a Mágus PAULO COELHO ÉLETE

Fernando Morais

a Mágus

PAULO COELHO ÉLETE

ATHENAEUM

Fordította: NAGY VIKTÓRIA (1−9. fejezet) MOJZER ANNA (10−26. fejezet) FELKAI PIROSKA (27−28. fejezet) © 2008 by Fernando Morais A mű eredeti címe: 0 Mago Sáo Paulo, 2008, Editora Planéta do Brasil A könyv a Sant Jordi Asociados (Barcelona, Spanyolország) jóváhagyásával kerül forgalomba. Minden jog fenntartva.

www.coelho.hu

Hungarian translation © Felkai Piroska, Mojzer Anna, Nagy Viktória, 2008

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 235-5020 athenaeum(S)lira.hu www.athenaeum.hu

Szerkesztette: Székely Ervin Műszaki vezető: Rácz Julianna

Könyvterv és nyomdai előkészítés: 9s Műhely A borító elején látható portrét Martin Rendo készítette

ISBN 978-963-9797-75-8

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben, 2008-ban Felelős vezető: Berki István vezérigazgató

Marinának, aki ezen az akadályon is átkelt velem.

Tartalom

és a DOPS rendőreitől, de a pokolnál is rémesebb helyre kerül: a DOI-Codiba…..317

1.

17.

Mi ez: madár? repülőgép? Nem, ez itt Paulo Coelho, a popsztár, az író, aki már több mint 100 millió könyvet adott el a világon………………11

2. Egy lecke az élettől tízenkét évesen: ha tudod, hogy fájni fog, rögtön vágj bele, mert legalább hamarabb túl leszel a fájdalmon…………………….63

Paulo kijut a katakombából, és megesküszik, hogy félelmén a hittel kerekedik felül, a gyűlöletet pedig a szeretettel rombolja le……….333

18. Paulo Coelho felesége határokat szab: egy-egy joint még hagyján. Szexuális mutatványokról azonban szó sem lehet .. 351

3.

19.

Az anyja lebeszéli az álmáról, hogy író legyen: „Fiam, Jorge Amadóból csak egy van”…………………..81

29.

4. Carlinhos rémülten kiáltozik: „Gyorsabban, Paulo! Gyorsabbanl Menekülj innen, mert megölted a fiút!”…………….106

5. Paulo lefejezi a szomszédok kecskéjét, hogy jóllakassa a halál angyalát, és telefröcsköli vérrel a ház falát……..127

6. Paulo kövekkel dobálja a házát, és azt álmodja, hogy újra bolondokházába viszik − de ez sajnos nem álom………….144

7. Részletek A nyugalom fegyházának balladájából (Oscar Wilde ihletésére)___163

8. Valahányszor elhúzzák a kart, az ágyhoz kötözött Paulo teste összerándul: elkezdődnek az elektrosokk-kezelések… 174

9. Miután Paulo harmadszor próbálkozott férfival,végre kijelentheti: nem vagyok homoszexuális………………….191

10. A legfélelmetesebb fenyegetés: ha hazudik, kitépem a szemét az üregéből, és megrágom….209

11. „A drog nekem olyan, mint a géppisztoly a kommunistáknak meg a gerilláknak.”… 228

12. Az amerikai szerető döbbent rácsodálkozása New Yorkban: „Jé, Paulo, az neked ott szögletes!”.250

13. „A kormány kínozza az embereket, én pedig félek a kínzásoktól, félek a fájdalomtól. Túl gyorsan ver a szívem.”…………263

14. Jóindulatának bizonyításaképpen Paulo megígéri az Ördögnek, hogy hat hónapon át nem ejti ki a szentek nevét, és nem imádkozik……….282

15. Paulo Coelho nem létezik többé. Most ő az Örök Világosság (vagy Staars), mert ezt a mágikus nevet választotta a sátánimádáshoz……………….297

16. Paulo megmenekül a Sátántól

„Londonban porba hullott minden reményem, hogy egy napon világhírű író leszek”….370 Paulo elveszíti érdeklődését a szex, a pénz és a mozi iránt. Nincs kedve már az íráshoz sem…………………397

21. Fénynyaláb villan a dachaui koncentrációs tábor fölött: Paulo megéli életének első jelenését……………………..413

22. Toninho Buddha úgy akarja újraéleszteni az Alternatív Társadalmat, hogy lerobbantja a Megváltó Krisztus-szobor fejét……..427

23. Paulo megjárja a santiagói zarándokutat, de továbbra is boldogtalan. Még nem írta meg álmai könyvét………………452

24. Istenem! Miért nem telefonál már egy újságíró, aki azt mondja, hogy tetszett a könyvem?……………………467

25. A Brida sikerére a kritika előbújik odújából: megkezdődik Paulo Coelho nyilvános felnégyelése…………………..485

26. A Monica jósolta láz átterjed az óceánon, és megtámadja a francia, az ausztrál és az észak-amerikai olvasókat……..503

27. A Brazil kormány kihagyja Paulót a Párizsba utazó írók csoportjából, Chirac azonban tárt karokkal fogadja……………..523

28. A Bin Laden vezette mudzsahedin harcosok és az amerikai tengerészgyalogosok közös szenvedélye: Paulo Coelho könyvei…………….545

29. Paulo frakkban megy a Buckingham-palotában rendezett fogadásra, de nem Lula elnök, hanem a királynő meghívottjaként…………………568

30. Egy Airbus A380 árnyékában Paulo megválaszolhatatlan kérdést tesz fel: mennyi időbe telne, hogy elfelejtsék a könyveimet?………………….588 Paulo Coelho számokban………….607 Ez a könyv…………………….613

„Ha a világ nem is ér véget a 2000. évben, talán majd véget ér a Paulo Coelho műveit övező érdeklődés.” (Wilson Martins irodalomkritikus, 1998 áprilisában, az O Globo című napilapban)

„Brazília lényege Rui Barbosa, Euclides da Cunha és Paulo Coelho. Nem olvasom könyveit, nem vagyok nagy csodálója, de kétségkívül a kortárs brazil közélet egyik feltűnő jelensége.” (Ugyanez a Martins, 2005 júliusában, az O Globóban)

1. Mi ez: madár? repülőgép? Nem, ez itt Paulo Coelho, a popsztár, az író, aki már több mint 100 millió könyvet adott el a világon

2005 áprilisában, egy csúnya, szürke délutánon az Air France óriási, fehér A600-as repülőgépe könnyedén földet ér a budapesti Ferihegyi repülőtér nedves leszállópályáján. Egy kétórás repülőút ért itt véget, amely a dél-franciaországi Lyon városában kezdődött. A légikisasszony bemondja, hogy Magyarország fővárosában tizennyolc óra van, a hőmérséklet pedig nyolc Celsius-fok Az üzleti osztály első sorában, az ablak mellett ül egy férfi fekete pólóban, még bekapcsolt biztonsági övvel. Fölemeli a tekintetét, és egy képzeletbeli pontra mered, jócskán túl a műanyag függönyön. Az utasok kíváncsisága hidegen hagyja, továbbra is mereven nézi azt a pontot, miközben fölemeli jobb keze mutató− és középső ujját, mintha áldást osztana, és néhány pillanatig így marad, mozdulatlanul. Amikor megáll a repülőgép, és ő fölkel, hogy kivegye a hátizsákját a csomagtartóból, látszik, hogy mindene fekete: a cipője, a farmernadrágja, a pólója. Valaki meg is jegyezte egyszer, hogy ha nem lenne az a huncut csillogás a tekintetében, papnak gondolná az ember. Gyapjúkabátján, amely szintén fekete, megvillan valami, ami elárulja az utasok − de legalábbis a franciák − számára, hogy utastársuk nem közönséges halandó: a hajtókájára tűzött apró, piros zománccal bevont aranybross, amely alig nagyobb, mint egy számítógépes mikrocsip, felfedi előttük, hogy viselője egy valódi Chevalier, Franciaország legrangosabb és legnevesebb érdemrendjének, az 1802-ben Bonaparte Napóleon által alapított Becsületrendnek (Ordre national de la Légion d’Honneur) a kitüntetettje. Ám ez a kitüntetés, amelyet kizárólag személyesen a köztársasági elnök ítélhet oda, és amelyet emberünk Jacques Chirac utasítására kapott meg, nem az egyetlen különös ismertetőjegye. Ritka, ősz haja rövidre van borotválva, de tarkója fölött a szemünkbe ötlik egy szintén ősz, négyujjnyi kis copfocska: ez a sikha, azaz a brahmanok, az ortodox hinduk és a Krisna-szerzetesek által viselt lófarok. Sovány és egészséges, napbarnította arcát pedig a gondosan formára nyírt bajusz és kecskeszakáll keretezi alul. 1,69 méteres magasságával testalkata törékeny, de izmos, szálkás, és egyetlen gramm fölösleges zsír sem látszik rajta. Hátizsákkal a hátán, alig várva, hogy rágyújthasson, elvegyül az utasok tömegében a repülőtér folyosóján: ajkai közt egy Brazíliában gyártott Galaxy Light, kezében pedig egy Bic öngyújtó várja, hogy akcióba léphessen abban a pillanatban, amint megengedik. De ez még várat magára. A mindenütt kifüggesztett, piros csíkkal áthúzott égő cigarettát ábrázoló tábla senkinek nem kerülheti el a figyelmét, még akkor sem, ha nem tud magyarul és nem érti, mit jelent a Tilos a dohányzás felirat. Budapest is megadta magát a dohányfóbiának, és a repülőtéren sehol nem szabad dohányozni. A fekete ruhás férfi megáll a poggyászkiadó szalag mellett, és aggódva nézi az adatszó üvegfalat, amely elválasztja a nemzetközi utasokat a Ferihegyi repülőtér előcsarnokától. Tulajdonosa leleményességének köszönhetően a kis fekete kerekes bőrönd már messziről fölismerhető, ugyanis fehér krétával rá van rajzolva egy szív. Olyan kicsi, hogy akár kézipoggyászként is elhozhatta volna, ha nem utálna annyira cipekedni. Miután elhagyja a vámot, kilép az üvegajtón, és látható csalódottsággal veszi tudomásul, hogy neve nem szerepel egyetlen táblán sem, amiket azok a sofőrök és idegenvezetők tartanak a fejük fölé,

akik az érkező utasok közül várnakvalakit. És ami még ennél is súlyosabb: fotósok, újságírók és tévékamerák sem várják. Nincs itt senki. Kisétál az utcára, körülnéz, és még mielőtt fölhajtaná a gallérját, ami megóvná a Budapesten végigsöprő metsző széltől, meggyújtja a Galaxyt, és akkorát szippant belőle, hogy a fél cigaretta átizzik vörösen. Az Air France legtöbb utasa azonnal autóbuszba, taxiba vagy autóba száll, a repülőtér előtti járda elnéptelenedik, és a csalódottság átadja a helyét a mélységes rosszkedvnek. Rágyújt még egy cigarettára, mobiltelefonján nemzetközi hívást intéz, és portugál nyelven, erős riói akcentussal, kissé orrhangon megszólal: − Senki nem várt Budapesten! Igen! Jól hallottad. Minden egyes szót elismétel, mintha kalapáccsal akarná beleütni őket a hallgató fejébe: − Pontosan: senki-nem-várt-Budapesten. Így van, senki. Mondom: senki! Köszönés nélkül leteszi, egy szemetesen eloltja a csikket, harmadszor is rágyújt, és idegesen járkál fel-alá. Tizenöt végtelenül hosszúra nyúlt perc telik el az érkezése óta, amikor egyszer csak ismerős zajt hall. A hang irányába fordul, és felragyog a szeme. Széles mosoly jelenik meg az arcán. Örömének forrása néhány méterre van tőle: újságírók, fotósok, operatőrök és paparazzók hada rohan felé a nevét kiabálva, csaknem mindannyian mikrofonokkal és diktafonokkal fölszerelkezve. Mögöttük egy még népesebb sereg: a rajongóké. − Mister Kolého! Mister Paulo Kolého! Koléhónak ejtik ugyanis a magyarok Paulo Coelho vezetéknevét, a fekete ruhás brazil íróét, aki a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett Budapestre. A 2005-ös vendégország, Oroszország meghívottjaként van most itt (nem pedig Brazília meghívottjaként, amelynek még standja sincs a fesztiválon), azon egyszerű oknál fogva, hogy 143 millió lakosával a földgolyó egyik legnépesebb országában jelenleg ő a legolvasottabb szerző. Az újságírók között civilek is tülekednek, kezükben a legújabb sikerkönyv, A Zahir egy-egy példányával, amelyet kinyitottak az első oldalon, abban a reményben, hogy − átverekedve magukat a tömegen és szembeszállva az újságírók haragjával − szerezhetnek az írótól egy autogramot. A vakuk villogása és a reflektorok kékes fénye furcsa megjelenést ad a magas homlokú írónak, mintha a 70-es évek valamelyik lokáljának táncparkettjén állna, stroboszkóplámpákkal megvilágítva. A tömeg és a kényelmetlenség ellenére nem fagy le az arcáról az angyali mosoly, és az angol, francia és magyar nyelven záporozó kérdések áradatában is látszik rajta, hogy semmihez sem hasonlítható élvezetben lubickol: a világhír élvezetében. Mint a hal a vízben. Szikrázó tekintetével és a világ legőszintébb mosolyával az arcán mister Kolého újra az a Paulo Coelho, az a szupersztár, aki több mint 100 millió eladott könyv írója, aki tagja a Brazil Irodalmi Akadémiának, és akit a rajongói több mint 160 országban, 66 nyelven és nyelvjárásban úgy fogadnak, mint valami legendás popsztárt. Elmeséli az újságíróknak, hogy egyetlenegyszer járt Magyarországon, több mint két évtizeddel ezelőtt. „Tartok tőle, hogy a kapitalista turizmus tizenöt év alatt több kárt tett Budapestben, mint az oroszok fél évszázad alatt” − mondja, arra a korszakra utalva, amelyet az ország a régi Szovjetunió uralma alatt töltött (1949-1989). Ugyanezen a napon már volt alkalma megízlelni a nyilvános elismerést. Miközben várta a beszállást a lyoni repülőtéren, odament hozzá egy fehér szakállú brazil, aki lelkes olvasójaként és nagy csodálójaként mutatkozott be. Amikor szólították őket, hogy szálljanak be a buszba, amely odaviszi őket a repülőgéphez, együtt álltak sorba a kapuhoz. Amikor be kellett volna mutatni a beszállókártyát, a brazil férfi nem találta a sajátját a sok prospektus és turistatérkép között. Hogy a többi utas ne türelmetlenkedjen, az Air France munkatársa félreállította, és miközben a férfi keresgélt a papírjai között, nyugodtan haladhatott tovább a sor. Paulo udvariasan félreállt honfitársával, de az visz-szautasította: − Köszönöm, nem kell itt maradnia velem. Egy perc, és megtalálom a beszállókártyámat. Amikor már minden utas beszállt a buszba, a sorral együtt elfogyott a francia alkalmazott türelme is, és közölte, hogy mindjárt bezárják a kaput: − Pardon, de jegy nélkül nem szállhat fel az úr. A brazil érezte, hogy veszélybe került a vakációja, de nem adta fel: − Uram, nekem megvan a jegyem, ebben biztos vagyok. Pár perce mutattam meg Paulo Coelhónak, az írónak, aki velem volt, hogy megnézzük, közel ülünk-e majd egymáshoz. A franciának elkerekedett a szeme: − Paulo Coelho? Az a borotvált fejű férfi a Légion d’Honneur kitüntetéssel a hajtókájában Paulo Coelho? A francia odaszaladt a néhány méterre várakozó buszhoz, ahol az utasok várták, hogy

megoldódjon a probléma, és kiabált: -MonsieurPauló Coeló! Elegendő volt, hogy az író bemutatkozzon és tanúsítsa, hogy igen, látta a jegyet: a fiatalember kedvesen és szolgálatkészen intett a feltartóztatott utasnak, hogy szálljon be a buszba. Már rég leszállt az éj Budapesten, amikor egy sovány, magas fiatalember véget vet az interjúnak. Az újságírók és a rajongók tiltakozása ellenére Paulót beültetik egy Mercedes-Benz hátsó ülésére, amelynek kora és impozáns külseje azt sejteti, hogy talán még az elmúlt kommunista rezsim vezetői is utaztak benne. A járműben ott ül vele az a két fiatalember, akik az elkövetkező három napban állandó kísérői lesznek: Szabados Pál, a csaknem két méter magas, kefehajú sofőr és testőr, és Huszti Gergely kiadói szerkesztő, a sápadt „idegenvezető”, aki megszabadította az újságírók hadától. Mindkettőt az Athenaeum, Paulo magyarországi kiadója bocsátotta a világhírű író rendelkezésére. Amikor elindul az autó, és még mielőtt Gergely bemutatkozhatna, Paulo egy pillanatnyi csöndet kér, majd úgy tesz, mint a repülőn: tekintete a végtelenbe mered, mutató− és középső ujját fölemeli, és néhány másodperc alatt elmormol egy néma imát. Ezt a magányos szertartást mindennap legalább háromszor elvégzi − ébredéskor, este hat órakor és éjfélkor −, ezenkívül repülő-útjain fel− és leszálláskor, valamint amikor autóba ül (mindegy, hogy pár perces taxiútról vagy hosszú külföldi utazásról van szó). A szálloda felé menet Gergely fölolvassa az író programját: színpadi beszélgetés, majd dedikálás a könyvfesztiválon, a budapesti metró meglátogatása a polgármester, Demszky Gábor kíséretében, öt egyéni interjú különböző tévéműsorok és fontos újságok számára, egy sajtótájékoztató, közös fotózás Peru Szépével, aki lelkes olvasója (és a Miss Universe-választás kampányának keretében éppen Magyarországon tartózkodik), két vacsora, egy koncert egy szabadtéri bárban… Paulo angol nyelven szakítja félbe Gergelyt: − Elnézést, álljon meg egy kicsit. A metrólátogatást, a koncertet és Miss Perut húzza ki. Ezek nem szerepeltek a programban. Az idegenvezető erősködik: − Szerintem meg kéne tartanunk legalább a metrólátogatást, a miénk ugyanis a világ harmadik legrégebbi metrója… És a polgármester felesége nagy rajongója, az összes könyvét olvasta. − Szó sem lehet róla. Szívesen dedikálok egy könyvet csak neki, de metrózni nem fogok. Miután elvetik a metrót, a koncertet és Miss Perut (aki azután megjelent a dedikáláson), az író elfogadja a programtervet, és nem tűnik fáradtnak, pedig kimerítő héten van túl. A Zahir megjelentetése alkalmából rendezett könyvbemutatók során egymás után adta az interjúkat: a chilei El Mercurio című napilapnak, a francia Paris Match magazinnak, a holland De Telegraaf napilapnak, a Maison Cartier magazinnak, a lengyel Fakt napilapnak és a norvég női magazinnak, a Kvinner og Klaernak. Egy barátja kérésére, aki a szaúd-arábiai királyi család tanácsadója, még egy beszélgetést is elvállalt Nigel Dudleyval és Sarah MacInnesszel, a brit Think üzleti és gazdasági magazin szerkesztőivel. Fél órával a repülőtér elhagyása után a Mercedes megáll egy impozáns, múlt század eleji, négycsillagos szálloda, a Gellért Szálló előtt, a Duna-parton, ahol Közép-Európa legrégibb gyógyfürdői találhatók. Mielőtt kitölti a bejelentőlapot, Paulo melegen átölel egy szép, fehér bőrű, fekete hajú nőt, aki nemrég érkezett a spanyolországi Barcelonából, és a szálloda lobbyjában várta őt egy pufók, kék szemű kisfiú kezét fogva. A nő Monica Antunes, 36 éves, brazil, a fiú pedig az ő és a norvég könyvkiadó Øyvind Hagen gyermeke. A pár a frankfurti könyvvásáron ismerkedett meg egymással, 1993-ban, amikor Monica eladta Az alkimista jogait Skandináviának. De ha Paulo Coelho irodalmi ügynökének tituláljuk őt, ahogy szokás, azzal csak egy kicsiny részét ismerjük el annak a munkának, amelyet a 80-as évek vége óta végez. Paulo 41 éves volt, és íróként teljesen ismeretlen, amikor egy szép húszéves vegyészmérnök-hallgató lány zöld kordnadrágban kezet nyújtott neki és bemutatkozott: − Mindkét könyvét olvastam, és nagyon tetszettek. A rajongója vagyok. Bizonyítékul elővett a táskájából egy elnyűtt példányt a Zarándoklatból. Paulót magával ragadta a lány fiatalos lendülete, és hetekig udvarolt neki, amíg meg nem tudta, hogy Monica szerelmes, és kedvesével, Carlos Eduardo Rangellel Európába akar költözni. Bármennyire is szerette volna Paulo, kapcsolatuk sohasem lépte át az ártatlan testvéri ölelés küszöbét. Azután a lányból egyik napról a másikra irodalmi ügynök lett, néhány év alatt pedig az egyik legbefolyásosabb emberré vált a szerzői jogok nemzetközi piacán − Coelho pedig egyenesen azt állítja róla, hogy az ő világsikerének társszerzője. De a szép arc, a kellemes hang és a hófehér fogakat kivillantó szerény mosoly mögött

kíméletlen agy rejtőzik, legalábbis irodalmi körökben ezt suttogják. Monica hírhedten keményen bánik mindenkivel, aki az író érdekeit veszélyezteti. Sok kiadó ezért rosszindulatúan „a barcelonai boszorkányaként emlegeti − persze csak a háta mögött −, utalva a városra, ahol él és ahonnan irányítja egyetlen képviseltjének szakmai életét. Nem csupán a szerzői jogokkal kereskedik: ő a híd, amely az írót összeköti a könyvkiadás világával. Minden, ami közvetlenül vagy közvetetten összefüggésben áll Paulo irodalmi tevékenységével, kötelezően megfordul annak a modern irodaháznak a hetedik emeletén, ahol a Sant Jordi Asociados irodalmi ügynökség működik − ez Szent Györgynek, a könyvek védőszentjének a katalán neve. Az a könyvkiadó, amelyik az ügynökség megkerülésével, közvetlenül próbálja meg fölvenni a kapcsolatot Paulo Coelhóval, bizonyosan fölkerül Monica feketelistájára − amelynek létezését ő váltig tagadja. Ám jelentős európai és latin-amerikai könyvesek a tanúi, hogy a büntetés késlekedhet, de soha nem marad el. Amíg a perui dajka a hotel halljában játszik a kisfiúval, Monica leül az íróval egy asztalhoz a sarokban, és elővesz egy mappát, amely a Sant Jordi számítógépeiről kinyomtatott számításokkal van tele. Kizárólag jó hírek vannak napirenden: csak Magyarországon 16 ezer példányt adtak el A Zahirból mindössze három hét alatt. Ugyanebben az időben Olaszországban 420 ezerre rúg ez a szám. Az olasz bestsellerlistákon sikerült megelőznie még a Memória e identitá − Conversazioni a cavallo dei millenni című könyvet is, amely a nemrég elhunyt II. János Pál pápa emlékiratait tartalmazza. Az író azonban nem tűnik elégedettnek: − De ezek csak az abszolút számok, Mőnica. Azt szeretném, ha a Zahir teljesítményét összehasonlítanád az előző könyvem fogyásával ugyanebben az időszakban. A válasz nem Monica nyelvén van, hanem egy újabb grafikonban, amelyet a nő diadalmas mosollyal olvas fel, olyan portugál nyelven, amelyen húszévi spanyolországi tartózkodás után már hallatszik némi katalán beütés: − Ugyanebben az időszakban a Tizenegy percből 328 ezer példány fogyott Olaszországban. Vagyis A Zahir csaknem 30%-kal jobban megy. Most már elégedett vagy? − Igen, persze. És mi a helyzet Németországban? − Ott A Zahir a második helyen áll a Der Spiegel listáján, és csak A Da Vinci-kód előzi meg. A magyarországi, olaszországi és németországi adatokon kívül az író az oroszországi eladásokról is érdeklődik, valamint arról, hogy Arash Hejazinak, az iráni kiadónak sikerült-e megoldania a problémákat a cenzúrával, illetve hogy mi a helyzet az egyiptomi kalózkiadásokkal. Monica elmondása szerint a szerző minden országban megdönti a saját rekordját, ahol megjelenik az új könyve. Franciaországban egy héttel a megjelenése után a Le Zahir a listák élére ugrott, beleértve a legfontosabbat, a L’Express című hetilapét is; Oroszországban az eladott példányok száma meghaladja az 530 ezret; Portugáliában a 130 ezret (pedig itt a Tizenegy perc csak hat hónappal a megjelenése után érte el a 80 ezres példányszámot). Brazíliában A Zahirból 160 ezer könyv fogyott el kevesebb mint egy hónap alatt (ez 60%-kaI több, mint amennyit ugyanebben az időszakban a Tizenegy percből adtak el). És miközben Paulo Magyarországon turnézik, 500 ezer példányt szórnak szét a spanyolra fordított El Zahirból az Egyesült Államok déli részétől Patagóniáig, ellátva ezzel tizennyolc latin-amerikai országot és az észak-amerikai spanyol közösséget. A beszámoló egyetlen meglepetése az utolsó hír: az előző napon egy fegyveres csoport megtámadott egy kamiont Buenos Aires külvárosában, és elvitte az értékes rakományt: az El Zahir kétezer példányát, amelyek frissen jöttek ki a nyomdából, és a Buenos Aires-i könyvesboltokba tartottak. De a robusztus számok ellenére néhány nappal később a spanyolországi Diario de Navarra irodalomkritikusa kifejtette azt a nézetét, miszerint a rablás valójában reklámfogás, amelyet maga az író eszelt ki, hogy még több könyvet adhasson el. Ez az izgatott és stresszes hangulat kétévente megismétlődik, vagyis minden alkalommal, amikor Paulo Coelho új könyvvel áll elő. Ezekben az időszakokban a világ egyik legolvasottabb szerzője olyan bizonytalan, mint egy újonc. Mindig is így volt. Amikor megírta az első könyvét, a Zarándoklatot, feleségével, Christina Oiticica képzőművésszel együtt ragasztgatta ki a Rio de Janeirói színházak és mozik kapujára a szórólapokat, azután végigjárta az összes könyvesboltot a város déli részén, hogy megtudja, hány példányt adtak el. Azóta eltelt húsz év, megváltoztak a módszerek és a technológiák, de az író ugyanaz maradt: bárhol legyen is éppen, mobiltelefonján, illetve exkluzív online-szolgáltatások segítségével a notebookján keresztül figyelemmel kíséri minden egyes új könyvének kiadását, terjesztését, sajtóvisszhangját és szereplését az eladási listákon − a Tűzföldtől Grönlandig, Alaszkától Ausztráliáig.

Még ki sem töltötte a bejelentkezési lapot, még föl sem ment a szobájába, amikor befejezi az informális értekezletet, mert megérkezik a szállodába Lea, a rokonszenves, ötvenes éveiben járó asszony, a svájci belügyminiszter felesége, a szerző lelkes olvasója, akivel a davosi Világgazdasági Fórumon ismerkedett meg. A hölgy olvasta az újságban, hogy a brazil író a magyar fővárosba érkezik, és vonatra szállt Genfben, átszelte egész Svájcot, Ausztriát és fél Magyarországot, hogy ezer kilométer utazás után eltölthessen néhány órát Budapesten bálványa társaságában. Már majdnem este nyolc óra van, amikor Paulo végre belép a lakosztályba, amelyet lefoglaltak neki a Gellértben. A szállás valóságos fejedelmi jelleget nyer vendége puritán poggyásza mellett − ami mindig ugyanaz, bárhol jár is a világban: négy fekete póló, négy színes, bermudaszabású selyem alsónadrág, öt pár zokni, egy fekete Levis farmer, egy rövid vászonnadrág és egy karton Galaxy cigaretta (készletét folyamatosan feltölti riói irodája, illetve a brazil barátok, akik meglátogatják). Ez a csomag ünnepi alkalmakkor kiegészül a felöltővel, amelyben Franciaországból érkezett, egy galléros inggel, egy nyakkendővel és egy pár „társadalmi cipővel”: egy magas szárú, marhabőr talpú westerncsizmával, olyannal, amilyen a cow-boyoknak van − és mindez fekete. Ellentétben azzal, amit első látásra gondolnánk, a színválasztásnak semmi köze nincs a babonához, a misztikus vagy spirituális dolgokhoz. Annak az embernek a tapasztalatával, aki az év kétharmad részét házon kívül tölti, az író váltig állítja, hogy a fekete szövet jobban ellenáll a szállodai mosásnak − bár az esetek többségében utazáskor maga mossa a zoknijait, a pólóit és az alsónadrágjait. Bőröndje egyik sarkában egy kis neszesszerben fogkefe és fogkrém, egy kézi borotvakészülék, fogselyem, dezodor, kölni, borotvahab és egy tubus Psorex, vagyis az a kenőcs, amelyet akkor használ, amikor a pikkelysömör − egy krónikus bőrbetegség − miatt viszkető pikkelyek alakulnak ki a kezén és a könyökén. A másik sarkában a zoknik és az alsónadrágok között rejtőzik egy kis kép Nhá Chicáról, a Sul de Minas-i boldogról, és egy kis palack szenteltvíz a lourdes-i katolikus szentélyből. A hátizsákban egy HP notebook utazik − ennek a márkának a reklámembere lett −, a mobiltelefon, az iratai, cigaretta, pénz és hitelkártyák. Fél óra múlva újra megjelenik a szálloda lobbyjában, levendulaillatot árasztva, frissen borotválva és olyan jó hangulatban, mintha most ébredt volna (a hátára vetett felöltője alól kivillan egy tetoválás a bal alkarján, amely egy kis kék pillangót ábrázol, kitárt szárnyakkal). A nap utolsó programja egy vacsora egy képzőművész házában, a budai hegyekben, vagyis a Duna jobb partján fekvő magasabbik városrészben, ahonnan pompás kilátás nyílik az ezeréves fővárosra, amelyre éppen szitáló eső hull. Gyertyafényes hangulatban várja őt félszáz meghívott, köztük művészek, írók és diplomaták, a többségük fiatal, harminc év körüli. És persze rengeteg nő, ahogy szinte mindenhol, ahol várható a felbukkanása. A vendégek kanapékon vagy a földön ülnek, és beszélgetnek − legalábbis megpróbálnak beszélgetni, már amennyire a hangszórókból áradó hangos rockzene engedi. Egy csoport körbeüli az írót, aki megállás nélkül beszél. A kis közönség két furcsa szokásra lesz figyelmes: a vendég rövid időközönként gyors mozdulatokat végez a jobb kezével a szeme előtt, mintha elhessegetne egy legyet, amit senki se lát. Pár perccel később megismétlődik a jelenet, de most mintha a jobb fülében zümmögne a láthatatlan légy. Vacsora közben folyékony angolsággal köszöni meg a megtiszteltetést, és nem győzi dicsérni a magyar konyha bravúrját, amellyel az egyszerű ragut felejthetetlen kulináris élménnyé, gulyássá változtatja. Hajnali kettőkor, a kávé és néhány kör tokaji után (ami a portói bor magyarországi megfelelője) mindenki elmegy. Másnap reggel háromnegyed tízkor már ott ülnek a sajtótájékoztatóra meghívott újságírók a Gellért Szálló kis konferenciatermének harminc kárpitozott székén. Most még az is kénytelen állni, aki pontosan érkezik, azaz tíz órakor. A riporterek érdeklődésének tárgya fél kilenckor kelt. Ha nem esett volna az eső, ma is megtette volna szokásos egyórás sétáját a szálló körüli utcákon. Mivel nem szeret ételt hozatni a lakosztályba („Csak a betegek esznek a szobában” − szokta mondogatni), a kávézóban reggelizett, aztán fölment fürödni. Most éppen újságot olvas és az interneten szörfözik. Általában elolvas egy riói és egy Sao Pauló-i napilapot, valamint a Párizsban szerkesztett amerikai International Herald Tribune-t. Később elolvassa a róla szóló híreket, amelyeket clippingek és kivonatok formájában kap meg. Pontosan tíz órakor belép a reflektorokkal kivilágított, újságírókkal telezsúfolt terembe, és leül a kis asztal mögé, amelyen egy üveg ásványvíz, egy pohár, egy hamutartó és egy vörös rózsacsokor áll. Gergely a kezébe veszi a mikrofont, elmondja az író látogatásának okát, és bejelenti ügynökének, Monica Antunesnek a jelenlétét, aki ott ül az első sorban. Ő elegáns tengerkék kosztümjében, látszólag félénken feláll, hogy megköszönje a tapsot.

Paulo negyven percig beszél angolul, beleszámítva azt az időt is, amelyet Gergely tölt minden mondatának magyarra fordításával. Visszaemlékszik 1982-es budapesti látogatására, mesél egy kicsit a magánéletéről és írói karrierjéről. Elmondja például, hogy Zarándoklat című könyvének sikere után a spanyolországi Szent Jakab-zarándokút látogatottsága évi 400-ról napi 400-ra nőtt. Ezért a galíciai kormány, hálája és elismerése jeléül, az út végcéljának, Santiago de Compostela városának egyik főutcáját „Paulo Coelho utcá”-nak nevezte el. Amikor eljön a kérdések ideje, az újságírók nemcsak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy jól ismerik a könyveit, hanem az objektivitást félretéve kifejezett csodálatuknak adnak hangot. Néhányan úgy említik egyes könyveit, hogy „a kedvencem”. A sajtótájékoztató indiszkrét kérdések és kellemetlenségek nélkül zajlik A baráti hangulat azt az érzést kelti az emberben, mintha egy budapesti Paulo Coelho-olvasókörben lenne. Amikor Gergely berekeszti az interjút, az újságírók megtapsolják az írót. Kis sor alakul ki az asztal előtt, és egy rögtönzött dedikálás veszi kezdetét, kizárólag a magyar újságírók számára. Csak ekkor derül ki, hogy majdnem mindannyian hoztak magukkal könyveket a táskájukban. Mivel alig marad ideje, Paulo gyorsan megebédel a szálloda éttermében. Májpástétomos pirítóst eszik, hozzá pedig egy pohár narancslevet és egy csésze eszpresszókávét iszik. Ezután marad fél órája a következő programig, és ezt arra használja, hogy átfutja a párizsi Le Monde és a madridi El Pais című napilapok nemzetközi híreit. Akár az interneten, akár a tévén, akár a nyomtatott sajtón keresztül, Paulo mindig figyelemmel kíséri, hogy mi történik a nagyvilágban. Szinte habzsolja a nemzetközi politika híreit, így aztán mindig naprakész a napilapok címoldalain szereplő háborúkból és a válságokból − bárhol zajlanak is a világban. Határozott (de mindig természetesen előadott és soha nem nagyképű vagy sznob) véleménye van az olyan egymástól tökéletesen különböző kérdésekben, mint a libanoni válság fellángolása vagy a kőolaj és a földgáz államosítása Bolíviában. Nyilvánosan megvédte a kolumbiai marxista gerillák által ejtett foglyok kicserélését a bogotai kormány kezébe került politikai foglyokra. 2003-ban pedig nagy port vert fel „Köszönöm, Bush elnök” című tiltakozó levele, amelyet több mint 400 millióan olvastak, és amelyben Irak közeli lerohanása miatt ostorozza az amerikai elnököt. Miután átnézte az újságokat, itt az ideje, hogy folytassa a munkát. Most a szőke Marsi Anikón van a sor, az RTL Klub nevű tévécsatorna Fókusz2 című, legyőzhetetlen nézettségű vasárnap esti műsorának szerkesztőjén. A műsorvezető hölgy tehetségén és fizikai adottságain kívül a Fókusz! különlegessége a kis ráadás a műsor végén: a magyar konyha egy-egy fogása, amit maga Marsi Anikó készít el a hét interjúalanyának. A szálloda egyik termében rögtönzött kis stúdióban meglepetések nélkül zajlik a ,,négyszemközt” stílusú műsor (beleértve Anikó érzékien keresztbe tett lábait), kivéve talán a könnyű pírt a műsorvezetőnő arcán, amikor a jókedvű Paulo a szexről és a behatolásról kezd beszélni. A végén pedig kap két puszit az arcára, egy tálca rétest (hagyományos magyar sütemény, mákkal töltve, és Anikó esküszik, hogy a saját kezével készítette) és egy üveg pálinkát, ami egy itteni méregerős szeszes ital. A Fókusz! díszletét azonban néhány perc múlva lebontják, hogy átadja helyét egy vidámabbnak és színesebbnek, ami az MTV műsorvezetőjével, Simon Andrással folytatott beszélgetés díszlete lesz. Amikor véget ér a felvétel, az író ajándék helyett egy hétkötetes könyvhalmot kap az újságírótól, hogy dedikálja őket. Rövidke szünetekkel megszakítva − amik csupán arra elegendők, hogy Paulo megigyon egy presszókávét és elszívjon egy Galaxyt − egészen késő délutánig tart a média legfontosabb képviselőinek adott interjúsorozat. Mire az utolsó riporter is elhagyja a szállodát, már sötét van a városban. A szemei alatt sötédő karikák ellenére Paulo váltig állítja, hogy nem fáradt: − Épp ellenkezőleg. Ennyi különböző dologról beszélni ilyen rövid időn belül megemeli az adrenalinszintet. Ez a tevékenység csak még jobban feltölt. Akár a profizmus, akár a hiúság, akár más üzemanyag hajtja, az biztos, hogy bár lassan belép a hatvanasok klubjába, az író irigylésre méltó frissességről tesz tanúbizonyságot. Elég egy fürdő és egy kávé, hogy este fél kilenckor a kezeit dörzsölve jelenjen meg újra a szálloda előcsarnokában, ahol már várja őt Monica, a svájci Lea (aki időközben, úgy látszik, csatlakozott a csapathoz), Szabados, a néma testőr, és Gergely. Juana, a dajka őrizete alatt a kisfiú az igazak álmát alussza édesanyja lakosztályában. Hátravan még egy program aznapra: egy vacsora írók, szerkesztők és újságírók társaságában, annak a Kolosi Tamásnak a házában, aki az Athenaeum 2000 Kiadó tulajdonosa, és aki egyike az író magyarországi látogatásáért felelős személyeknek. Amikor Gergely megkérdezi, hogy nem fáradt-e el a sűrű naptól, fölkacag: − Dehogy! A mai csak az aperitif volt, az igazi munka holnap kezdődik.

A vacsora után − ahol pincérek szolgálták föl az ételt és minden vendég elegáns ruhát viselt − Monica kihasználja a tízperces autóutat a szálloda felé, és közli vele, hogy Gergellyel megállapodott a másnapi programban: − A könyvfesztivál nyitóünnepsége délután kettőkor lesz. Mivel holnap reggel több interjút is adsz, nem lesz idő rendesen megebédelni. Asztalt foglaltattam egy étteremben, ami útba esik, hogy legalább néhány szendvicset és salátát bekaphassunk. Paulónak máshol jár az esze: − Aggaszt ez a história az izraeli kiadóval, amelyiknek nem tetszik A Zahir címe, és meg akarja változtatni. Légy szíves, telefonálj oda holnap, és mondd meg, hogy nem egyezem bele. Vagy marad a cím, vagy nem adják ki a könyvet. Épp elég, hogy a pásztor Santiago nevét lefordították Jakobira, Az alkimistában. Már akkor is keményfejű volt, amikor még nem ünnepelték sztárként. Monica emlékszik, hogy amikor Az alkimista megjelent az Egyesült Államokban, az ottani kiadó meg akarta változtatni a címét The Shepherd and his Dreamsre (,A pásztor és az álmai”), de a szerző kötötte az ebet a karóhoz, és nem egyezett bele. Paulo meghallja, hogy szóba került ez a história, és elmosolyodik: − Én egy senki voltam, ők meg a HarperCollins. De eléjük álltam, és azt mondtam, hogy „nálam nem érnek el semmit”, és akkor beadták a derekukat. A beszélgetés a szálloda előcsarnokában ér véget. Másnap reggel előbújik a nap a városban, és az író kedvet kap az egyórás Duna-parti sétához. Fürdés, rövid szörfözés az interneten, reggeli, két interjú, és jöhet is a nap második fordulója, a fesztivál megnyitója. Útközben megállnak a Monica által lefoglalt helyen, egy gyorsétteremben, ahonnan mintha minden vendéget kiűzött volna az ősrégi zenegép hangereje. Paulo odamegy, lehalkítja, bedob 200 forint aprót, és kiválaszt egy romantikus slágert az 50-es évekből: a „Love Me Tender” címűt, Elvis Presley előadásában. Mosolyogva visszamegy az asztalhoz, és utánozza a rockénekes dallamos hangját: − Love me tender, love me true… Imádom a Beatlest, de ez a fickó örök, és az is marad mindig… Gergely érdeklődésére, hogy minek köszönhető ez a kicsattanó jókedv, széttárja a karját: − Ma van Szent György napja, a könyvek védőszentjéé. Minden rendben lesz! A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelyet szokás szerint egy kongresszusi központban rendeznek (a parkjában itt-ott még látszanak a téli hó nyomai), arról nevezetes, hogy minden évben több százezer látogatót vonz. Egy különbejáratnál három jól megtermett testőr fogadja, akik elkísérik egy kis VlP-terembe. Amikor Paulo megtudja, hogy csaknem ötszáz ember áll sorban a kiadó standja előtt, hogy dedikáltasson vele, kifakad: − Nem ebben állapodtunk meg. Arról volt szó, hogy csak százötven jegyet osztanak ki. A kiadó vezetője elmagyarázza, hogy sehogy sem lehetett szétoszlatni az olvasókat és a rajongókat: − Elnézést, de amikor elfogytak a jegyek, az emberek egyszerűen kijelentették, hogy nem hajlandók elmenni. Valójában még sokkal többen voltak, de egy jó részük elment a nagyterembe, ahol ön fog beszélni. Az a baj, hogy ott háromszázötven férőhely van, de nyolcszázan zsúfolódtak be. Gyorsan kitettünk néhány kivetítőt, hogy az is lássa, aki nem fér be. Monica diszkréten elhagyja a termet, elmegy az Athenaeum standjához, majd öt perc múlva visszatér, és aggodalmasan ingatja a fejét: − Ez borzalmas. Nem fog menni, óriási tömeg lesz. A biztonsági őrök azt mondják, hogy nem kell félni, senki nincs veszélyben. Esetleg azt javasolják, hogy a kisfiú és a dajka várja meg itt, ebben a kis teremben az események végét. A hírre, hogy a fesztivál hemzseg a rajongóktól és az olvasóktól, végképp elszáll Paulo rosszkedve. Mosolyogva feláll, összecsapja a tenyerét, és így szól: − Túl sokan vannak? Annál jobb! Gyerünk, fogadjuk őket! De előbb még, ha megengedik, kérek öt percet. Úgy tesz, mintha pisilni menne, de a mosdóban megáll egy fal előtt, és a végtelenbe meredő tekintettel megismétli a néma imát, amelynek végén azt kéri Istentől, hogy a nap folyamán minden jól menjen: − Most Rajtad a sor. Úgy tűnik, hogy Isten meghallgatta. Három testőr kíséretében − és persze Szabadossal, aki azt az utasítást kapta, hogy soha ne szakadjon el tőle, és ezt lelkiismeretesen betartotta − Paulo Coelho

megérkezik a Bartók Béla terembe, tévés reflektorok és vakuvillanások fényében. Nemcsak minden ülőhely foglalt, hanem az ülések közti szabad helyek és folyosók és ösvények és zugok is. A közönség fele-fele arányban áll férfiakból és nőkből, de többségük fiatal. Miután a biztonsági őrök elkísérik a színpadig, karba tett kézzel köszöni meg a tapsot. A reflektorok erős fénye és a zsúfoltság az elviselhetedenségig fokozza a meleget a teremben. Az író fél órán keresztül beszél állva, franciául, és éppolyan folyékonyan, mint angolul. Szól az életéről, az íróvá válásáért folytatott küzdelmekről, az álma megvalósításáról, a hitéről − és mindezt egy fiatal lány fordítja magyarra. A beszélgetés végén néhány ember kérdéseket tehet föl, végül az író föláll, hogy megköszönje a fogadtatást. A nézőtéren kiáltozni kezdenek: nem akarják, hogy elmenjen. A magasba emelve rázzák könyveiket, és óriási lármát csapnak: -Ne! Ne! Ne! A hangzavar közepette a tolmács elmagyarázza, hogy mit jelent magyarul a „ne” szó: az emberek egyszerűen nem akarják, hogy a szerző dedikálás nélkül hagyja el a termet. Csak az a baj, hogy a biztonsági őrök szintén azt mondják, hogy ne: ebben a helyiségben, ekkora tömegben nem lehet levezényelni egy dedikálást. A közönség kiáltozása közben − a ne! ne! ne! nem akar alábbhagyni − Paulo, dacolva a biztonsági őrökkel, elővesz a zsebéből egy tollat, és a kezében tartva mosolyogva visszamegy a mikrofonhoz: − Ha meg tudják szervezni, akkor alá tudok írni néhányat! Nem tudták. Pillanatok alatt emberek tucatjai tülekednek a színpad felé egymást taposva, akik odaérnek, fölmásznak és az író köré gyűlnek. A tömegjelenet feszültséget kelt a teremben, és a biztonsági őrök, meg sem várva a parancsot, közbelépnek. Megragadják az írót a vállánál fogva, fölemelik; és bevonszolják a függöny mögötti mélyedésbe, ahonnan egy biztonságos terembe viszik. Ő kacagva jegyzi meg: − Nyugodtan ott hagyhattak volna. Az olvasóimtól nem félek. Amitől félek, az a tömeg. 1998ban Horvátországban, Zágrábban, egy fickó úgy akart utat törni magának a sorban, hogy megvillantotta a pisztolyát az övében. Képzelhetik, hogy milyen veszélyes volt! De az olvasóim soha nem bántanának engem. Két testőr előtte, kettő mögötte: az írót a kongresszusi központ folyosóin kíváncsi tekintetek kíséretében elvezetik az Athenaeum standjához, ahol egész halmok várják A Zahir példányaiból. Az ötszáz emberből álló sor időközben óriási masszává alakult át, amiben nem lehet rendet teremteni. A 150 jegytulajdonos a jegyét lobogtatja, míg az őket körülvevő többségnek nincs más útlevele a dedikáláshoz, csak a lényeg: Paulo Coelho könyvei. De mivel már hozzászokott a hasonló helyzetekhez, Paulo rögtön átveszi az irányítást. Fölemeli a karját, és francia nyelven kiált a tömegnek, amit a tolmács fordít magyarra. Igen, igazi tömeg várt itt rá, mennyien is vannak? Ezerötszázan, kétezren? Nem lehet tudni, ki az, aki valóban dedikáltatni jött, ki az, aki látni akarja a sztárt, és ki az, akit egyszerűen csak a tömeg vonzott oda. Igyekszik túlkiabálni a hangzavart: − Köszönöm, hogy eljöttek. Tudom, hogy sokan dél óta várnak itt, ezért megkértem a kiadót, hogy mindenkinek hozzanak vizet. Álljanak két sorba: az egyikbe azok, akiknek van jegyük, a másikba azok, akiknek nincs. Igyekszem mindenkit kiszolgálni. Nagyon köszönöm! Most következik a kétkezi munka. Miközben pincérek járnak körbe hideg ásványvizes palackokkal megrakott tálcákkal, az író megpróbál rendet teremteni a zűrzavarban: aláír harminc könyvet a sorban álló olvasóknak, azután újabb harmincat azoknak, akik kimaradtak. Úgy ötvenhatvan percenként rövid szünetet tart, hogy elmenjen vécére vagy egy kis nyitott fülkébe, az egyetlen helyiségbe az egész kongresszusi központban, ahol szabad dohányozni. Amikor harmadszorra vonul ki a helyre, amelyet elnevezett had boys corner-nak, ott talál egy nem dohányzó fiatalembert könyvvel a kezében, aki soron kívül vár a dedikálásra. Ő Jacques Gil, egy húszéves brazil focista Rióból, aki azért költözött Magyarországra, hogy az ország legrégebben alapított futballklubjában, az Újpest százéves csapatában játsszon. Paulo gyorsan aláírja a könyvet, négyszer-ötször jó mélyen beleszippant a cigarettájába, és már dobja is el. Fürge léptekkel megy vissza a standhoz, ahol a tömeg türelmesen várja, bár időnként megszólal egy-egy ember, hogy túl lassan halad a sor. Azok között az olvasók között, akiknek nem jutott jegy, egyvalakinek a hangja állandóan kihallatszik a tömegből, valahányszor visszatér az író. Egy magas fiatalember az, fekete szakállal, aki a Lo Zahir egy példányát lobogtatva a kezében egyre azt kiáltozza olaszul: − Maestro! Maeeeestro! Per piacere, finni il mio libro! Io sono il unico italiano qui! (Mester! Mester! Kérem, dedikálja a könyvemet! Én vagyok itt az egyetlen olasz !)

A tetőablakokon keresztül látni lehet, hogy már este van, amikor az utolsó olvasók odalépnek az asztalkához. A hivatalos program végeztével elérkezik a pihenés ideje. Az eredeti csapathoz hozzácsapódik fél tucat lány és fiú, akik nem voltak hajlandók távozni a helyszínről, és megbeszélik, hogy vacsora után találkoznak a szálloda halljában, hogy valami éjszakai programot csináljanak. Este tízkor együtt érkeznek meg a karaokebárba, a modern és népszerű Mammut üzletházba. A magyar fiatalok, akik elkísérik az írót, csalódottan veszik tudomásul, hogy elromlott a berendezés. „Ez szörnyű hír − panaszkodik egyikük a vezetőnek. − És éppen ma, amikor végre sikerült rávennünk Paulo Coelhót, hogy énekeljen… ” Az író nevének említésére kinyílik az ajtó: a fickó súg valamit egy kefefrizurás szőke férfinak, aki fölkapja az asztalról a sisakját, és elviharzik. A vezető mosolyogva tér vissza a csapathoz: − Nehogy már a karaokeberendezés hiánya miatt lemaradjunk egy Paulo Coelho-fellépésről! A társam motorra ült, hogy elhozza a berendezést egy közeli házból. Foglaljanak helyet. A motoros olyan sokára jön, hogy a várva várt fellépés végül egy rövidke és meglehetősen visszafogott jelenésre korlátozódik, amit a zenészek canjának neveznek. Paulo duettet énekel Andrew-val, a fiatal amerikai diákkal, aki éppen Magyarországon vakációzik, mégpedig az örökzöld „My Way”-t, amely Frank Sinatra előadásában vált halhatatlanná, majd egyedül elénekli a „Love Me Tender” című dalt, és nem teljesíti a ráadáskéréseket. Éjfélkor mindenki visszatér a szállodába, és másnap reggel szétszéled a társaság. Monica kisfiával és Juanával visszautazik Barcelonába, Lea hazatér Svájcba, az író pedig, miután egy órát sétált Budapest belvárosában, ismét ott ül a Mercedes hátsó ülésén, amelyet Szabados vezet. Mellette egy kartondoboz tele könyvekkel, amelyeket sorra kinyit az első oldalon, aláír és átad az előtte ülő Gergelynek, egyiket a másik után. Az utolsó kettőt névre szólóan dedikálja a sofőrnek, illetve az idegenvezetőjének. Egy óra múlva pedig újra az Air France repülőgépének üzleti osztályán ül − az úti cél ezúttal Párizs −, és néma imáját végzi. Alighogy fölszáll a gép, egy szép, fiatal néger nő közeledik felé, haja ezernyi apró fonatba fogva, kezében A zarándoklat portugál nyelvű példánya. Ő Patrícia, a Zöld-foki-szigetek legnagyobb hírességének, Cesária Évora énekesnőnek a titkárnője. Jellegzetes kiejtésével, ami a régi portugál gyarmatosítók afrikai hagyatéka, autogramot kér: − Nem nekem lesz, hanem Cesáriának, aki ott ül, hátul. Nagy rajongója, de rendkívül félénk. Valamivel több mint két óra múlva Párizsban Paulo még egy rövid és váratlan dedikálásba és fotózásba keveredik a Charles de Gaulle repülőtéren, miután észrevette őt egy zöld-foki-szigeteki rastahajú társaság, amely az énekesnőt várta. Örömujjongásuk más kíváncsiskodókat is odavonz, akik miután fölismerték az írót, szintén le akarják fényképezni. Ő pedig annak ellenére, hogy szemmel láthatóan fáradt, mindenkit mosolyogva fogad. A kijáratnál már várja őt Georges, a sofőr, egy ezüstös Mercedes-Benzzel, amit a francia kiadója küldött elé. Bár a francia főváros egyik legfényűzőbb szállodájában, az Hotel Bristolban egy napi 1300 eurós óriási lakosztály áll rendelkezésére, ő inkább a saját otthonában alszik, egy 210 négyzetméteres, négyszobás tágas lakásban az elegáns 16. kerületben, amelynek ablakaiból romantikus kilátás nyílik a kanyargó Szajnára. Az odajutás azonban gondot okoz: ma van ugyanis az évfordulója az Ottomán Birodalom örmények elleni nagy mészárlásának, és hangos tüntetők veszik körül a török nagykövetséget, amely néhány méterre van az író házától. Útközben az újságárusító bódékra kiragasztott nagy plakátokon ott látható a Femina magazin címlapja (ez a nőknek szóló heti melléklet 4 millió példányban jelenik meg különböző francia napilapokban), amely egy egész fejezetet kínál az olvasóinak a Le Zahirból. A Journal du Dimanche címlapján szintén óriási fotó van az íróról, és egy vele készült exkluzív interjút hirdet. Kisebb közlekedési szabálysértések árán − úgymint járdán haladás és egyirányú utcába szemből való behajtás − Georges-nak végül sikerül leparkolnia az épület előtt, amely nem különbözik a több száz és ezer századelős párizsi épülettől, vagyis az úgynevezett „polgári építkezés” mintapéldánya. Paulo Coelho olyan kevés időt tölt ebben a házban, hogy bár több mint négy éve lakik itt, még mindig nem sikerült megjegyeznie a két betűből és négy számjegyből álló kódot, amely az épület kapuját nyitja. Christina, a felesége, odafönt várja, de nincs mobiltelefonja − ő pedig a saját otthoni telefonszámát sem tudja. Két lehetősége maradt a bejutásra: vagy megvárja, amíg megérkezik valamelyik szomszédja, vagy fölkiált a nejének, hogy dobja le neki a kulcsot. Szemerkél az eső, és mivel a „polgári építészet” nem ismerte az esővédőt, a várakozás kezd kényelmetlenné válni. Ezenkívül egy hatszintes házban, ahol emeletenként csak egy lakás van, nagy az esélye, hogy az ember órákat tölt el anélkül, hogy egy lélek is be- vagy kilépne. Nincs más hátra: kiabálni kell − és drukkolni, hogy Christina legyen ébren. Az út közepén állva tölcsért formál a kezéből, és fölkiált:

− Chris! Semmi. Ismét megpróbálja: − Christina! Körülnéz, aztán fölpillant a szomszédos ablakokra, attól félve, hogy valaki fölismeri, majd újra teleszívja a tüdejét, és: − Chris-tiii-naaaaa! És a nő, mint az anya, aki csintalan gyermekére tekint, megjelenik a harmadik emeleti erkélyen, mosolyogva, farmerban és gyapjúpulóverben, és leejti a kulcscsomót, hogy a férje (na igen, most már megváltozott az arckifejezése) beléphessen az épületbe. A házaspár csupán két éjszakát tölt itt. Másnap mindketten az Hotel Bristol 722-es lakosztályában hálnak, a Flammarion Kiadó kontójára. Nem véletlen, hogy az írónak a Bristolra esett a választása, erre a fényűző szállodára a Faubourg Saint Honoré utcában: itt, az előcsarnok XV. Lajos korabeli stílusú karosszékei között játszódik A Zahir néhány jelenete. A regényben a főszereplő itt találkozik rendszeresen egy nővel, az újságíró Estherrel, hogy megigyanak a hotel kávézójában egy forró csokoládét kandírozott narancshéjjal ízesítve. Cserébe, tisztelete jeléül, a Bristol elnevezte ezt az italt Le chocolat chaud de Paulo Coelhónak, azaz Paulo Coelho forró csokijának − ez a felirat díszeleg a tíz euróért kapható csokoládérudacskákon arany cukormázból. Ezen az estén a szálloda újságírók, hírességek és külföldi meghívottak találkozóhelyévé alakul át, ugyanis a Flammarion Kiadó egy vacsora keretében készül bejelenteni az év szenzációját az európai könyvkiadásban: Paulo Coelho szerződtetését. Az író 1994 óta hűségesen ragaszkodott a kicsiny Editions Anne Carriére Kiadóhoz, amely évről évre akkora példányszámokat produkált, amekkorákat a legnagyobb kiadók is megirigyelhettek: alig több mint tíz év alatt 8 millió példány felett adott el a szerző könyveiből. Miután az író éveken keresztül nemet mondott az egyre csábítóbb és egyre elutasíthatatlanabb ajánlatokra, végül mégis megadta magát annak az 1,2 millió eurónak, amelyet a Flammarion helyezett el a bankszámláján − de ezt az összeget sem a kiadó, sem a szerző nem kívánja megerősíteni. Paulo és Christina megjelenik a Bristol lobbyjában. A feleség 55 éves szép hölgy, valamivel alacsonyabb a férjénél, akivel 1980-ban kötött házasságot. Diszkrét és elegáns jelenség, a bőre világos, a szeme barna, az orra kecsesen ívelt, a bal alkarján tetoválás látszik: ugyanaz a kék pillangó, amely a férje bal karján van, csak neki belül, míg Paulónak kívül. Christina fényes haja éppen a füle alá ér. Hosszú fekete ruháján átvetett vérvörös sálja alól kivillanó kezén egy pár titokzatos gyűrű vonzza oda az ember tekintetét: a férje hozta ajándékba Kazahsztánból („megáldotta őket egy törzsfőnök” − magyarázta). Paulo most is, mint mindig, feketében: nadrág, kabát, cowboycsizma. Az egyetlen változás mindennapi öltözetéhez képest az elegáns ing és a nyakkendő, de természetesen ezek is feketék. Az első barát, aki föltűnik, szintén a Bristolban szállt meg, és igen messziről jött. Egy orosz újságíró, Dmitrij Voszkobojnyikov, nagydarab, jó kedélyű ember. Még mindig mutogatja vaskos lábszárán a sebhelyeket, amelyek a 2005 karácsonyán Indonézián végigsöpört cunami után maradtak emlékül − onnan, ahol ő feleségével, Jevgenyijával az ünnepeket töltötte. A TASSZ (az egykori Szovjetunió hivatalos hírügynöksége) volt londoni tudósítója, a rettegett KGB, azaz a hajdani szovjet titkosszolgálat egyik vezetőjének fia, ma pedig az ő tulajdonában van az Interfax, a moszkvai székhelyű megahírügynökség, amely Portugáliától egészen Ázsia legkeletibb csücskéig gyűjti a híreket a világból. Összeölelkeznek, és Paulo kibontja az ajándékot, amelyet a Flammarion a lakosztályában hagyott: egy Nokia mobiltelefon van benne, a legújabb modellek közül, amik már szinte mindenre képesek Négyesben leülnek a krémszínű márványcsarnok egyik asztalához, és Jevgenyija, a testes szőke kazah asszony, különleges meglepetéssel kedveskedik az írónak: A Zahir luxuskiadású példányával, az anyanyelvére lefordítva. Négy pohár pezsgő jelenik meg az asztalon, hámozott pisztáciával töltött kristálytálkák kíséretében. A társalgás rögtön a gasztronómiára terelődik, és Jevgenyija elmeséli, hogy Marokkóban, Marrakeshben egy „kuszkusz Paulo Coelho módra” nevű ételt evett. Dmitrij fölidézi, hogy egyszer a „Restaurant Paulo Coelho” étteremben is megfordultak, a gstaadi síparadicsomban, Svájcban. A társalgást egy másik híres újságíró megjelenése szakítja félbe, a brazil Caco Barcellosé, aki a Rede Globo de Televisao európai irodájának a főnöke. Most érkezett londoni bázisáról, és kizárólag azért jött Párizsba, hogy tudósítson a Flammarion-vacsoráról. Az újságíró egyedül van, nincs mellette semmiféle segéd, aki gondoskodna a megvilágításról vagy akár a kamera kezeléséről. Amikor elérkezik az interjú ideje, kinyitja a kilenckilós állványt, amelyet a kezében hozott, rácsavarja

a kamerára a vakut, bekapcsolja a reflektort, megnyomja a rec gombot, aztán megfordul, megragadja a mikrofont és elkezdi az interjút, amely első pillantásra úgy tűnik, mintha egy operatőr nélküli szellemkamera előtt készülne. Este hétkor megérkezik Georges a Mercedesszel, hogy elszállítsa őket az ünnepségre. A Flammarion a 250 személyes bankett helyszínéül a Le Chalet des Iles éttermet választotta, ami jelzi az est színvonalát: ezt a hatalmas házat III. Napóleon bontatta le Svájcban, hogy azután kőről kőre fölépíttesse a Bois de Boulogne-i tó egyik szigetén, a nagy erdőben Párizs nyugati felén, felesége, a spanyol Eugénia de Montijo grófnő iránt érzett szerelme jeléül. A meghívottakat biztonsági őrök azonosítják a hajón, amely elviszi őket az Ile Supérieurre, a szigetre, ahol az étterem található. Kiszálláskor a fogadó személyzet elkíséri őket az étterem főbejáratához, ahol a Flammarion igazgatói felváltva üdvözlik az újonnan érkezőket. A szerkesztőket, irodalomkritikusokat, művészeket, diplomatákat és az európai kulturális élet más jeles képviselőit paparazzók és bulvárlapok fotósai veszik körül, hogy fényképeket és gyors interjúkat készítsenek velük. Rengeteg fekete nyakkendős férfi és nagyestélyis nő gyűlik össze, és lassan mindegyikük megtalálja a nevét a tíz darab huszonöt fős asztal valamelyikénél, vagy a központi teremben, vagy valamelyik teraszon, ahonnan a tóra nyílik kilátás. Legalább két nagykövet van jelen: a brazil Sérgio Amaral és Kuansysh Sultanov, Kazahsztán képviselője, az országé, ahol A Zahir egy része játszódik. Az egyetlen feltűnő hiányzó a nagy provokátor, Frédéric Beigbeder. Az ex-reklámszakember, író és kemény irodalomkritikus Beigbeder 2003 óta szerkesztő a Flammarionnál. Ő volt az, aki évekkel ezelőtt, amikor a francia botránylap, a Voici című hetilap kritikusa volt, lepocskondiázta Paulo Coelhót a Manuel du guerrier de la lumiére (A fény harcosának kézikönyve) franciaországi megjelenése után. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, az író asztalról asztalra járva minden meghívottat üdvözöl. Mielőtt felszolgálják az előételt, a közönség meghallgatja Frédéric Morelnek, a Flammarion vezérigazgatójának rövid beszédét. Bejelenti Paulo Coelho szerződtetését, amire igazán büszke a legnagyobb francia írók könyveit megjelentető kiadó. A meghatott író is mond néhány szót, megköszöni a megtiszteltetést és a vendégek jelenlétét. A desszert után pezsgős koccintás és egy zenekar által kísért könnyed bál zárja az estélyt, aminek francia szokás szerint ilyenkor van vége. Este tizenegykor már senki nincs a helyszínen. Másnap reggel egyórás repülőút várja az írót és Christinát, aminek célállomása Pau, Franciaország legdélibb csücskén. Ott beülnek az autóba − amelyet Paulo néhány nappal azelőtt otthagyott a parkolóban −, egy szerény Renault Scénicbe. Az autót lízingelik, és ugyanolyan, mint amilyen a feleségéé. Az író feltűnő közönye az anyagi javakkal szemben, megfűszerezve némi zsugorisággal, azt eredményezte, hogy gazdagsága ellenére első luxusautóját csak 2006-ban szerezte, azt is kereskedelmi csere formájában. Ez úgy történt, hogy a német Audi autógyár rendelt tőle egy hatezer karakternyi − azaz körülbelül két nyomtatott oldalnyi − kísérőszöveget a részvényesei számára küldött éves beszámolójához. Amikor megkérdezték, hogy mennyit kér a munkájáért, ő tréfásan azt felelte: − Egy autót! Megírta a szöveget, és elküldte e-mailben. Néhány nappal később érkezett egy kamion Németországból, és letett a háza elé egy ragyogó, vadonatúj fekete Audi Avant kisbuszt. Amikor kiderült, hogy a jármű bolti ára körülbelül 100 ezer euró, egy brazil újságíró kiszámolta és leírta, hogy az író karakterenként tizenhat eurót kapott. „Nagyon jó − felelte erre ő, olvasván a cikket. − Úgy hallottam, hogy Hemingway szavanként öt dollárt kapott.” Pau elhagyása után fél órával Paulo és Christina az 50 ezer lakosú, melankolikus Tarbes-ba ér, francia Baszkföld ékességébe, amely néhány kilométerre fekszik a spanyol határtól. Még négy kilométer délre, egy csaknem kihalt mellékúton, és végre hazaérnek, Saint Martinba, a néhány tucat házikót és 316 lelket számláló aprócska faluba a búzaföldek és holstein fajtájú szarvasmarhák számára fenntartott legelők közepén. A házaspár a különös lakóhelyet 2001-ben választotta, amikor elzarándokoltak a lourdes-i szentélyhez, tizenhat kilométerre innen. Mivel Lourdes-ba a világ minden szegletéből érkeznek hívők, a városban nem találtak egyeden szabad szállodai ágyat sem, ezért kénytelenek voltak elmenni Tarbes-ba, ahol az Hotel Henri IV nevű szerény háromcsillagos szállóban háltak meg. A környék nyugalma, a lourdes-i zarándokhely közelsége és a káprázatos kilátás a Pireneusokra radikális döntésre ösztönözte őket: elhatározták, hogy itt telepednek le. Amíg ráérősen, sietség nélkül keresték a megfelelő otthont, csaknem két évig az Henri IV hotel egyetlen

lakosztályában laktak, egy hatalmas, régi házban, ahol nélkülözniük kellett mindazt a luxust, amihez mindketten hozzászoktak a nagy szállodákban. A luxusszolgáltatások hiányáért − még internethozzáférésük sem volt − madame Geneviéve Phalipou, a tulajdonos hölgy gyengéd gondoskodása kárpótolta őket, és az ő Serge nevű fiáé, aki hol főnök volt, hol pincér, hol portás. Az úgynevezett „lakosztály”, amelyben a házaspár lakott, annyival volt több, mint a többi fürdőszobával ellátott szoba, hogy tartozott hozzá még egy szobává alakított helyiség. A hosszas tartózkodás ebben a kisvárosban valóságos helyi lakossá változtatta a brazil írót. Mivel soha nem volt titkára vagy asszisztense, ő maga járt a postára, a szupermarketba, a gyógyszertárba és a henteshez éppúgy, ahogy a többi helybéli. Kezdetben hírességként tekintettek rá (főleg a külföldi újságírók állandó jelenléte miatt az Henri IV hotel bejáratánál), de nincs az a hírnév, amely ellenállna a mindennapi együttélésnek a pékség vagy a borbély előtti sorban: néhány hónap elteltével igazi tarbes-i lakos lett belőle. Valójában senki nem érti igazán, hogy Paulo Coelho, ahelyett hogy a híres emberek által közkedvelt helyek közül választott volna otthont magának − például Párizsban, New Yorkban, a francia Riviérán vagy az elegáns olasz Amalfi-parton −, miért döntött úgy, hogy az Isten háta mögötti szántóföld kellős közepén telepszik le. Tarbes a TGV egyik délnyugat-franciaországi vonalának a végállomása. A város lakói a mai napig közülük valónak tekintik, még azután is, hogy elhagyta a hotelt, és beköltözött a Saint Martin-i házba − és ezt Paulo nem győzi viszonozni. Egyik párizsi tartózkodása alkalmával be is bizonyította hűségét, amikor interjút adott a Tout le Monde en Parle-ban, a France 2 tévécsatorna élő műsorában, amelynek műsorvezetője, Thierry Ardisson, arról nevezetes, hogy interjúalanyait kíns helyzetbe hozza. Az aznapi adásban Paulón kívűl az éneked Donovan és a divattervező Paco Rabanne vett részt. Ardisson azzal kezdte, ahgy belépett az ajtón: − Paulo Coelho, van egy kérdésem, ami régóta nem hagy nyugodni. Maga gazdag, híres, az egész világ ismeri, és mégis… És mégis Tarbes-ban él! Mi a magyarázata ennek a hülyeségnek? Az író nem hagyta magát provokálni. Fölkacagott és így felelt: − Ezen a helybéliek is meglepődtek. Szerele volt az első látásra.Ezekre a dolgokra nincs más magyarázat, mint a szerelem. A műsorvezető tovább erősködött: − De most komolyan, vicc nélkül, magyarázza meg nekünk: miért döntött úgy, hogy Tarbes-ba költözik? − Szerelemből. − Nem hiszem. Vallja be: elvesztett valami fogadást, és ezért kénytelen volt Tarbes-ba költözni! − Nem! Nem! − Túszul ejtették a feleségét, és ezzel kényszerítették, hogy ott éljen? − Nem! Semmi ilyesmi! − De hát aki Tarbes-ben él, az kénytelen elutazi Laloubere-be vagy Ibos-ba, ha be akar vásárolni, nem? − De, így van. Én is ott vásárolok. − És aki ott ismeri magát, tudja, hogy maga nem más, mint Paulo Coelho? − Persze, mindenki ismer ott engem… − Ha már annyira szeret ott lenni, nem akar üzenni valamit a tabesi lakos-nak, pardon, tarbesi lakosoknak? − Dehogynem: tarbaises, szeretlek titeket. Hálásan köszönöm, hogy úgy fogadtatok, mint a város szülöttét. Kijelentései valóságos zenekénzt szóltak új honfitársa fülében. Pár nappal később a La Dépehe című napilap, amely az egész Hautes-Pyrénées régiót ellátja, ahol a városka is található, ünnepelte Paulo Coelho magatartását, azt írtván, hogy „Tarbes szombat este nemzeti dicsőségének pillanatát élte”. Ellentétben azzal, amit a média hangoztat, az író nem kastélyban lakik. A hely, ahol a házaspár él, a régi Moulin Jaeanpoc, egy nem működő malom, amit Paulo és Christina lakóházzá alakított át. Az ingatlan lakható része nem éri el a 300 négyzetmétert, és két emeletre van osztva. Nagyon kényelmes ház, de különösebb luxus nélkül. A földszinten van a nappali a kandallóval (emellett található az író dolgozóasztala), a kis konyha, az étkező és egy kis mosdó. Az átépítés során a házaspár kibővíttette az épületet egy a tetejéig blindex-üvegből készült helyiséggel, ami lehetővé

teszi, hogy csillagfénynél vacsorázzanak. A régi takarmányraktárt kellemes műteremmé alakították át. A kis faépület tele van festőállványokkal, vásznakkal, ecsetekkel és festékestubusokkal: itt tölti napjait Christina Oiticica, a képeit festegetve. Az emeleten található a házaspár hálószobája, a vendégszoba és egy harmadik szoba, ahol Maria de Oliveira alszik, a kitűnő Minas Gerais-i szakácsnő, akit Christina Brazíliából hozott, de európai fizetést kap: havi kétezer eurót. A ház legfőbb vonzereje azonban nem bent, hanem kint található. A telek minden pontjáról lenyűgöző kilátás nyílik a Pireneusokra − a 430 kilométer hosszú, 3 ezer méter magas hegyláncra, amely természetes határt képez Franciaország és Spanyolország között, és összeköti az Atlantikumot a Mediterráneummal. Novembertől márciusig még pompásabb a látvány, ilyenkor ugyanis hó borítja, és az egész kő-óriás fehéren ragyog. Hogy szabadon élvezhesse ezt a kiváltságot, meg kellett vásárolnia, majd lebontania egy szomszédja házát is, aki juhokat és öszvéreket tartott. Már nem emlékszik pontosan, hogy mennyit fizetett a házért (meg arra sem, hogy a szomszéd házáért mennyit fizetett), de a környékbeli ingatlanügynökök becslése szerint csak maga az épület, a telek nélkül, megér 900 ezer eurót. Az író ingatlanvagyona − amelynek része még a tarbes-i ház, a párizsi lakás, valamint még egy lakás a riói Copacabanán − jelentősen gyarapodott 2007-ben, amikor őfelsége Mohamed bin Rasíd al-Maktúm sejk, Dubai emírje, az Egyesült Arab Emirátusok miniszterelnöke, egy 4,5 millió dollár értékű, bútorozott lakást ajándékozott neki Dubai egyik legexkluzívabb lakóházában (a monarcha hasonló ajándékkal kedveskedett a német autóversenyző Michael Schumachemak, az angol középpályás Dávid Beckhamnek és a legendás brazil labdarúgó Pelének is). Mivel a család Marián kívül nem alkalmaz más segítséget a háznál, még sofőrt sem, a mindennapi feladatokat maga Paulo látja el. Tűzifát hasogat a kandallóba, gondozza a rózsákat, nyírja a füvet, és összegereblyézi a száraz faleveleket: ezek a teendők részét képezik az író mindennapjainak. A Szűz jegyében születettek állítólag pedánsak és rendszeretők: ő is igyekszik bizonyos szabályokat betartani és betartatni a házban, amiket tréfásan „a kolostor házirendjének” nevez. Eltekintve azoktól az időszakoktól, amikor egy új könyve kiadásában közreműködik, vagy amikor különböző meghívásoknak tesz eleget, a hétköznapjai nem túl változatosak. Nem él bohém életet, de ritkán alszik el éjfél előtt. Mivel a szeszes italok közül szinte csak a bort issza, és általában azt is mértékkel, mindig jókedvűen ébred, reggel nyolc óra körül. Reggelire kávét iszik és kenyeret, vajat, sajtot eszik, és ha esik, ha fúj, mindennap sétál egy órát, vagy a ház körüli búzaföldeken, vagy pedig ha jó az idő, a szomszédos meredek, köves dombokon, a Pireneusok lábánál. Ezeken a sétákon csaknem állandó kísérője Christina; de ha ő távol van, vagy nincs kedve, hogy vele tartson, egyedül megy. Az esetleges vendégek, akik éppen a házban tartózkodnak, tudják, hogy kénytelenek elkísérni a házigazdát − ez a kolostor egyik alapszabálya. Az egyik kedvenc útvonala a Notre Dame de Piétat kápolnánál ér véget, a Saint Martinnal és Tarbes-bal szomszédos Barbazan-Debat nevű településen. Itt letérdel és keresztet vet, elmond egy rövid imát, bedob egy érmét a sárgaréz perselybe, és meggyújt egy gyertyát a kis festett szobor előtt, amely Szűz Máriát ábrázolja, ölében a szokatlan külsejű kisded Jézussal: bár csecsemő formájú, testén viseli a kínhalál nyomait, és szakálla van. Amikor visszatér a sétáról, kertészkedik egy kicsit, megnyesi a virágokat, lenyírja a bozótot, ami csaknem benőtte a kicsiny eret, amely a telken csordogál. Csak ezután megy föl a fürdőszobába, majd − a nap folyamán először − bekapcsolja a számítógépet. Elolvassa legalább két brazil napilap online-verzióját − a Folha de S. Paulo és az O Globo címűekét −, átfutja a kivonatokat a cikkekről, amelyek előző nap jelentek meg róla és a könyveiről a nemzetközi sajtóban. Mielőtt ráklikkelne az enter gombra, amelyik megnyitja a könyvek legfrissebb eladási listáját, a képernyő elé tartja mindkét tenyerét, mintha egy kandallónál akarna melegedni, lehunyja a szemét, és néhány pillanatig koncentrál − azt mondja, a pozitív energiákat próbálja magához vonzani. Azután erősen megnyomja a gombot, és mosolyogva pásztázza végig a képernyőt: a fontos országok közül A Zahir csak kettőben nem áll a lista élén, Németországban és… Brazíliában. Ezt a helyet mindkét piacon az amerikai Dan Brown műve, A Da Vinci-kód foglalja el. Az elektronikus posta szintén nem szolgál nagy meglepetésekkel: ma csaknem ezer e-mail érkezett, nem kevesebb mint 111 országból, ábécérendbe rakva egy listán, amely Andorrától Venezueláig tart, az afrikai Burkina Fasón, az Új-Zéland partjainál fekvő Niue szigetén és a polinéz Tuvalun keresztül. Paulo azt mondja a mellette ülő Christinának: − Nézd csak, Chris: amikor visszajöttünk a sétáról, 11 óra 11 perc volt, és a hőmérő 11 Celsiusfokot mutatott. Most meg kinyitom a postaládámat, és 111 országból kaptam e-mailt. Meg kell fejtenem, mit jelent ez a jel. Nemritkán hallani tőle ilyen kijelentéseket. Ahol az emberek többsége legfeljebb a véletlen

egybeesést veszi észre − mint például ennek a számnak az esetében, ami ilyen rövid időn belül ennyiszer jelent meg −, az író értelmezésre váró jeleket lát. Az, hogy ennyit foglalkozik a nevekkel, helyekkel, adatokkal, színekkel, különböző dolgokkal és számokkal, sokakat megmosolyogtathat − akárcsak a láthatatlan légy, amit a kezével igyekszik elhessegetni −, és fölmerül a gyanú, hogy talán annak a betegségnek enyhe formájáról van szó, amelyet a modern orvostudomány obsessiv-compulsiv zavarnak (rövidítve OCD-nek) nevez. Legalább három olyan sztárról tudunk, akik nyilvánosan vállalták, hogy ilyen kényszerbetegségben szenvednek: az angol David Beckham, az olasz zeneszerző, Ennio Morricone és a brazil énekes, Roberto Carlos. Morricone nem hajlandó olyan helyre belépni, ahol a fal vörösre van festve. Roberto Carlos, sok mániája közt, nem hordott barna ruhadarabokat, és nem lépett be olyan helyre, ahol kitömött állatok vannak, Beckham pedig minden árucikkből kettőt tartott a hűtőszekrényében, és ha szállodában hált, csak akkor tudott elaludni, ha már a szobában található összes papírt begyömöszölte egy fiókba. Paulo nem ejti ki a száján Paraguay, továbbá az ex-elnök Fernando Collor (és gazdasági minisztere, Zélia Cardoso de Mello) nevét, és négy volt felesége közül az egyiket, Adalgisa Riost is csak a 2007 júniusában bekövetkezett halála óta nevezi újra néven. Mi több, ha valaki más mondja ki ezeket a tiltott szavakat a jelenlétében, gyorsan keres valamit, ami fából van, és háromszor megkopogtatja, hogy elűzze a negatív energiát. Ha meglát a járdán egy galambtollat, kikerüli, soha nem lép át fölötte. Egyik legjobb barátja, az uruguayi-brazil vállalkozó, José Antonio Dominguez, becenevén Pepe, tanúsítja, hogy az író ilyetén különcségei régről valók Emlékszik, hogy egy éjszaka, a 70-es évek elején, együtt léptek ki egy bár ajtaján Rio de Janeiróban, amikor Paulo hirtelen karon ragadta, és átkelt vele az úttesten, ész nélkül taszigálva őt a járművek között, míg végre talált egy fát (ez volt a legközelebbi fafelület), és gyorsan háromszor megkopogtatta. Amikor Pepe idegesen magyarázatot követelt, bizalmasan közölte vele: − Megláttam egy terhes nőt, aki nyilvános telefonon beszélt. Ez nagyon negatív energiákat vonz. Ellentétben Beckhammel és Roberto Carlosszal, akik szakember segítségét kérték, hogy megszabaduljanak kínzó kényszereiktől, Paulo minden feszengés nélkül együtt él a mániáival. 2007 áprilisában, amikor az előkelő amerikai The New Yorker magazin nyolcoldalas riportot készített vele, őszintén bevallotta Dana Goodyear újságírónőnek, hogy nem ül le vacsorázni olyan asztalhoz, ahol tizenhárman vannak. Christina nemcsak megérti férjének ezt a különc oldalát, de aktívan részt is vesz félelmeinek megélésében és a jelek magyarázatában, sőt nemritkán ő az, aki felhívja a figyelmét egyegy dolog megtételének vagy elmulasztásának asztrális kockázataira. A házirend szerint heti egy délutánt a papírlevelezés elolvasására tart fenn. Minden héten megkapja postán a brazil irodájába, illetve a barcelonai Sant Jordiba érkező leveleit. A kert pázsitján felállított asztalra pakolt csomagokat egy csontnyelű zsebkéssel bontja föl, a leveleket pedig a méretük szerint csoportosítja. A csendet időnként megtöri egy-egy tehén bőgése vagy egy távoli traktor berregése. Ahhoz, hogy a kapott anyag nagy részét elolvashassa, Paulonak szüksége van ötven műanyag szemüvegének egyikére, amelyeket egy fiókban tart. Ezek semmiben nem különböznek a nagyvárosi szupermarketekben és az utcai árusoknál kaphatóktól, és váratlanul érkeztek a házba. Egyszer egy francia tévéműsorban megkérdezték tőle, hogy milyen márkájú szemüveget hord, és az író azt felelte, hogy semmi híreset, de az Afflelou üzletében vásárolta, amely egy népszerű optikai üzletlánc Franciaországban. Szerencséjére madame Rosalie Afflelou, a hálózat tulajdonosának felesége is nézte a műsort, és másnap küldött Saint Martinbe egy dobozt ötven darab olvasószemüveggel. Annak, aki mindenben jeleket lát és egyszersmind fösvény hírében áll, az első boríték jó hírt hoz: a párizsi lakás telefonszámlája ebben a hónapban mindössze tizennégy euróra rúg, ami alig több, mint az alapdíj. A kezdő írók papírkötegeit és CD-re írt könyveit tartalmazó leveleit föl se bontja: egyenesen a kukába dobja őket − ahogy ezt nyomatékosan hangsúlyozza is a honlapjain és a blogjain. A papírhalom közepén megpillant két kis csomagot, olyan gondossággal és gyengédséggel elkészítve, amilyenre csak az anyai vagy a szerelmes női kezek képesek: a feladók norvég vidéki apácák, akik tizenkét saját kezűleg készített szappant küldtek neki (hat levendulásat és hat gyantásat), valamint különböző tetrapak típusú kartondobozokat márkajelzés nélkül, telis-tele zab−, rizs− és szójatejjel, amelyeket szintén a kolostorban állítottak elő, és az apácák állítása szerint valami titokzatos varázserőnek köszönhetően alkímiai termékekké alakítottak át. Abban az időszakban, amikor a levélbombák és a mérgező vegyi anyagokat tartalmazó borítékok elterjedt halálos fegyverekké váltak, attól félt, hogy valami őrült őt is felrobbantja vagy megfertőzi, de soha nem kapott semmi gyanúsat.

Mindenesetre a biztonság kedvéért a postán érkező csomagok felbontása előtt rövid koncentrációs gyakorlatot végez, hogy pozitív rezgéseket közvetítsen feléjük, akkor is, ha Rio de Janeiróban vagy Barcelonában már ellenőrizték őket. Egy összehajtott ing méretű kartondoboz, ami a Rio de Janeiro-i irodából érkezett, az olvasóknak írt válaszleveleket tartalmazza, amelyeket alá kell írnia. A hosszabbakat a Brazil Irodalmi Akadémia fejlécével ellátott hivatalos papírra nyomtatták, Paulo ugyanis 2002 óta tagja az intézménynek. A rövid válaszokat levelezőlapra írták, amelyre rápecsételték az író nevét. A levelezési teendők autogramok és fényképek küldésével érnek véget − összesen száz képet kértek tőle az olvasók, és ezeken úgy jelenik meg, ahogy szokott: fekete nadrágban, ingben és pulóverben. Miután elintéz néhány telefont, pihen egy órát: a kertben (vagy a környező erdőben) felállított céltáblánál gyakorolja a kyudói, a japán íjászat művészetét, amely egyesíti a fizikai erőt és a mentális fegyelmet. Délután leül a számítógép elé, és megírja rövid, százhúsz szavas cikkét, ami az öt kontinens harminc lapjában jelenik meg, Libanontól (AlBayan) Dél-Afrikáig (Odyssey), többek között Venezuelán (El Nacional), Indián (The Asian Age), Brazílián (O Globo) és Lengyelországon (Zwierciadlo) keresztül. Egyébként Paulo és Christina mindennapjai nem sokban különböznek a kis település háromszáz lakosának hétköznapjaitól. A házaspár ismeretségi köre elég kicsi, és nincsenek benne értelmiségiek, hírességek és előkelő emberek. A csoport legismertebb tagja Frédéric Bonomelli, aki 47 éves, és négy kilométerre lakik Coelho házától − ez a távolság elég ahhoz, hogy ő már egy másik település, Hibarete lakosa legyen. Az ő tulajdonában van a Salaisons Pyrénéennes, ahol a híres és drága ínyencfalatot, a Le Noir de Bigorre-t, azaz az ibériai sertéshúsból készült sonkát gyártják. A,,fekete disznónak” nevezett állat a spanyol szomszéd híres Patanegrájának a rokona. A néhány évtizede még a kihalás szélén álló fajt Eugéne Bonomelli mentette meg, Frédéric apja, aki büszke volt rá, hogy olyan fontos személyiséget tudhat a vásárlói közt, mint XXIII. János pápa. Barátaik között van még a tarbes-i radiológus, Hervé Louit, a régió Renault-képviselője, Allan Tanni, a kardiológus Sylvie és férje, Patrice Pinta. „Ötszáz tévécsatorna áll rendelkezésemre − nyilatkozta Paulo évekkel ezelőtt, a The New York Timesnak adott interjújában −, de egy olyan faluban lakom, ahol még pékség sincs.” Nincs se pékség, se söröző, se szupermarket, se benzinkút. Ahogy ez Franciaország 35 ezer minitelepülésén lenni szokott, a háborítatlan Saint Martinban egyetlen kereskedelmi egység sincs. Aki vásárolni akar, vagy kikapcsolódásra vágyik, annak Tarbes a legkézenfekvőbb alternatíva, már amennyiben délután öt óra előtt odaér, ugyanis ekkor ez a városka is kihal. Itt az esti program a három jó étterem egyike lehet: a vietnami Thanh Thúy, a tunéziai L’Oriental, ahol igen tisztességes kuszkuszt adnak, vagy a legjobb, a francia Le Petit Gourmand, amely gyakorlatilag a Coelho-ház meghosszabbítása volt, amikor Tarbesban laktak − nemcsak a tulajdonos, Marié Christine Espagnac ízletes ételei miatt, hanem azért is, mert öt lépésre van az Hotel Henri IV-től. Egyik vacsorájuk alkalmával a Le Petit Gourmand-ban kellemetlen pillanatokat kellett átélniük. Ők és a többi vendég, akik az asztalok felét foglalták el, értetlenül forgolódtak, amikor hirtelen kialudt minden fény, majd az éttermet lerohanta egy sereg férfi, a kis kétszintes épület fölött pedig köröző helikopterek csaptak fülsiketítő zajt. Az elülső és a hátsó bejáraton két osztagnyi álarcos katona özönlött be infravörös lámpával ellátott sisakban és nehézfegyverzetben. A sötétben átrohantak a termen, asztalokat, tálcákat és palackokat borítva föl, fölszaladtak a kis lépcsőn az emeletre, és ott berúgták az ajtókat. A helikopterek hangos berregése azt az érzést keltette az emberben, hogy a gépek bent vannak az étteremben, ami még jobban megijesztette a vendégeket. A francia hadsereg antiterrorista kommandója vadászott a baszkok függedenségéért harcoló ETA gerillacsapatára. Bár az ETA elsősorban Spanyolországban tevékenykedik, Franciaországban is vannak csoportjai, és érkeztek olyan bejelentések, amelyek szerint az emeleti kis lakást kibérelték a szervezet emberei, hogy ott rejtőzködjenek A jelen levő vendégek szerencséjére a katonák senkit nem találtak ott. A Saint Martin-i pihenés véget ér, ideje visszatérni a munkába. Érkezik egy e-mail a Sant Jorditól, amely kimerítő programot ajánl a következő három hétre: az írónak gyakorlatilag körbe kell utaznia az egész földet. Paulo Coelho számára az ilyen utazásoknak már nem csupán az a céljuk, amit csaknem minden szerző csinál, azaz a könyvek népszerűsítése, ehhez a fogáshoz ugyanis már sok éve nem kell folyamodnia. Néhány híres rajongójának személyes ismeretsége − az amerikai ex-elnök Bill Clintontól az orosz Vlagyimir Putyin elnökön át a hollywoodi szupersztár Julia Robertsig − bevezette őt egy egész más világba: a nemzetközi jet set világába. A Barcelonából érkezett programtervben

meghívások szerepelnek A Zahir megjelenése alkalmából Argentínába, Mexikóba, Kolumbiába, Puerto Ricóba és Párizsba; a Goldene Feder, azaz az Aranytoll-díj átvétele a németországi Hamburgban; dedikálóestek Egyiptomban, Szíriában és Libanonban, továbbá egy utazás Varsóba, Jolandának, az aktuális lengyel elnök, Aleksander Kwasniewski feleségének a születésnapjára. Azután Londonba kell repülnie, hogy − Boris Becker teniszezővel, Cat Stevens énekessel és az ENSZ exfőtitkárával, Boutros-Ghalival együtt − részt vegyen egy jótékonysági vacsorán a taposóaknák elleni tiltakozó kampány keretein belül, másnap pedig térhet vissza Franciaországba, hogy a versailles-i kastélyban együtt vacsorázzon Lily Marinhóval, Roberto Marinhónak, az Organizacoes Globo tulajdonosának özvegyével. Előreláthatólag ezután négy nappal kerül sor A Zahir megjelenésére Japánban és Dél-Koreában. Azután vissza kéne jönnie Európába, de útközben még megállna Astanában, Kazahsztán fővárosában, hogy részt vegyen a köztársasági elnök, Nursultan Nazarbajev 65. születésnapi ünnepségén. Az utolsó program alól nem bújhat ki: Klaus Schwab vállalkozó, az évenként megrendezett davosi Világgazdasági Fórum atyja és elnöke meghívta az írót, hogy beszéljen egy másik fontos kezdeményezése, a verbieri kulturális fesztivál megnyitóján, a svájci kantonban, ahova a világ minden tájáról érkeznek fiatal komolyzenészek Paulo kétszer-háromszor elhessenti a láthatatlan legyet a szeme elől, és valami olyasmit morog bosszúsan, hogy „nincs az az ember, aki egy ilyen programtervet teljesíteni tudna”. A számítógép mellett, a vendégszobában, Christina meghallja a panaszt, és mosolyogva biztatja a férjét: − Ujjé, hát nem te akartál Formula-1-es világbajnok lenni? Akkor most ülj be a Ferrariba, és vezess! Ez a mondat egy csapásra elűzi a rosszkedvét. Elneveti magát, és beismeri, hogy igen, nemcsak akarta, de egész életében harcolt is azért, hogy az legyen, aki lett, így hát nincs oka panaszra: − Igazad van, de ez a program akkor is teljesíthetetlen. Egymást érik az események, ráadásul három különböző kontinensen! Az esetek többségében nem a meghívások és a kötelezettségek okozzák a stresszt, hanem maga az utazás, az a pokoljárás, amelyen a modern repülőtereken keresztül kell menni, főleg a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás óta, amikor jelentősen megszigorodott a biztonsági ellenőrzés, nőtt a bürokrácia, a bizalmatlanság és következésképpen a várakozás ideje is. Sajnos, a hírnév sem biztosít minden kiváltságot, így hát neki is szembe kell néznie a sorban állással, a késésekkel és az overbookingokkal éppúgy, ahogy több millió olvasójának. De féltve óvja diszkrét és aszkéta imázsát − és a legkevésbé sem híve a fölösleges kiadásoknak −, ezért nem hallgat a barátaira, akik unszolják, hogy vegyen egy magánrepülőt. Így hát, mivel a légitársaságokkal szemben a „zérótolerancia elvé”-t hirdeti, bizony, sokszor fáj a feje a repülőtereken. Egyszer overbooking, azaz túlfoglalás áldozata lett a spanyol Ibéria London-Madrid járatán, és olyan heves vitába szállt a személyzettel, hogy a madridi Barajas repülőtéren öt rendőr várta a házaspárt − Christina is vele volt. Még a légitársaság elnökének hivatalos bocsánatkérő levele sem tudta kiengesztelni. A Sant Jordi által javasolt programtervvel az a baj, hogy rengeteget kell repülnie. Paulo kinyomtatja a listát, tollat vesz a kezébe, és elkezdi kihúzni először az interkontinentális utazást igénylő programokat, ami azt jelenti, hogy elveti Latin-Amerikát, Japánt és Koreát, valamint a kazahsztáni születésnapi ünnepséget. Szíria és Libanon szintén kiesik, de Egyiptom marad. Varsót Prágára cseréli, hogy teljesítse végre több mint húsz éve tett ígéretét. Végül is úgy dönt, hogy körútját a Cseh Köztársaságban kezdi, innen utazik Hamburgba, hogy átvegye a díjat, majd Kairóba repül. De a problémát ismét a repülés jelenti: nincs olyan csatlakozás, amelyik lehetővé tenné, hogy időben odaérjen Németországból Egyiptomba. A németek nem hajlandók változtatni a programon, mert már kinyomtatták és szétküldték, de alternatív javaslattal állnak elő: Klaus Bauernak, az Aranytoll-díjat támogató Bauer Verlagsgruppe médiakonglomerátum elnökének magánrepülőgépe elviszi Paulot és esetleges kísérőit Hamburgból Kairóba, amint véget ér a ceremónia. Pár óra múlva, amikor minden érintett fél szentesítette a programot, az író telefonál Monicának, és huncut arccal azt mondja: − Ha már Prágába megyünk, mi lenne, ha csinálnánk ott egy blitzkrieget? Blitzkrieg − németül „villámháború” − a neve az olyan meglepetésszerűen rendezett dedikálásoknak, amelyeket sokszor csupán néhány órával a megvalósításuk előtt találtak ki, és semmilyen módon nem hirdettek meg. Az író egyszerűen belép egy tetszőlegesen kiválasztott könyvesboltba, üdvözli a vezetőt, „örvendek, Paulo Coelho vagyok”, és fölajánlja, hogy dedikálja a könyveit, ha van az üzletben érdekelt vásárló. Van, aki szerint az ilyen blitzkrieg nem más, mint egyfajta exhibicionizmus, amit az író elsősorban újságírók kíséretében szeret csinálni − ahogy

Olaszországban valóban történt, amikor elkísérte egy újságírónő, hogy előkészítse hosszú riportját a New Yorker számára. A milánói blitzkrieg valóban azt az érzetet keltette az emberben, hogy az egészet Dana Goodyear számára rendezték. De az író Prágában köztes megoldást javasol: az ottani kiadóját csak előző este értesítené, hogy ne legyen ideje interjúkat, fellépéseket és talk-show-kat szervezni, arra viszont igen, hogy elegendő könyvet tudjon felsorakoztatni a boltban, ha esetleg sokan jönnének dedikáltatni. Ennek a csehországi utazásnak mindazonáltal semmi köze nincs a könyvekhez. 1982-ben ért véget az az időszak, amikor az író megtagadta hitét és démoni szektákhoz csatlakozott, majd visszatért a katolicizmus felé vezető útra. Ekkor Paulo Prágába látogatott Christinával, akivel akkor már házasok voltak, egy hosszú, amolyan gazdaghippi-stílusú európai utazás keretében. Amikor a sötét Karmelitská utcában jártak, beléptek a kicsiny Győzedelmes Miasszonyunk-templomba, amely egyszerű lakások és kegytárgyboltok közé van bepréselve, hogy ígéretet tegyen a Prágai Kis Jézusnak. A brazilok jelenléte nem tűnt fel senkinek, hiszen a brazil keresztények ősemlékezet óta, megmagyarázhatatlan okból áhítattal viseltetnek a XVII. században szentesített gyermekszobor iránt. Ez a végtelen tisztelet mutatkozik meg a brazil újságokban évtizedek óta divatos minősített hirdetésekben, amelyekben a hívek csak egy mondatot írnak és aláírásképpen a nevük kezdőbetűit: „A Prágai Kis Jézusnak, hálám jeléül. D.” Akárcsak honfitársai ezreinek, Paulonak is volt egy kérése, nem is kicsi. Letérdelt a kis mellékoltár elé, ahol a kisded szobra volt, elmondott egy imát, és még a mellette lévő Christina számára sem hallhatóan azt suttogta: − Az egész világon olvasott és tisztelt író akarok lenni. Igen, tudta, hogy ez nem kis kérés, és fizetnie kellene érte. Miközben imádkozott, megsajnálta a szobrot molyrágta köpenye miatt. Írásos emlékek tanúskodnak róla mellesleg, hogy a köpeny hű másolata annak, amelyet Policena Lobkowitz hercegnő szőtt 1620-ban az első prágai kisdedszobornak. Az író, még mindig suttogva, ígéretet tett arra, ami számára abban a pillanatban a legnagylelkübb ajánlatnak tűnt: − Amikor majd az egész világon olvasott és tisztelt író leszek, visszatérek ide és hozok egy aranyszállal hímzett köpenyt, hogy ráterítsem a testedre. A blitzkrieg-ötlet csak ürügyként szolgált a prágai utazásra, mert a valódi célja az volt, hogy csaknem három évtizeddel később megfizessen a kapott kegyért. A finom aranyszállal hímzett vörös bársonyköpeny, amely pontosan a szobor − körülbelül fél méter magas − termetére készült, Paula Oiticica, Christina édesanyja több hétig tartó munkáját dicséri. Az ajándékot a biztonságos szállítás érdekében akrilládába csomagolták, ez azonban kisebb incidenshez vezetett a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren: a biztonsági ellenőrök át akarták világítani a ládát, hogy megbizonyosodjanak afelől, nem tartalmaz kábítószert vagy robbanóanyagot, de a láda nem fért be a repülőtéri röntgenkészülék alá. Paulo a köpeny nélkül nem volt hajlandó gépre szállni. A biztonságiak viszont átvilágítás nélkül nem engedték tovább a köpenyt. A kisebb tömeg, ami összegyűlt körülöttük, felhívta egy magasabb rangú tisztviselő figyelmét, aki fölismerte monsieur Coelót, és megoldotta a patthelyzetet: a ládát végül mégis fölvitték a repülőgépre átvilágítás nélkül. Amikor a házaspár megérkezik a kis prágai templomba, hogy átadja a szobornak, amivel tartoznak neki, valamivel több mint két tucat hívő tartózkodik bent, láthatóan mindannyian külföldiek A karmelita Anastasio Roggero atya csak csehül és olaszul beszél, így aztán nem érti, hogy kicsoda és mit csinál az a sikhás férfi a templomban azzal a vörös köpennyel. Türelmetlenül dörgöli kezét elnyűtt reverendájába, meghallgatja, amit Paulo angolul mond neki, úgy tesz, mintha értené, mosolyog, megköszöni az ajándékot, és már viszi is, hogy eltegye egy szekrény mögé, a templomhajóval szomszédos sekrestyébe, amikor egy idős francia hölgy hirtelen fölismeri az írót. Néhány decibellel hangosabban, mint ahogy ezen a helyen szokás, csoportja többi tagjának is tudtára adja: − Nézzék, ki van itt: az író Paulo Coelho! A turisták kis csoportjai abban a pillanatban felé fordulnak, hangosan beszélnek, autogramot kérnek tőle, és fényképeket készítenek róla. Anastasio atya is megfordul, ismét ránéz a köpenyre, amelyet a kezében tart, és kezdi sejteni, hogy baklövést követett el. Bocsánatot kér Paulotól, amiért nem ismerte föl, és csak ekkor érti meg, hogy mi ez az ajándék, amit a kis Jézus kapott. Bemegy a sekrestyébe, aztán egy digitális Nikon fényképezőgéppel tér vissza, és fotókat készít a köpenyről, a turistákról és természetesen önmagáról is az illusztris vendéggel együtt, akinek a műveit állítólag

nagyon jól ismeri. Miután kiegyenlítették a számlájukat a kis szenttel, kihasználják a szabadidejüket, hogy újra megnézzék a várost és meglátogassák Chris testvérét, Leonardo Oiticicát, és annak feleségét, Tatianát, aki diplomataként dolgozik a prágai brazil nagykövetségen. Mivel a Právo és a Komsomolskaya című lapok már beharangozták az író látogatását a városban, a blitzkrieg nem lesz hiteles. Délután három órakor, egy órával a megbeszélt időpont előtt, emberek százai állnak sorban az Empik Megastore előtt − Paulo cseh kiadója, az Argó ezt az óriási, modern könyvesboltot választotta a dedikálás helyszínéül. Az író pontosan érkezik, és hasonló helyzetben találja magát, mint Budapesten: ezúttal csak 150 olvasónak sikerült jegyet szereznie, de rajtuk kívül még több száz ember hömpölyög az üzletben és Prága egyik legforgalmasabb tere, a Vencel tér járdáján. Mindenki aláírást akar. Az író megismétli a Magyarországon bevált receptet − megkéri a könyvesboltot, hogy szolgáljanak föl vizet mindenkinek, két csoportra osztja az embereket, és felváltva írja alá a jegyesek és a nem jegyesek könyveit. Este hatkor ránéz az órájára, fölpattan, és egy kis türelmet kér, hogy kimehessen a mosdóba, de csak néhány méterrel megy odébb, hogy egy polc mögött elvégezze néma imáját. Már sötét van, amikor az utolsó olvasókat is kiszolgálta. Ezután szűk baráti körben elmegy vacsorázni egy elegáns étterembe, az óváros egyik pincéjébe, és sorra kóstolja a cseh nouvelle cuisine ételeit. Másnap visszatér párizsi lakásába, hogy újabb felkérésnek tegyen eleget: a Fnacban dedikál, a Place des Thermes-en. Noha az üzlet csak száz szerencsés vásárlót sorsolt ki, a hír hamar elterjedt, és körülbelül háromszáz ember zsúfolódik be a kis terembe. Az előtérben a tömeg lökdösődve vitatkozik az óriási polcra kiállított könyvekről, CD-kről és DVD-kről. Itt nemcsak a Franciaországban kiadott összes könyveit lehet megtekinteni és megvásárolni, hanem legkedvesebb könyveit, zenéit és filmjeit is. Az író kedvenc könyvei Az idegen (Albert Camus), a Ráktérítő (Henry Miller), A halál és az iránytű (Jorge Luís Borges), a Gabriela. Szegfű és fahéj (Jorge Amado) és az Ou tuporteras mon deuil („Vagy elviszed a gyászomat”, a torreádor El Cordobés III Dress You in Mourning című életrajzának francia változata, amelyet Dominique Lapierre és Larry Collins írt, de Brazíliában nem jelent meg). A Fnacba látogató rajongók a filmek terén is megismerhetik eklektikus ízlését: Szárnyas fejvadász (Ridley Scott), Volt egyszer egy vadnyugat (Sergio Leone), 2001, Űr-odüsszeia (Stanley Kubrick), Arábiai Lawrence (David Lean) és a brazil Fogadalom (Anselmo Duarte). Paulo kedvenc CD-inek listája még ökumenikusabb: Abbey Road (Beatles), IX szimfónia (Beethoven), Atom Heart Mother (Pink Floyd) és az Első zongoraverseny (Chopin). A lista utolsó albuma a Greatest Hits Roberto Carlostól − ő Brazília legnépszerűbb popénekese, akivel Paulo néhány hónappal később nyilvánosan találkozott, amikor is a zenésznek végre sikerült elérnie, hogy a bíróság kivonja a forgalomból a beleegyezése nélkül terjesztett életrajzát. A franciák, akik megtöltik a Fnac termét, nem kevésbé diszkrétek és fegyelmezettek, mint a magyar vagy a cseh olvasók Nem is kevésbé türelmesek: miután félórás beszédet tartott, és válaszolt a közönség kérdéseire, az író minden jelenlévőnek dedikálja a könyvét, mielőtt elhagyja az üzletet. A budapesti, prágai és párizsi események fesztelenségével szemben a német Goldene Feder-díj másnapi átadási ünnepsége csaknem katonai fegyelemben zajlik. Hamburg állandó riadókészültségben (és feszültségben) él, amióta fölfedezték, hogy a városban működik egy sejtje annak az Al-Kaida terrorszervezetnek, amely magára vállalta a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadást. A támadásban részt vevő húsz öngyilkos merénylő közül kilencen laktak itt egy városszéli lakásban − köztük a csapat vezetője, az egyiptomi Mohammed Atta, a World Trade Center tornyainak irányított két repülőgép egyikének pilótája. Ha megnézzük, hogy hány Rolls-Royce és Jaguar érkezik a Kereskedelmi és Ipari Kamara, a Handelskammer elé, és hány biztonsági őr veszi körül az épületet, megállapíthatjuk, hogy a Paulo Coelho tiszteletére rendezett ünnepség valóban kiváló célpontnak tűnik egy terrortámadásra. Európa legkülönbözőbb pontjairól jöttek a ceremóniára bankárok, iparosok, vállalkozók, kiadók és híres személyiségek A problémák elkerülése végett az esemény szervezői csupán öt percet szántak arra, hogy a sajtó munkatársai lefotózzák a meghívottakat és a díjazottakat (a díjat Paulon kívül egy tudós, egy tanár, egy vállalkozó és egy egyházi személy is megkapja). A tévékamerák nem működhetnek akkumulátorral, hanem csakis a meghatározott helyeken csatlakoztatott kábellel, és tilos a rádiós közvetítés. A vendégeket a szőnyegek színe osztja két részre: a díjazottak a vörös, a meghívottak a kék szőnyegen állnak − azt az újságírót, akit meglátnak valamelyik szőnyegen, a biztonsági őrök távolítják el. A díjátadási ünnepség alatt a riporterek (köztük egy újságíró, akit Paulo ajánlására hívtak meg) a biztonsági őrökkel és a sofőrökkel együtt a hivatalban dolgozók ebédlőjében várnak, ahol nagy fali kivetítőkön követhetik végig az

eseményeket. Öt órával azután, hogy megérkezett a Handelskammer épületéhez, az író hátizsákkal a hátán várakozik a hamburgi repülőtér egyik VlP-termében, hogy fölszállhasson a Falcon Jetre, amely elviszi Kairóba. Egyiptomi látogatása egybeesik az Amerikai Egyesült Államok first ladyjének, Laura Bushnak a fővárosi tartózkodásával, ami a hatóságokat arra készteti, hogy még jobban megerősítsék az ország biztonsági apparátusát. Mivel Egyiptom az utóbbi időben gyakori színhelye a radikális iszlám terroristamerényleteknek − hiszen a nyugati turisták egyik legnépszerűbb célpontja −, az író barátai aggódnak. „Gondoltál már arra, mi lenne, ha egy fanatikus vallási csoport elrabolna és száz politikai fogoly elengedését követelné a szabadon bocsátásodért cserébe?” − kérdezte egyszer az egyikük. De az író nem fél. Nemcsak azért, mert kedvező jóslatot kapott, hanem azért sem, mert tudja, hogy utazása során Hebba Raouf Ezzat fegyvertelen védelme alatt áll − az ő meghívására tart előadást a Kairói Egyetemen. A hölgy muzulmán, negyvenéves, három gyermek anyja, a londoni Westminster Egyetem vendégprofesszora: a karizmatikus politológus leküzdötte egy csökönyösen férfiuralmú társadalom előítéleteit, és fontos vezetője lett az emberi jogokért, illetve az iszlám és a többi vallás közötti párbeszédért vívott harcnak. Aki Hebba meghívására érkezik Egyiptomba, az nyugodtan (és biztonságosan) mozoghat a legkülönbözőbb politikai és vallási körökben. De Paulo látogatásának van egy sokkal objektívebb, anyagi oka is: Egyiptom minden valószínűség szerint élen jár az író könyveinek kalózkiadásában. Annak ellenére, hogy az ország népességének csaknem a fele írástudatlan, a becslések szerint több mint 400 ezer illegális másolat kering itt − ami a világ kalózkiadású Coelho-könyveinek körülbelül 5%-a. A Zarándoklattól a Zahirig a szerző összes könyve megtalálható arab nyelven, a legelegánsabb könyvesboltok polcain, illetve Kairó, Alexandria és Luxor utcáin egyaránt. Minden pénztárcának vannak itt könyvek, és mindegyik kalózkiadású − az olcsó, szemmel láthatóan házi készítésű daraboktól a kemény kötésű, jó minőségű papírra nyomott, bejegyzett, sőt akár állami kiadók által kiadott darabokig. Az írón kívül, akinek a számlájára soha nem érkezett egyetlen árva fillér sem Egyiptomból jogdíjként, a másik nagy áldozat az olvasó, aki olyan kiadványt olvas, amelyből egyes fejezetek kimaradtak, vagy rossz sorrendben szerepelnek, vagy akár más arab országok fordításaiból lopták őket, minek következtében egy egyiptomi számára gyakran érthetetlenek. A kalózkodást az állam olyannyira nem bünteti, hogy a legutóbbi kairói nemzetközi könyvfesztiválon − ami az egyiptomi kulturális élet egyik fontos hivatalos eseménye − Paulo Coelho könyvei szerepeltek az eladási lista élén, mintha a törvényeknek és a nemzetközi egyezményeknek megfelelően adták volna ki őket. Az író azzal az elhatározással érkezik hát Kairóba, Monica Antunes és Ana Zendrera, a Közel-Kelet és Észak-Afrika arab nyelvű országait ellátó spanyolországi Sirpus Kiadó tulajdonosnőjének társaságában, hogy végre pontot tesz erre az ügyre. Ettől kezdve, azaz 2005 májusától, kizárólag két cég, a libanoni Ali Prints és a Sirpus jelentetheti meg törvényesen és hivatalosan a könyveit Egyiptomban. A géppisztolyos katonáktól hemzsegő repülőtéren Hebba és férje, a szintén aktivista Ahmed Mohammed fogadja hármójukat. A férj nyugati öltözéket visel, de a hölgyből nem látszik más, csak mosolygó arca és fehér keze − a többit eltakarja a kíváncsi tekintetek elől egy bő, krémszínű csador, amelyben még testesebbnek tűnik. Mindenki angolul beszél, Egyiptom második nyelvén. A látogatók ismerik a szigorú helyi szabályokat: a férfiak és nők csak egy száraz és formális kézfogással üdvözlik egymást, nem pedig a nyugaton szokásos öleléssel és puszival. A kis csoport egyenesen a Hotel Four Seasonsbe megy − itt foglaltak az író számára lakosztályt a legfelső emeleten, kilátással Gízára, ahol a Szahara kezdődik, és ahol a világ hét csodájának egyike található: Keopsz, Kefrén és Menkauré piramisai. A Hebba által szervezett program nem kevésbé sűrű, mint máskor: interjúk és talk-show-k az ország legfontosabb sajtóorgánumai és tévécsatornái számára, hírességek meglátogatása (köztük az irodalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúzé, aki a kilencvenes éveiben jár, és szinte vak, de ragaszkodott hozzá, hogy meghívja az írót egy teára az otthonába), egy előadás a Kairói Egyetemen és két színpadi beszélgetés − az egyik az Egyiptomi Írók Társaságánál, a másik éppen ennek legnagyobb vetélytársánál, az Egyiptomi Írószövetségnél. Paulo kérésére Hebba szervezett egy ebédet a Four Seasons egyik termébe, amelyre meghívták az ország legfontosabb kiadóit és könyvterjesztőit, valamint a kulturális minisztérium képviselőit. Ez az a találkozó, ahol az író harcba akar szállni a jogaiért. Gunyoros a tekintete, amikor ezt mondja: − És te jól tudod, Hebba: amikor egy harcos előrántja a kardját, akkor használnia is kell. Nem teheti vissza a hüvelyébe vér nélkül.

