közvélemény teljes szembefordulása: a hazafias magyarok, bunyevácok, rácok, zsidók és egyéb nemzetiségűek is immár – szinte mindannyian – a förtelmes háborús bűneikben szó szerint gyönyörködő „vadrácok” kiirtását követölik.4 A botrányt csak növelte, hogy Bechtold még a legyilkolt tiszaföldvári lakosság szétmarcangolt tetemeit sem engedi – még összeszámolni sem. Még a hóhérok büszkeségeit, a templomban hagyott gyermekfejeket sem engedi eltemetni. A különféle testrészeket a Csonthalom (Kostanica) dombjában hányják rakásra a környék magyarsá-

A hazafias nemrác lakosság egyik legnagyobb délvidéki vérmezeje, a földvári Csonthalom (Kostanica). Máig temetetlen tetemdombja ez Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) azon vértanúinak, akiket 1848. július 18-án „a bátor rác karok kardjaival irtottak ki gyökerestől” – Sztratimirovics útmutatása szerint. Itt porladnak azon ártatlan magyar polgárok maradványai is, akiket Titó utasítására az ún. „partizánok” gyilkoltak halomra 1944 őszén. E csontok az ún. „Szerbiai Vajdaság” eszméjének megtestesítői, a nagyszerb gondolat borzalmas hírnökei.

1

V. Waldapfel Eszter [szerk.]: A forradalom és szabadságharc levelestára, II. kötet, Bp., 1953, 123; 358. Vetter Antal: Az 1848/49-i szerb támadás, Pest, 1886 (Hazánk 5), 145. OLCHVÁRY, 1902, 40; VETTER, 1886, 145. 4 V. WALDAPFEL, 1953, 342. 2 3

104

ga révén, majd – reggelig eme évszázados tetemdomb mögött pihenvén1 – innen vonulnak vissza Óbecsére. Marad azonban magyar holttest bőséggel, szerteszéjjel is. „Óbecsén azon az utcán, mely a földvári végre vezet: több tisztes embernek elő adása szerént nyomasztó bűz gőzölög főképp hajnalban, néha midőn a szellő onnan lengedez – írja az elkövetkező napokról a főszolgabíró. Az el esett, és a kukorica földeken meg más vetésekben temetetlen hagyott mieink és ellenségi testeknek ezen nyári meleg napokban fel oszlott tetemeiknek bűze ez.”2 A kiirtott tiszaföldvári magyarság szétmarcangolt testi maradványai Rakics Lazar (Лaзap Paкић) történész szerint ma is itt porladnak temetetlenül: elsősorban a hatalmas „Csonthalom” komor dombjában, a becsei út mellett.3 A kiirtottak száma Tiszaföldváron a források alapján mintegy ezerre tehető, míg a szakadárok részéről Szurdutsky szerint összesen kilencen estek el…4 Bechtold alattomos árulása itt is ugyanúgy zajlott le, mint Bácsszenttamás alatt, ahol csak katonai szemlének tervezte meg a ‘látszatostromát’, eleve.5 Mihelyst irtani és kínozni kezdték ugyanis, az általa fölhergelt ‘rácvédők’ kilenc óra táján a hazafias lakosságot,6 a kamarilla e titkos ügynöke Szenttamáson is cserbenhagyja a poklok kapuja előtt álló pórnépet, amint ezt három nappal később megismételte a szerencsétlen földváriak esetében is. Így, seregeinek visszahívása, illetve – a halálraítéltek segítésével mégiscsak próbálkozó császári tiszt – Kolowrath visszarendelése után; a ‘rácvédők’ egész nap zavartalanul kergetik, gyilkolják és gyötrik a mintegy kétezer-nyolcszáz főnyi városban rekedt, csak csekély részben kimenekülni képes magyar és zsidó lakost.7 Bechtold honvédeit valójában az ártatlan áldozatok fájdalmas kiáltásai, karókra szurkált emberfejek8 százai búcsúztatták! Azok közül, akik túlélték a hóhérok minden támadását, 140 vértanú férfit9 rögtönítéletileg Rácerődben, a hírhedt Szrbobranban végeztek ki késő éjjel;10 a mintegy 200 szemrevaló magyar lányon és fiatalasszonyon pedig szadista kéjgyilkosok osztoztak, hogy a gyötrelmes elmúlás az esetükben hónapokig tartson… Szenttamáson mintegy 2000 ártatlan magyar és zsidó lakost öltek le és kínoztak aznap halálra a ‘rácvédők’, amiből 1500 embernek a feje a mezőváros melletti földvár – az ún. Rácerőd/Szrbobran – mellvédjeire tűzött póznákra került.11 Bechtold titkos segítségével tehát, Szenttamás körül és az egész megyében is szinte minden úgy történik, ahogyan azt az ellenforradalmi Bécs kívánja: a fővezér a bécsi kamarilla titkos, meghoszszabbított keze.12 Törvényes kormányát elárulva, a szakadár lázadást szítva, maga szervezte a véresebbnél véresebb dél-magyarországi tűzfészkeket. Bechtold árulássorozatával és Sztratimirovics szégyenteljes lázításával Bécs és Belgrád itt egy olyan, különösen kegyetlen polgárháborút robbantott ki, melynek során Magyarország ellenségei kedvükre „irtathatták” a hazafiakat „a bátor rác karok kardjaival … gyökerestől”. Az 1848. július 14-én Szenttamásnál elkövetett látszatostrom célja tehát, a túsz néptömeg fölkoncoltatá1

