Paulo Coelho Maktub Angolból fordította: Nagy Atilla

Paulo Coelho Maktub

Angolból fordította: Nagy Atilla. A fordító megjegyzése: Van egy ismert mondás az ördög a részletekben, rejlik, ez az én olvasatomban azzal egészül ki, hogy a részletekbe ragadás, vagy a részletek elmaradása poklot szül. A most következı írásban mindenki találhat olyat, amit kétkedve, vagy örömmel fogad. Ezzel én is így voltam. Ám nem akartam kihagyni belıle semmit sem, köll a fenének a pokol…

.

A Maktub szó azt jelenti: megíratott. Az arabok tudják, hogy ez olvasat kissé sántít- hisz annak ellenére, hogy már minden megíratott Isten könyörületes; mindent azért írt meg, hogy segítsen nekünk. Vegyük a vándor New York-i esetét. Hısünk elaludt egy megbeszélt találkozó napján, és amikor elhagyta a szállodát, avval kellett szembesüljön, hogy a rendırség elvontatta az autóját. Késın érkezett ugyan, ám a hivatalos ebéd a szokásosnál jóval hosszabbra sikeredett, így gondolatai elkalandoztak, a fizetendı bírság körül keringtek. Bizonnyal nem lesz olcsó mulatság. Hirtelen eszébe ötlött az az egydolláros bankó, amit egy napja talált az utcán. Különös összefüggésre lelt bankjegy és a reggel történtek között.”Ki tudja talán meghiúsítottam valamit, egy másik ember esélyét. Esetleg egy olyantól vettem el ezt a dollárost, akinek igen nagy szüksége lett volna rá. Ki tudja, de bele tudok én avatkozni abba, ami megíratott?”Érezte, meg kell szabadulnia a pénztıl, és ekkor meglátott egy járdaszigeten ücsörgı

koldust. Sebtében odaadta neki, és tudta, hogy a dolgok ismét egyensúlyba kerültek. - Várjon egy pillanatot - kérte a koldus. - Nem kérek alamizsnát öntıl. Költı vagyok, és fizetségképpen felolvasnék egy verset viszonzásul. - Egy rövidet válasszon, mert sietek. Kérte a vándor. - Ha még élsz, az azért van, mert még nem érkeztél, meg oda ahova meg kell, érkezzél.

A gyík története. Életét túlnyomórészt a földön töltötte, irigykedvén a madarakra, méltatlankodott sorsa, és teste felett.” Minden teremtmény közül tılem irtóznak a leginkább”.-vélekedett.-„Rusnya, vagyok visszataszító, és arra ítéltettem, hogy a földön kússzak, csússzak”.Egy napon a Természet Anya, megparancsolta neki bábozódjon be, a gyík megijedt…hisz nem tett még ilyet soha. Olyannyira megrémült, hogy eldöntötte, elkészíti a sírhelyét, és felkészül a halálra. Jóllehet boldogtalanságban telt az élete, mégis így szólt a Jóistenhez: - Most hogy végre hozzászoktam ahhoz, aki vagyok, még ezt a kevéskét is elveszed tılem Uram.- Rémületében bebábozódott, és várta végzetét. Néhány nap múlva arra ébredt, hogy

gyönyörő pillangóvá változott. Képes volt kecsesen szállni az égben, és csodálták szépségét. A gyík ekkor értette meg a Teremtı tervét, és ébredt rá az élet értelmére.

Egy idegen felkereste a szkétai kolostor fıapátját. - Szeretném jobbá tenni az életemet-, mondta.de nem tudom magam megtartóztatni a bőnös gondolatoktól. Az apát látta, hogy kível élénken fúj a szél és így szólt. - Nagy itt a forróság. Azon tőnıdöm, hogy miért nem fogsz meg egy keveset belıle, és hozod be ide, hogy lehőtse a levegıt. - Az lehetetlen - hebegte az idegen. - Ahogy az is, hogy ne gondolj olyasmire, amivel vétkezel az Úr ellen .- Válaszolta a szerzetes.-Viszont, ha tudod, miképpen mondj nemet a kísértésnek, akkor az nem talál ártó fogást rajtad.

A mester mondja: „Ha dönteni kell, jobb, ha megtesszük, vállalva a véle járó következményeket. Hisz magukat a következményket elızetesen, úgy sem ismerhetjük meg. A jövendölés mővészete avval a célzattal fejlıdött ki, hogy javaslatot adjon az ember kezébe, és soha nem szolgál, szolgált az elkövetkezık megkérdıjelezhetetlen meghatározására. Jó tanácsot adhat, ám az eljövıt illetıen gyér valóságtartalommal bíró próféciát. Jézus imája így szól: „legyen meg a Te akaratod”. Amikor a Teremtı gondot gördít elibénk, akkor a megoldását is az utunkba vezéreli. Ha a jósolás mővészete valóban meghatározná a jövıt, akkor minden jövendımondó gazdag lenne, elégedetten és boldog házasságban élne.

A tanítvány e szavakkal fordult mesteréhez: - Oly sok éve keresem már a megvilágosodást. Érzem közel, vagyok már ahhoz, hogy elérjem. Csak tudnom kell, mi legyen a következı lépés. - És mibıl tartod el magad?-kérdezte a mester. - Azt még nem tanultam meg, hogyan tartsam el magamat; a szüleim segítségére szorulok. De ez csupán részletkérdés. - Akkor a következı lépés az, hogy nézz a napba egyenesen, félpercig. - kérte a mester. A tanítvány szót fogadott. A kiszabott idı leteltével a mester arra kérte mondja el milyen az a mezı ahol állnak.. - Nem látom.A nap fénye elvette a látásomat. Válaszolta a tanítvány. - Az, aki csak a fényt keresi, és közben kitér a felelısség elıl, az sosem lel rá a megvilágosodásra. Éppúgy, mint az is, aki hosszan néz a napba, végül megvakul. -Mondta a mester.

Egy férfi egy völgyön haladt keresztül a Pireneusokban, amikor találkozott egy öreg pásztorral. A juhász megosztotta vele ételét, majd

hosszan elüldögélve az életrıl beszélgettek.A férfi véleménye szerint az aki hisz Istenben, az tagadhatatlan, nem szabad ember,hisz annak az Úr vezeti minden lépését. Válaszul a pásztor egy vízmosta szakadékhoz vezette, ahonnan mindenünnen kristálytisztán hallatszott bármilyen nesz visszhangja. - Ezek a szirtfalak az Életet tükrözik, a sorsot pedig azok a kiáltások, amiket ki-ki a maga a módján ereszt a szélnek. Amit teszünk az a Teremtı szívéhez, jut, és egyazon alakban vissza is tér hozzánk. Isten úgy jelenik, meg mint minden tettünk visszhangja.

A mester mondja: „Amikor érezzük eljött a változások ideje, akkor elkezdjük - nem tudatosanvisszanézni életünk filmjét, szembesülvén minden kudarccal, ami addig ért bennünket. Természetesen, ahogy egyre idısödünk, ezzel arányosan szaporodik

ballépéseink száma is. Ám ezzel egyidıben a tapasztalat biztosítja, a bekövetkezett vereségek jobb megértését, ugyanakkor utat is mutat a további lépések megtételéhez. Azonban meg kell néznünk a mentális felvevınk, rögzítette „sikerfilmünket” is. Ha csak a bukásainkat vesszük szemügyre, az megbénít. Ha pedig csak dicsıségeink moziját vetítjük magunk elé, az a „sokkal bölcsebbek vagyunk, mint valójában” csapdáját hordozza magában. Éppen ezért ha a rólunk szóló film kerül terítékre, mind a két változatra egyformán szükség van.

A tanítvány így szólt a mesterhez: - A nap nagy részében olyan dolgokon elmélkedtem, amiken nem kellett volna, olyan vágyálmokon, amik csak vágyálmok maradnak, és olyan terveken, amiket nem valósítok meg. A mester hívta, kísérje el az erdın át a házához. Séta közben rámutatott egy növényre, és megkérdezte, a tanítványtól tudja - e a nevét. - Nadragulya -Válaszolta a tanítvány. - Bárkit megöl, aki megeszi a levelét. Ám annak nem árt, aki csak vizsgálgatja - mondta a mester. Hasonlóképpen a gonoszra csábító vágyakhoz, amik ártalmatlanok, ha nem engedünk nekik.

A francia és spanyol határ között egy hegylánc terül el. E mentén található Argeles falucska. A település hegye egy völgybe fut. Minden áldott délutánon egy öreg szertartásosan elvégzi sétáját;

hegyre föl és völgybe le. Amikor a vándor elsı ízben járt arra, akkor még nem volt tudomása a dologról. Ám második alkalommal, útja során feltőnt neki, hogy ugyanazt az idıs embert fújta elé a sors. És mindig, ha a falucskában idızött, keresztezték egymás útját, így egyre alaposabban megfigyelhette az öreg ruházatát, a barettjét, sétabotját, pápaszemét. Mainapság valahányszor csak eszébe jut a falucska, elévillan az öreg is, annak ellenére, hogy nem tudja biztosan a valóságban látta-e. Hisz valójában csupán egyetlen alkalommal váltottak szót. Akkor tréfásan ezt kérdezte tıle: - Tán azt hiszi, hogy ezek közt a környéket átölelı gyönyörő hegyek közt lakozik a Jóisten? Az öreg a következı választ adta: - A Jóistenek ott a hajléka, ahova beeresztik İt.

A mester egy estén találkozott a tanítványaival és arra kérte ıket gyújtsanak tábortüzet, üljenek köré és beszélgessenek.

- A lélek útja olyan, mint az a tőz, ami elıttünk ég. - mondta.- Az, aki tüzet akar, annak el kell viselnie a könnyeztetı és fojtó füstjével járó kellemetlenségeket is. Így találja meg a hitét újra és újra. Mindazonáltal ha a láng egyszer erıre kap, a füst elenyészik, és a tőz körül minden meleget és nyugalmat, árasztó világot kap. - És mi van akkor, ha valaki más tesz tüzet helyettünk?- kérdezte az egyik tanítvány. –Vagy elhárítja elılünk a füstöt, hogy na kelljen attól szenvednünk? - Aki így tesz hamis mester az. A valódi bölcs kívánalma szerint rakja meg a tüzet, vagy oltja el azt, ahányszor csak akarja. Ám ha nem tanít meg arra senkit, hogyan kell tüzet gyújtani bizonnyal egy cél vezérli, hogy mindenkit átengedjen a sötétnek.

- Amikor nekivágsz az Utadnak, találsz majd egy ajtót, amin egy írás olvasható - szólt a mester -Akkor térj vissza hozzám, és mondd el mi állt rajta. A tanítvány nekivág a testi és lelki próbának, és egy napon eljut az ajtó elé, majd visszatér mesteréhez. - Az ajtó feliratát kérdezted: LEHETETLENválaszolta a tanítvány.

- Egy falon, vagy egy ajtón olvastad? - tudakolta a mester. - Ajtón - felelte a tanítvány. - Akkor fogd csak meg a kilincsét, és nyisd ki hát. A tanítvány engedelmeskedett. Antól fogva, hogy a feliratos ajtó azzá válik ami; utat enged. És ahogy feltárult egészen, a tanítvány nem látta többé rajta fenyegetı írást... és belépett.

A mester mondja: „Hunyd be a szemed. Vagy legalábbis ha nyitva hagyod, képzelj el egy a légben szárnyaló madárrajt. Most pedig mondd el, hány madarat láttál? Ötöt? Tizenegyet? Vagy öttel többet? Akármennyi is legyen a szám - egy ilyen kérdésre nehéz a felelet - ám a kísérlet egy dologra mégis rávilágít. Az ember könnyen képes egy madárseregletre gondolni, ám mikor meg kell határozni a számukat az az elme számára nagy kihívás. Még akkor is, ha az ember lelkiszemei elé vetített kép tiszta, jól körülírható, és éles.

Hogy azt ki határozza meg, hogy képzeletünk vásznán, hány madár szerepeljen? A kérdés megválaszolásakor egy dolog bizonyos. Nem mi emberek!

Egy férfi elhatározta, hogy meglátogat egy remetét, aki mint halotta a szkétai kolostor közelében él. Hosszú céltalan pusztai bolyongás után rá is talált végül a szerzetesre. - Tudni szeretném, mi legyen az elsı lépés lelki utamon. - tudakolta. A remete válaszul elvitte egy kicsi vízgyőjtı helyhez, és megkérte nézze meg abban a tükörképét. A férfi kísérletet is tett rá, ám a szerzetes minduntalan meghiúsította a szándékait. Kavicsokat dobálva a kútba felzavarva a víz felszínét. - Képtelen vagyok meglátni az arcomat, ha mindég köveket hajigálsz a vízbe. - Jegyezte meg a férfi.

- Igaz. Képtelenség felkorbácsolt víztükörben megpillantani egy arcot, éppen, úgy ahogy Istent keresni is lehetetlen olyan elmével, amit a kutatás láza nyugtalanít.-válaszolta a szerzetes. - Most már tudod, mi legyen az elsı lépés!

Abban az idıben történt mindez, amikor a vándor a zen elmélyedést tanulta. Egy napon meditáció közben mestere a dojo egyik részéhez ballagott (dodzsó az a hely ahol a tanítványok összegyőlnek; Akik a zent gyakorolják, arra használják, hogy feloldják a kettıs gondolkodásmódot, ráébredjenek buddhatermészetükre és megszabaduljanak egójuktól" Dojo: zen kolostor, a zen gyakorlásának a helye. Az a hely, ahol a buddha-természet letisztul. A zendo: a meditációs terem, ahol a szerzetesek élnek és gyakorolják a zazent. Szamádhi: az az állapot, amelyben az ember elfelejti saját nehézkességét, eggyé válik az idıvel, hellyel, körülményeivel, eggyé válik azzal, amit csinál. Az az állapot, amelyben eggyé válunk a jelen pillanattal.) visszatértekor

egy bambuszpálcát tartva kezében. Néhány tanítvány - aki nem volt képes magos szinten az elmélyedésre – megrezzent, felemelte a kezét. A mester eléjük lépett, és háromszor mindegyikük vállára sújtott. Amikor a vándor ezt elıször látta, úgy vélekedett a dolog

felıl, hogy az vaskalapos maradi, értelmetlenség. Késıbb megértette, hogy olykor szükséges lelki kínjainkat testi gyötrelmekre váltani, hogy a fájdalom szembesítsen mindazzal a rosszal, amit a lelki gyötrıdések okozhatnak. A santiagói Szent Jakab zarándokúton a vándor megtanult egy gyakorlatot, ez abból áll, hogy amikor önostorozó gondolatai támadnak, mutatóujja körmét a hüvelykujja körömágyába vájja. Az emésztı gondolatok nyomán felgyülemlett szörnyőségek számláját csak jóval késıbb nyújtja be nekünk a sors. Ám ha ezek jelenléte testi fájdalomként nyílvánul meg, akkor rajtuk keresztül megértjük annak a pusztításnak a természetét, amit okozhatnak. Így már ki tudjuk ıket őzni az elménkbıl.

Egy 32 éves páciens felkeresett egy kezelıorvost Richard Crowleyt. - Nem tudok leszokni arról, hogy szopjam a hüvelykujjamat - panaszolta.

- Ne bánkódjon ezen annyira - mondta Crowley - Ehelyett minden nap szopja egy másik ujját. A kezelt megkísérelte, megfogadni a tanácsot, ám minden egyes alkalommal mikor a szájához vitte a kezét, tudatosan ki kellett választania, melyik legyen az a bizonyos ujj, amelynek mindennapi figyelmét szenteli. Még a hét a végéhez sem ért máris orvosolták a baját. - Amikor az elcsábulás szokásunkká válik, avval nehéz elbánni - mondta Richard Crowley.- Ám ha a helyzet új viselkedésformák, kialakítását kívánja meg tılünk, új döntések és választások, elé állít minket, ezek szembesítenek azzal a ténnyel, hogy nem is ér annyit az egész.

Az ókori Rómában létezett egy látnoktársulás, Szibillákként ismeretesek, akik kilenc könyvben megírták a római birodalom jövendıjét. A jóslatokat elvitték Tiberius császárhoz: - Mennyit fizessek a könyvekért? - firtatta Róma ura- Száz arany aureust – Felelték a Szibillák.

Tiberius haragra gerjedt és elzavarta ıket. A javasok három könyvet elégettek, majd visszatértek a hadvezérhez. - Az ár változatlan - mondták a császárnak. Tiberius felkacagott és tiltakozni kezdett: miért is fizessen hat könyvért annyit, amennyibe a teljes kilenc kerül. A Szibillák távoztak, három kötet ismét a lángok martaléka lett, és a maradékkal visszamentek a császárhoz. - Az ár maradt - közölték. Tiberiuson úrrá lett a kíváncsiság, és úgy döntött fizet. Ám nem volt mit tegyen, be kellett érnie a birodalomról szóló töredék jóslatokkal. Erre mondja a mester: „Az élet egyik fontos tanítása ne alkudozzunk a sorssal, amikor kedvezı alkalmat kínál nekünk.”

A Harmadik Birodalom Németországában két rabbi mindent megtett azért, hogy lelki vigaszt nyújtson a zsidóknak. Két évig elviselhetetlen rettegés kínozta ıket, ám sikeresen elkerülték üldözıiket, és különféle közösségekben titkon eleget tettek vallási kötelezettségeiknek. Míg végül

fogságba nem estek. Az egyikük nagyon megrémült, hogy mi is fog vele történni, és megszakítás nélkül fohászkodott. Ám a másik az egész napot alvással töltötte. - Miért viselkedsz így?”-kérdezte a megrettent rabbi. - Azért, hogy az erım megmaradjon. Tudom, hogy késıbb szükségem lesz rá - válaszolta hittestvére. - De hát nem félsz? Nem tudhatjuk, mi történik velünk. - Rettegtem, míg el nem fogtak. Most, hogy bebörtönöztek, mi jót is szülhet az, ha folyton azon rágódom, mi történhet velem. A félelem ideje lejárt; elérkezett a reményé.

A mester mondja: „ A nyíltságot rendszerint egyfajta gyanakvással fogadjuk. Ám tegyük szívünkre a kezünket, életünkben melyik kihagyott helyzet volt a több az, amelyik azért maradt el, mert féltünk a nyíltságtól, vagy az, amiben nem mertük vállalni a kockázatot? Egy ugyanilyen kihagyott ám észrevétlen ziccer az idegenekkel

való nem szóba elegyedés is, hisz az ember nem bizalmas csak úgy másokkal, olyanokkal, akiket nem ismer. Nem szokás ügyes-bajos dolgainkat vadidegenekkel megosztani még a legfelszínesebb módon sem. És úgy véljük, így van rendjén, ha ezt tesszük. Végül arra jutunk, hogy bajainkra nincs orvosság, az Élet nem segít. Távolságtartásunk biztosítja fontosságunk, és magabiztosságunk illúzióját. A valóságban azonban ezzel csak ırangyalunk megnyílvánulását, megjelenését akadályozzuk meg mások szaván keresztül.

Korának leghatalmasabb királya udvarába hívatott egy idıs remetét. - Irigykedem egy ilyen szentre, aki oly kevéssel beéri - mondta a király. - Én pedig téged irigyellek felséges királyom, hisz te még nálamnál is kevesebbel megelégszel. mondta a remete.

- Mit gondolsz te? Ez az egész ország az enyém csattant fel sértıdötten a király. - Pontosan - mondta a vén bölcs. Ám az enyém a mindenség muzsikája, ahogy e kerek világ minden folyója, és hegye. Bennem világít a nap és a hold is, mert lelkemben ragyog a Teremtı. Neked pedig felséges uram csak ez a birodalmad.

- Menjünk a hegyekbe ahol az Isten, lakik- kérte egy lovag a barátját. – hogy bebizonyítsam az Úr minden tudása abban áll, hogy rábírjon azokra a dolgokra, amiket elvár tılünk, ám folyamatosan csak növeli a terhünket, ahelyett, hogy csökkentené.

- Rendben én azért megyek, mert hiszek az İ kegyelmében, és az út ennek lesz a példája. - Felelte a másik. Éjjel meg is érkeztek a hegycsúcsára… kisvártatva egy hang szólt hozzájuk a sötétben: - Rakjátok meg a lovaitokat azokkal a kövekkel, amit a földön találtok. - Látod?!- csattant fel az elsı lovag .- Egy ilyen fáradságos út után még azt várná el,hogy egy még súlyosabb terhet cipeljünk. Hát én nem engedelmeskedem!-Társa tette, amit a hang parancsolt. Pitymallatkor a hegy lábához ért a jámbor lovag, és a felszentülı nap elsı sugarai rátőztek a magával

vitt kövekre, ekkor látta: hogy mindegyik színtiszta gyémánt. A mester mondja: Isten útjai kifürkészhetetlenek; ám mindig a javunkat szolgálják.