Másnap reggel a Four Seasons lobbyját elfoglalják a különböző tévécsatornák stábjai, amelyek türelmetlenül várják a Monica által szervezett interjúk idejét: kamerák, állványok, reflektorok, kábelek és akkumulátorok hevernek a sarkokban, az asztalokon és a kanapékon. Az egyéni interjú a tévések privilégiuma: a különböző napilapok és magazinok újságírói kénytelenek beérni a közös sajtótájékoztatóval. Az egyetlen kivétel azAl Ahram, az ország első számú napilapja − természetesen állami tulajdonú, mint majdnem minden Egyiptomban −, amely ráadásul még azt a kiváltságot is megkapja, hogy az első lehet a sorban. Az interjú befejeztével a riporter, Ali Sayed elővesz három könyvet, és megkéri az írót, hogy dedikálja őket. Ez a három könyv Az alkimista, a Maktub és a Tizenegy perc − valamennyi kalózkiadvány, darabja hét dollárba került az utcán. Az ötös csapat kora délután beül egy étterembe egy gyors ebédre, Fantával, Cola-Colával, teával és ásványvízzel leöblítve. Bár sört és bort is lehet inni, de mert a számlát Ahmed fizeti, aki muzulmán, ezért az illem azt követeli, hogy senki ne fogyasszon szeszes italt az asztalnál. Miután Paulo letudta kötelezettségeit a sajtónál, részt vesz egy-egy rövid beszélgetésen a két írószövetségben. Mindkét helyen kétszer-háromszor akkora a közönség, mint amekkora a termek kapacitása, és a program végén az elkerülhetetlen dedikálást udvariasan és jókedélyűen teljesíti az író. Mielőtt visszatérne a szállodába, elviszik Mohamed Heikal, a befolyásos politikus és veterán katona otthonába, aki a mellett az elhunyt Gamal Abdel Nasszer mellett kezdte a pályafutását, aki 1954 és 1970 között volt az ország elnöke, de szellemisége még ma is tovább él, az Egyiptomon végigsöprő politikai viharok ellenére. Heikal egy kis lakásban fogadja a látogatót, testőrökkel körülvéve. A falakon mindenütt fényképek, amik róla készültek a XX. század nagy nemzetközi politikai vezetői − például az azóta elhunyt szovjet vezető, Nyikita Hruscsov, a szintén elhunyt kínai Csou En-Laj és indiai Dzsvaharlal Nehru miniszterelnökök, az akkori nyugatnémet Willy Brandt, a szovjet elnök Leonyid Brezsnyev és természetesen maga Nasszer − társaságában. A Nagib Mahfúzzal való találkozás szintén szigorú biztonsági felügyelet mellett történik (néhány éve ugyanis kis híján megölte őt a saját háza előtt egy iszlám fundamentalista, aki torkon szúrta, mert azzal vádolta, hogy meggyalázta a Koránt, a muzulmánok szent könyvét). A két író rövid angol nyelvű társalgás után dedikálja egymásnak a könyveit, és ezzel vége is a találkozásnak. A kötelező programok befejeztével az írót éjszaka kellemes sétahajózás várja a Níluson. Másnap szabad a reggele, ezért megengedheti magának, hogy később ébredjen, sietség nélkül élvezhesse szokásos sétáját, és több időt szentelhessen az internetes hírolvasásnak. Délután egy órakor találkoznak a szálloda különtermében, hogy megejtsék a Paulo által javasolt hivatalos ebédet. A mosolygós arcok és hajlongások ellenére a légkörre érezhetően rányomja bélyegét a várható elszámolás hangulata. Amikor minden meghívott elfoglalta a helyét, de az ételt még nem szolgálták föl, az egyik kiadó képviselője föláll, hogy üdvözölje az írót, és hangsúlyozza, hogy ez a találkozó baráti jellegű. „Coelho nemcsak a műveiben adja tanúbizonyságát az arab nép iránt érzett rokonszenvének − mondja −, hanem az olyan bátor nyilvános megnyilatkozásaiban is, mint a »Köszönöm, Bush elnök« című nyílt levél, amelyben világosan elítéli Irak amerikai lerohanását.” Utána még egy szónok következik, még egy ömlengő beszéd, és végül Paulo kapja meg a szót. Az asztalra, az evőeszközök mellé, kitette három kalózkiadású könyvét, szándékosan kínos érzést keltve ezzel a kiadók képviselőiben, a vele szemben ülő öltönyös-nyakkendős férfiakban. Gyakorlott szónokként (bár egyébként, paradox módon, utál nyilvánosság előtt beszélni), óvatosan kezdi, emlékezteti a meghívottakat arra, hogy egyes könyveinek éppen Egyiptom vagy az arab kultúra volt az ihletője, majd szemtől szemben magukkal a kalózokkal egy szellemes fordulat alkalmazásával rátér a kalózkodás kellemetlen témájára: − Minden szerző örömmel venné, ha megjelenhetne a könyve Egyiptomban. Az én problémám ennek éppen az ellenkezője: nekem túl sok kiadóm van Egyiptomban… Senki nem találja viccesnek a tréfát, de ez nem kedvedeníti el. Még mindig állva, egy pillanatra föltekint az égre, mintha Szent Györgytől kérne erőt könyvei védelmezéséhez, és most már keményebben beszél. Fogja Az alkimista kalózkiadású példányát, a magasba emeli és megrázza: − Hebba professzor asszony, azaz az egyiptomi nép meghívására vagyok itt. De saját kontóra jöttem, mert egyszer s mindenkorra meg akarom oldani a könyveim itt tapasztalt kalózkiadásának problémáját. A meghívott nők és férfiak most már kezdik igazán kényelmetlenül érezni magukat, és idegesen fészkelődnek a székeiken. Néhányuk lehajtja a fejét, és ujjával láthatatlan rajzokat firkál a szalvétára. Paulo tudja, hogy a kulturális minisztérium is képviselteti magát az ebéden (amely egyébként több

érintett kiadónak is részvényese), és nem szalasztja el az alkalmat: − A kormány nem bünteti és nem szorítja vissza a kalózkodást, de Egyiptom is aláírta a szerzői jogok nemzetközi egyezményeit, és köteles ezeket betartani. Fölkérhetném a legjobb ügyvédet, hogy megnyerjem ezt az ügyet a nemzetközi bíróságon, de én most nem csak anyagi javak védelmében vagyok itt. Elveket is védek Az olvasóim megveszik a könyveimet silány áron, és a pénzükért silány műveket kapnak. Ennek véget kell vetni. Paulo fegyverszünet-javaslata szemmel láthatólag nem tetszik egyetlen jelenlévőnek sem. − Engem nem érdekel a múlt, felejtsük el, ami eddig történt. Senkitől nem fogom bíróság útján behajtani a jogdíjat, ami az után a 400 ezer könyv után jár, amit itt adtak el, ebben az országban, ahol nincs is kiadóm. Mától fogva azonban minden egyes könyvem, amelyet nem a Sirpus vagy az Ali Prints jelentet meg Egyiptomban, illegálisnak tekintendő és jogi eljárás tárgyát képezi. Hogy bebizonyítsa: nem blöfföl, bejelenti, hogy délután speciális blitzkrieget tart a szállodával szomszédos Dar El Shorouk könyvesboltban: az új korszak debütáló könyvét fogja dedikálni (Az alkimista zsebkönyvváltozatát arab nyelven, a Sirpus fémjelzésével), illetve a Zahir angol nyelvű kiadását. A kellemetlen találkozó taps nélkül és komor arcokkal végződik. Minden úgy zajlik, ahogy Paulo várta: a dedikálás nagy sikert arat, ő pedig minden újságírónak az ebéddel egybekötött megbeszélésről mesél. „Meggyőződésem, hogy a kiadók elfogadták a javaslatomat − ismétli el mindahányszor. − Mostantól fogva az egyiptomiak csak hivatalos fordításban olvassák a könyveimet, a Sirpus kiadásában.” De az idő sajnos nem igazolja az író bizakodását: nem telik bele hat hónap, és a beszámolók szerint a könyvei helyzete pontosan ugyanolyan, mint volt. Az író látogatása utáni egyeden változás az egyiptomi könyvpiacon az, hogy a kalózoknak újabb vetélytársuk akadt: a Sirpus. Másnap, ami egyben az egyiptomi utazás utolsó napja, a Kairói Egyetemen tartott előadás gond nélkül zajlik le, és olyan szervezetten, hogy a helyszín sokkal inkább emlékeztet egy kollégiumra, mint egy egyetemre: a háromszáz fős előadóteremben pontosan háromszáz ember van jelen, se több, se kevesebb. A közönség nagyobb része fiatal nőkből áll, akik Hebbával ellentétben a nyugati divat szerint öltözködnek: mélyen dekoltált ruhát, szűk farmert, a vállat és a derekat szabadon hagyó pólót viselnek A meghívott előadó beszéde után a fegyelmet mégis legyőzi a bálványozás, és a fiatalok könyvekkel a kezükben ostromolják Paulót, hogy aláírást kérjenek tőle. Útban a hotel felé Hebba egy programon kívüli ötlettel áll elő. Azok az olvasók, akik az egyiptomi hivatalos Paulo Coelho-fanclub tagjai és lemaradtak az író nyilvános szerepléseiről, délután szeretnének összejönni vele egy kis kötetlen beszélgetésre. Paulo a kiadói ebéd vélt sikerétől annyira jókedvű, hogy igent mond anélkül, hogy bármit is kérdezne. Beleegyezése arra készteti Hebbát, hogy váljon el a társaságtól és kezdje el összehívni az érdekelteket. A találkozás helyszíne egy rögtönzött szabadtéri előadóterem a Nílus egyik hídja alatt. Senki nem tudja, hogy milyen eszközök segítségével terjesztette el Hebba a hírt, de a brazil vendégek igencsak megdöbbennek, amikor odaérnek, és több mint kétezer emberrel találják szemben magukat. A helyszín félbehagyott építménynek tűnik, betontömbökkel és itt-ott kilógó vasdarabokkal. Az óriási tömegben sokaknak nem jut ülőhely, ők bezsúfolódnak a székek közti üres helyekre és az oldalsó karzatokra. Hihetetlen, hogy ennyi embert össze lehet kürtölni egy munkanapon anélkül, hogy egyetlen hirdetés vagy hír megjelent volna az újságokban, a rádióban vagy a tévében. Még a nézőteret körülvevő falakon és fákon is emberek lógnak. A pokoli hőségben Hebba egy kis emelvényre vezeti Paulót a színpad sarkában, ami mellett egy kis asztal áll három fotellal. Amikor kiejti az első szavakat angolul − „jó napot kívánok, mindenkinek köszönöm, hogy eljött” −, templomi csönd veszi át az általános zsivaj helyét. Fél órát beszél az életéről, arról, hogy milyen küzdelem árán lett elismert író, a különböző korszakairól, a kábítószerekről, a mágiáról, az elmegyógyintézetről, a politikai elnyomásról, a kritikáról és végül arról a pillanatról, amikor visszatalált a hit ösvényére, és megvalósította az álmát. Az emberek mereven nézik, mintha nem is kedvenc könyveik szerzője állna előttük, hanem egy bölcs, aki az életről ad nekik leckéket. Sokan nem tudják leplezni az érzelmeiket, és a szemük megtelik könnyel. Amikor kimondja utolsó szavait − „nagyon köszönöm” −, látszik, hogy Paulo is sír. A tapsnak nem akar vége szakadni. Az író, anélkül, hogy visszatartaná a könnyeit, többször köszönetet mond, és karját a mellkasa előtt keresztbe téve könnyedén meghajol. A hallgatók fölállnak, és nem hagyják abba a tapsolást. Egy sötét csadorba öltözött lány fölmászik a színpadra, és átnyújt neki egy rózsacsokrot. Annak ellenére, hogy hozzászokott már az ilyen helyzetekhez, Paulo őszintén meghatódik, és nem tudja, hogy reagáljon. A közönség még mindig áll és tapsol. Ő hirtelen megfordul, egy pillanatra elbújik a függöny mögé, tekintetét az égre emeli, keresztet vet, és

sokadszorra is elismétli hálaadó imáját Szent Józsefnek, a szentnek, aki csaknem hatvan évvel ezelőtt áldását adta az újjászületésére. *** A képesség, hogy világszerte tömegeket mozgat és hat meg − olyannyira, hogy kalózkiadók harcolnak egymással a könyveiért még egy olyan országban is, ahol akkora a szegények és az írástudatlanok aránya, mint Egyiptomban −, nem az égből pottyant Paulo Coelho ölébe. Az álom, hogy egyszer majd olyan író lesz belőle, akinek a műveit az egész világon olvassák, aki nagy „hírnévvel, vagyonnal és hatalommal” bír, valóban élete vezérfonala volt, amihez kamaszkorától kezdve konokul tartotta magát. De ez az álom csak 1987-ben kezdett valóra válni, amikor negyvenévesen megjelentette A zarándoklat című könyvét. Nem egészen egy év alatt több mint 40 ezer példány fogyott el a Szent Jakab útjáról szóló híres beszámolójából. Ezt a sikert magasan túlszárnyalta a második könyve, az 1988-ban kiadott Az alkimista. A következő év végére pedig a kettő együtt elérte a csillagászati félmilliós példányszámot. A siker nyomán Paulo Coelhoból nemzeti sztár lett, és megnyíltak a kapuk az Amerikai Egyesült Államok, Európa és más földrészek kiadói felé. Húsz esztendővel az első külföldi megjelenése után ő az a szerző, akinek ugyanazt a művét a legtöbb nyelvre fordították. (Az alkimista 61 nyelven jelent meg.) De A zarándoklat megírásáig a Rio botafogói és gáveai negyedeiben nevelkedett soványka fiúnak hosszú és különleges utat kellett bejárnia. A lázadó és önfejű diákot szigorú és kérlelhetetlen apja háromszor záratta elmegyógyintézetbe, ahol brutális elektrosokk-kezeléseknek vetették alá. Nemi identitását keresve többször is lefeküdt férfiakkal, hogy csak ezután döntsön úgy, hogy nem ez az ő útja. A fiú, akinek kamaszkorában komoly nehézségeket okozott a nőkkel való kapcsolatteremtés, felnőttként igazi trófeagyűjtő lett − akinek egyes szerelmi hódításai a médiába is átszivárogtak. Ezen a téren mindent kipróbált, az orgiáktól kezdve a temetőben való szeretkezésig. Különös viszonya a nőkhöz azonban nem zárta ki, és a mai napig sem zárja ki, hogy 27 éve tartó sziklaszilárd házassága legyen a képzőművész Christina Oiticicával, és Paulo esküszik, hogy „soha” senki nem tudná rávenni, hogy elváljon tőle. A férfi, aki több mint harminc éve leszokott a kokainról, és évek óta nem szív marihuánát sem, mélyen és hosszú időre belemerült a kábítószerek világába, és gyakorlatilag mindent kipróbált. Az iskolai képzés halálosan untatta, ezért nem is voltak sikerei a tanulásban, de ennek ellenére mohón falta a könyveket. A válogatás nélküli olvasás, amibe egyaránt belefértek a tökéletes klasszikusok és az értéktelen ostobaságok, nagy segítségére volt abban, hogy bejusson a világba, amelyről álmodott. Gyermekszínházakban vállalt apró szerepekkel kezdődött, amikért fizetséget sem kapott, hogy aztán egy idő elteltével merjen kockáztatni, és már profiként írjon, majd pedig rendezzen és elő is adjon kisebb színdarabokat. Ezzel párhuzamosan elkezdett utazni, és szót kapott az alternatív sajtóban − egy kis underground újság szerkesztője lett, amikor egy napon fölkereste valaki, aki meghatározta az életét, a mára mítosszá vált rockzenész Raul Seixas személyében, akinek társa és szövegírója lett hat éven és negyvenegy dalon keresztül. Ezzel nagyobb hírnévre, vagyonra és hatalomra tett szert, mint amiről valaha is álmodott − de sokkalta kisebbre, mint amit csak ezután szerzett. A Raullal való együttműködése előtt és alatt egyrészről az új élmények utáni állandó vágyakozása, másrészről mindenevő mohósága az olvasás terén ijesztő területekre csábította. Kamaszkorában incselkedett az öngyilkossággal, és lefejezett egy háziállatot, hogy a „Halál Angyala” elvihessen egy lelket, de ne az övét. Már felnőttként támogatta egy szerelmének a döntését, hogy megöli magát, mert nem bírta feldolgozni, hogy elvetélte a közös gyermeküket. Ahogy átlépte a sötétség titokzatos világának határát, veszélyes szélsőségekhez jutott el, és hihetetlen tapasztalatokra tett szert − például egy aláírt szerződés értelmében rabszolgaként alkalmazott egy fiatalembert, aki akkor kezdett beletanulni az ezotériába. Többször is megidézte az ördögöt, miközben különböző füvekben hempergett, és végül le is paktált vele: megígérte, hogy abszolút hatalmakért cserébe átadja neki a lelkét. Sátánista pályafutása akkor ért véget, amikor átélt egy félelmetes és hátborzongató élményt, ami tizenkét végeérhetetlen óráig tartott, és amiről Paulo azt tartja, hogy ez volt az ő találkozása az Ördöggel. A szörnyűséges látomás, aminek tanúja volt az akkori szerelme is, visszavezette őt a keresztény hithez, amelyet a szigorú jezsuita papok véstek az elméjébe az iskolában, ahol tanult. De azért továbbra is hitte, hogy rátalált a természetfölötti erők megidézésének formáira, és ezáltal hatalommal bír a természet erői fölött, így például a gondolatával szelet és esőt

tud előidézni. Annak ellenére, hogy mind kamasz−, mind fiatal felnőtt korában távol állt tőle a politika, sőt kifejezetten ellene volt, kétszer is letartóztatta a katonai diktatúra, egy másik alkalommal pedig elrabolta a DOI-Codi, az elnyomás legbrutálisabb eszköze. Mindez mély nyomokat hagyott benne, és tovább erősítette a lelkében eleve meglévő ősi rettegést. Az üldöztetés másik formája, a brazil kritika, amely a ritka kivételektől eltekintve lebecsüli a könyveit, őt magát pedig tehetségtelen firkásznak tartja, nem nagyon hat rá. Ő csak akkor háborodna föl a munkájára tett megjegyzéseken, ha ezek azt a csoportot is érintenék, amelyet ő teljes odaadással és keleti türelemmel szolgál: az olvasóit. A brazil kritika megvetésének ellensúlyaként bőven vannak ellenkező előjelű megnyilatkozások is. És itt nemcsak a Brazil Irodalmi Akadémiába való beválasztásáról vagy az olyan vitathatadanul megtisztelő külföldi kitüntetésekről van szó, mint a francia Légion d’Honneur, hanem több tucat ország kritikusainak a dicséretéről is, köztük az elismert olasz író és szemiológus Umberto Ecoéról. Paulo életének ezek a tényei csupán szerény bepillantást engednek egy olyan brazil férfi rendkívüli életútjába, akinek a nemzetközi híre csak Pelééhez hasonlítható. De csak egy hajszálon múlott, hogy mindez megtörténhetett, Paulo ugyanis halva született.

2. Egy lecke az élettől tizenkét évesen: ha tudod, hogy fájni fog, rögtön vágj bele, mert legalább hamarabb túl leszel a fájdalmon Paulo Coelho de Souza egy esős hajnalon született 1947. augusztus 24-én, Szent Bertalan napján, a Szent József Egészségházban, Humaitában, a brazíliai Rio de Janeiro középosztálybeli kerületében. Halva született. Az orvosok már előre látták, hogy komoly nehézségek lesznek a 23 éves háztartásbeli Lygia Araripe Coelho de Souza első szülésén, aki a 33 éves mérnök, Pedro Queima Coelho de Souza felesége volt. A kisbaba nemcsak a házaspár elsőszülöttje lett volna, hanem a négy nagyszülő első unokája és mindkét szülő testvéreinek első unokaöccse is. Az előzetes vizsgálatok kimutattak egy súlyos kockázati tényezőt: úgy tűnt, hogy ürített a magzatvízbe, azután nyelt belőle. Ezek után csak valami csoda folytán születhetett volna meg élve. Mozdulatlanul feküdt az anyaméhben, és a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy el akarna indulni a világba, így hát fogóval vették ki az újszülöttet. Az orvos, miközben a szerszám körkörös mozgatásával húzta kifelé a babát, éjfél után pontosan öt perccel halk reccsenést hallott, ahhoz hasonlót, amikor eltörik egy ceruza: a baba vékonyka kulcscsontja volt az, amely nem bírta a fogó nyomását. De fölösleges volt a baleseten bánkódni: a kisfiú halva született, szemlátomást belefulladt a folyadékba, amely kilenc hónapon át védte őt édesanyja hasában. A buzgó katolikus Lygiának kétségbeesésében hirtelen egyetlen név jutott eszébe, akitől segítséget kérhetne: az anyaság védőszentje. − Mennyei Szent József, hozd vissza a fiamat! Mentsd meg őt, Szent József, a kisbabám a te kezedben van! A szülők zokogva könyörögtek, hogy jöjjön valaki, aki föladhatja az utolsó kenetet a halva született csecsemőnek. Pap hiányában egy apáca sietett oda, aki maga is a kórházban dolgozott, hogy a végső szentséget kiszolgáltassa, amikor a szülők sírásába hirtelen egy másik hang keveredett, egy halk kiáltás vagy inkább nyávogás: ő volt az, a kisfiú, aki nagyon is élt. Mély kómában volt, de élt. A születés volt az első próba, amelyet a sors ez elé a fiúcska elé állított, és ő kiállta. Első három napját ezen a világon egy inkubátorban töltötte. A kritikus 72 óra folyamán az apja virrasztott mellette, végig egyedül, egy széken ülve, ahonnan csak akkor kelt föl, amikor megtudta, hogy a fia túl van az életveszélyen. Paulo életének negyedik napján, amikor elhagyta az inkubátort, de még mindig állandó megfigyelés és intenzív ápolás alatt állt, Pedro végre hajlandó volt átaludni egy éjszakát Lygiával, és a virrasztásban az anyósa, Maria Elisa váltotta föl. Hat évtizeddel később Paulo habozás nélkül ezt tekinti a legelső emlékének: amint megpillantotta a nőt, aki belépett a szobába, a néhány órás újszülött rögtön tudta, hogy ő a nagymamája. Jelenléte az unokája mellett valóban kulcsfontosságú lett: ügyelete első hajnalán Maria Elisának meg kellett ráznia a csecsemőt, mert leállt a légzése − az orvosok szerint ez a fogós születés következménye volt. De mindennek ellenére a gyermek egészségesnek tűnt: 3,33 kilóval és 49 centiméterrel született. Lygia első feljegyzései szerint, amelyeket a „Babaalbum”-ba írt, sötét haja volt, barna szeme, világos bőre, és az édesapjára hasonlított (amit nem lehetett előnynek tekinteni, ugyanis a 180 centiméter magas Pedro, a feleségével ellentétben, nem volt kifejezetten szép). A nevét a gyermek egyik nagybátyjának tiszteletére választották, aki szívroham következtében idő előtt elhunyt. Mivel mindig is makacs ellenérzései voltak mindennel szemben, ami a múlttal kapcsolatos, az író úgy érkezett el a hatvanadik születésnapjáig, hogy soha nem tanúsított érdeklődést a felmenői története iránt. A származásáról való tudása csupán az anyai és az apai nagyszüleire korlátozódott. Ők az anyai ágon Maria Elisa és Arthur Araripe Junior (vagy „Lilisa” és „Tuca mester”, ahogy őket hívta), mindketten Rio de Janeiróban születtek, az apai ágon pedig a délbrazíliai Rio Grandé do Sul

államból való Maria Crescéncia és az északkeleti Ceará államból való Joao Marcos Coelho („Cencita” és ,,Cazuza”). Ameddig a nyilvántartásban vissza lehet követni, a Coelho család genealógiája nem tud felmutatni különleges vagy híres személyiségeket. Cazuza nagypapáról Paulo csak annyit tud, hogy a Pará állambeli Belemben töltötte az életét, és híven a hippokratészi eskühöz „abból a fajtából volt való, amelyik a rendelésért cserébe egy csirkét vagy egy kis tejet kap fizetségül”, így azután szegényen is halt meg. „El sem tudom képzelni − nyilatkozta egyszer az író, már felnőttként és híresen −, hogy mi vihette rá Cencita nagymamámat, hogy elhagyja Porto Alegrét és nyolcezer kilométert utazzon a parái Belemig, ahol megismerte a nagypapámat.” Ugyanebben a visszaemlékezésében mondja azt is, hogy „egy emlék” az egyik nagybácsiról, „hogy egy baloldali kormány minisztere volt” (Lilisa nagymama bátyjára utalt, az ő nagy-nagybátyjára, Candido de Oliveira Netóra, aki igazságügyi miniszter és a köztársaság főállam-ügyésze volt Joao Goulart kormányában, amit az 1964-es katonai puccs döntött meg). Ám ha az íróban egy napon föltámadt volna a kíváncsiság, hogy elinduljon az anyai Araripe Alencar család fájának szövevényes ágain, akkor nem kellett volna messzire mennie, hogy a könyveibe tökéletesen beleillő emberek tömkelegével találkozzon − hősökkel és gazfickókkal egyaránt. A kutatás az ötödik generációval előbb élt ősanyjával kezdődik, Barbara de Alencarral, aki egyike volt azon kevés nőknek, akik részt vettek a Brazília függetlenségéért vívott harcban. 1817-ben, öt évvel azelőtt, hogy az ország megszabadult a portugál igától, ő kiáltotta ki a brazil köztársaságot egész Cratóban, Ceará állam legdélebbi részén. Elfogták, és a nyakára vaskarikát téve Fortalezába vitték. A városban a portugáloknak sikerült olyan erős gyűlöletet szítaniuk az 57 éves forradalmár ellen, hogy nem maradt fönn róla egyeden kép sem. Örökre eltüntették az arcát az utókor elől, olyannyira, hogy a cearai Barbara de Alencar tiszteletére állított szobor egy arc nélküli nőt ábrázol. De nem elég, hogy ő maga olyan hősnőt testesített meg, aki mintha egy kalandregény oldalairól pattant volna elő: Barbara lett az apai nagyanyja annak a José de Alencarnak, aki a mai napig az egyik legtekintélyesebb és legnépszerűbb brazil regényíró, egyben Paulo Coelho üknagybácsija. Az 1877ben elhunyt Jasé de Alencart nem kisebb személyiség, mint Machado de Assis jelölte ki utódjául a székében, amikor megalapította az Akadémiát. Ő volt az első, de nem az egyetlen, az író felmenői közül, aki magára ölthette az Akadémia olajzöld díszegyenruháját. Az intézmény első éveiben Coelho két dédnagybátyja is kiérdemelte a halhatatlanságot: az irodalomkritikus Tristáa de Alencar Araripe Junior és a költő Máaio Cochrane de Alencar, Jóoé de Alencar fia, aki José do Patrocíniót követte a 21 -es széken − amit sok-sok évtizeddel később Paulo foglalt el. 1977-ben, amikor a nagy múltú intézmény egy évszázados lett, Rachel de Queiroz írónő − Az alkimista szerzőjének negyedfokú unokatestvére − megtörte a százéves hagyományt, és ő lett az Akadémia első női tagja. A család a kortárs politikai életben is mély nyomokat hagyott. Tristáa de Alencar Araripe tábornokot (akit ugyanúgy hívnak, mint az akadémikus apját), az író dédnagybácsiját, a Família Alencar (Az Alencar család) és az Expedicoes Militares contra Canudos (Katonai expedíciók Canudos ellen) című könyvek szerzőjét Getulio Vargas elnök a második világháború alatt kinevezte az akkoriban brazil fennhatóság alatt álló, stratégiai fontosságú Fernando de Noronha-szigetek katonai kormányzójává. És mivel Alencarok és Araripék léteztek mindenféle késztetésekkel és ideológiákkal, Paulo Coelho éppúgy ötödfokú unokatestvére volt az 1964-es puccs első számú katonai vezetőjének (és az első köztársasági elnöknek a diktatúra időszakában), Humberto de Alencar Castello Branco tábornagynak, mint annak a Miguel Arraes de Alencarnak, aki akkoriban Pernambuco kormányzója volt. A puccs első napján Arraes, megfosztva hivatalától, a kormányzói palotából egyenesen a börtönbe került, ahol tizenegy hónapot töltött, mielőtt száműzetésbe ment Algériába, majd Franciaországba. Úgy tűnik, némi forradalmárvér Barbara de Alencar szépunokájába, Lygiába is jutott. Ha szélsőségesen önkényes férjével kötött házassága megfojtotta is néhány álmát − például képzőművész akart lenni, de ilyen vakmerőséget Pedro Queima Coelho soha nem engedett volna meg −, nem volt ritka, hogy összetűzésbe került a férfival: szemből is és hátba is támadta. A férfi megtiltotta, hogy megtanuljon autót vezetni (ez abban az időben igazi extravagáns dolognak, az úgynevezett „haladó” nők dolgának számított), de Lygia minden gátlás nélkül beiratkozott egy autósiskolába, titokban elvégezte a tanfolyamot és letette a vizsgákat, azután amikor hazajött, úgy mutatta föl a jogosítványát, mint valami trófeát. Tilos volt strandra járnia, megvárta hát, amíg a férje elmegy otthonról, aztán csadakozott a barátnőihez, és órákat töltött velük a tengerparton. Ha a férfinak föltűnt napbarnította

arca és karja, azt mondta, hogy az ablakban sült le. Élete végén pedig − Lygia 1993 májusában halt meg, 69 éves korában, Alzheimer-kór következtében − az addigi konzervatív buzgó katolikus asszony a haladó szellemű felszabadítás teológiájának harcos híve lett. A régi ájtatos asszony testestüllelkestül követője lett két, a Vatikán által renegátnak kikiáltott pap, a Domonkos-rendi Frei Betto és a ferences Leonardo Boíf tanainak. De nem ezek a lázadó vonások, hanem az Alencar Araripék arisztokratikus jegyei domináltak abban a nevelésben, amelyben Lygia elsőszülöttjét részesítette. Vagy legalábbis részesíteni próbálta. Leszámítva a könnyű náthát, amelyből aztán szamárköhögés lett, a fiúnak átlagos gyerekkora volt. Nyolc hónaposan mondta ki első szavát, tíz hónaposan jelentek meg az első fogai, és tizenegy hónaposan már járt, anélkül, hogy előtte mászott volna. Lygia szerint „kedves, engedelmes, rendkívül élénk és okos” kisfiú volt. Kétéves volt, amikor megszületett egyetlen húga, Sonia Maria, akivel mindig gyengéden bánt, és akire szemmel láthatólag soha nem volt féltékeny. Háromévesen megtanult keresztet vetni, és ez a mozdulat kísérte minden imáját, amikor Istentől egészséget kért a szüleinek, a nagyszüleinek, az unokatestvéreinek és a szülei testvéreinek Születésétől tizenhárom éves koráig, 1960-ig, családjával együtt egy tizenegy házból álló kis telepen éltek, amit az apja épített a Teresa Guimaráas és a Mena Barreto utcák találkozásánál, Botafogóban, azaz Rio kellemes, középosztálybeli kerületében. A legjobb ház, egyben az egyetlen, amelyiknek kertje is volt, az anyai nagyszülőknek, Li-lisának és Tucának jutott, és övék volt a telek is. Egy másik Pedroé lett a munkája fizetségeként, a többi kilencet pedig bérbe adták, eladták, illetve rokonok foglalták el. Az oldalsó fal mentén ültettek egy sor fát, és ez kiváló játszóhelye lett a gyerekeknek. A házak kétszintes, szerény épületek voltak, minden luxus nélkül, de kényelmesek és jól kivitelezettek A később fölszámolt IAPI − Instituto de Aposentadoria e Pensao dos Industriários (azaz a Gyári Dolgozók Nyugdíjintézete) − mérnökeként Pedronak volt tapasztalata a szakmában, olyannyira, hogy büszkén őrizgette az érmet, amelyet azért kapott, mert rekordsebességgel és költségen alul fölépített egy nagy társasházat a népszerű Penha kerületben, a város északi zónájában. A Coelhók annyira féltették a biztonságukat, hogy hiába védték a telepüket magas kapuk, a házuk ajtaja és ablakai mindig zárva voltak Egyszer Lygia korán elment hazulról, és csak este, amikor visszatért, vette észre, hogy bezárta a házba a kőművest, aki a fürdőszobában dolgozott. És hiába volt néhány háztömbre tőlük a botafogói strand, a gyerekek számára nem létezett a falon túli világ. A szülők (és a szomszéd szülők is) annyira féltek már az 50-es évek békés Rio de Janeirójától is, hogy lakóhelyüket üvegburává változtatták, ami megvédi a gyermekeket a veszedelmes világtól, amit csak úgy hívtak: „az utca”. Paulo és a többi gyerek kedvére játszhatott, de csakis a telepen belül. Az „utca” veszedelmes suhancaival barátkozni: szó sem lehet róla. Paulo kicsi korátólfogva eredeti egyéniségnek mutatkozott. Ha szorult helyzetbe került, olyan ügyesen kibeszélte magát, hogy a hallgatója meg se tudott szólalni. Háromévesen, amikor Lygia valami csintalanságon kapta, azt felelte neki: − Anyu, tudod, miért vagyok ma rossz? Mert az őrangyalom nem működik. Túl sokat dolgozott, és kimerült az eleme. Egy másik alkalommal az édesanyja egy régi alkalmazottjuk nevén gondolkodott, és megkérdezte a fiát: − Paulinho, hogy is hívták pontosan a dadusodat? Eunice… Elvira… A kisfiú, aki ismerte a brazil Nemzeti himnusz első sorát, a szavába vágott: − Ouvirának nem, anyu. Ouvira a Pirangásban van (a himnusz első sorából vett szavak; az első még csak nem is főnév − A szerk.)… Légzési problémái nem enyhültek, ezért ötéves korában a szülei kénytelenek voltak elvinni egy magánklinikára, ahol kigyógyították a kezdődő arcüreggyulladásból. Kivették a manduláját és az orrmanduláját is, mert egész nap zsebkendővel a kezében járkált, és az állandóan taknyos orrát törölgette. Három nappal a műtét után már otthon volt, és úgy biciklizett, mintha mi sem történt volna. Egyik legkedvesebb elfoglaltsága az volt, amikor játékból segített Tuca nagypapának a nagy Packard motorját megjavítani. Az apja büszke is volt rá, és nem voltak kétségei afelől, hogy a fia is mérnök lesz majd. Pedronak is volt autója, egy Vanguard, jóval szerényebb, mint az apósáé, mégis ritkán döglött be, azon egyszerű oknál fogva, hogy szinte soha nem hagyta el a garázst. A józan és gyakorlatias Pedro Coelho úgy gondolkodott, hogy ha a család busszal is közlekedhet a városban, akkor fölösleges pénzt pazarolni benzinre. Valószínűleg ez az egyik legrégebbi emlék, amit Paulo Coelho arról az időszakról őriz, amikor

a telepen élt: az apja szigorú ellenőrzése a ház pénzügyei felett. A mérnök Pedro Queima Coelho de Souza álma az volt, hogy épít a családnak egy házat, de nem olyan szerényet, mint amilyenek a telepen vannak, hanem egy igazi nagy villát, szalonokkal, télikerttel, erkélyekkel és fürdőszobákkal. Az első mérföldkő a megálmodott palota építéséhez apósa, Tuca ajándéka volt: egy 400 négyzetméteres telek a Padre Leonei Franca utcában, az elegáns Gavea kerületben. Pedro úgy gondolta, hogy egy ilyen telekre, a déli zóna szívében, magas ház való. Attól kezdve a család minden olyan kiadására, ami nem volt elengedhetetlenül szükséges, nemet kellett mondani a gaveai ház miatt. „Mivel a házat mindannyiunknak építjük, mindannyiunknak a lehető legkevesebbre kell szorítania a kiadásait” − mondta Pedro doktor, ahogy nevezték. Nincs új ruha, nincs születésnapi ünnepség, nincs ajándék, nincs fölösleges benzinpocsékolás sétakocsikázásokra. „Volt egy idő, amikor nem volt semmink − emlékezett később az író. − De nem is hiányzott semmink.” A gyerekek karácsonyi ajándéka az anyai nagyszülőktől kapott német villanyvonatok és francia babák voltak. A pénzügyi megszorítások szigora alól egyetlen dologban tettek kivételt, amikor a gyerekek iskoláskorúak lettek: luxusra nem volt pénz, de nekik a legjobb iskolába kellett járniuk. A takarékoskodáson kívül volt még egy kellemetlenség, amit a gaveai ház miatt el kellett viselnie a családnak. Pedro doktor ahelyett, hogy valami pénzintézetben tartotta volna a megtakarításokat; inkább építkezési alapanyagokba fektette őket. És mivel nem volt raktár, ahol tárolni lehetett volna a vásárolt anyagokat; minden ott hevert a házban, amíg össze nem gyűlt a munka elkezdéséhez szükséges tőke. Így aztán a két testvér emlékeiben az maradt meg, hogy a gyerekkorukat a házban mindenütt tornyosuló vécécsészék, csaptelepek, cementeszsákok és csempék között töltötték. A sovány esztendőket azonban nem sínylette meg a Coelhok intellektuális élete. Pedro doktor ugyan nem vett több komolyzenei és operalemezt, de nem hagyott fel azzal a szokásával, hogy minden este meghallgassa az áriákat, amelyek örökre bevésődtek a családtagok emlékezetébe. És ha éppen nem az apa gramofonjára, akkor Lygia zongorajátékára hegyezhették a fülüket a szomszédok a 11-es számú ház előtt, ahol Bach− és Csajkovszkij-akkordok hangzottak fel az asszony előadásában, akinek a hangszer már hajadon kora óta hűséges társa volt. Az emberek arra is emlékeznek, hogy a lakás falait, inkább az asszony, mint a férje miatt, könyvespolcok borították, vagyis tekintélyes könyvtárral rendelkeztek, amit a gyerekek születése után gyermekkönyvekkel bővítettek. 1952 elején, amikor Paulo négy és fél éves volt, a szülei beíratták a Sao Patrício nevű óvodába, ahová két évig járt. Mivel anyja azt tervezte, hogy majd a Santo Inacio középiskolába fog járni; 1954ben beíratta a Nossa Senhora das Vitorias általános iskolába, amely egy fákkal körülvett épületben működött, néhány háztömbnyire a lakótelepüktől, a bejárati kapuja fölött pedig ez a jelmondat állt: „Mindent a diákért, a diák pedig Istenért”. Bár formálisan nem kötődött a Jézus Társaságához, a Nossa Senhora das Vitorias volt akkoriban a legbiztosabb út a Santo Inacio középiskola felé, amely Rio legnagyobb múltú intézménye volt a maga nemében. A jezsuiták által vezetett Santo Inacio volt a II. Péter mellett a város legtekintélyesebb fiúiskolája. A II. Péternek a minőségi oktatáson felül megvolt az az előnye is, hogy nyilvános, állami iskolaként ingyenes oktatást adott. Csakhogy volt valami, a Coelho család számára nagyon lényeges dolog, amit csak a Santo Inacio biztosított: a szigor és a kemény fegyelem, amellyel a jezsuiták a diákok fejébe verték az ismereteket, kiváltképp pedig a hitet. Tanárok és szülők évtizedeken keresztül hajtogatták büszkén, hogy a Santo Inacio nemcsak tudást ad, hanem a diákok jellemét is edzi. Nem számított tehát, hogy mennyibe kerül a taníttatás, mert Lygia és Pedro elképzelése szerint éppen erre volt szüksége a fiuknak: szigorú fegyelemre a tanulásban és kemény elvekre a jellemformálásban. Már csak azért is, mert Paulo esetében nem vezetett eredményre a telepet körülvevő „egészségügyi kordon”, amely a gyerekeket védte az utcán terjedő „fertőzésektől”. Alig töltötte be az ötödik életévét, amikor a szomszédok már meg voltak győződve róla, hogy rossz hatással van a gyerekeikre. Mivel a telepen két másik fiút is ugyanígy hívtak (az unokatestvéreit: Paulo Arraest és Paulo Araripét), őt csak„Coelho”-nak (portugálul: nyúl − A ford.) szólították Lygia és Pedro legnagyobb rémületére az addig csak lappangó gyanú beigazolódott: Coelho volt a felelős számos különös esetért, ami a kis közösségben történt. Először egy kislányt kötöztek az egyik fához a kezénél és a lábánál fogva, ő pedig nem merte elmondani, hogy ki művelte vele ezt a gonoszságot. Azután jött a hír, hogy az éjszaka leple alatt a fiúk naposcsibék közt rendeztek futóversenyeket, és egyedül a győztest hagyták életben. Máskor valaki vizet töltött a telepen lakó lányok hajlakkos üvegébe. A csíny egyik áldozata, a néhány évvel idősebb unokatestvér, Cecília Arraes volt az, aki megfejtette a rejtélyt. A fiúk egyik búvóhelyén talált egy táskát tele árulkodó papírokkal, amelyekből kiderült, hogy minden

komiszság egy bizonyos „titkos szervezet” műve (szabályzattal, vezetőséggel és rendszeres gyűlésekkel), aminek a neve „Arco Szervezet”. Az „arco” szó pedig a két fiú vezetéknevének első két betűjéből volt összerakva, azaz az Araripéből (Paulo Araripe) és a Coelhóból (Paulo Coelho). És már meg is volt a két rosszcsont. Cecília megragadta a jövendőbeli írót: − Mi a fene ez az Arco-dolog? Mit csinál ez a szervezet? Ha nem magyarázod el, akkor mindent elmondok a szüleidnek. Ő megijedt: − Ez egy titkos szervezet, úgyhogy tilos elmondanom róla bármit is. De mivel az unokatestvére tovább fenyegette, könyörögni kezdett: − Az isten szerelmére, nem mondhatok semmit! Csak annyit árulhatok el, hogy az Arco Szervezet fő területe a szabotázs. Azután jobban megeredt a nyelve: mind a vízre cserélt hajlakk, mind a másik kislány fához kötözése büntetés volt azért, mert átlépték a krétával rajzolt vonalat, amely az Arco területének a határát jelölte ki, és ahova „lányoknak tilos a belépés”. Amikor a 11-es számú házhoz is eljutott a hír, hogy Paulo alaposan belekeveredett a sötét ügyekbe, nem maradt kétség: a fiú megérett rá, hogy nevelését szigorú és bölcs jezsuita atyákra bízzák. Az első nagy változás, amelyet a Nossa Senhora das Vitorias idézett elő az életében, az iskolai órarendből fakadt. Hogy a diákok hozzászokjanak a Santo Inacio rendszeréhez, nem szombatonként volt tanítási szünetük, mint az ország többi iskolájában, hanem csütörtökönként. így Paulonak csak egy napja maradt, amikor játszhatott a barátaival: a vasárnap. Szombatonként, amikor mindenki szabad volt, neki iskolába kellett mennie. Csütörtökönként pedig, amikor szabad volt, senkivel sem tudott játszani, ehelyett ülhetett otthon és tanulhatott. Mivel a Nossa Senhora das Vitoriasba héttől tízéves korukig jártak gyerekek, az iskolának fontos volt, hogy a tanítás mellett korán elkezdjék az erkölcsi nevelést is, és olyan értékeket közvetítsenek, mint amilyen például a kölcsönös tisztelet. Ez, nem véletlenül, az iskolai tízparancsolat egyik tétele volt, minden ellenőrzőbe belenyomtatva, és a diákoknak kívülről kellett fújniuk: „A civilizáltság, a keresztényi szeretet és a bajtársiasság hiányáról tesz tanúbizonyságot az, aki kigúnyolja vagy kineveti kevésbé tehetséges vagy felkészült társait.” A Paulo életét később erősen meghatározó hit elültetése a jezsuiták érdeme. Az oktatásban azonban nem voltak ennyire hatékonyak, legalábbis Paulo esetében nem. Soha nem tanult meg örömmel tanulni. Kivétel nélkül utálta az összes tantárgyat. Csak azért volt hajlandó alávetni magát a magolás gyötrelmeinek, hogy valahogy átbukdácsoljon a következő évfolyamba. A Nossa Senhora das Vitoriasban töltött első két évben még jól teljesített, nyolcas fölötti jegyeket kapott, ami jóval magasabb volt az átlagnál. Még a magatartása is jó volt, soha nem kapott hetesnél rosszabb jegyet. De a harmadik évtől elkezdett lefelé csúszni. Teljesítményének hirtelen romlása jól látszik abból a levélből, amelyet Pedro doktornak írt apák napja alkalmából, 1956-ban: Papa! Mostantól minden este veled kell tanulnom, mert egyest kaptam egy matematikadolgozatomra. A többi tantárgyból javítottam. Nézzük a változásokat: hittanból a nulláról hatosra ugrottam. Portugál: nulláról hat és félre. Matematika: négy és félről kettő és félre csúsztam vissza. A besorolásom nagyon rossz, hiába javítottam egy kicsit: a 25. helyről csak a 16. helyre sikerült előrelépnem. Tisztelettel: Paulo

A levélben említett 25. hely valójában az utolsó, ugyanis a Nossa Senhora das Vitorias osztályaiba 25-25 fiú járt − és kizárólag fiúk, akárcsak a Santo Inacióban, ahol szintén nem volt koedukáció. Bár az osztályban ő volt a sereghajtó, ez nem jelentette azt, hogy a Coelho gyerek szamár lett volna. Éppen ellenkezőleg. A fiú utált tanulni, ám annál inkább imádott olvasni. Falta a meséket, ismerte Monteiro Lobatot, a Tarzant, amellett elolvasta azokat a könyveket is, amiket a szülei vettek, vagy amiket a barátai adtak neki kölcsön. Még nem járt középiskolába, amikor a kedvenc szerzője Maiba Tahan volt − ezen az álnéven írta több tucat, arab környezetben játszódó regényét a riói

matematikus, Júlio César de Mello e Souza. Lassanként Paulo lett a telep mesélője. Egyik nagynénje, Cecília Dantas Arraes, a hajlakkos incidens áldozatának édesanyja, évekkel később így emlékezett „a vékonyka fiúra, akinek a lába elveszett a bő szárú rövidnadrágban”: „Amikor éppen nem valami csínytevésen törte a fejét, a földön ült, körülötte a barátai, és történeteket mesélt nekik.” Hogy igaz történetek voltak-e, arra már senki nem emlékszik, de mindenféléről szóltak: háborúkról, hercegekről, kémekről. Egyik este a tévé előtt ült a szüleivel és a nagyszüleivel. Együtt nézték a híres vetélkedőműsort, amelynek az volt a címe: Határ a csillagos ég. Egy tanár válaszolgatott kérdésekre a Római Birodalomról, és amikor meg kellett mondania, hogy ki volt Július Caesar utódja, Paulo fölpattant, és mindenki döbbenetére megelőzte a válasszal: − Octavianus Augustus. És nem csak a nevét tudta: − Mindig is kedveltem Octavianus Augustus császárt. Elvégre róla nevezték el az augusztust, azt a hónapot, amikor születtem. Fizikai gyengeségét azzal ellensúlyozta, hogy többet tudott a társainál. A sovány, törékeny testalkatú és kis növésű Paulo volt mind a telepen, mind az iskolában a „bőr”: a riói szlengben így nevezték az olyan fiúkat, akik soha nem ütöttek meg senkit, csak őket verték meg. Osztálytársai kedvenc pofozógépének egyetlen lehetősége volt, hogy kitűnjön és érvényesüljön: ha olyan dolgokat tud, amiket más nem, ha olyan történeteket olvas, amilyeneket más nem ismer. Mivel soha nem volt esélye arra, hogy az elsők között legyen, csak akkor vett részt az iskolai sportversenyeken, ha jó jegyet lehetett kapni érte. De amikor megtudta, hogy kiírtak egy fogalmazásversenyt a harmadikosok számára, úgy döntött, hogy benevez. A téma „A repülés atyja”, Alberto Santos Dumont volt, akinek akkoriban ünnepelték a születése évfordulóját, és megszabták, hogy legfeljebb két füzetoldalnyit lehet írni. Minden segítség nélkül megírt egy rövid, kevesebb mint kétszáz szóból álló szöveget: Volt egyszer egy kisfiú, akit Alberto Santos Dumontnak hívtak. Alberto mindennap kora reggel nézte, ahogy repülnek a madarak, és néha azt gondolta: „Ha a sasok repülnek, mért ne repülhetnék én is, hiszen én okosabb vagyok, mint a sasok!” És akkor Santos Dumont elhatározta, hogy tanulni fog és az apja és Francisca Dumont, az anyja elvitték egy repülőmodellező iskolába. Már sokan próbálkoztak a repüléssel, mint például Bartolomeu atya és Augusto Severo. Ennek a légballonja, amit épített, lezuhant, és ő meghalt. De Santos Dumont nem adta föl. Épített egy kormányozható léghajót, ami egy gázzal teli cső volt, és repült, megkerülte a párizsi Jeffel-tornyot (sic), és ugyanott szállt le, mint ahonnan elindult. Akkor elhatározta, hogy feltalál egy repülőt, ami nehezebb, mint a levegő. A váza bambuszból és selyemből volt. 1906-ban, a Bagatelle kertekben kitróbálta (sic) a repülőt. Sokan kinevették, mert azt gondolták, hogy nem fog tudni repülni. Amikor elkezdődött a kísérlet, Santos Dumont a 14 Bis gépével több mint 220 métert ment, és akkor hirtelen fölemelkedtek a kerekek. A tömeg amikor ezt látta, felkiáltott, hogy „ Ó!, és kész.” Már föl is találta a repülést. A legjobb fogalmazást az osztály tanulói választották ki szavazással. Paulo annyira nem bízott magában, hogy egy osztálytársa szövegére szavazott. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor megszámlálták a szavazatokat, merthogy ő nyerte a versenyt. Az osztálytársa, akire ő szavazott, csak második lett, de végül ki is zárták a versenyből, amikor kiderült, hogy az egész fogalmazást egy újsághírből másolta. A versenyen tanúsított tehetsége sajnos nem mutatkozott meg a többi tantárgyban, és amikor elérkezett a felvételi vizsga ideje a Colégio Santo Ináció-ban, úgy tűnt, hogy semmit nem értek a Senhora das Vitorias korlátozásai és szigorú házirendje: Paulo megbukott. A büntetés nem maradt el: hogy fölkészülhessen a másodszori próbálkozásra, Rióban kellett maradnia, hogy különórákat vegyen, és nem mehetett el a szokásos évi családi nyaralásra Araruamába, a Rio állam tengerpartjához közeli tó mellett fekvő kellemes városba, száz kilométerre Rio de Janeirótól, ahol az egyik nagybátyja élt. Hogy ne maradjon semmi szabadideje, az anyja, aki a fia fizikai gyengesége miatt is aggódott, úgy döntött, hogy délelőttönként testnevelőtáborba küldi Fortaleza de Sao Joaóba, a hadseregnek a Rio középső részében, a nyugodt és romantikus Urca kerületben található telepére. Mivel két olyan dologra kötelezték, amit gyűlölt − délelőttönként testedzésre, délutánonként magolásra −, Paulo úgy

érezte, mintha ezt a két hónapot a pokolban töltötte volna el. Lygia a fiával minden reggel fölszállt a buszra, amely Botafogóból egyenesen Urcába ment, és ott átadta őt a hóhérainak. A rémálom betetőzése az az átkozott ugrás volt a folyóba, amit a fiúknak − akik körülbelül ötvenen voltak − mindennap végre kellett hajtaniuk a tornázással, futással és korláton végzett gyakorlatokkal töltött délelőttök befejezéseként. A felnőtt oktatók felsorakoztatták a fiúkat, és rájuk parancsoltak, hogy a hídról ugorjanak bele a Fortaleza melletti erdőt átszelő folyó jéghideg vizébe. Paulo ugyan tudta, hogy senki nem fulladhat bele és nem sérülhet meg, de már az ugrás gondolatától is pánikba esett. Az első hetekben mindig ő állt a sor legvégén. És minden alkalommal végigszenvedett minden egyes pillanatot, amíg rá nem került a sor, hogy a kezét a korlátra tegye és beleugorjon az ürességbe. Közben majd kiugrott a szíve, kiverte a hideg verejték, legszívesebben elsírta volna magát, hívta volna a mamáját, bepisilt volna a nadrágjába, bármit, bármit megtett volna, csak hogy ne kelljen onnan föntről leugornia. De még ennél is jobban félt attól, hogy gyávának nézik, és ezért inkább vállalta a mindennapi szenvedést. Aztán egyszer csak, anélkül, hogy bárki tanácsot adott volna neki, rátalált az ellenszerre: „Ha én állok a sor elejére, rövidebb ideig kell szenvednem.” Ezzel meg is oldotta a problémát. „Nem mintha attól kezdve nem féltem volna az ugrástól − emlékezett vissza évekkel később. − De a szenvedés véget ért, én pedig megtanultam az első leckét az életben: ha tudod, hogy fájni fog, rögtön vágj bele, mert legalább hamarabb túl leszel a fajdalmon.” Ám ez mit sem változtat azon, hogy ez a két hónap nem volt más, mint fölösleges szenvedés és pénzkidobás. Először is, mert a különórák sikertelennek bizonyultak. Paulo a felvételi pótvizsgán is megbukott. A Fortaleza de Sao Joaó-i testnevelésórák még ennél is gyatrább eredménnyel jártak. Továbbra is ugyanúgy elagyabugyálták, ha vitába keveredett. Egyszer sírva jött haza az új iskolából, és elmondta az anyjának, hogy megint megverte egy osztálytársa. Lygia keményen reagált. „Micsoda dolog ez? − kérdezte anélkül, hogy megvigasztalta volna a fiát. − Megvernek az iskolában, és te sírva bújsz a mamád szoknyája mögé?” Mivel az illető fiú idősebb volt Paulónál, Lygia mégiscsak bement az iskolába, hogy intézkedjen az ügyben, de egyben kihasználta az alkalmat, és elpanaszolta a fia reakcióját is, ami nem illik egy olyan diákhoz, aki a szent harcosról, Loyolai Szent Ignácról elnevezett iskolába jár. Mindenesetre a legfontosabb kérdés végül is megoldódott: Paulónak, aki az egész 1958-as évet a felkészüléssel töltötte, nemcsak hogy sikerült a felvételije a Santo Inációba, de kiváló 8,3-as átlagot ért el a vizsgán. Az ilyen kimagasló eredmény nem csupán a felvételhez elegendő, de nemesi címet is biztosít a felvételizőnek − az ő esetében a 8,3 azzal járt, hogy gróf Paulo Coelho de Souza lett. Ha a tanulmányai alatt még tovább javított volna az eredményein, lehetett volna belőle márki, vagy ki tudja, akár minden szülő álma is: herceg, vagyis olyan diák, aki az évvégén minden tantárgyból tízest kap. De ezt az örömet már nem szerezte meg a szüleinek. Ha átgondoljuk iskolai pályafutását az óvodától az egyetemig, megállapíthatjuk, hogy ez a felvételi vizsga volt ez egyetlen dicsőséges pillanat a tanulmányai során. Bizonyítványjegyeinek grafikonja 1959-től lefelé hajlik, és ez a tendencia csak 1965-ben ér véget, a tudományos tagozaton, Rio de Janeiro egyik leggyengébb középiskolájában. Összevetve későbbi eredményeivel, úgy tűnik, mintha a megdöbbentő felvételi vizsga üzenet lett volna a szüleinek. Mintha Paulo azt mondta volna Lygiának és Pedronak: valóra vált az álmotok, a fiatok a Santo Inacio diákja lett, úgyhogy mostantól hagyjatok békén. Ez a 8,3 volt, ahogy sok-sok évvel később az egyik művében írta, az utolsó tette a normálisok világában.

3. Az anyja lebeszéli az álmáról, hogy író legyen: „Fiam, Jorge Amadóból csak egy van”

Ha az Ördög a Colégio Santo Inácio tiszteletre méltó falai között lakozott, a paradicsom száz kilométerre volt Riótól, és úgy hívták, hogy Araruama. Itt töltötte Paulo Coelho az iskolai szünidőket, szinte mindig két évvel fiatalabb húga, Sonia Maria társaságában. Amikor a család pénztárcája megengedte − ami ritkán történt meg, hiszen a költségvetési többletet mindig a gáveai ház építésére különítették el −, elmentek a parái Belembe, vagyis abba a városba, ahol az apai nagyszülők éltek. Ez a hagyomány csak olyankor tört meg, amikor a két testvér közül valamelyiknek Rióban kellett maradnia a szünidőben, hogy pótvizsgázzon vagy korrepetálásra járjon. Ez voltaképpen csak Paulóval történt meg, mert a húga bizony mintagyerek volt. Ugyanattól az elvtől vezérelve, miszerint a gyerekeknek a legjobb nevelést kell biztosítani, nem számít, hogy mennyibe kerül, Soniát a Jacobina Lányneveldébe íratták be, amely a Santo Inácio női megfelelője. A kislány kezdettől fogva szorgalmas és kötelességtudó tanuló volt, akit legkivált a kémia érdekelt, ami talán máris előrevetítette a tekintélyes tudóst, akivé felnőttkorában vált. Noha Araruama a Rio állambeli, kimeríthetetlen sóbányáiról híres Lagos területén volt, a Coelho család mégsem a természeti szépsége, de még csak nem is a gyógyhatású homokja miatt választotta üdülése helyéül, hanem mert ingyen szállásuk volt Paulo egyik nagy-nagybácsija, a hóbortos José Braz Araripe házában. A nagybácsi gépészmérnökként végzett, és a 20-as években a Lóide Brasileiro állami hajózási vállalat szerződtette, hogy a cégnek az Amerikai Egyesült Államokban működő szerelőműhelyeit vezesse. Egy másik brazil mérnök, Fernando Iehly de Lemos oldalán Araripe minden szabadidejét a Lóide műhelyeiben és laboratóriumaiban töltötte, hogy egy találmány fejlesztésén dolgozzon, ami aztán megváltoztatta az életét − és a fogyasztók millióinak és millióinak életét az egész világon −, egy olyan találmányén, amelyről a brazilok elsöprő többsége nem is tudja, hogy egy honfitársuk nevéhez fűződik: a gépkocsik automata váltóján. José nagybácsi egy 1904-es prototípusból indult ki, amit az egyesült államokbeli, bostoni Sturtevant fivérek terveztek, de soha nem kezdték el gyártani, mert csak kétsebességes volt, és magas fordulatszámnál működött. Csak 1932-ben, több ezer órányi tesztelés után szabadalmazták Araripe és Lemos forradalmi szerkezetét. Ebben az évben vásárolta meg tőlük a General Motors a sorozatgyártás jogát − ami 1938ban el is kezdődött, amikor a GM bejelentette, hogy az Oldsmobile-nak, a vállalat egyik márkájának opcionális tartozéka lesz az a Hydra-Matic rendszer, amely a legnagyobb újdonság az autó feltalálása óta. Ezért a luxusért a vásárló hetven dollárt fizetett, ami az autó árának körülbelül az egytizede volt. A két brazil fizetségéről szóló hírek ellentmondásosak: van, aki esküszik rá, hogy mindketten zsebre tehettek egy kisebb vagyont, egy összegben, azontúl semmit. Mások azt állítják, hogy mindketten azt a lehetőséget választották, hogy minden egyes eladott váltó után százalékot kapjanak életük végéig. Akárhogy is volt, a pénz ettől kezdve nem jelentett gondot Araripe − vagy ahogy az unokaunokaöccsei hívták: „José bácsi” − számára. Miután bebiztosította a bankszámláját, és nem kellett többé a jövővel törődnie, az elbocsátását kérte a Lóidénél, és visszatért Brazíliába. Normális esetben Rióba kellett volna mennie, ahol a családja is élt. De az Egyesült Államokban elszenvedett egy kis munkahelyi balesetet, aminek következtében a bal karját kevésbé tudta mozgatni − és valaki megemlítette neki, hogy az araruamai fekete iszap rendkívül jótékony hatással van az ilyesfajta problémákra, így aztán odaköltözött, vett egy nagy telket az Oscar Clark utcában, a város egyik főútvonalán, és fölépíttette extravaganciájának legfeltűnőbb bizonyítékát: egy hatszobás házat, aminek minden válaszfala és bútora átalakítható vagy

összecsukható volt. Ha a tulajdonos gondolt egyet, a falak, ágyak és asztalok egy pillanat alatt eltűntek, és a lakás fészerré változott, ahol a nagybácsi barkácsolt. A ház az év nagy részében, amikor minden elem a mennyezetbe vagy az oldalfalakba volt süllyesztve, műhelyként működött, ahol a bácsi kigondolta és megalkotta találmányait. Nyáron azonban egy csigarendszer segítségével kiszabadította a falakat meg a bútorokat, és a ház máris készen állt a gyereksereg fogadására. A szünidő alatt hetente egy estére ismét eltűntek a falak, hogy átadják a helyüket egy professzionális, 35 milliméteres tekercsek lejátszására alkalmas vetítőgépnek, és a fészer moziteremmé változott. Voltak olyan nyarak, amikor José bácsi több mint húsz vendéget fogadott: unoka-unokaöcsöket, barátokat és azt a néhány szülőt, aki azzal a reménytelen feladattal próbált megbirkózni, hogy vigyázzon a kicsikre. A gyerekek szülei az orrukat húzták a nagybácsi különös viselkedése láttán, de az általa kínált szolgáltatások erősebben hatottak rájuk. Az aggodalmas anyák azt suttogták egymás között, hogy nem elég, hogy José ateista, még zártkörű pornófilm-vetítéseket is tart, amikor csak fiúk vannak nála − ez egyébként valóban így volt. A hatvanas éveiben járó feltaláló, aki soha nem nősült meg, de évekkel később előkerült egy lánya, csak különleges alkalmakkor vetette le olajfoltos vászon kezeslábasát (ami alatt nem hordott alsónadrágot), és ez bizony sokszor hozta kínos helyzetbe. Például amikor elhatározta, hogy lecseréli az autóját, elutazott Rióba, végiglátogatott egy sor üzletet, és végül kiválasztott egy vadonatúj Mercedest. De csak rengeteg telefonálgatás és banki konzultáció után vihette el, az eladó ugyanis nem merte odaadni azt a drága autót egy olyan embernek, aki piszkos kezeslábast hord, ami ráadásul hátul szakadt, és kivillan belőle a fehér feneke. Önzetlenségének és nagylelkűségének köszönhetően háza különleges adottságait a szomszédai is élvezhették. Amikor tudomására jutott, hogy nemrég vásárolt televíziója az egyetlen a városban, a nehéz készüléket azonnal az utca felé fordította és rögtönzött egy kis nézőteret, hogy este héttől tízig mások is hódolhassanak az új nemzeti őrületnek Michele Conte és Jorge Luiz Ramos, Paulo két araruamai barátja, emlékszik rá, hogy Paulo minden évben hozott valami újdonságot Rióból. Egyszer egy Diana típusú légpuskát, amivel lelőtte élete első madarát, egy jakaríniai pintyet. A fekete szárnyait gondosan leválasztotta a testéről és ráragasztotta egy papírlapra, valamint fölírta a dátumot és a madár jellegzetességeit is (ezt a trófeát az író még mindig őrizgeti a gyerekkori emlékei között, riói otthonában). A következő évben gumi búvárruhával és békatalppal jelent meg, ami Josét arra ösztönözte, hogy készítsen neki egy víz alatti vadászatra alkalmas szigonyt, amiből a nyilakat egy rézrugó lövi ki, mint a régi középkori íjpuskáknál. Akárcsak a többi − vendég vagy ott lakó − fiú, Paulo is mindennap még virradat előtt ébredt. A városban úgy emlékeznek rá, mint arra a vékony lábú fiúra, aki térdig érő harisnyában és bő nadrágban járt, és szinte mindig volt nála zsebkendő, amivel az állandóan csorgó orrát törölgette. A banda bevette magát a környék erdeibe és tavaiba, csónakokat kötöttek el, és horgászni indultak, gyümölcsöskertekbe másztak be, barlangokat fedeztek fel. A nap végén, amikor hazatértek, expedíciójuk zsákmányát − söréttel lelőtt gerléket vagy José bácsi szigonyával halászott orjashalakat és orsóhalakat − átadták Rosá-nak, a ház szakácsnőjének, aki megtisztította és elkészítette vacsorára. Nem volt ritka, hogy valaki sebesülten jött haza, sőt Paulóval az is megesett egyszer, hogy elkapta a vadőr, mert erdei állatokra vadászott. A hétvégéken, amikor Lygia eljött meglátogatni a gyerekeit, rá is ráragadt a tivornya hangulata, fogott egy gitárt, és egész éjszaka a mexikói származású amerikai énekes, Trini Lopez és az akkor még kezdő Roberto Carlos dalait pengette, a lányok énekével kísérve. Az egyetlen program, ami nem vonzotta Paulót, a karneváli táncőrület volt. A riói felvonulások és jelmezek tetszettek neki, de táncolni utált. Nevetségesnek érezte magát, amikor a barátai rávették, hogy ugrabugráljon velük az araruamai táncos bulikon. Hogy ne legyen kisebbrendűségi érzése, amint megérkezett a klubba, rögtön bement a mosdóba, a csap alá tartotta az ingét, aztán csuromvizesen fölvette. Ha valaki táncolni hívta, megvolt a szemmel látható mentsége: − Most hagytam abba a táncot, nézd, hogy megizzadtam. Pihenek egy kicsit, aztán jövök. Araruama volt a kamaszkori fölfedezések színhelye is, például az első berúgás tapasztalatáé. A két üveg rumot, amit titokban vásárolt Rióban és a ruhái közé rejtve hozott el a bőröndje mélyén, két barátjával közösen pár perc alatt elfogyasztotta a város egyik néptelen strandján. Az alkohol olyan hirtelen szállt Paulo fejébe, hogy elaludt a strandon, és amikor órákkal később fölébredt, az egész teste sajgott, mert leégett a napon. Napokig kínlódott. Az első lerészegedés olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy a kortársai jó részével ellentétben soha nem lett belőle nagy ivó. Az első csók is

egy ilyen nyaralás során csattant el. Bár szívesen hencegett a barátai előtt, igen teátrálisan, hogy a sors „mást szán nekem az első csókhoz: egy prostituáltat”, végül mégiscsak Araruama ártatlan légkörében történt meg, Élidével, vagyis Dedével, Michele nevű barátjának nővérével, aki valamivel fiatalabb volt Paulónál − és aki „hivatalosan” az író első barátnője lett. És Araruama volt a színhelye az első szexuális élményének is. Ez az után történt, hogy fölfedezte: José bácsi házában a válaszfalak vékony, nem tömör fából vannak, és könnyű őket átfúrni. A fiú lassacskán, nagyon halkan elkezdte kapirgálni a falat az ágya mellett egy bicska hegyével, anélkül, hogy bárki észrevette volna, és sikerült egy apró lyukat fúrnia. Arra pont elég volt, hogy elalvás előtt egy kicsit élvezkedhessen magában: megleste a lányokat meztelenül a szomszéd szobában. Az első kép sokkhatásként érte: amikor döbbenten megállapította a saját szemével, hogy a lányok nemi szervét göndör szőr borítja, elállt a lélegzete, fölgyorsult a szívverése, és remegett a lába. Annyira erős hatással volt rá a látvány, hogy attól félt, asztmás rohamot kap és lebukik − és akkor vége a magányos élvezetnek. Sajnos, ez az átkos kór tört ki rajta kamaszként: az óvodás korában jelentkező légzési nehézségei gyötrő asztmává fejlődtek. A hirtelen rohamokat különböző dolgok váltották ki: időjárásváltozás, por, penész, füst. Rendszerint úgy kezdődött, hogy légszomja volt, köhögött, a tüdeje sípolt, majd egyre inkább úgy érezte, hogy megfullad, végül pedig óriási erőfeszítésébe tellett, hogy kipréselje a levegőt, ami majd szétrobbantotta a tüdejét. A betegség első megjelenése óta, ami egy rövid családi kiruccanáson történt a guarapari tengerparton, Paulo mindenhova magával vitt egy táskát tele szirupokkal, hörgőtágítókkal (amelyek általában kortizontartalmú tabletták voltak) és az elmaradhatatlan spray-vel, ami megszüntette a rohamot. Gyakran előfordult, hogy a szülei egymást váltották az ágya mellett, hogy vészhelyzetben segítsenek rajta. Lygia elkeseredésében elvitte egy természetgyógyászhoz, akit a barátai ajánlottak. Amikor megérkeztek a rendelésre, a vele szemben ülő férfi mereven Paulo szemébe nézett, és csak ennyit mondott: − Látom Fritz doktort. Az anyjának több se kellett: kézen fogta a fiút és otthagyta az orvost, azt mormogva, hogy „nem kereszténynek való hely ez”. Amikor az asztma Araruamában is előjött, távol az anyai gondoskodástól, intenzívebbé és olykor nyugtalanná vált a levelezés Paulo és édesanyja között. „Nem tudnál idejönni Elisa nénivel, hogy meggyógyíts?” − kérte panaszosan, ami rendszerint azt idézte elő, hogy Lygia aggódó táviratokat küldött a nagynéninek, aki a gyerekekre vigyázott a tengerparton: „Nagyon aggaszt Paulo asztmája. Az orvos azt mondta, hogy három napon keresztül kapjon napi egy ampulla Reductilt és két tabletta Meticortent. Mihamarabb jelentkezz.” Bár Paulo gyakran hajtogatta, hogy nagyon szeret levelet kapni, írni viszont annál kevésbé, amint megtanulta a betűket, minden ünnepnapot kihasznált, hogy oldalakat írjon tele, elsősorban a szüleinek. Ezekből kiderül, hogy érett, érzékeny fiú volt, akit zavart, hogy fegyelmezetlennek és rossz tanulónak tartják. Az édesanyjának írt levelei tele voltak gyöngédséggel és szeretettel, mint ez is, amit anyák napján írt, 1957-ben, kilencéves korában: Kedves anyu! Egyáltalán nem kell ahhoz május 8-ának lennie, hogy eszünkbe jusson minden jó, amit tőled kaptunk. A gyengédség és odaadás, ami állandóan megvan benned, akkor is, ha sokszor rossz gyerekek vagyunk és nem fogadunk szót (…) Igazából a te szereteted bocsát meg nekünk. Ez a rugalmas szeretet, amely soha nem pukkad ki, mint azok a rágógumik… Isten vigyázzon rád, drága anyu, és bocsásd meg a hibáimat, mert még kicsi vagyok és megígérem, hogy megjavulok, amilyen hamar csak tudok. Szeretettel Paulinho Bár itt-ott az apjának írt soraiban is felbukkannak a gyengédség jelei, a levelek stílusa sokkal hivatalosabb, még az aláírás is, és szinte mindig valamilyen kérést tartalmaznak: Apu! Átnézetted már az írásaimat? És még mindig épül az új ház? Mikor költözünk? Remélem, hogy legközelebb eljössz te is személyesen. Ölel