OLCHVÁRY, 1902, 40. Bács-Bodrog vármegye főispánjának iratai, Tartományi Levéltár, Ópétervárad/Újvidék, 2.3./2274. 3 Rakić Lazar: Nadalj revolucionarne 1848–1849. godine [Nádalj a forradalmi 1848/49-es évben], Novi Szad [Ópétervárad], 1965 (ZDNMS 41.), [cirill], 67. A Csonthalom méretéről lásd OLCHVÁRY, 1902, 67. 4 VJESZTNIK, 1848, 113. 5 BESSENYEI, 1894, 270. 6 CSÁSZÁR, 1904, 1009. 7 CSÁSZÁR, 1904, 1010. 8 IVÁNYOSI-SZABÓ, 1988, 243; V. WALDAPFEL, 1953, 345, és KOSSUTH HIRLAPJA, 1848, 315. 9 CSÁSZÁR, 1904, 1010. 10 RADAK, é. n., 16. 11 SZÉCHENYI, 1982, 1287. 12 GOLUBSZKI, 1893, 13–14; PETROVICS, 1929, 21; GROSSCHMID, 1886, 111; THIM, 1887, 105; Magyarország története 1848–1890, I. kötet, Bp., 1987, 236; Spira György: Hrabovszky altábornagy tévelygései Péterváradtól Alamócig, Újvidék [Ópétervárad], 2001, 267–268 stb. 2

105

sa és a rácság minél gyökeresebb szembeállítása volt a magyarsággal – amint a Bechtold Fülöp által elárult tiszaföldvári polgári lakosság lemészároltatásának is, három napra rá. A nagyszerb fajgyűlölők és gonosztevők által rendezett rácjárások megismétlődtek egész Dél-Magyarországon 1849 februárjában, a rác szakadár erők megszállásának borzalmas napjaiban. Ezért sorsdöntő – és Dél-Magyarország 1848-as hazafias önvédelmi mozgalmának talán legmegrendítőbb állomása – a magyar és nemrác lakosság kiirtása Szenttamásról, amit a gyalázatos aknamunkájukat a kossuthista Magyarország kormányhadseregének élén kifejtő áruló osztrák tisztek segítségével, hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre az ún. ‘rácvédők’ (akik valójában: rácszégyenítők). 1848. július 14-ének Bácsszenttamás alatt vérbeborult napja a vérbosszú könyörtelen fogaskerekének belendítése a bécsi államtanács megnyújtott kezei által – a régi oszd meg és uralkodj jelszó jegyében. Ez pedig 1849-ben a határtalan szenvedés és gyűlölet ördögi körévé lesz… E bécsi állami testületnek, az ellenforradalom központjának a felelőssége mindent elsöprő: tudatosan és tervszerűen erőszakolta ki a szakadárok és a hazafiak közti háború legrettenetesebb változatát, eleve esélyt sem adva többé egy, az április nyolcadikaihoz hasonlatos kiegyezésre, ami által Magyarország lakói – svábok, rácok, magyarok, oláhok stb. – egységesen léphetnének föl az osztrák uralom ellen. Bácsszenttamáson pattant ki a népirtó polgárháború első szikrája, mint valóságos határkő a pesti forradalom és a magyar szabadságharc között. Így lett július 14-e a becstelenség és aljasság napja… Az elkövetett népirtás letagadása s a múlt kísértetei Ma a szólásszabadság térnyerését és az uszítás halkulását tapasztalhatjuk Belgrád felől. Nem kell talán már hatósági üldözéstől tartani, ha valaki azon források alapján is írna történelmet, amelyeket kitagadott a letűnt rendszerek elpolitizált történetírása. A szabadság friss levegője által kiszellőztetett térségben most nyílik először alkalmunk arra, hogy a vitatott történelmi kérdések esetleges szőnyeg alá söprése és a hullák szekrényekbe zárása helyett, végre a minél teljesebb tárgyilagosságra való törekvésben, a történeti tények elfogulatlan föltárásában, és egyáltalán az igazságkeresésben működjünk együtt, népeink közös múltját illetően. Ez kell, hogy összekössön bennünket – mert ez semmiképpen sem mindegy! – és akkor békében élnek majd egymással a népeink!1 Csakhogy, a szerb és a magyar történetírás szemlélete – legyen az akár nemzetieskedő, akár nemzetietlenkedő, avagy tárgyilagos – úgyszólván nem is találkozott még: a két nézetrendszer képviselői tulajdonképpen elbeszélnek egymás mellett. Nem arról van tehát szó, hogy okvetlenül szemben állnának, hanem hogy nem is ismerik egymást… Ennek kifejezett politikai okai vannak. Mert ami a szerb történetírási irányzatokat illeti, azok általában nem is elsősorban azokra a kérdésekre keresik a választ, amelyeket maga az adott tárgykör fölvet, hanem előre megfogalmazott „államérdekek” szempontjából közelítenek a kérdésekhez. Ez áll, a Moszkvából vezényelt kádári (Kádár János, 1956–1989) történetírásra is, csak ‘kismagyar’ előjellel. Miután pedig megismerkedtünk a fönti borzalmakkal, végül leszögezhetjük, hogy a rágalmazó múlthamisítás olyan mindenható népámító fegyver az éppen időszerű hatalom kezében, aminek mentén szenttamási és zentai méretű tömeggyilkosságokat is el lehet hallgatni az új erkölcs és az új világ ígéretének a fényében, és apokaliptikus rémuralmat is meg lehet valósítani a „betolakodók” fölött, a szabadság és a fölszabadítás fogalmának feje tetejére való állításával. A lelkiismeret s az emberek tömeges megsemmisítésének leghatékonyabb tömeglélektani fegyvere – az ámítás! E „politikailag nem korrekt” alapállás a történész Jeszenszky Géza 1

A válaszomból a heves vitából, amelyet – előadásom bírálója – Pál Tibor indított el e szavakkal: „azért gyűltünk itt össze, hogy azzal foglalkozzunk, ami összeköt bennünket”. Ami különösen őszinte önbírálat!...

