PAULO COELHO A portobellói boszorkány Szűz? Szent? Mártír? Athena, eredeti nevén Sherine Khalil, egy erdélyi cigányasszony szerelemgyereke, akit az árvaházból egy tehetős és befolyásos libanoni házaspár fogad örökbe három hónapos korában. Hamar kiderül, hogy különleges képességekkel van megáldva: jelenéseket él át, nagy történelmi, politikai eseményeket lát előre. Fordulatos, élményekben és meglepetésekben gazdag életútja során a legkülönbözőbb helyszínekre, munkahelyekre és emberi kapcsolatokba kerül. A tánc, a misztika, a tanítva tanulás titokzatos ösvényein jut mind közelebb a teljességhez. Pályáját a pusztítás és az építés örök körforgása kíséri, s végül halála is éppoly rejtélyes, mint az egész élete. Az olvasó, ha elkíséri útján, maga is befogadhatja Athena üzenetét: törj ki a magad teremtette valóságból!Paulo Coelho művei új kötésben, egységes sorozatban: PAULO COELHO A portobellói boszorkány ©PauloCoelho, 2006 A mű eredeti címe: A bruxa de Portobello. Rio de Janeiro, 1995, Editora Rocco Ltda. A könyv a Saru Jordi Asociados (Barcelona, Spanyolország) jóváhagyásával kerül forgalomba. Minden jog fenntartva. www.paulocoelho.com www.coelho.hu Hungárián translation © Nagy Viktória, 2007 Kiadta az Athenaeuni 2000 Kiadó, az 1 795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja. Felelős kiadó az Athenaeuni 2000 Kiadó ügyvezetője 1052 Budapest, Szervita tér 5. Tel.: 235-5020 athenaeum@|ira.hu www.arhenaeum.hu Szerkesztette: Fejérvári Boldizsár 1. kiadás 2007. február ISBN 978 963 9615 55 7 Műszaki vezető: Rácz Julianna A védőborítót és a kötéstervet Somorjai Kiss Tibor készítette saját festménye felhasználásával. Tördelés: 9s Műhely Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József igazgató S. F. X.-nek, a napnak, aki fényt és melegséget vitt mindenhova, ahol megfordult, s aki példát mutat mindazoknak, akik engedik, hogy a gondolataik átlépjék a korlátaikat. Senki sem gyújt lámpát azért, hogy elrejtse, vagy a véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.
Lukács 11.33 Mielőtt ezek a tanúvallomások elhagyták volna az íróasztalomat, hogy - az általam számukra kijelölt sorsukra bocsássam őket, úgy terveztem, hogy hagyományos könyv formájába gyúrom őket, melyben alapos kutatások előzik meg a valóságos történet elbeszélését. Elolvastam egy sor életrajzot, hogy legyen előttem valamilyen minta, és ekkor megértettem valamit: a szerző főszereplőről alkotott véleménye mindig erősen befolyásolja a kutatások eredményét. Mivel pedig én nem azt akartam elmondani, hogy mit gondolok, hanem azt, hogy miként látta a többi szereplő a „portobellói boszorkány" történetét, végül elvetettem a hagyományos könyv ötletét, és úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak szóról szóra leírom azt, amit elmeséltek nekem. Szerkesztői megjegyzéseimet zárójelben, dőlt betűvel közlöm. Heron Ryan, 44 éves, újságíró Senki nem gyújt gyertyát azért, hogy aztán az ajtó mögé zárja: a fény célja, hogy még több fényt gyűjtsön maga köré. hogy felnyissa a szemeket, hogy megmutassa a körülötte rejtőző csodákat. Senki nem áldozza föl azt, ami számára a legfontosabb: a szeretetet. Athenát kivéve. Jóval a halála után egykori mestere megkért, hogy kísérjem el Prestopans városába, Skóciába. Ott, egy bizonyos feudális törvényt alkalmazva, amelyet a következő hónapban aztán el is töröltek, a város hivatalos bűnbocsánatban részesített 81 személyt - valamint a macskáikat -, akiket a XVI. és a XVTI. században végeztek ki boszorkánykodás vádjával. Prestoungrange és Dolphinstoun báróinak szóvivője szerint „többségüket konkrét bizonyíték híján végezték ki, egyszerűen a tanúvallomások alapján, amelyekben a tanúk azt állították, hogy a közelükben rossz szellemek jelenlétét érzik". Fölösleges volna újra fölidézni az inkvizíció összes túlkapását, a kínzókamrákat, a gyűlölet és bosszú lángjával lobogó máglyákat. De Edda útközben rengetegszer elismételte, hogy van ebben az utólagos gesztusban valami, amit nem tud elfogadni: a város, illetve Prestoungrange és Dolphinstoun 14. bárója „kegyesen megbocsát" a brutálisan kivégzett elítélteknek. - Hihetetlen, hogy a XXI. században még vannak olyan emberek - ártatlanokat meggyilkoló gazemberek leszármazottai -, akik úgy érzik, hogy jogukban áll „megbocsátani". Te is tudod, Heron. Igen. tudtam. Új boszorkányüldözés veszi kezdetét. Ezúttal nem tűzzel és vassal, hanem gúnnyal és elnyomással. Jaj annak, aki véletlenül fölfedez magában valamilyen különleges képességet, és erről beszélni merészel másoknak! Mindenütt bizalmatlanság fogadja majd. Még a családtagok is - a férj, a feleség, az apa vagy a gyermek, mindegy -, ahelyett, hogy büszkék lennének rá, megtiltják, hogy szóba hozza a témát, mert félnek, hogy a család nevetség tárgya lesz. Amíg nem ismertem Athenát, azt hittem, hogy ez az egész spirituális őrület nem más, mint a kiábrándult
emberiség becstelen kihasználása. Erdélybe is azért utaztam, hogy leleplező beszámolót írjak a vámpírokról: meg akartam mutatni az embereknek, hogy milyen könnyű őket becsapni. Hogy bizonyos hiedelmek milyen szilárdan tartják magukat a képzeletükben, bármilyen abszurdak legyenek is. És gátlástalan egyének milyen könnyen tudják őket manipulálni általuk. Amikor ellátogattam Drakula kastélyába, melyet csak azért újítottak föl, hogy a turisták úgy érezzék, valami rettentő különleges helyen járnak, megkeresett egy kormánytisztviselő. Célzott rá, hogy (az ő szavai szerint) „jelentős" jutalomban részesülök, ha majd a BBC bemutatja a filmet. Szerinte ugyanis én is hozzájárultam a mítosz újjáélesztéséhez, ezért pedig jutalmat érdemlek. Az egyik idegenvezető elmondta, hogy a látogatók száma évről évre nő, és ezt minden egyes beszámoló tovább növeli, még azok is, amelyek szerint a kastély hamisítvány, Vlad Dracul pedig egyszerű történelmi személyiség volt, akinek semmi köze a mítoszhoz, amely egy őrült ír fejéből pattant ki, aki soha nem is járt e vidéken. Abban a pillanatban megértettem, hogy ha a tényekben nem ismerek is tréfát, akaratlanul támogatom a hazugságot, még ha a szándékom ezzel éppen ellentétes, akkor is. Hiába akarom demisztifikálni a kastélyt, hiszen az emberek abban hisznek, amiben akarnak. Igaza van az idegenvezetőnek: valójában én is a mítoszt éltetem. Azon nyomban le is tettem a tervemről, pedig addigra már jelentős pénzösszeget fektettem mind az utazásba, mind a kutatásba. De erdélyi utazásom végül mégis mély nyomot hagyott az életemben: megismertem Athenát, aki az anyját kereste. A sors, a titokzatos, a kérlelhetetlen sors egy jelentéktelen szálloda még jelentéktelenebb halljában hozott össze minket. Tanúja voltam első beszélgetésének Deidrével - vagyis Eddával, ugyanis jobban szereti, ha így hívják. Tehetetlenül vergődve néztem végig szívem - hiábavaló - küzdelmét a nő vonzereje ellen, aki nem lehetett az én világom része. Tapsoltam, amikor a józan ész elveszítette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam, és elfogadjam, szerelmes vagyok. És ez a szerelem tette lehetővé, hogy olyan szertartásokat nézzek végig, melyeknek a létezéséről még csak nem is álmodtam, és tanúja legyek két megtestesülésnek és számos transznak. Azt gondolván, hogy csak a szerelem vakít el, mindenben kételkedtem. De a kételkedés, ahelyett, hogy megbénított volna, csak még messzebb lökött olyan óceánok felé, melyeknek létezéséről azelőtt nem vettem tudomást. Ez az erő segített abban is, hogy szembeszálljak a többi újságíró cinizmusával, és írjak Athenáról, a munkájáról. S mivel a szerelem nem hal meg, ez az erő Athena halála után is jelen van, de én semmire sem vágyom jobban, mint hogy elfelejtsem mindazt, amit láttam és megtanultam. Mert ebben a világban csak Athena kezét fogva tudtam mozogni. Ez az ő világa volt: az ő kertjei, folyói, hegyei. Most, hogy elment, azt szeretném, ha minden újra a régi lenne: hogy megint a forgalmi dugókkal, Nagy-Britannia külpolitikájával, az adókkal meg az illetékekkel foglalkozhassak. Újra azt akarom gondolni, hogy a mágia világa csak egy jól kidolgozott trükk. Hogy az emberek babonásak. Hogy amit a tudomány nem tud
megmagyarázni, annak nincs létjogosultsága. Amikor a portobellói összejövetelek kezdtek kicsúszni a kezei közül, számtalan vita folyt a viselkedéséről. De őszintén szólva ma már boldog vagyok, hogy soha nem hallgatott rám. Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így. Én ezzel a bizonyossággal alszom el és ébredek nap mint nap: jobb így, hogy Athena elment, még mielőtt leszállt volna a földi pokol mélységes bugyrába. Soha nem találta volna meg a lelki békéjét azok után, hogy elkezdték „portobellói boszorkányként'' emlegetni. Élete egész hátralévő része személyes álmainak a kollektív valóság ellen vívott kilátástalan harcából állt volna. Ismervén a természetét, az utolsó pillanatig harcolt volna, és minden energiáját és boldogságát arra pazarolta volna, hogy bebizonyítson valamit, amit senki, de senki sem hajlandó elhinni. Ki tudja, talán ő maga kereste a halált, miként egy hajótörött a szárazföldet. Talán hajnalonként elhagyatott metrómegállókban várta a támadóit, de azok csak nem jöttek. London legveszedelmesebb negyedeiben járkált, hogy rátaláljon a gyilkosára, de az csak nem akart jönni. Kihívta az erősek haragját, de csak nem rontottak rá. Míg végül mégis elérte, hogy brutálisan meggyilkolják. De ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak. Nem értik, és soha nem is érthetik meg Athena világát. Nem véletlenül mondom így: Athena világa. Most már elfogadom, hogy csak átutazóban volt itt. Mint aki egy szépséges palotában vendégeskedik, és a legjobb ételeket eszi, miközben mindvégig tudatában van annak, hogy az egész csak egy ünnep, hogy a palota nem az övé, az ételért nem ő fizetett, és majd egyszer csak kialszanak a fények, a házigazdák nyugovóra térnek, a cselédek elvonulnak a szobájukba, a kapu bezárni, és ő újra az utcán találja magát, taxira vagy buszra várva, hogy visszavigye őt a középszerűségbe, a hétköznapokba. Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk, és meg tudunk magyarázni. Újra vágyom a gyorshajtásért kiszabott pénzbüntetésekre, a bankokban reklamáló emberekre, az időjárás miatti örökös panaszkodásra,
a rémisztő horrorfilmekre és a Forma-1-es közvetítésekre, hisz az a világ, ahol le kell élnem életem hátralévő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, a múlt egy távoli emlék lesz csupán, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv? De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd, olyan egészen valóságos tárgyak társaságában, mint az a doboz cigaretta vagy az a pohár gin, ami most is itt van előttem. A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért, és megértem, hogy a szellemekkel való küzdelemben olyan dolgokat kell felhasználni, amelyek nem a valóság részei. Akkor majd - a nagyanyám tanácsát követve - nyitott ollót helyezek az éjjeliszekrényemre, hogy elvágja az álmaimat. S másnap némi megbánással tekintek az ollóra. De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök. Andrea McCain, 32 éves, színésznő „Senki nem tud manipulálni senkit. Egy kapcsolatban mindkét fél tudja, mit csinálnak, még akkor is, ha az egyikük utólag panaszkodik, hogy kihasználták." Ezt mondta Athena - de ezzel ellentétesen cselekedett, mert engem igenis kihasznált és manipulált anélkül, hogy észrevettem volna. A dolog még súlyosabb, ha mágiáról van szó. Végtére is ő volt a mesterem, aki vállalta, hogy átadja nekem a szent titkokat, és fölébreszti bennem azt az ismeretlen erőt, amely ott szunynyad mindannyiunkban. És amikor erre az ismeretlen tengerre merészkedünk, vakon megbízunk a vezetőnkben - mert hiszünk benne, hogy többet tudnak nálunk. Hát én megmondom: nem tudnak többet. Sem Athena, sem Edda, sem azok az emberek, akiket rajtuk keresztül ismertem meg. Ő mondta mindig, hogy tanítás közben maga is tanul, s bár eleinte nem akartam elhinni, később mégis sikerült meggyőznöm magam afelől, hogy talán igaz, végül pedig bizonyosságot is szereztem arról, hogy ez is csak egy trükk volt, hogy elérje: letegyük a pajzsunkat, és egészen átadjuk magunkat a bűvöletének. A spiritualitást kereső emberek nem gondolkodnak - eredményt akarnak. Rögtön úgy akarják érezni, hogy valamiféle hatalom birtokába jutottak, és hogy az arctalan tömeg fölött állnak. Különlegesek akarnak lenni. Athena rémisztő könnyedséggel játszott mások lelkével. Ha jól tudom, szívből tisztelte és csodálta Lisieux-i Szent Terézt. A katolikus valláshoz nincs sok közöm, de tudomásom szerint Teréz egyfajta misztikus, és fizikai kapcsolatban állt Istennel. Athena említette egyszer, hogy azt szeretné, ha neki is valami hasonló sorsa lenne. Ez esetben zárdába kellett volna vonulnia, hogy teljesen átadhassa magát az elmélkedésnek és a szegények szolgálatának. Ezzel sokkal hasznosabbá tehette volna magát a világ számára. És nem is lett volna olyan veszélyes, mint az emberek irányítása, a különféle zenéken és rítusokon keresztül, ami valójában nem más, mint egyfajta tudatmódosítás, és kihozhatja
belőlünk a legjobbat, de a legrosszabbat is. Én azért mentem el hozzá, mert az életem értelmét kutattam - noha ezt első találkozásunkkor eltitkoltam előle. Rögtön az elején észre kellett volna vennem, hogy Athenát ez egy csöppet sem érdekli: ő élni akart, táncolni, szeretkezni, utazgatni, embereket gyűjteni maga köré, akik csodálják a bölcsességét, kérkedni az adottságaival, provokálni a szomszédokat, élvezni a lehető legprofánabb dolgokat - miközben mindezt valami spirituális mázba próbálta rejteni. Akárhányszor találkoztunk, akár mágikus szertartásokon, akár kávézóban, mindig éreztem a hatalmát. Szinte tapintható volt, olyan erősen megnyilvánult. Eleinte egészen elbűvölt, én is olyan akartam lenni, mint ő. Mígnem egyszer, egy kávéházban, elkezdett beszélni a „Harmadik Rítus'-ról, amely a szexualitást is magában foglalja. És tette mindezt a kedvesem jelenlétében. Az ürügy az én oktatásom volt. A valódi cél - véleményem szerint - a szerelmem elcsábítása. És ez természetesen sikerült is neki. Nem jó rosszat mondani azokról az emberekről, akik eltávoztak ebből az életből az asztrális síkra. De Athena nem törődött velem. Nem érdekelte más, csak azok az erők, amelyeket ahelyett, hogy az emberiség javára és a saját spirituális fejlődésére használt volna, kizárólag a maga javára fordított. És ami még rosszabb: együtt véghez tudtuk volna vinni, amit elkezdtünk, ha nem lett volna ilyen végletesen exhibicionista. Elég lett volna, ha egy kicsit diszkrétebben csinálja, és most együtt teljesíthetnénk a ránk bízott küldetést. De nem bírt magával, azt hitte, birtokában van az igazságnak, és képes a csábítás erejével ledönteni minden akadályt. És mi lett az eredménye? Magamra maradtam. És nem hagyhatom félbe a munkát, amit elkezdtünk: végig kell mennem az úton, pedig sokszor gyengének és csüggedtnek érzem magam. Nem lep meg, hogy így lett vége az életének: állandóan flörtölt a veszéllyel. Mondják, hogy az extrovertált emberek boldogtalanabbak, mint a magukba fordulók, és ezt azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy örökké boldognak, energiától duzzadónak és elégedettnek mutatják magukat. Hát, az ő esetében ez valóban igaz. Athena tudatában volt a kisugárzásának, és szenvedést okozott mindenkinek, aki szerette. Nekem is. Deillre O'Neilí, 37éves, orvos, ismertebb nevén Edda Ha egy nap telefonál egy ismeretlen férfi, beszélget velünk egy picit, nem céloz semmire, nem mond semmi különöset, de megajándékoz minket a figyelmével, ami ritkán esik meg velünk, képesek vagyunk még aznap este ágyba bújni vele, viszonylag szerelmesen. Ilyenek vagyunk, és nincs ebben semmi rossz: a nő természeténél fogva könnyedén kitárja magát a szeretetnek. Ez a szeretet volt az, ami engem is kitárt, hogy találkozzam az Anyával, amikor 19 éves voltam. Athena is ennyi idős volt, amikor először esett transzba táncközben. De ezen kívül nem volt bennünk semmi kö-
zös - csak az indulásunk ideje. Minden másban mélységesen különböztünk egymástól, leginkább abban, ahogy az emberekkel bántunk. Mestereként mindent megtettem annak érdekében, hogy jó irányba tereljem a belső keresését. Barátnőjeként - bár nem vagyok biztos benne, hogy effajta érzéseim viszonzásra leltek - folyton próbáltam figyelmeztetni, hogy a világ még nem készült fel azokra a változásokra, amelyeket ő véghez akar vinni. Emlékszem, mennyi álmatlan éjszakámba került a döntés, hogy végül hagyjam, azt tegye, amit jónak lát, és csak a szívére hallgasson, semmi másra. A legnagyobb baja az volt, hogy XXII. századi nőként akart élni a XXI. században - és ezt még csak nem is titkolta. Megfizetett érte? Kétségkívül igen. De ha megpróbálta volna elnyomni túláradó érzelmeit, azért még nagyobb árat kellett volna fizetnie. Keserű, frusztrált ember vált volna belőle, aki folyton azon sopánkodik, hogy „mit gondolnak a többiek", és azt hajtogatja, hogy „ezt még hadd intézzem el, majd utána foglalkozom az álmommal", és örökké arra hivatkozik, hogy „még mindig nem jött el a megfelelő pillanat". Mindenki tökéletes mesterre vágyik, de az az igazság, hogy bizony a mesterek is emberek, legyenek bár isteni tanításaik - és van itt valami, amit az emberek rettentő nehezen fogadnak el: nem szabad öszszetéveszteni a tanítót a tanítással, a szertartást az eksztázissal, a szimbólum közvetítőjét magával a szimbólummal. A Hagyomány az életerőkkel való találkozásból fakad, nem pedig az emberekből, akik közvetítik. De gyengék vagyunk: vezetőket kérünk az Anyától, amikor ő csak jeleket akar küldeni az úton, amelyen végig kell mennünk. Jaj azoknak, akik pásztorokat keresnek ahelyett, hogy a szabadságot keresnék! A magasabb energia karnyújtásnyira van mindannyiunktól, de elérhetetlen messzeségbe kerül mindazoktól, akik másokra hárítják a felelősséget. Az e földön eltöltött időnk szent, és minden pillanata ünnep. De ennek a jelentősége tökéletesen feledésbe merült, még a vallási ünnepek is elveszítették az eredeti értelmüket: ma már csak a strandolásra, a kirándulásra vagy a síelésre nyújtanak elsőrangú alkalmat. Nincsenek ma már rítusok. Hétköznapi tetteinket már nem tudjuk szakrális cselekedetekké változtatni. A főzést időpocsékolásnak tekintjük, ahelyett, hogy a szeretetet változtatnánk étellé. A munkát isteni csapásként éljük meg, ahelyett, hogy örömünket lelnénk tehetségünkben, és így terjesztenénk az Anya energiáját. Athena felszínre hozta a legnagyobb kincset, ami ott rejtőzik mindannyiunk lelkében, és nem számolt azzal, hogy az emberek még nem állnak készen arra, hogy elfogadják saját hatalmukat. Mi, nők, amikor az életünk értelmét vagy a megismerés útját keressük, mindig a négy klasszikus archetípus valamelyikével azonosulunk. A Szűz (és itt most nem a szexualitásról beszélek) az a típus, aki a teljes függetlenségen keresztül keresi az utat, és mindent, amit tanul, annak köszönhet, hogy képes egyedül szembenézni a kihívásokkal. A Mártír a fájdalomban, az odaadásban és a szenvedésben találja meg az önmegismerés módját.
A Szent a határtalan szeretetben találja meg élete értelmét, és abban a képességben, hogy úgy adjon, hogy nem kér cserébe semmit. A Boszorkány pedig a teljes és határtalan gyönyört keresi, hogy ezzel adjon értelmet létének. Athena mind a négy volt egyszerre, ahelyett, hogy kiválasztott volna egyet közülük, mint a többi hozzá hasonló nő. Persze, hogy találhatunk mentséget a viselkedésére, hiszen mindenki, aki transzba vagy eksztázisba esik, elveszíti a kapcsolatot az őt körülvevő valósággal. De ez csak illúzió: a fizikai és a spirituális világ egy és ugyanaz. Isten arcát megláthatjuk egyetlen porszemben is, és ezt nem lehet eltörölni egy nedves szivacscsal. Az isteni nem tűnik el a porral együtt, hanem átváltozik a tiszta felületté. Athenának jobban kellett volna vigyáznia magára. És ha komolyan elgondolkodom tanítványom életén és halálán, úgy érzem, nekem is változtatnom kell egy kicsit a viselkedésemen. Lella Zainab,
64 éves, numerológus
Athena? Milyen érdekes név! Lássuk csak... Legnagyobb száma a kilences. Optimista, társaságkedvelő, nagy tömegben is képes feltűnni. Az emberek megértést, együttérzést, figyelmet keresnek nála, de éppen ezért nagyon kell vigyáznia, mert népszerűsége ellene fordulhat, és megvan rá az esély, hogy többet veszít, mint amennyit nyer. Jobban kéne vigyáznia a nyelvére is, mert hajlamos többet beszélni, mint amennyit a józan ész diktál. Legkisebb száma a tizenegyes. Azt hiszem, nagyon vágyik valamilyen vezető pozícióra. Érdeklődik a misztikus témák iránt, amelyek segítségével harmóniát próbál teremteni a körülötte lévők számára. Ez azonban összeütközésbe kerül a kilences számmal, ami a születési évének, hónapjának és napjának az egy számjegyre redukált összege: életét végigkísérik az irigység, a szomorúság, a befelé fordulás és a hirtelen hozott döntések. Vigyáznia kell a következő negatív vibrációkkal: túlzott ambíció, intolerancia, hatalmi visszaélés, extravagancia. E miatt az összeütközés miatt inkább azt javaslom, hogy olyan hivatást válasszon, ami nem követeli meg, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljön az emberekkel: például az informatika vagy a mérnöki tudományok területén. Tessék? Hogy már meghalt? Elnézést. És mivel foglalkozott? Hogy mivel foglalkozott Athena? Egy kicsit mindennel. De ha mindenáron össze kéne foglalnom az életét, azt mondanám: papnő volt, aki megszelídítette a természet erőit. Jobban mondva olyasvalaki volt, aki azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs mit veszítenie, és nem vár az élettől semmit - mindent kockára tett, és végül átváltozott azokká az erőkké, amelyekről úgy vélte, hogy engedelmeskednek neki. Dolgozott bevásárlóközpontban, bankban, volt ingatlanügynök, de bármit csinált is, mindig hagyta, hogy a benne rejlő papnő nyilvánuljon meg. Nyolc évig éltem együtt vele, és tartozom neki azzal, hogy
helyreállítsam az emlékét, az identitását. A vallomások összegyűjtésében az volt a legnehezebb, hogy rávegyem az embereket, a nevüket is adják hozzá. Volt, aki azt vetette ellen, hogy nem akar belekeveredni ebbe az ügybe, mások az érzelmeiket és a véleményüket igyekeztek palástolni. De megmagyaráztam nekik: valódi szándékom az, hogy az érintettek jobban megértsék Athenát - a névtelen vallomásoknak viszont senki nem ad hitelt. Mivel mindegyikük meg volt győződve róla, hogy egyedül ő tudja az igazságot, hogy egyedül ő emlékszik jól az egyes eseményekre - ha azok mégoly jelentéktelenek is -, végül beleegyeztek. A felvételek során rájöttem, hogy semmi sem abszolút érvényű, minden attól függ, ki hogyan értelmezi. így aztán az önmegismerés legjobb módja, ha megtudjuk, mások milyennek látnak minket. Ez nem azt jelenti, hogy úgy kell viselkednünk, ahogy elvárják. De legalább jobban megértjük önmagunkat. És tartozom ezzel Athenának. Hogy összerakjam a történetét. Hogy megírjam a mítoszát. Samira R. Khalil, 57 éves, háziasszony, Albena anyja Kérem, ne hívják Athenának. Az igazi neve Sherine. Sherine Khalil, szeretett leányunk, akire annyit vártunk, akit annyira akartunk, és akit legszívesebben mi magunk hoztunk volna világra, én és a férjem. De az életnek más tervei voltak velünk: ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti. Bejrútban éltünk, amit akkoriban mindenki a KözelKelet legszebb városának tartott. A férjem sikeres iparos volt, szerelemből házasodtunk össze, minden évben elutaztunk Európába, rengeteg barátunk volt, jelen voltunk minden fontosabb társadalmi eseményen, és képzelje, egyszer még az Egyesült Államok elnökét is vendégül láthattuk a házunkban! Három felejthetetlen nap: az első kettőn a titkosszolgálat feltérképezte házunk minden zugát (már több mint egy hónapja ott voltak a környékünkön, hogy elfoglalják stratégiai pozícióikat: lakásokat béreltek, és koldusoknak meg szerelmespároknak álcázták magukat). És aztán a harmadik nap - pontosabban egy kétórás ünnepség. Soha nem felejtem el az irigységet barátaink szemében, és a boldogságot, hogy lefényképeztethették magukat a földkerekség leghatalmasabb emberével. Mindenünk megvolt, csak az az egy nem, amire a legjobban vágytunk: nem született gyermekünk. így hát voltaképpen nem volt semmink. Mindent megpróbáltunk, fogadalmakat tettünk, elmentünk mindenféle zarándokhelyre, ahol állítólag csodák történnek, jártunk orvosoknál, kuruzslóknál, szedtünk gyógyszereket, és ittunk varázserejű elixíreket. Kétszer mesterséges megtermékenyítéssel is próbálkoztunk, de mindkét alkalommal elvetéltem. A másodiknál a bal petefészkemet is elveszítettem, és ezután már nem találtam olyan orvost, aki hajlandó lett volna vállalni velem a kockázatot. Ekkor történt, hogy rengeteg barátunk egyike előállt az egyetlen lehetséges megoldással: fogadjunk örökbe egy gyermeket. Azt mondta, vannak romániai
kapcsolatai, így nem kell olyan sokat várnunk. Egy hónap múlva repülőre ültünk. A barátunk szoros üzleti kapcsolatban állt azzal a diktátorral, aki akkoriban vezette az országot - és akinek nem jut eszembe a neve (Nicolae Ceausescu - a szerkesztő megjegyzése) - így aztán meg tudtuk kerülni a bürokratikus eljárást. Egyenesen a nagyszebeni adoptációs központba mentünk, Erdélybe. Ott már kávéval, cigarettával, ásványvízzel és kész papírokkal vártak minket, nekünk pedig nem is volt más dolgunk, mint hogy kiválasszunk egy gyermeket. Elvittek a csecsemőosztályra, ahol nagyon hideg volt, és magamban hüledeztem, hogy tarthatják ezeket a szerencsétlen teremtéseket ilyen körülmények között. Első felindulásomban arra gondoltam, hogy mindet örökbe fogadom, és hazaviszem őket a hazámba, ahol napsütés van, és szabadság, de én is beláttam, hogy ez képtelen ötlet. Járkáltunk a rácsos ágyak között, hallgattuk a gyereksírást, és nagyon nyomasztó volt, hogy döntenünk kell. Több mint egy órán keresztül nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Aztán kimentünk, ittunk egy kávét, elszívtunk egy cigarettát, majd visszamentünk - és ezt többször is megcsináltuk egymás után. Mígnem észrevettem, hogy a minket kísérő hölgy már kezd türelmetlenkedni. Tudtam, hogy döntenem kell, és abban a pillanatban - valami ösztöntől vezérelve, amelyet legszívesebben anyainak neveznék - úgy éreztem, mintha rátaláltam volna a gyermekemre, noha nem én szültem erre a világra, majd rámutattam egy kislányra. A nő erre azt mondta, hogy jól gondoljuk meg. Most meg mi ütött belé, hiszen eddig ő türelmetlenkedett! De én már döntöttem. Erre óvatosan, nehogy megbántson (ugyanis azt hitte, hogy a román kormány legmagasabb köreivel állunk kapcsolatban), a fülembe súgta, hogy a férjem ne hallja: - Nem fog menni. Ez egy cigánygyerek. Azt feleltem, hogy a kultúra nem öröklődik a génekkel: ez a három hónapos csecsemő a mi kislányunk lesz, mi fogjuk nevelni, a mi szokásaink szerint. Azt a templomot fogja látogatni, ahova mi járunk, azt a tengerpartot fogja megismerni, ahol mi szoktunk sétálni, franciául fog olvasni, és a bejrliti amerikai iskolában fog tanulni. Különben sem tudtam - és ma sem tudok - semmit a cigány kultúráról. Csak annyit tudok, hogy vándorolnak, hogy nem mindig fürdenek, becsapják az embereket, és fülbevalót hordanak. Azt terjesztik róluk, hogy gyermekeket rabolnak, és elviszik őket a karavánjaikkal, de én ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: itt hagytak egy gyereket, hogy neveljem föl én. A nő egy darabig még próbált lebeszélni, de nem hagytam magam, aláírtam a papírt, és a férjemet is megkértem, hogy tegye ugyanezt. Hazafelé egészen máshogy láttam a világot: Isten értelmet adott az életemnek, végre van miért dolgoznom, van miért harcolnom ebben a siralomvölgyben. Végre van gyermekünk, aki mostantól minden erőfeszítésünknek értelmet ad. Sherine okos volt, és
szép - tudom, minden szülő
ezt mondja, de szerintem ő valóban kivételes gyermek volt. Már ötéves volt, amikor egy délután az egyik bátyám azt mondta, ha később esetleg külföldön szeretne dolgozni, akkor a neve elárulja a származását - és javasolta, hogy változtassuk meg valami olyan névre, ami abszolút nem jelent semmit. Például Athenára. Persze, ma már tudom, hogy ez a név nemcsak egy ország fővárosával rokon, hanem a bölcsesség, az értelem és a háború istennőjét is jelképezi. A bátyám pedig valószínűleg nemcsak ezzel volt tisztában, de azzal is, hogy az arab név a jövőben sok konfliktus forrása lehet. Ugyanis benne volt a politikai életben, ahogy egyébként az egész családunk is, és meg akarta óvni kis unokahúgát a sötét fellegektől, amelyeket akkor még csak ő vett észre az égbolton. A legmeglepőbb az volt, hogy Sherine-nek nagyon tetszett a név hangzása. Még aznap elkezdte magát Athenának hívni, és ezt többé senki nem tudta kiverni a fejéből. Hogy a kedvében járjunk, mi is elkezdtük így szólítani, abban a hitben, hogy hamarosan elmúlik ez a hóbortja. Lehetséges, hogy a név meghatározhatja az ember életét? Ahogy múlt az idő, és a név megmaradt, végül mi is hozzászoktunk. Kamaszkorában észrevettük, hogy erősen vonzódik a valláshoz: állandóan a templomban volt, kívülről fújta az evangéliumokat, és ezt egyszerre éreztük áldásnak és átoknak. Abban a világban, amelyet egyre erősebben megosztanak a vallások, féltettem a lányom biztonságát. Ebben az időszakban kezdte Sherine azt mondogatni, hogy rengeteg láthatatlan barátja van: angyalok és szentek, akiknek a képét a templomban szokta látni. Persze tudom, hogy a világon minden gyereknek vannak látomásai, bár erre egy bizonyos kor után nem szoktak emlékezni. És az is általános, hogy élettelen tárgyakat, például egy babát vagy egy plüsstigrist élőlényként kezelnek. De amikor egyszer érte mentem az iskolába, és azzal fogadott, hogy látott „egy fehér ruhás nőt, aki a Szűz Máriára hasonlított", akkor megijedtem. Hiszek az angyalokban, persze. Még azt is elhiszem, hogy az angyalok beszélgetnek a kisgyermekekkel, de amikor a jelenés egy felnőtt nő alakjában lep valaki elé, az egészen más. Számtalan történetet ismerek pásztorokról és más falusi gyermekekről, akik azt állították, hogy láttak egy fehér ruhás nőt - és ez aztán tönkre is tette az életüket, mert azonnal özönleni kezdtek hozzájuk a gyógyulásra vagy más csodára vágyó emberek, a papok kétségbeestek, a falu zarándokhellyé változott, ezek a szerencsétlen gyerekek pedig kolostorban végezték. Ezért nagyon megrémültem. Sherine-nek ebben a korban azzal kéne foglalkoznia, hogy legyen egy sminkkészlete, hogy kifesse a körmét, és hogy romantikus sorozatokat meg gyerekfilmeket nézzen a tévében. Éreztem, hogy valami nincs rendjén a lányommal, és felkerestem egy szakembert. - Nyugodjon meg! - mondta. A gyermekpszichológusok szerint, ahogy egyébként a témában jártas többi orvos szerint is, a láthatatlan barátok valójában az álmok kivetítései, és segítenek a gyerekeknek felfedezni a vágyaikat, kifejezni az érzelmeiket - és mindez teljesen ártalmatlan.
- Na de egy fehér ruhás nő? Erre azt felelte, hogy talán Sherine nem egészen érti a mi világmagyarázatunkat. Azt tanácsolta, hogy apránként készítsük fel annak a vallomásnak a befogadására, hogy nem a vér szerinti lányunk, csak örökbe fogadtuk. Ugyanis az a legrosszabb, ha magától jön rá - mert akkor mindenben és mindenkiben kételkedni fog. És kiszámíthatatlan lesz a viselkedése. Attól a pillanattól kezdve máshogy kezeltük. Nem tudom, képes-e az ember visszaemlékezni olyan dolgokra, amelyek csecsemőkorában történtek, de mi mindenesetre igyekeztünk minél jobban kimutatni az iránta táplált szeretetünket, hogy érezze, nem kell képzelt világba menekülnie. Meg kellett értetnünk vele, hogy a látható világnál nincs szebb, hogy a szülei megvédik minden veszélytől, hogy Bejrút a lehető legjobb hely, és a tengerparton mindig sok ember és napsütés van. Anélkül, hogy közvetlenül szóba hoztam volna azt a „nőt", egyre több időt töltöttem a lányommal, meghívtam az osztálytársait a házunkba, és soha egyetlen alkalmat el nem mulasztottam volna, hogy kimutassam, mennyire szeretem. A stratégia bevált. A férjem sokat utazott, és nagyon hiányzott a lányának, ezért a szeretet jegyében elhatározta, hogy változtat az életvitelén. Négyszemközti beszélgetéseinket felváltották a nagy családi itókázások. Minden jól ment, egészen addig, mígnem egy éjjel sírva jött a szobámba, azt hajtogatva, hogy fél, mert közeleg a pokol. Egyedül voltunk otthon - a férjemnek megint el kellett mennie -, és azt hittem, Sherine emiatt van elkeseredve. De hát hogy jön ide a pokol? Mit tanulhatott az iskolában vagy a templomban? Elhatároztam, hogy másnap beszélek a tanárnőjével. De Sherine közben szakadatlanul zokogott. Odavittem az ablakhoz, és megmutattam neki a telihold fényében játszó Földközi-tengert. Nyugtatgattam, hogy nincsenek itt semmiféle ördögök, csak csillagok az égen, és a házunk előtt sétálgató emberek. De hiába mondtam neki, hogy nincs mitől félnie, ő tovább sírt és reszketett. Miután fél óra múlva sem sikerült megnyugtatnom, kezdtem ideges lenni. Kértem, hogy fejezze be, elvégre már nem kisgyerek. Aztán arra gondoltam, hogy talán megjött az első menstruációja, és finoman megkérdeztem tőle, hogy vért is látott-e. - Sokat. Erre fogtam egy darab vattát, és megkértem, feküdjön le, hogy megnézhessem a „sérülését". Gondoltam, semmiség, majd másnap mindent elmagyarázok neki. De nem jött meg a vérzése. Sírt még egy darabig, de bizonyára nagyon kimerült volt, mert egyszer csak elaludt. És másnap reggel valóban sok vér folyt. Négy embert megöltek. A szememben ez csak egy újabb törzsi összetűzésnek tűnt, amihez már hozzászoktunk ebben az országban. Sherine számára pedig valószínűleg semmi, ugyanis egy szóval sem említette az előző éjjeli rémálmát. De attól a naptól kezdve valóban elszabadult a pokol, és a mai napig sem távozott az országból. Még az-
nap huszonhat palesztint öltek meg egy autóbuszon, hogy megbosszulják a négyes gyilkosságot. Huszonnégy órával később már ki sem lehetett lépni az utcára a lövöldözések miatt. Bezártak az iskolák, Sherine-t sietve hazahozta az egyik tanárnője, és attól kezdve senki nem tudta megfékezni az eseményeket. A férjem megszakította az utazását, és hazatért, egész nap a kormányzati barátaival telefonált, és senki sem tudott semmi értelmeset mondani neki. Sherine hallotta a lövéseket odakint, és az apja kiabálását idebent, de - legnagyobb megdöbbenésemre - nem szólt egy szót sem. Próbáltam megnyugtatni, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, és megint kimehetünk a tengerpartra, de ő elfordította a fejét, és olvasnivalót kért, vagy feltett valami lemezt. Miközben a pokol befészkelte magát az életünkbe, Sherine csak olvasott és zenét hallgatott. De, kérem, nem is akarok erre visszagondolni. Nem akarom felidézni a fenyegetéseket, amiket kaptunk, meg hogy kinek volt igaza, és ki volt ártatlan. De tény, hogy aki át akart menni az utca másik oldalára, annak csónakba kellett ülnie, el kellett mennie egészen Ciprusig, hogy ott átüljön egy másik csónakba, visszajöjjön, és úgy kössön ki a túloldalon. Gyakorlatilag majdnem egy évig ki sem léptünk a házból, állandóan arra vártunk, hogy megjavul a helyzet, folyton abban reménykedtünk, hogy a kormány majd úrrá lesz a vélhetőleg átmeneti helyzeten. Aztán egy reggel Sherine fejhallgatóval a fején valami furcsa táncot lejtett előttünk, és közben ilyeneket mondott: „sokáig fog tartani, nagyon sokáig". Én meg akartam állítani, de a férjem megragadta a karomat. Láttam, hogy nagyon figyel, és komolyan veszi a kislány szavait. Sosem tudtam meg, miért, mert még ma sem beszélünk róla - ez valahogy tabutéma lett nálunk. Másnap a férjem váratlanul készülődésbe kezdett, és két hét múlva Londonban találtuk magunkat. Később megtudtuk, hogy bár nincsenek konkrét statisztikai adatok, ebben a kétéves polgárháborúban körülbelül 44 ezer ember vesztette életét, 180 ezren sebesültek meg, és további ezrek váltak hajléktalanná. Aztán újabb harcok kezdődtek, más indítékból, az országot idegen erők foglalták el, és a pokol még mindig nem ért véget. „Sokáig fog tartani" - mondta Sherine. Istenem, sajnos, igaza lett. Lukas Jessen-Petersen, 32 éves, mérnök, volt férj Amikor először találkoztam vele, Athena már tudta, hogy a szülei örökbe fogadták. Tizenkilenc éves volt, és éppen bősz vitába keveredett valakivel, aki - azt gondolván róla, hogy angol (ugyanis fehérbőrű volt, egyenes hajú, hol zöld, hol szürke szemű) - megjegyzést tett a Közel-Keletre. Az volt az első tanítási nap, mindenki új volt, senki sem ismerte egymást. De a lány fölállt, a gallérjánál megragadta a másikat, és ráüvöltött: - Rasszista! Láttam a másik lány rémült tekintetét, és a többiekét, akik izgatottan várták, mi fog történni. Előttem
viszont egy pillanat alatt lepergett minden: rektori meghallgatás, feljelentés, esetleges kirúgások, rendőri nyomozás rasszizmus-ügyben stb. Mindenkinek volt vesztenivalója. - Fogd be a szád! - kiáltottam anélkül, hogy tudtam volna, mit beszélek. Nem ismertem egyiküket sem. Nem vagyok egy világmegmentő típus, és, őszintén szólva, úgy gondolom, hogy egy-egy kiadós vita serkentőleg hat a fiatalokra. De a kiáltás erősebb volt nálam. - Hagyd abba! - kiáltottam rá ismét a szép lányra, aki nyakon ragadta a másikat, aki szintén szép volt. Rám nézett, és villámokat szórt a szeme. És aztán hirtelen megváltozott valami. Elmosolyodott - bár még mindig fogta a másik lány gallérját. - Elfelejtetted, hogy „légy szíves". Erre mindenki nevetett. - Hagyd abba! - kértem. - Légy szíves! Elengedte a diáktársát, és elindult felém. Minden tekintet őt követte. - Jó modorod, az van. De cigid van-e? Megkínáltam, és kimentünk dohányozni. Dühe nyomtalanul eltűnt, és átadta helyét a tökéletes nyugalomnak, pár perc múlva pedig már kacagott, az időjárásról beszélt, és a zenei ízlésemet firtatta. Meghallottam az előadásra hívó jelzést, de, életemben először, félretettem azt, amire egész életemben tanítottak: az engedelmességet. Tovább beszélgettem vele, mintha nem is létezne már az egyetem, a vita, a menza, a szél, a hideg, a nap. Nem létezett semmi más, csak az a szürke szemű nő velem szemben, aki tökéletesen haszontalan és lényegtelen dolgokról beszélt, mégis ott tudott volna tartani akár a világ végéig is. Két óra múlva együtt ebédeltünk. Hét óra múlva egy vendéglőben ültünk, és ettünk-ittunk, amennyire a pénztárcánk engedte. Beszélgetéseink egyre jobban elmélyültek, és hamarosan úgyszólván mindent tudtam róla: Athena részletesen elmesélt mindent a gyerekkoráról, a kamaszkoráról, anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna. Később megtudtam, hogy ő mindenkivel ilyen, de akkor, azon a napon úgy éreztem, hogy én vagyok a legkülönlegesebb, legkiváltságosabb férfi a föld kerekén. A libanoni polgárháború menekültjeként érkezett Londonba. Az apja, egy maronita keresztény (a katolikus egyház egyik ága, amely, bár a Vatikán alá tartozik, nem követeli meg a papoktól a cölibátust, és keleti és ortodox szertartásokat végez - a szerkesztő megjegyzése), halálos fenyegetést kapott, amiért a kormánynyal együttműködött, de még ez sem késztette menekülésre, csak az, amikor Athena - miután kihallgatott egy telefonbeszélgetést - úgy döntött, hogy ideje felnőni, és - vállalva a gyermek felelősségét - megvédeni azokat, akiket szeret. Előadott egy táncot, úgy tett, mintha transzba esett volna (az iskolában tanulta meg, hogy kell ezt csinálni, amikor a szentek életét vették), és elkezdett beszélni. Nem tudom, hogy érheti el egy gyerek, hogy a szülei az ő hatására döntsenek egy ilyen fontos kérdésben, de Athena állítja, hogy így volt: az apja babonás volt, és meg volt róla győződve, hogy megmenti a család életét.
Menekültként jöttek ide, de nem koldusként. A libanoni közösség az egész világon jelen volt, így hát az apja rögtön megtalálta azt a közeget, ahol folytathatja az üzletet, és az élet ment tovább. Athena jó iskolákba járhatott, táncórákat vett - mert ez volt a szenvedélye -, és a gimnázium elvégzése után a mérnöki tanulmányokat választotta. Már Londonban történt, hogy a szülei egyszer elvitték vacsorázni a város egyik legdrágább éttermébe, és nagyon óvatosan elmagyarázták neki, hogy csecsemőkorában fogadták örökbe. Erre ő meglepetést színlelt, átölelte őket, és azt mondta, hogy semmi sem tudja megváltoztatni a kapcsolatukat. Az igazság azonban az, hogy a család egyik barátja egy gonosz pillanatában azt találta mondani rá, hogy „csak egy nyomorult árva, aki nem tud viselkedni". Athena erre hozzávágta a hamutartót, két napig sírt titokban, de aztán hozzászokott a gondolathoz. Az ismerősnek pedig maradt egy heg az arcán, amiről mindenkinek azt hazudta, hogy megtámadták az utcán, és megsebesítették. Másnap randevúra hívtam. A világ legtermészetesebb módján azt felelte, hogy még szűz, vasárnaponként templomba jár, és nem érdeklik a szerelmi románcok - inkább azzal van elfoglalva, hogy mindent elolvasson a közel-keleti helyzetről. Szóval, nagyon elfoglalt. Rettenetesen. - Az emberek azt hiszik, hogy egy nőnek más vágya nem is lehet, mint hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön. És te most azt hiszed, hogy mindazok miatt, amiket most elmeséltem neked, rengeteget szenvedtem. Nem igaz. És jól ismerem már ezt a históriát, más férfiak is próbálkoztak már nálam azzal a szöveggel, hogy „meg akarnak óvni" a tragédiáktól. Csakhogy ezek a férfiak elfelejtik, hogy a régi görögök vagy holtan, vagy megerősödve tértek vissza a csatákból. Én is a harcmezőn vagyok születésem óta, és nincs szükségem védelmezőre. Itt szünetet tartott. - Látod, milyen művelt vagyok? - Nagyon művelt vagy, de amikor rátámadsz egy nálad gyengébbre, úgy tűnik, mégiscsak szükséged van védelemre. Egy pillanat alatt romba dönthetted volna az egyetemi pályafutásodat. - Igazad van. Elfogadom a meghívást. Ettől a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk, és minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban megismertem a saját fényemet - mert folyton motivált, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Soha nem olvasott ezoterikus vagy mágiával foglalkozó könyveket: azt mondta, hogy ezek az ördög művei, és az egyedüli üdvözítő Jézus Krisztus, és kész. Néha azonban olyan dolgokra utalt, amik nem tűntek összeegyeztethetőnek az egyház tanításaival. - Krisztust koldusok, prostituáltak, vámszedők és halászok vették körül. Szerintem ez azt jelenti, hogy az isteni szikra ott van minden ember lelkében, és soha nem alszik ki. Amikor nyugodt vagyok, vagy amikor rettentő ideges vagyok, egyaránt azt érzem, hogy az egész univerzummal együtt lüktetek. És új dolgokat ismerek meg - mintha maga Isten vezetné a lépé-
seimet. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, minden feltárul előttem, mint valami kinyilatkoztatás. De rögtön vissza is vonta a szavait: - Ez nem igaz. Athena állandóan két világ közt vergődött: aközött, amit igaznak érzett, és aközött, amit a vallása tanított neki. Egyszer, csaknem egy szemeszternyi egyenlet, kalkuláció és szerkezeti tanulmány után, közölte, hogy otthagyja az egyetemet. - De hát ezt eddig egy szóval sem említetted! - Még magamnak sem mertem bevallani eddig. De ma voltam a fodrászomnál. Az a nő éjt nappallá téve dolgozott, hogy a lánya elvégezhesse a szociológia szakot. A lánya végül el is végezte, és végül, rengeteg kopogtatás után, sikerült elhelyezkednie egy cementgyárban, titkárnőként. A fodrásznő ennek ellenére a mai napig büszkén hajtogatja: „a lányomnak van diplomája". A szüleim barátainak és az ő gyerekeiknek is a nagy része diplomás. De ez nem jelenti azt, hogy sikerült olyan munkát találniuk, amilyet szerettek volna. Éppen ellenkezőleg: elvégeztek egy egyetemet csak azért, mert valaki egyszer, amikor az egyetemek fontosnak tűntek, azt mondta, hogy az érvényesülhet az életben, akinek van diplomája. És sorra tűnnek el a kiváló kertészek, pékek, antikváriusok, kőművesek és írók. Kértem, hogy gondolja meg alaposan, mielőtt ilyen radikális döntést hoz. De ő Robert Frost sorait idézte: „Az erdőben két út közül A járatlant i választani, Ez minden különbség." Másnap nem jelent meg az órákon. A következő találkánkon megkérdeztem, mit akar csinálni. - Férjhez menni. És gyereket szülni. Itt nem volt ultimátum. Én húszéves voltam, ő tizenkilenc. Ugy gondoltam, nagyon korai még így elkötelezni magunkat. De Athena nagyon komolyan beszélt. És nekem választanom kellett, hogy azt veszítsem-e el, ami számomra most a legfontosabb - a nőt, akit szeretek -, vagy mindazt a szabadságot és lehetőséget, amit az élet még kínál nekem. Őszintén szólva, csöppet sem volt nehéz a döntés. Giancarlo Fontana atya, 72 éves Hát persze, hogy meglepődtem, amikor az a rettenetesen fiatal pár eljött a templomba, hogy eskessem össze őket. Lukas Jessen-Petersent alig ismertem, és csak aznap tudtam meg, hogy családja, egy bizonytalan eredetű dán nemesi család, határozottan ellenzi ezt a frigyet. Sőt, nemcsak a frigyet, hanem az egész egyházat is. Az apja kikezdhetetlen tudományos érvei alapján azt vallotta, hogy a Biblia, amelyre az egész vallás támaszkodik, nem egy könyv, hanem hatvanhat különböző kézirat összeollózása, és szerzőjének sem a neve, sem pedig a kiléte nem ismeretes. S hogy az első és az utolsó könyv között csaknem ezer év telt el, ami
több, mint amennyi Amerika felfedezése óta idáig eltelt. Továbbá, hogy a majmoktól a madarakig a földkerekség egyetlen élőlényének sincs szüksége a Tízparancsolatra ahhoz, hogy tudja, miként viselkedjen. Az a lényeg, hogy betartsák a természet törvényeit, és a világ harmóniája fönnmarad. Hát persze, hogy olvasom a Bibliát. És persze, hogy ismerem valamelyest a történetét. Csakhogy az emberek, akik írták, az Isteni Hatalom eszközei voltak, Jézus pedig egy sokkal erősebb szövetséget kötött az emberekkel, mint a Tízparancsolat: ez pedig a szeretet. A madarak, a majmok és Isten bármely más teremtménye csak a beléjük táplált ösztönöket követik. Az emberi lény esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolog, mert mi ismerjük a szeretetet és a szeretet csapdáit. Ennyi. Már megint prédikálok, pedig az Athenával és Lukassal való találkozásomról kellene beszélnem. Amikor elbeszélgettem a fiúval - és azért nem gyóntatást mondok, mert nem egyezik a vallásunk, és nem kötelez a gyónási titoktartás -, megtudtam, hogy a családjában uralkodó antiklerikalizmus mellett óriási ellenállást váltott ki az a tény is, hogy Athena külföldi. Kedvem lett volna felszólítani, hogy idézzen olyan szakaszt a Bibliából, ami nem hitvallás, és mégis a jó érzés fölébresztése. „Az edomitát ne utáld, mert testvéred, sem az egyiptomit, mert jövevény voltál földjén." Pardon. Már megint a Bibliát idézem, de ígérem, hogy most már uralkodni fogok magamon. Beszélgetésünk után legalább két órát töltöttem Sherine-nel vagy Athenával, ahogy ő szerette szólíttatni magát. Athena rögtön kitűnt a többiek közül. Attól kezdve, hogy elkezdett a templomunkba járni, az volt az érzésem, hogy nagyon határozott célja van: szentté akar válni. Kimondta, hogy bár a vőlegénye ezt nem tudja, a bejrúti polgárháború kitörése előtt volt egy rendkívül különös élménye, ami nagyon hasonlított Lisieux-i Szent Terézéhez: vért látott az utcákon. Erre rá lehet fogni, hogy valamilyen gyermekkori trauma következménye, de tény, hogy ilyen élményt, amely „a szent megszállottság" néven ismert, minden ember átél valamilyen szinten. Ilyenkor egy pillanatig úgy érezzük, hogy egész életünk igazolást nyert, bűneink megbocsáttattak, a szeretet mindennél erősebb, és végérvényesen átváltoztathat minket. De ugyanebben a pillanatban elfog minket a félelem. Ha teljesen átadjuk magunkat a szeretetnek, legyen az isteni vagy emberi, az azt jelenti, hogy lemondunk mindenről - beleértve a saját jólétünket és a döntéshozási képességünket. Azt jelenti, hogy a szó legmélyebb értelmében szeretünk. Valójában nem akarjuk azt a fajta megváltást, amit Isten szán nekünk: mi meg akarjuk őrizni az ellenőrzést minden lépésünk fölött, döntéseink teljes tudatában akarunk maradni, és magunk akarjuk megválasztani áhítatunk tárgyát. A szeretet nem ilyen: jön, befészkeli magát, és átveszi az irányítást. Csak az erős lelkűek bízzák rá magukat teljesen, és Athena erős lelkű volt. Olyan erős, hogy órákat töltött elmélkedéssel. Kivételes tehetsége volt a zenéhez. Mondják, hogy táncolni
is nagyon jól tudott, de mivel a templom nem alkalmas az ilyesmire, én itt csak zenélni hallottam. Minden reggel elhozta a gitárját, és énekelt a Szűzanyának, mielőtt elindult az egyetemre. Emlékszem, amikor először meghallottam. Már befejeztem a reggeli misét annak a kevés hívőnek, aki hajlandó télen is korán kelni, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem összeszedni a pénzt, amit a perselybe dobtak. Visszamentem - és akkor meghallottam a zenét, ami egészen más fénybe helyezte előttem a világot. Mintha egy angyal érintése suhant volna át a termen. Az egyik sarokban megpillantottam a húsz év körüli lányt, aki egyfajta eksztázisban adott elő dicshimnuszokat a gitárjával, miközben mereven nézte a Szeplőtelen Fogantatás szobrát. Odamentem a perselyhez. A lány észrevett, és abbahagyta, amit csinált - de én intettem neki, hogy folytassa csak. Aztán leültem egy padra, behunytam a szemem, és hallgattam a zenét. Abban a pillanatban mintha leszállt volna közénk a mennyország, „a teremtő, szent ihlet". Mintha megértette volna, mi történik a szívemben, énekét elkezdte a csöndhöz igazítani. Amikor abbahagyta a játékát, elmondtam egy imát. Aztán tovább zenélt. Tisztában voltam vele, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanatát élem át - egy mágikus pillanatot abból a fajtából, amelyet általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant. Ott voltam teljes egészében, múlt és jövő nélkül, és nem volt más, csak az a reggel, az a zene, az a szépség, és a váratlan fohász. Egyfajta eksztázisba estem én is, átadtam magam az imádatnak, a hálának, hogy élek, és hogy családom minden tiltakozása ellenére a szívemre hallgatva választottam hivatást. A kis kápolna egyszerűsége, a lány hangja, a mindent elárasztó reggeli fény újra megértette velem, hogy Isten nagysága az egyszerű dolgokban mutatkozik meg. Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, rengeteg könny ontása után abbahagyta. Megfordult, és akkor láttam csak, hogy az egyik hívő az. Attól kezdve barátok lettünk, és amikor csak tudtunk, áldoztunk ennek a közös zenés áhítatnak. De a házasság ötlete teljesen váratlanul ért. Mivel jóban voltunk, megkérdeztem, mit gondol: hogyan fogadja majd őt a fiú családja. - Rosszul. Nagyon rosszul. A lehető legfinomabban megkérdeztem tőle, hogy kényszeríti-e valami a házasságkötésre. - Szűz vagyok. Nem vagyok terhes. Megkérdeztem, beszélt-e már a saját családjával, amire igennel felelt: szülők megrémültek, az anyja sírt, az apja fenyegetőzött. - Amikor idejövök, hogy zenémmel a Szűzanyát dicsérjem, nem gondolok arra, hogy mit szólnak majd a többiek: csak megosztom vele az érzéseimet. És amióta az eszemet tudom, mindig így volt: edény vagyok, amelyben az Isteni Energia meg tud nyilvánulni. És ez az energia most azt kéri tőlem, hogy szüljek gyermeket, hogy megadhassam neki mindazt, amit a saját vér szerinti anyám nem adott meg nekem: az ol-
talmat és a biztonságot. Senki sincs biztonságban ezen a világon, feleltem. Még nagy jövő áll előtte, és sok idő van még a teremtés csodájának megtestesüléséig. De Athena már döntött. - Szent Teréz nem lázadt fel a betegség ellen, ami megtámadta. Éppen ellenkezőleg: a Dicsőség jelét látta benne. Szent Teréz jóval fiatalabb volt nálam, tizenöt éves volt, amikor belépett a kolostorba. Nem törődve a tiltással, személyesen ment el a pápához. El tudja ezt képzelni, atyám? Beszélni a pápával! És sikerült elérnie a célját. Most ugyanez a Dicsőség valami sokkal könnyebbet és sokkal nagyszerűbbet kér tőlem, mint egy betegség: hogy legyek anya. Ha túl sokat várok, nem lehetek a gyermekem társa, túl nagy lesz köztünk a korkülönbség, és nem lesz közös az érdeklődésünk. Ezzel nem lenne egyedül, vetettem ellene. De Athena folytatta, mintha meg se hallott volna. - Csak akkor vagyok boldog, ha arra gondolok, hogy Isten létezik, és meghallgat. De ez önmagában nem elég az élethez, és úgy érzem, nincs értelme semminek. Igyekszem vidámságot színlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem. De mostanában gyakran fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Éjszakánként, elalvás előtt, hosszú beszélgetéseket folytatok önmagammal, és könyörgök, hogy menjen ki a fejemből ez a gondolat, hiszen hálátlanság lenne mindenkivel szemben, gyáva menekülés lenne, s tragédiát és nyomort szülne a világra. Reggelenként idejövök beszélgetni a Szűzanyával, és kérem, hogy szabadítson meg az ördögöktől, akikkel éjszakánként beszélek, Eddig segített, de most már kezdek elgyengülni. Tudom, hogy küldetésem van, amit eddig visszautasítottam, de most már vállalnom kell. És ez a küldetés az anyaság. Teljesítenem kell, különben megőrülök. Ha nem látom az életet, ami bennem növekszik, többé nem leszek képes elfogadni az életet, ami körülvesz. Lukas Jessen-Petersen, a volt férj Amikor Viorel megszületett, én éppen betöltöttem a huszonkettedik évemet. Már nemcsak diák voltam, aki feleségül vette a volt évfolyamtársát, hanem férfi, akinek el kell tartania a családját, és óriási nyomás nehezedik a vállára. A szüleim persze meg sem jelentek az esküvőn, és minden anyagi támogatást ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy elválok a feleségemtől, és magamhoz veszem a fiamat (jobban mondva csak apám mondta ezt, mert az anyám gyakorta telefonált zokogva, hogy őrült vagyok, de ő mégis annyira szeretné magához ölelni az unokáját). Reménykedtem benne, hogy idővel, ha látják Athena iránt érzett szerelmemet és kitartásomat, megenyhülnek. De nem enyhültek meg. így hát nekem kellett gondoskodnom a feleségemről és a gyermekemről. Kiiratkoztam a mérnöki karról. Erre felhívott az apám, és azzal fenyegetőzött, hogy ha így folytatom, kizár az örökségből, ha azonban visszamegyek az egyetemre, megfontolja, hogy támogasson, „átmenetileg", ahogy ő mondta. Visszautasítottam: az ifjúkori romantika megköveteli, hogy radikálisak legyünk. Azt mondtam,
egyedül is meg tudom oldani a problémáimat. Terhessége alatt Athena elkezdte jobban megértetni magát velem. És ezt nem a szexuális kapcsolatunkon keresztül tette - ami, bevallom, nagyon szemérmes volt -, hanem a zene által. A zene olyan régi, mint maga az ember - mint később megtudtam. Őseink, akik barlangról barlangra jártak, nem tudtak túl sok dolgot magukkal vinni, de a modern régészet azt támasztja alá, hogy kevés élelmük mellett mindig volt a csomagjukban valamilyen hangszer, általában dob. A zene nemcsak megnyugtat és szórakoztat, hanem jóval több annál: világnézet. Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak. Elnézve Athenát, ahogy várandósan táncol, és ahogy gitározik a babának, hogy megnyugtassa, és megértesse vele, hogy szereti, hagytam, hogy engem is magával ragadjon, hogy világlátása az én életemet is megfertőzze. Amikor Viorel megszületett, hazajövet az első dolgunk az volt, hogy itthon meghallgattattuk vele Albinoni Adagié)ját. Ha veszekedtünk, a zene ereje segített átvészelni a nehéz pillanatokat - noha semmiféle logikus kapcsolatot nem látok a kettő között, kivéve, ha a hippikre gondolok. De hiába minden romantika: a pénzszerzéshez ez nem volt elég. Mivel nem játszom egyetlen hangszeren sem, és egy bárban sem lennék képes szórakoztatni a vendégeket, végül is csak egy építőipari cégnél tudtam elhelyezkedni gyakornokként, és szerkezeti számításokat végeztem. Nagyon alacsony volt az órabérem, ezért igen korán elmentem otthonról, és csak késő este tértem vissza. Alig láttam a fiamat - aki olyankor is aludt - és gyakorlatilag nem tudtam sem beszélgetni, sem szeretkezni a feleségemmel, aki teljesen kimerült. Minden éjjel azon törtem a fejem, mikor oldódnak meg a megélhetési gondjaink, és mikor élhetünk már emberhez méltó életet, amilyet érdemlünk. Bár általában véve egyetértek Athenával, amikor a diploma feleslegességéről beszél, a mérnöki (meg például a jogi vagy az orvostudományi) területen elengedhetetlen egy sor szakmai ismeret elsajátítása, hiszen emberéletek forognak kockán. Én pedig kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat, és feladni az álmomat, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék. És elkezdődtek a viták. Athena a szememre vetette, hogy keveset foglalkozom a gyerekkel, akinek apára is szüksége van, és ha csak gyereket akart volna, azt nélkülem is meg tudta volna csinálni. Legalább nem okozott volna nekem annyi gondot. Nemegyszer becsaptam az ajtót, és kimentem az utcára, miközben azt kiabáltam, hogy nem ért meg engem, és én sem értem, hogy mehettem bele ebbe az „őrültségbe", hogy gyerekünk legyen húszévesen, mielőtt még megalapozzuk, legalább minimálisan, az egzisztenciánkat. Szép lassan felhagytunk a szeretkezéssel, talán a fáradtság miatt, talán az örökös veszekedések miatt. Depressziós lettem, és úgy éreztem, hogy a nő, akit
szerettem, csak kihasznált és manipulált. Athena észrevette egyre furcsább lelkiállapotomat, de ahelyett, hogy segített volna, inkább elfordult tőlem, és csak Viorelre meg a zenére koncentrált. A munkámba menekültem. Ha néha beszéltem a szüleimmel, mindig azt kellett hallgatnom, hogy „azért esett teherbe, hogy megfogjon magának". Másrészt nagyon felerősödött a vallásossága. Követelte, hogy azonnal kereszteltessük meg a fiunkat, mégpedig arra a névre, amit ő talált ki - a román Viorelre. Azt hiszem, néhány bevándorlótól eltekintve Angliában senkit sem hívnak Viorelnek, de nagyon kreatívnak találtam az ötletet, és éreztem, hogy ezzel is valamiféle kapcsolatot keres ahhoz a múlthoz, amelyet nem is élt át - vagyis gyakorlatilag ahhoz a pár héthez, amit a nagyszebeni árvaházban töltött. Én igyekeztem mindent elfogadni - de úgy éreztem, hogy a gyerek miatt veszítem el Athenát. Egyre gyakoribbá váltak köztünk a veszekedések, fenyegetőzött, hogy elhagy, mert Viorelre folyamatosan átárad a vitáink „negatív energiája". Aztán egy este, újabb fenyegetőzéseket követően végül nem ő, hanem én mentem el hazulról, abban a hitben, hogy rögtön viszszatérek, ha lehiggadtam egy kicsit. Elindultam London utcáin, céltalanul, átkozva az életet, amit választottam, a fiút, akit elfogadtam, és a nőt, akit szemmel láthatólag nem érdekel már, hogy vele vagyok-e vagy sem. Beléptem a legelső presszóba, az egyik metrómegálló közelében, és megittam négy whiskyt. Amikor este tizenegykor bezárt a preszszó, bementem egy éjjel-nappali boltba, vettem még egy whiskyt, és leültem egy padra a téren, hogy tovább igyak. Megjelent egy fiatalokból álló banda, és az egyikük felszólított, hogy osszam meg velük az italomat. Én nemet mondtam, erre megütöttek. Rögtön jöttek a rendőrök, és mindannyian a kapitányságon kötöttünk ki. Engem rögtön elengedtek, miután vallomást tettem. Természetesen nem indítottam eljárást, mert semmi kedvem sem volt hónapokat tölteni azzal, hogy folyton megjelenjek a bíróságon. Amikor hazaindultam, olyan részeg voltam, hogy rázuhantam az egyik rendőr asztalára, de ő szerencsére ahelyett, hogy letartóztatott volna hatósági személy ellen elkövetett erőszak miatt, inkább kilökött az utcára. És ott állt az egyik támadóm, aki megköszönte, hogy nem tettem feljelentést. Megjegyezte, hogy csupa sár és vér vagyok, és azt tanácsolta, hogy öltözzek át, mielőtt hazamegyek. Én pedig megkértem egy szívességre: hogy hallgasson meg, mert muszáj valakinek kiöntenem a szívem. Egy órán keresztül hallgatta a sirámaimat. Valójában nem is neki beszéltem, hanem magamnak, annak a fiúnak, aki előtt ott áll az egész élet, a fényes karrier, mögötte egy befolyásos család, amelynek kapcsolatai révén minden kapu kinyílhat előtte. Csakhogy ez a fiú jelen pillanatban pontosan úgy néz ki, mint egy hampsteadi csavargó (Hampstead London egyik városrésze - a szerkesztő megjegyzése), részeg, fáradt, levert, és nincs egy vasa sem. És mindez a felesége miatt, aki rá se hederít.