Paulo Coelho Az idő múlásával rendszeres szokásává vált a levélírás. Írt a szüleinek, a nagybátyjainak, a nagyszüleinek és a barátainak. Ha éppen nem volt kinek írnia, csak följegyezte a gondolatait egy darab papírra, aztán elrejtette egy titkos helyre a kíváncsi tekintetek elől. Tizenkét éves kora körül vett egy kis határidőnaplót, ami elfért volna egy felnőtt tenyerében, és ebbe jegyzetelt mindennap. Mindig tollal írt, kissé reszketegen és bizonytalanul, de már csaknem hibátlan helyesírással. Eleinte csak a feladatait írta föl magának − olyan tipikus kamaszfeladatokat, mint „rendet rakni az asztalomon”, „táviratot küldeni Cazuza nagypapának” vagy „Fred születésnapja” −, de lassanként nemcsak az emlékeztetőket jegyezte föl, hanem azt is, hogy mit csinált aznap. Vagy hogy mit látott. Vagy éppen mit gondolt. Néha csak egy-egy kulcsszót jegyzett föl, aminek csak ő értette a jelentését, például „s-et cserélni Zecával”, „apu: egyenletek” vagy „véghez vinni a terv E-részét”. És ebből az időszakból való az első önéletrajzi vázlata is: 1947. augusztus 24-én születtem a Sao José Kórházban. Kisgyerek korom óta ezen a telepen lakom. Már három iskolát elvégeztem, és mindegyikben úgy kezeltek, mint egy herceget, az öltözködésem miatt. Az ös-szes iskolában mindig jó jegyeim voltak Nagyon szeretek tanulni, de játszani is szeretek. Soha nem érdekelt sem az opera, sem a romantikus zene. Utálom a rock and rollt, de nagyon szeretem a brazil popzenét. Csak akkor szeretem a karnevált, amikor jelmezes táncmulatságra visznek. Nagyon szeretem a kalandokat, de nagyon félek a veszélyes dolgoktól. (…) Már volt sok barátnőm. Imádok sportolni. A kedvenc foglalkozásom a vegyészkutató, mert szeretek üvegcsékkel és gyógyszerekkel foglalkozni. Nagyon szeretem a mozit, a horgászást és a repülőmodellezést. Nagyon szeretem a képregényeket és a keresztrejtvényeket. Utálok piknikezni és kirándulni, és semmit nem szeretek, ami fárasztó. Az önmagáról vagy a hétköznapi történésekről való írás rendszeres gyakorlása annyira magával ragadta Paulót, hogy elkezdett mindent följegyezni − hol kézzel írt a naplójába, hol kazettákra mondva, amiket aztán gondosan megőrzött. Az informatika korszakának beköszöntével aztán spirálfüzetkéit digitális archiváló eszközökre cserélte. Minden addigi termését összegyűjtötte és egy nagy ládába tette: nem kevesebb mint négy évtized vallomásait lakatolta le. 170 vastag, kézzel írt füzete és 94 audio-CD-je között életének és lelkének apró emlékei is ott lapulnak 1959-től, amikor 12 éves volt, 1995-ig, azaz 48 éves koráig, amikor is elkezdett közvetlenül a számítógépbe írni. Már felnőtt volt, és híres, amikor nyilvánosan kijelentette, hogy a ládát minden tartalmával együtt el kell égetni közvetlenül a halála után − ezt a döntését később visszavonta, hogy ez az életrajz megjelenhessen. Nem kétséges, hogy leszámítva azokat az eseteket, amikor eleve a nyilvánosságnak szánják őket, a naplók mindig magukban hordozzák azt a kimondatlan vágyat, hogy egyszer valaki elolvassa, amit leírtak bennük − különben meg sem születnének. Mivel ezek a feljegyzések a megörökített érzelmekkel vagy történésekkel szinte egy időben keletkeznek, és nincs elég idő arra, hogy jobban kidolgozzák őket, legtöbbször írójuk elsődleges, olykor katartikus élményeit rögzítik. Ez fényesen megmutatkozik Paulo naplóiban, amelyekben feltűnően és eltúlzottan nagy teret kap a lélek sötét zugainak feltárása, személyiségének olykor már-már perverz oldala, nemesebb és érzékenyebb énjének rovására: így például kevesebb hely jut a sikerek és a boldog pillanatok följegyzésére, amelyek ugyan valóban ritkábbak voltak ebben a korszakban, ám semmi sem indokolja, hogy említés nélkül maradjanak A napló szabad teret adott az írónak a fantáziálásra. Ellentétben kijelentésével, Paulo ritkán öltözött választékosan, gyűlölt tanulni és sportolni, a szerelmi kalandjai pedig nem mindig értek boldog véget. Feljegyzései alapján barátnőjének tekinthetjük az unokatestvérét, (a hajlakkos) Cecíliát, akivel volt egy kis flörtje; a szomszéd Monicát a lakótelepről; Dedét, akivel először csókolózott Araruamában, és Ana Mariát, azaz Tatát, egy helyes, fogszabályzót viselő mulatt lányt. Ahogy ez az ifjúkori szerelmeknél lenni szokott, felkavaró hatással volt rá ennek a lánynak a megjelenése az életében, és ennek megfelelő drámai színekkel emlékezik meg róla. „Életemben először sírtam egy nő miatt − írta. − Megtapasztaltam mellette a boldogtalanságot, az élet csömörét.” Éjszakánként, amikor álmatlanul forgolódott az ágyában, úgy érezte magát, mint valami Nelson Rodrigues-tragédia főhőse, aki biciklivel hajtott el a kedvese háza előtt, amikor elütötte egy autó, és a földre hullva elvérzett. Ki

tudja, hogy honnan, ott termett a lány, zokogva letérdelt a teste mellé, és még hallotta az utolsó szavait, mielőtt végleg kilehelte a lelkét: „Ez az én vérem. Érted omlik ki. Emlékezz rám. Bár ártatlan kamaszszerelem volt az egész, a lány szülei kezdettől fogva ellenezték. Amikor megtiltották csemetéjüknek, hogy folytassa kapcsolatát azzal a „furcsa fiúval”, összeszedte minden bátorságát, és szembeszállt a családjával. Elmondta barátjának, hogy az anyja még meg is verte, és ő mégsem mondott le róla. Később Paulo Araruamában vakációzott, amikor postán érkezett a hír, egykétsoros levélben, egyik lakótelepi barátjától, Chicótól: „Tata azt üzeni, hogy mindennek vége. Valaki mással jár.” Mintha ráomlottak volna José bácsi házának falai. És nemcsak a szerelme elvesztéséről volt szó, hanem a megszégyenülésről a barátai előtt, amiatt, hogy egy nő kegyetlenül megcsalta, fölszarvazta őt. Mindent elviselt volna, egyedül azt nem, hogy „elveszítse a becsületét a telepen”. Ezért kitalált egy kacifántos történetet, amit ő is levél útján közölt a barátjával, másnap: Chico nyugodtan elmondhatja mindenkinek, hogy mi volt a titka Tatával való kapcsolatának. Igazság szerint, hazudta, soha semmit nem érzett iránta, hanem „a CIC (Central Intelligence Center), azaz az Amerikai Egyesült Államok titkosszolgálatának ügynökeként” azt a feladatot kapta, hogy kémkedjen a lány után. Kizárólag ez volt az oka, hogy járt vele. Egy héttel később, miután elolvasta Chico válaszát, ezt jegyezte be a naplójába: „Elhitte a történetemet, de ettől a pillanattól kezdve hazugságban kell élnem. A látszat meg van mentve, de a szívem lángol.” Lygia és Pedro szíve is lángolt, de nem a szerelemtől. A fiuk első néhány hónapja a Santo Inációban botrányosan rossz volt. Azok a napok, amikor hazahozta a havi bizonyítványát, mindig nagy családi veszekedéssel végződtek. Míg a lányuk, Sonia Maria a legjobb tanulók között tündökölt a Jacobinában, Paulo elindult lefelé a lejtőn. Néhány ritka kivételtől eltekintve − olyan jelentéktelen tárgyakból, mint a kórusének vagy a kézművesség − még az ötös átlagot is alig érte el, ami pedig szükséges volt ahhoz, hogy bent maradhasson az iskolában. Csak a szigorú házi felügyelet bevezetése tudta rávenni, hogy órákat töltsön otthon a tanulással, és a különböző tantárgyakból vett különórák segítségével sikerült befejeznie az első gimnáziumi évet, de még így is csak a szánalmas 6,3-es átlaggal. A második évben tovább romlott a helyzet. Kóruséneklésből még mindig jó jegyeket szerzett, de a bentmaradáshoz szükséges minimumot sem érte el az olyan fontosabb tantárgyakból, mint a matematika, a portugál, a történelem, a földrajz, a latin, az angol… A szülei ennek ellenére tudták, hogy a fiuk jó képességű gyerek, és bíztak benne, hogy majd a jezsuiták vasszigora visszatéríti a jó útra. Ahogy telt-múlt az idő, Paulo egyre félénkebb, visszahúzódóbb és bizonytalanabb lett. Nemsokára már az osztálytársai kedvenc időtöltése sem érdekelte: a Santo Inácio diákjai szerettek ott álldogálni a Jacobina előtt, ahova Sonia Maria is járt, hogy megfigyeljék a lányokat, amikor kijönnek. Olyan kedves passziójuk volt ez a fiúknak, hogy sokan életük végéig nosztalgiával emlékeztek vissza rá, mint például Ricardo Hofstetter, akiből később író és forgatókönyvíró lett: − Varázslatos program volt két-három háztömböt gyalogolni, hogy lássuk őket kijönni. Még ma is őrzöm magamban ezt a képet: a lányok karcsú és formás lábát, ahogy néha elővillant a rakott szoknyák alól, majd ismét eltűnt. Mindig csapatokban érkeztek, és csapatostul jöttek a lábak és a rakott szoknyák, amiket a szél játéka még izgalmasabbá tett. Akinek sikerült felhívnia magára valamelyik lány figyelmét, az váltig állítja, hogy annál fenségesebb érzést még nem tapasztalt a világon, de én soha nem jártam egyetlen lánnyal sem a Jacobinából. Paulo sem. De nemcsak a Jacobinából, hanem más gimnáziumból sem. Eltekintve a kis flörtöktől és az ártatlan levélváltásoktól a lakótelepi vagy az araruamai lányokkal, úgy érte el a kamaszkort, hogy egyetlen jelentősebb szerelmi kalandja sem volt. Amikor a barátai összegyűltek, hogy eldicsekedjenek egymásnak a hódításaikkal − valójában ezek sem voltak komolyabbak egy-egy röpke csóknál, kézfogásnál és esetleg némi fogdosásnál −, ő volt az egyedüli, aki nem tudott beszámolni semmiféle kalandról. A sors nem a csinos fiú szerepét szánta neki. A feje túl nagy volt sovány testéhez és keskeny vállához képest. Húsos ajkai az apjára emlékeztettek, az orra pedig túlnőtt azon, hogy ne legyen előnytelen egy magakorabeli kamasznak. Napról napra magányosabb lett, ezért a könyvekbe temetkezett − de természetesen nem azokba, amelyeket a Santo Inácio papjai kötelező olvasmányként írtak elő, és amelyeket ki nem állhatott, hanem a kalandos történetekbe és a regényekbe. Hiába lett azonban a könyvek rendszeres és mohó olvasója, ettől még nem ért el jobb eredményeket a gimnáziumban. Minden tanévzárón, amikor átadták a díjakat a legjobb tanulóknak, végignézte, ahogy társai − akik közül néhányan később fontos brazil közéleti személyiségek lettek − fölállnak, hogy átvegyék az oklevelüket és az érmüket, de az ő nevét soha nem olvasták, hogy menjen

fel a pódiumra. A harmadik tanév végén a későbbi filozófus és miniszter, Roberto Mangabeira Unger első helyezettnek járó érmet kapott vallásból, latinból, angolból, világtörténelemből, brazil történelemből és földrajzból, és a második helyezettet megillető oklevelet portugálból, természettudományokból és karénekből. Ezzel szemben ő alig verekedte át magát a következő évfolyamba: három nyomorúságos századdal haladta meg a kötelező ponthatárt. Még a szófogadó tanuló érmet is elhalászta előle Albano Franco, a későbbi sergipei szenátor és kormányzó. A lényeg az, hogy hajszál híján évet kellett ismételnie, így hát ideje volt, hogy másik iskolát keressen, mert a Santo Inációban a bukás egyenlő volt a kirúgatással. Noha diákként elképesztő csődtömegnek bizonyult, a szülei még táplálták magukban azt a reményt, hogy legalább jó keresztény lehet belőle. És ezen a téren valóban úgy tűnt, hogy jó úton halad. Tanulni utált, de a gimnázium vallásos szellemének súlyos légkörében jól érezte magát. Ünneplő egyenruhába öltözve, egyetlen szó nélkül eljárt a kötelező vasárnapi misére, amit teljes egészében latin nyelven celebráltak, és egészen bensőségesnek érezte a különböző rejtélyes szertartásokat, mint például azt, hogy a nagyböjt ideje alatt vörös köpennyel takarják le a szentek szobrait. Még a jezsuiták földi maradványait őrző, félelmetes föld alatti katakombák is fölkeltették az érdeklődését, bár oda soha nem volt bátorsága belépni. Lygia és Pedro abbéli reménye, hogy a fiuk lelke megmenekül, a középiskola negyedik évében éledt újjá, amikor Paulo önszántából jelentkezett egy lelkigyakorlatra, amit a Santo Inácio hirdetett meg. A találkozók három-négy naposak voltak, és hétköznapokon tartották őket, hogy véletlenül se lehessen azt gondolni, hogy valami üdülésről vagy táborról van szó. A helyszínük mindig a Padre Anchieta Lelkigyakorlatok Háza volt, amelyet röviden csak a Gáveai Háznak hívtak. A kertes épület az akkor távolinak számító Sao Conrado kerületben állt, tizenöt kilométerre Rio központjától. Az 1935-ben épült, erdővel körülvett háromemeletes fehér háznak harminc kék színű homlokzati ablaka volt: egy-egy ahhoz a harminc szobához tartozott, amelyekben a vendégek laktak. Mindegyikből káprázatos kilátás nyílt Sao Conrado néptelen tengerpartjára. A jezsuiták nem győzték hajtogatni, hogy a házban olyan szigorú fegyelem és tökéletes csönd uralkodik, hogy az éjjel és a nappal minden pillanatában az épület bármelypontjáról hallani lehet a tenger hullámait, ahogy megtörnek a part menti köveken. És így történt, hogy 1962 egyik meleg októberi reggelén Paulo elindult, hogy találkozzon Istennel. Az édesanyja által összekészített kis bőröndjében a ruháin és a személyes használati tárgyain kívül ott lapultak új, de akkor már elmaradhatadan kellékei is: egy kemény fedelű füzet és egy töltőtoll, hogy írogathassa följegyzéseit, amelyek egyre inkább naplóformát kezdtek ölteni. Reggel nyolc órakor az összes fiút kiállították a Santo Inácio belső udvarába. Miközben várták a buszt, amely a lelkigyakorlatra vitte őket, a leendő írót hirtelen megszállta a bátorság. Két társa kíséretében belépett a sötét kápolnába, megkerülte az oltárt, és lement a katakombákba vezető lépcsőn. A sötétben pislákoló gyertyafény még komorabbá tette a koporsókkal teli föld alatti folyosók amúgy is nyomasztó képét. Ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a rémület helyett, amelyre eleve számított, valami megfoghatatlanul jó érzés töltötte el. Számára is váratlan vakmerősége arra indította, hogy magyarázatot keressen. „Talán mert nem a halál gyászos oldalát láttam meg ott, hanem azoknak az örök nyugalmát, akik Jézusért éltek és szenvedtek” − írta a füzetébe. Fél órával később mindannyian a Gáveai Házban voltak. A következő napokban Paulo egy másik fiúval osztozott szerény szobácskáján, amelyben két ágy, egy szekrény, egy asztal, két szék és egy falnak állított kis házioltár volt. Az egyik sarokban egy mosdó árválkodott, fölötte tükörrel − „bizonyára azért, hogy lássuk, mennyit fiatalodunk ez alatt a néhány nap alatt, amit itt töltünk” − jegyezte föl derűlátón a naplójába. Miután kipakoltak a bőröndjeikből, mindketten lementek az ebédlőbe, ahol teát és kekszet szolgáltak föl. A csoport lelki vezetője, Joao Batista Ruffier atya kihirdette a lelkigyakorlat szabályait, amelyek közül az első, a némasági fogadalom tíz perc múlva életbe is lépett. Nevezetesen arról volt szó, hogy attól a pillanattól fogva egészen addig, amíg a gyakorlat végén ki nem lépnek a kapun, senki nem ejthet ki a száján egyeden szót sem. És akkor a játékszabályok betartásáért felelős Ruffier atya − egy francia származású zömök és energikus délbrazil férfi, akinek a méhészkedés volt a hobbija − belekezdett híres prédikációinak egyikébe (amelyek a Sao Inációs növendékek generációinak vésődtek az emlékezetébe: − Ti most úgy vagytok itt, mint karbantartásra váró gépek. Próbáljátok meg szétszedni magatokat apró alkatrészekre. Ne féljetek, hogy közben piszkos lesz a kezetek. Az a legfontosabb, hogy a végén minden alkatrészt a megfelelő helyre tegyetek, a lehető legtisztességesebben. A prédikáció csaknem egy óráig tartott, de ezek az első szavak duruzsoltak egész nap Paulo

fejében, aki a délutánt magányosan töltötte, a házat körülvevő erdőben sétálva. Éjszaka ezt jegyezte föl a füzetébe: „Felülvizsgáltam az összes gondolatot, ami az utóbbi napokban bennem volt, és kész vagyok rá, hogy megjavuljak.” Elmondott egy üdvözlégyet és egy miatyánkot, azután álomba zuhant. Ruffier atya nem hagyott kétséget afelől, hogy mi elvonulásuk értelme − „e helyen eltávolodhattok az élet sürgető dolgaitól, hogy mindenestől átadjátok magatokat az elmélkedésnek és az imának” −, de nem mindenki gondolta úgy, hogy a keresztény meditáció kedvéért jött ide. Tudta mindenki, hogy a vacsora befejeztével és az utolsó napi ima után néhány alak végigoson a ház sötét folyosóin, hogy titokban kis csoportokban suttogó römi- vagy pókerpartikat játsszanak. Ha úgy adódott, hogy valamelyik fiúnak sikerült elrejtenie a poggyászában egy elemes zsebrádiót − ami szigorúan tilos volt −, és fogni lehetett rajta a Rádió Jornal do Brasilt, rögtön felmerült az ötlet, hogy fogadjanak a Jockey Club lóversenyeire. A vallásos környezetben rájuk virradó hajnalokat kártyával, dohányzással szentségtelenítették meg, olykor pedig még whiskyvel is, amit samponosflakonokban csempésztek be. Amikor valamelyik szobából fény szűrődött ki, egy-egy éberebb pap azonnal kikapcsolta kívülről a villanyt. Ezzel azonban nem feltétlenül oldotta meg a problémát, mert az eretnek duhajkodás a kápolnából elcsent gyertyák fényénél is folytatódhatott. Másnap reggel öt órakor Paulo zavaros gondolatokkal ébredt, de amikor kinyitotta a szoba ablakait és megpillantotta az első napsugarakat a tenger fölött, máris jobb lett a hangulata. Pontban hat órakor, még mindig éhgyomorra, amikor összegyűlt a többi fiúval a kápolnában a reggeli szentmisére, kész volt rá, hogy rendezze számláját Istennél, és vállalja azt, amit már csaknem egy éve halogatott: az áldozást. Nem magával az áldozással volt baja, hanem a gyónással járó kínokkal − a procedúrával, amelyet a többi fiú elmeséléséből ismert. Tőlük tudta, hogy rendszerint azzal a szándékkal ülnek be a gyóntatószékbe, hogy csak a jelentéktelen bűneiket vallják be, miközben tisztában vannak vele, hogy senki sem marad büntetlenül. A végén mindig elkerülhetetlenül jött a pap kellemetlen kérdése: „Vétkeztél a szüzesség ellen, fiam?” Ha a válasz „igen” volt, akkor a következő kérdésekre lehetett számítani: „Egyedül vagy társsal?” Ha társsal, akkor a pap folytatta a vallatást, a szégyenlősebbek legnagyobb gyötrelmére: „Emberrel vagy állattal?” Ha „emberrel”, akkor a vétkesnek nem kellett megneveznie a partnerét, csak a nemét: „Fiúval vagy lánnyal?” Paulóban óriási volt a gátlás, hogy erről a témáról beszéljen, és azt sem igen értette, hogy miért nevezik a dolgot bűnnek. Olyannyira meg volt győződve róla, hogy az önkielégítést senkinek sem kellene szégyellnie, hogy még a füzetében is leírta világosan: „Az vesse rám az első követ ezen a földön, aki még sohasem engedett az ilyen kísértésnek.” Ennek ellenére soha nem volt bátorsága, hogy akár egyetlen papnak is bevallja a maszturbálást, és lelkileg nagyon megviselte az állandó együttélés a bűnnel. Ezzel a kettős érzéssel a lelkében végül csak a közös bűnbánati imát mondta el, és gyónás nélkül áldozott. A mise után azonban Ruffier atya kemény prédikációt intézett hozzájuk Tágra nyílt szemű hallgatósága előtt a pap rettenetes képet festett arról a helyről, ahova minden bűnös lélek kerül. − A pokolban vagyunk! A tűz kegyedenül mardos! Itt csak könnyeket látni és az egymás iránti gyűlölettől táplált fogvicsorgatás hallatszik. Megpillantom egy társamat, és megátkozom, mert ő az oka az elkárhozásomnak. És miközben sírunk a fájdalomtól és a lelkifurdalástól, az Ördög vigyorog, és ettől a vigyortól még jobban szenvedünk. De a legnagyobb büntetés, a legnagyobb fájdalom, a legnagyobb kín az, hogy nincs semmi reményünk. Mindörökké itt maradunk. Paulo számára nem volt kétséges, hogy Ruffier atya róla beszél. Már tizenkét hónapja nem gyónt − csak hogy ne kelljen az önkielégítés tabujáról beszélnie −, és csak ekkor értette meg, hogy ha most hirtelen meghalna, ez a végzet várna rá: a Pokol. Elképzelte, ahogy az Ördög a szemébe néz, és gúnyosan az arcába kacag: „Kedvesem, még el sem kezdődött a szenvedésed.” Védtelennek, tehetedennek és zavarodottnak érezte magát. Nem tudta, kihez fordulhatna, csak azt, hogy a jezsuita lelkigyakorlat a bizonyosságok helye, nem pedig a kétségeké. A pap által megidézett lángok közötti örök vezeklés helyett, ami a magányos gyönyörhöz való ragaszkodása miatt várna rá, a hitet választotta. Megindultan és magára hagyottan térdelt a kilátó kövezetén, amikor Isten felé fordult, és ünnepélyes fogadalmat tett, hogy soha többé nem maszturbál. Az elhatározástól bátornak érezte magát, és szívében megnyugodott. Az érzés azonban nem tartott sokáig. Másnap az Ördög olyan erővel indított ellentámadást, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megadta magát: ismét maszturbált. Úgy jött ki a fürdőszobából, mintha vérrel szennyezte volna be a kezét, letérdelt a kis oltár elé, és így könyörgött: − Uram! Én meg akarom bánni bűnömet, de nem tudom türtőztetni magam! Millió bűnbánatot

tartottam, de egyre csak vétkezem. Vétkezem gondolatban, szóval és cselekedettel. Adj erőt! Kérlek! Kérlek! Kérlek! Elfogta a kétségbeesés, és csak akkor könnyebbült meg, amikor az erdőben hallott hangokból rájött, hogy lesz társa az örök kínszenvedésben: az egyik fiú szintén maszturbált a lelkigyakorlaton. Saját gyengeségétől megszégyenülten még két prédikációt kellett végighallgatnia Ruffier atyától, aki mintha szándékosan úgy válogatta volna meg a szavait, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a fiúkat. A pap ismét drámaian elrettentő képeket festett le, csak ezúttal már azért, hogy az anyagi javakhoz való ragaszkodás veszélyeire figyelmeztesse a fiatalokat. A szószéken állva, mint egy színész hadonászott vaskos karjával: − Bizony, bizony, mondom nektek, gyermekeim: eljön majd az idő, amikor mindannyian ágynak esünk. Képzeljétek el, hogy haldokoltok. A kórházi szobában, kétségbeesett, ideges rokonok jelenlétében. Az éjjeliszekrényen ott a rengeteg gyógyszer, de már hiába. És ez az a pillanat, amikor meglátod, hogy milyen gyönge vagy. Alázatosan beismered tehetetlenségedet. Mit ér a halál pillanatában a hírnév, a pénz, az autó, a luxus? Mi végre mindez, ha a végről a Teremtő rendelkezik? Összeszorított ökölben végződő két karja úgy hatott, mint két fatönk. Ruffier atya magából kikelve kiabált, mintha megszállta volna az isteni harag: − Hagyjunk el mindent, gyermekeim! Hagyjunk el mindent! De véletlenül se hozza senki összefüggésbe ezeket a szavakat a szocializmussal vagy más hasonló eszmével. És nemcsak azért, mert a hallgatóság tagjai Rio de Janeiro legmódosabb családjaiból kerültek ki. A politikailag konzervatív Santo Inációban gyakran vetítettek filmeket a Fidel Castro Kubájában tartott kivégzésekről, hogy elrettentsék a fiatalokat „a kommunizmus véres valóságától”. Maga Ruffier atya is azzal büszkélkedett, hogy „a kommunizmus elől menekült” Kolumbiából (sokszor hivatkozott az 1948-as, „Bogotazo” néven ismert bogotái népfelkelésre). Miközben a fiúk rémülten néztek össze egymással, a pap új lélegzetet vett. A téma ismét a Pokol volt. Mintha a prédikáció első fele nem lett volna elég világos, újra fölvázolta az örökké tartó kínszenvedést, amire a bűnös lelkek kárhoztatnak: − A Pokol olyan, mint a tenger, ami itt van a szemünk előtt. Képzeljétek el, hogy százévenként jön egy fecske, és minden alkalommal elvisz egy csepp vizet. Ez a fecske te vagy, ez pedig a te büntetésed. Millió és millió évig kell szenvedned, de egy napon kiürül a tenger medre. És akkor azt mondod: végre mindennek vége, most már megpihenhetek békében. Ruffier atya itt hatásszünetet tartott, azután így folytatta: − De akkor a Teremtő mosolyogva lenéz a mennyekből, és azt mondja: ez még csak a kezdet. Új tengerek jönnek, és minden megy tovább a végtelenségig. Amit a fecske kiürít, azt én újratöltöm. Paulo fejében egész nap visszhangzottak ezek a szavak. A környék erdeiben sétált, remélte, hogy a táj szépsége eltereli figyelmét, de Ruffier atya szavai erősebbek voltak. Éjjel, mielőtt elnyomta az álom, még egyszer eltöprengett, és olyan gondolatokat jegyzett föl a füzetébe, amelyekből kiviláglik, hogy ráébredt a lelkigyakorlat hatásosságára. Itt teljesen megfeledkeztem a világról. Elfelejtettem, hogy bukásra állok matematikából, elfelejtettem, hogy a Botafogo átvette a vezetést, és elfelejtettem, hogy a jövő héten Itaipu szigetén fogok sétálgatni. De érzem, hogy miközben felejtek, minden perccel jobban értem a világot. És amikor visszatérek ebbe a világba, amit eddig nem értettem és utáltam, érzem, hogy a lelkigyakorlat megtanított szeretni és érteni. Itt megtanultam, hogy meglássam a szépet egy fűszálban vagy egy darab kőben. Egyszóval: megtanultam élni. Hazatértekor azonban a legfontosabb mindenekfölött az a tudat volt, hogy megszerezte magának azt az erényt, amely mostantól kezdve élete vezérfonala lesz, a maga mélységeivel és magasságaival: a hitet. Még a szülei is, akik már-már elveszítették a reményt, hogy fiukat visszaterelhetik a helyes útra, föllelkesültek az új Paulo láttán, akit a jezsuiták észre térítettek. „Nagyon boldogok vagyunk, hogy látjuk: végre visszataláltál a helyes útra” − fogadta Lygia, amikor megérkezett. Már csak a fiuk megtérése hiányzott a tökéletes családi harmóniához, hiszen Pedro Queima Coelho álmainak anyagi része nemrég megvalósult: a család néhány hónapja beköltözött a rózsaszín házba, amelyről büszkén állíthatja, hogy a saját két kezével építette. A Gáveába költözés valójában valamivel előbb megtörtént, mint az építkezési munkálatok befejezése, ami azzal járt, hogy

még egy jó ideig továbbra is a különböző sarkokban fölhalmozott festékesdobozok, csaptelepek és vécécsészék között kellett élniük De a ház így is nagyon impozáns látványt nyújtott, étkezőkkel, nappalikkal és vendégszobákkal, külön fürdőszobákkal és hálószobákkal, márványlépcsővel és erkéllyel. A télikert olyan nagyméretű belső udvar volt, hogy Paulo évekkel később azzal az ötlettel állt elő, hogy színházi próbákat lehetne tartani benne. Bár a telek fekvése − a Rodrigo de Freitas-tó és az ipanemai strand között félúton − kivételes adottságokkal rendelkezett, abban az időben, a 60-as évek elején a kerületben semmi jele nem volt a városiasodásnak az építkezés terén. Eltekintve attól a háztól, amelyet Pedro doktor az apósának épített a szomszéd telken, csak egyvalami törte meg a táj egyhangúságát: a Gáveai Proletárpark néven ismert favela (bádogváros), ami lassan terjeszkedett a környéken. Amikor véget ért a takarékoskodás korszaka, Lygja végre a gyakorlatban is alkalmazhatta igényes női ízlését. Színezüst evőeszközökkel és finom porcelán étkészlettel szerelte föl a házat, megvette a feles zongorát, amelyből gyermekei és férje örömére csodálatos dallamokat csalt elő − a Holdfény-szonáta volt a kedvenc darabja −, és fölvett egy alkalmazottat, aki besegített a háztartási ügyintézésbe, és felszolgálta az ételt. A mindig imádkozással kezdődő ebédeket és vacsorákat ettől fogva francia módra tálalták, meghatározott időpontokban, amikor az egész család az asztalnál ült. Paulót nagyon megrázta a költözés. Nem csoda, hiszen a botafogói lakótelepet, ahol születésétől fogva élt, és ahol vitathatatlanul ő volt a bandavezér, a Gáveára kellett cserélnie, ahol akkoriban csak sűrű bozót volt, egy-két elszórt épülettel. Ráadásul a kerületváltás a szülők − pontosabban az apja − régi félelmeit sem csökkentette. Pedro doktor rögeszmésen féltette a fia szellemi és jellemfejlődését az „utca” káros hatásaitól, ezért jobbnak látta eltiltani őt az esti programoktól. Így aztán Paulo egyik napról a másikra elveszítette a barátait. A lakótelepi haverok, akikkel együtt nőtt föl, egy szempillantás alatt eltűntek Az élet három tevékenységre korlátozódott: alvás, a Santo Inácio óráinak látogatása és olvasás otthon. Az olvasás nem volt újdonság. Már az „Arco Szervezet” alapszabályai közé is sikerült becsempésznie egy paragrafust a könyvekkel kapcsolatban, amely kimondta, hogy „a különböző tevékenységeken kívül mindennap kell egy pihentető olvasmány”. A klasszikus gyermek- és ifjúsági könyvekkel kezdte, amiket a szülők szoktak a gyermekeik kezébe adni, ilyen volt például Monteiro Lobato és az O Tesouro da Juventude („Az ifjúság kincse”). Aztán Conan Doyle-ra váltott, és egyből végig is olvasta az egész Sherlock Holmessorozatot. Miközben iskolai kötelező olvasmányként olvasta a Hangyaboly című regényt, Aluísio Azevedótól, egy füzetbe jegyzetelte a gondolatait. Fanyalogva kezdi: „Nem tetszik nekem ez a könyv. Nem tudom, miért taglalja benne annyira Aluísio Azevedo a szexet.” De néhány fejezettel később gyökeresen megváltozik a véleménye, és nem győzi dicsérni a regényt: „Végre kezdem érteni a Hangyabolyt: az eszmény nélküli életet, tele árulással, a lelkifurdalást, ami lerészegít és megaláz. Azt a tanulságot vontam le belőle, hogy az élet hosszú és kiábrándító. A Hangyaboly nagyszerű könyv. Elgondolkodtat embertársaink nyomoráról.” Ami eredetileg iskolai kötelezettség volt, egyszerre örömforrássá vált. Ettől kezdve minden könyvnek, amit elolvasott, kijárt a kritika. Jegyzetei között egyaránt találhatunk rövid ítéleteket − úgymint „gyenge cselekmény”, amit Francoise Sagan Szereti Brahmsot? című regényéről írt − és töméntelen mennyiségű bekezdést, amiket azért vetett papírra, hogy elmondja P. A. Hourey Vuzz című könyvéről, hogy milyen „pompás”. Paulo valóban egyre többet olvasott, és gyakorlatilag válogatás nélkül. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, Michel Quoist lírai költeményeitől kezdve Jean-Paul Sartre száraz szövegeiig. Elolvasta Leon Uris bestsellereit, Ellery Queen bűnügyi regényeit és az olyan áltudományos műveket is, mint Az ember helye a kozmoszban (amit a jegyzeteiben így jellemzett: „nem más, mint rosszul álcázott vörös propaganda”). Esti szobafogsága néhány hónapja alatt több mint harminc könyvet olvasott el. Sokszor előfordult, hogy egy éjszaka alatt kiolvasott egy regényt, mint például az Informacao ao Crucificadót (Jelentés a Megfeszítettnek), Carlos Heitor Conytól, ami nagyon nagy hatással volt rá: „A legjobb könyv, amit az idén olvastam. Leírhatatlan mindaz, amit éreztem. Csodálatos.” Fölfedezése annyira föllelkesítette, hogy rögtön beszerezte a riói író másik nagy sikerét, a Matéria de Memóriát (Az emlékezet tárgya) is. Csakhogy ezúttal nem áradt belőle a dicséret: „A legnagyobb hibája, hogy a szerző, a Senhor magazin hatására, a női gondolkodást a férfi gondolkodáshoz nagyon hasonlónak állítja be a pornográfia tekintetében.” A kissé öntelt, különc bírálat arról tanúskodik, hogy a tejfölösszájú kritikus egyrészt olvasta a Senhort, amely akkoriban a legigényesebb brazil újság volt, másrészt viszont a szexualitás témájában koravén, konzervatív vonásokat mutatott. Rövid irodalmi vázlatai azt a benyomást keltik, hogy olvasmányait részben esztétikai, részben illembeli szempontból ítélte meg. Füzetében gyakoriak az olyan típusú

kijelentések, mint „költészetében az emberi morál lealacsonyító és teljesen fölösleges mivoltáról ír” (Vinícius de Moraes Pára Viver um Grandé Ámor [Hogy átéld a nagy szerelmet] című könyvéről), vagy „a brazilok még nem elég érettek az ilyenfajta olvasmányokhoz” (Nelson Rodrigues Bonitinha, Mas Ordinária [Szép, de közönséges] című darabjáról). Nelson Rodriguesről azt is írta: „Azt mondják, hogy a közönség rabszolgája, de én ezzel nem értek egyet. Ő erre a fajta írásra született, és nem az olvasók kényszerítik rá.” A politika terén sem volt kevésbé előítéletes a hozzáállása. Amikor megnézte a Vörös vetés című filmet, amelyet Jorge Amado azonos című könyve ihletett, azt kifogásolta, hogy „érezhetően kommunista alkotás, ami azt mutatja be, hogyan zsákmányolja ki egyik ember a másikat”. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kiolvasta a bahiai szerző másik igen népszerű regényét. Ellentétben a Cony műveivel szerzett tapasztalataival, egészen megrészegült, amikor a Gabriela. Szegfű és fahéj végére ért: „Micsoda természetesség… A kommunizmusnak az árnyéka sem jelenik meg a könyv lapjain. Nagyon tetszett.” Manuel Bandeirát a legnagyobb brazil költőnek nevezte („mert félretette az élet piszkos oldalát, mert egyszerű és mértékletes a stílusa”), utálta Joao Cabral de Melo Netót („elolvastam pár sort, és már csuktam is be a könyvet”), és bevallotta, hogy nem érti Carlos Drummond de Andradét („elvont és zavaros a stílusa, ami megnehezíti költészetének értelmezését”). Úgy tűnik, hogy ebben a korszakban, tizenhárom-tizennégy éves kora táján jelentek meg az első jelei annak a kiirthatadan fixa ideájának, makacs rögeszméjének, amiről soha nem tett le: hogy író lesz. Csaknem fél évszázaddal később, amikor minden idők egyik legolvasottabb szerzőjének számít, A Zahir című könyve egyik bekezdésében fölfedi az előzményeket, amelyek ehhez az álomhoz vezették: Azért írok, mert amikor kamasz voltam, nem tudtam jól futballozni, nem volt autóm, nem volt sok pénzem, és nem voltak dagadó izmaim. Divatos ruháim sem voltak. Az osztálytársnőimet pedig csak ez érdekelte, és soha nem tudtam fölhívni magamra a figyelmüket. Este, amikor a barátaim a barátnőikkel voltak, én azzal töltöttem az időmet, hogy teremtsek magamnak egy világot, amelyben boldog lehetek: a könyvek voltak a társaim. Az az igazság, hogy Paulo már azelőtt is írónak tekintette magát, hogy ezt a külvilágnak megmutatta volna. Azontúl, hogy megnyerte a fogalmazásversenyt a Nossa Senhora das Vitóriasban, voltaképpen azóta költő volt, amióta megtanult írni. Versikéket és dalocskákat írt a szüleinek, a nagyszüleinek, a barátainak, a szerelmeinek, sőt még a családja által tisztelt szenteknek is. Olyanokat, hogy,,Asszonyom, ezen a lázas kamasz éjszakán / fölajánlom neked tiszta gyermekkorom, / amit most fölfal a tűz / és füstté változtat, hogy fölszálljon hozzád, / hogy így a tűz engem is megszabadítson a múlttól. /Hogy a legnagyobb jót a világon / Isten a szülőkre hagyja, / ugyanolyan biztos az, / hogy a szenvedést is nekik adja. ” Ha éppen nem volt kihez írnia, saját magának írt verset: „A múltat eltörölték ,/ s a jövő meg sem érkezett, / sodródom a nem létező jelenben, / szerelemben, hitben, kételyekben / úgy tűnik, hogy az életen / csak átlebbentem éppen. ” Amikor idősebb korában közelebbről is megismerte a könyveket és a könyvtárakat, a kezébe került egy Émile Zolának tulajdonított idézet, amelyben a Vádolok! szerzője valami olyasmit mondott a költészetről, hogy „mostanában ostoba libának látom a múzsámat; inkább prózaíró leszek”. Akár igaz, akár nem, Paulo úgy gondolta, hogy ez a mondat úgy hangzik, mintha éppen neki szólna, és elhatározta, hogy szó szerint követi. „Ezennel lezárom költői korszakomat − írta a naplójában −, hogy mostantól a színdaraboknak és a regényeknek szenteljem magam.” Mindent összegyűjtött, amit addig írt − ipari mennyiségű verset, mondókát és szonettet −, máglyát rakott belőlük a kertben, és meggyújtotta. Ha betartotta volna ígéretét, az hálátlanság lett volna a részéről a költészettel szemben. Ugyanis éppen egy vers volt az − a „Mulher de Treze Anos” („Tizenhárom éves nő”) −, ami kiemelte őt a névtelenségből a Santo Inácio 1200 tanulója között. Az ignácosok egyik nagy hagyománnyal rendelkező intézménye volt az Academia de Letras do Santo Inácio (röviden ALSI, „Szent Ignác Irodalmi Akadémia”), amelyet 1941-ben alapítottak, hogy fellendítse a diákok kulturális életét. Az ALSI rendezvényein gyakran jelentek meg a nemzeti kultúra nagy nevei, például olyan írók, mint Paulo Mendes Campos és Fernando Sabino, olyan neves költők, mint Bandeira és Drummond, valamint olyan keresztény gondolkodók, mint Alceu Amoroso Lima vagy Tristao de Athayde. Paulo

tizennégy évesen jelent meg először a Vitória Colegial, az ALSI hivatalos újságjának oldalain, egy rövid írással, ezen a címen: „Miért szeretem a könyveket”. Ebben egyértelműen az írók oldalán állt, akiket egészen drámaian festett le, mint valami szánalomra méltó lényeket, akik éjszakákat töltenek ébren, „étlen-szomjan, a kiadóktól kizsákmányolva”, hogy aztán elfeledve haljanak meg: Mit testesít meg egy könyv? A könyv semmihez sem hasonlítható kulturális tőke. A könyv az, ami ablakot nyit nekünk a világra. A könyvek segítségével úgy élhetjük át Don Quijote és Tarzan nagy kalandjait, mintha mi magunk lennénk a szereplők; nevethetünk D. Camilo vidám kis történetein, és együtt szenvedhetünk a világirodalom más nagy műveinek szereplőivel. Ezért szeretem a könyveket a szabadidőmben. A könyvek segítségével képezzük magunkat. Csupán a szemünk mozgatásával megtanulhatunk olyan elméleteket, amelyek alkotóik önfeláldozásába vagy akár életébe kerültek. Minden tankönyv egy lépés az ország dicsőséges jövője felé. Ez az oka annak, hogy a tanulás idejében is szeretem a könyveket. De mi kell ahhoz, hogy egy könyv a kezünkbe kerülhessen? Az írójuk önfeláldozása kell hozzá. Hány meg hány éjszakát töltöttek el álmatlanul, étlen-szomjan, elfeledve, olykor csak egy gyertya reszkető lángja mellett? Azután pedig a kiadóktól kizsákmányolva, elfeledve, méltatlanul elfeledve haltak meg. Mások mennyi akaratereje kellett hozzá, hogy szert tegyenek egy kis hímévre? Ezért szeretem a könyveket. Ez az írása megnyitotta az akadémia kapuit Paulo előtt: beválasztották a tagok közé, és azt a széket foglalhatta el, amelynek patrónusa nem más volt, mint a Hangyaboly szerzője. Néhány hónappal később az ALSI meghirdette minden évben megrendezett hagyományos verspályázatát. Paulo éppen akkor nézte meg Vittorio de Sica rendezésében az Egy asszony meg a lánya című francia-olasz filmet, és lenyűgözve jött ki a moziból. Az olasz Alberto Moravia La Ciociara című regénye alapján készült film Cesira (Sophia Loren) és tizenhárom éves lánya, Rosetta (Eleanora Brown) történetét meséli el, akiket a második világháború idején ellenséges katonák megerőszakolnak. És Rosettára gondolt, amikor hazaérve azonnal megírta a „Tizenhárom éves nő” című verset, hogy aztán benevezzen vele az akadémia pályázatára. Az eredményhirdetés napja olyan gyötrelmes volt, mint egy véget nem érő haláltusa. Paulo nem bírt másra gondolni, csak a versenyre. Az első három helyezett kihirdetése előtti estén legyőzte félénkségét, és megkérdezte az egyik zsűritagtól, egy portugáltanártól, hogy kire szavazott. Válasza hallatán kissé megkönnyebbült: − Rád, Átilára és Chamére szavaztam. Végül húsz verset választottak ki. Ezek közül Paulo ismerte az „Introduce” címűt, José Átila Ramostól, aki szerinte a nagy favorit volt. Nem zavarta, ha az osztálytársa győz. Ha csak a harmadik helyet megszerzi, már az is óriási dicsőség. Este kilenckor az előadóterem izgatott fiúktól hemzsegett, akik próbáltak szavazatokat szerezni, és latolgatták az esélyeiket. Azután hirtelen mindenki elhallgatott, és a síri csöndben a két tanárból és egy diákból (aki egyébként a későbbi popzeneszerző Sidney Miller volt) álló zsűri kihirdette, hátulról kezdve, a három győztest. Amikor Paulo meghallotta, hogy a harmadik helyezett a „Serpentina és Colombina” lett, a második pedig az „Introduce”, elvesztette minden reményét. Majdnem leesett a székről, amikor a zsűri kihirdette: − A győztes vers… a „Tizenhárom éves nő”, Paulo Coelho de Souza tollából, a zsűri egyhangú döntése alapján! Első helyezett! Nem akart hinni a fülének. A vékonyka fiú dobogó szívvel és remegő lábakkal ment végig a termen a tapsvihar közepette, hogy átvegye az oklevelet és a díjat, egy ezercruzeirós csekket − ami 2008-ban körülbelül nyolcvan reálnak felelne meg. Az ünnepség befejeztével az elsők között hagyta el a gimnázium épületét, hogy gyorsan hazamenjen, és most az egyszer jó hírt vigyen a szüleinek. A villamoson, Gáveába menet, gondosan kiválasztotta a szavakat, hogy megfogalmazza és begyakorolja, hogyan mondja el az apjának, hogy fölfedezte igazi és egyeden hivatását: író lesz. Meg is rémült, amikor a rózsaszín házhoz érve már a járdán belefutott Pedro doktorba, aki szokásos komor arcával várta, és mutatóujjával a karórájára bökött: − Már majdnem tizenegy óra van, és jól tudod, hogy ebben a házban szigorúan tízkor van a kapuzárás. De Paulónak ezúttal olyan adu volt a kezében, amivel képes volt meglágyítani apja kőszívét. Mosolyogva a magasba emelte a trófeát, amit az imént szerzett meg − az ezercruzeirós csekket −, és

mindent elmesélt, csak úgy áradtak belőle a szavak: a díjat, az egyhangú döntést, a több tucat pályázót, az elhivatottságát. De ez még nem az a pillanat volt, amikor a mogorva Pedro doktor ellágyult. Mintha meg sem hallotta volna a fia szavait, egy szempillantás alatt lehűtötte a lelkesedését: − Én jobban örülnék, ha jó jegyeket hoznál haza az iskolából. És ha nem ilyen későn jönnél haza. A remény, hogy legalább az anyja megünnepli vele a győzelmét, pillanatok alatt szertefoszlott. Amikor megpillantotta a bejárati ajtóban várakozva, neki is csillogó szemmel újságolta el mindazt, amit az apjának már elmondott: a díjat, az egyhangú döntést, a több tucat pályázót, az elhivatottságát. De nagyot kellett csalódnia, amikor Lygia is elismételte − noha a maga gyengédebb és finomabb módján − ugyanazt a mondókát, amit a férje: − Fiam, nem érdemes táplálni ezt a hiú ábrándot, hogy író lesz belőled. Nagyon jó, hogy írogatsz, de az élet nem ilyen. Nézd: Brazíliában hetvenmillió ember él, ebből több ezer író, de közülük egyedül Jorge Amado tud megélni a könyveiből. És Jorge Amadóból csak egy van. Végtelenül szomorúan, boldogtalanul hánykolódott az ágyában, alig bírta visszatartani a zokogást, és csak akkor tudott elaludni, amikor már virradt. A naplójába csak egy sort írt: „Anyu hülye. Apu meg korlátolt.” Amikor fölébredt, többé nem volt kétséges számára, hogy a családja mindent megtesz azért, hogy végleg meghiúsítsa azt, amit ő teátrálisan csak „életem egyetlen értelmének” nevez − vagyis azt a tervét, hogy író lesz. Most először ébredt rá arra, hogy bármilyen árat hajlandó megfizetni azért, hogy megvalósíthassa az álmát, még azt is, ha a szüleivel kell szembeszállnia. Márpedig Lygia és Pedro Queima Coelho fölvette a kesztyűt.

4. Carlinhos rémülten kiáltozik: „Gyorsabban, Paulo! Gyorsabban! Menekülj innen, mert megölted a fiút!”

Amikor befejezte a gimnázium első négy évét, 1962 végén az apja rákényszerítette Paulót, hogy a természettudományi szakra iratkozzon be, a bölcsész szak helyett, amit ő szeretett volna. A gimnázium negyedik évében szégyenteljes tanulmányi eredményt ért el, és az évvégén pótvizsgáznia kellett matematikából − mint valami rossz tréfa: éppen matematikából, amiben az apja olyan nagymenő volt, hogy Paulo minden vizsga előtt tőle kért segítséget. Végül sikerült átmennie a pótvizsgán ötössel, azaz egy ezreddel sem többel, mint ami ahhoz kellett, hogy ne bukjon meg és folytathassa a tanulmányait a Santo Inációban. Akkoriban a gimnázium két alternatívát kínált a diákjainak: aki a természettudományok terén akart elhelyezkedni, az a természettudományi szakra ment, aki pedig a humán tudományokat választotta, az a bölcsész szakra. Paulo esetében az történt, hogy kifejezett humán érdeklődése ellenére a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy mérnöknek tanuljon − ő pedig pocsék tanulmányi eredményeinek köszönhetően nem volt abban a helyzetben, hogy figyelembe vegyék az akaratát. De a saját szemszögéből nézve tulajdonképpen Pedro doktornak is megvoltak a maga objektív okai arra, hogy nagy reményeket fűzzön a fia jó útra téréséhez − ami a mérnöki tanulmányokat jelentette. És ezek az okok nem korlátozódtak a fiú élénk érdeklődésére nagyapja amatőr autószerelési kalandjai iránt. Kisebb kölyök korában gyakran kérte a szüleit, hogy vegyék meg neki a Mecanica Popular című magazin számait, amely az 50-es évektől kezdve nagy népszerűségnek örvendett, és praktikus ötletekkel látta el az otthon barkácsolókat a legkülönbözőbb területeken: a padlótisztítógép javításától kezdve a saját kézzel épített hajóig, sőt házig. Tíz-tizenegy éves kora körül olyan szenvedéllyel vetette bele magát a repülőmodellezésbe, hogy bármelyik apa meglátta volna benne a jövendőbeli repülőmérnököt. A különbség közte és a többi gyerek között csupán annyi volt, hogy míg a többiek csak játszottak a modellekkel, a már akkor is mindenben aprólékos Paulo megalapította a „Clubé Sunday”-t, aminek ő és belémi unokatestvére, Fred voltak a tagjai. És mivel a két klubtárs otthonát és repülőit háromezer kilométer választotta el egymástól, a klub tevékenysége abból állt, hogy följegyezték és megosztották egymással az újabb repülők adatait. A saját és a Fred által postán küldött információi birtokában Paulo minden hónap végén följegyezte egy füzetbe a klub híreit: a legújabb kis repülőgépek nevét és jellemzőit, az azonosítójukat, a szárnyfesztávolságukat, a vásárlásuk helyét és pontos dátumát, az összeszerelésük költségeit, és ha esetleg elveszett egy-egy, akkor az elvesztés helyét, idejét és okát is. Ezeknek az adatoknak az égvilágon semmi hasznuk nem volt, de Paulo szerint „jobb, ha rendben tartjuk a dolgokat”. Külön említést érdemelt, amikor a „Chiquita” nevű gép Gáveában nekiütközött egy falnak, és darabokra tört: „Ez a repülőgép csak egyetlenegyszer repült, de mivel hősiesen megsemmisült, ezennel neki adom a Harci Keresztet. Paulo Coelho de Souza, igazgató.” A repülőmodellezési láz hamar elmúlt, de rögtön átadta helyét egy másik hobbinak, ami még szebb reményeket keltett egy olyan apában, aki mérnököt akart nevelni a fiából: a rakétakészítésnek. Ő és az egyik osztálytársa a Santo Inációban, Renato Dias hónapokon keresztül minden szabadidejüket az új mániájuknak szentelték. Senki nem tudja, hogy honnan vagy kitől származott az ötlet − már maga Paulo sem emlékszik −, mindenesetre ők ketten órákat töltöttek hétközben a

Nemzeti Könyvtár asztalai mellett, olyan témákról szóló könyvek fölött görnyedve, mint a „sugármeghajtás”, az „éghető szilárd anyagok” vagy a „fémes üzemanyagok”. Vasárnaponként és ünnepnapokon a Coelho-ház előtti kis tér valóságos rakétakilövő állomássá változott. Ahogy azt már megszokhattuk, Paulo az események előtt mindig mindent papírra vetett. Aprólékos volt és pedáns, megcímzett hát egy új jegyzetfüzetet: „Űrhajózás − Az Űrrakéta-építési Program által teljesítendő feladatok”. Ebben pontosan följegyezte a könyvtári kutatással eltöltött időt, az építéshez felhasznált anyagokat és az üzemanyag típusát. A kilövés napján pedig elővett egy géppel írt űrlapot, amelyen az olyan adatokat, mint a dátum, a hely, a pontos idő, a hőmérséklet, a levegő páratartalma és a látási viszonyok, kézzel kellett kitölteni. A körülbelül húsz centiméter hosszú, kétszáz grammos alumíniumcsövekből készült, facsúcsú rakétákat olyan üzemanyaggal hajtották meg, amit ők maguk készítettek „cukorból, lőporból, magnéziumból és salétromsavból”. Miután ezt az elegyet összekeverték és a rakéta tartályába töltötték, a robbanószert egy kerozinnal átitatott kanóc segítségével gyújtották meg. A rakétáknak olyan hangzatos neveket adtak, mint Goddard I., II. és III. vagy Von Braun I., II. és III. − az űrhajóipar amerikai úttörője, Robert H. Goddard, illetve a második világháborúban Londont sújtó német repülőbombák feltalálója, Werner von Braun − aki később az amerikai űrprogram egyik atyja lett − tiszteletére. Ám hiába tervezték úgy, hogy a rakétáik tizenhét méter magasra repüljenek, egytől egyig csütörtököt mondtak A kilövések napján Paulo komoly előkészületeket tett a ház előtt: elkerített egy részt a járdán „a közönség számára”, a gödröt, amelyet a telefontársaság elfelejtett betemetni, valóságos lövészárokká változtatta, ahol a barátjával fedezékbe vonulhatott. A nagy eseményre meghívta az apját, a család alkalmazottait, sőt az éppen arra járókat is, hogy írják alá az űrlapokat mint a „kormány felügyelői”. De mindez az előkészület nem mutatkozott meg a rakéták teljesítményében. Soha egyik sem emelkedett pár centiméternél magasabbra, és a legtöbb egyszerűen fölrobbant anélkül, hogy megmoccant volna. Az űrhajós korszak éppoly hirtelen ért véget, amilyen hirtelen elkezdődött, és az űrhajózási program kevesebb, mint hat hónap után befejezte tevékenységét, még mielőtt elkészült volna a hetedik rakéta. Eltekintve ezektől a kisebb eltévelyedésektől − a következő múló szenvedélye a bélyeggyűjtés volt −, Pedro doktor elsőszülöttje egyetlen igazi álmot dédelgetett magában rendületlenül: hogy író lesz. Amikor betöltötte a tizenhatodik életévét, az apja, békülési szándékkal, fölajánlott neki egy repülőutat Belembe, ami Paulo számára éppoly vonzó paradicsom volt, mint Araruama. A szülinapos azonban egyszerűen nemet mondott, és kijelentette, hogy inkább egy írógépet szeretne. Az apa beleegyezett, és egy Smith Coronát ajándékozott neki, ami egészen addig elkísérte, amíg föl nem váltotta egy elektromos Olivetti, majd évtizedekkel később egy személyi számítógép. Híres közönye a tanulás iránt azt eredményezte, hogy már a természettudományi szak első félévében az osztály egyik legrosszabb tanulója lett, a tanév végén pedig megint épphogy átbukdácsolt a következő évfolyamba, a maga szerény 5,2-es átlagával. A bizonyítványát a szentestén mutatta meg otthon. Paulo soha nem tudta meg, hogy a rossz jegyei vagy a haja hosszáról folytatott vita miatt, mindenesetre 1963. december 25-én, amikor megérkeztek az első rokonok a karácsonyi vacsorára, az anyja szárazon közölte vele: − Már megbeszéltem az időpontot. 28-án elviszlek egy ideggyógyászhoz. Fogalma sem volt, hogy mit jelenthet ez − mi az ördög lehet az az ideggyógyász? −, de rémülten berontott a szobájába, és papírra vetette szigorú, már-már kegyetlen véleményét a családtagjairól: Ideggyógyászhoz kell mennem. A félelemtől jéghideg a kezem. De ez az idegesség segít, hogy jobban szemügyre tudjam venni a házat és azokat, akik benne laknak. Anyu nem azért büntet, hogy neveljen, hanem csak azért, hogy fitogtassa a hatalmát. Nem érti, hogy ideges vagyok és dühkitöréseim vannak, és mindig megbüntet emiatt. Ami nekem jó, arról azt gondolja, hogy fenyegetés, hogy ultimátum és hogy önzés. Pedig ő a mélységesen önző. Ebben az évben egyszer sem segített nekem, vagy csak nagyon ritkán. Apu korlátolt. Inkább a ház gondnokának kéne nevezni. Mert, akárcsak anyu, soha nem beszélget velem, és mindig csak a házzal meg a munkájával van elfoglalva. Borzalmas. Soniának nincs egyénisége. Mindenben követi anyut. De nem önző, és nem is rossz. Lassacskán kezdek megnyílni neki. Anyu egy barom. Állandóan komplexusokat ültet

belém. Egy barom, egy nagy barom. Apu szintén. A naplóból azután az is kiderül, hogy rettegése az ideggyógyász meglátogatásától alaptalan volt. A vizsgálat utáni napon éppen csak megemlíti a többi jelentéktelen esemény között: Tegnap pszichiáternél voltam. Bemutatkozó látogatás. Semmi említésre méltó. Láttam a Pobre Menina Rica („Szegény gazdag lány”) című darabot Carlos Lyrától és Vinícius de Moraestól, utána ettem egy pizzát. Úgy döntöttem, hogy irodalmi terveimet 1964-ről 1965-re halasztom. Várok, hogy érjek még egy kicsit. Igazság szerint, mivel nem bukott meg, a családi szabályok értelmében joga volt a vakációhoz, amit ebben az évben Belemben töltött. Az apai nagyszülőkkel, Cencitával és Cazuzával töltött szünidőnek volt egy nagy előnye az araruamai üdüléssel szemben. Akkoriban a postának hetekbe tellett, míg kikézbesített egy levelet és egy interurbán telefonbeszélgetésre órákat, sőt néha napokat kellett várni, a több mint háromezer kilométeres távolság Riótól kivonta a fiút a szülői ellenőrzés alól, és megmentette Lygia és Pedro váratlan látogatásaitól. A Rio de Janeiróban elképzelhetetlen kalandok − mint a sörözés, a biliárd vagy a házon kívüli alvás a három félárva unokatestvérrel, akiket a nagyapjuk nevelt − mindennaposak voltak a parái fővárosban. Olyan nagy volt az izgalom, hogy Paulo néhány nap leforgása alatt elvesztette a bicskáját, az óráját, a zseblámpáját, sőt még azt a Sheaffer’s golyóstollat is, amit az irodalmi pályázaton nyert pénzből vásárolt, és nagyon megbecsült. Egy szokása azonban itt is megmaradt: nem számított, hogy hány órakor feküdt le, az elalvás előtti utolsó félórát mindig a levélírásnak és az olvasásnak szentelte. A legkülönbözőbb típusú könyveket hozta magával a bőröndjében, Erle Stanley Gardner The Case of Calendar Girl (A naptáros hölgy esete) című krimijétől kezdve a XXIII. János pápa által 1963 márciusában kiadott Pacem in Terris című enciklikáig („ennek a könyvnek az olvasása jelentősen gyarapította ismereteimet szociális téren” − írta). Míg a barátainak oldalakat írt tele parái kalandjairól, az apjának küldött levelekben semmi másról nem esett szó, csak a pénzről. Soha nem fektetted be olyan jól a pénzed, mint ebbe az utazásba. Olyan jól szórakozom, mint még soha. De hogy az összes befektetett pénz hasznot hajtson, szükségem van még egy kis tőkére. Nem helyes, ha úgy költesz el 140 ezret egy utazásra, hogy nem szórakozom maximálisan. Ha nincs, akkor tárgytalan. De nem igazság, hogy minden pénzt a házra fordíts, miközben rövid életem csak úgy elillan. Úgy látszik, hogy Belém volt az a város, ahol nagy érzelmeket kellett átélnie. Három éve szintén a parái fővárosban vakációzott, és alkalma nyílt egy felkavaró kérdés tisztázására: voltaképpen hogy is születik a kisbaba? Paulo egyszer már összeszedte minden bátorságát, és föltette ezt a kérdést Ruinak, egy valamivel idősebb barátjának, de a megdöbbentően rideg válasz egészen kiforgatta magából: − Nagyon egyszerű: a férfi bedugja a farkát a nő puncijába, és amikor elélvez, otthagy egy magot a hasában. Ez a mag megnő, és ember lesz belőle. Nem hitte el. Soha meg sem fordult a fejében, hogy az apja képes lenne ilyen perverz dolgot művelni az anyjával. Mivel ez nem olyan téma, amiről levélben ír az ember, megvárta a szünidőt, hogy a legalkalmasabb embernél tudakozódjon: Fred nevű unokatestvérénél, aki nemcsak idősebb volt nála, de adni is lehetett a szavára. Az első adandó alkalommal, amikor négyszemközt tudott vele beszélni, szóba hozta a témát, és elmesélte riói barátja undorító verzióját. Kis híján asztmarohamot kapott, amikor meghallotta Fred szavait: − A riói barátodnak igaza van, valóban így történik. A férfi behatol a nőbe, és otthagy egy csepp spermát a hüvelyében. Minden ember így születik. Paulo haragra gerjedt: − Csak azért mondod ezt, mert neked nincs anyád, és nem kell elviselned ezt a nyomást. Te el tudod képzelni, hogy az apád behatol az anyádba, Fred? Te hülye vagy! Nem az ártatlanság elvesztése volt az egyetlen sokkhatás, ami Belemben érte. Ez a város volt a színhelye első találkozásának is a halállal. A karnevál szombatjának estéjén, amikor a Tuna Luso

Klub táncos összejöveteléről megérkezett a nagyszülei házába, összerándult a gyomra, amint meghallotta egyik nagynénje hangját: „Paulinho már tudja?” Cazuza nagypapa váratlanul halt meg, infarktus következtében. Paulót nagyon megrázta és lesújtotta a hír, ugyanakkor nagyon fontosnak érezte magát, amikor megtudta, hogy Lygia és Pedro, akik nem tudtak időben odaérni Belembe, őt nevezték ki a család képviselőjének a nagypapa temetésén. Addigra már szokásává vált, hogy magányosan adja ki magából az érzéseit, így hát elalvás előtt ezt írta a naplójába:

Február 8., szombat, karnevál Ezt az éjszakát nem követi nappal az öreg Cazuza számára. Zavartan és értetlenül állok ez előtt a tragédia előtt. Tegnap még jóízűen kacagott a vicceken, mára pedig minden elcsendesült. A nevetése többé nem sugároz boldogságot. Ölelő karjai, történetei a régi Rióról, tanácsai, bátorító szavai − mindennek vége. Az utcán vonulnak a szambaiskolák és a mókás autók, de mindennek vége. Még ugyanezen az éjszakán megírta „Recordacoes” (,,Emlékek”) című, három hosszú versszakból álló költeményét, amit a nagyapjának ajánlott. A kamasz fiú prózában és versben megénekelt bánata őszintének tűnt, de fájdalmába más érzések is vegyültek. Másnap még kint volt a holttest a fogadószobában, amikor Paulo többször is a paráznaság vétkén kapta magát, ha csak gondolatban is, persze: a temetésen az unokatestvérei lábszárát bámulta. Vasárnap délután eltemették Cazuzát − „elsőrangúan”, ahogy unokája írta a naplójában −, de húshagyó kedden, amikor még javában tartott a gyász, az unokatestvérek már belevetették magukat a városi klubéletbe. Ez a vakáció nemcsak az utolsó volt, amit Belemben töltött, de nagy vízválasztót is jelentett az életében. Az átélt élményein túl azt is tudta, hogy nagyon kemény tanévnek néz elébe. És mivel a tanuláshoz még annyi kedve sem volt, mint az előző években, nem volt nehéz ráébrednie, hogy meg vannak számlálva a napjai a Santo Inációban, ami persze maga után von bizonyos otthoni következményeket. És nemcsak a tanulmányait illetően gyülekeztek sötét felhők a feje fölött. A hónap végén, vakációja utolsó estéjén visszalapozott a naplójában ahhoz a naphoz, amikor meghalt a nagyapja, és apró, de olvasható betűkkel még odabiggyesztette a következő szavakat: „Ma gondolkodtam egy kicsit, és rájöttem egy szörnyű igazságra: kezdem elveszíteni a hitemet.” Ez nem volt új érzés. Az első vallási kétségei, akár a termeszek, amelyek némán, de kíméletlenül rágnak, a Santo Inácio lelkigyakorlatán jelentkeztek. Amikor megkísértette a szexuális vágy, azután pedig a bűntudat gyötörte, elfogta a pánik attól a lehetőségtől, hogy örök kínszenvedés lesz az osztályrésze a Ruffier atya által lefestett apokaliptikus lángok között. Ebben a lelkiállapotban fordult a naplójához, hogy megszólítsa Istent − még ha igazi keresztényhez nem illő, túlságosan kihívó hangnemben is: Te teremtetted a bűnt! A Te hibád, hogy nem teremtettél elég erősnek, hogy ellen tudjak állni! Te tehetsz róla, hogy nem tudtam megtartani a szavam! Másnap még jobban szenvedett, amikor elolvasta saját istenkáromló szavait. Elkeseredésében egy biztos helyre rejtőzött Eduardo Jardim nevű társával, és megszegve némasági fogadalmát, föltárta előtte a lelkét. Választása nem volt véletlen. Jardim-t a példaképének tekintette, mert okos volt, sokat olvasott és jó verseket írt anélkül, hogy exhibicionista lett volna. Az ő háza garázsában gyűlt össze rendszeresen egy kis csoport a Santo Inációból, aminek Paulo is tagja volt. Itt osztották meg egymással az olvasmányélményeiket. De mindenekelőtt sziklaszilárd vallási meggyőződése tette Jardim-t tökéletes hallgatóvá a háborgó lelkű barát számára. Elmesélte neki, hogy az egész a kételkedéssel kezdődött: ha Isten létezik, és ez az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette őt, akkor miért leli örömét az ő szenvedésében? És szép lassan, pontról pontra eljutott a nagy kérdésig, a kimondhatatlan kételyig: valóban létezik Isten? Félve az illetéktelen fülektől, Jardim közel hajolt hozzá, és mintha gyóntatószékben ülne, a fülébe súgta azokat a szavakat, amelyek úgy hatottak rá, mint a nyílt sebre szórt só: − Amikor kisebb voltam, és úgy éreztem, hogy megingott a hitem Istenben, különböző áldozatokat hoztam, hogy visszanyerjem. Kétségbeesetten imádkoztam, télen hideg fürdőket vettem,

de lassacskán tovább csökkent a hitem, nagyon lassan, míg végül teljesen eltűnt. Az én hitemnek vége. Ez tehát azt jelenti, hogy még Jardim is megadta magát. Bármennyire igyekezett is másra gondolni, nem tudta kitörölni a fejéből a törékeny kisfiú képét, aki a hideg fürdővel gyötri magát a tél kellős közepén azért, hogy Isten ne tűnjön el − de Isten egész egyszerűen rá se hederített! Paulo Coelho azon a napon meggyűlölte Istent. És ezt le is írta, hogy ne maradjon kétség az érzéseit illetően: Tudom, mennyire kockázatos gyűlölni Istent.

Egy banális epizód, ami a lelkigyakorlaton történt, még inkább megkeserítette a viszonyát Istennel és a pásztoraival. A Gáveai Ház és a Santo Inácio közötti úton Paulo észrevette, hogy a buszsofőr túl gyorsan vezet, és ezzel mindannyiuk életét veszélyezteti. Aggodalma percről percre nőtt, míg végül valóságos horrorfilmmé változott benne: ha a busz balesetet szenvedne és ő meghalna, akkor a lelke már délelőtt a Pokol tüzében égne. A félelem sokkal erősebb volt benne, mint a szégyen. Odament hát a jármű elejére, ahol a lelki vezető ült, és kibökte: − Ruffier atya, a sofőr túl gyorsan vezet. Nagyon félek, hogy meghalok. A pap éktelen haragra gerjedt, és a fiú arcától néhány centiméterre azt vicsorogta: − Te félsz, hogy meghalsz, engem pedig felháborít a gyávaságod. Ahogy telt-múlt az idő, a kételyek lassan átadták a helyüket a bizonyosságnak. Elkezdte gyűlölni a papokat („maradi banda”) és minden kötelességet, amit megköveteltek, legyen az vallási vagy iskolai jellegű. Úgy érezte, hogy becsapták a jezsuiták. A prédikációkra, amelyek azelőtt sziklaszilárd igazságoknak tűntek, most utólag úgy emlékezett vissza, mint „egy lassan adagolt méregre, aminek a hatására meggyűlöljük az életet”, ahogy a naplójában fogalmazott. És már bánta, hogy valaha képes volt komolyan venni ezt az üres fecsegést. „Én, idióta, tényleg elhittem, hogy az élet nem ér semmit − írta. − És mivel a halál mindig lesben áll, kénytelen voltam állandóan gyónni, nehogy véletlenül a Pokolba kerüljek.” A majdnem tizenhét éves Paulo rengeteg szenvedés és megszámlálhatatlan álmatlan éjszaka árán rátalált a bizonyosságra. Többé hallani sem akart az egyházról, a prédikációkról, a bűnről − semmi ilyesmiről. És esze ágában sem volt jó tanulóvá válni a természettudományi szak második szemeszterében, ami nemsokára elkezdődött. Ugyanilyen meggyőződéssel határozta el azt is, hogy mindent beleöl és minden energiáját belefekteti rögeszméjébe, amit immáron nem is a hivatásának, hanem a „szakmájának” nevezett: hogy író lesz. Egy félév több mint elegendő idő volt arra, hogy mindenki számára világossá váljon: a gimnázium teljesen értelmét vesztette számára. „Én, aki már eleve is rossz tanuló voltam, most pocsék tanuló lettem.” A jegyek a bizonyítványában arról tanúskodtak, hogy nem túlzott. Ő volt az osztály egyik sereghajtója, akinek minden egyes vizsgaidőszakban sikerült tovább rontania az átlagát. Az első havi vizsgákon nagy nehezen túllépte az ötös átlagot, egy rendkívül gyanús kilencesnek köszönhetően, amit kémiából kapott. Májusban visszaesett 4,4-re, de a vészriadót csak júniusban fújták meg, amikor 3,7-re romlott az átlaga. Ebben a hónapban hívták be Pedrot és Lygiát az iskolába, a fiuk ellenőrzőjével együtt. Nem romolhatnak tovább a jegyei. Egy pap fölolvasta a házaspárnak az ötödik paragrafust a Santo Inácio szabályzatából − amelyet egyébként minden szülőnek alá kellett írnia, amikor beíratta a fiát, és amely kimondja, hogy akinek a tanulmányi átlaga nem éri el a minimális követelményt, azt kirúgják −, és kertelés nélkül rátért a tárgyra. Ha Paulo a második félévben is így folytatja, akkor elkerülhetetlenül megbukik, ami egyben azt is jelenti, hogy tanulmányi pályafutásáról semmi nem mossa le azt a foltot, hogy kirúgták az ország egyik legnagyobb múltú gimnáziumából. Egyetlen módja volt, hogy elkerüljék az elbocsátást − és megőrizzék a látszatot, megspórolva ezzel a kellemetlenséget mind a diák, mind a szülei számára. A pap azt javasolta, hogy előzzék meg az elkerülhetetlen elbocsátást, és ők maguk keressenek a fiuknak másik iskolát. Azt is elmondta, hogy a Santo Inácio még soha nem tett hasonló gesztust. A kivételes ajánlat annak a ténynek köszönhető, hogy a szóban forgó diák nagyapja, az öreg Arthur Araripe Junior, azaz „Tuca mester”, a gimnázium legelső, 1903-ban indult évfolyamának a diákja volt. Pedro és Lygia a megaláztatástól összetörve tértek haza. Azt eddig is tudták, hogy a fiuk titokban dohányzik, a lehelete pedig gyakran árulkodott szeszesital-fogyasztásról, és egyes rokonaik már arról panaszkodtak, hogy Paulo rossz példát mutat a többi fiatalnak. „Ez a fiú veszélyes −

suttogták a nagynénik. − Rossz útra fogja terelni az összes nála fiatalabb unokatestvérét.” De amit Paulo „furcsa viselkedésének” neveztek, az egészen eddig a családon belül maradt. Ha viszont nyilvánosságra kerül, hogy rövid úton távozik a Santo Inacióból, akkor mindenki megtudja, hogy a szülei alkalmatlanok a fiuk nevelésére. És ha valóban úgy van, ahogy Pedro doktor szokta mondogatni, vagyis hogy a család ajánlólevele a fiúgyermek, akkor bizony a Coelho család joggal érezheti úgy, hogy folt esett a nevén. Bár abban a korszakban az általános nevelési elveknek szerves része volt a fizikai bántalmazás, Pedro és Lygia soha nem emeltek kezet Paulóra, de a kiszabott büntetéseikben szigorúak voltak. Amikor az apja bejelentette döntését, hogy a Colégio Andrewsba íratja be − ahol persze folytatni fogja természettudományi tanulmányait −, azt is közölte, hogy a jövőben megvonják tőle az üdüléseket, és a zsebpénzét is fölfüggesztik egy időre. Ha pénzre van szüksége, hogy cigarettát és sört vegyen magának, akkor keressen magának munkát. Noha az iskolaváltás egyfajta büntetés volt, a dolog mégis fordítva sült el, Paulo ugyanis nagyon élvezte a változást. Az Andrews, világi iskola lévén, sokkal liberálisabb szellemben működött, mint a Santo Inácio, ráadásul koedukált intézmény volt, ami új színt vitt a hétköznapokba: a lányokat. Ezenkívül voltak még itt politikai viták, moziszakkör, sőt egy amatőr színjátszókör is, amihez azonnal csatlakozott, még mielőtt megismerte volna az összes tanárt. Egy évvel korábban már tett egy kalandos kirándulást a dramaturgia világába: a halottak napi hosszú hétvégén azzal az elhatározással zárkózott be a szobájába, hogy ír egy színdarabot. Csak ebédelni és vacsorázni jött ki, és a szüleinek azzal magyarázta a barikádot, hogy az év végi vizsgákra készül. Négynapi munka után tett pontot az O Feio (A csúf) című színdarab végére, amelyre nem kis nagyképűséggel csak úgy utalt, mint „egy Aluísio Azevedo-féle petit guignol”-ra, és amelynek szinopszisát leírta a naplójába: Ebben a színdarabban a társadalom rossz oldalát mutatom be. A történet egy visszautasított ifjúról szól, aki öngyilkos lesz. A cselekményt sziluettek jelenítik meg miközben négy mesélő szóban adja elő a szereplők érzelmeit és tetteit. Az első és a második felvonás közötti szünetben a nézőtér földszintjén valaki egy nagyon lassú bossa novát énekel, aminek a szövege az első felvonáshoz kapcsolódik. Kitaláltam egy jó rendezést. Még ebben az évben elő fogjuk adni itthon, a télikertben. De a kritikai érzéke végül erősebbnek bizonyult a hiúságánál, és egy hét múlva összetépte első dramaturgiai próbálkozását, amelynek mindössze öt szót szentelt a naplójában: „Pocséknak találtam. Írok egy másikat. És a Teatro Amador do Colégio Andrewshoz (röviden TACA, „Az Andrews Gimnázium Amatőr Színháza”) dramaturgként csatlakozott, 1964-ben − persze az itt írt drámáit sem adták ki, ahogy a többit sem. A tanulmányaival, a tanárokkal, a vizsgákkal továbbra sem sokat törődött. Ha nagy ritkán mégis említést tett róluk a naplójában, ezek mindig rövid, negatív jegyzetek voltak, és a teljes reménytelenségről árulkodtak: „a tanulás rosszul megy, bukásra állok geometriából, fizikából és kémiából”; „nem bírom a kezembe venni a tankönyveket: bármi képes elvonni a figyelmemet, a leghülyébb dolog is”; „egyre hosszabbnak tűnnek a tanórák”; „esküszöm, nem tudom, mi történik velem, ez leírhatatlan”. Annak beismerése, hogy rosszul megy neki a tanulás, korántsem fedte az igazságot. Megállíthatatlanul haladt lefelé a lejtőn. Októberben, amikor már csak két hónap volt hátra az év végéig, minden jegye, minden tantárgyból, ötösnél rosszabb volt. Az apja úgy döntött, itt az ideje, hogy szorosabbra fogja a gyeplőt, és beváltotta a fenyegetését: szerzett egy állást a fiának az unokatestvérénél, Hildebrando Góes Netónál, és Paulo ellenőr lett egy vállalatnál, amely Rio de Janeiro kikötőjének medrét takarította. A fizetése még arra sem volt elég, hogy finanszírozza belőle az utazást és a cigarettáit. Az órák után mindennap hazarohant, megebédelt, és már szaladt is a buszhoz, amely elvitte Santo Cristóba, Rio központi kerületébe, a rakpartra. Onnan vontatóhajón tette meg az utat a kotrógéphez, ahol egy kis táblával a kezében azzal töltötte a napjait, hogy ahányszor a gép kikotorta és egy dereglyébe gyűjtötte a szemetet a tenger fenekéről, rajzolt egy ikszet. Tökéletesen haszontalannak és reménytelennek tűnt számára ez a munka, és egy jól ismert történetre emlékeztette: a görög Sziszüphosz mítoszára, amelyben a címszereplőnek egy követ kell fölfelé görgetnie a hegyen, de amikor fölér a csúcsra, a kő mindig visszagurul, és állandóan kezdheti újra az egészet. „Ez egy olyan munka, aminek soha nincs vége − írta a naplójában. − Amikor már azt hinném, hogy vége, kezdődik elölről az egész.” A büntetés azonban nem vezetett eredményre. Továbbra is rosszul tanult, és amikor megtudta, hogy fennáll a veszélye, hogy megbukik, hanyagul odavetette a naplójába: „Egy barátom azt mondta, hogy

pótvizsgáznom kell matematikából − írta. − De hát olyan szép a reggel, olyan zenei, hogy jókedvem van. Ó, Istenem, milyen szép az élet. Micsoda élet, Istenem.” Az év végi bizonyítvány sajnos megfelelt az általános várakozásnak: 4,2-es átlaga azt vonta maga után, hogy minden tantárgyból pótvizsgáznia kell. Paulo napról napra közönyösebbnek mutatkozott a világ iránt. Szó nélkül tűrte a kikötői munkát, és az sem izgatta, hogy karácsonyra csak egy szerény bicskát kapott a szüleitől. Nem érdekelte semmi más, csak a könyvek, mindegy, hogy regényről, színdarabról vagy versről volt szó. Igen: hónapokkal azután, hogy szakított a költészettel, ismét bőszen verselt. Hosszas töprengés után úgy döntött, hogy nem szégyen verset írni, amíg nem érkezik el az ideje, hogy papírra vesse a regényét. „Hogy találjak témát, hogy regényt írhassak! A francba, hogy nem bírok kitalálni egy jó kezdést, és nincs elég türelmem a folytatáshoz − dohogott, azután végül így fejezte be: − És mégis ezt a hivatást választottam magamnak.” Ahogy lassacskán kezdte megszokni a gáveai szomszédokat, fölfedezte, hogy más fiatalok is vannak ott, akiket érdekelnek a könyvek és az irodalom. Meg is alapították irodalmi klubjukat, amit, mivel tizenöten voltak, Rota 15-nek kereszteltek el. A „Rota” a Coelho-ház utcáját, a Padre Leonel Franca utcát keresztező Rodrigo Otávio utca kezdőbetűiből született, itt gyűltek össze ugyanis a csoport tagjai. Paulo Coelho olyan termékeny költőnek bizonyult, hogy amikor a Rota 15 elhatározta, hogy kiad egy verseskötetet, egy tizenhárom versből álló gyűjteménnyel járult hozzá (köztük a díjazott „Tizenhárom éves nő”-vel), amelynek a végén ott állt az önéletrajza: „Paulo Coelho 1962-ben kezdte irodalmi pályafutását rövid történetekkel, később áttért a költészet műfajára. 1963-ban tagja lett a Santo Inácio Irodalmi Akadémiának, és ugyanebben az évben el is nyerte az intézmény legrangosabb díját.” A Rota 15 botrányos véget ért, amikor Paulo megvádolta a pénztárost, hogy elsikkasztotta a klub pénzét, hogy elmehessen a francia popdíva, Francoise Hardy koncertjére, aki Rióban lépett föl. Annál már nagyobb költőnek tartotta magát, hogy a kerületi és az iskolai lapokban jelenjen meg. Olyan önbizalma volt, mint valami tapasztalt, befutott költőnek, és úgy érezte, eljött az ideje, hogy magasabbra szárnyaljon. Az volt az álma, hogy megjelenjen róla egy dicsérő vélemény − vagy legalább idézzenek tőle valamit − a Correio da Manha című napilap tekintélyes „Escritores e Livros” („írók és könyvek”) című irodalmi rovatában, amelyet a pernambucói José Condé vezetett hetente. A komor Condé − aki a Civilizacao Brasileira Kiadó által kiadott Os Sete Pecados Capitais („A hét főbűn”) című gyűjtemény egyik szerzője volt, olyan nagy nevek társaságában, mint például Guimaraes Rosa, Otto Lara Resende, Carlos Heitor Cony és Lygia Fagundes Telles − képes volt egyetlen bekezdéssel híressé tenni vagy ellehetetleníteni az írókat. Paulo csodálta Condé száraz stílusát, és abban reménykedett, hogy a kritikus éles szeme majd fölfedezi a rejtett tehetséget az írásaiban. A Rota 15 által kiadott antológiát újabb költeményekkel gazdagította, gondosan legépelte őket, és a szépen összefűzött köteget elküldte a Correio szerkesztőségének. A következő szerdán, az „Escritores e Livros” megjelenésének napján, izgatottan rohant az újságoshoz, hogy elolvassa, mit írt róla Condé. Annyira meglepődött, hogy kivágta a cikket, beragasztotta a naplójába, és ezt jegyezte fölé: „Egy hete írtam J. Condénak, és elküldtem neki a verseimet, hogy kikérjem a véleményét. Ma pedig ez jelent meg az újságban.” Felháborodását az a tízsoros utóirat váltotta ki, amely az író rovata mellett állt: Szeretném emlékeztetni a merész ifjakat, akik mindenáron megakarják jelentetni a könyveiket, Carlos Drummond de Andrade példájára, aki tizenöt év alatt mindössze három kis kötetet publikált, száznegyvennégy verssel… Továbbá megemlíteném azt a kritikust, aki egyszer elmesélte, hogy Ernest Hemingway nem kevesebb mint húsz alkalommal írta át rövid remekművét, melynek címe Az öreg halász és a tenger. Paulo magára vette a célzást, és letaglózta a vélemény nyersesége. Nemrég még boldogan hálát adott az Istennek, amiért fölfedezte a hivatását, magabiztosságát azonban most felváltotta a kínzó kétely. „Lehet, hogy makacskodás a részemről ragaszkodni az írói hivatáshoz? − tűnődött. − Lehet, hogy nem is vagyok írónak való?” De rögtön elvetette a bizonytalanságot. A barátjára gondolt, aki télen hideg fürdőt vett, hogy ne veszítse el a hitét Istenben, és elhatározta, hogy habozás és csüggedés nélkül fölveszi a harcot, hogy megvalósítsa az álmát. Megviselte Condé támadása, de nem volt hajlandó megadni magát. Egész nap másra se gondolt, csak az irodalmi rovatra. Végül azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy este megnézte a tévében a híres amerikai Dr. Kildare című sorozat aznapi

epizódját (a sorozat egy fiatal orvos kalandjait mutatta be, Richard Chamberlain alakításában, egy nagy kórházban). De még véget sem ért az epizód, amikor kikapcsolta a készüléket, és már írta is a naplójába: A Dr. Kildare mai részében a kórház igazgatója azt mondja az orvosnak: „Nem kellett volna megpróbálnom megváltoztatni az életedet, Jim. Mindannyian születünk valamire. ” Ezeket a szavakat az írói hivatásra vonatkoztattam, és elhatároztam, hogy író leszek. Saját elhatározásán föllelkesülve megírta Rudyard Kipling Ha… című költeményének paródiáját, az angol nyelvű eredeti (if…) alapján: Ha képes vagy kérni baráttól és ellenségtől még egy lehetőséget Ha képes vagy úgy meghallani egy „nem”-et mintha az épp „talán”-t jelentene Ha képes vagy egészen lentről indulni, és még így is megbecsülni azt a keveset, ami megadatott Ha képes vagy minden pillanattal kiteljesedni és a csúcsra jutni anélkül, hogy a hiúság eluralkodjon feletted Akkor végül íróvá leszel Miután ilyen magasságokban szárnyalt, semmi kedve nem volt leszállni a földre, hogy az Andrews iskolapadjában találja magát. Annyira, hogy támadt egy ötlete, amit ha sikerül megvalósítania, jó pár évre megszabadul a gimnáziumtól: elnyer egy tanulmányi ösztöndíjat, és elhagyja az országot, ahogy több osztálytársa tette. A szüleiben felébredt a remény, amikor látták, hogy jelentkezik az American Field Service nevű kulturális csereprogramra, ami akkoriban nagyon divatos volt. Az iskolai jegyei alapján nem volt teljesen tehetségtelen angolból (a többi tantárgyhoz képest ez mindig viszonylag jól ment neki), és ez már fél siker volt az ösztöndíj elnyeréséhez vezető úton. Két héten keresztül minden szabadidejét azzal töltötte, hogy előkészítette a pályázathoz szükséges iratokat: iskolai igazolásokat, útlevélképeket, bemutatkozó leveleket. Amikor elkezdődtek a vizsgák, heten pályáztak egy helyre, aztán négyre csökkent a számuk, az utolsó, döntő vizsgára pedig már csak Paulo maradt, és még két társa. Ez egy szóbeli interjú volt egy amerikaival − természetesen angol nyelven. A vizsga napján olyan ideges volt, hogy amikor leült a vizsgáztatóval szemben − aki egy vele egyidős lány volt −, hirtelen úgy érezte, mintha ököllel gyomorszájon vágták volna. Félretette eretnekségét, és magában azért fohászkodott az Istenhez, hogy téves riasztás legyen. De nem az volt: asztmás rohamot kapott. Száraz zörej hallatszott a tüdejéből, miközben tágra nyílt szemekkel kutatott a zsebeiben, hogy elővegye a spray-jét. Próbált beszélni, de nem volt hangja, csak valami néma sóhaj jött ki belőle. Az amerikai lány rémületében megmerevedett, és nem tudta, mit tegyen. Néhány perc múlva elmúlt a roham. Paulo összeszedte magát, és sikerült befejeznie az interjút, de rossz előérzettel távozott: „Azt hiszem, az asztma mindent elrontott.” És valóban: amikor már csak egy hónap volt hátra az indulásig, megérkezett a távirat, amelyben közölték vele, hogy nem őt választották. Paulót nem törte össze a vereség, amit mellesleg nem a saját rossz szereplésének tulajdonított, hanem annak a ténynek, hogy az édesanyja korábban már járt az Egyesült Államokban. „Szerintem olyan embereket akartak, akiknek még a rokonai sem fordultak meg soha az Egyesült Államokban − írta, és gondolatmenetét a savanyú a szőlő állapotra utaló kijelentéssel fejezte be: − Ezek azt hiszik, legalábbis én úgy értelmezem, hogy túlságosan intellektuális vagyok Amerikához.” Ekkor történt az is, hogy megjelent az életében egy új és mindent elsöprő szenvedély. És ezúttal hús-vér szenvedélyről volt szó, egy barna szemű, hosszú lábú, Márcia névre hallgató szenvedélyről. Paulo tizenhét évesen még mindig soványabb és alacsonyabb volt, mint a brazil átlag. Ötven kilót nyomott, ami legalább tíz kilóval kevesebb volt, mint az ideális testsúly az ő 1,69 méteres magasságához, és ez egyébként későbbi élete során sem változott. És saját tárgyilagos véleménye szerint sem volt szép kamasz: „Csúnya voltam, sovány, híján minden bájnak, aki képtelen fölhívni magára a lányok figyelmét − ismételte el többször is élete során a különböző interjúkban, apró kifejezésbeli változtatásokkal. − A külsőm miatt kisebbségi komplexusom volt.” Míg a fiúk többsége

rövid ujjú pólóban járt, hogy mutogassa az izmait, ő mindig hosszú ujjú inget hordott, ami eltakarta keskeny vállát és sovány karját. Kopott és − az akkori divat szerint − vékony lábszárára tapadó farmerjét a termetéhez képest aránytalanul nagy bőrövvel fogta össze. Az összhatást tetézte a fémkeretes, színes lencsés szemüveg, amely évekkel később a beatle John Lennon védjegye lett. Hosszú haja eltakarta a fülét, és majdnem a válláig ért, ráadásul az utóbbi időben ritkás bajuszt is növesztett, meg egy kis szőrcsomót az alsó ajka alatt, egyfajta mini-kecskeszakállt. A nála egy évvel fiatalabb Márcia majdnem a szomszédja volt, ugyanis a Rodrigo Otávio és a Padre Leonel Franca utca sarkán lakott. Ő is az Andrewsba járt, és tagja volt a Rota 15-nek. Világos, egyenes hajával, pisze orrával és hatalmas szemeivel, szülei és bátyja szigorú őrködése ellenére, kacérnak számított, ezért az osztályban zsongtak körülötte a fiúk. A jövendőbeli bestselleríró önbizalma a béka feneke alatt volt, így hát észre sem vette, hogy a lány különös tekintettel néz rá. Elsősorban olyankor, amikor az osztály másik „értelmiségijével”, Alcides Linsszel, azaz Cidinhóval vitázott filmekről, könyvekről és színdarabokról. Noha a többség nem volt tisztában a szó jelentésével, majdnem mindenki „egzisztencialistának” képzelte magát. Paulo nem hordott divatos ruhákat, nem volt erős, és nem volt autója, de Márcia elolvadt, amikor meghallotta, ahogy könyvekből idéz vagy híres költők verseit szavalja. Neki halvány fogalma sem volt a lány vonzalmáról, amíg az magához nem vette a kezdeményezést. 1964. december 31-én éjszaka Paulo szomorú mondattal zárta naplóját: „Ma van az utolsó napja az 1964-es évnek, ami az éjszakába rejtett kiáltással végződik. Ezt az évet keserűség koronázza.” Ilyen búskomor hangulatban csatlakozott a barátaihoz két nappal később, egy szombati napon, hogy megnézze az énekesnő Nara Leao Opiniao (Vélemény) című koncertjét, az Aréna színházban, a Copacabanán. A társaság szétszóródott a nézőtéren, és úgy esett, hogy ő éppen Márcia mellé került. Amikor elaludtak a fények, és Nara kellemes hangján megszólaltak a „Peba na Pimenta” első sorai Joao do Valétól, a lány egyszer csak leheletfinom érintést érzett a kezén. Oldalra sandított anélkül, hogy elfordította volna az arcát, és látta, hogy Paulo keze az övén pihen. Azonnal a fiú ujjai köré fonta az ujjait, és finoman megszorította a kezét. Erre ő annyira megijedt, hogy az első pillanatban pánikba esett: mi van, ha rátör az asztma? De nem, megnyugodott. „Biztos voltam benne, hogy Márcia kezét Isten vezette az enyémhez − emlékezett vissza később. − És ha valóban így történt, miért küldene rám egy asztmás rohamot?” És olyan nyugodtan lélegzett, akár a többi halandó, miközben egymásra találtak szerelmükkel. A koncert végén Nara Leaónak többször is el kellett énekelnie a címadó dalt, Zé Kéti tiltakozását a katonai diktatúra ellen, amely kilenc hónapja kezdődött Brazíliában. A párocska, még mindig kéz a kézben, kihasználta a sötétséget, kilopakodott a nézőtérről és az egész épületből. Még az utcán is hallották, ahogy Nara az Opiniao kezdő sorait énekli, a negyedik ráadásként: Megverhettek és elfoghattok, Kiéheztethettek egészen Nem változik a véleményem: Erről a dombról soha el nem mozdulok. Levették a cipőjüket, és mezítláb, kézen fogva járkáltak a Copacabana homokjában. Paulo átölelte és meg akarta csókolni, de Márcia finoman elutasította: − Engem még soha nem csókoltak szájon. Paulo erre egy öreg Don Juan természetességével reagált: − Ne aggódj, én már sok lánnyal csókolóztam. Tetszeni fog. A fülledt riói éjszaka csillagos ege alatt a két füllentő hosszan megcsókolta egymást, és erre a csókra több mint negyven év után is mindketten nosztalgiával emlékeznek vissza. Ennél jobban nem is kezdődhetett volna az 1965-ös év, az biztos. A Márciával folytatott szerelmi viszony olyan lelki nyugalmat hozott az életébe, amilyet azelőtt soha nem tapasztalt, még legjobb araruamai és belémi pillanataiban sem. A fellegekben járt, és az sem szegte kedvét, amikor megtudta, hogy nem ért el helyezést az Instituto Nacionál do Mate („Nemzeti Mate Intézet”) verspályázatán. „Kit érdekel, hogy egy díjjal több vagy kevesebb − írta felhőtlen jókedvvel −, ha egy olyan nő szeret, mint Márcia?” A naplójában most teljes oldalakat rajzolt tele a szerelem nyilával átlőtt szívekkel, benne kettőjük nevével. De a boldogság rövid életű volt. Még véget sem ért a nyár, amikor Márcia szülei megtudták,

hogy ki a lányuk új udvarlója, és szigorúan kijelentették: ezzel nem járhat. És amikor a lány meg akarta tudni a tiltakozás okát, az anyja meglepő őszinteséggel felelte: − Először is nagyon csúnya. Nem értem, hogy egy ilyen szép kislány, mint te, mit eszik ezen a csúnya, rogyadozó járású fiún. Te olyan lány vagy, aki szereti a táncos összejöveteleket, ő pedig nem is tud táncolni, és nem meri fölkérni a lányokat. Csak a könyvek érdeklik. Ráadásul olyan beteges, nem is tudom… Márcia azt felelte, hogy Paulo igenis egészséges. Igaz, hogy asztmás, akárcsak több millió társa, de ez gyógyítható, és nem torzítja a jellemet. Az anyja azonban azt gondolta: lehet, hogy az asztma gyógyítható, de mi van, ha más betegségekben is szenved, amik viszont ragályosak: − Én már azt is hallottam róla, hogy egzisztencialista és kommunista. És ezennel lezárom a témát. De a lány számára még korántsem volt lezárva az ügy. Mindent elmesélt a szerelmének, és elhatározták, hogy fölveszik a harcot. Elkezdtek titokban találkozgatni, közös barátaik lakásán, de biztonságos helyek hiányában igen ritkán nyílt alkalmuk az intimitásra − általában a Rodrigo de Freitas-tó vízibiciklijein. És bizonyos határokat soha nem léptek át. Paulo csak megjátszotta a természetességet, valójában addig mindössze egy szexuális élménye volt, hónapokkal azelőtt. Kihasználva szülei távollétét, akik moziba mentek, sikerült rávennie Madalenát, a csinos új alkalmazottat, hogy menjen föl a szobájába. Bár még csak tizennyolc éves volt, Madá elég tapasztalot szerzett már ahhoz, hogy Paulo igen szép emlékeket őrizzen első ilyen éjszakájáról. Amikor a lány szülei megtudták, hogy még mindig találkozgat „azzal az alakkal”, megerősítették a felügyeletét, és megtiltották, hogy telefonon beszéljen Paulóval. De hamar rájöttek, hogy mindketten elrejtettek egy ébresztőórát a párnájuk alá, hogy hajnali négykor fölébredjenek, és az éjszaka leple alatt szerelmes szavakat suttogjanak egymásnak a fülükre tapasztott telefonkagylóba. Az engededenségért még keményebb büntetés járt: egy hónap szobafogság. De Márcia nem adta föl: a bejárónő segítségével levélkéket küldözgetett a szerelmének, amelyekben megbeszélték, hogy mikor jöjjön Paulo az utcának arra a részére, ahonnan láthatja a lányt az őt fogva tartó szoba ablakában. Egyik reggel pedig, amikor fölébredt és kinézett az ablakon, az utca aszfaltján megpillantott egy óriási betűkkel fölfestett szerelmi vallomást: ,,M: szeretek. P.” Amikor letelt a büntetés, az anyja újra elővette a témát: Paulo nem hozzá való, ebből a kapcsolatból nem lesz semmi, ez a fiú egy jövőtlen senkiházi. A lány csökönyösen azt felelte, hogy nem és nem, nem hajlandó véget vetni a kapcsolatnak Azt tervezi, hogy majd feleségül megy Paulóhoz. Amikor ezt meghallotta az egyik nagynénje, elkezdett arra célozgatni, hogy egy ilyen törékeny fiú talán arra sem alkalmas, hogy eleget tegyen a házastársi kötelességének. „Tudod, miről beszélek, ugye, kedvesem? − kérdezte a nagynéni. − Házasság, szex, gyerekek… Ki tudja, élhet-e normális életet egy ilyen csenevész fiú?” Márciát nem érdekelték a fenyegetések Amint letöltötte a büntetését, újra elkezdett találkozgatni Paulóval. És megtalálták az ideális helyet is: a Nossa Senhora da Conceicao-templomban, amely közel volt az otthonaikhoz. Soha nem egymás mellett ültek, hogy ne keltsenek gyanút, hanem egymás mögött, és úgy sugdolóztak. De bármennyire vigyáztak is, Márcia apja egyszer rajtakapta őket, és üvöltve vonszolta végig az utcán a lányát, azután, már otthon, kimérte rá az elkövetett bűnnel arányos büntetést: egy alapos verést, szíjjal. De a lány ezek után is kitartott a szerelme és elhatározása mellett, hogy feleségül megy az ő elvarázsolt hercegéhez. Ám nemcsak az ő szülei ellenezték ezt a kapcsolatot: Paulo szülei sem voltak elragadtatva a fiuk választásától. Mivel a barátai házában megszokottak voltak a házibulik, Paulónak sikerült megtörnie szigorú szülei ellenállását, és ő is szervezett egyet. Katasztrofálisan sikerült. Amikor Pedro doktor meglátta, hogy a fia összetapadva táncol a barátnőjével, karba tett kézzel odaállt melléjük, és addig bámulta őket, amíg Márcia szégyenében abba nem hagyta a táncot, hogy csatlakozzon a barátnőihez. És ugyanígy tett a többi fiatallal is. Aki tánc közben az arcát a másikéhoz tapasztotta vagy a dereka alá csúsztatta a kezét, az megtapasztalhatta ugyanezt a goromba bánásmódot: a férfi karba tett kézzel odaállt a pár mellé, és akkor lépett odébb, amikor a pár észbe kapott, és „viselkedni” kezdett. Ráadásul a házigazda utasítása szerint az egész buliban tilos volt alkoholt fogyasztani − és ez alól nem volt kivétel még egy ártatlan söröcske sem. Ez hozta magával, hogy az első házibuli egyben az utolsó is volt a Coelho család rózsaszín házában. Ám semmi, de semmi, még az apja igyekezete sem tudta elrontani Paulo boldogságát. Közeledett azonban Márcia születésnapja, és még két hónapja sem jártak együtt, amikor a lányt beszélgetni hívta az anyja. Mivel az erőszakos pedagógia kudarcot vallott, egészen mással állt elő:

− Ha véget vetsz a kapcsolatodnak ezzel a fiúval, kiválaszthatod Rio legjobb butikját, és megvehetsz magadnak minden ruhát, amit csak akarsz. Az anya tudta, hogy rátapintott a lánya gyenge pontjára − a hiúságára −, de Márcia első reakciója az volt, hogy ez az ajánlat elfogadhatatlan, „óriási zsarolás”. Ám hosszas töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy ő már eleget bizonyította a szerelmét. És az igazat megvallva, mindketten tudták, hogy hiú ábránd, ha azt képzelik, hogy sikerülhet a szülői akarat ellenére folytatni ezt a viszonyt. Mindketten kiskorúak, nem függetlenek: milyen jövőjük lehet együtt? Ha már úgyis meg kell adnia magát, legalább kapjon érte valamit: beleegyezett hát. Paulo zokogott, amikor elolvasta Márcia szakító levelét, és a naplójában megörökítette csalódottságát, amiért nem élhette meg a lánnyal Rómeó és Júlia szerelmi tragédiáját: „Egy ilyen ember, mint én, aki arról álmodozott, hogy Gáveát brazil Veronává változtatja, nem érhet szomorúbb véget, mint hogy lecserélik két ruhára.” Amint elhagyta a Nagy Szerelem − így, csupa nagy kezdőbetűvel emlegette Márciát a naplójában −, ismét depresszióba esett. A szülei annyira aggódtak a fiuk állapota miatt, hogy megenyhültek, és úgy döntöttek, hogy kivételt tesznek: noha a tanulmányai miatt eltiltották az araruamai vakációtól, most mégis ott töltheti a karnevált az unokatestvéreivel. Paulo péntek este érkezett busszal a városba, és szótlanul, búskomoran töltötte el a hétvégét − még ahhoz sem volt kedve, hogy megnézze magának a lányokat a bulikban. Hétfő este elfogadta három barátja meghívását egy kis sörözésre, a José nagybácsi háza közelében lévő kocsmába. Amikor már jelentős mennyiségű sört fogyasztottak, az egyik fiúnak, Carlinhosnak, támadt egy ötlete: − A szüleim elutaztak, és a kocsi ott áll a garázsban. Ha valamelyikőtök tud vezetni, tehetnénk egy kört a városban. Paulo keze ugyan még soha nem érintett volánt, mégis belement a kalandba: − Én tudok. Azonnal kifizették a számlát, elmentek Carlinhos házához, és elvitték az autót. Amikor a négy fiú a főút felé haladt, ahol a szambaiskolák vonultak, egy hirtelen áramszünet miatt teljesen kialudtak a város fényei. A sötétség ellenére Paulo tovább vezetett a gyalogosok és a felvonulók kavalkádja közepette. Hirtelen észrevette, hogy egy karneválozó társaság egyenesen az autójuk felé halad. A váratlan helyzetben nem tudta, hogy cselekedjen, rémülten elkapta a kormányt, és gyorsított. És akkor az egyik társa fölkiáltott: -Vigyázz a fiúra! De már késő volt. Mindannyian érezték az erős puffanást az autó elülső lökhárítóján, de Paulo egyre csak gyorsított, miközben társai hátrafelé néztek, és rémülten kiáltoztak: − Gyorsabban, Paulo! Gyorsabban! Menekülj innen, mert megölted a fiút!