106

(az Antall-kormány külügyminisztere 1990–1994 között) szerint két kérdést vet föl: „Megalapozottak-e a szerző állításai, vádjai, ha pedig ez a bizonyítható történelmi igazság, várható-e ebből valami pozitív hozadék, vagy csak erősíti a vérbosszúk szellemét, balkáni hagyományát.”1 Valóban, ezt még nem lehet tudni!... Nemcsak a szerbiai és magyarországi, hanem a térség más országainak a történészei is megtapasztalhatták a 20. században, hogy mit jelent az, ha rossz alkuk sorát kell kötni egy kötelezőnek tekintett, a történetírást eszmei (ideológiai) fegyverként tekintő fölsőbb elvárásoknak megfelelő megközelítés tételeinek az alkalmazása érdekében. Így, közös erővel sikerült a feje tetejére állítani a történelmet és a történelemtudományt. Azaz, e tapasztalatok tükrében ajánlatosnak tűnik az eleve előírt kutatási szempontokkal szemben egy sajátos, egészséges kétkedés. Egy tudományos munkában nem illik politikai utalásokat tenni, ehhez a szabályhoz azonban ezúttal nemigen tudjuk tartani magunkat. A magyar-szerb viszony sötétebb oldalainak ismertetése lehetetlen anélkül, hogy ne tartanánk szem előtt a nemzeti történetírásaink 19-20. századi hátterét. Már a legutóbbi évtizedek eseményeitől sem tekinthetünk el, hiszen az 1990-es évek balkáni háborújában éppen az elpolitizált történetírás volt az egyik legjobb gyújtózsinórja a legújabb nagyszerb uszításnak és népirtásnak, az ezt kiszolgáló történészek pedig a leghatékonyabb úttörői. Az egy-egy adott balkáni területre alkotott jog mindenáron való igazolásának és az ellenségnek kikiáltott népekkel szembeni gyűlöletkeltésnek érezhető hatása van a magyarok és a szerbek között parázsló régi ellentétekre is.2 E kétes állítások közös jellegzetessége, hogy megfogalmazójuk nem elégszik meg a történeti források közlésével, hanem olyan

Majd így folytatja: „A felületes olvasó hajlamos lehet úgy tekinteni, hogy a könyv, kivált ezek a fejezetek túlzottan magyar, netalán szerb-ellenes nézőpontból lettek megírva; erre azt lehet válaszolni, hogy a szerző a szerbeket/rácokat ismerve, becsülendő tulajdonságaikat is hangsúlyozva, de az igazságot nem hallgatja el puszta tapintatból. Félek, hogy a ‘vadrácok’ által elkövetett szörnyűségek mind, vagy majdnem mind úgy történtek, ahogy leírja. (…) 1918 végén a szerb hadsereg megszállta egész Dél-Magyarországot, amelynek legnagyobb részét az 1919-es békekonferencia a még relatív többséget sem alkotó szerbek igényét teljesítve az új délszláv államnak ítélte. Ami ezután 2000-ig a Vajdasággá lett Délvidéken történt, az egy lidércnyomásos rémregény, amit csak rövid és korlátozott érvényű szünetek enyhítettek időlegesen. (…) Fontos tényekre mutat rá a szerző a déli végvidékek (Macsói bánság, Bosznia stb.) 14-16-i századi történetét vázlatosan tárgyalva: milyen jelentős volt ott is a magyar népesség, milyen szerepet vittek a török seregben harcoló rácok, milyen ‘etnikai tisztogatások’ mentek végbe e vidékeken a késői középkorban és a korai újkorban. Lehet túlzónak találni azt, ahogy a szerző tudatos szerb (rác) politikát lát e századokban, a Dél-Alföldre átköltözésben, az ipeki (Pec, Kosovóban) pátriárka magatartásában, de a komoly forrásokkal alátámasztott érveket a magyar, a szerb és a nemzetközi történész-szakmának kell mérlegelnie.” Jeszenszky a „Fejezetek a rácjárások történetéből” c. kötetem ismertetőjét (ami a Hitel 2009 májusi számában és a www.delvidekia.hu–n is olvasható) azon aggodalommal zárja, hogy vajon miként is fogják szerb részről mindezt fogadni a jelen helyzetben: „Félő, hogy szinte senki sem ad majd neki hitelt, s ami még nagyobb baj, így nem vezet magábaszálláshoz, önkritikához, hanem csak színlelt vagy valódi felháborodáshoz. A magyar olvasók egy része is túlzottnak találhatja a rác szélsőségesek bűnlajstromát, mások reakciója pedig az lehet, hogy milyen kár, hogy a magyarok nem kergették ki országukból a rácokat, amikor ez még módjukban állt. (…) Csak remélni lehet, hogy a könyv tárgyilagos és higgadt vitákhoz vezet, és végül így hozzá fog járulni nemcsak a közös múlt jobb ismeretéhez, hanem a tanulságok levonásához, elsősorban ahhoz, hogy a vérontás, a kegyetlenkedés az emberiség egyik átkos, bűnös hagyománya, amitől meg kellene szabadulnia.” 2 Ennek tudható be az ösztönös lépés is a szerb történész részéről, hogy amikor valaki pl. az 1848-as rácjárásokról és magyarirtásokról beszél, ő a kölcsönösség jegyében azonnal így vág vissza: „nézze meg az újabb és a régebbi szerb szakirodalmat, amely éppen Bácska és Bánát szerb lakosságának ugyanilyen balsorsáról tudósít, sok településen. Ezt nem említi egyetlen szóval sem! Ezt a balsorsot pedig mi sohasem fogjuk népirtásnak minősíteni. Ezek háborús események. Ha tényekkel kíván szolgálni, akkor mondja őket végig. Ne hamisítsa meg a történelmet, ne találjon ki dolgokat!” (Idézet Gavrilovics Vladan bírálatából.) Holott az így vádaskodó történész nagyon jól tudja, hogy nem történt egyetlen rácjárásokhoz fogható népirtás sem 1848/49-ben, amit magyar részről követtek volna el. Történtek 50–200 főig menő polgári áldozattal járó vérengzések – s ezek mind meghiúsított rácjárásokat követő megtorlások, valóban a „harci cselekmények” folyományai voltak – Moholon, Törökbecsén és még pár helyen, de ezeket is mindenhol sikerült leállítani. Szintén magyar kezek által… 1