Mire a történetem végére értem, már tisztábban láttam a helyzetemet: az életet, amit én választottam, abban a hitben, hogy a szerelem mindent legyőz. Csakhogy ez nem igaz: gyakran éppen hogy szakadékba sodor, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy általában a szeretteinket is magunkkal rántjuk. Vagyis jelen esetben nemcsak a saját életemet készültem tönkretenni, hanem Athena és Viorel életét is. Akkor újra elismételtem magamban, hogy felnőtt férfi vagyok, aki méltósággal néz szembe a kihívásokkal, nem pedig holmi aranybölcsőbe született úrfi. Hazamentem, Athena már aludt a babával a karján. Megfürödtem, még egyszer kimentem, hogy kidobjam a kukába a szennyes ruháimat, aztán lefeküdtem, furcsamód egészen józan állapotban. Másnap kijelentettem, hogy el akarok válni. Megkérdezte, miért. - Mert szeretlek. Szeretem Viorelt. És mostanában nem csinálok semmi mást, mint hogy folyton titeket okollak, amiért lemondtam az álmomról, hogy mérnök legyek. Ha vártunk volna egy kicsit, egész máshogy történtek volna a dolgok, de te csak a saját ter veidre gondoltál, és engem kihagytál belőlük. Athena nem felelt, mintha már várta volna, sőt - ha öntudatlanul is, de - maga provokálta volna ki, hogy ezt mondjam. Vérzett a szívem, mert azt reméltem, hogy könyörögni fog: maradjak. De ő nyugodt maradt, nem ellenkezett, és csak azzal volt elfoglalva, nehogy a baba meghallja a beszélgetésünket. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, soha nem szeretett, csak eszköz voltam, hogy megvalósíthassa ezt az őrült álmát, hogy tizenkilenc évesen teherbe essen. Azt mondtam, hogy övé lehet a ház és a bútorok, de ő visszautasított: hazamegy a szüleihez egy időre, állást keres, és aztán lakást bérel magának. Megkérdezte, tudom-e majd támogatni a gyermek eltartásában. Azonnal igent mondtam. Felálltam, még egyszer, utoljára hosszan megcsókoltam, és kérleltem, hogy maradjon itt, de ő kijelentette: amint összepakolta a holmiját, visszaköltözik a szüleihez. Addig én beköltöztem egy olcsó szállodába, és minden éjjel azt vártam, hogy telefonál, és megkér, hogy menjek vissza hozzá és kezdjünk új életet még arra is kész voltam, hogy ha kell. a régit folytassam vele, mert a különválás megértette velem, hogy a világon semmi sem olyan fontos számomra, mint a feleségem és a fiam. Egy hét múlva végre felhívott. De csupán annyit mondott, hogy elvitte minden holmiját, és többet nem fog visszatérni. Ujabb két hét elteltével megtudtam, hogy egy kis padlást bérel a Basset Roadon, és mindennap meg kell másznia három emeletet, a gyermekkel a karján. Két hónap múlva aláírtuk a papírokat. Az igazi családom örökre elhagyott. Az a család pedig, amelybe beleszülettem, tárt karokkal fogadott. A válásunk és az azt követő pokoli szenvedés után
ismét föltettem magamban a kérdést, hogy nem volt-e őrült és elhibázott döntés mindent feladni a szerelemért, felelőtlenül, mint azok az emberek, akik kamaszkorukban túl sok szerelmes regényt olvastak, és mindenáron meg akarják ismételni Rómeó és Júlia történetét. De amikor valamelyest enyhült a fájdalmam - és erre egyetlen orvosság létezik: az idő -, megértettem, mekkora ajándék volt az élettől, hogy találkozhattam az egyetlen nővel, akit szeretni tudtam. Minden vele töltött percért megérte, és a történtek ellenére habozás nélkül újra megismételném minden egyes lépésemet, ha módomban állna. De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni. Újra megnősültem, és boldog vagyok a feleségem oldalán, és el sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküle. De ez nem jelenti azt, hogy megtagadom a múltamat, és kínosan ügyelek arra, hogy ne hasonlítgassam össze a két kapcsolatot, mert tudom, hogy a szeretetet nem lehet úgy mérni, ahogy egy út hosszát vagy egy épület magasságát. És maradt valami nagyon fontos az Athenával való kapcsolatomból: egy fiú, az ő nagy álma, amit nyíltan közölt velem, mielőtt összeházasodtunk. A második feleségemtől is van egy fiam, és most már jobban föl vagyok készülve az apaság nehézségeire és örömeire, nem úgy, mint tizenkét évvel ezelőtt. Egyszer, amikor elmentem Viorelért, hogy velem töltse a hétvégét, megpróbáltam felvetni a témát. Megkérdeztem Athenát, miért volt olyan nyugodt, amikor megmondtam neki, hogy el akarok válni. - Mert az élet megtanított némán szenvedni - felelte. És csak ekkor ölelt át, és csak ekkor sírta el magát, hogy végre kiengedje a könnyeit, amiket azóta hordozott magában. Giancarlo Fontana atya Láttam, amikor megérkezett a vasárnapi misére, ezúttal a csecsemővel a karján. Tudtam, milyen nehéz időket élnek át, de egészen addig azt hittem, hogy csak a szokásos házastársi összetűzésekről van szó, amiken majd túlteszik magukat, hiszen mindkettejükből áradt a Jóság. Már egy éve nem hozta magával a gitárját, hogy reggelente a zenéjével dicsőítse a Szűzanyát. Teljesen Viorelnek szentelte magát, akit volt szerencsém megkeresztelni, noha nem ismerek ilyen nevű szentet. De vasárnaponként továbbra is eljött a misére, és a végén, amikor mindenki hazament, mindig beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen barátja, és hogy eddig csak az Istent imádtuk együtt, de most meg kell osztania velem a földi nehézségeket is. Jobban szerette Lukast, mint bármelyik férfit, akivel valaha is találkozott. Ő volt a gyermeke apja, ő volt az az ember, aki mellett le akarta élni az életét, aki mindenről lemondott érte, és akinek volt bátorsága családot alapítani. Amikor elkezdődtek a bajok, Athena próbálta megértetni vele, hogy mindez csak átmene-
ti, neki most a gyermeknek kell szentelnie magát, de ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy el akarja kényeztetni: amikor eljön az ideje, hagyni fogja, hogy egyedül nézzen szembe az élet kihívásaival. És attól fogva megint ugyanaz a nő lesz, akit a férje megismert, sőt, talán még intenzívebb lesz a kapcsolatuk, mert most már ismerik egykori döntésük súlyát. De Lukas mellőzve érezte magát. És Athena hiába próbálta kétségbeesetten megosztani magát kettőjük között, mindig kénytelen volt választani - és ilyenkor, a legcsekélyebb habozás nélkül, mindig Viorelt választotta. Csekély pszichológiai ismereteim birtokában azt mondtam neki, hogy nem először hallok ilyen történetet, és hogy a férfiak az ilyen helyzetekben általában mellőzöttnek érzik magukat, de ez elmúlik; tudom, mert már sok ilyen esetet láttam a hívek körében. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Athena belátta, hogy talán valóban elsiette a dolgot, és a fiatal anyaság romantikus képe talán elhomályosította előtte a gyermekáldást követő időszak kihívásainak valódi súlyát. De most már késő bánat. Megkérdezte, tudnék-e beszélni Lukassal - aki soha nem jelent meg a templomban, vagy azért, mert nem hitt Istenben, vagy azért, mert vasárnap délelőttönként inkább a fiával akart lenni. Én készségesen vállalkoztam a feladatra, amennyiben a férfi saját akaratából jön hozzám. De mire Athena elszánta magát, hogy megkéri a férjét, látogasson meg, bekövetkezett a legrosszabb: a férje elment otthonról. Azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelmes, de mélységesen megsebezték. Gyerekkorában egyszer már elhagyták, és minden gyűlöletét, amit a vér szerinti anyja iránt érzett, automatikusan átvitte Lukasra - bár, ha jól tudom, később jó barátok lettek. De akkor Athena számára a létező legsúlyosabb bűn volt egy család szétverése. Vasárnaponként továbbra is járt a templomba, de utána rögtön hazament, mert már nem volt kire hagynia a gyereket, aki rengeteget sírt a szertartás alatt, és ezzel zavarta a többieket. Egy ritka pillanatban, amikor sikerült beszélnünk, elmondta, hogy egy bankban dolgozik, kibérelt egy lakást, és ne aggódjak, az „apa" (nem ejtette ki a férje nevét) eleget tesz pénzügyi kötelességeinek. Aztán elérkezett az a végzetes vasárnap. Tudtam, mi történt a héten - az egyik hívő elmesélte. Éjszakánként kértem az angyalokat, hogy adjanak tanácsot, és mondják meg, melyik ígéretemhez maradjak hű: az egyháznak vagy az embereknek tett ígéretemhez. De mivel az angyal nem jött, a felettesemet kerestem föl, aki azt mondta, hogy az egyház csak azért maradhatott fönn idáig, mert mindig szigorú volt a dogmáiban. S ha elkezdtünk volna kivételezni, már a középkorban elvesztünk volna. Pontosan tudtam, mi fog történni, fel akartam hívni Athenát, de az új telefonszámát nem adta meg. Aznap reggel remegett a kezem, amikor a magasba emeltem az ostyát, hogy megszenteljem a kenyeret. Kimondtam a szavakat, amelyeket az évezredes szenthagyomány örökített át az apostolok nemzedékein
keresztül. De a gondolataim minduntalan visszatértek arra a lányra, a gyermekkel az ölében, Szűz Mária kései utóképére, az elhagyottságban és a magányban megtestesülő csodálatos anyaságra és szeretetre, aki most is, mint mindig, beállt a sorba, és lassanként közeledett, hogy áldozzon. Azt hiszem, a gyülekezet nagy része tudta, mi történik most. És mindenki engem nézett: várták a reakciómat. Néztek az igazak, a bűnösök, a farizeusok, a szanhedrin papjai, az apostolok, a tanítványok, a jóés a rosszakaratú emberek. Athena megállt előttem, és úgy tett, mint mindig: behunyta a szemét, és kinyitotta a száját, hogy magához vehesse Krisztus testét. De Krisztus teste ott maradt a kezemben. Kinyitotta a szemét, és nem értette, mi történik. - Később beszélünk - suttogtam. De nem mozdult. - Mások is várnak a sorban. Később beszélünk. - Tessék? - A közelében mindenki hallhatta a kérdését. - Majd később beszélünk. - Miért nem áldozhatok? Nem látja, hogy megaláz mindenki előtt? Nem elég az, amin keresztülmentem? - Athena, az egyház tiltja, hogy az elvált emberek magukhoz vegyék a szent ostyát. A héten aláírtad a papírokat. Később beszélünk - mondtam ismét. De mivel nem mozdult, intettem a mögötte állónak, hogy kerülje ki. Tovább áldoztattam a híveket, míg végül az utolsó is visszament a helyére. És akkor történt: amikor elindultam az oltár felé, a hátam mögül meghallottam azt a hangot. Ez a hang már nem azé a lányé volt, aki énekével dicsőítette a Szűzanyát, aki megosztotta velem a terveit, aki meghatódva mesélt a szentek életéről, aki majdnem elsírta magát, amikor a házassági gondjairól beszélt. Ez a megalázott, megsebzett vadállat hangja volt, akinek a szíve megtelt gyűlölettel. - Átkozott legyen ez a hely! - dörögte. - Átkozottak azok, akik soha nem hallották meg Krisztus hangját, és akik az üzenetét rideg kőépítménnyé változtatták. Mert Krisztus azt mondta: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket" (Máté 11,28). Én pedig terhet hordozok, és megsebeztek, és mégsem engednek Hozzá. Most megértettem, hogy az egyház meghazudtolja az Ő szavait, és azt mondja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, tartsátok be a szabályainkat, és hagyjátok magukra a szenvedőket! Egy nő az első sorból rászólt, hogy hallgasson. De én hallani akartam, hallanom kellett. Megfordultam, és odaálltam elé, leszegett fejjel - mást nem tehettem. - Esküszöm, hogy soha többet nem teszem be templomba a lábam. Most ismét elhagyott egy család, de ezúttal nem pénzügyi nehézségek, és nem is felelőtlenül korán kötött házasság miatt. Átkozott legyen mindenki, aki becsapja az ajtót anya és gyermeke előtt! Olyanok vagytok, mint azok, akik nem fogadták be a Szent Családot, olyanok vagytok, mint az, aki megtagadta Krisztust, amikor neki a legnagyobb szüksége lett volna a barátaira!
Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant, gyermekével a karján. Én pedig befejeztem a szertartást, megáldottam a híveket, és egyenesen a sekrestyébe mentem: most nem volt kedvem az áltatossághoz, sem pedig a haszontalan társalgáshoz. Azon a vasárnapon filozófiai dilemma elé kerültem: az intézményt választottam, ahelyett, hogy azok mellett a szavak mellett döntöttem volna, amelyeken az intézmény alapult. Már öreg vagyok, Isten bármelyik pillanatban magához szólíthat. Hű maradtam a hitemhez, és azt hiszem, hogy vallásom - minden hibája ellenére - őszintén azon van, hogy megváltozzon. Ez évtizedekbe, vagy akár évszázadokba is telhet, de egy napon majd nem fog számítani semmi más, csak a szeretet, és Krisztus szava: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket." Egész életemet a papi hivatásnak szenteltem, és egy pillanatig sem bánom ezt a döntésemet. De az olyan pillanatokban, mint az a vasárnapi, ha a hitemben nem is, az emberekben néha megrendül a bizalmam. Tudom, mi történt azóta Athenával, és azt kérdezem magamban: talán minden akkor és ott kezdődött, vagy a csírája már benne volt a lelkében? A sok Athenára és Lukasra gondolok, akik elváltak, és most emiatt nem kaphatják meg az eukarisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai - amelyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel. Az ilyen emberek néha elhagyják az egyházat, de többségük továbbra is jár a vasárnapi misére, mert megszokta, bár tudja, hogy a kenyér és a bor átváltozása az Ur testévé és vérévé számára többé nem érhető el. Úgy képzelem, hogy amikor Athena távozott a templomból, találkozhatott Jézussal. Talán zokogva a karjaiba vetette magát, és arra kérte, hogy magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papír miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs, kizárólag a központi nyilvántartást és az adóhivatalt érdekli. És Jézus talán ránézett, és így felelt: - Nézz csak rám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda. Pawel Podbielski, 57 éves, lakástulajdonos Athenában és bennem volt valami közös: mindketten háborús menekültek voltunk, és mindketten gyerekkorunkban kerültünk Angliába, csak éppen én több mint ötven évvel ezelőtt. Mindketten tudtuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére a hagyományok a száműzetésben is fennmaradnak - a közösség tagjai összejárnak, a nyelv és a vallás tovább él, az emberek pedig igyekeznek védeni és támogatni egymást abban a környezetben, amely mindig idegen marad. És ahogy a hagyományok fennmaradnak, úgy tűnik el szép lassan a hazatérés vágya. A szívünkben tovább él, mert ezzel a reménnyel szeretjük magunkat áltatni - de soha nem lesz belőle tett: én soha többé nem fogok Czestochowában élni, ő pedig soha nem tér viszsza a családjával Bejrútba. Ez a szolidaritás késztetett arra, hogy kiadjam neki Basset Road-i házam harmadik emeletét - mert egyéb-
ként nem fogadtam volna kisgyermekes bérlőt. Ebbe a hibába egyszer már beleestem, és két következménye volt: én a nappali zaj miatt panaszkodtam, amit ők csaptak, ők pedig az éjszakai zaj miatt, amit én csaptam. Mindkét zajnak szent forrásai voltak - a sírás és a zene -, de mivel két teljesen különböző világ részei voltak, nehéz volt elviselni egyikünknek a másikét. Neki is elmondtam ezt, de ő csak annyit felelt, hogy ami a gyereket illeti, legyek nyugodt: napközben a nagyszüleinél lesz. És a lakás közel van a munkahelyéhez, az egyik környékbeli bankhoz. figyelmeztetésem és az ő makacs kitartása ellenére nyolc nappal később csöngettek az ajtómon. Ő volt az, karján a gyermekkel: - A kisfiam nem tud aludni. Nem lehetne, hogy csak ma lehalkítja a zenét? Mindenki ránézett. - Mi ez? A gyermek a karjában egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, mintha ő is megdöbbent volna, mint az anyja, látván azt a sok embert, akik hirtelen abbahagyták a táncot. Megnyomtam a gombot, ami megállította a magnószalagot, intettem, hogy lépjen beljebb, és máris újraindítottam a zenét, hogy ne zavarjam meg a szertartást. Athena leült a szoba egyik sarkába, karjában ringatta a gyermekét, és látta, hogy az könnyedén elalszik, a dobok és a különböző fémeszközök csapta zaj ellenére. Végignézte az egész szertartást, aztán elment, amikor a többiek is elmentek. Másnap reggel, munkába menet pedig - ahogy vártam - becsöngetett hozzám. - Nem kell elmagyarázni, mit láttam: lehunyt szemű, táncoló embereket. Tudom, mit jelent ez, mert magam is szoktam csinálni, és ezek életem legnyugodtabb és legboldogabb percei. Mielőtt anya lettem, a férjemmel és a barátaimmal gyakran jártam táncos szórakozóhelyekre, ahol szintén láttam lehunyt szemmel táncoló embereket. Néhányuk csak a többieket akarta lenyűgözni, másokat viszont mintha valami magasabb erő mozgatott volna. És amióta az eszemet tudom, én is a táncban lelem meg azt az eszközt, ami révén érintkezésbe tudok lépni valami nálam hatalmasabb erővel. De szeretném megtudni, mi volt ez a zene. - Mit csinál jövő vasárnap? - Semmi különöset. Sétálok Viorellel a Regent's Parkban, szívunk egy kis friss levegőt. Ráérek még magammal foglalkozni, ezért úgy döntöttem, hogy életemnek ebben a szakaszában elsősorban a fiammal foglalkozom. - Akkor magukkal megyek. Athena a sétánk előtti két napon is megjelent a rituálén. A kisfiú ezúttal is pillanatok alatt elaludt, ő pedig szó nélkül figyelte a mozgást. És bár mozdulatlanul ült a díványon, biztos voltam benne, hogy a lelke velünk táncol. Vasárnap délután, miközben a parkban sétáltunk, arra kértem, hogy figyeljen jól oda mindenre, amit lát és hall: a szélben hintázó falevelekre, a tó vizének hullámaira, a madarak énekére, a kutyaugatásra, a gyere-
kek kiabálására, akik ide-oda rohangálnak, mintha valami furcsa logikának engedelmeskednének, amit a felnőttek nem érthetnek meg. - Minden mozgásban van. És minden valamilyen ritmusra mozog. És minden, ami ritmusra mozog, hangot kelt. Ez történik most itt, és a világon mindenütt. Az őseink is felfigyeltek erre, amikor a hideg elől a barlangba húzódtak: a dolgok mozognak, és hangot adnak. Az első emberek talán megijedtek, de rögtön utána csodálni kezdték ezt a jelenséget, és megértették, hogy így kommunikál velük a Magasabb Lény. Elkezdték utánozni a hangokat és a mozgásokat, abban a reményben, hogy ezzel ők is megszólíthatják ezt a Lényt: megszületett a zene és a tánc. Néhány napja maga is azt mondta nekem, hogy amikor táncol, kapcsolatba kerül valami magasabb erővel. - Amikor táncolok, szabad nő vagyok. Jobban mondva: szabad lélek, ami képes beutazni az univerzumot, látni a jelent, és megjósolni a jövőt, és tiszta energiává változni. Ez végtelen örömmel tölt el, olyan boldogsággal, ami sokkal több mindannál, amit valaha is átéltem és át fogok még élni. Életem egy szakaszában mindenáron szentté akartam válni - a zenével és testem mozdulataival akartam dicsérni az Istent. De ez az út végleg járhatatlanná vált számomra. - Milyen út vált járhatatlanná? Megigazította a gyermeket a babakocsiban. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni erre a kérdésre, de nem tágítottam: amikor valaki elhallgat, olyankor valami fontosat akar elmondani. Teljesen érzelemmentes hangon, mint akinek világéletében némán kellett elviselnie az élet fájdalmait, elmesélte nekem a templomi jelenetet, amikor a pap - talán az egyetlen barátja - megtagadta tőle a szent ostyát. És az átkot, amit azonnal kimondott, és hogy örökre szakított a katolikus egyházzal. - Az a szent, aki az életével azzá teszi magát - magyaráztam. - Elég, ha megértjük, hogy mindannyian valamilyen célból vagyunk itt, és elég, ha elkötelezzük magunkat ennek a célnak. Ha így teszünk, képesek leszünk nevetni kisebb-nagyobb szenvedéseinken, és félelem nélkül menni előre, abban a biztos tudatban, hogy minden lépésünknek megvan a maga értelme. Csak követni kell a fényt, ami a Vertexből árad. - Miféle Vertexből? A matematikában a háromszög legmagasabb pontját hívják így. - Az életben is a legmagasabb pontot nevezzük így: a Vertex, vagyis a Csúcs mindazoknak az embereknek a célja, akik ugyanúgy hibáznak, mint bárki más, de még a legnehezebb pillanataikban sem tévesztik szem elől a fényt, ami a szívükből árad. Ezt próbáljuk gyakorolni a csoportunkban. A Vertex bennünk van, és akkor juthatunk el hozzá, ha felismerjük és elfogadjuk a fényét. Elmagyaráztam neki. hogy a táncot, amit a legkülönbözőbb korú emberek előadásában látott (akkor éppen tízen voltunk - a legfiatalabb tizenkilenc, a legidősebb hatvanöt éves), a „Vertex keresésének" kereszteltem el. Athena megkérdezte, hogy találtam rá erre az egészre. Elmeséltem neki, hogy családom egy részének sikerült nyomban a második világháború után elmenekül-
nie az új, kommunista rezsim elől, és Lengyelországot elhagyva Angliában telepedtek le, velem együtt. Hallomásból tudták, hogy jó, ha hoznak magukkal régi műtárgyakat és könyveket, mert a világnak ezen a részén sokat ér az ilyesmi. A festményeket és a szobrokat rögtön el is adták, de a könyvek egy sarokban porosodtak. Mivel az anyám azt akarta, hogy beszéljek és olvassak lengyelül, ezekből a könyvekből tanított. És egy szép napon egy XIX. századi kiadású Thomas Malthus-könyvben fölfedeztem a nagyapám kétlapnyi feljegyzését, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Elkezdtem olvasni, azt gondolván, hogy valamiféle végrendelet, vagy szerelmes levél egy titkos szeretőnek, ugyanis a nagyapámról az a legenda járta, hogy Oroszországban beleszeretett valakibe. Valóban volt némi kapcsolat a lapok és a legenda között. A kommunista forradalom idején tett szibériai utazásának beszámolója volt. Ott, a távoli Diedov falvában beleszeretett egy színésznőbe. (A térképen nem található ilyen nevű falu: vagy szándékosan változtatták meg a nevét, vagy a település szűnt meg a Sztálin által erőltetett emigrációk után - a szerkesztő megjegyzése.) A nagyapám szerint a nő egy szekta tagja volt, amely minden bajra egy meghatározott táncot tart gyógyírnak, ez a tánc ugyanis kapcsolatot teremt a Vertex fényével. A szekta tagjai nagyon féltek, hogy az egész hagyomány eltűnik a föld színéről, s a falut kilakoltatják, a helyét pedig atomkísérletekre használják majd. Ezért a színésznő a barátaival együtt arra kérte a nagyapámat, hogy írjon le mindent, amit tud. Ő meg is tette, de bizonyára nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, hiszen jegyzeteit benne felejtette egy könyvben, hogy végül én találjam meg. Athena félbeszakított: - De hát egy táncról nem lehet írni. Azt csak átélni lehet. - így van. A jegyzetek voltaképpen csak ennyit mondanak: a kifulladásig kell táncolni, mintha alpinisták volnánk, akik megmásznak egy szent hegyet. Addig kell táncolni, míg a lihegéstől megváltozik a szervezetünk oxigénellátása: amit megszoktunk, az másmilyen, furcsa lesz. És ennek következtében elveszítjük az identitásunkat, a térrel és az idővel való kapcsolatunkat. Ha csak dobszóra táncolunk, és ezt mindennap megismételjük, megértjük, hogy egyszer csak magától becsukódik a szemünk, és megpillantunk egy halvány fényt, ami belülről jön, és megválaszolja a kérdéseinket, kiteljesíti rejtett erőinket. - Maga már fejlesztett ki valamilyen erőt? Válasz helyett azt javasoltam, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz, hiszen úgy tűnik, a kisfiú is jól érzi magát, még a legnagyobb hangzavarban is. Másnap már kezdéskor ott volt. Bemutattam a társaimnak, de csak annyit mondtam róla, hogy ő a felső szomszéd. Senki nem mesélt az életéről, és tőle sem kérdezték meg, hogy mivel foglalkozik. Amikor eljött az ideje, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtünk táncolni. Gyermekével a karján kezdett el táncolni, de a fiú rögtön elaludt, és Athena letette a díványra. Mielőtt lehunytam a szemem, és transzba estem, még láttam, hogy tökéletesen megértette a Vertex útját.
Vasárnap kivételével mindennap ott volt a gyerekkel. Éppen csak üdvözöltük egymást, betettem a zenét, amit egy barátom hozott az orosz sztyeppékról, és elkezdtünk táncolni, kifulladásig. Egy hónap múlva másolatot kért a szalagról. - Szeretném reggelente is csinálni, mielőtt elviszem Viorelt az anyámhoz, és elmegyek dolgozni. Ellenkeztem: - Először is, úgy gondolom, hogy a csoport, ahol mindenki ugyanahhoz az energiához kapcsolódik, kedvező aurát képez, és megkönnyíti a transzba esést. Másodszor, aki munka előtt táncol, az nem tesz mást, mint hogy kirúgatja magát, hiszen egész nap holtfáradt lesz. Athena rövid gondolkodás után így válaszolt: - A kollektív energiával kapcsolatban igaza van. Ugy látom, a csoportjában négy pár van, meg maga a feleségével. Vagyis egytől egyig mindenki megtalálta a szerelmet. Ezért pozitív rezgéseket küldenek felém is. De én egyedül vagyok. Jobban mondva a fiammal, de az ő szeretete még nem tud megnyilvánulni oly módon, hogy azt megérthessük. Ezért inkább szeretném elfogadni a magányomat: ha most megfutamodom előle, soha nem találok magamnak társat. Ha viszont harc helyett elfogadom, talán megváltoznak a dolgok. Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül. - Azért jött a csoportunkba, hogy megtalálja a szerelmet? - Azt hiszem, jó ok lenne, de a válaszom: nem. Azért jöttem, mert keresem az életem értelmét, ami eddig egyedül a fiam, és félek, hogy éppen ezzel fogom őt tönkretenni: akár a túlzott féltéssel, akár azzal, hogy vele akarom majd megvalósíttatni az álmaimat, amiket nekem nem sikerült. A napokban történt, hogy tánc közben úgy éreztem: meggyógyultam. Ha valami testi bajról lett volna szó, azt mondanánk, hogy csoda történt. De nekem lelki bajom volt, ami egyszerre eltűnt. Pontosan tudtam, miről beszél. - Senki nem tanított meg erre a zenére táncolni folytatta Athena. - De úgy érzem, tudom, mit csinálok. - Nem is kell ezt megtanulni. Jusson eszébe a sétánk a parkban: a természet teremtette meg a ritmust, és maga csak alkalmazkodott minden pillanathoz. - Szeretni sem tanított meg senki. De szerettem már Istent, a férjemet, és szeretem a fiamat és a családomat. És mégis hiányzik valami. Bár a táncban elfáradok, amikor abbahagyom, mégis egyfajta kegyelmi állapotba kerülök, valami mély eksztázisba. Azt szeretném, ha ez az eksztázis egész nap tartana. És hogy segítsen megtalálnom azt, ami hiányzik az életemből: egy férfi szerelmét. Amikor táncolok, mindig látom ennek a férfinak a szívét, ha az arcát nem is. Érzem, hogy közel van, és ezért ébernek kell lennem. Táncolnom kell reggel, hogy utána egész nap oda tudjak figyelni mindenre, ami körülöttem történik. - Tudja, mit jelent az „eksztázis" szó? Görög eredetű, és annyit tesz: önkívület. És az egész napot „magán kívül" tölteni: túl magas elvárás ez a testtől és a lélektől. - Azért megpróbálnám.
Láttam, hogy felesleges győzködnöm, és lemásoltam neki a szalagot. Attól kezdve mindennap arra a zenére ébredtem, hallottam a lépteit, és nem értettem, hogy képes végezni a banki munkáját napi egy óra transz után. Amikor egyszer összefutottunk a kapuban, behívtam egy kávéra. Athena elmesélte, hogy további másolatokat készített a szalagról, és most már több munkatársa is a Vertexet keresi. - Rosszul tettem? Titkos volt? Persze, hogy nem, éppen ellenkezőleg: egy majdnem kihalt hagyományt segített életben tartani. A nagyapám feljegyzéseiben az egyik nő azt mondja, hogy egy szerzetes, aki ellátogatott a környék falvaiba, azt állította, minden ősünk és minden utánunk következő generáció itt él bennünk. És ha felszabadítjuk önmagunkat, azzal az egész emberiséget felszabadítjuk. - Akkor azok a szibériai nők és férfiak most itt vannak velünk, és bizonyára nagyon örülnek. A munkájuk most ezen a földön születik újjá, hála a maga nagyapjának. De hadd kérdezzek valamit: miért kezdett el táncolni a szöveg elolvasása után? Ha valami sportról olvasott volna, akkor most focista lenne? Ezt a kérdést még senki nem tette föl. - Mert akkoriban beteg voltam. Egy nagyon ritka ízületi gyulladásban szenvedtem, és az orvosok azt mondták, hogy készüljek fel rá: harmincöt éves koromra tolószékbe kerülök. Úgy éreztem, kevés az időm, és ki akartam próbálni mindent, amire később majd nem leszek képes. A nagyapám pedig azt is leírta arra a kis papírdarabra, hogy Diedov lakói hittek a transz gyógyító erejében. - És a jelek szerint igazuk volt. Nem válaszoltam - én nem voltam ebben olyan biztos. Talán csak az orvosok tévedtek. Talán csak az a körülmény, hogy a családommal együtt bevándorló vagyok egy idegen országban, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek, dolgozott olyan intenzíven a tudattalanomban, hogy a szervezetemet ellenállásra serkentette. Vagy talán valóban csoda történt, ami homlokegyenest ellentmond annak, amit katolikus vallásom hirdet, mely szerint a táncnem gyógyít. Emlékszem, kamaszkoromban - mivel akkor még nem találtam rá a megfelelő zenére - egy fekete kapucnit húztam a fejemre, és elképzeltem, hogy megszűnik körülöttem a világ: a lelkem ilyenkor Diedovba utazott, és találkozott az ottani nőkkel és férfiakkal, a nagyapámmal és imádott színésznőjével. És a szoba csöndjében arra kértem őket, hogy tanítsanak meg táncolni, áttörni a korlátaimat, mert hamarosan örökre lebénulok. Minél jobban mozgott a testem, annál erősebb volt a fény, ami a szívemből áradt, és annál többet tanultam - talán önmagamtól, talán a múlt szellemeitől. Még azt is el tudtam képzelni, milyen zenét hallgathattak a szertartásaikon. Aztán amikor évekkel később egy barátom Szibériába utazott, megkértem, hogy hozzon nekem lemezeket - és legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit én a diedovi táncokhoz elképzeltem. De ezt inkább nem mondtam el Athenának: könynyen befolyásolható embernek tűnt, és úgy láttam, nagyon ingatag lelkiállapotban van. - Talán helyesen cselekszik - mondtam végül. Ennyit, és nem többet.
Ezenkívül még egyszer beszélgettünk, röviddel a Közel-Keletre való utazása előtt. Boldognak tűnt, mintha megtalálta volna, amit keresett: a szerelmet. - A munkatársaim egy csoportot alkottak, és „a Vertex zarándokainak" nevezik magukat. Hála a maga nagyapjának. - Hála magának, amiért úgy érezte, hogy meg kell osztania ezt az élményt másokkal is. Tudom, hogy el fog menni, és szeretném megköszönni, hogy új dimenziót adott annak, amin én évek óta fáradozom, igyekezve a kevésbé fogékonyakkal is megosztani ezt a fényt, de mindig félénken, tartva attól, hogy kinevetik az egész történetemet. - Tudja, mire jöttem rá? Hogy ahogy az eksztázis valóban a magunkon kívül kerülés képességét jelenti, a tánc egyfajta kiszállás az űrbe. Új dimenziók felfedezése, de úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk a testünkkel. A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget. Ha jól emlékszem, ezek voltak az utolsó szavai. Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszíti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább. A Vertex csak ebben a pillanatban jelenik meg. Már ha hiszünk benne, persze. Péter Shentey, 47éves, a (törölte) Bank egyik fiókjának igazgatója a londoni Holland Parkban Csak azért vettem föl Athenát, mert a családja az egyik legfontosabb ügyfelünk volt - elvégre a világ a kölcsönös érdekek körül forog. Mivel láttam, hogy túlságosan izgága, unalmas papírmunkát bíztam rá, abban a reményben, hogy hamarosan ő maga kéri majd az elbocsátását. így azt mondhatnám az apjának, hogy én megpróbáltam segíteni, de hiába. Vezetői tapasztalatomnak köszönhetően elég jól tudom diagnosztizálni az emberek lelkiállapotát, akkor is, ha nem mondanak semmit. Egy vezetőképzésen pedig megtanultam: ha meg akarsz szabadulni valakitől, tegyél meg mindent azért, hogy végül elveszítse a türelmét, és jogosan küldhesd el. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elérjem a célom Athenával. Arra számítottam, hogy mivel a megélhetése úgysem függ ettől a pénztől, előbb-utóbb rájön, hogy a korán kelés, a fia elszállítása a nagyszülőkhöz, az egész napos monoton munka, aztán a fia elhozása a nagyszülőktől, a bevásárlás, a gyereknevelés, az esti altatás, majd másnap újabb három óra utazás a tömegközlekedési eszközökkel, nos, ez az egész macera teljesen fölösleges, és érdekesebb dolgokkal is eltölthetné az idejét. Napról napra ingerlékenyebb lett, és büszke voltam a stratégiámra: sikerülni fog. Elkezdett panaszkodni a lakására, azt mondta, hogy a tulajdonos, aki alatta lakik, minden éjjel bömbölteti a zenét, és már aludni sem tud tőle rendesen. De aztán, egyik napról a másikra, egy csapásra minden megváltozott. Először csak Athenában. Aztán az egész bankban. Hogy is fogalmazzam meg ezt a változást? Nos, egy csapat együtt dolgozó ember olyan, mint egy zene-
kar. Egy jó vezető pedig a karmester, aki tudja, melyik hangszer hamis, melyik közvetít több érzelmet, és melyik az, amelyik csak követi a többit. Athena eleinte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül játszott a hangszerén. Mindig távolságtartó volt, nem osztotta meg a munkatársaival a magánéleti örömeit és bánatait, jelezve ezzel, hogy munkája végeztével minden idejét a fiának szenteli, és semmi másnak. Aztán egyszer csak elkezdett kipihentebbnek tűnni, és kommunikatívabb lett: mindenkinek elmesélte, akit érdekelt, hogy felfedezett egy fiatalítószert. Ezzel persze kimondta a varázsszót: fiatalító. Ami egy huszonegy éves lány szájából nem hangzik nagyon hitelesen. De az emberek mégis ugrottak rá, és rögtön elkezdtek kíváncsiskodni, mi lehet az a titkos szer. Athena hatékonysága jelentősen megnőtt - pedig a munkaköre nem változott. A munkatársai, akik addig a „jó reggelt'-re és a „jó estét'-re korlátozták a vele való érintkezést, elkezdték ebédelni hívni. Amikor visszajöttek, elégedettnek tűntek, és az egész részleg produktivitása ugrásszerűen megnőtt. Tudom, hogy a szerelmes emberek megfertőzik a környezetüket is, így hát arra a következtetésre jutottam, hogy Athena találkozott valakivel, aki fontossá vált az életében. Rákérdeztem, és igennel felelt, hozzátéve, hogy soha nem randevúzott egyetlen ügyféllel sem, de ez esetben nem utasíthatta vissza a meghívást. Normális esetben azonnal elbocsátottam volna - a bank szabályzata ugyanis világosan kimondja, hogy ügyfelekkel szigorúan tilos bármiféle személyes kontaktust fenntartani. De addigra már észrevettem, hogy a viselkedése gyakorlatilag mindenkit megfertőzött. Egyes kollégák munka után meglátogatták, és tudomásom szerint két-három órát is eltöltöttek nála. Igen veszélyes helyzet állt elő: a fiatal gyakornok, mindenféle előzetes szakmai tapasztalat nélkül, aki ráadásul egészen addig visszahúzódó, sőt, olykor agresszív volt, hirtelen egyfajta természetes vezetővé lép elő. Ha kirúgnám, azt gondolnák, féltékenységből teszem, és lerombolnám a tekintélyemet. Ha megtartom, azt kockáztatnám, hogy pár hónapon belül elveszítsem az irányítást a csoportom felett. Úgy döntöttem, hogy kivárok. És eközben a bankfiók energiája (utálom ezt a szót, mert szerintem nem jelent semmi konkrétat, kivéve, ha az elektromosságról beszélünk) elkezdett növekedni. Az ügyfelek elégedettek voltak, és egyre többen ajánlottak minket az ismerőseiknek. Az alkalmazottak vidámak voltak, s bár a munkájuk megduplázódott, mégsem kellett új dolgozókat felvennem, mert el tudták látni új feladataikat is. Aztán egyszer csak levelet kaptam a főnökeimtől. Azt akarták, hogy utazzak Barcelonába, és tartsak előadást az igazgatási módszeremről. Ugyanis szerintük anélkül növeltem a bevételt, hogy növekedtek volna a kiadásaim. Márpedig ez minden, ami az üzletembereket érdekli - meg az egész világot, mellesleg. Miféle módszer? Egyetlen érdemem az, hogy tudtam, honnan indult az egész, és behívtam Athenát az irodámba. Gratuláltam neki a kiváló produktivitásért, amit ő egy mosolylyal köszönt meg. Aztán megtettem az első lépést, óvatosan, nehogy
félreértsen: - És hogy van a barátja? Mindig is úgy gondoltam, hogy aki szeretetet kap, az még több szeretetet képes adni. Mivel foglalkozik? - A Scotland Yardnál dolgozik. (A londoni városi rendőrséghez tartozó nyomozói részleg - a szerkesztő megjegyzése.) Nem akartam belemenni a részletekbe. De valahogy folytatnom kellett a beszélgetést, és nem volt vesztegetni való időm. - Észrevettem, hogy nagy változáson esett át, és... - És a bank is? Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Ha őszinte vagyok, akkor a tanácsosnál nagyobb hatalmat adok neki, ha viszont nem vagyok egyenes, nem kapom meg a választ, amire szükségem van. - Igen, a bank is. És szeretném előléptetni. - Utazni szeretnék. Muszáj egy kicsit kimozdulnom Londonból, hogy új horizontokat ismerjek meg. Utazni? Most, amikor minden olyan jól megy, most akar elmenni? De, ha jól meggondolom: nem éppen ezt akartam én is? - Többet segíthetek a banknak, ha nagyobb felelősséget kapok - folytatta. Értem már - és ezzel kiváló alkalmat kínál nekem is. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Az „utazás" azt jelenti, hogy eltávolítom, és visszaveszem a vezetést, de úgy, hogy közben nem kockáztatom az elbocsátást és az ezt követő esetleges lázongást. De jól meg kell gondolnom a dolgot, mert mielőtt segít a banknak, még nekem kell segítenie. Most, hogy a főnökeim is felfigyeltek a bank produktivitására, muszáj fenntartanom ezt az állapotot, mert ha nem sikerül, elveszítem a presztízsemet, és csak rosszabb helyzetbe kerülök, mint voltam. Néha megértem, miért nem tesznek meg mindent a kollégáim a növekedés érdekében. Ha nem sikerül nekik, alkalmatlannak kiáltják ki őket. Ha sikerül, akkor viszont kénytelenek tovább fejlődni, tovább növekedni, míg végül infarktust nem kapnak. A következő lépést ismét nagyon óvatosan tettem meg: nem tanácsos ráijeszteni valakire, akiből valami titkot szeretnénk kihúzni. Jobb, ha úgy teszünk, mintha belemennénk abba, amit kér. - Igyekszem közvetíteni a kérését a feletteseim felé. Egyébként nemsokára találkozom is velük Barcelonában, és éppen ezért hívtam ide magát. Helyes az a meglátás, miszerint bankunk azóta lendült fel, amióta, mondjuk, az emberek jobb kapcsolatba kerültek magával? - Mondjuk inkább úgy, hogy jobb kapcsolatba kerültek önmagukkal. - Igen. De maga által. Vagy tévedek? - Tudja jól, hogy nem téved. - Olvasott valamilyen könyvet az üzleti vezetésről, amit én nem ismerek? - Nem olvasok ilyesmit. De szeretném, ha megígérné, hogy valóban átgondolja, amit kértem. A Scotland Yardnál dolgozó barátjára gondoltam. Ha megígérem, és nem teljesítem, akkor számítsak valamilyen megtorlásra? Lehet, hogy tőle tanult meg valami hipermodern módszert, ami bámulatos eredményekkel jár?