5. Paulo lefejezi a szomszédok kecskéjét, hogy jóllakassa a halál angyalát, és telefröcsköli vérrel a ház falát A kisfiú Luís Cláudio volt, Claudinho, a szabó Lauro Vieira de Azevedo fia. Hétéves volt, és az Oscar Clark utcában lakott, közel ahhoz a házhoz, ahol Paulo a szünidejét töltötte. Az ütközés ereje olyan nagy volt, hogy a kisfiú messzire repült, szétnyílt a hasa, és kilógtak a belei. Eszméletlen állapotban szállították a Casa de Caridade (Szeretetház) nevű kórházba, Araruama egyetlen kórházába, ahol megállapították, hogy az ütés szétroncsolta a lépet. Hogy ne vérezzen el, az ügyeletes orvos vérátömlesztést végzett rajta, de a vérnyomása rohamosan csökkent. Claudinho élet és halál között volt. A gázolás után Paulo és barátai nem segítettek a kisfiún, és teljes sebességgel elmenekültek a baleset helyszínéről. Visszavitték a járművet Carlinhos házának garázsába, és a még mindig sötét városban elmentek Maurícióhoz, aki szintén velük kocsikázott. Útközben megtudták, hogy már elterjedt a hír. Az emberek már azt suttogták, hogy a kisfiú belehalt a sérüléseibe. Rémületükben örök hallgatási fogadalmat tettek: megígérték, hogy egyikük sem fog soha beszélni a történtekről. Aztán mindenki hazament. Paulo, hogy ne keltsen gyanút, úgy ment haza a nagybátyjához, mintha mi sem történt volna − ami a saját szavai szerint „a legnagyobb cinizmus” volt a részéről. De fél óra múlva felrobbant a bomba: egy szemtanú fölismerte és följelentette Mauríciót és Auréliót, a csapat negyedik tagját, letartóztatták őket, és a rendőrségi kihallgatás során elárulták, hogy ki vezette az autót. A nagybátyja bevitte Paulót egy szobába, és ráébresztette a helyzet súlyosságára: − A fiú élet és halál között van. Szorítsunk, hogy élje túl, mert ha nem, az nagyon sokat ront a helyzeteden. A szüleidet már mindenről értesítették, és idejönnek Rióból, hogy beszéljenek a rendőrökkel és a városi bíróval. Addig nem hagyhatod el a házat. Itt biztonságban vagy. A nagybácsi tudta, hogy a szabó kötözködő és goromba ember hírében áll, és félt, hogy elkövet valami őrültséget. Félelme még aznap éjjel beigazolódott. Miután Lauro meglátogatta haldokló fiát a kórházban, két rosszarcú alak kíséretében megjelent a ház kapujában, ahol Paulo rejtőzött. Nem takarta el az övébe dugott pisztolyát, és egy csöppet sem leplezte az érzéseit, amikor megrázta az öklét José bácsi orra előtt: − Araripe doktor, Claudinho élet és halál között lebeg a Szeretetházban. Amíg nem gyógyul meg, addig a maga unokaöccse nem hagyja el Araruamát. És ha meghal a fiam, Paulót vele együtt fogják eltemetni, mert idejövök, és megölöm. Hajnalban megérkezett Araruamába Lygia és Pedro, és még mielőtt meglátogatták volna a fiukat, elmentek a bíró házához, aki azt mondta nekik, hogy „a tettes” csak az ő engedélyével

hagyhatja el a várost. A szülők jelenléte nem enyhítette Paulo kétségbeesését, aki szörnyű éjszakát élt át, és egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Az ágyban fekve írta, reszkető betűkkel: Ez életem leghosszabb napja. Gyötrelmes pillanatokat élek át ezen az éjszakán, és nem tudom, mi van a gyerekkel. De a leggyötrelmesebb pillanat az volt, amikor a baleset után megérkeztünk Maurícióhoz, és mindenki azt mondta, hogy meghalt a gyerek. Legszívesebben eltűntem volna, megszűntem volna. Egyedül te, Márcia, jártál és jársz az eszemben egészen mostanáig. Befognak idézni, amiért jogosítvány nélkül vezettem. És ha a gyerek állapota rosszabbodik, pert indítanak ellenem, és az is lehet, hogy javítóintézetbe kerülök. Maga volt a földi pokol. Húshagyó kedd reggelén mindkét hír − a baleseté és a szabó fenyegetéséé − bejárta az egész várost, és odavonzotta a kíváncsiskodókat az Oscar Clark utcába, hogy a helyszínen várják ki a dráma végkifejletét. Lygia és Pedro korán reggel úgy döntött, hogy udvariasságból meglátogatják Claudinho szüleit, hogy bocsánatot kérjenek a történtek miatt, és érdeklődjenek a kisfiú egészségi állapota iránt, aki még mindig eszméletlen volt. Lygia gondosan összeállított egy gyümölcskosarat, hogy a gyermek édesanyja bevigye a kórházba. De amikor a házaspár közeledett a házhoz, ugyanabban az utcában, ahol José bácsi háza állt, Lauro közölte, hogy visszafordulhatnak, mert ő nem hajlandó velük szóba állni. Elismételte a fenyegetését − „a maguk fia csak akkor hagyja el élve a várost, ha az enyém is életben marad” −, és hozzátette, hogy Lygia nyugodtan visszaviheti a gyümölcsöket: „Itt senki nem éhezik. Én nem akarok alamizsnát, én a fiamat akarom visszakapni.” Paulo csak azért jött ki időnként a szobájából, hogy érdeklődjön a kisfiú felől. Minden újabb információt följegyzett a füzetébe: (…) Reggel bementek a kórházba. A kisfiú láza csillapodik, remélem, hogy az apja visszavonja a jeljelentést a rendőrségen. (…) Már az egész város tud mindent, és nem mehetek ki a házból, mert keresnek. Mondták, hogy a tegnapi bulin egy rendőr állt a kapuban, és engem várt. (…) Megint fölment a fiú láza. (…) Úgy tűnik, hogy minden pillanatban letartóztathatnak, mert valaki azt mondta a rendőröknek, hogy nagykorú vagyok. Mostantól a kisfiú kezében van minden. A fiú láza hol fölment, hol csillapodott. Claudinho szerda reggel tért magához, két nappal a baleset után, de a gyötrelem csak késő éjjel ért véget, amikor az orvosok közölték, hogy túl van az életveszélyen, és pár napon belül hazaengedik. Csütörtökön, korán reggel, Pedro Coelho elvitte a fiát, hogy vallomást tegyen a bíró előtt. A jelenlétében alá kellett írnia egy nyilatkozatot, miszerint átvállalja az összes orvosi és kórházi költséget, amit a fiú családjának ki kellett fizetnie. A kisfiú maradandó sérülések nélkül úszta meg a balesetet, eltekintve attól az óriási sebhelytől, ami élete végéig ott maradt a hasán. De a sors úgy hozta, hogy végül mégis egy karnevál hétfőjén érte utol a halál. 34 év elteltével, 1999. február 15-én − egy másik karnevál hétfői napján − Luís Cláudiót, aki időközben kereskedő lett, megházasodott és két leánygyermek édesapja volt, elhurcolta araruamai otthonából két álarcos, fegyveres férfi, valószínűleg egy áruszállító kamionok kirablására szakosodott banda megbízásából. Kegyetlenül megkínozták, és még eszméleténél volt, amikor megkötözték, lelocsolták a testét benzinnel, meggyújtották, és szénné égették. De 1965-ben a kisfiú életben maradása nem sokat javított Pedro Coelho kedélyállapotán. Visszatérve Rióba közölte Paulóval, hogy büntetésül a gázolásért és azért, mert hazudott, egy hónapig nem mehet el otthonról esténként. A zsebpénzét pedig, amit újra rendszeresen megkapott, amióta decemberben otthagyta a kotrógépes munkát, ismét fölfüggeszti, amíg vissza nem fizeti a fiú szüleinek azt a 100 ezer cruzeirót (ami 2008-ban körülbelül 3 ezer reálnak felel meg), amit a baleset miatt kellett kiadniuk. Két hónappal a tanév kezdete után az első vizsgaeredmények az Andrewsban visszaadták a Coelho szülőknek a reményt: noha a fiuk néhány tantárgyból most is rosszul állt, portugálból, filozófiából és kémiából olyan jó jegyeket szerzett, hogy az átlaga 6,1 -re ugrott. Ez persze elég középszerű eredmény, de mindenképpen nagy előrelépés egy olyan diáktól, aki egy jó ideje az ötös átlagot sem érte el. De reményeik hiú ábrándnak bizonyultak: a következő bizonyítvány átlaga 4,6-ra esett vissza, a harmadik bizonyítványosztáskor pedig alig érte el a 2,5-öt. A

bizonyítványosztás ettől kezdve a nagy elszámolás napja lett a családban. Pedro Queima Coelho de Souza a plafonon volt, őrjöngött, egyre több jutalmat vont meg, egyre keményebb büntetésekkel fenyegetőzött, de Paulót továbbra sem érdekelte a tanulás. „Elegem van már a gimnáziumból − mondogatta a barátainak. − Abban a pillanatban, hogy végre leléphetek, nem gondolom meg kétszer.” Azt az energiát és lelkesedést, amelyet az iskolai vizsgákon megspórolt, teljes egészében a terve megvalósításának szentelhette, hogy író lesz. Nem nyugodott bele abba a ténybe, hogy még mindig nem ismert író, és szentül meg volt győződve a tehetségéről, így hát arra a következtetésre jutott, hogy a sikeréhez már csak egyvalami hiányzik: a reklám. Eduardo Jardim nevű barátjával tett hosszú éjszakai sétái alkalmával a Copacabana strandján, 1965 elején rengeteget töprengett erről az egészről − illetve, a saját szavaival élve, „arról a problémámról, hogy miként váljak mások által is elismert íróvá”. Az egyenlet pofonegyszerűnek tűnt: annak, hogy a világ egyre materialistább (hogy a kommunizmus vagy a kapitalizmus miatt, az teljesen lényegtelen), az a természetes következménye, hogy szép lassan eltűnik a művészet és vele együtt az irodalom is. És csak a reklám mentheti meg őket a kulturális Armageddontól. Ő természetesen elsősorban az irodalomért aggódott, és aggodalmát többször is kifejtette Jardim-nak: mivel nem propagálják annyira, mint a zenét, nem talál termékeny talajra a fiatalság körében. „És ha senki nincs, aki megszerettesse az olvasást ezzel a generációval, akkor nagyon rövid időn belül eltűnik az irodalom” − érvelt. Végül pedig fölfedte előtte a siker receptjét:

− Ezért irodalmi programom legfontosabb eleme a reklám lesz. És én magam fogom kézbe venni. A reklám segítségével fogom rávenni a közönséget, hogy olvassák el és ítéljék meg, amit írok. Így nagyobb példányban fogynak majd a könyveim, de ez csak másodlagos következmény. A legfontosabb az, hogy fölkeltsem a közönség érdeklődését a gondolataim és az elképzeléseim iránt. Jardim döbbent arccal hallgatta, ő azonban zavartalanul folytatta a mondókáját, azzal, hogy mit tesz majd a közönség meghódítása után: − Azután, követve Balzac példáját, majd különböző álneveken cikkeket írok, amelyek hol támadnak, hol védenek. De ez már más lapra tartozik Jardim egyáltalán nem értett egyet a hallottakkal: − Te úgy gondolkodsz, mint egy kereskedő, Paulo. Ne feledd, hogy a reklámok hamisak, és arra kényszerítik az embereket, hogy olyan dolgokat tegyenek, amiket nem akarnak Paulo azonban olyan mélységesen meg volt győződve ötlete hatékonyságáról, hogy januárban kiragasztott az otthoni íróasztalára egy listát azokról a feladatokról, amelyeket el kell végeznie az év során, hogy elismertesse magát mint írót: IRODALMI PROGRAMTERVEZET AZ 1965-ÖS ÉVRE

Megvenni Rio összes napilapját, hétköznapokon. Megkeresni bennük az irodalmi rovatot, megnézni, hogy ki a rovatvezető és az újságszerkesztője. írásokat küldeni a rovatvezetőknek, és kísérőleveleket a szerkesztőknek. Telefonon is fölvenni velük a kapcsolatot, és érdeklődni, hogy melyik napon jelenik meg az írás. Tájékoztatni a szerkesztőket az ambícióimról. Ajánlásokat szerezni a publikáláshoz. Fölkeresni a magazinokat is. Érdeklődni, hogy akar-e tőlem valaki rendszeresen írásokat kapni. Fölkeresni a rádióadókat is. Előállni egy műsorötlettel, vagy részt venni már létező műsorokban. Fölvenni a kapcsolatot telefonon, és megérdeklődni, hogy melyik napon adják le az írásomat, ha leadják. Megtudni a nagy írók címét, és írni nekik, elküldeni a verseimet és kritikát kérni tőlük, meg azt, hogy jelentessék meg őket abban az újságban, amelyiknek

írnak. Addig ostromolni őket, amíg nem válaszolnak. Megjelenni minden dedikáláson, előadáson, színházi premieren, igyekezni a nagyok közelébe férkőzni és fölhívni magamra a figyelmüket. Színházi előadásokat szervezni a saját műveimből, meghívni a régi irodalmi nemzedék tagjait és megszerezni a támogatásukat. Megpróbálni kapcsolatba lépni az új irodalmi nemzedék tagjaival is, fogadásokat rendezni és megjelenni azokon a helyeken, ahova járnak. Folytatni a belső propagandát és mindig megosztani a kollégákkal a sikereket. Így, legépelve, olyan egyszerűnek tűnt az egész, de a valóság az volt, hogy Paulo továbbra is ugyanabban a fájdalmas és megalázó névtelenségben élt. Nem sikerült megjelentetnie semmit, és nem ismert egyetlen kritikust, egyetlen újságírót sem, senkit, aki megnyithatott volna előtte egy kaput, vagy kinyújthatta volna a kezét, hogy elvezesse a sikerhez. És hogy még keserűbb legyen a lelke, továbbra is rosszul ment neki a tanulás, és szemmel láthatóan semmi kedve nem volt nap, mint nap elmenni az Andrewsba − fölöslegesen, hiszen a jegyei egyre rosszabbak lettek. Csak a teste volt jelen, a gondolatai egészen máshol jártak. Ebben a letargikus hangulatban ismerkedett meg a gimnáziumban egy bölcsész szakos diákkal, akit Joel Macedónak hívtak. Egykorúakvoltak, de Joel éppen az ellentéte volt: közvetlen, határozott politikai nézeteket valló fiú, a társaság középpontja az úgynevezett „Paissandu-nemzedékben” − a mozirajongók és értelmiségiek társaságában, amely a Flamengo kerületben található nagy múltú Paissandu moziban gyűlt össze rendszeresen. Ő volt a TACA színház kulturális vezetője, és ő szerkesztette az Agorát, az Andrews diákjainak belső újságját − amelynek a szerkesztésében, az ő meghívására, Paulo is részt vett. Az újság állandó összetűzésben állt a gimnázium konzervatív vezetésével, mert bírálta a katonai kormányt a letartóztatások és az önkényes módszerek miatt. Új világ nyílt meg Paulo szeme előtt. Bekerülése a Paissandu társaságába arra volt jó, hogy együtt lehetett a riói értelmiség krémjével és közelről láthatta a katonai kormány baloldali ellenzékének nagy alakjait. A mozi, illetve a két másik törzshely, az Oklahoma és a Cinerama bárok állandó vendégei között a filmeseken kívül megtalálhatók voltak azok a zenészek, dramaturgok és újságírók is, akik meghatározták Rio kulturális életét. Az európai mozi legújabb alkotásait az úgynevezett „átkozott előadások” keretében vetítették, péntekénként éjfélkor, amikor is a hétszáz férőhelyes terem pillanatokon belül megtelt. Paulónak nem voltak sem politikai, sem társadalmi ambíciói, de egzisztenciális nyugtalansága jól beleillett a tipikus Paissandu-látogató profiljába, és rövid idő múlva olyan természetességgel járkált a társaságban, mint egy bennszülött. Azután elérkezett az a nap, amikor kénytelen volt bevallani Joelnak, hogy miért nem megy el soha az átkozott előadásokra, vagyis éppen a legvonzóbb programokra. „Először is, mert csak néhány hónap múlva töltöm be a tizennyolcat, és az ott vetített filmeket kiskorúaknak általában tilos megnézni − válaszolta, és hozzátette, hogy a másik ok szintén komoly akadály neki: − Ha este tizenegy után érek haza, az apám nem nyitja ki nekem a kaput.” Joel nem értett egyet azzal, hogy egy tizenhét éves embernek időre kelljen hazaérnie: „Itt az ideje, hogy kivívd magadnak a szabadságot. Az életkor kérdése pedig egyszerű: elég, ha átírod a születési dátumodat a diákigazolványodban, ahogy én tettem.” Az időpont problémája is megoldódott: „Az éjféli vetítések után majd a szüleimnél alszol, Ipanemában.” Meghamisított igazolványával és a garantált szállással Paulo végre beléphetett Jean-Luc Godard, Glauber Rocha, Michelangelo Antonioni, Ingmar Bergman és Roberto Rossellini varázslatos világába. De még mindig volt egy problémája. A belépőjegy, a sör, a cigaretta és az utazás pénzbe került. Mivel a csökkentett zsebpénzén kívül természetesen nem lévén semmi más jövedelme, egy garas sem lapult a zsebében, és fogalma sem volt róla, hogy honnan szerezhetne pénzt. Legnagyobb meglepetésére a megoldás az apjától jött. Pedro doktor barátja volt annak a Luís Eduardo Guimaraesnak, aki az akkori Rio egyik legbefolyásosabb újságjának, a Diário de Notíciasnak volt az igazgatója, és egyben a tulajdonosnő, Ondina Dantas veje. Megbeszélt a fiának egy találkozót az újságíróval, és Paulo pár nap múlva elkezdett dolgozni, mint gyakornok − azaz mint újonc, ahogy az újságírói zsargonban nevezték − a Riachuelo utcai régi épületben, a város központjában. Amíg nem szerződtették, addig fizetség nélkül kellett dolgoznia. Ezzel tehát még nem szűnt meg a pénz problémája, de ezt jól kompenzálta az a tény, hogy az állás nagy lépés volt az apai ellenőrzéstől való függetlenedés felé. Ettől kezdve nem sokat volt otthon. Reggel elment az Andrewsba, aztán gyorsan

hazaugrott ebédelni, majd a délutánokat a szerkesztőségben, az estéket pedig a Paissanduban töltötte. Joel lakása a második otthona lett, olyan sok éjszakát töltött ott. Ahogy az az újságoknál lenni szokott, a kezdőknek itt is mindig a kevésbé fontos témák jutottak, mint például a közlekedést akadályozó úthibák, a rendőrségen végződő házastársi veszekedések vagy a közkórházakban elhunyt emberek listája a másnapi gyászrovat számára. Megszokott volt, hogy az újonc olyan utasításokat kapott Silvio Ferraztól, a Diário de Notícias riporterfőnökétől, mint hogy „menjen, beszéljen a boltosokkal, hogy lássa, válságban van-e a kereskedelem”. De annak ellenére, hogy nem kapott érte pénzt, és jelentéktelen dolgokról volt szó, igazi értelmiséginek érezte magát, aki mindennap ír, mindegy, miről. És akkor még nem beszéltünk az állás egyik legnagyobb előnyéről. Mostantól, ha valamelyik diáktársa az Andrewsban vagy a Paissandu valamelyik törzsvendége megkérdezte, mivel foglalkozik, Paulo a legnagyobb természetességgel azt felelte: „Újságíró vagyok, a Diário de Notíciasnál dolgozom.” Újság, mozi, amatőr színház − ennyi tevékenységgel egyre rövidebbnek tűntek a napok, és egyre kevesebb idő maradt az Andrewsra. Pedro a haját tépte dühében, amikor megtudta, hogy a fia 2,5-ös átlaggal zárta az áprilisi hónapot a gimnáziumban (amihez hozzájárultak a portugálból, angolból és kémiából kapott nullások is), de Paulo már más keringési pálya vonzáskörében élt. Azt csinálta, ami éppen eszébe jutott, és éjszaka akkor tért haza, amikor éppen kedve volt. Ha talált nyitott ajtót, akkor belépett. Ha pedig az apja szokás szerint gondosan bezárt mindent tizenegykor, sarkon fordult, fölszállt a Leblon-Lapa buszra, és pár perc múlva már az igazak álmát aludta Joel lakásában. A szülei már nem tudták, hogy mitévők legyenek. Májusban egy barátja szívességet kért tőle: megpályázott egy állást a Minas Gerais Hitelbanknál, és szüksége volt két ajánlólevélre. Mivel Pedro doktornak éppen ennél a banknál volt számlája, felmerült az ötlet, hogy ő írhatná az egyiket. Paulo megígérte, hogy megszerzi az ajánlólevelet, de amikor szóba hozta a témát, az apja egyből letorkolta: − Szó sem lehet róla! Csak nem képzeled, hogy szívességet teszek a te semmirekellő barátaidnak… Ez nagy csalódás volt számára, ráadásul nem is merte volna megmondani az igazat a barátjának, így hát nem sokat habozott: bezárkózott a szobájába, és legépelt egy levelet, amiben agyondicsérte a jelentkezőt, végül pedig ünnepélyesen aláírta: „Pedro Queima Coelho de Souza mérnök”. Aláírta, borítékba tette, és kész, az ügy el volt intézve. Csakhogy olyan jól sikerült, hogy az illető kötelességének érezte fölhívni és megköszönni Paulo apjának a szívességet. Pedro doktor nem értette, hogy miről beszél a fiú: „Levél? De hát miféle levél?” Amint meghallotta, hogy „bankvezető”, azt sem hagyta, hogy a másik befejezze: „Én nem írtam semmiféle levelet! Hozza ide azt a levelet. Azonnal hozza ide azt a levelet! Ez Paulo műve! Paulo ráhamisította az aláírásomat!” Letette a telefont, és személyesen ment be a bankba, hogy megkeresse a bűncselekmény bizonyítékát: a levelet, amely bizonyítja, hogy a fia egy okirathamisító, egy közönséges csaló. Paulo a történtekről mit sem sejtve tért haza este. Látta, hogy az apja rosszkedvű, de ez nem volt újdonság. Elalvás előtt röviden följegyezte a naplójába: Másfél hónap alatt kilenc cikket publikáltam a Diário de Notíciasban. Június 12-én Furnasba utazom, ahol a politikai élet olyan magas rangú személyiségeivel fogok találkozni, mint az elnök és az állam legfontosabb kormányzói és miniszterei. Másnap reggel különösen jókedvűen ébredt, ugyanis a Diário de Notícias-nál az a pletyka járta, hogy aznap szerződtetik, ami azt jelentette, hogy igazi újságíró lesz belőle, igazolvánnyal és fix fizetéssel. Amikor kijött a szobájából, csodálkozott, hogy a szülei már fölkeltek, és őt várják Pedro doktor mogorván és szótlanul ült, de a szeme villámokat szórt. Lygia szólalt meg: − Fiam, nagyon aggaszt minket az asztmád, ezért megbeszéltünk egy időpontot az orvossal, hogy alaposan kivizsgáljanak. Gyorsan reggelizz meg, mert mindjárt el kell indulnunk. Pár perc múlva az apja kihozta a Vanguardot a garázsból, amelyet igen ritkán tett meg, és hármasban elindultak a tengerparton a városközpont felé. Paulo hátul ült a gondolataiba merülve: csodálta a ködfoltokat, amelyek az évnek ebben a szakában mindig ott lebegtek a tenger fölött, egy időre melankolikus, költői hangulatot kölcsönözve a Guanabara-öbölnek. Abotafogói strand közepénél jártak, amikor az autó hirtelen befordult balra, a Marqués de Olinda utcába, haladt még három háztömbnyit, majd megállt egy több mint három méter magas fal mellett. Kiszálltak, és

odamentek a nagy vaskapuhoz, amelyik az épületet őrizte. Paulo hallotta, hogy az apja mond valamit a portásnak, és néhány pillanat múlva megjelent egy apáca, aki elkísérte őket a rendelőig. A Dr. Eiras Szanatóriumban voltak, egy hatalmas kórházban, ami több épületet foglalt el egy domb mellett, egy liget közepén. Az apáca ment elöl, mutatta az utat a házaspárnak, és mögöttük kullogott Paulo, aki nem értette, hogy mi történik. Mind a négyen beszálltak egy liftbe, fölmentek a kilencedik emeletre, és elindultak egy hosszú folyosón a rendelő felé. Az apáca útközben egyszer csak kinyitott egy ajtót, és megmutatott Pedronak és Lygiának egy kétágyas szobát, amelynek vasrács volt az ablakán. Mosolyogva szólalt meg: − Itt fog aludni a fiú. Nézzék csak, milyen tágas és napfényes szoba. Paulo egy szót sem értett abból, amit hallott, de arra sem volt ideje, hogy kérdezzen, mert a következő pillanatban már bent is voltak az orvosnál. Egy faasztal másik végén Benjamim Gaspar Gomes ült, egy 52 éves, kopasz, apró szemű, rokonszenves megjelenésű férfi. Paulo döbbenten fordult a szülei felé: − Ha azért vagyok itt, hogy elvégezzenek néhány vizsgálatot az asztmám miatt, akkor minek foglaltatok nekem szobát? Pedro nem szólalt meg, Lygia pedig igyekezett nagyon finoman elmagyarázni a fiának, hogy éppen most kerül be egy elmegyógyintézetbe: − Nem mész többet iskolába, és nem alszol otthon. Eljöttél a Santo Inációból, mert különben kirúgtak volna, és most az Andrewsban is megbuktál. Aztán jött az a gázolás Araruamában… Az apja most szólalt meg először: − Most pedig végképp túllőttél a célon. Az aláírás-hamisítás, amit velem műveltél, már nem csíny, hanem bűn. Innentől felgyorsultak az események Az anyja elmondta, hogy ő és az apja hosszasan elbeszélgettek a pszichiáterrel, Benjamim doktorral − aki Pedro munkatársa volt az IAPI-nál, és a család tökéletesen megbízott benne −, és egy dologban mindannyian egyetértettek: a fiú túlságosan ideges, gyógyszeres kezelésre van szüksége, és jobb, ha eltölt néhány napot abban a „szanatóriumban”. Még mielőtt magához tért volna, a szülei fölálltak, elbúcsúztak és eltűntek a csempézett folyosón. Hirtelen egyedül találta magát egy elmegyógyintézetben, hóna alatt spirálfüzettel, hátán pulóverrel, szívében jeges rémülettel. Abban a reményben, hogy még megmenekülhet ettől a rémálomtól, megpróbált tiltakozni az orvosnál: − De hát beutalnak ide őrültként anélkül, hogy bármilyen vizsgálatot csináltak volna, vagy elbeszélgettek volna velem? Benjamim Gomes mosolyogva megnyugtatta: − Te nem őrültként vagy ide beutalva. Ez egy szanatórium. Gyógyszereket kapsz, és pihensz. A beszélgetés pedig fölösleges, hiszen minden szükséges adat a birtokomban van. Ezek a bizonyos adatok, amelyeket a pszichiáter az apától kapott, a józan gondolkodású ember számára nem igazolják a szülők döntését. Ingerült, ellenséges, rossz tanuló, és még „politikailag is szemben áll az apjával” − ezek a panaszok semmiben sem különböznek azoktól, amiket tízből kilenc apa állít a kamasz fiáról. Az anyjának ennél jóval konkrétabb aggályai voltak Paulóval kapcsolatban: úgy gondolta, hogy a fiúnak „szexuális jellegű problémái vannak”. Gondolkodása e tekintetben egyáltalán nem vallott az intelligens és igényes Lygiára, ugyanis gyanújának a következő három oka volt: a fiának nem sikerül barátnőt szereznie, nem engedte, hogy megoperálják a fitymaszűkületét, és újabban mintha úgy növekedne a mellbimbója, mint a lányoknak Valójában az összes „tünetnek” megvolt a magyarázata, még a mellbimbók megváltozásának is: semmi másról nem volt szó, mint egy növekedési hormon átmeneti mellékhatásairól, amit egy orvos írt föl, akihez ő maga vitte el a fiát. Az egyetlen olyan dolog, ami esetleg valóban pszichiátriai kérdés lehetett, és amire Paulo szüleinek valóban föl kellett volna figyelnie, nem is jutott a tudomásukra. Hónapokkal azelőtt történt, számtalan álmadan és gyötrelmes éjszakáinak egyikén, hogy Paulo elhatározta: öngyilkos lesz. Kiment a konyhába, és ragasztószalagokkal és törlőrongyokkal betömött minden szellőzőnyílást. De amikor meg akarta nyitni a gázt, ami az utcáról jött a tűzhelyhez, inába szállt a bátorsága. Hirtelen megvilágosodott, és megértette, hogy valójában nem akart meghalni, csak föl akarta hívni a szülei figyelmét az elkeseredettségére. Ám amikor az utolsó ragasztószalagot is letépte az ajtóról, és vissza akart menni a szobájába, egyszer csak megérezte, hogy nincs egyedül: a Halál Angyala is ott van mellette. Paulo pánikba esett, mert valahol egyszer azt olvasta az Angyalról, hogy ha egyszer megidézték, nem tér vissza üres kézzel. A véres találkozás végkimenetele természetesen említést

érdemelt a naplóban: Éreztem a körülöttem ólálkodó Angyal szagát, az Angyal lélegzését, az Angyal vágyát, hogy valakit elvigyen. Nagyon csöndben voltam, és halkan megkérdeztem, hogy mit akar. Azt felelte, hogy hívták, és el kell vinnie valakit, hogy elszámolhasson a munkájával. Úgyhogy fogtam egy konyhakést, átugrottam azon a falon, amelyik azt a füves parlagföldet keríti el, ahol a favela lakói kecskéket tartanak, fogtam az egyiket és teljesen átvágtam a torkát. A vére magasra spriccelt, telefröcskölte a falat, és még a házunk fala is véres lett. De az Angyal elégedetten távozott. Én pedig mostantól biztos vagyok benne, hogy soha többet nem kísérlek meg öngyilkosságot. Hacsak nem követték el a szülei azt az illetlenséget, hogy elolvasták a naplóját − jóval később benne is fölmerült ez a gyanú −, a kecske föláldozása, amit akkor egy kegyetlen gonosztevő cselekedetének tartottak, valószínűleg nem került föl Lygia és Pedro listájára, a kényszergyógykezelés okai közé. Miközben emésztette a történteket, egy ápoló bevezette a szobájába, ahol az ablak vasrácsainak támaszkodva megdöbbent a gyászos helyről nyíló kilátás szépségén. A kilencedik emeletről akadálytalanul rá lehetett látni a Botafogo strandjának fehér homokjára, az Aterro do Flamengo parkra és a háttérben gyönyörűen körvonalazódó Urcára és a Cukorsüveg-hegyre. A mellette lévő ágy üres volt, ami azt jelentette, hogy egyedül kell végigmennie a kálvárián. Délután valaki elhozott és otthagyott neki a portán egy bőröndöt tele ruhákkal, könyvekkel és személyes holmikkal. A nap úgy telt el, hogy nem történt semmi. Paulo az ágyon fekve az előtte álló lehetőségeket latolgatta: az első természetesen az volt, hogy ragaszkodik a tervéhez, miszerint író lesz. Ha ez nem jönne össze, akkor az lenne a legcélszerűbb, ha az őrültségéből élne meg. Eltartaná az állam, soha nem kéne dolgoznia, és semmiért sem kéne felelősséget vállalnia. Ez persze azzal járna, hogy rengeteg időt töltene pszichiátriai intézetekben. De amikor egyszer a folyosón sétált, rájött, hogy a Dr. Eiras Szanatórium páciensei nem úgy viselkednek, „mint azok az őrültek, akiket a hollywoodi filmekben lát az ember”: Néhány valóban beteg katatón skizofrén kivételével mindenkivel tökéletesen el lehet társalogni az élet dolgairól, és képesek kifejteni a saját véleményüket. Néha elfogja őket egy-egy pánikroham, depresszió vagy agresszív indulat, de ezek nem tartanak sokáig. Paulo a következő napokat azzal töltötte, hogy igyekezett megismerni a helyet, ahová a szülei száműzték. A végtelen folyosókon lassan lépkedő ápolóktól és más alkalmazottaktól megtudta, hogy a klinikán nyolcszáz mentális beteget kezelnek, akiket a betegségük súlyosságától és a társadalmi helyzetüktől függően két részre osztanak. Az az emelet, ahol ő is van, az úgynevezett „szelíd őrültek”, valamint a magánorvosok által beutaltak kiváltsága, míg a többiek, a „veszélyesek” és a közegészségügyi ellátásban részesülők egy másik épületben vannak elhelyezve. Az első csoport tagjai legfeljebb kétágyas, különvécés szobákban alszanak, és napközben szabadon járkálhatnak az egész emeleten. De a lifteket − amelyeknek kulcsra zárták az ajtaját − csak ápoló kíséretében és írásos orvosi engedéllyel használhatják. Minden ablakot, erkélyt és teraszt vasrácsok vagy betonelemek védenek. A közegészségügyiek tíz−, húsz−, sőt akár harmincágyas szobákban alszanak, míg az agresszív betegek magáncellákban vannak elhelyezve. A Dr. Eiras Szanatórium nem csupán elmegyógyintézet, ahogy Paulo gondolta eleinte, hanem különböző klinikák összessége: ideggyógyászat, kardiológia, illetve alkohol- és kábítószer-elvonó is működött benne. Két igazgatója, Abraáo Ackerman és Paulo Niemeyer Brazília legtekintélyesebb idegsebészei közé tartoztak. A Dr. Eiras kapuja előtt a közellátásban részesülő dolgozók százai álltak sorban vizsgálatra várva, ugyanakkor az egészségügyi problémákkal küzdő híres személyiségek is ide feküdtek be. Paulo bekerülése előtt öt évvel például négy hónapot töltött itt, egy külön neki fönntartott apartmanban, a dúsgazdag sajtócézár, Assis Chateaubriand, egy hatalmas médiabirodalom tulajdonosa, aki agyvérzést kapott. És szintén a Dr. Eirasban töltötte utolsó napjait két népszerű brazil sztár, a zseniális labdarúgó, Garrincha, 1983-ban, aki az alkoholizmus áldozata lett, és az énekesnő Dircinha Batista, aki depresszió miatt került be, és 1999-ben szívroham következtében halt meg. Kórházi kezelése ideje alatt Paulót hetente látogatta az édesanyja. Egyik alkalommal Lygia nem

egyedül jött, hanem a lánya, Sonia Maria kíséretében, aki akkor tizenöt éves volt, és nagyon szerette volna látni a bátyját a kórházban. Soniát megrázta a látogatás. „Félelmetes a környezet, a folyosókon az emberek magukban beszélnek − emlékezett vissza évekkel később, felháborodva. − És ebben a pokolban ott volt Paulo, egy elveszett fiú, akinek semmi keresnivalója nem volt ott.” Azzal az elhatározással lépett ki, hogy ezt a szüleivel is közli, és megkéri őket, hogy könyörüljenek a testvérén, és vigyék haza, de végül nem volt hozzá bátorsága. De hát hogy is állt volna ki a bátyja mellett, ha a saját érdekeit sem védte meg soha velük szemben? Paulóval ellentétben Sonia egész életében engedelmeskedett a szüleinek − annyira, hogy még többgyermekes, férjes asszonyként sem dohányzott a jelenlétükben, és azt is elhallgatta előttük, hogy kétrészes fürdőruhát hord. Dr. Benjamim szavai szerint, aki minden reggel meglátogatta, kizárólag annak a különleges képességének köszönhette, hogy nem kellett nagyobb szenvedéseket kiállnia, hogy „varázslatosan tudta forgatni a szavakat, még akkor is, amikor a kezelése ellen tiltakozott”. A pszichiáter szerint „Paulo azért nem szenvedett többet, mert szépen tudott beszélni”. Ennek a „szép beszédnek” köszönheti tehát, hogy megmenekült attól a kényszerkezeléstől, amelyet a klinikán rendszeresen alkalmaztak a betegeken: az elektrosokktól. Noha dr. Benjamim Gomes jó szakember volt, jól ismerte a mentális betegségeket, és több pszichiátriai szakkönyvet is lefordított, szilárd védelmezője volt annak a kezelésnek, amelyet a világ jó része már elítélt, barbárnak és embertelennek tartott: az elektrokonvulzív terápiának. „Bizonyos esetekben, például a gyógyíthatatlan depressziók esetében, nincs más alternatíva − mondogatta magabiztosan. − Minden más gyógymód csak ámítás, csalás, csillapítás és kockázatos halogatás.” Paulo a gyógykezelése alatt olyan nagy dózisú pszichotropikumokat kapott, hogy egész nap kábultan csoszogott a folyosón a papucsában. És annak ellenére, hogy soha nem próbált ki egyetlen kábítószert sem − még a marihuánát sem −, négy héten keresztül több doboz olyan gyógyszert kellett bevennie, amiről feltételezték, hogy méregtelenítő hatása van, és ettől még kábultabb lett. Mivel szinte senki nem tudta, hogy kórházban van, alig hallott a barátai felől. Egyszer váratlan látogatója érkezett a kényszergyógykezelésének közvetett felelőse személyében: az a barátja, aki az ajánlólevelet kérte tőle. A fiú azzal a bolond ötlettel távozott, amit egyébként végül nem valósított meg, hogy a feloszlott Rota 15 tagjaiból mentőosztagot szervez, és kiszabadítják Paulót ebből a szörnyű házból. De Paulo szenvedő lelke csak olyankor lelt megnyugvásra, amikor meglátogatta legújabb szerelme: Renáta Sochaczewski, egy helyes lány, akit egy amatőr színtársulatnál ismert meg, és aki később Renáta Sorrah művésznéven az egyik legnagyobb brazil színésznő lett. Paulo hol „Rennie”-nek, hol „Kacsá”-nak becézte. Renáta, ha éppen nem engedték be a kedveséhez, különböző furfangos módokon juttatta el hozzá rövid szerelmes leveleit. Ilyeneket írt, hogy „Állj ki az ablakba, és ott várlak, amíg nem találkozunk”, vagy „írj egy listát, hogy mit szeretnél, és add ide szombaton. Tegnap telefonáltam, de nem szóltak neked.” A sok gyógyszertől Paulo a bekerülése után négy héttel már nagyon le volt gyengülve, de még mindig igyekezett valami pozitív tanulságot levonni ebből a pokoljárásból. De csak akkor élénkült föl, amikor hazatértekor újra a kezébe vehette a naplóját: Ez alatt az idő alatt a Dr. Eiras Szanatóriumban voltam, mint elmebeteg. 28 napot töltöttem ott, kimaradtam az iskolából, kimaradtam a munkából, azután egyszer csak kiengedtek, mint akinek semmi baja, mint akit nem is kellett volna beutalni. Ezt jól megcsinálták az őseim! Tönkretették a munkámat, tönkretették a tanévemet, és egy csomó pénzt elköltöttek, hogy azután kiderüljön, hogy semmi bajom. Most kezdhetek mindent elölről. Ami történt, azt pedig igyekszem viccnek és tanulságnak felfogni. (A legrosszabb az, hogy az újságnál éppen a kórházba kerülésem napján szerződtettek volna állandóra.) De azért jó volt. Ahogy az egyik beteg mondta az emeleten, „minden tapasztalat jó, amin túl kell esnünk, még az is, ami rossz”. Valóban, nagy hasznom származott belőle. Érettebb lettem, és megnőtt az önbizalmam. Alaposabban megismertem a barátaimat, és fölfigyeltem pár dologra a gondolkodásomban, amiket eddig nem vettem észre. Most már férfi vagyok. Noha ő meg volt róla győződve, hogy „nincs semmi baja”, a pszichiáter Benjamim Gomes véleménye egészen más volt. A Dr. Eiras pincéjében őrzött kórházi kartonjában ott állt a komor diagnózis, amely inkább úgy hangzott, mint valami ítélet: „skizoid személyiségű páciens, alkalmatlan

mind a társadalmi, mind a személyes kapcsolatok kialakítására. Jobban kedveli a magányos tevékenységeket. Képtelen kifejezni az érzelmeit és átélni az örömöt”. Ez a papír azt igazolta, hogy az igazi kínszenvedés még csak ezután kezdődik.

6. Paulo kövekkel dobálja a házát, és azt álmodja, hogy újra bolondokházába viszik − de ez sajnos nem álom

Az a kevés barátja, aki végigkísérte Paulo 28 napos kínszenvedését a klinikán, meglepődött gyors fölépülésén. Bár a fizikai állapota leromlott, és még gyengébb volt, mint azelőtt, egyáltalán nem csinált titkot az elmegyógyintézeti kezeléséből. Épp ellenkezőleg: az első alkalommal, amikor megjelent a Rodrigo Otávio utcában, összehívta a barátait, hogy eldicsekedjen azzal az élménnyel, amit a többiek közül rajta kívül még senki nem élt át: úgy bántak vele, mint egy őrülttel. Mesélt a többi betegről, és olyan izgalmas történeteket adott elő − amelyek közül sokat csak kitalált −, hogy néhány barátja elkezdte irigyelni, amiért ilyen érdekes helyre került. Lygiát és Pedrot aggasztotta a fiuk viselkedése. Féltek, hogy a szanatórium miatt megbélyegzik az iskolában és a munkahelyén, ezért a legnagyobb diszkrécióval kezelték a témát. Maga az apja ment el személyesen mind az Andrewsba, mind a Diário de Notíciashoz, hogy közölje: hosszas távolléte „egy váratlan utazásnak” tudható be. Amikor tudomására jutott, hogy Paulo fűnek-fának elmondja az igazat, Pedro doktor megrótta a fiát: − Hagyd ezt abba. Ha az emberek megtudják, hogy mentális problémákkal kezeltek, soha nem pályázhatsz a köztársasági elnöki posztra. Paulónak esze ágában sem volt semmiféle elnökséget megpályázni, és a klinikáról úgy jött haza, hogy kétszer akkora étvággyal vetette bele magát az „értelmiségi létbe”. És most már egy harmadik helyen is kiélhette a szenvedélyét, az Andrews amatőr színháza és a Paissandu mozi mellett. Barbara Heliodora, a Nemzeti Színházi Szolgálat (Servico Nációnál de Teatro, röviden SNT) igazgatónője megkapta az engedélyt a kormánytól, hogy a régi Nemzeti Diákszövetség (Uniao Nacional dos Estudantes, röviden UNE) székhelyét (amelyet a katonai hatalomátvétel napján szélsőjobb csoportok kifosztottak és felgyújtottak) átalakítsa az új Nemzeti Színházi Tanoda (Conservatorio Nacional de Teatro) székhelyévé. Anélkül hogy fölújították vagy legalább lefestették volna a vandálok által okozott károk nyomait, azon a helyen, ahol azelőtt az UNE Népi Kulturális Központja működött (Centro Popular de Cultura, a híres CPC), kialakították a Nagyszínpad Színházat (Teatro Palcao), egy 150 férőhelyes előadótermet, ami ismét a kulturális élet egyik központja lett, ha nem is bírt akkora szabadsággal, mint azelőtt, és állandó helyszíne lett a különböző kulturális műhelyeknek, színházi próbáknak és előadásoknak. Itt született meg a Nemzeti Egyetemi Színház (Teatro Universitário Nacional, TUN) kizárólag diákokból álló társulata is. Paulónak ezen a téren nem

sok tapasztalata volt: mindössze az O Feio című színdarab, amelyet megsemmisített, mielőtt még betöltötte volna az egynapos életkort, illetve további két-három mű, amik szintén nem lépték át a szobája küszöbét. De meg volt róla győződve, hogy van hozzá tehetsége, és gondolatban már belemerült a Nemzeti Színházi Tanoda világába. Amikor visszatért a Diário de Notíciashoz, világossá vált számára, hogy csaknem egy hónapos távolléte elásta, de legalábbis jóval későbbre halasztotta annak az esélyét, hogy valaha is igazi újságíró lesz belőle, de önkéntesként tovább dolgozott a szerkesztőségben, fizetség és zokszó nélkül. Nagyon szeretett olyan helyen dolgozni, ahol mindennap írhat − még akkor is, ha csupa jelentéktelen témáról −, így hát ingyen is szívesen végezte ezt a munkát. 1965 júliusának végén megbízták, hogy írjon egy cikket a brazíliai Mária-kongregáció (Congregacáo Mariana) történetéről. Mivel már kezdte elsajátítani a különböző újságírói technikákat, nem okozott neki nehézséget a feladat: az intézmény székhelyén megkérdezett néhány szerzetest, följegyzett néhány számot, és a kapott adatok alapján olyan cikket kerekített, amelyben mindent elmesélt a máriásokról, attól kezdve, hogy az első portugál jezsuita térítőkkel együtt megérkeztek Brazíliába. Másnap reggel, útban az Andrews felé, megvette az újságosnál az aznapi Diário de Notíciast, és büszkén mosolygott, amikor megpillantotta benne a cikkét: egy-két apró korrektori változtatástól eltekintve az ő szövege, és most olvasók milliói fogják elolvasni. Amikor ebéd után beért a szerkesztőségbe, megtudta, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére. A Máriarend tagjai ugyanis annyira felbőszültek a cikken, hogy egyenesen az újság tulajdonosánál tettek panaszt. Azzal vádolták, hogy kitalált információkat adott az intézmény vezetőinek szájába. Az ifjú önkéntest felháborították a vádak − végtére is az a levélhistória egy életre belevésődött az agyába, és hallani sem akart többé hamisításról. Bár a kollégái azt tanácsolták, tettesse magát halottnak, amíg le nem csillapodnak a kedélyek, eszébe jutott az a lecke, amelyet a folyóba ugráskor tanult meg Fortaleza de Sao Joaóban, és elhatározta: inkább rögtön odamegy, és tisztázza magát, mint hogy az igazságtalan büntetéstől rettegjen. Leült a csupa üveg igazgatói szoba, az úgynevezett „akvárium” elé, és várta, hogy megérkezzen az újság tulajdonosa, ami csak két óra múlva következett be. Amikor belépett az akváriumba, megállt a hölgy asztala előtt, és megszólalt: − Ondina asszony, én írtam azt a cikket a Mária-rendről, és szeretném tisztázni, hogy… Be sem tudta fejezni a mondatot, ugyanis a hölgy a szavába vágott: − Ki van rúgva. Meghökkent, de tovább próbált érvelni: − De Ondina asszony, nemsokára szerződtetnek az újságnál… A nő anélkül, hogy fölemelte volna a tekintetét a papírról, megismételte: − Ki van rúgva. Elmehet, kérem. Paulo átkozta a naivitását. Ha valóban várt volna néhány napot, ahogy a többiek tanácsolták neki, a hölgy valószínűleg elfelejtette volna az egészet. Most viszont már nem maradt semmi reménye. Behúzott farokkal tért haza. Bár megrázták a történtek, a fantáziája nem ismert határokat. Amikor megírta a naplójában, hogy milyen csalódott, amiért magához vette a kezdeményezést, úgy állította be az elbocsátását, mintha politikai okai is lettek volna: Ah! Mi mindent megtehettem volna, hogy elkerüljem azt, ami velem történt! Megadhattam volna magam, és egyszerűen jobboldalivá válhattam volna, hogy megtartsam az állásomat az újságnál. De nem. Én mártír akartam lenni, akit keresztre feszítenek az eszméi miatt, de még az előtt fölszegeztek a keresztre, mielőtt bármit is mondhattam volna az emberiségnek. Annyit sem mondhattam, hogy ártatlan vagyok, aki mindenkiért harcolt. De nem! Halj meg hát, te mocskos kutya. Féreg vagyok. G-Y-Á-V-A! Kirúgtak a „DN”-ből felforgatás miatt. Most aztán nem marad más számomra, mint egy esti gimnázium és rengeteg semmittevéssel töltött idő. A Diário de Notícias nem volt jobboldali lap, és nem is politikai okokból bocsátották el, de Paulo nagyon szerette kihasználni kórházi kezelése előnyeit. Ha már egyszer „őrültnek nyilvánították”, hadd élvezze a mentális betegeknek kijáró felelősségnélküliséget, és hadd csinálja azt, amihez épp kedve támad. Le van tojva az iskola és a szülei, ő az álma után akar menni, és kész. A saját szavaival élve, „lázadó” lett belőle, igazi bandatag, de mivel neki nem voltak olyan dagadó izmai, mint a többi fiúnak, ezért úgy döntött, hogy ő inkább „intellektuális lázadó” lesz, aki olyan könyveket olvas, amiket a barátai közül senki, és olyan dolgokat tud, amiket rajta kívül senki. Három

különböző társaságba járt − a Paissanduéba, a Tanodáéba és abba, ami a Rota 15-ből maradt −, de ha csak megvillant az erőszak lehetősége, elszégyellte magát, mert ahhoz sem volt bátorsága, hogy szétválasszon két verekedőt. Persze tisztában volt vele, hogy sose a fizikai erejéért fogják ünnepelni. És ha korábban „a kommunizmus felé haladó egzisztencialistának” tartotta magát, most azt mondta magáról, hogy „utcai kommunista”. Elolvasta Henry Miller híres, Sexus, Plexus és Nexus című trilógiáját, beleolvasott Marx és Engels műveibe, és máris volt elég önbizalma ahhoz, hogy olyan témákról beszéljen, mint a „tudományos szocializmus”, a „hidegháború” és a „munkaerő-kizsákmányolás”. „A Arte no Brasil” („A művészet Brazíliában”) című szövegében Lenint idézi, hogy gondolatait a bolsevik vezető szavaival támassza alá, aki „már beszélt arról, hogy néha muszáj két lépést tenni hátra, amikor ez az egyetlen módja, hogy egy lépést tehessünk előre. A művészet sem húzhatja ki magát ez alól a szabály alól. Először alkalmazkodnia kell az emberhez, és csak miután megszerezte a bizalmát, a tiszteletét és a szeretetét, kezdheti el a valóság útjára terelni.” Amikor meg akarta magyarázni magának, hogy miért lépett olyan útra, amit azelőtt elutasított, így okoskodott: értelmiségi vagyok, és mivel minden értelmiségi kommunista, hát kommunista vagyok. Udvarolt egy lánynak, akinek az anyja azzal vádolta, hogy „bolhát ültet” az utca szegényeinek fülébe. „Henry Millert csak egy lépés választja el a kommunizmustól − írta. − így hát én már kommunista vagyok.” Egyedül a naplójának merte bevallani, hogy gyűlöli Bergmant, Godard-t „pöcsnek” tartja, Antonionit pedig „idegesítőnek”. Valójában leginkább a Beatles zenéjét szerette, de egy kommunistának nem illett ezt nyilvánosan hangoztatni. A tanulmányai, ígéretéhez híven, meglehetősen háttérbe szorultak. Az Andrews igazgatói aggódtak, hogy évet kell ismételnie, ezért augusztusban behívatták Lygiát és Pedrot, hogy megvitassanak velük három kérdést: a rossz jegyeket, a rengeteg hiányzást és a „tanuló személyes problémáit”. A júliusi szünidő után, a tanítás kezdete óta a fiú semmilyen tantárgyból nem kapott 2,5nél jobb jegyet, és egyetlen matekórán sem jelent meg − ami megmagyarázta azt a tényt, hogy amióta az Andrewsba járt, soha nem kapott hármasnál jobbat ebből a tárgyból. Ugyan minden reggel elindult otthonról, és be is ért az iskolába, de ott rögtön a színjátszó csoporthoz csapódott, és sokszor egész nap nem ment be egyetlen órára sem. A szülők elé tárt helyzet aggasztó volt: vagy legyőzi a fiuk a kedvetlenségét, és valahogy ráveszi magát a tanulásra, vagy megbukik. Bár az Andrews nem alkalmazta a Santo Inácio kirúgási rendszerét, az iskolai tanácsadó finoman arra célzott a szülőknek, hogy „a nagyobb baj elkerülése végett” talán jobb lenne még az évvége előtt átíratni egy olyan intézménybe, ahol „nem ilyen magasak a követelmények”. Magyarul: ha nem akarják kitenni magukat annak a szégyennek, hogy a fiuk ismét megbukik, jobban teszik, ha átíratják egy „mulatóba” − így nevezték azokat a gimnáziumokat, ahol elég volt befizetni a havi költségeket, és garantáltan sikerültek a vizsgák. Felháborodva fogadták a tanácsot. Sem Lygia, sem Pedro nem adta föl a reményt, hogy visszatérítik Paulót a jó útra, és egy ilyen javaslat elfogadása megalázó kapituláció lett volna. A világ minden kincséért sem mentek volna bele, hogy a fiuk valami hatodrangú iskolában fejezze be gimnáziumi tanulmányait. De Paulo mintha egy másik galaxisban élt volna. A színházi közeg, a katonai rezsim ellenzékének egyik bástyája, olyan fiatalokkal hozta össze, akik a politikai életben tevékenykedtek. Most csak olyan filmeket és olyan színdarabokat nézett meg, amelyek tiltakoztak a rendszer ellen, és szóhasználatába bekerültek az olyan baloldali szlogenek, mint „több kenyeret, kevesebb löveget” és „ha egyesül a nép, nem győzi le senki”. Azon az estén, amikor megnézte a barátaival a Liberdade, Liberdade (Szabadság, szabadság) című darabot, Oduvaldo Viana Filho és Paulo Autran főszereplésével, a Vélemény Színházban (Teatro Opiniáo), az előadást egyszer csak félbeszakították. Egy kopasz fiú erős északkeleti akcentussal fölment a színpadra, és levezetett egy „villámgyűlést” a katonai diktatúra ellen. Vladimír Palmeira volt az, a diákok vezetője, a későbbi szövetségi képviselő, az akkori elnöke a Cándido de Oliveira Főiskolai Központnak (Centro Academico Candido de Oliveira, CACO), amit akkor neveztek el Nemzeti Jogi Karnak (Faculdade Nacional de Direito). Arra buzdította a közönséget, hogy vegyenek részt a következő rendszerellenes diáktüntetésen. Az ország politikai helyzetének súlyosbodását jelezte, hogy néhány évvel később Vladimír Palmeirát, akit elfogott a katonai rezsim, kicserélték az Egyesült Államok nagykövetére, Charles Burke Elbrickre, akit pedig egy gerillacsapat rabolt el. Azon kevés alkalmakkor, amikor Paulo részt vett egy-egy kormányellenes felvonuláson, valójában az volt a célja, hogy lássa az apja, akinek az irodája a város központjában volt, és a Rióban egyre szaporodó tüntető menetek mindegyike ott haladt el a

közelében. Valójában most kezdett felnyílni a szeme arra a világra, amellyel azelőtt egyáltalán nem foglalkozott: a politika világára. Eltekintve néhány bejegyzéstől − például az 1960-as elnökválasztásról, Janio Quadros győzelmével −, a naplója tökéletes érdektelenségről tanúskodott a politikával és a politikusokkal szemben. Amikor az előző év áprilisában a katonák átvették a hatalmat, Paulo éppen a mennyet és a poklot járta. Két héttel a csapás előtt, amikor az ország Joao Goulart elnökhíres „reformgyűlési” beszédének visszhangjától zengett, Paulo több oldalon keresztül ecsetelte a naplójában „egy tizenhat éves szőke lány” szerencsétlenségét, akit az utcán ismert meg: „Képzeld, ez a kislány megszökött otthonról, és hogy életben maradjon, kénytelen belemenni a lehető legmegalázóbb dolgokba, pedig még szűz. De nemsokára a szüzességét is el kell veszítenie, hogy legyen mit ennie.” Végül így fejezte be: „Ilyenkor abban is kételkedem, hogy Isten létezik.” De ez már a múlté. A későbbi bestselleríró most az ellenállás harcosának érezte magát, bár diktatúraellenes megnyilvánulásai soha nem lépték át a naplója határait, és még itt is visszafogottan jelentkeztek. Itt fejezte ki a helyzettel való elégedetlenségét egy vádiratban, amelynek az „Eu Acuso” (,,Vádolok”) címet adta. Írása olyan vegyes saláta, amelyben szembeállítja egymással egyrészről a Beatlest, Francot, Salazart és Lyndon Johnsont, másrészről pedig de Gaulle-t, Glauber Rochát és Luís Carlos Prestest:

Vádolom a gazdagokat, akik megvásárolták a politikusok lelkiismeretét.Vádolom a katonákat, akik fegyverekkel irányítják a nép érzelmeit. Vádolom a Beatlest, a karnevált és a futballt, amiért elterelték a tanuló nemzedék figyelmét, akikben pedig lett volna elég vér, hogy megfojtsák a zsarnokokat. Vádolom Francot és Salazart, akik saját honfitársaik elnyomásából élnek. Vádolom Lyndon Johnsont, aki olyan országok elnyomásából él, amelyek nem tudnak mit kezdeni a dolláráradattal. Vádolom VI. Pál pápát, aki elferdítette Krisztus szavait. Van egyáltalán valami jó is abban a világban, amely körülvesz? Igen, nem minden kiábrándító. Itt van de Gaulle, aki újra fölemelte Franciaországot, és az egész világra ki akarja terjeszteni a szabadságot. Itt van Jevtusenko, aki fölemelte a hangját egy rendszer ellen, holott tisztában volt vele, hogy eltaposhatnák anélkül, hogy bárki is megtudná, de végül látta, hogy az emberiség elfogadja a gondolatait, amelyek szabadok, mint a galambok. Itt van Hruscsov, aki megengedte, hogy a költő minden formában kifejezze magát. Itt van Francisco Juliao és Miguel Arraes, két igazi vezér, akik tudtak harcolni az utolsó pillanatig. Itt van Rui Guerra és Glauber Rocha, akik lázadó üzenetet hoztak a népművészetbe. Itt van Luís Carlos Prestes, aki mindent föláldozott egy eszméért. Itt van az élet, ami bennem lüktet, hogy egy napon én is megszólaljak. Itt van a világ a fiatalok kezében. Talán, amíg nem késő, tudomásul veszik, hogy mit jelent ez. És harcolni fognak az utolsó csepp vérükig. Ám a legelső munkalehetőség, ami fölmerült, fényévekre volt a katonai diktatúra elleni harctól és az elmaradott népek kizsákmányolásától a jenki imperializmus által. A Grupo Destaque nevű színtársulat egy klasszikus gyerekdarabot próbált éppen, a Pinokkiót, és az év (1965) végére tervezték a premiert, de a rendezés bonyodalmakba ütközött. Mivel az előadás alatt hétszer kellett díszletet cserélni, félő volt, hogy a főleg gyerekekből álló közönség minden alkalommal szétszóródik a nézőtéren, amikor leereszkedik a függöny, és ezzel késlelteti a folytatást. A producer, a francia Jean Arlin, igen egyszerű megoldást talált: még egy színészt kell alkalmazni, aki minden szünetben megjelenik a színpadon, és szórakoztatja a gyereksereget, amíg újra fel nem gördül függöny. Amikor azon gondolkodott, hogy ki lenne alkalmas a szerepre, eszébe jutott egy csúnya és esetlen, ámde rendkívül lelkes újonc, akit Joel Macedo mutatott be neki, egy bizonyos Paulo Coelho. A darabnak nem volt politikai színezete, és a fölkínált szerepnek még szövege sem készült, pár perces improvizáció volt az egész, ráadásul föl sem merült, hogy bármiféle díjazásban részesüljön érte. Mivel a társulat színészszövetkezet volt, az előadások után a belépőjegyekből származó bevételt rögtön elköltötték: először is kifizették a bérleti díjat, azután a technikusokat, a világítókat és az ügyelőket, a maradékot pedig − ha volt − testvériesen szétosztották egymás között. A végén a színészeknek annyi pénz jutott, ami épp elég volt az ebédjükre, de Paulo így is azonnal elfogadta a felkérést.

Az első próbán, amelyiken részt vett, kiválasztott magának a ruhatárban egy rongyos kezeslábast és egy elnyűtt kalapot, utána a székek között várt a sorára. Egyetlen utasítást kapott a rendezőtől, az argentin Luís Maria Olmedótól, akit a többiek csak „Kutyus”-nak hívtak: improvizáljon. Amikor az első díszletcserekor leereszkedett a függöny, fölpattant a színpadra, és összevissza hadonászva elszavalta, ami eszébe jutott: − Krumplicska, amikor születik, szétszóródik a földön. Anyuci kezét, amikor alszom, a szívem felett őrzöm. Nagy kacagás közepette megkapta a szerepet, valamint egy új becenevet. Attól a naptól fogva színházi barátai csak Batatinhának, Krumplicskának hívták Bár rettenetesen rossz színésznek tartotta magát, az elkövetkező hetekben olyan lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, hogy a Pinokkió premierjén már az előadás szerves részét képezték a fellépései, és ezzel kivívta magának a jogot, hogy a neve megjelenjen a műsorfüzetben és a plakátokon. A próbák során egyre jobban kidolgozta a szerepét − soha nem lépve túl a rendelkezésére álló időt, azaz a pár perces díszletcserét. Furcsa neveket talált ki, grimaszolt, ugrált és rikácsolt. Tulajdonképpen nevetségesnek tartotta az egészet, de úgy gondolta: ha ezt az ajtót nyitották ki neki, akkor itt lép be a színház világába. A családi színházasdi korszaka véget ért. A Grupo Destaquéban profikkal dolgozott együtt, olyanokkal, akik a színházból éltek − kezdve az olyan tapasztalt szakemberektől, mint Geraldo Casé, aki a darab hangosításáért volt felelős, az olyan ifjú színészekig, mint a cearái José Wilker. Bár Wilker Paulóval egyidős volt, már korábban is dolgozott profi színpadi színészként, és ugyanebben az évben szerepelt A halott asszony című filmben, amelyet a brazil Cinema Novo egyik legnagyobb alakja, León Hirszman rendezett. A próbák után a Pinokkió vidám, tarka társasága kilépett a Miguel Lemos Színházból, elsétált a tengerparton a Sá Ferreira utcáig, négy háztömbnyire, és szokás szerint betért a Gondola bárba. Itt gyűltek össze rendszeresen a színészek, színésznők, technikusok és rendezők, akik esténként benépesítették a Copacabana csaknem húsz színházának színpadait. Paulo úgy érezte, hogy a lehető legjobb világba csöppent. Végre betöltötte a tizennyolcadik életévét, ami azt jelentette, hogy annyit ihat, amennyit csak akar, bármilyen filmet és színdarabot megnézhet, és éjszakánként lófrálhat az utcán anélkül, hogy bárkinek is engedelmeskednie kéne. Kivéve persze az apját. A mérnök Pedro Queima Coelho nagyon rossz szemmel nézte fia ébredező elhivatottságát a színház iránt. És nem csak azért, mert alig járt be a gimnáziumba, és egyre fenyegetőbbé vált az újbóli évismétlés réme. Paulo szülei számára a színház világa a „homoszexuálisok, kommunisták, kábítószerfüggők és lusták” gyülekezete volt, amelytől szerették volna távol tartani a fiukat. De december végére megadták magukat, és végül elfogadták a meghívást a Pinokkió főpróbájára. Végül is egy klasszikus gyerekdarabról van szó, nem valami szemérmetlen és felforgató műről, amik mostanában olyan sikeresek az országban. Paulo lefoglalt néhány széket a szüleinek, a húgának és a nagyszüleinek, és legnagyobb meglepetésére mindannyian eljöttek A premier napján a ,Jornal do Brasil című napilap Caderno B című melléklete hírül adta az előadást, és Paulo neve most először jelent meg nyomtatásban. Ő volt a lista legvégén, de hát egy kezdőnek nyilván ott a helye. A naplójában rövid, de érzelemdús formában örökítette meg, hogy milyen érzés volt kiállni a színpadra: Tegnap volt a premierem. Nagy érzés. De tényleg igazi nagy érzés. Feledhetetlen érzés volt ott találni magam a közönség előtt, a vakító reflektorokfényében, és hallgatni, ahogy a szavaim nevetést váltanak ki. Ragyogó volt, de tényleg ragyogó. Idén ez volt az első fellépésem. A család megjelenése a premieren nem jelentett fegyverszünetet. Még mindig ragaszkodtak ahhoz a rögeszméjükhöz, hogy Paulónak mentális problémái vannak, és amint megtudták, hogy megbukott az Andrewsban, kötelezték, hogy heti háromszor járjon el csoportos pszichoterápiára. De őt hidegen hagyta az otthoni ellenséges légkör, és felejthetetlen pillanatokat élt át. Néhány hét leforgása alatt gyakorlatilag új személyiséget teremtett a darabban: amikor leereszkedett a függöny, fölült a színpadra, kibontott egy gusztusos tejkaramellát vagy egy bonbont, és elkezdte mohón falni. A gyereksereg nyálcsorgatva figyelte a jelenetet, és Paulo megkérdezte az egyik kölyöktől az első sorban: − Kérsz egy cukorkát? A közönség üvöltött:

− Kérek! Kérek! Gonosz arckifejezéssel azt felelte: − Akkor csak kérj tovább. Én nem adok! Batatinha még egyszer beleharapott vagy belenyalt az édességbe, azután újra a nézőtér felé fordult, és megszólított valakit: − Kérsz egy bonbont? A közönség megint ordítozott, és Batatinha megint irigy volt, és ez addig ismétlődött, amíg föl nem gördült a függöny, hogy folytatódjon az előadás. Másfél hónappal a premier után a Pinokkió előadása átkerült a Carioca Színházba, amely egy flamengói lakóház előtt állt, néhány méterre a Paissandu mozitól. Egy délután, próba közben, Paulo észrevette, hogy az egyik hátsó sorban ül egy gyönyörű, kék szemű, hosszú hajú lány, és mintha végig őt bámulná. Fabíola Fracarolli volt az, aki a ház nyolcadik emeletén lakott. A lány észrevette, hogy nyitva van az ajtó, és kíváncsiságból belépett, hogy belülről is megnézze a színházat. Másnap Fabíola megint megjelent, és a harmadik napon Paulo elhatározta, hogy megszólítja. A lány tizenhat éves volt, az édesapja meghalt, egy kis bérlakásban élt az édesanyjával, aki varrónő volt, és az anyai nagyanyjával. Az idős, agyér-elmeszesedésben szenvedő néni egész nap a táskáját szorongatta, amely tele volt régi papírokkal, és azt hajtogatta, hogy ez „az ő vagyona”. Fabíolának tizenöt éves koráig volt egy komoly esztétikai hibája: egy óriási, groteszk orr, mint Cyrano de Bergeracnak. Amikor rájött, hogy az egyetlen fiút, akit sikerült meghódítania, valójában az unokatestvérei bérelték föl pénzért, hogy járjon vele, nem sokat teketóriázott. Fölment az ablakba, kimászott és onnan fenyegette meg az anyját: − Vagy fizeted nekem a plasztikai műtétet, vagy kiugrok! Pár hét múlva, amikor a műtét után rendbe jött, és egy igazi „miss műtőkéssel faragott” orrocskájával büszkélkedhetett, az volt az első dolga, hogy szakított a szerelmével, aki az újdonsült szépségben alig ismerte föl régi nagy orrú barátnőjét. És ez az új Fabíola szeretett bele halálosan Paulóba. A fiúnak akkortájt igen jól ment a sora a lányokkal. Miközben tovább flörtölt Renáta Sorrahval, úgy döntött, hogy megbocsát Márciának és visszafogadja. De mindettől függetlenül elkezdett hevesen udvarolni Fabíolának is. A lány anyja szemlátomást elfogadta a törékeny, ziháló fiatalembert, olyannyira, hogy szinte családtagként kezelte. Paulo csaknem mindennap náluk ebédelt és vacsorázott, ami igen megkönnyítette az életét Batatinhaként. És mintha ennyi gondoskodás még nem lett volna elég, Beth asszony átköltözött beteg édesanyja szobájába, így fölszabadult egy szoba, amit Paulo dolgozószobaként és összejövetelek helyszíneként használhatott. Hogy a szoba kevésbé tűnjön otthoniasnak, minden szabad felületet teleragasztott újságpapírral: befedte a falakat, a plafont, és még a padlót is. Amikor Fabíola anyja nem volt otthon, a dolgozószoba átváltozott a lány szexuális beavatásának színhelyévé. De Paulo továbbra sem értette, hogy egy ilyen szép teremtés, aki után minden férfi megfordul az utcán, ugyan mit eszik egy ilyen szerencsétlen alakon, mint ő. Egy napon, a bizonytalanságtól gyötörve és egy beteges ötlettől vezérelve, a következő ultimátumot adta a szerelmének: − Képtelen vagyok elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint te, aki ilyen vonzó, és ilyen szép ruhákat hord, szerelmes lehet belém. Szeretném, ha bebizonyítanád, hogy igazán szeretsz. Fabíola olyan határozottan felelte, hogy „kérhetsz bármit”, hogy Paulo fölbátorodott, és azt mondta: − Ha valóban szeretsz, engedd meg, hogy ezt a cigarettát a combodon oltsam el. Anélkül, hogy sírnál. A lány fölemelte földig érő indián szoknyáját, fölfedte kedvese előtt a lábát, mintha valami injekcióra várna, és rámosolygott, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Paulo jó mélyet szippantott a füstszűrő nélküli Continentalból, és amikor a cigaretta vége vörösen fölizzott, erősen rányomta a sima, aranybarna combra. Fabíola lehunyt szemmel tűrt: hallotta a sercenést és érezte az égett bőr kellemetlen szagát − ezt a sebhelyet örök életében viselni fogja −, de meg sem mukkant, és egyetlen könnycseppet sem ejtett. Paulo nem szólt egy szót sem, de azt gondolta: ez tényleg szeret. Állandó szerelmi vallomásai ellenére ellentmondásos érzelmekkel viseltetett Fabíola iránt. Egyrészt büszke volt, hogy egy ilyen szép lány mellett mutatkozhat a divatos helyeken, másrészt majd elsüllyedt szégyenében a lány ledérsége és minden téren megmutatkozó tájékozatlansága miatt. Fabíola tipikus cicababa volt, igazi „cocota”, más néven „patricinha”: így hívták a szép és elegáns, de intellektuálisan üres nőket. Például amikor egyszer sörözés közben, nagy társaság előtt kijelentette, hogy Mao Cetung egy „francia szabó volt, aki megalkotta a Mao-öltönyt”, Paulo legszívesebben belefúrta volna a

fejét egy lyukba. Persze leginkább a lányéba. De ez a kapcsolat olyan kényelmes volt neki, olyan keveset kellett tennie érte, a lány pedig olyan szép volt, hogy megérte derűsen elviselni ezeket a butaságokat. Amikor meghívta a lányt a szülei házába, az nagyon meghökkent. Kedvese rongyos megjelenéséből és állandó pénztelenségéből ítélve (gyakran adott neki a saját zsebpénzéből, hogy Paulo cigarettát vehessen magának és busszal járhasson) Fabíola azt hitte, hogy a fiú olyan szegény, mint a templom egere. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor fehér kesztyűs, aranygombokkal díszített dolmányos inas fogadta. Pár pillanatig azt gondolta, hogy a szerelme nyilván valamelyik alkalmazott fia, de hamar kiderült, hogy nem: Paulo bizony a házigazda csemetéje. „Óriási rózsaszín házuk volt, zongorával és hatalmas belső kertekkel − emlékezett vissza később Fabíola. − És képzelje, a hallban ugyanolyan lépcső volt, mint az Elfújta a szélben.” Amikor eljött az ebéd ideje, Lygia mindenkinek megmutatta, hogy hova üljön. Fabíola nem mert kérdezni semmit, inkább úgy tett, mintha teljesen természetes lenne számára a rengeteg különböző méretű ezüst evőeszköz és az előtte lévő nagy, üres tányér. Az inas megállt mögötte, kinyújtotta a karját, és ráhelyezett a tányérra egy levessel teli porcelántálat. Fabíola évtizedekkel később kacagva idézte föl a jelenetet: − Mivel még soha nem láttam francia tálalást, egy pillanatig sem haboztam: fogtam a levesestálat és az asztal közepére tettem, hogy mindenki merhessen belőle magának. Paulo pedig ahelyett, hogy dühös lett volna rám, elkezdett kacagni. Annyira kacagott, hogy leesett a székről. Bár már nagykorú volt, és viszonylag független, Paulo gyakran még mindig gyerekesen viselkedett. Egyik este sokáig hallgatott verslemezeket Márciával (akinek a családja megadta magát, és elfogadták az udvarlását), és amikor elindult haza, vagyis néhány száz méterre lévő otthonába, beleütközött egy „rosszarcú négerekből álló bandába”, ahogy ő mondta. Valójában csak néhány utcagyerekről volt szó, akikkel pár napja összeszólalkozott, mert zavarta, hogy olyan hangosan labdáznak. De amikor meglátta őket botokkal és palackokkal fölfegyverkezve, halálra rémült, visszament a lány lakásába, és hazatelefonált, fölébresztve az amúgy is mindig morcos Pedro Queima Coelhót. Szokásos teátrális módján könyörgött neki: − Apu, gyere értem Márciához. De hozz magaddal pisztolyt is, mert tizenkét bűnöző fenyegeti az életemet. És csak akkor mert kijönni, amikor a kedvese ablakából megpillantotta az utcán az apját, ezt a hatalmas embert, pizsamában, a kezében revolverrel, ami garantálta, hogy a fia haza tudjon menni. Ez az apai buzgóság nem annak szólt, hogy otthon javult a helyzet. Ugyanolyan feszült volt a légkör, mint mindig, de már kevésbé tartották az ellenőrzésük alatt az életét. A második szemeszterben Paulo olyan rosszul teljesített az Andrewsban, hogy esélytelennek nyilvánították a záróvizsgák letételére. Az egyetlen kiút tehát mégiscsak az volt, amibe Pedro megesküdött, hogy nem megy bele: keresni egy olyan gimnáziumot, ahol „kevésbé magasak a követelmények”. A flamengói Guanabarára esett a választás, ahol még volt esélye, hogy befejezze a középiskolai tanulmányait és megpróbáljon továbbtanulni − mindenképpen mérnöki karon, ahogy az apja megálmodta. Az esti gimnázium arra késztette a családot, hogy lazítson a szigorú ellenőrzésen, és a kezébe adjon egy kapukulcsot, de a szabadságnak ára volt: ha függetlenséget akar, ha maga akarja kiválasztani az iskolát, ahova jár, ha színészkedni akar, és akkor akar hazamenni, amikor kedve van, akkor dolgoznia kell. Pedro talált neki egy állást, amivel tudott volna keresni valamennyit − hirdetéseket kellett volna szerveznie a Jockey Club lóversenyműsoraira −, de hiába dolgozott hetekig kitartóan, a munkaerőpiac újdonsült tagjának egy icipici hirdetést sem sikerült szereznie. A kudarc nem vette el az apja kedvét: ajánlott neki egy második lehetőséget, ezúttal a Souza Alves Acessóriosban, egy olyan vállalatnál, amely ipari felszerelések értékesítésére specializálódott. Bár Paulo utált kényszerből csinálni bármit is, anyagi függetlensége érdekében beleegyezett. Igen, mert ez végre egy fix fizetéssel járó állás volt, és semmit nem kellett eladnia senkinek. Az első nap Paulo jól fésülten, öltönyben és nyakkendőben jelent meg. Kíváncsi volt, hogy hol lesz az asztala, és nagyon elcsodálkozott, amikor a főnök elvezette egy óriási raktárba, rámutatott egy seprűre és megszólalt: − Kezdheti. Először söpörjön föl ebben a raktárban. Ha befejezte, szóljon. Söpörni? De hát ő színész és író, az apja meg takarítói állást szerzett neki? Nem, ez biztos valami vicc, biztos minden újoncot így szoktak megtréfálni az első napon. Elhatározta, hogy belemegy a játékba, föltűrte az ingujját, és söpört egészen ebédidőig, azután megfájdult a karja. Amikor végzett a feladattal, visszavette a zakóját, és mosolyogva közölte a főnökkel, hogy elkészült.

Az rá se nézett az új dolgozóra, csak odaadott neki egy bizonylatot, és rámutatott egy ajtóra: − Hozzon ki onnan húsz láda vízmérőt, és vigye le a földszintre, a postázóba, ezzel a bizonylattal együtt. Tehát mégis igaz! Ezt biztos szándékosan csinálták, hogy megalázzák: az apja folyton ilyen kétkezi munkát szerez neki. Ez a felismerés lehangolta, de megcsinált mindent, amire utasították, és pár nap alatt rájött, hogy valóban ez a menetrend: ládákat cipelni, becsomagolni a víz- és villanyórák alkatrészeit, felsöpörni a raktárakban. Akárcsak a sziszifuszi kínszenvedés a kotrógépnél, az itteni munka is kilátástalannak tűnt. Amikor végzett egy dologgal, jött a következő. Néhány hét múlva azt írta a naplójába: Lassan megölöm magam, anélkül, hogy érezném. Nem vagyok hajlandó többet reggel hatkor kelni, fél nyolckor bent lenni a munkahelyemen, hogy egész nap söprögessek és alkatrészeket cipeljek, ne ebédeljek, aztán meg éjfélig próbálnom kelljen. Csak másfél hónapig bírta, de végül kérnie sem kellett az elbocsátását. Maga az igazgató telefonált Pedro doktornak, hogy közölje vele: a fiú „nem való erre a munkára”. Amikor Paulo utoljára lépett ki a Souza Alves épületéből, a zsebében elvitte azt a harminc cruzeirót, ami a jogos jussa volt. A pénzből először is vett magának egy lemezt, amelyen rajta volt Roberto Carlos két legújabb slágere: a „Quero Que Vá Tudó Pro Inferno” (A pokolra kívánok mindent) és az „Escreva Urna Carta, Meu Ámor” (írj levelet, szerelmem). Érthető, hogy nem bírta a munkát. A Pinokkión kívül, amelyben heti hat napon keresztül vett részt, egy másik gyerekdarabot is elkezdett próbálni, az A Guerra dosLanches (A tízóraik háborúja) címűt, amit szintén az argentin Luis Olmedo, a Kutyus rendezett. Nem kis hiúsággal írta a naplójába: „Ezt a szerepet az új darabban azért kaptam meg, mert a Pinokkióban olyan lenyűgözően alakítom Batatinhát” Most már valódi színészként dolgozott, a barátja, Joel Macedo és egy helyes mulatt lány mellett, akit Nancynek hívtak, és annak a Roberto Mangabeira Ungernak volt a húga, aki a Santo Inációban szinte mindenben megkaparintotta az első helyezést. A mindennapos fárasztó próbák után a darab premierjére 1966 áprilisának közepén került sor. Amikor Kutyus észrevette rajta, hogy izgul, nyomott egy puszit a homlokára, és azt mondta: − Batatinha, bízom benned! Paulo jobb lábbal lépett föl a színpadra. Cowboyruhájában elég volt csak megjelennie, máris megkacagtatta a közönséget, és ez mindvégig így maradt. Amikor véget ért az előadás, megállapították, hogy ő volt az est legjobb színésze. A gratulációk közepette, a gálaesten feszengő Pedro és Lygia szeme láttára, Kutyus átölelte és megcsókolta: − Batatinha, nem találok szavakat a szereplésedre. Valóságos rövidzárlatot okoztál, elvarázsoltad az egész közönséget. Nagyszerű voltál. A Pinokkió utolsó előadásán megismétlődött a jelenet. Batatinha volt az egyetlen színész − éppen ő, aki voltaképpen nem is volt az −, aki előadás közben is képes volt tapsot kicsalni a közönségből, többször is. Leszámítva a pénzhiányt, olyan élete volt, amilyenre mindig is vágyott. Egyszerre több lánnyal is járt, és sikeres színész volt, aki hamarosan a saját darabjait fogja írni és rendezni. Megtanult gitározni, és a hangszerrel a vállán járkált, akárcsak a Bossa Nova nagyjai. De az életére jellemző volt, hogy az örömhullámokat csaknem mindig hirtelen mély búskomorság törte meg. Például ebben a látszólag boldog és izgalmas korszakában írta a naplójába a következőket, miután elolvasta Toulouse-Lautrec életrajzát: Ebben a pillanatban fejeztem be az egyik legmegrázóbb igaz történetet, amit valaha olvastam. Egy gazdag festő életét, aki nemesi családból származott, tehetséges volt, és már ifjúkorában ünnepelték, de ezzel egyidejűleg ő volt a világ legboldogtalanabb embere, mert soha nem szerették, groteszk testalkata és páratlan csúfsága miatt. Az ivás miatt nagyon korán elhunyt, mert a szervezete nem bírta tovább a megpróbáltatást. Egy férfi, aki a Montmartre sötét és zajos kávéházaiban együtt élt Van Gogh-gal, Zolával, Oscar Wilde-dal, Degas-val, Debussyvel, és tizennyolc éves kora óta olyan életet élt, amilyenről minden értelmiségi álmodozott. Egy férfi, akinek pénze és társadalmi helyzete soha nem alázott meg másokat, ugyanakkor egy csöpp őszinte szerelmet sem adtak gyengédségre éhes szívének. Ez a férfi valahogy nagyon

hasonlít rám. Henri de Toulouse-Lautrec, akinek az életrajzát csodálatosan írta meg Pierre La Mure, a Moulin Rouge 450 oldalán. Soha nem felejtem el ezt a könyvet. Továbbra is sokat olvasott, de most új szokást vett fel: ugyanúgy minden könyvről írt egy rövid véleményt a naplójába, mint eddig, de most már úgy értékelte őket, mint a profi kritikusok Egy csillag: rossz; kettő: jó; három: nagyszerű; négy csillag: zseniális. Egy júniusi napon ő maga is megdöbbent saját irodalmi falánkságán: „Rekordot döntöttem: öt könyvet olvasok egyszerre. Ez így nem lesz jó.” És nem habkönnyű könyvecskéket olvasott ám! Aznap a következő könyvek sorakoztak a párnáján: a Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől; a Félelem és reszketés Kierkegaard-tól; a Orvosi kézikönyv idegbetegeknek és szorongóknak David Harold Finktől; Obras-Primas da Poesia Universal (A világirodalom legszebb versei) Sérgio Milliet válogatásában; és a Panoráma do Teatro Brasileiro (Körkép a brazil színházról) Sabato Magalditól. Ugyanebben a júniusban, 1966-ban, Paulo összeszedte a bátorságát, és megmutatta Jean Arlinnek első felnőtt alkotását: egy három felvonásos darabot, amelynek a Juventude sem Tempó (Örökfiatalság) címet adta. Tulajdonképpen egy különböző szerzőktől idézett versrészletekből, párbeszédekből és hatásvadász mondatokból álló egyveleg volt. Idézett benne Bertolt Brechttől kezdve Carlos Lacerdáig, Morris Westtől, Manuel Bandeirától, Vinícius de Moraestól, Carlos Drummond de Andradétól, Jean-Paul Sartre-tól és természetesen Paulo Coelhótól. A francia érdekesnek találta, itt-ott kicsit változtatott rajta, és úgy döntött, hogy előadják. Sőt, mivel nagyon egyszerű darab volt, gyakorlatilag díszletek és jelmezek nélkül, úgy döntött, hogy az első Ifjúsági Fesztiválon mutatják be, amely a szünidőben lesz Teresópolisban, a Riótól száz kilométerre fekvő hegyi városban. Mivel Paulo nemcsak a darab szerzője volt, hanem színészként is szerepelt benne, július második hetében ő is megmászta a hegyet a Grupo Destaque társulattal − az apja tiltása ellenére, természetesen. Annyira magával ragadta a fesztiválhangulat, hogy írt egy verset „Revolta” (Lázadás) címmel, az ott meghirdetett pályázatra, amelynek Ledo Ivo költő és Walmir Ayala kritikus volt a zsűrije. A darab megbukott, a költőverseny eredményét pedig csak egy hónap múlva hirdették ki, de a lényeg az volt, hogy meg merte próbálni. Otthon semmit sem változott a légkör. Még mindig konfliktusai voltak az éjszakázások miatt − ritkán ért haza hajnali egy óra előtt −, ráadásul most már azért is veszekedtek vele, hogy vágja már le a haját, amit hat hónapja nem tett meg. Ha az apja éjszaka meghallotta, hogy megzörren a kulcs a zárban, Paulo számíthatott rá, hogy elalvás előtt végig kell hallgatnia egy félórás litániát. Az egyik ilyen hajnalon beleütközött Pedro doktorba, aki az ajtóban várta karba tett kézzel, fenyegető tekintettel: − Már megint elvetetted a sulykot. Holnaptól újra életbe lép a régi szabály: este tizenegykor minden ajtót bezárunk, és aki kint marad, az az utcán alszik. Másnap egész nap Fabíola lakása és a színház között szaladgált: próbálták a Guerra dos Lanchest, amelynek szemmel láthatólag egyre gyérebb közönsége volt. Éjszaka elment a Paissanduba, hogy megnézze A kínai lány című filmet, Godard legújabb alkotását − mert bár nem rajongott a rendezőért, érdekelte a vetítés utáni beszélgetés. A moziban találkozott Renátával, és utána kettesben elmentek vacsorázni: sült kacsát ettek almával, és az ipanemai Zeppelin híres jeges csapolt sörét itták hozzá. A Zeppelin a pénzes baloldaliak törzshelye volt, ahova Paulo csak olyankor ült be, ha mint most is, meghívták. Szinte senki nem volt ott rajtuk kívül, amikor kérték a számlát, majd elindultak Leblon felé. Csaknem három kilométert gyalogoltak kézen fogva a tengerparton, a Rita Ludolf utcáig, ahol Renáta lakott. Paulo halálosan fáradt volt, ezért nagyon várta, hogy megjöjjön a leblon-lapai busz, és már majdnem hajnali négy óra volt, amikor végre bedugta a kulcsot a bejárati ajtó zárjába. Illetve nem dugta be. Csak próbálta, de a kulcs nem ment bele a zárba. Az apja ezek szerint beváltotta előző éjjel tett fenyegetését, és kicseréltette a zárat. Ilyen későn már nem tudott volna Joelnél vagy Fabíolánál aludni. Dühében fölvett egy marék követ, és egyesével betörte a ház összes elülső ablakát és ajtaját. A szülei rögtön fölébredtek a zajra, és bár szívük szerint szembeszálltak volna vele, féltek, hogy a szomszédok kihívják a rendőrséget, ezért Pedro Coelho inkább kinyitotta az ajtót a fiának. Paulo nem leplezte − vagy, ahogy abban az időben szokás volt mondani, „zászlón hirdette” −, hogy a kelleténél többet ivott: végigvonult az üvegszilánkokkal borított nappalin, és meg sem hallgatva az apját, fölment a szobájába. Aznap éjjel rögtön elaludt, de szörnyű rémálma volt. Azt álmodta, hogy egy orvos ül az ágya szélén és méri a vérnyomását, miközben két ápoló figyeli az ajtóból, és egy kényszerzubbonyt

tartanak a kezükben. Csak ekkor, félig még kábultan ébredt rá, hogy nem álmodott. Az apja ugyanis kihívta a bolondokháza mentőszolgálatát, hogy megint bevigyék. Ezúttal erőszakkal.

7. Részletek A nyugalom fegyházának balladájából (Oscar Wilde ihletésére) JÚLIUS 20., SZERDA 8:00 − Fölébresztettek, hogy megmérjék a vérnyomásomat. Az álmosságtól még kábultan azt hittem, hogy csak álmodom. De lassacskán ráébredtem a valóságra. Ez volt a vég. Utasítottak, hogy azonnal öltözzek föl. A házunk kapujában a Pszichiátriai Gondozóintézet egyik mentőautója. Soha nem gondoltam, hogy ennyire nyomasztó beszállni egy ilyen járműbe. Néhány szomszéd távolról lesi a sovány, hosszú hajú fiút, aki lehajtja a fejét, hogy beszálljon az autóba. Lehajtja a fejét. Legyőzték, 9:30 − A hivatalos iratokat már megfogalmazták. És íme, ismét itt vagyok a kilencedik emeleten. Milyen gyorsan történt! Tegnap még Rennie-vel mászkáltam, vidáman, kicsit gondterhelten, de erre azért nem számítottam. És íme, ismét itt vagyok, mert nem akartam az utcán tölteni az éjszakát. Gondolok a lányra néha. Kicsit érzelgősnek érzem magam. Itt mindenki szomorú. Nincsenek mosolyok. Merev tekintetek keresnek valamit, az önmagukkal való találkozást. A szobatársam egy fontos miniszter unokaöccse. A halál a mániája. Viccből a Gyászindulót játszom a gitáromon. Jó, ha van az embernek egy gitárja. Mindent feledtet. Egy kis vidámságot hoz ebbe a szomorú környezetbe. Az olyan ember mélységes szomorúságába, aki már semmit sem vár és semmit sem akar az élettől. Egyedül az vigasztal, hogy tudnak énekelni. 15:00 − Beszélgettem egy fiúval, aki két éve van itt. Mondtam neki, hogy szenvedek, és ki akarok jutni innen. Erre ő egészen őszintén azt mondta: „Minek? Olyan jó itt. Semmivel nem kell foglalkozni. Minek harcolni? Alapjában véve senki nem szeret semmit.” Félek. Félek, hogy én is úgy fogok gondolkodni, mint ő. Szenvedek. Szenvedek, mert nem tudom, hogy mikor láthatom nem rácsokon keresztül a világot.

Leírhatatlan ez a szenvedés. Egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rab szenvedése, aki tudja, hogy egy napon majd feltételes szabadlábra helyezik. De mikor lesz az a nap? Egy hónap múlva? Három hónap múlva? Egy év múlva? Vagy soha? 17:00 − Vagy soha? 19:20 − Nem mehetek el erről az emeletről, nem telefonálhatok és nem írhatok levelet. Nemrég megpróbáltam (titokban) beszélni Rennie-vel, de éppen vacsorázott. És ha nem vacsorázna? Mit mondanék neki? Sajnáltatnám magam? Magasztalnám magam? Mit mondanék, kivel beszélnék? Tudok még egyáltalán beszélni, Istenem? Lenyűgöz a nyugalom, amellyel elfogadják ezt a börtönt. Félek, hogy én is így fogom elfogadni. ,Mindenki gyújtogató húszévesen, és tűzoltó negyvenévesen.”Hát akkor azt hiszem, hogy én 39 éves és 11 hónapos vagyok. A vereség szélén állok. Ezt akkor éreztem meg, amikor anyu ma délután meglátogatott. Föntről néz le rám. Már az első napon úgy érzem, hogy vereséget szenvedtem. De győznöm kell. JÚLIUS 21., CSÜTÖRTÖK 8:00 − Tegnap nagyon erős altatót adtak, és csak most ébredtem föl. Éjszaka a szobatársam csak úgy se szó, se beszéd fölébresztett, hogy megkérdezze, egyetértek-e az önkielégítéssel. Mondtam, hogy igen, és a másik oldalamra fordultam. Őszintén szólva nem értettem a kérdést. Mellesleg azt se tudom, hogy nem csak álmodtam-e, de hogy furcsa volt, az biztos. Flávio, a szobatársam, van, hogy sokáig nem szól egy szót sem. Amikor beszél, csak ugyanazt a kérdést ismételgeti: mi újság van odakint? Még mindig kapcsolatban akar maradni a külvilággal. Szerencsétlen! Büszke a bohém életére, de most itt van, és beismeri, hogy beteg. Én ezt soha nem tenném meg. Én jól vagyok. 11:30 − Most vettem észre, hogy kiürítették a pénztárcámat. Semmit nem tudok venni Kacsának. Egyébként tegnap beszéltem Kacsával. Megígérte, hogy ma meglátogat. Tudom, hogy tilos, de beszélni akarok vele. Telefonon beszéltem vele, de tréfálkozós hangon, hogy leplezzem a búskomorságomat. Az itteniek szeretnek nekem új dolgokat mutatni. Alapjában véve szeretem őket. Roberto folyton mutat nekem valamit − életkor-számítási módszert, feszültségmérőt stb. Fláviónak az a mániája, hogy fontos embereket ismer. Számtalan furcsa eset van itt. Az egyiknek az a mániája, hogy szagolgatja az ételt, a másik semmit nem csinál, mert fél, hogy meghízik, a harmadik csak a szexről és a szexuális aberrációkról tud beszélni. A szobatársam merev tekintettel és szomorú arccal fekszik. A rádióban a „Menina Flór” szól. Vajon mire gondol? Miért ilyen a tekintete? Önmagát keresi kétségbeesetten, vagy magányos? Csak lustálkodik, vagy elveszett? Össze van törve? Beszélgetek a betegekkel. Van, aki három hónapja van itt, van, aki kilenc, van, aki már évek óta. Én ezt nem fogom kibírni. „Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan fölkiáltott: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A zene, a napsütés a rácsokon túl, az álmok: ez mind szomorúságot kelt. Eszembe jut Teresopolis, ahol előadtuk az Örök ifjúságot. Nagy bukás volt, de tapasztalatnak jó. Boldog napok, amikor szabadon lehetett nézni a napsütést, lovagolni, csókolózni, mosolyogni. És most semmi. Semmi. Elő akartuk adni a darabot itt is, Rióban. Hát most nélkülem fogják előadni. Lehangoló elkezdeni valamit és azután félbehagyni. Tényleg nagyon lehangoló. Lusta vagyok a darabról írni, de nem tudok aludni. Az álmosság eltompítja a gondolkodást, és olyan leszek, mint a többiek itt. De van néhány újságkivágás a Teresopolisba érkezésünk előttről. Hogy azután mi lett, azt majd elmesélem. Van idő. Rengeteg idő van. 14:10 − Várom Kacsát. Az orvosom bejött a szobámba, és hozott nekem egy francia versantológiát. Ez jó, legalább egy kicsit megtanulom ezt a nyelvet. Azt mondta, hogy nyugodt vagyok, ami szemlátomást tetszik neki. Néha egy kicsit szeretek itt lenni. Ez egy külön világ ahol az ember csak eszik meg alszik, Semmi más. De

mindig eljön a pillanat, amikor eszembe jut a kinti világ és ilyenkor ki akarok jutni. Most már nem annyira. Tegnap rosszabb volt. Már kezdem megszokni. Csak az írógép hiányzik. Tudom, hogy Kacsa ma eljön (vagy legalábbis megpróbál eljönni). Biztos kíváncsi rá, hogy mi történik velem. Azután még kétszer-háromszor eljön, utána elfelejt. Cest la vie. És nem tehetek semmit. Szeretném, ha mindennap eljönne, hogy a maga különleges módján fölvidítson, de ez nem fog megtörténni. Azt se tudom, megengedik-e egyáltalán, hogy ma meglátogasson. Mindenesetre kellemes ez a reménykedés, a várakozás izgalma. 14:45 − Már háromnegyed három van, és Kacsa még nincs itt. Biztos nem is jön. Vagy lehet, hogy nem engedték be. JÚLIUS 22., PÉNTEK 11:50− Kacsa tegnap itt volt. Hozott egy kötegfényképet magáról az Egyesült Államokból, és megígérte, hogy egyet aláír és nekem ad. Szeretem Kacsát. Az a szomorú érzésem van, hogy nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna. Hideg voltam, és távolságtartó. Pedig ő meg olyan gyengéd volt… Még mindig nem jött meg otthonról a többi holmim. Amint megérkezik az írógép, megpróbálok legépelni egy művet a pszichiátriáról, amit dr. Benjamim adott. Kiolvastam a Francia költők antológiáját. Most megpróbálom elolvasni A párducot, Lampedusától. Vicces, de kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy itt maradok. 12:00 − Kezdem megadni magam az álmosságnak. Amely alvásnak, álmok nélkül, a menekülés-alvásnak, amely elfeledteti velem, hogy itt vagyok. 14:00 − Nem bírom folytatni A párducot Az egyik legunalmasabb könyv, amit életemben olvastam. Monoton, közhelyes és értéktelen. Itt végleg megálltam, a 122. oldalon. Nagyon sajnálom. Utálok félbehagyni dolgokat, de nem bírom tovább. Elálmosít. De mindenképpen ébren kell maradnom. 14:30 − Utálok félbehagyni dolgokat. 14:45 − Párbeszéd a szobatársammal: − Én nem akarok sem a Dr. Eirasban lakni, sem Flamengóban, sem a Copacabanán, ezek közül egyik helyen sem… − Akkor hol, Flávio ? − A Keresztelő Szent János temetőben. Az élet számomra teljesen értelmét vesztette az 1964-es karneválon. − Miért? −Azaz ember, akit a legjobban szerettem ezen a világon, nem akart velem összeházasodni. − Jaj, Flávio, hagyd ezt a butaságot. Annyi nő van, akit szeretni lehet. (Szünet) Még mindig azt a lányt szereted? − Nem lány. Fiú. most odakint felvételizik az orvosira, én meg itt vagyok, és várom a halált. − Hagyd ezt a butaságot, Flávio. − Tegnap telefonált. Egész elnőiesedett. Nagyon boldog lennék, ha idejönne. Miatta akartam öngyilkos lenni, amikora buli éjszakáján megittam a whiskybe kevert parfümöt. A mentőben kötöttem ki. És ő most kint van, én meg itt bent, és várom a halált. Flávio különös alak. Teljesen skizoid. De néha lehet vele beszélgetni, mint most. Szomorúnak és tehetetlennek érzem magam. Többször is megpróbált öngyilkosságot elkövetni. Sokat beszél nekem a bohém életéről, és ilyenkor úgy látom, mintha büszke lenne. Saját tapasztalatból tudom, hogy valahol minden bohém büszke a bohémságára. Flávio sír. Barátaim, a szívem mélyén, a legeslegmélyén, azt gondolom, hogy a betegek többsége azért van itt, mert nem kapott elég szeretetet (a szüleitől vagy valaki mástól). Én az első csoportba tartozom (szülői szeretet). 15:00 − Az itteni betegek néha viccesek. A „csicska”, vagyis az öreg Ápio, aki kábé 56

éves, tegnap azt mondta, hogy a bolsevik forradalmat az amerikaiak pénzelték. Van itt egy fiú, az egyetlen korombéli idebent, aki vidám hangokat hallat. Néha kártyázok éjszaka. Nem tudok többet írni, Flávio sír. JÚLIUS 23., SZOMBAT 10:00 − Tegnap este sikerült felhívnom Luíst és Kacsát. Kacsa azt mondta, hogy ő a kedvesem, és nagyon szeret. Ez boldoggá tett, és ettől biztos sok hülyeséget beszéltem. Érzelgős vagyok, hülye. A beszélgetésünk végén bejött a telefonos, és többet nem beszélhettem. Hétfőn meglátogat. Félek, hogy túl sokat panaszkodok neki. Ez rossz érzés, alacsonyabbrendűnek érzem magam tőle. Luís azt mondta, hogy délben idejön. Most itt van mellettem egy hülye, akit Marcosnak hívnak. Azóta van itt, hogy elmentem, azaz egy éve. Állandóan elveszi a rádiómat, hogy focimeccset hallgasson. Udvariasan kiküldtem a szobából. 20:30 − Este fél kilenc van, de itt úgy tűnik, mintha már sokkal később volna. Luís eljött. Kicsit javított a hangulatomon. Telefonáltam Kacsának, és baromságokat beszéltem. JÚLIUS 24., VASÁRNAP Vasárnap reggel van. Rádiót hallgatok, és rettenetesen egyedül vagyok, lassan megöl a magány. Vasárnap reggel van, egy sötét, szomorú vasárnap kezdete. Itt vagyok a rácsok mögött, nem beszélgetek senkivel, a magányomba merülök. Tetszik ez a kifejezés: a magányomba merülök. Vasárnap reggel van. Senki nem énekel, a rádióban egy szomorú dallam szól, szerelemről és könnyekről. Íme egy reménytelen nap. Kacsa messze van. A barátaim messze vannak. Biztosan alszanak, egy vidám, átbulizott éjszaka után. Én meg itt vagyok egyedül. A rádióban most egy régi keringő szól. Apámra gondolok. Sajnálom. Biztosan szomorú, amiért ilyen fia van. Ezen a vasárnap reggelen úgy érzem, hogy kicsit meghalt a szerelmem Rennie iránt. Biztos vagyok benne, hogy az övé is haldoklik. Üres a kezem, semmit nem tudok nyújtani, semmit nem tudok adni. Tehetetlennek és védtelennek érzem magam, mint egy szárny nélküli fecske. Rossznak, perverznek és magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok a világban. Itt minden olyan egyhangú és kiszámíthatatlan. Féltve őrzöm Kacsa fényképeit, a pénzemet és a cigarettámat. Egyedül ezek tudják kicsit elterelni a figyelmemet. JÚLIUS 25., HÉTFŐ Annyira várlak, és ahogy közeledik a pillanat, egyre jobban akarlak látni. Tegnap a telefonban azt mondtad, hogy a kedvesem vagy. Hát jó, nagyon boldog vagyok, hogy van egy kedvesem. Kevésbé érzem magam egyedül itt, a világ sokkal szebb így, még a rácsok mögül is. És még szebb lesz, ha megjössz. Ezért ezen a hajnalon egészen megnyitom a szívem, és átadom neked, szerelmem. Kicsit szomorú vagyok, amiért távol vagy tőlem, amiért nem lehetsz mindig mellettem. De már felnőtt férfi vagyok, és ezzel a problémával egyedül kell megbirkóznom. Vicces, de önzőnek érzem magam. Tegnap beszéltem telefonon Luísszal és Ricardóval. Kedden idejönnek. Tudom, hogy ez tőlük áldozat. Luísnak kórházban van az apja, Ricardo pedig tanul. De eljönnek. És én ennek örülök. Rájöttem, hogy az ember a legszomorúbb dolgokban is megtalálhatja az örömöt és a boldogságot. Rájöttem, hogy nem vagyok olyan egyedül, mint gondoltam. Vannak emberek, akik szeretnek, és akiknek szükségük van rám. Kicsit nosztalgikus hangulatban vagyok, de boldog. JÚLIUS 26., KEDD Tegnap egész éjjel a Havannai emberünket olvastam Graham Greene-től. Még nem volt időm (ha! ha! ha!) írni a könyvről. De szórakoztató volt. Tetszett. JÚLIUS 31., VASÁRNAP

13:00 − Ma, tizenhárom órakor, ebben a kórházban, megkaptam a hírt, hogy a Diário de Notícias verspályázatán, a 2500 jelentkező közül a kilencedik helyezett lettem, illetve a kiemelt dicséretben részesültek között a második. Valószínűleg benne leszek egy antológiában. Boldog vagyok. Szeretnék kint lenni, mindenkinek elmesélni, mindenkinek elmondani. Szuperboldog vagyok. Itt, a rácsok mögött azon gondolkodom, hogy vajon Tata emlékszik-e még rám, az első szerelmére. Nem tudom, hogy nagyon megnőtt-e, sovány vagy kövér, értelmiségi vagy high-society. Lehet, hogy nyomorék lett, lehet, hogy elvesztette az édesanyját, lehet, hogy egy palotába költözött. Nyolc éve nem láttam, de ma szívesen lennék vele. Egyik nap fölhívtam, és megkérdeztem, járt-e valaha valami Coelhóval. Csak annyit mondott, hogy igen, és letette. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT Kiskacsa, szerelmem, iszonyú szükségem lenne most arra, hogy beszéljek veled. Most, hogy dr. Benjamim inzulinnal és elektrosokkal fenyeget, most, hogy kábítószer-fogyasztással vádolnak, most, hogy úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított vadállat, akinek nincs menedéke, nagyon kéne beszélnem veled. Ha ez az a pillanat, amikor átalakul a személyiségem, amikor pillanatokon belül elkezdik énem szisztematikus szétrombolását, szeretném, ha mellettem lennél. A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. A gramofonból, amit kölcsönadtál, az „Olé Olá” szólna Nara Leaótól. Aztán te odalentről fölnéznél, és látnád a kezemet a rácsok között, ahogy búcsút int. Aztán én bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett. Aztán az orvosok bejönnének a kis fekete bőrönddel, és belém hatolna az elektrosokk, átjárná az egész testemet. Az éjszaka magányában pedig fognám a pengét, ránéznék a fényképedre, amelyet az ágyamra ragasztottam, és csorogna a vérem, és halkan azt mondanám neked, miközben csodálnám a képen a mosolyodat: „Ez az én vérem.” És mosoly és könnyek nélkül halnék meg. Egyszerűen csak meghalnék, rengeteg dolgot félbehagyva. AUGUSZTUS 7., VASÁRNAP Párbeszéd dr. Benjamim-nal − Nincs benned önérzet. Az első beutalásod után azt gondoltam, hogy soha többet nem kerülsz be, bármennyire igyekszel is függetlenné tenni magad. De nem így lett. Újra itt vagy. Mire jöttél rá ez alatt az idő alatt? Semmire. Mit ért az utazás Teresopolisba?Milyen hasznot húztál belőle?Miért vagy képtelen bármire is egyedül rájönni? − Senki nem jön rá semmire egyedül. − Jó, lehet… De mondd meg: mit nyertél, milyen hasznot húztál a terespolisi utazásból? − Tapasztalatot. − Te olyan típus vagy, aki egész életében tapasztalatot gyűjt. − Doktor úr, minden, amit szeretetből csinálnak, megéri a fáradságot. Ez az én filozófiám: a dolgok szeretete elég ahhoz, hogy megindokolja a tetteinket. − Ha fognék négy skizofrént a negyedik emeletről, de igazán skizoidakat, még ők is jobban érvelnének nálad. − Hülyeséget mondtam? − Hát persze, hogy hülyeséget! Nézd: te minden idődet azzal töltöd, hogy kialakíts magadról egy képet, egy hamis képet, és nem veszed észre, hogy semmit nem használsz ki, ami benned van. Nullára redukálod magad.