107

megállapításokat is tesz vagy sugall, amelyeket mozgósító erejűnek vél, illetve a föltételezett ellenség elleni harcra ösztönöznek. Milosevics annak jegyében alapozta meg sajnálatos mozgalmát, hogy gyűlölelet szított az egykori Nagy-Jugoszlávia nem-szerb lakói ellen, melynek során a népirtó politika minden lépcsőfokát végigjárta. Ezek a megkülönböztetés, a megbélyegzés, az elembertelenítés, a megszervezés, a szembenállás, a beazonosítás, a népirtás, és a tagadás. Az elmúlt rendszer iránti hűséggel együttjárt például a mindmáig megbélyegzett „autonomista” vagy „szeparatista” magyarok iránti megkülönböztető gyanakvás. Ebben a fojtogató légkörben el is zártak minden olyan állást vagy pénzforrást a délvidéki (vagy észak-szerbiai) magyar nemzetiségű történészek elől, amely fölött a szövetségi vagy tagköztársasági kormányzat rendelkezett (elembertelenítés). Az egyébként is igen kis számú tárgyilagos délvidéki magyar történész számára tehát, a 20. század utolsó évtizede egyértelműen a kutatási lehetőségek és egyáltalán a megszólalás, a nyilvános föllépés esélyének egyre erősebb beszűkülésének a jegyében telt el. Különösképpen érvényesek az elmondottak a középkort kutató történészekre, hiszen e korszak kutatása ismét olyan elméletek terepe lett, amelyek célja a távoli múlt segítségével igazolni a jelenkor nemzetiségi viszonyait és területi határait. Magyarul: a sok évszázados rácjárások föltárása helyett, a népirtó történetírók a különféle népirtások és betelepítő térhódítások révén létrejött jelen állapotokat próbálják visszaigazolni a – tömegeket megmozgató fegyverként fölhasznált – történelem visszamenőleges elszerbesítésével és elmagyartalanításával. Ezzel elérkeztünk a megvalósított népirtás utolsó szakaszába, ez pedig a tagadás. Az elkövetők és rokonszenvezőik – a bűntársaik – ugyanis tagadják, hogy bármiféle bűntett is történt volna, sőt még ők vádaskodnak vagy rágalmaznak. Rendkívül elterjedt például, a vélt vagy valós sérelmekre való ködös célozgatás. Ez a helytelenül kiiskolázott, nagyszerb érzelmű közvéleményben annál is inkább sikerre számíthat, mert a titóista történelemoktatás a 20. századra, és ezen belül is a délszláv népfölszabadító háborúra összpontosított. Ennek következtében az egyszerű emberek ma a szerbiai magyarokra is rácsodálkoznak, az ő több mint ezeréves történelmi jelenlétükről Délvidéken nem is beszélve. Még a tanultabb szerbeknek is csak ködös elképzeléseik vannak a milosevicsi háborúk küszöbén Szerbiához csatolt titói Vajdaságban, vagyis a történelmi Magyarország déli részén élő magyar őslakosság történelméről. Mindez hihetetlen újdonság a számukra! A tájékozatlanság időnként akkora, hogy az eddig ebben a térségben csak a saját nemzetének a sérelmeivel foglalkozó szerb történész, szembesülvén például a rác szélsőségesek háborús bűntetteivel a történelmi Magyarország területén; sok tekintetben képtelen – nem egyetérteni, de – már csak megérteni is mindazt, amit itt olvas. Tisztelet a ritka kivételnek! Hogy ne menjünk messzire, valószínűleg megakad már a magyarirtás (hungarocidium) kifejezésén is, ami számára olyannyira tagadnivaló, hogy elméletileg sem hajlandó használni e szót (ennek lélektani gyökereit megtaláljuk már a szrebrenicai nagyszerb népirtás belgrádi beismerésének a vegyes fogadtatásában is). Csakhogy, ami a magyarok elleni népirtás tényét illeti a szakadár (szeparatista) rácok részéről 1848/49-ben, az nem vitatható. Oszlassunk is el itt azonnal egy komoly félreértést, ami ezen ideges ódzkodás hátterében sejlik: itt senki sem akar egy egész népet megvádolni ezekkel a tömegmészárlásokkal. Ez a félelem éppen a nemzetieskedő szembenállás esztelen eredménye. A bűntett sohasem lehet közös, az mindig egyéni: egy egész közösség sohasem azonosítható a tömeggyilkosokkal, vagy jóindulatú nénikékkel. Nem létezik egyetlen esemény sem a történelem során, amikor egy nép minden egyes tagja bármivel is megvádolható volna. Nem léteznek sem fasisztoid, sem vérengző népek, csak bűnös vagy ártatlan egyének. Felelősen úgy sem tudunk hozzáállni ezekhez a „háborús eseményekhez”, hogy a Bácsszenttamáson elindult rácjárások esetében állító-