A mester mondja: „Meg kell valamit osztanom veled barátom, amit talán nem tudsz. Azon tőnıdtem, hogyan is tegyem mindezt, hogy ne legyen oly kemény számodra… hogyan fessem élénkebbé, biztatóbbá, a Paradicsom édeni ígéretével, a Beteljesedés látomásaival, megtőzvén ezoterikus fejtegetésekkel… ám ezek mit sem használnak. Végy egy nagy levegıt, és készülj fel.

Úgy tőnhet elment az eszem, ám biztosíthatlak, pontosan tudom, mit beszélek. Ez a jövendölés csalhatatlan, történjék bármi, kétség sem férhet bekövetkeztéhez: Meg fogsz halni. Lehet holnap, vagy ötven év múlva- elıbb vagy utóbbbekövetkezik. Még ha nem is szeretnéd. Még ha más terveid is volnának. Ezért gondold át figyelmesen mi is a teendıd mára. Vagy holnapra. És hátralevı életedre.

Egy fehér felfedezı égett a vágytól, hogy mihamarabb elérje kitőzött célját Afrika szívében,

ezért külön fizetséget ígért teherhordóinak, ha sebesebben szedik a lábuk. Néhány napig így is tettek. Egy délután azonban váratlanul egyemberként letették a cipelnivalót, és leültek a földre. Nem számított mennyi pénzt ígért is rá a fehér ember, azok egy tapodtat sem mentek tovább. Amikor végül az utazó megkérdezte, hogy miért viselkednek így, a következı választ kapta: - Olyan gyorsan mentünk, végül már azt sem tudtuk, hogy kik is vagyunk valójában. Most pedig arra várunk, hogy lehagyott lelkünk is beérjen bennünket.

Napba Öltözött Boldogasszonyunk karjában a kisded Jézussal lejött a földre, hogy meglátogasson egy kolostort. Örömükben a lelkiatyák sorba álltak, hogy kinyílvánítsák tiszteletüket, és szeretetüket: egyikük verset citált, másikuk színes miniatúrákat, bibliai képeket mutatott be, egy harmadik az összes szent nevének felsorolásával hódolt Miasszonyunknak. Míg végül egy alázatos apátra került a sor, akinek soha nem adatott meg, hogy bölcsebb emberek oktassák. Szülei egyszerő emberek voltak és vándorcirkuszosként keresték a kenyerüket. Amikor ı következett a szerzetesek véget akartak vetni a tiszteletnyilvánítási szernek,

attól való félelmükben, hogy rendtársuk szégyent hoz rájuk. Ám ı is bizonyítani akarta a szeretetét a Szőz elıtt. Zavarban volt, érezvén testvérei rosszallását,zsebébıl elıhalászott egy pár szem narancsot,és a elkezdte levegıbe hajigálni- azt a mutatványt adta elı amit a szüleitıl tanult a cirkuszban. Kisvártatva Jézuska elmosolyodott, és örömében tapsolt. Így ıt az, egyszerő szerzetest érte a megtiszteltetés hogy a Szentszőz, felé nyújtotta a Gyermeket, hogy egy kis ideig ringathassa a karjaiban.

Ne akarjunk álladóan józanok lenni. Szent Pál ezt tanítja:„Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság?” Az állandó értelem nem más, mintha folyton csak azt, nyakkendıt hordanánk, ami passzol a zokninkhoz. Mintha a véleményünk, meglátásunk, nem változhatna holnapra. Tán a világ mindig ugyanúgy forog? Ha másoknak nem ártasz vele, hébe-hóba változtass te is. Válassz másik utat anélkül, hogy zavarba jönnél. Jogodban áll. Nem számít mások, mit gondolnak-mert, bárhogy is legyen, mindig azt fogják gondolni. Ezért csak lazíts. Hagyd csak, hogy forogjon a föld. És fedezd fel tenmagad meglepésének örömét.”Isten azonban azt

választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket”tanítja Szent Pál.

A mester mondja: „A mai nap remek alkalom arra, hogy valami szokatlant tegyünk. Például táncra, perdülhetünk az utcán munkába menet. Egy ismeretlen szemébe merülve egyetlen pillantás elteltével szerelmet vallhatunk neki. Olyan tanáccsal szolgálhatunk a fınökünknek, ami nevetségesnek hathat, olyan ötlettel amilyet eleddig még nem adtunk. A Fény Harcosai megengedhetik, és meg is engedik maguknak az

ilyen napokat. Ma sírhatunk olyan ısrégi igazságtalanságok miatt, amik a szívünket nyomják. Felhívhatunk valakit, akinek megesküdtünk többé nem beszélünk vele,(ám akitıl szeretnénk, ha üzenetet hagyna a rögzítınkön.) Legyen a mai nap más, mint a többi, töltsük meg ennek a napnak a krónikáját különleges történésekkel. Ma minden botlásra engedélyt és bocsánatot kapunk. Hisz ez a nap az életöröm napja.

Roger Pemrose a tudós néhány barátjával sétálgatott, közben folyamatos élénkséggel vitte a szót. Csak akkor hallgatott, amikor átment az úton.

- Emlékszem arra… amikor átkeltem a túloldalra… egy hihetetlen gondolatom támadt mondta Pemrose. - Ám amint átértünk a túloldalra, már elhagytuk azt a bizonyos helyet, és kizökkenvén nem emlékeztem arra, amire néhány perccel korábban.-Késı délután Pemroset anélkül, hogy tudta volna az okát hatalmas örömérzet, kezdte átjárni…-Olyan érzésem volt, mintha valami világossá vált volna elıttem. - Úgy döntött, átrostálja annak a napnak minden pillanatát - és, amikor eszébe villant a túloldali átkelés, az emlék képe magával hozta az elveszett ötletet. Amit immáron papírra is vetett. Ez pedig nem volt más, mint a modern fizikát forradalmasító elmélet a fekete lyukakról teória. És mindez annak köszönhetı, hogy Pemrose képes volt visszaidézni azt a csendet, ami mindannyiunkat betölt, mikor átkelünk az út túloldalára.

A sivatagi pusztaságban élı Szent Antalt egy napon felkereste egy ifjú. - Atyám eladtam minden javamat, és amit kaptam érte azt elosztottam a szegények között. Csak azt a kevéske holmit tartottam, meg ami itt

elegendı a túléléshez. Arra kérnélek, mutassad meg nékem az üdvösséghez vezetı ösvényt. A remeték atyja arra kérte a legényt adja el maradék holmiját is, és az érte kapott pénzen vásároljon valami húst a városban. Amit kötözzön a testére és így térjen vissza. A fiatalember úgy is tett, ahogy kérték tıle. Útja során húsra éhes kutyák és sólymok támadtak rá. - Visszatértem - mondta a fiatal férfi, és mutatta sebesült testét, és ronggyá tépet ruházatát az atyának. - Azok, akik járatlan útnak indulnak, és meg akarják tartani régi életük egyetlen darabkáját is, azokat végül szétmarcangolja, kísértı múltjuk mondta a szent.

A mester mondja: „Használj fel ma minden kegyelmet, amit az Istentıl kaptál. Ezt az ajándokot nem ırizheted. Nincs olyan bank, ahova beteheted, vagy kiveheted az áldásszámládra tetszésed szerint. Ha nem használod fel, menthetetlenül elvesznek. A Teremtı tudja, hogy mindenki alkotómővész, mikor eláraszt kegyelmével. Van mikor agyagot ad kezünkbe, hogy szobrot formázzunk, máskor

ecsetet és vásznat, vagy tollat. Ám soha nem festünk agyaggal a vászonra, ahogy tollal sem hozunk létre szobrokat. Minden napnak megvan a maga csodája. Fogadd el a Jóisten áldásait, és a mai napon veszni ne engedd az alkotóerıt és a benned élı kicsiny mővészt. Keltsed életre bátran. Hisz holnap új csodákat, kapsz.”

A spanyolországi Piedra folyó partján álló kolostort gyönyörő növényzet övezi, ami valóságos üdítı oázisként tőnik ki az ottani terméketlen területek közül. Itt a víz kis csermelyként ered, hatalmas árrá szélesedik, és tucatnyi vízeséssé szakad. A környéket járó vándor hallja a vizek muzsikáját. Váratlanul - az egyik vízesés mögött egy grottára, barlangra lesz figyelmes. Tisztelettel szemléli az idıkoptatta sziklákat, a gyönyörő alakzatokat, amiket türelmes értı kézzel formázott meg a természet. És meglát egy dísztáblát is, amibe Rabindranath Tagore* versét rótták: „Nem pöröly kalapálta e sziklákat ily tökélyre, a víz édesgette magához a köveket táncával, és dalával”.

Ahol az erı csak pusztítani képes, ott a finomság kell, építsen.

*Tagore

Nobel díjas indiai költı Zajti Ferenc orientalista jó barátja, aki hazánkban is megannyi ıseredetünkre utaló emléket hagyott így vall:„2000 év elıtt a magyarok ısei egy földön laktak az én ıseimmel s ezek az emlékek mély lelki rokonságot teremtettek kettıjük között. Tudom, hogy a magyarok ısei Árpád vezérletével jöttek vissza Ázsiából, hogy Atilla volt az önök ıseinek, a hunoknak nagy fejedelme. Az én nemzetem, mint egy 400-évig élt fehér-hun tehát magyar uralom alatt s így kétségtelen, hogy közöttünk történelmi kapcsolat van.” Másutt így ír: „Szívemet hozzád küldöm Magyarország, kit nyugaton elıször csókol homlokon a mi áldott keleti napunk.”

A mester mondja:„Sokan félnek a boldogságtól. İk akkor elégedettek az életükkel, ha számos szokásaikon nem kell változtatniok - ha mégis, akkor elveszettnek hiszik magukat. Gyakran méltatlankodunk azon, ha valami jó dolog ér minket. Nem akarjuk elfogadni, mert akkor olyan érzésünk támad, hogy adósai vagyunk az Istennek. Azt gondoljuk: jobb nem inni a

boldogság kelyhébıl, mert ha kiürül annak nagy szenvedés lesz az ára. Aki fél naggyá lenni az kicsi marad, aki fél sírni, nevetni sem tud.

A szkétai kolostorban egy délután egy szerzetes megsértett egy másikat. A klastrom fıapátja Sziszoisz testvér megkérte a sérelmet, szenvedıt, hogy bocsásson meg annak, aki megsértette. - Nem cselekszem-tiltakozott.-İ sértett meg, ı kell, fizessen érte. Ekkor Sziszoisz testvér az ég felé emelte karjait, és imádkozni kezdett: - Jézus Urunk immáron nincs szükségünk Reád. Immáron elnyertük azt a képességet, hogy rábírjuk a bennünket, sanyargatót, hogy fizessen a tettéért. Immáron önkezünkkel tudunk elégtételt venni, ítélkezni Jó és Rossz felett. Ezért gondot ne viselj ránk, elhagyhatsz minket.

A szerzetes elszégyellte megbocsátott a testvérének.

magát

és

rögvest

Egy tanítvány ezt mondotta: - Minden mester azt tanítja, hogy a léleknek kincseit mindenkinek magának kell, kikutatnia. Akkor mégis miért vagyunk mi itt együtt? - Azért mert az erdıség erısebb, mint egy magányos fa - válaszolta a mester. - Az erdı megtartja a nedvességet, ellenáll a tombolva forgó szeleknek, és segít termékennyé tenni a földet. Ám a fának valódi erejét a gyökere adja. Ezek a gyökerek bírják rá a többi palántát a növekedésre. Az azonosulás szülte egyesülés, biztosítja mindenkinek a maga szintjén, a fejlıdéséhez elengedhetetlen szabadságot. Ezt az ösvényt azoknak illı követni, akik igazán az Úristen útját szeretnék járni.

Amikor a vándor tízéves lett, közösségi anyja azt parancsolta, végezzen gyakorlatokat teste

épülésére. Egyik társa azt javasolta, hogy ugráljon a hídról a folyóba. A legelején még megbénította a félelem. Minden áldott nap ı volt az utolsó a sorban, és folyton szenvedett attól, aki elıtte ugrott - mivel hamarosan neki is vízbe kellett vetnie magát. Egy napon az edzı - észrevévén rettegését- az ugrósor elejére parancsolta. Noha még félt, gyorsan túlesett a dolgon, ekkor szívében megszőnt az ijedtség és helyére beköltözött a bátorság. A mester mondja: „Van, mikor elodázhatjuk a dolgokat. Míg máskor fel kell győrni az ingujját, és meg kell, oldjuk a helyzetet. Ilyenkor a halogatás a legártalmasabb.”

Egy reggel Buddha a tanítványai körében ült, amikor egy féri odament hozzájuk, és ezt kérdezte: - Létezik Isten? - tudakolta. - Igen Isten létezik - válaszolta a Magasztos. Ebéd után egy másik ember tartott feléjük. - Létezik Isten? - kérdezte ı is.

- Nem. Isten nem létezik - Mondta a Megvilágosodott. Még aznap jóval késıbb egy harmadik vándor is ugyanezt a kérdést intézte Szidhárthához, amire ezt felelte: - Ezt neked kell eldöntened. - Ez képtelenség Mester- Okvetlenkedett az egyik tanítvány - Hogy adhattál három különbözı választ ugyanarra a kérdésre? - Mivel mindıjük más - más ember volt.magyarázta a Megvilágosodott. - Hisz mindenki a maga mértékével, látja az Istent: ki bizonyos Benne, ki tagadja, és akad olyan is, aki kételkedik létében.

Minden embernek örömére szolgál, ha cselekszik, ha nyüzsög, ha bajokat orvosol, ha mások felıl gondoskodhat. Az ember folyton megkísérel valami terveket szıni, valamit véghez vinni. Ez így is, van rendjén - végtére is így építjük, változtatjuk világunk. Ám az Áhítat szere szintén az élet része. Az idıleges lecsendesedés, a

belsı csendre, a Mindenségre való figyelés. Amikor bármilyen kérés, gondolat, vagy hálaadás nélkül térdelünk le testben és lélekben. Csak, hogy érezzük a minket átölelı szerelmetesség erejét. Az ilyen pillanatok nem várt könnyeket fakaszthatnakezek oka se, nem szomorúság se nem boldogság. Az ilyen könnyeken ne lepıdjünk meg. Ajándékok. Amik tisztára mossák a lelkünk.

A mester mondja: „Ha sírnod kell, tedd úgy, mint ahogy a gyermek teszi. Valamikor te is az voltál, és léted elsı leckéi közt ott volt a sírás is, mert a sírás szere is az élet része. Soha ne feledd szabad vagy, és nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha kimutatod azt, amit érzel. Sikolts, zokogj oly hangosan, ahogy érzed. Hisz a gyermek is így sír, ismeri a leggyorsabb módszerét, miképpen szabadulhat meg attól, ami a szívét nyomja. Megfigyelted - e már, azt, ahogy egy gyermek véget vet a sírásnak? Azért apadnak el hirtelen a könnyei, mert valami megzavarja pergésüket. Ami új kalandra csábítja. Ezért szakad meg azonnal a gyermekszemekbıl patakzó könnyek árja. Ez számodra is gyógyír

lehet szíved fájdalmára, de csak akkor, ha úgy sírsz, mint a gyermek.

A vándor ebédjét költötte egy ügyész barátnıjével, Fort Lauderdaleben. Az étkezés alatt a velük szemközti asztalnál ülı erısen ittas alak kitartóan hangoskodva beszélt az asszonyhoz. Cérnája fogytával a hölgy arra kérte a piást, fejezze be. Ám az ezt kérdezte: - Miért? Úgy beszélek a szeretetrıl, ahogy ezt egy józan soha nem merészelné. Boldog vagyok, és idegenekkel vágyom beszélgetni. Mi rossz van ebben? - Az alkalom nem megfelelı. - mondta az asszony.

- Magácska tényleg úgy véli, hogy az ember csak akkor beszélhet a boldogságáról, ha arra megfelelı alkalom adódik? - Ezekkel, a szavakkal az illuminált ismeretlen elnyerte a hölgy meghívását az asztalukhoz.

A mester mondja: „Vigyáznunk kell a testünkre. Mert az nem más, mint a Szent Lélek temploma, érdemes a tiszteletünkre, szeretetünkre. Idınket a legjobban kell kitöltenünk. Álmainkért küzdeni kell, a cél eléréséhez összpontosítanunk kell, erıfeszítéseket

kell tennünk. Ám arról se feledkezzünk meg, hogy az élet apró örömök szövete. Amit azért kaptunk, hogy bátorítsanak, segéljék létokaink kutatását, és biztosítsák, hogy el ne hulljunk mindennapi ütközeteink vívása közepette. A boldogság nem bőn. Nincs abban semmi rossz ha-idınkéntmegszegjük bizonyos szabályainkat, a diétát, az alvást

vagy

boldogságot

illetıen.

Azért

se

ostorozzuk magunk, ha - alkalmasint – hasztalan semmiségekkel ütjük agyon az idıt. Ezek azok az idıtöltés

örömparányok,

ösztönöznek.”

amik

mindenkit

Arthur Rubinstein a zongoramővész késve érkezett egy elsı osztályú New-York-i étterembe. Barátai már kezdtek aggódni érte, ám a mester megjelent az oldalán egy szemrevaló szıkével, akinek kora szerint az apja lehetett volna. A legendásan zsugori zongoravirtuóz ekkor ismét elképesztette a barátait azzal, hogy a létezı legdrágább fogást rendelte, és a húsétel mellé a legkitőnıbb, legborsosabb bort. Amikor az étkezés véget ért, mosolyogva állta a számlát. -Látom mindannyian, meglepıdtetek - mondta Rubinstein. - Ám ma volt a napja, hogy az

ügyvédemnél jártam, a végakaratom elkészítésének ügyében. Szép summát hagytam a lányomra, és a rokonaimra, tisztes adományt hagytam jótékony célokra. És ekkor rádöbbentem, hogy mindenki kapott valamit az örökségbıl; engem kivéve. Ezért úgy döntöttem, hogy magamat is bıkezően megajándékozom, amennyire csak tudom.

A mester úton volt Isten igéjét hirdette valahol, és ezalatt a tanítványai gondatlansága miatt leégett a ház, amiben éltek. - Ránk bízta ezt a hajlékot, és mi nem voltunk képesek a megfelelıen vigyázni rá - mondta az

egyik tanítvány. Sebtében munkához láttak hát, hogy megjavítsák a házat, arra építve, ami nem vált a tőz martalékává, ám a mester a vártnál elıbb érkezett meg, és látta, hogy mi történt. - Nohát úgy fest, kaptunk egy új házat lelkendezett. Az egyik tanítvány feszengve vallotta meg,

hogy

mi

is

történt

valójában;

hogy

gondatlanok voltak és közös hajlékukat lángok emésztették el. - Ezt nem értem - mondta a mester – Én semmi ilyet nem látok csak olyan embereket, akik hisznek az élet szentségében, aminek épp egy új fejezetét kezdték el. Azok, akik minden javukat elveszítik,

sokkal jobb helyzetben vannak, mint oly sokan, hisz attól fogva a sorsuk csak jobbra fordulhat.

A mester mondja: „Ha álmaink útját járjuk, híven kövessük végig azt. Ne térjünk le róla, ne csábuljunk el megnyíló kiskapuknak a „hát én pontosan nem is ezt akartam” magyarázkodás ürügyével. Mert az ilyen magvakból kudarc terem. Járjuk az utunk, még ha lépteink bizonytalanok is, még akkor is, ha tudjuk jobban is, tehetnénk. Ha elfogadjuk a jelen adta lehetıségeket, akkor kétség sem fér hozzá, hogy azokat a jövıben jobbá

tesszük. Ám ha korlátainkkal szemellenzısen bánunk, vagy tagadjuk azokat akkor ezek mindig szándékaink megszabadíthatatlan béklyói, lesznek. Választott utunkkal bátran nézzünk szembe, és ne tartsunk mások bíráló megjegyzéseitıl. Ám mindenek felett, ne engedjük meg magunknak, az önostorozás bénító fényőzését. A Teremtı vélünk lesz, álmatlan éjszakáinkon, és az İ szeretete felszárítja majd a könnyeink. A Jóisten kedveli a vitézeket.”