- Mindent elmesélek, akkor is, ha nem teljesíti az ígéretét. De nem tudom, lesz-e bármi eredménye, ha nem csinálja végig, amire tanítom. - Azt a bizonyos „fiatalító gyakorlatot"? - Pontosan. - Nem elég elméletben ismerni? - Talán. Az, aki nekem tanította, szintén csak egy leírásból ismerte meg. Örültem, hogy nem kényszerülök olyasmit csinálni, ami kívül esik a hatáskörömön, vagy ellentmond az elveimnek. Bár be kell vallanom, hogy a lelkem mélyén engem is nagyon érdekelt ez a história, hiszen én is arra vágytam, hogy megújítsam az energiáimat. Megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, és Athena elkezdett mesélni egy hosszú, ezoterikus táncról, ami valami Vertex (Csúcs vagy Tengely - nem emlékszem pontosan) keresését szolgálja. Miközben hallgattam, próbáltam objektíven szemlélni a képzelgéseit. Egy órányi beszélgetés nem volt elég, ezért megkértem, hogy másnap jöjjön vissza, és segítsen megírni a beszámolót, amit majd előadok a bank igazgatóságának. Beszélgetésünk egyik pillanatában rám mosolygott, és azt mondta: - Ne féljen többé-kevésbé pontosan leírni, amit mondok. Ugy gondolom, hogy az igazgatóság is olyan emberekből áll, mint amilyenek mi vagyunk. Ők is hús-vér emberek, és bizonyára rettentően érdeklik őket a nem hagyományos módszerek. Athena nagyot tévedett: Angliában a hagyomány mindig erősebb, mint az újító szándék. De miért is ne kockáztathatnék - már amennyiben nem veszélyeztetem az állásomat? Persze, tudtam, hogy mivel ez az egész nagyon abszurdan hangzik, kicsit át kell alakítani, és úgy kell a többiek elé tárni, hogy ők is megértsék. De ennyi elég is. Mielőtt belekezdtem barcelonai előadásomba, egész reggel ezt ismételgettem magamban: „módszerem" eredményes, és csak ez számít. Olvastam néhány kézikönyvet, és megtanultam: ahhoz, hogy egy új ötlettel a lehető legnagyobb hatást érjük el, előadásunk struktúráját úgy kell felépítenünk, hogy ösztönözze a hallgatóságot. Ezért amikor megszólítottam a luxushotelban összegyűlt bankárokat, mondandómat egy Szent Pál-idézettel kezdtem: „Isten a legfontosabb dolgokat elrejtette a bölcsek elől, mert ők nem érthetik meg az egyszerűt, és felfedte azokat az egyszerű szívűek előtt." (Itt nem lehet tudni, hogy Jézus szavaira utalt-e - Máté 11,25 -, ahol azt mondja, hogy „Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek." -, fagy inkább Pál szavaira Kor 1,27 -. aki azt mondja: „ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki isten, hogy megszégyenítse az erőseket" - a szerkesztő megjegyzése.) Amikor ezt kimondtam, minden hallgatóm, aki idáig grafikonokat és statisztikákat elemzett, elnémult. Azt gondoltam, hogy most aztán lőttek az állásomnak, mégis folytattam. Először is azért, mert alapos kutatásokat végeztem a témában, és tudtam, miről beszélek, megérdemeltem hát a bizalmat. Másodszor pedig
azért, mert bár egyes pillanatokban kénytelen leszek elhallgatni Athena óriási hatását a folyamatra, egészében véve azért mégsem hazudok. - Felfedeztem, hogy dolgozóink motiválásához manapság több kell, mint a kiváló továbbképző központjainkban tartott tréningek. Mindannyiunknak van egy ismeretlen részünk, ami ha felszínre kerül, csodákra képes. Mindannyiunknak megvan rá az oka, hogy miért dolgozzunk: hogy etessük a gyerekeinket, hogy pénzt keressünk és eltartsuk magunkat, hogy igazoljuk a létjogosultságunkat, vagy hogy hozzájussunk egy szelet hatalomhoz. De utunk során vannak unalmas szakaszok, és a titok abban rejlik, hogyan tudjuk átalakítani ezeket a szakaszokat az önmagunkkal való találkozássá, vagy valami fennköltebbé. Például: a szépség nem feltétlenül jár gyakorlati haszonnal, mégis úgy keressük, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. A madarak Darwin szerint azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat. Itt egy genfi üzletember félbeszakított, mondván, ragaszkodik a tárgyilagosabb előadásmódhoz. De a vezérigazgató biztatott, hogy folytassam, és ez fellelkesített. - Darwin, akinek sikerült megírnia azt a könyvet, amely megváltoztatta az emberiség gondolkodását (A fajok eredete, 1871, amelyben egy majomfaj természetes evolúcióját mutatja be - a szerkesztő megjegyzése), azt is mondja, hogy mindazok, akiknek sikerül szenvedélyt ébresztenie valakiben, azt a szertartást ismétlik meg, ami már a barlanglakó emberek idejében kialakult: akkor ugyanis létfontosságú volt az udvarlás, hogy az emberiség fennmaradhasson, és fejlődhessen. Kérdezem: mi különbség van az emberi faj fejlődése és egy bank fejlődése között? Semmi. Mindkettő ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik: csak a legéletképesebbek maradnak fenn és fejlődnek tovább. Ennél a résznél el kellett mondanom, hogy gondolataim kidolgozásában segítségemre volt az egyik alkalmazottam, Sherine Khalil is. - Sherine, aki jobban szereti, ha Athenának hívják, új viselkedésformát hozott a munkahelyére: mondjuk úgy, hogy a szenvedélyt. Igen, a szenvedélyt, ami eszünkbe sem jutna, ha kölcsönökről és könyvelési táblázatokról van szó. A dolgozóim a zene segítségével jobban ki tudják szolgálni az ügyfeleiket. Most egy másik üzletember szakított félbe, mondván, hogy ez már régi trükk: a szupermarketek is ezt alkalmazzák, amikor olyan zenéket hallgattatnak a vásárlókkal, amik vásárlásra ösztönzik őket. - De én nem azt mondom, hogy a munkahelyünkön hallgatunk zenét. Nem erről van szó: az embere im megváltoztatták az életmódjukat, mert Sherine, vagy Athena, ha úgy tetszik, megtanította őket táncolni, mielőtt elindulnak a mindennapi munkába. Nem tudom pontosan, miféle mechanizmusokat indít ez el az emberben - én vezetőként csak az eredményekért vagyok felelős, a folyamatért nem. Én nem táncoltam. De megértettem, hogy alkalmazottaim a táncon ke-
resztül közelebb kerülnek ahhoz, amit csinálnak. Mindannyian abba az értékrendbe születtünk bele, és abban élünk ma is, amely azt hangoztatja: az idő pénz. Azt pontosan tudjuk, hogy mit jelent a pénz. De vajon az idő mit jelent? A nap huszonnégy órából, pillanatok végtelen sorából áll. Minden pillanatot ki kell használnunk, amikor csinálunk valamit, vagy épp csak elmélkedünk az életről. Ha lelassulunk, minden sokkal tovább tart. Persze így tovább tart a mosogatás is, meg az egyenlegek összeadása, meg a beérkező összegek jóváírása, vagy a jelzáloghitelek elbírálása, de miért ne használhatnánk ezt az időt arra, hogy közben kellemes dolgokra gondoljunk, vagy csak örüljünk az életnek? A bank első embere meglepetten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta, folytassam, és meséljek el mindent részletesen, de a jelenlévők egy része már kezdett fészkelődni. - Tökéletesen értem, miről beszél - szólalt meg. Tudom, hogy az alkalmazottai azért kezdtek el lelkesebben dolgozni, mert a napnak legalább egy pillanatában kapcsolatba léphettek önmagukkal. Szeretném megköszönni, hogy elég bátor és rugalmas ahhoz, hogy megosszon velünk egy ilyen kevéssé ortodox elképzelést, ami kiváló eredményeket hoz. De, ha már az időről van szó, mivel ez egy konferencia, figyelmeztetem, hogy már csak öt perce van befejezni az előadását. Megpróbálna összeállítani egy listát a főbb pontokról, amelyek lehetővé teszik, hogy más fu')kokban is alkalmazhassuk a módszereit? Igaza volt. A jelenlegi állásomra nézve talán előnyös lehet mindaz, amit elmondtam, de a további előmenetelemre nézve végzetes következményekkel járhat, ezért úgy határoztam, hogy megpróbálom röviden összefoglalni a mondandómat. - Személyes megfigyeléseimre alapozva Sherine Khalillal együtt kidolgoztam néhány pontot, amit a legnagyobb örömmel osztok meg mindenkivel, akit érdekel. A legfontosabbak a következők: 1. Mindannyiunknak van olyan rejtett képessége, amely valószínűleg örökre ismeretlen is marad. Mégis a szövetségesünkké tehetjük. Mivel lehetetlen megmérni vagy gazdasági értékkel felruházni, sohasem kerül szóba, de itt és most emberekhez beszélek, és biztos vagyok benne, hogy értik, miről van szó, legalábbis elméletben. 2. Az én bankfiókom dolgozóinak esetében ez a képesség egy tánc hatására jött elő, amely olyan ritmusra épül, amely tudomásom szerint Ázsiából származik. De nem is érdekes, honnan jön: egyedül az számít, hogy az emberek ki tudják fejezni a testükkel, amit a lelkük üzen. Tudom, hogy a „lélek" szót itt aligha értik, ezért inkább az „intuíció" szót használnám helyette. És ha ezt sem fogadják el, akkor mondjunk helyette „elemi érzéseket", mert így tudományosabban hangzik, bár kevesebbet jelent, mint az előbbiek. 3. Munkába indulás előtt, tornagyakorlatok vagy aerobik helyett arra ösztönzöm a dolgozóimat, hogy legalább egy órát táncoljanak. Ez serkenti a testet és a lelket, és így azzal kezdik a napot, hogy egyfajta kreativitást követelnek maguktól, majd az így felgyülemlett energiát a munkájuk so-
rán hasznosítják. 4. Az ügyfelek és az alkalmazottak ugyanabban a világban élnek: a valóság nem más, mint elektromos ingerek sora az agyunkban. Amiről úgy véljük, hogy „látjuk", az csak egy inger fejünk egyik sötét zugában. Mindazonáltal megpróbálhatjuk megváltoztatni ezt a valóságot, ha egy hullámhosszra kerülünk. Valamely, számomra érthetetlen módon az öröm ragályos, ahogy a lelkesedés és a szeretet is az. De éppígy ragályos a szomorúság, a depresszió) és a gyűlölet is - vagyis mindazok a dolgok, amelyeket az ügyfelek és a munkatársak „intuitív módon" észlelnek. Hogy növeljük a teljesítményünket, olyan mechanizmusokra van csupán szükségünk, amelyek fenntartják bennünk a pozitív ingereket. - Ez nagyon ezoterikusan hangzik - jegyezte meg egy nő, aki egy kanadai bank részvényalapjait kezelte. Kicsit elveszítettem a fonalat - úgy éreztem, hogy nem sikerült meggyőznöm senkit. Ugy tettem, mintha nem vennék tudomást a megjegyzéséről, és kreativitásomat segítségül hívva egy technikai javaslattal fejeztem be az előadásomat: - A banknak olyan kutatásokba kellene befektetnie, amelyek azt vizsgálják, hogyan jön létre ez a ragály, és akkor sokkal több hasznot könyvelhetnénk el. Annyira elégedett voltam ezzel a lezárással, hogy a fennmaradó két percemmel nem is kívántam élni. A konferencia befejeztével, egy igazán kimerítő nap végén, a vezérigazgató vacsorázni hívott - a többi kolléga füle hallatára, mintha meg akarná nekik mutatni, hogy támogatja az elképzeléseimet. Azelőtt soha nem volt ilyen lehetőségem, és ki akartam használni a viszsza nem térő alkalmat: beszélni kezdtem a dolgozóim megdöbbentő teljesítményéről, a költségvetésről, az értéktőzsdék problémáiról és az új piacok felkutatásáról. De a vezérigazgató félbeszakított: sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Athenától tanultam. Végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, személyes síkra terelte a beszélgetést. - Tudom, miről beszélt az előadásában, amikor megemlítette az idő problémáját. Ez év elején, amikor a szabadságomat töltöttem, elhatároztam, hogy kiülök egy kicsit a kertembe. Kivettem az újságot a postaládából. Semmi fontos - csak amiről az újságírók eldöntötték, hogy feltétlenül tudnunk kell róla, figyelemmel kell kísérnünk, és állást kell foglalnunk az ügyben. Gondoltam, felhívok valakit az alkalmazottain! közül, de ezt is hamar elvetettem, hiszen nyilván mindenki a családjával volt. Feleségemmel, gyerekeim és unokáim társaságában megebédeltem, aludtam egyet, majd amikor fölébredtem, följegyeztem pár dolgot, de láttam, hogy még mindig csak délután két óra van, és a szabadságom is csak két nap múlva telik le, és bármennyire szeretek is együtt lenni a családommal, egyszer csak elkezdtem feleslegesnek érezni magam. Másnap, hogy kihasználjam a szabadidőmet, kivizsgáltattam a gyomromat, de szerencsére nem találtak semmi komolyat. Elmentem a fogorvoshoz, aki azt mondta, hogy semmi baja nincs a fogaimnak. Ismét megebédeltem a feleségemmel, a gyerekeimmel és az
unokáimmal, ismét aludtam, és délután kettőkor ismét arra ébredtem, hogy meg kell állapítanom: semmi, de semmi sem akad, amivel el tudnám foglalni magamat. Megrémültem: nem lenne valami dolgom? Amikor munkát akarok találni magamnak, általában nem okoz problémát: mindig van valami, amit el kell végezni, egy projekt, amit ki kell dolgozni, egy villanykörte, amit ki kell cserélni, száraz falevelek, amiket össze kell gereblyézni, könyveket pakolni, dokumentumokat rendezni a számítógépen, más egyéb. De mi történik, ha a teljes ürességgel kell szembenéznünk? És ebben a pillanatban eszembe jutott valami rettenetesen fontos: a képeslap, ami ott hevert az íróasztalomon. Feltétlenül el kell mennem a postára, ami egy kilométerre van a házamtól, és fel kell adnom ezt az ünnepi képeslapot. Aztán elcsodálkoztam: miért kell éppen ma elküldenem? Nem lehet, hogy így maradjak, ahogy vagyok, és ne csináljak semmit? Egy sor gondolat suhant át az agyamon: barátok, akik máris olyan dolgokon aggodalmaskodnak, amik még meg sem történtek, ismerősök, akik életük minden percére találnak maguknak valamilyen abszurd elfoglaltságot, értelmetlen beszélgetések, hosszú telefonálások, melyek során nem hangzik el semmi fontos. Láttam, hogyan találnak maguknak feladatot a főnökeim, csak hogy igazolják rátermettségüket, és láttam alkalmazottakat, akik megijednek, mert aznap nem bíztak rájuk semmi fontosat, és ez akár azt is jelentheti, hogy feleslegessé váltak. És látom a feleségemet, aki azon gyötrődik, hogy elvált a fiunk, meg a fiamat, aki azon gyötrődik, hogy a gyereke rossz jegyeket hoz az iskolából, valamint az unokámat, aki pedig majd belehal a félelembe, hogy elszomorítja a szüleit és nagyszüleit - holott mindannyian tudjuk, hogy ezek a jegyek nem is fontosak. Hosszú és kemény harcot vívtam önmagammal, hogy ne keljek fel tüstént a helyemről. És az aggódás lassan, nagyon lassan átadta a helyét a nyugodt szemlélődésnek, és elkezdtem hallgatni a lelkemet - vagy intuíciómat, vagy elemi érzéseimet, ki miben hisz. Akárhogy is, ez a részem majd meghalt azért, hogy beszélhessen, én viszont mindig elfoglalt voltam, és nem értem rá meghallgatni. Az én esetemben nem a tánc, hanem a hangok és a mozgás teljes hiánya, a tökéletes csönd és nyugalom idézte elő, hogy kapcsolatba kerültem önmagammal. És ha hiszi, ha nem, rengeteg dolgot megtudtam a problémákról, amik foglalkoztattak - pedig ezek a problémák nyomtalanul eltűntek, miközben ott üldögéltem. Nem láttam meg Istent, de világossá vált számomra, milyen döntéseket kell hoznom. Mielőtt kifizettük a számlát, azt tanácsolta, hogy küldjem el azt az alkalmazottat Dubaiba, ahol a bankunk új fiókot készül nyitni - ami mellesleg rendkívül kockázatos vállalkozás. Kiváló igazgatóként tisztában kellett lennem azzal, hogy mindent megtanultam már, amire szükségem lehetett, és most nincs más dolgom, mint hogy biztosítsam a folytonosságot - tehetséges dolgozómra nagyobb szükség lehet egy új helyen. A vezérigazgató, anélkül hogy tudta volna, segített teljesítenem az Athenának tett ígéretemet. Amikor visszamentem Londonba, rögtön közöltem is vele az ajánlatot. Azonnal elfogadta. Mondta, hogy
folyékonyan beszél arabul (ezt már tudtam, hiszen ismerem apja származását). De mi nem arabokkal akartunk üzletelni, hanem külföldiekkel. Megköszöntem a segítségét - érdekes módon egyáltalán nem volt kíváncsi az előadásomra, csak annyit kérdezett, hogy mikor pakolja össze a holmiját. A mai napig nem tudom, hogy igaz-e ez a história a Scotland Yardnál dolgozó szeretőről. Azt hiszem, hogy ha igaz volna, már elfogták volna Athena gyilkosát. Különben meg egy szót sem hiszek abból, amit az újságok írtak az ügyről. Kimondhatom magamról, hogy értek a pénzhez, sőt, még azt is van szerencsém tudni, hogy a tánc segíti a dolgozóimat a jobb munkavégzésben, de azt soha nem fogom megérteni, miért van, hogy a világ legjobb rendőrsége egyes gyilkosokat el tud kapni, másokat viszont futni hagy. Ennek azonban már semmi jelentősége nincs. Nabil Alaihi, életkora ismeretlen, beduin Nagyon örülök, amiért elárulta, hogy Athena lakásában ki volt függesztve rólam egy kép, de nem hiszem, hogy bármi hasznát vette annak, amit tanítottam neki. Idejött a sivatag kellős közepébe, kéz a kézben egy hároméves kisfiúval. Kinyitotta a táskáját, elővett egy rádiómagnót, és leült a sátram elé. Tudom, hogy a városban engem szoktak ajánlani azoknak a külföldieknek, akik ki akarják próbálni a helyi konyhát, és rögtön mondtam neki, hogy túl korán van még a vacsorához. - Nem azért jöttem - mondta a nő. - Az unokaöccse, Hamid. ügyfele a banknak, ahol dolgozom. Tőle tudom, hogy maga egy bölcs. - Hamid csak egy bolond fiú. Lehet, hogy azt mondja rólam, bölcs vagyok, de még soha nem fogadta meg egyetlen tanácsomat sem. A bölcs nem én vagyok, hanem Mohamed, a Próféta, Allah áldása legyen rajta. Rámutattam az autójára. - Nem kéne egyedül autóznia egy olyan vidéken, amit nem ismer, csak így, vezető nélkül. Válasz helyett bekapcsolta a magnót. Aztán nem láttam mást, csak ezt a nőt lebegni a dűnék fölött, és a gyermekét, aki csodálkozva és vidáman nézte. És hallottam a hangot, ami mintha az egész sivatagot betöltötte volna. Amikor befejezte, megkérdezte, hogy tetszett-e. Azt feleltem, hogy tetszett. A mi vallásunkban van egy szekta (a szóban forgó szekta a szúfizmus - a szerkesztő megjegyzése.), amelynek tagjai azért táncolnak, hogy találkozzanak Allahhal - magasztaltassék az ő neve! - Hát jó - folytatta a nő, aki Athena néven mutatkozott be. - Gyerekkoromtól kezdve érzem, hogy közelednem kell Istenhez, de az élet minduntalan eltávolít tőle. A zenén keresztül tudok találkozni vele. De ez nem elég. Amikor táncolok, mindig látok egy fényt, és ez a fény most arra kér, hogy menjek tovább. Nem tudok tovább egyedül tanulni, most már szükségem van valakire, aki tanít. - Bármi elég lehet - feleltem. - Mert Allah, az irgalmas, mindig közel van. Éljen erényesen, ennél több nem is kell. De nem tudtam meggyőzni. Azt mondtam, hogy most nem érek rá, vacsorát kell készítenem annak a néhány turistának, akik idejönnek. Azt felelte, hajlandó várni akármeddig. - És a gyermek?
- Miatta ne aggódjon. Miközben előkészítettem az ételt, figyeltem a nőt és fiát: egyidősnek tűntek. Együtt szaladgáltak a dűnéken, nevettek, homokcsatát vívtak, levetették magukat a földre, és ott hemperegtek. Megérkezett a vezető három német turistával, akik ettek, majd sört kértek, mire elmagyaráztam nekik: a vallásom tiltja, hogy alkoholos italokat igyak vagy szolgáljak fel. Meghívtam a nőt és a fiát is vacsorára, és az egyik németet meglehetősen felvillanyozta a váratlan női jelenlét. Elmondta, hogy azt latolgatja, földet vásárolna a környéken, ugyanis hatalmas vagyont halmozott fel, és hisz a térség jövőjében. - Nagyszerű - felelte a nő. - Én is hiszek benne. - Esetleg elmehetnénk valahova máshova, hogy ott folytassuk a beszélgetést erről a témáról... - Nem - szakította félbe, és átnyújtotta neki a névjegy kártyáját. - Ha gondolja, keressen fel a munkahelyemen. Amikor a turisták elmentek, leültünk a sátram elé. A kisfiú rögtön elaludt az ölében, hoztam magunknak takarókat, és néztük a csillagos eget. Végül ő törte meg a csöndet. - Miért mondja Hamid, hogy maga egy bölcs? - Talán mert türelmesebb vagyok nála. Egy időben őt is próbáltam beavatni a művészetembe, de Hamid inkább a pénzszerzéssel volt elfoglalva. Most biztosan meg van győződve róla, hogy bölcsebb nálam: van lakása, hajója, én meg itt lakom a sivatag közepén, és azt a kevés turistát szolgálom ki, aki idevetődik. Nem érti meg, hogy én elégedett vagyok azzal, amit csinálok. - Tökéletesen megérti, hiszen mély tisztelettel beszél magáról mindenkinek. És mi az a művészet, amit említett? - Ma láttam magát táncolni. Én ugyanezt teszem, csak nekem nem a testem táncol, hanem a betűim. Meglepettnek tűnt. - Az én közeledésem Allahhoz - magasztaltassák az Ő neve! - a kalligráfián, az egyes szavak tökéletes jelentésének keresésén keresztül vezet. Egy egyszerű betű is megköveteli, hogy adjunk bele minden erőt, ami benne rejlik, mintha kőbe akarnánk vésni a jelentését, így, amikor a szent szövegek a papírra kerülnek, bennük van az ember lelke is, aki eszközül szolgált a terjesztésükben. És ez nemcsak a szent szövegekre igaz, hanem mindenre, amit papírra vetünk. Mert a kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az író lelkét. - Megtanítaná nekem, amit tud? - Először is: nem hiszem, hogy egy embernek, aki ennyire tele van energiával, volna türelme az ilyesmihez. Másodszor: ez a világ más, mint a maga világa, ahol mindent kinyomtatnak, anélkül, hogy elgondolkodnának rajta - ha megengedi ezt a kis megjegyzést. - Szeretném megpróbálni. És az a nő, akit nyugtalannak, izgágának, vibrálónak gondoltam, akiről azt hittem, hogy képtelen egy pillanatig is egy helyben megülni, több mint hat hónapon keresztül minden pénteken eljött hozzám. A fia letelepedett egy sarokba, fogott néhány papírt és ecsetet, és ő is az alkotásnak szentelte magát erre az időre: lefestette, amit le kellett festenie, mert így rendelte az ég. Láttam, micsoda erőfeszítésébe telik, hogy nyugton
maradjon, és ne mozduljon el a helyes testtartásból, és gyakran megkérdeztem: ... Nem gondolod, hogy más elfoglaltság után kellene nézned?" Erre mindig azt felelte: „Szükségem van erre, szükségem van rá, hogy megnyugtassam a lelkem, és még nem tanultam meg mindent, amit maga taníthat nekem. A Vertex fénye azt mondja, hogy folytatnom kell." Soha nem kérdeztem, mi az a Vertex, nem érdekelt. Az első - és talán a legnehezebb - lecke ez volt: - Türelem! Az írás nemcsak egy gondolat kifejezése, hanem az eltöprengés minden egyes szó jelentésén. Egy arab költő szövegein kezdtünk el dolgozni, mert nem hiszem, hogy a Korán megfelelő lenne egy más vallásban nevelkedett ember számára. Minden betűt diktálnom kellene, és ő arra koncentrálna, amit csinál, nem pedig arra, hogy megtudja, mit jelent egy-egy szó, mondat vagy sor. - Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a zenét Isten teremtette, és a gyors mozgás arra való, hogy az ember kapcsolatba léphessen önmagával - mondta Athena egyik együtt töltött délutánunkon. - Az évek során megtapasztaltam, hogy ez valóban így van, most pedig azt kell csinálnom, ami a legnehezebb a világon: le kell lassítanom a lépteimet. Miért ilyen fontos a türelem? - Mert arra késztet, hogy odafigyeljünk. - De amikor táncolok, akkor csak a lelkemnek engedelmeskedem, ami arra kényszerít, hogy valami nálam nagyobb dologra koncentráljak, és lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel - ha használhatom ezt a szót. Ennek segítségével már sok mindent megváltoztattam, többek között a munkámat is. Nem a lélek a legfontosabb? - Dehogynem. Azonban ha a lelkednek sikerült kapcsolatba lépnie az agyaddal, még több dolgot meg tudsz majd változtatni. Folytattuk a munkánkat. Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor olyasmit kell mondanom neki, amire talán még nem lesz fölkészülve, ezért igyekeztem minden percet kihasználni, hogy felkészítsem a lelkét. Elmagyaráztam neki, hogy a szót megelőzi a gondolat. A gondolatot pedig megelőzi az isteni szikra. Mindennek, az égvilágon mindennek jelentése van ezen a földön, és a legkisebb dolgokat is tekintetbe kell venni. - Arra neveltem a testemet, hogy teljes egészében ki tudja fejezni a lelkem érzéseit - mondta. - Hát most csak az ujjaidat neveld, hogy teljes egészében ki tudják fejezni a tested érzéseit. így az egész erőd egy dologra koncentrálódik. - Maga egy mester. - Mi az a mester? Hát megmondom én: nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott. Éreztem, hogy Athena fiatal kora ellenére már megtapasztalta ezt. Mivel az írás felfedi az ember személyiségét, megtudtam róla, hogy tudatában van annak, hogy szeretik, és nemcsak a fia, hanem a családja és egy férfi is. Azt is megtudtam, hogy titokzatos adottságokkal bír, de ismeretemet igyekeztem nem kimutatni előtte - mert igaz ugyan, hogy ezek az adottságok
elősegíthetik az Istennel való találkozását, de ugyanakkor a vesztét is okozhatják. Nemcsak a technikára tanítottam meg, hanem a kalligráfia filozófiáját is igyekeztem átadni neki. - A toll, amivel a verseket írod, csak eszköz. Nincs saját tudata, annak az akaratnak engedelmeskedik, ami őt vezeti. És ebben nagyon hasonlít arra, amit ugy hívunk: „élet". Rengeteg ember él a világon, akik csak egy szerepnek igyekeznek megfelelni, és soha nem értik meg, hogy a „Láthatatlan Anya" vezeti őket. Ebben a pillanatban, a kezedben - és az ecsetben, amely a vonalakat húzza - benne van lelked minden szándéka. Próbáld megérteni ennek a jelentőségét. - Értem, és azt is látom, hogy szükség van némi eleganciára is. Mert maga azt kéri tőlem, hogy vegyek fel egy bizonyos testtartást, adjam meg a tiszteletet az anyagnak, amit felhasználok, és csak ekkor kezdjem el a munkát. így volt. És minél jobban tisztelte az ecsetet, annál inkább érezte, hogy az íráshoz derűs nyugalomra és eleganciára van szükség. A denís nyugalom pedig a szívből jön. - Az elegancia nem valami felszínes dolog, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse tisztele tét az élet és a munkája iránt. Ezért ha úgy érzed, hogy kényelmetlen a testtartásod, ne gondold, hogy hamis vagy művi: épp azért valódi, mert nehéz. Hozzájárul ahhoz, hogy mind a papír, mind a toll büszke legyen az erőfeszítéseire. A papír ettől kezdve nem csak színtelen, sík felület, mert a rá kerülő dolgok mélységet kölcsönöznek neki. Az elegancia a legmegfelelőbb póz, hogy amit írunk, az tökéletes legyen. így van az élettel is: amikor a fölösleget eldobjuk, felfedezzük az egyszerűséget és a figyelmet: minél egyszerűbb és visszafogottabb a testtartásunk, annál szebb, bár eleinte kényelmetlennek tűnik. Néha mesélt a munkájáról. Elmondta, mennyire lelkesedik érte, és hogy ajánlatot kapott egy nagyhatalmú emírtől. Az emír azért ment be a bankba, hogy találkozzon az igazgatóval, aki a barátja (az emírek ugyanis soha nem mennek oda pénzt kivenni, megvannak erre is az embereik). És ahogy Athenával beszélgetett, megemlítette, hogy olyasvalakit keres, aki foglalkozna a földek értékesítésével, majd megkérdezte, érdekli-e esetleg a dolog. Kinek állna érdekében földet venni a sivatag közepén, vagy egy olyan kikötő közelében, amely távol esik a világ középpontjától? De nem szóltam semmit, és utólag örülök is, hogy hallgattam. Egyetlenegyszer beszélt egy férfi szerelméről, pedig akárhányszor csak turisták jöttek hozzám vacsorázni, és ott találták nálam, így vagy úgy mindig megpróbálták elcsábítani. Athenát ez egy csöppet sem zavarta, egészen addig, amíg valaki azt nem mondta, hogy ismeri a kedvesét. Erre elsápadt, és zavartan rápillantott a fiára, aki szerencsére nem figyelt fel a beszélgetésre. - Honnan ismeri? - Vicceltem - mondta a férfi. - Csak meg akartam tudni, hogy szabad-e. Athena nem felelt semmit, de megértettem, hogy az illető nem azonos a gyermek apjával.
Egy napon a szokásosnál korábban érkezett. Elmondta, hogy otthagyta az állását a bankban, és most ingatlanértékesítéssel foglalkozik, ezért több szabadideje van. Közöltem vele, hogy nem tudom előbb elkezdeni a tanítást, mert rengeteg dolgom van. - Nem baj. Össze tudom kötni a két dolgot: a mozgást és a nyugalmat. Az örömöt és a koncentrációt. Odament az autójához, kivette a magnót, és attól kezdve minden lecke előtt táncolt a sivatagban, miközben a kisfiú nevetve szaladgált körülötte. Amikor leült, hogy gyakorolja a kalligrafiát, a keze biztosabb volt, mint bármikor. - Kétféle betű létezik - magyaráztam. - Az egyiket nagy precizitással rajzolják, de lélek nélkül. Ez esetben a kalligráfus, bár a technikát tökéletesen elsajátította, kizárólag a munkára koncentrál - és ezért nem fejlődik tovább, nem növekszik, munkája állandó önismétléssé válik, és egy napon abbahagyja az írást, mert merő rutinná vált a számára. A másik fajta betűt szintén a technika teljes birtokában alkotják, de emellett lélekkel is. Ezért szükséges, hogy az író ember szándéka azonos legyen a szó szándékával: ez esetben a legszomorúbb verssorok is levetkőzik a tragédiát, és egyszerű tényekké változnak, amiket a sors az utunkba vetett. - Mit csinál a képeivel? - kérdezte a kisfiú tökéletes arabsággal. Bár nem sokat értett a beszélgetéseinkből, ő is próbált részt venni az anyja munkájában. - Eladom őket. - Én is eladhatom a képeimet? - Sőt: el kell adnod őket. Egyszer majd meggazdagodsz belőlük, és támogathatod az édesanyádat. Elégedett volt a válaszommal, és visszatért a képhez, amin éppen dolgozott: egy színes pillangóhoz. - És én mit csináljak a szövegeimmel? - kérdezte Athena. - Tudod, micsoda erőfeszítésedbe kerül a helyes testtartás felvétele és megtartása, a lélek elcsitítása, a szándék tisztázása, és minden egyes betű és szó tisztelete. De egyelőre csak gyakorolj tovább. Ha már sokat gyakoroltunk, nem kell többé minden egyes mozdulatra odafigyelnünk: ezek lassacskán létezésünk részévé válnak. De ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, rengeteget kell gyakorolnunk, ismételnünk. És ha még mindig nem elég, tovább kell ismételnünk és gyakorolnunk, figyeld meg, hogy munkálja meg a vasat a jó kovács. A gyakorlatlan szemek számára folyton csak ugyanazt a kalapácsütést ismételgeti. De aki járatos a kalligráfia művészetében, az tudja, hogy ahányszor a kovács fölemeli a kalapácsot, hogy lesújtson vele, az ütés intenzitása mindig más lesz. A kéz ugyanazt a mozdulatot ismételgeti, de ahogy közeledik a vashoz, közben megérzi, hogy keményebben vagy gyengédebben kell-e ráütnie. így van ez az ismétléssel: bár minden alkalommal ugyanolyannak tűnik, valójában mindig változik egy kicsit. Eljön majd a pillanat, amikor már nem kell arra gondolnod, amit csinálsz. Te magad leszel a betű, a tinta, a papír és a szó. Ez a pillanat csaknem egy év múlva jött el. Addigra Athenát már ismerték Dubaiban, ő maga is küldött
hozzám vacsoravendégeket, és tőlük tudtam meg, hogy nagyon jól halad a pályafutása: földeket értékesít a sivatagban! Egyik este, nagy kísérettel, személyesen megjelent nálam maga az emír. Megijedtem: nem voltam felkészülve a fogadására, de megnyugtatott, és háláját fejezte ki mindazért, amit az alkalmazottjáért teszek. - Nagyszerű ember, és képességeit annak az ismeretnek tulajdonítja, amit magától tanul. Fontolgatom, hogy részesedést adjak neki a cégemből. És lehet, hogy elküldöm magához a többi dolgozómat is kalligráfiát tanulni, főleg most, hogy Athena kivesz egy hónap szabadságot. - Nem sokra menne vele - feleltem. - A kalligráfia csak egy a sok mód közül, amit Allah - magasztaltassék az Ő neve! - elénk tárt. Elfogulatlanságra és türelemre, tiszteletre és eleganciára tanít, de mindezt megtanulhatjuk... - ... tánc közben is - fejezte be a mondatomat Athena is, aki akkor ért oda. - Vagy ingatlanok értékesítésekor - tettem hozzá. Amikor mindenki elment, a fiú pedig elnyúlt a sátor egyik sarkában, és majd leragadt a szeme az álmosságtól, Athena elé tettem a kalligráfia eszközeit, és megkértem, hogy írjon valamit. De egy szó közepén kivettem a kezéből a tollat. Eljött az ideje, hogy elmondjam neki, amit el kell mondanom. Azt javasoltam, hogy menjünk ki egy kicsit sétálni a sivatagba. - Már mindent megtanultál, amit kell - mondtam. Kalligráfiád egyre személyesebb, egyre spontánabb. Már nem csupán a szépség ismételgetése, hanem a személyes alkotás gesztusa. Megértetted, amit a nagy festők is tudnak: ahhoz, hogy áthághasd a szabályokat, előbb ismerned és tisztelned kell őket. Már nincs szükséged az eszközökre, amik ezt megértették veled. Már nincs szükséged a papírra, a tintára, a tollra, mert az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított. Egyszer elmesélted, hogy az ember, aki megtanított táncolni, a fejében képzelte magának el a zenéket - és mégis képes volt a megfelelő tánclépéseket megtenni. - Pontosan. - Ha minden szót összevonnánk, elveszítenék a jelentésüket, vagy legalábbis nagyon megnehezítenék a megértést: szükség van a szünetekre, a szavak közti fehér helyekre. Bólintott. - Bár már jól bánsz a szavakkal, a fehér helyekkel még nem tudsz bánni. Amikor koncentrálsz, tökéletes a kezed. De amikor egyik szóról a másikra ugrik, megtorpan. - Honnan tudja? - Igazam van? - Teljességgel igaza van. A másodperc töredékéig valóban elveszítem magam, mielőtt a következő szóra összpontosíthatnék. Ilyenkor olyan dolgok tódulnak a fejembe, amikre nem akarok gondolni. - És te pontosan tudod, mi az. Athena tudta, de nem mondott semmit, amíg vissza nem értünk a sátorhoz, és a karjába nem vette a gyermekét. Úgy láttam, hogy a szeme megtelt könnyel, bár mindent megtett, hogy uralkodjon magán.
- Az emír mondta, hogy szabadságra mész. Kinyitotta az autója ajtaját, beült, és elindította a motort. Pár pillanatig csak a motor hangja törte meg a sivatag csendjét. - Tudom, miről beszél - mondta végül. - Amikor írok, amikor táncolok, az a Kéz vezet, ami mindent megteremtett. Amikor az alvó Viorelt nézem, tudom, hogy tudja, hogy az apja iránt érzett szerelmem gyümölcse, pedig már több mint egy éve nem láttuk egymást. De nem... Megint elhallgatott. Csöndje a fehér hely volt a szavak között. - ... de nem ismerem a kezet, amely először ringatott. A kezet, amely beleírta nevemet az élet könyvébe. Nem szóltam, csak bólintottam. - Maga szerint ez fontos? - Nem mindig. De a te esetedben, azt hiszem, fontos. Mert amíg nem érinted meg ezt a kezet, addig nem fejlődik tovább... mondjuk... a szépírásod. - Nem hiszem, hogy meg kellene ismernem azt, aki soha nem vette a fáradságot, hogy szeressen. Becsukta az ajtót, elmosolyodott, és elhajtott. Szavai ellenére tudtam, mi lesz a következő lépése. Samira R. KhaliL, Alhena anyja Mintha egyszerre háttérbe szorult volna mindaz, amit elért: a szakmai sikerei, a jó keresete, az új szerelme, ami boldoggá tette, a vidámsága, amikor az unokámmal játszott. Nagyon megrémültem, amikor Sherine közölte, hogy úgy döntött, megkeresi a vér szerinti anyját. Eleinte persze vigasztalt a gondolat, hogy már nem létezik az az adoptációs központ, a dokumentumok elvesztek, a hivatalnokok hajlíthatatlanok, a kormány most omlott össze, és nem lehet odautazni, vagy hogy a méh, amely kihordta, talán már nincs is ezen a világon. De ezek csak pillanatnyi vigaszok voltak: a lányom világéletében képes volt bármire, és a lehetetlennek tűnő helyzeteken is úrrá tudott lenni. Egészen addig tabutéma volt ez a családunkban. Sherine tudta, hogy örökbe fogadtuk, hiszen a bejrúti pszichiáter azt javasolta, hogy amint elég idős lesz ahhoz, hogy megértse, mondjunk el neki mindent. De soha nem látszott rajta, hogy kíváncsi volna rá, honnan jött: az ő otthona Bejrútban volt, amikor még ott lakott a családunk. Amikor egy barátnőm örökbe fogadott fia tizenhat évesen öngyilkos lett, mert a szüleinek született egy saját gyermeke, úgy döntöttünk, hogy mi nem növeljük tovább a családunkat, és mindent megtettünk azért, hogy Sherine megértse: ő minden örömünk és szomorúságunk, minden szeretetünk és reményünk forrása. De úgy látszik, felesleges volt minden erőfeszítésünk: Istenem, hogy lehetnek a gyermekek ilyen hálátlanok! Ismervén a lányomat, jól tudtam, hogy nem érdemes vitába szállnom vele. A férjemmel egy hétig nem bírtunk aludni, és Sherine minden reggel, minden este ugyanazzal a kérdéssel bombázott minket: „Melyik romániai városban születtem?" Hogy súlyosbítsa a helyzetet, Viorel állandóan sírt, mert úgy látszik, értette, mi folyik körülötte. Úgy döntöttem, hogy újra felkeresem azt a pszichiá-
tert. Megkérdeztem, mi lehet az oka annak, hogy egy lány, akinek mindene megvan, mégis folyton elégedetlen. - Mindannyian szeretnénk tudni, honnan jöttünk felelte. - filozófiai síkon ez az emberiség központi kérdése. Az ön lánya esetében tökéletesen jogosnak érzem, hogy fel akarja kutatni a gyökereit. Ön nem volna kíváncsi a helyében? Nem, én nem volnék az. Éppen ellenkezőleg: kockázatosnak tartanám, hogy megkeressek valakit, aki ellökött magától, amikor még nem volt elég erőm a túléléshez. De a pszichiáter tovább győzködött: - Ahelyett, hogy összetűzésbe kerül vele, inkább próbáljon segíteni neki. Talán ha látja, hogy önt sem zavarja a dolog, le is tesz róla. Az az egy év, amit távol töltött a családjától és a barátaitól, valószínűleg megviselte érzelmileg, és most keresi a konfliktuslehetőségeket. Csak azért, hogy megbizonyosodjon róla: szeretik. Jobb lett volna, ha Sherine maga megy el a pszichiáterhez: így talán megértette volna a saját viselkedését. - Legyen vele megértő, mutassa, hogy bízik benne. és ne vegye fenyegetésnek az egészet. És ha végül valóban el akar menni, akkor adjon meg neki minden támogatást. Ha jól sejtem, ő mindig is problémás gyerek volt, s ki tudja, talán helyrejön ettől a látogatástól. Megkérdeztem, neki is van-e gyermeke. Azt felelte, hogy nincs, és rögtön megértettem, hogy ő aztán nem adhat nekem hiteles tanácsokat. Aznap este, amikor a televízió előtt ültünk, Sherine újra előhozta a témát: - Mit néztek? - A híradót. - Minek? - Hogy megtudjuk a libanoni híreket - felelte a férjem. Akkor rájöttem, hogy csapdáról van szó, de már késő volt. Sherine kapva kapott az alkalmon. - Szóval, titeket is érdekel, mi történik azon a földön, ahol születtetek. Jól berendezkedtetek Angliában, vannak barátaitok, a papa sok pénzt keres, biztonságban éltek. Mégis libanoni újságokat vesztek. Addig kapcsolgatjátok a tévét, amíg nem találtok valami Bejrúttal kapcsolatos hírt. Úgy gondoltok a jövőre, mintha a múlt lenne, és nem veszitek észre, hogy ennek a háborúnak sosem lesz vége. Vagyis: ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot. Olyan nehéz hát megérteni, hogy én mit érzek? - Te a mi lányunk vagy. - És büszke is vagyok rá. És mindig a ti lányotok maradok. Kérlek titeket, ne kételkedjetek a szeretetemben és abban, hogy hálás vagyok nektek mindazért, amit értem tettetek. És nem kérek mást, csak annyit, hogy ráléphessek arra a földre, ahol születtem. És hogy esetleg megkérdezhessem a vér szerinti anyámtól, hogy miért hagyott el. Vagy csak a szemébe nézzek, és ne is kérdezzek semmit. Ha meg sem próbálom, gyávának fogom tartani magam, és soha nem fogom megérteni a fehér helyeket. - Milyen fehér helyeket? - Amíg Dubaiban voltam, megtanultam a kalligráfi-
át. Amikor csak tudok, táncolok. De a zene csak azért létezhet, mert szünetek is léteznek. Amikor csinálok valamit, teljesnek érzem magam - de senki sem lehet aktív a nap huszonnégy órájában. Én viszont, amint megállok, úgy érzem, hogy hiányzik valami. Többször is mondtátok már nekem, hogy természetemnél fogva nyugtalan ember vagyok. De nem én választottam magamnak ezt az életmódot: én is szeretnék nyugodtan ülni mellettetek, és nézni a tévét. Csakhogy ez lehetetlen: az agyam állandóan pörög, soha nem áll meg. Néha úgy érzem, beleőrülök, hogy folyton csinálnom kell valamit: táncolnom, írnom, földeket eladnom, Viorelröl gondoskodnom, vagy olvasnom valamit, bármit, ami a kezembe kerül. Szerintetek ez normális? - Talán a temperamentumod miatt van - mondta a férjem. A beszélgetésnek itt vége szakadt, éppúgy, mint minden beszélgetésünknek: Viorel elkezdett sírni, Sherine hallgatásba burkolózott, én pedig megint megbizonyosodhattam afelől, hogy a gyerekek soha nem ismerik el, amit a szüleik értük tettek. A másnapi reggeli közben azonban a férjem hozakodott elő újra a témával: - Nemrégiben, amikor Közel-Keleten voltál, újra fontolóra vettem a hazatérés lehetőségét. Én is elmentem az utcánkba, ahol laktunk: a házunk már nincs meg, bár az országot újjáépítik, az idegen megszállás és az állandó támadások ellenére. Egyfajta eufórikus állapotba kerültem, és azt gondoltam: lehet, hogy itt az ideje mindent újrakezdenünk? De éppen ez a szó, az „újrakezdés" rántott vissza a valóságba. Már túlvagyok azon a koron, amikor még megengedhettem magamnak az ilyesmit: ma már inkább azt akarom folytatni, amit csinálok, és nincs szükségem új kalandokra. Felkerestem azokat az embereket, akikkel azelőtt sokat találkoztam, és estefelé megittunk néhány pohár whiskyt. A barátaink többsége már nem él ott, akik maradtak, azok pedig állandóan panaszkodnak, hogy nem érzik biztonságban magukat. Elsétáltam az ismerős helyekre, és idegennek éreztem magam, mintha már semmi nem tartozna hozzám. És a legrosszabb az egészben az, hogy rájöttem: a visszatérés álma éppen amiatt foszlott semmivé, hogy meglátogattam a szülővárosomat. Mégis úgy érzem, szükség volt rá. A száműzetés dalai még mindig itt szólnak a szívemben, de tudom, hogy soha többé nem fogok Libanonban élni. Az a néhány nap, amit Bejrútban töltöttem, segített, hogy megértsem a helyet, ahol most élek, és hogy minden Londonban töltött percemet értékelni tudjam. - Mit akarsz ezzel mondani, papa? - Hogy igazad van. Talán valóban jobb, ha az ember megérti azokat a bizonyos fehér helyeket. Mi majd vigyázunk Viorelre, amíg utazol. A férjem bement a szobájába, és egy sárguló mappával tért vissza. Az örökbefogadási papírok voltak benne. Átnyújtotta Sherine-nek, megcsókolta, és kijelentette, hogy indulnia kell dolgozni. Heron Ryan, újságíró
Azon az 1990-es reggelen nem láttam mást a szállodám hatodik emeleti ablakából, csak a kormány épületét. Láttam, amint a tetején felhúzzák az ország zászlaját, kijelölve ezzel a pontos helyet, ahonnan a megalomániás diktátor elmenekült a helikopterén, hogy aztán néhány óra múlva utolérje a halál, azoknak az embereknek a keze által, akiket huszonkét éven keresztül elnyomott. Ceausescu leromboltatta a régi házakat, mert a fejébe vette, hogy olyan fővárost épít, amely vetekszik Washingtonnal is. Bukarest így elnyerte a legnagyobb - nem háború vagy természeti katasztrófa okozta - pusztítást elszenvedett város címét. Érkezésem napján még megpróbáltam sétálni az utcákon a tolmácsommal, de nem láttam mást, csak nyomort és valami furcsa zavartságot. Az az érzésem támadt, mintha itt nem létezne se múlt, se jövő, se jelen. Mintha valami időtlen homályban élnének itt az emberek anélkül, hogy tudnák, mi történik az országukban és a világ többi részén. Amikor tíz évvel később visszatértem és láttam, hogyan épül újjá hamvaiból az egész ország, megértettem, hogy az ember bármilyen nehézségen képes túltenni magát - a román nép nagyszerű példa erre. De azon a szürke reggelen, annak a lehangoló szállodának a szürke halljában csak az érdekelt, hogy sikerül-e a tolmácsomnak szereznie egy autót és elegendő üzemanyagot, hogy befejezhessem a kutatásomat, amit a BBC számára készítettem. A tolmács kés lekedett. engem pedig elfogott a kétség: megeshet, úgy kell visszatérnem Angliába, hogy nem értem el a célomat? Már jelentős összeget költöttem a történészek szerződtetésére, a forgatókönyv kidolgozására, az interjúk felvételére - de a tévé azt is kikötötte, hogy el kell mennem ahhoz a kastélyhoz, és meg kell tudnom, milyen állapotban van. Utazásom tehát sokkal többe került, mint ahogy azt előzetesen elképzeltem. Fel akartam hívni a kedvesemet, de azt mondták, hogy egy órát kell várni a vonalra. Nekem viszont nem volt vesztegetni való időm, hiszen tudtam, hogy a tolmács bármelyik pillanatban megérkezhet: úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok. Próbáltam szerezni valami angol nyelvű újságot, de nem sikerült. Hogy eltereljem a figyelmemet a kétségbeesésemről, elkezdtem - a lehető legdiszkrétebben - figyelni a körülöttem levő embereket. Teázgattak, és valószínűleg tudomást sem vettek mindarról, ami az előző évben az országukban történt: a népfelkelésekről, a temesvári polgárok hidegvérű meggyilkolásáról, az utcai lövöldözésekről a nép és a rettegett titkosszolgálat között, amely kétségbeesetten próbálta megtartani a hatalmat, ami lassacskán kicsúszott a kezei közül. Észrevettem egy három amerikaiból álló társaságot, egy érdekes nőt, aki azonban egy pillanatra sem nézett föl a divatlapból, amit olvasott, és egy asztalt, körülötte rengeteg emberrel, akik hangosan beszélgettek, de nem értettem a nyelvüket. Már ezredszer készültem fölállni, hogy odamenjek az ajtóhoz megnézni, jön-e már a tolmács, amikor belépett. Nem lehetett sokkal több húszévesnél. Leült, rendelt valami reggelit, és észrevettem, hogy angolul beszél. Egyik férfi sem vett tudomást a jelenlétéről, de a nő, aki magazint olvasott, fölnézett az újságjából. Talán feszült idegállapotom, vagy talán a nyomasztó
hely miatt viszonylag hamar sikerült összeszednem a bátorságomat, és odamentem hozzá. - Elnézést, nem szoktam ilyet csinálni. Szerintem a reggeli a legintimebb étkezés. Elmosolyodott, megmondta a nevét, és én azonnal fedezékbe húzódtam. Arra gondoltam, hogy biztosan prostituált. De tökéletesen beszélt angolul, és diszkréten volt öltözve. Ugy döntöttem, hogy inkább nem kérdezek semmit, és elkezdtem magamról beszélni. Dőlt belőlem a szó, és közben láttam, hogy a szomszéd asztalnál ülő nő leteszi a magazint, és a mi beszélgetésünkre figyel. - Szabadúszó vagyok, a londoni BBC-nek dolgozom, és most szeretnék valahogy eljutni Erdélybe... Láttam, hogy erre megváltozik a csillogás a szemében. - ... hogy befejezzem a kutatásomat a vámpír mítoszával kapcsolatban, amely egy dokumentumfilm anyagát képezi majd. Itt szünetet tartottam: ez a téma mindig felébreszti az emberek kíváncsiságát, de ő azon nyomban elvesztette az érdeklődését, mihelyt kiejtettem a számon látogatásom célját. - Elég, ha fölül egy buszra - felelte. - De ne gondol ja, hogy megtalálja, amit keres. Ha meg akarja ismerni Drakulát, olvassa el a könyvet. A szerzője sohasem járt ezen a vidéken. - Maga ismeri Erdélyt? - Nem tudom. - Ez nem válasz. Talán az angol nyelv az oka, bár a kiejtése tökéletes brit kiejtés. - De én is oda megyek - folytatta. - Busszal, persze. A ruhája alapján nem tűnt kalandornak, aki azért utazgat, hogy egzotikus helyekre jusson el. Megint fölébredt bennem a gyanú, hogy prostituált, és talán rám akar akaszkodni. - Ne vigyem el? - Már megvettem a jegyemet. Próbáltam még győzködni, abban a hitben, hogy ajánlatom visszautasítása csak a játék része. De hajthatatlan volt, és arra hivatkozott, hogy egyedül kell megtennie ezt az utat. Megkérdeztem, hová valósi, és láttam rajta, hogy habozik, mielőtt válaszolna: - Erdélybe, már mondtam. - Nem egészen így mondta. De ha már így van, segíthetne a film helyszíneinek felkutatásában, és... A tudattalanom azt súgta, hogy egy kicsit még erősködnöm kell: még mindig nem ment ki a fejemből az a gondolat, hogy esetleg prostituált, és nagyon, egyre jobban szerettem volna, ha együtt megyünk. De ő udvariasan visszautasította az ajánlatomat. Erre közbeszólt a másik nő is, mintha védelmébe venné a lányt, és kezdtem magam kellemetlenül érezni, ezért elhatároztam, hogy visszavonulok. Ekkor lihegve befutott a tolmács, és közölte, hogy mindent megszerzett, de egy kicsit drágább lesz, mint gondolta (sejtettem, hogy így lesz). Fölmentem a szobámba, fogtam a bőröndömet, amit már előzőleg öszszepakoltam, beültem egy rozoga orosz autóba, végigmentem a forgalom nélküli széles sugárutakon, és észrevettem, hogy a fényképezőgépem, a személyes holmim, az aggodalmaim, az ásványvizes palackom és a szendvicseim mellett magammal hoztam egy képet is, ami sehogy sem megy ki a fejemből.
Az elkövetkező napokban, miközben próbáltam öszszeállítani a történelmi Drakuláról szóló forgatókönyvet, és parasztokkal és értelmiségiekkel készítettem interjút a vámpír mítoszáról - persze sikertelenül, ahogy várható is volt -, lassacskán rádöbbentem, hogy már nem csak azért vagyok itt, hogy filmet készítsek az angol televíziónak. Szeretnék újra találkozni azzal az arrogáns, ellenszenves, önelégült lánnyal, akit egy kávézóban láttam, egy bukaresti szállodában, és most itt van valahol a közelemben. A lánnyal, akiről nem tudok semmit, csak a nevét, és mégis - akárcsak a vámpír és mítosza - mintha minden energiámat kiszívná belőlem. Ami persze abszurd, teljesen értelmetlen, és elfogadhatatlan az én világomban, és azokéban is, akikkel együtt élek. Deidre O'Neill, akit Edda néven ismernek - Nem tudom, miért jött ide. De bármi legyen is az oka, végig kell mennie az úton. Döbbenten nézett rám. - Ki maga? Elkezdtem beszélni a női magazinról, amit olvastam, és a férfi egy idő múlva otthagyott minket, és elment. Most már elárulhattam, ki vagyok. - Ha a foglalkozásomra kíváncsi: néhány éve szereztem orvosi diplomát. De nem hiszem, hogy ez az a válasz, amit hallani szeretne. Szünetet tartottam. - A következő lépése tehát az lesz, hogy körmönfont kérdésekkel megpróbálja kiszedni belőlem, mit csinálok itt, ebben az országban, ami most kezd előjönni a sötét alagútból. - Inkább egyenesen rákérdezek: mit csinál itt? Mondhattam volna, hogy a mesterem temetésére jöttem - úgy hiszem, kijár neki ez a tisztelet. De nem lett volna bölcs dolog erről beszélnem neki: noha a vámpírok iránt nem mutatott érdeklődést, láttam rajta, hogy a „mester" szó fölkeltené a figyelmét. Mivel az esküm tiltja a hazugságot, végül is egy „féligazsággal" válaszoltam neki: - Szeretném megnézni, hol élt egy bizonyos író, akit Mircea Eliadénak hívtak, és akiről valószínűleg még sohasem hallott. De Eliade, aki élete nagy részét Franciaországban töltötte, nagy szakértője volt a... mondjuk úgy... mítoszoknak. A lány ránézett az órájára, és úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. - Én nem a vámpírokról beszélek. Olyan emberekről beszélek, akik... mondjuk... azt az utat követik, amit maga. Éppen kortyolni akart a kávéjából, de félbehagyta a mozdulatot. - Maga a kormány embere? Vagy a szüleim bérelték föl, hogy kémkedjen utánam? Most én bizonytalanodtam el. Nem tudtam, érdemes-e folytatnom ezt a beszélgetést. Ezt az agresszivitást semmi sem indokolta. De láttam az auráját, a gyötrelmeit. Nagyon hasonlított rám, arra a nőre, aki az ő korában voltam. A külső és belső sérülések mindig arra indítottak, hogy a fizikai síkon meggyógyítsam az emberek testét, a spirituális síkon pedig segítsek nekik megtalálni a helyes utat. Arra gondoltam, hogy
csak annyit mondok: „A sebeid majd segítenek, kislány" - aztán fogom a magazint, és elmegyek. Ha így tettem volna, talán egész más irányt vesz Athena útja, és lehet, hogy még ma is élne, a férfi mellett, akit szeret. Gondoskodhatna a fiáról, látná, ahogy felnő, megházasodik, és elhalmozza őt unokákkal. Gazdag lenne, valószínűleg lenne egy saját ingatlanügynöksége. Mindene megvolt, abszolút mindene, hogy sikeres legyen: eleget szenvedett, hogy a maga javára tudja fordítani a sebeit, és csak idő kérdése volt, hogy csillapítsa nyugtalanságát, és továbbmenjen. De akkor mi tartott mégis ott, az asztalnál ülve, hogy folytassam a beszélgetést? A válasz igen egyszerű: a kíváncsiság. Nem értettem, miért van ott az a ragyogó fény abban a hideg szállodai hallban. Folytattam: - Mircea Eliade különös címmel írt könyveket: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok, például. Vagy A sámánizmus: Az extázis ősi technikái. A mesterem... - önkéntelenül is kimondtam ezt a szót, de ő nem hallotta meg, vagy úgy tett, mintha nem vette volna észre - ...nagyon szerette a munkáit. És az ösztöneim azt súgják, hogy magát is érdekli a téma. Megint az órájára nézett. - Nagyszebenbe megyek - mondta. - Egy óra múlva indul a buszom, az édesanyámat keresem, ha erre kíváncsi. Ingatlanügynökként dolgozom a Közel-Keleten, van egy majdnem négyéves fiam, elvált vagyok, a szüleim Londonban élnek. Mármint azok, akik örökbe fogadtak, ugyanis a vér szerinti anyám csecsemőkoromban elhagyott. Az észlelésnek valóban nagyon előrehaladott stádiumában volt: képes volt azonosulni velem, bár ezzel még nem volt tisztában. - Igen, erre voltam kíváncsi. - Ilyen messzire kellett utaznia, hogy egy írót kutasson? Nincsenek könyvtárak ott, ahol él? - Ez az író valójában csak az egyetem befejezéséig élt Romániában. Ezért ha a munkájáról akarnék többet megtudni, Párizsba, Londonba kellene utaznom vagy Chicagóba, ahol meghalt. De én nem a klasszikus értelemben kutatok: látni akarom, hol fordult meg. Érezni akarom, mi ihlette arra, hogy megírja azokat a dolgokat, amelyek meghatározták az életemet, és azoknak az életét, akiket tisztelek. - Orvosi könyveket is írt? Erre jobb nem felelni. Már értettem, hogy meghallotta a „mester" szót, de azt gondolta, hogy a szakmámmal van kapcsolatban. Fölállt. Azt hiszem, érezte, mire akarok kilyukadni láttam, hogy fényesebben ragyog a szeme. Csak akkor vagyok ilyen magas észlelési szinten, amikor egy hozzám nagyon hasonló emberrel állok szemben. - Nem kísérne el a pályaudvarig? - kérdezte. Dehogynem. A repülőm csak éjszaka indult, és még előttem állt egy unalmas, végeérhetetlen nap. Legalább lesz kivel beszélgetnem egy kicsit. Fölment a szobájába, majd visszatért, a kezében a bőröndjeivel, a fejében egy sor kérdéssel. Amint kiléptünk a szállodából, elkezdte a kérdezősködést. - Talán soha többet nem látom - mondta. - De érzem, hogy van bennünk valami közös. Ezért (hiszen
talán ez az utolsó beszélgetésünk ebben az inkarnációban) megkérhetem, hogy válaszoljon őszintén a kérdéseimre? Bólintottam. - Maga, aki olvasta ezeket a könyveket, hisz abban, hogy a tánc képes minket transzba ejteni, és megláttatni velünk egy fényt? És hogy ez a fény nem mond nekünk semmit, kivéve azt. hogy boldogok vagyunk-e, vagy boldogtalanok? Helyes a kérdés! - Feltétlenül. De ez nemcsak a táncra igaz, hanem mindenre, amiben összpontosítani tudjuk a figyelmünket, és elválhat egymástól a testünk és a lelkünk. Ilyen a jóga, az ima vagy a buddhisták meditációja. - Vagy a kalligráfia. - Ez még soha nem jutott eszembe, de lehet. Ezek ben a pillanatokban a test felszabadítja a lelket, így az fölszállhat a mennybe, vagy éppen leszállhat a pokolba - attól függ, hogy éppen milyen hangulatban va gyunk. Ezen a két helyen tanulhatja meg a lélek, ami re szüksége van: a pusztítást vagy az építést. De engem már nem érdekelnek ezek az individuális utak: az én hagyományomban a... figyel rám egyáltalán? - Nem. Láttam, ahogy megáll az utca közepén, és egy kislányt néz, akit mintha magára hagytak volna. Rögtön belenyúlt a zsebébe. - Ne tegye - mondtam. - Nézzen csak oda, a túloldalra: van ott egy nő, az a gonosz tekintetű. Ő tette ide ezt a gyereket, hogy... - Nem érdekel. Elővett némi aprópénzt. Megragadtam a kezét. - Inkább hívjuk meg valamire. Sokkal többet segítünk vele. Behívtam a gyereket egy presszóba, vettem neki egy szendvicset, és odaadtam neki. A kislány mosolygott és megköszönte - az utca másik oldalán álldogáló nőnek meg szikrázott a szeme a gyűlölettől. De a mellettem gyalogló lány szürke szemében most először jelent meg valami tiszteletféle. - Miről is beszélt? - Nem fontos. Tudja, mi történt az imént? Ugyanolyan transzba esett, mint tánc közben. - Téved. - Nem tévedek. Valami megérintette a tudattalanját - talán önmagát látta abban a kislányban: ha nem fogadták volna örökbe, ugyanígy koldult volna az utcán. És ebben a pillanatban megszűnt maga körül a világ: az agya nem válaszolt az ingerekre. A lelke kilépett a testéből, pokolra szállt, és ott találkozott a múltja démonaival. Ezért nem vette észre azt a nőt az utca túloldalán: mert transzban volt. Rendezetlen, kaotikus transzban, ami olyasmire késztette, ami elméletileg jó, de gyakorlatilag haszontalan. Mintha belepottyant volna egy... - ... egy fehér helyre két betű között. A pillanatba, amikor a zene egyik hangjának vége, és a másik még nem kezdődött el. - Pontosan. És az ilyen transz veszélyes lehet. Majdnem azt mondtam: „Az ilyen transzot a félelem szüli: megbénítja az embert, és tehetetlenné teszi, a teste nem válaszol, a lelke már nincs jelen. Maga megrémült, hogy mi történhetett volna, ha a sors nem veti
a szülei útjába." De ő már letette a földre a bőröndjeit, és a szemembe nézett. - Ki maga? Miért mondja nekem mindezt? - Orvosként Deidre O'Neill a nevem. Örvendek. És ) magát hogy hívják? - Athena vagyok. De az útlevelemben a Sherine Khalil név áll. - Ki adta magának ezt a nevet? - Nem fontos. De én nem a nevét kérdeztem, hanem azt, hogy ki maga. És miért szólított meg. És miért érzem én is úgy, hogy beszélgetnem kell magával. Talán azért, mert rajtunk kívül nem volt más nő abban a kávézóban? Nem hinném. Ráadásul csupa olyan dologról beszél, amik az én életemre is vonatkoznak. Fölvette a bőröndjeit, és folytattuk utunkat a buszpályaudvar felé. - Nekem is van egy másik nevem: Edda. De nekem nem véletlenül lett ez a nevem. Ahogy abban sem hiszek, hogy a véletlen hozott minket össze. Ott álltunk a buszpályaudvar bejárata előtt, emberek jártak ki-be: egyenruhás katonák, parasztok és szebbnél szebb nők, akik azonban úgy voltak felöltözve, mintha ötven évvel ezelőtt élnének. - Ha nem a véletlen volt, akkor maga szerint mi? Még fél óránk volt a busz indulásáig, és azt is válaszolhattam volna: az Anya volt. Hogy vannak olyan kiválasztott lelkek, amelyek különleges fényt árasztanak magukból, és ezeknek találkozniuk kell egymással; és ő - Sherine vagy Athena - egy ilyen lélek, de még sokat kell dolgoznia azért, hogy ezt az energiát a maga javára tudja fordítani. Elmagyarázhattam volna, hogy a varázslók klasszikus útját járja, akik az egyéni élményeiken keresztül keresik a kapcsolatot a fenti és a lenti világgal, de végül mindig tönkreteszik a saját életüket: csak szolgálnak, csak energiát adnak, és soha nem kapnak cserébe semmit. Elmagyarázhattam volna, hogy bár az utak valóban egyéniek, van egy mérföldkő, ahol az emberek találkoznak egymással, együtt ünnepelnek, megbeszélik a problémáikat, és felkészülnek az Anya Újjászületésére. Hogy az Isteni Fénnyel való kapcsolat a legvalóságosabb valóság, amit egy emberi lény megtapasztalhat, és az én hagyományaim szerint ezt a kapcsolatot mégsem lehet egyedül létrehozni, mert a több éves, évszázados üldözések sok mindenre megtanítottak minket. - Nem akar bejönni velem egy kávéra, amíg várom a buszt? Nem, nem akartam. Féltem, hogy olyan dolgokat is elmondok, amiket most még rosszul értelmezne. - Bizonyos emberek nagyon fontos szerepet játszottak az életemben - folytatta. - A lakásom tulajdonosa, például. Vagy a kalligráfus, akit egy Dubai melletti sivatagban ismertem meg. Hátha maga is mond valamit, amit megoszthatok velük, és visszaadhatom nekik, amit tőlük kaptam. Szóval, már vannak mesterei: nagyszerű! Érett a lelke. Már csak folytatnia kell a gyakorlást, ellenkező esetben elveszíti mindazt, amit már megszerzett. De biztos-e, hogy én vagyok a megfelelő ember? Egy pillanatra az Anyához fordultam segítségért: arra kértem, hogy adjon ihletet, mondjon valamit. Nem válaszolt - ami nem lepett meg, hiszen soha
nem válaszol, amikor nekem kell vállalnom egy döntés felelősségét. Átnyújtottam a névjegykártyámat, és elkértem az övét. Ő egy dubai címet adott meg, amiről fogalmam sem volt, hol van. Úgy döntöttem, viccelődöm egy kicsit, és egyben tovább vizsgáztatom. - Nem különös egybeesés, hogy három angol egy bukaresti kávézóban találkozik egymással? - Ha jól láttam a névjegyén, maga skót. Az a férfi pedig Angliában dolgozik ugyan, de többet nem tudok róla. Nagyot sóhajtott, azután hozzátette: - Én pedig... román vagyok. Közöltem, hogy most már sietnem kell a szállodámba, hogy gyorsan összepakoljam a holmimat. Most már tudta, hol talál meg, és ha úgy van megírva, újra találkozunk. Fontos, hogy hagyjuk, hogy a sors beavatkozzon az életünkbe, és eldönthesse, mi a legjobb mindannyiunk számára. Vosbo „Bushalo", 65 éves, vendéglős Ezek az európaiak idejönnek, és azt hiszik, hogy mindent tudnak, hogy jobb bánásmódot érdemelnek, hogy jogukban áll elárasztani minket a kérdéseikkel, és nekünk kutya kötelességünk válaszolni. Másrészt azt hiszik, hogy ha megváltoztatják a nevünket, és ezentúl „vándor népnek" vagy „romáknak" neveznek minket, jóvátehetik mindazt, amit elkövettek ellenünk. Én meg azt mondom, hogy inkább hívjanak minket továbbra is cigányoknak, de számoljanak le a legendákkal, amelyek bemocskolnak minket a világ színe előtt! Azzal vádolnak minket, hogy egy nő és maga az ördög bűnös viszonyának gyümölcseként jöttünk a világra. Azt mondják, hogy egyikünk ellopta még a szögeket is, amelyek Krisztust a kereszten tartották, s hogy az anyáknak résen kell lenniük, ha közeledik a karavánunk, mert elraboljuk a gyermekeket, és rabszolgává tesszük őket. Ezekkel akarják igazolni a sok mészárlást, amit a történelem folyamán elkövettek rajtunk. Úgy üldöztek minket, mint a középkorban a boszorkányokat. A német bíróságok évszázadokig nem fogadták el a tanúvallomásainkat. Amikor a nácizmus szele végigsöpört Európán, én már éltem, és láttam, hogy viszik el az apámat egy lengyelországi koncentrációs táborba, azzal a megalázó fekete háromszöggel, ami a ruhájára volt varrva. Az ötszázezer rabszolgamunkára deportált cigány közül csak ötezren maradtak életben, hogy elmesélhessék a történetüket. De senki, az égvilágon senki nem kíváncsi rá. Ezen a világtól elfeledett helyen, ahol a legtöbb törzsünk letelepedett, egészen tavalyig be volt tiltva a kultúránk, a vallásunk és a nyelvünk. Ha bárkit megkérdeznek a városban, hogy mi a véleménye a cigányokról, gondolkodás nélkül azt fogja felelni: „mind gazember". Bármennyire igyekszünk is véget vetni az állandó vándorlásnak és megállapodni valahol, ahol könnyen felismernek: a fajgyűlölet tovább él. A fiaimnak az iskolában a hátsó padokban kell ülniük, és nincs olyan nap, hogy ne érné őket bántódás. Aztán még ők vannak felháborodva, hogy nem válaszolunk a kérdéseikre, és próbáljuk titkolni a szárma-
zásunkat. De minek? Mindenki könnyen felismer egy cigányt, és mindenki tudja, hogy kell a „gaztetteink" ellen „védekeznie". Ha megjelenik egy értelmiséginek látszó lány, aki mosolyogva közli, hogy közülünk való, rögtön védekező állásba vonulok. Lehet, hogy a Securitate küldte, ennek az őrült diktátornak, a Conducatornak, a Kárpátok Géniuszának, a Vezérnek a titkosrendőrsége. Azt mondják, elítélték és agyonlőtték, de én nem hiszem el. A fiának még mindig nagy hatalma van errefelé, bár azt mondják, eltűnt. A lány kitartóan mosolyog - mintha olyan vicces lenne, amit mondok -, kijelenti, hogy az anyja cigány, és szeretne találkozni vele. Tudja a teljes nevét. Hogy juthatott hozzá ilyen információhoz, ha nem a Securitate támogatásával? Jobb nem ujjat húzni olyan emberekkel, akik kapcsolatban állnak a kormánnyal. Mondom neki, hogy nem tudok semmit, én csak egy cigány vagyok, aki tisztességes életet akar élni, de ő csak nem tágít: látni akarja az anyját. Ismerem azt a nőt, azt is tudom, hogy több mint húsz évvel ezelőtt szült egy gyermeket, akit árvaházba adott, és többet nem hallott róla. Be kellett fogadnunk magunk közé, a miatt a kovács miatt, aki a világ urának képzelte magát. De ki biztosítja, hogy ez az értelmiségi lány valóban Liliána lánya? Ha már úgy döntött, hogy felkeresi az anyját, legalább tisztelnie kéne a szabályainkat, és nem piros ruhában megjelenni, hiszen, gondolom, nem ma van az esküvője. Hosszabb szoknyát kéne fölvennie, hogy ne kísértse meg a férfiakat. És nem szólhatna hozzám úgy, ahogy szólt. Azért beszélek róla jelen időben, mert aki folyton úton van, annak nem létezik az idő - csak a tér. Nagyon messziről jöttünk, egyesek szerint Indiából, mások esküsznek rá, hogy Egyiptomból. De a lényeg az, hogy úgy cipeljük magunkkal a múltat, mintha a jelenünk lenne. És az üldöztetésünk folytatódik. A lány igyekszik kedvesnek tűnni, bizonygatja, hogy ismeri a kultúránkat, pedig ennek semmi jelentősége nincs: a hagyományainkat kéne ismernie. - A városban tudtam meg, hogy az úr egy Rom Baro, vagyis egy „nagy cigány", ami itt olyan, mint a törzsfőnök. Mielőtt idejöttem, sokat tanultam a történelmünkről... - Nem a „mi" történelmünk, kérem. Az enyém, a feleségemé, a gyerekeimé és a törzsemé. Maga európai. Magát soha nem dobálták meg kővel az utcán, ahogy engem, amikor ötéves voltam. - Azt hiszem, most már javul a helyzet. - Mindig javul, hogy aztán újra rosszabbodjon. De csak mosolyog tovább. Whiskyt kér: nálunk ilyet nem csinálnak a nők. Ha csak azért jött volna ide, hogy igyon, vagy társaságot keressen, úgy bánnék vele, mint egy vendéggel. Megtanultam kedves, figyelmes, elegáns lenni, mert ettől függ a megélhetésem. Ha egy-egy vendég szeretne többet megtudni a cigányokról, mondok neki néhány érdekességet, felhívom a figyelmét a zenekarra, ami hamarosan elkezd játszani, elmesélek két-három dolgot a kultúránkról, és azzal az érzéssel távoznak innen, hogy mindent tudnak rólunk. De ez a lány nem turistaként jött ide: ő kijelenti,
hogy a fajtánkhoz tartozik. Újra megmutatja az iratot, amit a kormánytól szerzett. Azt hiszem, a kormány öl, rabol és hazudik, de azt azért nem kockáztatja meg, hogy hamis iratokat állítson ki: úgy látszik, valóban ő Liliána lánya, hiszen ott áll a teljes neve, és a hely, ahol élt. A tévéből megtudtam, hogy a Kárpátok Géniusza, a Nép Atyja, mindannyiunk Conducatora, aki éheztetett minket, közben meg mindent külföldre exportált, akinek tele volt a palotája aranyozott evőeszközökkel, miközben a nép majd éhen veszett, na, ez a férfi az átkozott feleségével együtt azt parancsolta a Securitaténak, hogy járják végig az árvaházakat, és gyűjtsék össze a csecsemőket, hogy az állam gyilkosokat neveljen belőlük. Csak a fiúkat vitték el, a lányokat otthagyták. Talán '; tényleg Liliána lánya ez. Újra rápillantok az iratra, és gondolkodom, hogy eláruljam-e. hol van az anyja. Liliána megérdemli, hogy találkozzon ezzel az értelmiségivel, aki azt állítja, hogy „közülünk való". Liliána megérdemli, hogy szemtől szemben álljon ezzel a nővel. Azt hiszem, eleget bűnhődött már, miután elárulta a népét, összefeküdt azzal a gádzsóval (idegen - a szerkesztő megjegyzése), és szégyent hozott a szüleire. Talán elérkezett az ideje, hogy véget érjen a pokoljárása, és lássa, hogy a lánya életben maradt, jól keres, és talán még ki is segítheti a nyomorából. Talán kérhetnék egy kis pénzt az információért. És a népemnek is jól jöhet a szívesség a jövőben, hiszen zavaros időket élünk. Mindenhol azt hallani, hogy a Kárpátok Géniusza halott, meg jeleneteket mutatnak a kivégzéséről, de ki tudja, holnapra föltámadhat, ki tudja, lehet, hogy az egész csak csel volt, hogy kiderüljön, ki áll mellette, és ki árulná el az első adandó alkalommal. A zenészek mindjárt rázendítenek, térjünk vissza az üzletre! - Tudom, hol található meg ez a nő. És el is tudom vezetni hozzá. Most már kedvesebb hangnemben beszélek vele. - De ha jól sejtem, ez az információ sokat ér magának. - Erre is fölkészültem - feleli, és sokkal több pénzt nyújt át, mint amennyit kértem volna. - Ez még a taxira sem elég. - Még egyszer ennyit kap, amikor elérem a célom. És érzem, hogy most először elbizonytalanodik. Mintha félne elindulni. Azonnal elveszem a pénzt, amit letett a pultra, nehogy meggondolja magát. - Holnap elviszem Lilianához. Remeg a keze. Kér még egy whiskyt, de hirtelen belép a bárba egy férfi, aki meglátja, és megváltozik az arcszíne, aztán egyenesen odamegy hozzá. Rögtön látom rajtuk, hogy csak tegnap ismerték meg egymást, de ma már úgy beszélgetnek, mintha régi ismerősök lennének. A férfi szeme kívánja őt. Ő tökéletesen tisztában van ezzel, és még inkább provokálja. A férfi egy üveg bort kér. Leülnek egy asztalhoz, és úgy látszik, az anyakeresési história azonnal feledésbe merül. De nekem kell a pénzem másik fele. Amikor felszolgálom az italt, megkérdezem, melyik hotelban szállt meg, és közlöm, hogy reggel tízkor ott leszek érte.