108

lag nem a magyarok és zsidók elleni népirtásról lenne szó, hanem csak a legyilkoltak úm. „póruljárásáról”, illetve szerb „kihágásokról”. Itt ugyanis kifejezetten a délvidéki magyar polgári lakosság – Sztratimirovics nyilvános kiáltványai értelmében vett – teljeskörű kiirtása volt a cél, hiszen a halálra kínzott tömegeknek egyetlen „bűnük” a nemzetiségük volt. Bizonyítják ezt például Szurdutsky rácgyalázói is, akik előre arról énekeltek, hogyan fognak „játszani” Tiszaföldváron „a magyarnak fejével”.1 A várerőd védművein, póznák százain himbálózó fejek – Szenttamás fölkoncolt magyar lakói2 – árnyékában sem ok nélkül énekelték a kólót ropó hóhérok, hogy „Mileticsu brate moj, Ti se Magyara ne boj!” („Miletics testvérem, A magyartól ne féljen!”)3 A „népirtás vagy póruljárás” furcsa kérdését azonban egyértelműen eldönti az emberiség létező legszörnyűbb bűnének megakadályozását és büntetését célzó 1948-as ENSZ-egyezmény, ami máig a népirtás (genocídium) fogalmának legelfogadottabb meghatározása – amit 1950-ben a belgrádi törvényhozás is becikkelyezett. A kereken száz évvel 1848 után elfogadott Népirtás-egyezmény 2. cikkelye szerint pedig kimeríti a népirtás bűntettét az, aki egy nemzeti, néprajzi vagy vallási csoport tagjait megöli, súlyos testi vagy lelki sérülést okoz nekik, esetleg rossz életkörülményeket erőltet rájuk, az adott közösség teljes vagy részleges elpusztítása céljából. Számbeli korlát nincs. Már egyetlen áldozat is kimeríti a népirtás bűntettét, ha a nemzetiségi hovatartozása miatt gyilkolják meg, avagy ha ezért csak bántalmazzák, megfélemlítik, megalázzák vagy üldözik is; az elpusztítása céljából fogolytáborba zárják, otthonától, vagyonától, életlehetőségeitől fosztják meg. Láthattuk, hogy a túlélő Csáby Ferenc katolikus lelkész – sok más kútfő által is alátámasztott – tanúvallomása szerint a bácsszenttamási magyarsággal és zsidósággal, mint nemzeti és politikai közösségekkel, 1848. áprilisa és júliusa között mindez meg is történt: teljesen elégő áldozat ez a lakosság, a zordon „rácvédelem” eszmei mocsarának legmélyéről előbújó pokoli fenevadak oltárán… A „magyarirtás” szó nyílt kimondásától manapság sok magyar hivatásos is tartózkodik, mert így „kihangsúlyozott érzelmi töltettel” vegyül a szöveg és olyan „hitvitázó hév” jelenik meg, ami „általában nem szokásos a történettudományban” – nem is beszélve a kifejezés „külpolitikai” vonatkozásairól. Mindez ostobaság. Az idegen emlőkön kinevelkedett hivatalos magyar történetírással éppen ez a gond, hogy minden magyar sérelmet megalkuvó módon elpolitizál hamis tapintatból, holott csak föl kellene tárnia az igazságot. Ha szükséges, nyíltan vitázva is a múlthamisítókkal. Harsányan és kiabálva is, ha a bizonyítékok süket fülekre találnának – ezek az 1920-as egyoldalú trianoni döntés (diktátum) tünetei –, de nem megalkuvászva, nemzetietlenkedve, bólogatva. Súlyos gondok vannak a fejekben, ahol egy olyan történelmi tény szabad megfogalmazásától is ódzkodnak egyedül az érzelmi töltése okán, mint amilyen a népirtás! Kivált, ha csak a magyarirtást bélyegzik „kiabáló” kifejezésnek, míg a zsidóirtás és például a szerbirtás fogalmát már nem annyira. Miért? Így vélekednek vajon e tudósok az újvidéki „hideg 1

„Nagy örömmel ugráltak föl még [éjfél előtt! – D. S. A.] 11 órakor” – írja a fővezér Szurdutsky, a tiszaföldvári támadásáról szóló jelentésében a mészárlást épp fejező ‘rácvédőkről’ – „és mindenki táncolt s kurjongatott: »Most fogunk játszani a magyarnak fejével«, és a parancsnokok a legnagyobb rendben elvezették századaikat az állásaikba.” (VJESZTNIK, 1848, 113.) Sehogyan sem lehet másképp értelmezni e főparancsnoki elszólást, mint hogy e táncos lábu s véres kezű „kurjongatók” a magyarok levágott fejeivel folytatták a „játékot” – miben ezek szerint, a rövidesen Tiszaföldváron is bizonyított (HAMVAY, 1904, 48.) gyakorlatot itt szerezték. A lemészároltak fejeivel folytatott „játék” menetét pedig rábízhatjuk az erre vállalkozó képzeletre. 2 KOSSUTH HIRLAPJA, 1848, 315. 3 Fenyvesi Péter szenttamási lakos szíves közlése alapján. A dalszöveget és Széchenyinek a Zákótól származó naplóbejegyzésével (SZÉCHENYI, 1982, 1287.) egybehangzó történetet a karókra tűzdelt magyar fejekből kialakított nagy kör közepén táncoló részeg ‘rácvédőkről’ Fenyvesi Péter a nagyapjától, Fenyvesi Gábortól ismeri, aki viszont az 1849-ben született Menyhért apjától, illetve annak szüleitől tudja ezt – akik a vak szerencsének köszönhetően kimenekültek a „rácvédő” népirtásból.