A mester és tanítványai úton zarándoklatuk során nem jutottak megfelelı élelemhez. A bölcs nehányat elküldött hozzanak eleséget. A nap végén vissza

is

tértek.

mindahányan,

Azt

amit

a

kevéskét

alamizsnaként

hozták kaptak:

rothadásnak induló gyümölcsöt, szikkadt kenyeret, és beteg bort. Ám valahára az utoljára érkezı is megjelent egy zsák érett almával. - Mindent megtettem, hogy segítsek mesteren, és rajtatok

testvérek

-

mondta

megosztván

a

gyümölcsöt mindenkivel. - Honnan hoztad az almát? - tudakolta a mester. - Loptam - válaszolt a tanítvány, - Az emberek csak romlott ételt adtak, annak ellenére, hogy

tudták Isten szolgái vagyunk, és az İ szavát hirdetjük. -Vidd innen orozott gyümölcseidet, és soha ne térj vissza – parancsolta a mester. - Az aki értem lop, az tılem lop.

Azért jöttünk erre a földre, hogy eszméket és álmokat keressünk. Gyakran szembesülünk, avval hogy az elérhetetlennek ható cél, karnyújtásnyira van csak tılünk. Erre eszmélve úgy érezzük, hogy hibát

követtünk

el,

hogy

csak

az idınket

fecséreltük a haszontalan kutatásra, és evvel a

tetejébe még nyakunkba vettünk egy kazal gondot is. A mester mondja: „Rejtezzen bár kincsed elásva hajlékod alatt, arra csak akkor lelhetsz, ha feladod a keresését.” Ha Péter nem ismerte volna meg a megtagadás kínjait, nem

lett

volna

kiválasztott

arra,

hogy

Egyházalapító szent legyen. Ha a tékozló fiú nem hagyott volna maga mögött mindent, akkor atyja nem rendezett volna olyan vigasságot a tiszteletére. Életünk bizonyos történéseit a sors pecsétje zárja, amin ez áll: „Csak akkor fogsz értékelni, miután elvesztettél… és pótoltál”. Semmi jót nem szülhet az, ha megkíséreljük, levágni az utunkat.”

A mester találkozott kedvenc tanítványával, és, lelki fejlıdése felıl tudakolódzott. A tanítvány azt válaszolta, hogy képes napja minden pillanatát Isten dicsıségének szentelni. - Ha ez így áll akkor nem maradt más hátra, mint megbocsátani az ellenségeidnek - mondta a mester. A tanítvány meglepıdve nézett mesterére: - Arra semmi szükség. Nincs harag a szívemben irántuk - Te azt hiszed, hogy a Jóisten szívében csak egy szikrányi is, van belıle bárki iránt is?

.

Természetesen nem - válaszolta a tanítvány. - Akkor bocsánatot kérhetsz ugye? Tégy ugyanígy az ellenségeiddel, még akkor is, ha egy

csekély

haragot

sem

táplálsz

ellenük.

Aki

megbocsát, tisztára mossa, és jó szagúvá teszi a szívét.

Az ifjú Napoleon egy Tulon közeli gyilkos ágyútőz közepette remegett, mint nyárfalevél a szélben. Egy katona észrevette a fıvezér félelmét és így ócsárolta kenyeresei elıtt: - Nézzetek rá, halálra van rémülve. - Nem tagadom - mondta Bonaparte.-Mégis csatába megyek. Ha magát annak a félelemnek pusztán a fele járná át, amit én érzek, akkor már rég kereket oldott volna.

A mester mondja: „ A félelem nem a gyávaság jele. A félelem az, ami lehetıvé teszi, hogy bátrak legyünk,

és

megadja

azt

a

kegyet,

hogy

szembeszálljunk az életadta kihívásokkal. Bárki, aki megtapasztalja a félelmet,- és ennek ellenére nem bénul meg tıle, teszi, amit kell - az bátorsága, vitézsége példáját adja. Ám az, aki a butaság bátorságával vakmerıen keveri magát szorult helyzetekbe, anélkül hogy számolna a kockázati tényezıkkel, az csak egyetlen dolgot példáz a felelıtlenségét.

A vándor a Szent János napi vígasság kavalkádját járta. Látta a sátrakat, az íjászversenyt, és a helyi ételek, terülj asztalkámját. Váratlanul egy bohóc elkezdte utánozni a vándor gesztusait. Az emberek, nevették, a vándor nemkülönben, és meghívta egy kávéra a mővészt. - Ez tart életben! - Mondta a mulattató. - Hisz, aki él az meg kell, mozgassa a karjait, ide-oda kell, ugráljon, zajokat kell, produkáljon, nevetnie és nevettetnie kell, vagy az emberekhez szólnia. Mert az élet az pontosan a halál ellentéte. Meghalni annyi,

mint

örökre

ugyanabba

a

helyzetbe

dermedni. Ha az ember nagyon hallgataggá válik, akkor nem él.

Egy reggelen a mester és tanítvány sétálgattak a mezın. A tanítvány azt tudakolta, hogy miféle böjt biztosítja

a

megtisztulást.

Noha

a

bölcs

rendíthetetlenül állította, hogy minden étel szent, a tanítvány tamáskodott. - Csak kell, legyen valami eledel, ami közelebb visz minket Istenhez - firtatta a tanítvány. - Úgylehet igazad, van. Például ezek a gombák itt, ni - válaszolta a mester. A tanítvány lázasan már szinte szıtte gondolatait a gombákról, amik elhozzák neki az áhított megtisztulás örömét. Ám ahogy megállt, hogy

begyőjtsön

egyet

a

ritka

kincsbıl

váratlan

felkiáltott: - De hiszen ezek mérgezıek! Ha csak egyet is megennék,

menten

szörnyethalnék!-

Mondta

elborzadva. - Nos én nem ismerek más eleséget, amitıl gyorsabban az Úr színe elé kerülhetnél - felelte a bölcs.

1981 telén a vándor és felesége a prágai utcákat rótták, sétájuk közben a férfi észrevett egy fiút, aki a

környezı

házakról

rajzokat

készített.

Az

alkotások elnyerték a tetszését, ezért úgy döntött megveszi az egyiket. A fizetséget nyújtván figyelt fel arra, hogy a fiú nem visel kesztyőt -holott a hideg megkívánta, volna. - Miért nincs kesztyőd? - kérdezte. -Mert azzal fogom a ceruzát. Prágáról beszélgettek egy keveset. Majd a mővész felajánlotta, hogy díjtalanul megrajzolja a vándor feleségének arcképét. A mő elkészültére várva a vándor ráeszmélt, arra hogy valami különös dolog történt: közel öt percig társalgott a fiúval, úgy hogy egyikük sem beszéli a másik nyelvét. Pusztán gesztusokat arckifejezéseket

használtak, -

ám

mosolyokat, a

szándék,

és hogy

megosszanak egymással valamit, megadta nekik azt a kegyet, hogy beléphessenek a szavak nélküli nyelvek birodalmába.

Egyik barátja Hasszánt egy mecset ajtajához vezette, ami elıtt egy vak koldus kéregetett. - Ez a világtalan, a környék legbölcsebb emberemondta. - Mióta vak? - kérdezte Hasszán a férfit. Születésemtıl fogva - válaszolta. - És hogyan lett olyan nagy bölcs?

-

-

Nem

törıdtem

bele

világtalanságomba

megpróbáltam azt, hogy csillagász legyek - felelte a férfi. Ám mivel nem láttam a mennyboltot, rákényszerültem, hogy elképzeljem a csillagokat, a napot, és a galaxisokat. És ahogy egyre közeledtem a Teremtı alkotásaihoz, annál közelebb került hozzám az İ bölcsessége.

Spanyolországban Olite városától nem messze egy

eldugott

falucska

bárjában

egy

felirat

olvasható, amit a tulajdonosa jegyzet fel: „Amikor

sikerült megtudnom minden kérdésemre a választ, amit kerestem, minden kérdés megváltozott”. A mester mondja: „Mindannyiunkat

izgat,

hogy

megtaláljuk

a

válaszokat. Úgy érezzük, hogy a válaszok azért fontosak, hogy megértsük mit is jelent az élet. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy teljes életet éljünk, és bízzuk az idıre, hogy létünk titkait elibénk tárja. Ha

túlzottan

értelmének

belelovaljuk

kikutatásába,

magunkat azzal

a

lét

meghiúsítjuk

természet cselekvıkészségét, valamint képtelenné válunk

a

értelmezésére.

Teremtı

jeleinek

olvasására,

Létezik egy ausztrál legenda, amely szerint egy sámán, aki három lánytestvérével sétálgatott, amikor összefutottak az azidıtájt leghíresebb harcossal. - Az egyik gyönyörőséges teremtést szeretném nıül kérni - mondta a vitéz. - Ha megkapnád az egyikük kezét, a másik kettı szenvedne. Keresek egy olyan törzset, ahol engedik, hogy egy férfinak három asszonya legyen. - ajánlotta a sámán. Évekig tartott, míg bejárták az egész ausztrál kontinenst, anélkül, hogy ilyen törzs nyomára

leltek volna - legalább egy közülünk boldog lehetett volna - mondta az egyik leány, amikor valahányan megöregedtek, és törıdötté lettek a vándorlástól. - Tévedtem - ismerte be a sámán. - De most már késı. Avval mind a három teremtést kısziklává változtatta, hogy mindenki, akinek arra visz az útja, megértse, hogy egy ember boldogsága miatt másoknak nem kell szenvedni.

Walter Carelli az újságíró elment az argentin íróhoz *Jorge Luis Borgeshez, hogy riportot készítsen

vele.

Amikor

elkészültek

vele,

beszélgetni kezdtek arról, nyelvrıl, ami a szavakon túl létezik, és arról a nagyszerő képességrıl, ahogy az ember másokat megért. - Szolgálok is egy példával - mondta Borges. És idegen nyelven kezdett beszélni. Amikor befejezte, Borges megkérdezte az újságírót, hogy mit is mondott. Mielıtt még Carelli válaszolhatott volna, az ıt elkísérı fényképész rávágta: - A Miatyánkot. - Pontosan. - Helyeselt Borges. - Finnül recitáltam.

* Saját vallomása szerint ennek a kitőnı írónak köszönhetı Umberto Eco A rózsa neve címő mőve,legalábbis az ı történetei inspirálták a kiváló jeltudort a középkori klastrom „krimi” megírására,akit még a regényében meg is személyesít Jorge atya személyében

Egy cirkuszi idomár egy roppant egyszerő furfanggal

képes

volt

megszelídíteni

az

elefántokat: amikor az állatok még borjak voltak, a jószágok egyik lábát, egy fa törzséhez kötözte. Nem számított bármily keményen küzdött is az elefántkölyök

képtelen

volt

kiszabadulni.

Apránként hozzászokott ahhoz, hogy a fa törzse sokkal erısebb, mint ı. Amikor az állat felnıtt, és félelmetes erı birtokosává vált, elegendı volt odakötözni a lábát akár egy facsemetéhez is. Még kísérletet sem tett arra, hogy kiszabadítsa magát. Mi is így vagyunk ezzel, mint az elefántok, a mi lábunkat is sokszor kötik összetörhetı béklyóhoz. Hisz ahhoz a fához, amihez

gyermekként

hozzákötöztek,

és

megszoktuk, az ellen nem is merészelünk küzdeni. Olyannyira nem hogy megértsük a szabaduláshoz pusztán egy bátrabb apró cselekedetre, van szükség.

A mester mondja: „Fölösleges

magyarázatot

találni

Istenre.

Hallgathatsz fennkölt beszédeket, tartalmatlanul. Ahogy vaskos köteteken is átrághatod magad a szerelmetességrıl, anélkül, hogy tudnád, hogyan is szeress. Egy lélek, sincs, aki bizonyíthatná a Teremtı létét. Akadnak az életben ilyen dolgok, amiket

egyszerően

megtapasztalunk

–

ám

magyarázat nincsen rá. A szerelmetesség ezek egyike. Ahogy Isten is - Aki a Szerelmetesség Maga. A hit gyermeki tapasztalás, errıl a varázslatos érzékelésrıl tanítja Jézus: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert Övék a mennyek országa.”

Az Úr nem elménk kapuján keresztül érkezik hozzánk, hanem a szívünkön át.

A rendházfınök folyton azt híresztelte, hogy József apát oly sokat imádkozik, hogy neki már nincsen semmi félnivalója-, hisz lebírta a vágyait. Ez eljutott az egyik szkétai kolostorban élı bölcs fülébe, aki egy vacsora után összehívta a noviciátus szerzetes jelölteket. - Testvéreim hallottátok azt a hírt miszerint József apátnak már nincs többé olyan kísértés, amivel meg kell, küzdjön –mondta - Azonban próbatétel nélkül a lélek meggyengül. Kérjük az Urat, hogy küldjön egy óriási kísértést, a mi József

testvérünkre. És ha annak ellent tud mondani, akkor

folyamatosan

könyörögjünk

további

csábításokért a számára. És akkor, amikor végül kap egy olyant, amit csak lelkitusával bírhat le, akkor kérjük az Urat arra, hogy testvérünk imája ne így szóljon: „Uram ne kísérts, vidd el tılem ezt a gonoszt.” Hanem e helyett ezt mondja: Uram adj erıt, hogy a gonosz felett gyızhessek.”

Minden

napnak

van

egy

szaka,

amikor

a

tisztánlátás nehéz ez az esteli idı. A fény és sötét eggyé válik, nem lesz se ez, se az, és mégis egyik

is és másik is lesz. A legtöbb lelki hagyomány, ezt a szakot szentnek tartja. A katolikus tradíció azt tanítja, hogy Miasszonyunk hívásának ideje este hat óra. A kecsua indiánoknál az a szokás él, ha összefutnak egy baráttal, ismerıssel, és az este még együtt találja ıket, akkor ugyanúgy mintha akkor találkoztak volna, „jó estéttel” köszöntik egymást.* Az alkonyattal kerül mércére az ember és a planéta egyensúlya. A Teremtı azért elegyíti az árnyat és a fényt, hogy lássa elég bátor e ahhoz ez a Golyóbis, hogy forogjon. Ha a Földet nem rémíti a sötét, az éj elmúlik, és a következı napra ráragyog az új napnak fénye.

*Megjegyzem a kecsuáknál, van egy kutyafajta, amit koowas( ejtsd kuvasz)-nak, hívnak, nálunk pedig keresik a kuvasz szó eredetét... pl a törökben és másutt. A hab a tortán csak az, hogy az indiánus eb kísértetiesen hasonlít a mienkre,mert éppen az….No erre varrjon gombot a jövevényezı finnugrálós M.T.A.

Schopenhauer a német filozófus a drezdai utcákon kóborolt, azokra a kérdésekre keresvén választ, amik erısen foglalkoztatták. Áthaladtában egy

kerten

tanulmányozza

úgy

döntött,

annak

hogy

virágait.

leül Az

és

egyik

szomszédságban lakozó embernek szemet szúrt a

különösen viselkedı filozófus, és értesítette a rendırséget. Pár perc elteltével a kiérkezı rend ıre odament Schopenhauerhez. - Maga kicsoda? - Tört rá a szerv gorombán. Schopenhauer tetıtıl talpig végigmérte a biztos urat és így szólt: - Ha segítene nekem abban, hogy erre a kérdésre megtaláljam a választ, azzal örök hálára kötelezne.

Egy férfi, aki a bölcsességet kereste - miután megtudta, hogy a Jóisten minden második évben megjelenik egy hegyen úgy döntött, elmegy oda. Az elsı évben abból élt, amit a hegy kínált. Végül

az önellátást kimerítınek találván, vissza kellett térjen a városba. - Isten igazságtalan! - Fakadt ki. - Tudomást se vett róla, hogy, egy évig vártam rá hogy meghalljam a hangját. Éhes voltam, és a szükség visszaőzött a városba. - Ekkor megjelent elıtte egy angyal. - A Teremtı szívesen beszélt volna veled mondta az égi küldött - egy kerek évig táplált. Abban reménykedett, hogy ezután megteremted a magad táplálékát. Ám te ültettél valamit is? Az, aki képtelen hajlékában gyümölcsöt termeszteni, az még nem áll készen arra, hogy beszélgessen a Jóistennel.

Sokan így vélekednek: „Úgy fest, hogy a szabadság nem áll másból, minthogy az ember kiválaszthatja azt, amit szolgálnia kell. Napi nyolc órát húzom az igát. És ha elıbbre akarok jutni, akkor

már

félnapos

melót

kell

produkálni.

Családom van és, nincs idım magamra. Eddig kerestem Istent, de most már, csak néha jutok el egy-egy vallási szertartásra, misére. Minden, ami egykor fontos volt, az életben - a szeretet munka és hit – oly súlyos teherré vált, amihez nincs elég erım.”

A mester így beszél: „Csak a szerelmetesség, ad nekünk menedéket. Csak a szeretet váltja a szolgaságot, szabadsággá. Ha nem tudunk szeretni, akkor jobb, ha most bevégezzük. Jézus így beszél:”Jobb elveszíteni egyik szemünk világát, mintsem a sötétség eméssze fel az egész testet”. Súlyos szavak. Ám igazak.

Egy remete egy teljes éves böjtöt tartott, úgy, hogy csak heti egy alkalommal evett. Az áldozat felajánlás leteltével arra kérte Istent, hogy adja meg neki egy bibliai passzus valódi jelentését.

Ám a nem kapott választ. - Micsoda idıpazarlás volt - füstölgött a remete magában. - Mily sok mindenrıl lemondtam, és az Úr még csak nem is felel! Jobb, ha ezt a módszert elfeledem, és keresek egy szerzetest, akitıl magyarázatot kaphatok. Ekkor megjelent neki egy angyal. -

Kerek

magadnak

esztendeig

tartó

bizonyítottad,

hogy

böjtöddel

csak

különb

vagy

másoknál, Isten nem felel az önhiteknek - mondta az égi küldött. - Ám amikor alázatos lettél, és mások segítségét kérted az Úr elküldött hozzád. És ezután az angyal elmagyarázta mindazt, amit a remete tudni szeretett volna.

A mester mondja: „Figyeld, meg hogy miképpen formázódnak meg bizonyos

szavak,

megmutathassák

azért,

valódi

hogy

tisztán

jelentésüket.

Vegyük

például a preokkupáció szót. Két részbıl áll a prebıl és az okkupációból. Azaz ez annyit tesz, hogy valaki valamivel elfoglalja magát, mielıtt még az bekövetkezne. Akad e olyan ezen a planétán, aki ilyen adománnyal bírhat azaz, hogy olyasmibe mélyedhet ami még be sem következett? Ezért ne legyünk

preokkupáltak.

Sokkal

inkább

szemfülesek sorsunkat, és életutunkat illetıen.

Tanuljunk meg mindent, azért hogy, a sorsunk kovácsolta

ragyogó

kardunkat

biztos

kézzel

forgassuk. Szenteljünk figyelmet mások tusáira, azok harcmodorára, akik a barátaink, mestereink vagy éppen ellenlábasaink. Eddzünk bıséggel, ám ne kövessük el a legnagyobb hibát: hogy tudni véljük, tanácsaink mit eredményeznek.

Elérkezik a péntek, az ember hazatér, és maga elé veszi

a

héten

el

nem

olvasott

újságokat.

Bekapcsolja a tévét, leveszi a hangot. Feltesz valami zenét. A távirányítóval ide-oda váltogatja a csatornákat, eközben megkísérel belemélyedni a

lapokba és a zenébe. Az újságok nem bírnak új tartalommal,

a

tv

adások

folyamatosan

ismétlıdenek, és a kazetta is unásig ismert. A felesége neveli a gyerekeket, feláldozván fiatal éveit, anélkül, hogy valójában értené az asszony miért is, teszi. Illetve egy magyarázat mégis csak bevillan minderre:”Hát ez az élet.” Nem, az élet nem ez. Az élet elragadtatás. Próbáld meg felidézni, hová zártad el ezt a lelkesedést. Aztán foglald bele asszonyodat, és gyermekeidet is, és így folytasd a keresést, mielıtt túl késı. A szeretet nem zárja el senki elıl azt a lehetıséget, hogy kövesse álmait.