Heron Ryan, újságíró Rögtön az első pohár bor után közölte - anélkül, hogy bármit kérdeztem volna, persze -, hogy van barátja: rendőr a Scotland Yardnál. Persze, hogy nem igaz: nyilván olvas a gondolataimban, és máris megpróbál leszerelni. Azt feleltem, hogy nekem is van barátnőm, így kvittek vagyunk. Tíz perccel a zene megszólalása után fölállt az asztaltól. Nagyon keveset beszélgettünk - a vámpírokról szóló kutatásomról semmit, csak általános témákról: hogy mi a benyomásunk a városról, meg hogy milyen rosszak az utak. De ettől a pillanattól fogva már nem a vonzó lányt láttam benne - és nemcsak én, hanem az egész étterem -, hanem egy istennőt, teljes dicsfényében, egy papnőt, aki angyalokat és ördögöket idéz meg. Behunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha már nem is tudná, ki ő, hol van, mit keres ezen a világon; mintha lebegne, megidézve a múltját, felfedve a jelenét, megjósolva a jövőjét. Alakjában keveredett egymással az érzéki és a szűzies, a pornográfia és a kinyilatkoztatás, Isten és a természet imádása. Mindenki abbahagyta az evést, és nézték, mi történik. Már nem ő követte a zenét, hanem a zenészek kísérték az ő lépéseit, és a régi nagyszebeni épület alatti kis étterem egy csapásra egyiptomi templommá változott, ahol ízisz imádói gyűlhettek össze, hogy elvégezzék termékenységi szertartásukat. A sült hús és a bor illata különös elegyet alkotott, amely transzba ejtett, kivezetett ebből a világból, és egy ismeretlen dimenzióba röpített minket. A húros és fúvós hangszerek már elhallgattak, csak a dob pergett tovább. Athena úgy táncolt, mintha máshol lenne, arcáról csöpögött a veríték, meztelen talpa dobogott a fapadlón. Egy nő fölállt, és egy kendővel gyengéden betakarta a nyakát és a keblét, mert a blúza bármelyik pillanatban lecsúszhatott volna a válláról. De úgy tűnt, ő észre sem veszi, hiszen más szférákban járt, olyan világok határán, amelyek érintkeznek ugyan a miénkkel, de soha nem mutatkoznak meg Az emberek elkezdtek ütemesen tapsolni, és Athena még gyorsabban táncolt, erőt merítve a tapsból. Forgott körbe-körbe, a semmiben egyensúlyozva, ma gával ragadva mindent, amit mi, szegény földi halan dók, alázatosan fölajánlhatunk a magasabb rendű istenségnek. És aztán hirtelen megállt, és vele együtt megállt mindenki, beleértve a zenészeket is, akik doboltak. A szemét még mindig behunyva tartotta, de az arcán végigcsorgott a könnye. Karját az égnek emelte, és így kiáltott: - Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem! Senki nem szólt semmit. Kinyitotta a szemét, mint ha mély álomból ébredne, és visszaült az asztalhoz. mintha mi sem történt volna. A zenekar folytatta a muzsikálást, a párok pedig elfoglalták a táncparkettet, és igyekeztek felhőtlenül szórakozni, de az egész helynek gyökeresen megváltozott a hangulata. Hamarosan mindenki kifizette a számláját, és elhagyta az ét termet.
- Minden rendben? - kérdeztem, amikor láttam, hogy magához tért a kemény fizikai megterhelés után. - Félek. Megtudtam, hogy juthatok el oda, ahova akarok. - Akarja, hogy elkísérjem? Megrázta a fejét. De megkérdezte, melyik szállodában lakom. Megadtam a címem. Az elkövetkező néhány napban befejeztem a kutatásaimat, a bérelt autóval visszaküldtem a tolmácsomat Bukarestbe, és már csak azért maradtam Nagyszebenben, hogy újra találkozzak vele. Bár engem világéletemben a logika vezérelt, és tisztában voltam vele, hogy a szerelmet gerjeszteni is lehet, nemcsak megtalálni, ezúttal mégis azt éreztem, hogy ha többet nem látom, életemnek egy fontos részét hagyom itt Erdélyben - pedig csak jóval később bizonyosodtam meg arról, hogy ez valóban így van. Harcoltam az unalom ellen azokon a végtelen délutánokon, többször is elsétáltam a buszmegállóba, hogy megnézzem, mikor indulnak buszok Bukarestbe, és több pénzt költöttem telefonálgatásra, mint amennyit független pénztárcám megengedett volna. Hívogattam a barátnőmet, aztán meg a BBC-t, és folyton magyarázkodtam, hogy nem készültem még el az anyaggal, hiányzik egy-két dolog, és szükségem van még egy kis időre, még egy napra, vagy talán kettőre, vagy egy hétre, és hogy a románok nagyon körülményesek, és mindig háborognak, ha valaki az ő szép Erdélyüket összekapcsolja Drakula horrortörténetével. Végül úgy tűnt, sikerült meggyőznöm a megbízóimat, hadd maradjak a megállapodásunk szerinti határidő után is egy darabig. A város egyetlen szállodájában laktunk, és egyszer csak megjelent, megpillantott a hallban, és gondolom, neki is átsuhant a fején az első találkozásunk. De ezúttal ő kezdeményezett beszélgetést, és én alig fértem a. bőrömbe az örömtől. Talán én is fontos vagyok neki. Később felfedeztem, hogy a mondat, amit őrült tánca végén mondott, valójában egy régi cigány szólás. Liliána, varrónő, kora és vezetékneve ismeretlen Jelen időben beszélek, mert számunkra nincs idő, csak tér. Mert mintha csak tegnap történt volna. Az egyetlen törzsi szokás, amit megszegtem, az volt, hogy az a férfi volt velem, amikor Athena megfogant. De a bábák így is jöttek, pedig tudták, hogy gádzsóval háltam, idegennel. Kibontották a hajamat, megragadták a köldökzsinórt, kötöttek rá néhány csomót, aztán a kezembe adták a kisbabát. Ilyenkor a hagyomány szerint az apja valamelyik ruhadarabjába kell tekerni a gyermeket. Hagyott nálam egy kendőt - rajta volt az illata, és néha megszagoltam, hogy közel érezzem magamhoz: most pedig tudtam, hogy örökre eltűnik ez az illat. Betekertem a kendőbe, és letettem a földre, hogy megkapja a Föld energiáját. Ott voltam, és nem tudtam, mit érezzek, mit gondoljak, de a döntésemet már meghoztam. A bábák azt mondták, hogy válasszak neki nevet, de ne áruljam el senkinek - csak akkor szabad kiejtenem a számon, amikor már megkeresztelték. Átadták a megszentelt olajat és az amuletteket, amiket majd a nyakába kell akasztanom két hét múlva. Egyikük azt mond-
ta, hogy ne aggódjak, az egész törzs gondoskodik majd róla, és hogy ne törődjek vele, ha megszólnak: hamar el fog múlni. Azt is tanácsolták, hogy alkonyat és pirkadat között ne menjünk ki az utcára, mert megtámadhatnak és megszállhatnak minket a tsinvarik (rossz szellemek - a szerkesztő megjegyzése), és akkor az egész életünk egy hatalmas tragédia lesz. Egy héttel később, amint fölkelt a nap, elmentem a nagyszebeni árvaházba, és letettem a bejárati kapuban, azt remélve, hogy valaki megtalálja és megszánja. De alighogy letettem, rám rontott egy ápolónő, karon fogott, és beráncigált az épületbe. Az arcomba kiabálta, hogy föl vannak készülve az ilyen viselkedésre, ezért mindig őrködik valaki a kapuban, hogy ne tudjunk olyan könnyen kibújni a gyermekszülés felelőssége alól. - Na persze, mit is várjon az ember egy cigánytól: szülnek, aztán ott hagyják a kölyküket, ahol tudják! Ki kellett töltenem egy adatlapot, és mivel nem tudtam írni, megint elismételte: - Hát persze: cigány. És ne próbáljon átverni minket hamis adatokkal, mert könnyedén rács mögé kerülhet! Félelmemben mindent elmondtam. Utoljára ránéztem, és csak annyit gondoltam: „Te névtelen lány, kapjál sok szeretetet az életben." Aztán elmentem, és órákig gyalogoltam az erdőben. Eszembe jutott a sok-sok éjszaka, amikor terhes voltam, és nem tudtam, hogy szeressem vagy gyűlöljem ezt a gyereket, meg a férfit, aki belém tette. Mint minden nő, én is arról álmodoztam, hogy egy szer rám talál az elvarázsolt herceg, elvesz feleségül. elhalmoz gyerekekkel és gondoskodással. De mint a legtöbb nő, végül én is beleszerettem egy férfiba, aki nem tudta nekem megadni mindezt - de feledhetetlen pillanatokat éltem át vele. És ezeket a pillanatokat sohasem értette volna meg ez a gyermek, aki örök életében bélyeget viselt volna a homlokán: gádzsó. apátlan gyermek lett volna. Én még el tudtam volna viselni a megaláztatást, de azt nem akartam, hogy ő is keresztülmenjen mindazon, amin én mentem keresztül, attól a pillanattól kezdve, hogy észrevettem: terhes vagyok. Sírtam, és összekarmoltam magam, mert azt hittem, a fájdalom majd elveszi az eszem, hogy ne tudjak gondolkodni, hogy visszatérjek az életbe, a szégyenbe. Valaki csak magához veszi ezt a kislányt, és én élhetek abban a reményben, hogy egyszer majd viszontlátom, ha már nagy lesz. Leroskadtam a földre, nekidőltem egy fának, és nem tudtam abbahagyni a zokogást. De amikor a könnyeim és a sebeim vércseppjei elérték a fa gyökerét, különös nyugalom lett úrrá rajtam. Mintha hangot hallottam volna, ami azt mondja, hogy ne aggódjak, mert a vérem és a könnyeim megtisztították a kislány útját, és enyhítik a szenvedéseimet. Azóta, ha elkeseredem, csak fölidézem magamban ezt a hangot, és megnyugszom. Ezért nem lepődtem meg, amikor láttam, hogy jön a Rom Báróval, aki kávét kért és italt, gúnyosan rám vigyorgott, aztán el is ment. A hang megmondta, hogy el fog jönni, és tessék, most itt van, itt áll velem szem-
ben. Szép, mint az apja, nem tudom, mit érez irántam - talán gyűlöl, amiért elhagytam. Nem érdemes magyarázkodnom, hogy miért tettem: úgysem értheti meg senki a világon. Egy örökkévalóságnak tűnik az idő, amíg szótlanul nézzük egymást, és nem mosolygunk, nem sírunk. nem csinálunk semmit. Aztán a lelkem mélyéből föltör egy szeretethullám, de nem tudom, érdekli-e, hogy mit érzek. - Éhes vagy? Ennél valamit? Az ösztön. Mindig az ösztön az első. Belépünk a kis szobába, ahol élek - és ami egyszerre nappali, hálószoba, konyha és dolgozószoba. Körülnéz, és megdöbben, de én úgy teszek, mintha nem venném észre: a tűzhelyhez megyek, és két tányér jó sűrű, zsíros zöldséglevessel térek vissza. Erős kávét főzök, és amikor beletenném a cukrot, végre megszólal: - Cukor nélkül kérem. Nem tudtam, hogy beszélsz angolul. Majdnem azt felelem, hogy „apádtól tanultam", de uralkodom magamon. Némán eszünk, és ahogy telik az idő, egyre otthonosabban érzem magam ebben a helyzetben: itt vagyok a lányommal, aki bejárta a világot, és most visszatért, sok utat megismert, és most hazatért. Tudom, hogy ez csak illúzió, de az élettől annyi kemény valóságot kaptam, hogy jólesik kicsit álmodozni. - Ki az a szent? - kérdi, és rámutat egy képre a falon. - Szent Sára, a cigányok védőszentje. Mindig is szerettem volna elmenni a templomába, Franciaországba, de mi nem mehetünk el innen. Nem is kaphatnék útlevelet, sem engedélyt, és ha kapnék, akkor se... Azt akartam mondani: „ha kapnék, akkor se lenne rá pénzem", de végül másképp fejeztem be a mondatot. Még azt hinné, hogy kérni akarok tőle. - ... ha kapnék, akkor se lenne rá időm, mert olyan sokat dolgozom. Visszatér a csönd. Megeszi a levest, rágyújt, a tekintete nem árul el semmit, nem látok benne érzelmeket. - Gondoltad, hogy egyszer még viszontlátsz? Azt felelem, hogy igen. És hogy tegnap tudtam meg, a Rom Baro feleségétől, hogy itt van az étteremben. - Vihar közeleg. Nem akarsz aludni egyet? - Én nem hallok semmit. A szél nem fúj se erősebben, se gyengébben, mint azelőtt. Inkább beszélgetni akarok. - Higgyél nekem. Annyi időm van rád, amennyit csak akarsz, ha akarod, soha nem mozdulok el mellőled... - Ne most mondd ezt. - ... de látom, hogy most fáradt vagy - folytatom, és úgy teszek, mintha meg se hallottam volna a szavait. Látom, hogy vihar közeleg. És mint minden vihar, pusztulást hoz. De a földeket is megnedvesíti, és az esővel a bölcsesség is leszáll az égből. Mint minden vihar, ez is el fog múlni. Minél hevesebb, annál gyorsabban. Hála Istennek, megtanultam szembenézni a viharokkal. És, mintha a Tenger Szent Máriái meghallottak volna, az első esőcseppek már rá is koppannak a bádogtetőre. A lány elszívja a cigarettáját, én pedig kézen fogom, és elvezetem az ágyamig. Lefekszik, és behunyja a szemét. Nem tudom, mennyi ideig aludt: én csak néztem, és
nem gondoltam semmire, és a hang, amit egykor az erdőben hallottam, azt mondta, hogy minden rendben, és ne aggódjak, mert a változások, amiket a sors idéz elő az emberekben, kedvezőek, csak meg kell tudni fejteni, ami bennük rejlik. Nem tudom, ki vette magához az árvaházból, ki nevelte fel, és ki csinált belőle ilyen független nőt, amilyennek látszik. Elmondtam egy imát ezért a családért, amelyik lehetővé tette, hogy a lányom életben maradjon, és jobb élete legyen. Az ima közepe táján féltékenységet, keserűséget, megbánást éreztem, és abbahagytam a beszélgetést Szent Sárával. Tényleg olyan fontos volt, hogy visszahozza ide? Most tessék, itt van minden, amit elvesztettem, és nem kaphatom vissza soha. De itt van szerelmem fizikai megtestesülése is Nem tudtam semmiről, és ugyanakkor minden föltárult előttem, eszembe jutott, hogy öngyilkos akartam lenni, hogy arra gondoltam, el kéne hajtani, meg arra, hogy elhagyom az otthonomat, és addig gyalogolok, amíg csak bírok, és eszembe jutott az a pillanat is, amikor megláttam a véremet és a könnyeimet azon a fán, és beszélgettem a természettel, amely attól a pillanattól kezdve el nem hagyott soha - bár ezt kevesen tudják a közösségemben. Pártfogóm, aki rám talált az erdőben, megértette mindezt, de ő már meghalt. „A fény változékony, a szél eloltja, a villám meggyújtja, nincs ott egy állandó helyen, mint a ragyogó nap - mégis megéri harcolni érte"' - mondogatta. Ő volt az egyetlen, aki elfogadott, és meg tudta győzni a törzset, hogy fogadjanak vissza maguk közé. Az egyetlen, akinek volt erkölcsi tekintélye elérni, hogy ne vessenek ki. És, sajnos, az egyetlen, aki már nem ismerheti meg a lányomat. Megsirattam, miközben mozdulatlanul feküdt az ágyamon a lányom, ő, aki kényelemhez volt szokva. Kérdések ezrei cikáztak a fejemben: kik fogadták örökbe, hol él, végzett-e valami iskolát, szeret-e valakit, mik a tervei. Mindazonáltal nem én jártam be utána a fél világot, hanem ő, vagyis: én most nem azért vagyok itt, hogy kérdezzek, hanem hogy válaszoljak. Kinyitotta a szemét. Meg akartam érinteni a haját, meg akartam adni neki azt a gyengédséget, amit annyi éven át őrizgettem, de nem tudtam, mit szólna hozzá, ezért inkább uralkodtam magamon. - Azért jöttél ide, hogy megtudd, miért... - Nem. Nem akarom megtudni, miért hagyja el egy anya a gyermekét: erre nincs magyarázat. Szavai szíven szúrnak, de nem tudok mit felelni. - Ki vagyok én? Milyen vér csörgedezik az ereimben? Tegnap, amikor megtudtam, hogy megtalálhatlak, iszonyatosan megrémültem. Hol kezdjem? Te, mint minden cigányasszony, nyilván ki tudod olvasni a jövőt a kártyákból, igaz? - Nem igaz. Ezt csak a gádzsókkal csináljuk, az idegenekkel, hogy megkeressük a kenyérre valót. Egymás között soha nem vetünk kártyát, nem jóslunk tenyérből, és nem próbáljuk meg látni a jövőt. Te pedig... - ... én is a törzs tagja vagyok. Még akkor is, ha a nő, aki világra hozott, eldobott magától. - Igen. - Akkor mit keresek itt? Láttam az arcodat, most
már nyugodtan visszamehetek Londonba, vége a szabadságomnak, mehetek dolgozni. - Szeretnél hallani az apádról? - Egy csöppet sem érdekel. És hirtelen megértettem, hogyan tudnék segíteni neki. Mintha valaki másnak a hangja szólalt volna meg belőlem: - Értsd meg jobban a vért, ami az én ereimben és a te szívedben folyik. A mesterem beszélt belőlem. Újra becsukta a szemét, és csaknem tizenkét órát aludt. Másnap elvittem Nagyszeben környékére, ahol felavattak egy múzeumot a környék házairól. Most először részesültem abban az örömben, hogy reggelit készíthettem neki. Most már kipihentebb volt, és nyugodtabb, rengeteget kérdezett a cigány kultúráról, de rólam semmit. Kicsit magáról is beszélt: megtudtam, hogy nagymama vagyok! Nem mesélt a férjéről, sem pedig az örökbefogadóiról. Kimondta, hogy földeket ad el egy távoli helyen, és hogy hamarosan visszamegy dolgozni. Felajánlottam, hogy megtanítom olyan amuletteket készíteni, amelyek elűzik a rosszat, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ám amikor gyógyfüvekről meséltem neki, megkért, hogy mutassak meg neki néhányat, hogy ő is felismerje őket. A kertben, ahol sétáltunk, igyekeztem minden ismeretemet átadni neki, bár biztos voltam benne, hogy mindent elfelejt, amint visszatér a hazájába - vagyis Londonba, mint megtudtam. - Nem mi birtokoljuk a földet: a föld birtokol minket. Mivel azelőtt mindig úton voltunk, minden, ami körülvett minket, a miénk volt: a növények, a víz, a tájak, amelyeken áthaladtak a karavánjaink. Törvényeink a természet törvényei voltak: mindig csak a legerősebbek maradnak fenn, és mi, a gyengék, az örök száműzöttek, megtanultuk rejtegetni az erőnket, hogy csak a megfelelő pillanatban használjuk. Hisszük, hogy nem Isten teremtette a világot: Isten maga a világ, és mi Benne vagyunk, Ő pedig bennünk van. Bár... Megálltam. De aztán mégis folytattam, mert úgy éreztem, ezzel a pártfogóm előtt tisztelgek. - Szerintem nem is Istennek, hanem Istennőnek kellene hívnunk. Anyának. Nem olyannak, aki otthagyja a lányát egy árvaházban, hanem olyannak, aki bennünk van, és megvéd minket, ha veszélybe kerülünk. Mindig velünk lesz, amíg mindennapi feladatainkat szeretettel és örömmel végezzük, és megértjük, hogy mindez nem szenvedés, hanem a Teremtés dicsérete. Athena - most már tudtam a nevét - az egyik kerti házikó felé fordította a tekintetét. - Mi az? Templom? A mellette eltöltött órák visszaadták az erőmet. Megkérdeztem, nem akar-e inkább valami másról beszélgetni. Egy pillanatra eltöprengett, mielőtt válaszolt. - Szeretném meghallgatni, mi mondanivalód van a számomra. Bár - ha jól értettem azt a sok mindent, amit végigolvastam, mielőtt idejöttem - amiről most beszélsz, annak semmi köze nincs a cigány hagyományokhoz. - A pártfogómtól tanultam mindezt. Mivel olyan dol-
gokat tudott, amiket a cigányok nem tudnak, rá tudta venni a közösséget, hogy fogadjanak vissza maguk közé. És minél többet tanultam tőle, annál közelebb kerültem az Anya energiájához - éppen én, aki nem fogadtam el az anyaság áldását. Megragadtam egy kis cserjét, és azt mondtam: - Ha a fiad belázasodik, fektesd egy fiatal növény mellé, és rázd meg a leveleit: a láz átszáll a növényre. Ha el vagy keseredve, akkor szintén tegyél így. - Mesélj inkább a pártfogódról! - Azt mondta, hogy a Teremtés eleinte mélységesen magányos volt. Aztán nemzett magának valakit, akivel beszélgethet. Ezek ketten aztán egy szerelmi aktusban csináltak egy harmadikat, és innentől kezdve hamarosan ezerszeresére, milliószorosára sokszorozódott az egész. A templomról kérdeztél, amit az előbb láttunk: nem tudom, miféle, és nem is érdekel. Az én templomom a kert, az ég, a tó és az őt tápláló patak vize. Az én népem azokból az emberekből áll, akik ugyanígy értik a világot, nem pedig azokból, akikhez a vérein köt. Az én szertartásom együtt lenni velük, és megünnepelni mindazt, ami körülvesz minket. Mikor akarsz hazamenni? - Talán holnap. De csak ha nem zavarok. Újabb seb a szívemben, de nem szólhatok semmit. - Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Csak azért kérdeztem, mert szeretném megünnepelni a többiekkel az érkezésedet. Ma is lehet, ha beleegyezel. Nem mond semmit, és ezt „igen "nek veszem. Visz szamegyünk az otthonomba, újra enni adok neki, azt mondja, el kell mennie a szállodába néhány ruháért, és mire visszaér, én már mindent megszerveztem. Kimegyünk egy dombra, a várostol délre, leülünk a tűz köré, amit az imént gyújtottunk meg, zenélünk, énekelünk, táncolunk, történeteket mesélünk egymásnak. Ő mindent végignéz, de nem vesz részt semmiben, pedig a Rom Baro mesélte, hogy kitűnő táncos. Évek óta most először vagyok boldog, mert együtt ünnepelhetem a lányommal a csodát, hogy mindketten élünk, egészségesek vagyunk, és elmerülünk a Nagy Anya szeretetében. A szertartás végén közli, hogy éjszaka a szállodában alszik. Megkérdezem, hogy búcsút kell-e vennünk, de azt feleli, hogy még nem. Holnap visszajön. És ettől kezdve egy héten keresztül imádom a lányommal együtt az Univerzumot. Egyik este elhozza 1 egy barátját is, de egyfolytában azt hangoztatja, hogy 1 nem a szerelme, és nem is ő a gyermeke apja. A férfi, '¦ aki vagy tíz évvel idősebb nála, megkérdezi, kit imádunk a szertartásainkon. Megmagyarázom neki, hogy a pártfogóm szerint imádni csak azt lehet, ami kívül van a világunkon. Mi tehát nem imádjuk a Teremtést. hanem eggyé válunk vele. - De azért imádkoznak? - Én, személy szerint szoktam imádkozni Szent Sárához. De itt mindannyian az egész részei vagyunk, és imádkozás helyett inkább ünneplünk. Úgy éreztem, Athena büszke a válaszomra. Valójában a pártfogóm szavai voltak ezek. - És miért kell ezt együtt csinálniuk, hiszen bárki ünnepelheti otthon, magányosan is az eggyé válását az Univerzummal?
- Mert a többiek én vagyok. Ebben a pillanatban hogy most én szúrtam - Holnap elmegyek -
vagyok. Én pedig a többiek Athena rám nézett, és tudtam, szíven őt. mondta.
- Mielőtt elmész, búcsúzz el az anyádtól!. Egész idő alatt most használtam először ezt a szót. Nem remegett a hangom, a tekintetem határozott maradt, és tudtam, hogy a történtek ellenére az én vérem, az én méhem gyümölcse áll velem szemben. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki most érti meg, hogy a világ még sincs tele szörnyekkel és átkokkal, ahogy a felnőttek tanították: szeretettel van tele, függetlenül attól, hogy ez a szeretet milyen formában nyilvánul meg. És ez a szeretet elnézi a hibáit, és megbocsátja a bűnt. Hosszan átölelt. Aztán végigsimította a kendőt, amit a fejemen hordok - bár nincs férjem, a cigány hagyományok megkövetelik, hogy hordjam, mert már nem vagyok szűz. Mit hozhat még nekem a holnap, azon kívül, hogy elmegy az a lény, akit a távolból is mindig szerettem - és féltem? Én voltam mindenki, és mindenki én volt, és az én magányom. Másnap Athena virágcsokorral a kezében jelent meg, rendbe tette a szobámat, és azt mondta, hogy szemüveget kéne vennem, mert a varrás elrontja a szememet. Megkérdezte, hogy az emberek, akikkel együtt ünnepelek, nem kerülnek-e emiatt összetűzésbe a törzzsel. Azt feleltem, hogy nem, mert a pártfogom tiszteletre méltó ember volt, aki sok olyasmit tudott, amit mi nem, és az egész világon voltak tanítványai. Kimondtam, hogy nem sokkal az ő érkezése előtt halt meg. - Egyik nap odament hozzá egy macska, és a lábához dörgölőzött. A mi kultúránkban ez halált jelent, és mindannyian nagyon megijedtünk. De létezik egy szertartás, amivel meg lehet törni ezt az átkot. De a pártfogóim azt mondta, hogy ideje már indulnia: nagy utazás vár rá, olyan világok felé, amelyeknek csak a létezéséről tud, hogy aztán gyermekként szülessen újjá, de előbb még megpihenjen az Anya ölén. Egyszerű temetése volt, egy közeli erdőben, de az egész világból jöttek emberek, hogy megnézzék. - Nem volt köztük egy fekete hajú, harmincöt év körüli nő? - Nem figyeltem föl rá, de lehetséges. Miért kérdezed? - Találkoztam valakivel egy bukaresti szállodában, aki azt mondta, hogy egy barátja temetésére jött. Azt hiszem, olyasmit is mondott, hogy a „mestere" volt. Megkért, hogy meséljek még a cigányokról, de nem sok újat tudtam neki mondani. Elsősorban azért, mert a szokásainkon és a hagyományainkon kívül nem nagyon ismerjük a saját történelmünket. Azt mondtam, hogy egyszer majd menjen el Franciaországba, és vigyen a nevemben egy kendőt a Saintes-Maries-de-laMer nevű faluba, a Sára-szobornak. - Azért jöttem, mert valami hiányzott az életemből. Ki kellett töltenem a fehér helyeimet, és azt gondoltam, hogy elég lesz, ha meglátom az arcodat. De nem elég: azt is meg kellett értenem, hogy... szerettek. - Most is szeretnek.
Hosszasan hallgattam. Végre szavakba önthettem, amit azóta el akartam mondani neki, hogy útnak eresztettem. Hogy ne érzékenyüljek el túlságosan, hozzátettem: - Szeretnék kérni valamit. - Amit akarsz. - Szeretnék bocsánatot kérni. Az ajkába harapott. - Mindig is nyugtalan ember voltam. Sokat dolgozom, túl sokat foglalkozom a fiammal, olyan intenzitással táncolok, mint egy őrült, elsajátítottam a kalligráfia művészetét, ingatlanügynök-tanfolyamokra járok, és egyik könyvet olvasom a másik után. Mindezt azért, hogy elkerüljem azokat a pillanatokat, amikor nem történik semmi, mert ezek a fehér helyek mindig az abszolút üresség érzését keltik bennem, ahol nincs egy morzsányi szeretet sem. A szüleim mindig mindent megtettek értem, és azt hiszem, folyton csalódniuk kell bennem. De itt, amikor együtt voltunk, és együtt ünnepeltük a természetet és a Nagy Anyát, észrevettem, hogy ezek a fehér helyek elkezdenek megtöltődni. Szünetekké alakultak át - vagyis azokká a pillanatokká, amikor az ember felemeli a kezét a dobról, mielőtt újra ráüt. Azt hiszem, most már elmehetek. Nem mondom, hogy megnyugodva megyek el, mert az életemnek még mindig szüksége van arra a ritmusra, amihez hozzászoktam. De azt sem mondom, hogy keserűséggel megyek el. Minden cigány hisz a Nagy Anyában? - Ha megkérdeznéd, egyikük sem felelne igennel. Mindenhol magukévá tették a hiedelmeket és szokásokat, ahol letelepedtek. Az egyetlen dolog, ami összeköt minket, az Szent Sára tisztelete, és a hagyomány, hogy életünkben legalább egyszer elzarándokolunk a sírjához, Saintes-Maries-de-la-Merbe. Egyes törzsek Káli Szárának, vagyis Fekete Sárának nevezik. Vagy a Cigányok Szűzének, ahogy Lourdes-ban is ismerik. - Mennem kell - mondta Athena egy idő után. - A barátom, akit megismertél, velem jön. - Jó embernek látszik. - Ugy beszélsz, mint egy anya. - Az anyád vagyok. - A lányod vagyok. Átölelt, de most könnyes volt a szeme. Végigsimítottam a haját, miközben a karjaimban tartottam, amiről mindig is álmodoztam, attól kezdve, hogy a sors vagy a félelmem - elválasztott minket egymástól. Kértem, hogy vigyázzon magára, mire ő azt felelte, hogy sokat tanult már az élettől. - És még többet fogsz tanulni, mert bár ma már mi is házak, városok, munkahelyek foglyai vagyunk, az ereinkben még ott csörgedezik a hajdani karavánok és vándorlások ideje, és mindaz a tudás, amit a Nagy Anya helyezett az utunkba, hogy életben maradhassunk. Tanulj, de mindig emberek közt tanulj. Ne maradj magadra a keresésben, mert különben - ha hibázol - nem lesz, aki kijavítson. Csak sín, és közben szorosan ölelt, mintha nem akarna elengedni. Könyörögtem a pártfogómnak, ne engedje, hogy kicsorduljon a könnyem, mert én a legjobbat akartam Athenának, és tudtam, hogy az ő sorsa az, hogy továbbmenjen. Itt, Erdélyben az én szerete-
temen kívül nem találna semmit. S bár úgy gondolom, hogy a szeretet önmagában is elég ahhoz, hogy értelmet adjon egy egész életnek, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy, ha akarnám, sem kérhetném meg, hogy áldozza fel a jövőjét, csak azért, hogy mellettem maradjon. Athena homlokon csókolt, és elment anélkül, hogy elköszönt volna - talán azt gondolta, hogy egyszer még visszajön. Karácsonykor rendszeresen küldött anynyi pénzt, hogy egész évben ne kelljen varrnom, de én soha nem mentem el a bankba, hogy kiváltsam a csekkjeit, és a törzsem összes tagja azt gondolta, hogy ostoba vagyok. Hat hónapja azonban nem küldött pénzt. Talán megértette, hogy szükségem van a varrásra, hogy kitöltsem valamivel azt, amit ő „fehér helyeknek" nevez. Bármennyire szeretném is újra látni, tudom, hogy soha többet nem tér vissza. Most bizonyára nagy üzletasszony, hozzáment a férfihoz, akit szeret, és biztosan sok unokám van, és a vérem tovább él ezen a földön, és a bűneim megbocsáttattak. Samira R. Khalil, háziasszony Abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón, örömujjongások közepette, magához szorítva a rémült Viorelt, megértettem, hogy utazása jobban sikerült, mint gondoltam. Éreztem, Isten meghallgatta az imáimat, és most már nincs több dolog, amit meg kell tudnia önmagáról, végre normális életet élhet, nevelheti a fiát, újra férjhez mehet, és végleg maga mögött tudhatja nyugtalanságát, ami hol eufóriába, hol depresszióba taszította. - Szeretlek, anya. Most én öleltem magamhoz, jó erősen. Bevallom, távolléte alatt volt néhány álmatlan éjszakám, amikor rettegtem a gondolattól, hogy ideküld valakit Viorelért, és soha többet nem térnek vissza. Miután jóllakott, megfürdött, elmesélte találkozását a vér szerinti anyjával, és leírta az erdélyi tájat (én nem nagyon emlékeztem rá, hiszen akkor engem csak az érdekelt, hogy minél előbb megtaláljam az árvaházat), megkérdeztem, mikor akar visszamenni Dubaiba. - A jövő héten. Előtte még el kell mennem Skóciába, hogy találkozzak valakivel. Egy férfival! - Egy nővel - folytatta, amikor, gondolom, észrevette arcomon a cinkos mosolyt. - Érzem, hogy küldetésem van. Amikor az életet és a természetet ünnepeltem, olyan dolgokat fedeztem föl, amiknek a létezéséről addig fogalmam sem volt. Amiről azt hittem, hogy csak a táncban találhatom meg, ott van mindenütt. És női arca van: láttam a... Megijedtem. Félbeszakítottam, és azt mondtam, hogy az ő küldetése nem más, mint hogy fölnevelje a gyerekét, igyekezzen egyre jobb lenni a munkájában, még több pénzt keresni, újra férjhez menni, és tisztelni Istent, úgy, ahogy megismertük Őt. De Sherine meg sem hallotta a szavaimat. - Akkor történt, amikor egyik éjszaka a tűz körül ül-
tünk, ittunk, történeteket meséltünk, nevettünk, zenét hallgattunk. Egyetlen alkalmat kivéve - amikor az étteremben voltam - nem éreztem szükségét annak, hogy táncoljak. Mintha valami máshoz gyűjteném az energiát. Hirtelen azt éreztem, hogy minden életre kel körülöttem, és együtt dobog a szívemmel: eggyé váltam a Teremtéssel. Sírtam örömömben, amikor láttam, hogy a tűz lángjai közül női arc bontakozik ki, és együttérzőn rám mosolyog. Hirtelen megborzongtam: cigány varázslat, ez egészen biztos. De rögtön eszembe jutott a kislány az iskolában, aki volt, és aki azt mondta, hogy látott „egy fehér ruhás nőt". - Ne hagyd, hogy félrevezessenek ezek a dolgok, mert ezek az ördög művei. Mindig jó példát láttál tőlünk: nem élhetnél te is normális életet? Úgy látszik, elhamarkodottan gondoltam azt, hogy jót tett neki a találkozás a vér szerinti anyjával. De ahelyett, hogy dühösen visszavágott volna, ahogy szokott, mosolyogva folytatta: - Mi a normális? Minek terheli túl magát az apám még mindig, amikor már három nemzedék eltartására elegendő pénzünk van? Becsületes ember, megérdemli, amije van, de folyton azt hajtogatja, ráadásul ÍVJ kissé büszkén, hogy túlterheli magát. Minek? Mit akar még elérni? - Dicső életet, amire büszke lehet. - Amikor veletek laktam, mindig, amikor hazajöttem az iskolából, megkérdezte tőlem, megcsináltam-e minden feladatot. Aztán megmagyarázta, mennyire fontos a munkája a világ számára, bekapcsolta a tévét, megjegyzéseket fűzött a libanoni politikai helyzetről szóló hírekhez, és elalvás előtt még szakkönyveket olvasott. Örökké elfoglalt volt. És veled is ugyanez a helyzet. Én voltam a legjobban öltözött gyerek az osztályban, zsúrokra jártál velem, takarítottad a házat, mindig kedves voltál, megértő, és kifogástalan nevelésben részesítettél. De most, hogy közeleg az öregkor, mihez kezdtek? Hiszen én már felnőttem, és független vagyok! - Utazgatni fogunk. Bejárjuk a világot, és élvezzük a jól megérdemelt pihenést. - És miért nem kezditek el már most, amikor még egészségesek vagytok? Ezt a kérdést már én is föltettem magamnak. De úgy éreztem, a férjemnek szüksége van a munkájára nem a pénzre, hanem arra, hogy hasznosnak érezze magát, és hogy bebizonyíthassa: egy menekült is betartja az ígéreteit. Amikor szabadságot vett ki, de nem utazott el, mindig megtalálta a módját, hogy valami hasznosat csináljon: bement az irodájába, beszélt a barátaival, fontos döntéseket hozott, amik később is ráértek volna. Próbáltam rávenni, hogy menjünk el színházba, moziba, múzeumba, és általában sikerült is, de éreztem, hogy csak a kedvemben akar járni, és ő maga nem élvezi a kikapcsolódást. Nem érdekelte más, csak a cég, a munka, az üzlet. Most először beszélgettem Sherine-nel úgy, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék, és nem a lányommal - de olyan nyelvet használtam, amit könnyen megért, ám biztosan nem ért félre.
- Azt mondod, hogy az apád is ki akarja tölteni azt, amit te „fehér helyeknek" nevezel? - Azon a napon, amikor nyugdíjba megy, bár lehet, hogy ez a nap soha nem jön el, biztos lehetsz benne, hogy depresszióba esik. Mihez kezd majd ezzel a fáradságos munkával kivívott, hirtelen rázúduló szabadsággal? Mindenki gratulál majd neki a briliáns karrierjéhez, az örökséghez, amit ránk hagy, a feddhetetlenséghez, mellyel a cégét irányította. De senkinek nem lesz rá ideje: az élet megy tovább, és mindenki nyakig elmerül benne. A papa újra száműzöttnek érzi majd magát, csakhogy ezúttal nem talál olyan országot, amelyik befogadja. - Van jobb ötleted? - Csak egy: nem akarom, hogy velem is ez történjen. Túlságosan nyugtalan vagyok. Persze ne érts félre: semmiképpen nem akarlak titeket hibáztatni a rossz példa miatt. De nekem változtatnom kell. Méghozzá gyorsan. Deidre O'Neill, más néven Edda Teljes sötétségben ülünk. A fiú persze rögtön kimegy a szobából - az éjszaka a félelem birodalma, a múlt szörnyeié, abból a korból, amikor még úgy vándoroltunk, mint a cigányok, mint néhai mesterem (az Anya legyen könyörületes a lelkéhez, és gyengéden gondoskodjon róla, amíg vissza nem tér). Athena nem tudja, mit csináljon, amióta leoltottam a villanyt. A fiáról kérdez, azt felelem, hogy ne aggódjon, hagyja csak rám. Kimegyek, bekapcsolom a tévét, egy rajzfilmcsatornára kapcsolok, és leveszem a hangot: a fiút mintha hipnotizálnák, és kész, az ügy el is van rendezve. Azon töprengek, hogyan lehetett régen, amikor a nők ugyanígy magukkal vitték a gyermekeiket a szertartásokra, és még nem volt televízió. Akkor vajon mit csináltak a tanítók? Na, mindegy, ez nem az én problémám. Amit most a fiú átél a tévé előtt - a készülék egy másik valóság kapuja -, voltaképpen ugyanaz, mint amit Athenában is elő fogok idézni. Olyan egyszerű az egész - és mégis olyan bonyolult! Egyszerű, mert elég, ha megváltoztatjuk a hozzáállásunkat: nem keresem többé a boldogságot. Mostantól kezdve független vagyok, a saját szememmel nézem a világot, és nem mások szemével. Mostantól a lét kalandjait keresem. És bonyolult is, hiszen miért ne keresném a boldogságot, amikor világéletemben azt tanultam, hogy ez az egyetlen cél, amiért érdemes küzdeni? Miért kockáztatnám meg, hogy olyan útra térjek, amelyen rajtam kívül nem jár senki? És voltaképpen mi az a boldogság? Szerelem - hangzik a válasz. De a szerelem nem hoz, soha nem hozott boldogságot. Éppen ellenkezőleg: szenvedés, harcmező, álmatlan éjszakák, örök bizonytalanság, hogy helyesen cselekszünk-e. Az igazi szerelem eksztázis és gyötrelem elegye. Akkor béke. Béke? Ha ránézünk az Anyára, azt látjuk, hogy soha sincs békében. A tél harcol a nyárral, a Nap és a Hold soha nem találkozik egymással, a tigris üldözi az embert, aki fél a kutyától, aki üldözi a macskát, aki üldözi az egeret, aki pedig ráijeszt az emberre. A pénz. boldogságot hoz. Rendben: ezek szerint min-
denki, aki már elérte, hogy magas színvonalon élhet, abbahagyhatja a munkát. De nem így van! Akinek van pénze, csak még idegesebb lesz, mintha attól félne, hogy mindent elveszíthet! A pénz pénzt fial, ez igaz. A szegénység valóban szülhet boldogtalanságot, de ennek az ellentéte nem feltétlenül igaz. Én már eleget kerestem a boldogságot - most az örömöt keresem. Az öröm olyan, mint a szex: van eleje és vége. Én gyönyört akarok. Örülni akarok. Mi az a boldogság? Én már nem esem ebbe a csapdába. Amikor társaságban vagyok, és létezésünk legfontosabb kérdésével provokálom a többieket, mindig azt mondják: „Én boldog vagyok." Akkor folytatom: „De hát nem akarnál még többet, nem akarsz továbblépni?" Erre mindenki azt feleli: „Dehogynem!" Akkor kijelentem: „Tehát mégsem vagy boldog." Erre mindenki valami másra tereli a szót. De inkább visszatérek a szobába, ahol Athena ül. Sötét van. Hallgatja a lépteimet, és a gyufa sercenését. Meggyúllad egy gyertya. - Körülöttünk minden az Egyetemes Vágy része. Nem boldogság: vagyis a vágyak soha nem teljesek. Amikor beteljesülnek, már nem vágyak többé, igaz? - Hol van a fiam? - A fiad jól van, tévét néz. Azt akarom, hogy csak a gyertyát nézd, és ne beszélj, ne mondj semmit. Csak higgy. - Mit higgyek? - Azt kértem, hogy ne mondj semmit. Higgy, és kész - ne kételkedj semmiben. Élsz, és ez a gyertya az egyetlen dolog az univerzumodban - higgy ebben. Örökre felejtsd el azt az elképzelést, hogy az út valami cél elérésének a módja. Valójában minden lépésünk megérkezés. Minden reggel mondd el magadban: „megérkeztem". Meglátod, hogy sokkal könnyebb lesz kapcsolatba kerülnöd napod minden pillanatával. Szünetet tartottam. - A gyertya lángja megvilágítja a világodat. Kérdezd meg: „Ki vagyok?" Megint vártam egy kicsit. Majd folytattam. - Képzelem, mi a válasz: ez és ez vagyok, ilyen és ilyen élményeim voltak. Van egy fiam. Dubaiban dolgozom. Most faggasd tovább a lángot: „Ki nem vagyok?" Megint vártam. Majd tovább folytattam: - Biztosan azt felelteti: nem vagyok elégedett. Nem vagyok tipikus családanya, aki csak a gyermekével törődik, meg a férjével, a lakásával, a kertjével és a nyaralóval, ahol minden évben üdül a család. Eltaláltam? Beszélhetsz. - Eltaláltad. - Akkor jó úton vagyunk. Te - akárcsak én - egy elégedetlen ember vagy. A te „vakwágod" nem egyezik a többi ember „valóságával". És félsz, hogy a fiad is ugyanerre az útra lép majd, igaz? - Igaz. - Mégis tudod, hogy nem állhatsz meg. Harcolsz, de nem tudsz uralkodni a kétségeiden. Nézd meg jól ezt a gyertyát, ebben a pillanatban ez a te univerzumod. Összpontosítja a figyelmedet, csak egy kicsi részt világít meg maga körül. Lélegezz mélyet, tartsd bent a levegőt a tüdődben, ameddig csak bírod, és aztán fújd ki. Ismételd meg ezt ötször!