109

napok”-ról vagy a „tatárjárásról” is? S mit szólnak az emberirtás, népirtás értelmű „holokauszthoz”? Ezek mentesek minden „kiabálástól” vagy „érzelmi töltéstől”…? Vagy ezeket már annyiszor hallottuk, hogy más lett a „töltés”? Hát akkor, vonuljon csak be a magyarirtás igaz fogalma is az egyetemes szólásszabadság kifejezései közé, és nem lesz „harsogó”. Éppen ellenkezőleg tehát, csak emlegetni kell ezt a tankönyveinkben... Más lapra tartozna a kérdés persze, ha itt fegyveres emberek rontottak volna egymásra. A Bácsszenttamáson elzárt hazafias magyar és zsidó lakosok azonban 1848 júliusában nem tudtak védekezni. Ők már harmadik hónapja voltak túszok a saját városukban (amint például a heteken át minden módon pusztított szentai magyarság is 1849 februárjában).1 A kizsákmányolásuk és bántalmazásuk Csáby plébános tanúsága szerint a nyílt utcákon is mindennapos volt.2 A ‘rácvédők’ ösztönösen egy haláltábort létesítettek itt valójában, ahol a benntrekedt „kossuthista” magyarokat és zsidókat megfosztották az önvédelem minden lehetőségétől. Más kérdés, hogy 1849-ben a muszka szuronyok végül a Magyarországot így ismét leigázó osztrák császárságot és a szakadár rácokat segítették győzelemre. Attól azonban, hogy egy népirtás utóbb a győzelem dicsfényében tobzódhat, ahelyett hogy nyilvános szégyenfoltként, mindenki prédájaként lebegne a világ előtt; attól még le kell lepleznünk e fajgyűlölet fölmagasztalóit is. Még ha a „hivatásosak”, a források számukra kellemetlen tartalma helyett sokkal inkább csak arról beszélnének, hogy „nem használnám itt a népirtás kifejezést, a magyarokat itt nem kiirtották, csak szerencsétlenül jártak!” Avagy, ha úgymond ilyen „általánosságokkal” (sztereotípiákkal!) élünk, mint amilyenek a „magyar lakosság kiirtása”, „a magyar hazafiak elleni erőszak”, „a szakadárok és mindenki más szembenállása”, „lefejezett magyar lakosok”, „ártatlan magyarok elleni tömegvérengzés”, „vérbosszú” és ehhez hasonlók, akkor ez már nem is történettudomány, hanem hírlapírás (publicisztika). Vagy: „nem kell túl véresre, túl színesre megírni mindent – a tudomány nem irodalom…!”3 1

Hogy az Olvasónak fogalma legyen e népirtásról, íme pár részlet a szentai rácjárás túlélőinek 1850 januárjában tett bírósági tanúvallomásaiból (Zenta, Történeti Levéltár, F.003. Általános iratok 1848/49, 381. sz.): „Szügyi Ilka Keczeli Illés hitese vallja, hogy a városháza előtt állásra hajtották fel a magyarokat, onnan lelökdöstek s nyakuk kitört. (…) Fris Péternek a fejeket kellett vagdalni, 3882 lelket hallott kivégeztetni és egy embernek az ipa fejét levágni, maga is össze kínoztatván, most is nyomorult. Tót Pál hitese vallja, hogy az urának fejét szét darabolták s hogy két leányt megfertőztettek, annyira, hogy egyik meg is halt, a másik vérben fetrengett, látta midőn Köles Misa az asszonyok által összeszedett 28 koponyát temetett el a temető árokban”. „Varga Albertné vallja, hogy leányát megfertőztették. Pap János vallja, hogy leányát a férje előtt megfertőztették. Keczeli Kovács István vallja, hogy feleségét előtte megfertőztették. Mukus Panna vallja, hogy ő rajta erőszakot tettek, annyát baltával agyonverték, az ágyban fekvő beteg báttyát agyon lőtték. Lövei Trézsia, Szél János hitese vallja, hogy számtalanszor erőszakot tettek rajta, Cseleketics Arszó és egy Rácz molnár, ösmeri de nem tudja a nevét. Dani Mátyás Pál felesége vallja hogy rajta erőszakot tettek.” „Győri István Mátyás és Gordán János vallják, hogy egy egész nap a meglövöttek fejeit vagdalták fejszével, egyik még az ipának is elvágta a fejét. Belák Jósef vallja, hogy Futur Jánossal együtt kellett fejeket vagdalni és a fejetlen embereket hordani a sánczba. Deutsch Lörincz, kutyák által lerágott 300 fejeknél többet látott. Gulicska Josef hitvesével és fiával együtt látta az eperfára és haranglábra felakasztottakat és Német Mihály kínoztatását. Takács János látta az emberfejeket a Sz.háromságon 25 botot kapott, látta váczi Takácsnét megfertőztetni. Takács Imre látott 112 embert 40-50 bottal megfenyitetni, Szipán Josef, Gombos István takács, és Kuszák 60-70 botot kaptak s azután agyon lövettek. Tudja hogy a felakasztott Váczi András feleségén erőszakot tettek. Szécsényi György vallja, hogy az utszákon a holttest annyi volt, hogy azoktól alig lehetett járni, vallja továbbá hogy két hét alatt a helybeli ráczok folytonosan gyilkoltak és raboltak…” „Mandics Josef látott a haranglábon 4 embert felakasztva kik közül egyik zsidó volt, látta Váczi takácsot az eperfára felakasztva meztelen és félig megpörkölve. Rosenfeld Simon látta hogy Hajduska Ferencet Pivár Jóvó másodmagával vasvillával agyon ütötték, két kocsin 500 holttestet hordtak ki a városból.” Stb. 2 DÉLVIDÉKI S., 2009, 372. 3 Az észrevételek Mikavica Dejan szaktárstól erednek, kivéve a legutolsót, ami Pál Tiboré. A szörnyűségek föltárásának mindenkori ellenzőiről azonban Szolzsenyicinnek, a világtörténelem kiirtottjai egyik legnagyobb képviselőjének meglehetősen kínos a véleménye: „De ugyanazok a kezek, melyek akkor béklyóinkat húzták szorosabbra, most békülékeny tenyerekkel fordulnak felénk: Ne! Ne!… Nem kell hánytorgatni a múltat!… Ki a