Egy Szenteste a vándor és felesége, kiértékelték a végéhez közelítı esztendıt. A Pireneusok között levı

falucska

egyetlen

éttermében

költötték

ebédjüket, és a vándor egy olyan dolgot panaszolt, ami nem az elképzelései szerint történt. Asszonya belemerült a hely feldíszített fényfájának nézésébe. A vándor úgy vélte, hogy az asszonyt már nem érdekli a beszélgetés, és témát váltott: - Ugye milyen szépek a fények a fán? - Azok bizony - mondta a nı, majd folytatta Viszont, ha jobban megnézed az egyik kialudt a tucatban. Ez rávilágít valamire, mégpedig, hogy

milyen is az ember, ahelyett, hogy mindazt a sok áldást látná, ami az egész évét átitatta fényével, csak azt veszi észre, amitıl nem kapott semmit, éppen úgy, mint ennél a gyertyánál is.

- Nézd azt az alázatosan ballagó szentet az úton - mondta egy ördög a másiknak. - Azt hiszem, megyek is és megkaparintom a lelkét. - Rád se fog bajszintani, ı csak szent dolgokkal törıdik - ágált a cimborája. Ám a gonosz a maga sötét tüzétıl lelkesen magára öltötte Gábriel arkangyal alakját, és megjelent a szent elıtt.

- Azért jöttem, hogy segítsek neked. - Bizonnyal összekeversz valakivel égküldötte mondta a szent. Semmi olyat nem tettem az életemben, ami érdemessé tett volna egy angyal figyelmére. - A szent pedig folytatta az útját, és soha még csak nem is sejtette, hogy mit sikerült elkerülnie.

A vándor egyik barátnıje megnézett egy darabot a Broadwayn, és a szünetben úgy döntött iszik valamit. Az elıcsarnok zsúfolásig telt emberekkel, akik dohányoztak, tereferéltek, és ittak. Egy zongorista játszott a hangszerén, ám senki se

figyelt a muzsikájára. A vándor ismerıse italát kortyolgatva tanulmányozni kezdte a mővészt. A zenészrıl lesírt az unalom - hogy fásultan csak azt várja, hogy végre véget érjen a szünet. Egy következı ital elfogyasztása kissé merészebbé tette a hölgyet, aki odament a hangszerhez: - Mintha a fogát húznák ember! Miért nem játszik

a

saját

örömére?

Mondta

a

hölgy

vehemensen. A zenész meghökkent. És olyan darabot kezdett játszani, amiben örömét lelte. Eltelt néhány pillanat, és az elıtérre csend borult. Mikor a muzsika elhallgatott, kitört a lelkes tapsvihar.

Assziszi

Szent

Ferenc

egy

roppant

népszerőségnek örvendı fiatalember volt, amikor úgy

döntött,

hogy

mindezt

maga

mögött

hagyja.(Unokatestvére) Szent Klára gyönyörő szép ifjú hölgy

volt,

amikor

letette

a

szüzességi

fogadalmat,(18évesen). Szent Ramon Llull kora legjelentısebb

keresztény

filozófusa,

szellemi

nagysága, volt, amikor elvonult a sivatagba lemondva

minden

világi

dologról.

A

lelki

próbatétel a legnagyobb erıpróba mind fölött. Aki ezt

pusztán

a

gondok

elıli

menekülésre

használja,annak nem is ad túl sokat, az kevésre jut.

Aki nem akar barátokra szert tenni, annak is hasztalan visszavonulni a világ elıl. Ahogy semmi haszna nincs annak sem, ha olyan valaki tesz szegénységi fogadalmat, aki képtelen megkeresni a kenyerét.

Ahogy

értelmetlen

egy

született

gyávának alázatosságot fogadnia. Különbség van aközött, ha van valamink és lemondunk róla, és, aközött ha nincs semmink és elítéljük azokat, akiknek van. Könnyő egy gátlásos embernek teljes önmegtartóztatási

fogadalmat

tenni,

de

van

értelme? A mester mondja:”Dicsérd az Úristen munkáját. Úgy gyızd le magad, oly szent kérlelhetetlen elszántsággal, mintha az egész világgal kellene háborúságot viselned.

Nehéznek lenni könnyő. Nem is kell hozzá más, csak elvonulni az emberek elıl, és így elkerülhetık a szenvedések. Ezzel a módszerrel nem kell próbatétel alá, vessük, szeretetünket, elkerüljük a csalódásokat, a meghiúsult álmokat. Keménynek lenni

könnyő.

Fittyet hányhatunk azokra a

telefonhívásokra, amit meg kellene tennünk, azokra kérnének

az

embertársainkra, tılünk,

akik

jótéteményekre,

segítséget amiket

gyakorolnunk kellene. Ehhez elegendı az a színjáték,

hogy

visszavonultunk

elefántcsonttornyunkba, és soha egy könnycsepp

nem sok

annyit

sem kell

ejtenünk

többé.

Mindössze hátralevı életünket ebben az álarcban, szerepben tetszelegve kell letöltenünk. Nehéznek lenni könnyő: pusztán nemet kell mondani minden jóra, amit az élet megadhat.

Egy beteg ezt mondta orvosának: - Doktor úr, hatalmába kerített egyfajta félelem, és ez a rettegés minden örömöt elvett tılem az életemben. - Itt ebben a rendelıben él egy egér, amelyik megrágta a könyveimet - mesélte páciensének - ha ez olyan nagy rémülettel töltött volna el, elkezdtem

volna vadászni rá, amitıl persze a kis jószág csak elbújt volna elılem, én meg mással se tölthettem volna az életemet, minthogy elkapjam. Az üldözés helyett

biztonságba

helyeztem

a

legjobb

könyveimet, és hagytam neki nehányat, rágicsálja csak

azokat

kedvére.

Így

-

folytatta

a

lélekgyógyász - bár bıszen folytatta tevékenységét, mégis csak egy egeret, láttam benne, és nem egy szörnyeteget. Féljen csak ön is egy maroknyi dologtól, és az összes félelmét összpontosítsa, sőrítse csak ezekbe - ez arra ösztönzi, hogy bátran szembesülhessen a fontos dolgokkal az életben.

A mester mondja: „Gyakran könnyebb szeretni, mint szeretve lenni. Nehéz

másoktól

gondoskodást.

Azok

elfogadni a

a

segítséget,

kísérletek,

hogy

függetlennek látsszunk, meghiúsítják hogy mások kinyílváníthassák szeretetüket. Sok szülı, mikor idıssé válik, esélyt sem ad arra, mintegy elorozza azt a lehetıséget, hogy gyermekeik kimutathassák, viszonozhassák

ugyanazt

a

szeretetet,

és

gondoskodást, amit egykor tılük megkaptak. Sok férj, (és feleség) amikor csapás éri, szégyell függeni másoktól. Ez azt eredményezi, hogy a

szeretet vizének éltetı cseppjei senki szomját nem fogják oltani. Fogadd hát el mások szeretetét. Engedd, meg hogy segíthessenek, erıt adhassanak neked, hogy tovább léphess. Ha a segítı szeretetet tisztán és alázattal fogadod, akkor megérted majd, hogy a Szerelmetesség se nem adás vagy elfogadás - hanem osztozás.

Éva az édenkertben sétált, amikor eléállott a kígyó. - Edd meg ezt az almát - mondta a csúszómászó. Éva

megtagadta,

parancsolatját.

hogy

megszegje

Isten

- Edd meg a fa gyümölcsét - bizonykodott a kígyó - mert akkor sokkal kívánatosabbá válsz férjurad szemének. - Nincsen arra semmi szükségem - válaszolta Éva. - Másban nem leli gyönyörét csak bennem. A hüllı elnevette magát: - Persze, persze. - Mivel Éva nem hitt neki, elvezette az asszonyt egy hegy tetejére, egy vízgyőjtıhöz. - Ott van, akit keresel. Oda rejtette Ádám. Éva a belenézett a vízbe és annak tükrében egy gyönyörőséges asszony nézett vissza rá. Ez után elfogadta a kígyó kínálta almát és megette azt.

Szemelvény a „levél a Szívemhez” címő írásból: „Szívem, soha nem foglak ócsárolni, vagy ítélkezni Feletted.

Ahogy

szavaidat

sem

szégyellem,

szégyelltem. Tudom Te Isten szeretett gyermeke vagy, és azt is, hogy İ vigyáz Reád, elárasztván dicsıségének és szeretetének ragyogásával. Hiszek Benned. Az oldaladon állok, imáimban áldást kérek Rád és Tıled. Múlhatatlanul kérem, hogy minden segítséget, és táplálást megkapj óhajod szerint. Hiszek Neked, tudom, hogy minden éhezıvel megosztod majd szerelmetességedet, és azokkal is, akik megérdemlik. Tudom, hogy az én

utam és a Tied egy, ez együtt vezet a Szent Lélek elé. Kérlek: Higgy és bízz bennem. Tudd, hogy szeretlek Téged, és azt is, hogy megkísérlem megadni mindazt a szabadságot, ami itt a mellemben

örömárasztó

dobogásodnak

létszükséglete. Mindent megteszek, ami csak tılem telik,

hogy

ne

érezhessed

magad

szorult

helyzetben, amikor együtt vagyunk.”

A mester mondja: „Amikor úgy döntünk, cselekszünk, ilyenkor természetes, ha esetleg valami váratlanság gáncsot vet elibénk. Természetes az is, ha az ilyen

csalódottság dühe sebet üt rajtunk. Ám a sebek begyógyulnak: csak hegük nyomait hagyják hátra, ami a sors óriási ajándoka. Ezek végigkísérnek és segélnek egy életen át. Ha olykor, valamilyen ok következtében- csillapíthatatlan vágyat érzünk arra, hogy a múltunkba visszatérjünk, vagy beleragadjunk, akkor elegendı csak egy pillantást vetni ezekre, a hegekre. Bilincseink bizonyítékára, a magunk mögött hagyott rabságunk borzalmainak börtönére, és ez a kísértı kép erıt ad, hogy tovább lépjünk.

Szent Pál a korinthusiakhoz írt levelében azt hirdeti, hogy a szeretet legfıbb jellemzıje a kedvesség.

Soha

ne

feledjük:

a

szeretet

gyengédség. Egy rideg lélek soha nem engedi meg, hogy a Jóisten kezével szándéka szerint alakítsa azt. A vándor egy észak spanyol szők ösvényen haladt át, amikor meglátott egy férfit, aki virágággyal borította be az utat. - Össze akarja zúzni azokat a virágokat? tudakolta a vándor.

-Korántsem - válaszolt a férfi - sokkal inkább arra teszek kísérletet, hogy szépségeik legjavát adhassák.

A mester mondja: „Mindennap imádkozz. Még akkor is, ha fohászod szavak,

vagy

kérés

nélküli,

vagy

szinte

értelmetlennek tetszı. Váljék szokásoddá e szer tartás. Ha nehéz elkezdeni, tökéld el magad:”E hét minden

napján

imádkozom”.

És

ígéretedet

frissítsed emlékezetedbe, a hét minden napján. Ne feledd, hogy evvel nem csak a lelki világgal válik

személyesebbé kapcsolatod; hanem a szándékaidat is erısíti. Ezen gyakorlatok, által kialakul az az önfegyelem, ami az élet küzdelmeihez kell. Ocsút terem csak, ha

egy

nap

megfeledkezvén

fogadalmadról

kihagyod a szert, és másnap úgy véled kétszeres fohásszal, pótolhatod a mulasztást. Hasztalan az is, ha egyetlen nap akarod letudni a dolgot, hogy a többin ne kelljen, azt gondolván eleget tettél heti fogadalmadnak. Megfelelıen kell megadni a dolgok idejét, és módját.

Egy gonosz ember meghal és a Pokol kapuja elıtt, találkozik egy angyallal. Az angyal ezt mondja neki: - Elegendı egyetlen jó cselekedetet mondanod, hogy segítsen rajtad. Gondolkozz hát erısen. A férfinek eszébe ötlik, hogy egyik erdei sétája alkalmával elé került egy pók, és amikor meglátta kitért az ízeltlábú útjából, nehogy eltapossa. Az angyal elmosolyodott, és az égbıl egy pókháló ereszkedett alá, hogy a férfi felkerülhessen a Mennyországba. A többi ítéletet váró, élt a kínálkozó lehetıséggel és, mászni kezdett felfelé a pókfonálon. Ám a férfi ellenük fordult, és le akarta ıket lökni, attól való félelmében, hogy a háló

leszakad. Ez kisvártatva be is következett, és a férfi ismét visszaesett a Pokolba. - Milyen kár - halotta zuhantában az angyalt hogy az egyetlen jótettedet is a világon gonosszá váltottad.

A mester mondja: „A keresztút szent hely. A zarándok itt kell, döntsön. Általában ezért alszanak, és esznek az istenek is itt. A válaszútnál két hatalmas erı İsség)

(*két-t-

csap össze,- az, amit kiválasztunk, és az, amit

elutasítunk. Mielıtt döntenénk egy rövid idıre mind a kettı eggyé,(*egységgé, egészséggé) válik.

A zarándok megpihenhet, hunyhat egy keveset, akár még az istenekkel is társaloghat, akik ott tanyáznak. Ám senki sem ragadhat ott örökétig: ha egyszer választott, tovább kell lépjen, anélkül, hogy visszagondolna a maga mögött hagyottra. Különben keresztútja átokká lész.”

Az emberiség a legnagyobb bőnöket követte el az igazság nevében. Férfiakat és nıket égettek meg máglyatőzben. Nehány magos kultúrát kiirtottak. Kiközösítették azokat, akik megszegték a húsevés tilalmát. Vagy más nézeteket kerestek, hirdettek. Egyet megfeszítettek az igazság nevében - ám még

mielıtt kiszenvedett- nekünk adta az Igazság nagy definícióját. Az igazság nem bizonyít semmit. Nem tesz másoknál jelesebbé. Nem zárható elıítéleteink tömlöceibe. Az igazság az, ami szabaddá tesz bennünket. Az İ szavaival: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”

A szkétai klastrom egyik szerzetese súlyos bőnt követett el, és testvérei hívatták a legbölcsebb remetét, hogy mondjon ítéletet felette. A bölcs nem akart menni, ám a többiek olyan rendíthetetlenek voltak, hogy végül beadta a derekát. Noha mielıtt elhagyta a celláját, elıvett egy vödröt, és az aljába

nehány lyukat fúrt. Majd megtöltötte homokkal és elballagott a kolostorba. A fıapát meglátta a vödröt, és azt kérdezte, hogy arra mi szükség. - Ítélkezni jöttem valaki felett,- mondta a remete. - És a bőneimet magam mögött hagytam, ahogy azt a homokot is, ami a vödörbıl kifolyt. Ám azóta nem néztem vissza, így saját bőneim sem láttam, így képtelen vagyok másét bírálni. Abban a szempillantásban ítélkezéstıl.

a

szerzetesek,

elálltak

az

Egy a Pireneusok közt megbújó kicsi templom falán ez olvasható: „Uram add, hogy ez a gyertya, amit az imént gyújtottam fényt árasszon. És világosítson meg engem, ha nehézségem támad, vagy döntésre kell, jussak. Hadd, legyen tőz, ahol elégeted önzéseim, büszkeségem, tisztátalanságaim. Hadd, legyen láng, amivel szívemet melegíted, és tanítson a szeretetre. Nem idızhetek sokáig templomodban Uram. Ám hátrahagyván ezt a gyertyát, magamból is véle hagyom egy kis részemet. Segíts, hogy imám áthassa mai napom téteményeit. Ámen”

A vándor egyik barátja úgy döntött, hogy nehány hetet eltölt egy nepáli kolostorban. Egy délután belépett a klastromban sorjázó templomok egyikébe, és meglátott egy az oltár elıtt ücsörgı mosolygó szerzetest. - Miért mosolyogsz? -tudakolta. - Mert rájöttem a banánok értelmére - válaszolta a testvér, avval szákja száját megnyitva elıhúzott egy rothadt banánt. - Ez itt az az élet, ami csak dologtalan lefolyt, senkinek nem nyújtva semmités most már késı. Ezután elıhalászott egy másik banánt, ami még zöld volt. Megmutatta a férfinek és visszasüllyesztette a zsákjába. - Ez az az élet, ami még nem tudja a dolgát, a megfelelı pillanatra várván - mondta. Végül kivett egy érett példányt, meghámozta, és e szavakkal megosztotta vele a gyümölcsöt: - Ez pedig a jelen. Tudd hogyan légy benne jelen félelem nélkül.

Egy asszony annyi pénzt vett magához, ami elegendı volt ahhoz, hogy moziba vigye kisfiát.A legényke izgatott volt,és folyamatosan azt tudakolta,sokáig tart e még mire odaérnek.

Amikor a jelzılámpánál megálltak, az asszony egy koldusra lett figyelmes, aki a járdaszigeten ült.”Add neki oda minden pénzedet, ami nálad van,”- szólt egy hang. Az édesanya vitába szállt vele. Hisz megígérte csemetéjének, hogy moziba viszi. A hang azonban nem tágított:”Add neki mindet!” - Ha odaadom a felét akkor kisfiam, mozizhat, én pedig megvárom odakint. - Javasolta. Ám a hang nem engedett:”Add neki mindet!”Nem volt idı arra, hogy megmagyarázza gyermekének. Az asszony a járdaszegélyhez ballagott, és a koldus felé nyújtotta a pénzt. - Isten létezik, és ennek bizonyítékát most kaptam meg öntıl - mondta a koldus. - Ma van a születésnapom. Szomorú voltam, és szégyelltem koldulni. Ezért eldöntöttem, hogy nem teszem: ha létezik a Teremtı, meg fog ajándékozni

Egy férfit egy kis falun áthaladva ért a felhıszakadás, amikor meglátott égni egy házat. Ahogy elindult felé észrevette, hogy valaki a lángborította lak nappalijában ül.

- Hé ember ég a háza! - kiáltotta neki a vándor. Tudom - felelte. - Ha tudja, akkor miért nem jön ki onnan? - Mert esik –mondta - Édesanyám mindig arra intett, aki kimegy az esıbe az tüdıgyulladást kaphat. Zao Csi mester tanítása a mesét illetıen ez: „Bölcs az, aki akkor ad fel egy dolgot mikor belátja, hogy kénytelen így tenni.”

Bizonyos mágikus hagyományok szerint érdemes az esztendı egyik napját arra szentelni-vagy szükség esetén akár egy hétvégét is - hogy felvegyünk egyfajta kapcsolatot, átitatódjunk lakásunk tárgyaival. A szer alatt a tanítványok megérintenek minden tárgyat, és hangosan kérdezik: „Igazán szükségem van rá?”Könyveket emelnek le a polcaikról ezekkel a szavakkal: „ Elolvasom - e újra?”Átvizsgálnak minden emléktárgyat: „Fontos e még az a pillanat amit felidéz bennem ez az ajándék?”Átrostálják szekrényeik tartalmát: „Mikor is viseltem ezt utoljára?Tényleg szükségem van rá?”

A mester mondja: „A tárgyak saját erıvel bírnak. Ha nincsenek használatban akkor hajlékunk állóvizeivé, válnak a legyek és enyészet paradicsomává. Ezért járj el figyelmesen, hogy biztosítsad erejük szabad áramlását. Ha ragaszkodsz az avulthoz, ott az újnak hely nem terem.”

Egy régi perui legenda mesél egy városról ahol mindenki boldog volt. Lakói aranyéletet éltek, mindenki azt tette, amiben a kedvét lelte, és az emberek egymással is jól kijöttek. A polgármestert kivéve, ı azért eresztette búnak a fejét, mert nem volt mit kormányozzon, vezessen. A börtönök üresek voltak, ahogy a bíróságon is csak az őr kongott, a jegyzıi hivatalban sem akadt dolog, mert az adott szó kevesebb értékkel bírt, mint a papír, amire írták volna. Egy napon a polgármester egy maroknyi munkást hívott a városba, valami távoli vidékrıl, és elrendelte, hogy emeljenek egy kerítést a város fıterének szívében. Ami mögül egy hétig serénykedı kalapácsok, és főrészek zaja hallatszott. A munka végeztével a városvezetı mindenkit meghívott az avatási szerre. Nagy

ünnepélyességgel elbontották a palánkot, és akkor meglátták az… akasztófákat. A polgárok kérdezgetni kezdték egymást, vajon mit keresnek ott a bitók. Félelmükben használni kezdték a bíróságot, ügyeik rendezésére, amit addig kölcsönös megegyezés szerint tettek. Elmentek a jegyzıhöz is hogy nyílvántartásba vegyék, amit kell, amiket eddig csak az illanó szavakra bíztak. És figyeltek a polgármester szavára is, félvén a törvényt. A legenda szerint, soha nem kellett használni a bitófákat. Ám jelenlétük megváltoztatott mindent.(* ……….!!!)