Engedelmeskedett. - Ez a gyakorlat biztosan megnyugtatta a lelkedet. Most jusson eszedbe, amire kértelek, higgy. Hidd, hogy képes vagy rá, hidd, hogy megérkeztél oda. ahova akartál. Ma délután, teázás közben elmesélted, hogy életednek egy pontján sikerült megváltoztatnod az embereket. Azt mondtad, azzal változtattad meg az emberek viselkedését a bankban, hogy megtanítottad őket táncolni. Nem igaz. Azért változtattad meg őket, mert a saját valóságodat változtattad meg a tánccal. Hittél a Vertex létezésében, ami egyébként nekem is érdekesnek tűnik, bár még soha nem hallottam róla. Szerettél táncolni, hittél abban, amit csinálsz. Nem lehet hinni olyasmiben, amit nem szeretünk, érted? Athena bólintott, miközben továbbra is mereven nézte a gyertyalángot. - A hit nem vágy. A hit Akarat. A vágy mindig beteljesítésre vár, az Akarat viszont erő. Az Akarat megváltoztatja körülöttünk a teret, ahogy te tetted a bankban. De ehhez szükség van a Vágyra is. Kérlek, koncentrálj a gyertyára! A fiad kiment a szobából tévét nézni, mert fél a sötétben. És mi ennek az oka? A sötétben bármit el tudunk képzelni, de általában csak a fantomjainkat képzeljük el. Ez egyaránt érvényes a gyermekekre és a felnőttekre. Lassan emeld fel a jobb karod. Karja a magasba emelkedett. Megkértem, hogy tegye ugyanezt a bal karjával is. Jól megnéztem a melleit - sokkal szebbek, mint az enyéim. - Leteheted, de nagyon lassan. Hunyd le a szemed, lélegezz mélyeket, eloltom a gyertyát. Kész: a szertartásnak vége. Menjünk át a másik szobába. Nehezen tápászkodott fel: elzsibbadt a lába a póztól, amit tartania kellett. Viorel már aludt. Kikapcsoltam a tévét, és kimentünk a konyhába. - Mire volt jó ez az egész? - kérdezte. - Csak arra, hogy kizökkentselek a hétköznapok valóságából. Bármi más is megtette volna, amire koncentrálni lehet, de én szeretem a sötétséget és a gyertyafényt. Igazából azt szeretnéd tudni, hogy mi volt a célom ezzel az egésszel, igaz? Athena megjegyezte, hogy három órát utazott vonattal, a fiával az ölében, pedig lázasan csomagolnia kellene, hogy visszamehessen Dubaiba dolgozni. Gyertyalángot otthon is tud nézni, a szobájában, ehhez igazán nem kellett volna Skóciába jönnie. - De igen - feleltem. - Hogy tudd: nem vagy egyedül. Mások is kapcsolatban állnak azzal, amivel te. És ha ezt megérted, akkor végre tudsz hinni. - De hát miben? - Abban, hogy jó úton jársz. És mint mondtam: minden lépésed megérkezés. - Milyen úton? Azt hittem, hogy ha fölkeresem az anyámat Romániában, megtalálom végre a lelki békémet, amire oly nagy szükségem van, de nem találtam meg. Milyen útról beszélsz? - Arról nekem fogalmam sincs. Csak akkor fogod megtudni, amikor elkezdesz tanítani. Ha visszamész Dubaiba, szerezz magadnak egy tanítványt. - És táncolni tanítsam, vagy kalligráfiára? - Ezeket már tudod. Olyan dologra kell tanítanod, amit még te sem tudsz. Arra, amit az Anya rajtad ke-
resztül akar kinyilatkoztatni. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Komolyan mondom - erősítettem meg. - Mit gondolsz, miért kértem, hogy emeld föl a karodat, és lélegezz mélyeket? Azért, hogy azt gondold: tudok valamit, amit te nem. De ez nem igaz. Csak ki akartalak zökkenteni abból a világból, amit megszoktál. Nem azt kértem, hogy mondj köszönetet az Anyának, vagy hogy mondd el, mennyire csodálatos volt, ahogy az arca fölragyogott a lángok között. Csak ezt a tökéletesen abszurd és értelmetlen mozdulatot kértem tőled, hogy emeld föl a karod, és koncentrálj a lángra. Ennyi elég: megpróbálni - amilyen gyakran csak lehet - valami olyasmit csinálni, ami egyáltalán nem illik bele a bennünket körülvevő hétköznapi valóságba. Amikor majd elkezdesz szertartásokat teremteni a tanítványod számára, akkor érezni fogod, hogy valaki vezet. És itt kezdődik a tanulás - ahogy a pártfogóm mondta. Ha meg akarod hallgatni a szavaimat, nagyon jó. Ha nem akarod, folytasd csak az életedet úgy, ahogy eddig, és aztán majd verheted a fejedet a falba, amelyet úgy hívnak: „elégedetlenség". Taxit hívtam, beszélgettünk egy kicsit a divatról és a férfiakról, aztán Athena elment. És egészen biztos voltam benne, hogy hallgatni fog rám, főleg azért, mert láttam rajta, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik soha nem adják fel. - Tanítsd meg az embereket másnak lenni! Ennyi az egész! - kiáltottam utána, amikor elindult a taxi. Ez az öröm. A boldogság az volna, ha elégedett lenne mindazzal, amije van: szerelme, fia, állása. De Athena, akárcsak én, nem ilyen életre született. Heron Ryan, újságíró Természetesen nem láttam be, hogy szerelmes vagyok. Hiszen volt egy barátnőm, aki szeretett, akivel kiegészítettük egymást, és akivel megoszthattam az öröm és a bánat perceit is. A nagyszebeni találkozások és történések az utazás részét képezték: nem ez az első eset, hogy ez megtörténik velem, amikor elmegyek otthonról. Amikor az ember távol kerül a megszokott világától, hajlamos kalandorként viselkedni, hiszen ilyenkor a szokásos gátakat és előítéleteket is maga mögött hagyja egy időre. Amikor visszamentem Angliába, első dolgom az volt, hogy kijelentettem: hülyeség filmet csinálni a történelmi Drakuláról, és agyrém, hogy egy őrült ír könyve képes ilyen rossz színben feltüntetni Erdélyt, ami pedig az egyik legszebb hely a világon. A tévések persze egyáltalán nem voltak megelégedve, de addigra már egy cseppet sem érdekelt a véleményük: otthagytam a tévét, és a világ egyik legfontosabb újságjának kezdtem dolgozni. Aztán észrevettem, hogy rettenetesen szeretnék újra találkozni Athenával. Fölhívtam, és megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, mielőtt visszamegy Dubaiba. De csak azzal a feltétellel egyezett bele, hogy ő fog engem vezetni Londonban. Fölszálltunk a legelső buszra, ami
megállt, anélkül,
hogy tudtuk volna, merre megy. Véletlenszerűen kiválasztottunk egy nőt, és elhatároztuk, hogy ott fogunk leszállni, ahol ő. A Temple-ben szálltunk le, elmentünk egy koldus mellett, aki alamizsnát kért, és nem adtunk neki - csak mentünk tovább, és hallgattuk a szitkozódását: megértettük, hogy számára ez csupán a kommunikáció egy módja. Láttunk valakit, aki szét akart verni egy telefonfülkét. Én ki akartam hívni a rendőrséget, de Athena nem engedte: ki tudja, talán nemrég szakított élete szerelmével, és muszáj kiadnia magából a fájdalmát. Vagy talán nincs kivel beszélgetnie, és nem akarja, hogy mások megalázzák azzal, hogy használják ezt a telefont. Megkért, hogy csukjam be a szemem, és írjam le pontosan, hogy milyen ruha van rajtunk. Legnagyobb meglepetésemre csak néhány részletet rontottam eLMegkérdezte, emlékszem-e, mi van az iróasztalomon. Azt feleltem, hogy papírok, amelyeket lustaságból nem teszek rendbe. - Képzelted már azt, hogy ezeknek a papíroknak saját életük van, érzelmeik, vágyaik és történetük? Azt hiszem, te nem adod meg az életnek azt a figyelmet, amit megérdemelne. Megígértem, hogy egyesével átnézem őket, amikor visszamegyek dolgozni. Egy külföldi pár, térképpel a kezében, megkérdezte, hogy juthat el egy bizonyos turisztikai látványossághoz. Athena segített nekik, pontos útmutatást adott, de az ellenkező irányba. - De hiszen rossz irányba küldted őket! - Ennek semmi jelentősége sincs. Legalább eltévednek, de hát úgyis ez a legjobb módja annak, hogy érdekes helyekre jusson el az ember. Majd hozzátette: - Tégy valamit annak érdekében, hogy újra megteljen az életed fantáziával. A fejünk fölött itt az égbolt, amelyet az emberiség évezredes megfigyelések során már annyiféleképpen magyarázott. De most felejts el mindent, amit a csillagokról tanultál, és újra angyalokká változnak, vagy gyermekekké, vagy bármivé, amiben éppen kedved van hinni. Ettől még nem leszel buta, hiszen ez csak egy játék, de gazdagabbá teheted az életed. Másnap, amikor visszamentem a szerkesztőségbe, minden egyes papírra úgy tekintettem, mintha nekem szóló üzenetek lennének, nem pedig az intézménynek, amit képviselek. Délben meglátogattam a szerkesztőség titkárát, és felajánlottam, hogy szívesen összeállítanék egy anyagot a cigányok istennőjéről. Kitűnőnek találták az ötletet, és meg is bíztak, hogy menjek el a cigányok Mekkájába, Saintes-Maries-de-laMerbe, hogy vegyek részt az ez évi Szent Sára-ünnepségen, vagyis a világ egyik legnagyobb léptékű cigány búcsúján. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, Athenának a legcsekélyebb kedve sem volt velem jönni. Azt mondta, hogy a szerelme - az az állítólagos rendőr, akit csak azért talált ki, hogy távol tartson magától - nem örülne, ha megtudná, hogy együtt utazik egy férfival. - De hiszen megígérted az anyádnak, hogy viszel egy kendőt a szentnek, nem? - Megígértem, hogy elviszem, ha arra járok. De
most nem járok arra. Ha egyszer elmegyek, teljesítem a kívánságát. Mivel a következő vasárnap készült visszamenni Dubaiba, a fiával még elutazott Skóciába, hogy viszontlássa a nőt, akivel Bukarestben találkoztunk. Én nem emlékeztem semmiféle nőre, de ahogy a „fantomszeretőt', nyilván ezt a „fantomnőt" is azért találta ki, hogy legyen ürügye nem velem lenni. Én meg nem akartam nagyon erősködni. De féltékeny voltam, amiért másokkal van, és nem velem. Magam is meglepődtem az érzelmeimen. De elhatároztam, hogy ha cikket kell írni a közel-keleti ingatlanboomről, amit az újság egyik gazdasági részlegén dolgozó munkatársam említett a minap, én belevetem magam a tanulásba, és mindent megtudok az ingatlanokról, a gazdaságról, a politikáról és az olajról, csak hogy odamehessek - és Athena közelébe férkőzhessek. A Saintes-Maries-de-la-Merben rendezett búcsú pompás cikkel szolgált az újságnak. A hagyomány szerint Sára cigány volt, és ott élt a kis tengerparti városkában, amikor Jézus nagynénje, Mária Salome másokkal együtt ide menekült római üldözői elől. Sára segített nekik, és végül maga is megtért a keresztény hitre. Az ünnepségen, amelyet végignéztem, előveszik egy ereklyetartóból az oltár alá eltemetett két nő csontjait, és a magasba emelik őket, hogy megáldják az összegyűlt tömeget, akik Európa minden részéről érkeznek karavánjaikon, tarka ruháikban, hangos zenével. Aztán előveszik a gyönyörű kendőkbe bugyolált Sára-szobrot - a templom mellől veszik elő, a Vatikán ugyanis nem kanonizálta, ezért nem kerülhet be a templomba -, majd a menet rózsaszirmokkal borított utcákon keresztül kíséri el a tengerig. Azután négy hagyományos viseletbe öltözött cigány behelyezi az ereklyéket egy virágokkal díszített csónakba, bemennek a vízbe, és eljátsszák a menekülők érkezését és találkozását Sárával. Aztán jöhet a zene, a vigalom, az ének, és végül a bátorságpróbák, egy bikával. Egy történész, Antoine Locadour a Női Istenséggel kapcsolatos érdekes információkkal járult hozzá cikkem elkészültéhez. Elküldtem Dubaiba az újság turisztikai mellékletének írt két oldalt. De válaszként csupán pár kedves sort kaptam, amelyben Athena megköszöni a figyelmet: semmi mást nem fűzött hozzá. De legalább megtudtam, hogy valóban létező címet adott meg nekem. Antoine Locadour, 74 éves, történész, I.C.P., Franciaország Sára alakját nem nehéz besorolni a sok fekete szűz közé, akiket a világon találhatunk. Sara la Káli, a fekete Sára a hagyomány szerint nemesi származású volt, és ismerte a világ titkait. Az én értelmezésem szerint ő is annak a jelenségnek az egyik megtestesítője, amit a Nagy Anyának, a Teremtés Istennőjének szokás nevezni. És nem lep meg, hogy egyre többen érdeklődnek a pogány hagyományok iránt. Miért? Mert az Atyais ten képéhez mindig a szigor és a kultusz fegyelme
társul. Ezzel ellentétben az Anyaisten a szeretet elsőbbségét hangsúlyozza minden általunk ismert tiltás és tabu felett. A jelenség nem új keletű: amikor egy vallás megszigorítja a normáit, mindig kiválik egy jelentős létszámú csoport, melynek tagjai nagyobb szabadságot keresnek a spirituális kapcsolatteremtésben. Ez történt a középkorban is, amikor a katolikus egyház gyakorlatilag semmi mást nem csinált, mint hogy megadóztatta az embereket, és luxuskivitelű kolostorokat épített. Válaszképpen megszületett a „boszorkányság" jelensége, amit forradalmi jellege miatt elnyomtak ugyan, de gyökereiben és hagyományaiban a mai napig továbbél. A pogány hagyományokban a természet kultusza nagyobb hangsúlyt kap, mint a szent könyvek ismerete: az Istennő benne van mindenben, és minden benne van az Istennőben, vagyis minden az Istennő része. A világ pedig csak az Ő jóságának a kifejezése. Sok olyan filozófiai rendszer van - mint, mondjuk, a taoizmus vagy a buddhizmus, hogy csak néhány példát említsek -, amelyek eltörlik a teremtő és a teremtmény közötti különbséget. Az emberek nem az élet titkát akarják megfejteni, hanem részt akarnak venni benne. A női alak említése nélkül ugyan, de a taoizmus és a buddhizmus is azt az állítást helyezi a középpontjába, mely szerint „minden egy". A Nagy Anya kultuszában az, amit mi „bűnnek" nevezünk - vagyis ami általában nem más, mint az önkényes erkölcsi normák megszegése -, megszűnik létezni. A szex és a szokások sokkal szabadabbak, hiszen a természet részét képezik, és ezért nem tekinthetők a gonoszság gyümölcsének. Az új pogányság azt mutatja, hogy az ember intézményes vallás nélkül is képes úgy élni, hogy közben továbbra is a spiritualitáson keresztül igyekszik igazolni a létezését. Ha Isten anya, akkor nincs szükség másra, mint hogy egybegyűljünk, és együtt imádjuk őt, olyan szertartásokon keresztül, amelyek kedvesek a női lélek számára: ilyen a tánc, a tűz, a víz, a levegő, a föld, az ének, a zene, a virágok vagy a szépség. Az utóbbi években hirtelen megdöbbentő méreteket öltött az irányzat térhódítása. Talán a világtörténelem sorsfordító pontjára érkeztünk, amikor a Szellem végre egyesül az Anyaggal, eggyé válnak, és átváltoznak. Ugyanakkor valószínűnek tartom, hogy hamarosan igen erős ellenreakció is felbukkan a szervezett vallási intézmények felől, amelyek kezdik elveszíteni a híveiket. A fundamentalizmus szintén terjeszkedésnek indul, és befészkeli magát mindenhova. Történészként megelégszem az adatgyűjtéssel, illetve annak az ellentétnek az elemzésével, amely az imádás szabadsága és az engedelmeskedés kötelessége között feszül. Vagy más szavakkal: az „Isten mint a világ ura" és az „Isten mint a világ része" között. Vagy az emberek két nagy csoportja között: az egyiknek a tagjai összegyűlnek valahol, és spontán módon ünnepelnek, míg a másiknak a tagjai bezárkóznak vala- hova, ahol megtanulják, mit szabad, és mit nem. Szeretnék optimista lenni, és hinni, hogy az emberiség végre megtalálja az utat a spirituális világ felé. De a jelek nem ennyire kedvezőek: ahogy a történelem során megannyiszor, egy új üldözés most is csírájában
elfojthatja az Anya kultuszát. Andrea McCain, színésznő Nagyon nehéz elfogulatlanul elmesélni egy olyan történetet, amely csodálattal kezdődött és haraggal végződött. De megpróbálom, komoly erőfeszítéseket teszek, hogy úgy írjam le Athenát, ahogy először megláttam abban a lakásban a Victoria Streeten. Nemrég jött vissza Dubaiból, rengeteg pénzzel, és azzal az elhatározással, hogy másokkal is megosztja mindazt, amit a mágia titkairól tud. Most csak négy hónapot töltött a Közel-Keleten: két szupermarketnek adott el területeket, és akkora összegű jutalékot kapott, hogy három évig is eltarthatta belőle magát és a fiát. Úgy gondolta hát, hogy bármikor visszamehet dolgozni, most viszont itt az ideje, hogy élvezze a jelent, hogy kiélje magát, amíg még fiatal, és továbbadjon mindent, amit megtanult. Nem fogadott túlzott lelkesedéssel: - Mit akar? - Színházban játszom, és most Isten női arcáról készülünk előadni egy darabot. Egy újságíró barátomtól megtudtam, hogy maga járt a sivatagban és a Kárpátokban, cigányok közt, és hasznos információkkal szolgálhat. - Csak azért jött ide, hogy egy színdarab kedvéért többet megtudjon az Anyáról? - És maga miért kezdett vele foglalkozni? Athena tetőtől talpig végigmért, és elmosolyodott. - Helyes. Ez volt az első leckém: aki tanulni kíván, azt tanítsd. Az ok nem lényeges. - Tessék? - Semmi. - A színház szakrális eredetű. Görögországban született, a Dionüszosz-himnuszokkal, aki a bor, az újjá-] születés és a termékenység istene. De feltételezik, hogy az embernek már korábban is voltak olyan rítusai, amelyek során mások bőrébe bújt, és így próbált kapcsolatot teremteni a szentséggel. - Második lecke, köszönöm. - Nem értem. Azért jöttem ide, hogy tanuljak, nem pedig azért, hogy tanítsak. Kezdett bosszantani ez a nő. Talán csak gúnyolódik - gondoltam. - A pártfogóm... - Pártfogó? - Majd később elmagyarázom. A pártfogóm azt mondta, hogy csak úgy tudom megtanulni, amit kell, ha valaki ösztönöz. És amióta visszajöttem Dubaiból, maga az első ember, aki így tesz. És úgy látom, valóban van értelme annak, amit a pártfogóm mondott. Elmagyaráztam, hogy az előadáshoz, végzett kutatásaim során mesterről mesterre jártam. De semmi különöset nem találtam a tanításaikban - legfeljebb annyit, hogy amint egyre mélyebbre merültem a témában, úgy nőtt a kíváncsiságom is. Azt is elmondtam, hogy ezek az emberek mind nagyon zavarodottnak tűntek, és nem tudták pontosan, mit akarnak. - Például?
Például a szex. Voltak olyan helyek, ahol teljesen tiltott volt. Máshol nem csupán tökéletesen szabad volt, de néha még orgiákat is rendeztek. Kérte, hogy meséljem el részletesen - és én nem tudtam, hogy ezzel engem akar próbára tenni, vagy egyszerűen csak semmit sem tud ezekről a dolgokról. De még mielőtt válaszolhattam volna, Athena átvette tőlem a szót. Észrevétlenül tegezni kezdtük egymást. - Amikor táncolsz, érzel-e vágyat? Érzed-e úgy, hogy egy magasabb energiát hívsz elő? Amikor táncolsz, van-e olyan pillanat, amikor kilépsz önmagadból? Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Igazság szerint a szórakozóhelyeken és a baráti összejöveteleken a tánchoz mindig hozzátartozott az érzékiség: mindig eljött az a pillanat, amikor elkezdtem kacérkodni, és élveztem a férfiak sóvár pillantásait, de ahogy egyre beljebb haladtunk az éjszakába, úgy éreztem, mintha valami más is kapcsolatba kerülne velem, és kezdett mindegy lenni, hogy elcsábítok-e valakit, vagy sem... Athena folytatta. - Ha a színház szertartás, akkor a tánc is az. Ezenkívül egy igen ősi formája a partnerhez való közeledésnek. Mintha a szálak, amelyek a világ többi részéhez kötnek minket, megtisztulnának az előítéletektől és a félelmektől. Amikor táncolsz, megengedheted magadnak azt a fényűzést, hogy önmagad légy. Kezdtem egyre nagyobb tisztelettel hallgatni. - Aztán újra azzá válunk, akik előtte voltunk: rémült kis emberkékké, akik szeretnének fontosabbak lenni, mint amilyennek tartják magukat. Pontosan így éreztem én is. Vagy talán minden ember ugyanazt érzi? - Van szerelmed? Eszembe jutott, hogy az egyik helyen, ahol „Gaia hagyományát" akartam megtanulni, az egyik „druida" arra kért, hogy előtte szerelmeskedjek valakivel. Nevetséges és rémisztő: hogy merészelik ezek az emberek arra használni a spirituális keresést, hogy a legsötétebb vágyaikat kielégítsék? - Van szerelmed? - tette föl újra a kérdést. - Van. Athena nem szólt többet. Csak az ajkára tette az uj ját, jelezve, hogy maradjak csöndben. És hirtelen azt vettem észre, hogy rettenetesen nehéz némán ülni egy olyan emberrel szemben, akit még egy órája sem ismerek. Erős késztetést éreztem, hogy beszéljek. Mindegy, miről - az időjárásról, a közlekedési dugókról, a legjobb éttermekről. Ott ültünk kettesben a tiszta fehér szobában, ahol csak egy cédélejátszó volt, és egy kis állvány a lemezekkel. Sehol nem láttam könyveket, sem pedig képeket a falon. Mivel tudtam, hogy egzotikus helyeken járt, azt vártam volna, hogy találok nála valami közel-keleti emléktárgyat. De a szoba üres volt - és most már néma is. Szürke szeme mereven nézett az enyémbe, de én is megembereltem magam, és álltam a tekintetét. Az ösztönök, talán. Ezzel fejezzük ki, hogy nem ijedünk meg, hanem bátran szembenézünk a kihívással. Csakhogy a néma csönd és a fehér szoba, meg az utcáról
beszűrődő lárma egyre irreálisabbnak tűnt. Meddig fogunk még itt ülni anélkül, hogy megszólalnánk? Elkezdtem figyelni a gondolataimat: azért jöttem-e ide, hogy anyagot szerezzek a színdarabhoz, vagy valóban az ismeretek, a bölcsesség és a... hatalom vonz? Nem tudtam megmondani, mi hozott ide ehhez a... Ehhez a mihez? Boszorkányhoz? Kamaszkori álmaim tértek vissza: ki ne szeretne találkozni egy igazi boszorkánnyal, és mágiát tanulni, hogy a barátnői fölnézzenek rá? fiatalkorában ki nem érzi igazságtalannak a nők évszázados elnyomását, és ki nem érzi ugy, hogy ez a legjobb módja, hogy visszaszerezze elvesztett identitását? Bár én már túl voltam ezen a korszakon, független nő voltam, azzal foglalkoztam, amivel akartam, egy olyan versenyszerű területen, mint a színház, mégsem voltam elégedett, mégis mindig ugy éreztem, hogy ki kell elégítenem a... mit is? A kíváncsiságomat? Nagyjából egyidősnek néztem magunkat - vagy én vagyok az idősebb? Vajon neki is van szerelme? Athena közelebb húzódott hozzám. Már csak egy karnyújtásnyira voltunk egymástól, és elkezdtem félni. Mi van, ha leszbikus? Bár le nem vettem róla a szemem, tudtam, merre van az ajtó, és hogy bármikor kimehetek, ha akarok. Senki sem kényszerített rá, hogy idejöjjek és találkozzak valakivel, akit még sohasem láttam, és itt vesztegeljek, némán, anélkül, hogy bármit is tanulnék. Mit akar egyáltalán? Hova akar kilyukadni? Talán a csöndbe. Kezdtek megfeszülni az izmaim. Egyedül voltam, védtelenül. Úgy éreztem, muszáj beszélnem, vagy valahogy leállítanom az elmémet, ami megállás nélkül azt hajtogatja, hogy veszélyben vagyok. Honnan tudja, hogy ki vagyok? Az vagyok, amit mondok magamról! Talán nem kérdezett az életemről? Meg akarta tudni, hogy van-e szerelmem, nem igaz? Megpróbáltam tovább beszélni neki a színházról, de nem sikerült. És mi van azzal, amit hallottam róla: hogy cigány származású, és hogy elment Erdélybe, a vámpírok földjére? A gondolataim nem hagytak nyugton: mennyibe fog kerülni ez a látogatás? Megrémültem: előtte kellett volna megkérdeznem. És ha egy vagyont elkér? És ha nem tudom kifizetni, talán rám küld egy olyan varázslatot, ami egy életre tönkretesz? Késztetést éreztem, hogy fölálljak, és azt mondjam, köszönöm szépen, de nem azért jöttem, hogy csöndben üldögéljek. Ha az ember elmegy egy pszichiáterhez, beszélnie kell. Ha templomba megy, végighallgatja a prédikációt. Ha a mágia érdekli, fölkeres egy mestert, aki megmagyarázza neki a világot, és bevezeti egy sor rítusba. De ez a hallgatás! És miért zavar ennyire? Egyik kérdés a másik után merült föl bennem, és nem bírtam megállítani a gondolataimat, amelyek feltétlenül ki akarták deríteni, mit keresünk itt mi ketten, némán ülve egymással szemben. Hirtelen, talán öt vagy tíz hosszú perc elteltével, anélkül, hogy megmoccant volna, elmosolyodott. Én is elmosolyodtam, és megkönnyebbültem. -
Próbálj más lenni. Ennyi az egész. Csak ennyi? Csöndben ülni és másnak lenni? Kép-
zelem, mennyi lélek van ebben a pillanatban is Londonban, aki őrülten vágyik arra, hogy beszélgethessen valakivel, te meg csak annyit mondasz, hogy a csönd a titok nyitja? - Most, hogy beszélsz és újrarendezed az univerzumot, nyilván meg vagy győződve róla, hogy neked van igazad, én pedig tévedek. De láthattad: csöndben ülni más. - És kellemetlen. Nem tanít semmire. Ugy látszott, nem törődik a megjegyzésemmel. - Melyik színházban dolgozol? Végre kezd érdekes lenni az életem! Visszatértem tehát az emberi lét állapotába, szakmástul-mindenestül! Meghívtam az előadásunkra, amit most készülünk bemutatni: ez volt az egyetlen módja, hogy bosszút álljak rajta, és megmutassam, hogy én is képes vagyok olyasmire, amire ő nem. Az a csönd hagyott bennem némi megalázó szájízt. Megkérdezte, hogy elhozhatja-e a fiát is, és azt feleltem, nem: a darab felnőtteknek való. - Jól van, akkor az anyámnál hagyom. Nagyon régen voltam színházban. Nem kért semmit a látogatásomért. Amikor együtt voltam a társulatommal, és elmeséltem nekik a találkozásomat a titokzatos teremtménnyel, felkeltettem a kíváncsiságukat, és feltétlenül meg akarták ismerni azt az embert, aki az első találkozáson nem kér mást, csak csöndet. Athena megjelent a megbeszélt napon. Végignézte az előadást, utána bejött az öltözőmbe gratulálni, de azt nem említette, hogy tetszett-e neki a darab, vagy sem. A többiek azt javasolták, hogy hívjam el a bárba, ahova előadás után be szoktunk ülni. Ott viszont ahelyett, hogy csöndben ült volna, egy olyan kérdésről kezdett beszélni, amely az első találkozásunkkor megválaszolatlan maradt: - Senki, még az Anya sem kívánná soha, hogy a szexuális aktust puszta ünneplésből gyakoroljuk: a szeretetnek is jelen kell lennie. Azt mondtad, hogy találkoztál ilyen emberekkel, igaz? Vigyázz velük! A barátaim nem értettek semmit, de tetszett nekik a téma, és elkezdték kérdésekkel bombázni. Valami nagyon zavart: túlságosan technikai jellegűek voltak a válaszai, mintha nem volna nagy tapasztalata abban, amiről beszél. Beszélt a csábítás játékáról, a termékenységi szertartásokról, és végül egy görög mondáról is - nyilvánvalóan azért, mert említettem, hogy a színház görög eredetű. Gondolom, egész héten csak erről olvasott. - A több évezredes férfiuralom után visszatérünk a Nagy Anya kultuszához. A görögök Gaiának hívták, és a mítosz szerint a Káoszból született, vagyis az ürességből, amely azelőtt az univerzumban uralkodott. Vele együtt jött Erósz, a szerelem istene, és rögtön megfogant a Tenger és az Ég. - Ki volt az apa? - kérdezte az egyik barátom. - Senki. Van egy szakkifejezés: a partenogenezis, vagyis szűznemzés, amely hím közreműködése nélkül is lehetővé teszi a szaporodást. Van erre egy misztikus kifejezés is, ami ennél közismertebb: a Szeplőtelen Fogantatás. Gaiától született az összes isten, akik később
benépesítették Görögország Elíziumi Mezőit - köztük a mi kedves Dionüszoszunk is, a ti bálványotok. De ahogy a férfiak átvették a vezető szerepet a városok politikai életében, úgy merült feledésbe Gaia is: és helyette jött Zeusz, Árész, Apollón és Kronosz - de belőlük már hiányzott a mindent világra hozó Anya varázsa. Ezután valósággal kivallatott a munkánkkal kapcsolatban. Az igazgató megkérdezte, nem akar-e leckéket adni nekünk. - Miről? - Arról, amit tudsz. - A színházról, őszintén szólva, a múlt héten szereztem minden ismeretemet. Mindent akkor tanulok meg, amikor szükségem van rá, mert Edda erre tanított. Szóval igazam volt! - De megoszthatok a társulattal más dolgokat, amikre az élet tanított meg. Mindenki beleegyezett. Senki sem kérdezte meg, ki az az Edda. Deidre O'NeilL, más néven Edda Mondtam Athenának: nem kell mindig idejönnie, csak azért, hogy hülyeségeket kérdezzen. Ha egy csoport elfogadta őt tanítójának, miért ne használja ki ezt a lehetőséget, hogy mester váljon belőle? Tedd azt, amit én is tettem mindig! Próbáld meg jól érezni magad, akkor is, amikor úgy gondolod, hogy te vagy a legutolsó a teremtmények sorában. Ne hidd el, hogy rosszul vagy: engedd, hogy az Anya magáévá tegye a tested és a lelked, add át magad neki a táncon vagy a csenden vagy az élet hétköznapi dolgain keresztül, mint amilyen, mondjuk, a fiad iskolába vitele, a vacsora elkészítése vagy a lakás kitakarítása. Minden lehet ima - ha teljes szivünkből a jelen pillanatra figyelünk. Ne próbálj meggyőzni senkit semmiről. Ha valamit nem tudsz, kérdezz, vagy nézz utána. De ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának. Higgy - ezt mondtam a legelső találkozásunkkor is. Hidd el, hogy meg tudod csinálni! Eleinte zavart leszel és bizonytalan. Aztán úgy érzed majd, hogy mindenki azt hiszi, becsaptad. Erről szó sincs, és ezt te is tudod, csak tudatosítanod kell magadban. A földkerekség minden elméje könnyen hajlítható a rosszra: félnek a betegségektől, az idegen megszállástól, az erőszaktól, a haláltól. Próbáld meg visszaadni nekik az elvesztett örömöt! Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt. aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon. Nevess ezen a patetikus helyzeten, hiszen te vagy az Anya megtestesülése, és ennek ellenére még mindig elhiszed, hogy az Isten férfi, és szabályokat ír elő. Problémáink többsége valójában nem egyébből fakad, mint a szabályok követéséből. Koncentrálj! Ha nem találsz semmit, amire összpontosíthatnál,
akkor figyeld a lélegzésed, figyeld, hogy lép be az orrodon az Anya fényfolyama. Hallgasd a szívverésed, kövesd a gondolataidat, amiket nem tudsz irányítani, és uralkodj a kényszeren, hogy rögtön fölkelj valami „hasznosat" csinálni. Üldögélj mindennap néhány percig tétlenül, és aknázd ki ezt a semmittevést, amennyire csak tudod. Miközben mosogatsz, imádkozz! Adj hálát a mosogatni való tányérokért, hiszen ez azt jelenti, hogy volt bennük étel, hogy tápláltál valakit, hogy szeretettel gondoskodtál valakiről: főztél, és asztalt terítettél. Képzeld el, hány ember van a földön, akinek nincs mit elmosnia, vagy nincs kinek megterítenie. Persze, sok nő azt mondja: én nem mosogatok, mosogassanak a férfiak. Mosogassanak csak, ha akarnak, de te ne ebben lásd az egyenlőséget! Nincs abban semmi rossz, ha egyszerű feladatokat végzünk. De ha holnap írnék erről egy cikket, biztosra veszem, hogy azt mondanák: a nők ügye ellen dolgozom. Pedig micsoda hülyeség! Mintha a mosogatás vagy a melltartó vagy a lovagias előzékenység megalázna női mivoltomban! Én őszintén szólva nagyon élvezem, amikor egy férfi kinyitja nekem az ajtót, és maga elé enged. Az etikett azt mondja: „Azért kell kinyitnom neki az ajtót, mert törékeny és gyönge." Én viszont azt gondolom: „Úgy bánik velem, mint egy istennővel, királynő vagyok." Hn nem azért vagyok itt, hogy a nők ügyéért harcoljak, mert mind a nők, mind a férfiak az Anya, az Isteni Egység megtestesülései. Senki sem lehet ennél több. Nagyon szeretnélek látni, amikor arról adsz leckét másoknak, amit éppen tanulsz. Ez az élet célja: a kinyilatkoztatás! Ha csatornává alakulsz, és meghallgatod önmagad, meg fogsz lepődni, mire vagy képes. Emlékszel a bankra? Lehet, hogy még nem jöttél rá: a testeden, a szemeden, a kezeden keresztüláradó energia volt az, ami csodákat művelt. Most azt gondolod: „Nem igaz, a tánc volt az." A tánc csupán szertartás. Mi a szertartás? A monoton hétköznapiság átváltoztatása valami mássá, valami ritmikussá, ami magába szívja az Egységet. Ezért hajtogatom folyton: legyél más, még akkor is, amikor, mondjuk, mosogatsz. Ugy mozgasd a kezeidet, hogy ne legyen két egyforma mozdulatod - de tartsd a ritmust! Ha úgy érzed, segít, próbálj magad elé képzelni valamit: virágokat, madarakat, egy erdő fáit. De ne elszigetelt dolgokat, mint amilyen a gyertyaláng, amit akkor néztél, amikor először jártál nálam. Gondolj valami csoportos dologra! És tudod, mit fogsz észrevenni? Hogy nem te döntötted el, mit fogsz látni. Mondok egy példát a madarakkal: képzelj el egy repülő madársereget. Na? Hány madarat láttál? Tizenegyet, tizenkilencet, ötöt? Van némi fogalmad róla, de a pontos számot nem tudod. Akkor honnan jött ez a gondolat? Valaki odatette. Valaki, aki tudja a madarak pontos számát. És a fákét, a kövekét, a virágokét. Valaki, aki ezekben a századmásodpercekben is gondoskodik rólad, és megmutatja neked a hatalmát. Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a „pozitív gondolkodás" hívei sulykolnak, hogy „igen, szeretnek, igen,
erős vagyok, igen, meg tudom csinálni". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod. És ha kétségeid támadnak - márpedig a fejlődésnek ebben a szakaszában ez gyakran megesik -, csak tedd azt, amit mondtam. Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz. Most menj vissza azokhoz az emberekhez, akik azt gondolják rólad, hogy mindent tudsz, győzd meg őket arról, hogy igazuk van - hiszen mindannyian tudunk mindent, csak az a kérdés, hogy elhisszük-e. Hidd el! A teamek nagyon fontosak, ezt már akkor is mondtam, amikor először találkoztunk, Bukarestben. Mert arra ösztönöznek, hogy egyre jobbak legyünk. Ha egyedül vagy, csak nevetni tudsz magadon, de ha másokkal együtt vagy, a nevetés után rögtön cselekedsz is. A team kihívás. A team olyan, mintha lehetőségünk nyílna rá, hogy megválasszuk a rokonságunkat. A team kollektív energiát termel, és így könnyebb eksztázisba esni, mert a tagok megfertőzik egymást. A teamek természetesen el is pusztíthatnak minket. De ez az élet része, az együttélés hozzátartozik az emberi léthez. És akiben nem fejlődött ki eléggé a túlélés ösztöne, az semmit sem értett meg az Anya szavaiból. Szerencsés vagy, kedvesem. Egy team fölkért, hogy tanítsd meg őket valamire - és ez mesterré tesz. Heron Ryan, újságíró A színészekkel való első találkozása előtt Athena eljött hozzám. Azóta, hogy megjelentettem azt a cikket Sáráról, meg volt győződve róla, hogy megértem őt - ami persze nem volt egészen igaz. Egyedüli célom az volt, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Bár igyekeztem elfogadni, hogy van egy láthatatlan valóság, amely képes beavatkozni az életünkbe, igyekezetem egyetlen oka valójában nem volt más. mint az a szerelem, amit magamnak sem vallottam be, de észrevétlenül és mindent elsöprően kezdett elhatalmasodni rajtam. < Én meg voltam elégedve a világommal, semmiképpen sem akartam változtatni rajta, de valami mégis erre késztetett. - Félek - mondta rögtön, amint belépett. - De tovább kell mennem, teljesítenem kell a kérésüket. Hin-! nem kell. - Te nagy élettapasztalattal rendelkezel. Tanultál a cigányoktól, a sivatagi dervisektől, a... - Először is: ez nem igaz. Mi a tanulás? Ismeretek fölhalmozása? Vagy az életünk megváltoztatása? Fölvetettem, hogy este elmehetnénk vacsorázni és táncolni. A vacsorát elfogadta, de a táncot visszautasította. - Válaszolj! - erősködött, miközben körülnézett a lakásomban. - Mi a tanulás? Kitenni a dolgokat a polcra, vagy megszabadulni mindentől, amire nincs szükség,; és így, megkönnyebbülve folytatni az utat? Ott voltak az írásművek, amiken annyi erőfeszítés árán rágtam át magam. És ott volt a személyiségem,
a képzettségem és a valódi mestereim. - Hány könyv van itt? Több mint ezer, ha jól sejtem. De a többségüket soha többet nem nyitod ki újra. Azért őrizgeted itt őket, mert nem hiszel. - Miben nem hiszek? - Nem hiszel, és kész. Aki hisz, az úgy olvas, ahogy én olvastam, amikor Andrea a színházról kérdezett. Az ilyen ember az olvasás után hagyja, hogy az Anya beszéljen belőle, és miközben beszél, rájön dolgokra. És ahogy rájön a dolgokra, kitölti a fehér helyeket, amiket az írók szándékosan hagytak ott, hogy beindítsák az olvasók képzeletét. És miközben kitölti az üres helyeket, elkezd hinni a saját képességeiben. Hány meg hány ember szeretné elolvasni ezt a tömérdek könyvet, de nincs rá pénze, hogy megvegye őket! Te meg itt őrizgeted ezt a veszteglő energiát, csak azért, hogy lenyűgözd a barátaidat, akik meglátogatnak! Vagy azért, mert nem hiszed el, hogy már megtanultad belőlük, amit kellett, és többé nem lesz szükséged rájuk. Ugy éreztem, nagyon kemény velem. És ez lenyűgözött. - Ugy látod, hogy nincs szükségem erre a könyvtárra? - Ugy látom, hogy szükség van az olvasásra, de nem kell mindent megőrizni. Túl nagy kérés lenne, ha azt mondanám, hogy mielőtt beülünk az étterembe, oszszuk szét a könyveid nagy részét azok között, akik szembejönnek velünk az utcán? - Bele sem férnek az autómba. - Bérelünk egy kamiont. - De akkor biztos, hogy nem érünk oda az étterembe vacsoraidőben. Különben is, azért jöttél el hozzám, mert elhizonytalanodtál, nem pedig azért, hogy megmondd, mit csináljak a könyveimmel. Nélkülük meztelennek érezném magam. - Tudatlant akartál mondani. - Műveletlent, ha már itt tartunk. - Ezek szerint a műveltséged nem a szívedben van, hanem a polcaidon. Elszakadt a cérnám. Fölvettem a telefont, foglaltattam egy asztalt, és azt mondtam, hogy negyedóra múlva ott leszünk. Athena csak el akarta terelni a gondolatait arról, ami idehozta hozzám. Mélységes elbizonytalanodása tette agresszívvá: engem támadott, ahelyett, hogy magába nézett volna. Arra volt szüksége, aki mellette áll, és - ki tudja? - talán csak kipróbálta, hogy meddig mehet el velem - női praktikáival talán azt akarta kifürkészni, hogy mit vagyok hajlandó megtenni a kedvéért. Amikor vele vagyok, mindig úgy érzem, hogy létezésem igazolást nyer. Talán ezt akarja hallani? Hát jó, majd vacsora közben elmondom neki. Mindent megtennék érte, még azt a nőt is elhagynám, akivel együtt élek - de a könyveimet soha nem osztogatnám el, persze. A taxiban újra előkerült a színtársulat témája, pedig addigra már kész voltam kimondani, amit még soha nem mondtam ki: kész voltam beszélgetni a szerelemről, ami nekem sokkal nehezebb, mint Marxról, Jungról, az angol Munkáspártról vagy a lapszerkesztőségek mindennapi problémáiról beszélni. - Nem kell félned - mondtam, és kedvem lett volna
megfogni a kezét. - Minden rendben lesz. Beszélj a kalligráliáról. Beszélj a táncról. Beszélj azokról a dolgokról, amiket tudsz! - De ha így teszek, soha nem fogom fölfedezni mindazt, amit még nem tudok. Ha majd ott leszek, hagynom kell, hogy az elmém megnyugodjon, és helyette a szívem beszéljen. De most fogok először ilyet csinálni, és ezért félek. - Szeretnéd, ha veled mennék? Azonnal beleegyezett, hogy elkísérjem. Megérkeztünk az étterembe, rendeltünk egy üveg bort, és elkezdtünk inni. Én azért, hogy bátorságot merítsek elmondani, amit érezni véltem - bár számomra is abszurdnak tűnt, hogy olyasvalakibe legyek szerelmes, akit alig ismerek. Ő pedig azért, mert félt arról beszélni, amit nem tud. A második pohár bor után észrevettem, hogy ideges. Meg akartam fogni a kezét, de ő finoman elvette. - Nem félhetek. - Dehogyisnem félhetsz, Athena! Én is sokszor félek. De ha kell, ennek ellenére továbbmegyek, és szembeszállok mindennel. Éreztem, hogy rajtam is erőt vesz a nyugtalanság. Újra megtöltöttem a poharunkat. A pincér folyton odajött, hogy megkérdezze, mit hozhat enni, én meg mindig azt feleltem, hogy majd később választunk. Kényszeresen beszéltem mindenféléről, ami csak eszembe jutott, Athena pedig udvariasan hallgatott, de úgy tűnt, mintha messze járna, egy sötét világban, amely tele van szellemekkel. Aztán megint szóba hozta azt a skóciai nőt, meg hogy mit mondott neki. Megkérdeztem, hogy szerinte van-e értelme olyasmit tanítani, amit nem tudunk. - Téged talán megtanítottak szeretni? - hangzott a válasza. Lehet, hogy a gondolataimban olvas?... - Mégis, mint minden emberi lény. képes vagy rá. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz. - Athena... Haboztam, de végül sikerült valahogy befejeznem a mondatomat, bár eredetileg mást szerettem volna mondani. - ... talán most már ételt is rendelnünk kellene. Rádöbbentem, még nem vagyok fölkészülve rá, hogy kimondjam, mi kavarta fel az életemet. Hívtam a pincért, hozattam vele előételt, aztán még egy kis előételt, főételt és desszertet, végül még egy üveg bort. A lényeg, hogy sokáig tartson a vacsora. - Furcsa vagy. Talán amiatt, amit a könyvekről mondtam? Azt csinálsz, amit akarsz, én nem akarom megváltoztatni az életedet. Nem akarok fogadatlan prókátorként tanácsokat osztogatni. Épp pár másodperccel ezelőtt gondoltam az „élet megváltoztatására". - Athena, te állandóan azt mondod... Jobban mondva, el kell mondanom valamit, arról, ami abban a nagyszebeni presszóban történt, ahol a cigányzene szólt... - Éttermet akartál mondani. - Igen, az étteremben. Az előbb a könyvekről beszéltünk, amik csak gyűlnek, és foglalják a helyet. Talán igazad van. Van valami, amit oda akarok adni neked, attól kezdve, hogy megláttalak táncolni azon
a napon. Mert egyre jobban nyomja a szivemet. - Nem tudom, miről beszélsz. - Dehogynem tudod. A szerelemről beszélek, amit most kezdek fölfedezni, és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy elpusztítsam, mielőtt előtör belőlem. Szeretném, ha elfogadnád: csak ennyim van. de még ez sem az enyém. És nem is csak a tiéd, mert van valaki más is az életemben. De boldog lennék, ha elfogadnád. Egy libanoni költő, Khalil Gibran azt mondja: „Jó adni, ha kérnek, de jobb kérés nélkül, megértve adni." Ha most nem mondok el mindent, amit érzek, továbbra is olyan ember maradok, aki csak szemléli az életet, és nem vesz részt benne. Mélyet lélegeztem. A bor segített, hogy fölszabaduljak. Kiitta a poharat, és én is ugyanezt tettem. A pincér meghozta az ételt, hozzáfűzött egy-két megjegyzést a fogásokhoz, például hogy miből készültek, és hogyan. Mi pedig csak néztük egymást, mereven. Andrea mesélte, hogy Athena akkor is így tett, amikor először találkoztak, és meg volt győződve róla, hogy ez kiváló módja a bensőséges kapcsolatteremtésnek. A csönd rémisztő volt. Elképzeltem, ahogy feláll az asztaltól, és a híres, láthatatlan, Scotland Yardnál dolgozó barátjára hivatkozva elmegy, vagy egyszerűen azt mondja, hogy bár nagyon hízelgőek a szavaim, de túlságosan izgul a holnapi tanítás miatt. - „Van valamitek, amit nem adnátok oda? Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon. Gyakran mondjátok: -Adnék, de csak az arra érdemesnek.« Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn. Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít." Nagyon halkan, és a bortól lelassulva beszélt, mégis elcsendesült körülöttünk minden. - „Mi lehet nagyobb érdem, mint az elfogadás bátorsága, bizalma, sőt jótékonysága? Ti pedig, akik elfogadtok, ne vegyétek magatokra a hála súlyát, mert megterhelitek magatokat is, és azt is, aki ad." És: „Adtok. de keveset, ha vagyonútokból adtok. Ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán." Mindezt egyetlen mosoly nélkül mondta el. Mintha egy szfinxszel beszélgettem volna. - Ugyanattól a költőtől idéztem, akitől te. Az iskolában tanultam róla, de nincs szükségem a könyvre, mert a szavait megőriztem a szívemben. Még egy kicsit ivott. Én is így tettem. Most már nem volt olyan fontos, hogy elfogadta-e, amit adtam neki, vagy nem: megkönnyebbültem, és kész. - Talán igazad van: odaadományozom a könyveimet egy könyvtárnak, és csak azokat tartom meg, amelyeket valóban újra fogok olvasni. - Erről akarsz most beszélni? - Nem. Nem tudom, hogy folytassam ezt a beszélgetést. - Hát. akkor vacsorázzunk, és élvezzük az ízeket. Jó ötlet? Nem, nem jó ötlet, én mást szerettem volna hallani. De féltem rákérdezni, ezért inkább továbbra is könyvtárakról, könyvekről és költőkről beszéltem, kényszeresen, és már bánva, hogy annyi fogást rendeltem: szerettem volna elrohanni, mert nem tudtam, hogyan
folytassam ezt a randevút. Végül megígértette velem, hogy elmegyek a színházba megnézni az első óráját - és számomra ez jel volt. Ezek szerint szüksége van rám, és elfogadta, amit tudat alatt azóta készülök odaadni neki, hogy először megláttam táncolni Erdélyben, de csak most sikerült igazán megértenem. Vagy elhinnem, ahogy Athena mondaná. Andrea McCain, színésznő Persze, hogy hibásnak érzem magam. Hiszen miattam jött el Athena aznap délelőtt a színházba, hogy összehívja a társulatot, és arra kérjen minket, hogy feküdjünk le a színpadra, és lazuljunk el tökéletesen - a relaxáció része volt a mély légzés és a testünk minden egyes részére kiterjedő koncentrálás. „Most lazítsátok el a combotokat..." Mindannyian engedelmeskedtünk, mintha egy istennő állna előttünk, valaki, aki többet tud, mint mi mindannyian együttvéve, bár ilyen gyakorlatokat már számtalanszor végeztünk. Mégis mindannyian kíváncsiak voltunk, mi következik a „most lazítsd el az arcod izmaid, lélegezz mélyeket' stb. után. Tényleg elhittem, hogy valami újat taníthat nekünk? Mi előadást vártunk tőle! De uralkodnom kell magamon: térjünk hát vissza a múltba! Ellazultunk, és aztán jött az a csönd, ami egészen zavarba ejtett minket. Amikor utólag néhányan elbeszélgettünk róla, kiderült, hogy mindannyian úgy éreztük, vége van a gyakorlatnak, föl lehet ülni, és körülnézni - mégsem tett így senki. Fekve maradtunk, valamiféle erőltetett meditáció állapotában, tizenöt végtelennek tűnő percen keresztül. Aztán egyszer csak újra meghallottuk a hangját. - Most volt időtök kételkedni bennem. Egyesek elkezdtek türelmetlenkedni. De most csak egy dolgot kérek: mire háromig számolok, keljetek föl, és legyetek mások. Nem azt mondom, hogy bújjatok más ember bőrébe, vagy hogy legyetek, mondjuk, állatok vagy házak. Ne csináljatok semmi olyat, amit a főiskolán tanultatok: nem azt kérem, hogy színészkedjetek, és most aztán mutassátok meg, mit tudtok. Arra szólítalak fel benneteket, hogy szűnjetek meg emberi lények lenni, és alakuljatok át valamivé, amit nem ismertek. Ott feküdtünk a földön, csukott szemmel, és senki nem tudta, mit csinálnak a többiek. Athena ezzel a bizonytalansággal játszott. - Most szavakat fogok mondani, és ti valamilyen ® képre asszociáltok. Ne feledjétek, hogy meg vagytok mérgezve különböző megszilárdult fogalmakkal, és ha azt mondom, hogy „sors", talán a saját jövőtök fog eszetekbe jutni. Ha meg azt mondom, hogy „vörös", biztosan valamiféle pszichoanalitikus értelmezésre fogtok gondolni. De én nem ezt akarom. Én azt akarom, hogy mások legyetek - mint már mondtam. Nem tudnám elmagyarázni, mit is éreztem pontosan. Mivel senki sem tiltakozott, biztos voltam benne, hogy csak udvariasak akarnak lenni, de ha vége lesz ennek
a kis „szeánsznak", soha többet nem fogják meghívni Athenát. Nekem meg majd állandóan azt fogják a fejemhez vágni, hogy hogy lehettem ilyen naiv. - íme, az első szó: szentség. Hogy ne haljak bele az unalomba, úgy döntöttem. belemegyek a játékba, így hát elképzeltem az anyámat, a szerelmemet, jövőbeli gyermekeimet, és egy ragyogó karriert. - Tegyetek egy olyan mozdulatot, amely a szentséget jelképezi. Keresztbe tettem a karom a mellkasomon, mintha magamhoz ölelném a szeretteimet. Később megtudtam, hogy a többiek mindannyian széttárták a karjaikat, kereszt alakban, kivéve egy lányt, aki pedig a lábát tárta szét, mintha szeretkezne. - Most lazuljatok el újra. Felejtsetek el mindent, és tartsátok lehunyva a szemeteket. Nem akarok kritizálni senkit, de a mozdulataitokból az derült ki, hogy azt formáztátok meg, amit szentnek tartotok. De én nem ezt akarom. Azt kérem, hogy a következő szónak ne azt az értelmét próbáljátok megmutatni, amit a közmegegyezés alapján tulajdonítunk neki. Nyissátok ki a csatornáitokat, és engedjétek, hogy távozzon belőletek az általánosan elfogadott vak>ság mérge. Legyetek elvontak, és akkor be tudtok lépni abba a világba, ahova el akarlak vezetni titeket. Az utolsó mondat olyan határozottan csengett, hogy szinte éreztem, ahogy megváltozik a hely energiája. A hang most már tudta, hova akar minket elvezetni. Ez a hang már nem csupán egy előadó hangja volt, hanem egy mesteré. - Föld - mondta. Hirtelen megértettem, miről beszél. Már nem a képzeletem mesélt, hanem a testem, amely kapcsolatba került a talajjal. Én voltam a Föld. - Tegyetek egy olyan mozdulatot, amely a Földet jelképezi. Nem moccantam: én voltam a színpad padlója. - Tökéletes - mondta. - Senki sem mozdult meg. Most először mindenki ugyanazt az érzést élte át: ahelyett, hogy leírtatok volna egy fogalmat, eggyé váltatok vele. Újra elhallgatott, és ha nem csalt az időérzékem, vagy öt percig néma csönd honolt a teremben. Ez a csönd újra elbizonytalanított minket. Nem tudtuk eldönteni, hogy nem tudja, hogyan folytassa, vagy csak nincs tisztában a mi feszített munkatempónkkal. - Mondok egy harmadik szót. Szünetet tartott. - Centrum. Éreztem hogy - teljesen önkéntelenül - minden életenergiám a köldökömbe áramlik, és ott úgy sárgán fölragyog. Ez megrémisztett. Úgy éreztem, hogy ha most hozzáérne valaki, meg is halhatnék. - Centrumot jelképező mozdulat! Ez a mondat igazi parancsnak hangzott. Azonnal a hasamra tettem a kezem, hogy megvédjem magam. - Tökéletes - mondta Athena. - Fölülhettek.
Kinyitottam a szemem, és a távolban észrevettem a színpad kialudt fényeit. Megtöröltem az arcom, fölkeltem a földről, és láttam, hogy a társaim meg vannak döbbenve. - Ez az előadás? - kérdezte az igazgató. - Annak is nevezheted, ha akarod. - Köszönöm, hogy eljöttél. Most pedig, ha megengeded, elkezdjük próbálni a következő darabunkat. - De én még nem fejeztem be. - Halasszuk máskorra. Úgy láttam, mindenkit zavarba ejtett az igazgató reakciója. Kezdeti kétségeink után szerintem mindenkinek tetszett a dolog: valami más volt, valami új, nem kellett dolgokat vagy embereket eljátszanunk, és nem kellett almákat meg lángokat magunk elé képzelnünk. Nem kellett kézen fogva körbeülnünk, és úgy csinálnunk, mintha valami szent szertartást gyakorolnánk. Egyszerűen csak valami egészen abszurd dolog volt, és meg akartuk tudni, hova vezet ez az egész. Athena rezzenéstelen arccal lehajolt a táskájáért. Abban a pillanatban meghallottunk egy hangot a színpadról. - Milyen csodálatos! Heron eljött vele. És az igazgató tartott tőle, ugyanis ismerte a színikritikusokat az újságnál, ahol dolgozott, és kiváló kapcsolatai voltak a médiában. - Ti az imént megszűntetek emberi lények lenni, és fogalmakká változtatok! Milyen kár, hogy nem értek rá, de ne félj. Athena, majd találunk egy másik csoportot, ahol megnézhetem az előadásod végét. Vannak kapcsolataim! Még nagyon is emlékeztem a fényre, ami végigsiklott az egész testemen, és végül a köldökömben állt meg. Ki ez a nő? Vajon a társulat többi tagja is ugyanazt élte át, amit én? - Egy pillanat - mondta az igazgató, látva a döbbenetet mindannyiunk arcán. - Esetleg elhalaszthatjuk a mai próbákat, és... - Hagyjátok csak! Nekem most úgyis vissza kell mennem a szerkesztőségbe, hogy írjak erről a nőről. Folytassátok csak, amit eddig csináltatok: én a magam részéről már megtaláltam a holnapi sztorimat. Athenán egyáltalán nem látszott, hogy elveszett volna a két férfi vitájában. Lement a színpadról, és követte Heront. Mi pedig az igazgató felé fordultunk, és megkérdeztük, miért viselkedett így. - Minden tiszteletem Athenáé, de őszintén szólva az a véleményem, hogy az étteremben folytatott beszélgetésünk a szexről sokkal tanulságosabb volt, mint ezek az ostobaságok, amiket az imént végeztetett velünk. Észrevettétek, hogy egyszer csak elhallgatott? Fogalma sem volt, hogyan folytassa! - De én valami különöset éreztem - vetette közbe az egyik legidősebb színész. - Abban a pillanatban, amint kimondta a „centrum" szót, mintha minden életerőm a köldökömbe áramlott volna. Ilyet még soha nem éltem át. - Te... biztos vagy ebben? - kérdezte egy megdöbbent színésznő, aki ezek szerint ugyanezt érezte. - Ez a nő valami boszorkány - vágta el a beszélgetést az igazgató. - Munkára fel! Nyújtással kezdtük, bemelegítéssel folytattuk, az-
után meditáltunk - szigorúan a tankönyv szerint. Aztán néhány improvizációt követően már bele is kezdtünk az új szövegkönyv olvasásába. Athena jelenléte lassanként szertefoszlott, és minden újra az lett, ami volt: egy színház, egy több ezer éves görög szertartás, amelyben úgy teszünk, mintha mások lennénk. De ez csak egy előadás. Athena viszont valóban más volt, én pedig kész voltam újra találkozni vele, főleg azok után, amit az igazgató mondott róla. Heron Ryan, újságíró Öntudatlanul én is engedelmeskedtem Athena szavainak, amiket a színészekhez intézett. Az egyetlen különbség az volt, hogy én nyitva tartottam a szemem, hogy lássam, mi történik a színpadon. Amint kimondta a „centrumot jelképező mozdulat!" parancsát, önkéntelenül a köldökömre helyeztem a kezem, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy mindenki, még az igazgató is, ugyanezt teszi. Mi lehetett ez? Aznap délután dögunalmas cikket kellett megírnom egy államfő angliai látogatásáról: igazi türelempróba. A telefonok közti szünetben, hogy egy kicsit felfrissüljek, megkérdeztem a kollégáimat, hogy szerintük milyen mozdulat jelképezi legjobban a „centrum" szót. Nagy részük politikai pártokkal viccelődött. Egyikük rámutatott a földgömb közepére. Egy másik kollégám a szivére tette a kezét. Senki, de senki nem gondolt a köldökre, mint bárminek is a közepére. Aztán estefelé végre megtudtam valami érdekeset. Amikor hazaértem, Andrea már túl volt a fürdésen, megterítette az asztalt, és vacsorával várt. Kinyitott egy méregdrága bort, megtöltött két poharat, és átnyújtotta az egyiket. - Na, milyen volt a tegnap esti vacsora? Mennyi ideig vagyunk képesek hazugságban élni? Nem akartam elveszíteni a nőt, aki ott ült velem szemben, aki társam volt a nehéz időkben is, és aki mindig mellettem állt, amikor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok értelmet adni az életemnek. Szerettem őt, de abban az őrült világban, amelybe tudtomon kívül egyre mélyebbre merültem, a szivem eltávolodott tőle, és kétségbeesetten próbált megfelelni valaminek, amit talán tudott is, de nem tudott elfogadni: hogy elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy ketten is elférjenek benne. Mivel én sohasem kockáztattam volna meg, hogy el- ¦ hagyjam a biztosat a bizonytalanért, igyekeztem kisebbíteni az étteremben történtek jelentőségét. Ráadásul valóban nem is történt semmi, azon kívül, hogy idézgettünk egymásnak egy költőtől, aki sokat szenvedett a szerelnei miatt. - Athena igazán nehéz ember. Andrea elnevette magát. - Éppen ezért lehet olyan érdekes a férfiak számára. Fölébreszti bennetek a védelmezés ösztönét, amit manapság egyre kevésbé van alkalmatok használni. Jobb lesz, ha témát váltunk. Mindig is biztos voltam benne, hogy a nőkben megvan az a természetfölötti képesség, hogy belelássanak a férfiak lelkébe. Minden nő boszorkány.