− Tudom. Bármit mondok, az csak védekezés. Valójában semmire nem tartom magam. − Akkor tegyél valamit! De hát képtelen vagy. Elégedett vagy azzal, ami történik veled. Megszoktad ezt a helyzetet. Nézd, ha ez így megy tovább, én elhárítom a felelősséget, és összehívok egy konzíliumot, hogy elektrosokkot, inzulint, glükózt és más olyan dolgokat adjunk neked, amiktől felejtesz és szelídebb leszel. Adok még egy kis időt. Gyerünk, légy férfi! Küzdj! AUGUSZTUS 14., VASÁRNAP − APÁK NAP JA Jó reggelt, apu. Ez a te napod. Évekig ez volt az a pillanat, amikor mosolyogva ébredtél és mosolyogva fogadtad az ajándékot, amit bevittem a szobádba, és mosolyogva csókoltad meg a homlokom, és áldást adtál. Jó reggelt, apu, ez a te napod. És semmit nem tudok adni vagy mondani, mert keserű szíved süket a szavakra. Már nem vagy a régi. Öreg a szíved, keserűséggel van tele a füled, fáj a szíved. De még tudsz sírni. És hiszem, hogy elsírod a szigorú és fölényes apa félénk könnyeit: miattam sírsz, mert itt vagyok, a rácsok közt, azért sírsz, mert ma van apák napja, és én messze vagyok, és ezért a keserűség és a szomorúság behatol a szívedbe. Jó reggelt, apu. Szép a napfelkelte, A mai nap sokak számára vidám és ünnepi, de te szomorú vagy. És tudom, hogy miattam vagy szomorú, akaratlanul is nehéz keresztté váltam, amit a hátadon cipelsz, és ami szaggatja a húsod, sebzi a mellkasod. A húgom ilyenkor jelenik meg a szobádban, egy krepp-papírba csomagolt, szép ajándékkal, és te mosolyogsz, hogy ne szomorítsd el őt is. De a szíved mélyén zokogsz, és én nem tudok mit mondani, csak lázadó, beteges szavakat, és nem tudok mit tenni, csak növelni tudom a szenvedésed, és nem tudok mit adni, csak könnyeket és csalódást, amiért a világra nemzettél. Talán, ha én nem lennék, most boldog lennél, mint a többi olyan ember, aki egész életében egy nyugodt életért harcolt, és most, az apák egyetemes napján, végre elnyeri jutalmát a harcáért, csókok formájában, csecsebecsék formájában, amit a gyermekek szűkös kis zsebpénzükből vettek, ami hetekig ott lapult a fiókban, hogy aztán ajándék legyen belőle, ami, bármilyen kicsi, az apák szívében óriási. Ma van apák napja. De apu engem bedugott egy bolondokházába. Távol vagyok, nem tudom megölelni, távol vagyok a családomtól, távol mindentől, és tudom, hogy ő, látva a többi apát a gyerekeikkel, akikkel gyengédek, úgy érzi majd, mintha apró tűkkel

szurkálnák keserű szívét. De engem behoztak ide, húsz napja nem látom a napot, és ha valamit adhatnék, az a sötétség lenne, azé, aki már semmit nem kíván és remél az élettől. Ezért hallgatok. Ezért nem tudom azt mondani, hogy „Jó reggelt, drága, sok boldogságot kívánok; férfi voltál, te nemzettél engem egy éjjel, az anyám fájdalmak közt megszült, és most adok egy keveset abból a kincsből, amit a munkában megizzadt két kezeddel helyeztél a szívembe.” Még ezt sem mondhatom. Csöndben kell maradnom, hogy ne szomorítsam el még jobban, hogy ne gondolja, hogy szenvedek, hogy boldogtalan vagyok itt, ebben a végtelen nyugalomban, ami csak a mennyben létezik, ha egyáltalán létezik a menny. Szomorú lehet, ha az embernek ilyen fia van, mint én, apám. Jó reggelt, apám. Üres a kezem, de neked adom ezt a felkelő napot, ami vörös, mindenható, hogy kevésbé szomorú és boldogabb legyél, hogy azt hidd, hogy helyesen cselekszel, és én boldog vagyok.

AUGUSZTUS 23., KEDD Hajnal van, a születésnapom hajnala. Szeretnék most valami optimista és érthető üzenetet írni ebbe a füzetbe: ezért téptem ki az előző lapokat, amelyek mélységesen szomorúak és érthetetlenek voltak. Nagyon kemény, főleg egy ilyen embernek, mint én, elviselni, hogy már 32 napja nem mozdult ki. Tényleg nagyon kemény, nekem elhihetik. De a szívem mélyén tudom, hogy nem én vagyok a leg-boldogtalanabb ember a földön. Az ereimben az ifjúság csörgedezik, és mindent ezerszer újrakezdhetek. A születésem hajnala. Ezekben a sorokban, amiket most írok, szeretném egy kicsit helyreállítani az önbizalmamat. „Nézd, Paulo, majd jövőre felvételizel, annyi év áll még előtted. Nincs okod a panaszra. Használd ki ezeket a napokat: gondolkozz egy kicsit, és írj sokat. Rosetta, az írógéped, hűséges harcostársad, ott van melletted, hogy bármikor szolgáljon, amikor csak akarod. Emlékszel Salingerre? »Őrizd meg a tapasztalataidat. Hátha később még jók lesznek valamire, ahogy azokéi is, akik előtted jártak« Gondolkodj el ezen. Ne tartsd magad annyira elhagyatottnak. Elvégre eleinte nagyon is támogattak a barátaid. A feledés az élet törvénye. Te is elfelejtenéd azt, aki elment. Ne ítéld el emiatt a barátaidat. Érthető a viselkedésük. Elcsüggedtek, ahogy te is elcsüggednél a helyükben.” SZEPTEMBER 1., CSÜTÖRTÖK Július óta itt vagyok. Most már a gyávaságra épül az egész. Mindenért én vagyok a hibás. Például tegnap: egyedül én kaptam altatóinjekciót, pedig csak én engedelmeskedtem az ápolónak, amikor le kellett feküdni, míg a többiek tovább randalíroztak. Az apáca megharagudott a nőmre, és többet nem látogathat meg. Megtudták, hogy eladtam az ingeimet, és most elúszott a lehetőség és a pénz is. Megláttak a Berettával a kezemben, és valaki feljelentett. Rövid szünet: hajvágás Kész, volt hajam, nincs hajam. Most olyan az arcom, mint egy kisbabának, teljesen bizonytalan, mint egy kis gatyába vizelőnek. És elérkezett a rettegett pillanat, amikor már van kedvem itt maradni. Nem érdekel már, hogy kijutok-e innen. Legyőztek. Február óta nem vágtam le a hajam. És most egy kórházban közlik velem, hogy vagy

levágom, vagy nem engednek ki. Inkább levágtam. De aztán hirtelen az az érzésem támadt, hogy az utolsó dolgot is eldobtam magamtól, ami még maradt. Ezt az oldalt a felháborodásom jegyében írom. Csak éppen már nincs kedvem semmihez. El van cseszve az egész. Legyőztek. Már nem lázadok. Most már közeleg a megszokás. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT Ezennel véget ér a ballada, és ezennel befejezem én is. Nincs üzenet, nincs semmi, nincs győzni akarás, Minden akaraterőt belülről rombolt szét az emberi gyűlölet. Jó volt ez az érzés. A totális vereségé. (…) Kezdhetünk mindent elölről.

8. Valahányszor elhúzzák a kart, az ágyhoz kötözött Paulo teste összerándul: elkezdődnek az elektrosokk-kezelések

1966 szeptemberében egy vasárnapi ebéd után Paulo pizsamában mászkált a folyosón. Az imént olvasta át újra „A nyugalom fegyházának balladájá”-t, amelyet előző nap fejezett be, és büszke volt a 35 gépelt oldalra, amit másfél hónap alatt írt a bolondokházában. Az igazat megvallva, írása nem állt olyan távol attól a műtől, ami ihlette, azaz A readingi fegyház balladájától, amelyet 1898ban írt az ír Oscar Wilde, hogy megörökítse a börtönt, ahol két évet töltött a viktoriánus Angliában elkövetett homoszexuális kicsapongásai miatt. Amikor elolvasta az utolsó mondatot − „Kezdhetünk mindent elölről” − tudta, hogy ezek nem üres szavak, amiket csak a mű lezárásához választott ki. Az elölről kezdésnek konkrét jelentése volt: hogy a lehető leghamarabb kijusson ebből a pokolból, ami a klinika, és újrakezdje az életet. Napról napra kézzelfoghatóbban mutatkozott meg előtte a rettenetes gondolat: ha az orvosokon vagy a szülein múlik, akkor még nagyon sokáig penészedhet itt, a kilencedik emeleten. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a két ápolót, aki felé közeledett, és felszólította, hogy kísérje el őket az épület másik részébe. Elvezették egy csempézett padlójú és falú szűk szobába, ahol dr. Benjamim már várta. A szoba közepén állt egy ágy, vastag gumilepedővel borítva, mellette pedig egy kis készülék, ami egy házi transzformátorhoz hasonlított, drótokkal és irányítókarral: ez volt az úgynevezett „pók”. Arra a készülékre emlékeztette, amelyet a rendőrség használt titokban, hogy megkínozza a foglyokat és így csaljon ki belőlük vallomást. Paulo megrémült: − Ez azt jelenti, hogy sokk-kezelést kapok?

A pszichiáter igyekezett kedvesen, mosolyogva megnyugtatni: − Ne aggódj, Paulo. Tudod, hogy egyáltalán nem fog fájni. Sokkal ijesztőbb látni valakit, akit kezelnek, mint átesni a kezelésen. Tudod, hogy nem fog fájni. Az ágyon fekve látta, amint az egyik ápoló egy műanyag csövet dug a szájába, ami megakadályozza, hogy rángatózás közben lenyelje a nyelvét és megfulladjon. A másik ápoló mögötte állt, és mindkét halántékára ráragasztott egy-egy elektródát, ami olyan volt, mint valami kicsinyített szívdefibrillátor. Miközben a plafon hámló vakolatát bámulta, bekapcsolták a gépet. Elkezdődött az elektrokonvulzív terápia. Amikor az ápoló először mozdította meg a kart, mintha egy függöny ereszkedett volna le a szeme elé. Egyre jobban beszűkült a látótere, míg csak egyeden pontot látott, és végül minden elsötétült. Ahányszor meghúzták a kart, annyiszor rándult össze önkéntelenül a teste, és úgy spriccelt ki a nyál a szájából, mint valami habos, fehér hányás. Paulónak soha nem sikerült megbecsülnie, hogy mennyi ideig tartott egy-egy kezelés − néhány percig? egy óráig? egy napig? −, és nem fogta el a rosszullét. Amikor lassan magához tért, úgy érezte, mintha valami mély altatásból ébredne föl: elvesztette az emlékezetét, és néha órákig feküdt az ágyában, nyitott szemmel, míg végre sikerült rájönnie, hogy hol van és mit keres ott. Azonkívül, hogy a párnája és a gallérja átázott a nyáltól, a szobában semmi más nyoma nem volt annak a brutális kezelésnek, amelynek alávetették. Úgy tűnt, hogy az elektrosokk elég erős ahhoz, hogy elpusztítsa az idegsejtjeit, de igaza volt az orvosnak: egyáltalán nem fájt. Az elektrokonvulzív terápia azon a feltételezésen alapult, hogy a mentális rendellenességeket az „agy elektromos zavara” okozza. Úgy gondolták, hogy tíz-húsz, különböző napokon alkalmazott elektrosokk-kezelés után az elektromos kisülések okozta görcsök hatására a páciens agya mintegy varázsütésre „helyreáll”, és ezáltal a beteg újra normális lesz. Ennek a kezelésnek volt egy nagy előnye két rokonával, a Metazollal és az inzulinsokkal szemben: retrográd amnéziát idézett elő, azaz kitörölte az emlékezetből a kezelést közvetlenül megelőző eseményeket és magát a kezelést is. Így, miután a páciens nem emlékezett rá, hogy pontosan mi történt vele és ezt kinek köszönheti, nem táplált negatív érzéseket sem az orvosával, sem a családjával szemben. Keserű szájízzel ébredt késő délután. Az elektrosokk-kezelést követő elernyedés következtében elzsibbadt a feje és minden izma, minélfogva olyan lassan kelt föl, mint valami aggastyán, és odasétált az ablakrácshoz. Látta, hogy szitál az eső, de még nem ismerte föl a saját szobáját, ahova a kezelés után visszavitték. Próbálta fölidézni, hogy mi van az ajtón kívül, de nem sikerült. Amikor elindult felé, érezte, hogy a lába merev, és a testét is meggyötörte a sokk. Nehezen vánszorgott el az ajtóig. Kilépett a szobából. Odakint egy óriási, üres folyosón találta magát, és kedve támadt sétálni egyet az élőknek ebben a temetőjében. Olyan nagy volt a csönd, hogy úgy tetszett neki, mintha mindenhonnan az ő papucsának a csoszogó hangja hallatszana ezen a fehér, fertőtlenített folyosón. Ahogy lépkedett, az a benyomása támadt, mintha haladtában egyre közelebb kerülnének egymáshoz a falak. Egy idő után már azt érezte, hogy két oldalról nyomják, és megfájdultak a bordái. Végül a falak annyira összeszorították, hogy már lépni sem bírt. Rémületében így okoskodott: − Ha nyugton maradok, nem esik bántódásom. De ha továbbmegyek, akkor vagy én rombolom le a falakat, vagy a falak préselnek össze engem. Mit tegyen hát? Semmit. Megállt és úgy maradt, egyetlen izmát sem mozdította meg. Ki tudja, meddig állt így, mozdulatlanul, míg egy ápoló karon nem fogta, majd lassan, nyugodtan visszavezette a szobájába és lefektette az ágyába. Amikor fölébredt, észrevette, hogy áll mellette valaki, aki alvás közben beszélt hozzá. Luís Carlos volt az, a szomszéd szobából, egy csavargó külsejű sovány mulatt, aki annyira szégyellte a dadogását, hogy idegenek előtt inkább némának tettette magát. Mint a legtöbb bentlakó, ő is azt bizonygatta, hogy nem őrült. „Azért vagyok itt, mert úgy döntöttem, hogy nyugdíjba vonulok − suttogta, mintha valami államtitkot árulna el. − Szereztem orvosi igazolást, hogy elmebeteg vagyok, mert ha eltöltök itt két évet, akkor nyugdíjba mehetek.” Ahogy Paulónak, akit a szülei vetettek ide, úgy minden egyes bajtársának is megvolt a maga magyarázata arra, hogy miért került be a Dr. Eiras Szanatóriumba. Az egyik azt mondta, hogy a kártyaadósságai miatt menekült ide, a másik azt állította, hogy a felesége dugta be féltékenységből, a harmadik megesküdött rá, hogy csak az a betegsége, hogy szereti a pálinkát. Paulo már nemigen bírta hallgatni ezeket a történeteket. Amikor meglátogatták a szülei, letérdelt a földre, sírt, és összekulcsolt kézzel könyörgött nekik, hogy vigyék el innen, de a válasz mindig ugyanaz volt: „Várj még néhány napot, már majdnem jól vagy, dr. Benjamim nemsokára kienged.” Nem volt más kapcsolata a

külvilággal, mint barátainak egyre ritkuló látogatásai, akiknek sikerült kijátszaniuk az őrök éberségét. Ehhez csak kevés türelem kellett. Aki megvárta, hogy nagyobb jövés-menés kezdődjön a főbejáratnál, az átmászhatott a falon, és azt hozhatott be magával, amit akart. Így történt, hogy az egyik barátjának az alsónadrágjába rejtve sikerült becsempésznie a klinikára egy csőre töltött, 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Amikor elterjedt a híre a betegek között, hogy Paulo fegyverrel járkál a folyosón, gyorsan bedugta a Berettát Renáta zsebébe, aki elvitte. Ő volt a leggyakoribb látogatója. Ha nem sikerült becsapnia az őrt, akkor levélkéket hagyott neki a portán: (…) Az az ostoba liftes már megismer, úgyhogy ma nem engedett jól. Mondd azt a többieknek, hogy összevesztél velem, és akkor talán békén hagy ez a szemét banda. (…) Szomorú vagyok, de nem azért, mert elszomorítottál, hanem mert nem tudom, hogyan segíthetnék neked. (…) A pisztolyt jól elrejtettem a szekrényemben. Nem mutattam meg senkinek. Vagyis hát Antonio Claudionak, a testvéremnek megmutattam. De ő olyan jó fej, hogy mégsem kérdezte, kié. De elmondtam neki. (…) Holnap bemegyek hozzád és odaadom ezt a levelet. Szomorú nap lesz. Olyan, amikor az embernek fáj belül. Utána negyedóráig lent leszek az udvaron, és nézem az ablakodat, hogy lássam, tényleg megkaptad-e. Ha nem leszel ott, az azt jelenti, hogy nem kaptad meg. (…) Batata, én annyira félek, hogy néha legszívesebben beszélnék az anyukáddal vagy dr. Benjamim-nal. De nem érne semmit. Úgyhogy próbálj meg még kitartani. Tényleg tarts ki. Támadt egy ötletem: ha majd kijössz, felülünk egy teherhajóra, és elmegyünk Portugáliába, és Portóban fogunk lakni, hát nem klassz ötlet? (…) Képzeld, vettem egy csomag Continentalt, mert így legalább egy kicsit a te ízedet érezhetem a számban. A születésnapján Renáta hozott neki egy paksaméta levelet, amiket a barátaitól gyűjtött össze, tele optimista és biztató üzenetekkel. Mindenki azt írta, nagyon várja, hogy Batatinha visszatérjen a színpadra. A sok puszival és látogatási ígérettel teli papírhalomban megtalálta Jean Arlin háromsoros üzenetét, ami egészen izgalomba hozta: „Batatinha barátom, az Örök ifjúságnak szeptember 12-én lesz a premierje, itt, Rióban. Számítunk a szerző részvételére”. Azonnal beléhasított a szökés gondolata, de hirtelen eszébe jutott, hogy a levágott hajával még a szobatársa sem ismeri föl. Két napig a folyosón ült egy széken, és úgy tett, mintha könyvet olvasna, de valójában a lift mozgását figyelte a szeme sarkából. A lift nemcsak a szökésnek, hanem az épületen belüli közlekedésnek is az egyetlen eszköze volt, ugyanis a lépcsők vasráccsal voltak lezárva. Egy dolgot sikerült biztosan kilesnie: a legnagyobb mozgás vasárnap dél és egy óra között van, amikor az orvosok, ápolók és a többi dolgozó ügyeletet vált, és át kell verekedniük magukat a zsúfolt liftben föl-le utazó látogatók tömegén. Ha papucsban és pizsamában van, akkor óriási a kockázata annak, hogy elkapják. De ha „utcai ruhába” öltözik, és cipőt vesz föl, elvegyülhet a liftre várók lökdösődő tömegében, és elhagyhatja az épületkomplexumot. A szeme előtt tartott nyitott könyvvel álcázva magát tízszer is, százszor is végiggondolta a szökési tervet. Gondosan mérlegelt minden várható és váratlan akadályt, ami fölmerülhet, és megállapította, hogy a menekülés esélye igen nagy. De egykettőre bele kell vágnia, még mielőtt az emberek hozzászoknak az új arcához, amelyet már nem keretez régi, vállig érő sörénye. Csak két emberrel osztotta meg a tervét: Renátával és Luís Carlosszal, az ál-némával, aki a szobatársa volt. A kedvese nem csupán buzdította, de anyagilag is hozzájárult a szökéshez: 30 ezer cruzeirót adott neki a saját spórolt pénzéből − ami 2008-ban körülbelül 850 reálnak felel meg −, arra az esetre, ha valakit meg kéne vesztegetnie. Luís Carlost pedig annyira föllelkesítette a terv, hogy úgy döntött, ő is vele megy, mert már „tele van a töke” a szanatóriumban uralkodó nyomott hangulattal. Paulo megkérdezte, hogy ezek szerint lemond-e a tervéről, hogy őrültként nyugdíjaztatja magát, mire a szobatársa ezt felelte szokásos dadogásával: − A szökés hozzátartozik a betegséghez. Minden bolond megszökik legalább egyszer. Egyszer már megszöktem, később pedig majd önként visszajövök.

Végre elérkezett a várva várt vasárnap, 1966. szeptember 4. A két sorstárs kellőképpen „normális öltözet”-be vágva magát végtelenül hosszúnak érezte azt az időt, amíg a lift lefelé ment, és minden emeleten megállt. Végig lehajtott fejjel attól rettegtek, hogy valamelyik emeleten beszáll egy ismerős orvos vagy ápoló. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor leértek a földszintre és elsétáltak a kapuig − úgy, ahogy Paulo százszor is eltervezte: nem túl gyorsan, mert az gyanút kelthet, de nem is túl lassan, mert akkor fölismerhetik őket. Minden pontosan a terv szerint haladt. Mivel senkit nem kellett lefizetni, megmaradt a pénz, és pár napig fönn tudták tartani magukat belőle. Paulo, még mindig Luís Carlos társaságában, elment a buszpályaudvarra, és vett két jegyet Mangaratibába, egy Riótól valamivel több mint száz kilométerre, délre fekvő tengerparti kisvárosba. Már lefelé ment a nap, amikor fölbéreltek egy hajóst, hogy vigye el őket a kontinenstől félórányira található kis szigetre. A kis Guaíba-sziget, ahol nem fért volna el az egész Ipanema kerület, olyan paradicsom volt, amely érintetlenségének utolsó éveit élte − még Paulo felnőtté válása előtt avasércexport egyik legnagyobb átrakodó helyévé építették át. A sziget egyik végében, a Taperaparton állt Heloísa Araripének, azaz „Heloi néninek”, az anyja nővérének a háza − és csak amikor ideért, még mindig magával vonszolva az álnémát, érezte úgy, hogy sikerült megszöknie arról az átkozott klinikáról, az orvosok és az ápolók elől. A hely tökéletes menedéknek tűnt a két szökevény számára, de néhány órával az érkezésük után már látták, hogy ilyen körülmények között itt nem húzzák sokáig. Heloi néni ugyanis olyan ritkán használta ezt a házat, hogy egy gyanúsan zöldes árnyalatú, félig töltött víztisztító készüléken kívül nem találtak benne semmit. És mivel a szomszédjuk, egy halász, aki a háztól néhány méterre álló kunyhóban lakott, nem mutatkozott hajlandónak megosztani velük a vacsoráját, amikor megéheztek, kénytelenek voltak banánt szedni maguknak a kertben, hogy valamivel csillapítsák az éhségüket. Másnap reggel arra ébredtek, hogy a karjuk és a lábuk tele van moszkitócsípéssel. Utána banánt reggeliztek, banánt ebédeltek és este banánt vacsoráztak. A következő napon a néma azt javasolta, hogy keressenek más ennivalót, például horgásszanak, de azonnal elvetették ezt az ötletet, amikor észrevették, hogy a tűzhelyben nincs gáz, a konyhában pedig nincs se evőeszköz, se olaj, se só, se semmi. Három nappal az érkezésük után órákig ücsörögtek a kikötői raktár előtt, míg végre jött egy hajós, aki visszavitte őket a szárazföldre. Amikor azután leszálltak a mangaratibai buszról a riói pályaudvaron, Paulo közölte szökevénytársával, hogy elrejtőzik pár napra, amíg eldönti, mihez kezdjen. Luís Carlos pedig úgy érezte, hogy neki bőven elege van már a kalandból, és visszament a Dr. Eiras Szanatóriumba. Nevetve búcsúztak el egymástól, és kifejezték a reményüket, hogy egyszer majd újra találkoznak. Pedro doktor fia fölszállt egy autóbuszra, majd bekopogott Joel Macedo házának ajtaján, ahol meg akart húzódni, amíg ki nem gondol valamit. A barátja nagyon kedvesen fogadta, de közölte, hogy attól tart, az otthona nem túl biztonságos rejtekhely Paulo számára, hiszen Lygia és Pedro tudják, hogy nála aludt mindig a nagy dorbézolások idején. De tud egy sokkal jobb helyet, ahol biztonságosan elrejtőzhet: abban a házban, amelyet nemrég épített az apja Cabo Frióban, egy Araruamától negyven kilométerre fekvő városban. Mielőtt útra keltek, ráparancsolt Paulóra, hogy egészségügyi okokból azért fürödjön meg és öltözzön át, máskülönben így, hogy már három napja nem tisztálkodott, nem megy el vele. Pár órával később már úton voltak Joel DKW-Vemag márkájú kisbuszával − amit természetesen a tulajdonosa vezetett, Paulo ugyanis a gázolás traumája után nem mert a volán mögé ülni. A két barát napokig sörözgetett az Ogiva kerületben, sétálgatott a Conchas tengerpartján és olvasta Joel új felfedezéseit, az orosz Makszim Gorkij és Nyikolaj Gogol színdarabjait. Amikor a Renátától kapott pénz az utolsó fillérig elfogyott, Paulo úgy döntött, hogy ideje visszatérnie. Már egy hete szökésben volt, és nem volt értelme tovább csavarogni cél és tervek nélkül. Egy nyilvános telefonfülkéből hazatelefonált. Amikor meghallotta a vonal másik végén az apja hangját, úgy tetszett neki, hogy az nem haragszik rá, és őszintén aggódik az egészsége, valamint a fizikai és lelki állapota miatt. Amikor Pedro megtudta, hogy a fia Cabo Frióban van, váratlan nagylelkűséggel fölajánlotta, hogy érte megy autóval, de Paulo inkább Joellel akart visszautazni. Miután egy hétig keresték kétségbeesetten a fiukat a hullaházakban és a rendőrkapitányságokon, Lygia és Pedro viselkedése gyökeresen megváltozott. Mindketten egyetértettek abban, hogy nem küldik vissza a klinikára,− kedvesen érdeklődtek Paulo színházi munkája iránt, és látszólag abba is belementek, hogy éjszaka akkor jöjjön haza, amikor akar. Paulo bizalmatlanul állt ezzel az újdonsült liberalizmussal szemben. „Mindenesetre ha már egy hétig

pánikban éltek, ami alatt semmi hírt nem kaptak felőlem, és minden feltételbe beleegyeztek, akkor igyekeztem kihasználni a helyzetet” − mesélte később. Újra elkezdte növeszteni a haját és állán a szakállszerűséget, anélkül, hogy bárki szóvá tette volna, azt a kevés időt pedig, ami a szokásos tevékenységein túl megmaradt, a lányoknak szentelte. Renátán és Fabíolán kívül (Márcia kezdett tőle eltávolodni) egy harmadik lány is elbűvölte: Genivaldának hívták, északkeleti volt, csúnyácska és piszkafa lábú, de az esze vágott. Géni, ahogy szólíttatta magát, nem öltözött csinosan, nem a déli zónában lakott, és nem is a PUC-ban tanult vagy más menő gimnáziumban, de mivel látszólag mindent tudott, biztos helye volt a Paissandu társaságában. Paulo lassú, de észrevehető sikere a nőknél nem valami plasztikai műtétnek volt köszönhető, mint Fabíola esetében, hanem azoknak az új szokásoknak, amelyek immár Brazíliát is elérték. Az úgynevezett „ellenkultúra”, ami elképesztette a világot, nemcsak a politikai és viselkedési, hanem az esztétikai normákat is megváltoztatta. Ennek köszönhető, hogy az addig valószínűleg csúnyának tartott férfiak, mint például a rockzenész Frank Zappa vagy a brazil Caetano Veloso, mintegy varázsütésre ennek a modern szépségnek a mintáivá váltak. A régi szépségideált, a férfias, egészséges, simára borotvált férfit fölváltotta a kócos, rongyos, törékeny külsejű új ideál. Egy reklámszakértő úgy fogalmazott, hogy John Wayne helyett Woody Allen lett a nők vágyának tárgya. Paulo jól járt ezzel az új divattal, és már csak egyeden problémája maradt, nevezetesen az, hogy nem volt hol udvarolnia. Mohón igyekezett behozni a lemaradását, ezért a tartós kapcsolatai mellett kihasznált minden adandó alkalmat a hódításra, és belement bármilyen kalandba, amatőrökkel és profikkal egyaránt. Abban a korban, amikor még nem voltak motelek, a szállodákban pedig igazolni kellett a házastársi viszonyt, nem sok lehetőségük volt az olyan fiataloknak, akik, akárcsak ő, nem rendelkeztek legénylakással. De tulajdonképpen nem volt oka panaszra, mert azonkívül, hogy Fabíola anyja és nagyanyja diszkréten becsukta a szemét és a fülét, mintha nem tudná, hogy mi folyik abban az újságpapírral borított szobában, az araruamai José bácsi együttműködésére is számíthatott, akinek mindig nyitva állt az ajtaja Paulo előtt, függetlenül attól, hogy kit vitt magával hétvégén vagy ünnepnapokon. Mindemellett ha bejött egy váratlan hódítás, akkor úgy oldotta meg a problémát, ahogy éppen sikerült. Egyszer órákon keresztül folytatott szerelmi előjátékot valami fiatal színésznőjelölttel egy vízibiciklin, a Rodrigo de Freitas-tavon. Utána végigjártak néhány bárt, és végül már kissé kábultan − az alkoholtól, hiszen egyikük sem fogyasztott semmilyen kábítószert − ott közösültek, ahol a lány lakott együtt a nagynénjével. Mivel a lakásnak csak egy szobája volt, a két fiatal az elképedt − és mellesleg süketnéma és szenilis − idős hölgy szeme láttára fonódott össze − ez az élmény egyébként még megismétlődött néhányszor. Egy másik alkalommal Paulo arról írt a naplójában, hogy ennél is különösebb körülmények között szeretkezett valakivel: Elhívtam Maria Luciát sétálni a tengerpartra, utána elmentünk a temetőbe beszélgetni. Ezt azért írom le ma, hogy később emlékezzek rá: volt egy egynapos szerelmi kalandom. Egy lánnyal, aki teljesen mentes minden előítélettől, aki a legradikálisabb szerelmi szabadság híve, egy lánnyal, aki nő. Közölte, hogy a fizikai megjelenésem mindenekelőtt arról tanúskodik, hogy szenvedélyes vagyok az ágyban. És a két fiatal, néha szünetet tartva, mert elfáradtak, vagy mert elhaladt mellettük egy gyászmenet, egész délután szerette egymást. Pár héttel azután, hogy megszökött a klinikáról, ez a problémája is megoldódott. Hála anyai nagyapja közbenjárásának, Paulo szülei beleegyeztek, hogy a fiuk egy ideig kísérletképpen egyedül lakjon. A lakást maga Tuca mester ajánlotta föl, a Marqués de Herval nevű épületben, a Rio Branco úton, Rio kereskedelmi központjában. Ennél rosszabb helyet nem is találhatott volna az unokájának, mert a lakás mindössze néhány háztömbnyire volt az olcsó prostitúció övezetétől. Nappal a környék ószeresektől, sorsjegyárusoktól és kéregetőktől volt zajos, és a buszok meg az autók áradatától. Este hétkor azután mintha kicserélték volna a díszleteket. A nappali színkavalkád átadta a helyét a sötét árnyaknak, a nappali szereplőket pedig felváltották a prostituáltak, a csavargók, a transzvesztiták és a feketézők. A környéken semmi nem emlékeztetett arra a világra, ahonnan Paulo jött, de ez nem számított: a lényeg az, hogy volt egy saját lakása, ahol ő az úr. Ezenkívül fölfedezte, hogy az épületnek különleges légköre van, ugyanis a húszas években itt működött a híres Palace Hotel, a gyönyörű francia nők találkahelye. Annak idején itt aratott komoly sikereket két fiatalember. Az egyikük saját nagyapja, Tuca mester, a másik egy régi iskolatárs, Bororó, aki később zeneszerző lett,

és a népszerű „Da Cor do Pecado” (A bűn színéből) című dal szerzője. Paulo fölkereste barátait a Grupo Destaquénál, és megtudta, hogy az Örök fiatalság tervbe vett előadása pénz hiányában elmarad. A Pinokkió és a Guerra dos Lanches társulatának egy része most új kalandba bocsátkozott, amihez ő is hamar csatlakozott: egy felnőttszíndarabot akartak előadni. A Teatro Universitsario Nacional égisze alatt hetek óta próbálták azt a színpadi átdolgozást, amely Jorge Amado harminc évvel ezelőtt írt, sokat vitatott A kikötő rémei című művéből készült. Az adaptáció szerzője és egyben a darab rendezője a kék szemével és a napbarnított bőrével leginkább azokra a szörföző fiatalemberekre emlékeztetett, akik reggeltől estig az Arpoador hullámain lovagolnak. A koraérett Francis Palmeira már tizenöt évesen írt egy darabot Ato Institúcional (Törvényes eljárás) címmel, amit a cenzúra betiltott. Olyan jó volt látni ezeket a lelkes fiatalokat, akik felnőttszínházat csináltak, hogy Jorge Amado − aki már világszerte ünnepelt író volt, és tagja az akkori Brazil Irodalmi Akadémiának − nemcsak beleegyezett az adaptációba, de kedves ajánlást is írt a darabhoz: Rábíztam a diákokra A kikötő rémei című regényem színházi adaptációját, és tettem ezt bizalommal és örömmel: ma a diákok járnak élen mindenben, ami jó Brazíliában történik. Fáradhatatlanul harcolnak a demokráciáért, az emberi jogokért, a haladásért és a brazil nép fejlődéséért, a diktatúra és az elnyomás ellen. A regényben, amely a színdarab alapját adja, magam is kifejeztem a brazil népbe vetett hitemet és tiltakozásomat mindenféle igazságtalanság és elnyomás ellen. A kikötő rémei első kiadása után egy héttél kiáltották ki az „Estado Novo”-t (Új állam), a kegyetlen és népbutító diktatúrát − amely elkobozta a már megjelent könyveket, és megtiltotta a további kiadást. Ez a regény harci fegyver volt. Ma új dimenziót nyer: a színpadot, amely közvetlen kapcsolatot teremt a közönséggel. Csak azt kívánhatom a Teatro Universitario Nacional diákjainak, hogy legyenek nagyon sikeresek, mert tudom, hogy ezzel is a demokráciát és Brazíliát szolgálják. Nyilvánvaló volt, hogy a csoportnak lesznek gondjai. Először a Kiskorúak Bírósága fenyegette meg őket, hogy betiltja a próbákat, ha nem mutatják be a szülői beleegyezést mindazok, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket, beleértve a darab rendezőjét is. Amikor már csak néhány nap volt hátra a premierig, a próbákat Edgar Facanha szakította félbe, a Rio de Janeiró-i Cenzúra főnöke, valamint a Servico Nacional de Informacoes: SNI (Nemzeti Információs Szolgálat) egyik ügynöke, és mindkettő a cenzori engedélyt kérte, ami nélkül a darabot nem lehetett bemutatni. Márpedig ilyen engedély nem volt, és a hivatalnokok heves szóváltásba keveredtek a társulat tagjaival, aminek következtében a rendőrség le is tartóztatta az egyik színészt, Fernando Reskyt. A kéretlen látogatók végül azzal a figyelmeztetéssel távoztak, hogyha valóban be akarják mutatni a darabot a tervezett időpontban, azaz 1976. október 15-én, akkor azonnal küldjenek egy másolatot a szövegről, hogy alávessék a hivatalos rostának. Pár nap múlva A kikötő rémei megkapta a cenzori engedélyt, néhány olyan megszorítással, amely jól mutatta az országra mindinkább ránehezedő népbutítás folyamatát a katonai diktatúra idején. Akövetkező szavakat tiltottákbe: „elvtárs”, „párbeszéd”, „forradalom” és „szabadság”, illetve kihúztak egy egész mondatot: „Minden otthonban szívesen fogadták, mert a forradalom mindenkinek a hazája és a családja.” A darab bemutatását annyi nehézség akadályozta már, hogy a társulat jobbnak látta szó nélkül elfogadni a javításokat. Noha az előadás során harminc színész és színésznő lépett a színpadra, Paulo szerepe elég feltűnő volt. Almirót alakította, Barandao homoszexuális szeretőjét, aki a darab végén meghal himlőben. Jorge Amado megígérte, hogy eljön a premierre, de mivel éppen Lisszabonban tartózkodott, legújabb sikerkönyve, a Flor asszony két férje portugáliai megjelenése alkalmából, azt kérte, hogy nem kisebb személyiség képviselje, mint maga „Volta Seca”, az egyik fiú a Salvador utcából, vagyis a darab címszereplőinek egyik ihletője. Mivel a riói újságok tudósítottak a cenzúra támadásairól A kikötő rémei ellen, akkora érdeklődés támadt a darab iránt, hogy a Rio központjában található Teatro Serrador négyszáz ülőhelye kevésnek bizonyult a közönség számára a premier estéjén. Csak ketten nem jöttek el azok közül, akiket Paulo meghívott: Renáta és dr. Benjamim − igen, ő, az elektrosokkos. Paulo a második gyógykezelése óta különös kapcsolatban állt a pszichiáterrel. Nemcsak ragaszkodásról volt itt szó, mindannak ellenére, amit Paulo elszenvedett a klinikán, hanem arról is, hogy az orvos közelsége, véleménye és tanácsai olyan biztonságot adtak neki, amilyet azelőtt nem

érzett. Akkoriban az ilyen viselkedést a retrográd amnézia egyik mellékhatásának tudták be. Sok-sok évvel később azonban maga Paulo diagnosztizálta másképp ezt a jelenséget, és „Stockholmszindrómának” nevezte el: váratlan és megmagyarázhatatlan érzelmi függés, ami az áldozatokban alakul ki az elrablójuk iránt, a szabadságuktól megfosztott emberekben a fogvatartójuk iránt, valamint, akárcsak az ő esetében, pszichiátriai betegekben a gyógykezelésükért felelős személy iránt. „Benjamim doktorral ugyanezt a rabló-áldozat viszonyt alakítottam ki − mondta később az érett író az interjúiban. − Azután is, hogy kijöttem a klinikáról, őt kerestem föl, hogy megbeszéljem vele a kamaszkori problémáimat, a szerelmi bánataimat.” A kikötő rémei két hónapig volt műsoron. Ha zajos sikert nem aratott is, annyi közönsége mindig volt, hogy kifizessék a költségeiket, és még maradjon is egy kevés bevétel, amit eloszthatnak a színészek és a technikusok között, nem beszélve az olyan tekintélyes kritikusoktól kapott dicséretekről, mint Walmir Ayala a Jornal do Brasiltól és Van Jafa (a bahiai José Augusto Faria do Amaral művészi álneve) a Correio da Manhatól. „Elsőrangú előadás”, illetve „nagyszerű meglepetés” − hangzottak az előadásról szóló vélemények. Ám amikor elmúlt a siker eufóriája, Paulo ismét depresszióba süllyedt. Üresnek és elveszettnek érezte magát, és gyakran szétrúgott mindent, ami éppen elé került nagyapja kis lakásában. Olyan magányos volt ebben az idegen és ellenséges környezetben, hogy szomorú pillanataiban senkihez nem fordulhatott, és ritka boldog pillanatait sem tudta megosztani senkivel: nem csoda hát, hogy gyakran elkeseredett. Egy-egy ilyen válság idején szemmel láthatólag megvastagodott a naplója. Egyszer egy egész éjszakát azzal töltött, hogy oldalakat és oldalakat gépelt tele egy szöveggel, aminek ezt a címet adta: „Egy író bizalmas közlései”. (…) Hirtelen átalakult az életem. Brazília legromlottabb környékére kerültem: a városba, Rio kereskedelmi központjába. Éjszaka senki. Nappal ezernyi idegen. És a magány annyira kézzelfogható, hogy már úgy érzem, mintha valami élő és kemény dolog lenne, ami kitölt minden sarkot és utat. Én, Paulo Coelho, 19 betöltött életévemmel, üres kézzel állok itt. A piros lámpás negyed közelsége miatt rendszeres vendége lett a bordélyházaknak, amelyek egymás mellett sorakoztak, a Lapátol a Manguéig. Nem számított, hogy ezek a nők fizikai adottságaikban és megjelenésükben egy cseppet sem hasonlítottak a déli zóna csinos lányaira. A prostituáltakkal bármiről tudott beszélni, cenzúra nélkül, és minden titkos vágyát megvalósíthatta velük anélkül, hogy megbotránkoztak volna. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy az égvilágon semmit nem csinál, ahogy egyszer patetikusan megörökítette a naplójában: Tegnap elmentem a környék legöregebb nőjével − a legöregebb nővel, akivel valaha is együtt aludtam (nem dugtam meg csak azért fizettem, hogy nézhessem). A melle olyan volt, mint egy üres zsák, és ő ott állt előttem, meztelenül, és a pináját simogatta. Én csak néztem, és nem értettem, hogy lehet, hogy egyszerre ébreszt bennem szánalmat és tiszteletet. Tiszta volt, rendkívül gyengéd és igazi profi, de nagyon öreg, senki nem tudja, mennyire. Talán 70 év körüli. Francia. A „Francé Soir” című újság ott hevert a padlón. Nagyon gondoskodón bánt velem. 18-tól 23 óráig dolgozik, azután felül a buszra, hazamegy, és a lakhelyén ismét tiszteletre méltó idős hölgy. Ki gondolná, Istenem! Nem tudom fölidézni a meztelen testét, mert elfog a remegés és valami nagyon összetett érzés. Ezt az öreg nőt soha nem fogom kiverni a fejemből. Nagyon furcsa. Előfordult, hogy csak fizetett és nem vett igénybe szexuális szolgáltatást, de ugyanígy az ellenkezője is előfordult: hogy nem fizetett semmit, vagy majdnem semmit („… tegnap elfogott az ihlet, és sikerült ingyen elvinnem egy prostituáltat − de végül magával vitt egy pulóvert, amit egy barátomtól loptam”). A vörös lámpás negyedben tehát előfordult néhány plátói kapcsolat, de ugyanígy volt példa a pusztító szenvedélyre is, amit a tangók és bolerók örökítettek meg. Paulót is utolérte a végzete. Heteken keresztül naplója minden oldalát egy fiatal prostituált iránt fellobbant szédítő szerelmének szentelte. Mígnem egy napon a nő eltűnt egy másik klienssel anélkül, hogy bármit mondott volna. Paulo megint maga alatt volt. Hiába volt már meglett férfi, olyan féltékenység vette elő, amiért megcsalta egy utcalány, mint egy naiv kisfiút, aki még járatlan a szerelem dolgában. „Úgy

kellett zokognom, ahogy még soha nem zokogtam, mert ebben a nőben volt az egész életem − panaszolta bánatosan. − Az ő testével egy kicsit távol tudtam tartani magamtól a magányt.” Amikor meghallotta, hogy a szeretett nő visszatért, és intim titkokat terjeszt róla, összeomlott: Megtudtam, hogy rólam pletykál, és mindenkinek elmeséli, miket műveltem a szerelem hatására. Soha nem mond rólam semmi szépet. Rájöttem, hogy nem jelentettem neki semmit, egy nagy nullának tartott. Leírom ide a nő nevét, akinek átadtam mindent, ami még tiszta volt romlott lényemben: Tereza Cristina de Melo. Életének ebben a szakaszában Paulo számára nagy különbség volt a nappal és az éjszaka között. Nappal továbbra is irigylésre méltó életet élt: szerelmek, próbák, diákkörök, beszélgetések a moziról és az egzisztencializmusról. Noha nemrég kezdett el tanulni az új gimnáziumban, sikerült átmennie a vizsgákon, ami azt jelentette, hogy már csak egy lépés választotta el a főiskolai tanulmányoktól, amiket semmiképpen sem a mérnöki karon kívánt folytatni, ahogy Pedro doktor szerette volna. Amikor nagy ritkán megjelent a szüleinél − általában azért, hogy egyen egy jót, vagy pénzt kérjen −, különböző hazugságokat talált ki, hogy sokkolja őket. Azt mondta nekik, hogy Rio legextravagánsabb helyeire jár. „Olvastam az újságokban, hogy hova járnak a szabad fiatalok, és azt hazudtam, hogy én is ott voltam, csak hogy megbotránkoztassam apámat és anyámat.” Bárhova ment, mindig magával vitte a vállán a gitárját, amin szinte soha nem játszott, csak „be akart vágódni a lányoknál”. Mivel ő már nagykorú volt, szórakoztatták a Kiskorúak Bíróságának rajtaütései, amikor alkoholfogyasztó kiskorúakra vadásztak. Amikor azonban leszállt az éj, kegyetlenül rátelepedett a szomorúság és a magány. És egyszer csak eljött az a pillanat, amikor nem bírta tovább. Már három hónapja tűrte ezt a rémálmot, éjszakáról éjszakára, és most megérezte, hogy vissza kell lépnie. Összepakolta minden holmiját, és halkan, megalázkodva, arra kérte a szüleit, hogy fogadják vissza abba a házba, ahova soha nem gondolta volna, hogy még visszatér.

9. Miután Paulo harmadszor próbálkozott férfival, végre kijelentheti: nem vagyok homoszexuális

Paulo olyan magabiztosan mozgott a legkülönbözőbb nők körében, a Mangue prostituáltjaitól kezdve a Paissandu elegáns kokottjaiig, hogy azt lehetett gondolni róla, nincsenek problémái a szexualitás terén. De ez csak a látszat volt. A színházi közeg, ahol köztudottan sok homoszexuális forgott, aki nyíltan vállalta is másságát, olyan titkos kételyt ébresztett benne, amit még a naplójának sem mert bevallani: mi van, ha tényleg vannak „szexuális problémái”, ahogy az anyja gondolta, amikor először fektették be a szanatóriumba? Magyarán szólva: mi van, ha ő is homoszexuális? Bár már a huszadik életévét is majdnem betöltötte, Paulo számára ez még mindig sötét és titokzatos terület maradt. Ellentétben a többi brazil fiúval, akik a korszak szokásaihoz híven egymás közt „csereberéltek” − vagy, ahogy akkor mondták Rióban, „zokniztak” −, ő a koraérett és tapasztalt Madával élte át első szexuális élményét. Soha nem vágyott arra, hogy intim testi kapcsolatba kerüljön egy férfival, és nem is fantáziált soha ilyen élményekről. De amikor a próbák szüneteiben homoszexuális barátait látta beszélgetni egymással, néma és fölkavaró kérdésekkel ostorozta magát. „Mi van, ha nekik van igazuk? Mi van, ha ők szexuálisan jobban választottak, mint én?” Az élet megtanította rá, hogy jobb elsőként fejest ugrani a jeges folyóba, mint a sor végén várni rettegve. Így hát ahelyett, hogy tovább kínozta volna magát a kétségeivel, tudta, hogy egyféleképpen oldhatja meg ezt a problémát: ha kipróbálja. És amikor Karl Marx egyik szövegében valami olyasmit olvasott, hogy „a gyakorlat a meghatározó”, ezt a mondatot is biztatásként értelmezte, ami

megerősítette az elhatározásában. Egy este, amikor még a nagyapja belvárosi lakásában lakott, összeszedte a bátorságát, és úgy döntött, hogy tisztázza a kérdést. Órákig járta a melegbárokat a copacabanai Alaska és a Menescal negyed sötét részein, míg végül, néhány whiskytől fölbátorodva, a tettek mezejére lépett. Az egyik bárban a pult mellett megszólított egy vele egykorú fiút − egy profit, aki azért volt ott, hogy pénzért nyújtson szexuális szolgáltatást −, és egyenesen a tárgyra tért: − Hello, hogy vagy? Azért jöttem, hogy lefeküdjek veled. Eljössz velem? Paulo mindenre föl volt készülve, csak arra a válaszra nem, amit kapott: − Nem. Nem akarok lefeküdni veled. Úgy meglepődött, mintha arcul ütötték volna. Hogyhogy nem? De hát fizetne! A fickó sarkon fordult, és faképnél hagyta. Amikor egy másik bárban újra próbálkozott, és újra elutasító választ kapott, úgy döntött, hogy lezárja rövid és sikertelen homoszexuális karrierjét. Aztán annyira belevetette magát a lázas munkába, hogy néhány hét múlva már el is felejtette az egészet. Míg az író továbbra sem tudott kibújni a lehangoló ismeretlenségből, a dramaturg Paulo Coelhóról nem lehet elmondani ugyanezt. Első szólópróbálkozása a színház világában, még a gyermekdarabok területén, egy filmklasszikus, az Óz, a csodák csodája feldolgozása volt. Nemcsak Lyman Frank Baum szövegének adaptációját vállalta, hanem a rendezést is, sőt még az Oroszlán szerepét is magára osztotta. Mivel nem volt pénz profi jelmezre, egyszerűen bajuszt festett az arcára, két vászonfület kötött a fejére, és egy kötelet varrt a nadrágjára, aminek a bojtját az előadás alatt végig a mutatóujján tekergette. A film zenéjéből gyakorlatilag csak az „Over the Rainbow” című dalt vette át. A többi dalt Antonio Carlos Dias szerezte, vagyis Kakiko, a zenész és színész, akivel Paulo egy öltözőben öltözött A kikötő rémei idején. Mindenki legnagyobb meglepetésére, az Óz, a csodák csodája bevétele nemcsak az előadás költségeinek, valamint a színészek, a többi művész és technikus bérének kifizetésére volt elég, de még maradt is belőle. Ezt a pénzt Paulo félretette, és féltve őrizte a következő darabra. Ha az újságok színházi műsorában nyomtatásban megjelent név a siker szinonimája, akkor igazán nem volt oka panaszra: 1967 egyetlen napján a riói sajtó három különböző műsorfüzetében is felbukkant a neve. Az Aréna Színházban az O Tesouro do Capitao Berengundo („Berengundo kapitány kincse”) című darab szerzőjeként és rendezőjeként; a Santa Terezinhában egy adaptációja volt műsoron, az Aladdin és a csodalámpa; a Carioca Színházban pedig színészként szerepelt Walmir Ayala A Onca de Asas („Szárnyas jaguár”) című darabjában. A gyerekdarabokból is befolyt némi bevétel, de az áhított hírnevet és presztízst csak a felnőttszínházban lehetett elérni. A kikötő rémeinek visszhangjából ez világosan kiderült. Március havában meghívták, hogy szerepeljen egy nagyszabású előadáson: Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusopera című musicaljében, amelynek fordításával Raimundo Magalhaes Juniort, a rendezéssel pedig José Renatót bízták meg. Az előadás óriási sikert aratott Sao Paulóban, olyan hírességek szereplésével, mint Leilah Assumpcao, Maria Alice Vergueiro, Ruth Escobar és Sílvio de Abreu. De a riói szereposztás se maradt el mögötte, hiszen olyan sztárokból állt, mint Dulcina de Moraes, Fregolente, Marília Péra, Francisco Milani, José Wilker, Denoy de Oliveira, valamint, Kinball tiszteletes szerepében, az öreg Bororó, azaz Tuca mester ifjúkori mulatócimborája. A koreográfia az elismert táncos, Klauss Vianna nevét dicsérte, és ezzel az előadással nyitották meg a lapai Cecília Meirellesterem színházát. Paulo egy vak koldust alakított, ami nem volt nagy szerep, de a neve ott díszelgett a nagymenők társaságában. Néhány heti próba után mindannyian fölkészültek a premierre. Pár nappal előtte meghívták a társulatot, hogy a TV Rio stúdiójában élő adásban előadjanak egy jelenetet a darabból. Sajnos a műsorban nem tudott részt venni az egyik színész, Oswaldo Loureiro, akinek a címdalt kellett volna énekelnie. És mivel a társulat tagjai közül egyedül Paulo tudta a „Bicska Maxi” szövegét, a rövid előadásban neki jutott a legnagyobb szerep. A Koldusopera sikere még inkább megszilárdította a helyét a szakmában. Már újra a szüleinél lakott, és a darab még mindig műsoron volt, amikor ismét megkísértette a homoszexualitás ördöge. Ezúttal nem ő kezdeményezett, hanem egy harminc év körüli színész, aki szintén szerepelt a darabban. Addig tulajdonképpen csak néhány szót és pillantást váltottak egymással, de a színész egyik este, az előadás után köntörfalazás nélkül megkérdezte tőle: − Akarsz nálam aludni? Paulo a váratlan csábítástól izgatottan és meglepetten, gondolkodás nélkül azt felelte: − Igen, akarok Együtt töltötték az éjszakát. Annak ellenére, hogy jóval később is úgy emlékezett vissza, hogy kissé undorodott az érzéstől, hogy egy férfival simogatják egymást, közösült vele: behatolt a férfiba,

aztán a férfi hatolt őbelé. Másnap úgy ment haza, hogy még jobban össze volt zavarodva, mint előtte. Egyáltalán nem élvezte az egészet, mégsem tudta eldönteni továbbra sem, hogy homokos, vagy nem. Pár hónappal később visszatért a témára, és ismét a színházi kollégái közül választott magának partnert a kísérlethez. A társa kicsiny copacabanai otthonában rettentő kínosan érezte magát, amikor a férfi azzal az ötlettel állt elő, hogy fürödjenek együtt. Ez a kellemetlen érzés egész éjjel nem múlt el. Már fölkelt a nap, amikor végre sikerült közösülniük − és Paulo Coelho egyszer s mindenkorra meggyőződött róla, hogy nem homoszexuális. Ahhoz képest, hogy ilyen kétségei voltak a saját nemi identitásával kapcsolatban, továbbra is meglepően sikeres volt a nőknél. Lemondott Márciáról, szakított Renátával, és folytatta nem hivatalos házasságát Fabíolával, aki napról napra szebb lett. Korai bigámistaként azonban beleszeretett a sergipei Genivaldába is, igen, belé, a csúnya és fényes eszű Génibe, aki elkápráztatta a Paissandu és a Zeppellin intellektusait. Hetekig húzódó kitartó, ám hiábavaló ostromlás után végül mégis sikerült elvinnie egy hétvégére José bácsi házába, Araruamába. Első együtt töltött éjszakájukon leesett az álla, amikor Géni, ez a tapasztalt, érett nő, a fülébe súgta, hogy legyen óvatos, mert neki ez lesz élete első szexuális élménye. Mivel nem nagyon találtak helyet a találkákra, mézesheteik nem voltak valami kényelmesek, ám annál termékenyebbek: június elején Géni felhívta, és közölte vele, hogy terhes, gyereket vár tőle. Paulo azonnal eldöntötte, hogy akarja a gyereket, de arra sem volt ideje, hogy ezt kimondja, mert Géni rögtön kijelentette, hogy el fogja vetetni. Paulo találkozni akart vele, hogy megbeszéljék a dolgot, de Géni hajthatatlan volt, nem lehetett megingatni a döntésében, ráadásul a kapcsolatuknak is véget akart vetni. Letette a telefont, és úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Paulo lassacskán ismét válságba került. A terhesség hírétől és Géni váratlan eltűnésétől ideges volt, mindenütt őt kereste, amíg meg nem tudta, hogy szerelme visszatért a szülővárosába, Aracajuba, hogy alávesse magát az abortusznak. Paulo mindenáron le akarta beszélni a tervéről, de több mint kétezer kilométer távolságból nem tudott hatni rá, és tehetetlenségében újra meg újra depresszióba esett. Búskomorságát csak időnként törte meg egy-egy eufórikus pillanat. Ez az állapot tükröződött a naplója oldalain, amiket álmatlan éjszakáin írt tele: Magányt lélegzek, magányt öltök magamra, magányt ürítek. Szar. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Még kamaszkorom magányának hosszú, keserű napjaiban sem. Mellesleg a magány nem újdonság számomra. Csak már kezd elegem lenni belőle. Hamarosan csinálok valami őrültséget, ami megrémíti a világot. Írni akarok. De minek? Miért? Egyedül vagyok, tele van az agyam az egzisztenciális problémáimmal, és ebben az egész zűrzavarban egyetlen dolgot látok biztosan: hogy meg akarok halni. Jó érzéke volt nyomorúságának dramatikus leírásához, de ugyanilyen érzéke mutatkozik meg az örömteli percekben is. Ritka és rövid ideig tartó optimista pillanatait minden szerénység nélkül örökítette meg. Elérkezett a pillanat, hogy megszülessek, ahogy már megénekeltem a szanatóriumban írt egyik költeményemben. Ma reggel, a fénnyel együtt, megszületek. Elérkezett a pillanat, hogy megmutassam a világnak: ki vagyok. Az 1967-es év közepén még nem tudta a világ, hogy ki az a Paulo Coelho, de − gyakori depressziós hullámvölgyeit és azt az eltökéltséget tekintve, amellyel a halálról és az öngyilkosságról beszélt − fönnállt a veszélye, hogy korán elveszíti. Június végén, egy újabb álmatlan éjszakát követően, dührohamot kapott. Betette a naplóját egy fiókba, kétszer is ráfordította a kulcsot, és ellenőrizte, hogy valóban bezárkózott, aztán elkezdett törni-zúzni. A gitárral kezdte: olyan robajjal tört apró darabokra az íróasztalán, mintha bomba robbant volna. A szomszédok, akik ezen a csütörtöki reggelen hat óra körül még javában aludtak, arra ébredtek rémülten, hogy a Coelho-házból iszonyú csörömpölés hallatszik. Paulo a gitár szilánkjaival tönkretette a piros, műanyag hordozható gramofont és a rövidhullámú rádiót, és tovább tört-zúzott mindent, ami a keze ügyébe került. Már nem volt mit összetörnie, de dühe még mindig nem szállt el. Odament a könyvespolchoz, és a Sherlock Holmes tíz kötetével kezdte. Egyesével lapjaikra szaggatta őket, utána a brazil szerzők

következtek, a prózakötetek, a verseskötetek, a filozófiai művek, míg végül tele lett a szoba padlója a darabokra tépett kötetekkel. Belépett a fürdőszobába, és a gitár nyakát használva buzogányként, összetörte a szekrény tükrét. Amikor egy pillanatra alábbhagyott a zaj, hallotta, amint az apja dörömböl az ajtón, és követeli, hogy nyissa ki, de őt ez egy csöppet sem zavarta. Letépte és cafatokra szaggatta az ajtó mögé ragasztott két szöveget: Assisi Szent Ferenc imáját és a francia Jacques Prévert „Barbara” című versét − és ugyanezt tette a szobája falát díszítő poszterekkel: Goya A meztelen Maja, Bosch Gyönyörök kertje és Rubens Keresztre feszítés című festményével. Lihegve körülnézett, és látta, hogy egyetlen tárgy úszta meg épen a dühöngését: a fehér fotel, ahol „sírni szokott, meg a csillagos eget nézni”, ahogy egyszer írta. Mivel semmit nem talált, amivel széttörhette volna, habozás nélkül kinyitotta az ablakot, és nagy robajjal kidobta a ház oldalsó kertjébe. Csak akkor nyitotta ki a szobája ajtaját, amikor már semmi nem maradt talpon vagy épen. Azt sem igen volt alkalma megállapítani, hogy már nem az apja dörömböl: két ápoló lefogta, és egyikük a karjába döfött egy injekciót, amiben valami erős nyugtató volt. Amikor kinyitotta a szemét, fölismerte a plafonról hámló festéket: újra a Dr. Eiras Szanatórium kilencedik emeletén feküdt egy ágyban. Amint fölébredt a nyugtatásból, az ápolók első dolga az volt, hogy elvitték a liftkezelőkhöz, akiket figyelmeztettek: − Ő az a beteg, aki tavaly megszökött tőlünk. Jól jegyezzétek meg, és ezúttal figyeljetek oda rá. A klinikán semmi nem változott az előző gyógykezelései óta. Fláviónak, a miniszter unokaöccsének kivételével − aki whiskyvel és parfümmel akarta magát megölni − mindenki itt volt, beleértve a dadogó, álnéma Luís Carlost is, akivel együtt szökött meg. Ugyanazok az arcok − és ugyanaz a gyötrelem. Paulo már az első napon olyan erős elektrosokk-kezelést kapott, hogy amikor órákkal később Fabíola meglátogatta, még mindig nem tért magához. Úszott a nyálban, és az arca teljesen kifejezéstelen volt. Annak ellenére, hogy kedvese nagyon gyengéden és odaadóan bánt vele − harmadik gyógykezelése alkalmával a szülein kívül Fabíola volt az egyetlen, aki látogatta −, még mindig nem tudta kiverni a fejéből az eltűnt Génit a kisbabájával. Egy héttel a Dr. Eirasba kerülése után, három elektrosokkon túl, Paulo ismét a szökésen törte a fejét. Ismét Luís Carlost választotta társául, aki szintén nem bírta már a kórház szürke hétköznapjait. A megfelelő alkalom akkor érkezett el, amikor dr. Benjamim csoportjának egyik tagja egy vizsgálat során belenézett a szájába, és meglátta, hogy nő a bölcsességfoga. Az orvos úgy érezte, hogy rájött a titok nyitjára: − Tudom már, mi a bajod. Nő a bölcsességfogad, és az nyomja a fejedet. Ettől vagy ideges, és ez okozza a rohamaidat. Szólok a fogorvosunknak, hogy húzza ki ezt a fogat, és ezzel megszűnik a probléma. Miközben ápolót kerestek neki, aki elkísérhette volna a Dr. Eiras fogászati klinikájára, találkozott Luís Carlosszal, és azt mondta neki: − Itt az alkalom! Elvisznek a fogorvoshoz, és megpróbálok elszökni. Próbáld meg te is. Ha összejön, egy óra múlva találkozunk a klinikával szembeni kávézóban. Végigment a sétányon, amely a klinika épületeit kötötte össze. Végig egy ápoló kísérte, aki a rendelő ajtajában ránézett az órájára, és megbeszélte a fogorvossal, hogy mivel a foghúzás így körülbelül félóráig tart, addig ő elmegy a mosdóba, utána visszajön, hogy visszavigye a pácienst az elmebetegek épületébe. A vizsgálat azonban öt percig sem tartott. Az orvos apró tükrökkel belenézett a szájába, hegyes csipeszekkel megkocogtatta a fogait, és elküldte máris: − Nem tudom, ki találta ki ezt a baromságot! Mióta hülyülnek meg az emberek egy bölcsességfogtól? Üljön le odakint, és várja meg, amíg magáért jön az ápoló, aki visszakíséri az emeletére. Elérkezett az idő. Paulo végigosont a folyosón, lehajtott fejjel és gyors léptekkel átment a belső parkon, a portán elvegyült a látogatók és az orvosok tömegében, és pár perc múlva szabad volt. Szaladt az Assuncáo és a Marqués de Olinda utca sarkán lévő kávézóba, és legnagyobb meglepetésére Luís Carlos már ott várta egy pohár sörrel a kezében − ennyire futotta az apróból, amit a zsebében magával hozott. Kacagva ünnepelték meg hőstettüket, azután úgy döntöttek, hogy továbbállnak, mielőtt a kilencedik emeleten észreveszik, hogy eltűntek, és a keresésükre indulnak (valójában elég laza pórázra voltak eresztve a klinikán: csak július 9-én, azaz a szökésük után két nappal vették észre az orvosok az eltűnésüket). Kifelé menet Paulónak még sikerült eladnia a karóráját a pénztárosnak, de mivel nem volt idő az alkudozásra, csupán 300 új cruzeirót zsebekbe (2008-ban 650 reál), ami a valós értékének kevesebb mint a fele volt. A szökevények három háztömbnyit gyalogoltak a Marqués de

Olinda utcán, aztán leültek a parkban a fűre, és órákig élvezték némán azt az olcsó szórakozást, ami mindkettőjük számára leírhatatlan élmény volt: gyönyörködtek az urcai tengerpartban, mögötte a Cukorsüveg-heggyel. Ugyanez a látvány tárult eléjük a bolondokháza ablakaiból is − csakhogy most rácsok nélkül, szabadon szemlélhették. Paulo előadta tervét Luís Carlosnak: − Elmegyek a buszpályaudvarra, és veszek egy jegyet Aracajúig. Meg kell találnom egy szerelmemet, aki gyereket vár vagy várt tőlem. Ha velem akarsz jönni, az óráért kapott pénz a te jegyedre is elég. A dadogós megijedt a hosszú úttól, de mivel nem volt jobb programja, és menni sem tudott senkihez, elfogadta a meghívást. Mivel a sergipei fővárosig közlekedő Expresso Paraibano Vállalat busza csak másnap reggel nyolckor indult, a szökevények a pályaudvar padjain töltötték az éjszakát. A jegyek nyolcvan új cruzeiróba kerültek, így bőven maradt pénzük ételre a végtelenül hosszúnak ígérkező útra. Luís Carlos tudni akarta, hogy miből fognak megélni, ha megérkeztek, de Paulo megnyugtatta: „ezzel még ráérünk foglalkozni”. Miután tizenöt várost érintvén átkeltek Rio de Janeiro, Minas Gerais és Bahia államon, kétnapi út után, 1967. július 9-én reggel megérkeztek a sergipei fővárosba. Luís Carlos csak Aracajúban tudta meg, hogy Paulónak nincs se címe, se telefonszáma, semmilyen támpontja, aminek a segítségével megtalálhatná a szeretett Genivaldát a 170 ezer lakosú városban. Egyetlen nevet ismert csupán, Mario Jorge Vieiráét, egy ifjú költőét, az illegális Brazil Kommunista Párt (Partido Comunista Brasileiro, azaz PCB) harcos tagjáét, akinek az összekötője az orvostanhallgató és kultúragitátor Ilma Fontes volt. Hála a rögtönzött hazugságoknak, Paulo másnap már az újságíró Marcos Muti kényelmes házában lakott a barátjával együtt − akit mindenkinek úgy mutatott be, mint az ő „néma titkárát” −, és a helyi sajtóban hol úgy jelent meg, mint „egyetemista és színész”, hol úgy, mint „fiatal riói drámaíró”, de mindig fantáziadús történetek szereplőjeként: A sergipei művészi körökben felbukkant a színész Paulo Coelho, aki nemrég együtt dolgozott Paulo Autrannál Rióban az Oidipusz király című darabban. Coelho minden bizonnyal azért jött, hogy körülnézzen minálunk, és új magvakat ültessen ezen a vidéken a színművészet végtelen termőföldjébe. Egyheti keresés után már nem reménykedett benne, hogy megtalálja Génit − akiről csak soksok év múlva hallott újra, amikor megtudta, hogy valóban elvetette a gyermeküket, és később, de még mindig fiatalon halálra gázolta egy autó. Mivel egyetlen célját, ami Aracajúba hozta, nem érte el, Paulo vissza akart menni Rio de Janeiróba, de az ottani emberek olyan barátságosak voltak vele, hogy mégis maradt. A Gazeta de Sergipe egy sztárnak kijáró hosszú interjút készített vele, hogy bemutassa olvasóinak: 9-én különös figura érkezett városunkba. Hosszú hajával, borostás arcával, törékeny testalkatával kissé furcsa benyomást kelt, de fejében hemzsegnek a gondolatok, lelkében él a remény, és hajtja a lelkesedés, hogy elterjessze a brazilok között a művészetet. Igazi művész ő. Egy húszéves fiatalember, aki elhagyta a szülői házat (Rio de Janeiro egyik legtekintélyesebb családjának sarja) a művészet szeretetéért. Elméje az Emberiséget szolgálja. Talán a nagy távolság bátorította föl hirtelen, vagy talán a tudat, hogy az őrültek, a gyerekek és az indiánok nem felelősek a tetteikért, mindenesetre Paulo kihasználta az interjú adta alkalmat, hogy életében először nyilvánosan ostorozza a katonai diktatúrát − pontosabban az akkori köztársasági elnököt, Arthur da Costa e Silva tábornagyot, ami még súlyosabb bűnnek számított. „Nem fogom be a számat csak azért, mert egy pizsamás tábornagy puskát ragadott a kezébe, és azt állítja, hogy egy olyan nép erkölcsét és szabadságát oltalmazza, amely azt sem tudja, hogy mi az a szabadság − nyilatkozta váratlan vakmerőséggel. Nem is interjú volt ez már, hanem egy kiáltvány. − Nem azért utaztam több ezer kilométert Aracajuig, hogy hallgassak. Nem fogok hazudni önmagamnak, és azoknak sem, akik körülvesznek.” Vehemens kitörésének nem is lehetett volna jobb visszhangja. Olyannyira jó, hogy a Gazeta de Sergipe helyet ajánlott neki a következő szombati számában, hogy írjon egy politikai tárgyú cikket. Pénteken azonban megtudta, hogy két férfi teszi tűvé a várost „azért a fickóért, aki Rióból jött”,

hogy megöljék. Biztosra vette, hogy Géni rokonai azok, akik az ő vérével akarják tisztára mosni a lány becsületét, és egy szempillantás alatt inába szállt a bátorsága. Összeszedte a holmiját, és már készen állt a menekülésre, amikor a dadogós eszébe juttatta a cikket, amelyet az újságnak ígért. Paulo kinyitotta bőr válltáskáját, és elővett egy cikket, amit abból a riói újságból vágott ki, amit egy padon talált a bahiai Vitória da Conquista buszpályaudvaron, ahol Aracaju felé menet megállt a busz. Megkérte a házigazdákat, hogy hadd használja az írógépet, és betűről betűre lemásolta a cikket, amely azért ostorozta a katonai diktatúrát, mert korlátozza a szabadságjogokat Brazíliában. A címet is meghagyta, csak a szerző nevét változtatta meg. Ahelyett hogy „Carlos Heitor Cony” − író-újságíró, aki azzal vált híressé, hogy az első naptól kezdve bátran támadta a katonai puccsot a Correio da Manhá oldalain −, ő azt írta, hogy „Paulo Coelho de Souza”. Még mindig Luís Carlosszal együtt, vett két buszjegyet Salvadorig − mert már csak ennyire futotta a maradék pénzből. A fölháborodott sergipeiek, akik rájöttek, hogy egész idő alatt átverték őket, még a Conytól lopott cikkel is, évtizedekkel később már egészen más képet őriznek Paulo hirtelen távozásáról. ,,Ő és az a bizonyos néma titkár két hetet töltött itt fürdés nélkül és egész nap marihuánát szíva − emlékszik vissza Urna Fontes. − Azért küldték el Paulo Coelhót Marcos Muti házából, mert egész nap marihuánát szívott ebben az előkelő utcában.” A kéthetes mosdatlanság talán nem volt újdonság Paulo életében, de a marihuánafogyasztás 1967 júliusában még bizonyosan nem volt szokása. Amikor egy fillér nélkül megérkeztek a bahiai fővárosba, tíz kilométert gyalogoltak, hogy elérjék az Obras Sociais Irma Duke nevű otthont, a Brazília-szerte ismert jótékonysági intézményt. Miután végigvárták a hosszú sort, amelyben koldusok álltak alumíniumedényeikkel, hogy megkapják a napi levesadagjukat, odaértek egy asztalhoz, ahol a rászorulókat maga a névadó Dulce apáca fogadta személyesen − akit Paulo a naplójában csak ,,Irma la Douce”-nak nevezett, eretnek utalásként a Billy Wilder-filmben Shirley MacLaine által alakított prostituált nevére („Irma, te édes”). Ott elmagyarázta az apró termetű, szomorú szemű apácának, hogy pénzre van szüksége, máskülönben nem tudja megvenni a két buszjegyet Rióba. Mivel szegénységüket mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint toprongyos megjelenésük, az apáca nem is kérdezett semmit, csak szó nélkül leírta apró betűkkel egy darab papírra, amelyen ott állt az intézmény neve: Ez a 2 fiú azt kéri, hogy ingyen utazhasson Rióba. Dulce nővér − 67. 7. /21 Már csak el kellett menniük a buszpályaudvar jegypénztárához, hogy a levelet két jegyre váltsák. Bahiában minden papírdarab, amelyen ott állt az apáca aláírása, fölért egy csekkel, amivel ki lehetett fizetni egy ebédet, egy rokon kórházi kezelését vagy, mint az ő esetükben, egy buszjegyet. A negyvenórás utat Salvadortól Rióig Paulo azzal töltötte, hogy kidolgozta egy könyv tervét, ami a szökésről és az északkeleti utazásról szólt volna. Illetve dehogyis egy könyvét! A tőle megszokott nagyzási hóborttól vezérelve nem kevesebb, mint kilenc könyv megírását tervezte, egyenként tizenkét fejezettel. Igaz ugyan, hogy az utazás végére meghatározta a kötetek sorrendjét és címet is adott a fejezeteknek (A szökés előkészítése; Útitársaim; A tábornok fia; Az én hosszú hajam és a többiek rövid esze; Pedro pisztolya, avagy Amikor a bahiaiak beszarnak; Alvás a kerozinos hordóban 7 fokban…), amivel tizenöt oldalt töltött meg a naplójában; az egész örökre terv maradt. A riói pályaudvaron érzékeny búcsút vett Luís Carlostól. Paulo ismét a szülei háza felé vette az irányt, az álnéma pedig visszatért a bolondokházába, ahol álbolondként várta, hogy végre megkapj a az áhított nyugdíj ázást. És mivel addig már csak néhány hónap volt hátra, mindketten tudták, hogy kicsi a valószínűsége, hogy még viszontlátják egymást. Ha Paulón múlik, akkor néhány hónappal a búcsúzás után újra találkoztak volna. Egy év sem telt el a beszállítása óta, amikor a későbbi bestselleríró megint depresszióba süllyedt, és megint összetört mindent a szobájában. Az egész lármás jelenet megismétlődött, de most más lett a vége. Ezúttal ugyanis nem fecskendővel vagy kényszerzubbonnyal fölfegyverzett ápolókkal találta magát szemben, amikor kinyitotta az ajtót, hanem egy fiatal és szimpatikus orvossal, aki kedvesen megkérdezte: − Bejöhetek? Antonio Ovídio Clement Fajardo volt az, a pszichiáter, aki rendszeresen küldött pácienseket a Dr. Eiras Szanatóriumba. Amikor Lygia és Pedro meghallotta az őrjöngés első hangjait, telefonáltak dr. Benjamim-nak, de mivel őt senki nem találta, és sürgős esetről volt szó, fölhívták helyette dr. Fajardót. Az orvos a telefonban föltett Pedro Coelhónak néhány kérdést a betegről:

− Van nála fegyver? − Nincs. − Alkoholista? − Nem. − Kábítószerfüggő? − Nem. − Akkor egyszerűbb. Fajardo folytatta: − Bejöhetek? A furcsa kérdés megismétlése megdöbbentette Paulót. − Ide be? Hát nem azért jött, hogy bevigyen? Az orvos mosolyogva felelt: − Csak ha akarja. De még nem válaszolt: bejöhetek? Az orvos az ágyon ülve körülnézett a szobában, mintha fölmérné az okozott kárt, és teljesen természetes hangon folytatta: − Mindent összetört, ugye? Nagyon jó. Nagyszerű. Paulo semmit sem értett. Az orvos tanítói hangnemben folytatta a magyarázást: − Amit most összetört, az a múltja. Nagyszerű. Most, hogy már nem létezik, kezdjünk el a jövővel foglalkozni, jó? Azt javaslom, hogy kezdjen el hozzám járni, hetente kétszer, hogy beszélgethessünk a jövőjéről. Ő még mindig döbbenten állt: − De hát doktor úr, az imént még őrjöngtem, és maga nem akar bevinni? Az orvos nyugodtan folytatta: − Mindenkinek megvan a maga bolond oldala. Bizonyára nekem is, de ez még nem ok arra, hogy nyakra-főre kórházba szállítsanak mindenkit. Maga nem elmebeteg. Csak ez után a jelenet után költözött vissza a nyugalom a Coelho-házba. ,,Azt hiszem, a szüleim meg voltak róla győződve, hogy menthetetlen vagyok, és azt akarták, hogy a közelükben maradjak, és egész életemben eltartsanak − emlékezett vissza Paulo jóval később. − Tudták, hogy megint »rossz társaságba« keveredek, de az nem fordult meg a fejükben, hogy újra bevigyenek a klinikára.” Csak az volt a baj, hogy a fiú nem volt hajlandó továbbra is a szülei felügyelete alatt élni. Bármilyen megoldásba belement volna, kivéve abba, hogy visszaköltözzön a nagyapja nyomasztó belvárosi garzonjába. Végül a köztes megoldás, ami csak néhány hónapra szólt ugyan, ismét a nagyszüleitől jött. Tuca mester és Lilisa nagymama néhány éve Gáveába költöztek, egy közeli házba, amelynek a garázsa fölé építettek egy kis lakrészt, ami csak egy szobából állt, de külön bejárata és fürdőszobája volt. Felajánlották az unokájuknak, hogy ha akar − és persze ha Pedro doktor beleegyezik −, akkor költözzön oda. Az unokájuk nagyon is akart, olyannyira, hogy még mielőtt az apja azt mondhatta volna, hogy „nem”, átköltöztetett az új lakásba mindent, ami az őrjöngés után megmaradt a szobájából: az ágyát, az íróasztalát, azt a kevés ruháját, amije volt, és az írógépét, amit józanul megkímélt június végi dühöngésétől. Rövid idő alatt rájött, hogy itt lakni már-már maga a paradicsom: nagyszülei engedékenysége miatt akkor jött-ment, amikor csak akart, mindemellett éjjel-nappal megkapott bármit, amit az illem határain belül csak kívánt. Olyan toleránsak voltak, hogy Paulónak sok-sok évvel később úgy rémlett, mintha ebben a házikóban próbálta volna ki először a marihuánát. Paulo apja, nem mintha ellenőrizni akarta volna a fiát, és nem is azért, mert a nagyszülei panaszkodtak volna a viselkedésére, néhány hónap múlva azzal az ötlettel állt elő, hogy költözzön egy kényelmesebb lakásba. Ha van kedve, megint lakhat egyedül, de ezúttal nem Tuca mester garzonjában, hanem egy szép lakásban, amit Pedro doktor fizetségül kapott, amiért fölépített egy épületet a Raimundo Correa utcában, a Copacabanán. Paulónak gyanús volt ez a nagylelkűség, ezért utánajárt a dolognak, és kiderítette, hogy az ajánlat mögött anyagi meggondolások húzódnak: az apja valódi célja az volt, hogy kirúghassa a bérlőjét, aki rendszeresen késve fizette a lakbért. És a törvény szerint a tulajdonos csak akkor bonthatta föl a szerződést, ha valamelyik első fokú rokona vette használatba a lakást. Ezek szerint ha odaköltözne, azzal két problémát szüntetne meg egyszerre: a sajátját és az apjáét. Mint szinte mindennek, ami Pedro doktortól jött, ennek az ajándéknak is megvoltak a maga sajátságai: a három hálószoba közül Paulo csak az egyiket használhatta, ugyanis a másik kettő üresen állt és állandóan zárva volt. Ezenkívül csak a hátsó ajtón közlekedhetett, mert az

elülső be volt zárva, a kulcsa pedig az apjánál volt. Az előző bérlőtől maradt egy régi hűtő, ami időnként megijesztette az óvatlan vendégeket, de ezt leszámítva jól működött. Paulo vett a szomszéd ószerestől néhány lámpát, egy ágyat és egy polcos szekrényt, azzal már be is költözhetett. Míg a nagyapja belvárosi lakásában eltöltött idő valóságos rémálom volt, a Raimundo Correa utcai lakásról igen kellemes emlékei maradtak. Szerelmek jöttek és mentek, de Fabíola hűséges maradt hozzá. Lenyelte a féltékenységet, és némán tűrte, hogy „Renáták, Genik és Márciák adják egymásnak a kilincset − ahogy később a nő mesélte. − De amikor baj volt, mindig én voltam mellette, tiszta szerelemből, csakis tiszta szerelemből.” Sok évvel később, amikor Paulo már világszerte ismert író volt, nosztalgiával gondolt vissza erre a korszakra: Igen örömteli időszakot éltem át, amikor élveztem a szabadságomat, hogy végre igazi „művészéletet” élhetek. Abbahagytam a tanulást, és minden időmet a színháznak és az értelmiségiek kedvelt szórakozóhelyeinek szenteltem. Egy évig pontosan azt csinálhattam, amit akartam. És itt lépett be Fabíola egyszer s mindenkorra az életembe. Teljes állású dramaturgként az étkezőt díszlet- és jelmezkészítő, drámaíró és próbateremmé változtatta. A szomszédjai kissé ferde szemmel kezdték nézni, amikor olasz nyelven fölfestette a bejárati ajtó fölé − amit soha nem használt − Dante Alighieri művéből a Pokol kapujának feliratát: Lasciate ogni speranza, voi che entrate („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”). Paulo színdarabokat fordított, rendezett, és színészként dolgozott. A sikeresebb előadások bevétele ellensúlyozta a bukásokat, így azután anyagilag sem függött teljesen a szüleitől. Amikor már látta a perselye fenekét, úgy próbált pénzhez jutni, hogy pókerezett, biliárdozott, vagy fogadott a Jockey Club lovaira. A Guanabarában sikerült befejeznie a természettudományi szakot, de nem állt szándékában, hogy rögtön továbbtanul. 1968 végén elhatározta, hogy kipróbálja magát a színháznak azon az egyetlen területén is, ahol még nem volt tapasztalata, vagyis producer lesz. Megírta a klasszikus Pán Péter adaptációját, amit ő is akart rendezni, sőt szerepelni is benne, de hideg zuhanyként érte az elkeserítő felfedezés, hogy megtakarított pénze nevetségesen kevés egy előadás finanszírozásához. Még ezen rágódott, amikor egyik este megjelent nála Fabíola, kinyitotta a táskáját, és gumival összefogott papírkötegeket vett elő − több mint 5 ezer új cruzeirót, ami 2008-ban körülbelül 20 ezer reálnak felelne meg. A pénzt az ágyra szórta, és elmagyarázta: − Ez az én ajándékom neked, hogy színre vihesd a Pán Pétert. Fabíola elmesélte, hogy megmondta az anyjának, a nagyanyjának, minden rokonának és barátjának, hogy a tizennyolcadik születésnapjára ruhák és mindenféle ajándékok helyett inkább pénzt szeretne. Innen is, onnan is kapott egy keveset, fölkereste az anyja gazdagabb klienseit és a keresztszüleit, akiket már évek óta nem látott, és tessék, itt az eredmény: az ágyra szórt pénz nem számított nagy vagyonnak, de arra elég volt, hogy fedezze egy darab színre állítását. Paulo a maga szokásos fellengzős modorában fejezte ki meghatottságát az ajándék láttán: − Egyszer egy szerelmem lecserélt két ruhára, te pedig most minden ruhádat és ajándékodat cseréled le rám. A cselekedeteddel visszaadtad szememben a nők becsületét. Fabíola nemcsak a pénzt szerezte meg a színdarabra, hanem hirdetőket is toborzott a műsorfüzetbe, és megegyezett a botanikus kert területén álló Teatro Santa Terezinha közelében található éttermekkel, hogy a reklámanyagaikban megjelentetik a nevüket, ha cserébe megengedik, hogy a színészek és technikusok ingyen vacsorázzanak náluk. Paulo azzal viszonozta a támogatást, hogy a lányra osztotta a főszerepet. Magának Hook kapitány szerepét választotta. A darab zenéjét Kakiko szerezte, és a Pán Pétert végig telt házzal játszották, amíg műsoron volt, ami azt jelentette, hogy minden egyes befektetett centavo bőven megtérült. És bár úgy tartja a mondás, hogy a közönségsiker azonos a kritikai bukással, a darab pályafutását a Guanabara Állam Első Gyermekszínházi Fesztiválján kapott díj koronázta meg. Paulo álma még mindig ugyanaz volt − nagy író akart lenni −, de amíg ez nem valósult meg, nem volt más lehetősége, mint hogy a színházból éljen. A sikerein felbuzdulva elhatározta, hogy hivatásos drámaíró lesz, és máris büszkén lobogtathatta a Sociedade Brasileira de Autores Teatrais (SBAT, Brazil Színházi Szerzők Társasága) igazolványát, amelyet a társaság elnöke írt alá, vagyis az a Raimundo Magalhaes Junior, aki a Koldusoperát fordította. 1969-ben jött a felkérés, hogy színészként szerepeljen Nelson Rodrigues Viúva porém Honesta

(Özvegy, de tisztességes) című darabjában. Az egyik próba szünetében éppen a sörét szürcsölgette a Sergio Portó Színház melletti bárban, amikor észrevette, hogy egy szép szőke nő őt figyeli a pult mellől. Úgy tett, mintha észre sem venné, és elfordult, de amikor megint ránézett, a nő még mindig őt bámulta, és finoman mosolygott. A néma flört nem tartott tovább tíz percnél, de a nő levette Paulót a lábáról. Éjszaka ezt írta a naplójába: Nem tudom pontosan, hogy kezdődött. Hirtelen megjelent. Ahogy beléptem, rögtön éreztem magamon a tekintetét. Több tucat ember között is éreztem, hogy engem néz, de nem volt bátorságom viszonozni a pillantását. Azelőtt soha nem láttam. De a tekintetét érezve valami világossá vált számomra. Egy szerelmi történet meséje kezdődött itt el. A szép és titokzatos szőke hölgyet Vera Prnjatovic Richternek hívták, tizenegy évvel idősebb volt nála, és akkoriban próbált véget vetni tizenöt éves házasságának egy gazdag iparossal. Mindig nagyon elegánsan öltözködött, saját autója volt, ami akkoriban ritkaságnak számított a nők között, és egy egész emeletet kitöltő lakásban lakott Brazília egyik legdrágább környékén, a Delfim Moreira sugárúton, Leblonban. Paulo szempontjából egyetlen hibája volt, hogy a színész Paulo Elísióval járt, egy szakállas Adonisszal, aki komorságáról és fekete öves karatetudásáról volt híres. A naplóba bejegyzett előérzet azonban erősebbnek bizonyult, mint a harcművészet. Két hét múlva Vera Richter lett Paulo Coelho első felesége.