A mester mondja: „Mostantól és az elkövetkezendı nehány száz évben a Világegyetem elhatárolja magát mindentıl, ami elıítélettıl terhelt.A Föld erejének meg kell újulnia. Az új ötletek szabad teret igényelnek . A test és élek új kihívásokat, erıpróbákat kell, megtegyen.A jövı itt kopogtat ajtainkon és minden ötlet – kivéve azok, amik elıítéleteken alapulnak - meghallgattatik. Ami fontos az megmarad, ami haszontalan elenyészik. Ám hadd mérje, mindenki csak a magáét. Nem

születtünk mások álmainak megítélésére. Azért mert ráleltünk a saját utunkra, azért még nem szükséges azt bizonygatnunk, hogy mások útja rossz. Hisz, aki így cselekszik annak bizonytalan a lépte.”

Az élet olyan, mint egy nagy bicikliverseny, aminek az a célja, hogy mindenki eleget tegyen Személyes Történetének, beteljesítse a sorsát. A startvonalnál, még mindannyian együtt vagyunk, megosztjuk egymással bajtársiasságunk, lelkesedésünk. Ám a verseny haladtával a kezdés örömét felváltja megannyi kihívás: a kimerültség, az untató, álmosító egyhangúság, a kétségek, ami személyes emberpróba. Látjuk, hogy néhány barátunk feladni látszik – ık csak azért maradnak

mégis versenyben, mert a pálya közepén nem hagyhatják abba. Sokan vannak így ezzel. Az ellátókocsi sereghajtóiként kerekeznek tovább, megbeszélnek ezt-azt, és így gurulnak be a célegyenesig. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy leköröztük, elhagytuk ıket, és szembe kell néznünk a magánnyal, az ismeretlen útkanyarulatok rejtett meglepetéseivel, „drótszamár testvérünk”* esetleges romlásaival.(*A szövegben bicikli van ugyan, ám mivel Szent Ferenc a testet szamártestvérnek nevezte a dolog adta magát, akinek nem tetszik, olvassa úgy hogy kerékpárunk meghibásodásaival. A ford. megjegyzése)

Míg végül arra jutunk, hogy megéri

hajtani? Igen az élet minden erıszikrát megér. Hát ne adjuk fel.”

A mester és a tanítvány a szaúd- arábiai sivatagon lovagoltak keresztül. A mester útjuk minden percében a hitrıl tanítgatta társát: - Bízz Istenben - mondta.- İ soha nem hagyja magára gyermekeit. Egy éjjel tábort vervén a mester megkérte a tanítványt, hogy a lovakat kösse egy közeli sziklához. A tanítvány a kıhöz ballagott, amikor eszébe jutott mit is tanított neki a mester:”Bizonnyal próbára akar tenni,”- tanakodott magában- „Isten kegyelmére bízom a lovakat.” Így nem is kötötte ki a két jószágot.

Reggelre kelve a tanítvány csak a lovak hőlt helyét látta, mert azok bizony eltőntek. Nagy garral visszament a mesterhez. - Nem tudsz te semmit se Istenrıl - fakadt ki a famulus. - Az İ kegyelmére bíztam a két hátast, s nem kötöttem azokat sziklához, s most se hírük, se poruk. - A Teremtı gondot szeretett volna viselni rájuk válaszolta a mester. - Ám ahhoz, hogy megtehesse szüksége lett, volna a te kezeidre is, amikkel kikötöd ıket.

- Bizonnyal Jézus néhány apostolt leküldött a Pokolba, a lelkek megmentésére - mondja John Még a pokolban sem vész el minden. - Ez a gondolat meglepi a vándort. John egy tőzoltó az angyalok városában, Los Angelesben, ma szabadnapos. - Miért mondasz ilyet? - tudakolja a vándor. Mert én itt e földön is megjártam az Alvilágot. Lángoló épületekkel vívok csatát, rémült menekülı embereket látok, és sokszor teszem kockára az életemet, hogy kimentsem ıket a pokolból. Pusztán egy porszem paránya e vagyok világnak, aki kénytelen hısként cselekedni, a tüzek elleni harcban. És ha én – egy ilyen törpe – képes vagyok

ilyesmire, akkor gondolj bele, hogy Jézus mit tudhat! Nincs kétségem afelıl, hogy néhányan a tizenkettıbıl besurrantak az Alvilágba, beépültek, és titokban lelkeket mentenek meg.

A mester mondja: „Sok primitívnek tartott ısmőveltségben élt, az a szokás, hogy halottaikat magzati pózban temették el.”Újjászületik egy másik életben, és azon állapotba kell igazítani a megboldogult testét, amiben akkor volt, mielıtt e világra jött.”Mondják. E magos kultúrák szerint a halál csak átlépés egy másik világba. Manapság az emberiség

apránként elveszíti az ilyen nézeteket, a halál elfogadásának nyugalmát. De nem fontos mit is gondolunk, hogyan vélekedünk, mit cselekszünk, vagy miben hiszünk: nem harcolhatunk a végzet ellen, egyszer mindenkinek meg kell halnia. Ennek egyik legjobb módja, ahogy azt a jaki indiánok teszik (*Coelho egyik mesterének Don Juan jaki indiánt tartja, akinek tanításait Carlos Castaneda tette közkinccsé. Ezek nagyrészt magyarul is olvashatók szerencsénkre):

tekintsünk a halálra

tanácsadóként. Mindig kérdezzük meg: „Ha úgyis meg kell halnom, mi a dolgom a világon?”

Az élet nem a tanácsadásról vagy annak elfogadásáról szól. Ha segítségre szorulunk, jobb,

ha megfigyeljük, mások hogyan oldják meg -vagy vallanak kudarcot dolgaikban. İrangyalunk mindig velünk van, és sokszor mások ajkán keresztül mondja el, amit kíván. Általában véletlenszerően toppan be hozzánk egy olyan pillanatban, amikor bár figyelünk valamire, az annyira leköt minket, hogy nem is látjuk az élet csodáit. Meg kell engednünk Hírnökünknek, hogy avval a módszerrel szólhasson hozzánk, amit a legjobban ismer -persze ha azt szükségesnek érzi . A mester mondja: „A tanács; vélekedı életelmélet - ami a gyakorlatban általában egészen másképpen fest.”

Egy Rio de Janeirói Újkeresztény Karizmatikus pap, éppen buszozott valahova, amikor váratlanul egy hang felszólította, hogy itt és most álljon fel, és hirdesse Krisztus igéjét. A férfi tiltakozni kezdett:”Mindenki nevetségesnek fog tartani! Ez nem kifejezetten egy prédikálásra való hely.”Ám a hang nem tágított, meg kell, tartsa a szentbeszédet.”Szégyenlıs ember vagyok, kérlek, ne kérd ezt tılem.”- rimánkodott. Ám a hang nem eresztette. Aztán a lelkipásztor eszébe jutott az esküje - elfogadja Krisztus minden tervét. Felállt –

zavarát félretéve- és beszélni kezdett az Evangélistáról. Az utasok csendben hallgatták. A prédikátor egyenként nézett rájuk, de minden szempár ıt figyelte. Elmondott mindent, amit szíve szerint kellett, és befejezte a prédikációt. Még a mai napig sem tudja, valójában mirıl is beszélt akkor, csak abban biztos sziklaszilárdan, hogy teljesítette azt, amit küldetése szerint kellett tennie.

Egy afrikai varázsló és tanítványa a dzsungelben jártak. Jóllehet a gyógyító idıs ember volt, mégis

élénken lépkedett, míg a fiatal egyre csak botladozott, és többször el is esett. A fiú az áruló földet káromolva, nagyokat köpködve felkászálódott, és mestere után eredt. Kimerítı menetelés végeztével megérkeztek egy szent helyre. Ám a gyógyító minden pihenı nélkül azonmód nekieredt a visszaútnak. - Ma semmire sem tanítottál –jegyezte meg a tanítvány egy újabb elesést követıen. - Valamire megtanítottalak, ám te nem értetted meg a leckét - jegyezte meg a javas. Azt kíséreltem megtanítani neked, hogyan kell a botlásainkkal bánni.

- Na és hogyan kell? - Pontosan, úgy ahogy az eséseiddel kellett volna. Máskor elsıdlegesen magadban keressed a bukásod okát, és nem mást okolj a vakságod miatt.

A szkétai kolostor fıapátját, egy délutánon meglátogatta egy remete. - A lelkivezetım nem tud útmutatást adni mondta a remete - Elhagyjam?- A testvér nem szólt egy szót sem így a remete visszatért a sivatagba. Egy hét elteltével ismét meglátogatta az apátot

- Még mindig nem tud nekem segíteni – panaszolta.- Döntöttem elhagyom ıt. - Bölcsen teszed- helyeselt a fıapát.- Amikor az ember zavart érez a lelkében, ne kérjen mástól tanácsot. Mert mindenkinek magának kell meghoznia a döntéseit, hogy boldoguljon az életben.

Egy fiatalasszony meglátogatta a vándort -Valamit el szeretnék mondani neked-, mondta az asszony. - Mindig éreztem, hogy megvan

bennem a gyógyítás képessége. De sohasem volt meg a merszem hozzá, hogy valakin kipróbáljam. Mígnem egy napon a férjemnek a bal lábát nagy fájdalom hasogatta, és nem volt senki, aki segíthetett volna rajta. Úgy döntöttem – igaz kissé feszengve – hogy a lábára teszem a kezem, és megkérem a fájdalmat, hogy múljon el. Így is tettem, anélkül, hogy istenigazából hittem volna, segíthetek, ahogy odatettem a kezemet, hallom, hogy imádkozik.”Kérlek Uram, áldd meg feleségemet, hogy a Te fényed és erıd Hírnöke lehessen.”Ahogy ezt elmondta a kezem forróvá változott, és a fájdalom eltőnt. Kisvártatva megkérdeztem, hogy miért éppen így imádkozott.

Azt felelte, azért, hogy bízzak magamban. És attól fogva képes voltam gyógyítani az ı szavainak köszönhetıen.

Arisztipposz a hedonista filozófus, nagy hatalomnak örvendett, a szürakuszai tirannus Dionüsziosz udvarában. Egy napon látta, hogy Diogénész lencsét akar ebédelni. -Ha udvarias óhajtasz lenni Dionüszioszhoz, akkor nem kellene lencsét fogyasztanod – tanácsolta Arisztipposz.

- Ha tudnád mennyire, szeretem a lencsét, akkor nem várnál el tılem ekkora áldozatot- válaszolta Diogénész. A mester mondja: „Nagy igazság, hogy mindennek megvan az ára, ám ez az ár mindig viszonylagos. Amikor álmainkat követjük, arról mások minket nézve úgy vélekedhetnek, hogy nyomorúságosak és boldogtalanok vagyunk. De amit mások gondolnak, az nem lényeges. Ami fontos az a szívünket átjáró öröm.

Egy török férfi hallotta, hogy él egy nagy tudós Perzsiában. Habozás nélkül minden ingóságát pénzzé tette, családjának istenhozzádot mondott és elindult, hogy meglelje a bölcsességet. Néhány évnyi bolyongás elteltével rábukkant a kalyibára ahol a nagy tudós lakott. Tisztelettel, elegyes félelemmel bekopogott az ajtaján. Kijött a bölcs. -Török földrıl jöttem – kezdte. – Egyetlen kérdés miatt tettem meg ezt a nagy utat, azt szeretném feltenni néked. Az idıs bölcs meglepıdött ugyan, de azt válaszolta – Legyen hát. Feltehetsz egy kérdést.

- Biztos akarok lenni, abban, amit kérdezek. Mondhatom törökül is? - Igen- válaszolta a bölcs.- És immáron meg is válaszoltam azt az egyetlen kérdést. Ha valami mást is meg akarsz tudakolni, kérdezd a szívedet, ı gondoskodik a válaszról. - Majd becsukta az ajtót.

A mester mondja: „A szó hatalom.”A szó formálja a világot és az embert is. Közismert a mondás: „Ne mondjuk el másoknak, ha valami jó dolog ér minket, mert mások irigysége elrontja az örömünk.”

Ez mese habbal. A nyertesek büszkén hirdetik életük csodáit. Ha környezetünkbe pozitív energiákat árasztunk, az még több építı erıt fog bevonzani, és azoknak kivált nagy örömet szerez, akik sikereink láttán velünk együtt tudnak örvendezni. Ami az irigyeket, és a kishitőeket illeti, az ilyen emberek csak akkor tudnak nekünk ártani, ha alájuk adjuk a lovat, fogást találnak rajtunk. Ne féljünk. Hirdessük csak a jó dolgokat az életben lesz rá fül, aki meghallja. Az életöröm a Világlélek szükséges alkotóeleme.

Élt egyszer egy spanyol király, aki nagyon büszke volt ısi családfájára. Hírhedett volt arról is, hogy a gyengékkel kegyetlenül bánik. Egy napon idısebb alattvalóival azt az aragóniai mezıt, járta ahol édesatyja elesett egy csata során. Találkoztak egy jámbor emberrel, aki egy óriási csonthalmot vizsgálgatott. - Hát te mit csinálsz ott?- Dicsıség néked király – szólt – Amikor megtudtam, hogy spanyolföld ura idejı eltökéltem megkeresem és átadom néked édesatyád csontjait. Ám bármily erısen is kerestem, nem leltem rájuk. Mivel mindenik, olyan, mint a másik nem tudom

kié, lehet. Uré vagy szolgáé, vagy esetleg egy gazdálkodóé.

- Ki a legjobb kardforgató?- tudakolta a harcos mesterétıl. - Eredj ki a klastrom melletti rétre – mondta a bölcs – Találsz ott egy sziklát. Azt akarom, hogy köss belé. - Miért tennék ilyet? – kérdezte a tanítvány. - A kı fel sem veszi. - Nos akkor hát támadj rá pallosoddal – javasolta a mester.

- Azt sem teszem - felelte a tanítvány. – Eltörné a kardomat. Ha pedig puszta kézzel esnék neki, akkor megsérülne az ujjam, csak magamnak ártanék vele. És ha így tennék is, az hogy adná meg a választ arra, hogy ki a legjobb kardforgató? - Az a legkülönb harcos, aki olyan, mint a kıszikla – mondta a mester. – Még kardot sem kell rántania ahhoz, hogy tudják róla ıt senki emberfia, nem gyızheti le.

A vándor megérkezett egy navarrai falucskába Sant Martin de Unxba, és megkeresett egy

asszonyt, akinek volt kulcsa egy románkori templom romjaihoz, amit a férfi látni szeretett volna. Az asszony nagyon kedvesen segített neki, megmászta a szők lépcsıfokokat, és kinyitotta az ajtót. A középkori szentély mindent beborító csendje és sötétje, áhítattal töltötte el a vándort. Beszélgetni kezdett az asszonnyal, aki megemlítette, noha délidıre jár, keveset lehet csak látni a templom mővészi alkotásaiból. - És van egy olyan részlet, amit csak a hajnali virradat mutat meg – mesélte az asszony. - A legenda szerint ez azért van, így mert a templom

építıi minden arra járót meg akartak tanítani valamire mégpedig: a Teremtı sajátos pillanatokat választ, az İ dicsıségének bemutatására.

A mester mondja: „Két Isten van, az egyikrıl az iskolában tanulunk, a Másik tanít minket az Élet iskolájában. Az egyikrıl szüntelen beszélnek az emberek, a Másik szüntelen szól hozzájuk. Az egyiktıl megtanulunk félni a Másik, Aki irgalmas. Két Isten van az egyik, fent lakozik a mennyben, a Másik betölti mindennapjaink. Az egyik, aki behajtja rajtunk tartozásaink, a Másik elengedi, és megbocsátja

azokat. Az egyik a pokol tüzével fenyeget, a Másik pedig megmutatja a legjobb utat. Két Isten van. Az egyik bőneink terhével roppant meg minket, a másik szeretetével tesz szabaddá.

Michelangelótól azt tudakolták, mi a titka, hogy olyan csodálatos alkotásokat tud teremteni. - Ez roppant egyszerő –válaszolta a mester. – Amikor elém, kerül a márványtömb, már látom benne a szobrot. Nekem nincs más teendım csak le, kell, faragjam a fölösleget. – Felelte a polihisztor. A mester mondja:

„Mindenkiben ott él az alkotómővész és az alkotás, és csak arra vár, hogy a sors életrehívja. Az önkifejezés életünk egyik legfontosabb része, az hogy, hisszük mőremekek sora rejlik, bennünk nem számít, hogy olykor ezzel csak becsapjuk magunkat – mindenki átéli az alkotás örömét. A félelem, a bőntudat, vagy a dönteni nem tudás sokszor remekmővet rejthet. Ám ha egyszer eldöntjük, hogy mi is lefaragjuk a nem odavaló fölösleget, félresöpörve kétségeinket, a képességeinket illetıen, akkor betöltjük sorsunkban megíratott küldetésünket. Ez az egyetlen módja, hogy elnyerjük önmagunk és mások tiszteletét.

Egy öregember halálos ágyához hívatott egy fiatalt és elmondott neki egy történetet a hısiességrıl: miszerint a háború alatt segített egy másik embernek túlélni a poklot. Ellátta menedékkel, élelemmel, és védelemmel. Amikor ismét biztonságba helyezte a bajbajutottat, az elárulta megmentıjét az ellenségnek. - Hogyan menekültél meg. - Kérdezte. - Nem menekültem meg. Én voltam a besúgó – felelte az öreg. Ám most értettem csak meg, ahogy megcseréltem a szerepeket, hogy ez hıs mennyi mindent tett értem.

(*A legszebb ilyen történet Wass Albert Kicsi Anna sírkeresztje címő remeke.)

A mester mondja: „Mindenkinek kell a szerelmetesség. Éppúgy része az életünknek, mint az evés, ivás vagy az alvás. Olykor magányosan nézzük a gyönyörő naplementét, és így gondoljuk: ez a csoda nem fontos, mert nincs mellettünk társ, akivel megosszuk. Ilyenkor kérdezzük meg magunktól: hányszor kérték is szeretetünket, amikor hátatfordítottunk; hányszor éreztünk igaz szerelmet, valaki iránt, de féltünk megvallani azt?

Csak csínján bánjunk a magánnyal. Mert olyan függıvé tehet, mint a legveszélyesebb kábítószer. Ha a napszállat már nem fontos, gyakorolj alázatot, és eredj, hogy megtaláld a szerelmet. Ne feledd - a szerelmetesség is olyan, mint minden más lelki ajándék- mennél többet vagy kész adni belıle, annál többet kapsz viszonzásképpen.”

Egy spanyol misszionárius találkozott három azték pappal egy szigeten. - Hogyan imádkoztok?- kérdezte a lelkiatya.

- Csak egy imánk van - felelte az egyikük.- Az így hangzik: - Uram Ti is hárman vagytok, mi is hárman vagyunk. Legyetek kegyesek hozzánk. - Megtanítom néktek azt a fohászt, amit igazán meghallgat az Isten - mondta a misszionárius. És megtanított nekik egy katolikus imádságot, azután pedig folytatta tovább az útját. Kicsivel ezután mielıtt visszatért volna spanyolföldre, ismét útba vette a szigetet. Ahogy hajója közeledett a part irányába, hát az atya látja, hogy a három azték a vízen járva feléjük tart.

- Pádre, pádre –mondta az egyikük.- Kérlek, tanítsd meg nékünk azt az imát, amit meghallgat az Isten. Mert elfelejtettük a szövegét. - Nem fontos – hebegte a pap a csoda láttán. Ez után kérte az Úr bocsánatát, azért mert nem értette meg, hogy İ a világ minden létezı nyelvét beszéli.

Keresztes Szent János arra tanít, hogy nem kell látomásokat keresni, vagy mások szavát hinni igazolásul a lelkiúton amit, járunk. A hit elegendı,mert az tiszta,ıszinte és velünk született ajándék. Amit nem zavarhat meg semmi.

Egy író beszélgetett egy pappal, és megkérdezte milyen megtapasztalni Istent. - Nem tudom- felelte az atya.- Az egyetlen megtapasztalásom, hogy hiszek Benne.” Igen ez a legfontosabb.

A mester mondja: „ A megbocsátás olyan út, amely két irányba fut. Amikor valakinek megbocsátunk, magunkkal is ezt tesszük. Ha toleránsabbak vagyunk másokkal, könnyebben el tudjuk fogadni a hibáinkat. Ily módon bőntudat és keserőség nélkül tudunk egyre jobban hozzáállni az élet dolgaihoz. Amikor

gyengeségünkben győlöletet, irigységet, intoleranciát árasztunk magunk körül ez a gondolatalakzat, felemészt bennünket. Kérdé Péter Krisztust: - „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?”” Jézus így felelt: -”Nem mondom hétszer: hanem hetvenhétszer!” A megbocsátás kegyelme megtisztítja az asztrálteret és megmutatja az Örökkévaló kegyelmes fényét.