110

Csakhogy nincs itt szó semmiféle „általánosságokról”! Ez az elkövetett népirtás letagadásának legmerészebb változata. Sajnálatos, de Ranke után száz évvel ismét le kell szögeznünk: a történelmet úgy kell megírni, „ahogyan az valóban megtörtént”.1 Ha az áldozataik fejét karóra tűzték, akkor ennek a ténynek az elhallgatása valóban történelemhamisítás. Olyan ez, mintha az 1526/27-es rácjárások vezérének, Fekete Ivánnak a Török Bálint (1502–1550) által való lefejezését és Iván levágott fejének János király által való póznára tűzését hallgatnánk el; csak hogy ne legyen a történetírás „túl véres”, mert hogy az akkor már úm. „nem is tudomány”. Mintha csak azt kívánnák egyesek, hogy ne írjuk le az 1942-es újvidéki razziánál, miszerint – az egyébként vélhetően Berlinből irányított! – Feketehalmy-Czeydner Ferenc, későbbi SS tábornok részeg hordái „szerb és zsidó lakosokat a Duna jege alá lőttek”. S hogy ne éljünk olyan állítólagos „általánosságokkal”, mint például „elfelejtett népirtás”, az „újvidékiek kiirtása”, „a szerb hazafiak elleni gonosztett”, „ártatlan szerbek elleni tömegvérengzés” stb. „Túl színes” lenne ez is? Képtelenség! Hová jutnánk így? Ellenkezőleg: ha elhallgatjuk ezeket a körülményeket, akkor fokozzuk csak le a történetírást tudományon kívüli mélységekbe! Ezek a bírálatok annyira komolytalanok, egyoldalúak és átlátszóak, hogy fölösleges is bizonygatni. Komor kortünetek ezek, amelyek mindenekelőtt éppen a megfogalmazójukról árulkodnak. Kettős mércékről van itt tulajdonképpen szó, távol a tudományosságtól és a tárgyilagosságtól is. Nem viszonyulunk a „győztes” népirtáshoz és a „vesztes” népirtáshoz egyféleképpen: az egyiken „illik” megrendülni, a másik esetében nincs ilyen elvárás. Az egyiknél veretes fogalom a „holokauszt” kifejezése, míg a másiknál már a meztelen népirtás is túl „kiabáló”. Közben alakoskodunk, még önmagunk előtt is. Holott nekünk nem is ugyanaz például a sváb vagy magyar kislány szenvedése Titó halálgyáraiban, a zsidó vagy szerb gyermek szenvedésével Hitler vagy Pavelics táboraiban. Nekünk sehogyan sem ugyanaz a megvert és a győztes nép könnye-vére, csak mert a magyar holokauszt2 fölötti megrendüléshez bizony már elkötelezettség és bátorság is kell, míg a másik esetében elég akár csak az uralkodó és ajánlatos közhangulathoz csatlakozni. Nemcsak tisztességtelenek vagyunk ilyenkor, hanem – mondjuk csak ki! – gyávák is. A cserbenhagyott átlagembert itt természetesen menti valamelyest a tény, hogy a hivatásos történészeink is jórészt csak azzal foglalkoznak, ami nem kér bátorságot, amivel nem kockáztatnak semmit. A kellemetlenhez hozzá sem nyúlnak, vagy más mércékkel mérnek. Ha például összehasonlítjuk a történelem süllyesztőjébe méltán került nácik emlékével, az Egyesült Államok őslakosságának a kiirtóiról alkotott összképet, akik az utódjaikban világhatalmat ünnepelhetnek – elvtelen következetlenségeket, megalkuvó részrehajlások sorát födözhetjük föl. Így van ez akkor is, ha szerbek ellen a „hideg napok” idején elkövetett gaztetteket ecsetelik a szerzőink, illetve ha magyarokat gyilkoló rácokat kellene leleplezni 1944-ben, 1918-ban, 1848-ban, a kuruc és a törökkorban vagy még régebben. Sőt, így van ez még azokkal a zsidókkal is akiket 1848/49-ben irtottak ki Zentán, Adán vagy Bácsszenttamáson, csak mert nem a legyőzött magyarok, de rác szakadárok a hóhéraik! Szabaduljunk meg ettől a mindannyiunkat lealacsonyító lelki mételytől. Tartsuk tiszteletben ne csak az élők, de a halottaink egyenrangúságát is! Mert

régit emlegeti, fusson ki a félszeme! Csakhogy a közmondásnak folytatása is van: Aki pedig elfelejti, annak mind a kettő!” Alekszander Szolzsenyicin: A GULAG Szigetcsoport 1918–1956, I. kötet, Bp., 1989, 7. 1 Leopold Ranke a Geschichte der romanischen und germanischen Völker von 1494 bis 1514 (A latin és germán népek története 1494–1514 között) c. művének a bevezetőjében szembeszállt az uralkodó történetírással azzal a híres kijelentésével, miszerint úgy kívánja föltárni a múltat, ahogyan az valóban megtörtént (wie es eigentlich gewesen). Ezzel a történész tárgyilagosságára helyezte a hangsúlyt. Rankét azonban mifelénk többet emlegetik – tüntetően –, mint követik. Ez áll Pál Tiborra is, aki Rankét nekem ajánlotta a figyelmembe… 2 Nyugaton a holocaust kifejezése manapság már egyszerűen népirtást, emberirtást, tömegpusztítást jelent.