10. A legfélelmetesebb fenyegetés: ha hazudik, kitépem a szemét az üregéből, és megrágom 1969-ben Brazília egész addigi történelmének legsötétebb diktatúrájába süllyedt. 1968. december 13-án a köztársasági elnök, Arthur da Costa e Silva marsall − akit Paulo a Sergipe állambeli szélhámoskodása során csak „pizsamás tábornagyaként emlegetett − kibocsátotta az 5. számú elnöki rendeletet, a hatalomnak azt az eszközét, amely az 1964-es katonai puccs után még megmaradt szabadság utolsó kis rését is betömte. A rendeletet aláírta a köztársasági elnök és az összes miniszter, ideértve az egészségügyi minisztert, dr. Leonel Mirandát, a dr. Eiras Szanatórium tulajdonosát is. A röviden csak AI-5-nek nevezett elnöki rendelet, több, a köz-, az emberi és a polgári szabadságjogok ellen elkövetett erőszak mellett, felfüggesztette a habeas corpust, azt a törvényt, hogy senki sem fosztható meg szabadságától bírói végzés nélkül, továbbá felhatalmazta a kormányt a sajtó, a színházak és a könyvkiadás cenzúrázására, azonkívül felfüggesztette a Nemzeti Kongresszus működését is. Ám nem csak Brazíliában alakult ki robbanásig feszült helyzet az 1968-as évfolyamán. Az Egyesült Államokban, amely a háború hatodik évében több mint félmillió katonát küldött Vietnamba, a háborús keselyűt, Richard Nixont választották elnökké. Májusban meggyilkolták a színes bőrű pacifista vezetőt, ifjabb Martin Luther Kinget. És alig telt el két hónap, amikor a liberális irányzat legfontosabb képviselőjén, Robert Kennedyn volt a sor, hogy végezzenek vele. Az ellenkultúra egyik szimbólumaként New Yorkban bemutatták a Hairt, amelyben a színészek és színésznők az egyik jelenetben teljesen meztelenül jelentek meg a színpadon. Májusban a francia diákok elfoglalták a Sorbonne-t, csatatérré változtatták Párizst, arra kényszerítve Charles de Gaulle tábornokot, hogy a francia katonai vezetőkkel a németországi Baden-Badenben tanácskozzon. A

világméretű láz áthatolt az úgynevezett vasfüggönyön is, és a „prágai tavasz” formájában elérte Csehszlovákiát, amikor a nagyobb szabadság hívévé szegődött a csehszlovák kommunista párt főtitkára, Alexander Dubcek is, de a felkelést augusztusban leverték a Varsói Szerződés, a Szovjetunió és szatellitállamai katonai szövetségének tankjai. Brazíliában defenzívába szorult a diktatúra ellenzéke. Az első időkben a diákok békés felvonulásokat rendeztek − amiken Paulo csak ritkán vett részt, és amikor mégis, csak a buli és a rendőrséggel való szembeszegülés kedvéért tette, mintsem meggyőződésből. A politikai láz jóval magasabbra szökött a munkások So Paulo és Minas Gerais államokban terjedő sztrájkhullámával, és elérte azt a nyugtalanító szintet, amikor a katonai titkosszolgálatok már gerillacsoportok szerveződéséről értesültek, ezek tagjait pedig minden megkülönböztetés nélkül „terroristákénak bélyegezték. Az év végére már valóban legalább négy fegyveres szervezet folytatott városi gerillaháborút, a Vanguar-da Armada Revolucionaria (VAR-Palmares − Forradalmi Fegyveres Elcsapat), az Acao Libertadora Nacional (ALN − Nemzeti Felszabadító Akció), a Vanguarda Popular Revolucionária (VPR − Népi Forradalmi Elcsapat) és a Comando de Libertacao Nacional (Colina − Nemzeti Felszabadító Különítmény). A Brazil Kommunista Párt − kínai mintára − Goias állam északi részére, Xambioába tette át székhelyét (ma Tocantins állam határvidéke), és az Araguaia folyónál, az amazóniai őserdő szélén elsőként indított gerillaháborút a vidéki lakosság körében. A szélsőbal bankokat rabolt ki, és bombákat robbantott a laktanyákban, a szélsőjobb pedig támadásokat szervezett a rezsim egyik leglátványosabb és leginkább látható ellenlábasa, a színház ellen. Sao Paulóban, Chico Buarque darabjának, a Roda Vívónak a bemutatóján a Comando de Caca aos Comunistas (CCC − Kommunistavadász Kommandó) betört a Ruth Escobar Színházba, az alakulat tagjai levetkőzették és megverték a színészeket meg a technikai személyzetet, köztük Marília Perát is, Paulo Coelho partnerét a Koldusoperában. Hasonló eset történt néhány hónappal később Rio de Janeiróban, a Teatro Opiniaóban (Vélemény Színház; Paulo itt látta Vladimír Palmeira röpgyűlését), ahol szintén a CCC hajtott végre bombamerényletet. Októberben a politikai rendőrség majdnem ezer diákot tartóztatott le, mert részt vettek a rezsim által betiltott UNE titkos kongresszusán a Sao Paulo állam déli részén fekvő Ibiúnában. Az Elio Gaspari újságíró által felállított statisztikák szerint az 1968-as év rémisztő számadatokkal szolgált: tizennyolc halott (tizenkettőt utcai tüntetéseken öltek meg, hatan gerillatámadások áldozatai lettek, köztük két külföldi tiszt − egy amerikai százados és egy német őrnagy), 21 bankrablás történt, és 85 esetben derült fény politikai foglyok megkínzására a laktanyákban és rendőrőrsökön. Az AI-5 törvénybe iktatása után közvetlenül százakat vetettek börtönbe szerte az országban, köztük Guanabara állam volt kormányzóját és az 1964-es államcsíny civil vezetőjét, Carlos Lacerdát, Caetano Veloso és Gilberto Gil zeneszerzőket, és azt a Carlos Heitor Cony újságírót, akit Paulo Aracajuban plagizált. Paulo hiába kérkedett azzal, hogy ő „az évfolyam kommunistája” és hogy tanúja volt azoknak az erőszakos cselekményeknek, amelyek az ő szakmáját is elérték − végül is akkoriban színészként működött, szabályos szerződéssel −, fensőbbséges közönyt tanúsított az országban uralkodó politikai zűrzavarral szemben. Akárcsak a katonai államcsíny idején, számára az AI-5 a fellegekbe veszett, és egyetlen írásjelre sem érdemesítette a jóformán mindenre kiterjedő eseménydús naplójában. Az 1969ben írt első szavai jól mutatják, hogy mi kötötte le minden energiáját: Ma van újév. Az éjszakát házasságtörő asszonyokkal, buzikkal, leszbikusokkal és felszarvazott férjekkel töltöttem. 1964-ben a politikával szemben tanúsított érdektelenségét még fiatalságával lehetett magyarázni, ekkor, 22 éves felnőttként viszont ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelyből a Brazíliát forrongásban tartó politikai és kulturális mozgalmak vezetői javarészt kikerültek. Hogy valami fontos változás mégiscsak beállt az életében, az nem az egész országot lázban tartó politikai mozgolódásnakvolt köszönhető, hanem új szerelmének, Vera Richternek. A fiatal, szőke és a nap minden szakában, éjjel és nappal egyaránt csinosan öltözött lány 1936ban Belgrádban, az akkori Jugoszláv Királyság fővárosában született (ma Szerbia fővárosa), egy tehetős földbirtokos családjában. Húszéves koráig a magasabb társadalmi körökhöz tartozó fiatal lány megszokott életét élte, de a színiakadémia első évfolyamának − ahol rendezést tanult − növendékeként már a bőrén érezte a Közép-Európában bekövetkezett politikai változásokat. Sztálin

halála után a nagy jugoszláv vezető, Josip Broz Tito újra közeledni kezdett Moszkvához. Azután, hogy vaskézzel egyesítette Jugoszláviát, kollektivizálta a mezőgazdaságot, amikor is a magángazdaságokat olyan szövetkezetekbe tömörítette, amelyeket a dolgozók igazgattak. Ezzel elérkezett az az idő, amikor a gazdagoknak el kellett tűnniük a színről. Minthogy barátaik, a Prnjatovicok korábban már Rio de Janeiróban telepedtek le, Vera, özvegy anyja és nővére úgy döntött, hogy ők is oda költöznek. A hidegháború idején a határok le voltak zárva, ami azzal járt, hogy a kiutazásnak a lehető legkevésbé feltűnően kellett történnie. Az anya és a nővér előre ment, és csak hónapokkal később, mikor már berendezkedtek a Copacabanán, küldték el Verának a repülőjegyet. Vera csak angolul beszélt, és egyfajta, jugoszláviában honos olasz dialektust, ami miatt gyökértelennek érezte magát Brazíliában, ezért azután belement a családja által erőltetett házasságba egy nála tizenkét évvel idősebb milliomos honfitársával. Ő maga évekkel később úgy emlékezett vissza rá, hogy még idegenek is megjegyezték, mennyire nem illenek egymáshoz a férjével. Mint a legtöbb huszonéves lány, Vera is szertelen volt, szeretett táncolni, sportolni és énekelni; visszahúzódó és hallgatag férje ellenben, amikor éppen nem külkereskedelmi vállalatának ügyeit intézte, minden idejét az olvasásnak meg a klasszikus zene hallgatásának szentelte. Amikor Vera és Paulo tekintete találkozott azon az éjszakán a színház büféjében, a lány házassága már csak puszta formalitás volt. Egy fedél alatt laktak ugyan, de már nem házastársakként. Verát egy újsághirdetés csábította a Teatro Cariocába, amiben a fiatal bahiai igazgató, Alvaro Guimaraes − akit általában úgy tartottak számon, mint Caetano Veloso „felfedezőjét” − hallgatókat keresett egy színitanfolyamra. Vera még négy évtized múltán is úgy emlékszik vissza, hogy első pillantásra nem találta túlságosan megnyerőnek Paulót: − Leginkább Abronsius professzorhoz, a bozontos hajú tudóshoz hasonlított, Roman Polanskinak a Vámpírok bálja című filmjéből. Mert pont olyan volt: hatalmas fej egy csenevész kis testen. Csúnyának találtam, na, a pattanásos képével, a vastag és lebiggyedt szájával, meg a dülledt szemeivel. Egyszóval Paulo nem volt egy kifejezett szépség… Egy szerelmes nő szemével nézve azonban voltak varázslatos vonásai is: − Paulo egy Don Quijote volt azzal az átszellemült arckifejezésével… Neki minden könnyűnek, egyszerűnek tetszett. A fellegekben élt, nem is érintette a földet. Viszont egyetlen rögeszme gyötörte állandóan: hogy valaki legyen belőle. Mindent elkövetett azért, hogy valaki legyen. Ez volt Paulo. Vera megjelenésével Paulo kapcsolata Fabíolával már mindenképpen megpecsételtetett, de csak akkor ért véget, amikor a volt barátnő rajtakapta őket. Fabíola arra gyanakodott, hogy Paulo titokban egy fiatal holland színésznővel találkozgat, aki nemrég tűnt föl a próbákon, s elhatározta, hogy tisztázza a helyzetet: egy éjszakát a Raimundo Correa utcai lakás küszöbén ülve töltött, és nem tágított addig, amíg késő délelőtt Paulónak távoznia nem kellett az idegen nővel. Egészen odavolt attól, hogy az az ember csalja meg, akinek mindeddig szerelme legforróbb és kétségtelen bizonyítékait adta, és végleg szakított vele. Hónapokkal később Fabíola, aki bizalmas viszonyba került Coelhóék-kal, azzal sokkolta Lygiát és Pedrot, hogy teljesen meztelenül jelent meg a Pasquim című szatirikus hetilap címlapján. Paulo évek múlva úgy emlékezett vissza, hogy a tapasztalt Vera tanította meg igazán szeretkezni, angolul beszélni és egy kicsivel jobban öltözködni. Az araruamai traumát azonban még neki sem sikerült elfeledtetnie vele: Paulo már a puszta gondolatába is beleremegett, hogy egy autó volánjához érjen. Ízlésük és érdeklődésük szakmailag is tökéletesen egybeesett: Vera pénze volt a hiányzó hajtóanyag, ami ahhoz kellett, hogy Paulo végre fejest ugorhasson a színházi életbe. Napjait a régi copacabanai otthona és Vera lebloni luxuslakása között osztotta meg, az éjszakáit viszont szinte csakis a szerelménél töltötte. Közben heteken keresztül ült az írógépnél, míg büszkén be nem jelenthette: megírta első felnőtteknek szóló darabját, az Apokalipszist. Minden arra vallott, hogy valóban egymásnak vannak teremtve: Vera nemcsak megértette az egész darabot (amivel csak kevesen dicsekedhettek), hanem annyira megtetszett neki, hogy mint producer − vagy ha úgy tetszik, mint főfinanszírozó − nekiállt a színre vitelének, Paulo pedig a darab rendezését vállalta. Minden annyira gördülékenyen haladt, hogy 1969 áprilisának végén a kritikusok és a lapok kulturális szerkesztői megkapták a meghívót a darab főpróbájára, a szereposztással együtt, aminek az élén Vera neve tündökölt főszereplőként. Az író-rendező szívében azért még Fabíola Fracarollinek is jutott egy mellékszerep; a darab zenéjének megkomponálására pedig Paulo frissen végzett fogorvos barátját, Kakikót kérte föl, aki idejét a rendelője és a zene között osztotta meg. Egyébként Kakiko volt az első, akinek a zenéjére, a „Tragiblefe” című farsangi táncra Paulo szöveget írt szerzőtársként. A dal ugyan

nem került be a darabba, de évekkel később az énekesnő Nara Leao lemezre énekelte: Véget ér a mi világunk / csak ez a másik marad nekünk / mocskos vért iszunk majd /ami a csömörig buzog bennünk /a nők mind meztelenül járnak / anyaszülten róják az utcát/ a szex majd fölcsap a holdig/ különös autók, és atombombák mindenütt/ a szerelem sugárzása lesz az, ami szívünket elpusztítja Ééé… költészet és lassú halál, agónia / Széles mosollyal, elégedetten közelít, hogy megtaláljon, majd elhagyjon / elfeledjük majd a vágyódást a kultúránk iránt / Ahol az ember túlságosan szerette a testvérét… A gyermek üde mosolyából / Kiveszett a remény és minden tiszta árnyalat/A pénz forró ritmust diktált és a bomba énekelt… Ééé… sugárzás Ééé… ez a sugárzás / Megölöm a fivérem, más megoldás nem maradt. Ééé… / Nézd a veszélyt, húzódj gyorsan fedezékbe, / Testvéred ő, és egyben ellenséged is. A főpróbára szóló meghívó és a szereposztás mellé az újságírók és a kritikusokkaptak egy öntelt és ugyanakkor nehezen értelmezhető nyelvezeten írt press-release-t, amely magyarázni próbálta az Apokalipszis színrevitelének alapgondolatát. „A darab monumentális freskóját adja a jelennek, az emberi létezés válságának, amiből kiveszett minden egyéni vonás, és lassan átadja helyét a sokkal kényelmesebb eltömegesedésnek, ahogy a gondolat mind dogmatikusabbá válik − szólt a reklámszöveg, majd ugyanabban a nehezen követhető tónusban folytatódott: − Az Apokalipszis a jelen transzcendenciája, amely kísérletet tesz rá, hogy újraértékelje napjainkban a régmúlt fogalmait. Egyfajta evolúciós folyamatot követ, amikor a klasszikusból kiindulva olyan nyelvi formához érkezik, amely inkább az érzelmekre, mint az észre hat.” És végül a modern dramaturgia nagy forradalmát ígéri: a szerepek teljes száműzését, ami „lehetővé teszi a színésznek, hogy kívül helyezze magát az általa játszott figurán”. A szereplők eltávolítása egy színdarabból valóban olyan merész cselekedetnek tűnt, amilyenre még a lengyel rendező, Jerzy Grotowski sem vállalkozott. A darab az Apollo-8 holdexpedíciójáról szóló dokumentumfilm részleteinek vetítésével kezdődött, azután a program szerint a társulat eljárta a „keleti hatásokról tanúskodó törzsi tánc”-ot. Színészek és színésznők követték egymást a színpadon, ahol Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszából, Shakespeare Julius Caesaráéból és az Evangéliumokból vett részletek átiratát recitálták. Zárásképpen pedig, mielőtt a színészek belekezdtek volna a közönség közvetlen provokálásába, mindegyikük önmagát játszotta el olyképpen, hogy felidézte gyermekkora valamely traumatikus momentumát. Az Apokalipszis révén Paulo most érezhette először saját bőrén a külvilágból jövő ostorcsapásokat: a kritikákat. A főbemutatót követő napokban a darabot Rio de Janeiro összes újságjában ízekre szedték. A kritikusok valósággal porba taposták a színrevitelt, a rendezést, a szereplőket, a szöveget, az előadást, egyszóval mindent. Clovis Levi az O Dia nevű újságtól azzal vádolta az író-rendezőt, hogy egy turmixgépben összevegyítette a Roda Viva (Mókuskerék), az Os Fuzis (Apuskák), a Galileu Galilei (Galileo Galilei) és a Cemitério deAutomoveis (Roncstemető) darabokat, hogy mindezek zagyvalékából próbálja meg kihozni a programban beharangozott „új esztétikai plaszticitást”. Az újságcikk a következő intéssel végződött: „Meg kell akadályozni, hogy a művészi felelőtlenség minden olyan megnyilvánulása, mint amilyen az Apokalipszis, sárba húzza a brazil színház nagy művészeinek alapos felkészültségre épülő komoly alkotásait.” Hasonló horderejű pergőtüzet zúdított a darabra Jaime Rodrigues a Diário de Notíciashan: „Szerepekről vagy előadásmódról már beszélni is kár ebben a totális melléfogásban, ebben a sajnálatos időpocsékolásban, amely jelenleg a Teatro Nacional de Comédia műsorán szerepel.” Az utolsó lapát meszet azonban őszentsége Yan Michalski, az ország egyik legrettegettebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő színikritikusa dobta arra, ami az ízekre szedett Apokalipszisből még megmaradt. Michalski a Jornal do Brazil egy teljes oldalán ecsetelte a darab gyengéit ,,Apokaliptikus sületlenség” címen: Szegény, szerencsétlen kísérleti színház, mennyi bűntényt követnek el a nevedben! (…) Az Apokalipszist feneketlen szellemi és kulturális éretlenség jellemzi, ráadásul elviselhetetlenül lapos. Olybá tűnik, hogy Paulo Coelho hallotta a kakas énekét, de oly messziről, hogy nem volt képes rájönni, honnan is jő a dal. (…) Napjaink jelszava, hogy tiltakozni kell a történelem igazságtalanságai ellen − akkor hát tiltakozzunk Prométheusz leláncolása,Caesar meggyilkolása, Krisztus

keresztre feszítése, a náci bűnök, Csehszlovákia megszállása, az Apollo-terv, a szüzesség tabuja ellen stb. stb… az egészet gyömöszöljük egy zsákba, és jól rázzuk össze, utána borítsuk a gyanútlan néző lába elé. Egyórányi bugyuta játszadozás után − ami alatt az előadók rettenetes fintorokat produkálnak, mintha valóban az apokalipszis érkezett volna el erős hasfájás formájában − minden színész a színpad széléhez lép, megmondja a nevét, és elmesél egy szomorú történetet a gyermekkorából, ami mély nyomokat hagyott benne, majd megfenyegeti a publikumot: „Odakint találkozunk!”, ezután távozik a nézőtéren keresztül. Odakint azonban senkire nem vár senki: nemsokára már valamennyi szereplő a színpadon van megint, és hajlongva köszöni meg a nevetést és a tapsot a közönség azon részének, amely abban a hiszemben, hogy egy ilyen előadás, ha már ennyire szokatlan, akkor feltétlenül igazi avantgárd kísérlet, ragaszkodik a tetszésnyilvánításhoz. Paulo Coelho végül legfeljebb Nelson Rodrigues maximáját tehette magáévá, miszerint „az a drámaírók szerencséje, hogy a kritika legalább bacilust nem visz a színházba”. Az Apokalipszis bukás volt a kritika és katasztrófa a közönség előtt. Csak néhány hétig tartották műsoron, és jókora rést ütött Verával való első vállalkozásának kasszáján, amit a nő azonnal késznek mutatkozott betömni. A darab színrevitele egybeesett közös életük fontos fordulatával. Vera házassága már romokban hevert, a férje azonban továbbra is a közös lakásban lakott, ezért a nő úgy döntött, hogy szakít a kényszermegoldásokkal, és szerelmével egy olyan helyre költözik, amely akkorra már az ellenkultúra szimbólumává vált Rióban: a Solar Santa Terezinhába (Szent Terézke udvarháza). Ez volt eredeti neve, ameddig az egyház tartotta fenn, halhatatlanná azonban Solar da Fossaként (Gödör Udvarház) vált. A Solar eredetileg koldusok éjszakai menedékhelyének épült, és egy hatalmas középső udvar köré épített téglalap alapú ház volt. A szobák az udvarra nyíltak. Kedvező fekvése lévén − a Lauro Muller utcában, félúton a Copacabana és a Botafogo között, a nem sokkal azelőtt megnyílt Canecao kabaré mellett − az épületet gyorsan elfoglalták Rio de Janeiro üres zsebű értelmiségi fiataljai. Úgy festett az egész, mint egy roskatag kaptár, viszont divat volt ott lakni. Egy lakrész (szoba fürdőszobával) havi bérleti díja − mint amilyet például a Minas Gerais állambeli író, Ruy Castro foglalt el − körülbelül 200 cruzeiro (360 reál a 2008-as árfolyamon) volt, az esetek többségében azonban egy fürdőszobán több mint fél tucat lakó osztozott. A Solart körüllengő legendák közül az egyik az, amelyet a szintén ott lakó Gilberto Gil és Caetano Veloso említ meg a „Panis et Circensis” című dal egyik sorában: „Az álom leveleit ültettem a Solar kertjébe”, és ezzel a hatalmas koloniális stílusú udvarház patiójában burjánzó marihuánaágyásokra céloz. Számtalan későbbi híresség lakott itt, köztük zeneszerzők, mint Zé Kéti, Rogério Duarte, Torquato Neto és Capinam, színészek és színésznők, mint Betty Faria, Cláudio Marzo, Tánia Scher, Odete Lara, Itala Nandi és Darlene Gloria, aki 1973-ban debütált a Toda Nudez Sera Castigada (A meztelenség büntetendő) című filmben. Egyetlen ember keltett hideglelős félelmet az ott lakó baloldaliakban és drogosokban: a minden éjjel megjelenő rendőr, Mariei Mariscotte, aki a Halálbrigád tagja volt, és Darlene szeretője. Paulo és Vera 1969 júliusának végén költözött be a Solar egyik lakásába, amikor is újabb ötletük támadt. A brazil válogatott az 1970-es mexikói világbajnokság selejtező mérkőzésére készült a paraguayiakkal augusztus közepén. Paulót a foci csak hellyel-közzel érdekelte, de úgy alakult, hogy egy vasárnap elvitte külföldi szerelmét egy Flamengo-Fluminense meccsre a zsúfolásig megtelt Maracaná stadionba. Verát egészen lázba hozta az új élmény, és ő javasolta, hogy kocsival utazzanak el Paraguayba, és nézzék meg a világbajnoki selejtezőt. Paulo azt sem tudta, hogy Brazília lesz az egyik ellenfél, de beleszeretett az ötletbe, és mint ahogy mindent csinált, teljes erejével az utazás tervezésébe vetette magát. Bizonytalan kilátásokkal kecsegtetett viszont, hogy kettesben kell megtenniük a majdnem 2 ezer kilométernyi utat úgy, hogy közben csak Vera vezet, mert Paulo még mindig nem szánta rá magát, hogy megszerezze a jogosítványt. A megoldás az volt, hogy beszerveztek két útitársat a kalandra: a zenész-fogorvos Kakikót és Arnold Bruver Jr.-t, aki a színház új alkalmazottjaként vett részt Paulo és Vera mindennapi életében. Kakiko meghívását a következő hátsó szándékok indokolták: azonkívül, hogy gyakorlott sofőr volt, mindannyiuk számára tudott szállást szerezni Asunciónban, apja paraguayi szeretőjének a házában. Bruver pedig, mint a Paulo vonzáskörébe tartozó fauna szinte minden tagja, különös figura volt: lett apa és galíciai anya fia, 33

éves, táncos, zenész, színész és operaénekes, ráadásul felforgató tevékenység gyanúja miatt egy a Katonai Rendőrség által lefolytatott vizsgálatot követően az 1964-es puccs után kidobták a tengerészettől, ahol korvettkapitányi rangig vitte. Örömmel elfogadta a meghívást, de csak utána derült ki, hogy ő sem tud autót vezetni. Ezt követően felkérték Tuca mestert, aki Lilisa nagymamával egyszer már megtette az utat kocsival a brazil-paraguayi határon található Foz do Iguacuig, hogy készítsen úti tervet, és adjon tanácsokat, hogy hol tankolhatnak, hol étkezhetnek és hol érdemes megszállniuk Augusztus 14-én, csütörtökön, egy napfényes, de hideg reggelen találkoztak mind a négyen a Solar da Fossa kapujában, és beszálltak Vera fehér Volkswagenjébe. Amikor a kocsi a Flamengo gátján robogott velük, Paulo újra látta maga előtt azt a tájat, amely már az előző évben is felkeltette a figyelmét: a Guanabara-öbölt, amely fölött hatalmas fehér felhők imbolyogtak. És megkönnyebbülten sóhajtott föl, hogy most a szabadság felé tart, nem pedig az őrültekházába viszik, mint előző alkalommal. A Tuca nagypapa által egy autóstérképre rajzolt részletes úti terv alapján Sao Pauló felé vették az irányt, hogy onnan a Ribeira völgyében menjenek tovább a Sao Paulo állambeli Registróig, ahol majd először éjszakáznak. Az utazás kellemes volt, Vera és Kakiko 150 kilométerenként váltotta egymást. Éjszaka volt már, mikor a kocsi megállt a registrói kis szálloda előtt, ahol a négy utas elcsigázottan, de jókedvűen szállt ki a kocsiból: 12 óra alatt hatszáz kilométert tettek meg, a teljes út csaknem egyharmadát. A helyi lakosság jogos bizalmatlansággal méregetett minden újonnan felbukkant idegent. Mióta a DOPS (Departamento de Ordem Política e Social − a Politikai és Társadalmi Rend Ügyosztálya), azaz az államok politikai rendőrsége hónapokkal azelőtt szétkergette az UNE gyűlését az onnan száz kilométerre fekvő Ibiúnában, a Ribeira völgyének − Sáo Paulo állam legszegényebb régiójának − kis településeit fura alakok kezdték látogatni, akikről a helyi lakosság nem tudta eldönteni, hogy a rendőrségtől vannak-e, vagy másféle jöttmentek. Ők négyen azonban annyira fáradtak voltak, hogy senki nem figyelt oda rájuk. Amint megérkeztek, bezuhantak az ágyba. Pénteken korán keltek, mert az utazás leghosszabb szakasza várt rájuk Úgy számolták, hogy ha minden jól megy, akkor vacsoraidőre már az Asunción előtti utolsó állomáson, Cascavelben lehetnek, Paraná állam keleti vidékén, onnan 750 kilométerre. De nem ment minden jól. A nagy kamionforgalom jelentősen lassította az utat, mert csak körülményesen lehetett előzni. Ennek eredményeképpen este tízkor, amikor már kopogott a szemük az éhségtől, még kétszáz kilométernyi út állt előttük Cascavelig. Vera ekkor leállította a kocsit az út szélén, és megkérte Kakikót, hogy szálljon ki és nézze meg, hogy rendben vannak-e az autó gumijai, mert úgy érzi, hogy csúszkál a kocsi. A férfi mindent rendben talált, így azt a következtetést vonták le, hogy az autó a mindent beborító köd miatt csúszkál az úton. Kakiko azt javasolta, hogy Vera üljön hátra pihenni, majd ő vezet Cascavelig. Egy óra múlva megállt tankolni egy benzinkútnál. Miután minden költségen négyen osztoztak, Vera is kereste a pénztárcáját, és akkor döbbent rá, hogy az összes pénzét és iratait elvesztette, beleértve a jogosítványát és a kocsi forgalmi engedélyét is. Hosszas fejtörés után arra a következtetésre jutott, hogy ez csak akkor történhetett, amikor Kakikóval helyet cserélt. Nem maradt más megoldás, mint hogy visszamenjenek oda, ahol megálltak, és több mint száz kilométerrel arrébb próbálják megkeresni a tárcát. A visszaút és a keresgélés három órájukba telt, de nem hozott eredményt. Hasztalan kutatták az úton a reflektor fényénél, kérdezősködtek a környékbeli kocsmákban és házaknál, senki sem tudott felvilágosítással szolgálni. Paulo biztosra vette, hogy ez egy rossz előjel, figyelmeztető intés, és azt javasolta, hogy forduljanak vissza Rióba − végül is egyiküket sem érdekli igazán a foci −, de három útitársa nem értett vele egyet. Folytatták tehát az utazást, és már virradt, amikor szombaton Cascavelbe értek, ahol a kocsi lerobbant. A kuplungja égett le, és nem lehetett folytatni az utat. A másnapi brazil meccs miatt Cascavelben szinte minden zárva volt, így az autószerelő műhelyek is, amelyeket sorra felkerestek, hogy megjavíttassák a kocsit. A társaság többsége ekkor arra szavazott, hogy ennek ellenére busszal mennek tovább, és csak Asunciónban fejezik be az utazást. Foz do Iguacuig vették meg a jegyeket, ott leszálltak, és mivel Verának nem voltak papírjai, elvegyültek a Brazíliát Paraguaytól elválasztó hídon tülekedő szurkolók és turisták tömegében. Paraguayi oldalon egy másik buszra szálltak a főváros felé. Miután berendezkedtek Kakiko apja szeretőjének a házában, megtudták, hogy a mérkőzés jegyei már napokkal azelőtt elfogytak, de ettől egyikük sem rendült meg különösképpen. A hétvégét a város környékén élő guarani indián törzsek meglátogatásával töltötték, és ráérős hajóutakkal a Paraguay folyón. Hétfő reggel már az autó

javíttatását intézték Cascavelben. A tárca elvesztése miatt a visszaút bizonyos óvintézkedéseket tett szükségessé: a Volkswagen papírjai nélkül nem követhettek el semmiféle közlekedési kihágást, tehát minden közlekedési szabályt be kellett tartaniuk. Vera pénze nélkül a kiadások hármójuk közt oszlottak meg − ami azt hozta magával, hogy kevesebbet ettek, és olcsóbb helyeken szálltak meg. A nagypapa útitervén változtatva úgy döntöttek, hogy Curitibába mennek, ahol megalszanak, és valami módon pótolják Vera elveszett jogosítványát és az autó iratait. Úgy este tíz óra körül, amikor egyik utazó sem látta tisztán a jövőt, az éhség megállásra kényszerítette őket a paranái főváros előtt. Közvetlenül Ponta Grossa városának bejáratánál parkoltak le, egy kolbászsütöde előtt. Ekkor már négyszáz kilométernyi út állt mögöttük Amióta Vera elvesztette a pénzét, kidolgoztak egy trükköt a spórolás kedvéért: Paulo és Vera kettesben leült egy asztalhoz, és vacsorát rendelt két személyre. Amikor kihozták az ételt, Kakiko és Arnold is megjelent, és négyen osztoztak meg rajta. Már elverték éhségüket, és éppen indulni készültek, amikor a Katonai Rendőrség egy géppisztollyal felfegyverzett csoportja rontott be az étkezdébe. Az az egyenruhás, amelyik a parancsnokuknak látszott, egyenest az ő asztaluk felé tartott: − A kint parkoló fehér Volkswagen a guanabarai rendszámmal a maguké? Kakiko, aki egyedül rendelkezett jogosítvánnyal a társaságban, érezte kötelességének, hogy válaszoljon: − Igen, a miénk. Amikor a katona a kocsi iratait kérte, Kakiko részletesen elmagyarázta, barátainak rémült tekintetétől kísérve, hogy Vera a kocsiból kiszállva elhagyta a tárcáját, és abban volt minden irata, majd előadta tervüket, miszerint Curitibában szeretnének aludni, hogy másnap beszerezzék az elveszett dokumentumokat. A katona hitetlenkedő arccal hallgatta, végül határozott: − Na ezt majd szépen elmesélik a rendőrfőnöknek is. Úgyhogy velünk jönnek. Mind a négyüket bevitték egy rendőrőrsre, ahol egy falócán ülve fagyoskodtak végig az éjszakát, egészen reggel hatig, amikor is poncsókba és sálakba burkolózva megjelent a rendőrfőnök, hogy személyesen tudassa velük: − Magukat terrorizmussal és bankrablással vádoljuk, így az ügyük már nem rám, hanem a hadseregre tartozik. Annak ellenére, hogy mindez őket személyesen nem nagyon érintette, Brazíliában az utóbbi hónapokban súlyosbodott a politikai helyzet. Az AI-5 1968. decemberi közzététele óta tizenkét egyetemi tanárt és kutatót kényszernyugdíjaztak, vetettek fogságba vagy száműztek Az üldözöttek listáján nemzetközi hírű szakemberek is voltak, mint például a szociológus és leendő köztársasági elnök, Fernando Henrique Cardoso, a történész Caio Prado Junior, és Mario Schemberg, a fizikus. A Nemzeti Kongresszusban 110 képviselő és négy szenátor mondott le, az állami és a városi közigazgatásból közel ötszáz embert távolítottak el felforgató tevékenység vádjával. A Suprema Tribunal Federal (Szövetségi Legfelső Bíróság) három miniszterének leváltásával az erőszak hullámai magasra csaptak Brazíliában. Januárban Carlos Lamarca százados dezertált a hadsereg Quitaúna város Osasco negyedében álló laktanyájából, és egy teherautón magával vitt 63 sorozatlövő gépkarabélyt, három géppuskát és rengeteg lőszert az utcai gerillaháborúhoz. Sao Paulóban Abreu Sodré kinevezett kormányzó megalakította az Operacáo Bandeirantest (Oban − Zászlóshadművelet), amely három fegyvernem rendőrségét és katonaságát egyesítette azzal a céllal, hogy visszaszorítsák az ellenzéket, és szinte azonnal a rezsim ellenfeleinek kínzóközpontja lett. Innen került ki az első név arról a listáról, amelyre a diktatúra által „eltüntetett” 139 politikus került: Virgilio Gomes da Silvaé, alias „Jonas”-é. Paulónak és barátainak börtönbe kerülése előtt két nappal géppisztolyokkal felfegyverzett gerillák − három férfi és egy szőke nő −, akik egy fehér, guanabarai rendszámmal ellátott Volkswagenből szálltak ki, kiraboltak egy bankot meg egy nagyáruházat Jandaia do Sul városban, száz kilométerre északra Ponta Grossától. A kormányszervek egyértelműen rájuk gyanakodtak. A hidegtől és a félelemtől reszkető társaságot állig felfegyverzett őrség kíséretében olívazöld rabomobilon szállították a 13-as számú páncélos gyalogsági zászlóalj (Batalháo de Infantaria Blindada − BIB), székhelyére, a város másik végén található Uvarnas kerületbe. Paulo szinte már mániákusan jeleket látott mindenben, így abban reménykedett, hogy akkor ússza meg ép bőrrel a kalamajkát, ha a kaszárnya impozáns kapuzata fölött elolvassa Tristao de Alencar Araripe betonba vésett nevét − merthogy a zászlóalj a császárság e főtanácsosának a nevét viselte, aki Tuca mester dédapja volt, vagyis Paulo ükapja. Miután nem pillantotta meg a nevet, már semmi sem utalt arra, hogy a kaland jól végződhet. Megviselten, piszkosan és a hidegtől félholtan

kászálódtak ki a rabszállítóból egy hatalmas udvaron, ahol közel ezer újonc sorakozott fel. Néhány katona abban lelte kedvét, hogy még inkább halálra rémítse őket, és jobb tenyerével a bal öklét ütögette, mely obszcén gesztus jelentését minden brazil ismeri: nekik lőttek. Külön cellákba zárva levetkőztették és megmotozták őket, fél óra múlva pedig már megkezdődtek a kihallgatások. Elsőnek Kakikót állították elő egy cellában, ahol csak egy asztal és két szék volt. Az egyiken egy magas, erős testfelépítésű, barna surranóba és katonai egyenruhába öltözött férfi ült, a zubbony mellrészére hímzett névvel és rangjelzéssel: Indio őrgy. Ez nem álnév volt, mint ahogy Kakiko feltételezte. Az akkor 39 éves Indio do Brasil Lemes őrnagy charrúa indiánok leszármazottjaként született Alegretében, Rio Grandé do Sul államban, és nem azzal írta be nevét Brazília történetébe, hogy a „Caverá oroszlánja” néven ismert zseniális gaucho stratéga, Honorio Lemes unokája volt, vagy a tragédiával, amikor tizenöt évesen szemtanúja volt közhivatalnok apja, Gaspar Lemes meggyilkolásának, hanem azzal, hogy sok évvel a diktatúra bukása után a neve háromszor is szerepelt azon a listán, amelyet a Sao Pauloi érsekség által létrehozott „Soha többé” nevet viselő brazil egyesülés állított össze azokról a személyekről, akik „közvetlenül részt vettek a kínzásokban”. Indio őrnagy ráparancsolt Kakikóra, hogy üljön le a vele szemben lévő székre, majd ökölbe szorított jobb keze mutató- és középső ujját felfelé meresztve hadonászott a fogoly orra előtt néhány milliméterrel. Csak ezután mondta el első mondatát, amelyet a fogorvos-zenész egész életére szóról szóra megjegyezett: − Eddig egy ujjal sem ért magukhoz senki, most azonban jól figyeljen arra, amit mondok: ha egyszer is hazugságon kapom − akár csak egyetlenegyszer −, akkor ezzel a két ujjammal nyúlok a szemébe, kitépem az üregéből, és megrágom. A jobb szemét csak azért hagyom meg, hogy láthassa a jelenetet. Megértette? A Paulónak és barátainak tulajdonított bűntényeket nem sokkal fogságba esésük előtt követték el. Az első fegyveres rablásnak, amely egy nagyáruház pénztárainak kifosztására irányult Jandaia do Sulban, nem voltak halálos áldozatai. A másik rablótámadás során azonban, amikor a Banco de Crédito Real de Minas Gerais egyik fiókjába érkező pénzszállítmány megszerzése volt a cél ugyanebben a városban, a négytagú banda lelőtte az igazgatót, José Santamaría Filhót. Számos olyan hasonlóság volt a négy utazó és a rablók között, amely határozottan megerősíteni látszott a Ponta Grossa-i katonaság gyanúját. A támadók ugyan nejlonharisnyát húztak a fejükre, hogy eltakarják arcukat, annyi azért felismerhető volt, hogy három fehér bőrű férfiról van szó, akik közül az egyik feltűnően bozontos hajkoronát visel, a női tettes pedig szőke, mint Vera, ezenkívül ugyanúgy guanabarai rendszámú fehér Volkswagennel közlekedtek, mint Paulóék. A náluk talált térképet pedig a hatóságok túlságosan aprólékosnak és szakszerűnek ítélték ahhoz, hogy egy lelkes nagypapa rajzolta volna hippi unokájának. Ráadásul a választott útvonal sem lehetett volna kompromittálóbb: a katonai hírszerzés erősen gyanakodott rá, hogy Carlos Lamarca százados gerillacsoportja a Ribeira völgyében fészkelte be magát − éppen ott, ahol a négy utas haladt végig Asunción felé vezető útján. Mindenesetre a helyi hatóság elküldött egy dossziét az ő személyes, valamint a kocsi adataival a brazíliavárosi, a Rio de Janeiró-i és a Sao Pauló-i biztonsági szerveknek. A téves fogva tartáson és az egyre rémesebb fenyegetőzéseken kívül fizikailag egyiküket sem érte bántódás. Indio őrnagy a többieknek is kilátásba helyezte szemgolyójuk megrágását, makacsul hangoztatva, hogy ez nem puszta fenyegetés: − Mostanáig senki sem emelt kezet magukra. Kapnak enni, kapnak takarókat, mert lehet, hogy éppen ártatlanok. De ne feledjék: ha akár csak egyetlen szótagnyi hazugság van a vallomásukban, akkor beváltom a fenyegetést. Jó pár terroristának téptem már ki a szemét, és magukkal is megteszem minden szívfájdalom nélkül. A helyzetük tovább súlyosbodott azon a kedd reggelen, amikor a Jandaia do Sul-i nagyáruház néhány alkalmazottját a BIB laktanyájába vitték a gyanúsítottakkal való szembesítésre. Az egészről mit sem sejtő Paulót és Verát a cellájuk kémlelőnyílásán át mutatták meg nekik. Arnold és Kakiko cellájának ajtaját viszont egyszerűen nyitva hagyták, ami lehetővé tette, hogy az alkalmazottak néhány gyors, de ugyanolyan rémült pillantást vessenek rájuk, mint amilyennel a rabok nézték őket. Annak ellenére, hogy a rablók a bűntény elkövetésekor eltakarták az arcukat, és hogy a gyéren kivilágított cellákban ülő vádlottakat csak futólag látták, a tanúk egybehangzóan állították, hogy ők voltak a rablás elkövetői. A kihallgatások ettől fogva még intenzívebbek és fenyegetőbbek lettek, amikor ugyanazok a kérdések ismétlődtek négyszer, ötször, hatszor vagy tízszer. Vera és Arnold

mindenkinek külön-külön − most már civil és egyenruhás nyomozóknak felváltva − kénytelen volt számot adni arról, hogy mit keres ezen a vidéken egy jugoszláv nő és egy lázítás vádja miatt elbocsátott tengerésztiszt. Paulo egy idő után végképp nem tudta, hogy hányadszorra válaszol ugyanazokra a kételyekre: ha már olyan hosszú utat tettek meg, akkor miért nem nézték meg a meccset, és milyen céllal tértek vissza Brazíliába? Hogy sikerült Verának átjutnia a paraguayi határon mindenféle okmány és útlevél nélkül? Miért szerepel a térképen annyi szálláshely és tankolási lehetőség? Nagy ritkán, amikor kettesben maradt Arnolddal a cellában, arról panaszkodott neki, hogy ez a tökéletes kafkai rémálom: még azt is meg kell magyaráznia, hogy miért van nála az asztmás rohamait enyhítő, ártalmatlan permetező pumpa. A lidércnyomás öt napon át tartott. Szombat reggel fegyveres katonák léptek a cellába, és kiadták a parancsot, hogy a foglyok szedjék a holmijukat, mert „elszállítják” őket. Amikor a társaságot betuszkolták ugyanabba az olívazöld rabszállító autóba, mind a négyen meg voltak győződve róla, hogy kivégezni viszik őket. Amikor a jármű néhány perc múlva megállt, igencsak meglepődtek, hogy egy gondosan ápolt rózsabokrokkal körülvett bungaló előtt szállnak ki. A lépcsőfeljáró tetején egy ősz halántékú tiszt várta őket mosolyogva, virágcsokorral a kezében. A ház lakója a BIB parancsnoka, a 49 éves Ivan Lobo Mazza ezredes, a Brazil Expedícós Hadtest hőse volt, aki Itáliában harcolt a második világháborúban. Mazza itt közölte a kábán zavarodott utazókkal, hogy mindenre fény derült, és hogy ők négyen valóban ártatlanok. A virágokat maga szedte Verának, és most bocsánatkérésképpen nyújtja át neki. Az ezredes elmagyarázta a bebörtönzésük okait − a fegyveres harc terjedését a vidéken, a Jandaia do Sul-i rablókkal való feltűnő hasonlóságukat, az utukat a Ribeira völgyén át −, és még arra is volt gondja, hogy külön-külön megkérdezze tőlük: alkalmaztak-e velük szemben fizikai erőszakot a börtönben. Ezután, látva a kis csoport siralmas állapotát − tekintve, hogy hét napig nem látott vizet a testük −, felajánlotta, hogy fürödjenek meg a házában, utána pedig egy tálcán némi harapnivalóval és skót whiskyvel kínálta őket. A kocsi kuplungját időközben megjavították a laktanya műhelyében, és hogy biztonságban utazhassanak tovább Rióba, az ezredes egy saját kezűleg aláírt menlevelet is kiállított nekik. Az utazás a végéhez ért.

11. „A drog nekem olyan, mint a géppisztoly a kommunistáknak meg a gerilláknak.”

Paulo a 70-es években már új üzemanyaggal tért vissza Rióba: a marihuánával. Ezután más drogok is jöttek, de az első lépés a marihuána volt. Mindketten először próbálták ki a füvet, de azután Vera is és ő is rendszeres fogyasztókká váltak Kezdőként és ráadásul kevés tapasztalattal, na meg mert a hatásával sem voltak még tisztában, mielőtt az első jointra rágyújtottak volna, egy fiókba zárták a háztartásban fellelhető összes kést, szúró- és vágóeszközt, „hogy minden esetleges veszélyt megelőzzenek”, ahogy Vera megfogalmazta. Füveztek mindennap és mindenféle ürüggyel: este azért, hogy jobban kiélvezhessék a Leblon vöröslő fényekben úszó napnyugtáját, éjjel azért, hogy elviselhessék a közelben lévő Santos Dumont repülőtéren fel- és leszálló repülőgépek fülsiketítő zaját. És ha éppen nem volt rá különleges okuk, akkor azért füveztek, hogy kibírják a múló idő tespedt unalmát. Paulo úgy emlékezett vissza később, hogy egész napokat töltött a kábítószer hatása alatt, még félórányi szünetet sem tartva. Végérvényesen megszabadulván az apai felügyelettől, Paulo valódi hippivé változott, olyanná, aki nemcsak öltözékében és viselkedésében volt az, hanem úgy is gondolkodott, mint egy hippi. Nem volt már kommunista, soha nem is volt az igazán, főleg miután nagy nyilvánosság előtt egy lendületes prédikációt hallott a Brazil Kommunista Párt egyik harcos tagjától, amiben arról értekezett, hogy imádja a Cherbourgi esernyők című musicalt, Catherine Deneuve főszereplésével. Ugyanazzal a könnyedséggel, amellyel a jezsuiták szigorú keresztény tanításairól a marxizmus tanaira tért át, most az egész világot elárasztó hippilázadás elkötelezett híve lett. „Ez lesz az emberiség utolsó forradalma -

írta a naplójába. − A kommunizmus már a múlté, most új testvériség születik, amelyben a miszticizmus hatja át a művészetet, és a drog a fő táplálék. Amikor Krisztus megáldotta a bort, megáldotta a drogot is. A drog magasabb rendű tőkéről szüretelt bor.” Miután néhány hónapot a Solar da Fossában töltöttek, ő és Vera egy barátjukkal közösen a városközpontban, egy bohém környéken, a Lapa közelében fekvő dombon − ahová csikorgó kerekekkel romantikus kis villamos kapaszkodott föl −, a Santa Teresa negyedben béreltek ki egy lakást két hálószobával. A ki- és beköltözés között néhány hétig a lebloni lakásban, Vera ex-férjével kellett együtt lakniuk, aki még mindig ott élt. Néhány szakértő állítása szerint a kábítószer a rendszeres fogyasztónál hosszan tartó depressziós állapotot és kimerültséget idéz elő, Coelhónál viszont a drog éppen az ellenkező hatást érte el. Hirtelen hiperaktív lett, és 1970 első hónapjaiban színpadra alkalmazta és megrendezte H. G. Wells művét, a Világok harcát; együtt dolgozott Amir Haddad drámaíróval, szövegeket írt a paranái novellapályázatra és az Esso-díjért kiírt irodalmi versenyre (amely később megszűnt). Ezenkívül még arra is volt ideje, hogy írjon három színdarabot, az Os Caminhos do Misticismót (A miszticizmus útjai) Cicero Romao Batistáról, az északkelet-brazíliai csodatévő páterről, az A Revolta da Chibatát (A chibatai felkelés) az 1910-es Rio de Janeiró-i matrózlázadásról és az Os Limites da Resistnciát (Az ellenállás határai), egyfajta szövegmontázst. Az utóbbi írását elküldte az Instituto Nacional do Livróhoz, a szövetségi kormányzat hivatalos irodalmi szervéhez, azzal kéréssel, hogy támogassa a kiadását, de már az első akadályon, a lektorálást végző bizottságon, a Comissao de Leiturán fennakadt. A kézirat a regényíró-kritikus Octavio de Faria kezébe került, aki ugyan elismerte a mű néhány érdemét, de közvetlenül az irattárba küldte, a következő ékesszóló vélemény kíséretében: Nem rejthetem véka alá a zavaromat e fölöttébb különös könyv esetében, ami Az ellenállás határai, mert elolvasása után sem tudom eldönteni, hogy voltaképpen melyik irodalmi műfajba is soroljam. Támpontot csupán a címoldal kínál, ahol ez áll: Az ellenállás határai − „11 alapvető különbség”, utána jön még egy Henry Miller-epigramma, majd egy utalás arra, hogy egészében véve az élet „értelmé”-t ábrázolja. Céltalan eszmefuttatások, szürrealista konstrukciók, hallucinogén szerek hatása alatt megfogalmazott vallomások, a legkülönfélébb gondolati játékok, összességében, „alapvető különbségek” halmaza az egész, tagadhatatlanul jól és okosan megírva, de a magam részéről nem találom azt az irodalmi műfajt, amelynek keretein belül mindezt értékelni lehetne. Ahhoz a fajta könyvhöz tartozik, amilyeneket a kiadók „előrelátásból”, annak reményében vállalnak föl, hogy zsenit találtak, de ez nem vág az Instituto Nacional do Livro profiljába, bármi legyen is később Paulo Coelho de Sousa úr irodalmi jövője. Paulo Coelho ezek után csak azzal vigasztalódhatott, hogy kiváló társaságba került. Ugyanaz a Comissao de Leitura, amely ezúttal Az ellenállás határait találta könnyűnek, legalább két másik olyan művet utasított el, amelyeknek a szerzői később a brazil irodalom klasszikusai lettek: a Getúlio őrmestert, amelyet írója, Joao Ubaldo Ribeiro egyszerre jelentetett meg Brazíliában és az Egyesült Államokban, és az Objeto Gritantét (Kiáltó tárgy), Clarice Lispector könyvét, amely végül is Élet vize (Agua viva) címen látott napvilágot. Mintha valamilyen erő próbálta volna eltántorítani attól a rögeszméjétől, hogy író legyen, mindenesetre a színház több elismerést hozott számára, mint a prózaírás. Bár Paulo nagyon hitt a Cicero páterről írt darabja sikerében, és fényes jövőt jósolt neki, valójában csak az A Revolta da Chibata hozott neki némi sikert. A néger matróz, Joao Candido vezette felkelésről alapos kutatás nyomán írott darabot benevezte a Teatro Opiniáo igen nagy hírnévnek örvendő versenyébe, de a mesterséggel járó kötelező pesszimizmus miatt nem táplált nagy reményeket az iránt, hogy esetleg díjat kaphat. Az elnyert díj a győztesnek többet ért minden pénznél: mert így a darabot Brazília egyik legünnepeltebb kísérleti színháza, a Teatro Opiniáo a társulata készült volna színre vinni. Amikor Vera telefonon értesítette, hogy az A Revolta csak a második helyen végzett, Paulo leplezeden dühkitöréssel reagált. − Csak a második lettem? Micsoda szarság! Örökre rajtam ragad a második hely bélyege! Az első díjat a Minas állambeli és szintén kezdő Maria Helena Kühner darabja, az Os Dentes do Tigre (A tigris fogai) című krimikomédia kapta. Ha Coelho célja a hírnév volt, akkor nem panaszkodhatott. Mindegyik újságban szerepelt a neve, és olyan kritikusok dicsérték, mint Joao das

Neves és José Arrabal, a második helyezett A Revolta da Chibata elnyerte a jogot, hogy az Opiniáo Olvasói Körének minden héten megrendezett nyilvános felolvasó estjén megvitassák. Bár Paulo megvetéssel tekintett a díjra, a drámája felolvasását megelőző napokat végigrettegte. Egész héten át nem volt képes másra gondolni, viszont jóleső önelégültséget érzett a gondolatra, hogy Maria Pompeu, a színház felszentelt papnője az ő szövegét olvassa majd fel telt ház előtt. Kapcsolata az Opiniáo társulatával hónapokkal később azt eredményezte, hogy közelebbről megismerje, vagy legalábbis megpróbálja a megismerni az ellenkultúra egyik világhírű legendáját, az amerikai The Living Theatre társulatát, amely akkoriban turnézott Brazíliában. A színházat még 1947ben alapította New Yorkban egy házaspár, Julian Beck és Judith Malina − az utóbbi csak sokkal később vált ismertté a nagyközönség számára mint az Addams Family című film hátborzongató nagymamája. Ebben az időben azonban a The Living Theatre már világszerte bemutatkozott azt az esztétikai forradalmat hirdetve, amely alapvetően befolyásolta a 60-as és 70-es évek társadalmi problémákkal foglalkozó színház- és filmművészetét. Egy évvel azelőtt tartóztatták le Jim Morrison rocksztárt Miamiban, mert a mintegy tízezer fős nézőközönségnek egy koncert alkalmával megmutatta a péniszét. A rendőrségen Morrison azzal védekezett, hogy a The Living Theatre tanfolyamán tanultak szerint az exhibicionizmus is egy dramaturgiai fogás. Amikor Paulo megtudta, hogy sikerült belépőt szerezni az amerikai társulat egyik előadására, olyan izgatott lett, hogy valóságos „lámpaláz fogta el, mintha valami nagy döntés elé állították volna”. Félve attól, hogy esetleg véleményt kell majd nyilvánítania a szünetekben vagy a darab végén, Nietzschét kezdett olvasni az előadás előtt, hogy „legyen valami mondanivaló”-ja. Végül Verával együtt annyira megrendült a látottaktól, hogy szerzett egy meghívót abba a házba, ahol a társulat megszállt − köztük persze Beck és Malina is −, hogy azután onnan látogassanak el a Vidigal nevű favelába (bádogváros). Paulo naplójegyzetei azonban arról tanúskodnak, hogy a találkozó nem sikerült túl jól: Közvetlen kapcsolat a Living Theatre-rel. Elmentünk Julian Beckkel Judith Malina otthonába, de senki sem törődött velünk, A megalázottság keserű érzése.

Megnéztük velük a favelát. Életemben először voltam ilyen helyen. Ez egy teljesen külön világ. Másnap, annak ellenére, hogy a társulattal ebédeltek, és végignézték a próbákat is, az észak-amerikaiaknak az irántuk tanúsított közönye változatlan maradt. „Julian Beck és Judith Malina továbbra is két jégtömb a számunkra − írta Paulo. − De nem ítélem el őket. Tudom, hogy nagyon nehéz eljutni oda, ahová ők eljutottak.” Paulo csak hónapokkal később kap híreket a Living társulatáról, amikor is egy taxi rádiójában meghallja, hogy Ouro Pretóban, Minas Gerais államban a teljes társulatot letartóztatták kábítószer használata és terjesztése miatt. A házaspár a város történelmi negyedében egy nagy házat bérelt, amelyet különböző országokból érkezett művészekkel közösen dramaturgiai kísérletek állandó műhelyévé alakítottak át. Hetekkel azután, hogy berendezkedtek, 1971. július l-jén a rendőrség körülvette a házat, és elfogta a csoport mind a tizennyolc tagját. Ezt követően a Belo Horizonte-i DOPS fogdájába zárták őket. Paulo a hír hallatán még ott a taxiban tollat meg papírt rántott elő a zsebéből, és remegő kézzel, reszketeg betűkkel megírt egy egyfelvonásos kamaradarabot, amiben a letartóztatásuk lehetséges okát képzelte el: AZ ÉLET SZÍNHÁZA

Julian Beck és Judith Malina felébred egy reggel Ouro Pretóban. Judith Malina: Na, itt már nincs semmi dolgunk. Odébbállunk. Julian Beck: Egyetértek. De előtte kellene még egy nagy színjáték, egy megsemmisítő kísérlet. Öt percig gondolkodnak. Julian Beck: Tudom már, mit tegyünk! Hívd a rendőrséget. Mondd nekik, hogy tudomásod van arról, hogy abban a teremben, ahol egy kísérleti

színház társulatának próbái folynak, marihuánát rejtegetnek. Adj meg nekik bármilyen felvilágosítást, amit csak kérnek. Judith telefonál, a rendőrfelügyelő ezer és ezernyi kérdést tesz föl, amikre Judith nyugodtan válaszolgat. Marihuánás cigarettára gyújtanak, és körülbelül tíz percig fújják a füstöt. Julian Beck: Oké, hívd a csapatot. Mondd meg nekik, hogy próba lesz. Kísérletet végzünk, a témája pedig a börtön lesz. Julian Beck és Judith Malina maguk köré gyűjtik a 12 apostolukat. A rendőrség megérkezik. Bár a világ számos országának jelentős személyiségei tiltakoztak − köztük Jean-Paul Sartre, Michel Foucault, Pier Paolo Pasolini, Jean-Luc Godard és Umberto Eco −, a katonai kormányzat tizenhat napig tartotta börtönben a csoportot, míg végül minden külföldi állampolgárságú tagját kiutasították Brazíliából „drogokkal való kereskedés és felforgató tevékenység vádjával”. Ami Paulót illeti, hónapokkal azután, hogy Verával együtt rákapott a kábítószerre, az egyik barátjuktól, Jorge Mouráa szobrászművésztől kaptak egy téglalap alakú táblát, ami akkora volt, mint egy rágógumis csomag, és mintha fekete viaszból formálták volna. Hasis volt. A hasis ugyanannak a növénynek a termése, mint a marihuána, csak jóval erősebb, és Európában meg Észak-Afrikában mindig sokkal többen fogyasztották, mint Dél-Amerikában, így a brazil fogyasztók körében újdonságnak számított. Paulo, aki megszállottja volt a tervezgetésnek, és igyekezett mindent megszervezni, amibe csöppent, úgy határozott, hogy az egész adagot ünnepélyesen egy tudományos kísérletre áldozza. Attól a pillanattól kezdve, hogy először vett be kábítószert, minden érzését magnóra mondta, miközben az időt is mérte. A végeredményt legépelte és a naplójába ragasztotta: Rövid feljegyzések a hasissal való kísérletről Edgar Allan Poe-nak A szobámban kezdtünk el szívni, este tíz óra negyven perckor. Jelen van Vera, én és Mourao. A hasist közönséges dohánnyal kevertük, egy speciálisan erre a célra készült ezüstpipában, körülbelül egy a héthez arányban. Az ezüstpipából a füst útja jeges vízen vezet keresztül, ami tökéletesen megszűri a füstöt. Az elégséges adag három szippantás fejenként. Vera nem vesz részt a kísérletben, mert az ő dolga a magnófelvétel és a fényképezés lesz. A műveletet Mourao irányítja, aki régi motoros már a drogok terén. 3 perc múlva − Eufória és lebegő érzés. Féktelen vidámság. Erős belső felindultság. Mintha csontrészeg lennék, fel-alá járkálok. 6 perc múlva − Elnehezült szemhéjak. Tompaság és álmosságérzet. A fejem lassanként rémületes méretűre dagad, enyhén kerekded körvonalúra torzított képeket látok. A kísérletnek ebben a szakaszában bizonyos gátló tényezők merülnek pl (morális szempontból). Megjegyzés: ezt a hatást a túlzott idegesség is előidézheti. 10 perc múlva − Iszonyatos, zsibbasztó álmosság. Az idegeim teljesen ellazultak, és lefekszem a földre. Izzadni kezdek, de inkább a szorongás, mint a meleg miatt. Minden késztetésem megszűnt: ha kigyulladna a ház, inkább itt halnék meg a földön fekve, mint hogy talpra álljak. 20 perc múlva − Teljesen magamhoz tértem, de képtelen vagyok megállapítani, hogy milyen irányból jönnek a hangok. Kellemes állapot, és teljesen gondtalannak érzem magam. 28 perc múlva − Az idő viszonylagosságának érzete elképesztő. Einstein is valami ilyesmit érezhetett, amikor felfedezte a relativitást. 30perc múlva − Hirtelen teljesen elveszítem a tudatomat. Megpróbálok írni, de már nem vagyok tisztában azzal, hogy ez mindössze egy kísérlet csupán. Táncolni kezdek, őrült táncot járok egy másik bolygóról jövő zenére, és ismeretlen dimenzióba kerülök. 33 perc múlva − Az idő iszonyatos mértékben lelassult. Nincs bátorságom kipróbálni az LSD-t…

45 perc múlva − Annyira félek attól, hogy kirepülök az ablakon, hogy fölkelek az ágyról, és a szoba másik sarkában a földre fekszem, jó messze az utcára nyíló ablaktól. Nem vágyom kényelemre. Mozdulatlanul fekszem a földön. 1 óra múlva − Az órára nézek, és nem értem, hogy miért akarok mindent magnóra venni. Mert számomra mindez a már szűnni nem akaró végtelen, ahonnan sosem fogok visszatérni. 1 óra 15 perc múlva − Hirtelen erős vágy fog el, hogy kikerüljek ebből a transzból. A leghidegebb télben hirtelen erőt veszek magamon, és hajlandó vagyok rá, hogy egy jeges fürdőt vegyek. A testemmel nem érzem a vizet. Meztelen vagyok. De a transzállapotból nem sikerül kilépnem. Megrettenek attól a gondolattól, hogy már mindörökre így maradok. Azok a könyvek, amelyeket a skizofréniáról olvastam, mintha a fürdőszoba felé vonulnának. Ki akarok szállni! Ki akarok szállni! Másfél óra múlva − A testem megmerevedett,fekszem és izzadok a félelemtől. 2 óra múlva − A transzállapotból a normálisba való átmenet észrevehetetlenül zajlott. Nincs hányingerem, nem vagyok álmos, csak nagyon éhes. Lemegyek a sarki étterembe. Megyek, mendegélek, egyik lábamat a másik elé teszem. Paulo nem érte be azzal, hogy kipróbálja és feljegyezze a hasis hatásmechanizmusát, hanem még egy hajmeresztő húzást is megengedett magának, amilyet Pedro doktor idejében egy elektrosokkkezeléssel jutalmaztak volna a bolondokházában: másolatot készített a „Rövid feljegyzésekből… ”, a szülei pedig majdnem szívinfarktust kaptak, mikor odaadta nekik elolvasni. Paulo szempontjából ez a gesztus talán nem pusztán Lygia és Pedro ellen elkövetett provokáció volt. Bár bevallja a naplójában, hogy új világot fedezett fel, és hogy „a drog a legjobb dolog a világon”, Paulo nem tartotta magát közönséges drogosnak, „hanem a hippimozgalom ideológus aktivistájának”, és közben azt hirdette fennen barátainak és rögzítette írásban is: „A drog nekem olyan, mint a géppisztoly a kommunistáknak meg a gerilláknak.” Vagy például olyan értelmetlen dolgokat jegyzett fel, mint ez: „A terroristák azt hiszik, hogy a kormány terjeszti a drogot, de azt nem tudják, hogy ami itt folyik, az az emberiség történetének legnagyobb értékváltozása.” A marihuánán és a hasison kívül a házaspár a szintetikus drogok állandó fogyasztójává is vált, vagyis olyan kábítószerekének, amelyeket ipari mennyiségben, laboratóriumokban állítottak elő. Attól fogva, hogy először utalták zárt intézetbe, Paulo rendszeresen szedett Valiumot orvosi előírásra, hogy szorongásos rohamait karban tartsa. A szerelmespár azonban egy pillanatig sem tartott attól, hogy a beszedett drogkoktélok milyen pusztítást vihetnek végbe az idegrendszerben, csak tömte magába a Mandrixot, az Artanét, Dexamilt és a Pervitint. Ezeknek a gyógyszereknek az egyik komponense, az anfetamin a központi idegrendszerre hatott, felgyorsítva a szívműködést, megemelve a vérnyomást, kellemes izomellazulás érzetét okozva, amit akár tizennégy órán keresztül tartó eufóriás érzés is követett. Amikor a szervezet elfáradt, valami hatásos altatót vettek be, mint amilyen például a Mandrix, amitől úgy aludtak, mint akiket fejbe vertek. Az epilepsziás rohamok ellen vagy a Parkinson-kór kezelésére használt gyógyszerek szedése végtelen „utazások”-ra vitte őket, és hatásuk hosszú éjszakákon és nappalokon át, megszakítás nélkül tartott. Egy hétvégén a Riótól száz kilométerre fekvő Friburgo Kakiko nevű negyedében Paulo „szakítópróbát” végzett, vagyis meg akarta tudni, hogy mennyi ideig képes élvezni a drogos állapotot anélkül, hogy akár aludna közben − és a végén ünnepelhetett, mert teljes 24 órát mért alvás nélkül, teljesen „belőve”, ahogy mondani szokás. A veszélyekkel teli úton, amelyre lépett, minden a drog körül forgott „Táplálkozásunk valahogy szubjektív kérdéssé vált − írta a naplójába. − Az ember rég nem is tudja, hogy mikor evett utoljára, de az étel már egyáltalán nem hiányzik neki.” Az egyetlen kötelék, ami úgy-ahogy a normális, drogokat elvető külvilághoz kapcsolta, a makacs rögeszméje volt, hogy író lesz mindenáron. Elhatározta, hogy bezárkózik José nagybátyja araruamai házába, és csak és kizárólag írni fog. „írni, nagyon sokat írni, megírni mindent” − hangzott elszánt és rögtön megvalósítandó terve. Vera nemcsak hogy egyetértett a szándékkal, hanem ösztönözte is, de azt javasolta, hogy előtte utazzanak el pihenni. Így esett, hogy a házaspár 1970 áprilisában útra kelt a perui Andokba, a hippimozgalom Mekkájába, nevezetesen a 2400 méter magasan fekvő Machu Picchuba, az inkák szent városába. Paulo még a paraguayi út nyomasztó tapasztalatainak hatása alatt attól tartott, hogy Brazíliát elhagyva kellemetlenségek fogják érni. Ezért

azután csak hosszas tervezgetések után, amikre persze Paulónak volt feltétlen igénye, térképek és útleírások tanulmányozását követően szánta rá magát a házaspár, hogy végre elinduljon. Az 1969-ben Peter Fonda és Dennis Hopper főszereplésével bemutatott Easy Rider (Szelíd motorosok) hatása alatt, ami a hippimozgalom kultuszfilmje lett, nem jelöltek meg határozott úti célt, és a visszatérés dátumát sem határozták meg előre. Május elsején a bolíviai Lloyd Aereo légitársaság gépével La Pazba repültek, amivel egy új, tapasztalatokban bővelkedő utazás vette kezdetét. Az első újdonság Paulo számára − Bolívia fővárosában, rögtön az El Alto repülőtéren való landolásuk után − a hó volt. Annyira elragadta a hév a mindent beborító érintetlen fehér hótakaró láttán, hogy kiszállva a repülőgépből nem bírta megállni: a földre vetette magát, és falta a havat. Ez volt a kezdete az egy hónapig tartó tökéletes tétlenségnek. Vera távol akarta tartani magát a viaskodástól, amelyet a négyezer méter magasan fekvő La Paz ritka levegőjéért kellett volna folytatnia, és inkább a szállodai ágyában maradt. Paulo viszont eljárt otthonról, hogy megismerje a várost, és mint a brazíliai diktatúrában tapasztalt közömbösséghez szokott embert, felkavaró élményként érte a munkások felvonulása a Munka ünnepén. Este, amikor visszatért a szállodába, ekképpen számolt be Verának: − Megdöbbentőek ezek a felvonulások és nagygyűlések, amiket a munkások rendeztek május elseje alkalmából. Az volt az érzésem, hogy itt pillanatok alatt politikai fordulat következhet be. A politikai jövőbe látás nem volt Paulo erős oldala, ezúttal azonban telibe talált: négy hónappal később véget ért Alfredo Ovando Candia tábornok kormányzása, akit az előző év szeptemberében harmadszor választottak a köztársaság elnökévé. Kihasználva a bolíviai alacsony megélhetési költségeket, kocsit béreltek, jó szállodákban laktak, és luxuséttermekbe jártak. Ezekben a napokban a magára sokat adó Vera arra is szakított időt, hogy egyszer-másszor fodrászhoz is beüljön, mialatt Paulo La Paz meredek dombjait rótta. Ebben a városban találkoztak először egy újfajta kábítószerrel, ami Brazíliában akkoriban még gyakorlatilag nem létezett: a mescalitóval, amelynek a neve helyenként lehet peiote, peyotl vagy mescal, a célország szerint, de mindegyik ugyanazt az apróra vágott és szárított kaktuszból lepárolt, hallucinogén hatásokat kiváltó teát jelenti. A főzet által előidézett derűs nyugalom állapotában parttalan vizuális hallucinációkba merültek önfeledten, és megtapasztalták a szinesztézia tüneményes pillanatait, amikor az érzékek összekeverednek, és a fogyasztó képesnek érzi magát arra, hogy ízlelje a színeket vagy hallja az illatokat. Öt napot töltöttek La Pazban, miközben ezt a teát iszogatták szorgalmasan, ellátogattak a helyi népzenét, apenast játszó bárokba, megnéztek néhány diabladát, egyfajta színházi előadást, ahol a főszereplő mindig Supay, a kereszténység ördögének inka megfelelője. Miközben La Paz vasútállomásán a Titicaca-tó felé induló vonatra vártak, Coelhónak eszébe jutott, hogy az egyik koszos alsónadrágját a szállodában felejtette. Valami megmagyarázhatatlan hírvágytól indíttatva és Vera minden tiltakozása ellenére képes volt negyven percet áldozni arra, hogy taxival visszamenjen a szállásukra az ottfelejtett ruhadarabért, és emiatt kis híján füstbe ment az utazásuk, mert csak másodpercekkel a vonat indulása előtt ért vissza. Amikor megérkeztek úti céljukhoz, hajón átkeltek a Titicacán, a föld legmagasabban lévő még hajózható taván, majd vonatra szálltak Cuzco és Machu Picchu felé, azután repülővel folytatták útjukat Limába. Peru fővárosában autót béreltek, és Arequipa, Antofagasta és Arica érintésével Santiago de Chilébe utaztak. Az eredeti terv szerint itt hosszabb időt töltöttek volna el, de a szállodák olyan ütöttkopottak voltak, hogy a továbbutazás mellett döntöttek. Egyiküknek sem tetszett különösebben a chilei főváros − „ugyanolyan város, mint az összes többi” − írta róla −, de itt volt rá alkalmuk, hogy megnézzék a Z-t, a görög rendező Costa-Gavras Brazíliában betiltott filmjét, amely leleplezte az ezredesek diktatúráját Görögországban. Szinte állandóan a mescalito tea előidézte képzetekben ringatóztak a három hétig tartó utazás alatt, amelynek a végén, a Buenos Aires felé vezető úton, megérkeztek az argentínai Mendozába. Coelhót vad féltékenység gyötörte, amikor azt tapasztalta, hogy a vonzó Verát körüludvarolják a férfiak, főleg akkor, ha a Paulo által akkor még nehezen követhető nyelven, angolul állt le velük beszélgetni. Ha La Pazban a hó látványa nyűgözte le, Buenos Airesben az első, metrón megtett útja gyakorolt rá mély benyomást. Az addigi út során hozzászoktak az alacsony árakhoz, ezért az argentin fővárosban megkockáztatták, hogy a „tangó katedrálisaként” elhíresült Michelangelo étteremben vacsorázzanak, ahol élőben hallhatták énekelni a műfaj egyik klasszikusát, a „polyák” Roberto Goyenechét. Mikor megkapták a 20 dolláros számlát − 2008-as árfolyamon körülbelül 120 dollár −, Paulo majdnem az asztal alá esett, és ekkor ébredt rá, hogy a város egyik legdrágább éttermében

vacsoráztak. Paulo asztmája jól bírta az Andok magaslati levegőjét, de a tengerszinten fekvő Buenos Airesben újra teljes erővel jelentkezett. 39 fokos lázzal és légzési nehézségektől gyötörve három napra ágynak esett, és csak június elsején, Brazíliába való visszautazásuk előestéjén, Montevideóban tért magához. Paulo határozott követelésére visszafelé nem a bolíviai Lloyd Aereo légitársaság gépével utaztak. A változtatást nem babonából kérte, nem is azért, mert vissza kellett utazniuk La Pazba, hogy a riói gépre szállhassanak, hanem annak volt köszönhető, hogy Paulo a La Paz-i repülőtéren megpillantotta egy utasszállító gép pilótájának bronzszobrát, amelyet a „Lloyd Aereo Boliviano munka közben elhunyt hősi pilótáinak” emlékére állítottak. − Csak egy őrült utazna egy olyan légitársaság gépével, amely azoknak a pilótáknak állít emléket, akiknek a gépe leesett. Gondolj bele, hátha a mi járatunk kapitányának is az jár a fejében, hogy majd szobrot állítanak neki! Végül mindketten az Air France riói járata mellett döntöttek, ahová éppen június 3-án érkeztek meg, éppen idejében, hogy megnézhessék az 1970-es világbajnokság Brazília-Csehszlovákia döntőjét, amelyen 4:1 arányban a brazil válogatott győzött, Petras, illetve Rivelino, Pele és Jairzinho (2) góljaival. Visszazökkenve a mindennapi kerékvágásba, még az utazás alatt bekövetkezett asztmás roham hatása alatt Vera rávette Paulót arra, hogy szokjon le a dohányzásról, ő pedig a cigarettázás abbahagyását Szent Józsefnek ajánlotta azért, hogy apjának szürkehályogműtétje jól sikerüljön (amikor Pedro doktort elbocsátották a kórházból, fia különös feljegyzést írt a naplójába: „Kétség sem férhet hozzá, hogy apám gyógyulása kizárólag a Rézbőrű karmos kígyónak köszönhető”). Rövid időn belül a felesége már sokkal több volt számára, mint egy gazdag, harmincas éveit betöltött asszony, aki megtanította szeretkezni, és egész könyveket olvastatott el vele angolul. Valamiképpen az anyjává is vált − aki visszarángatta a földre, mikor túl messzire szállt álmodozásaiban, vagy éppen ellenkezőleg, lelket öntött bele a depresszió súlyos időszakaiban. Az az álma, hogy író legyen, nemigen került közelebb a megvalósuláshoz. Egyetlen elbeszélése vagy regénye sem ért el soha helyezést a pályázatokon, amelyeken indult. „Darabokra tört szívvel hallottam a hírt a Reporter Esso-ban − siránkozott a naplójában. − Még egy irodalmi verseny, amit elvesztettem. Még csak egy dicsérő megjegyzésre sem méltattak.” De a vereségek ellenére sem adta föl, sőt témaként a jövendő irodalmi művei számára feljegyezte például a „repülő csészealjak”-at, a „Jézus”-t, az „utálatos hóember”-t, a „hullákban megtestesülő szellemek”-et és a „telepátiá”-t. Csak a díjak kerültek egyre távolabb tőle, mint az feljegyzéseiből kiderül: Kedves Józsefem, én védőszentem. Te tanúsíthatod, hogy mi mindent próbáltam meg ebben az évben. Az összes pályázaton veszítettem. Tegnap, mikor megtudtam a gyermekdarabokra kiírt pályázat elvesztését, Vera azt mondta, hogy ha majd egyszer rám mosolyog a szerencse, akkor a siker csőstül jön majd. Lehetséges? Egy napon majd válaszolok. Augusztus 24-én, amikor betöltötte 23. évét, kapott Verától egy minden igényt kielégítő mikroszkópot, és a nő boldogan figyelte, hogy milyen sikere van az ajándéknak: miután Paulo kibontotta a csomagot, még órák múlva is a lencsék fölött görnyedt, a tárgylemezkéket vizsgálgatva, a füzetébe írogatva. A nő kíváncsian beleolvasott a feljegyzésekbe: Huszonhárom éve születtem ezen a napon. Már azelőtt ez a valami voltam, amit itt a mikroszkópban látok, Izgatottan, az élet felé futva, végtelenül kicsinyen, de már az összes örökölt tulajdonságommal. Meg volt már tervezve a két karom, a lábam és az agyam. A spermiumból reprodukálhatnám magam, a sejtek sokszorozódásával. És most itt vagyok 23 évesen. Csak ekkor jött rá, hogy Paulo saját spermáját tette az üveglemezkékre. A jegyzetek folytatódtak: Itt megy egy, akiből mérnök lehetne. Arrébb éppen meghal az, amelyik bizonyára orvos lett volna. Egy tudós, aki megmenthette volna a földet, haldoklik, én pedig csak szenvtelenül nézem a mikroszkópomon keresztül. Spermiumaim a szemem előtt

kavarognak dühösen, hogy petesejtet találjanak, a fennmaradás vágyának vad dühévél. Vera, aki jó társa volt a szórakozásban, igen szigorú tudott lenni, amikor rendszabályozni kellett társát. Amint rájött, hogy ha Paulón múlna, akkor ő a maga részéről beérné a gaunabarai középiskolai érettségivel, gyakorlatilag rákényszerítette, hogy beiratkozzon egy főiskolai előkészítő tanfolyamra. A gyámkodásnak minden várakozást fölülmúló eredménye lett. Az év végén szerelmesét nem kevesebb, mint három egyetemre vették fel: a Candido Mendes Egyetem jogi karára, a Nemzeti Színiakadémiára (Escola Nacional de Teatro) és a riói Pápai Katolikus Egyetem (Pontificia Universidade Catolica − PUC) kommunikáció szakára. Ez a siker, hogy bár Coelho egy jelentős oktatási hagyományok nélküli középiskolában végzett, mégis rögtön három helyre is felvették egyszerre, természetesen nemcsak Vera képességeinek volt köszönhető, hanem Paulo megnövekedett irodalmi étvágyának is. Azóta, hogy négy évvel korábban elkezdte szisztematikusan kijegyzetelni az olvasottakat, több mint háromszáz könyvet olvasott, vagyis 75-öt évente − ami csillagászati szám, ha azt vesszük, hogy abban az időben a statisztikák szerint a brazilok átlagosan egy könyvet olvastak el egy évben. Paulo mindent és mindenről olvasott: Cervantestől Kafkáig, Jorge Amadótól Scott Fitzgeraldig, Aiszkülosztól Aldous Huxleyig. Olvasott szovjet disszidenseket, mint Alekszander Szolzsenyicin, és „körözött” brazilokat, mint a humorista Stanislaw Ponté Preta. Elolvasta, és rövid kommentárt fűzött mindegyik műhöz, majd azoknak az irodalomkritikusoknak a mintájára, akik pokollá tették az életét, csillagokkal minősítette olvasmányait a saját belátása szerint. A négy csillagot, a legnagyobb elismerést csak kevesen kapták meg, például Henry Miller, Borges és Hemingway. És minden teketória nélkül képes volt rá, hogy egy zsákba hajítson olyan könyveket, mint az Amerikai álom (Norman Mailer), a Forradalom a forradalomban (Regis Debray) és a brazil irodalom két klasszikusa, A bozótpuszta (Euclides da Cunha) és az História Economica do Brasil (Brazília gazdaságtörténete) (Caio Prado Jr.), vagyis egyformán a megalázó „értékelhetetlen − nulla csillag” kategóriába sorolta őket. A témáknak, korszakoknak és íróknak ebben az összevisszaságában egy műfaj keltette föl igazán Coelho érdeklődését: az okkultizmusról, a boszorkányságról és a sátánizmusról szóló művek. Miután elolvasta a spanyol boszorkánymester José Ramón Molinero Alquimia Secreta dos Homens (Az ember titkos alkímiája) című könyvecskéjét, mindent falt, mindent áttanulmányozott, ami csak az emberi érzékek által felfoghatatlan világról szólt. Amikor befejezte a belga Louis Pauwels és a francia-ukrán Jacques Bergier-nek a mágikus realizmus jegyében fogant, világsikerű művét, a Mágusok hajnalát, már úgy érezte, hogy maga is tagja ennek az új törzsnek. „Mágus vagyok, aki az ébredésre készül” − írta naplójában. 1970 végére legalább félszáz könyvet gyűjtött össze a témáról. Ebben az időszakban olvasta, kommentálta és rangsorolta csillagokkal a német Herman Hesse mind a hat, Brazíliában megjelent könyvét (beleértve természetesen az 1946-ban Nobel-díjjal jutalmazott Üveggyöngyjátékot), a svájci Erich von Daniken bestsellereit (Látogatók a kozmoszból és a Vissza a csillagokhoz), valamint egy válogatást a súlyosabb, klasszikus művekből, mint Goethe Faustja. − amely csak három csillagot kapott −, vagy olyan fércművekből, mint egy bizonyos V. S. Foldej Mágia Negra e Magia Branca (Fekete mágia és fehér mágia) című irománya, amely Paulótól egyetlen csillagot sem érdemelt. Ennek az új hullámnak az egyik legünnepeltebb szerzője nemcsak okkultizmusról írt, hanem saját élettörténetét is a misztérium ködébe burkolta. Carlos Castaneda volt az, aki 1925-ben Peruban születhetett (vagy más források szerint 1935-ben Brazíliában), és aki antropológiát végzett a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemen. Doktori disszertációjának készítése során elhatározta, hogy önéletrajzi ihletésű könyvekben írja meg Mexikóban szerzett tapasztalatait a természetes drogok − mint amilyen a peiotekaktusz, a gomba és a csattanó maszlag (amit az „ördög füvé”-nek is hívnak) − használatáról a bennszülöttek rítusaiban. Castaneda világsikere, amelyről még a Times is tudósított a címoldalán, a világ négy sarkából az új ígéret földjét kereső hippik hordáit csábította művének színhelyére, a Sonora-sivatagba, Kalifornia és Arizona Mexikóval határos vidékére. Annak, aki hitt a véletlen egybeesésekben, mint Coelho, olyan volt, mint egy „jel”, amikor anyja ajándékképpen felajánlott neki egy utazást… éppen az Egyesült Államokba. Lilisa nagymama Washingtonba készült Lucia nevű lányát meglátogatni, aki Sergio Weguelin diplomata felesége volt, és Paulo elkísérhette őt az amerikai fővárosba úgy, hogy ha akarja, meghosszabbíthatta az utazást

vagy egyedül, vagy pedig a nála pár évvel fiatalabb unokatestvérével, Serginhóval. Azonkívül, hogy lehetősége nyílt, hogy közelről is megismerje a Castaneda által leírt sámánok földjét, az ajándék más szempontból is kapóra jött, mert Verával való viszonya a végéhez közeledett. „Az élet kezd egyre nehezebbé válni mellette − panaszolta naplójában 1971 elején. − Nem szeretkezünk, ehelyett hol ő teszi pokollá az én életemet, hol én az övét. Nem szeretem már. Csak a megszokás tart mellette.” A helyzet a végén odáig fajult, hogy különköltöztek. Vera visszatért a lebloni lakásba, Coelho pedig ismét elfoglalta a kis építményt a nagyszülei házában, ahol azelőtt lakott, mielőtt a Copacabanára költözött volna. A naplójában ezenkívül még azt is megemlíti, hogy „félig-meddig házasember”-ként él egy új nő, Christina Sardini mellett. A fiatal színésznőt a színiiskolában ismerte meg, és esküvel bizonygatta neki, hogy eszeveszetten szerelmes belé. Hazugság volt, de nem tűnt annak: az utazás másfél hónapja alatt a lány nem kevesebb, mint 44 levelet kapott tőle az Egyesült Államokból. Az ünnepélyes búcsúvacsora után, amelyet a szülők a barátaiknak rendeztek, Coelho május első napjaiban a nagyszüleivel a Varig egyik járatán New Yorkba repült, ott pedig átszálltak egy washingtoni gépre. Amikor kiszálltak a New York-i Kennedy repülőtéren, Paulo és Lilisa mama sehogy sem értette azt az eszelős sietséget, amely Tuca mestert szállta meg. A nagyapa mindenáron el akarta érni a fővárosba vivő 11 órás gépet, ahová gyakorlatilag már nem lehetett becsekkolni, mint azt a hangosbeszélő is bejelentette. Lilisa és az unoka hiába érveltek azzal, hogy nincs ok izgalomra, legfeljebb a következő, fél óra múlva induló géppel mennek. A keményfejű nagypapa azonban nem tűrt ellentmondást. Eszeveszett rohanás után éppen akkor érték el a gépet, mikor az ajtókat már majdnem becsukták. Az öreg csak akkor nyugodott meg, amikor már mindannyian becsatolt biztonsági övvel a helyükön ültek. Ám amikor Paulo megnézte nagybátyja házában az éjszakai híradót, hirtelen megértette, hogy maga a Sors siettette Tuca mestert a reptéren. Az Allegheny légitársaság (később US Airways) kétmotoros, Convair típusú, 11:30-as gépének rögtön a felszállás után technikai problémai támadtak, ezért kényszerleszállást kísérelt meg a New Yorktól hetven kilométerre fekvő New Haven közelében, de a gép a földhöz csapódott, és a balesetben mind a harminc utas és a teljes személyzet is életét vesztette. Paulo Washingtontól félórányira, Maryland állam Bethesda nevű városában lakott diplomata nagybátyja házában, és úgy határozott, hogy útinapló helyett a Christinának címzett levélzuhatagban írja meg mindazt, amit lát. A látottak pedig valósággal lenyűgözték. Képes volt rá, hogy percekig ostoba képpel álldogáljon a bélyeget, újságokat, frissítőket áruló automaták előtt, vagy hogy órákat töltsön áruházak különböző osztályain anélkül, hogy bármit is vásárolt volna, csak a kínálat elképesztő változatosságán ámuldozva. Rögtön az első levelében amiatt kesergett, hogy nem hozott Brazíliából „egy zsák pénzt”, mert felfedezte, hogy a brazil húszcentavós érmét az automaták elfogadják negyeddollárosként, pedig a brazil pénz akkor ötször kevesebbet ért, mint az északamerikai. „Rengeteget spórolhatnék, ha több aprót hoztam volna − vallotta be −, mert 25 centet kell bedobnom az automatába, ha bélyeget akarok egy Brazíliába címzett levélre, és ugyanennyibe kerül egy pornómozi belépője is, amiből nagyon sok van errefelé.” Minden új volt neki, és minden lelkesítette, a szupermarketek fölösleges dolgokkal feltöltött hosszú gondoláitól kezdve a washingtoni National Gallery festményeiig, ahol sírva érintette meg a kezével a holland Hieronymus Bosch A fukar és a halál című festményét. Bár tudatában volt annak, hogy műtárgyat kézzel megfogni főbenjáró bűnnek számít bármely komoly múzeumban, ennek ellenére nemcsak Bosch 1485-ben festett képét simította meg ujjaival, hanem több más ritkaságot is. Néhány percre megállt egy festmény előtt, körülnézett, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy a teremőrök közül senki sem figyel oda, minden teketória nélkül elkövette azt az eretnekséget, hogy tíz ujját a képre helyezte. „Megérintettem Van Goghot, Gaugint, Degas-t, és tudod, úgy éreztem, hogy valami nőni kezd bennem − számol be szerelmének. − Itt valahogy nagyobb lettem. Sokat tanulok.” Mindazonáltal semmi sem volt rá nagyobb hatással az amerikai fővárosban, mint néhány látogatás egy katonai múzeumban és az FBI-nál. Az előbbit, ahol a rengeteg különféle tárgy az Egyesült Államoknak a két világháborúban való részvételéről tanúskodott, olyan helynek ítélte, „ahová azért küldik a gyerekeket, hogy megtanulják gyűlölni az Egyesült Államok ellenségeit”. A reakcióiból ítélve pedig nem csak a gyerekeket. Miután bejárta az egész múzeumot és szemügyre vette a repülőgépeket, a rakétákat, megnézte az amerikai katonai potenciált bemutató filmeket, azzal az érzéssel jött ki onnan, hogy „gyűlölöm az oroszokat, és félőrülten a gyűlölettől, ölni akarok, és még ölni”. Az FBI-nál tett látogatáskor, amelyet egy szövetségi ügynök vezetett, megtekintette a

Gengszterek Múzeumát, ahol többek között olyan híres banditák eredeti ruháit és fegyvereit láthatta, mint Dillinger, „Baby Face” és „Géppisztolyos Kelly”, amellett olvashatta a nagy emberrablások túszai által írott eredeti leveleket. Az egyik terem sarkában egy időről időre felvillanó lámpa alatt elhelyezett táblán a következő feliratot olvasta elképedve: „Valahányszor ez a fény kigyullad, az Egyesült Államokban éppen elkövetnek egy A típusú bűncselekményt (gyilkosság, emberrablás, nemi erőszak).” A baj csak az volt, hogy a fény három másodpercenként villant föl. A lőállásnál az ügynök azzal dicsekedett, hogy az FBI kizárólag ölési szándékkal lő. Az éjszaka írott, felkiáltójelekkel megtűzdelt levelében Paulo így számolt be a látogatás kiváltotta érzéseiről: Ezek a fickók egy lövést el nem vétenek! Lőttek pisztolyból és géppisztolyból, mind a célpont fejére. Egyik sem talált mellé! És a gyerekek! A gyerekek, szerelmem, mindezt végignézték! Teljes iskolák vették körül az FBI lövészállásait, hogy lássák, hogyan védi az FBI a hazát! Micsoda törvények, szerelmem! Az ügynök elmondta, hogy az FBI-hoz való felvétel követelményei a következők: az illető nem lehet alacsonyabb 180 centiméternél, jól kell lőnie, és bele kell egyeznie, hogy addigi életét teljesen átvilágítsák. Semmi több. Nincs semmiféle intelligenciateszt, csak a találati pontosság számít. A világ legfejlettebb országában vagyok, a legtökéletesebb kényelemmel berendezett, társadalmilag legjobban szervezett országban. És akkor mi az oka, hogy itt ilyen dolgok történnek? Paulo kínosan ügyelt a nyilvánosság előtt kialakult képére, ezért szinte minden, Christinához írott levelét azzal fejezte be, hogy ne mutassa meg őket senkinek. A levelek tartalmát bárkivel megoszthatja, de senkinek se mutassa meg őket. „Túlságosan intim a hangvételük, és egyáltalán nem ügyeltem a stílusra − fűzte hozzá magyarázatképpen. − Meséld el, hogy miről írok, de ne mutasd senkinek” Az egy hétig tartó maratoni múzeumlátogatás után jegyet váltott a New York-i vonatra, mert ott akarta eldönteni, hogy merre veszi az útját a továbbiakban. Percekkel azután, hogy helyet foglalt az Amtrak egyik kényelmes, vörös-kék vagonjának másodosztályú fülkéjében, és éppen csak elhagyta az amerikai fővárost, a hideg rázta ki, amikor rájött, hogy a vasútvonal mentén sorakozó, sárga betűkkel festett fallout shelter felirattal ellátott atombiztos bunkerek a lakosság védelmére szolgálnak atomháború esetén. Kellemetlen gondolataiból az zökkentette ki, hogy valaki megkocogtatta a vállát, amikor a vonat éppen befutott első állomására, a New Yersey-beli Elizabeth városába. A kalauz volt az, kék egyenruhában, bőrtáskával az övén, és ezt mondta: − Hi, guy, can you show me your ticket? (− Hé, maga, megmutatná a jegyét?) Riadtan és anélkül, hogy megértette volna, mit akarnak tőle, portugálul válaszolt: − Tessék? A fickó türelmetlennek és rosszkedvűnek tűnt: − Don’t you understand? I asked for your ticket! Without a ticket nobody travels in my train. (Mit nem ért ezen? Kérem a jegyét! Jegy nélkül senki sem utazhat a vonatomon.) Csak most eszmélt rá Paulo a legmélyebb csalódottsággal, hogy Vera minden erőfeszítése, hogy tökéletesen megtanítsa őt angolul, hiábavaló volt. Most, hogy nem volt kihez vagy mihez fordulnia, tudatosult benne, hogy egészen más angolul olvasni, azt is egy angolul tudó feleség vagy szótárak segítségével, mint beszélni és főleg megérteni azt, amit mondanak az embernek. A lesújtó valóság ezzel szemben az, hogy ott van egyedül az Egyesült Államokban, és egyetlen szót sem képes angolul kinyögni.

12. Az amerikai szerető döbbent rácsodálkozása New Yorkban: „Jé, Paulo, az neked ott szögletes!”

A New Yorkról szerzett első benyomása a lehető legrosszabb volt. A helyett a tisztaság és színes tarkaság helyett, amelyet filmvásznakon látott és írásos beszámolókban olvasott, most egészen más kép fogadta. Miközben a vonat a brooklyni alagúton keresztül Manhattan szigetére száguldott vele, Paulónak az volt az érzése, hogy az egész várost ellepik a koldusok és a rosszul öltözött, fenyegető küllemű, csúnya emberek. A látvány azonban nem szegte kedvét. Mindössze pár napot szándékozott a városban tölteni, hogy azután továbbmenjen valódi úti célja felé, a Grand Canyonba, Arizonába, és a Castaneda guru művében megénekelt varázslatos mexikói sivatagba. Az amerikai dzsungel túléléséhez az első tippeket még a vonaton egy spanyol származású utastól kapta, aki kisegítette a kalauzzal folyatatott egynyelvű vitájában. Mivel Coelhónak csak 300 dollárja volt (ami körülbelül 1500 dollárnak vagy 2700 reálnak felel meg 2008-as árfolyamon), amivel két hónapon át „keresztül-kasul be akarta barangolni az Egyesült Államokat”, mindenekelőtt közlekedési eszközt kellett váltania, és vonat helyett a Greyhound Társaság buszára kellett átszállnia. Ezekre a buszokra nagyon jól emlékezett különböző filmekből, ahogy az oldalukra festett elegáns agárral száguldanak a sivatagi sztrádákon. Ha vesz egy bérletet 99 dollárért, akkor a Greyhound vonalán 45 napig bárhova utazhat, vagyis az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada több mint kétezer

városába. És ha valóban az a terve, hogy két hónapig utazgat, akkor a fennmaradó pénzéből csak a Fiatal Keresztények Egyesületének (Young Men’s Christian Association (YMCA) szállásain lakhat, ahol egy éjszaka hat dollárba kerül, reggelivel és vacsorával együtt. Mindössze két, New Yorkban eltöltött nap elegendőnek bizonyult, hogy az érkezéskor érzett csalódását eloszlassa. Először is azért, mert bár az YMCA szobái kicsik voltak − a nagyapja házában lévő szobájának mindössze a fele − és nem tartozott hozzájuk sem fürdőszoba, sem televízió, és nem működött bennük légkondicionáló, de egyágyasak voltak, és nagyon tiszták, az ágyneműt pedig naponta cserélték. A kiszolgáló személyzet udvarias volt, és a tálcán felszolgált menü nem éppen ínyenceknek készült, de bőséges volt és jóízű. Ha nem kellett volna az egyetlen fürdőszobán a folyosó többi szobáját bérlő lakókkal osztoznia, akkor Paulo akár tovább is ott maradt volna. A legfőbb probléma azonban továbbra is a nyelv maradt. A pokol naponta ismétlődött, amikor az étkezdében menüt kellett választania. Tálcával a kezében, a mögötte sorakozó éhes és türelmetlen sortól idegesen nem volt képes helyesen kimondani az ételek nevét. Nagyon nehezen értette meg, hogy a darált húsból készült húspogácsa az nem hamburger, hanem rambörgr („ram-börg’-r!, ram-börg’-r!” − ismételgette hangosan a szakács), a zöldség az védzsteibl, nem pedig vedzseteibol, mint föltételezte, a salátát pedig nem leidzsiuszinek, hanem lérszőnek ejtik. A nyomás akkor engedett egy kicsit, mikor Paulo rájött, hogy az YMCA finom babételét porotónak hívják. És mivel ez volt az a szó, amelyet minden nehézség nélkül ki tudott ejteni, a probléma megoldódott: ameddig föl nem szed újabb nyelvi trükköket, addig csak babot eszik, és jól fogja érezni magát. A szállás kellemes, vendégszerető hangulata mellett a város levegőjéből áradó toleranciának és a különféle szokások tökéletes szabadságának atmoszférája volt az, ami végül is pár nap alatt megbékítette New Yorkkal. Paulo felfedezte, hogy a szex, a marihuána és a hasis is kapható az utcákon, főleg a világ minden tájáról érkező hippik gyűjtőhelyének számító Washington Square környékén, ahol egész nap szólt a gitár, és hippik tömege élvezte a kora tavaszi nap első sugarait. Egyik este öt perccel a kapuzárás előtt ért vissza a szállására. Annak ellenére, hogy szinte üres volt az egész étkezde, fogta a tálcáját, és egy körülbelül húszéves lánnyal szemben ült le, aki nagyon sovány volt, hosszú fehér karokkal, és olyan ruhát viselt, amilyen akkoriban a világ hippijeinek egyenruhája volt: bokáig érő, tarka indián pamutszövet klepetust. A lány szeplős arca mosolyra derült, és Paulo, aki biztosra vette, hogy egy bókolás erejéig azért tud angolul, megszólalt: − Excuse me? A lány nem értette: − What? Amint rájött, hogy még egy banális excuse me-t sem tud helyesen kinyögni, megnyugodott, és elnevette magát. Az oldottabb hangulat megkönnyítette a közeledést, így éjjel tizenegykor a brazil és Janet − mert így hívták a lányt − már együtt rótta a város utcáit. Paulo nagy erőfeszítéssel igyekezett kiederíteni, hogy mivel foglalkozik a lány, de nem sikerült megfejtenie a beléi értelmét, vagyis annak a kurzusnak a nevét, amelyre a lány járt az egyetemen. Beléi? De mi az ördögöt jelenthet, hogy valaki beléit tanul? Janet végül néhány méternyire eltávolodott tőle, színpadias gesztussal széttárta a karját, felugrott, és megpördült maga körül. A járókelők kíváncsi tekintetétől kísérve még kétszer-háromszor lábujjhegyre állva fölszökkent, és bájos kecsességgel bókolt Paulo előtt, mint alattvaló a király előtt. Tehát ez az! A beléi balettot jelent, a lány balett-táncos! Késő éjjel a szállásuk felé tartva, ahol külön épületben aludtak a nők és külön a férfiak, a párocska a Madison Square Garden épületének egyik zugába húzódott, hogy elbúcsúzzék. Ölelések és csókok közepette Janet a kezét Paulo derékszíja alá csúsztatta a farmernadrágon, de azonnal abba is hagyta a simogatást, és fülébe súgta, lassan, majdnem szótagolva, hogy az megérthesse: − Már voltam előtted másokkal is, de neked… Huhh! Te vagy az első, akinek szögletes a farka. Paulo nevetésben tört ki, és úgy próbálta elmagyarázni, hogy nem, ez nem igaz, nem szögletes a pénisze. Csak nem akarta a papírjait a szobájában lévő szekrényben hagyni, ezért az összes pénzét, a visszaútra szóló jegyét és a keményfedelű útlevelét egy biztosnak ítélt helyre tette: az alsónadrágjába. És akkor Janet, a balerina − akivel ezek után kertek és parkok rejtett zugaiban rendszeresen szerelmeskedett − kézen fogta, és megmutatta neki a New York nevű új világot, mindazt, ami a 70-es évek elején a város kultúrájához és őrült dolgaihoz tartozott. Elkísérték a vietnami háború ellen tüntető aktivisták menetét, barokk zenét hallgattak a Central Parkban, és Paulo megdöbbent, amikor a lépcsőkön leereszkedve szeme elé tárult a mesébe illően kivilágított Pennsylvania Stadion alatti metróállomás. „Ez sokkal nagyobb, mint Brazília Központi pályaudvara Rióban − kommentálta

szerelmének írott levelében −, csak az egészet a föld alá építették.” Izgalomba hozta az is, amikor a Madison Square Gardenbe lépett, „ahol három hónappal ezelőtt Joe Frazier legyőzte Cassius Clayt”. Coelho nagy rajongója volt Muhamad Alinak, mindegyik meccsét megnézte, és saját satnyácska fizikai adottságait is mindig gondosan összevetette az amerikai gigász izomzatával. Bár hazautazásának nem volt előre meghatározott dátuma, az idő rövidnek tűnt ahhoz, hogy kihasználja az összes lehetőséget New Yorkban, amit a város csak kínálhatott egy katonai diktatúra alatt sínylődő szegény országból érkezett fiatalembernek. Káprázatos vagy szemérmetlen − mondja a városra, ahol mindent megnézett, amit csak megnézhetett. Ott volt az egyik legnagyobb amerikai rockegyüttes, a Credence Clearwater Revival koncertjén, megnézte a Straw Dog című krimit Sam Peckimpah rendezésében, a kezdő Dustin Hofrmannal, és látott olyan színdarabokat, ahol a színészek a nyílt színen szeretkeztek. És alig kapott levegőt, amikor New York egyik bohém negyedében, Greenwich Village-ben megnézte a Gimme Shelter című dokumentumfilmet, amely csak néhány hónappal azelőtt készült a Rolling Stones koncertjén, a kaliforniai Altamontban rendezett fesztiválon, és képeket mutatott arról, hogy az angol együttest biztosító Pokol Angyalai (Hells Angel) csoport tagjai miként késelnek halálra egy Meredith Hunter nevű néger fiút. Ha időt tudott szakítani rá, Paulo levelekben próbálta összegezni az átélt szédületet. Vannak olyan negyedek, ahol minden − a könyvek, az újságok, a plakátok − kínaiul jelenik meg, máshol csak spanyolul vagy kizárólag olaszul. Ahol én lakom, ott is nagyon vegyes a fauna: turbános emberek, a Fekete Párducok militánsfigurái, hosszú ruhás indiaiak. Itt aztán minden előfordul. Tegnap este, a szobámból kilépve, szétválasztottam két hatvanas öregembert, akik kegyetlenül összeverekedtek! A vénségek alaposan egymásnak estek! Még nem meséltem Harlemről, a fekete negyedről, ami valami lenyűgözően szemérmetlen. Mi NY? Azt hiszem, hogy NY nem más, mint délelőtt a Central Parkban fel-alá sétálgató kurvák, az az épület, ahol a Rosemary gyermekét forgatták, és az a hely, ahol a West Side Story játszódik. Mielőtt leragasztotta volna a borítékokat, a levelet körös-körül mézédes szerelmi vallomásokkal firkálta körül („imádott, szeretett, csodálatos asszony”, vagy pedig „mindenképpen fel foglak hívni, még ha ezért egy napig koplalnom is kell, csak hogy legalább egy percre halljam a hangodat”) és egyéb hazugságokkal, mint például, „ne aggódj, semmiképpen nem csallak meg” és „teljes mértékben megbízhatsz bennem”. Végül a legnagyobb amerikai várossal töltött, két hétig tartó forró mézeshetek után Paulo rájött, hogy legalább két akadállyal kell szembenéznie: sem dadogós angolsága, sem a pénze nem elég arra, hogy két hónapig egyedül utazgasson az Egyesült Államokban. A pénzkérdést még meg lehetett volna oldani a Janet javasolta félmegoldással: ha a Greyhound bérletével a több mint hat órán át tartó éjszakai utakat választja, akkor alhatna a buszon. A nyelvi nehézségek azonban áthághatatlannak tűntek. A gimnáziumi szintű nyelvtudás arra ugyan elég volt, hogy az alapvető szükségleteit kielégítse, mint amilyen az evés, az alvás, de Paulo tisztában volt vele, hogy az utazás sokat veszítene a varázsából, ha nem értené, mit mondanak a többiek. Két lehetőség közül választhatott, hogy vagy visszatér Brazíliába, vagy pedig segítséget kér, és végül az utóbbi, kényelmesebb megoldást választotta: R-beszélgetést kért Washingtonba, a nagybátyja házába, és meghívta útitársnak Sergiót, aki folyékonyan beszélt angolul. Tíz nappal később, a Grayhound buszát éjszakai pihenőnek használva, a két hátizsákos fiú elindult Chicago felé. Ez volt első szakasza annak az útnak, amely a Manhattantől több mint 4 ezer kilométerre fekvő, Arizona szívében elterülő Grand Canyonba vezetett − olyan messzire, ahol két órával kevesebbet mérnek, mint amennyit a New York-i órák mutatnak. Erről az időszakról egyedül a Christinának küldött levelek tanúskodnak, és az bennük a feltűnő, hogy egyetlen szó sem esik az útitársról, akinek végül is az egész utazást köszönhette. Paulo nem merő figyelmetlenségből hagyta említetlenül Serginhót: egyenesen azt állította szerelmének, hogy egyedül utazik. „A fényképezőgépet talán a nagypapánál hagyom − írja −, mert egyedül vagyok, így nem fotózhatom saját magamat, a tájról pedig vehetek képeslapokat.” Alighanem kérkedni akart szerelme előtt, amikor azt állította, hogy egyedül vág neki a maratoni utazásnak, amely ilyen körülmények között egy különleges bátorságot igénylő kaland. Bármi volt is az oka a titkolózásnak, elég annyi, hogy ettől fogva a kíséretében lévő unokatestvér titokzatos módon eltűnik a mindig egyes szám első személyben írott levelekből.

A szűkre szabott költségvetés kiadásait Paulo tartotta számon, aki mindent feljegyzett egy darab papírra, dollárban és brazil pénzre átszámítva is: egy doboz cigaretta 60 cent (3 cruzeiro), egy hamburger 80 cent, egy metrójegy 30 cent, egy mozijegy 2 dollár. Valahányszor lemaradtak a Greyhound éjszakai járatáról, az mindig hét dollárjukba került − ennyit kellett fizetniük egy éjszakára az országút melletti legolcsóbb szállodákban. A New Yorkban megtapasztalt barbárság és civilizáltság egyidejű jelenléte oly mértékben sokkolta, „lenyomta” − ahogyan ő mondta −, hogy nehezen tudott hozzászokni ahhoz, amivel az amerikai Középnyugat földművelő vidékein találkozott. „New York után nem tudok mit mondani − sopánkodott Christinának egy levelében, amit a rázkódó buszon írt macskakaparással. − Csak azért írok, mert nagyon vágyódom a szerelmem után.” A legtöbb várost, ahol megfordultak, Paulo csak futólagos megjegyzésekre méltatta leveleiben. Chigacóról mindössze annyit említ, hogy az utazás „eddigi leghidegebb városa”. „Az emberek teljesen neurotikusak, hatalmas bennük az ellenőrizhetetlen, kitörésre kész agresszió. Ez a komoly munka városa.” Ötnapi utazás után azonban felcsillant Paulo tekintete, amikor a busz poros ablakán át megpillantotta a táblát: Cheyenne − 100 mérföld. Az amerikai nyugat szívében, Wyoming állam Coloradóval határos vidékén fekvő város olyan hely volt, amelyet Paulo szinte gyermekkora óta ismerni vélt. Annyi könyvet és folyóiratot olvasott róla, annyi Cheyenne-ben játszódó western-filmet látott, hogy szinte fel tudta volna idézni, pusztán emlékezetből, azoknak az utcáknak, fogadóknak és kocsmáknak a neveit, ahol a cowboyok és rézbőrűek kalandjai játszódtak. A név a táblán meglepetés volt számára, mert nem gondolta volna, hogy ez a város a valóságban is létezik. A fejében Cheyenne észak-amerikai fantáziavilágnak tűnt, amelyből a gyerek- és kamaszkorában olvasott könyvek és képregények szerzőin kívül a westernfilmek forgatókönyv-írói is ihletet merítettek. Bár nemigen várhatott mást, mégis meglepte, hogy a városban lát ugyan néhány sarkantyús csizmát, Stetsonkalapot, bikafejes övcsattal záródó övet és azon pisztolyt viselő embereket − de lovak helyett már ők is Cadillacen közlekedtek. Annak a Cheyenne-nek a maradványát, amelyről még John Ford klasszikus westernfilmje, a Cheyenne ősz szólt, a helybeli amish közösség szekerei képviselték, mely konzervatív keresztény közösség Kanadában és az Egyesült Államokban telepedett meg, és tagjainak tilos minden modern eszköz, például a lift, a telefon vagy az autó használata. A legnagyobb csalódás azonban akkor érte, amikor felfedezte, hogy a poros, öreg Pioneer Street, amely a misztikus cheyenne alkonyatban a cowboyok között zajló pisztolypárbajok kedvelt színtere volt, mostanra mozgalmas, négysávos aszfaltozott sugárúttá változott, aminek mindkét oldalán elektromos ketyeréket árusító üzletek tucatjai sorakoznak. Mielőtt fölszálltak volna az arizonai buszra, a Grand Canyon felé, Coelho megvette az egyetlen emléktárgyat, amelyet pénztárcája megengedett: egy törvényen kívüliséget igazoló diplomát a legendás bandita, Jesse James aláírásával. Pillanatnyi állomáshelyükről a természet adta út a Grand Canyon felé körülbelül ezer kilométernyit vezetett volna délnyugatnak, átszelve Colorado államot és Új Mexikó egy részét, hogy elérje Arizonát. De mivel mindketten meg akarták látogatni a Yellowstone Nemzeti Parkot, és a végsőkig ki akarták használni a Greyhound bérletét, az ellenkező irányba, észak felé mentek tovább. Mikor megtudták, hogy a busztársaság vonalán a Yellowstone Parkhoz legközelebb eső állomás Idaho Falls városa, amely 300 kilométerre van a parktól, Paulo egymás után két meggondolatlan cselekedetre ragadtatta magát: először is harminc dollárt pazarolt arra, hogy autót béreljen. A másik tette pedig az volt, hogy hiába nem tudta azóta sem letenni az autóvezetői vizsgát, és még mindig az araruamai gázolás sokkjának hatása alatt állt, a Sindicato dos Atores do Rio (Riói Írók Szakszervezete) igazolványát húzta elő, és azt hazudta a bérbeadónak, hogy az a brazil jogosítvány. Jól tudta, hogy a börtönt kockáztatja, ha a rendőrség megállítja, mégis egész nap a gleccserek és a hóra ként és forró vizet lövellő gejzírek körül kocsikázott, és figyelte a park útjain átkelő medvéket és szarvasokat. Amikor este visszatértek, hogy visszaadják a kocsit, azonmód keresni kezdték a Greyhound valamelyik buszát, hogy menedéket találjanak a hideg elől. Annak ellenére, hogy jól benne jártak a nyárban, és szenvedtek már 38 fokos hőségtől is, de ott, kétórányira a kanadai határtól olyan hideg volt, hogy az autó fűtése még arra sem bizonyult elegendőnek, hogy a kocsi kis légterét felmelegítse. Mivel egyiküknek sem volt megfelelő meleg holmija, amint megérkeztek Idaho fővárosának, Boise-nak az autóbuszpályaudvarára, hanyatt-homlok rohantak a Greyhound pénztárához, hogy megkérdezzék, melyik a leghamarabb induló éjszakai járat. Hová? Bárhova, ahol nincs ilyen hideg. És ha az egyetlen ilyen hely éppen San Francisco lett volna Californiában, akkor biztosan odautaznak.