A mester mondja: „Az ısi mestereknél szokásban volt, hogy valóban megteremtették az *elementálokat (*gondolatalakzat, itt valódi elementálok értendık, nem elvontak ez a gyakorlat a szerzı Mágus naplója c. könyvében is megjelenik, persze az itt következı nagyon kivonatos.),

ezeket a „megszemélyesítéseket”

arra használták, hogy segítsenek a tanítványoknak megérteni személyiségük sötét oldalát. Az ilyen jellegő teremtési szereket számos történet megörökítette, amit sokan a tündérmesék világával azonosítanak. Azonban a valóság egyszerőbb és kézzelfoghatóbb: nincs más teendı, csupán képzeljük el, hogy egy láthatatlan alak a bal oldalunkon áll. Ezután adjuk át neki a

félelmeinket, nyugtalanságaink, csalódásaink dühét. İ az, akit sötét erınk, árnyoldalunk hívott életre, az, akit mindenki tagadna, ha tudna – ám el kell, fogadjon. Ha a sötét dolgokat egyszer megszemélyesítjük, akkor könnyebb csábításaiknak ellent mondani. Ez pokolian egyszerő. És éppen ezért olyannyira hatásos is.

- Honnan tudom, hogy amit teszek az életben az a leghelyesebb? – kérdezte a tanítvány a mesterét. A bölcs megkérte ıt készítsen el egy asztalt. Amikor már majdnem elkészült az alkalmatossággal – már

csupán az asztal lapját kellett összekalapálja – amikor a mester odament hozzá. A tanítvány három pontos ütéssel beverte a szögeket a fába. Ám az egyik elakadt egy göcsben, ezért a tanítvány még egyszer rá kellett üssön. Túl erısen tehette, mert a fa meghasadt. - A kezed három kalapácsütéshez van szokva – mondta a mester. – Ha bármilyen cselekedetünk megszokottá válik, értelmét veszti; és mint ilyen végül többet árt, mint használ. Minden, amit teszünk az olyan, legyen, amihez a szívünket adjuk, ennek csupán egyetlen titka, van: soha ne

engedjük, hogy a megszokás uralja a cselekedeteinket.

A spanyolországi Soria városa mellett, van egy ısi kıbe vájt remetebarlang. Néhány évvel ezelıtt, egy férfi hajlékául szolgált, aki maga mögött hagyta a világi dolgokat, és elvonult ide, elmélkedni. Egy ıszi délutánon, a vándor ezt a helyet kereste, és amikor megtalálta, meleg szívvel fogadták. Miután megosztoztak egy falás kenyéren, a remete megkérte a vándort, hogy kísérje el ıt egy közeli csörgedezı patakhoz,

gombát szedni eleségnek. Séta közben egy fiú tartott feléjük. - Szent ember – mondta- azt hallottam, ha meg akarunk világosodni, ne együnk húst. Igaz ez? - Mindent, amit az élet kínál örömmel, kell elfogadni – válaszolta a férfi.- a lélek ellen ne vétkezzünk, és a föld adományait se vessük meg.

A mester mondja: „Ha az utadon nehézségekkel kell megküzdened, hallgass a szívedre. Oly ıszintén amennyire csak

képes vagy,nézz magadba,és vizsgáld meg hogy az az ösvény amit jársz valóban az e amit keresel,és az árat amit fizetségül adsz érte az álmaid megvalósulása miatt fizeted? Ha így teszel, és az életed mégsem rózsás, eljön az a pillanat, amikor jogossá válik a panaszkodás, kérés is. Tedd hát. Ám légy másokra is tekintettel, mint mikor a gyermek szüleit tisztelve panaszolja szívfájdalmát. Ám ne kövesd el azt a hibát, hogy túlzó figyelmet, és segítséget követelsz.A Teremtı Családja a te Szüleid is, Akik mindig a legjobbat akarják gyermekeiknek. Van úgy, hogy tanulásunk nagyon keménnyé válik, ilyenkor semmibe sem kerül, hogy megengedjünk egy kis szünetet

magunknak, vagy némi odafigyelést, gyengédséget. Ám soha ne essünk át a ló túlsó oldalára. A példás türelmő Jób is kifakadt egyszer, és miután megérti az Urat, mindent visszakap, amit elveszített. Ezzel szemben Al Afid oly sokat panaszkodott Allahnak, hogy végül nem hallgatta meg többé.

Egy jámbor atyafi váratlanul elveszítette minden vagyonát. Tudván, hogy az Úr, valahogy megsegíti hát fohászkodni kezdett: - Uram engedd, hogy nyerjek a lottón,-kérte. Csak imádkozott évrıl évre, ám mégis szegény

maradt. Egy napon jobb létre szenderült, és mivel nagyon ájtatos ember volt életében, hát egyenest a Mennyországba került. Ám nem akart belépni az Ég kapuján. Elpanaszolta, hogy a földön, végig a vallási tanítások szerint tette a dolgát, és hogy a Teremtı még annyit se engedett neki, hogy nyerjen a lottón. - Minden, amit ígértél hazugság volt Uram-, mondta a férfi törıdötten. - Én mindig kész voltam arra, hogy segítsek neked nyerni.-válaszolta az Isten.-Ám akármennyire is akartam segíteni rajtad, hogy tehettem volna, ha nem vettél lottószelvényt.

Egy idıs kínai bölcs egy hómezın ballagott keresztül, amikor találkozott, egy síró asszonnyal. - Miért sírsz?- kérdezte. - Az életemen gondolkodtam, a fiatalságomon, az egykori szépségemen, amit a tükörben láttam nap, mint nap, és a férfiakra, akiket szerettem. Kegyetlen a Magasztos, hogy hagyja, hogy emlékezzen az ember. Hisz, tudta eljön ez az idı mikor azt a sok elveszett szépséget, sirathatom majd.

A bölcs csak állt ott a hóban elmélkedve,

elmerült valaminek a szemlélésében. Amikor az

asszony észrevette a különös viselkedést, abbahagyta a zokogást: - Mit nézel olyan elmélyülten? – kérdezte. - Egy rózsamezıt – válaszolta a bölcs. – Buddha kegyes volt hozzám, mikor megáldott az emlékezés képességével. Mily bölcsen látta, hogy amikor eljı a tél, a bensımben tavasz ragyog – és ez mosolygásra késztet.

A mester mondja: „Egy ember Személyes Története, sorsa, korántsem olyan egyszerő, mint amilyennek

látszik. Elıfordulhat, hogy veszélyes dolgokat kell megtenni az életben. Amikor követjük az álmaink, céljaink, akkor mozgásba hozunk néhány hatalmas erıt, ez azt eredményezi, hogy többé nem marad rejtve elılünk az a valódi ok, ami kitölti az életünket, illetve megadja annak értelmét. Amikor akarunk valamit, döntéseket hozunk, és fizetünk érte. Az álmok követése mindig fizetséggel jár. Ami lehet megszokott dolgaink feladása, kihívásokkal való szembenézés, vagy akár csalódás is. Ám bármilyen magas is legyen az ára, soha sem lehet olyan magas, amit ne adnánk ki azért, hogy Személyes Történetünk, álmunk beteljesülhessen. Hisz, ha egy nap visszanézünk, górcsı alá véve

eddigi tetteinket, és szívünk ezt suttogja majd: „elvesztegetted az életedet ember”-Higgyük el ez lesz a legborzalmasabb mondat, amit valaha halottunk.

Egy mesternek volt több száz tanítványa, mindenikük a kellı idıben végzett áhítatott egyet kivéve, azt, aki kivált szeretett a pohár fenekére nézni. Amikor a mester érezte közel már a vég, magához hívatta a részeges tanítványt, és halálos ágyánál átadta néki minden rendő és rangú féltve ırzött titkát. A többiek lázadoztak:

- Micsoda egy szégyen! Mi mindenünket feláldoztuk a mesterünkért, amit semmibe se vetthıbörögték. A mester erre így felelt: - Ezeket, a titkokat azzal kellett megosszam, akit jól ismerek. Aki mindig az erényesség látszatát kelti, az általában hiúságát, dölyfösségét, és állhatatlanságát leplezi vele. Ezért választottam ki közületek azt egyedül, akinek tisztán láttam a hiányosságát: A részegest

Egy ciszterci szerzetes Marcos Garcia atya ezt mondta:

„Olykor az Úr visszatartja bizonyos áldásait az ember elıl, ezért, hogy jobban értékelje azokat. Az Úristen tudja, hogy mikor, és hogyan tegye próbára lelket-, annyi terhet mér ránk, amit elviselünk, ettıl egy szikrányival sem többet. Ínségben soha ne beszéljünk így: „Elhagyott engem az Úr.” Ha a Teremtı kiszabja ránk az emberpróbát, akkor ellát minket elegendı áldással is – talán többel is – hogy a kihívással szembenézhessünk. Amikor úgy érezzük távol került tılünk az Úr, kérdezzük meg magunktól: „Miért is került ez az akadály elém, értem a lényegét, mi lehet a haszna?”

Olykor napok vagy hetek telnek el anélkül, hogy akár egy szikrányi szeretetet is kapnánk bárkitıl. Az ilyen idıszak mindig kemény; úgy tőnhet az emberi kedvesség tovatőnt, és az élet sem hat másnak, mint egy olyan tevékenységnek, amit át kell vészelni. A mester mondja: „Meg kell, vizsgáljuk a bennünk, a lelkünkben izzó tüzet. És kíséreljünk több hasábfát tenni táplálására, hogy létünk sötét kamrájába beköltözhessen a változás világossága. Amikor halljuk pattogni a lángokat, ahogy a fát falva neszeznek, tüzünket nézve mélyedjünk el az égı lángok írta történetekben, a tőz meséjében, ami nekünk szól, ezzel a remény visszatér belénk. Ha

tudunk szeretni, minket is szerethetnek. Pusztán idı kérdése mindez.

Egy ebéd alkalmával egy férfi eltört egy poharat. Társa így szólt: - Ez a jószerencse jele. Az asztalnál mindenki ismerte ezt, hiedelmet. Ám volt ott egy rabbi is, aki ezt kérdezte: - Miért is tartják ezt a jószerencsének? - Nem tudom - mondta a vándor felesége – Talán ez az egyik ısi módja, annak hogy a

szerencsétlenül járt vendéget megóvják a bőntudattól. - A magyarázat nem ebben rejlik – magyarázta a rabbi. - A zsidó hagyomány szerint minden embernek van egy bizonyos számú szerencséje, amit felhasználhat az élete folyamán. Mindenkire rá van bízva, hogy akkor használja fel, amikor igen nagy a szükség – vagy eltékozolja azt. A zsidók akkor is azt mondják „sok szerencsét” amikor valaki eltör egy poharat. Ám ez annyit tesz. Nagyszerő, hogy egyetlen egy szerencsét sem használtál fel arra, hogy megmentsed ezt a poharat. Így hasznosabbakra használhatod a megmentett kívánságot.

Ábrahám atya halotta, hogy a szkétai kolostorhoz közel él egy remete, akit, mint hírlett nagy bölcsnek tartanak. Meglátogatta ıt és megkérdezte tıle: - Ha a mai napon egy gyönyörő asszonyt találnál ágyadban, képes volnál nem észrevenni ıt? - Nem- felelte a bölcs. – Ám el tudnám terelni a gondolataimat a szépségét illetıen. A lelkiatya másik kérdést tett fel neki:

- Ha a sivatagban találnál néhány aranypénzt, képes volnál azokra úgy tekinteni, mint közönséges kövekre? - Nem - válaszolta ismét. Ám másra gondolnék, és hagynám ıket, ahol vannak. Az atya rendíthetetlenül tovább folytatta a kérdezést: - Ha két testvéreddel lenne dolgod, akik közül az egyikük győlölne, míg a másikuk szeretne téged,tudnál - e akkor mindkettıvel egyenlıen bánni? A remete így felelt:

- Noha belül fájna, egyformán tekintenék mindkettıre. - Most pedig elmondom nektek milyen is egy bölcs – magyarázta késıbb a lelkiatya tanítványainak- Bölcs az, aki nem fojtja el a vágyait, hanem ehelyett uralkodik felettük.

W. Frasier egész életében az amerikai nyugat krónikása volt, olyannyira, hogy még egy forgatókönyv megírásával is büszkélkedhetett, aminek fıszerepét Gary Cooper játszotta. Önvallomása szerint, életében ritka vendég volt nála a harag: „Számtalan dolgot tanultam a

vadnyugat úttörıitıl – mesélte. -„Harcoltak az indiánokkal, átküzdötték magukat a sivatagon, zord távoli helyeken kerestek élelmet s vizet. És mindezt a megannyi próbatételt meg is örökítették, aminek volt egy jellegzetes vonása: a pioneerek csak jó dolgokat mondtak, és vetettek papírra. Panaszkodás helyett dalokat szereztek és tréfákat ötlöttek ki a megpróbáltatásaikról. Így elejét vették, annak hogy bármi is kedvüket szegje. És, most ahogy a 88-at taposom, elmondhatom én is megkíséreltem ugyanezt tenni.”

Az amerikai természettudós, és természetvédı John Muir akinek nevéhez a Nemzeti Parkok rendszerének a megteremtése főzıdik többek közt, ezt írja versében: „Azt akarom, hogy lelkem szabadon szárnyaljon, örvendjen minden lélek ajándéknak, amit csak az élet néki megadhat. Ha ez lészen lehetség’ már a túnani hold krátere sem kísért, és nem csábít nyomozásra honnan ered a napsugár ısi forrása. Meg sem kísérelem akkor hát kikutatni égi csillag égıtitkát, vagy akár az emberét kit mővileg szenveszt az egyedüllét. Ha annak módját megtudom, hogy a lelkem szállhasson szabadon. A hajnal után vetem magam, és visszajövök véle, minduntalan ha ideje kél újra

végre. Ha a módját megtudom, hogy a lelkem repüljön, szálljon, akkor merész cseppként vetem vonzó vízbe magam, s ottan elegyedek tengeróceánban, ahol egy minden folyam mit alkot majd a Világlélek. És ha lelkem szabad lesz, mint a madár akkor lelkemmel megkísérlem bár a Teremtés remekírott lapjait olvasni, mint történt, élt s holt, kezdetben eddig, hogy s mint volt.”

Az egyik ismert keresztény jelkép a pelikán. Ennek oka egyszerően az a hiedelem: hogy a pelikán éhínség idején önnön testébe vájja a csırét, és húsával eteti fiókáit.

A mester mondja: „Gyakran az ember nem is képes felérni ésszel, és szívvel, hogy milyen áldásokat kap. Nem érti milyen mérhetetlen lelki táplálékkal, árasztja el a Jóisten. Egy másik idekívánkozó mese is kering a pelikánról. Ez a nagyszerő madár – a kemény télben – kicsinyeinek saját húsát adja eledelül. Mikor önfeláldozásától olyannyira elgyengül, hogy jobb létre szenderül, az egyik fióka így szól a másikhoz:-Végre! Úgy untam már, hogy mindig ugyanazt kell egyem napra nap!”

Ha elégedetlenek vagyunk valamivel – még ha olyan a dolog is, amiben kedvünket lelnénk, ám nem vagyunk rá képesek valami miatt – fújjuk ki magunkat. Amikor a dolgok nem jól sülnek el, annak két magyarázata lehetséges: vagy állhatatosságunk került megmérettetésre, vagy más irányba kell tovább mennünk. A helyes döntésben mivel két ellentétes dologról van szó - segíthet a belsı csendre figyelés, az elmélyedés vagy az ima. Ezek segédletével fokozatosan változik, tisztul a kép, mindaddig, amíg elegendı erıt nem biztosít a választáshoz. Ha az ember letette a garast, még a nyomát is seperje ki a másik lehetıségnek. És lépjen tovább,

mert a Jóisten a Vitézeket kedveli. Domingos Sabino atya szavaival: „A dolgok végkifejlete,mindig a legjobb.Ha a látszat mégis más, annak az az oka,hogy még nem értünk a végére.”

Nelson Motta a brazil zeneszerzı a hazai Bahiában járva úgy döntött meglátogatja a *szinkretista vallás nagyasszonyát (*az afrikai kandomblé varázslat-, ami ısi vudu alapokat is tartalmaz- és a portugál keresztény hagyományokból, keveredésébıl kialakult vallási irányzat)

Menininha de Gantois Anyát (*1894 – 1986;92 év!). Taxiba ült hát, ám útközben a fék elromlott. És a

kocsi megperdült ugyan az út kellıs közepén, ám az ijedtségen kívül senkinek nem esett komolyabb baja. Amikor odaért az asszonyhoz, azonnal beszámolt neki a nemrég történt balesetrıl. - Igaz a dolgok megírattak, mégis ad kiutat az Úr, hogy minden baj nélkül átvészeljük azokat. Ahogy most is történt, mára a sorsod könyvében ez az autóbalesetet volt beírva. Ám mint ahogy látod testvérem, minden megtörtént és semmi baj nem esett.

- Valami hiányzik az elbeszélésedbıl a santiagói zarándoklatodat illetıen - mondta a zarándok a

vándornak, egy élménybeszámoló végeztével. – Megfigyeltem hogy a zarándokok nagy többsége – mondta az asszony – legyen az a santiagói zarándokút, vagy az élet ösvénye, mindig mások lépteit követik, mások nyomdokain akarnak haladni. - A zarándokút elején, a lépteimet én is a csoporthoz igazítottam. Kimerített, többet vártam el a testemtıl, mint amit az elbírt, a feszes tempónak végül megfizettem az árát, a bal lábamban megsérült az ín. Két napig nem tudtam járni,és ez a lecke megtanított arra, hogy csak akkor tudom végigcsinálni az egészet, ha a saját ritmusomban haladok. Továbbtartott, mint

másoknak, és számtalan útszakaszon kellett egyedül mennem. Ám csak azért sikerült végig menni az úton mivel figyeltem a lépéseim ritmusára, a testem teherbírására. Azóta használom is ezt a gyakorlatot az élet minden területén.

Krızus Lüdia királya eldöntötte, megtámadja a perzsákat, terve alátámasztására tanácsot kért egy delfói görög orákulumtól. - Sorsodban van írva, elpusztítasz egy nagy birodalmat.- jövendölte az orákulum. Krızus nagy örömmel hadat üzent. Kétnapi tusa után, Lüdiát

mégis a perzsa haderık szállták meg. Szardeiszt a fıvárost két hét elteltével kifosztották, és Krızust is fogságba vetették. Felháborodva követet küldött Görögországba, hogy mondja meg a jósnak, mint tévedett. - Nem én voltam az ki tévedett, hanem te király – üzent vissza a jós a hírvivıvel.- Elpusztítottál egy nagy birodalmat: Lüdiát. A mester mondja: „ A jelek mindig elıttünk vannak, arra tanítanak, hogy a legjobb lépéseket tegyük. Ám sokszor a elferdítjük azok jelentését,a jelek pedig csak

„beleegyeznek abba”, amit szívünk szerint ki akartunk erıszakolni.”

A nagy gondolkodó és író Leo Buscaglia mesélt egy történetet egy negyedik magusról, napkeleti bölcsrıl, aki szintén látta a Betlehem felett ragyogó csillagot. Ám ı volt az, aki mindig késın ért oda, ahol Jézus megjelent, mert akárhányszor csak találkozni szeretett volna Vele mindig szegények, és szükséget szenvedık kerültek az útjába, és kérték, segítsen rajtuk. Harminc évig követte Jézus nyomait, bejárta Egyiptomot, Galileát, Bethániát, végül eljutott Jeruzsálembe, ám megint csak

elkésett. A kisgyermek Jézus immáron férfivá érett, és a magus éppen a megfeszítés napján ért Jeruzsálembe. A negyedik napkeleti bölcs tengernyi gyöngyöt vitt ajándékba Jézusnak, ám útja során szinte mindenét eladta, hogy segítsen az ínségben élıknek. Csupán egyetlen gyöngyszeme maradt, de mire átadhatta volna, a Megváltó már kilehelte a lelkét. - „Elbuktam, a küldetésemet nem teljesítettem” gondolta szomorúan a magus. Ám ekkor hallott egy hangot: „Éppen ellenkezıleg, mint ahogy tudni véled, hisz vélem voltál egész életemben. Amikor mezítelen voltam, te ruhát adtál testemre. Mikor éheztem, te táplálékot adtál nekem. Mikor

börtönben voltam, meglátogattál engem. Minden szegény lelkében benne voltam, akikkel utad során összehozott az élet. Köszönöm néked azt mérhetetlen szeretet ajándékot, amit adtál.”