- Utánajártam egy kicsit annak, ami ma a színházban történt. Te nem tudod, de én nyitva tartottam a szemem, miközben a gyakorlatokat végeztem. - Te mindig nyitva tartod a szemed. Gondolom, ez hozzátartozik a munkádhoz. És most nyilván azt akarod elmondani, hogy mindenki ugyanazt csinálta. Sokat beszélgettünk erről a kávézóban, miután befejeztük a próbát. - Egy történésztől tudom, hogy a görög templomban, ahol megjósolták a jövőt (a delphoi jósda, az Apollón-templomban - a szerkesztő megjegyzése), volt egy márványkő, amelyet „köldök-nek hívtak. A korabeli beszámolók szerint úgy tartották, hogy ott van a világ közepe. Az újság könyvtárában utánanéztem a dolognak, és azt találtam, hogy a jordániai Petrában szintén van egy „kúp alakú köldök", amely nem csupán a bolygó, hanem az egész világmindenség közepét szimbolizálja. Mind a delphoi, mind a petrai „köldök" azt a tengelyt jelképezi, amelyen keresztül a világ energiája átáramlik. így próbálják láthatóvá tenni azt, ami csak a - mondjuk így - „láthatatlan" síkon létezik. Jeruzsálemet szintén a világ köldökének szokás nevezni, és egy csendes-óceáni szigetet is, meg még egy helyet, aminek most nem jut eszembe a neve - talán mert soha nem gondoltam róla, hogy ott lenne a világ közepe. - A tánc! - Mit akarsz mondani? - Semmit. - Tudom, mire gondolsz: a keleti hastáncokra, a legősibb táncokra, amelyekről tudomásunk van, és ahol minden a köldök körül forog. El akartam kerülni ezt a témát, mert már meséltem, hogy Erdélyben láttam Athenát táncolni. Fel volt öltözve, de... - ... de a mozdulatai a köldökéből indultak, és csak azután áradtak szét az egész testén. Igaza volt. Megint jobbnak láttam, ha témát váltunk. A színházról beszélgettünk, meg az újságírás unalmas részleteiről, aztán ittunk egy kicsit, és végül ágyba bújtunk, és szeretkeztünk, miközben kint esni kezdett az eső. És észrevettem, hogy az orgazmus pillanatában Andrea teste is a köldöke körül forog. Százszor láttam már, de soha nem figyeltem föl rá. Antoine Locadour, történész Heron egész vagyont elköltött telefonálásra, olyan sokszor hívott Franciaországban, könyörögve, hogy hétvégéig szerezzek meg minden létező anyagot a köldökről - amit én a világ legunalmasabb és legszárazabb dolgának tartottam. De hát az angolok a romantikában is mindent másképp látnak, mint mi - így hát nem kérdezősködtem, csak elkezdtem kutatni, mit mond erről a témáról a tudomány. De rögtön láttam, hogy a történelmi ismeretek önmagukban nem lesznek kielégitőek: fölfedezhetek egy emlékművet itt, egy dolment ott, az igazán érdekes azonban az, hogy a régi kultúrák mintha megegyeztek volna ebben a kérdésben, és ugyanazt a szót használták a szentnek tartott helyek megnevezésére. Soha nem figyeltem föl erre, de most elkezdett érdekelni a dolog. Amikor észrevettem, hogy rengeteg egybeesés van, úgy döntöttem, hogy másfelé is kuta-
tok: az emberi viselkedés és a hiedelmek világában. Az első magyarázatot, a leglogikusabbat - amely azt mondja, hogy a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk, és ezért ez az élet központja - rögtön elvetettem. Egy pszichológus elmondta, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sincs, ugyanis az ember elsődleges képzete a köldökzsinórról annak „elvágásával" kapcsolódik öszsze, és ettől kezdve az agy, illetve a szív veszi át a helyét. Amikor érdeklődünk egy téma iránt, ugy tűnik, mintha körülöttünk minden kapcsolatban állna vele (a misztikusok ezt „jeleknek", a szkeptikusok „véletlen egybeesésnek", a pszichológusok pedig „fókusznak" hívják, de azt még ki kellene találni, hogy a történészek milyen néven utaljanak rá). Mindenesetre egyik éjjel a kamasz lányom egy piercinggel a köldökében állított haza. - Ezt meg miért csináltad? - Mert ehhez volt kedvem. Ez tökéletesen természetes és őszinte magyarázat, még a történész számára is, aki pedig mindennek tudni akarja az okát. Amikor beléptem a szobájába, megláttam egy posztert a falán, amely a kedvenc énekesnőjét ábrázolta: kilátszott a hasa, és az egész kép azt sugallta, hogy ennek a nőnek a köldöke a világ közepe. Telefonáltam Heronnak, és megkérdeztem, miért érdekli annyira a téma. Most beszélt először arról, ami a színházban történt: hogy miként reagált mindenki spontán és váratlan módon a parancsra. Mivel a lányomból lehetetlen volt bármilyen információt kihúzni, úgy döntöttem, felkeresek egy szakembert. Senki nem mutatott különösebb érdeklődést a téma iránt, amíg rá nem találtam Francois Shepkára (a nevét és a nemzetiségét a tudós kifejezett kérésére változtattam meg - a szerkesztő megjegyzései egy indián pszichológusra, aki forradalmasította a manapság alkalmazott terápiákat. Szerinte a „traumák megoldása végett a gyermekkorunkba való visszatérés" sohasem vezette sehova az embert. Ezzel ugyanis az a fő baj, hogy sok elfeledett probléma, amelyen az élet már túllépett, visszatér, és az ember minden kudarcáért a szüleit kezdi okolni. Shepka állandó harcban állt a francia pszichoanalitikus iskolákkal, de egy ilyen abszurd témáról folytatott beszélgetés, mint amilyen a köldök, megtörte az ellenállását. Rendkívül föllelkesítette a téma, de nem tért rá azonnal. Előbb elmondta, hogy a világ egyik leghíresebb pszichoanalitiknsa, Carl Gustav Jung szerint mindannyian ugyanabból a forrásból iszunk. Ezt „világléleknek'' hívják, s bár mindannyian igyekszünk függetlenek lenni, emlékezetünk egy része mégis közös. Ezért keresi mindenki az eszményt a szépségben, a tánc-, ban, az istenségben vagy a zenében. A társadalom azonban állandóan arra törekszik, hogy meghatározza ezeknek az eszményeknek a meg-": valósulási formáját, a való világban is. így például ma-) napság a sovány nő számít szépnek, míg évezredekkel ezelőtt az istennők kövérek voltak. Ugyanez a helyzet a boldogsággal is: egy sor szabály létezik,;' amit ha nem követünk, a tudatunk nem fogadja el, hogy boldogok vagyunk. Jung négy fokozatra osztotta az individuális fejlődést: az első a Persona - vagyis az álarc, amelyet a mindennapi életünkben hordunk: ilyennek akarjuk láttatni magunkat. Elhisszük, hogy a világ tőlünk függ,
hogy kiváló szülők vagyunk, csak a gyerekeink nem értenek meg minket, hogy a főnökünk igazságtalan, hogy az emberiség álma az, hogy soha ne kelljen dolgozni, és lehessen mindig utazgatni. Sokan észreveszik, hogy ebben a felfogásban valami hibádzik, de mivel nem akarnak változtatni az életükön, inkább elhessegetik ezt a gondolatot. Néhányan viszont meg akarják érteni, mi a hiba: ők eljutnak a következő fokozatig, ami nem más, mint az Árnyék. Az Árnyék a sötét oldalunk, amely megmondja, miként cselekedjünk, miként viselkedjünk. Amikor meg akarunk szabadulni a Personától, világosságot gyújtunk önmagunkban, és megpillantjuk a pókhálókat. a gyávaságot, a kicsinyességet. Az Árnyék azért van, hogy megakadályozza a továbbfejlődésünket. Általában sikerül is neki: ilyenkor fejvesztve rohanunk viszsza, hogy újra azzá váljunk, akik a kételkedés előtt voltunk. De akadnak, akik túlélik a pókhálóikkal vívott háborút, és azt mondják: „Igen, van egy sor hibám, de tovább akarok menni, emelt fővel." Ebben a pillanatban eltűnik az Árnyék, és kapcsolatba lépünk a Lélekkel. A Lélek alatt Jung nem valami vallási fogalmat ért: számára a Világtól a Lélekhez való visszatérés az ismeret forrását jelenti. Az ösztönök élesebbek lesznek, az érzelmek erőteljesebbek, az élet jelei nagyobb jelentőséget nyernek, mint a logika, és a valóság észlelése rugalmasabbá válik. Szokatlan dolgokkal kezdünk foglalkozni, és magunk is meglepődünk a reakcióinkon. És fölfedezzük, hogy ha sikerül valahogy csatornába terelnünk ezt az áradó energiát, akkor végül egy nagyon erős központban koncentrálódik, amit Jung a férfiak esetében az Öreg Bölcsnek nevez, a nők esetében pedig a Nagy Anyának. Veszélyes dolog megengedni ezt a manifesztációt. Általában aki eljut idáig, az hajlamos magát szentnek, „szellemidomárnak" vagy prófétának tekinteni. Ezért komoly lelki érettségre van szükség ahhoz, hogy kapcsolatba léphessünk az Öreg Bölcs vagy a Nagy Anya energiájával. - Jung megőrült! - mondta a barátom, miután elmesélte a svájci pszichoanalitikus által leírt négy fokozatot. - Amikor kapcsolatba lépett a saját Öreg Bölcsével, azt kezdte mondogatni, hogy egy szellem vezeti, akit Philemónnak hívnak. - És végezetül... - ... elérkezünk a köldök szimbólumához. Nem csupán az emberek, hanem a társadalmak is e szerint a négy fokozat szerint vannak megalkotva. A nyugati civilizációnak is van egy Personája, vagyis eszmekincse, amely irányít minket. Abbéli igyekezetében, hogy alkalmazkodjék a változásokhoz, civilizációnk kapcsolatba lép az Árnyékkal: gondoljunk csak a nagy tömegtüntetésekre, ahol a kollektív energiát könnyedén lehet manipulálni - jóra éppúgy, mint rosszra. Aztán, valamilyen okból kifolyólag, az embereket egy idő után már nem elégíti ki sem a Persona, sem az Árnyék. És itt érkezik el a nagy ugrás pillanata, amikor; a tudattalan kapcsolatba lép a Lélekkel. Ekkor új értékek jelennek meg. ¦ - Ezt én is észrevettem. Mostanában úgy látom,! hogy újjászületőben van Isten női arcának a kultusza. - Kitűnő példa! És ennek a folyamatnak a végén, hogy ezek az új értékek elfogadottá váljanak, az egész
emberiség kapcsolatba lép a szimbólumokkal - azaz a titkos nyelvvel, amelyen keresztül a mai nemzedékek kommunikálnak az ősi tudással. Az újjászületés < egyik ilyen szimbóluma a köldök. Visnunak, a terem- ! tés és a pusztítás hindu istenének a köldökében ül '5, a mindenkori uralkodó isten. A jógik az emberi test egyik szent pontjának, csakrájának tekintik. A primitív törzsek emlékműveket állítottak azokon a helyeken, ahol szerintük a világ köldöke volt. Dél-Ameri- ) kában a transzba esett emberek azt állítják, hogy az ? emberi lény valódi megnyilvánulási formája nem más, mint egy világító tojás, amely a többiekkel a köldökéből kilógó szálakon keresztül kapcsolódik össze. A mandala, vagyis a meditációt serkentő kép ugyanennek a szimbolikus ábrázolása. Minden információt továbbküldtem Angliába, még a megbeszélt időpont előtt. És azt mondtam, hogy ha ez a nő valóban ilyen abszurd reakciókat váltott ki egy társaságban, akkor bizonyára óriási hatalommal bír, és azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ez a hatalom paranormális. Azt javasoltam, hogy tanulmányozza közelebbről ezt a nőt. Azelőtt soha nem foglalkoztam ezzel a témával, most meg annyira magával ragadott, hogy megijedtem. Igyekeztem hát gyorsan kiverni a fejemből. Még a lányom is azt mondta, hogy mostanában furcsán viselkedem: csak magammal foglalkozom, egész álló nap csak a köldökömet nézegetem! Deidre O'Neill, más néven Edda -Kudarcot vallottam. Hogy hihettem el neked, hogy tudok tanítani? Miért aláztál meg mások előtt? El is kéne felejtenem, hogy létezel. Amikor megtanítottak táncolni, táncoltam. Amikor megtanítottak írni, írtam. De te perverz vagy, és azt követelted, hogy olyat próbáljak ki, amire nem vagyok képes. Ezért ültem vonatra, és ezért jöttem ide: hogy lásd, mennyire gyűlöllek! Rázta a zokogás. Még szerencse, hogy a szüleinél hagyta a gyereket, mert egy kissé túl hangosan beszélt, és a leheletének... borszaga volt. Kértem, hogy kerüljön beljebb. Nem tesz jót a hírnevemnek, ha az ajtómban jelenetet rendeznek. Már így is olyanokat terjesztenek rólam, hogy férfiakat és nőket fogadok a lakásomban, és hatalmas orgiákat rendezek a Sátán nevében. De ő csak tovább kiabált az ajtóban: - Te vagy a hibás! Megaláztál! Egymás után nyíltak ki az ablakok. Na persze, aki meg akarja változtatni a világ tengelyét, annak azt is vállalnia kell, hogy a szomszédok ennek nem mindig örülnek. Odaléptem Athenához, és pontosan azt tettem, amire vágyott: átöleltem. A vállamon folytatta a sírást. Gyengéden fölsegítettem a néhány lépcsőfokon, és beléptünk a lakásomba. Készítettem egy teát - amelynek a receptjét nem árulom el senkinek, mert a pártfogómtól tanultam és letettem elé. Egy hajtásra megitta. Ebből láttam, hogy nem rendült meg bennem a bizalma. - Miért vagyok ilyen? - kérdezte. Tudtam, hogy az alkohol hatása egy csapásra elmúlt. - Van olyan férfi, aki szeret, nem is egy. Van egy fi-
am, aki imád, és példaképként tekint rám. Vannak szüleim, akik ugyan csak örökbe fogadtak, de olyanok nekem, mintha az igazi családom lennének, és tudom, hogy az életüket adnák értem. Kitöltöttem a múltam fehér helyeit, amikor megkerestem a vér szerinti anyámat. Annyi pénzem van, hogy három évig is megélek belőle anélkül, hogy dolgoznom kéne. Azt csinálhatok, amit akarok, élvezhetem az életet - és mégsem vagyok boldog! Nyomorultnak érzem magam, és bűnösnek, amiért Isten hiába áldott meg tragédiákkal, amiken túltettem magam, és csodákkal, amiket alázatosan elfogadtam, hiszen mégsem vagyok soha boldog! Mindig többet akarok. Igazán nem hiányzott, hogy elmenjek abba a színházba, és egy kudarcot tegyek hozzá a diadalaim hosszú sorához! - Úgy érzed, hogy nem cselekedtél helyesen? Megállt, és csodálkozva nézett rám. - Miért kérdezed ezt? Hallgattam. Vártam a válaszát. - Helyesen cselekedtem. Egy újságíró is velem volt, amikor beléptem, és fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, aztán csak jöttek egymás után a dolgok, mintha a semmiből jönnének elő. Éreztem a Nagy Anya jelenlétét, éreztem, hogy ott áll mellettem és vezet, segít, és önbizalmat ad. Olyan magabiztossá tette a hangomat, amilyen még soha nem volt. - Akkor meg mi bajod? - Hogy senki nem értett meg! - De hát fontos ez? Olyan fontos, hogy képes voltál emiatt felülni a vonatra, eljönni egészen Skóciáig, hogy nekem támadj mindenki füle hallatára? - Hát persze, hogy fontos! Ha mindenre képes vagy, és tudod, hogy helyesen cselekszel, akkor hogy lehet, hogy mégsem vagy képes elérni, hogy mindezért szeressenek, és csodáljanak? Szóval ez a baj! Kézen fogtam és bevezettem abba a szobába, ahol hetekkel azelőtt a gyertyalángot nézte. Kértem, hogy üljön le, és próbáljon megnyugodni egy kicsit - noha biztos voltam benne, hogy a tea már kezdi éreztetni a hatását. Bementem a szobámba, hoztam egy kör alakú tükröt, és letettem az arca elé. - Mindened megvan, és mindenedért derekasan megküzdöttél. Most nézd meg a könnyeidet. Nézd meg az arcodat, és nézd meg a keserűségedet. Próbáld meglátni a nőt a tükörben. Most ne nevesd ki, hanem próbáld megérteni. Elegendő időt hagytam neki, hogy megcsinálja, amit kértem. Amikor láttam, hogy elértem a célom, vagyis transzba esett, folytattam: - Mi az élet titka? Nevezzük „kegyességnek" vagy „áldásnak". Mindenki elégedett akar lenni azzal, amije van. Kivéve engem. Kivéve téged. Kivéve azokat a keveseket, akiknek egy kicsit sajnos föl kell áldozniuk magukat egy nagyobb ügy érdekében. A mi képzeletünk nagyobb, mint a világ, amely körülvesz minket, mi túllépünk a határainkon. Régen ezt „boszorkányságnak" hívták - de szerencsére változnak az idők, különben már mi is máglyára kerültünk volna. Amikor abbahagyták a nők égetését, a tudomány kitalált egy új kifejezést: női hisztéria. Bár ez nem vezet tűzhalálhoz, egy sor probléma forrása lehet, például a munkahelyen. De ne aggódj, hamarosan új nevet kap, és „bölcsességnek" fogják hívni. Nézd erősen a tükröt: kit látsz?
- Egy nőt. - És mi van a nőn túl? Habozott egy kicsit. De én nem hagytam annyiban a dolgot, és végül válaszolt: - Egy másik nő. Egy nálam valóságosabb és okosabb nő. Mintha egy olyan lélek volna, aki nem hozzám tartozik, mégis a részem. - Ez az. Most arra kérlek, hogy képzeld el az alkímia egyik legfontosabb szimbólumát: a saját farkába harapó kígyót. El tudod képzelni? Bólintott. - Ilyen az élete az olyan embereknek, mint te vagy én. Állandóan elpusztítják és újraalkotják önmagukat. Az egész életed eszerint zajlik: az elhagyástól a találkozásig, az elválástól az új szerelemig, a banktól a sivatagig. Csupán egyetlen dolog látszik érintetlennek: a fiad. Ő a vezérfonál, ezt tartsd tiszteletben. Ismét elkezdett sírni. De ezek most másmilyen könynyek voltak. - Azért jöttél ide, mert egy női arcot láttál a tűzben. Ugyanez az arc van most a tükörben, próbáld megbecsülni! Ne hagyd, hogy elnyomja a többiek véleménye, hiszen az pár év, vagy évtized vagy évszázad múlva úgyis megváltozik. Éld meg most, amit a többi ember majd csak a jövőben fog megélni! Mit akarsz? Nem akarhatsz boldog lenni, mert az túl könnyű és unalmas. Nem akarhatsz csak szeretni, mert az lehetetlen. Mit akarsz hát? Értelmet akarsz adni az életednek, ezért a lehető legintenzívebben akarod megélni. Ez egyszerre csapda és eksztázis. Maradj tehát éber, vedd észre a veszélyt, de éld át az örömöt, a kalandot, hogy az a Nő vagy, aki a tükörképeden túl van. Lehunyta a szemét, de tudom, hogy a szavaim a lelke mélyéig hatoltak, és ott meg is maradtak. - Ha van bátorságod tovább tanítani, tedd azt. Ha nem akarod folytatni, akkor viszont tudd meg, hogy már eddig is sokkal messzebbre mentél, mint az emberek többsége. A teste kezdett ellazulni. Karon ragadtam, mielőtt összeesett volna, és a fejét a mellemre hajtva elaludt. Mindenfélét suttogtam neki, mert mindezen keresztülmentem én is, és tudtam, milyen nehéz. Ezt mondta a pártfogóm, és én is így tapasztaltam a saját bőrömön. De a tény, hogy nehéz, még nem teszi kevésbé izgalmassá ezt az élményt. Miféle élményt? Azt, hogy emberként és istenként élünk. Hogy a feszültség átadja a helyét az ellazulásnak. Az ellazulás a transznak. A transz az emberekkel való intenzívebb kapcsolatnak. Aztán ez a kapcsolat ismét a feszültségnek, és így tovább, mint a saját farkába harapó kígyó. Ez csöppet sem könnyű - főleg azért, mert feltétlen szeretetet követel, ami nem riad vissza a szenvedéstől, a visszautasítástól, az elveszítéstől. De aki egyszer iszik ebből a vízből, az többé képtelen más források vizével oltani a szomját. Andrea McCain, színésznő - Egyszer Gaiáról beszéltél, aki megteremtette önmagát, és gyereket szült anélkül, hogy szüksége lett volna a férfiúi közreműködésre. Azt is mondtad, és teljességgel igazad van, hogy a Nagy Anya átadta a helyét
a férfi isteneknek. De elfeledkeztél Héráról, kedvencistennőd egyik leszármazottjáról. Héra nagyobb jelentőséggel bír, mert gyakorlatiasabb. Ő uralja az eget és a földet, az évszakokat és a viharokat. Ugyanazok a görögök, akiket te idéztél, úgy tartották, hogy a Tejút nem más, mint az ő melleiből kicsurgó tej. Mellesleg szép mellei voltak, hiszen a mindenható Zeusz madárrá változott csak azért, hogy büntetlenül megcsókolhassa őket. Betértünk egy nagy üzletházba Knightbridge-ben. Telefonáltam neki, hogy szeretnék vele beszélgetni egy kicsit, és erre elhívott, hogy nézzük meg együtt a téli leárazásokat. Sokkal jobban tetszett volna, ha beültünk volna valahova teázni, vagy egy nyugodt étterembe ebédelni. - Elvész a fiad ebben a tömegben. - Ne aggódj! Folytasd csak, amiről beszéltél. - Héra rájött a turpisságra, és kényszerítette Zeuszt, hogy vegye feleségül. De az Olümposz nagy királya rögtön a ceremónia után visszatért régi szoknyavadász-életéhez, és elcsábított minden halhatatlan és halandó nőt, aki csak az útjába akadt. Héra azonban hű maradt hozzá: ahelyett, hogy hibáztatta volna a férjét, azt mondta, hogy a nőknek jobban kell viselkedniük. - Nem így teszünk mindannyian? Nem tudtam, mit akar ezzel mondani, így hát folytattam, mintha meg sem hallottam volna. - Míg egy napon úgy döntött, hogy megfizet neki, és szerez egy istent vagy embert, aki ágyba bújik vele. Nem állhatnánk meg valahol egy kávéra? De Athena már be is lépett egy fehérneműboltba. - Ez szép? - kérdezte, miközben egy kacér bőrszínű bugyi-melltartóegyüttesre mutatott. - Nagyon. És fogja látni valaki, amikor fölveszed? - Persze. Vagy talán azt hiszed, hogy szent vagyok? De folytasd, amit Héráról mondtál. - Zeuszt megijesztette ez a viselkedés. De Héra most, hogy már független volt, nemigen törődött a házasságával. Tényleg van barátod? Körülnézett. És csak amikor meggyőződött róla, hogy a fia nem hallhatja meg, akkor válaszolt, röviden: - Van. - Sose láttam. Odament a pénztárhoz, kifizette a fehérneműt, és eltette a táskájába. - Viorel már éhes, és biztos vagyok benne, hogy nem érdeklik a görög mondák. Fejezd be Héra történetét. - Elég buta vége van: Zeusz megijedt, hogy elveszíti a szeretett nőt, ezért úgy tett, mintha másodszor is megnősült volna. Amikor Héra ezt megtudta, megértette, hogy elvetették a sulykot. Azt még lenyelte, hogy a férjének szeretői vannak, de a válásról hallani sem akart. - Nincs ebben semmi eredeti. - Elhatározta, hogy elmegy a ceremónia helyszínére, és óriási botrányt rendez. És csak ott vette észre, hogy Zeusz egy szobornak kérte meg a kezét. - És mit szólt ehhez? - Nevetett. Ez megtörte a jeget kettejük között, és Héra ismét az egek királynője lett. - Nagyszerű. Ha egyszer veled is megtörténne...
- Micsoda? - Ha a szerelmed szerezne egy új nőt, ne felejts el nevetni. - Én nem vagyok istennő. Én nem tenném túl magam rajta ilyen könnyen. Miért nem láttam soha a szerelmedet? - Mert mindig nagyon elfoglalt. - Hol ismerted meg? Megállt, a fehérneművel a kezében. - A bankban ismertem meg, ahol dolgoztam, mi vezettük a számláját. De most bocsáss meg: a fiam már vár. Igazad van, még elvész ebben a tömegben, ha nem figyelek rá kellőképpen. Jövő héten lesz nálunk egy találkozó, természetesen meg vagy hívva. - Tudom, ki szervezte. Athena adott két gúnyos puszit az arcomra, és elment. De legalább megértette az üzenetemet. Aznap délután a társulat igazgatója közölte velem, hogy dühíti a viselkedésem: megtudta, hogy szerveztem egy csoportot, hogy együtt látogassuk meg azt a nőt. Erre megmagyaráztam neki, hogy nem az én ötletem volt, hanem Heroné. Őt ugyanis teljesen elkápráztatta a köldökhistória, és megkérdezett, hogy nem tudnék-e összeszedni pár színészt, hogy folytassuk a félbehagyott előadást. - De nem parancsolhat neked. Persze, hogy nem. Csakhogy azt semmiképpen sem akartam, hogy egyedül menjen el Athenához. A színészek már mind ott voltak, de az újabb felolvasás helyett most más programmal állt elő az igazgató. - Ma egy újabb pszichodráma-gyakorlatot fogunk elvégezni (ez egy olyan módszer, amellyel az emberek a saját személyes élményeiket dramatizálják - a szerkesztő megjegyzése). Nem volt rá szükség: már mindannyian tudtuk, miként viselkednek a szereplők a szerző által kitalált kü- ">> lönböző szituációkban. - Javasolhatok témát? Mindenki felém fordult. Az igazgató meglepettnek; tűnt. - Mi ez: valami lázadás? - Hallgass végig! Egy olyan helyzetet fogunk előadni, amelyben egy férfi hosszas küzdelem után végre össze tud szedni egy társaságot, hogy rendszeresen együtt végezzenek egy fontos szertartást. Mondjuk, hogy a jövő évi betakarítással kapcsolatban. De érkezik a városba egy idegen nő, és a szépsége meg a róla keringő legendák miatt - azt beszélik, hogy álruhás istennő - a csoport, amit a jóember azért hívott össze, hogy fenntartsa a falu hagyományait, azonnal feloszlik, és mindenki erős érdeklődést mutat a jövevény iránt. - De hát ennek semmi köze sincs a darabhoz, amit próbálunk! - kiáltott fel az egyik színésznő. Az igazgató azonban megértette az üzenetet. - Kitűnő ötlet, kezdhetjük is. Aztán felém fordult: - Andrea, te leszel a jövevény. így jobban megérted majd a falu helyzetét. És én leszek a jóember, aki a hagyományok fönnmaradásáért küzd. A csoport pedig olyan párokból fog állni, akik vasárnap templomba
járnak, szombaton társadalmi munkát végeznek, és kölcsönösen segítik egymást. Lefeküdtünk a földre, relaxáltunk, és elkezdtük a gyakorlatot - ami egyébként rendkívül egyszerű: a központi figura (jelen esetben én) különböző helyzeteket teremt, a többiek pedig reagálnak. Amikor befejeztük a relaxációs gyakorlatot, átváltoztam Athenává, aki képzeletemben Sátánként járta a világot, hogy alattvalókat találjon a birodalmába, és közben Gaiának álcázta magát, a világmindenséget teremtő, mindentudó istennőnek. Tizenöt perc alatt kialakultak a párok, megismerték egymást, és együtt kitaláltak maguknak egy történetet, gyermekeket, földeket, megértést és barátságot. Amikor úgy éreztem, hogy készen van a világ, leültem a színpad egyik sarkába, és elkezdtem beszélni a szerelemről. - Itt vagyunk, ebben a kis faluban, és ti azt hiszitek, hogy idegen vagyok, ezért érdeklődtök a mondanivalóm iránt. Soha nem utaztatok, nem tudjátok, mi van a hegyeken túl, de én elmondhatom nektek: nem kell dicsérni a földet. Mindig kegyes lesz hozzátok. Inkább az embert dicsérjétek. Azt mondjátok, hogy szerettek utazni? Ez nem a helyes kifejezés. A szeretet az emberek közötti kapcsolat. Azt kívánjátok, hogy a föld termékeny maradjon, ezért elhatároztátok, hogy szeretni fogjátok? Ez is butaság: a szeretet nem kívánság, nem ismeret és nem csodálat. A szeretet kihívás, tűz, amely éget, anélkül, hogy látnánk. Ezért ha azt hiszitek, hogy idegen vagyok ezen a földön, tévedtek. Nekem itt minden ismerős, mert ez az erő, ez a láng hajt, és amikor elmegyek innen, már senki sem lesz ugyanaz, aki volt. Én az igazi szeretetet hozom el nektek, és nem azt, amit a könyvekből és a tündérmesékből ismertek. Az egyik „férj" elkezdett bámulni. A felesége nem tudta, mit tegyen. A gyakorlat hátralévő részében az igazgató - jobban mondva: a jóember - megtett minden tőle telhetőt, hogy megértesse a többiekkel a hagyományőrzés fontosságát, és tovább dicsőítette a földet, és kérte, hogy idén is legyen olyan bőkezű, mint a múlt évben. Én pedig csak a szeretetről beszéltem. - Ő azt mondja, hogy a föld megkívánja a szertartásokat? Én viszont kezeskedem, hogy ha kellőképpen szeretitek egymást, akkor a termés is bőséges lesz, ) mert ez az érzés mindent átalakít. Ehelyett azonban mit látok? Barátságot. A szenvedély már régen kihunyt köztetek, mert megszoktátok egymást. Ezért ad a föld mindig ugyanannyit, mint az előző évben: soha- ', se kevesebbet, sohase többet. És ezért van az, hogy a lelketek legsötétebb zugában némán azon siránkoztok, hogy sohase változik semmi. Miért? Mert folyton igyekeztek kordában tartani az erőt, amely mindent átalakít, ezért aztán továbbra is kihívások nélkül élitek az életeteket. A jóember közbeszólt: - A mi közösségünk azért maradt fenn, mert tiszteletben tartotta a törvényeket, és még a szeretetet ezek a törvények irányítják. Aki a közjó érdekeit szem elől tévesztve lesz szerelmes, az egész életében szenvedni fog. Örökké gyötörni fogja a kétség, hogy meg-
bántja a régi társát, bosszantja az új szeretőjét, és elveszít mindent, amit eddig fölépített magának. Egy kötelékek és történet nélküli idegen mondhat bármit, de fogalma sincs róla, hogy milyen nehézségek árán jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Nem tudja, milyen áldozatokat hoztunk a gyermekeinkért. Nem tudja, hogy éjt nappallá téve dolgoztunk azért, hogy a föld bőkezű legyen hozzánk, hogy békességben éljünk, és tartalékaink is legyenek a raktárakban. Egy órán keresztül védtem a mindent elemésztő szenvedélyt, miközben a jóember a békét és nyugalmat hozó érzésről beszélt. Végül már csak magamnak beszéltem, mert az egész közösség köréje gyűlt. Olyan hittel és lelkesedéssel éltem át a szerepemet, amit azelőtt el sem tudtam volna képzelni magamról. Mindennek ellenére az idegen úgy hagyta el a kis falut, hogy nem sikerült meggyőznie senkit. És ez nagyon, nagyon boldoggá tett. Heron Ryan, újságíró Egy régi barátom szokta mondogatni: tudásunk 25 százalékát a mesterünktől tanuljuk, 25 százalékát önmagunktól, 25 százalékát a barátainktól, az utolsó 25 százalékot pedig az időtől. Athena lakásán, az első találkozón, amikor be akarta fejezni azt a félbemaradt órát... nem tudom, kitől tanultunk. Lakása kicsiny szobájában várt minket, a fiával együtt. Fölfigyeltem rá, hogy fehér és üres az egész, csupán egy zenelejátszó eszköz és egy cédéállvány volt benne, semmi más. Furcsállottam a kisfiú jelenlétét, aki bizonyára halálra fogja unni magát. Azt vártam ugyanis, hogy ugyanott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk, vagyis parancsszavakat fogunk hallani. De Athenának más tervei voltak. Kimondta, hogy egy szibériai zenét fog elindítani, és nem lesz más dolgunk, csak meg kell hallgatnunk. Csak ennyi. - A meditációival nem megyek semmire - mondta. - Látom ezeket az embereket csukott szemmel, mosolyogva üldögélni, komoly arccal, gőgös testtartással, amint rettenetesen koncentrálnak a nagy semmire, miközben meg vannak győződve róla, hogy most aztán kapcsolatba kerültek az Istennel vagy az Istennővel. Mi nem ezt fogjuk csinálni, mi csak zenét hallgatunk együtt. Megint ez a negatív hangulat, mintha nem tudná pontosan, mit akar csinálni. De a társulatnak majdnem minden tagja ott volt, beleértve az igazgatót is - aki Andrea szerint kémkedni jött az ellenség táborába. Vége lett a zenének. - Most pedig kezdjetek el táncolni, de úgy, hogy a lépéseitek véletlenül se legyenek összhangban a zene ritmusával. Athena újra elindította a zenét, de most jóval nagyobb hangerővel, és elkezdett mozogni: mozdulataiban a legcsekélyebb nyoma sem volt a harmóniának. Csak a legidősebb színész - aki a darabban egy részeg királyt játszik - tette azt, amire felszólított minket. Senki más nem moccant. Mintha mindenki feszengett
volna. Valaki rápillantott az órájára - még csak tíz perc telt el. Athena megállt, és körülnézett. - Miért nem mozdultok? - Nekem ez egy kicsit... nevetségesnek tűnik - szólalt meg félénken egy színésznő. - Mindig is a harmóniára tanítottak, nem pedig az ellenkezőjére. - Akkor tegyétek, amit mondok. Intellektuális magyarázatra van szükségetek? Hát, tessék: a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba. Aztán a „részeg király" felé fordult: - Hát te miért vagy hajlandó kiesni a ritmusból? - Pofonegyszerű: soha nem tudtam táncolni. Ezen mindenki jót nevetett, és úgy látszott, a sötét felleg, amely ott lebegett fölöttünk, lassan mégis eloszlik. - Nagyszerű, akkor kezdjük újra, és aki nem akarja azt csinálni, amit mondok, az hazamehet. Most én döntöm el, mikor ér véget a tanóra. Az ember számára az egyik legdurvább agresszió, amikor szétrombolja azt, amit szépnek talál. És ezt csináljuk ma. Rosszul fogunk táncolni. Mindenki. Egy tapasztalattal több, és kész. Mivel senki nem akarta kínos helyzetbe hozni a háziasszonyt, mindenki elkezdett rosszul táncolni. Igazi harcot kellett vívnom önmagammal, mert a testem önkéntelenül is engedelmeskedni akart annak a csodálatos, titokzatos dobszónak. Úgy éreztem magam, mintha rátámadnék a zenészekre, akik játszottak, és a zeneszerzőre, aki kitalálta ezt a zenét. A testem folyton harmóniára törekedett, de én kényszerítettem, hogy a parancsnak engedelmeskedjen. A kisfiú is táncolt, miközben megállás nélkül nevetett, de egy idő után lerogyott a díványra - talán kimerült az erőfeszítéstől. Athena hirtelen megállította a cédét. - Várjatok! Mindenki megállt. - Most olyat teszek, amit még soha. Lehunyta a szemét, és a kezébe temette az arcát. - Még sohasem táncoltam rossz ritmusban... Ugy tűnt, mintha neki még nehezebb lenne ez a gyakorlat, mint bármelyikünknek. - Furcsán érzem magam... Az igazgató is, én is felpattantam. Andrea dühösen nézett rám, de ennek ellenére odamentem Athenához. Mielőtt azonban hozzáértem volna, felszólított minket, hogy menjünk vissza a helyünkre. - Akar valaki mondani valamit? - kérdezte, és remegő hangja törékenynek, sebezhetőnek mutatta. A kezét nem vette le az arcáról. - Igen, én. Andrea volt az. - Előtte hadd kérjelek meg, hogy vedd az öledbe a fiamat, és magyarázd meg neki, hogy semmi baja sincs az anyukájának. De muszáj folytatnom, ameddig kell. Viorel megrémült. Andrea az ölébe ültette, és gyengéden simogatta. - Mit akarsz mondani? - Semmit. Meggondoltam magam. - A gyerek miatt gondoltad meg magad. De folytasd.
Athena lassan fölfedte az arcát, fölemelte a fejét, és rá sem lehetett ismerni. - Nem mondok semmit. - Rendben. Te - mutatott rá az öreg színészre - menj el orvoshoz, minél hamarabb. Azért nem tudsz aludni, azért jársz ki egész éjjel a vécére, mert prosztatarákod van. A férfi halálsápadt lett. - Te pedig - mutatott az igazgatóra - vállald fel a szexuális beállítottságodat. Ne félj. Fogadd el, hogy utálod a nőket, és a férfiakat szereted. - Miről beszélsz... - Ne szakíts félbe. Ezt nem Athena mondja. Én csak a szexuális beállítottságodról beszélek: a férfiakat szereted, és nem hiszem, hogy bármi rossz van ebben. Micsoda? „Nem Athena mondja?" De hisz ő Athena! - Te pedig - mutatott rám -, gyere ide. Térdelj le elém. Féltem Andreától, és attól, hogy mindenki előtt megszégyenülök, mégis engedelmeskedtem. - Hajtsd le a fejed. Hadd érintsem meg a tarkódat. Éreztem, ahogy az ujjai erősen a tarkómra nyomódnak, de semmi mást. így maradtunk csaknem egy percig, amikor felszólított, hogy keljek föl és menjek vissza a helyemre. - Soha többet nem kell altatót szedned. Mától kezdve visszatér az álmod. Ránéztem Andreára: azt hittem, tesz valami megjegyzést, de éppolyan döbbent volt a tekintete, mint az enyém. Az egyik fiatal színésznő fölemelte a kezét. - Szeretnék beszélni. De előtte szeretném megtudni, kihez beszélek. - Hagia Sophiához. - Azt szeretném megtudni, hogy... Ő volt közülünk a legfiatalabb. Szégyenlősen nézett körbe, de az igazgató bólintott, hogy folytassa csak. - ... hogy jelen van-e az anyám. - Ott van melletted. Tegnap, amikor kiléptél a lakásból, ő intézte úgy. hogy otthon felejtsd a táskádat. Vissza kellett menned érte, és akkor vetted észre, hogy a kulcsot a lakásban hagytad. Egy órán keresztül futkostál, hogy találj végre egy lakatost, pedig tudtad, hogy vár rád egy férfi, aki jó állást kínált neked. De ha minden úgy történt volna, ahogy reggel eltervezted, hat hónap múlva meghaltál volna autóbalesetben. Tegnap a táskád otthon felejtése megváltoztatta az életed. A lány elkezdett sírni. - Akar még valaki kérdezni valamit? Ujabb kéz emelkedett a magasba: az igazgatóé. - Szeret engem? Tehát igaz. A lány anyjának története felkavarta a jelenlévők érzelmeit. - Rosszul tetted fel a kérdést. Valójában azt szeretnéd megtudni, hogy képes vagy-e megadni neki azt a szerelmet, amire szüksége van. Hogy azután mi lesz, az nem lényeges. Az a lényeg, hogy tudd, tudsz-e szeretni. Ha nem őt, akkor majd mást. Mert fölfedeztél egy forrást, kieresztetted, hadd folyjon, és most elárasztja az egész életedet. Ne akard mindig tartani a biztonságos távolságot, és onnan figyelni, hogy mi történik! És akarj mindig bizonyosságot szerezni, mie-
lőtt lépsz egyet. Amit adsz, azt te is visszakapod - noha lehet, hogy onnan, ahonnan a legkevésbé várnád. Ezek a szavak nekem is szóltak. És ekkor Athena vagy ki tudja, ki - Andrea felé fordult. - Te! Megfagyott bennem a vér. - Föl kell készülnöd rá, hogy elveszíted a világot, amit fölépítettél magadnak. - Miféle világot? - Amiről azt hiszed, hogy a tiéd. Bebörtönözted a világodat, te tudod, hogy ki kell szabadítanod. Tudod, hogy érted, miről beszélek, bár sohasem akartál erre gondolni. - Értem. Biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. Lehet, hogy az egész csak Athena színjátéka? - Vége - mondta. - Hozd ide a gyermeket. Viorel nem akart odamenni, mert halálra rémítette az anyja átváltozása. De Andrea gyengéden kézen fogta, és odavezette. Athena - vagy Hagia Sophia, vagy Sherine, kinek hogy tetszik, mindegy - ugyanazt tette vele, amit velem: határozottan megérintette a kisfiú tarkóját. - Ne ijedj meg a látottaktól, kisfiam. Ne próbáld meg elhessegetni őket, hiszen anélkül is véget érnek. Inkább élvezd az angyalok társaságát, ameddig csak lehet. Te most félsz, de nem félsz annyira, amennyire félhetnél, mert tudod, hogy sokan vagyunk a szobában. Abbahagytad a nevetést, amikor láttad, hogy átölelem az anyukádat, és megkérem, hogy hadd beszéljek az ő szájával. Tudnod kell, hogy engedélyt adott nekem erre, különben most nem lennék itt. .Mindig fény formájában jelentem meg, és továbbra is ez a lény leszek, de ma úgy döntöttem, hogy megszólalok. A kisfiú átölelte. - Elmehettek. Szeretnék kettesben maradni vele. Egyenként hagytuk el a lakást, magára hagyva anyát és fiát. Hazafele, a taxiban, megpróbáltam beszélgetni Andreával, de ő arra kért. hogy ha mindenképpen beszélgetni akarok, akkor se tegyek említést arról, ami az imént történt. Elhallgattam hát. A lelkem megtelt szomorúsággal: nagyon nehéz volna elveszíteni Andreát. Másrészt viszont hatalmas békét éreztem: a történtek elindították a változást, és megkíméltek attól a kellemetlen helyzettől, hogy leüljek azzal a nővel, akit nagyon szeretek, és elmondjam neki, hogy valaki másba is szerelmes vagyok. Inkább csöndben maradtam. Amikor hazaértünk, bekapcsoltam a tévét, Andrea pedig elment zuhanyozni. Behunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam, a szoba ragyogott: reggel volt, és én majdnem tíz órát aludtam egyfolytában. Mellettem ott hevert egy levél, amiben Andrea közölte, hogy nem akart fölébreszteni, és elment a színházba, de elkészítette nekem a kávét. A levél nagyon romantikus volt, még ruzsfolt és egy kis szívecske is volt rajta. Ezek szerint esze ágában sincs „szabadon engedni a világát". Harcolni fog. Az én életem pedig bizonyára rémálommá változik. Délután
fölhívott, és közönyös hangon elmondta,
hogy az a színész elment az orvoshoz, megvizsgálták, és megállapították, hogy a prosztatája erősen be van gyulladva. Azután vért vettek tőle, és kiderült, hogy egy bizonyos PSA nevű fehérje szintje jelentősen megemelkedett. Már a biopszia elvégzése előtt kijelentették, hogy e vizsgálatok alapján nagyon nagy az esélye a rosszindulatú daganatnak. De az orvos azt mondta neki: „magának nagy szerencséje van, mert ebben a stádiumban még meg lehet operálni, és a gyógyulás esélye 99 százalék". Deidre O'Neill,
más néven Edda
Még hogy Hagia Sophia! Dehogy! Ő volt az, Athén de sikerült megérintenie a lelke mélyén folyó víz fenekét: kapcsolatba lépett az Anyával. Bepillantott egy másik valóságba. A lány halott anyja olyan helyen él, ahol nincs idő, ezért meg tudja változtatni az események folyását. De mi, élő emberek mindig csak a jelent ismerhetjük meg. Mellesleg azért ez sem kevés: meglátni egy betegséget, mielőtt az még igazán súlyossá válna, vagy az idegközpontok megérintésével fölszabadítaná az energiablokkokat - az ilyesmi nem lehetetlen számunkra. Persze, tudom, hogy sokan végezték a máglyán, másokat pedig száműztek, megint mások elnyomták és eltitkolták lelkükben az Anya szikráját. Én sohasem próbáltam rávenni Athenát, hogy lépjen kapcsolatba az Erővel. Ő maga döntött így, mert az Anya már sok jelet küldött neki: fény volt, amikor táncolt, betűvé változott, amikor kalligraliát tanult, megjelent a tűzben és a tükörben. Tanítványom csak azt nem tudta, hogyan kell Vele együtt élni, egészen addig, amíg nem tett valami olyat, ami új irányt adott a történéseknek. Athena, aki mindenkinek azt mondogatta, hogy legyen más, valójában maga is ugyanolyan ember volt, mint a többi földi halandó. Neki is megvolt a maga ritmusa, vagy, mondjuk így: az optimális sebessége. Kíváncsibb volt, mint a többiek? Lehet. Túllépett azon, hogy áldozatnak tekintse magát? Egészen biztos. Szükségét érezte annak, hogy megossza a tudását másokkal is - legyenek akár banki alkalmazottak, akár színészek? A válasz sok esetben igen. Sokszor viszont szükség volt némi unszolásra is a részemről, hiszen nem magányra vagyunk teremtve, és akkor ismerhetjük meg magunkat igazán, amikor meglátjuk magunkat a másik ember szemében. De a hatásom itt véget is ér. Az Anya testet akart ölteni azon az estén, és talán a fülébe súgott valami ilyesmit: „Menj szembe mindennel, amit eddig tanultál - te, aki a ritmus mestere vagy, hagyd, hogy a zene keresztüláradjon a testeden, de ne engedelmeskedj neki!" Ezért javasolta Athena azt a különös gyakorlatot: a tudattalanja már fölkészült rá, hogy együtt éljen az Anyával, de mindig csak ugyanazon a hullámhosszon rezgett, és ki kellett zökkenteni, hogy külső elemek is megnyilvánulhassanak benne. Velem is ugyanez történt egykor. Számomra a meditálás, a fénnyel való kapcsolatba lépés legjobb módja a kötés volt. Édesanyám tanított meg rá gyermekkoromban. Mindent tudtam, amit kell: számolni
a sorokat, forgatni a kötőtűket, szép dolgokat alkotni az ismétlés és a harmónia által. De a pártfogóm egyszer arra kért, hogy ne úgy kössek, ahogy szoktam, hanem valami egészen irracionális módon! Ez valóságos erőszaktételnek tűnt számomra, aki megtanult gyengéden, türelemmel és odaadással dolgozni a tűkkel. De ő ragaszkodott hozzá, hogy csapnivaló munkát készítsek. Engedelmeskedtem, és két órán keresztül nevetségesnek és abszurdnak találtam az ötletet, megfájdult tőle a fejem, de nagyon igyekeztem, és nem hagytam, hogy a tű vezesse az ujjamat. Mindenki képes arra, hogy valami rosszat alkosson: miért kért meg ilyen őrültségre;' Nos, hát azért, mert ismerte szenvedélyes ragaszkodásomat a geometriához és a tökéletes dolgokhoz. Meg kellett tanulnom az oldást. fis akkor megtörtént: megállt a kezem, és óriási ürességet éreztem, amit aztán betöltött valami meleg, szeretetteljes és kellemes jelenet. Minden megváltozott körülöttem, és kedvem támadt olyan dolgokat kimondani, amiket azelőtt soha nem mertem volna. De nem vesztettem el az öntudatomat: tudtam, hogy én vagyok én, bár - fogadjuk el ezt az ellentmondást - azt is éreztem, hogy ez az én nem az az ember, akihez hozzászoktam a sokévi együttélés során. így aztán tudom, szinte látom, mi történt azon az estén, noha nem voltam jelen: Athena lelke követte a zene hangjait, de a teste szándékosan az ellenkező irányba ment. Egy idő után a lelke elszakadt a testétől, így keletkezett egy üres tér, amelybe végül az Anya könynyedén beléphetett. Jobban mondva: felragyogott az Anya szikrája. Ez a szikra ősi, de fiatal asszony alakjában jelent meg. Bölcs, de nem mindenható nőként. Különös, de nem arrogáns nőként. Athenának pedig megváltozott a világészlelése, és úgy látta a dolgokat, mint gyermekkorában: egyszerre látta a világot benépesítő párhuzamos univerzumokat. Ilyenkor nem csupán az emberek fizikai testet, hanem az érzelmeiket is látjuk, úgy tartják, hogy a macskák is rendelkeznek ezzel a képességgel. és én ezt készséggel elhiszem. A fizikai és a spirituális világ között van egy köpeny, amelynek különböző színe, intenzitása és fénye lehet: a misztikusok „aurának'" hívják. Ha ezt megpillantjuk, onnantól kezdve minden egyszerű, az aura elmeséli, mi történik. Ha ott lettem volna, Athena lila színt látott volna a testem körül, néhány sárga folttal tarkítva. Ez azt jelenti, hogy még hosszú út áll előttem, és hogy a küldetésem még nem ért véget a földön. Az aurákkal együtt különös, áttetsző alakok is megjelennek a szemünk előtt: ezeket „szellemeknek" szokás nevezni. Ide tartozik a lány anyjának esete is mellesleg az egyetlen eset, ahol a sors akaratát megváltoztatták. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az a színésznő már akkor is tudta, hogy az anyja mellette áll, még mielőtt föltette a kérdést, és egyedül a táskahistória lepte meg. A ritmust figyelmen kívül hagyó tánctól mindenki megrémült. Hogy miért? Mert mindannyian ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy úgy csináljuk a dolgokat, „ahogy kell". Senki sem szeret rosszul csinálni valamit, főleg nem tudatosan és akarattal. És ez Athenára is vonatkozik. Képzelem, milyen nehéz lehetett neki olyat javasolni, ami szembement mindazzal,
amit szeret. Örülök, hogy abban a pillanatban csatát nyert az Anya. Egy férfi megmenekült a ráktól, egy másik elfogadta a szexuális beállítottságát, egy harmadiknak pedig nem kell többé altatókat szednie. És mindez csak azért, mert Athena megtörte a ritmust, hirtelen lefékezte az autót, épp amikor az a legnagyobb sebességgel száguldott. Visszatérve a kötésre: egy darabig alkalmaztam ezt a módszert, míg végül nélküle is képes voltam előhívni ezt a jelenlétet, hiszen már ismerős volt számomra, már hozzászoktam. Athenával ugyanez történt. Mert ha egyszer rájövünk, hol vannak az Észlelés Kapui, pofonegyszerű lesz kinyitni és bezárni őket - amennyiben elfogadjuk saját „furcsa' viselkedésünket. És még valami: ez után az élmény után sokkal gyorsabban és jobban kezdtem kötni. Ugyanúgy, ahogy Athena is több odaadással és még jobb ritmusérzékkel kezdett táncolni az után, hogy volt bátorsága áttörni a gátakat. Andrea McCain, színésznő A történtek híre futótűzként terjedt: a következő hétfőn, amikor szünet volt a színházban, Athena lakása teljesen megtelt. Mindenki magával hozta a barátait. Megismételte ugyanazt, amit előző héten: felszólított minket, hogy táncoljunk rossz ritmusban, mintha az Hagia Sophiával való találkozáshoz szüksége lett volna a kollektív energiára. A kisfiú most is ott volt, és én elkezdtem figyelni. Amikor leült a díványra, véget ért a zene, és elkezdődött a transz. És jöttek a kérdések. Az első három természetesen a szerelemmel volt kapcsolatos: hogy X velem marad-e, hogy Y szeret-e, hogy Z megcsal-e. Athena nem mondott semmit. Aztán a negyedik ember, aki nem kapott választ, nem hagyta annyiban a dolgot: - Szóval? Megcsal vagy nem? - Én Hagia Sophia vagyok, az egyetemes bölcsesség. A világ teremtésében nem volt társam, csak a Szeretet. Én vagyok mindennek a kezdete, és előttem a káosz volt. Ezért aki uralni akarja az erőt, amely legyőzte a káoszt, az ne kérdezze Hagia Sophiát. Számomra a szeretet mindent betölt. Nem lehet kívánni, hiszen önmaga célja. Nem lehet megcsalni, hiszen nincs köze a birtokláshoz. Nem lehet fogva tartani, hiszen olyan, mint egy folyó, amely áttöri a gátakat. Aki be akarja börtönözni a szeretetet, annak el kell zárnia a forrást, amely táplálja, és az így felgyülemlett víz hamar megposhad. Hagia Sophia szeme végigpásztázta a társaságot. Az emberek többsége most volt itt először. És sorjában rámutatott a dolgokra, amiket látott: betegségekre, munkahelyi problémákra, a szülő-gyermek kapcsolatok nehézségeire, a szexuális zavarokra, a kiaknázatlan képességekre, Emlékszem, amikor egy harminc év körüli nőhöz fordult: - Neked mindig megmondta az apád, mit hogyan kell csinálni, és hogy miként kell egy nőnek viselkednie. Örökké harcoltál az álmaid ellen, és soha nem
nyilvánulhatott meg az akaratod. Az „akarást" felváltotta a ..muszáj", a „várakozás" vagy a „kell". De te kiváló énekesnő vagy. Elég egy év, és sikeres lehetsz. - Van fiam meg férjem. - Athenának is van egy fia. A férjed előbb fölháborodik, de aztán hamar elfogadja a döntésedet. És nem kell Hagia Sophiának lenni ahhoz, hogy ezt tudjuk. - Talán túl öreg vagyok már. - Te nem akarod elfogadni önmagad. De ez már nem az én dolgom: én elmondtam, amit el kellett mondanom. Lassacskán minden egyes ember, aki ott volt - és nem tudott leülni, mert nem volt elég hely abban a kicsiny szobában, és csorgott róla a veríték, pedig tél vége volt, de nevetségesnek érezte magát, amiért részt vesz egy ilyen összejövetelen - sorra került, hogy meghallgassa Hagia Sophia tanácsait. Én voltam az utolsó: - Te pedig végre felhagyhatnál a kettősséggel, és eggyé válhatnál önmagaddal. Ezúttal nem ült az ölemben a fia. Mindent végignézett, és ugy tűnt, az első találkozó utáni beszélgetés elegendő volt ahhoz, hogy legyőzze a felelmet. Bólintottam. A múlt heti összejövetellel ellentétben, amikor az emberek egyszerűen elmentek, és csak én maradtam ott a gyerekkel, Mágia Sophia még elmondott egy prédikációt, mielőtt befejezte volna a szertartást. - Nem azért vagytok itt, hogy biztos válaszokat kapjatok: nekem az a feladatom, hogy ösztönözzelek benneteket. Régen az emberek azért fordultak a jósokhoz, hogy megtudják a jövőt. A jövő azonban szeszélyes, mert a jelenben hozott döntések irányítják. Ne lassítsátok le a kerékpárotokat, mert ha véget ér a pillanat, elestek. Azok, akik csak azért akartak találkozni Hagia Sophiával, hogy azt mondja, amit hallani szeretnének, kérem, ne jöjjenek ide többet. Vagy kezdjenek el táncolni, és vegyék rá a körülöttük lévőket is, hogy mozduljanak meg. A sors könyörtelen lesz azokhoz, akik olyan világban akarnak élni, amelynek már vége. Az új világ az Anyáé, aki együtt jött a Szeretettel, hogy szétválassza az eget a víztől. Aki elhiszi, hogy tönkrement, az tönkre is megy. Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok. Aki elhatározta, hogy megakadályozza a változásokat, az porrá lesz. Átkozottak legyenek, akik nem táncolnak, és a többieknek sem engedik, hogy táncoljanak! A szemei tüzet hánytak. - Elmehettek! Mindenki elment, és kifelé menet legtöbbjük arcán zavart láttam. Megnyugvást kerestek itt, és provokációt találtak. Azt akarták megtudni, miként lehet megzabolázni a szerelmet, és ehelyett azt hallották, hogy a mindent fölemésztő tűz soha nem hagyhat fel azzal, hogy mindent lángba borítson. Bizonyosságot akartak szerezni róla, hogy helyes döntéseket hoztak - hogy a férjük, feleségük, főnökük elégedett -. és ehelyett a kétely szavait kapták. Néhányan mégis mosolyogtak. Ők megértették
a tánc jelentőségét, és ettől kezdve bizonyára hagyni fogják, hogy lebegjen a testük és a lelkük - még akkor is, ha ezért nagy árat kell fizetniük, ahogy ez már lenni szokott. A szobában csak mi négyen maradtunk: a gyermek, Hagia Sophia, Heron és én. - Arra kértelek, hogy maradj egyedül. Heron szó nélkül fogta a kabátját, és távozott. Hagia Sophia rám nézett, és láttam, ahogy szép lassan visszaváltozik Athenává. Talán ügy lehetne leírni ezt az átváltozást, ha egy gyermekhez hasonlítjuk, akitől megtagadtak valamit: látni a haragot a szemében, de a következő pillanatban el is felejti az egészet, és mire elpárolog a dühe, mintha kicserélték volna. Mintha már nem is ugyanaz a gyermek lenne, aki az imént még sírva toporzékolt. A „lény" - ha nevezhetjük így azonnal szertefoszlott a levegőben, amikor eszköze abbahagyta a koncentrálást. És most egy holtfáradt nő állt velem szemben. - Készíts nekem egy teát! Parancsol nekem! És most már nem az egyetemes bölcsesség, hanem csak egy nő, aki iránt az élettársam élénken érdeklődik - még az is lehet, hogy szerelmes belé. Hová fajul még ez a szerelmi háromszög? De egy tea még nem tapossa el az önérzetemet: kimentem a konyhába, vizet melegítettem, beletettem a kamillavirágzatot, majd visszamentem a szobába. A fiú már ott aludt az ölében. - Te nem kedvelsz engem. Nem válaszoltam. - Én sem kedvellek téged - folytatta. - Szép vagy, elegáns, nagyszerű színésznő, és olyan tájékozott és művelt, amilyen én sohasem voltam, pedig a családom mindent megtett érte. De bizonytalan vagy, arrogáns, gyanakvó. Ahogy Hagia Sophia mondta: két ember vagy, pedig egy is lehetnél. - Nem is tudtam, hogy emlékszel azokra a dolgokra, amiket transzban mondasz. Ez esetben viszont te is kettő vagy: Athena és Hagia Sophia. - Lehet, hogy két nevem van, de egy ember vagyok - vagy minden ember a világon. És pontosan ide akarok kilyukadni: mivel egy vagyok és mindenki vagyok, a szikra, ami akkor villan fel, amikor transzba esem, pontos utasításokat ad. Persze, hogy közben csak félig vagyok öntudatomnál, de amit mondok, az igenis belőlem jön, még ha lelkemnek egy ismeretlen pontjából is. Mintha az Anya emlőjéből táplálkoznék, mintha abból a tejből innék, amely mindannyiunk lelkén átáramlik, és szétviszi a tudást a Földön. A múlt hét óta, vagyis azóta, hogy először léptem vele kapcsolatba, egészen abszurdnak tűnt számomra az első dolog, amit kért tőlem: hogy tanítsalak téged. Szünetet tartott. - Nyilvánvalóan azt hittem, hogy csak képzelődöm, hiszen a legcsekélyebb mértékben sem rokonszenvezem veled. Ujabb szünetet tartott, ezúttal hosszabbat, mint az előbb. - De a forrás ma újra megismételte ezt a kérést. Ezért most rád bízom a döntést. - Miért hívod Hagia Sophiának? - Én neveztem el így. Egy mecset neve egyébként,
amelyet egy könyvben láttam, és nagyon tetszett. Ha akarod, lehetsz a tanítványom. Ezért jöttél el hozzám először, és életem új fordulata, beleértve Hagia Sophia fölfedezését magamban, azért következett be, mert beléptél ezen az ajtón, és azt mondtad: „Színházban játszom, és most Isten női arcáról készülünk előadni egy darabot. Megtudtam, hogy maga járt a sivatagban és a Kárpátokban, cigányok közt, és hasznos információkkal szolgálhat." - Megtanítasz mindenre, amit tudsz? - Mindenre, amit nem tudok. Magam is tanulok, amíg kapcsolatban állok veled, ahogy ezt már elmondtam, amikor először találkoztunk, de most újra megismétlem. És miután megtanultam, amire szükségem van, különválva folytathatjuk utunkat. - Képes vagy tanítani egy olyan embert, akit nem kedvelsz? - Képes vagyok szeretni és tisztelni azt az embert, akit nem kedvelek. Mindkét alkalommal, amikor transzba estem, láttam az aurádat: a tied volt a legfejlettebb, amit életemben láttam. Messzire juthatsz ebben a világban, ha elfogadod az ajánlatomat. - Megtanítasz látni az emberek auráját? - Magam sem tudtam, hogy képes vagyok rá, amíg nem láttam meg először. Ha része az utadnak, akkor ezt is megtanulod. Megértettem, hogy én is képes vagyok szeretni azt az embert, akit nem kedvelek. Igent mondtam. - Akkor alakítsuk át ezt a beleegyezést egy szertartássá. A rítus ismeretlen világba vet minket, de tudjuk, hogy az ott található dolgokkal nem játszhatunk. Nem elég igent mondani: az életed legyen a tét. És ne gondolkozz túl sokat. Ha az a nő vagy, akinek képzellek, nem fogod azt mondani, hogy „hadd gondolkozzam egy kicsit". Akkor azt fogod mondani, hogy... - Fölkészültem. Kezdhetjük a szertartást. Hol tanultad? - Nem tanultam sehol, most fogom megtanulni. Már nem kell kilépnem a ritmusból ahhoz, hogy kapcsolatba lépjek az Anya szikrájával, mert ha egyszer belénk költözik, könnyű újra találkozni vele. Tudom már. melyik ajtót kell kinyitnom, bár megbújik a sok be- és kijárat között. Nincs szükségem semmi másra, csak egy kis csöndre. Már megint a csönd! Ott voltunk, tágra nyitott szemmel, és úgy néztük egymást, mintha halálos párbajra készülnénk. Szertartások! Mielőtt először megnyomtam Athena csengőjét, részt vettem már néhányon. Hogy azután úgy érezzem, kihasználtak, megaláztak - ott állok egy ajtó előtt, amit mindig is láthattam, de soha nem sikerült kinyitnom. Szertartások! Athena csak annyit tett, hogy kortyolt a teából, amit készítettem neki. - A szertartásnak vége. Megkértelek, hogy csinálj nekem valamit, és te megcsináltad. Én pedig elfogadtam. Most rajtad a sor, hogy kérj tőlem valamit. Elsőre Heron jutott eszembe. De ez most nem a megfelelő alkalom. - Vedd le a ruhád. Nem kérdezte, miért kérem ezt. Ránézett a fiára, megállapította, hogy mélyen alszik, és már el is kezdte a vetkőzést. Levette a pulóverét.