111

nincsenek „mi” és „ők – valójában egyedül „mi” vagyunk a világon. A múltat nem letagadni kell, hanem bevallani! Aki viszont e múltat nem „hiszi”, az kezdjen végre utánajárni a puszta tényeknek. Az ő figyelmükbe ajánlom nemrég megjelent magyar nyelvű kötetemet a Fejezetek a rácjárások történetéből címmel, ami a Lángoló temetők: Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868) első (bemutató) kötete.

A nemrác lakosok egy vérmezője: a szenttamási görögkeleti rác templom. Itt húzták föl az ún. „rácvédők” július 14-én a magyar kormány lapja (Közlöny) szerint kötelekkel a kiirtott lakosság gyermekeit a két torony közé majd lövöldözték őket le. Itt volt a lemeztelenített, mellükön át nyársra fűzött magyar nők keresztútjának a vége is, akiket golyós végű láncos ostorral hajtottak az utcán kólót táncolni. Az előtérben az 1941-ben virágcsokorból magyar katonákat agyonlövő csetniklánynak, a legújabb magyarirtás hírnökének az emlékműve (az új, 1941/45-ös vérengzéseknek Szenttamáson közel 2000 áldozata volt: a kutatók szerint ekkor a magyar férfiaknak csak közel a harmadát verték agyon)…

112

Összegzés

A NEGYVENNYOLCAS „RÁCJÁRÁSOK” KIROBBANTÁSA A történeti források nyomósan állítják, hogy Magyarország déli térségében a magyar szakirodalomban és a népnyelvben is hagyományosan rácnak nevezett szerbség egy része évszázadokon át tudatos irtásokat folytatott a nándorfehérvári végeken egykor élő bolgárok – régi magyar nevükön „nándorok” –, majd pedig a magyarok, később pedig a Bécs által idetelepített németek (svábok) ellen is. E „politikailag nem korrekt” alapállás a történész Jeszenszky Géza – az Antall-kormány külügyminisztere – szerint két kérdést vet föl: „Megalapozottak-e a szerző állításai, vádjai, ha pedig ez a bizonyítható történelmi igazság, várható-e ebből valami pozitív hozadék, vagy csak erősíti a vérbosszúk szellemét, balkáni hagyományát”…? Népeink közös múltjának itt tárgyalt sötét oldalai elsősorban az 1848/49-es délmagyarországi polgárháború kirobbanásának okait és előzményeit világítják meg, teljesen új vagy újszerű módon megközelített régebbi – érdemben sajnos mindmáig nem földolgozott, jobban mondva kerülgetett! – levéltári és egyéb történelmi kútfők alapján. Eljutunk annak a kérdésnek a megválaszolásáig, hogy mitől lettek volna 1848-ban hirtelen „szerbek” az évszázadokig rácnak nevezett betelepülők, s hogy miért lett a magyar szókincs e része egyesek által gúnynévnek kikiáltva. Fogalmat alkothatunk az ún. „rácjárásokról”, Belgrád és Bécs szerepéről a kegyetlen délvidéki polgárháború kirobbantásában és az elképesztő vérförgeteget okozó magyargyűlölet intézményes fölkorbácsolásában. A véres és végzetes események talán legmegrendítőbb állomása, az aknamunkájukat magyarországi oldalon kifejtő áruló osztrák tisztek segítségével 1848. július 14-én Bácsszenttamáson végbevitt magyarirtás – és zsidóirtás –, melyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városka önjelölt urai, az ún. „rácvédő” lázadók. Összesen 18 forrás kielemzése alapján mintegy kétezerre becsülhető a halálra kínzott fegyvertelen magyar és zsidó lakosok, köztük édesanyák és ártatlan gyermekek tömege. A „rácvédő” hóhérok, a belgrádi kormány zsoldosai és a helyi fegyveresek aztán Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár/Bacsko Gradiste) magyarságát is legyilkolják három nap múlva, hasonló bécsi aknamunka következtében. Történetírásunk azóta sem dolgozta föl a szakadárellenes nemzeti mozgalom vértanúinak a történetét, pedig Szenttamás és Földvár rettenete megismétlődött 1849 februárjában egész Dél-Magyarországgal: a rác szakadár erők ekkor gyökeres nemzetiségi tisztogatásokat vittek végbe az Al-Dunától Kaponyáig, Magyarkanizsáig és Zentáig, a kor legnagyobb népirtásainak a helyszínéig (Haynau olaszhoni kegyetlenkedése pl. meg sem közelíti a „Zentai Gyertyaszentelő” rettenetét, pedig őt ezért egész Európában, mint „bresciai hiénát” emlegették). Jelen tanulmány tárgyát kellő terjedelemben tárgyaló „Fejezetek a rácjárások történetéből” c. kötetről Jeszenszky elmondja még, hogy „komoly könyvészeti és levéltári kutatásokon alapuló, állításait alapos lábjegyzetekkel bizonyító szakmunkáról van szó.” Kritikáját – ami a Hitel 2009 májusi számában és a www.delvidekia.hu honlapon olvasható – jogos aggodalommal zárja, a máig elhallgatott magyarirtások tényének, illetve a föltáró szándék fogadtatását illetően: „Csak remélni lehet, hogy a könyv tárgyilagos és higgadt vitákhoz vezet, és végül így hozzá fog járulni nemcsak a közös múlt jobb ismeretéhez, hanem a tanulságok levonásához, elsősorban ahhoz, hogy a vérontás, a kegyetlenkedés az emberiség egyik átkos, bűnös hagyománya, amitől meg kellene szabadulnia.” A tanulmányban fölsorakoztatott számos új történeti tény és gondolatfölvetés magyar nyelven tehát jó szívvel ajánlható könyv alakjában, az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai iránt érdeklődők figyelmébe. Ezek megismerése után sokan meg fogják kockáztatni a történelemképük újravázolását…!

113