Éjfélkor, amikor a busz a Nevada sivatagon haladt keresztül, Paulo egy Christinának írt levélben eldicsekedett azzal, hogy hogyan csapta be az autókölcsönző alkalmazottját a hamis jogosítvánnyal, ugyanakkor sajnálta már a tetemes kiadást, mert az autó bérlése „felborította a költségvetést”. Ezenkívül arról is beszámolt, hogy végre sikerült felfedeznie a Greyhound buszait belengő állandó erős whiskyszag eredetét: „Itt mindenki laposüveggel a zsebében mászkál. Nagyon sokat isznak az Egyesült Államokban.” A levelet itt félbehagyta, majd órák múlva így folytatta: Én egyenesen San Franciscóba mentem volna, de megtudtam, hogy itt Nevadában engedélyezik a szerencsejátékokat. Játszani akartam, és látni, hogy mások hogy játszanak. A kaszinóban nem barátkoztam össze senkivel, mert mindenki csak a játékkal volt elfoglalva. Végül öt dollárt veszítettem ajackboxon, tudod, egy olyan játékautomatán, amit az ember egy karral irányít. Mellettem egy cowboy ült, csizmában, kalappal a fején, kendővel a nyaka körül, mint a filmekben. Egyébként az egész busz tele van cowboyokkal. Nyugatra tartok San Francisco felé, ahová körülbelül este tizenegykor érkezem meg. Hét óra múlva elmondhatom magamról, hogy átszeltem az amerikai kontinenst, amit eddig még kevesen csináltak meg. Amikor 22 napi utazás után az unokatestvérek kimerülten megérkeztek a városba, azonmód bejelentkeztek az YMCA egyik szállójára, majd az egész napot átaludták, hogy visszanyerjék erejüket a több mint száz, buszon töltött óra után. Mint a hippimozgalom és az 1968-as megmozdulások bölcsője, San Francisco ugyanolyan mély benyomást tett Paulóra, mint New York. „Ez sokkal szabadabb város, mint NYC. Bementem egy luxuskabaréba, és láttam, amint a gazdag amerikaiak és feleségeik szeme előtt meztelen nők szeretkeznek férfiakkal a színpadon − mesélte izgatottan, egyúttal sajnálkozva is, mert nem láthatott mindent. − Gyorsan bementem, és megnéztem egy részt, de mivel arra nem volt pénzem, hogy leüljek, egy fickó kirakott.” Megdöbbent azon, hogy tizenévesek LSD-t vesznek és fogyasztanak fényes nappal, egy hippinegyedben hasist vásárolt − és elfüstölte az utcán anélkül, hogy bárki megzavarta volna −, részt vett a vietnami háború ellen tüntető felvonulásban, és látott egy buddhista szerzetesek által rendezett békemenetet, amit néger fiatalok bandája vert szét gumibottal. „A város utcáiból a totális őrület levegője árad” − summázta egy Christinának írott levelében. Öt napot töltött „teljes őrületben” abban az uderground Disneylandben, amivé a város változott, azután az unokatestvérek ismét buszra szálltak a Grand Canyon felé. Félúton megálltak Los Angelesben, de ez éppen július 4-re, az amerikai Függetlenség Napjára esett, amikorra szinte kiürült az egész város, úgyhogy csak néhány órát töltöttek ott. „Semmi sincs nyitva, és a lábamat lejártam, mire találtam egy helyet, ahol megihattam egy kávét − panaszkodott. − A híres Hollywood Boulevard teljesen kihalt, az utcán egy teremtett lélek sem volt, de azt azért látni lehetett, hogy még a leglepusztultabb bár is nagyon elegáns.” És mert a megélhetési költségek a hátizsákosok zsebéhez mérten túl magasnak tetszettek, még aznap továbbálltak. Buszra szálltak tehát, és San Franciscóból való távozásuk után 24 órával már Flagstaff városába, a Grand Canyon bejáratához értek. A hegyszoros szépsége, amelynek mélyén a Colorado folyó agyagos vize hömpölygött, éppúgy lenyűgözte az utazókat, mint a szállodák és éttermek rabló árai, amik szinte azonosak voltak az amerikai nagyvárosok áraival. Mivel itt az YMCA-nak nem voltak szállásai, vettek egy nejlonsátrat − ami tizenkilenc dollárnyi lyukat ütött a költségvetésükön − és az első éjszakát egy hippitáborban töltötték, ahol legalább a hasis nem került semmibe. Napkeltekor lebontották a sátrat, hátizsákjaikat vizesüvegekkel és konzervekkel töltötték meg, majd gyalogosan elindultak a Grand Canyon felé. Szinte egész nap talpaltak a perzselő napsütésben, amikor pedig éhesen és kimerülten megálltak, csak akkor fedezték föl, hogy a szakadék legszélesebb és egyben legmélyebb szakaszára jutottak, oda, ahol a két oldalt mintegy húsz kilométer választja el egymástól, a köztük és a folyómeder között mért távolság pedig 1800 méter. Itt állították fel a sátrat, tüzet raktak, megmelegítették a magukkal vitt leveskonzerveket, és a fáradtságtól félájultan álomba zuhantak, hogy csak a következő nap első sugarainál ébredjenek föl. Amikor Serginho azt javasolta, hogy ereszkedjenekle a Colorado folyóhoz, Paulo megijedt. Mivel rajtuk kívül senki sem volt a közelben, attól tartott, hogy egy turisták által kevéssé használt útra tévednek, és ha bármi baj történik, nem tudnak majd segítséget hívni. Serginho azonban eltökélt volt: ha Paulót mindez nem lelkesíti, akkor lemegy majd ő egyedül. Összecsomagolta, majd hátára kapta a

zsákját, és unokafivére tiltakozása ellenére, aki kiabálva próbálta az akciótól eltéríteni, megkezdte a leereszkedést: − Serginho, nem a lefelé úttal van baj, hanem a visszatéréssel! Iszonyatos meleg lesz, és fölfelé kell megmásznunk ötszáz emeletnyi magasságot! Az izzó napon! Mindhiába, unokaöccse mintha nem is hallotta volna, mert meg se fordult. Nem volt mit tenni, Paulo felkapta a maga hátizsákját, és követte a már száz méterrel alatta járó társát. A hely szépsége azonban hamarosan eloszlatta a rossz előérzeteket. A Grand Canyon egy vörös homoksivatagon át húzódó 450 kilométeres nyílt sebhez hasonlított, aminek a mélyén − legalábbis úgy teszett − egy vékony erecske csordogál. Ám valójában az erős sodrású Colorado folyó volt alattuk, amely Colorado államban, a Sziklás-hegységben fakad, és több mint 2300 kilométeres utat megtéve, miközben hat amerikai államot (Arizona, Kalifornia, Nevada, Utah, Új-Mexikó és Wyoming) érint, torkollik a mexikói Cortez-tengerbe. Az ottlétük valóban leírhatatlan érzés volt. Miután vagy ötórányit gyalogoltak, Paulo megállt, és azt javasolta, hogy fejezzék be a kalandot, és induljanak el visszafelé: − Tegnap alig ettünk valamit, ma még csak nem is reggeliztünk rendesen, ebédelni pedig egyáltalán nem ebédeltünk Nézz föl, és vedd már észre, hogy mennyit kell fölfelé mennünk. A másik azonban tántoríthatadan volt: − Jó, akkor te itt megvársz, én viszont lemegyek egészen a folyóig. És tovább folytatta az ereszkedést. Coelho keresett magának egy árnyékos helyet, ott leült, elszívott egy cigarettát, és élvezte a tökéletes csendet. Amikor az órájára nézett, már dél volt. Lejjebb ereszkedett néhány méterrel, hogy megnézze, merre jár Serginho, de nem sikerült felfedeznie. Mellesleg nemcsak őt, mást sem látott sehol: ameddig a szem ellátott, nem tapasztalt semmiféle életjelet. Sok-sok kilométeres körzetben sem turista, sem helyi lakos, senki, de senki nem mutatkozott. Úgy ítélte, hogy ha néhány méterrel lejj ebb ereszkedik, az alatta levő sziklateraszra, akkor onnan majd jobb lesz a kilátás. A gond csak az volt, hogy onnan sem látta az unokatestvérét. Akkor tölcsért formált a kezéből, és kiabálva szólongatta Serginhót. Többször elkiáltotta a nevét, majd néhány pillanatra elhallgatott, hátha érkezik válasz, de semmi. A vörös kőfalak az ő hangját visszhangozták csupán, a másik nem felelt. Most ismét beléhasított a tudat, hogy egy barátságtalan és kevesek által látogatott útvonalon indultak el. A félelemtől a teljes pánikig egy másodperc alatt jutott el. Tökéletesen védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát a világnak azon a végén, és elfogta a remegés. „Itt fogok meghalni” − ismételgette hangosan: − Meg fogok halni. Nem tudok mit tenni. Innen nem jutok ki élve. Itt, ebben a csodálatos természeti tájban fogok meghalni. Paulo tudta, hogy a nyárnak abban a szakában a hőmérséklet 50 fok fölé is emelkedhet a Grand Canyon vidékén. A víz elfogyott, és semmi jel sem utalt arra, hogy bármilyen forrás fakadna abban a sivatagban. Mindennek a tetejébe azt sem tudta pontosan, hogy hol vannak, a fejében annyira összekuszálódtak már a különféle turistautak. Kiabálhat ugyan segítségért, de mi értelme, ha úgysem hallaná meg senki, mint ahogy ő sem hallott semmit a saját kiáltásainak visszhangját leszámítva. Már délután négy felé járt az idő. Feladva a reményt, hogy unokaöccsét megtalálja, botladozva futni kezdett lefelé, a folyó irányába, holott tudta, hogy minden lépését meg kell ismételnie majd, de fölfelé. A nap perzselőn égette az arcát, amikor a civilizáció egyik jelébe ütközött. Egy vörös gombbal ellátott vastáblát pillantott meg a sziklára erősítve, ezzel a dombornyomású felirattal: „Ha eltévedt, nyomja meg a piros gombot, és helikopterrel, vagy öszvérekkel kiszabadítjuk Ezért 500 dolláros büntetést kell majd fizetnie.” Mindössze nyolcvan dollárja maradt − az unokaöccsének nagyjából ugyanennyi lapulhatott a zsebében −, a felirat azonban két biztos információt adott neki: nem ők az elsők, akik ostobán rátévedtek erre az ösvényre, és elmúlt a veszély, hogy mindenképpen ott kell meghalniuk. Legfeljebb néhány napra elzárják őket, ameddig a szülők el nem küldik a büntetés összegét. Előbb azonban feltétlenül meg kell találnia Serginhót. Még több tucat méternyit ereszkedett lefelé, miközben arra ügyelt, hogy ne veszítse szem elől egyeden referenciapontját, a piros gombot, amikor egy kanyar után egy természetes kilátót vett észre, ahová távcsövet állítottak, oldalán nyílással az aprópénz számára. Paulo bedobott 25 centet, mire a lencse kinyílt, és végigpásztázhatta a folyópartot az útitársát keresve. Ott volt Serginho: szemlátomást éppannyira törődötten, mint Paulo, egy szikla árnyékába húzódva mélyen aludt. Már késő éjszaka volt, mikor megérkeztek Flagstaffba, oda, ahol két nappal azelőtt leszálltak a buszról. Halálosan fáradtak voltak, bőrük felhólyagosodott az erős napsugárzástól, de éltek. A kilátás, hogy egy ilyen kimerítő nap után még egy éjszakát a hippikempingben töltsenek, annyira hervasztónak tetszett, hogy Paulo megkockáztatta:

− Úgy vélem, hogy két dolgot ma mindenképpen megérdemlünk: a vacsorát egy étteremben, és egy kiadós alvást valamelyik szállodában. Találtak is egy olcsó, de kényelmes szállodát, ahol letették a hátizsákjaikat, és bementek az első útjukba kerülő étterembe. Ott mindketten megrendelték a maguk t-bone steakjét, egy hatalmas szelet húst, ami alig fért a tányérra, és tíz dollárba került, amennyibe egynapi megélhetésük Kidobott pénznek bizonyult mindkettejük számára. A napszúrás hatására az evőeszközök kézben tartására is alig volt kedvük és erejük, de mert éhesek voltak, kapkodták magukba az ételt, és eltakarítottak a tányérról mindent. Alig telt el öt perc, és már a mosdóban hányták ki emésztetlen vacsorájukat. Visszatértek a motelbe, és beestek az ágyba. Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakájuk: másnap Serginho visszatért Washingtonba a szüleihez, Paulo pedig továbbutazott Mexikóba. Bár minden különösebb baj nélkül ért véget az utazás, ez az Egyesült Államokba tett kirándulása Paulót valamelyest mégis a Verával, Kakikóval és Arnolddal közös, két évvel korábbi paraguayi útjára emlékeztette. Akkor majdnem kétezer kilométert autóztak, hogy lássák a brazil válogatott meccsét, de mikor Asunciónba értek, már az sem érdekelte őket, hogy az összes jegy elfogyott. Most azért fogadta el anyja ajándékát, mert lehetőséget kapott vele, hogy bebarangolja a Castaneda boszorkánymester által leírt titokzatos sivatagokat, de annyira lekötötték a frissen tapasztalt újdonságok, hogy tökéletesen megfeledkezett az eredeti célról. És most, hogy egész teste sajgott a Grand Canyonban átélt kaland után, és pénze is vészesen fogyott nap mint nap, elfogta a vágy, hogy visszatérjen Brazíliába. A Greyhound bérlete viszont még néhány napig érvényes volt, ezért eredeti terveinek megfelelően továbbutazott. Miután már hozzászokott az amerikai bőséghez, Paulót mélységesen felháborította a brazíliaihoz hasonló, utcákat elárasztó nyomor, amit öt nap alatt tapasztalt Mexikóban. Kipróbálta az összes gombakivonatot és hallucinogén kaktuszteát, amihez csak hozzájuthatott, és amikor már egy fityingje sem maradt, buszra szállt New York felé, ahol eltöltött még három napot, majd repülővel folytatta útját Brazíliába.

13. „A kormány kínozza az embereket, én pedig félek a kínzásoktól, félek a fájdalomtól. Túl gyorsan ver a szívem.”

Brazíliába visszatérvén Paulo kipihente az utazás fáradalmait, de még egy hét után sem tudta eldönteni, hogy mihez is kezdjen. Egyetlen dolgot tudott biztosan, azt, hogy nem tér vissza többé a jogi karra, amelyet az első félév után már nem látogatott. Folytatta viszont a rendezői tanulmányait a Guanabarai Egyetem Bölcsészettudományi Karán (Faculdade de Filosofia do Estado da Guanabara − Fefieg), amiből később a Rio de Janeiró-i Egyetem (Universidade do Rio de Janeiro − UniRio) lett, és mindent elkövetett, hogy írásait a riói újságokban publikálhassa. Saját tapasztalataiból kiindulva cikket írt arról, hogy az Egyesült Államokban milyen liberálisan kezelik a drogfogyasztást, és beküldte az akkor legdivatosabb újságnak, a Pasquim című humoros hetilapnak, amely idővel a diktatúra ellenzékének befolyásos fórumává nőtte ki magát. Paulo megfogadta Szent Józsefnek, hogy ha leközlik a

cikkét, akkor tizenöt gyertyát gyújt a tiszteletére. Minden szerdán elsőnek érkezett a háza sarkán álló újságosstandhoz, ahol izgatottan átlapozta a frissen megjelent újságot, majd komoran visszatette. Csak három hét múlva értette meg, hogy cikkét elutasították. A visszautasítások úgy érték, mint hatalmas pofonok, és napokra rátelepedtek a hangulatára, régi álmát azonban, hogy író legyen, nem foszlatták szerte. Amikor megértette, hogy a Pasquim hallgatása a visszautasítás egy diszkrét formája volt, Paulo különös dolgot jegyzett fel a naplójába: „A hírnéven gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a sors nincs előre megírva − siránkozott, majd profetikusan így összegzett: − De végül is jó, hogy nincs megírva. Amikor beköszönt, beköszönt egyszer és mindenkorra.” A gond azonban az volt, hogy ameddig be nem köszönt, addig valamiből meg kellett élnie. Színházat csinálni kellemes, örömteli játék volt, de a bevétel rendszerint arra sem volt elegendő, hogy a színrevitel költségeit fedezze. Ezért Paulo óraadást vállalt egy előkészítő magántanfolyamon olyan hallgatóknak, akik a Fefieg színházi szakára jelentkeztek, ami persze egyáltalán nem felelt meg jövőbeli terveinek, de nem rabolta el túlságosan sok idejét, és havi 1600 cruzeirót hozott a konyhára − 2008-as árfolyamon ez körülbelül 600 reálnak felel meg. 1971. augusztus 13-án, egy pénteki napon, több mint egy hónappal az Egyesült Államokból való visszatérése után, Paulo szörnyű hírt kapott telefonon Washingtonból: Arthur Araripe nagyapja meghalt. Tuca mester a lánya bethesdai házában leesett a lépcsőn, betörte a fejét, és ebbe a koponyasérülésbe halt bele. Paulót lesújtotta a hír, leroskadt, és néhány percig csendben próbálta összeszedni a gondolatait. Az utolsó képek egyike, amit a nagyapjáról őrzött, nevezetesen azt, amikor mosolygósan, baszk sapkájával a fején megérkezik Washingtonba, annyira frissen élt még az emlékezetében, hogy eleinte képtelen volt elhinni, hogy az öreg meghalt. Paulónak az az érzése támadt, hogy ha kimenne az erkélyre, akkor ott találná Tuca mestert, amint nyitott szájjal a Selecoes című folyóirat fölött bóbiskol. Vagy éppen, amiben mindig különös élvezetét találta, reakciós és előítéletekkel teli kijelentéseivel ugratta volna hippi unokáját, mint például: Pelé csak egy „fekete tuskó”, Roberto Carlos meg csak „hisztérikus üvöltözésre képes”. Vagy éppen védeni kezdte volna az összes jobboldali diktátort, kezdve a portugál Salazaron és a spanyol Francon (ilyen alkalmakkor Pedro doktor még azzal élénkítette a társalgást, hogy „bármelyik analfabéta” tudna úgy festeni, mint Picasso, vagy úgy gitározni, mint Jimmy Hendrix). Paulo ilyenkor nem gurult méregbe, éppen ellenkezőleg, jót nevetett az önfejű öregember túlzásain, aki minden konzervativizmusa ellenére, és talán azért, mert maga is bohém életet élt ifjúkorában, az egyetlen volt a családban, aki értékelte és megértette Paulót és furcsa barátait. A hosszú évekig tartó együtt lakás alatt, ami csak szorosabbá vált az odaköltözésével, Tuca mester Paulo második apjává lett. Méghozzá nagyvonalú és toleráns apává, szemben a durva és indulatos Pedro doktorral. Emiatt még fájdalmasabban érte nagyapja vártalan halála, és a vesztesége okozta seb csak nagy sokára hegedt be. Paulo továbbra is folytatta az óraadást a színházi előkészítő kurzuson, és lassanként felismerte már annak hibáit is: „Az első évben a diák megtanul csákányként viselkedni és személyes varázsával, tekintélyével próbálja meg elérni azt, amit akar − írta naplójába. − A második évben azután elveszíti a korábban még meglevő szervezőtehetségét, a harmadik évben pedig féreg lesz belőle.” Közmondásos paranoiája az elviselhetetlenségig fokozódott, amikor megtudta, hogy Nelson Duarte detektív, akit azzal vádoltak, hogy a Halálbrigádok tagja, bejárogat a Nemzeti Színiakadémiára „drogosok és kommunisták” után szaglászva. A rendőr az egyik megjelenése alkalmával egy bátor asszonnyal találta szembe magát, a színpadi beszédtechnika tanárával, Glória Beutenmüllerrel, aki felemelt mutatóujjal fogadta: − Az én diákjaim olyan hosszú hajat viselnek, amilyen hosszút csak kedvük tartja − és akit ezért letartóztatnak, azt csak erőszakkal vihetik ki innen. Paulo a naplójának titokban bevallja, hogy ő is szolidáris az önkényeskedéssel szemben tanúsított viselkedéssel: Nelson Duarte megint diákokat és tanárokat fenyegetett meg mert hosszú a hajuk, és az Iskola rendeletet bocsátott ki, amiben megtiltja a hosszú hajúak belépését az épületbe. Ma nem is voltam az órán, mert még nem döntöttem el, hogy levágatome vagy sem. Ez mélyen sért engem. Hogy levágassam a hajamat, ne viseljek többé nyakláncot, és ne öltözzek úgy, mint egy hippi… Hihetetlen. Ezzel a naplóval

korom valódi titkos archívumát teremtem meg. Egy napon majd közreadom az egészet. Vagy pedig egy könnyen megfejthető kóddal ellátott atombiztos urnába teszem, hogy majd egy napon valaki elolvassa, amit írtam. Ha jobban belegondolok, azt hiszem, hogy mielőbb el kell rejtenem valahol ezt a füzetet. A napló bőségesen tartalmazott olyan feljegyzéseket, amelyekkel sok baloldali, a diktatúrát ellenző barátja nem értett volna egyet. Olyan kijelentések, mint pédául: „semmivel nem lennénk előbbre, ha ezt a rendszert megbuktatnánk, és helyette bevezetnénk a kommunizmust, ami ugyanez a szar lehet”, vagy „a fegyveres harc még soha semmit sem oldott meg”, és ezekhez hasonló megjegyzések tarkították a naplót. De az elnyomás nem ismert határokat, és a megtorlások még az ellenzékkel csupán szimpatizálókat és a barátaikat is elérték. Annak ellenére, hogy az újságokat cenzúrázták, eljutottak hozzá a hírek a kormányzat ellenzékiek ellen elkövetett erőszakos cselekményeiről, és úgy érezte, hogy a biztonsági szervek árnyéka lassan az ő személyére is rávetül. Egyik barátját a DOPS azért tartóztatta le, mert megújította az útlevelét, hogy Chilébe utazzon, ahol akkor éppen a szocialista Salvador Allende volt az elnök. Egy évvel azelőtt Paulo majdnem szívinfarktust kapott az ijedtségtől, amikor olvasta az újságokban, hogy egyik régi barátnője, a szép Nancy Unger golyót kapott, miközben ő maga is fegyverrel védekezett a letartóztatás ellen a Copacabanán. Nemrégiben tudta meg, hogy Nancyt 69 más politikai fogollyal együtt kiutasították Brazíliából, a Vanguarda Popular Revolucionaria (Népi Forradalmi Élcsapat) által elrabolt svájci követ, Enrico Giovanni Bucher szabadon bocsátásáért cserébe. A végén már szinte mindenki részt vett a fegyveres ellenállásban. A cenzúra állandó zaklatása miatt a zeneszerző Chico Buarque de Holanda önkéntes száműzetésbe, Olaszországba költözött. A bahiai Gilberto Gil és Caetano Veloso kopaszra borotvált fejjel egy riói kaszárnyában ült, majd repülőre tették és Londonban küldték őket. Paulóban rövid idő alatt mérhetetlen gyűlölet támadt a katonák ellen, de semmi sem tudta rávenni arra, hogy félelmét legyőzve kinyissa száját, és elmondja mindazt, amit gondol. Az a tudat, hogy tehetetlen a rezsimmel szemben, amely kínozza és gyilkolja az embereket, annyira megviselte, hogy mély depresszióba esett. 1971 szeptemberében a hadsereg Bahia őserdejében bekerítette és megölte Carlos Lamarca századost. Amikor Paulo elolvasta a halott gerilla naplójának az újságokban közölt részleteit, hosszú és keserű kifakadásban klinikai pontossággal regisztrálta, hogy milyen kétségek között vergődött akkor. Ismételten bevallotta, hogy ha naplójában gondosan kerüli a politikát, annak egyetlen oka van: a félelem. „Az én játékterem másutt van − magyarázza −, azt hiszem, hogy a politika és a gerillaharc két olyan dolog, ami végképp nem az én asztalom.” Eljárt ugyan a tüntetésekre, de inkább időtöltésképpen, mint meggyőződésből, és hiába viseltetett mélységes ellenszenvvel mindaz iránt, ami akkor Brazíliában történt, hallani sem akart a kommunizmusról. „Az a véleményem, hogy ha az ország ma egy nagy kommuna lenne, a korlátok akkor is ugyanilyen szűkek lennének, mint most.” De azt hogy tehette volna meg, hogy ne tiltakozzon amiatt, ami körülötte történik? És egyedül, a szobájába zárkózva sírta el keserveit: Rettenetes, RETTENETES légkörben élek! Már nem viselem el azokat a beszélgetéseket, amelyek a nap minden percében a börtönökről és a kínzásokról szólnak! Nincs többé szabadság Brazíliában. Az én területemen is egy kurva kretén cenzúra uralkodik. Elolvastam Lamarca naplóját. Én csakis azért csodáltam őt, mert harcolt az eszméiért, semmi másért. Ma azonban, a sajtó megalázó kommentárjait látva, kiabálni, üvölteni lett volna kedvem. Teljesen el vagyok képedve. És kiolvastam a naplóból, hogy a százados nagyon szerelmes volt valakibe, akit költői és életteli szerelemmel szeretett, amit az újság úgy minősít, hogy „a terroristát a szeretője rángatta dróton”. Én viszont egy tépelődő, végtelenül tisztességes embert látok magam előtt, aki egy olyan eszméért harcolt, amit én a magam részéről elhibázottnak látok. A kormány kínozza az embereket, én pedig félek a kínzásoktól, félek a fájdalomtól. A szívem most is túl gyorsan ver, mert már ezek a sorok is kompromittálóak. De nekem írnom kell, még ha szar is minden. Az összes ismerősöm megjárta már a börtönt, vagy megverték már. És senki nem tehetett semmit. Mindig azt képzelem, hogy egy napon majd házkutatást fognak tartani a szobámban, és megtalálják ezt a füzetet. De Szent József védelmez engem. Amikor ezeket a sorokat írom, tudom, hogy rettegésben fogok élni, de már nem bírom tovább, és

szükségem van valamiféle megkönnyebbülésre. Ezentúl géppel írok majd, mert úgy gyorsabb. És gyorsnak kell lennem. Minél előbb tűnik el ez a füzet a szobámból, annál jobb. Nagyon félek a fizikai fájdalomtól. Rettegek attól, hogy megint bezárnak. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen, ezért igyekszem, hogy még csak ne is gondoljak a politikára. Nem vagyok képes ellenállni. Mégis ellenálló leszek. Mind a mai napig, azaz 1971. szeptember 21-ig, féltem. De ez ma egy történelmi nap − vagy talán csak néhány történelmi óra. Ezennel megszabadulok a magam kovácsolta bilincstől, hála a kormányzat egész machinációjának. Nagyon nehezemre esett leírnom ezeket a sorokat. És ezt csak azért ismétlem meg, hogy ne áltassam magam, amikor biztonságos helyen újraolvasom ezt a naplót − tekintetbe véve a mai időket −, mondjuk, úgy harminc év múlva. Most azonban bevégeztetett. A kocka el van vetve. Paulo azonban tisztában volt vele, hogy ellenállásának a rezsimmel szemben nem lesz más terepe, mint a papír, és ez a tudat a depresszió és a magány fojtogató krízisét idézte elő nála megint. Napokat töltött nagyapja házának hátsó szobájába zárkózva, ahol, miközben szívta a marihuánát, azon erőlködött, hogy elkezdje rég megálmodott könyvét. Vagy megírjon legalább egy színdarabot, vagy legalább egy tanulmányt. Bármelyik műfajhoz alkalmas ötletekkel teleírt jegyzetlapok hevertek mindenütt a keze ügyében, valami azonban mégis hiányzott − a kedv?, az ihlet? −, és mire leszállt az este, egyetlen sort sem írt le. Másnap leadott három órát a tanfolyamon, utána bement az egyetemre. Ott elbeszélgetett ezzel-azzal, de már nagyon laposnak találta az egészet, úgyhogy az iskola melletti bárba már egyedül ült be kávézni, és miközben füstszűrős Continentalját szívta, szakadatlanul rótta feljegyzéseit a füzetbe. Valamelyik este, amelyik pont olyannak ígérkezett, mint a többi, jelent meg a lány, miniszoknyában, magas szárú csizmában, dús, a háta közepéig érő hollófekete hajjal. Éppen Paulo mellé ült le a bárpultnál, rendelt egy kávét, és ki idő múlva szóba elegyedtek Adalgisa Eliana Rios de Magalhaes, röviden Gisa, friss diplomás építész volt, a Minas Gerais állambeli Alfenasból származott, és két évvel volt idősebb Paulónál. Azért jött Rióba, hogy a szövetségi egyetemen tanuljon, és akkoriban abból élt, hogy a Nemzeti Bank megrendelésére tervrajzokat készített, legszívesebben azonban képregényeket rajzolt. Gisa olyan karcsú volt, mint egy manöken, és egzotikus arcvonásai éles ellentétben álltak mélabús fekete szemével és vastag, érzéki ajkával. Beszélgettek egy ideig, telefonszámot cseréltek, majd elbúcsúztak. Paulo megint savanyúnak érezte a szőlőt, úgyhogy egy kurta megjegyzéssel temette el a reményét is annak, hogy ebből a találkozásból még lehet valami: „Csúnya és nincs benne semmi vonzó.” Vele ellentétben, és anélkül, hogy Paulo erről valaha is tudomást szerzett volna, Gisa aktív tagja volt a rezsimmel szemben álló aktív ellenállásnak. Fegyveres akciókban sohasem vett részt, és semmi olyanban, amivel az életét kockáztatta volna. Az ilyeneket, mint ő, nevezte az elnyomók zsargonja felforgatóknak, nem pedig terroristáknak. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1965-ben megkezdte tanulmányait az építészkaron, aktivistája volt az egyetemekre beszivárgó baloldali diákmozgalom által szervezett különféle sejteknek Az egyetem diáktanácsába való belépése előtt tagja lett a Brazil Kommunista Pártnak (a PCB-nek, vagyis a Pártnak), ahol azt a feladatot kapta, hogy írjon gúnyiratokat az egyetemisták gyűléseiről a Munkások hangja című újságnak. A Guanabarai Disszidensekkel együtt lépett ki a Pártból, 1969-ben. Ez a csoport később a Movimento Revolucionário 8 de Outubróra (Október 8. Forradalmi Mozgalom), röviden MR-8-ra változtatta a nevét, és részt vett az amerikai nagykövet, Charles Elbrick elrablásában. Gisa sohasem volt más, mint egyszerű alapszervezeti tag, de igen aktívan tevékenykedett. A pamfletgyártáson kívül mind a két alkalommal ott volt, amikor elfoglalták az orvosi egyetemet, olvasóköröket vezetett, ahol Marx A tőke című művét elemezték, tagja volt annak a csapatnak, amely megszállta, és hetekre hatalmába kerítette az építészkar éttermét, ezenkívül azt a megbízatást is vállalta, hogy az Arquitectura című legális folyóirat minden egyes számába marxista okfejtést tartalmazó különlapot csempésszen be. Két alkalommal képviselt politikai szervezeteket az Instituto de Arquitetos do Brasil, az IAB (Brazil Építészkamara) Sao Paulóban rendezett kongresszusain, diákokat toborzott az 1968-ban Rióban tartott gyűlésekre és politikai megmozdulásokra, és élére állt annak a tüntetéssorozatnak, amelyet egy diák, Edson Luiz de Lima Souto meggyilkolása elleni tiltakozásul szerveztek márciusban, mint ahogy természetesen ott volt a leghíresebb, az úgynevezett Százezrek elnevezésű felvonuláson is júniusban. Amikor Paulo meigsmerkedett Gisával, a lány egy bizonyos Marcos Paraguassu de Arruda Camarával

járt, egy fiatal, szintén Rióban végzett pernambucói építésszel. A Brazil Kommunista Párt egyik felső vezetőjének, Diogenes de Arruda Camarának a fiaként Marcos több volt, mint egyszerű közkatona. Apját keményvonalas sztálinistaként tartották számon, és a Pártban csakúgy nevezték, hogy „Arrudao” (a Nagy Arruda). 1968-ban, amikor családjával együtt, fiát is beleértve, visszatért négyéves csehszlovákiai száműzetéséből, azonnal bebörtönözték Rio de Janeiróban. Marcost a DOPS akkor tartóztatta le, mikor a Brazil Kommunista Párt képviseletében részt vett az UNE (Nemzeti Diákunió) Ibiúnában rendezett kongresszusán. 1971 végén, amikor Marcos kiáltványokat fogalmazott és terjesztésüket Gisára bízta; apja a cellából, ahol fogva tartották a hadsereg 2. lovas zászlóaljának börtönében, a párt harcosait Amazóniába küldte. Az ő megbízatásuk az volt, hogy hozzák létre az első bázisát annak, ami később a párt történetének legtragikusabb eseményévé vált, az araguaiai gerillaháborúnak. Az első találkozásukat követő lesajnáló megjegyzés ellenére Paulo és Gisa ezután minden este találkozott a színiiskola mellett lévő kis bárban. Egy héttel később már egészen hazáig, a Flamengoparti ház kapujáig kísérte Gisát, ahol az testvérével, Luiz Fernandóval lakott. A lány behívta a lakásba, ahol késő éjszakáig zenét hallgattak és füvet szívtak. A testvér hajnali kettőkor tért haza, és amikor saját kulcsát használva bement a lakásba, ott találta őket meztelenül fekve a nappali szőnyegén. Még egy hónap sem telt el első találkozásuk óta, amikor Gisa megszakította románcát Marcos Paraguassuval, és Paulóval közösen úgy határozott, hogy összeköltöznek. Elhatározásuk megvalósítására még három hetet kellett várniuk, ennyi ideig tartott ugyanis, amíg Gisa testvére kiköltözött a kis lakásból. Az első, egy fedél alatt töltött éjszakán Paulo azt javasolta, hogy házasodjanak össze, méghozzá karácsony előestéjén, vagyis másfél hónap múlva. Gisa beleegyezett, bár meglepődött azon a gyorsaságon, amellyel Paulo az összes holmijával együtt odaköltözött, és igen különösnek találta azt a szokását is, hogy egész nap pucéron közlekedik otthon. Lygia asszony talán abban reménykedett, hogy a házasság végre észhez téríti a fiát, és amikor megismerte Gisát, úgy reagált, mint máskor mindig, valahányszor Paulo egy-egy barátnőjét megismerte: kifejezte örömét, hogy egy ilyen kedves lány lesz a menye, és ha mindketten beleegyeznek, akkor ő szívesen gondoskodik a pap és a templom kiválasztásáról. November 22-én, pontosan három hónappal az első találkozásuk után, a naplóba ez a feljegyzés került: „Gisa terhes. Ha valóban az, akkor gyerekünk lesz.” És mivel a csillagok állása azt ígérte, hogy a gyerek az oroszlán jegyében születik majd, Paulót ez a körülmény még jobban lelkesítette, mint jövendő apasága. „Az erőim ebben a gyerekben fognak újjászületni − ujjongott. − A következő nyolc hónapban megduplázom lelkesedésemet, és egyre feljebb emelkedem majd.” Ám az egy hétig tartó álmodozást a rettegés váltotta föl. Miután az újdonság fölött érzett eufória pár nap alatt kihunyt, Paulót a hideg rázta ki a félelemtől, valahányszor az eseményre gondolt, vagyis minden percben. Amikor végül mindkét lábbal a földön állva mérlegelte a helyzetet, rájött, hogy tökéletes őrültség lenne ilyen körülmények közé gyereket szülni − fix munkahely, meghatározatlan foglalkozás és egy család eltartásához szükséges megfelelő anyagi eszközök nélkül −, és az első, akivel elhatározását közölte, nem Gisa volt, hanem a saját anyja. Paulo várakozásával ellentétben Lygia asszony nem bizonyult tökéletesen hithű katolikusnak, amikor értesült róla, hogy a fia az abortuszt fogja javasolni a szerelmének. Egyetértett azzal, hogy ilyen körülmények között nem lehet gyereket vállalni. „Azonkívül, hogy pénzed sincs, hogy felneveld a gyereket − latolgatta az anyja −, a te hozzáállásod a világhoz, az érzelmi instabilitásod is azt diktálja, hogy nem vállalhatod ezt a gyereket.” Amikor Gisa is értesült a megváltozott tervekről, eleinte hevesen tiltakozott, de végül maga is belátta, hogy nagy felelőtlenség lenne megszülnie a gyereket. Barátaik segítségével felkutattak egy abortuszokra szakosodott klinikát − ami persze titokban működött, mert akkor ez büntetendő cselekménynek számított Brazíliában −, és az operáció dátumát 1971. december 9-re, egy csütörtöki napra tűzték ki. A műtétet megelőző éjszaka egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Reggel szótlanul felkeltek, megfürödtek, és kimentek a ház elé, hogy fogjanak egy taxit. Pont hét órakor értek a klinikára. Meglepetésként érte őket, hogy még legalább harminc nő várakozik ott. Legtöbbjük nagyon fiatal volt, sokakat a férjük vagy a szeretőjük kísért − de mindegyikük arcán ugyanaz a gyászos kifejezés ült. Érkezéskor mindenki bejelentkezett az ápolónőnél, és kis, bankjegyekkel teli csomagot tett az asztalra − a klinika nem fogadott el csekket −, majd várta, hogy szólítsák. Bár jutott volna ülőhely mindenkinek, a többség inkább állva várakozott. Öt perccel később Gisát egy másik ápolónő felkísérte a csempeburkolatú lépcsőn a második emeletre. A lány lehajtott fejjel ment, és el sem

búcsúzott. Perceken belül az összes nőt szólították, és a váróteremben csak a férfiak maradtak. Paulo leült az egyik székre, elővette a füzetét, és egészen apró betűkkel jegyzetelni kezdett, hogy sorstársai a szerencsétlenségben véletlenül se láthassák, hogy mit ír. Tudatosan vagy ösztönösen, de mindegyik kísérő próbálta nyugtalanságát leplezni. Paulo szeme megállás nélkül tikkelt, jobb oldali szomszédja mindegyik cigarettájának a felét kimorzsolta a hamutartóba, mielőtt rágyújtott volna, egy másik üveges tekintettel egy folyóiratot lapozgatott hátulról előre. A tikkelésen kívül Paulón nem látszott az idegesség. Fizikai léte kicsiny mivoltának kellemetlen érzése kerítette hatalmába, mintha hirtelen, egyik pillanatról a másikra, törpévé változott volna. Két hangszóróból kellemes dallamok szóltak, és bár senkinek sem volt kedve a zenehallgatáshoz, végül mindenki a hatása alá került, és ki a lábával, ki kulcscsomója rázogatásával követte a ritmust. Paulónak feltűnt a mozgolódás, és a következőt jegyezte fel naplójába: „Mindenki megpróbál valamit kezdeni a végtagjaival, minél hosszabb ideig és minenféle módon, mert a tudatalatti azt parancsolja egyértelműen, hogy ne gondolj arra, ami most itt történik.” Mindig akadt valaki, aki éppen az órájára nézett, és valahányszor lépéseket hallottak, a fejek a lépcső irányába fordultak. Egyikük-másikuk hangosan reklamálta az idő múlását, egypáran pedig azzal próbálták elűzni kellemetlen gondolataikat, hogy halkan a fociról beszélgettek. Paulo csak figyelte a többieket, és ezt írta: Mellettem egy srác az idő múlása miatt lamentál, azt mondja, hogy így el fog késni az autószerelőtől, és nem tudja időben átvenni a kocsiját. De én tudom, hogy ő nem ez a típus. Egyáltalán nem a kocsijára gondol, csak velem akarja elhitetni, hogy az a kép maradjon bennem róla, hogy ő egy kemény fickó. Mosolygok magamban, és belelátok az idegrendszerébe: ott fekszik a felesége széttárt combokkal, az orvos pedig egy csipesszel vágja és kaparja, majd a végén vattával tölti meg a műtét helyét. Ő is tudja már, hogy tudom, elfordul és nyugton marad, már nem néz semerre, és csak annyi levegőt vesz, amennyi éppen életben tartja. Reggel fél kilenckor a nők nagy része már elment, de Gisa még nem mutatkozott. Paulo átment a sarki bárba, megivott egy kávét, elszívott egy cigarettát, visszament, és újból elővette a füzetét, de most már nyugtalanul és telve aggodalommal, hogy valami nincs rendben a szerelmével. Eltelt még egy óra, és még mindig semmi híre nem volt. Fél tízkor előkapta a zsebéből a tollát, és ezt írta: Érzem, hogy most történt meg. A fiam belépett az örökkévalóságba, ahonnan sohasem léphetett ki. Ezt az utat mindenki megteszi egyszer, nem is tudom, mit mondjak. Hirtelen, ki tudja, honnan és miképp, egy olyan hang harsant fel, amilyet az ember nemigen várhatott azon a helyen: egy egészséges és harsány csecsemősírás, amire ujjongó kiáltás felelt a váróteremben: − Megszületett! A várakozó férfiak mintha egy pillanatra megszabadultak volna a szomorúságtól és a félelemtől, amely azon a gyászos helyen egyesítette őket, és önfeledten hangos nevetésben törtek ki. Paulo épp csak magához tért nevetésrohamából, amikor lépéseket hallott a lépcső felől: Gisa jött le a műtét után, az érkezésüktől számítva majdnem három óra elteltével. Olyan sápadt volt, mint még soha, szeme körül vörös karikák látszottak, és bizonytalan lépteiből ítélve még félig az altatók hatása alatt lehetett. A taxiban hazafelé Paulo megkérte a sofőrt, hogy lassan hajtson, „mert a lány elvágta a lábát, és nagyon fáj neki”. Gisa átaludta a délutánt, és amikor felébredt, feltartóztathatatlan zokogásban tört ki. Könnyek között vallotta be, hogy amikor elaltatták, legszívesebben futva menekült volna onnan: − Az orvos belém nyomott egy hengert, és kitépte belőlem a gyereket, aki akár meg is születhetett volna. De a mi gyerekünk, Paulo, most már ott rohad valahol… Egyikük sem tudott elaludni. Már késő éjszaka volt, amikor Gisa odabotorkált az asztalnál jegyzetelő Paulóhoz: − Nem is tudom, hogy merjelek megkérni rá, de mégis muszáj: ki kell cserélnem a kötést, és azt hiszem, hogy egyedül is meg tudom csinálni. De ha nagyon fáj, bejössz a fürdőszobába, és segítesz?

Paulo fölmosolygott Gisára, és együttérzőn mondta: „hát persze hogy”, de alig csukódott be a fürdőszoba ajtaja, Paulo azonnal Szent Józsefhez esdekelt, ezerszer is kérve, hogy kímélje meg őt ettől a rémes kötelességtől. „Bocsásd meg a gyávaságomat, Szent Józsefem − suttogta felfelé emelve tekintetét −, de az, hogy én cseréljem ki Gisa abortuszának kötését, már túl sok lenne nekem. Túl sok! Túl sok!” Legnagyobb megkönnyebbülésére percekkel később Gisa ismét megjelent, és visszafeküdt az ágyba. Amióta a lány megjárta az abortuszklinikát, csak azokra a rövid időszakokra hagyta abba a sírást, amikor aludt. Szombaton úgy tűnt, hogy már jobban van, és Paulo elment, hogy megtartsa délutáni óráit. Mikor este hazatért, a lányt a házuk előtti buszmegállóban találta. Bementek együtt a lakásba, és hosszas kérdezősködés után Gisa bevallotta, hogy mit keresett az utcán: − Azért mentem el itthonról, hogy meghaljak. Paulo reakciója meghökkentő volt. Rezzenéstelen arccal, hogy semmi kétség ne maradjon afelől, hogy komolyan beszél, azonnal válaszolt: − Nagyon sajnálom, hogy megzavartam ezt a fontos döntésedet. Ha meg akarsz halni, akkor csak rajta, végezz magaddal! De addigra a lány már elveszítette a bátorságát. A harmadik álmatlanul töltött éjszakán Gisa már csak a sírás kedvéért nyitotta ki a száját, Paulo viszont megállás nélkül beszélt. Kioktatólag magyarázta, hogy a lánynak nincs más választása: miután a földre idézte a Halál Angyalát, az csak akkor térhet vissza, ha magával visz egy lelket. Elmondta, hogy most már nem visszakozhat, mert az Angyal egész életében kísérteni fogja, akkor is, ha már egyáltalán nem akarna meghalni, és bármikor megölheti őt, például közlekedési balesetben. Fölidézte saját kamaszkori találkozását az Angyallal, amikor kénytelen volt lefejezni egy kecskét, csak hogy a tulajdon életét mentse. Az Angyaltól csak egyféleképpen szabadulhat: − Szembe kell szállnod vele, járj el a megállapodás szerint: kísérelj meg öngyilkosságot, de úszd meg élve. Amikor Gisa kimerülten elaludt, Paulo visszatért a naplójához, ahol arról az őrültségről elmélkedett, amelyet szerelmesének javasolt: Tudom, hogy Gisa nem fog meghalni, de ő nem tudja, és egész életében ez a kétség fogja gyötörni. Kell valamiféle választ adni az Angyalnak, Napokkal ezelőtt egyik barátnőnk, Lola az egész testét összevagdalta egy borotvapengével, csak az utolsó pillanatban mentették meg. Sokan megpróbálnak később öngyilkosok lenni. De sokan megússzák élve, és ez jó, mert így megölik azt a bennük lakozó másik lényt, akit nem bírtak elviselni. Ez a hátborzongató elmélet nemcsak Paulo beteges fantáziájának volt a gyümölcse, hanem egyik pszichiáterének tudományosan megalapozott elmélete is − annak, akit Paulo naplójában csak „doktor Árnyéknak” nevezett. Mert terápiájának lényege éppen abban állt, amit Paulo Gisával csinált: fölerősítette a beteget ért traumát. Az orvos határozottan állította, hogy senki sem gyógyítható a hagyományos módszerekkel. „Ha elveszettnek érzik magukat, és úgy gondolják, hogy a világ sokkal erősebb önöknél, akkor nem marad más hátra, mint az öngyilkosság” − közölte betegeivel. Éppen ebben rejlett Paulo szerint az elmélet zsenialitása: − Az ember porrá zúzva jön ki a rendelőből. Csak ekkor érti meg ugyanis, hogy nincs többé vesztenivalója, és olyan dolgokba fog, amilyenekhez azelőtt nem volt bátorsága, és más körülmények között sohasem lenne mersze elkövetni. Végül is Dr. Árnyék módszere az egyetlen, a tudatalatti szintjén, amiben van némi bizodalmam. Gyógyítás a reménytelenséggel. Másnap ragyogó, napos nyári reggelre ébredtek, és nem volt többé szükség Paulo ékesszólására, hogy meggyőzze Gisát. Látta, amint szerelme fürdőruhába bújik, egy üveg barbiturátot vesz ki a fürdőszobaszekrényből − Orapnak tűnt, amit Paulo szedett rendszeresen a zárt osztályon való első kezelés óta −, és egy pohár vízzel az egészet bevette. Együtt léptek ki az utcára, a lány még imbolyogva, bizonytalanul lépkedett, és együtt mentek le a strandra. Paulo a parton maradt, Gisa viszont bement a vízbe, és nagy karcsapásokkal elkezdett beúszni a tengerbe. Bár tudta, hogy azzal a gyógyszeradaggal, amit a szerelme beszedett, Gisának nem lenne elég ereje arra, hogy partra ússzon, Paulo kint maradt a parton, szemével követve a nap sugaraitól csillámló vízben felbukkanó, egyre távolodó apró fekete pontot. „Féltem, elgyöngültem és kedvem lett volna visszahívni, és kérni, hogy ne tegye ezt − írta később −, de tudtam, hogy Gisa nem fog meghalni.” A közelben két férfi jógázott a

homokban. Őket viszont elfogta az aggodalom a látóhatár szélén lassan eltűnő lány miatt, és kérdőre vonták Paulót: − Hívni kellene a vízi mentőket. A víz nagyon hideg, és ha görcsöt kap, akkor ki nem jön onnan. Paulo csak mosolygott, és megnyugtatásképpen ezt hazudta: − Nem szükséges, a lány profi úszó. Félóra elteltével, amikor már egy egész kis csoport gyűlt össze a parton, a tragédiától tartva, Gisa elkezdett visszafelé úszni. Amikor olyan sápadtan, mint egy kísértet, kiért a homkora, kihányt mindent − ami feltehetőleg az életét mentette meg, mert megszabadult a lenyelt gyógyszerektől −, arcés karizmai begörcsöltek a hidegtől és az iszonyatos mennyiségű gyógyszertől. Paulo hazatámogatta, azután följegyezte a naplójába a „reménytelenségkúra” eredményeit: Azon töprengek, hogy vajon most kit fog magával ragadni az Angyal, ha egyszer Gisa itt van a karjaimban? Sírt, nagyon elfáradt, végül is nyolc szem nyugtatót szedett be. Hazahoztam, és már a szőnyegen elaludt, de más emberként ébredt, csillogott a szeme. Egy ideig azért még nem mentünk el otthonról, mert féltem a fertőzéstől. Az öngyilkosság pestise úgy elharapózott, mint még soha. Ha valaki belelesett volna Paulo naplójába, és olvasta volna a Gisa öngyilkossági kísérletét megelőző feljegyzéseit, nem lepődött volna meg Paulo szörnyeteg viselkedésén. Mióta viszonyuk elkezdődött, Molinero könyvét olvasta, és nyakig merült az okkultizmus tanulmányozásába, később pedig a boszorkányságéba. Egyebet sem csinált, csak cigányokat látogatott, szent embereket, kártyavetőket és tarot-kártyajósokat. Egy alkalommal meg is állapította, hogy „az okkultizmus az egyetlen reményem, a menekülés egyetlen kínálkozó lehetősége”. Mintha feledte volna régi álmát, hogy író legyen, most minden erőfeszítése arra irányult, hogy behatoljon „a Mágia rejtelmeibe, az egyetlen lehetőségbe és kiútba a reménytelenségből”. Mohón falt mindent, ami a boszorkányokkal, varázslatokkal és okkult hatalmakkal összefüggésben fellelhető volt. A Gisával közös lakás könyvespolcain Borges és Henry Miller művei mellett olyan könyvek bukkantak fel mind nagyobb számban, mint az O Dom da Profecia, a Livro do Juízo Final, a Levitacao és az O Poder Secreto da Mente (A jövendölés képessége, Az Utolsó ítélet könyve, Levitáció és A szellem titokzatos hatalma). Gyakran utazott el a Riótól száz kilométerre fekvő Ibiapasba, ahol feketeiszap-fürdőket vett egy bizonyos „Katunda varázsló” irányításával, hogy megtisztuljon. Az egyik ibiapasi útjáról visszatérőben jegyezte fel először, hogy már befolyásolni tudja a természeti elemeket. „Vihart kívántam − írta −, és azon nyomban valami sosem látott fergeteg támadt.” A természetfölötti hatalma azonban nem működött mindig. „Megpróbáltam szelet támasztani, de nem sikerült − írja kicsit később −, és meglehetősen frusztráltan tértem haza.” Egy másik kudarc akkor érte, amikor pusztán a gondolat erejével akart megsemmisíteni egy tárgyat: Tegnap Gisával megpróbáltuk, hogy puszta gondolatainkkal összetörjünk egy hamutartót, de nem sikerült. Na és miközben ebédelünk, hát nem bejön a bejárónő, és közli, hogy eltörte a hamutartót? Állati pofára esés. Paulo rögeszmés gondolatainak újabb tárgyát a szekták alkották, és mindegy volt neki, hogy az Isten gyermekeiről vagy a krisnásokról, az Ördög bibliájának tanítványairól vagy a Sátán Egyházának híveiről volt szó, akiket még az Egyesült Államokban tett utazása során ismert meg. Elég volt, hogy a természetfölöttinek akár csak a leghalványabb illatát − vagy kénköves szagát − megszimatolja, azonnal fellángolt benne az érdeklődés. Ezenkívül ott volt még neki a földönkívüliekre vagy a repülő csészealjakra vadászok tömérdek apró csoportosulása. Oly mélyen beleásta magát az ezoterikus világba, hogy felkérték egy cikk megírására az egyik ezoterikus folyóiratba, az A Pombába.. A PosterGraph nevű, underground kultúrát képviselő és politikai plakátok nyomtatásából élő kis kiadó folyóirata a hippiket érdeklő cikkek és riportok egyvelege volt: drogról, rockról, paranormális kísérletekről és hallucinációkról. Fekete-fehérben nyomtatták, és mindegyik számban szerepelt egy meztelen nőről készült fotósorozat − mint a férfiaknak szánt újságokban általában, azzal a különbséggel, hogy az A Pomba modelljei minden jel szerint annak a háznak az alkalmazottaiból verbuválódtak, ahol a szerkesztőség működött. És ugyanúgy, mint más hasonló kiadványok tucatjai,

az A Pomba sem keltett különösebb visszhangot, de megvolt a maga törzsközönsége, amit az is mutatott, hogy akkorra már sikerült hét hónapot megérnie. A tanításért kapott összeg feléért Paulo elfogadta a folyóirat mindenesi posztját: intézte az ügyeket, riportokat készített és esszéket írt. A látványterv: a szemléltető ábrák, az illusztrációs anyag és a fotók − mind Gisára maradtak. A PosterGraph tulajdonosa, Eduardo Prado úgy gondolta, hogy jó úton halad, mert már két szám jelent meg az irányítása alatt, és elfogadta Paulo ötletét, hogy indítsanak egy másik lapot is, amelynek 2001 lett a címe. Ettől fogva két kiadványért volt felelős, a fizetését megduplázták, de arra kényszerült, hogy abbahagyja az óraadást a színiiskolában. Egy ízben, amikor Paulo terepen járt, hogy riportot készítsen az Apokalipszis témakörében, fülest kapott, hogy érdemes lenne meghallgatnia egy magát „Brazília Bestiájának örököse”-ként aposztrofáló, Marcelo Ramos Motta nevű embert. Addigra megszokta már, hogy az általa bejárt isten háta mögötti helyeken rendszerint meghökkentően fantasztikus megjelenésű alakokkal találkozik − például boszorkányokkal, akik fejükön turbánnal, fátylakkal bélelt arab sátrakban fogadják a kuncsaftokat. Ezúttal mégis meglepődött, amikor felkereste interjúalanyát egy régi bútorokkal egyszerűen és mértéktartóan berendezett lakásban, ahol a polcokon rengeteg könyv sorakozott. Egyetlen részletet talált csak különösnek. Mindegyik könyv ugyanolyan barna borítóba volt kötve, és semmi más nem utalt a tartalmukra, mint egy kézzel írt számjegy a gerincükön. A másik meglepetés az volt, hogy Motta nem fekete köpenyben és háromágú szigonnyal a kezében jelent meg, hanem elegáns tengerészkék öltönyben, amihez fehér inget, selyem nyakkendőt és fekete lakkcipőt viselt. A Paulónál tizenhét évvel idősebb, magas, sovány férfi arcát fekete szakáll borította, a tekintete viszont egészen különös volt. Öblös hangon beszélt, de az valahogy nem tetszett a sajátjának, hanem mintha valakit utánozni próbált volna. Mosolytalanul üdvözölte, és intett a riporternek, hogy foglaljon helyet, majd maga is leült egy székre vele szemben. Paulo elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét, és hogy megtörje a jeget, megkérdezte: − Miért van mindegyik könyvén védőborító? Az ember szemlátomást nem akart bizalmas beszélgetésbe bocsátkozni: − Semmi köze hozzá. Paulo megdöbbent a nyers választól, és erőltetetten nevetgélni próbált: − Ne haragudjon, nem sértő szándékkal kérdeztem, csak puszta kíváncsiságból. Motta változatlan hangnemben válaszolt: − Ez nem tartozik gyerekekre. Paulo elkészítette az interjút, majd annak rendje és módja szerint leírta és megjelentette a lapban, de a különös alakot sehogy sem tudta kiverni a fejéből, azokkal a teljesen egyforma, vak gerinccel sorakozó könyveivel. Számos visszautasítás után Motta hajlandónak mutatkozott, hogy még egyszer fogadja őt, és ezúttal ő nyitotta meg a játszmát: − Az A. A., vagyis az Astrum Argentum nevű világméretű szervezet első számú vezetője vagyok. Felállt, a polchoz lépett, levette a Beades Bors őrmester című lemezét, és a borító hatalmas kollázsán szereplő alakok egyikére mutatott. Idősebb, kopasz ember képe volt, aki egy indiai guru mellett állt a fotón. − Ezt az embert itt Aleister Crowleynak hívják, és mi vagyunk az ő tanainak hirdetői a világon. Tudjon meg róla minél többet, és akkor majd folytathatjuk a beszélgetést. Paulo számos könyvtárat járt végig, és megbizonyosodott arról, hogy Brazíliában nagyon kevés adat lelhető föl az öregúrról, aki jóformán elvész a Beatles-lemez borítóján látható tömegben, ahol a színésznő Mae West, Mahatma Gandhi, Hitler, Jézus Krisztus és Elvis Presley képe is csak nehezen fedezhető fel. Miközben az újabb beszélgetésre készült a titokzatos Mottával, ő és Gisa továbbra is a két újságot szerkesztette. Csakhogy a lapok költségvetése lehetetlenné tette, hogy akár csak egyetlen munkatársat is foglalkoztasson rajtuk kívül, ezért gyakorlatilag egyedül Paulo töltötte meg tartalommal a két folyóiratot, vagyis valamennyi cikknek ő volt a szerzője. Hogy az olvasóknak föl ne tűnjön a szerkesztőség nyomora, rengeteg álnevet használt a saját nevén kívül. Itt tartottak, amikor 1972 elején egy különös figura jelent meg a szerkesztőségben, amely egy riói irodaház tizedik emeletének egyik szerény szobájában székelt. Az illető fényes öltönyt viselt, a gyűrhetetlen fajtából, kezében tiszteletet parancsoló aktatáskát tartott, és közölte, hogy „Augusto Figueiredo szerkesztőivel akar beszélni. Abban a pillanatban Paulónak eszébe sem jutott, hogy pár nappal korábban valaki

Augusto Figueiredo iránt érdeklődött telefonon. Mindenesetre a látogató felébresztette benne az összes, szunnyadó paranoiás félelmét. A fickó megjelenésében pont olyan volt, mint egy rendőr, aki valamilyen feljelentésre − a drogok miatt? − jött, ráadásul Augusto Figueiredo nem létezett, csak az egyik Paulo által használt írói álnév volt. Ijedtsége dacára, igyekezett megőrizni a természetes viselkedés látszatát, csak hogy mielőbb ajtón kívül tudja a betolakodót: − Augusto nincs itt. Hagy neki üzenetet? − Nem. Vele magával akarok beszélni. Leülhetek, hogy megvárjam? Paulo most már biztosra vette, hogy valóban zsaru az illető, aki leült a kisasztalhoz, fogta az A Pomba egyik régi számát, cigarettára gyújtott és belemerült az olvasásba; látszott rajta, hogy egyáltalán nem siet. Még egy óra múlva is ott volt. Már az újság összes régi számát végigolvasta, de távozási szándéknak nem adta semmiféle jelét. Paulónak eszébe jutott a régi tanulság a gyermekkorából, amikor a hídról kellett a vízbe ugrania: a szenvedés csökkentésére a legjobb módszer, ha az ember rögtön szebenéz a bajjal. Elhatározta tehát, hogy mindent elmond a rendőrnek − mert még mindig teljesen biztos volt benne, hogy rendőr az illető. Előtte azonban megtette a szükséges óvintézkedéseket, és átkutatta a szerkesztőség fiókjait, hogy véledenül nem maradt-e bennük marihuánás cigarettacsikk. Végül erőt vett magán, és sűrű szemrángások közepette bevallotta, hogy hazudott az előbb: − Bocsásson meg, uram, de itt semmiféle Augusto Figueiredo nem dolgozik. Aki a cikket írta, az én vagyok, Paulo Coelho. Mi a baj vele? A látogató széles mosolyra derült, széttárta a karját, mintha keblére akarta volna ölelni Paulót, és így kiáltott fel erős bahiai tájszólással: − Akkor hát magával akarok beszélni, öregem. Nagyon örvendek, az én nevem Raul Seixas.

14. Jóindulatának bizonyításaképpen Paulo megígéri az Ördögnek, hogy hat hónapon át nem ejti ki a szentek nevét, és nem imádkozik A repülő csészealjak iránt tanúsított érdeklődésükön, valamint azon kívül, hogy kamaszkorukban mindketten nagyon rossz tanulók voltak, úgy tűnt, hogy Paulo Coelhónak és Raul Seixasnak kevés közös vonása van. Az utóbbi egy multinacionális lemezcégnek, a CBS-nek volt a gyártásvezetője, és mindig simára nyalt hajjal, öltönyben, nyakkendőben és aktatáskával a kezében jelent meg. Sohasem próbálta ki a drogokat, még egyetlen szippantásnyi marihuánás cigaretta erejéig sem. A másikuk csípője alá lógatott félhosszú nadrágban járt, vállig érő bozontos hajjal, bőrsaruban, a nyakát gyöngysorok díszítették, ráadásul mindehhez nyolcszögletű lila szemüveget viselt − és ideje jó részét befüvezve töltötte. Raul állandó lakcímmel rendelkezett, ezenkívül egy összetartó család feje és Simoné, egy kétéves kislány apja volt. Paulo ezzel szemben olyan törzsekhez tartozott, amelyeknek

tagjai az évszakokkal együtt váltották egymást. Az utóbbi hónapokban Gisán kívül még csatlakozott hozzá Stella Paula is, egy szép ipanemai hippilány, aki Paulóhoz hasonlóan az okkultizmusért és a túlvilágért lelkesedett. Ami műveltségüket illeti, a kettejük közötti különbség, ha lehet, még nagyobb volt. A leeendő író 25 éves korára már több mint ötszáz könyvet olvasott el, kommentált és rangsorolt minőségüknek megfelelően, ezenfelül pedig világosan és gördülékenyen fejezte ki magát írásban. Ezzel szemben Raulról, aki gyermekkorát ugyan vasutas és alkalmi költő apja könyvei között töltötte, nem lehetett volna azt állítani, hogy lelkesedik az olvasásért. Életrajzuknak egyetlen közös és fontos dátuma volt, de mindkettejük számára más-más jelentéssel bírt. 1967. június 28-án, azon a napon, amelyen Paulo benyugtatózva megérkezett a Dr. Eiras Szanatórium kilencedik emeletére, hogy immáron a harmadik kezelésnek vessék alá, Raul éppen betöltötte életének 22. évét, és ekkor vette feleségül szülővárosában, a Bahia állambeli Salvadorban az amerikai származású diáklányt, Edith Wisnert. A házaspár mindkét tagja mélyen hitt az asztrológiában, és amikor horoszkópjaikat összevetették, néhány homályosabb utalás mellett egy biztos közös pontot találtak: ha ketten összefognak, rengeteg pénzt kereshetnek, akármibe kezdjenek is. Amikor Raul Seixas belépett az életébe, Paulo Coelho a feje búbjáig el volt merülve a sátánizmus veszélyes és hermetikusan zárt világába. Egyre gyakrabban kereste fel Marcelo Ramos Mottát, és ahogy habzsolta a nehezen emészthető, csikorgó stílusban írott összefoglalásokat az ötágú csillagokról, a kabbaláról, a mágikus rendszerekről és az asztrológiáról, kezdte megérteni, és lassanként hívévé szegődött a Beatles lemezborítóján látható kopasz ember tanainak. Az 1875. október 12. napjának utolsó órájában, az angliai Leamingtonban született Aleister Crowley azt állította magáról, hogy 23 évesen Kairó városában egy jelenéstől kapta első és legfontosabb, misztikus tanokról szóló könyvét, a Liber Al vei Legist, azaz Thelema törvénykönyvét, amelyet később, amikor már ismertebbé vált, csak Liber Ozként emelegettek. Thelema törvénye egy olyan korszak első kiáltványának bizonyult, amelyben az embernek joga van minden vágya kielégítésére, mely célt a „tedd, amit akarsz, mert minden a Törvény szerint való” jelmondat összegzett. Ez volt Crowley követői magatartásának az alapszabálya. A gyakorlásához javasolt eszköz volt többek között a totális szexuális szabadság, a droghasználat és a keleti tanok tanulmányozása. 1912-ben Crowley belépett az Ordo Templi Orientis (O.T.O. − Keleti Templom Rendje) szektába, ami inkább egy a mai szabadkőművesekéhez hasonló misztikus és mágikus szervezet volt, aminek hamarosan vezető teoretikusává nőtte ki magát. Az angol boszorkánymester önmagát „A bestiá”-nak nevezte, és a szicíliai Cefaluban épített templomot, de 1923-ban a diktátor Benito Mussolini kormánya orgiák szervezésének vádjával kiutasította Itáliából. Csodálói között ott volt a portugál költő Fernando Pessoa is, aki szintén hitt az asztrológiában, és akivel Crowley még asztrológiai térképeket elemző leveleket is váltott. És nemcsak leveleztek, hanem személyesen is találkoztak, amikor Crowley Lisszabonba utazott. A második világháború alatt Ian Fleming, James Bond figurájának megteremtője, aki akkoriban a brit haditengerészet elhárítótisztjeként működött, meghívta Crowleyt, hogy tőle tájékozódjék arról, miként használhatnák ki a náci vezetők babonáit és miszticizmusát a szövetségesek javára. És alighanem Aleister Crowley volt az, Fleming közvetítésével, aki Winston Churchillnek a V, a Victoria jelének használatát javasolta − valójában Apophis-Typhon, a rombolás és megsemmisítés istenének egyik szimbólumát, ami képes győzedelmeskedni a náci horogkereszt által kibocsátott erő felett. A zenészek közül nemcsak a Beatles tagjai váltak rövid időre thelemitákká − ahogy Crowley követőit nevezték −, de sátánista eszméi sok olyan művészre és együttesre hatottak csábítóan, mint amilyen például a például Black Sabbath, a The Clash, az Iron Maiden és Ozzy Osbourne (aki a már klasszikussá vált „Mr. Crowley”-t írta). A híres Boleskine-kastélyt, ahol Crowley néhány évig lakott, Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa vette meg. De az angol Bestia tanai iszonyatos tragédiákhoz is vezettek: 1969 augusztusában egyik amerikai követője, Charles Manson vezetésével négy embert mészároltak le pisztolylövésekkel, késszúrásokkal és vertek agyon botokkal egy malibui házban, Kaliforniában. Az áldozatok között volt Roman Polanski állapotos felesége, a 26 éves Sharon Tate színésznő is. Paulót annyira megmérgezték már a természetfölötti dolgokról szóló olvasmányai és a szertartások, hogy az olyasfajta szörnyűségek sem tudták megingatni hitében, mint a Manson-banda tömeggyilkossága. Sharon Tate gyilkosát „a valaha a földön élt leggonoszabb és legsátánibb alaknak” bélyegezték, és az esküdtszék halálra ítélte, mely ítéletet később életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak Amikor Paulo értesült erről a lapokból, a következőket jegyezte föl a naplójába:

A harc fegyverei ma a lehető legkülönösebbek. Drog, vallás, divat… Ez olyasmi, ami ellen nem lehet harcba szállni. Ebből a szempontból tehát Charles Manson egy keresztre feszített mártír. Raul azelőtt, hogy megismerte társát, mit sem hallott Crowleyról, sem a követői által használt kifejezésekről. Sejtelme sem volt róla, hogy mi az Astrum Argentum, az O. T. O. vagy a Liber Oz. Ő a repülő csészealjakról szóló irodalmat olvasta szívesen, de leginkább és mindenekfölött mindig is a zene érdekelte, még pontosabban a rock and roll. Ezt a zenei műfajt Paulo csak felületesen ismerte, tetszett neki Elvis Presley, hallott a híresebb rockegyüttesekről, de semmi több. A bahiai fitalember rock iránti szenvedélye oda vezetett, hogy háromszor kellett megismételnie a salvadori Sao Bento Középiskola második osztályát, tizennyolc évesen pedig, az Os Panteras (A párducok) együttesének vezetőjeként vidéki fellépések során ért el némi sikert. Leendő apósa − egy református lelkész − kérésére azonban otthagyta az ígéretes zenei pályát, és folytatta tanulmányait. Kiegészítő tanfolyamon behozta addigi lemaradását, és amikor felvételizett a jogi karra, egyike volt a legjobban felkészült jelentkezőknek „Csak meg akartam mutatni az embereknek, a családomnak, hogy milyen könnyű tanulni, azután pedig sikeresen vizsgát tenni − mesélte Raul évekkel később −, mert ennek az egésznek az én számomra nem volt semmiféle jelentősége.” Házassága első hónapjaiban hegedűleckék és angolórák adásával tartotta fenn a közös háztartást. Az angolt nemcsak Edith származása miatt és kedvéért tanulta meg könnyedén. Brazília első olajlelő helyeit a 30-as évek végén fedezték fel Salvador Lobato kerületében, és a bahiai fővárost ellepték az olajmezőkön dolgozó északamerikai technikusok, geológusok és mérnökök. Tömeges jelenlétük olyan megszokottá vált, hogy az bizonyos társadalmi rétegekben elősegítette az angol nyelv elterjedését. Ám még mielőtt házasságkötésének harmadik hónapját ünnepelhette volna, Raul kísértésbe esett. 1967 októberében Salvadorba érkezett Jerry Adriani, az énekes, akit az előkelő Clube Bahiano de Ténis (Bahiai Teniszklub) szerződtetetett egy show erejéig, ahol fellépett még a Bossa Nova múzsája, Nara Leao és a humorista Chico Anysio is. A nemzeti sztárrá kikiáltott énekest a vájtfülűbb hallgatók elviselhetetlennek találták, de a tinédzserek körében mindig óriási sikere volt. Az előadás napján a klub egyik alkalmazottja azzal a hírrel kereste fel az énekest a szállodában, hogy a fellépését lemondják, méghozzá egy elképesztő okra hivatkozva: − Az ön által szerződtetett zenekarban több fekete zenész van, márpedig néger nem léphet be a Clube Bahianóba. Az énekes nem hitt a fülének. Bár 1951 óta érvényben volt az Afonso Arinos-féle törvény, amely a faji megkülönböztetést bűncselekménynek minősíti, „fekete nem léphette át a Clube Bahiano küszöbét, még a konyhán keresztül sem”, ahogy évekkel később a másik híres bahiai, Caetano Veloso Tradiqáo (Hagyomány) című dala hirdette vádlón. Az előítélet kegyetlen vonásait külön kiemelte, hogy a klub Bahiában, abban az államban működött, amelyben a lakosság 70 százaléka fekete vagy félvér volt. A show menedzsere ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, inkább másik együttes után nézett. Az első zenekar, amelyik az eszébe jutott, a nemrég feloszlott Raul Seixas-féle Os Panteras (A párducok) volt. Amúgy az együttes fennállásának utolsó hónapjaiban The Panthersre változtatta a nevét. Otthon Seixas aludt egyet az ajánlatra, azután fellelkesült a gondolattól, hogy feltámaszthatja régi zenekarát. Végigjárta a várost, és sorra felkereste a banda régi tagjait, a basszusgitáros Mariano Lanát, a gitáros Perinho Albuquerquét és a dobost, Antonio Carlos Castrot, más néven Carlebát, akik valemennyien fehérek voltak. A beugrás remekül sikerült, és a zenészek hatalmas tapstól kísérve vonultak le a klub színpadáról. Az előadás végén Nara Leao odasúgta Jerry Adrianinak: − Remekül kísért téged ez a banda. Miért nem őket hívod kísérőzenekarnak? Raul még aznap este értesült az énekes felkéréséről, hogy az együttes tartson vele a következő héten kezdődő észak- és északkelet-brazíliai turnéján. Rault felvillanyozta az ötlet. Egy olyan, Brazília-szerte ismert művésszel turnézni, mint Jerry Adriani, akkora lehetőség volt, amekkorát a sors nem kínál föl kétszer egy ember életében. Raul azonban azt is tudta, hogy az ajánlat elfogadásával veszélybe sodorná a házasságát Edithtel, és ez túlságosan nagy ár lett volna. Úgyhogy sajnálkozva bár, de elutasította a felkérést: − Igazán nagy megtiszteltetés lenne önnel turnézni, de ha most elmegyek, akkor a házasságomnak vége. Jerry Adriano azonban, akinek tényleg tetszett az újonnan megismert együttes, tovább erőltette

a dolgot: − Ha csak ez a baj, tekintse elintézettnek: feleségét a produkció a vendégének tekinti, hozza el bátran magával a turnéra. A zenekar ismét nevet változtatott, és ezután Raulzito e os Panteras néven adott koncerteket Brazília-szerte. Amellett, hogy a körút egyfajta szórakoztató és szokatlan mézeshetekkel ajándékozta meg a házaspárt, olyan sikereket is hozott, hogy a végén Jerry Adriani meggyőzte Rault és zenésztársait, hogy költözzenek Rióba, és legyenek profi muzsikusok. 1968 elején már mind a Copacabanán laktak, készen egy olyan kalandra, amelynek semmiképp sem lehetett jó vége. Az Odeonnál ugyan készítettek egy lemezt Raulzito e os Panteras címmel, de az együttes tagjainak rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie, és a elkövetkezendő két évben mindössze egyetlen megbízásuk akadt: Adriani egyik show-műsorán léptek föl kísérőzenekarként. Voltak olyan időszakok, amikor Raulnak az apjától kellett kölcsönkérnie, hogy kifizethesse a ház bérét, ahol Edithtel és a banda tagjaival lakott. Mindannyiukra nézve nagy csapás volt, amikor pénzügyi nehézségeik miatt vissza kellett térniük Bahiába; ez leginkább Rault, az együttes vezetőjét sújtotta le, de nem volt más választásuk. Kényszeredetten visszatért az angoltanításhoz, és már szinte lemondott minden zenei karrierről, amikor a CBS igazgatója, Evandro Ribeiro azzal az ajánlattal kereste meg, hogy térjen vissza dolgozni Rióba − de nem mint együttesvezető, hanem mint a cég zenei részlegének felvételvezetője. A CBS-nek Jerry Adriani ajánlotta Rault, mert szerette volna visszahozni barátját a Rio de Janeiro-So Paulo tengelybe, a brazil zenei élet központjába. Raul egy pillanatig sem habozott. Megkérte Edithet, hogy minden holmijukat szállítassa Rióba, és pár nap múlva, már hivatalnokként, öltönyben és nyakkendőben jelent meg a CBS irodaházában, Rio de Janeiro poros történelmi városközpontjában. Hónapokon belül ő lett a hírességek − ideértve magát Adrianit is − lemezeinek gyártásvezetője. Azon a bizonyos május végi napon, 1972-ben, Raul nemcsak azért gyalogolt hét háztömbnyit − ennyi választotta el a CBS irodaépületét az A Pomba szerkesztőségétől −, hogy dicshimnuszokat zengjen a nem létező Augusto Figueiredo földönkívüliekről szóló beszámolóiról. Aktatáskájában ott lapult egy cikke a repülő csészealjakról, és azt szerette volna tudni, hogy a szerkesztőség elég érdekesnek találja-e ahhoz, hogy leközölje. Paulo udvariasan fogadta, biztosította róla, hogy lehozza a cikket − mert éppen ez volt, ami a szerkesztőségnek hiányzott, a külső munkatársak −, és nem minden hátsó szándék nélkül beszélgetést kezdeményezett az ufókról és az életről az idegen bolygókon. A CBS nevének említése ugyanis kellemes, anyagi természetű gondolatokat ébresztett benne: ha már a folyóirat olvasótáborába tartozik egy multinacionális cég gyártásvezetője, akkor ez a fickó akár lemezreklámokat is hozhatna az A Pombának a cégtől. A rövid beszélgetés azzal végződött, hogy Raul másnap estére vacsorára hívta Paulót az otthonába. Abban az időben a leendő író még nem függött a Ji Csingtől, a híres kínai orákulumkönyvtől a döntéseiben, hogy mit csináljon, de semmit sem tett anélkül, hogy meg ne beszélte volna fogadott családjával, azaz Gisával és segítőtársával, Stella Paulával. Még egy ilyen banális ügyet is, hogy elfogadjon-e vagy ne egy vacsorameghívást, szavazásra bocsátott kis közösségükben. Erre az esetre így emlékezett később: − Komoly ideológiai vitát folytattunk abban a kis hippiközösségben arról, hogy elmenjünk-e vagy ne Raul házába egy koccintásra. Paulo világosan látta, hogy ufók iránti rajongáson kívül semmi közös vonásuk nincs Raullal, viszont szeme előtt a CBS esetleges reklámjai lebegtek, és az, hogy a vacsora hozhat valamit a konyhára; ezért arra szavazott, hogy fogadják el a meghívást. Gisa elkísérte, a kérdés ellen szavazó Stella Paula pedig nem érezte kötelességének, hogy velük tartson. Amikor csütörtök este Gisával elindult a vacsorára, betért egy üzletbe, és megvette Johann Sebastian Bach Prelúdiumok orgonára című lemezét. A buszt − amely a Flamengótól Allah kertjéig vitte őket, ami egy kis, de elegáns városrész Ipanema és Leblon között, Rio déli részén, ahol Raul lakott − félúton razzia címén feltartóztatta a rendőrség. A diktatúra „átfésülős” módszerei 1968 decemberétől kezdve egyre durvultak, és a hasonló esetek szinte mindennapos rutinná váltak a nagyvárosokban élő brazilok életében. Gisa azonban, amikor látta, hogy a rendőrök mindenkit igazoltatnak a buszon, úgy találta, hogy ez rossz előjel, egy intés, és félő volt, hogy azonnal leszáll. De Paulo ragaszkodott a döntésükhöz, és a megbeszélés szerint este nyolckor csöngettek Rauléknál. A vendégség úgy három órát tartott. Amint kiléptek a házból, Paulo megállt az első bódénál, és a pultra hajolva lejegyezte benyomásait a Bach-lemez borítójára. A vacsora minden részletét leírta, hogy később el ne felejtse, miközben vendéglátójukat nem túl barátságosan egyszerűen „a pofának” titulálta. A lemezborító

minden fehér felületét teleírta apró, szinte olvashatatlan betűivel: A felesége, Edith nyitott ajtót, egy kislánnyal az oldalán, aki legfeljebb ha hároméves lehet. Minden nagyon mutatós, minden pontosan a helyén van. Sós süteménnyel kínáltak, meg különféle falatkákkal. Évek óta nem vacsoráztam olyan embereknél, akiknél sós sütemények és falatkák járják. Sós sütemény, kész röhej! Azután megjelent a pofa: − Kérnek egy whiskyt? Még jó, hogy kérünk whiskyt! A gazdagok itala. Ahogy véget ért a vacsora, Gisa meg én már tűkön ültünk, alig vártuk, hogy mehessünk. De Raul azt mondta: − Szeretném bemutatni maguknak néhány saját szerzeményemet. A kurva életbe, most még zenét is kell hallgatnunk? Csakhogy nekem muszáj megszereznem a hirdetéseket az újságba. Bementünk a cselédszobába, a pofa fölragadott egy hegedűt, s csodálatos zenét játszott. Végül hozzám fordult: − Maga írta azt a cikket a repülő csészealjakról, ugye? Az a tervem, hogy visszatérek az énekléshez. Nem volna kedve hozzá, hogy dalszövegeket írjon nekem? Elgondolkodtam: hogy dalszöveget írjak? Képzeld el, mondtam magamban, amint szövegeket írsz ennek a pitiáner alaknak, aki még életében nem drogozott! A szájában nem volt még egy marihuánás cigaretta. De még közönséges cigaretta sem. Már éppen indulófélben voltunk, és én még csak meg sem említettem a reklámot. Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem: − Mi leközöljük a cikkét, maga viszont nem hozna esetleg egy hirdetést a CBS-től az újságnak? Képzelhetik a meglepetésemet, amikor azt felelte, hogy épp aznap mondott fel a CBSnél: − A Philipshez megyek, és követem régi álmomat. Nem gyártásvezetőnek születtem, én énekes akarok lenni. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy én vagyok a pitiáner, a pofa meg minden tiszteletet megérdemel. Ez képes otthagyni az állását, ami mindent biztosít számára: a kislányát, a feleségét, a bejárónőjét, a kis családot meg a sós süteményt! Amikor eljöttünk, le voltam nyűgözve a pofától. 1972. május 25. A Gisa által jelzett rossz előérzetek nem voltak teljesen alaptalanok, mert az évet ugyan elvétette, a napot azonban nem. Paulo egyik álmának − nevezetesen a hírnévnek − a beteljesüléséhez vezető első lépést ugyanis május 25-én tette meg, és ugyanez a nap később egy másik sorsfordító dátum, igazi vízválasztó lett a leendő író életében. Ez utóbbit maga a sors választotta, hogy sort kerítsen az Ördöggel való találkozására, amire már nagyon készült akkoriban is, amikor Raul Seixasszal megismerkedett. Marcelo Ramos Motta irányítása alatt lassan valódi tanítványnak érezte magát a Bestia falanszterében. Elhatározta, hogy csatlakozik a John Lennontól Charles Mansonig mindenkit legyűrő gonosz erőihez, és alávetette magát annak a folyamatnak, ami ahhoz kellett, hogy próbaidősként − ez volt a szekta hierarchiájának legalsó foka − az O. T. O. tagjai közé sorolja. Szerencséjére patrónusa nem Motta lett, hanem a szervezet egy másik militáns tagja, amúgy a Petrobras egyik magas hivatalt viselő munkatársa, bizonyos Euclydes Lacerda de Almeida, akinek a szektabeli neve Zarathusztra vagy röviden Z. fráter volt. A Rio állambeli Paraíba do Sul-ban lakott, 150 kilométerre Rio de Janeirótól. „Kaptam egy szokás szerint modortalan levelet Marcelótól − írta Paulo Z. fráternak, amikor jelöltségének hírét vette. − Megtiltotta, hogy közvetlenül kapcsolatba lépjek vele. Csak magán keresztül tehetem.” A brutális, minden alárendeltjébe belerúgó Marcelo Motta helyett igazi megkönnyebbülés volt egy olyan vezető, mint Euclydes. XI. Parsifalnak (ahogyan Motta fennhéjázón önmagát nevezte) az O. T. O. harcosaihoz írt leveleiből vett részletek is azt bizonyítják, hogy Paulo visszafogott volt, amikor csupán modortalannak nevezte a sátánimádók főnökét: (…) Jobban tenné, ha nem írna nekem többet. Ha mégis, küldjön felbélyegzett válaszborítékot, különben semmiféle választ nem kap.

(…) Maga majom, ítélje meg egyedül a gerincesek rendjében elfoglalt helyét. (…) Ha az uraság képtelen a két hátsó lábára állni, hogy a saját erejéből találja meg az Utat, akkor vonítson tovább, mint a kutya, mint ahogy az is. (…)Az úr nem egyéb, mint egy darab szar a majom seggében. (…) Ha legkedvesebb gyereke, vagy éppen maga, váratlanul halálos betegségbe esne, és csak egy drága műtéttel volna megmenthető, maga pedig csak az O. T. O pénzére számíthatna, akkor hagyja meghalni a gyereket vagy haljon meg maga. De a pénzhez nem nyúlhat. (…)Maga még semmit sem látott. Várja meg amíg a neve az O. T. O. tagjaként válik ismertté. Akkor majd a hadsereg titkosszolgálata, a CIA, a Shin-Beth {az izraeli katonai titkosszolgálat}, az oroszok, a kínaiak és számtalan hitehagyott, álszent római pap azonnal megpróbál kapcsolatba lépni magával. Paulo neve legalább két alkalommal feltűnik XI. Parsifal Euclydesszel folytatott levelezésében. Az első említésből arra lehet következtetni, hogy Paulo megpróbált közbenjárni a Sao Pauló-i Editora Tresnél, hogy kiadják Crowley Motta által portugálra fordított könyvét, a The Equinox of the Gods-t (Az istenek napéjegyenlősége): (…) Közvetlen kapcsolatba léptem a Editora Tresszel, a maga riói tanítványán keresztül, és hamarosan meglátjuk, hogy mi ez a história Az istenek napéjegyenlőségének kiadásával. Paulo Coelho, fiatal, lelkes és fantaszta, még korai lenne arra számítanunk, hogy ez a cég valóban kiadja a könyvet. Másodszor Motta letolja Euclydest, hogy túl korán és túl sok mindent árult el az újoncnak XI. Parsifal hatalmáról. (…) Paulo Coelho azt állította, hogy maga azt mondta, hogy én lerombolom a brazil szabadkőművességet. Maga túl sokat beszél. Még akkor is, ha ez igaz volna, Paulo Coelho mágikus képességei még nem érték el azt a szintet, hogy megértse, hogyan működnek ezek a dolgok, és teljesen összezavarodik. Ebben az időszakban Paulo már túl volt első saját sátánidéző kísérletein. Hónapokkal azelőtt, hogy Mottát és az O. T. O.-t megismerte, végeláthatatlan öngyötrő krízisei egyikén siránkozásban tört ki. Sok mentsége volt ugyan, de jobban megnézve, az igazság mégiscsak az volt, hogy hamarosan betölti életének 25. évét, és még mindig csak egy senki, annak a leghalványabb reménye nélkül, hogy egy napon majd híres író válik belőle. Helyzetéből úgy tűnt, nincs kiút, és olyan elkeseredés fogta el, hogy ezúttal nem Szűz Máriához vagy a makulátlan Szent Józsefhez esdekelt, mint addig, hanem úgy döntött, hogy a Sötétség Fejedelmével fog szót érteni. Ha ő megadja neki mindazokat a képességeket, amelyek az álma megvalósításához szükségesek, akkor cserébe felajánlja a lelkét az Ördögnek. „Felvilágosult emberként és a világot mozgató, a Kozmoszt és az emberiséget irányító filozófiai alapelvek ismeretében − hencegett naplójában −, tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy az Ördög nem egyenlő a Gonosszal, csupán az emberiséget egyensúlyban tartó egyik ellenpólusról van szó.” Vörös (a szóban forgó természetfeletti lény színe) tintát használt a szerződés megfogalmazásához, amely egy az Ördöghöz intézett levél formájában született meg. Rögtön az első sorokból kiderül, hogy ő határozza meg a feltételeket, közvetítők bevonása nélkül. Tudom, hogy már réges-rég ezt akarod. Éreztem, hogy bezárod körülöttem a kört, és jól tudom, hogy Te erősebb vagy nálam. Neked sokkal pontosabb, hogy megvedd a lelkemet, mint nekem az, hogy eladjam. De azt mindenképpen tudnom kell, hogy mennyit vagy hajlandó fizetni érte. Addig is, mától, azaz 1971. november 11-től november 18-ig várom a válaszodat. Közvetlenül fordultam Hozzád, Másik Pólus Fejedelme. Hogy az üzletkötésnek megadja a rituális ünnepélyességet, a vázából kihúzott egy szál virágot, az asztal lapján szétmorzsolta, miközben földöntúli próbát javasolt az ördögnek:

Lemészárolom ezt a sárga virágot, és megeszem. Ettől a pillanattól fogva hét napon át megteszek mindent, amire csak kedvem kerekedik, és minden vágyam beteljesül majd, mert mindezt Te fogod biztosítani számomra. Ha elégedett leszek a kísérlettel, akkor átadom Neked a lelkem. Ha valami rítus szükségeltetik hozzá, hát annak is alávetem magam. Jóhiszeműségének bizonyítékaképpen Paulo ígéretet tett az Ördögnek, hogy a próbatétel ideje alatt meghozza azt az áldozatot, hogy nem imádkozik, és nem ejti ki az egyház szentjeinek a nevét. Azt azonban mindenképpen tisztázni akarta, hogy ez csak egy próbatétel, és nem az örökkévalóságra szóló szerződés. „A visszalépés jogát fenntartom − rótta továbbra is vörös tintával a sorokat −, és csak annyit fűznék még hozzá, hogy erre a lépésre csak jelenlegi helyzetem mélységes és teljes kilátástalansága késztet.” Az ajánlatot egy óráig sem tartotta. Becsukta a füzetet, lement a partra, elszívott egy cigarettát, majd ezek után saját őrültségétől holtra sápadtan, megrettenve tért vissza. Ismét kinyitotta a füzetet, és egész oldalt betöltő nagy betűkkel beleírta: SZERZŐDÉS FELBONTVA! LEGYŐZTEM A KÍSÉRTÉST! Paulo azzal a biztos tudattal zárta le életének ezt az epizódját, hogy megtévesztette az Ördögöt, de saját agyafúrtságába vetett hitét azért nem vesztette el. Bár a kettejük találkozója nem jött létre, Paulo makacsul kitartott amellett, hogy a Gonosz szellemét idézze fel az A Pombába írt cikkeiben, riportjaiban, majd egy újabb vállalkozásában, az újság illusztrálására szolgáló képregénysorozatában is, amelyben a túlvilág szereplőit ő találta ki, de Gisa rajzai keltették életre. Az új képregényt, A Vámpír követőit, amely egy békeszerető magányos vámpírocska kalandjait mesélte el, annyira jól fogadták, hogy a fellelkesült Gisa beküldte munkáit a képregényterjesztéssel foglalkozó hatalmas amerikai kiadóvállalatnak, a King Featuresnek, de az még csak válaszra sem méltatta. A párnak ennek ellenére sikerült elhelyeznie néhány képből álló képregényét a két legnagyobb Riói újságban, az O Jornalban és a Jornal do Brasilban. Ez utóbbiban Gisa és Paulo a vasárnaponként megjelenő lap gyermekeknek szánt mellékletében külön sorozatot indított a kis vámpír kalandjairól. A páros Curingáo személyében elsöprően népszerű figurát teremtett, amely a sportfogadások szórólapjain is megjelent. Időről időre még az olyannyira ünnepelt Pasquim, a riói értelmiség félhivatalos orgánuma is lehozott részleteket kettejük képregényéből. Az A Pomba reklámbevételek nélkül két évig tartotta magát − ez alatt az idő alatt húszezer példányt adtak el belőle, ami kivételszámba ment az ellenkultúra szűk piacán −, 1972 második felében azonban már súlyos adósságok alatt nyögött, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy a 2001 is eladósodik. Amikor a kiadó, Eduardo Prado bejelentette, hogy a két újság megszüntetését fontolgatja, Paulo és Gisa a Tribuna da Imprensánal talált munkát, ahol egy egész oldalt kaptak a szombati számban, és a rovatnak ugyanaz volt a címe, mint az összesen két számot megélt lapjuknak: 2001. A változás közelebb hozta őket ahhoz, hogy tevékenységük felszínre bukkanjon végre a repülő csészealjak, elfek és boszorkányok szűkös alvilágából, és szélesebb körű publicitást kapjon. Bár Rio többi nagy napilapjával összevetve a Tribuna da Imprensa viszonylag szerény példányszámmal dicsekedhetett, de harcos kiállása miatt köztiszteletnek örvendő újság volt. 1949-ben az újságíró Carlos Lacerda alapította, hogy harcba szálljon a leendő elnök, Getúlio Vargas (1951-1954) eszméivel, párthíveivel és kormányzatával. Most, 1972-ben, amikor a lap Hélio Fernandes irányítása alatt jelent meg, a katonai cenzúra kedvelt célpontjának számított. Paulo és Gisa érkezése a Lapához közeli Lavradio utcában álló régi épületbe éppen arra az időszakra esett, amikor a diktatúra elnyomó gépezete egész addigi történetének legnagyobb fordulatszámával működött, és ez meglátszott az újság mindennapjain is. Akkor már három éve tartott, hogy a Tribuna szerkesztőségét minden éjjel felkeresték az I. sz. hadtest tisztjei, akik az összes cikket végigolvasták, majd eldöntötték, hogy mi jelenhet meg, és mi nem a másnapi számban. Hélio Fernandes elmondása szerint ez idő tájt a szerkesztőség napi munkájának ötödrésze a szemétben landolt. Ő maga eleven például szolgált arra nézve, hogy mi történik a rezsim erőszakszervezeteinek áldozataival, mert 1964 óta nem kevesebb mint huszonhétszer tartóztatták le, és ebből két alkalommal került magánzárkába. Ám mert a

katonaság édeskeveset törődött a természetfölötti meg hermetikus témákkal, Paulo és Gisa oldala a Tribunában nem forgott veszélyben. Az újság biztosította ismertség mindenesetre fellelkesítette a jövendő írót, és egy nap a Petrobras reklámosztályán bemutatta egy Gisa és maga készítette reklámfüzet tervét azzal a javaslattal, hogy az állam összes benzinkútjánál szóróanyagként lehetne terjeszteni. Az őket fogadó alkalmazottnak eleve megtetszett az ötlet, de Paulo amellett, hogy mindenképpen biztosítani akarta a terv sikerét, még tisztességes szándékát is igyekezett bizonyítani: − A Petrobras nem kockáztat semmit, mert egy hónapig akár ingyen is dolgozhatunk. A hivatalnok felkapta a fejét: − Ingyen? Már bocsásson meg, de maga nagyon amatőr. Itt senki sem csinál ingyen semmit. Menjen, folytassa a munkáját, és ha majd profi lesz, akkor hozza el ismét a tervét. Augusztusban, amikor Paulo még mindig lógatta az orrát az elutasítás miatt, anyja és nagyanyja azt kérte tőle, hogy kísérje el őket egy háromhetes európai útra. Miután nyakig ült az újságírói munkában, kis ideig habozott, de hát az embernek nem mindennap ajánlanak európai utazást teljes költségfedezettel. Amellett előre is megírhatja az oldalt a Tribunában és a képregényeket is megszerkesztheti, hogy azután Gisa megrajzolhassa őket a távollétében − mert az anyai meghívás a barátnőre nem vonatkozott. Az út huszonegy napja alatt Paulónak elege lett a múzeum-, rom- és katedrálislátogatásból. A program a dél-franciaországi Nice-ben kezdődött, és Párizsban ért véget, de eközben meglátogatták Milánót, Amszterdamot és Londont. Azt a két-három alkalmat leszámítva, amikor az anyai felügyelet alól meglépve hasist szívott Amszterdamban, a kirándulás legalább arra jó volt, hogy megakadályozza a mindennapos kábítószerfogyasztásban. Miután egészen hozzászokott anyja rigorózus módszerességéhez, igen feldühödött, amikor hazatértekor a lakásban mindent a feje tetején állva talált, és megtudta, hogy Gisa legalább egy szám anyagát nem adta le időben a Tribuna számára: A lakás egy kupleráj, ami mérhetetlenül ingerel. Még ki sincs söpörve. A villanyszámla nincs kifizetve, és a lakásbérlet sem. A Tribuna anyaga nincs leadva, ami tökéletes felelőtlenség. Annyira felbőszültem, hogy már írni sem tudok. De nem csak rossz hírek fogadták Brazíliában. Távollétében egy csábító ajánlatot hozott a posta. Glória Albues a Mato Grossó-i Oktatási Minisztériumból végre írásba foglalta kettejük tervét, amit a hölgy egy riói látogatása során javasoltak. Nevezetesen azt, hogy kéthavonta három héten át nyilvános tanfolyamokat tartson tanároknak és diákoknak „Színház és oktatás” címmel Mato Grosso állam három városában: Campo Grandéban, Trés Lagoasban (ma Mato Grosso do Sul, ami akkoriban még nem volt önálló közigazgatási egység) és Cuiabában. A fizetés csábító volt − 1500 cruzeiro havonta, ami 2008-as értékén számítva 560 reált ért −, pontosan annyi, mint amennyit A Pomba és a 2001 szerkesztésével együtt keresett. Emellett azonban volt még egy különös oka is annak, hogy Paulo a kellemes Rio de Janeirót Mato Grosso barátságtalan városaival cserélje föl. Mikor a tanfolyamot eltervezték, Paulo még nem állt kapcsolatban az O. T. O.− val, de most Crowley tanainak hirdetőjeként fény gyúlt a fejében: miért ne változtathatná a tanfolyamot a fekete mágia gyakorlásának laboratóriumává?