- Nem muszáj - szakítottam félbe. - Nem tudom, miért kértem ezt. De ő folytatta a vetkőzést. Levette a pólóját, a farmernadrágját, a melltartóját - ránéztem a mellére: ilyen szépet még soha életemben nem láttam. Végül levette a bugyiját is. És ott állt, fölkínálva nekem a meztelenségét. - Áldj meg - mondta Athena. Áldjam meg a „mesteremet"? De már megtettem az első lépést, és nem volt visszaút: megnedvesítettem az ujjamat a teával, és ráfröcsköltem a testére. - Ahogy ez a növény itallá változott, ahogy ez a víz eggyé vált a növénnyel, úgy áldalak meg téged, és kérem a Nagy Anyát, hogy a forrás, amelyből ez a víz származik, soha ne apadjon el, és a föld, amely ezt a növényt táplálta, mindig termékeny és bőkezű maradjon. Megleptek a saját szavaim: nem belőlem, de nem is rajtam kívülről jöttek. Mintha mindig ismertem volna őket, és mintha már végtelen sokszor csináltam volna ilyet. - Meg vagy áldva, most felöltözhetsz. De ő ott állt meztelenül, az ajkán mosollyal. Mit akarhat? Ha Hagia Sophia látja az emberek auráját, akkor azt is tudnia kell, hogy a legcsekélyebb vágyat sem érzem arra, hogy szexuális kapcsolatba kerüljek egy nővel. - Egy pillanat. Ölbe vette a fiát, és bevitte a szobájába, majd viszszatért. - Te is vetkőzz le. Ezt vajon ki kéri? Hagia Sophia, aki megmondta, mire vagyok képes, és aki számára én vagyok a tökéletes tanítvány? Vagy Athena, akit alig ismerek, de azt hiszem, mindenre képes, és azt hiszem, olyan nő, akit az élet megtanított rá, hogyan törje át a saját korlátait, hogy minden izgalmasat kipróbáljon? Ott álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve, és tudtam, hogy olyan párbajba kezdtünk, amelyben egyikünk sem hátrálhat meg. Én is levetkőztem hát, ugyanazzal a fesztelenséggel, ugyanazzal a mosollyal és ugyanazzal az eltökélt tekintettel, mint ő. Megfogta a kezem, és leültünk a díványra. Fél órán keresztül nézett és vizsgált Athena és Hagia Sophia. Azt firtatták, mi lesz a következő lépésem. És ahogy faggattak, világossá vált előttem, hogy valóban minden meg van írva, csak el kell olvasnom, és hogy az ajtók azért voltak zárva, mert soha nem értettem meg, hogy én vagyok az egyetlen személy a világon, aki kinyithatja őket. Heron Ryan, újságíró A szerkesztőség titkára átnyújt egy videokazettát, és átmegyünk a vetítőterembe, hogy megnézzük. 1986. április 26-án készült a felvétel, és egy hétköznapi város hétköznapi életét mutatja be. Egy férfi ül, és kávét iszik. Egy anya átkel az utcán a csecsemőjével. Az emberek sietnek, mennek a munkába, néhányan a buszmegállóban várják a buszt. Egy idősebb úr újságot olvas egy tér egyik padján. De a kazettával valami baj van: vízszintes csíkok jelennek meg a képernyőn, mintha meg kéne nyomni a tracking gombot. Fölállok, hogy megtegyem, de a titkár megállít:
- Ilyen a felvétel. Nézd csak tovább! A vidéki kisváros életképei tovább folytatódnak, és nem történik semmi különös, csak a hétköznapok megszokott jelenetei. - Lehet, hogy akadt közöttük olyan, aki tudott a két kilométerrel odébb történt balesetről - mondja a főnököm. - Az is lehet, hogy tudtak a harminc halottról is, ami elég sok, de ahhoz mégis kevés, hogy megváltoztassa a lakosság hétköznapi életét. A filmen most parkoló iskolabuszok láthatók. Napokig ott fognak állni anélkül, hogy bármi is történne. Nagyon rossz a kép. - Hiába nyomogatnánk a trackinget. A sugárzás az oka. A felvételt a KGB, a Szovjetunió titkosrendőrsége készítette. Április 26-án, az ukrajnai Csernobilban, éjjel 1 óra 23 perckor bekövetkezett a világ legszörnyűségesebb ember okozta katasztrófája. Az atomreaktor felrobbanásakor a környéken tartózkodó emberek kilencvenszer nagyobb sugárzásnak voltak kitéve, mint amit a hirosimai bomba idézett elő. Sürgősen ki kellett üríteni a területet, de senki, abszolút senki sem mondott semmit: hiszen a kormány soha nem hibázik. Csak egy héttel később jelent meg egy ötsoros hír az egyik helyi újság 32. oldalán, amely a munkások haláláról számolt be, de bővebb információt nem közölt. Közben az egész Szovjetunióban megünnepelték május elsején a munka ünnepét, és Kijevben, az ukrán fővárosban ugyanúgy felvonultak az emberek, mint máskor, anélkül, hogy tudták volna: a láthatatlan halál ott van a levegőben. És hozzáteszi: - Szeretném, ha elmennél oda, és megnéznéd, mi a helyzet Csernobilban ma. Ezennel kinevezlek speciális riporternek. A fizetésedet 20 százalékkal megemelem, és ezentúl te is javasolhatsz cikkeket megjelentetésre. Ugrálnom kellene örömömben, de valami mélységes szomorúság kerít hatalmába, amit azonban lepleznem kell. Nem ellenkezhetek vele, nem mondhatom, hogy pillanatnyilag két nő van az életemben, és most nem hagyhatom el Londont, mert az életem és a lelki egyensúlyom a tét. Megkérdezem, mikor utazzak, azt feleli, hogy a lehető leghamarabb, mert az a pletyka járja, hogy bizonyos országokban jelentősen megnőtt a nukleárisenergia-termelés. Sikerül hihető kibúvót találnom: azt mondom, hogy előbb meg kell hallgatnom néhány szakértőt, bele kell merülnöm a témába, de ha összegyűjtöttem a kellő mennyiségű anyagot, azonnal elindulok. Beleegyezik, kezet nyújt, gratulál. Nem tudok beszélni Andreával: amikor hazaérek, ő még a színházban van. Hirtelen mély álomba zuhanok, és amikor fölébredek, megint reggel van, és megint találok egy levelet, amiben ismét az áll, hogy már elment dolgozni, és a kávé az asztalon vár. Én is elmegyek dolgozni, igyekszem elnyerni a főnököm tetszését, aki „jobbá tette az életemet", és telefonálok néhány sugárzás- és energia-szakértőnek. Megtudom, hogy az egész világon mintegy 9 millió embert érintett közvetlenül a katasztrófa, ebből 3-4 millióan gyermekek. John Gofmans szakértő értelmezésében a harminc halott átalakult 475 ezer gyógyíthatatlan rákbeteggé, és még egyszer ennyi gyógyítható rákbeteggé.
Összesen kétezer város és falu tűnt el a térképről, fehéroroszország egészségügyi minisztere szerint a pajzsmirigyrákos esetek száma 2005 és 2010 között jelentősen meg fog növekedni, mert a radioaktív sugárzás még mindig érezteti hatását. Egy másik szakértő azt magyarázza, hogy kilencmillió emberen kívül, akik közvetlenül ki voltak téve a sugárzásnak, a világ sok országában további 65 millió ember egészsége károsult közvetve, a fertőzött élelmiszereken keresztül. Ez nagyon komoly ügy, amely megérdemli, hogy a kellő tisztelettel kezeljük. A nap végén meglátogatom a szerkesztőség vezetőjét, és azt javaslom, hogy csak a baleset évfordulójának napján kelljen elutaznom a városba - addig is tovább kutakodhatok a témában, még több szakértőt hallgathatok meg, és utánajárhatnék annak is, miként reagált annak idején a tragédiára a brit kormány. Beleegyezik. Telefonálok Athenának - elvégre azt állítja, hogy a barátja a Scotland Yardnál dolgozik, úgyhogy elérkezett a pillanat, hogy szívességet kérjek tőle, hiszen a csernobili katasztrófa nem minősül titkosított ügynek, a Szovjetunió pedig már nem létezik. Megígéri, hogy beszél a „szerelmével", de hozzáteszi: nem garantálja, hogy megkapom a kívánt információkat. Azt is elmondja, hogy másnap indul Skóciába, és csak a csoport következő összejövetelére jön vissza. - Milyen csoport? Hát a csoport, mondja. Ezek szerint rendszeressé válik az összejövetel? És mi mikor találkozhatunk, mikor beszélgethetünk végre igazán, hogy tisztázzuk a dolgokat, amik itt lebegnek a levegőben? De már le is tette a kagylót. Hazamegyek, megnézem a híreket, egyedül vacsorázom, aztán elmegyek Andreáért a színházba. Amikor odaérek, még tart a próba, és látom a darab végét: legnagyobb meglepetésemre a nő, aki ott áll a színpadon, nem ugyanaz a nő, akivel már két éve együtt élek. Van valami mágikus a mozdulataiban, a megszólalásai és a monológjai olyan erővel törnek ki belőle, ami egészen szokatlan számomra. Egy idegen nőt nézek, egy nőt, akit szeretnék magam mellett tudni - és aztán rádöbbenek, hogy hiszen már mellettem van, és egyáltalán nem idegen. - Milyen volt a beszélgetésed Athenával? - kérdezem hazafelé. - Jó volt. És te hogy haladsz a munkáddal? Elterelte a szót. Elmesélem, mennyire mélyen megérintett a csernobili katasztrófa napján készült felvétel, de nem mutat különösebb érdeklődést. Hirtelen elfog az érzés, hogy kezdem elveszíteni a szerelmét. Elveszítem a szerelmet, amim volt, és nem kapom meg helyette az új szerelmet, amire vágyom. De amint hazaérünk, azzal az ötlettel áll elő, hogy fürödjünk együtt, aztán pedig az ágyban találjuk magunkat. De előbb még beteszi azt a dobzenét (elmondja, hogy szerzett egy másolatot), és arra kér, ne törődjek a szomszédokkal: túl sokat foglalkozunk velük ahelyett, hogy a saját életünket élnénk. Ami ezután történik, az túl van a felfoghaton. Lehetséges, hogy a nő, aki most ilyen vadul szeretkezik velem, végre fölfedezte a saját szexualitását? Ráadásul egy másik nő hatására? Mert miközben hihetetlen erővel ragadta meg a tes-
temet, megállás nélkül azt hajtogatta: - Ma én vagyok a férfi, és te vagy a nőm. És így folytatta majdnem egy órán keresztül, és olyan dolgokat éltem át, amikhez azelőtt soha nem volt bátorságom. Néha elszégyelltem magam, és szerettem volna megkérni, hogy hagyja abba. de úgy tűnt, hogy teljes mértékben uralja a helyzetet, és végül átadtam magam neki - mert nem volt más választásom. És ami rosszabb: rettenetesen kíváncsi voltam, mi jön még. A végére egészen kimerültem, Andrea viszont mintha még jobban feltöltődött volna energiával. - Mielőtt elalszol, tudnod kell valamit - mondta. Ha továbbmész, lehetőséged nyílik arra, hogy istenekkel és istennőkkel szeretkezz. Ezt élted át ma is| Azt akarom: úgy aludj el, hogy tudod, ma fölébres-z tettem a benned rejlő Anyát. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ezt Athenától tanulta-e, de nem mertem. - Mondd ki, hogy élvezted, hogy egy éjszakára nő voltál. - Élveztem. Nem tudom, hogy mindig élvezném-e, de most annyira meglepett, hogy megijesztett, és tet szett is egyszerre. - Mondd ki, hogy mindig is vágytál erre az élményre. Egy dolog hagyni, hogy magával sodorjanak az események. De utána hideg fejjel megbeszélni: ez egészen más. Nem feleltem semmit. De kétségem sem volt afelől, hogy Andrea tudja a választ. - Hát, jó - folytatta. - Mindez már régóta bennem volt, csak magam sem tudtam róla. Álarc volt a lelkemen, ami ma végre lehullt, amikora színpadon voltam. Észrevettél valami változást? - De még mennyire! Különös fény áradt belőled. - A karizma: az. emberben megnyilvánuló isteni erő. A természetfeletti erő, amit nem kell mutogatnunk, hiszen mindenki észreveszi, még az is, aki kevésbé fogékony az ilyesmire. De csak akkor tör elő belőlünk, amikor meztelenre vetkőzünk, és meghalunk a világ számára, hogy aztán magunknak szülessünk újjá. Tegnap éjjel meghaltam. Ma, amikor fölléptem a színpadra, és láttam, hogy pontosan azt csinálom, amit választottam magamnak, újjáéledtem hamvaimból. Mert mindig igyekeztem az lenni, aki vagyok, de sohasem sikerült. Mindig le akartam nyűgözni az embereket, mindig ki akartam tűnni a többiek közül okos megjegyzéseimmel, mindig meg akartam felelni a szüleimnek - és közben mindent megtettem azért, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék. Vérrel, könnyekkel és akaraterővel törtem magamnak utat. De tegnap megértettem, hogy rossz eszközökkel küzdöttem. Ezek közül egyikre sincs szükség az álmom eléréséhez. Nem kell más, csak hogy átadjam magam, egészen, és összeszorítsam az ajkamat, ha szenvedek, mert a szenvedés elmúlik. - Miért mondod el ezt nekem? - Hadd fejezzem be! Ezen az úton, ahol a szenvedés az egyetlen szabály, olyan dolgokért harcoltam, amelyekért felesleges harcolni. A szerelemért, például De hát a szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel, még tökéletes orgaz-
musunk is lehet minden alkalommal, és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik. Megtanultam, milyennek kell lennie egy férfi és egy nő közötti kapcsolatnak, és olyan dolgokért harcoltam, amikért nem éri meg harcolni, és ebben te is benne vagy, például. Ma, miközben szeretkeztünk, és a maximumot adtam ki magamból, és éreztem, hogy te is a maximumot adod, rájöttem, hogy már nem érdekel a maximumod. Ma még melletted fogok aludni, de holnap elmegyek. A színház az én szertartásom, ott tudom kifejezni és továbbfejleszteni magamban mindazt, amit akarok. Hirtelen mindent megbántam: hogy elmentem Erdélybe, és találkoztam ott egy nővel, aki miatt most tönkremegy az életem, hogy megszerveztem a „csoport" első összejövetelét, hogy szerelmet vallottam az étteremben. És ebben a pillanatban gyűlöltem Athenát. - Tudom, mit gondolsz - mondta Andrea. - Hogy a barátnőd kimosta az agyam. Szó sincs róla. - Férfi vagyok, bár ma nőként viselkedtem az ágyban. De férfi vagyok, vagyis egy kihalófélben lévő faj, mert kevés hasonlót látok magam körül. Kevesen kockáztatják meg azt, amit én. - Ebben biztos vagyok, és csodállak is érte. De nem akarod megkérdezni, hogy én ki vagyok, és mit akarok, mire vágyom? Megkérdeztem. - Mindent akarok. Én akarok lenni a vadság és a gyöngédség. Föl akarom zavarni a szomszédokat, hogy aztán megnyugtassam őket. Nem akarok nőket az ágyamba, hanem férfiakat akarok, igazi férfiakat amilyen te vagy, például. Akik szeretnek, vagy kihasználnak - ez nem számít, az én szerelmem nagyobb ennél. Szabadon akarok szeretni, és azt akarom, hogy a körülöttem lévő emberek is mind ugyanezt tegyék. Athenával azokról az egyszerű dolgokról beszélgettünk, amelyek fölébresztik bennünk az elnyomott energiát. Mint például a szeretkezés. Vagy amikor az utcán járva azt mondogatjuk: „itt és most vagyok". Nem történt semmi különös, nem volt semmiféle titkos szertartás, vagy ilyesmi. Az egyedüli szokatlan a beszélgetésünkben az volt, hogy mindketten meztelenek voltunk. És mostantól hétfőnként találkozunk, és ha van valami mondanivalóm, azt az összejövetel után elmondom neki. Egyáltalán nincs kedvem barátkozni vele. És ugyanígy, ha neki támad olyan gondolata, amit meg akar osztani valakivel, akkor elmegy Skóciába, ahhoz az Eddához, akit állítólag te is ismersz, bár még soha nem említetted. - De hát nem is emlékszem rá! Éreztem, ahogy lassanként lecsillapodik. Készített két csésze kávét, és együtt megittuk. Megint mosolygott, megint a munkámról kérdezett, és elmondta, hogy aggódik a hétfői összejövetelek miatt, mert reggel megtudta, hogy a barátok barátai is szóltak a barátaiknak, és most már nem fognak elférni abban a kis szobában. Óriási erőfeszítésembe került elhitetnem magammal, hogy nem történt semmi komoly, csak egy kis idegkimerültségről van szó, egy kis premenstruációs ingerültségről meg egy kis féltékenységről. Átöleltem, és ő a vállamra hajtotta a fejét. Megvártam, míg elalszik, pedig rettenetesen fáradt voltam.
Aznap éjjel nem álmodtam semmit, és nem volt semmilyen előérzetem. És másnap reggel, amikor fölébredtem, láttam, hogy nincsenek ott a ruhái, a lakáskulcsa pedig az asztalon hevert, és nem volt mellette búcsúlevél. Deidre O'Neill, más néven Edda Az emberek sok történetet olvasnak boszorkányokról, tündérekről, parafenoménekről, gonosz szellemek által megszállt gyermekekről. Sok filmet látnak, amelyekben sötét szertartások, pentagramok, kardok, szellemidézések vannak. Nem baj, hadd működjön a képzeletük, ezeken a lépcsőfokokon úgyis át kell menni, és aki túljut rajtuk, és nem hagyja magát becsapni, az kapcsolatba kerül a Hagyománnyal. Az igazi Hagyomány ez: a mester sohasem mondja meg a tanítványának, hogy mit csináljon. Csak útitársak ők, akik együtt szembesülnek a rácsodálkozás nehéz élményével, amikor ajtók csukódnak be, és horizontok nyílnak meg előttük, amikor az észlelés állandó változásban van, amikor folyók keresztezik az útjukat - amelyeken nem átkelni kell, hanem végigmenni. Csupán egy különbség van mester és tanítvány között: az előbbi egy kicsit kevésbé fél, mint a másik. És amikor leülnek egy asztal vagy a tűz mellé beszélgetni, a tapasztaltabb azt mondja: „Miért nem csinálod ezt?" De nem azt mondja: „Erre gyere, és akkor te is eljutsz oda, ahova én" - hiszen minden út egyéni, minden sors személyre szabott. Az igazi mester arra ösztönzi a tanítványát, hogy legyen bátorsága kibillenteni az egyensúlyából a világát, noha ő is tart attól, hogy mivel fog találkozni, és még jobban attól, hogy mit hoz a következő kanyar. fiatal, lelkes orvos voltam, aki egy csereprogram keretében Romániába utazott, hogy próbáljon segíteni a felebarátain. Amikor elindultam, a bőröndöm gyógyszerekkel, a fejem pedig tervekkel volt tele. Világos elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan kell viselkedni, mi kell a boldogsághoz, hogyan kell ébren tartani magunkban az álmainkat, hogyan kell fenntartani az emberi kapcsolatokat. Megérkeztem Bukarestbe, abba a véres és őrjöngő diktatúrába, és elmentem Erdélybe egy tömeges védőoltási program keretében. Nem értettem meg, hogy én csak egy bábu vagyok azon a bonyolult sakktáblán, ahol láthatatlan kezek manipulálják az eszméimet, és amiről azt hiszem, hogy az emberiség érdekében teszem, az valójában egészen más érdekeket szolgál: a diktátor fia hatalmának a stabilizálását, és azt, hogy Anglia fegyvereket adhasson el egy olyan piacon, amelyet a szovjetek uralnak. Jóhiszeműségem egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor észrevettem, hogy nem elég az oltóanyag, hogy más betegségek is terjednek a térségben, és hiába írok nap mint nap leveleket, nem kapom meg a szükséges támogatást - ehelyett azt hajtogatják, hogy csak azzal törődjek, amivel megbíztak. Tehetetlennek éreztem magam. Elkeseredtem. Testközelből ismertem meg a nyomort, és tudtam volna segíteni az embereken, ha legalább néhány fontot kapok, de rajtam kívül senki mást nem érdekelt a dolog.
A mi kormányaink csak néhány újsághírt akart, amelyben tájékoztathatja a politikai pártokat, na meg a választókat, hogy humanitárius missziókat küldött a világ különböző részeire. Csupa jó szándékból. Na meg hogy fegyvereket adjon el, persze. Kétségbeestem. Milyen szörnyű világ ez? Egy éjszaka kimentem a fagyos erdőbe, és pöröltem az Isten nel, aki igazságtalan mindennel és mindenkivel szemben. Leültem egy tölgyfa tövébe - és akkor megjelent a pártfogóm, figyelmeztetett, hogy megfagyhatok. Erre azt feleltem, hogy orvos vagyok, ismerem a testem korlátait, és amint elérem ezeket a korlátokat, visszamegyek a táborba. Megkérdeztem, mit keres itt. - Egy nővel beszélgetek, aki meghallgat, mivel a férfiak közt süket fülekre találtam. Azt hittem, rám céloz, de nem: maga az erdő volt az a nő. Amikor elment, és láttam, ahogy gesztikulál és érthetetlen szavakat motyog, valami mélységes nyugalom áradt szét bennem: legalább nem csak én beszélek magamban. És amikor fölálltam, hogy visszamenjek a táborba, megint megszólított. - Tudom, ki maga - mondta. - A faluban azt beszélik, hogy jó ember, mindig jókedvű és igyekszik segíteni másokon, de én valami mást is látok: haragot és elégedetlenséget. Anélkül, hogy tudtam volna, a kormány küldte-e rám vagy nem, elmondtam neki mindent, amit érzek: muszáj volt könnyítenem magamon, még akkor is, ha ezzel a börtönt kockáztatom. Elvezettem a tábori kórházba, ahol dolgoztam. Behívtam a hálóterembe, ami éppen üres volt, mert mindenki elment a helyiek szokásos évi búcsújába, és meg akartam kínálni valamivel. Erre elővett egy palackot a zsebéből, és azt mondta: - Pálinka. Tudtam, hogy ez a helyiek hagyományos itala, amelynek rendkívül magas az alkoholtartalma. - Én kínálom meg magát. Együtt ittunk, és észre sem vettem, hogy kezdek becsípni. Csak akkor jöttem rá, amikor ki akartam menni a mosdóba, megbotlottam valamiben, és elvágódtam. - Ne mozduljon! - mondta a férfi. - Nézze meg jól, mi van a szeme előtt. Egy hangyasor. - Azt tartják róluk, hogy nagyon bölcsek. Intelligensek, van memóriájuk, szervezett társadalomban élnek, és hajlandóak az önfeláldozásra. Nyáron élelmet gyűjtenek, hogy eltegyék télire, és most újra előjöttek, ezen a fagyos tavaszi napon, hogy dolgozzanak. Ha holnap elpusztítaná a világot egy atomháború, a hangyák azt is túlélnék. - Honnan tudja mindezt? - Biológiát tanultam. - És mi a fenét keres itt az erdőben, ahelyett, hogy javítana a népe helyzetén? Minek mond monológot a fáknak? - Először is: nemcsak a fák hallgatták meg, amit mondtam, hanem maga is. De a kérdésére válaszolva: otthagytam a biológiát, hogy kovács legyek. Nagy nehezen föltápászkodtam. Még mindig forgott velem a világ, de annyira azért magamnál voltam, hogy megértsem ennek a szerencsétlen embernek a helyzetét. Nyilván arról van szó, hogy hiába végezte el az egyetemet, nem talált állást. Mondtam, hogy az én országomban ugyanez a helyzet.
- Nem erről van szó. Én azért hagytam ott a biológiát, mert kovács akartam lenni. Gyerekkorom óta elbűvöltek azok az erős férfiak, ahogy különös zenét kalapálva ütik a szikrázó vasat, aztán vízbe teszik, és ettől szép, nagy gőzfelhők szállnak fel belőle. Én egy boldogtalan biológus voltam, mert az igazi álmom az volt, hogy a kemény fémből lágy formákat csaljak elő. Mígnem egy napon megjelent egy pártfogó. - Egy pártfogó? - Mondjuk, hogy maga a hangyák láttán elragadtatva kiált fel: csodálatos! Csodálatos, ahogy mindegyikük végzi a dolgát: az őrök genetikailag arra vannak programozva, hogy életüket adják a királynőért, a dolgozók a saját testüknél tízszerte nehezebb terhet képesek elbírni, a mérnökök pedig olyan alagutakat építenek, amelyek ellenállnak a viharoknak és az áradásoknak. Halálos csatákat vívnak az ellenfeleikkel, föláldozzák magukat a közösségért, és soha nem kérdezik: mit keresünk mi itt? Az emberek a hangyák tökéletes társadalmát próbálják utánozni, és én biológusként igyekeztem megfelelni a szerepemnek, míg föl nem tette valaki a kérdést: „Elégedett vagy azzal, amit csinálsz?'" Erre azt feleltem. „Hát persze, hogy az vagyok! Hasznos munkát végzek a népem számára." „És ez elég?" Azt nem tudtam, hogy elég-e, de közöltem vele, hogy a hozzáállása arrogáns és önző. Erre azt felelte: „Lehet. De te soha nem fogsz elérni semmi mást, mint hogy örökké azt ismételd, amit az emberiség azóta csinál, amióta az eszét tudja. Vagyis fenntartod a rendet." „De a világ sokat haladt előre" - vetettem közbe. Megkérdezte, ismerem-e a történelmet. Hát persze, hogy ismerem. Erre újabb kérdést tett fel: hát nem voltunk képesek már évezredekkel ezelőtt is arra, hogy olyan hatalmas építményeket építsünk, mint a piramisok? Nem voltunk képesek már akkor is isteneket imádni, szőni, tüzet gyújtani, szeretek találni, üzeneteket eljuttatni a címzetthez? Dehogyisnem. Minden fejlődésünk a tudomány terén történt - bár kétségtelen, hogy az ingyenes rabszolgákat fizetett rabszolgákra cseréltük fel. Az emberiség alapvető kérdései nem változtak. Ma is ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, amiket az őseink. Azaz: nem fejlődtünk semmit, ebben a pillanatban megértettem, hogy ezt az embert, aki ilyen kérdésekkel ostromol, az ég küld te. Ez egy angyal, egy pártfogó. - Miért nevezi pártfogónak? - Mert elmondta, hogy kétféle hagyomány létezik" az egyik az, ami örökösen ugyanazt ismételteti velünk évszázadokon keresztül. A másik az, ami ajtót nyit az ismeretlenre. De ez a második hagyomány kényelmetlen, kellemetlen és veszélyes, mert ha túl sok hívet szerez magának, akár tönkre is teheti azt a társadalmat, amit olyan nehéz volt a hangyák mintájára felépíteni. Ezért ez a második hagyomány üldözötté vált, és kénytelen volt titkossá tenni magát, és csak azért tudott fönnmaradni annyi évszázadon keresztül, mert követői a szimbólumok segítségével megalkottak egy; titkos nyelvet. - És más kérdéseket is föltett ez az ember? - Hát persze, mert hiába tagadtam, látta rajtam, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit csinálok. Azt mondta: „Félve lépek olyan útra, ami nincs rajta a térképen, de rettegésem ellenére a nap végén sokkal érdekesebbnek látom az életet, mint azelőtt." Tovább
faggattam a hagyományról, és valami ilyesmit mondott: „Amíg Isten csak férfi volt, mindig volt elég kenyerünk és volt tető a fejünk fölött. Amikor az Anya végre visszaszerzi a szabadságát, lehet, hogy a csillagos ég alatt kell majd hálnunk, és a szeretettel kell táplálkoznunk, de az is lehet, hogy képesek leszünk az érzéseinket összehangolni a munkánkkal. Azután ezt a kérdést tette föl nekem: „Ha nem lennél biológus, mi lennél?" Azt feleltem, hogy kovács lennék, de azzal nem lehet sokat keresni. Erre azt mondta: „Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet, kalapáccsal a kezedben, egy vasdarabot ütve. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek." „És hogyan kövessem azt a hagyományt?" „Már mondtam, hogy a szimbólumokon keresztül" - felelte. „Kezdd el azt csinálni, amit akarsz, a többi majd jön magától. Hidd el, hogy Isten anya, aki gondoskodik a gyermekeiről, és sohasem hagyja, hogy bajuk essen. Én is így tettem, és lám, itt vagyok. És fölfedeztem, hogy mások is vannak, akik ugyanígy tesznek - bár a többi ember őrültnek, felelőtlennek, babonásnak tartja őket. A természetben keresnek ihletet: és meg is találják, hiszen mindig is ott volt, amióta világ a világ. Igen, piramisokat építettünk. De szimbólumokat is alkottunk!" Miután ezt elmondta, elment, és soha többet nem is láttam. Csak azt tudom, hogy attól a pillanattól kezdve észrevettem a szimbólumokat, mert ez a beszélgetés rájuk nyitotta a szemem. Nem volt könnyű, de egy délután mégis azt mondtam a családomnak, hogy bár megvan mindenem, amire egy férfi vágyhat, mégis boldogtalan vagyok, mert valójában arra születtem, hogy kovács legyek. A feleségem vitába szállt velem: „Te, aki cigánynak születtél, és annyi megaláztatást kellett elviselned, amíg idáig eljutottál, most vissza akarsz fordulni?" A fiam nagyon megörült, mert ő is szerette nézni a kovácsokat a faluban, ki nem állhatta viszont a nagyvárosok laboratóriumait. Ettől kezdve megosztottam az időmet a biológiai kutatás és a kovácsinaskodás között. Nagyon fárasztó volt, de megérte, mert sokkal vidámabb voltam, mint azelőtt. Aztán egy napon otthagytam a biológusállásomat, és saját kovácsműhelyt nyitottam. De eleinte nagyon rosszul ment. És épp amikor már kezdtem hinni az életben! Már-már egészen elcsüggedtem, amikor munka közben egyszer csak észrevettem egy szimbólumot. Ott volt a kezemben a megmunkálatlan vas, és autóalkatrészekké, mezőgazdaságigép-alkatrészekké, konyhai eszközökké kellett alakítanom. Hogy megy ez? Először pokoli hőségben fölforrósítom a vaslemezt, egészen addig, amíg el nem kezd vörösen izzani. Aztán nincs kegyelem: fogom a legnehezebb kalapácsot, és addig ütöm, amíg föl nem veszi a kívánt formát. Aztán belemártom egy hideg vízzel teli kádba, és az egész műhelyt betölti a fölcsapó gőz, miközben a vasdarab recsegve-ropogva tiltakozik a hirtelen hőmérsékletváltozás ellen. És ezt addig kell ismételnem, amíg meg nem kapom a tökéletes darabot. Egy alkalom sohasem elég. A kovács hosszú szünetet tartott, rágyújtott, majd folytatta: - A vas, ami a kezembe kerül, néha nem bírja ezt a bánásmódot. A forróság, az ütések, a hideg víz néha megrepeszti. És én tudom, hogy soha nem válhat be-
lőle jó ekevas vagy motortengely. Ilyenkor egyszerűen az ócskavas közé dobom, a nagy halom tetejére, ami a műhelyem bejáratánál van. Ismét elhallgatott, majd kicsit később hozzátette: - Tudom, hogy Isten a bánat tüzében izzít - éppúgy, ahogy én a vasat. Elfogadom az ütéseket, amiket az élet mér rám, néha pedig én is olyan hidegnek és érzéketlennek érzem magam, mint a víz, amely a forró vasat gyötri. De nem kérek semmi mást, csak ezt: „Istenem, Anyám, ne hagyd abba, míg föl nem veszem azt a formát, ami rám vár. Üss úgy, ahogy jónak látod, addig, ameddig csak akarsz - de kérlek, sohase hajíts a lelkek ócskavashalmára." Amikor véget ért a beszélgetésem ezzel az emberrel, részegségem ellenére tisztában voltam vele, hogy megváltozott az életem. Most, hogy megtudtam: ismereteinken túl van egy hagyomány, muszáj volt elindulnom, hogy felkutassam azokat az embereket, akik tudatosan vagy tudat alatt Isten női oldalát hirdették. Ahelyett, hogy tovább hőbörögtem volna a kormány és a politikai manipulációk miatt, elhatároztam, hogy inkább azzal foglalkozom, amihez igazán kedvem van: a gyógyítással. A többi már nem érdekelt. Mivel nem álltak rendelkezésemre a szükséges eszközök, fölkerestem a környékbeli bölcs embereket, akik bevezettek a gyógynövények világába. Megtudtam, hogy létezik egy népi hagyomány, amely az ősi időkbe nyúlik vissza, és nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra száll, de nem az elméleti ismeret, hanem a tapasztalat útján. És így sokkal többre jutottam, mint amennyire a lehetőségeim engedték volna, hiszen most már nem csupán az egyetemi feladataimat teljesítettem, és nem is csupán a kormány fegyverkereskedelmét és népszerűségét lendítettem fel. Azért voltam ott, mert a gyógyítás boldoggá tett. Közelebb vitt a természethez, a szájhagyományhoz, a növényekhez. Amikor visszatértem Angliába, több orvossal beszélgettem, és nekik szegeztem a kérdést: „Ti mindig pontosan tudjátok, milyen gyógyszert kell fölírnotok, vagy előfordul néha, hogy... az ösztöneitek vezérelnek?" Miután megtört a jég, és beszélni kezdtek, szinte mindegyikük azt mondta, hogy rendszerint egy hang sugallatára cselekszenek, és amikor nem hallgatnak rá, olyankor mindig el is rontják a kezelést. Természetesen minden rendelkezésükre álló technikai eszközt fölhasználnak, de tisztában vannak vele, hogy létezik egy sarok, egy sötét kis zug, és itt rejlik a gyógyítás valódi értelme, és a helyes döntés. A pártfogóm kibillentette a világomat az egyensúlyából - pedig csak egy cigány kovács volt. Évente legalább egyszer meglátogattam a falujában, és megvitattuk, miként nyílik meg előttünk a világ, amikor van merszünk másként látni. Egyik ilyen látogatásomkor más tanítványaival is találkoztam, és együtt megbeszéltük a félelmeinket és a diadalainkat. A pártfogóm azt mondta, hogy sokszor ő is fél, de ilyenkor mindig fölfedez egy rajta kívül álló bölcsességet, ami segít neki továbbmenni. Ma egy vagyont keresek orvosként Edinburghban, és még ennél is többet kereshetnék, ha Londonban dolgoznék, de én inkább élvezem az életet, és ragaszkodom ahhoz, hogy a munka mellett a pihenésre is legyen időm. Azt csinálom, amit szeretek: a régiek
gyógymódjait, azaz a Titkos Hagyományt kombinálom a mai orvostudomány legmodernebb technikai vívmányaival, azaz a Hippokratészi Hagyománnyal. Erről egy tanulmányt is írtam, és amikor megjelent egy szaklapban, a „tudományos'" közösség több tagja is megtette azt a lépést, amit mindig is meg akart tenni, de azelőtt nem volt bátorsága. Nem hiszem, hogy minden betegség lelki eredetű volna. Vannak másfajta kórok is. És úgy gondolom, hogy az antibiotikumok felfedezése óriási lépés volt az emberiség történetében. Nem kívánom elérni, hogy a pácienseim kizárólag meditálással gyógyítsák a vakbélgyulladásukat: ilyen esetekben igenis sürgős sebészeti beavatkozásra van szükség. Minden lépésemet a kellő bátorsággal, de ugyanakkor a kellő óvatossággal teszem meg. Igyekszem ötvözni a technikát a megérzésekkel. És van annyi eszem, hogy erről ne beszéljek mindenki előtt, mert még a végén megvádolnak kuruzslással, és akkor ki tudja, hány élet megy veszendőbe, amiket megmenthetnék. Amikor kétségeim támadnak, a Nagy Anya segítségét kérem. Még soha nem hagyott cserben. De mindig figyelmeztet, hogy legyek diszkrét, és biztos vagyok benne, hogy Athenának is ezt tanácsolta. De Athenát túlságosan lenyűgözte a világ, ami feltárult előtte, és nem volt képes hallgatni róla. londoni napilap, augusztus 24, A PORTOBELLÓI BOSZORKÁNY LONDON (copyright Jcremy Lufton) „Én különböző okokból nem hiszek Istenben. Nézzék csak, hogy viselkednek azok, akik hisznek!" így nyilatkozott Robert Wilson, a Fortobello Road egyik üzletembere. A régiségkereskedéseiről és szombati bolhapiacáról híres utca tegnap éjjel valóságos csatatérré változott, és a Kensington és Chelsea-i Kerületi Rendőrség több mint ötven rendőrt volt kénytelen a helyszínre küldeni, hogy helyreállítsa a rendet. A zavargásban öt ember megsérült, de egyikük állapota sem súlyos. A közel két (>rán át tartó tömegverekedés kiváltó oka az Ian Buck tiszteletes által vezetett demonstráció volt, melynek résztvevői a tiszteletes szavai szerint „az Anglia szívében megjelenő Sátán-kultusz" ellen tüntettek. Buck elmondása szerint egy gyanús elemekből álló csoport már hat hónapja nem hagyja aludni a környék lakóit hétfő éjszakánként, amikor megidézik a Sátánt. A szertartásokat a libanoni származású Sherine H. Khalil vezeti, aki magát Athenának, vagyis a bölcsesség istennőjének nevezteti. Az India Társaság gabonaraktárában eleinte kétszáz ember gyűlt össze rendszeresen, de számuk időről időre nőtt, és az elmúlt hetekben már hasonlóan nagy létszámú csoport várakozott a kapu előtt, hogy ők is részt vehessenek a szertartáson. Látván, hogy semmilyen szóbeli vagy írásbeli panasz, aláírásgyűjtés, újságcikk sem vezet eredményre, a tiszteletes úgy döntött, mozgósítja híveit, és tegnap 19 órakor eltorlaszolták a raktár kapuját, hogy megakadályozzák a „Sátánimádók" bejutását. „Amint beérkezett az első feljelentés, rögtön a hely-
színre küldtünk valakit, hogy kutassa át a környéket, de kollégánk nem talált sem kábítószert, sem más illegális tevékenységre utaló nyomot" - nyilatkozta lapunknak egy nyomozó, aki nevének elhallgatását kérte, amíg tart a nyomozás az ügyben. „Mivel este tíz órakor mindig kikapcsolták a zenét, nem áll fönn a csendháborítás esete sem. Nem tehetünk semmit. Angliában szabad vallásgyakorlás van." Buck tiszteletesnek más a véleménye az ügyről: „Az az igazság, hogy ez a boszorkány, ez a sátánista papnő a kormány legmagasabb köreivel áll kapcsolatban, ezért nem tesz semmit a rendőrség, amit pedig az adófizetők pénzéből fizetnek, hogy fönntartsa a rendet és a nyugalmat. Olyan időket élünk, amikor mindent szabad, és a demokráciát szép lassan felfalja a saját engedékenysége." A lelkipásztor elmondta, hogy neki kezdettől fogva gyanús volt a csoport: kibéreltek egy omladozó ingatlant, és egész napokat töltöttek azzal, hogy rendbe hozzák, ami pedig „egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a szektában agymosás folyik, hiszen manapság senki sem dolgozik ingyen". Arra a kérdésre, hogy az ő hívei nem végeznek-e karitatív tevékenységet vagy közösségi munkát, a tiszteletes azt felelte: „Az más, mi Jézus nevében dolgozunk." Tegnap éjjel, amikor Sherine Khalil fiával és néhány barátjával együtt megérkezett a raktárhoz, ahol a követői már várták, Buck tiszteletes gyülekezete nem engedte belépni. A tüntetők transzparenseket tartottak a magasba, és hangosbemondóval szólították fel a környék lakóit, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A rövid szóváltást csakhamar tettlegesség követte, és a helyzet pillanatok alatt uralhatatlanná vált. „Azt állítják, hogy Jézus nevében harcolnak, de valójában azt akarják, hogy ne halljuk meg Krisztus szavait, amikor azt mondja: »mindannyian istenek vagyunk"" - jelentette ki az ismert színésznő, Andrea McCain, Sherine Khalil, vagyis Athena egyik követője. Miss McCain jobb szemöldöke megsérült, és azonnali orvosi ellátásban részesült, így aztán elhagyta a helyszínt, mielőtt kideríthettük volna, pontosan milyen kapcsolatban áll a szektával. Miss Khalil, miután lecsillapodtak a kedélyek és megnyugtatta nyolcéves kisfiát, azt nyilatkozta, hogy a régi raktárban összegyűlő emberek rendszerint együtt táncolnak, majd megidéznek egy Hagia Sophia nevű lényt, akinek kérdéseket tesznek föl. Ezt prédikáció követi, majd a szertartás végén együtt dicsőítik a Nagy Anyát. Az első feljelentések nyomán odaküldött rendőr megerősítette Sherine Khalil állításait. Értesüléseink szerint a csoport nincs bejegyezve nonprofit alapítványként. De Sheldon Williams ügyvéd szerint erre nincs is szükség: „Szabad országban élünk, ahol az emberek bármikor összegyűlhetnek egy zárt helyiségben, hogy nyereség célja nélküli rendezvényeket tartsanak, amennyiben tevékenységük nem ütközik törvénybe, mint, mondjuk, a rasszizmus vagy a tudatmódosító szerek terjesztése." Sherine Khalil nyomatékosan elutasította annak lehetőségét, hogy a zavargások miatt megszakítsák az
összejöveteleket. „Azért jövünk össze, hogy kölcsönösen bátorítsuk egymást, ugyanis egyedül nagyon nehéz szembeszállni a társadalmi nyomással" - mondta. „Követelem, hogy az újság tárja a nyilvánosság elé azt a vallási elnyomást, amitől századok óta szenvedünk. Mindig megpróbálnak eltiporni minket, amikor nem az állam által elfogadott és intézményesített vallásoknak megfelelően cselekszünk - ez történt ma is. Régen máglyára, börtönbe vagy száműzetésbe vetettek minket. De ma már lehetőségünk van a visszavágásra, és bátran kijelentem, hogy az erőre erővel válaszolunk, az elfogadásra viszont elfogadással." Buck vádjaira pedig ugyancsak vádakkal felelt, azt állítva a tiszteletesről, hogy „manipulálja a híveit, és kihasználva az intoleranciájukat, hazugságokat állítva uszítja őket erőszakos cselekmények elkövetésére". Arthaud Lenox szociológus szerint ilyen és hasonló jelenségekre még számíthatunk az elkövetkező években, és valószínűleg komolyabb összetűzésekre is sor kerül a fennálló vallási intézmények között. „Miután a marxista utópiáról bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a társadalmi eszmék kezelésére, a világ ismét a vallások felé fordul, a kerek évszámoktól való természetes rettegés következményeként. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy ha megérjük a 2000. évet, és a világ nem pusztul el, végül mégiscsak diadalmaskodik a józan ész, és a vallások ismét csak a gyengék menedékei lesznek, akiknek támaszra, vezetőre van szükségük." Ezt a véleményt támasztja alá Evaristo Piazza, a Vatikán nagy-britanniai címzetes püspöke is: „Ami most zajlik, az nem valamiféle spirituális eszmélés, amire annyira szomjazunk, hanem egy erőteljes hulláma annak a jelenségnek, amit az amerikaiak »New Age«-nek, azaz új korszaknak hívnak, vagyis egyfajta kulturális vegyes saláta, amelyben mindent szabad, a dogmákat nem tartják tiszteletben, és a múlt legabszurdabb eszméi térnek vissza, hogy rombolják az emberi elmét. Az olyan gátlástalan emberek, mint ez a nő is, hamis eszméket ültetnek a könnyen befolyásolható, gyenge emberek fejébe, amivel egyedüli céljuk a nyerészkedés és a személyes hatalom megszerzése." A német történész, Franz Herbert, a londoni Goethe Institut munkatársa, egészen más véleményen van: „Az intézményes vallások már nem adnak kielégítő választ az emberiség alapvető kérdéseire - az identitás vagy az élet értelmének keresésére. Ehelyett egy sor dogmára és normára korlátozódnak, amelyek gyakran társadalmi és politikai célokat szolgálnak, ezért azok az emberek, akik valamilyen hiteles spiritualitást keresnek, egészen új irányba mennek. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy bizonyos értelemben visszatérnek a múlthoz és a primitív kultuszokhoz, vagyis azokhoz az időkhöz, amikor a vallásgyakorlást még nem fertőzték meg a hatalmi struktúrák." Az illetékes rendőrkapitányság őrmestere. William Motton lapunk kérésére közölte, hogy amennyiben Sherine Khalil csoportja jövő hétfőn is meg kívánja tartani szokásos összejövetelét, és fenyegetve érzi magát, írásban kell kérelmeznie a rendőri védelmet,
hogy megelőzze az incidens megismétlődését. (A riport elkészítésében közreműködött Andrew fish, fotók: Mark Guillhem.) Heron Ryan, újságíró A riportot a repülőn olvastam, amikor kétségekkel tele hazafelé utaztam Ukrajnából. Még nem sikerült kiderítenem, hogy a csernobili katasztrófa valóban olyan súlyos volt-e, vagy csak az olajtermelők keltették a pánikot, hogy ezzel csökkentsék az alternatív energiaforrások használatát. Megrémültem a cikk olvastán. A fényképeken betört kirakatüvegeket láttam, a dühödt Buck tiszteletest és - legnagyobb rémületemre - egy gyönyörű, lángoló szemű nőt, amint szorosan magához öleli a fiát. Azonnal megértettem, mi folyik itt, és milyen jó vagy milyen rossz jöhet még. A repülőtérről egyenesen a Portobello Road felé vettem az irányt, és meg voltam győződve róla, hogy mindkét jóslatom valósággá vált. A pozitívum az volt, hogy a következő hétfői összejövetel volt a legsikeresebb esemény a kerületben: mindenhonnan jöttek emberek. Volt, aki az újságcikkben említett lény megidézésére volt kíváncsi, mások pedig transzparensekkel tüntettek a vallás- és szólásszabadság mellett. Mivel a helyiségben nem fér el kétszáznál több ember, a tömeg egy része kiszorult a járdára, arra várva, hogy legalább egy pillantást vethessen az elnyomottak papnőjére. Amikor megérkezett, tapsvihar, levelek és segélykiáltások fogadták, volt, aki virágot szórt rá, egy meghatározhatatlan korú nő pedig arra kérte, hogy folytassa harcát a nők szabadságáért és az Anya imádásának jogáért. Az előző heti tiltakozó gyülekezetet valószínűleg megfélemlítette a hatalmas tömeg, és ezúttal nem jöttek el, a napokban közzétett fenyegetéseik ellenére. Az összejövetel békésen folyt, semmi sem zavarta meg a ceremónia szokásos menetét: táne, Hagia Sophia megjelenése (ekkor már tudtam, hogy ő is Athena része) és végül dicsőítés (ez utóbbit újabban vezették be, amikor a csoport átköltözött a raktárba, amelyet az egyik legelső látogató ajánlott fel rendszeres használatra), és kész. A prédikáció alatt úgy láttam, hogy Athenát megszállta valami: - Mindannyian tartozunk annyival a szeretetnek, hogy megengedjük neki: olyan formában nyilvánuljon meg, amilyenben akar. Nem kell és nem szabad megijednünk, amikor a sötétség erői - amelyek csak azért vezették be a „bűn" fogalmát, hogy az ellenőrzésük alatt tarthassák a szívünket és az elménket - hallatni akarják a hangjukat. Mert mi a bűn? Jézus Krisztus, akit mindannyian ismerünk, azt mondta a házasságtörő asszonynak: „Senki sem ítélt el téged? Én sem ítéllek el." Szombatonként gyógyított, megengedte egy prostituáltnak, hogy megmossa a lábát, egy bűnözőt pedig, akivel együtt feszítették keresztre, meghívott a Paradicsomba, hogy élvezze annak gyönyöreit, tiltott ételeket evett, azt mondta, hogy csak a mával törődjünk, hiszen a mező liliomai nem szőnek és nem fonnak, mégis dicsőségbe öltöznek. Mi hát a bűn? Az
a bűn, ha megakadályozzuk, hogy a Szeretet megnyilvánuljon. És az Anya a szeretet. Új korban élünk, és megtehetjük, hogy a saját utunkat járjuk, ne pedig azt, amit a társadalom jelöl ki számunkra. Ha kell, újra szembeszállunk a sötétség erőivel, ahogy a múlt héten tettük. De senki sem fogja elhallgattatni a hangunkat és a szívünket! A szemem láttára változott ikonná ez a hús-vér nő. Amit mondott, teljes meggyőződéssel, méltósággal és hittel mondta. Nagyon szorítottam azért, hogy valóban úgy legyen, ahogy mondta, hogy valóban egy hamarosan beköszöntő új kor küszöbén álljunk. Távozása éppolyan dicsőséges volt, mint a megérkezése, és amikor megpillantott a tömegben, odahívott, és közölte, hogy hiányolt a múlt héten. Vidám volt, magabiztos, és látszott rajta, hogy nem kételkedik tettei helyességében. Ez volt az ügy pozitív oldala. És bárcsak itt ért volna véget az egész! Szerettem volna, ha nem igazolódik be az előérzetem, de három nappal később mégis bekövetkezett, amitől féltem: megjelent a negatív oldal is, méghozzá teljes fegyverzetében. Az ország legtekintélyesebb és legkonzervatívabb ügyvédi irodái segítségével, amelyeknek vezetői igen, ők, és nem Athena - szoros kapcsolatban álltak a kormánykörökkel, a sajtóban közzétett nyilatkozatok alapján Buck tiszteletes pert indított rágalmazás és erkölcsrombolás miatt. Döntését sajtótájékoztatón jelentette be. A szerkesztőség vezetője behívott a szobájába, mert tudta, hogy szoros barátságban állok a botrány központi szereplőjével, és azt javasolta, hogy készítsek vele exkluzív interjút. Első felindulásomban elutasítottam a javaslatot: eszem ágában sincs egy baráti viszonyt kihasználni az újság népszerűsítése érdekében. De ahogy beszélgettünk, egyre inkább úgy találtam, hogy talán mégis jó ötlet: legalább lehetősége nyílna Athenának a nyilvánosság elé tárni a maga 25.] verzióját. Sőt, ha még tovább megyünk, az interjú arra is alkalmat adna, hogy népszerűsítse mindazt, amiért most már nyíltan harcol. A szerkesztőségvezető szobájából pedig már konkrét tervvel távoztam, amit együtt dolgoztunk ki. Eszerint riportsorozatot készítünk az új társadalmi tendenciákról és arról az átalakulásról, amelyen a spirituális keresés napjainkban keresztülmegy. Az egyik cikkben pedig leközlöm Athena szavait is. Kapva kaptam az alkalmon, hogy a raktárból kifele menet ő maga hívott meg, és még aznap délután elmentem hozzá. A szomszédoktól megtudtam, hogy előző nap a bíróságtól is keresték, hogy átadjanak neki egy idézést, de ők sem találták otthon. Később felhívtam, de nem vette föl a telefont. Este újra próbáltam, de most sem jártam sikerrel. Ettől kezdve félóránként hívogattam, és ezzel párhuzamosan egyre nőtt a kétségbeesésem. Azóta, hogy Hagia Sophia kigyógyított az álmatlanságból, a fáradtság már este tizenegykor ledöntött a lábamról, most viszont ébren tartott a kétségbeesés. Megtaláltam a telefonkönyvben az anyja számát. De már túl késő volt, és azt gondoltam, hogy ha még
sincs nála, akkor az egész családját megrémisztem. Mit tegyek? Bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem, történt-e valami - de semmi különös. London ugyanolyan volt, mint máskor, a maga csodáival és veszélyeivel. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára megpróbálom. Három csörgés után felvették a kagylót. Azonnal fölismertem Andrea hangját a vonal másik végén. - Mit akarsz? - kérdezte. - Athena kért, hogy keressem meg. Minden rendben? - Természetesen minden rendben, és semmi sincs rendben: attól függ, hogy honnan nézzük. De azt hiszem, tudnál segíteni. - Hol van most? Válasz nélkül letette. Deidre O'Neill, más néven Edda Athena egy hotelban szállt meg, közel a házamhoz. A helyi jellegű londoni események hírei soha nem jutnak el Skóciába, főleg nem a külső kerületek kisebb konfliktusairól szóló híradások. Nem nagyon érdekel minket, hogyan kezelik az angolok az apró-cseprő ügyeiket. Van saját zászlónk, saját focicsapatunk, és hamarosan saját parlamentünk is lesz. Elég vicces, hogy még mindig az ő előhívószámukat és az ő postai bélyegeiket használjuk, miközben szomorúan emlékezünk meg királynőnk, Stuart Mária vereségéről a trónért folytatott harcban. Végül le is fejezték az angolok, vallási ürüggyel, persze. Amivel a tanítványomnak most szembe kell néznie, az egyáltalán nem újdonság. Hagytam, hogy Athena egész nap pihenjen. Másnap ahelyett, hogy beléptem volna a kis templomba, hogy elvégezzem szokásos szertartásaimat, úgy döntöttem, hogy inkább a fiával együtt elviszem az Edinburgh közelében fekvő erdőbe. Ott, amíg a fiú a fák között szaladgált, részletesen elmesélte a történteket. Miután befejezte, megszólaltam: - Nappal van, felhős az ég, és a felhőkön túl az emberek szerint ott lakik a mindenható Isten, aki irányítja az emberek sorsát. De nézz rá a fiadra, nézz le a lábadra, és figyelj a hangokra: egészen közel hozzánk, idelent van az Anya, aki örömet hoz a gyerekeknek, és energiát azoknak, akik az Ő testén járnak. Miért van hát az, hogy az emberek mégis szívesebben hisznek valami távoliban, és megfeledkeznek a láthatóról, a csoda valóságáról? - Én tudom a választ: azért, mert ott fönt, a felhők mögött, van valaki, aki irányít és parancsol, és megkérdőjelezhetetlen a bölcsessége. Itt lent viszont fizikai kapcsolatban élünk a mágikus valósággal, és szabadon eldönthetjük, milyen lépéseket tegyünk. - Szép és pontos szavak. Szerinted az ember erre vágyik? Erre a szabadságra, hogy megválaszthassa a lépéseit? - Szerintem igen. Ez a föld, amin most állok, különös utakra vitt: egy erdélyi kis faluból a Közel-Kelet nagyvárosába, onnan egy sziget fővárosába, azután a sivatagba, majd megint Erdélybe stb. Egy külvárosi
bankból a Perzsa-öböl ingatlanügynökségébe. Egy tánccsoportból egy beduinhoz. És ahogy mentem előre, minden egyes lépésemre azt mondtam: „igen" - ahelyett, hogy azt mondtam volna: „nem". - És mit nyertél ezzel? - Látom az emberek auráját. Föl tudom ébreszteni a lelkemben az Anyát. Van értelme az életemnek, tudom, miért harcolok. De miért kérdezed? Te is megkaptad a legfontosabb erőt: a gyógyítás képességét. Andrea pedig jósol és a szellemekkel beszélget. Lépésről lépésre követem a spirituális fejlődését. - És még mit nyertél? - Az örömet, hogy élek. Azt, hogy tudom, hogy itt vagyok. És tudom, hogy minden pillanat csoda, kinyilatkoztatás. A fiú elesett, és megsérült a térde. Athena ösztönösen odaszaladt hozzá, megtisztította a sebét, azt mondta, hogy katonadolog, és a fiú már szaladt is vissza az erdőbe játszani. Ezt rögtön fel is használtam szimbólumként. - Ami az imént a fiaddal történt, az velem is megtörtént. És veled is valami ilyesmi történik most, nem igaz? - Igen. De nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre. Az ilyen pillanatokban a mesternek nem kell mondania semmit: csak megáldja a tanítványát. Mert bármennyire szeretné is megkímélni a szenvedésektől, az utak már ki vannak jelölve, a talpak pedig már égnek a vágytól, hogy rájuk léphessenek. Azt javasoltam, hogy éjszaka térjünk vissza az erdőbe, csak mi ketten. Megkérdezte, hol hagyhatja addig a fiát. Azt feleltem, hogy erről majd én gondoskodom: van egy szomszédom, aki szívességgel tartozik nekem, és örömmel fog vigyázni Viorelre. Szürkületkor visszatértünk tehát ugyanoda, és útközben csupa olyan dologról beszélgettünk, aminek semmi köze nem volt a rítushoz, amire készültünk. Athena látta, hogy újfajta gyantával szőrtelenítettem a lábamat, és nagyon érdekelte, hogy mik az előnyei a régebbi módszerekkel szemben. Vidáman beszélgettünk a hiúságról, a divatról, a legolcsóbb üzletekről, a női praktikákról, a feminizmusról, a frizurákról. Egyszer mondott valami olyasmit, hogy „de hiszen a léleknek nincs is kora, nem tudom, minek foglalkozunk ilyesmivel", de aztán rájött, hogy nincs abban semmi rossz, ha ellazulunk és tökéletesen felszínes dolgokról beszélgetünk. Éppen ellenkezőleg: rendkívül szórakoztató az ilyesfajta társalgás, és az esztétikai problémák igenis nagyon fontosak a nők életében (egyébként a férfiakéban is, csak náluk ez másként nyilvánul meg, és talán egy kicsit kevésbé erősen). Ahogy közeledtünk a helyhez, amit kiválasztottam - pontosabban: amit az erdő kiválasztott számomra -, egyre erősebben kezdtem érezni az. Anya jelenlétét. Nálam ez a jelenlét egyfajta titokzatos belső örömként jelenik meg, ami mindig annyira meghat, hogy kis híján elsírom magam. Elérkezett a pillanat, hogy megálljunk, és témát váltsunk.