Egy fantasztikus történetben olvashatunk egy olyan társadalomról, ahol szinte mindenki kivétel nélkül valamilyen mőszaki képességgel születik, és tudásának megfelelı tisztséget tölt be, mint: technikus, mérnök, vagy mechanikus. Azonban akad néhány szülött, aki nem bír semmiféle tudással: ıket elmegyógyintézetbe zárják mivel a félkegyelmőek, nem lehetnek a társadalom hasznos

tagjai. Az egyikük fellázad; a bolondokházában van egy könyvtár, ahol ez a férfi megkísérel megtanulni minden fellelhetı anyagot a mővészetekrıl és a tudományokról. Amikor úgy látja a tudása elegendı, eldönti, hogy megszökik, ám elfogják és egy a városon kívül levı kutatóintézetbe, szállítják. - Isten hozott – köszönti ıt az intézet egyik vezetıje - Itt azok vannak, akik kiharcolták, hogy a maguk urai lehessenek, amit mi szerfelett tisztelünk. Mostantól azt teszed, ami csak a szíved vágya, hisz a magadfajta remek embereknek köszönhetıen képes a világ a fejlıdésre.

Egy hosszú üzleti út elıtt egy kereskedı elbúcsúzik a feleségétıl. - Még arra sem tartottál eddig érdemesnek, hogy ajándékot hozz nekem – panaszolta az asszony. -Te hálátlan asszony, minden, amit tılem kaptál, hosszú évek munkája.- válaszolta az ember.- Mi mást adhatnék még? - Valami olyan gyönyörőséget, mint amilyen én vagyok. Az asszony két évig várta a meglepetést. Végre hazatért az ura.

- Találtam valamit, ami olyan gyönyörőség, mint te. – Háládatlanságod megríkatott ugyan, de eltökéltem úgy teszek, mint kívánod. Sokáig törtem rajta a fejem, mi is lehet hozzád fogható gyönyörőség, mígnem megtaláltam. Avval a férfi átnyújtott egy tükröt az asszonynak.

Nietzsche a német filozófus ezt mondta: „Minden dolog megvitatása nem léha idıtöltés; az emberlét fontos része, ami idırıl-idıre feltárja hibáink.” A mester mondja:

„Vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a legkisebb részletekbe menıen is mindig nekik van igazuk. Akik nem ismerik be, ha tévednek. Ezzel a viselkedéssel csak azt bizonyítják, hogy félnek tovább lépni. A hibáktól való félelem az a rács, ami a középszer tornyának tömlöcébe zár. Ha képesek vagyunk gyızelmet aratni ezen a félelmen, akkor egy nagyon fontos lépést tettünk meg a szabadságunkhoz vezetı úton.

A szkétai kolostor fıapátjától Niszterosztól egy novícius megkérdezte:

- Mit cselekedjek, hogy abban örömét lelje az Úr? Niszterosz atya így felelt: - Ábrahám elfogadta az idegeneket, és ez tetszett Istennek. Illés próféta nem szerette az idegeneket, és ez tetszett Istennek. Dávid király büszke volt téteményeire, és ez tetszett Istennek. A római vámszedı szégyellte magát az oltár elıtt, és ez tetszett Istennek. Keresztes Szent János a sivatagba ment, és ez tetszett Istennek. Jónás pedig Ninive nagy városába ment, és ez is tetszett Istennek. Ne tılem, a szívedtıl kérd hát a választ, ha el akarod dönteni megtégy e valamit vagy sem. Az a tett,

amit álmaid követve teszel és a szíved is, helyesel, az a Teremtıt örömre, készteti.

Egy buddhista mester a tanítványaival gyalogszerrel zarándokolt, és vándorlásuk alatt egyszer azt mondta, vitassák meg ki közülük a legjelesebb. -Tizenöt évig gyakoroltam az elmélyedés mővészetét- mondta egyikük. -Irgalmas szívő voltam, mióta csak elhagytam a szülıi házat – mondta másikuk.

- Mindig a Magasztos tanításait követtem – mondta egy harmadik. Délidıben megpihentek egy almafa árnyékában. Oly sok gyümölcs termett rajta, hogy imitt-amott a teher a földig húzta az ágait. - Ahogy a fán megérik a sok gyümölcs, az meghajtja ágait. Igazán bölcs az, aki alázatos. Amikor a fán nem terem alma akkor az ágai dölyfösek és fennhéjázók. Az ostoba mindig többre tartja magát másnál.

Antonio Machado rövid verse így hangzik:

„Egy lélekzet a másik után, egy lépés a másik után Te ki utat kutatsz. Tudd az út, nem létezik. Az út a léptekkel születik.A léptek szülik az utat. S ha visszanézel magad megett csak utad megtett, talpnyomát, fogod látni, ahova egy nap lépteid újra visznek. Te ki utat kutatsz, tudd az út, nem létezik. Az út a léptekkel születik.”

Az utolsó vacsorán Jézus tudja, hogy két apostola mire készül meg is, nevezi a vétkeseket. Mind a kettı megcselekszi, amit Jézus megjövendölt. Iskarióti Júdás mikor ráébred mit tett, ítélkezik maga felett. Péter is ráeszmél tettére, miután háromszor megtagadta İt, megtagadta a hitét. Ám a döntı pillanatban, Péter megértette Jézus valódi üzenetét. Bőnbánatot tartott, és vállalta a megszégyenülést. Választhatta volna akár az öngyilkosságot is, ám helyette viselte a következményeket, bőnbocsánatot kért, alázatot gyakorolt, megszégyenült. Önkezével is véget vethetett volna életének, ám helyette eltőrte az apostolok bírálatát, ezért is mondta: „Megíratott, hadd beszéljék hát vétkem, amíg ember él e földön. De hadd tehessem jóvá azt.”Péter megértette a

Szeretet bőnmegbocsátó üzenetét. Amibıl Júdás nem értett meg semmit sem.

Egy híres író sétálgatott egy barátjával, amikor egy fiú váratlan elindult, hogy épp egy vele szemben robogó kamion elıtt vágjon át az úton. Az író a másodperc törtrésze alatt cselekedett, elırevetette magát, és eltaszította a gyereket a veszély elıl. Ám még mielıtt bárki megdicsérhette volna a hıstettéért, lekent a srácnak egyet: -Ne higgy a látszatnak, fiam – mondta – csak azért mentettelek meg, hogy na nehogy már ilyen könnyen megúszhasd a felnıttség nyőgjeit! A mester azt mondja: „Olykor félünk a jót megtenni. Mivel, amikor a nagylelkőség példáját adjuk, akkor azzal együtt a bőntudat is feltámad ezzel, épp ezért megpróbáljuk mélyen elrejteni, palástolni jócselekedetünk valódi okát. Nehéz elfogadni azt, hogy az ember természete jó. Ezért felöltjük az irónia és a közöny álarcát, jótetteink közben, nehogy ránk foghassák, azt hogy puhányok vagyunk.”

Jézus az asztal elıtt ülve elgondolkozott azon, mi lenne a legjobb jelképe földi létének, és tetteinek. Nézte az asztalra tett galileai gránátalmát, a déli sivatagok főszereit, a szíriai aszalt gyümölcsöket, és az egyiptomi datolyát. Már éppen felemelte a kezét, hogy mindegyikre áldást mondjon, amikor eszébe jutott az az üzenet, amit átadott minden embernek a földön. És a gránátalma, és a datolya sem terem meg mindenütt. Megvizsgálta a dolgot több szempontból is, és arra jutott, hogy sem a gránátalma, sem a datolya, de még egyik gyümölcs sem áll igazán szoros kapcsolatban az emberfiaival és lányaival. Így kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta és így szólt: „Egyétek és egyetek ebbıl mindnyájan, mert, ez az én testem.” Való igaz, hisz kenyér volt mindenhol az asztalon. És a kenyérke, az élet kenyere ellentétben a gránátalmával, a datolyával, a gyümölccsel; maga Krisztus. Ezen kívül a kenyér még egy összefonódó jelentéssel bír; az a gyümölcs, amit a föld és az ember munkája teremt meg.

Egy zsonglır kiállt egy tér közepére, elıhalászott három narancsot és nekiállt a légilabda dobálós bemutatónak. Kisvártatva a mutatványost körülvették az emberek, csodálva mozdulatjátéka kecsességét, eleganciáját. - Többé kevésbé olyan ez, mint az élet maga - egy bámészkodó felfigyelt a vándor szavaira. - Mindenki mindkét kezében egy-egy narancsot tart, miközben egy harmadik gyümölcs az eget hasítja. Ám a levegıben úszó labdacs különböztet meg mindent. Azt ki-ki képességei szerint hajítja fel az égbe, ahol be kell, járja pályáját. Éppen, úgy ahogy ez a labdamővész is; mi is ugyanígy dobjuk ki a világba álmaink, ám esetünkben nem mindig van lehetıség, hogy irányítsuk azokat kívánalmaink szerint. Ilyenkor jó, ha tudjuk, hogyan bízzuk rá magunkat a Teremtı kegyelmére, hogyan helyezzük sorsunk az İ tenyerébe – és kellı idıben kérjük meg, segítsen, hogy álmaink követhessék a helyes utat, és beteljesülés után zuhantukban visszaessenek a tenyerünkbe.

Belsı fejlıdésünk egyik leghatásosabb gyakorlata, ha figyelmünket annak szenteljük, hogy górcsı alá vesszük, megszokott tevékenységeinket - a légzést, a pislogást, vagy éppen azt, ahogy a környezı tárgyakat érzékeljük. Ha ezt tesszük, szabadabb teret adunk elménk mőködésének – anélkül hogy megzavarnák azt esetleges vágyaink. A vágyak bizonyos problémákat illetve azok megoldását is elfedhetik, olyan fájdalmakat söpörhetnek és rejthetnek el könnyőszerrel, amiket soha nem hittünk volna, hogy velünk is megtörténhetnek. A mester mondja: „Amikor szorult helyzettel kell farkasszemet, nézz, használd ezt a figyelés gyakorlatot. Ez némi önfegyelmet igényel… ám a hatása meglep majd.”

Egy férfi a piacon vázákat árul. Egy asszony odamegy hozzá és szemlélgeti a portékáját. Egyikük dísztelen, míg a másikuk valóságos mőremek. Az asszony az árukat tudakolja. Meglepetésére mindegyiknek egy az ára. - Az hogy lehet, hogy a míves váza ugyanannyiba kerül, mint az egyszerő

darabok? – kérdi az asszony. - Miért van egy árban avval, ami több idıbe és munkába került. - Míves mester vagyok – felelte az árus. Fizetséget csak a munkámért kérhetek, a szépség az megfizethetetlen. Az ingyen van.

A vándor maga ücsörgött egy misén. Váratlan egy barátja odament hozzá. - Beszélnem kell veled – mondta. A vándor a gyülekezetben látott valamit, egy jelet, amit fontosnak tartott, hogy elmondjon neki. Az Isten szeretetének kegyelmérıl mesélt, ami mintegy meg is jelent egy angyali jelként, amikor a barátja odament hozzá, hisz percekkel elıtte még oly egyedül érezte magát, és váratlan társasága lett. A barát egy szót sem szólt csak hallgatta a vándor szavait, majd megköszönte azokat és távozott. Örült ugyan, ám sokkal inkább egyedül érezte magát, mint eddig. Késıbb ráébredt, hogy lelkesedésében, megfeledkezett arról, amit barátja kért tıle: hisz végig a vándor vitte a szót. A vándor lenézett maga elé a földre, és onnan azok a szavak köszöntek vissza rá, amikrıl beszélt. Ekkor megértette mindennek így kellett

történnie, ahogy történt, mert ez volt az Univerzum akarata.

Három tündért meghívtak egy herceg keresztelıjére. Az elsı tündér ajándékba adta neki, hogy megtalálja a szerelmet. A második megígérte, hogy annyi pénze lesz, mint a pelyva, amit költhet kedvére. A harmadik pedig a szépséget adta ajándékul. Ám ahogy ez minden tündérmesében lenni szokott, megjelent a gonosz. Egy boszorkány tombolt dühében, hogy ı bizony nem kapott meghívót az ünnepre, és válaszul megátkozta a herceget: - Mivel már mindened megvan, ezért én a tetejébe többet adok. Bármibe is fogj, megadom hozzá az istenadta tehetséget is. A szemrevaló herceg, jólétben, szeretetben és szerelemben érett férfivá. Ám sohasem tudott a küldetéseinek eleget tenni. Mesteri festı, szobrász, matematikus és még felsorolni is sok annyi minden volt – ám soha nem tudott egyik dolognak sem a végére járni, mivel szüntelen hajtotta a vágy valami más kihívás felé. A mester mondja:

„Minden út ugyanoda visz. Ám mindenki válassza meg a neki megfelelıt, és járjon a végére. Ne kíséreljünk meg minden ösvényt bejárni, mert az lehetetlen.”

Létezik egy ismeretlen szerzı által lejegyzett XVIII. sz - i történet, ami egy orosz szerzetesrıl szól, aki szellemi mesterét keresi. Egy napon a fráter fülébe jut, hogy egy faluban él egy remete, aki éjjelét és nappalát is a lelkiüdvösségének szenteli. A hír hallatán elindult a szerzetes hogy megkeresse a szentet. - Szeretném, ha vezetnél engem, hogy üdvözülhessen a lelkem – mondta a szerzetes, amikor megtalálta a remetét. - A léleknek megvan a maga ösvénye, amit ırangyalod vezérel – válaszolta a bölcs. – Imádkozz szüntelen. - Nem tudom, hogy tehetném. Megtanítasz rá engem? - Ha nem tudod, hogyan cselekedd ezt szakadatlan, akkor kérd az Úr segítségét, tanítsa meg néked. - Tıled semmi tanítást nem kaptam – fakadt ki a szerzetes.

- Nincs, mit megtanítsak, a hit nem olyan tudomány, amit csak úgy leközlünk, mint a számtant. Fogadd magadba a hit misztériumát, és a környezı Univerzum felfedi a titkát.

A mester mondja: „Írj. Legyen az egy napló, vagy csak néhány kimondott szó amit telefonálás közben vetsz papírra, lehet az bármi is de – írj!Az írásban közelebb kerülünk Istenhez, és a többi emberhez. Ha jobban meg akarod érteni a szerepedet a világban, írj. Próbálj a lelkedbıl írni, még akkor is, ha azt a kutya sem olvassa el – vagy ha ne adj isten avatatlan szemek, elé kerül az, amit írtál. Az írás maga egyszerően segít *szerbe szedni a gondolatainkat, valamint azt eredményezi, hogy tisztábban lássuk a minket, körülvevı környezetünket. A papíros és a penna varázserıvel bír – enyhet ad a fájdalomra, beteljesíti álmaink, elvesztett reményeink. A szó hatalma által. * Egykoron a rend volt a szer ; ismert kifejezés a rendbe szedni, vagy a rendszer szó, a szerbe szedés a rendszerbe szedés maga, amiben a rend is és a szer is benne van, ezért árnyaltabb finomabb több jelentéssel bír, mint a rendbe szedés, hisz maga a rendszer szó jelentése is elkorcsosult, a szert pedig szláv eredetőnek tartja a hivatalos ny-elvtudomány a szreda, és szerdce (szerda , szív több nem

is nagyon van…) szóból eredeztetve mintha se szeri se száma nem lenne a MAGYARBAN a szernek pl. a szív is egy szerv ami a szervezetben van „érzékszerve” a ,szeretetnek, szerelemnek amit bármilyen szerzet megszerezhet,alkalmasint ha szerencséje úgy hozza szerszámával a maga képére meg is, szerkeszthet,miután szerelmeskedett… és folytathatnánk nem kétszer, ha ezerszer is több szóval, amíg csak bírná e szerkezet…

A sívó pusztaság szerzeteseinek állítása szerint olykor szükség volt rá, hogy megengedjék az angyal segítı kezének, hogy tehesse a dolgát. Ennek módja az volt, hogy különös dolgokat tettek úgymint – beszélgettek a virágokkal, vagy minden ok nélkül kacagtak egy jót. Az alkimisták „Isten jeleit” követik; olyan ködös dolgokat, amikben csupán halvány értelem pislákol, ám végül mégis elvezetnek valahova. A mester mondja: „Ne tartsunk, attól hogy bolondnak néznek – tegyünk ma valami olyasmit, ami kibillenti tanult eszünk járását. Viselkedjünk úgy, hogy ez megtörténhessen. Legyen az a legapróbb cselekmény akár – ez nyitja meg ember és lelkilétünk kalandjának nagyszerő kapuját.

Egy fickó egy fényőzıen pazar Mercedes Benzet vezet, amikor defektet kap. Ahogy megpróbál kereket cserélni, ráeszmél, hogy nincsen nála emelı. - „Nincs mit tenni elugrok a legközelebbi házhoz,és megkérdezem kölcsön kaphatok e egyet” – így tanakodott, miközben agyában számba vette a lehetıségeket, hogyan segíthetne a bajon .-„Meglehet, hogy a figura ha meglátja ezt a verdát, megpumpol” – és csak szıtte tovább a gondolatait –„ egy ilyen járgány, és a szorult helyzetem láttán egy tíz dollárossal is megvághat. Nem felmehet akár egy ötvenesig is, ha látja milyen kutyaszorítóban, vagyok. Persze vérszemet is kaphat és legombolhat rólam még akár száz dezsıt is. És ahogy csak ballagott egyre, a képzeletbeli összeg is egyre csak magasabbra rúgott. Amikor odaért a legközelebbi házhoz, és kijött a lakója emberünk rögvest ráförmedt: - Tudja meg maga zsivány! Hogy az emelıje nem is ér annyit. Tartsa csak meg! Mindenki tegye a szívére a kezét és merje csak azt mondani, hogy még soha nem cselekedett így. Akad ilyen egyáltalán?

*Ennek

a történetnek van egy másik változata, amit én jobb szeretek, íme: A nyuszika úgy dönt, hogy - megnıtt a mezején a fő, és mivel most van bıven répa, amit ehet – dönt, elkéri a medvétıl a főnyíróját. Neki is indul, hogy kölcsönkaphassa a masinát,ám útközben tanakodni kezd: „A medve az egy irigy dög, kérte tıle a mókus is a főnyírót, nem adta neki kölcsön”.Megy tovább – „ a katicabogár is próbálkozott, de a medve ajtót mutatott neki. Az egérke is így járt, és a béka is „- ahogy egyre indulatosabban ölesebb léptekkel szelte át az erdıt, a vadon szinte összes állata a tapsifüles eszébe jutott, aki pórul járt a medvével, ez pedig egyre nagyobb haragra gerjesztette. Így végül, amikor odaért a medvelak elé és dühösen bedörömbölt az ajtaján, amikor kijött a medve és köszöntötte: - Szervusz nyuszika hogy vagy? A nyúl válaszul habzó szájjal és vörös köddel a szeme elıtt rádörrent: -Tudod mit medve koma, cseszd meg a főnyíródat!!!

Milton Ericsson amerikai lélekgyógyász megteremtett egy új terápiát, ami számtalan hívet szerzett magának szerte az államokban. Tizenkétéves korában megállapították, hogy paralízise van. Tíz hónappal késıbb hallotta, ahogy az orvos a szüleinek így vall: - A fiuk, ha ma éjjel elalszik, akkor valószínő nem ébred fel többé. - Ekkor édesanyja sírva fakadt.

„Ki tudja, talán ha nem alszom el ma éjjel, akkor anya sem lesz ilyen szomorú”gondolta a kisfiú. És eldöntötte, hogy amíg meg nem pirkad, addig egy szemernyit sem fog aludni. Amint a nap felkelt, boldogan rikkantotta az édesanyjának: - Hé mindenki, még élek! A házban az öröm olyan leírhatatlan volt, hogy a legényke arra a döntésre jutott, még egy éjszakát megpróbál átvirrasztani, hisz szülei olyannyira szenvednek. Ez a kisfiú 75 évesen 1990-ben hunyta örök álomra szemeit, és a világra hagyományozott számtalan könyvet, amit ı írt, arról a lenyőgözı akaraterırıl, amikor az ember jócskán túlszárnyalja vélt teljesítıképessége határait.