- Szedj össze néhány gallyat. - De már sötét van. - A telihold elegendő fényt ad, még a felhők mögül is. Szoktasd hozzá a szemed a sötéthez, arra való, hogy jobban láss vele, mint gondolnád. Nekilátott annak, amire kértem, és közben időnként szitkozódott, amikor tövisbe nyúlt. Csaknem fél óra telt el így, és eközben nem szóltunk egymáshoz. Éreztem az Anya jelenlétét, és azt az eufóriát, hogy itt van velem ez a nő, aki még kislánynak látszik, bízik bennem, és társam ebben a keresésben, ami az emberi elme számára gyakran felfoghatatlannak és őrültségnek tűnik. Athena még abban a stádiumban volt, amikor kérdésekre válaszol, ahogy az én kérdéseimre is válaszolt. Én is ilyen voltam valaha, amíg egészen be nem léptem a titkok birodalmába, hogy megcsodáljam, ünnepeljem, imádjam, hálát adjak neki, és hagyjam, hogy az adottságom megmutatkozzon. Néztem Athenát, ahogy keresi a gallyakat, és láttam magam előtt azt a lányt, aki én voltam, és aki szintén keresett valamit: az elfátyolozott titkokat, az okkult erőket. Az élet azonban valami egészen másra tanított meg: az erők nem okkultak, a titkokat pedig már régesrégen felfedték. Amikor úgy láttam, hogy már elegendő gallyat gyűjtött, jeleztem neki, hogy hagyja abba. Kerestem néhány nagyobb ágat, és a máglya tetejére helyeztem őket. Ilyen az élet is. Ahhoz, hogy lángra kapjanak, el kell enyészniük. Ahhoz, hogy fölszabadíthassuk az erő energiáját, előbb meg kell engedni, hogy a gyengeség is megnyilvánuljon. Ahhoz, hogy megérthessük az erőket, amiket magunkban hordozunk, és a titkokat, amelyeket már fölfedtek, előbb hagyni kell, hogy a felszín - a várakozások, a félelmek, a külsőségek - elenyésszenek. Beléptünk hát ebbe a békébe, ami az erdőben uralkodott: a szél kellemesen fújdogált, a hold a felhők mögül világított, az állatok vadászni mentek, hogy teljesítsék az Anya élet-halál ciklusát anélkül, hogy bárki a szemükre vetné, hogy az ösztöneiknek engedelmeskednek. Meggyújtottam a tüzet. Egyikünk sem érzett késztetést, hogy beszéljen csak végtelennek tetsző ideig csodáltuk a lángok táncát, és tudtuk, hogy ebben a pillanatban a világ minden részén emberek százezrei ülnek a kandallójuk előtt, és ugyanazt teszik, amit mi. És az sem számít, ha a legmodernebb fűtési berendezéseik vannak, mert tudják, hogy amit látnak, az egy szimbólum. Nagy erőfeszítésembe került kijönni ebből a transzból, amely annak ellenére, hogy nem közölt velem semmi különöset, nem láttatott velem isteneket, aurákat vagy szellemeket, mégis a kegyelem állapotába röpített, amire annyira szükségem volt. Most ismét a jelenre koncentráltam, a lányra, aki ott állt mellettem, és a szertartásra, amire készültem. - Hogy van a tanítványod? - kérdeztem. - Nem könnyű eset. De ha az lenne, talán nem is tanulnám meg, amire szükségem van. - És milyen képességet fejleszt ki magában? - Beszélget a párhuzamos világ lényeivel. - Úgy, ahogy te beszélgetsz Hagia Sophiával?
- Nem. Te is tudod, hogy Hagia Sophia a bennem megnyilvánuló Anya. Ő a láthatatlan lényekkel beszélget. Már az előbb is értettem, de biztos akartam lenni benne. Athena most szótlanabb volt a szokásosnál. Nem tudom, hogy beszélt-e Andreával a londoni eseményekről, de ez most nem is volt fontos. Fölkeltem, kinyitottam a táskát, amit magammal hoztam, elővettem egy marék füvet, amit külön erre a célra válogattam, és a lángok közé dobtam. - Megszólaltak a gallyak - mondta Athena, mintha mi sem volna természetesebb, és ezt jó jelnek vettem, mert ez azt jelenti, hogy a csodák már részét képezik az életének. - És mit mondanak? - Most éppen semmit, csak zajokat hallok. Pár perccel később egy dalt hallott fölcsendülni a tűzből. - Olyan csodálatos! Már nem nő volt, és nem anya, hanem kislány. - Maradj így, ahogy vagy. Ne próbálj meg koncentrálni, és ne próbáld meg követni a lépéseimet vagy megérteni, amit mondok. Lazulj el, érezd jól magad. Néha ez a legtöbb, amit elvárhatunk az élettől. Letérdeltem, fogtam egy izzó gallyat, és kört rajzoltam vele, de még nem zártam be egészen, hogy beléphessen. Én is hallottam ugyanazt a zenét, amit Athena, és táncoltam körülötte, hogy egyesüljön egymással a férfias tűz és a nőies föld. A föld tárt karokkal és combokkal fogadta magába a tüzet, ami mindent megtisztít, és ami a gallyakba, tuskókba, emberekbe és láthatatlan lényekbe zárt erőket energiává alakítja át. Amíg hallottam a tűz dallamát, táncoltam, és oltalmazó mozdulatokat tettem a teremtmény körül, aki a körben állt, mosolyogva. Amikor a lángok kialudtak, fölvettem egy marék hamut, és Athena fejére szórtam. Aztán a lábammal eltöröltem a kört, amit köré rajzoltam. - Nagyon köszönöm - mondta. - Szeretve és oltalmazva éreztem magam. - Ezt soha ne felejtsd el, még a nehéz pillanatokban sem! - Most, hogy megtaláltam az utamat, nincsenek már nehéz pillanatok. Hiszem, hogy küldetésem van, amit teljesítenem kell. Vagy nem így van? - De így van. Mindannyiunknak küldetése van. Kezdett elbizonytalanodni. - Nem mondtál semmit a nehéz pillanatokra. - Ez nem valami okos kérdés. Jusson eszedbe, mit mondtál az előbb: hogy szeretve és oltalmazva érzed magad. - Megteszek minden tőlem telhetőt. Athena szeme megtelt könnyel. Megértette a válaszomat. Samira R. Khalil, háziasszony - Az unokám! Mi köze van neki ehhez az egészhez? Istenem, milyen világban élünk? Még mindig a középkorban vagyunk, hogy boszorkányokat kell üldözni? Odafutottam Viorelhez. Véres volt az orra, de úgy tűnt, nem törődik a kétségbeesésemmel, mert rögtön
eltolt magától. - Meg tudom védeni magamat. Meg is védtem. Bár soha nem hordtam magzatot a méhemben, úgy érzem, ismerem a gyermeki lelket, ezért Athenáért sokkal jobban aggódtam, mint Viorelért, akinek egyrészt még sok ilyen harcot kell majd megvívnia az életben, másrészt némi büszkeség tükröződött a szemében. - Az iskolában pár fiú azt mondta, hogy anya sátánimádó! Ekkor megérkezett Sherine, és amint meglátta vértől mocskos fiát, azonnal botrányt akart rendezni. Rögtön be akart menni az iskolába, hogy beszéljen az igazgatóval, de én magamhoz öleltem. Hagytam, hadd sírja ki magát, hadd jöjjön ki belőle minden bánata és idegessége. Ebben a pillanatban nem tehettem mást, mint hogy hallgatok, és megpróbálom némán kifejezni a szeretetemet. Amikor egy kissé megnyugodott, óvatosan közöltem vele, hogy ha akar, nyugodtan visszajöhet hozzánk lakni, mi majd mindenről gondoskodunk. Az apja beszélt pár ügyvéddel, amikor olvasta az újságban, hogy pert indítanak ellene. Megtennénk minden lehetségest és minden lehetetlent, hogy kimentsük ebből a helyzetből, készek vagyunk elviselni a szomszédok megjegyzéseit, az ismerősök gúnyos pillantásait, a barátok színlelt együttérzését. Mert nincs fontosabb a világon, mint a lányom bol- ; dogsága, bár soha nem tudtam megérteni, miért választ mindig olyan szenvedésekkel teli, rögös utakat. De egy anyának nem is kell megértenie semmit - csak szeretnie és oltalmaznia kell. És büszkének lenni. A lányra, aki tudván, hogy szinte mindent megkaphat tőlünk, mégis korán függetlenné akart válni. Sokszor megbotlott, sok pofont kapott, de mindig egyedül akart szembenézni a problémáival. Tisztában volt a kockázatokkal, mégis fölkereste a szülőanyját, és ez csak még közelebb hozta a családunkhoz. Tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogadta meg egyetlen tanácsomat sem: nem szerzett diplomát, nem ment újra férjhez, nem fogadta el zokszó nélkül a mindennapi élet nehézségeit, és áttörte a társadalom korlátait. És mi lett az eredménye? Ahogy végigkísértem a lányom történetét, jobb ember vált belőlem. Nyilvánvalóan nem fogtam fel semmit az Istenanyából, meg abból a mániájából, hogy állandóan furcsa embereket kelljen maga köré gyűjtenie, és soha ne elégedjen meg azzal, amit sok [ munkával sikerült megszereznie. De a szívem mélyén azt kívántam, hogy bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő - bár tudtam, hogy ezzel már elkéstem. Föl akartam kelni, hogy készítsek valami ennivalót, de Athena nem engedte. - Itt akarok maradni egy kicsit, az öledben. Csak erre van most szükségem. Viorel, menj be a szobába tévézni, szeretnék beszélgetni a nagymamával. A fiú engedelmeskedett. - Biztosan nagyon sok szenvedést okoztam neked. - Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg, te és a fiad vagytok minden örömünk forrása, és életünk értelme. - De nem azt csináltam, amit...
- És milyen jól tetted. Ma már bevallhatom: voltak pillanatok, amikor gyűlöltelek, és elkeseredve gondoltam arra, hogy milyen kár, hogy nem hallgattam arra a nőre az árvaházban, aki azt mondta, hogy ne téged fogadjalak örökbe. Ilyenkor azt kérdeztem magamban: „Hogy gyűlölheti egy anya a gyermekét?" Nyugtatót szedtem, bridzsezni jártam a barátnőimhez, kényszeresen vásároltam, és mindezt csak azért, hogy kompenzáljam valahogy azt a szeretetet, amit neked adtam, és - úgy éreztem - nem kaptam cserébe semmit. Néhány hónappal ezelőtt, amikor egy újabb jól jövedelmező és társadalmilag elismert állást hagytál ott, nagyon elkeseredtem. Elmentem a legközelebbi templomba, hogy fogadalmat tegyek, és megkérjem a Szűzanyát, hogy térítsen jobb belátásra. Hogy vedd már észre a valóságot, és változtasd meg az életed, és ragadj meg minden alkalmat ahelyett, hogy elvesztegetnéd őket. Bármit megtettem volna cserébe. Néztem a Szűzanyát, gyermekével az ölében. És azt mondtam: „Te is anya vagy, és tudod, min megyek keresztül. Kérhetsz tőlem bármit, csak mentsd meg a lányomat, mert úgy érzem, jó úton halad afelé, hogy tönkretegye az életét!" Éreztem, ahogy Sherine karjai megszorítanak. Megint elkezdett sírni, de most máshogy. Én minden erőmet megfeszítettem, hogy uralkodjak magamon. - És tudod, mit éreztem akkor? Azt, hogy válaszol nekem. És azt mondta: „figyelj, Saulira, én is így gondolkodtam, ahogy te. Évekig szenvedtem amiatt, hogy a fiam nem hallgat rám semmiben. Aggódtam a biztonságáért, úgy gondoltam, hogy nem képes jól megválasztani a barátait, csöppet sem tiszteli a törvényeket, a szokásokat, a vallást és az idősebbeket." Elmondjam a végét is? - Nem kell, így is értem. De azért szeretném mégis hallani. - Végül azt mondta a Szűzanya: „De a fiam nem hallgatott rám. És ennek ma már nagyon örülök." A lehető leggyengédebben eltoltam a fejét a vállamról, és fölkeltem. - Ennetek kell valamit. Kimentem a konyhába, készítettem egy hagymalevest, egy nagy tál tabulét, megmelegítettem a kovásztalan kenyeret, aztán megterítettem az asztalt, és együtt megebédeltünk. Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, és éreztük, hogy összetartozunk, és jó volt együtt lenni, az otthon nyugalmában, odakint hiába cibálta a fákat a vihar. Persze tudtam, hogy este ki fognak lépni az ajtón, hogy újra szembeszálljanak a viharral, a mennydörgéssel és a villámokkal - de ez az ő döntésük. - Anya, az előbb azt mondtad, hogy mindent megtennél értem, ugye? Igen, ez így van. Még az életemet is odaadnám, ha kell. - Nem gondolod, hogy nekem is bármit meg kéne tennem Viorelért? - Úgy gondolom, hogy ezt diktálja az ösztön. És ez a szeretet legerősebb megnyilvánulási formája is. Folytatta az evést. - Tudjuk, hogy pert indítottak ellened. Ugye, tudod, hogy apád bármiben segít, ha akarod?
- Persze, hogy akarom. Ti vagytok a családom. Kétszer is meggondoltam, mielőtt megszólaltam, de nem bírtam magamban tartani: - Adhatok egy tanácsot? Tudom, hogy vannak fontos barátaid. Arról az újságíróról beszélek. Miért nem kéred meg, hogy jelentessen meg rólad egy cikket, amelyben elmondhatod a te változatodat a történtekről? A sajtó túl nagy teret ad annak a lelkésznek, és az emberek kezdenek igazat adni neki. - Ezek szerint amellett, hogy elfogadod, amit csinálok, még segíteni is akarsz nekem? - Igen, Sherine. Akkor is, ha nem értelek, akkor is, ha néha úgy szenvedek, ahogy a Szűzanya szenvedett egész életében, akkor is, ha te nem vagy Jézus Krisztus, de üzeneted van a világ számára. Melletted vagyok, és azt akarom, hogy te győzz. Heron Ryan, újságíró Athena épp akkor lépett be, amikor belevetettem magam az eszelős jegyzetelésbe: igyekeztem fölvázolni az ideális interjút, ami bemutatja a portobellói eseményeket és az Istennő újjászületését. Vonzó téma volt, nagyon vonzó. A nő, akit a raktárban láttam, így beszélt: „Képesek vagytok rá, tegyétek azt, amit a Nagy Anya mond - higgyetek a szeretetben, és a csodák valóra válnak." És a tömeg egyetértett vele. De ez nem tarthatott sokáig, mert olyan korszakban élünk, amikor a rabszolgaság az egyetlen módja a boldogság megtalálásának. A szabad akarat gyakorlása óriási felelősséget, rengeteg erőfeszítést és szenvedést jelent. - Szeretném, ha írnál rólam valamit - kérte. Azt feleltem, hogy várjunk egy kicsit, hátha a jövő hétre elhal az egész ügy, de már kitaláltam néhány kérdést a Női Energiával kapcsolatban. - Az ilyesfajta összetűzések és botrányok jelenleg csak a helyi lapokat és a bulvársajtót érdeklik: egyetlen jelentősebb újság sem publikált egy sort sem az ügyről. Londonban nap mint nap akadnak hasonló konfliktusok. De nem is tanácsos fölhívni magunkra a komoly sajtó figyelmét. Jobban tesszük, ha várunk két-három hetet, és addig nem hívjuk össze a csoportot. Viszont azt gondolom, hogy az Istennő témája ha az őt megillető komolysággal kezeljük - alkalmas arra, hogy a hatására sok emberben fogalmazódjanak meg fontos kérdések. - Egy vacsora alkalmával azt mondtad, hogy szeretsz. És most, azon túl, hogy kijelented, hogy nem akarsz nekem segíteni, még arra is kérsz, hogy mondjak le mindarról, amiben hiszek? Most hogy értsem ezeket a szavakat? Értsem úgy, hogy elfogadta, amit akkor este felajánlottam neki, és ami azóta is életem minden percében jelen van? A libanoni költő azt mondta, hogy nagyobb erény elfogadni, mint adni. Bár ezek bölcs szavak, én mégiscsak egy gyarló ember vagyok: megvannak a magam gyengeségei, sokszor határozatlan vagyok, és egyszerűen csak arra vágyom, hogy valakivel megoszthassam a nyugodt pillanataimat, hogy leigázzanak az érzelmeim, hogy feltétel nélkül átadjam magam, anélkül, hogy
tudnám, viszonzásra talált-e a szerelmem, vagy nem. Nekem már az is elég, ha megengedi, hogy szeressem, és kész. Biztos voltam benne, hogy Hagia Sophia tökéletesen igazat adna nekem. Athena már majdnem két éve része volt az életemnek, és féltem, hogy egyszer csak továbbmegy, és eltűnik a horizonton anélkül, hogy legalább egy darabig elkísérhetném. - A szerelemről beszélsz? - A segítségedet kérem. Most mit tegyek? Uralkodjak magamon, őrizzem meg a hidegvéremet, és ne siettessem a dolgokat, nehogy elrontsam az egészet? Vagy tegyem meg azt a lépést, ami még hiányzik: öleljem át, és ezentúl védjem meg minden veszélytől? - Segíteni akarok - mondtam végül, pedig egyfolytában az járt a fejemben, hogy azt kéne mondanom: „ne törődj semmivel, szeretlek". - Kérlek, bízz bennem, mindent megteszek érted, az égvilágon mindent. Még azt is, hogy nemet mondok, amikor úgy érzem, hogy ez a helyes, akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, ) hogy nem érted meg. Elmeséltem, hogy a szerkesztőség vezetője azt javasolta, hogy írjak egy cikksorozatot az Istennő újjászületéséről, és ebben benne lenne egy vele készített interjú';" is. Elmondtam, hogy kezdetben tetszett az ötlet, de ] most úgy gondolom, hogy jobb lenne várni egy kicsit. - Mit akarsz? Vagy tovább végzed a küldetésedet, vagy megvéded magad Tudom, hogy neked is fonto-.? sabb az, amit csinálsz, mint az, hogy mit gondolnak : rólad mások. Egyetértesz? - A fiamért aggódom. Mindennap problémái vannak az iskolában. - El fog múlni. Egy hét múlva már senki nem fog rólad beszélni. És akkor léphetünk a tettek mezejére: nem azért, hogy megvédjünk téged az ostoba támadásoktól, hanem hogy bölcsen és megfontoltan tágabb dimenzióba helyezzük a munkádat. És ha kételkedsz az érzéseimben, és úgy döntesz, hogy mégis folytatod, elmegyek veled a következő gyűlésre. Meglátjuk, mi lesz. És a következő hétfőn elkísértem, és már nem csupán egyvalaki voltam a tömegben, hanem az ő szemszögéből kísérhettem végig az eseményeket. Óriási tömeg, virágok, taps, lányok, akik azt kiabálják: „Az Istennő papnője!", egy-két jól öltözött hölgy, akik azért könyörögnek, hogy fogadja őket külön, ? mert beteg valakijük. A bejáratot már teljesen eltorlaszoló tömeg elkezdett befelé sodorni minket. Eddig eszünkbe se jutott, hogy szükségünk lehet valamilyen biztonsági tervre - és most megijedtem. Megragadtam a karját, Viorelt ölbe kaptam, és beléptünk. Bent, a zsúfolásig megtelt teremben Andrea rendkívül idegesen várt minket: - Szerintem ma ki kéne jelentened, hogy nem vagy csodatévő szent! - ordította Athenának. - Hagyod, hogy a hiúság vezéreljen! Miért nem mondja meg Hagia Sophia ezeknek az embereknek, hogy menjenek el innen? - Azért, mert rámutat a betegségekre - felelte Athena nem kevésbé harcias hangnemben. - És minél több embernek segít, annál jobb. Még tovább folytatták volna ezt a vitát, de a tömeg
olyan hangos éljenzésbe és tapsba kezdett, hogy Athena azonnal föllépett a rögtönzött színpadra. Bekapcsolta a kis magnót, amit otthonról hozott, fölszólított mindenkit, hogy táncoljon, de ne ritmusra mozogjon, és ezzel kezdetét vette a szertartás. Viorel egyszer csak elvonult egy sarokba, és leült: elérkezett a pillanat, hogy megjelenjen Hagia Sophia. Athena elismételte, amit már annyiszor láttam: hirtelen leállította a zenét, fejét a két keze közé fogta, az emberek pedig elcsöndesedtek, mintha valami néma parancsnak engedelmeskednének. A szertartás meglepetések nélkül, a szokásos menet szerint zajlott: kérdések a szerelemről, amelyek válasz nélkül maradtak, de a nyugtalansággal, a betegségekkel és a személyes problémákkal kapcsolatos kérdések napirendre kerültek. Onnan, ahol álltam, jól láthattam, hogy némelyeknek a szemében könny csillog, mások pedig úgy néztek Athenára, mint egy szentre. Azután elérkezett a befejező prédikáció ideje, és végül az Anya kollektív ünneplése. Mivel már ismertem a következő lépéseket, azon kezdtem morfondírozni, milyen útvonalon tudnánk a legbiztonságosabban távozni. Drukkoltam, hogy Athena fogadja meg Andrea tanácsát, és jelentse ki, hogy nem fog csodát tenni, és elindultam Viorel felé, hogy rögtön távozhassunk, amint az anyja befejezi a beszédet. És akkor meghallottam Hagia Sophia hangját: - Ma, mielőtt befejeznénk, a diétáról fogunk beszélni. Felejtsétek el a fogyókúrákat! Diéta? Felejtsétek el a fogyókúrákat?! - Azért maradtunk fenn évezredeken keresztül, mert képesek voltunk táplálkozni. Manapság ez egyre inkább úgy hangzik, mint valami átok. Miért? Mi visz minket arra, hogy negyvenévesen is olyan testet akarjunk magunknak, mint amilyen fiatalkorunkban volt? Nem lehetne kiiktatni az életünkből az idő dimenzióját? Természetesen nem. De miért kell mindenáron soványnak lennünk? A közönség soraiból morajlás hallatszott. Nyilván valami spirituálisabb üzenetet vártak. - Nem kell! Könyveket vásárolunk, edzőtermekbe járunk, figyelmünk jelentős részét annak a vágynak szenteljük, hogy megállítsuk az időt ahelyett, hogy mindennap hálát adnánk azért, hogy itt lehetünk, ezen a világon. Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, miként élhetnénk jobban, megrögzötten csak a súlyunkkal vagyunk elfoglalva. Ezt verjétek ki a fejetekből: annyi könyvet olvastok ki, amennyit csak akartok, annyi gyakorlatot végeztek el, amennyit csak bírtok, gyötörhetitek magatokat, kínlódhattok, vezekelhettek kedvetekre - de így is, úgy is két választásotok marad: lemondotok az életről, vagy esztek és híztok. Persze, egyetek mértékkel, de élvezettel is! Nem az a rossz, ami bemegy, hanem ami kijön az ember száján. Ne felejtsétek el, hogy évezredeken keresztül azért küzdöttünk, hogy ne éhezzünk. Kinek támadt ez az őrült ötlete, hogy mindenkinek egész életében soványnak kell lennie? Majd én megmondom: a lélek vámpírjainak, azoknak, akik annyira rettegnek a jövőtől, hogy azt hiszik, meg lehet állítani az idő kerekét. Hagia Sophia mindenkit biztosíthat róla, hogy ez nem lehetséges. Azt az energi-
át és erőfeszítést, amit a diétára pazaroltok, fordítsátok inkább arra, hogy lelki táplálékkal is töltekezzetek. Értsétek meg, hogy a Nagy Anya étellel és bölcsességgel táplál. Aki ezt tiszteletben tartja, nem fog elhízni, csak annyira, amennyire az idő megköveteli. Ahelyett, hogy mesterségesen elégetitek azt a sok kalóriát, amit magatokhoz vesztek, inkább próbáljátok meg átalakítani azzá az energiává, amire szükségetek van az álmaitok megvalósításához. Senki sem maradt még tartósan sovány egy fogyókúrától. Teljes volt a csönd. Athena elkezdte a befejező rituálét, mindenki együtt ünnepelte az Anya jelenlétét, én pedig az ölembe vettem Viorelt, és megfogadtam, hogy legközelebb magammal hozom néhány barátomat, hogy legalább a minimális biztonságunkat megteremtsem ebben a tömegben. Ugyanolyan tapsvihar és éljenzés közepette távoztunk, mint ahogy megérkeztünk. Az utcán egy kereskedő megragadta a karomat: - Ez abszurdum! Ha betörik valamelyik kirakatomat, följelentem magukat! Athena nevetett, autogramokat osztogatott, és Viorel is elégedettnek tűnt. Drukkoltam, hogy egyetlen újságíró se legyen a közelben. Amikor végre sikerült kiverekedni magunkat a tömegből, hívtunk egy taxit. Megkérdeztem, ennének-e valamit. - Hát persze, hiszen éppen erről beszéltem az imént - mondta Athena. Antoine Locadour, történész Ebben a hibasorozatban, ami „a portobellói boszorkány" néven vált ismertté, leginkább Heron Ryan naivitása lep meg, azé a Heron Ryané, aki újságíróként fényes karrierrel és több éves nemzetközi tapasztalattal büszkélkedhet. Amikor beszélgettünk, egészen meg volt rémülve a bulvársajtó főcímeitől: „Az Istennő fogyókúrája!" - hirdette az egyik. „Egyél, és fogyj - mondja a Portobellói Boszorkány!" - éktelenkedett egy másik lap címoldalán. Nem elég, hogy olyan kényes témához nyúlt, mint a vallás, ez a bizonyos Athena még messzebb ment: a fogyókúráról beszélt, ami valóságos nemzeti ügy, fontosabb, mint a háborúk, a sztrájkok vagy a természeti katasztrófák. Istenben nem mindenki hisz, fogyni azonban mindenki akar. A riporterek megkérdezték a helyi kereskedőket, akik váltig állítják, hogy a tömeges összejövetelek előtt fekete és vörös gyertyákat láttak, és különös szertartásokat néhány résztvevővel. Vagyis a téma lesüllyedt az olcsó szenzációhajhászás szintjére. De Ryannek ezt előre kellett volna látnia, hiszen tudta, hogy a bíróságon per folyik az ügyben, és az ellenfél nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a bírák elé tárjon minden olyan részletet, amely azt bizonyítja, hogy nem csupán rágalmazásról van szó, hanem a társadalmi értékek valós megcsúfolásáról. Ugyanezen a héten az egyik legbefolyásosabb angol napilap a szerkesztői rovatban adta közre lan Buck tiszteletesnek, a Kensingtoni Evangéliumi Hitközség lelkészének szövegét, amely egyebek mellett a következőt mondja: „Mint jó kereszténynek, kötelességem a másik arco-
mat is odatartani, amikor igazságtalanul bántanak, vagy megsértik a becsületemet. De azt se felejtsük el, hogy ugyanaz a Jézus Krisztus, aki szintén odanyújtotta a másik orcáját is, ha bántották, ostorral kergette ki azokat, akik rablótanyát akartak csinálni Isten Házából. És ennek vagyunk most tanúi a Portobello Roadon: gátlástalan személyek a lelkek üdvözítőjeként állítják be magukat, hamis ígéretekkel ámítják a népet, és gyógyulással áltatják a mindenféle betegségben szenvedőket, s ráadásul még azt is állítják, hogy aki a követőjük lesz, az karcsú és elegáns marad. így aztán nem marad más lehetőségem, mint hogy a bírósághoz forduljak: ne hagyják, hogy tovább fajuljon a helyzet! Eme mozgalom követői esküsznek rá, hogy sosem látott képességeket tudnak fölébreszteni magukban, és tagadják a Mindenható Isten létezését, hogy helyette olyan pogány istenségeket imádjanak, mint Vénusz vagy Aphrodité. Szerintük mindent szabad, a lényeg, hogy »szeretettel« csináljuk. De hát mi a szeretet? Olyan erkölcstelen eszköz, amely minden célt szentesít? Vagy inkább elkötelezettség az olyan valódi értékek mellett, mint a család és a hagyomány?" A következő összejövetelen, az augusztusi zavargások megismétlődésének megelőzése végett a rendőrség óvintézkedésként fél tucat rendőrt küldött a helyszínre. Athena a Ryan által szervezett testőrség kíséretében jelent meg, és a taps és éljenzés hangzavarába ezúttal füttyszó és szitkozódás hangjai is keveredtek. Egy hölgy, látván, hogy Athena egy nyolcéves kisfiú társaságában jelent meg, két nappal később az 1989-es gyermekvédelmi törvényre hivatkozva kijelentette, hogy az anya maradandó lelki sérülést okoz a gyermekének, és a bíróságon indítványozta, hogy helyezzék a fiút az apa gyámsága alá. Egy bulvárlapnak sikerült föllelnie Lukas Jessen-Petersent, aki nem akart nyilatkozni az ügyben, és megfenyegette a riportert, hogy ha csak megemlítik Viorel nevét, nem áll jót magáért. Másnap ez állt a pletykalap címoldalán: „A Portobellói Boszorkány exférje a fiáért ölni is kész". A következő napon két újabb beadvány érkezett a bíróságra, szintén ugyanerre a törvényre hivatkozva, ezúttal azzal a követeléssel, hogy a gyermeket vegyék állami gondozásba. A következő összejövetel elmaradt, pedig óriási éljenző és szitkozódó - tömeg gyűlt össze a raktár bejáratánál. Egyenruhás rendőrök próbálták csillapítani a kedélyeket. De Athena nem jött el. Ugyanez történt a következő héten, de ezúttal a gyülekezők és a rendőrök is kisebb számban voltak jelen. A harmadik héten már csak hervadozó virágokat lehetett látni a helyszínen, és egy embert, aki Athena fényképét osztogatta az arra járóknak. Az ügy nem foglalkoztatta többet a londoniakat. Amikor Buck tiszteletes úgy döntött, hogy bejelenti, eláll a pertől, mert „a keresztény szellemiség megköveteli, hogy megbocsássunk a bűnbánatot tanúsító bűnösnek", már nem talált olyan sajtóorgánumot, amelyik érdekelt lett volna a közreadásban, így végül
csak egy kerületi lap jelentette meg a szövegét, az olvasói levelek között. Tudomásom szerint a téma soha nem keltett országos visszhangot, végig megmaradt a városi ügyek keretein belül. Egy hónappal azután, hogy véget ért a kultusz, elutaztam Brightonba, és fölvetettem a témát a barátaim körében, de egyikük sem hallott róla semmit. Ryannek minden eszköze megvolt rá, hogy tisztázza az ügyet, hiszen amit az ő újságja megjelentet, annak mindig nagy sajtóvisszhangja van. De legnagyobb meglepetésemre soha nem írt egy sort sem Sherine Khalilról. Véleményem szerint a bűncselekménynek - jellegénél fogva - semmi köze nem volt ahhoz, ami Portobellóban történt. Véletlen egybeesésről van szó csupán. Heron Ryan, újságíró Athena megkért, hogy kapcsoljam be a diktafonomat. Ő is hozott magával egy magnót: egy egészen kis méretű, új modellt, amilyet még soha nem láttam. - Először is azt akarom mondani, hogy veszélyben forog az életem. Másodszor pedig ígérd meg, hogy ha meghalok, vársz öt évet, mielőtt mással is meghallgattatod ezt a felvételt. Addigra talán meg tudják majd különböztetni a hamisat az igaztól. Mondd, hogy beleegyezel, és akkor törvényes megegyezés jön létre köztünk. - Beleegyezem. De azt hiszem... - Ne higgy semmit! Ha meghalok, legyen ez az én vallomásom, azzal a feltétellel, hogy most még nem kerül nyilvánosságra. Kikapcsoltam a diktafont. - Nincs mitől félned. A kormány minden szintjén vannak barátaim, olyan emberek, akik szívességgel tartoznak nekem, akiknek szükségük van, vagy a jövőben szükségük lehet még rám. Mi majd... - Nem mondtam még, hogy van egy szerelmem, aki a Scotland Yardnál dolgozik? Már megint ezzel jön? Ha valóban így volna, miért nem volt ott, amikor szükségünk lett volna a segítségére, amikor Athena is és Viorel is veszélyben volt abban a nagy tömegben? Egymás után merültek föl bennem a kérdések: vizsgáztatni akar? Mi zajlik ennek a nőnek a fejében? Enynyire kiegyensúlyozatlan és szeszélyes volna? Hogy egyik pillanatban azt akarja, hogy mellette legyek, a következőben meg újból előhozakodik ezzel a férfival, aki nem is létezik? - Kapcsold be a diktafont! - kérte. Szörnyen éreztem magam: kezdtem azt gondolni, hogy kezdettől fogva csak kihasznál. Szerettem volna azt mondani: „Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el." - Valami baj van? Nagyon jól tudta, hogy van valami baj. Jobban mondva lehetetlen, hogy ne látta volna rajtam, mit érzek, hiszen amióta ismertük egymást, mást se csináltam,
mint hogy állandóan kimutattam az érzelmeimet, bár kimondani csak egyetlenegyszer mondtam ki, hogy mit érzek. De lemondtam bármilyen programot, hogy találkozzak vele, mindig mellette voltam, amikor kérte, és igyekeztem összebarátkozni a fiával, abban a reményben, hogy egyszer talán majd apának szólít. Sohasem kértem, hogy hagyja abba, amit csinál, elfogadtam az életét, a döntéseit, némán szenvedtem a vereségein, de örültem a diadalainak, és büszke voltam az eltökéltségére. - Miért kapcsoltad ki a diktafont? Mennyország és pokol közt lebegtem abban a pillanatban, dühkitörés és néma alázat között, hideg észérvek és perzselő szenvedély között. Végül összeszedtem minden erőmet, és sikerült uralkodnom magamon. Megnyomtam a gombot. - Folytassuk! - Azt mondtam, hogy életveszélyben vagyok. Emberek telefonálgatnak névtelenül, és fenyegetnek. Azt mondják, veszélyes vagyok a világra, vissza akarom hozni a Sátán uralmát, és ezt nem engedhetik meg. - Szóltál a rendőrségnek? Szándékosan nem említettem az állítólagos szerelmét, hogy ezzel is éreztessem: soha nem hittem a létezésében. - Szóltam. Rögzítették a telefonbeszélgetéseimet. A névtelen telefonálók utcai fülkékből hívogatnak. De azt mondták, hogy ne aggódjak, őrzik a házamat. Egyiküket el is kapták: pszichés zavarokkal küzd, azt képzeli magáról, hogy az egyik apostol reinkarnációja, és azt mondja, hogy „harcolni kell, nehogy Krisztust újra elüldözzék". Jelenleg egy pszichiátriai intézetben kezelik, és a rendőröktől megtudtam, hogy már korábban is állt kezelés alatt, miután másokat is megfenyegetett, hasonló okokból. - Ha merényletekről van szó, a mi rendőrségünk a legjobb a világon. Valóban nincs mitől félned. - A haláltól nem félek: ha ma meghalnék, már akkor is olyan pillanatokat vinnék magammal a túlvilágra, amilyeneket kevés korombeli ember élt át. Nem attól félek én, hogy megölnek, hanem - és ezért kértem, hogy vedd magnóra ezt a beszélgetést - attól félek, hogy én ölök. - Hogy te ölsz? - Tudod, hogy olyan perek is folynak ellenem, amelyeknek az a céljuk, hogy elvegyék tőlem Viorelt. Próbáltam barátoktól is segítséget kérni, de senki nem tehet semmit. Meg kell várni az eredményt. Szerintük a bírótól függ, hogy sikerül-e ezeknek a fanatikusoknak elérniük, amit akarnak. Ezért vettem egy fegyvert. Tudom, mit jelent egy gyermeknek, amikor elválasztják az anyjától, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam ezt az érzést. Ezért abban a pillanatban, amint elindul felénk az első ítéletvégrehajtó, lövök. És addig lövök, amíg ki nem fogy a töltény a fegyveremből. És ha addig nem találnak el, a háztartási késeimmel fogok küzdeni. És ha elveszik a késeimet, akkor a körmömmel és a fogammal harcolok tovább. De senki nem veheti el tőlem Viorelt, csak a holttestemen keresztül. Fölvetted? - Föl. De vannak más eszközök is, hogy... - Nincsenek. Az apám figyelemmel kíséri a pereket.
Azt mondta, hogy családjogi ügyekben nem sokat lehet tenni. Most kapcsold ki a diktafont! - Ez volt a vallomásod? Nem válaszolt. Mivel én nem csináltam semmit, maga kapcsolta ki a diktafont. Aztán odament a saját magnójához, és betette a sztyeppék zenéjét, amit szinte már kívülről tudtam. Táncolt, ahogy a szertartásokon szokott: teljesen ütemen kívül - és tudtam, mit akar. Amikor véget ért a zene, akkor sem kapcsolta ki a magnót, talán, hogy néma tanúja legyen annak, ami köztünk történik. Míg a napfényes délután sugarai besütöttek az ablakon, Athena egy egészen más fényt keresett: azt, ami a világ teremtése óta megvan. Az Anya szikrája abbahagyta a táncot, fejét a kezei közé fogta, és egy ideig csöndben volt. Aztán fölemelte a tekintetét, és a szemembe nézett. - Tudod, ki van itt, ugye? - Igen. Athena és az ő isteni része, Hagia Sophia. - Már megszoktam, hogy így hívom elő. Nem hiszem, hogy szükség van még erre a szertartásra, de mivel így találtam rá először, hagyománnyá vált az életemben. Tudod, kivel beszélsz: Athenával. Hagia Sophia én vagyok. - Tudom. Amikor másodszor táncoltam a lakásodban, én is fölfedeztem egy lelket magamban: Philemónt. De én nem szoktam beszélgetni vele, és nem hallom meg, amit mond. Azt azonban tudom, hogy amikor megjelenik, olyan, mintha a kettőnk lelke végre találkozna egymással. - így van. És Philemón és Hagia Sophia ma a szerelemről fognak beszélgetni. - Nekem is táncolnom kellett volna. - Nem fontos. Philemón meg fog érteni, mert láttam, hogy megérintette a táncom. A férfi, aki itt áll előttem, valami olyasmiért szenved, amiről úgy hiszi, hogy soha nem kapta meg. a szerelmemért. De az a férfi, aki rajtad túl van, megérti, hogy a fájdalom, a szenvedés és az elhagyatottság érzése felesleges és gyerekes. Én szeretlek téged. Nem úgy, ahogy a te emberi részed kívánja, hanem úgy, ahogy az isteni szikra kívánja. Mindannyian ugyanabban a sátorban lakunk, és ezt a sátrat Ő helyezte az utunkba. Itt megértjük, hogy az érzelmeinknek nem a rabszolgái, hanem a mesterei vagyunk. Segítünk egymásnak, kitárjuk a szobánk ajtaját és átöleljük egymást. Talán meg is csókoljuk egymást - mert mindennek, ami a földön nagy intenzitással történik, megvan a megfelelője a láthatatlan síkon. És tudod, hogy most nem provokálni akarlak, és az érzelmeiddel sem akarok játszani. - Akkor mi a szerelem? - A Nagy Anya lelke, vére és teste. Olyan erővel szeretlek, ahogy a száműzött lelkek szeretik egymást, amikor találkoznak a sivatag közepén. Soha nem lesz köztünk semmilyen testi kapcsolat, de nincs az a szenvedély, ami hiábavaló volna, és nincs az a szeretet, amit el kéne utasítani. Ha az Anya fölébresztette a szerelmet a szivedben, hát az enyémben szintén fölébresztette, bár te talán jobban elfogadod, mint én. A szeretet energiája nem mehet veszendőbe, mert hatalmasabb mindennél, és sokféleképpen meg tud nyilvánulni. - Ehhez nem vagyok elég erős. Ez az elvont látásmód még lehangoltabbá és magányosabbá tesz, mint
amilyen eddig voltam. - Én sem vagyok elég erős: kell, hogy legyen mellettem valaki. De egy napon majd fölnyílik a szemünk, és akkor a Szeretet minden formája szabadon megnyilvánulhat, és a szenvedés eltűnik a Föld színéről. Azt hiszem, nem kell sokat várnunk: sokan vagyunk, akik most térnek vissza arról a hosszú útról, ahol olyasmit kerestünk, ami nem érdekel minket igazán. Most rádöbbenünk, hogy ezek hamis dolgok. De ez a visszatérés nem fájdalommentes: mivel sok időt töltöttünk távol, most úgy érezzük, hogy idegenek vagyunk a saját földünkön. Beletelik egy kis időbe, amíg megtaláljuk a barátainkat, akik szintén elmentek, és a helyeket, ahol a gyökereinket és a kincseinket hagytuk. De ez nemsokára bekövetkezik. Nem tudom, miért, de kezdtem meghatódni. És ez továbblökött. - Folytatni akarom a beszélgetést a szerelemről. - Arról beszélgetünk. Egész életemben mindig ez volt minden keresésem célja: hogy hagyjam, hogy a szeretet gátak és korlátok nélkül megnyilvánuljon bennem, hogy kitöltse az üres helyeimet, hogy rávegyen, hogy táncoljak, mosolyogjak, értelmet adjak az életemnek, megvédjem a fiamat, kapcsolatba lépjek az éggel, a férfiakkal és a nőkkel, és mindenkivel, akiket a sors az utamba vet. Egy ideig próbáltam uralkodni az érzelmeimen és azt mondtam magamban: „ez megérdemli, hogy szeressem", „emez nem érdemli meg, hogy szeressem", és hasonlókat. Míg végül megértettem a sorsomat, amikor láttam, hogy elveszíthetem azt, ami a legfontosabb az életemben. - A fiadat. - Pontosan. A szeretet legteljesebb megnyilvánulását. Amikor fölmerült a lehetősége, hogy eltávolíthatják tőlem, akkor találkoztam önmagammal, és megértettem, hogy soha többé nem fogok sem birtokolni, sem elveszíteni semmit. Ezt azután értettem meg, hogy órákig zokogtam görcsösen. Csak ez után a mélységes szenvedés után szólalt meg az a részem, akit Hagia Sophiának hívok. Azt mondta: „Miféle butaság ez? A szeretet mindig megmarad! És a fiad úgyis elmegy, előbb vagy utóbb!" Kezdtem megérteni. - A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeretet nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van. És ez Athena, vagy Sherine. vagy Hagia Sophia igazi vallomása: a szeretet van. Nincs definíciója. Szeress, és ne kérdezz sokat. Csak szeress. - Ez nehéz. - Veszed? - Te mondtad, hogy kapcsoljam ki. - Akkor kapcsold be újra! Engedelmeskedtem. Athena folytatta: - Nekem is nehéz. Ezért mától kezdve nem megyek haza többet. Elrejtőzöm. A rendőrség megvédhet az őrültektől, de nem védhet meg az emberek ítéletétől. Volt egy küldetésem, és én ezért olyan messzire mentem, hogy a saját fiam elvesztését is kockára tettem. De nem bántam meg: teljesítettem a sorsom. - Mi volt a küldetésed? - Te is tudod, hiszen az első pillanattól fogva részt vettél benne: előkészíteni az Anya útját. Folytatni egy hagyományt, amit évszázadokon keresztül elnyom-
tak, de most végre újjászülethet. - Talán... Itt megálltam. De ő egy szót sem szólt: várta, hogy befejezzem a mondatomat. - ... talán egy kicsit korai még. Az emberek még nem készültek föl rá. Athena nevetett. - Dehogynem. Ezért van annyi összetűzés, agreszszió, népbutítás. Mert a sötétség erői agonizálnak, és most minden eszközüket felhasználva utolsó, elkeseredett támadásba lendülnek. Olyanok, mint a haldokló vadállat: erősebbnek tűnnek, mint valaha. De ha ennek vége, többet nem kelnek föl a földről: végleg kimerülnek. Sok szívbe vetettem el a magot, és a maga módján mindegyikben meg fog történni ez az Újjászületés. De van köztük egy, aki a teljes hagyományt tovább fogja vinni: Andrea. Andrea. Aki gyűlölte, aki őt hibáztatta a kapcsolatunk haláláért, aki azt hangoztatta, hogy Athenát a saját egoizmusa és hiúsága hajtja, és tönkretette azt a munkát, amit olyan nehéz volt elkezdeni. Fölállt, és megfogta a táskáját - Hagia Sophia még mindig vele volt. - Látom az auráját. És látom, hogy kezd kigyógyulni egy hiábavaló szenvedésből. - Nyilván tudod, hogy Andrea nem kedvel téged. - Persze, hogy tudom. Lassan fél órája beszélgetünk a szeretetről. A rokonszenvnek ehhez semmi köze. Andrea képes továbbvinni a küldetést. Több tapasztalata és karizmája van, mint nekem. Tanult a hibáimból: tudja, hogy megfontoltabbnak kell lennie, mert a sötét fenevad haldoklásának ideje nagyon nehéz, küzdelmes idő lesz. Ettől még gyűlölhet engem mint embert, sőt, lehet, hogy éppen ezért sikerült olyan gyorsan kifejlesztenie az adottságait: hogy bebizonyítsa, többre képes, mint én. Ha a gyűlölet jobbá tesz valakit, olyankor voltaképpen nem más, mint a szeretet egyik megnyilvánulási formája. Fogta a magnóját, betette a táskájába, és elindult. Még ezen a héten kimondta a bíróság az ítéletet: több tanú meghallgatása után Sherine Khalil, más néven Athena, megtarthatja a fiát. Ezenkívül hivatalosan fölszólították a fiú iskolájának igazgatóját, hogy a fiú elleni mindennemű diszkriminációt a törvény bünteti. Tudtam, hogy nem érdemes otthon hívni: a lakáskulcsát odaadta Andreának, elvitte a magnóját és néhány ruháját, és csak annyit mondott neki, hogy egyhamar nem jön vissza. Vártam hát, hogy ő telefonáljon, és együtt ünnepeljük meg a győzelmet. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy lett Athena iránt érzett szerelmem egyre kevésbé a szenvedés forrása, és lassacskán örömteli és derűs tóvá alakult át. Már nem éreztem magam olyan egyedül, mert tudtam, hogy valahol a térben a kettőnk lelke - és mindazoké, akiket elűztek, és most készülnek visszatérni - majd megünnepli a viszontlátás örömét. Eltelt egy hét, és arra gondoltam, hogy talán ki akarja heverni az utóbbi idők feszültségét. Egy hónappal később azt képzeltem, hogy visszament Dubaiba, és folytatja a munkáját. Odatelefonáltam, de azt mond-
ták, hogy már jó ideje nem hallottak felőle. De ha megtudom, hol van, legyek szíves átadni neki egy üzenetet: a kapu mindig nyitva áll előtte, és nagyon hiányzik. Elhatároztam, hogy elkezdem azt a cikksorozatot a Nagy Anya ébredéséről, és ennek eredményeképpen rengeteg támadó hangú olvasói levelet kaptam, amelyben „a pogányság terjesztésével" vádoltak, de a sorozat ennek ellenére nagy sikert aratott. Két hónappal később, amikor éppen ebédelni készültem, odahívott magához az egyik munkatársam, és azt mondta: megtalálták Sherine Khalil, a portobellói boszorkány holttestét. Brutálisan meggyilkolták Hampsteadben. Most, hogy végeztem az összes vallomás átírásával, át is adom neki őket. Most bizonyára a Snowdonia Nemzeti Parkban sétál, mint minden délután. Ma van a születésnapja -jobban mondva az a nap, amit a szülei kineveztek a születése napjának, amikor örökbe fogadták - és ez a kézirat lesz az ajándéka. Viorel, aki a nagyszüleivel jön az ünnepre, szintén meglepetéssel készült: fölvette első zeneszámát egy közös barátjuk stúdiójában, és a vacsora alatt ezt fogja játszani. Athena biztos megfogja kérdezni: „Miért csináltad?" Akkor majd azt válaszolom: „Mert meg kellett hogy értselek." Éveken keresztül, amíg együtt voltunk, csak olyasmit hallottam róla, amit legendának véltem, de most már tudom, hogy ezek a legendák valósak. Akárhányszor el akartam kísérni, akár a lakásán rendezett hétfői összejövetelekre, akár Romániába, akár a baráti találkozóira, mindig arra kért, hogy ne tegyem. Szabad akart lenni - egy rendőr jelenléte mindig megfélemlíti az embereket, mondta. Az olyan emberek előtt, mint én, még az ártatlan is bűnösnek érzi magát. A tudtán kívül kétszer is elmentem a Portobello Road-i raktárba. Szintén a tudtán kívül megbíztam néhány embert, hogy vigyázzanak rá, amikor megérkezik, illetve távozik a helyszínről - és egy embert, akiről később kiderült, hogy egy szekta aktivistája, le is tartóztattak, mert tőr volt nála. Azt állította, a szellemek sugalmazták neki, hogy szerezzen egy kis vért a Portobellói Boszorkány, vagyis az Anya testéből: egy áldozat bemutatásához lett volna szükségük rá. Nem akarta megölni, csak néhány vércseppet akart gyűjteni tőle, egy kendőbe. A nyomozás kiderítette, hogy valóban nincs szó) emberölési kísérletről, de így is elítélték, és hat hónap szabadságvesztést kapott. Nem az én ötletem volt, hogy „megöljük" a világ számára. Athena akart eltűnni, és megkérdezte tőlem, hogy van-e mód erre. Elmagyaráztam neki, hogy ha a bíróság az államra bízza a gyermek fölnevelését, ez ellen nem tehetek semmit. De amikora bíró kimondta a kedvező ítéletet, szabad kezet kaptunk, hogy teljesítsük a tervét. Athena tökéletesen tisztában volt vele, hogy amikor a raktári összejövetelek kerületi nyilvánosságot kaptak, végleg kisiklott a küldetése. De nem lett volna értelme ellentmondani a tömegnek, és kijelenteni, hogy nem királynéi, nem boszorkány, és nem isteni megtestesülés - hiszen a nép mindig vezetőt akar, a vezetés
jogát pedig annak adja, akinek akarja. Ez azonban ellentmondásban állt mindazzal, amit prédikált: a szabad választással, a saját kenyér megszentelésével és az egyéni adottságok felébresztésével, amihez nincs szükség vezetőkre és pásztorokra. Annak sem lett volna értelme, ha nyomtalanul eltűnik: az emberek ezt úgy értelmezték volna, hogy visszavonult a sivatagba, fölszállt a mennybe, vagy elutazott a Himalájába, hogy az ott élő titkos mesterekkel találkozzon - és örökké arra várnának, hogy visszatér. Legendákat szőnének az alakja köré, és valóságos kultuszt teremtenének neki. Ez a jelenség már akkor elkezdődött, amikor nem jelent meg többé Portobellóban. Informátoraim elmondták, hogy éppen az ellenkezője történtannak, amit gondoltunk: ijesztő méreteket kezdett ölteni a kultusza. Az övéhez hasonló csoportok alakultak, melyeknek vezetői Hagia Sophia „örökösének" mondták magukat, titokban terjeszteni kezdték az újságban megjelent képét, ahol a fiát tartja a karjában, majd végül áldozatnak kiáltották ki, az intolerancia mártírjának. Az okkultisták „Athena-rendről" kezdtek beszélni, amely szektában - némi pénz ellenében - kapcsolatba lehetett lépni az alapítóval. így hát nem maradt más hátra, mint a „halál". Mégpedig a lehető legnormálisabb körülmények között, oly módon, ahogy bárkivel megeshet egy nagyvárosban, ahol bárki bármelyik pillanatban halálát lelheti egy gyilkos kezei között. Néhány dologra azonban nagyon oda kellett figyelnünk: A bűncselekményre véletlenül se lehessen ráfogni, hogy vallási indítékból történt, hiszen ha mártírt csinálnánk belőle, azzal csak tovább rontanánk a helyzeten. Az áldozat holttestének olyan állapotban kell lennie, hogy ne lehessen fölismerni. C) A gyilkost ne lehessen elkafmi. D) Kell egy valódi holttest. Egy olyan nagyvárosban, mint London, mindennap találkozunk gyilkossággal, szétroncsolt, összeégett holttestekkel - de általában elkapjuk a tettest. Ezért csaknem két hónapot kellett várnunk arra a hampsteadi esetre. Ebben az ügyben is megtaláltuk a tettest, csakhogy holtan. Portugáliába utazott, és öngyilkos lett: szájba lőtte magát. A rossz elnyerte tehát méltó büntetését, és nekem nem volt más dolgom, minthogy egy kicsit együttműködjek a legjobb barátaimmal. Kéz kezet mos, néha ők is kérnek tőlem olyan dolgokat, amelyek nem kimondottan ortodoxuk, és amennyiben nem sért komoly törvényeket, van egyfajta - mondjuk - rugalmassága a dolgok értelmezésének. A következő történt. Amint megtalálták a holttestet, megbíztak engem és egy idősebb társamat az ügy felderítésével. Csaknem ezzel egy időben érkezett a hír, hogy a portugál rendőrség talált egy holttestet, mellette pedig egy búcsúlevelet, amelyben az illető bevall egy gyilkosságot, amely minden részletében megegyezik a mi ügyünkkel, valamint nyilatkozik vagyonának különböző karitatív szervezetek közötti felosztásáról is. Szerelmi gyilkosságról volt szó: hát, igen, a szerelem gyakran ér ilyen csúfos véget. A hátrahagyott levélből az is kiderül, hogy a halott a volt Szovjetunióból hozta a nőt, és mindent megtett,
hogy segítsen neki. Már éppen feleségül készült venni, hogy a nő megkaphassa az angol állampolgárságot, annak minden előnyével együtt, amikor véletlenül megtalált egy levelet, amelyet a nő egy német férfinak írt, aki meghívta, hogy töltsön néhány napot a kastélyában. Ebben a válaszlevélben a nő azt írta, hogy alig várja már, hogy mehessen, és kéri a férfit, hogy azonnal küldje el a repülőjegyet, hogy minél hamarabb találkozhassanak. Egy londoni kávézóban találkoztak egyébként, és két levélváltáson kívül nem történt köztük semmi. A tökéletes bűntény - gondoltam. A barátom habozott - hiszen senki sem szereti, ha megoldatlan marad egy ügye -, de én felajánlottam, hogy magamra vállalom a kudarcot, és ő beleegyezett. Elmentem Athenához - egy kedves oxfordi házba. Fecskendővel vettem tőle egy kevés vért. Levágtam néhány hajtincsét, és egy kicsit megégettem őket. Amikor visszamentem a bűncselekmény helyszínére, elszórtam a „bizonyítékokat". Mivel tudtam, hogy a DNSvizsgálat lehetetlen, hiszen senki sem tudja, kik Athena vér szerinti szülei, nem volt más dolgom, minthogy ölbe tett kézzel várjak, abban reménykedve, hogy a hír nem kelt nagy sajtóvisszhangot. Megjelent néhány újságíró. Elmeséltem nekik a gyilkos öngyilkosságát, de csak az országot említettem, a várost nem. Elmondtam, hogy a bűncselekménynek nem lehetett kideríteni az indítékát, de a bosszút és a vallási indítékot teljesen ki lehet zárni. Véleményem szerint (elvégre a nyomozók is tévedhetnek) az áldozatot megerőszakolták. És mivel valószínűleg fölismerte a támadóját, a férfi meggyilkolta és eltorzította. Ha az a német írt még, a posta bizonyára visszaküldte a leveleit, „a címzett nem található" jelzéssel. Athena fényképe csak egyszer jelent meg az újságban, még az első portobellói ütközet idején, így hát kicsi volt az esély, hogy fölismerjék az utcán. Rajtam kívül csak hárman tudták az igazságot: a szülei és a fia. Mindannyian részt vettünk a „temetésén", és a sírkövén most is ott áll a neve. A fiú minden hétvégén meglátogatja, és ragyogó karrier előtt áll az iskolában. Természetesen elképzelhető, hogy Athenának egy- > szer majd elege lesz a bujkálásból, az elszigeteltségből, és visszatér Londonba. Nos, az embereknek rövid a memóriájuk, és a legközelebbi barátain kívül senki nem fog már emlékezni rá. Jelenleg Andrea a központifigura, és ő nyilván sokkal alkalmasabb a küldetés folytatására, mint Athena. Hiszen azon kívül, hogy megvannak benne is a különleges képességek, még színésznő is: nagyon jól tud bánni a közönséggel. Úgy hallottam, hogy jelentősen megnőtt az érdeklődés a munkája iránt, anélkül, hogy szükségtelenül a figyelem központjába került volna. A társadalom kulcspozícióiban lévő emberektől hallom, akik kapcsolatban állnak vele, hogy amikor majd elérik a megfelelő nagyságú tömeget, ha kell, leszámolnak az élet minden Ián Buck tiszteletesének képmutatásával. És ez volt Athena célja is: nem a saját személyes kultusza, ahogy sokan gondolták (Andreát is beleértve),
hanem hogy teljesüljön a küldetése. Kutatásaim kezdetén - amelyek végül ehhez a kézirathoz vezettek - azt gondoltam, azért szedem össze a történetét, hogy megtudja, milyen bátor és fontos ember. De ahogy haladtam a felvételekkel, egyre inkább kezdtem fölfedezni a saját okkult oldalamat is pedig én nem nagyon hiszek az ilyen dolgokban. És arra a következtetésre jutottam, hogy egész munkám elsődleges célja az volt, hogy választ kapjak egy kérdésre, amire soha nem találtam a magyarázatot: miértszeret engem Athena, ha egyszer annyira különbözőek vagyunk, és egészen máshogy látjuk a világot? Emlékszem rá, amikor először megcsókoltam, egy bárban, a Victoria Station mellett. Ő egy bankban dolgozott, én már nyomozó voltam a Scotland Yardnál. Még csak pár napja találkozgattunk egymással, amikor meghívott a főbérlője lakásába táncolni. Nem fogadtam el a meghívást, mert ez egyáltalán nem az én stílusom. És ahelyett, hogy fölhúzta volna magát, csak annyit mondott, hogy tiszteletben tartja a döntésemet. Ahogy újraolvasom a barátai vallomásait, büszkeség tölt el: úgy látom, én vagyok az egyetlen, akinek Athena tiszteletben tartotta a döntéseit. Hónapokkal később, mielőtt elment Dubaiba, elmondtam neki, hogy szeretem. Ő azt felelte, hogy ugyanezt érzi irántam, de - tette hozzá -föl kell készülnünk rá, hogy sokat leszünk távol egymástól. Két, egymástól távol lévő országban dolgoztunk, de az igazi szerelem ellenáll a távolságnak. Egyetlenegyszer mertem megkérdezni tőle: „Miért szeretsz te engem?" Azt felelte: „Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel. Most, hogy hosszadalmas munkám végére értem, úgy érzem, hogy az újságíróval folytatott beszélgetésében megtaláltam a választ. A szeretet van.
Vége!
2006. február 25. 19:47 A javításokat Szent Expeditus napján fejeztem be, 2006-ban