- Atyám –szólt a novícius a fıapáthoz – a szívem minden melegével szeretem a világot, megtisztultam gonosz csábításától, engem meg nem kísérthet. Mit tegyek hát, hogyan tovább? – A fıpap megkérte testvérét menjen vele, látogassanak meg együtt egy nagy beteget,aki hamarosan elhagyja ezt a világot, és adják fel rá az utolsó

kenetet. Miután lelkivigaszt adtak a családnak, a pap maga mellett az egyik sarokban észrevett egy ládát. - Mit tartanak abban a ládában? – Kérdezte. - A bácsikám azon ruháit, amiket soha nem viselt.- Mondta az unokahúg.- Mindig gondolt rá, hogy alkalmasint lesz egy olyan esemény, aminek tiszteletére felöltheti, ám addig várta, míg azt a ládafiában tönkre nem tette, el nem vásta az idı. - Nem feledd azt a ládát fiam.- Kérte a lelkiatya a tanítványt, miután elmentek.Ha lelked kincseit csak a szívedbe zárva hordod, és nem használod, azok maguktól elillannak. Tedd hát ıket hasznossá már most, különben veszendıbe mennek.

A Beavatottak azt tartják, amikor elindulunk lelki ösvényünkön, kezdetben gyakran elıfordul, hogy beszélgetnénk a Teremtıvel-, ám végül valamiért mégsem sikerül meghallani azt, amit sugall nekünk. A mester mondja:

„Egy kicsit engedd el magad, lazíts. Ez nem könnyő. Az ember természetes szükséglete az, hogy helyesen cselekedjen, és úgy véli, ha megállás nélkül dolgozik, akkor azzal el is éri ezt a célt. Elengedhetetlen, hogy a dolognak meglegyen a megfelelı menete, a próba, a kudarc, az erıgyőjtés az újrakezdéshez, és egy újabb nekilendülés folyamatosan. Ám a sikerhez kérhetjük a Teremtı segítségét is. Egy nagy kihívás közepette, mélyedjünk el, figyeljük belsı csendünk, és engedjük, hogy Segítı Keze megjelenhessen, és vezethesse lépteink. Olykor engedjük meg magunknak azt a fényőzést, hogy az Úr tenyerébe helyezve sorsunk, gondoskodhasson rólunk a Maga kifürkészhetetlen szándékai szerint.

A szkétai kolostor egyik lelkiatyját meglátogatta egy fiatalember, aki a lelki ösvény követıje akart lenni. - Egy kerek esztendeig mindenkinek, aki téged bánt pénzzel fizess vissza. – mondta a bölcs. Tizenkét hónapig a legény így is tett. Miután eltelt az év, visszament, hogy megtudhassa, hogyan tovább.

- Eredj a városba, és végy nékem élelmet – mondta a pap. A tanítvány távoztával a bölcs, koldus álcát öltött és mivel ismerte a járást, egy rövidebb úton a legény elıtt odaért a városkapuhoz. Amikor a fiú is megérkezett, az álkoldus azonmód szidalmazni kezdte. - Hát ez bizony szép! – sóhajtotta a legény a „koldusnak” – egy teljes kerek évig mindenkinek pénzzel fizettem vissza, ha bántalmazott engem, és, most amikor sértegetsz, egy árva picula sincs nálam, amit odaadhatnék néked! Amikor a bölcs meghallotta a legény szavait, felfedte álcáját. - Megértél a következı lépésre, mivel kész vagy belekacagni a gondok orcájába, ha az élet éppen azt villantja elébed. – mondta a bölcs.

A vándor New York utcáin sétálgatott két barátjával. Váratlanul az átlagos beszélgetés közepette kettejük közt heves vita szövıdött, ami kis híján tettlegességig fajult. Késıbb - miután

lecsihadt a vérgız – beültek egy bárba. A barátok röstelkedve követték meg egymást. Így megy ez, az embernek fel sem tőnik, csak ha a ház már leégett, hogy roppant könnyő megbántani azt, akit ismerünk – mondta az egyik. – Ha egy vadidegen lettél volna, sokkal inkább uralkodtam volna magamon. Ám mivel mi barátok vagyunk –és mindenki másnál jobban ismerjük egymást – végül is több gart engedtem meg magamnak a kelleténél. Ez az emberi természet. Az ember valóban ilyen, ám azért ember, hogy uralja a természetét.

Elıfordul, hogy nagyon szeretnénk segíteni valakin, ám semmit nem tudunk tenni. Vagy a körülmények akadályozzák meg vagy éppen a bajba jutott, utasít vissza minden segítséget, kedves gesztust. A mester mondja: „A szeretet mécsese soha nem huny ki. Még akkor is ég, amikor úgy érezzük

hasztalan, és ha még akkor is képesek vagyunk szeretni – önzetlenül bármilyen, köszönet, fizetség, ellenszolgáltatás nélkül, akkor ez a szeretet forrás hatni fog környezetünkre, és elısegíti, hogy Világegyetemünk jobb lehessen. Amikor ez a tőz megjelenik, szeretetteljes munkához is lát azonnal.

Tizenöt évvel ezelıtt a vándor és felesége Rió de Janeiróban voltak egy barátjukkal. Ez az idı egy komoly vallási,és hitbéli válság idıszaka volt az életében. Ahogy a hármas egy bárban fogyasztotta italát, egy régi cimbora lépett oda hozzájuk. Ezzel a fickóval a vándor megannyi kalandot élt át, a hatvanas hetvenes évek ırült forgatagában. - Most hogy megy a sorod? – kérdezte a vándor. - Lelkész vagyok. - válaszolta az egykori világfi. Amikor elhagyták a helyiséget, a vándor egy gyerek felé mutatott, aki a járdaszigeten szendergett. Látod Jézus így gondoskodik a világról? – mondta keserően a vándor.

- Persze, hogy látom –válaszolt a pap. – Azért tette ezt a gyermeket épp eléd, hogy szembesítsen a valósággal, hogy lássad, van még dolgod a világon elég, és tedd, meg amit kell.

Egy kisebb zsidó bölcsekbıl álló gyülekezet azzal a céllal ült össze, hogy megalkossák a Törvény legrövidebb magyarázatát. Hoztak egy szabályt is. Aki annyi idı alatt, amennyit fél lábon kibír egyensúlyvesztés nélkül képes velısen összefoglalni a Tóra lényegét - mindazt, amit a törvény szerint minden embernek be kellene tartania – azt a személyt maguk közül a legbölcsebbnek választják. - Isten sújtson le a bőnösökre – mondta az egyik. A többiek közölték, hogy ez bizony nem törvény sokkal inkább fenyegetés. A vita elültével a javaslatot elutasították. Ekkor Hillél rabbi kapott szót. Féllábra állt és így szólt: - Amit nem tennél magaddal, ne tégy olyat mással sem. Ez a Törvény veleje.A többi az már csak jogi magyarázat, kiegészítés.

Így Hillél rabbi lett a legbölcsebb mind közül.

George Bernard Shaw az ismert író, egy barátjánál J. Epstein szobrásznál járva felfigyelt egy hatalmas kıtömbre a nappaliban. - Mi lesz a sorsa annak a kınek? – tudakolta Shaw. - Még nem tudom. Tervezgetem. Shaw meghökkent: - Tervezgeti? Nem véli úgy, hogy egy mővész, kedve szerint élhet az alkotás megváltoztatásának jogával? - Ez kivitelezhetı – ha önnek úri kedve úgy tartja, és nem tetszik a mő, csak gombóccá kell győrnie a papírost, ami nem több öt grammnál. Ám ha az ember egy négy tonnás monstrummal dolgozik, akkor más stratégiát kell, kövessen. – Válaszolta Epstein. A mester mondja: „Mindenki tudja a módját, hogy legyen munkája a legjobb. Ám csak az szembesül igazán a feladattal, aki ismeri a buktatóit is.”

János testvér így tanakodott: „Olyan szeretnék lenni, mint az angyalok. Más dolguk sincs, csak naphosszat hirdetni az Úr dicsıségét.” És még azon az éjszakán istenhozzádot mondott a szkétai kolostornak és elment a pusztába. Egy hét elteltével visszatért a klastromba. A kapus testvér hallotta, hogy valaki kopog, és megkérdezte, hogy ki az. - János testvér vagyok. És éhes. - Az nem lehetséges. – jött a válasz az ajtó mögül. – János testvér a sivatagba ment, és angyallá vált. Immáron nem érez éhséget többé, és az önellátás dolga sem terheli. - Bocsássátok meg a gıgösségemet.Kérte János testvér.- Az angyalok segítik az embert. Bizony nagy munka ez, amivel hirdethetik Isten dicsıségét. Én pedig azzal a mindennapi munkával dicsıíthetem İt, amit elvégzek. – Az alázatos szavak hallatán, kinyílt a kapu.

Az egyik leghatékonyabb leggyilkosabb fegyver mindközül, amit emberi elme kitalálhat – a legalattomosabb, leggyávább is – a szó. Az ököl vagy a tőzfegyverek nyomán vér folyhat. A bombák házakat és utcákat dönthetnek romba. A méreg sem öl nyomtalan. A mester mondja: „A szó gyilkol, és elillan. Évek hosszú során át nyomoríthat meg gyermekeket szüleik szava. Mételyezhet meg asszonyokat párjuk jogtalan maró kritikája. Vagy lassú halállal ölhet meg tisztes férjeket. Még az Úr szavának hirdetıi is távol tarthatják a vallásos emberek tömegeit a hittıl, pusztán szavakkal. Tedd a szívedre a kezed, te élsz ezzel az alattomos gyilokkal? Mások bevetik ellened? Ha a válasz igen akkor vedd elejét, hogy a tömegmészárlás ne folytatódjon.

Kering egy sivatagi legenda, amiben egy férfi eltervezi, hogy egy másik oázisba

költözik, és nekiáll felrakodni a holmiját tevéjére. A rakományhalom egyre csak növekszik,pokrócok, fızıalkalmatosságok, ruhásládák, de a teve állja a sarat, bírja. Már neki is erednének az útnak, amikor az atyafi eszébe jut, hogy egy álomszép kék toll elmaradt, amit még édesatyjától kapott. Elhozza hát azt is és ráteszi a teve hátára. Ekkor szegény jószág a súlytól összeroskadt és kiszenvedett - „Micsoda egy teve, hogy még egy toll súlyát sem bírja.”- dohogta magában a férfi. Olykor mi is így vélekedünk mások felıl – anélkül, hogy megértenénk, hogy éppen az a parányi kis élcelıdés, volt az utolsó csepp, amitıl betelt a keserőség kelyhe.

- Sokszor az emberek hajlamosak elfogadni a filmen látott dolgokat, és megfeledkezni arról, ami a valóságban történt. – Mondta a vándor egyik ismerıse egy beszélgetés kapcsán. – Emlékszel a Tízparancsolat címő filmre?

- Persze. Mózes… Charlton Heston felemelte a botját, a víz megnyílt, és Izrael népe átkelhetett a Vörös - tengeren. A bibliában nem így áll. Isten megparancsolta Mózesnek: „Mondd meg Izráel gyermekeinek keljenek át.”És csak az után, hogy nekiindultak, emelte fel Mózes a botját, és a víz így vált ketté. Hisz csak az útnak eredés bátorsága, mutathatta meg hogy merre tovább.

A következı gondolatot Pablo Casals cigány származású csellólegenda vetette papírra: „Szüntelen születek újjá. Egy új reggel kezdete, egy új élet kezdete. Nyolcvan éve már változatlanok az ébredést követı szertartások – de ez korántsem jelenti azt, hogy gépies szokványszabvány tevékenységek lennének. Sokkal inkább életörömöm esszenciájának kifejezései. Megébredek, a zongorához megyek, lejátszom két Bach fúgát és egy prelődöt. Ezek felszentelik hajlékomat. Ám ez az ujjgyakorlat más

szerrel is bír, az emberlét csodájának és az élet misztériumának folyamatos forrása is egyben. Még annak dacára is, hogy nyolcvan éve már hogy így teszek, a zene sohasem hallik ugyanúgy – hanem mindig valami új, lenyőgözı, ki nem fejezhetı dologra tanít.”

A mester mondja: „Egyrészt tudjuk, hogy fontos a Jóisten keresése. Másrészt viszont az élet távolságot hasít Közte és köztünk. Olykor úgy érezzük, nem figyelünk az Isteni csodára, vagy a mindennapok próbatételei kötik le minden erınket. Él egy örök bőntudatot keltı dilemma: inkább lemondunk az életörömeirıl az Úr kedvéért, vagy úgy érezzük inkább az a helyes, hogy megtagadjuk İt az élet örömeiért. Ám ez a dolog csak fantáziánk szülötte. Ha nem esünk túlzásokba, a Teremtı életünk részévé válik, hogy jobban megismerjük azt, ami a sorsunk. Illetve ha napi teendıinket átitatja egyfajta szent

harmónia, akkor sosem térhetünk le a helyes ösvényrıl, és elérjük a kitőzött célt.

Néhány gondolat Pablo Picassótól: „Az Úristen mővész. Kiötlötte a zsiráfot, az elefántot, és a hangyát. Valójában Neki nem volt szükséges stílust keresni – egyszerően csak mindent megvalósított, amit tenni akart.” A mester mondja: „Amikor nekieredünk az ösvénynek, mindenkit nagy félelem jár át. Mindenkit az vezérel, hogy mindenben azt tegye, ami helyes. És mivel ezen a földön ez az életünk van, amire végül, ha visszanézünk, ki mondhatja el azt, hogy a „mindent helyesen” sémát követte végestelen végig? Az Isten létrehozta a zsiráfot, az elefántot és a hangyát is – miért nem éppen ez a minta a követendı számunkra? A modell azt a szerepet szolgálja, hogy megmutassa nekünk embertársaink, hogyan élik meg saját létüket. Olykor bámulattal csodáljuk mások példáit, és sokszor elkerüljük azokat

a hibákat is, amit oly sokan elkövetnek. Ám a jóllét egyik titka – azt csak ki-ki maga tudhatja, mit tegyen magáért.”

Maroknyi zsidó fohászkodott egy zsinagógában. Az áhítat közben egyszer csak egy a betőket soroló gyermekhangra lettek figyelmesek: - A, Bé, Cé, Dé. – Jámboran megkíséreltek elmélyedni a szentírásban, ám a hang csak folytatta a felsorolást.- Á. Bé, Cé, Dé. Megszakították a szertartást, és ahogy körülnéztek, hát látták hogy egy fiúcska ugyanazt a rebegi, mint eddig. A rabbi megszólította a kisfiút: - Miért csinálod ezt fiam? - Mert nem ismerem a szent imádságokat. Válaszolta a legényke. – Így az ábécét mondva abban reménykedem, hogy az Isten kiválasztja és összerakja a megfelelı szavakat. - Köszönöm neked kisfiam ezt a tanítást. – mondta a rabbi – És engedje meg az Úr, hogy életem minden cselekedetét ugyanolyan áhítattal és tisztelettel ajánlhassam Neki, mint ahogy te ajánlottad fel betőidet.

A mester mondja: A Teremtıt a lelkünkben úgy lehet leginkább meghatározni, mint egy filmvásznat a moziban. A vásznon megannyi esemény pereg le – emberek szeretnek, szétválnak, kincsekre vagy távoli országokra lelnek. Nem fontos milyen film képsorai futnak. A vászon mindig változatlan. Nem számít, hogy vér folyik vagy könnyek – mert a vászon makulátlan fehér marad mögötte. Ahogy életünk minden öröme és kínja mögött is ott ragyog az Isten. És mikor sorsunk utolsó homokszemei is leperegnek, mindannyian látni fogjuk a filmet is és a vásznat is.

Egy íjász egy hindu kolostor (*ashram) mellett húzódó vadonban sétálgatott. Mindazonáltal a kolostor szigorú puritán rendje ismert volt a környéken. Ahogy az íjász a kertet járta váratlanul szerzetesekre lett figyelmes, akik iddogáltak, és vígan múlatták az idıt. - Micsoda méltatlan viselkedés ez azoktól, akik az Istenek ösvényeit kutatják. –förmedt rájuk az íjász nagy hangon.

- Az Istenek azt tartják a fegyelem lételem, ám olykor ık is lerészegednek! Ha egyhuzamban százszor feszíted lövésre az íjadat, akkor mi történik a fegyvereddel? – kérdezte a legidısebb szerzetes. - Eltörik. - válaszolta az íjász. - Ha valakinek folyamatosan próbatételek sorának kell megfelelnie, annak pedig az akaratereje törhet meg. Aki nem képes megtalálni az egyensúlyt a dolog és a pihenés közt, abból kihal a lelkesedés, és képtelen lesz tovább haladni.

A király követet küldött egy távoli országba, hogy elvigyen egy aláírással szentesített békeszerzıdést. A követ összekötve a kellemeset a hasznossal útközben úgy döntött, hogy köt néhány elınyös üzletet országában a barátaival. Az ismerısök ezenközben azt javasolták, szakítsa csak meg az útját – lévén az okirat már alá lett írva – és dolgozzanak ki új kereskedelmi stratégiát, és fejlesztéseket. Ám mire a követ végre valahára elindult ismét, már késı volt; kitört a háború, romba döntve nemcsak a király terveit, hanem a követet késleltetı kereskedık álmait is.

A mester mondja: „Az életünkben csak egyetlen fontos dolog van: beteljesítsük a sorsunk – Személyes Történetünk. Ám az ember végül hajlamos túl sok mindent feleslegesen magára venni, ez pedig megöli az álmait.”

A vándor Sydney kikötıjének a város két partját összekötı hídjáról bámészkodott éppen, amikor egy helybéli közeledett felé, aki megkérte, hogy olvasson el neki egy hirdetést az újságban. - A betők olvashatatlanul kicsik – mondta.- A szemüvegemet meg otthon felejtettem, és anélkül nem tudom kisilabizálni. A vándor is hasonló cipıben járt, és elnézést kért az ausztráltól - Nos hát attól tartok keresztet vethetek a dologra.- mondta a férfi. És mivel folytatni szerette volna a beszélgetést, hozzátette: - Tudja ez nem csak velünk, van így. Az Isten látásával is gondok vannak. No nem a kora az oka, hanem az mert így akarja. Amikor valaki, aki közel van Hozzá, hibát követ el, az Úr képtelen arra,

hogy azt tisztán lássa. És mivel szereti a tiszta dolgot, hát megbocsát a vétkesnek. - És hogyan látja meg a jó dolgokat?- kérdeztem - Nos, İ sohasem felejti otthon a szemüvegét, anélkül is lát. – felelte nevetve az ausztrál és eltávozott.

-Van é fontosabb dolog az imádságnál? – tudakolta a tanítvány mesterétıl. Válaszul a bölcs megkérte a tanítványt, menjen a közeli bokorhoz, és vágjon egy ágat róla. A tanítvány így is tett. - Életben maradt a bokor?-kérdezte a bölcs. - Olyannyira, eleven mint eddig volt. –érkezett a válasz. - Most eredj és vág ki a gyökerét – parancsolta a bölcs. - Ha így teszek, elpusztul – berzenkedett a tanítvány. - A fohász adja annak fának az ágát, aminek gyökere a hit.- mondta a lelkiatya.- A hit képes meglenni ima nélkül. Ám az ima az nem hit nélkül.

Avilai Szent Teréz tanítása: „Ne feledjétek: az Úr minden embert meghívott az Országába- és mivel İ a tiszta igazság – ezért efelıl minékünk kétségeink nem lehetnek. Azt mondja az Úr: „Jöjjetek hozzám mind, kik szomjúhoztok, és én italt adok néktek.” Ha ez a meghívás nem szólna mindannyiónkhoz, akkor így beszélne az Úr: Jöjjön csak hozzám az, aki szeretne, mert mit is veszíthettek. Ám én csak azokkal osztom meg az italomat, akik felkészültek rá. Ám az úr nem vár el semmit. Nékünk pusztán elegendı járni az élet ösvényét és örülni, és mindannyian részesülünk az İ szeretetébıl eredı Élet vízébıl.

Amikor zen szerzetesek az elmélyülést gyakorolják egy szikla elé ülve így szólnak: - Most pedig csak várom, hallom, ahogy a kı egy kicsit növekszik. A mester mondja: „Körülöttünk minden változik szüntelen. Minden napot újra szentel a felkelı nap. Amiben mindig egy új világ születik. Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetıséget,egy újabb kalandot hordoz. És mégsem

vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. Vagy akár lehet az óriási diadal is –egyáltalán nem számít, hol leled. Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden. A meghasonlottság, csömör idegen az élettıl, a világunktól. T.S.Eliot szavaival: „Járd csak be sok országnak útját S térj vissza hajlékodba vándor. S immáron úgy láss mindent, mintha Most történne veled elıször a világon.”

Vége ?

_________________________________________