15. Paulo Coelho nem létezik többé. Most ő az Örök Világosság (vagy Staars), mert ezt a mágikus nevet választotta a sátánimádáshoz Paulo egyedül vagy éppen Gisa társaságában, aki kísérője volt a sátánizmushoz vezető útján, kipróbált néhány mágikusnak nevezett gyakorlatot és praktikát. Az egyik, amit gyakran űzött, abban állt, hogy a kertben leszakította egy Sansevieria trijasciata, közismertebb nevén tigrislevél vagy anyósnyelv kemény húsú, hegyes levelét. Ha ezt a nyilvánosság előtt művelte volna az újonc, akkor alighanem köznevetség tárgyává tette volna magát, mert rögtön ezután tíz lépést kellett megtennie előre, úgy markolva a levelet, mint egy kardot, majd előbb nyugat, azután a többi égtáj felé kellett fordulnia, és miközben külön-külön feléjük mutatott „fegyverével”, teli tüdőből a következőket

ordította: − Az erő nyugaton van! Ezután minden egyes, bal kéz felé végrehajtott negyedfordulatnál égre fordult tekintettel üvöltötte: − A bölcsesség délen van! A védelem keleten van! A győzelem északon van! Utána a tigrislevelet bevitte a házba, ott tizenegy darabra vágta − a thelemita elmélet szerint a tizenegy mágikus szám − egy olyan bicskával vagy késsel, amelyet előbb a földbe szúrt, majd tűzön izzított, végül lemosott tengervízzel. Ezt követően egy fazékban vizet forralt, addig pedig Mars szimbólumát rakta ki az asztalon a tizenegy levéldarabból, vagyis egy kört, tetején kis nyíllal, ami a férfi nemet is reprezentálja. Végül a leveleket öszekeverte két szál sárgarózsa szirmaival, és az egészet forró vízbe szórta. A szertartást úgy kellett időzíteni, hogy a sűrű és nyálkás főzet pontban éjjel tizenegyre készüljön el, ami a Liber Oz szerint a Nap órája. Ekkor beleöntötte a fürdővízbe, ahol sűrű alámerülések közepette pontosan éjfélig, azaz Vénusz órájáig kellett tartózkodnia. Miután végigcsinálta a szertartást, és megszáradt, Paulo egy szál gyertya fényénél írta tovább naplóját: Tudom, hogy ez a szertartás meglehetősen együgyűnek tetszik. Mindent összevetve két órán át tartott. De mondhatom, hogy az idő nagy részében egy másik dimenzióval voltam kapcsolatban, ahol a dolgok a Törvényben (Másodrendű okok) kapcsolódnak egybe. Érzem az egész mechanizmust, de még nem értem egészen. És értelmezni sem igen tudom. Azt érzem mindössze, hogy az intuíció annyira az értelem közelében működik, hogy a két szféra szinte összeér. Valami azt súgja nekem, hogy az Ördög valóban létezik. A másik gyakran ismételt szertartása „A Kisebb Ötszög Rituáléja” volt. A mágia a következőképpen zajlott: fehér lepedőt terített a földre, amire egy zöld ötágú csillagot festett. A csillagot kénbe mártott zsinegből formált körrel vette körül, és ezzel rajzolta meg Mars szimbólumát is. Minden villanyt eloltott, és csak egyetlen, a mennyezetről lelógatott lámpa világított egyenest az ötszögre, és fényoszlopot formált vele. Paulo karddal a kezében, anyaszült meztelenül dél felé fordult, belépett a lepedő közepébe, megcsinálta a „sárkány ászanát”, ami egy jógapozíció guggolóhelyzetben, és békaugrások közepette fennhangon fohászkodott az Ördöghöz. Egyik alkalommal szokatlan módon ért véget a szertartás, amiről a napló is tanúskodik: Az első fél óra után személyes gondjaim komolyan zavarni kezdték az összpontosítást, és emiatt rengeteg energiám ment kárba. A „sárkány ászaná”-ról átváltottam az íbiszre, azaz testemet rázkódtatva guggoltam tovább a kör közepén. Ez szexuálisan fölizgatott, és végül önkielégítéssel fejeztem be a gyakorlatot, végig a fényoszlopra koncentrálva anélkül, hogy nőre gondoltam volna. Több kilövetéssel az oszlop teteje felé élveztem él, és az az ézésem támadt, hogy ez volt a felszentelésem. Természetesen erős bűntudatot éreztem a maszturbálás közben, de ez rögtön megszűnt, olyan eksztatikus állapotba kerültem. Paulo éppen az ördögidézésnek ennél a körvonalazatlan szakaszánál tartott, amikor első Mato Grosso-beli előadás-sorozatára készült. Minden kötelességét letudta azzal, hogy megírta a szövegeket és forgatókönyveket a Tribunának és a többi újságnak, ahová még bedolgozott, és gépbe írta a tanfolyam programját, amelyben egy laikus nem talált volna semmi mágikus vagy ördögi utalást. „Szándékosan folyamodtam ehhez a trükkhöz, hogy senki se érthesse − vallotta be évekkel később −, mert tudtam, hogy a lehető legnagyobb felelőtlenséget követem el azzal, hogy a mágia technikáját és rituáléját alkalmazom akkor, amikor tanároknak és kamaszoknak adok órákat. Ott álltam előttük, és feketemágiát űztem: azok a szerencsétlenek pedig, ártatlan tudatlanságukban, nem is sejtették, hogy mágikus kísérleteimhez használom fel őket.” Az elutazás előtt Paulo Zarathusztra fráter engedélyét kérte, hogy a tanfolyamon alkalmazhassa Hermész Triszmegisztosz Smaragdtábláját, amely a Crowleyéhez hasonlatosan megalomán tizenhárom parancsolatot tartalmaz afféle ígéretekkel, mint hogy „A saját erődből lesz tied a világ dicsősége”, „Minden sötétség menekül előled” vagy „A te erőd az összes erő fölött győzedelmeskedik”. A Mato Grossó-iak nem is sejtették, hogy egy sátánista szekta kísérleteinél

lesznek tengerimalacok, és tárt karokkal fogadták Paulót. A helyi sajtó minden egyes városban üdvözölte érkezését, az egekig magasztalta, és fantáziával színezte ki érdemeit. Nagyságát az újságírók a brazil drámaírás két csillagáéhoz, Plínio Marcoséhoz és Nelson Rodrigueséhez hasonlították, a Campo Grande-i Diário da Serra pedig üdvözölte a kormányzatot, hogy egy olyan tanfolyamot hozott Mato Grossóba, amely „hatalmas sikert aratott mindenütt, ahol eddig megtartották, Rio de Janeirótól kezdve a Pará állambeli Belém-en át Brazíliavárosig”. A Trés Lagoas-i Jornal do Povo az összes többin túltett elragadtatásában: És végre Trés Lagoasra is sor került. Alkalmunk nyílt valahára, hogy személyesen halljuk nemzetünk színházi életének egyik legkiemelkedőbb alakját: Paulo Coelhót. Első pillantásra a külseje semmit nem árul el róla. De Paulo nagy ember! Benne testesül meg a konkretizmus, ahol minden szilárd, ép struktúrájú és a növekedés felé halad. Olyan a személyisége, hogy csak adni tud. Az olyan személyiség mint ő, nem tud nem adni, mert minden percben sarkallja valami, és a hatalmas erőket szabadít fel benne, hogy másokba plántálja tudását. Nem akarunk a túlzás hibájába esni, de jelképesen bátran hasonlíthatjuk őt Krisztushoz, aki szintén teremtő szándékkal járt közöttünk. Az aracajui bohózat óta, amikor Paulo ellopta Carlos Heitor Cony cikkét, nem részesítették még ennyi ünneplésben. Mivel főállású misszionáriusnak tekintette magát, minden idejét arra áldozta, hogy minél alaposabban kiművelje magát a miszticizmusban, és nemigen nézte, hogy milyen eszközt használ, hogy eljusson ebbe a rejtélyes világba. Trés Lagoasban „egy tibeti ember közbenjárásával, aki valamiféle küldetéssel érkezett oda”, meglátogatta a természettel harmonizáló életet propagáló Sociedade Brasileira de Eubiose székházát és a Grandé Ordem do Brasil szabadkőműves páholyt. Amikor megtudta, hogy a város szélétől nem messze egy civilizálatlan indián közösség él, azonnal felkereste, hogy a bennszülött varázslásról gyűjtsön adatokat. Mikor háromheti munka után lezárta bőröndjeit a Campo Grande-i szállodában, elkészítette kísérletének első mérlegét: A Smaragdtáblával való munka eleinte nagy csalódás volt. Senki sem értette pontosan, hogyan is működik (még én sem, hiába tettem annyi tudatos és ösztönös próbát a befogadására). Akárhogy is azonban, a magot elültettem a hallgatók fejében, és néhányuk gondolkodásmódja meg is változott, másképp látják már a világot. Az egyik diáklány transzba esett az órámon. A többség erős ellenállást tanúsított, és munkámnak csak a tanfolyam utolsó napján lett eredménye, amikor valamilyen módon sikerült a társaság érzelmi blokkjait feloldanom. Világos, hogy most kizárólag a drámai fejlődésről beszélek a Táblával kapcsolatban. Talán ha az utolsó napon tartott órák lettek volna az elsők, akkor érdekes eredményekre juthattam volna velük. Ja, még mielőtt elfelejteném: valmelyik nap kimentem a városba, hogy növényeket gyűjtsek (éppen elolvastam Paracelsust, és egy bizonyos szertartást akartam kipróbálni), és a Banco do Brasil helyi irodája előtt egy vadkenderfát láttam. Hihetetlen! Rióba visszatérvén Paulo megtudta egyik kollégájától a Tribunánál, hogy az O Globo szerkesztősége munkatársakat keres. Nagy volt a kísértés, hogy abba az újságba írjon, amelyik az „ország legnagyobb napilapjaiként hirdette magát, és végül valakinek a közbenjárására sikerült elérnie, hogy Iran Frejat − a Marinho család újságjának rettegett főszerkesztője − fogadja őt egy állásinterjú erejéig. Ha sikerülne elhelyezkednie ennél a lapnál, akkor igazán hatékony eszközt kapna a kezébe ahhoz, hogy az O. T. O. tanait hirdethesse. Zarathusztra fráternek írt leveleiben nemegyszer mellékelte azt az oldalt, amely övé volt a Tribunánál, de a szekta sohasem kért tőle semmit. Amikor megemlítette Raul Seixasnak, hogy mennyire izgatja az O Globónél kínálkozó álláslehetőség, a barátja igyekezett eltántorítani szándékától, és arról győzködte ismét, hogy legyen inkább az ő szerzőtársa: − Hagyd a fenébe. Ne kérj állást semmiféle újságnál, csináljunk inkább zenét. A TV Globo újraforgatja a Beto Rockefellert [nagy sikerű, új korszakot nyitó sorozat, amelyet az azóta megszűnt

TV Tupi vett a műsorára 1968-1969-ben], és engem kértek fel a kísérőzene megírására. Miért ne dolgozhatnánk együtt? Én írom a zenét, te a szöveget. Ameddig Paulo a fejét törte, a természetfölötti és a megélhetés kényszerűsége között ingadozva, Raul énekesi karrierje fölépítésén fáradozott, és kizárólag a zenének élt: lemezt adott ki, Sociedade da Gra-Ordem Kavernista címmel, amit majdhogynem titokban vettek föl a CBS-nél a felmondása előtti hetekben, attól fogva pedig a Rede Globo által szervezett Hetedik Nemzetközi Énekfesztiválon való föllépésére készült. Paulo esetében az, hogy elfogadja a társszerzőséget, azzal járt volna, hogy visszatér a költészethez, holott megesküdött, hogy soha többé nem ír verset. Abban a pillanatban az O Globónél kínálkozó álláslehetőség sokkal kézenfekvőbbnek tetszett, és amúgy is valami ilyesmire vágyott. A Frejattal megbeszélt interjúra pontosan érkezett az Irineu Marinho utcai épületbe, bemutatkozott a rovatvezetőnek − akit a lehető legrémesebb hangulatban talált −, és leült az iroda egyik sarkában, hogy ott várakozzon, ameddig nem szólítják. Mielőtt elindult volna otthonról, előrelátóan egy könyvet tett a táskájába, Keresztes Szent János verseskötetét, hogy elüsse vele az időt, ha várnia kell. Délután kettőig, amikor már egy óra telt el, Frejat még csak pillantására sem méltatta, pedig jó párszor elment előtte, utasításokat adva és papírokat osztogatva szét a szerkesztőség asztalain. Paulo felállt, kávét töltött magának az ott lévő termoszból, cigarettára gyújtott, és visszaült helyére. Amikor azonban az óra már hármat mutatott, elveszítette a türelmét. Kitépett néhány lapot a könyvéből, miszlikre szaggatta, egy fecnikupacot gyűjtött a markába, felállt, és az egészet Frejat asztalára szórta. A szokatlan gesztus meglepte az újságírót, és nevetésben tört ki: − Mi akar ez lenni, kisöreg? Megőrült? Paulo fojtott dühvel válaszolta: − Már két órája várakozom, ha nem vette volna észre. Csak azért csinálja ezt velem, mert munkát keresek? Ez azért neveletlenség! Frejat meglepő módon reagált: − Rendben van, bocsánatot kérek. Szóval az állásra volna szüksége? Akkor teszünk egy próbát: ha megcsinálja, magáé az állás. Már kezdheti is. Menjen el a Santa Casába, és számolja meg a halottakat. Halottakat? Igen, a napi kötelességeinek egyike éppen ez lenne: elmegy a Santa Casa de Misericórdiába és a két másik nagy riói kórházba, hogy begyűjtse az elhunytak listáját, akiknek a nevével kitöltik majd a másnapi szám halálozási rovatát. Hiába szerzett tapasztalatokat a Diário de Notíciasnál és a Tribunánél, az O Globónál zöldfülűként kezdhetett mindent elölről. Mint próbaidős gyakornok, ami a legszerényebb beosztás, a napi munkaideje hét óra volt, heti egy szabadnappal, és ráadásul csak 1200 cruzeirót keresett havonta − ami körülbelül 700 reálnak felel meg 2008-as árfolyamon. Az első hetek, mint mondta, a „csendélet” tanulmányozásával, azaz a város halottasházaiban tett napi látogatásokkal teltek. A híres halottakról, a politikusokról és a művészekről a tapasztaltabb riporterek írtak, akik az elhunytak listáit tartalmazó oldalt szerkesztették és a nekrológokat írták. Amikor napi kálváriájával a halottak között korábban végzett, ellátogatott Manguéba, a legzüllöttebb vörös lámpás negyedbe, hogy elbeszélgessen az utcalányokkal. Bár írásos szerződése nem volt − mint ahogy a brazil sajtó nagy részében senkinek (ami azt jelentette, hogy semmiféle szociális ellátásra nem volt jogosult) −, étkezhetett viszont az újság rendkívül olcsó éttermében. Egy nagyon szerény összegért, mindössze hat cruzeiróért − ami körülbelül három reál 2008-as árfolyamon − ebédelhetett vagy vacsorázhatott az étkezdében, ahol jóformán senki ismerőst sem látott, csak magát az O Globo tulajdonosát, Roberto Marinhót, aki tányérokat, evőeszközöket és szalvétákat rakosgatott. Láthatólag a tulajdonosnak is feltűnt Paulo. Napokkal később ugyanis, amikor együtt álltak sorban az ebédlőben, Frejat közölte vele, hogy „Roberto doktor”, ahogy az újságíró-vállalkozót mindenki nevezte, meghagyta neki, hogy Paulo választhat; vagy levágatja a haját − abban az időben sűrű bozontja a válláig ért −, vagy akár be se lépjen többé a szerkesztőségbe. Neki az volt a fontosabb, hogy az O Globónél dolgozhat, és minden különösebb szívfájdalom nélkül eleget tett a követelésnek, és ledózeroltatta oroszlánsörényét. Mindazonáltal a kevés öltönyös-nyakkendős, szigorú megjelenésű szerkesztő mellett meglehetősen népes fésületlen fauna tanyázott az újságnál, ami megbotránkoztatta az idősebbeket. Maga az O Globo egyik rovatvezetője, a drámaíró Nelson Rodrigues kritizálta a nyilvánosság előtt ezt a társaságot egy éles hangvételű cikkben, „A hippiértelmiség” címmel: Valamelyik nap az egyik barátom Rio egyik legnagyobb újságjának a

szerkesztőségében járt. Elborzadva jött vissza. Egy hippiszerkesztőséget látott. Először is, a szerkesztők mind mezítláb voltak. Én ebben azért kételkedtem: „Tényleg mezítláb?”Megesküdött rá: „Vakuljak meg, ha hazudok!” Egyiküknek, miközben írt, egy majom ült a vállán. És a barátom sehova sem tudta tenni ezt a majmot. Hármuknak vagy négyüknek pedig sátánarca volt, a szép Sharon gyilkosának arca. Az egyik sarokban egy gyakornoklány tetvekre vadászott a társa loboncában. Azután hirtelen berontott egy állapotos lány, és levetette magát egy székre. Közben elhaladt mellette egy újságíró, aki kellemetlenebb szagot árasztott maga körül, mint a halpiac a ramosi tengerparton. És a gyakornoknők úgy keringtek az asztalok és székek között, akár a testetlen szilfidek; légiesen, kecsesen. Mindezek ellenére Paulót két vagy három sürgős esetben tudósítással is megbízták, ami lehetőséget adott neki, hogy a főnökeivel megértesse végre, hogy ez a karikás szemű újonc tud írni, és elég fesztelen a fellépése ahhoz, hogy riportokat készítsen. Anélkül, hogy bármikor is azzal küldték volna terepre, hogy fontosabb eseményeknek járjon utána, Paulo mindennap az utcákat rótta a riporterekhez hasonlóan, akikkel szemben volt egy nagy előnye: sohasem tért vissza üres kézzel. A főnökei azonban nem tudták, hogy amikor nem talált riportalanyokat, hogy teljesítse a kvótát, egyszerűen kitalálta a riportokat − minden tény, adat és figura a fantáziájának szüleménye volt. Egy alkalommal Paulo azt a feladatot kapta, hogy olyan emberekkel beszélgesssen, akik részt vesznek a karnevál szervezésében. Az egész napot az utcán töltötte, majd kora este visszatért a szerkesztőségbe, és átnyújtotta a szerkesztőnek, a tapasztalt Henrique Cabannak az öt gépelt oldalnyi riportot, amely többek között „Joaquim de Souza biztonsági őrrel”, ,,Alice Pereira pincérnővel” és ,,Adilson Lopes de Barros bártulajdonossal” készültek. A riport egy bizonyos Adolfo Rabbit eszmefuttatásával zárult arról, hogy „miként viszonyulnak a rióiak a karneválhoz”. Este Paulo hazavitte magával az indigós másolatot, hogy ne kerüljön se Caban, se senki más kezébe, merthogy ezt írta rá: „Ezt az anyagot TELJES EGÉSZÉBEN én találtam ki.” Paulónak volt még egypár hasonlóan kétes értékű húzása, de alapvetően jól ment a sora az újságnál. Még két hónapja sem dolgozott ott, mikor viszontláthatta egyik interjúját − ezúttal egy valódit, amit Luís Seixasszal, az Instituto Nacional de Previdéncia Social (INPS − Országos Társadalombiztosítási Intézet) elnökével készített − öles címmel a másnapi szám első oldalán: „Ingyengyógyszer az INPS-nél”. Rögtön ezután pedig jó hírt kapott: ha elvállalná a hajnali szemleírást, akkor ötven százalékkal megemelnék a fizetését. Az ezzel járó kényelmetlenség a legtöbb jelöltet elriasztotta, mert a munkaidő mindennap hajnali két órától reggel kilencig tartott − neki viszont nem okozott problémát, mert amúgy is rossz alvó volt, és éppoly jól érezte magát az éjszakai sötétségben, mint fényes nappal. A szemleíró feladata azzal kezdődött, hogy a városközpont újságosstandjain felvásárolta az összes konkurens lapot, ami már a másnapi dátummal jelent meg, átolvasta őket és kiszemelgette azokat a híreket, amik esetleg érdekesek lehettek az O Globo számára. Ezután a rádiók híreit hallgatta meg, és arra vadászott, ami a másnap híre lehetett. Ha megtalálta, akkor előkészítette a hozzá való anyagot a reggel érkező újságírók számára. Ezenkívül ő, a gyakornok döntötte el, hogy melyik éjszakai eseményhez kell vagy nem kell riportert vagy fotóst kiküldeni. Az első napokban azért izgult, hogy történjen valami fontos az ügyeleti ideje alatt. „Valamelyik nap biztosan beüt valami szenzáció, aminek majd én megyek utána, és mindjárt lesz tekintélyem − jegyezte föl a naplójába. − Jobb lenne egy másfajta időbeosztás, de igazság szerint így sem volna annyira rossz, ha az a rohadék Frejat nem kapna el valamivel minden reggel.” Az alatt a közel hat hónap alatt, ameddig ebben a beosztásban dolgozott, csak egyetlenegyszer kellett riportereket és fotósokat mozgósítania: amikor portugál turisták egy veszekedés során a város déli részében lévő Rio Jerez étteremben több lövéssel megölték a focista Almir Albuquerquét, más néven „Pernambuquinhó”-t, a Flamengo csatárát. Legtöbbször azonban az éjszakák eseménytelenül teltek, és így maradt elég ideje arra, hogy egyedül a szerkesztőségben az O Globo fejléces papírjait írja tele feljegyzéseivel, amiket azután a naplójába ragasztott. (…) Azt hiszem, hogy Frejat nem kedvel. Valakinek azt mondta rólam, hogy én egy „kékharisnya” vagyok. (…) Ahogy Gisának is mondtam, nekem az tetszik az újságírásban, hogy itt mindenki kérészéletű. Bárki megbukhat vagy felemelkedhet egyik percről a másikra. Frejat

bukása már nagyon közel van, és be is fog következni, mert mindenki azon igyekszik a szerkesztőségben. Nincs tisztességes ember a sajtónál. Aki mégis, az eláshatja magát. (…) Olvastam az újságban, hogy egy fickó megkéselte a feleségét, mert az nem válaszolt neki valamire. Kivágom a hírt, és megmutatom Gisának. Remélem, hogy ő érteni fogja. (…) Adalgisa elment Minasba, és tökéletes felfordulást hagyott a lakásban. Nem készült el a Tribuna tördelésével, nem fizette ki a villanyszámlát, és nem mosott ki egyetlen rongyot sem. Ezek a dolgai felettébb bőszítenek. Úgy látom, hogy halvány fogalma sincs a házastársi kapcsolatokról. Most itt állok egy fillér nélkül, nem tudom kifizetni a villanyt, és már megint ki fogják kapcsolni, és már torkig vagyok, de akkor sem fizetem ki a villanyt, legfeljebb sötétben leszünk. Telefonon azt mondta, hogy „tele volt munkával”, de ez egyáltalán nem igaz. Csak mérhetetlenül felelőtlen. Miután Paulo a Mato Grossó-i munkára előbb kötelezte el magát, mint ahogy belépett volna az O Globóhoz, 1972 végén hosszas könyörgés árán kijárta, hogy három hétre fizetés nélküli szabadságra engedjék, és megtarthassa színházi óráit. A következő év elején azonban újra felmerült a probléma. „Itt állok meglőve a Mato Grossó-i előadás-sorozat és a munka között az ország legnagyobb újságjánál − írta naplójába. − Caban azt mondta, hogy nem mehetek, és most úgy fest a helyzet, hogy választanom kell a kettő között.” Ráadásul Raul továbbra is győzködte, hogy dolgozzanak együtt. A bahiai, komoly szándékát bizonyítandó, hogy megnyerje magának szövegíróként, egy megvesztegető szívességre is kész volt: Paulo Coelho és a saját nevén jegyezte a „Caroco de Manga” (Mangómag) című dalt, amelyet egymaga írt a Beto Rockefeller új változatának betétdalaként. Azonkívül, hogy a zene világában szokatlan jelenség, hogy egy művész „társszerzőséget” ajándékozzon a barátjának, a szerzői jogokon is megosztozott vele. Akárhogy is, Raul Seixas lassanként részese lett Paulo életének: (…) Nagyon megnyugtató éjjel dolgozni. Ma nem is fürödtem. Reggel kilenctől este hétig aludtam. Felkeltem, Gisa nem ment dolgozni. Felhívtam Rault, és megmondtam neki, hogy ma nem tudok vele találkozni. (…) Fáradt vagyok. Egész nap vertem a gépet, és hiába próbálok visszaemlékezni arra a zenére, amelyhez szöveget ígértem Raulnak. (…) Raul tele van ostoba skrupulusokkal, hogy mindenáron eladható zenét csináljon. Nem érti meg hogy minél több információs eszköz van az ember kezében, annál fontosabbá válik, amit csinál. Ahogy azt előre látta, 1973 áprilisában Paulónak döntenie kellett, hogy folytatja-e munkáját az O Globónál, vagy sem. Addigra már megszokott gyakorlattá vált életében, hogy akár fontos, akár jelentéktelen ügyben döntenie kellett, akkor a Ji Csinghez, A változás könyvéhez folyamodott. Egyedül volt otthon, amikor kellő koncentráció után kidobta az asztalon a kínai orákulum három zsetonját, majd gondosan feljegyezte naplójába a kialakult hexagramokat. Nem maradtak kétségei: a Ji Csing óva intette attól, hogy tovább dolgozzék az újságnál, és figyelmeztette, hogy nem lenne az más, mint „lassú és hosszan elhúzódó menetelés a boldogtalanság felé”. Több se kellett neki. Másnap reggel végleg lezárta rövid életű karrierjét az O Globónál. A mérleg pozitív volt, még pénzügyi szempontból is. A képregények eladása, a Mato Grosso-beli tanfolyamért kapott honorárium, a Tribuna oldalának szerkesztése és az O Globónél kapott bére nemcsak a napi kiadásokat fedezte, hanem az apránként összegyűjtött pénzzel azt is megengedhette magának, hogy − bár mindig biztonsági játékosként − szerény, de ügyes befektetőként megvesse a lábát az értéktőzsdén is. „Szinte minden pénzem elúszott a Banco do Brasil részvényein. Tönkrementem… − írja a naplójába, de pár nap múlva újra lelkes: − „A Petrobras részvényei, amelyeket 25-ért vettem, most 300-on állnak.” Az O Globótól való kilépése és a Raul Seixasszal való együttműködése között Paulo mindennel foglalkozott egy kicsit. A már megszokott teendői mellett ismét órákat adott a színházi előkészítő kurzuson, zenész barátja fellépéseit szervezte, és végül egy megcsalt calabriai férj szerepét is eljátszhatta egy pornódarabban, A szelídekben, ahol olyan nagy csillagokkal dolgozhatott, mint José Lewgoy, Sandra Bréa és Heloisa Mafalda. Most, hogy nem kellett éjszakáit a szerkesztőségben

töltenie, ami arra kényszerítette, hogy napjait alvással töltse, ismét találkozgatni kezdett Raullal, hol az egyiküknél, hol a másikuknál, hogy megbeszéljék az annyit halogatott társszerzőség részleteit. Az együttműködés lehetősége már csak azért is csábítóan hatott Paulóra, mert egyedül a „Caroco de Manga” jogdíjai is annyival gyarapították bankszámláját, hogy már el tudta képzelni, mennyit kereshetne egy sikeres lemez szövegírójaként. Raul nem akarta megsérteni hippibarátja érzékenységét, és amikor győzködte, szóba sem hozta a pénzt: − A meg nem értett művész hozzáállása, ami a tied, nem vezet sehová. Ha hatni akarsz az emberekre, akkor beszélj úgy, hogy meg is értsék, amit mondani akarsz. Raulnak, aki rövid idő alatt több mint nyolcvan, különböző énekesek által lemezre énekelt dal szerzőjének a tapasztalatával beszélt, voltak érvei, hogy feloldja Paulo ellenérzéseit a versírás minden formájával szemben. „Ahhoz, hogy komolyan beszélj az emberekkel, nem kell bonyolultan fogalmaznod − mondta el nemegyszer Raul, vég nélküli beszélgetéseik során. − Épp ellenkezőleg, minél egyszerűbben fogalmazol, annál súlyosabb dolgokat mondhatsz el.” Oktatólag, szinte szájbarágósan magyarázgatta, hogy nincs szó semmiféle hókuszpókuszról: − A dalszerzés annyi, hogy az ember húsz sorban elmesél egy történetet úgy, hogy aki hallgatja, az tizedszerre se unja meg. Ha ez sikerül neked, akkor már nagyot ugrottál előre, mert olyan művet alkottál, amilyet az egész világ megért. És belevágtak. Kapcsolatuk jóval több volt, mint alkalmi társszerzőké, és néhány hónapos együttműködésük során elválaszthatatlan barátokká váltak, vagy ahogyan azt újságíróknak mondták szívesen: „meghitt ellenségek”-ké. A két férfi és a két nő gyakran járt el együtt szórakozni, és látogatta meg egymást. Nem kellett hozzá sok, hogy Rault és Edithet is elcsábítsa a drogok és a fekete mágia szédítő varázsa. Pedig az volt a helyzet, hogy ebben az időszakban a drogok háttérbe szorultak Paulónál, mert sokkal inkább a Zarathusztra fráter és az O. T. O. által feltárt titokzatos világ bűvöletében élt. A fennen hangoztatott „meghitt ellenségesség” kettejük között nem üres kifejezés volt, hanem a barátságukkal együtt alakult ki. Raul a hírnév, a vagyon és a siker kapuit nyitotta meg új barátja előtt, amit Paulo azzal viszonzott, hogy bevezette a másikat a titkos dolgok világába, ahová a közönséges halandó számára nem vezetett út. A kettejük által egész életükben hangoztatott kijelentés nem kölcsönös udvariaskodás volt, hanem egy finom, alig érzékelhető vetélkedés kettejük között, amihez egyikük és másikuk is hozzáadta a magáét: Raul a hírnévhez, Paulo pedig a Sátánhoz vezető utat ismerte. Közös munkájuk első gyümölcseként jelentették meg 1973-ban a Krig-Ha, Bandolo! című lemezt, mely cím Edgar Rice Burroughs regényének, valamint mozifilmek és képregénysorozatok hősének, Tarzannak a harci kiáltása volt. Az öt dalból, amelyet Paulo társszerzőként jegyzett, csak egy, az ,,Al Capone” lett városszerte dúdolt sláger. Legalább három dalt, aminek a szövegét és a zenéjét is Raul írta − „Mosca na Sopa”, „Metamorfose Ambulante” és „Ouro de Tolo” (Légy a levesben, Gyalogos átváltozás és a Bolondok aranya) −, még 1989-ben bekövetkezett halála után tíz évvel is játszottak a rádióban. Bár nem robbantottak vele bankot, a lemez lehetővé tette, hogy Paulo végre komolyabb összegeket lásson a számlájára befolyni. Hetekkel a Krig-Ha piacra dobása után a copacabanai Banco do Brasil kirendeltségén azt látta a bankszámlakivonatán, hogy a lemezt kiadó Philips cég nem kevesebb mint 240 millió cruzeirót − 2008-as árfolyamon körülbelül 400 ezer reált − utalt át, amekkora összeg addig sosem volt a kezében. A lemez bevételei bőven megengedték, hogy ők négyen − Paulo és Gisa, Raul és Edith − rogyásig ünnepeljenek. Repülőre szálltak, és miután egy héten át játszadoztak, mint a gyerekek a floridai Disney Worldben, ellátogattak a Tennessee állambeli Memphisbe, Elvis Presley szülővárosába, végül egy hónapot töltöttek New Yorkban. A Big Apple-en tett számos sétájuk egyikén a két házaspár bekopogtatott a Dakota Building kapuján is, abba a szürke, neogótikus és valamelyest baljóslatú benyomást keltő házba, szemben a Central Parkkal, ahol John Lennon lakott, és ahol a sátánizmus klasszikus alapfilmjét, a Rosemary gyermekét forgatta Roman Polanski. Talán a közmondásos brazil szerénytelenségtől indíttatva úgy gondolták, hogy a Krig-Ha sikere megfelelő ajánlólevél lesz ahhoz, hogy ők, a két csenevész rocker, összebarátkozhassanak az Imagine utolérheteden szerzőjével. Brazíliába visszatérvén Paulo és Raul számtalan hazai és nemzetközi lapnak is adott interjúban részletesen leírták találkozásukat John Lennonnal, aki állításuk szerint éppen influenzás volt ugyan, mégis fogadta őket feleségével, Yoko Onóval együtt, amikor is remekül elbeszélgettek, partitúrákat cseréltek, sőt, még egy jövőbeli együttműködés lehetősége is felmerült.

Nem sokkal később egy újságcikk is bejárta a sajtót, ami a követekezőképpen írta le a találkozást: (…) John Lennon a hazatérésünk előtti napon keresett meg minket. Az egyik brazil televíziós lánc riportere volt velünk. Amint helyet foglaltunk, az újságíró rögtön arról kezdte faggatni Lennont, hogy mi az igaz abból, hogy elválik Yoko Onótól. John minden különösebb ceremónia nélkül távozásra szólította fel a riportert, mondván, hogy nem fogja az idejét pletykákra pazarolni. A beszélgetés kissé nyomott hangulatban indult e miatt a közjáték miatt, és megbukni látszott a kísérlet, hogy Brazíliában valamit is profitáljunk a Johnnal való találkozásból. Néhány perc elteltével azonban oldódott a feszültség és fél órán keresztül megállás nélkül a jelenről és a jövőről beszélgettünk, Ennek a találkozónak a részleteiről fogunk beszámolni időről időre a dolgok alakulásának megfelelően. Mindez színtiszta hazugság volt. Az idő múlásával azonban lassanként fény derült rá, hogy mi történt valójában. Paulo és Raul sohasem tette be a lábát a beatle házába, és Yoko Onóval sem találkozott. A John Lennonhoz legközelebb álló személy, akivel beszéltek, az a Dakota ház portása volt: ő meglehetősen szárazon, a házi telefonon közölte velük, hogy „Lennon úr nincs otthon” − ennyi történt, semmi több. Egy másik, sajtóban terjesztett kacsa szerint Lennon egészen lázba jött Paulo és Raul közös tervének hallatán, amit Brazíliában készültek megvalósítani „Sociedade Alternatíva” (Alternatív Társadalom) címmel. A terv az lett volna, hogy létrehoznak egy közösséget annak a mintájára, amelyet Aleister Crowley alapított a szicíliai Cefaluban, a 20. század elején. A,,Csillagok Városá”-nak a helyét, ahogy Raul elkeresztelte, Paraíba do Sul városában jelölték ki, ahol Euclydes Lacerda alias Zarathusztra fráter élt. A bahiai rocker olyan vehemenciával vetette bele magát a drogok és a mágia világába, hogy megismerkedésük után egy évvel már semmiben sem emlékeztetett arra a jól fésült gyártásvezetőre, aki annak idején azért jelent meg az A Pomba szerkesztőségében, hogy repülő csészealjakról csevegjen. A most már szakállas, művészien zilált, kócos hajú Raul extravagáns ruhákat kezdett hordani; fent feszesen combhoz simuló, lent széles szárú nadrágot viselt, ami úgy hatott, mint egy elefánt lábfeje, hozzá csillogó lamékabátot húzott magára, ami alatt inget nem viselt, csak csupasz, csontos és fehér mellkasa villant ki belőle. Amikor hazatértek az észak-amerikai kiruccanásról, tervezni kezdték azt a lemezüket, amely a páros messze legnagyobb sikerének bizonyult, a Gitát. A rajta szereplő tizenegy dal közül hétnek Paulo írta a szövegét, és közülük három − a,,Medo da Chuva”, a,,Gita” és a „Sociedade Alternatíva” (Félelem az esőtől, Gita és Alternatív Társadalom) − a szerzőpáros védjegye lett. Az elsőnek már az első versszaka feltárja a szövegíró kevéssé ortodox felfogását a házasságról (Kár, hogy azt hiszed, a rabszolgád vagyok /mondván, hogy férjedként nem mehetek el / sziklaként mozdulatlan mindig maradok melletted / anélkül, hogy tudnám, milyen szerelemeket hoz az élet, én nem élhetek). A címadó dal, a „Gita” pedig nem volt más, mint hű és gondos fordítása a hinduizmus szent szövegében, a Bhagavad-gítában leírt párbeszédnek Krisna és Arjuna között, amit a szerzőpáros akkoriban olvasott. A legnagyobb feltűnést azonban az album hatodik dala, az „Alternatív Társadalom” keltette. Szövege első hallásra úgy hat, mint valami ártalmatlan szürrealista játék egyetlen strófával a melódia végéig: Ha egyetértünk mind a ketten abban, Fürödjünk hát egy nagy kalapban, S várjunk így a Télapóra, Vagy cikizzük ki Carlos Gardellt, Rajta, gyerünk, úgy legyen! A titok viszont a refrénben rejtőzött, amely nyitotta és zárta a dalt. Raul a kísérő kórustól támogatva ezt énekelte: Csinálj, amit akarsz, itt mindent szabad. Éljen, Éljen, Éljen az Alternatív Társadalom!

A szerzők nem hagytak semmiféle kétséget a szándékaik felől, és szó szerint vettek át részleteket a Liber Ozból, hogy világossá tegyék, kinek a szolgálatában is állnak. Miközben Raul a refrént énekelte, a háttérben alákevert saját hangján ezt kántálta: A 666-os számot Aleister Crowleynak hívják! Éljen! Éljen! Éljen! Az Alternatív Társadalom Thelema Törvénye Éljen! Éljen! Éljen az Alternatív Társadalom! Az Erősek törvénye Ez a mi törvényünk, és a világ öröme Éljen! Éljen! Éljen! Az Új Aeon! Az egészet persze csak a Crowley világában járatos beavatott kevesek értették meg, Paulo és Raul azonban úgy döntött, hogy az O. T. O. szóvivői lesznek, következésképpen magáé az Ördögé. Sok hallgatójuk gyanakodott arra, hogy rejtjeles üzenetről van szó, ami a cenzúra kijátszásával egy új társadalmi rendet hirdet a katonai diktatúrával szemben. A jelek szerint ugyanez volt a kormányzat véleménye is, mert cenzúrája ugyan engedélyezte az „Alternatív Társadalom” lemezfelvételét, de levetette a dalt azoknak a koncerteknek a műsoráról, amelyeket Raul külföldön adott. Ám cenzúra ide vagy oda, annyira jól alakultak a körülmények, hogy Paulo örömmel konstatálta: anyagi és érzelmi nyomorának napjai immár véget értek Az egyik este nem írásban vallott naplójának, hanem − mint már máskor is tette −, magnószalagra mondta észrevételeit, méghozzá olyan drámai átéléssel, mintha a színpadon állt volna: 1974. április 15. napján, 26 éves koromban, én, Paulo Coelho megfizettem bűneim zsoldját. Csak 26 éves koromra győződhettem meg arról, hogy már mindenért megfizettem. Most jöhet a jóvátétel. Most azt akarom, ami jár nekem, és ami jár, az mindaz amire vágyom! És én pénzt akarok! Én hatalmat akarok! Dicsőséget akarok, halhatatlanságot és szerelmet! Addig is, amíg a többi kívánsága nem teljesült, Paulo élvezte a pénzt, a dicsőséget és a szerelmet. Május elején Raul Gisával együtt meghívta a Brazíliavárosban rendezett Nemzetek Ünnepére, ahol 10-én, 11-én és 12-én, három egymást követő napon három koncertet adott. Innen készült indítani a hetekkel később piacra dobott Gita című nagylemezt népszerűsítő koncertsorozatot. Paulo a Ji Csing hű rabszolgájaként az asztalra szórta az orákulum három lapocskáját, és megbizonyosodott arról, hogy az utazás semmiféle veszélyt nem tartogat számára. Épp csak beköltöztek az akkoriban igen előkelő Hotel Nacionalba, amikor is péntek délután, az első koncert előtt mindkettőjüket beidézte a Szövetségi Rendőrség egy immár rutinszerűvé vált cenzúrázási eljárásra; csupán azt közölték ilyenkor a fellépőkkel, hogy mit adhatnak elő, és mit nem a nagyközönség előtt. Egy ezredes és egy hivatalnok azzal fogadta őket, hogy az esetükben egyetlen dal került indexre: az „Alternatív Társadalom”. Az első két koncert, amikor a stadion legkisebb zugát is megtöltötte a közönség, minden kellemetlen közjáték nélkül ment le. A vasárnap esti zárókoncerten azonban Raullal, aki a délutánt és a kora estét marihuána-füstbe burkolózva töltötte, hirtelen történt valami, amit később ő maga csak úgy nevezett, hogy „eltávolodás”. Egyik pillanatról a másikra az állt elő, hogy a soron következő dal egyetlen hangjegyére sem volt képes visszaemlékezni. Miközben a zenekar igyekezett lekötni a közönség figyelmét, a bahiai leguggolt a színpad szélén, és odasúgta az első sorban ülő szerzőtársának: − Paulete, segíts már, mert összezavarodtam. Gyere föl és szórakoztasd egy percig a közönséget, amíg megmosom az arcomat. Raul mikrofonnal a kezében „kedvenc társszerzője”-ként mutatta be Paulót a közönségnek, és máris faképnél hagyta. Miután a nézőtér tapssal kísérte a zenét, és együtt ordította a betiltott refrént, Paulónak sem volt más dolga, mint hogy a közönséggel tartson, és vele együtt énekeljen:

Éljen! Éljen! Éljen! Az Alternatív Társadalom! Paulo visszatért Rióba, és néhány sorban összefoglalta a Brazíliavárosban töltött hétvégét: Nyugalmas utunk volt. Pénteken hivatalosan is kapcsolatba kerültünk a kormányzattal, beszéltünk a cenzúra főnökével és a szövetségi rendőrség egyik ezredesével. Vasárnap először életemben beszéltem nagyobb tömeg előtt, ami teljesen váratlanul ért. Az Alternatív Társadalom eszméjét interjúinkban terjesztjük majd. Azon a héten Paulo fontos döntést hozott: hivatalosan is elintézi belépését az O. T. O.-ba mint „próbaidős” (vagy novícius), és ebből az alkalomból megesküdött, hogy örökre a Nagy Műnek szenteli magát. A Sátán követői előtt attól a „közönséges időszámítás szerinti 1974. év május 19-étől kezdve Paulo Coelho de Souza „profán neve” megszűnt, hogy helyet adjon a „mágikus névnek”, amelyet ő maga választott, és lett Örök Világosság − vagy Staars, vagy egész egyszerűen 313. Miután esküjét postára adta, megjegyezte a naplójában: „Valahányszor csak megidézed, ő máris itt lesz a közeledben orrlikaiból tüzet fújva.” Május 25. reggelén, hat nappal azután, hogy belépett az árnyak világába, bekövetkezett a hőn áhított találkozása a Sátánnal.

16. Paulo megmenekül a Sátántól és a DOPS rendőreitől, de a pokolnál is rémesebb helyre kerül: a DOI-Codiba

Az a hatalmas összeg, amelyet a Philips utalt át Paulo bankszámlájára, csak szerény előleg volt abból, ami ezután következett. A Krig-Ha, Bandolo! zajos sikere után a cég a Gita és a Nao Pare na Pista (Ne állj meg az autópályán) dalaiból adott ki egy válogatást. Az utóbbi a Rio-Bahia autópályán íródott, amikor a szerzőpáros Raul szüleinek Dias d’Ávila városában fekvő birtokán töltött pár napos

szabadságáról tartott hazafelé. A válogatás célja csak az volt, hogy egyfajta ízelítőt adjanak a közönségnek a júniusban megjelenő nagylemezről, de kevesebb mint egy hónap alatt az eladott példányok száma meghaladta a 100 ezres csúcsot, ez a szám pedig megelőlegezte a szerzőknek az Aranylemezt, az elsőt abból a hatos sorozatból, amelyet a két dal együttesen kapott. Valahányszor egy-egy rádióállomás a saját tudtán kívül megidézte az Ördögöt az „Éljen! Éljen az Alternatív Társadalom!” refrénnel, a szerzőpáros pénztárgépe csilingelni kezdett. 1974 áprilisában Paulo vett egy 150 négyzetméteres lakást Botafogóban, a Voluntarios da Patria utcában, néhány háztömbnyire attól a villától, ahol született, majd a gyerekkorát töltötte, és Gisával együtt ide költözött. Május 24-én, egy pénteki napon, két héttel a brazíliai miniévad után Raul hívta föl azzal, hogy a következő péntekre beidézte DOPS „néhány felvilágosítás” kedvéért. Miután hozzászokott már a gyakori idézésekhez a koncert- és lemezdalok engedélyezési procedúrája miatt, nem tartott semmitől, ennek ellenére motoszkált benne némi kétség, és arra kérte Paulót, hogy menjen vele. Amint letették a telefont, a leendő író azonmód a Ji Csinghez fordult, hogy van-e valami kockázata annak, ha Raullal együtt elmegy a rendőrségre. Tekintettel, hogy a válasz nemleges volt − vagy legalábbis annak vette, merthogy az orákulum követői szerint nem mindig értelmezhető pontosan a válasz −, nem gondolt többet az ügyre. Mikor szombat reggel felébredt, az éjjeliszekrényen meglátta Gisa üzenetét, miszerint korán el kellett mennie, de nemsokára hazajön. Amikor a bejárat elől behozta a Jornal do Brasilt, és közvetlenül a cím alatt megpillantotta a dátumot, mindjárt az jutott eszébe, hogy pontosan két éve ismerte meg Rault, és azóta az élete gyökerestül megváltozott. Megitta a kávéját, cigarettára gyújtott, kikukkantott az ablakon, ahonnan a napfényes járdára látott. Ezután felvette a bermudanadrágját, hogy elinduljon napi egyórás sétájára. A lakásban enyhe égésszagot érzett, ezért sorra megvizsgálta a konnektorokat és az elektromos háztartási gépeket, de mindent rendben talált. Ám alig tett két lépést, a szag ismét megcsapta az orrát, és most még erősebben. Nem, nem. Ez nem egy elektromos berendezésből jön, de valahonnan jól ismeri a szagot. A hátán is felborzolódott a szőr, amikor emlékei közül felszínre bukkant a hely, ahol ugyanazt a szagot érezte, mint amelyik most betöltötte a lakást: a Santa Casa de Misericordia halottaskamrája volt az, ahová hónapokon át naponta járt a halottak adataiért, hogy táplálja velük az O Globo halálozási rovatát. A gyertyák halált idéző illatát érezte Paulo, amilyenek a Santa Casa de Misericordiában égnek állandóan a halottak lelki üdvéért. A különbség az volt, hogy a körülötte terjengő szag olyan erős volt, mintha nem egy, hanem száz vagy ezer gyertya bocsátotta volna ki. Amikor lehajolt, hogy a tornacipőjét felvegye, az a benyomása támadt, hogy a parketta felhajlik, és vészesen közelít az arcához. A lábai váratlanul felmondták a szolgálatot, és olyan erős szédülés fogta el, hogy arccal előre majdnem elterült a padlón. Az egyre erősödő szédüléssel küszködve megpróbált visszaemlékezni arra, hogy evett-e valami gyanús ételt, de nem jutott eszébe ilyesmi: voltaképpen nem émelygett, hányingere sem volt, csak éppen az állandó szédülés nem eresztette, és úgy érezte, hogy minden vadul forrong körülötte. Az időnként rátörő tompaságérzésén át is észrevette, hogy sötét köd üli meg a lakást, mintha a nap hirtelen eltűnt volna és szürke felhőkkel telne meg a ház. Egy röpke percig azt hitte, hogy a drogosok legfélelmetesebb pillanatait éli meg, a rettegett bad tripet, a gyakran visszatérés nélküli örök utazást, amelyet a LSD szokott kiváltani. De ez sem tűnt valószínűnek, mert már nagyon régen nem vett be semmit, LSD-t meg különösen nem. Arról pedig sosem hallott, hogy a marihuána vagy a kokain bárkit is ilyen pokolba taszított volna. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de megbénította a félelem. Kint még rosszabb lehet, mint a lakásban. Most már a füstben szédelegve rémisztő zajokat is hallott, mintha valaki vagy valamilyen lény törne-zúzna körülötte − a tárgyak mégis mind a helyükön maradtak. A rettegéstől bénultan várta, hogy magához térjen, amikor megcsörrent a telefon. Istenhez fohászkodott, hogy Euclydes Lacerda, azaz Zarathusztra fráter legyen az, mert ha valaki, hát ő véget tudna vetni ennek a szenvedésnek. Felvette a kagylót, de majdnem el is ejtette, amikor eszébe jutott, hogy Isten szent nevét emlegette annak érdekében, hogy az Ördög követőjével beszélhessen. Bárcsak Euclydes hívta volna, de ehelyett a barátnője, Stella Paula telefonált, akit ő szervezett be az O. T. O.-ba. A lány könnyek között és legalább annyira rémülten, mint Paulo, segítséget akart kérni, mert lakását sötét füstfelhők és oszlásnak indult testek fojtogató miazmás bűze árasztotta el. Most Paulóra tört rá a zokogás, és sírt megállíthatatlanul. Miközben letette a kagylót, eszébe jutott, hogy amikor túl sok marihuánát vagy kokaint fogyasztott, egyetlen dolog segített: a hűtőszekrényhez rohant, és pohárszámra döntötte magába a tejet, azután a fürdőszobában a mosdó csapja alá tartotta a fejét, és megeresztette a hideg

vizet. Semmi hatás. A halottakbűze, a füstködök és a szédülés folytatódott éppúgy, mint a törés-zúzás lármája, méghozzá olyan hangosan, hogy kénytelen volt befogni a fülét. Csak ekkor vált előtte lassan világossá, mintha egy régi hieroglifáról fújta volna le a port, hogy mi is történik. Az utóbbi években minden kapcsolatát megszakította a keresztény hittel, és negatív energiák bevetésével arra törekedett, hogy megtaláljon valamit, amit még magának Aleister Crowleynak sem sikerült: a Sátánt. Ami azon a szombat reggelen történt, azt Zarathusztra a „mágikus energiák apályának” nevezte: amiért annyit könyörgött szóban és a tigrislevélfőzettel kevert fürdőkkel, bekövetkezett. Paulo szemtől szemben állt az Ördöggel. Kedve támadt, hogy kivesse magát az ablakon, de egy ugrás a negyedik emeletről azt eredményezte volna, hogy összezúzza magát a kövezeten, ami újabb szenvedéseket hoz magával, ha nem hal meg, és esetleg nem tud többé járni. Úgy zokogott, mint egy elhagyott csecsemő, a kezét a fülére tapasztotta, fejét a két térde közé húzta, és eszébe jutottak azok a fenyegetések is, amiket Ruffier atya mennydörgött a Santo Inácio kápolnájának szószékéről. Világosan maga előtt látta, amint a déli származású pap átkozódva az ég felé tárja kurta és vaskos karjait: (…) Apokolban vagyunk! A tűz kegyetlenül mardos! Itt csak könnyeket látni és az egymás iránti gyűlölettől táplált fogvicsorgatás hallatszik. (…)És miközben sírunk a fájdalomtól és a lelkifurdalástól, az Ördög vigyorog és ettől a vigyortól még jobban szenvedünk. De a legnagyobb büntetés, a legnagyobb fájdalom, a legnagyobb kín az, hogy nincs semmi reményünk. Mindörökké itt maradunk. (…) Az Ördög a szemedbe néz, és gúnyosan az arcodba kacag: „Kedvesem, még el sem kezdődött a szenvedésed.” Az történt hát, hogy a pokolba került − de ez a pokol sokkal rosszabb volt annál, mint amilyet Ruffier atya ígért −, ahol láthatólag egyedüli bűnösként szenvedett. Már nagyon régen kezdődött az egész, mennyi idő is telt el azóta − két óra? Három? Paulo elveszítette időérzékét, és Gisa sem adott magáról életjelt. Történt vele valami? Csak hogy ne gondoljon mindig ugyanarra, nekilátott, hogy a házban található összes könyvet megszámolja, azután a lemezeket, a képeket, a késeket, a kanalakat, a villákat, a tányérokat, a zoknikat, az alsógatyákat… Amikor már mindent összeszámlált, kezdte elölről, és számolta újra a könyveket, a lemezeket… Éppen a mosogató fölé hajolt, és a tányérokat rakosgatta, amikor Gisa megérkezett. Éppoly kábult volt, mint Paulo, és a hidegtől reszketve, vacogó foggal kérdezte, hogy mi történt, de a férfi nem tudott válaszolni. Ettől a lány méregbe gurult: − Hogyhogy nem tudod? Te mindent tudsz! Egymást átkarolva térdeltek le a konyha kövezetére, és hangosan zokogtak. Amikor Paulo meghallotta, hogy Gisának halálfélelme volt, újraéledt benne a Santo Inácio Kollégium emléke. „Te félsz, hogy meghalsz − ordította neki osztálytársai előtt Ruffier páter −, engem pedig felháborít a gyávaságod.” Gisa is kiábrándítónak találta, hogy az az ember mutatkozik előtte gyávának, aki addig maga volt a tótumfaktum, a hím, aki arra biztatta, hogy bátran tegye magáévá az O. T. O. őrültségeit. Abban a páni félelemben azonban Paulót édeskevéssé érdekelte, hogy hogyan vélekedik felőle az atya, a szerelme vagy a szülei. Egyetlen világos célja volt: nem akart meghalni, még kevésbé átadni lelkét a Gonosznak. Összeszedte a bátorságát, és Gisa fülébe súgta: − Menjünk, keressünk egy templomot. Innen egyenest a templomba megyünk. A baloldal egykori élharcosa nem ismert a barátjára: − Templomba? Mit keresnél te egy templomban, Paulo? Istent. Azért akart templomba menni, hogy Isten bocsánatát kérje, amiért kételkedett a létezésében, és azért, hogy vessen véget ennek a szenvedésnek. Magával vonszolta Gisát a fürdőszobába, kinyitotta a tus hideg vizes csapját, és a szerelme mellé guggolt. A bűz, a köd és a zajok továbbra sem csillapodtak. Paulo hangosan mondani kezdte az általa ismert imádságokat, az Ave Mariát, a Miatyánkot, a Salve Reginát, a Hiszekegyet − és még Gisa is csatlakozott hozzá. Később egyáltalán nem emlékeztek rá, hogy mennyi ideig maradtak ott, de már mindkettejüknek kék és ráncos volt az összes lábujja a víztől, amikor Paulo felállt, berohant a nappaliba, és lekapta a polcról a Bibliát. Utána visszaállt a vízbe, találomra felütötte a szent könyvet, amely Márk evangéliumánál nyílt ki, a 24. fejezet 9. versénél, és mint valami mantrát ismételgették együtt a zuhany alatt:

Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek… Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek… Hiszek, Uram!Légy segítségül az én hitetlenségemnek… A hét szót mint ditirambust ismételték el hangosan vagy százszor, talán ezerszer is. Paulo ugyancsak fennhangon esküvel tagadta meg az O. T. O.-hoz, Crowleyhoz és minden, az Ördöghöz fűződő kapcsolatát. Amikor minden lecsendesedett, már az éjszaka tekintett be az ablakon. Paulo testi és lelki roncsnak érezte magát. Az átélt megrázkódtatások után a házaspárnak nem volt bátorsága ahhoz, hogy otthon töltse az éjszakát. A bútorok, a könyvek és minden egyéb tárgy a megszokott helyén volt, mintha a lakás nem is lett volna földrengés színtere, de jobbnak tűnt, ha nem kockáztatnak, így a hétvégét Lygia és Pedro házában töltötték, a Gáveában. Amióta Paulóval járt, Gisa rendszeresen megfordult a Coelho szülők házában, ahol mindig jól fogadták, különösen Lygia, aki kedves figyelmességekkel halmozta el, de nem kivételezett vele. Paulo anyja fiának minden barátnőjét megkülönböztetett figyelemmel vette körül, és bizonygatta nekik, hogy nagyon örülne, ha kapcsolatuk házassággal végződne. Még Vera Richterrel sem bántak másképpen, pedig koránál és a társadalomban elfoglalt helyzeténél fogva nem tűnt túl jó partinak egy ilyen konzervatív családban. Lygia tudta, hogyha a tökéletes menyre várna, akkor fia agglegény maradna egész életére. Colhóék szemében Gisa politikai radikalizmusa volt a szálka. A Gáveában elköltött, hosszúra nyúló vasárnapi ebédeken, amikor összegyűltek Paulo szülei, a nagybácsik és a nagyszülők, Gisa elszántan védelmezte saját eszméit, bár jól tudta, hogy ezt egy salazarista-francoista közegben teszi, és nyilvánvalóan mindenki konok védelmezője a brazil katonai diktatúrának is. Bár minden arra mutatott, hogy Gisa politikai harcossága kimerült a diákmozgalmakban, az eszméi azonban nem változtak Marcos Medeiros Bastos, Paulo testvérének, Sonia Mariának az első férje úgy emlékszik vissza rá, mintha a lány kedvét lelte volna abban, hogy az idősebbeket provokálja: − Amikor velünk ebédelt Paulo szüleinél vagy nagyszüleinél, a Gáveában, mindig radikális nézeteket hangoztatott. Az idősebbek rendkívül konzervatívak voltak, Gisa pedig ellentmondást nem tűrő vitapartner. Amikor a szerelmespár hétfőn reggel hazament, Lygia asszony meghívta őket arra a vacsorára, amelyet aznap este a testvére, Heloísa, azaz „Heloi néni” tiszteletére rendezett. Taxival tértek haza − Paulo még nem tanult meg vezetni − a Voluntarios da Patria utcai lakásukba. Semmiféle szag, sem miazmák, sem szétszórt üvegcserepek, egyszóval semmi sem mutatott arra, hogy két nappal azelőtt a lakásuk − és ebben egyikük sem kételkedett − a Jó és a Gonosz harcának színtere volt. Paulo megfürdött, kiválasztotta, hogy melyik ruhát vegye fel, és elhatározta, hogy nem lesz többé babonaságok rabszolgája. Előhúzta a szekrényből azt a rövid ujjú világoskék, hímzett zsebekkel ellátott vitorlavászon ingét, amelyet az anyjától kapott ajándékba három évvel azelőtt − és amit addig még sohasem viselt, mert a szülei Asunciónban vásárolták, annak a szomszédos országnak a fővárosában, amelynek nevét Paulo a Ponta Grossa-i bebörtönzése óta ki nem ejtette volna. Amikor mégiscsak magára öltötte a paraguayi inget, mindenekelőtt saját magának akarta bebizonyítani, hogy végérvényesen megszabadult ezoterikus mániáitól. Gisával ebédelt, azután délután kettőre átment Raulhoz, hogy elkísérje a DOPS-ra. Raulnak a Jardim de Alah-ban lévő lakásától a DOPS székhelyéig, a városközpontig tartó tizenöt kilométeres utat dugókban főve, másfél óra alatt tették meg, miközben a Gita című lemez terjesztésével kapcsolatos teendőkről beszélgettek. Egy évvel azelőtt, amikor a Krig-Ha, Bandolo! megjelent, Paulo javaslatára kettesben „zenés felvonulást” rendeztek a régi Rio üzleti negyedének utcáin, és hatalmas sikerük volt vele. A szokatlan happening értékes reklámperceket hozott nekik tévéhíradókban, a folyóiratokban és a napilapokban megjelent riportokról már nem is beszélve. A Gitának is valami hasonló, de még extravagánsabb felhajtást akartak csinálni. Az a nyugalom, amellyel a rendőrségre mentek ügyvéd vagy legalább egy magnó nélkül, egy katonai diktatúra alatt nyögő országban, nem minősíthető felelőtlenségnek. Egyrészt már meglehetősen ismert művészek voltak − Raul legalábbis −, másrészt egyikük sem rejtegetett csontvázat a szekrényében. Az 1969-es Ponta Grossa-i börtönt és a cenzúrával folytatott csetepatékat leszámítva, semmi olyasmit nem írhattak a rovásukra, ami arra utalt volna, hogy a diktatúra ellenzékéhez tartoznak. A rezsim pedig addigra többé-kevésbé felszámolt minden, az országon belül harcoló fegyveres csoportot. Hat

hónappal korábban, 1973 végén a hadsereg csapatai megsemmisítették a gerillák utolsó fészkét is a Pará állam déli részén fekvő Araguaiában, és 69 halottat hagytak maguk után, köztük a Brazil Kommunista Párt több tagját is. A fegyveres ellenállás letörése óta az elnyomás gépezete lassabban és kevésbé erőteljesen működött tovább. A rezsim továbbra is számos bűntényt és atrocitást követett el, de azon a májusi hétfőn, 1974-ben nem tűnt kockázatos dolognak, hogy engedelmeskednek a DOPS idézésének − már csak azért sem, mert köztudott volt, hogy a vallatások, a kínzások és a foglyok eltüntetése az esetek többségében a titkosrendőrségre és a hadsereg más egységeire, például a haditengerészetre és a légierőre tartoztak. Amikor azon a május 27-én kiszálltak a taxiból a háromemeletes, százéves épület előtt, a Relacáo utcában, pontosan három óra volt. Paulo leült egy padra, hogy újságot olvasson, Raul pedig bemutatta az idézést egy ablaknál a hivatalnoknak, majd eltűnt a folyosón. Fél óra múlva a rocker vissza is tért, és anélkül, hogy a társára nézett volna, aki már éppen indulni készült, a falra szerelt nyilvános telefonhoz ment, úgy tett, mintha tárcsázna, és közben angolul dúdolgatott. My dear partner, the men want to talk with you, not with me… {Kedves társam, a férfiak veled állnak szóba, nem velem.. } Mivel úgy tűnt, hogy a másik nem érti a trükköt, amivel arra szerette volna figyelmeztetni, hogy veszélyben forog, Raul ujjaival a telefonkészüléken dobolva megismételte: They want to talk withyou, not with me… They want to talk with you, not with me… {Veled állnak szóba nem velem.. } Paulo továbbra sem értette, hogy miről van szó. Már az ajtóban állt, készen a távozásra, és mosolyogva kérdezte: − Mit hülyéskedsz, Raul? Miféle dalt dúdolgatsz itt? Amikor már-már kilépett az ajtón, egy rendőr a vállára tette a kezét: − Maga nem. Maga itt marad, hogy bizonyos felvilágosításokkal szolgáljon. A halálra vált Paulo csak annyit tudott kinyögni gyorsan, hogy „értesítsd apámat”, és már be is csukódott mögötte egy ajtó. Rosszul világított folyosólabirintuson vezették keresztül, majd egy belső udvaron át egy mindkét oldalán rácsos cellákkal szegélyezett galériára értek. Nagy részük üres volt, de a többiből rettenetes vizelet- és fertőtlenítőszag áradt. A kísérője megállt az egyik cella előtt, ahova már két fiú volt bezárva, egy pofonnal belökte Paulót, és rázárta az ajtót. Ő anélkül, hogy a többieknek bármit is mondott volna, egy szó nélkül a földre ült, rágyújtott, és teljes pánikban próbálta megfejteni, hogy miért is csukhatták le. Teljesen elmerült az aggodalmaiban, amikor az egyik fiú, aki fiatalabb lehetett, mint ő, megszólította: − Te nem Paulo Coelho vagy? Meglepetten válaszolta: − De igen, miért? − Mi Isten Gyermekei vagyunk. Én Talita férje vagyok, akivel te Amszterdamban ismerkedtél meg. Valóban, Hollandiában odament hozzá egy brazil lány, aki fellelkesült a brazil zászlótól, amelyet Paulo a farmerkabátja vállára varrva viselt. Akárcsak Paulo, a másik kettő sem tudta, hogy miért került oda. Az Isten Gyermekei szekta, amelyet néhány évvel azelőtt alapítottak Kaliforniában, hívek százait nyerte meg Brazíliában, és számos súlyos váddal kellett szembenéznie, többek között azzal, hogy a gyerekekkel folytatott szexre a buzdít − még szülőket is a saját gyerekeikkel. Hármuk jelenléte a DOPS cellájában az akkori brazíliai politikai elnyomás tipikus pillanatfelvétele volt. A diktatúra rettegett, és erőszakos, a gerillák ellen felállított gépezete ezúttal a hippik, a kábítószerfogyasztók és az őrült szekták követői ellen fordult. Csak úgy délután hat körül nyitotta ki a cella ajtaját egy civil ruhás rendőr, övébe tűzött pisztollyal, kezében dossziéval, és megkérdezte: − Melyikük Paulo Coelho de Souza? Miután Paulo jelentkezett, az épület második emeletére, egy majdnem üres szobába vezették, ahol mindössze két szék és egy asztal állt. A rendőr helyet foglalt az egyiken, és ráparancsolt Paulóra,

hogy üljön a másikra. A dossziéból kivett egy négyoldalas kísérőfüzetet, és az asztalra dobta, azt, amelyet a Krig-Ha, Bandolo! lemez mellé adtak, majd szürreális párbeszédbe kezdett a rabbal: − Mi a szar ez? − Ez az általam és Raul Seixas által készített album kísérőfüzete. − Mit jelent a Krig-Ha, Bandolo!? − Azt jelenti, hogy „Vigyázat, ellenség!”. − Ellenség? Ki az ellenség, a kormány? És egyáltalán milyen nyelven van ez? − Nem, ez egyáltalán nem a kormány ellen irányul! Az ellenségek afrikai oroszlánok, és ez azon a nyelven van írva, amelyet Pal-U-Don királyságban beszélnek. A rendőr biztosra vette, hogy az a nagy hajú sovány fiatalember a bolondját járatja vele, és fenyegetően ráparancsolt, hogy most szép sorjában beszéljen el mindent. Az pedig belekezdett, és elmesélte, hogy ez egy kitalált történet, amely egy képzeletbeli afrikai királyságban, egy bizonyos Pal-U-Donban játszódik, és a helyszínek, a szereplők és a párbeszédek a Tarzanról szóló képregényből valók. A fickó ennyivel nem érte be: − És ki írta ezt az egészet? − Én írtam, és a feleségem illusztrálta, aki építész. − Hogy hívják a feleségét? Őt is ki akarom hallgatni. Hol tartózkodik most? Paulo pánikba esett a kilátástól, hogy Gisa is belekeveredik ebbe a rémálomba, de tudta, hogy hazugsággal nem sokra megy − és oka sem lett volna rá, mert mindketten ártatlanok voltak. Az órájára pillantott, és látta, hogy már majdnem nyolc óra van: − A neve Adalgisa Rios. Ma estére vacsorára voltunk hivatalosak a szüleim házába, és most már ott lehet náluk. A rendőr összeszedte az asztalról a papírjait, a cigarettáját és az öngyújtóját, felállt, és megparancsolta a rettegő fogolynak, hogy kövesse: − Akkor most odamegyünk. Meglátogatjuk a feleségét. Amikor betuszkolták abba a fekete-fehér dobozos furgonba, amelynek ajtaján a Secretaria de Seguranca do Rio de Janeiro (Biztonsági Szolgálat) emblémája díszelgett, Paulo egy pillanatra megkönnyebbült. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan is letartóztatták, így, legalábbis elméletileg, az állam felügyelete alatt áll. Az igazi pokol ugyanis a civil ruhás rendőrök által eszközölt letartóztatások voltak, amiket közönséges rendszámtáblával ellátott civil autókkal hajtottak végre, mindenféle parancs és hivatalos utasítás nélkül. Az ilyen esetek rendszerint a kínzások előszobái voltak, és ezeknek a számlájára volt írható a rezsim által addig eltüntetett 117 politikai fogoly. A szülők nem hittek a szemüknek, amikor fiukat egy rabszállító autóból látták kiszállni, négy fegyveres kíséretében. Gisa még nem érkezett meg, mondták, és rögtön tudni akarták, hogy mi történt. Paulo megpróbálta megnyugtatni őket, mondván, hogy csak a lemezzel, a Krig-Ha, Bandoló!-val kapcsolatban merült föl némi probléma, de valószínűleg hamarosan tisztázódik minden − olyannyira, hogy ő meg Gisa még aznap itt vacsoráznak. Az egyik rendőr Lygiához és Pedrohoz fordulva, helyeslőleg ezt mondta: − Úgy is van, hamarosan visszajönnek mind a ketten. Ugyanabban az elrendezésben, ahogy jöttek − Paulo két fegyveres között a hátsó ülésen ült, elöl a két másik −, kis ideig a városközpontban keringtek. Egy idő után Paulo megkérdezte, hogy nem állhatnának-e meg néhány percre, mert azt találta ki, hogy telefonálna a lemezcégnek, és közölné, hogy problémák merültek fel a lemezzel kapcsolatban. Az egyik rendőr határozottan nemet mondott, de megnyugtatásképpen többször is elismételte, hogy pár órán belül a feleségével együtt szabadon távozhatnak. A trükk nem sikerült: valójában Paulo haza akart telefonálni, hogy megkérje Gisát, dobja ki a nappali valamelyik polcán lévő marihuánás tégelyt. Fagyos csöndben érkeztek a házuk kapujához. Az egyik rendőr az autó kormányánál maradt, míg a másik három vele ment, begyömöszölődve a szűk és lomha liftbe, amely, úgy tűnt, hogy csaknem egy óra alatt tette meg az utat a negyedik emeletig. Gisa, aki egész testét beborító tarka száriba öltözött, már éppen leoltotta a villanyokat, és indulni készült, amikor Paulo betoppant a rendőrök kíséretében. − Szerelmem, ezek az urak a DOPS-tól vannak, és szükségük lenne némi felvilágosításra a Raullal készített lemezről, pontosabban a kísérőfüzet érdekli őket, amit veled csináltunk a Philipsnek. Gisa nagyon megijedt ugyan, de szemre megőrizte a nyugalmát: − Rendben van, állok rendelkezésükre. Mit akarnak tudni az urak? Az egyik rendőr megjegyezte, hogy ez itt nem fog menni: − Mi csak a DOPS székházában vehetünk fel jegyzőkönyvet, úgyhogymost velünk kell jönnie.

Gisa nem értette: − Ezek szerint le vagyunk tartóztatva? A rendőr udvariasan válaszolt: − Nem. Önöket csak néhány felvilágosítás erejéig vesszük őrizetbe, azután szabadon távozhatnak. Mielőtt elindulnánk azonban, rövid szemlét kell tartanunk a lakásban. Engedelmükkel. Paulóra olyan heves szívdobogás jött rá, hogy azt hitte, menten infarktust kap: ezek most meg fogják találni a marihuánát. A szalon közepén állt, és Gisa vállát átkarolva figyelte a rendőrök tevékenységét. Az egyik felragadott egy közel száz darabból álló köteget a Krig-Ha, Bandolo!/-hoz készült füzetekből, a másik a szekrényeket és a fiókokat túrta föl, a harmadik pedig a polcon lévő könyveket és lemezeket nézegette. Amikor meglátta a bonbonos doboz méretű kínai lakktégelyt, kezébe vette, leemelte a tetejét, és látta, hogy színültig van marihuánával. Beleszagolt, és szippantott egyet, mintha valami parfüm illatát szívná be, utána becsukta a dobozt, és visszatette a helyére. Paulo csak ekkor döbbent rá, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint ahogy azt gondolta volna: ha a rendőrt nem érdekli a kábítószer, akkor sokkal súlyosabb bűnökkel vádolják őket. Azonnal kitörtek rajta a Ponta Grossa-i tünetek: lehet, hogy megint csak összetévesztik egy terroristával vagy egy bankrablóval? Csak amikor a DOPS épületéhez értek, fogták fel, hogy aznap este sem ő, sem Gisa nem fog otthon vacsorázni. Rögtön a bejáratnál elválasztották őket, és külön-külön át kellett öltözniük egy sárga kezeslábasba, aminek a felső zsebére nagybetűkkel a RAB feliratot festették. Május 28-a hajnalán mindkettejüket rabosították; lefotózták őket, majd ujjaikat tintapárnába nyomva „zongorázniuk” kellett a nevük alatt még az éjszaka megnyitott rendőrségi dosszié megfelelő oldalán − Paulo a 13720-as számot kapta, Gisa pedig a 13721-est. Órákon keresztül hallgatták ki őket. A ruhájukkal és személyes tárgyaikkal együtt az óráikat is elvették tőlük, és emiatt részben az időérzéküket is elvesztették, amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy olyan helyen tartották őket fogva, ahová nem jutott be természetes fény. A kihallgató tisztek, akik nem alkalmaztak fizikai kínzásokat, mindkettejüknél a Krig-Ha, Bandolo!-t kísérő pszichedelikus füzetről faggatóztak, mindenekelőtt pedig annak a bizonyos Alternatív Társadalomnak a jelentését firtatták. Ezt azonban megelőzte az az órákon keresztül tartó procedúra, amikor a legapróbb részletekig jegyzőkönyvbe kellett mondaniuk minden addigi tevékenységüket. Amikor Paulo megemlítette, hogy 1970 májusában Vera Richterrel Santiagóban volt, a rendőrök lecsaptak rá, és azt akarták kiszedni belőle mindenáron, hogy mit tud az ott élő brazilokról, de neki nem volt ezzel kapcsolatban semmi mondanivalója, azon egyszerű oknál fogva, mert nem ismert egyetlen Chilébe vagy más országba emigrált brazilt sem. Gisának a maga részéről nagy erőfeszítésébe került meggyőznie vallatóit, hogy a Krig-Ha, Bandolo! címét Paulo találta ki egy megbeszélésen a Philipsnél, amikor felugrott az asztalra, és onnan üvöltötte a négy égtáj felé Pal-U-Don királyságának harci kiáltását. Gáveában a Coelho szülők egész éjjel a hajukat tépték kétségbeesésükben. Lygia asszony az egyik barátnője segítségével, aki Guanabara állam akkori kormányzójának, az újságíró és impresszárió Antonio de Padua Chagas Freitas-nak volt a titkárnője, mindannyiuk megkönyebbülésére kiderítette, hogy a fiát valóban a DOPS tartóztatta le, és a Relacáo utcai börtönben tartja fogva. A hivatalos letartóztatás már önmagában is garancia volt arra, mégha csak bizonytalan garancia is, hogy neve nem kerül fel az eltűnt személyek listájára. Mivel a habeas corpus intézményét az AI-5 megszüntette, más lehetőség nem maradt, mint hogy ki-ki megpróbálja megkeresni azokat az embereket, akiknek volt valamilyen − családi, személyes − kapcsolata a rendfenntartó erőknél. Marcos, Sonia Maria férje felajánlotta, hogy igénybe venné a barátja, egy bizonyos Imbassahy ezredes segítségét, akinek voltak bizonyos összeköttetései az SNI-nél (Nemzeti Hírszerző Szolgálat), de Pedro doktor először a hivatalos utakat akarta végigjárni, bármilyen bizonytalan kilátásokkal kecsegtessenek is. Heloi néni azt javasolta, hogy forduljanak egy Antonio Claudio Vieira nevű, 55 éves ügyvédhez, aki Candinho bácsi irodájában dolgozott − a Coelho család csak így hívta Candido de Oliveira Filho Netót, aki egy éwel korábban még a köztársaság főállamügyészi tisztét töltötte be. Miután felvették az ügyvéddel a kapcsolatot, délután öt órakor már mindannyian ott álltak a szép, de mégis baljóslatú épület előtt, amelynek celláiban több híres személyiség is megfordult már, mint a forradalmár Luís Carlos Prestes és német felesége, Olga Benario, az argentin kommunista vezető, Rodolpho Ghioldi, és olyan értelmiségiek, mint Jorge Amado, Graciliano Ramos és Mario Lago. Amikor Pedro doktor megtudta, hogy csak Vieira ügyvéd léphet be, a diktatúra egyik Pará állambeli főemberével való kapcsolatára próbált hivatkozni:

− Jarbas Passarinho ezredes barátai vagyunk. Ezzel Pará állam volt kormányzójára utalt, három katonai kormányzat miniszterére (mellesleg az AI-5 egyik aláírójára), akit a diktatúra támogatására alapított Aréna Párt választott újra szenátornak. A rendőr nem rendült meg különösebben: − Csakhogy az úr most a DOPS-nál van, és itt senkinek sincs szava. Még Jarbasnak sem. Míg az ügyvéd az ügyeletes rendőrfőnöktől próbált megtudni valamit Paulóról, Pedro, Lygia, Sonia és a férje, Marcos a járdán várakozott a lassan eleredő esőben. Néhány perc múlva Vieira jó hírekkel tért vissza: − Paulo itt van, és valószínű, hogy még ma elengedik. Most telefonál az ügyeletes tiszt a felettesének, aki talán engedélyezi, hogy egypár percre személyesen is bemenjek hozzá. Miután a kapus szólította, az ügyvédet egy zárt szobába kísérték, ahol néhány percig beszélhetett Paulóval. Megdöbbent a fiú külseje láttán: bár Paulót semmiféle fizikai erőszak nem érte, sápadt volt, a szemei karikásak, alattuk a táskák szinte a bajuszáig értek, és olyan tompa tekintettel nézett, mint egy zombi. Vieira nyugtatólag közölte vele, hogy az egyik tiszt ígérete szerint órákon belül szabadul. Ezzel elmondott mindent. Lygia azt javasolta, hogy várják meg a DOPS előtt, amíg Paulót ki nem engedik, de az ügyvéd lebeszélte erről. Kedd este tíz körül az egyik rendőr, akit Paulo a legszimpatikusabbnak és legkevésbé félelmetesnek tartott, kinyitotta a cella ajtaját, és visszaadta az iratait a letartóztatásakor viselt ruháival együtt: ő és Gisa szabadok voltak. Paulo gyorsan átöltözött, az előtérben találkozott szerelmével, és az egyik rendőr elkísérte a DOPS-szal szomszédos kávézóba, ahol együtt elszívtak egy cigarettát (évekkel később, amikor az író már világhírű volt, összefutott a rendőrrel egy milánói utcán, de nem szóltak egymáshoz). Paulo alig várta már, hogy elhagyja azt a rémes helyet. Taxit fogott, és szülei gáveai házának címét mondta be a sofőrnek. A sofőr kihajtott a Mem de Sá sugarúira, onnan rátért a Flamengón átvezető, fákkal szegélyezett, újonnan épült tágas útra, és már az Hotel Gloria előtt száguldott el, amikor a taxit három vagy négy magánrendszámú autó zárta közre erőszakosan − köztük két Chevrolet Veraneio típusú dobozos kocsi, amilyet az időben az elnyomás szervei használtak előszeretettel −, civil ruhás emberek ugráltak ki belőlük, feltépték a sárga taxi hátsó ajtajait, és pofonok kíséretében kirángatták a párt. Paulót megbilincselve a fűre térdepeltették, de közben a szeme sarkából látta, hogy Gisát belökik az egyik kocsiba, az meg füstölgő gumikkal kilő. Az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt fekete csuklyát húztak volna a fejére, az Hotel Gloria mesésen kivilágított fehér épülete volt. A Brasília márkájú autó hátsó ülésén ült már két férfi között, amikor az egyiküktől hebegve megkérdezte: − Most meg fognak ölni? Az ügynök látta rajta, hogy pánikba esett. − Nyugi, fiacskám. Senki sem fog téged megölni. Csak kikérdezünk. A félelem csak nem szűnt. Paulo keze remegett, a lelke romokban hevert, de minden szégyenérzete megszűnt, és ezt kérdezte elrablójától: − Kapaszkodhatok a lábába? A fickó láthatóan jót mulatott a szokatlan kérésen: − Abba kapaszkodsz, amibe akarsz. És nyugi, nem fogunk megölni.

17. Paulo kijut a katakombából, és megesküszik, hogy félelmén a hittel kerekedik felül, a gyűlöletet pedig a szeretettel rombolja le Paulo csak harminc évvel később, az ország demokratizálódása után tudta meg, hogy azon az éjszakán a DOI-Codi (Destacamento de Operacoes de Informacao − Centro de Operacoes de Defesa Interna: Hírszerző Műveletek Különítménye − Belső Elhárítási Műveleti Központ) kommandója rabolta el. Pedro Queima Paulo nagyon aggódott amiatt, hogy vajon a történtek milyen rombolást

vihettek végbe fia amúgy is labilis lelkében, és eltökélte, hogy nem mozdul el otthonról, hanem mint igazi apa, akire mindig számítani lehet, otthon fogadja Paulót, amikor majd szabadon engedik. Az egész éjszakát ébren töltötte a makacsul néma telefonkészülék mellett, és végül reggel nyolckor taxiba ült, és a DOPS székházához ment. Mikor megérkezett, döbbenten hallgatta, amit az ügyeletes közölt vele már a bejárati pultnál: − A fiát és a barátnőjét már este tizenegykor elengedtük. És mert az apa szeme kikerekedett, mint aki nem hisz a fülének, az ügyeletes elővett egy dossziét, és két lepecsételt oldalt mutatott meg benne. „Ez a végzés a szabadlábra helyezésről, és itt van az aláírásuk − mutatta együttérzést mímelve. − Mi kiengedtük, ő pedig szabadon távozhatott. Ha a fia még mindig nem ért haza, akkor lehet, hogy illegalitásba vonult.” Akkor kezdődött meg az újabb lidércnyomás, amely álmatlan éjszakákat okozott a rezsim ellenzékének és a hozzátartozóknak. Előző nap este tízkor Paulo és Gisa neve felkerült a rezsim által „eltűnt”-nek nyilvánított emberek listájára. Ez azt jelentette, hogy bármi történjék is velük, ideértve a tényleges eltűnést is, az nem az állam felelőssége többé, elvégre épen és egészségesen szabadon engedték őket, miután a hivatalos végzést aláírták. Ami az elrablásuk után történt, azt nagyrészt még ma is, az író 2007-ben betöltött hatvanadik születésnapjáig homály fedi, merthogy neki magának is vannak még megválaszolatlan kérdései az ügyről. A biztonsági szervek feljegyzéseiből annyi derül ki, hogy Rault nem tartóztatták le, és hogy május 27-én a DOPS bekísérte a házaspárt, felvette az adataikat, és a május 28-ára virradó éjszakán kihallgatta őket. Az I. sz. hadseregcsoport dokumentumai arra mutatnak, hogy miután Paulót és Gisát elrabolták az Hotel Gloria kapuja előtt, egymástól elkülönítve a katonai rendőrség 1. zászlóaljának Rio de Janeiro északi részén álló laktanyájába, a Barao de Mesquita utcába szállították őket, ahol a DOI-Codi szervei működtek, de hogy itt mennyi ideig raboskodtak, az már nem derül ki. Annak ellenére, hogy a családtagok közül néhányan azt állítják, bár bizonytalanul, hogy „legalább tíz napot” töltöttek a DOI-Codi fogságában, május 31-én, pénteken Paulo már Gáveában írta a szabadlábra helyezése utáni első naplóföljegyzéseit: A szüleim házában lakom. Félek még csak leírni is, hogy mi történt velem. Eddigi életem egyik legszörnyűbb élménye volt − még egyszer börtönbe vetettek, igazságtalanul. De félelmemet le fogja győzni a hit, a gyűlöletet pedig lerombolja a szeretet. A bizonytalanságból megszületett a magabiztosságom is. Mindazonáltal az ABIN, az Agencia Brasileira de Inteligéncia (Brazil Titkosrendőrség, a feloszlatott SNI, a Servico Nacional de Informacoes {Nemzeti Információs Szolgálat utóda) levéltárából előbányászott, Paulóra vonatkozó dokumentumok egy hosszas kihallgatásról tanúskodnak, amely a DOI-Codi épületében június 14-én éjszaka kezdődött, és egészen másnap hajnalig tartott. Az a rejtélyes az ügyben, hogy Paulo elmondása szerint a szabadon bocsátása után többé nem vitték be a DOI-Codiba. Ugyanilyen biztosan állítja ezt Antonio Claudio Vieira ügyvéd is, aki jól emlékszik rá, hogy soha többé nem kísérte el Paulót a Barao de Mesquita utcába, és a Coelho szülők sem fordultak hozzá segítségért a fiuk ügyében. Ugyanezt a verziót erősítette meg Pedro doktor, az apa, Sonia Maria, a húg, valamint az ő ex-férje, Marcos is, aki akkoriban közeli tanúja volt a család életének. Az első és legkézenfekvőbb feltevés az volna, hogy a megfélemlített Paulo besúgta, illetve följelentette barátait és ismerőseit, és most igyekszik eltüntetni múltjának ezt a foltját, csakhogy az I. sz. hadsereg akkori hivatalos pecsétjével ellátott hét gépelt oldalnyi kihallgatási jegyzőkönyv cáfolja ezt a feltételezést. Az olyanoknak, mint a DOI emberei, akik állandóan a diktatúra ellenségeinek nyomában voltak, egy kihallgatás legalább ötórányi körmöléssel, azaz semmivel ment el. Az első négy oldal a DOPS-on felvett jegyzőkönyvnek azt a részét ismételte meg, amelyet az előéletére vonatkozó személyes adatok töltöttek ki: iskolái, színházi működése, utazásai, paranái börtönkalandja, az O Globónál végzett munkája, a Mato Grossó-i előadás-sorozata, tevékenysége az A Pompánál, társszerzősége Raullal… Az a rész, amely a szerzőpáros kapcsolatát taglalja az O. T. O.val, annyira érthetetlen volt az írnok számára, hogy a jegyzőkönyvet teletűzdelte a „sic” megjegyzéssel, csakhogy ne maradjon kétség afelől, hogy a fogoly valóban ilyeneket mondott: Minekutána a tanú és Raul Seixas már 1973-ban arra a következtetésre jutott, „hogy a világ a mélységes tespedés (sic) korszakát éli” másrészről viszont afelől is

megbizonyosodtak, hogy egy erős mozgalom támogatása nélkül egy énekes karrierje gyorsan véget érhet. Minekutána a tanú és Raul Seixas úgy döntött, hogy a „hippimozgalomból és a világszerte a mágia iránt támadt hatalmas érdeklődésből kovácsol tőkét” (sic) ezért egy „OTO” nevű ezoterikus társaság könyveit kezdte tanulmányozni. Minekutána a tanú és Raul Seixas úgy döntött, hogy megalapítja az ,alternatív Társadalmat”, amit közjegyzőnél is bejegyeztettek, hogy elkerüljék a hamis interpretációkat” (sic); minekutána a tanú és Raul Seixas elutazott Brazíliavárosba, és ott felvázolták az „Alternatív Társadalom” elképzeléseit a Szövetségi Rendőrségnek és a cenzúrának, és leszögezték, hogy „a szándékuk nem a kormány ellen irányul,” hanem csak „fel akarják kelteni a fiatalság érdeklődését egy másfajta aktivitás (sic) iránt”. Amikor az ügynökök arra kérték, hogy nevezze meg azokat a baloldali személyeket, akikkel kapcsolatban állt, Paulo csak kettőre emlékezett: az egyik a Paissandu társaságban fordult meg, és „mindenki csak a Filozófusként ismerte”, a másik Gisa egy korábbi szerelme volt a diákmozgalomból, akinek a nevére nem tudott visszaemlékezni, csak hogy H-val vagy A betűvel kezdődött. Mindenki egyhangúlag állítja, hogy Paulót az elrablása után már nem vitték be újra a DOICodihoz, és ezt támasztja alá naplója is, amelyben halvány utalás sincs arra, hogy június 14-éről 15ére virradóan ismét letartóztatták volna. Azt a feltevést viszont, hogy az írnok elgépelte volna a dátumot, az teszi valószínűtlenné, hogy a jegyzőkönyv hétoldalas, és minden oldalán ott van a dátum: június 14. Van azonban egy döntő részlet, ami amellett szól, hogy Paulót mégiscsak kihallgatta a DOI-Codi ezen a napon: amikor a DOPS-nál rabosították és lefényképezték, még bajuszt és kecskeszakállat viselt. A június 14-i személyleírásában azonban az szerepel, hogy „sem szakállt, sem bajuszt nem visel”. Ami Gisát illeti, őt a DOI-Codinál töltött idő alatt kétszer is kihallgatták. Az első május 29-én reggel nyolckor kezdődött, és délután négyre fejeződött be, a másodikra másnap, egy csütörtöki napon került sor reggel nyolc és tizenegy óra között. Mind a kétszer mint az AP és a Brazil Kommunista Párt egykori aktivistáját hallgatták ki, de akárcsak Paulo, ő is csak keveset, vagy inkább semmit sem tudott mondani azonkívül, hogy mi volt a dolga az egyik alapszervezetben, amikor mindenfelé küldözgették. Az egyik hajnalon, amikor még mindkettőjüket a DOI-Codinál tartották fogva, történt valami, ami a kapcsolatuk végleges megszakításához vezetett. Az egyik őr csuklyát húzott Paulo fejére, és elindult vele a zuhanyozó felé. Amikor elhaladt ez egyik cella előtt, azt hallotta, hogy valaki könnyek között szólongatja: − Paulo, te vagy az? Ha te vagy, szólalj meg! Mondj valamit! Gisa szólt hozzá, akin valószínűleg szintén csuklya volt, de a hangját felismerte. Halálosan megijedt azonban, hogy esetleg ismét berakják a „fagyasztóba” pucéran − abba a zárt cellába, amelynek belső hőmérsékletét a nevéhez méltó alacsony szinten tartották −, és inkább csendben maradt. Szerelme ismét segítségért könyörgött: − Paulo, szerelmem! Légy szíves, mondd, hogy igen. Csak ezt, ennyit mondj, csak tudjam, hogy te vagy itt! Semmi válasz. A lány váltig esdekelt: − Paulo, kérlek, mondd meg nekik, hogy semmi közöm ehhez az egészhez! Az író ma is élete leggyávább tettének tartja, hogy nem szólalt meg akkor. Még ugyanannak a hétnek az egyik délutánján − feltehetően 31 -én, pénteken − egy börtönőr jelent meg a ruháival, megparancsolta Paulónak, hogy öltözzön fel, és húzza a fejére a csuklyát. Betuszkolták egy kocsi hátsó ülésére, majd a laktanyától tíz kilométerre, a középosztály lakta Tijuca negyed egyik kis terén elengedték. A szülei házában töltött első napok a rettegés jegyében teltek. Valahányszor kopogtak az ajtón, vagy megcsörrent a telefon, Paulo bezárkózott a szobába, és iszonyattal gondolt arra, hogy ismét elviszi a rendőrség vagy a hadsereg, vagy azok, akik már egyszer elrabolták. Dr. Pedro átérezte fia paranoiáját, és megnyugtatására megesküdött előtte, hogy ha vér folyik sem engedi, hogy még egyszer börtönbe vigyék: „Ha bárki beteszi ide a lábát hivatalos végzés nélkül, hogy letartóztasson téged − jelentette ki −, akkor lelövöm, mint egy kutyát.” Paulo két hetet töltött a Gáveában bezárkózva, és csak akkor gyűjtött magának annyi bátorságot, hogy kitegye a lábát az utcára, de előtte még hosszasan mérlegelte, hogy ez lesz az a nap,

amikor könnyedén kiszúrhatja, ha valaki követi. Június 13-áról volt szó, mert akkor kezdődött Németországban az 1974-es labdarúgó-világbajnokság Brazília és Jugoszlávia válogatottjainak öszszecsapásával − és Paulo tudta, hogy az egész ország a tévé előtt drukkol majd a brazil csapatnak. Elindult hát a fantomvárossá vált Rio de Janeiróban, és buszra szállt a Flamengóig, majd hosszas habozás után erőt vett magán, és belépett a lakásba, amelyben Gisával lakott addig a bizonyos szombatig, amikor − meggyőződésük szerint − meglátogatta őket a Sátán. Rendetlenül hevert minden szanaszét, éppúgy, ahogyan a rendőrök hagyták azon a hétfő éjszakán. Mire a bíró lefújta a meccset, ami null-nullás döntetlennel végződött, Paulo már a szülei házának védelmét élvezte. Az egyik magára rótt penitenciája annak érdekében, „hogy minden a lehető leggyorsabban visszatérjen a normális kerékvágásba”, az a fogadalma volt, hogy a világbajnokság − amelyen Brazília egyébként a negyedik helyen végzett − egyetlen meccsét sem nézi meg. A legnehezebb az volt, hogy miként találja meg Gisát. A DOI-Codi börtönében történt szörnyű találkozás óta semmit sem tudott szerelméről, de panaszos sírása − „Paulo, te vagy az? Ha te vagy, szólalj meg!” − állandóan visszhangzott a fülében. Amikor végül is sikerült felhívnia a régi lakását, ahova a lány élve visszakerült, eszébe jutott, hogy a telefont lehallgathatják, és elveszítette a bátorságát, hogy megkérdezze, megkínozták-e, és egyáltalán, mikor engedték ki. Amikor találkozót kért, hogy a jövőről beszélgessenek, Gisa végérvényes és drámai választ adott: − Nem akarok visszamenni hozzád, nem akarok többé szóba állni veled, és a legjobb lenne, ha azt is elfelejtenéd, hogy létezem! A válasz hallatán érzelmileg annyira összeomlott, hogy a családnak ismét a Dr. Eiras Szanatórium pszichiátere, dr. Benjamim Gomes személyes segítségét kellett kérnie. Paulo szerencséjére az orvos ezúttal az elektrosokkos kezelést napi analízisekkel helyettesítette, amelyek az első hetekben Paulóéknál zajlottak − a nem éppen olcsó kezelés havi háromezer cruzeiróba, azaz 2008-as árfolyamon négyezer reálba kerültek Az üldözöttség érzése olyan fokot ért el, hogy egyszer félelmében elájult az utcán egy könyvesbolt előtt, a Copacabanán, és a járókelők térítették magához. Amikor a Philipstől megkapta a Gita lemezborítójának nyomtatásra kész makettjét, majdnem összeesett: a borítót Raul arcképe díszítette, Che Guevara-sapkában, rajta a kommunisták ötágú vörös csillagával. Paulo gyomrát a rémület szorította össze, és azonnal telefonált a Philipsnek, hogy választhatnak: vagy megváltozatják a borító fotóját, vagy az összes számát leveszik a lemezről. Mikor az okát kérdezték, kimért nyugalommal válaszolt, szinte szótagolta a telefonba: − Mert nem akarok még egyszer börtönbe kerülni, és ha a lemez ezzel a képpel jelenik meg, akkor engem újból le fognak csukni. Megértették? Hosszadalmas egyezkedések után végül is elfogadta, hogy a borító Raul Che Guevara-sapkás képével jelenjen meg, de írásbeli nyilatkozatot követelt a Philipstől, hogy a fotóválasztás teljes felelőssége a vállalatot terheli. Egyúttal elfogadták egy grafikus javaslatát is, aki mindenkire tekintettel volt: a vörös csillagot eltüntették a képről, és így olyan lett, mintha Raul egyszerű baszk sapkát viselt volna mindenféle kommunista utalás nélkül. Ez a lelkiállapota eredményezte, hogy Paulo egy pszichiáter díványán kötött ki. Az első kezelésen a szigorú dr. Benjamim megnyugtatta, hogy nem fogja sokkolni, de nem azért van ott, hogy játszadozzanak: − A maga leggyávább tette a börtönben az volt, amikor Adalgisa szólította. Elég lett volna, ha annyit mond, hogy „igen, én vagyok”, de annyira félt, hogy nem mert válaszolni. Mivel Gisa nem vette föl többé a telefont, Paulo naponta levelet írt neki, a bocsánatát kérte azért, amit a börtönben tett, és rimánkodott, hogy költözzenek össze ismét. Az egyik ilyen levélben leírta azt a bizonytalan érzését is, amely együttélésük három éve alatt állandó kísérője volt: Amikor hozzám költöztél sehogy sem értettem, hogy miért csak a feltétlenül szükséges ruháidat hoztad magaddal. Azt sem értettem, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy a régi, üresen álló lakásod bérét fizesd. Megpróbáltalak pénzzel megzsarolni, mondván, hogy nem fizetem többet, és te mégis fenntartottad azt a lakást. Annak a másik lakásnak a létezése engem állandó bizonytalanságban tartott. Ez azt jelentette ugyanis, hogy bármikor, egyik napról a másikra eltűnhetsz az életemből, hogy visszanyerd a szabadságodat. Gisa egyik levelére sem válaszolt, de Paulo tovább folytatta az egyoldalú levelezést. Egy nap az

apja, szemlátomást feszélyezetten, félrehívta. „Fiam, Gisa telefonált az irodámba − mondta, miközben kezét Paulo vállára tette. − Arra kér, hogy ne írj neki többet.” Paulo azonban továbbra is rendületlenül folytatta a levelezést: Ma megtudtam az öregemtől, hogy nem akarsz többé látni. Megtudtam továbbá azt is, hogy dolgozol, és jól vagy, ami bántott, de örültem is neki. Most hallottam a Gitát a rádióban. Arra gondoltam, hogy vajon eszedbejutok-e, ha ezt a zenét hallod. Azt hiszem, ez a legszebb dalszöveg amit eddig írtam. Én magam vagyok ez a dal. Mostanában nem írok, nem olvasok, és barátaim sincsenek. A paranoia jellemző tünete volt ez − a panasz a barátok feltételezett eltávolodása miatt, akik félnek az olyan ember társaságától, akit lecsuktak és elraboltak a biztonsági szervek. Valóság volt, vagy puszta képzelgés, a lényeg az, hogy emlékei szerint, Rault leszámítva, csak ketten nyújtották felé a kezüket: az újságíró Hildegard Angel és Roberto Menescal, a Bossa Nova egyik atyja, abban az időben a Polygram igazgatója. A Phonogram − a Polydor és az Elenco mellett − a multinacionális holland cég, a Philips brazíliai leányvállalata volt, amely legnagyobb Brazíliában működő konkurensét a CBS-ben, az amerikai Columbia leányvállalatában látta. Hildegard Angel, vagyis Hilde továbbra is fenntartotta a barátságot Paulóval, pedig fájdalmas okai lettek volna arra, hogy ne hívja fel magára még egyszer a rezsim figyelmét: három évvel azelőtt legfiatalabb öccsét, Stuart Angelt, az MR-8 nevű gerillacsoport harcosát barbár módon meggyilkolták a légierő egyik laktanyájában; száját egy járó motorú dzsip kipufogócsövére szorítva megfojtották. Az ő felesége, a közgazdász Sonia Moraes Angel, az ALN aktivistája is a Sao Pauló-i DOI-Codi kínzásaiba halt bele pár hónappal azelőtt, 1973 végén. És mintha csak két tragédia nem lett volna elég ugyanabban a családban, Hilde anyja, a divattervező Zuzu Angel két évvel később, 1976-ban olyan autóbalesetben halt meg, amely az eltervelt szándékosság minden jegyét magán viselte. Róla készült később egy leleplező dokumentumfilm is Zuzu Angel címmel. Hilde volt az, aki nagy erőfeszítések árán végül is rávette Paulót, hogy visszatérjen a normális társadalmi életbe: meghívta a Museu Nacional de Belas-Artesbe (Országos Szépművészeti Múzeum) egy „A nő és a kommunikáció” címmel rendezett vitára, ahol rajta kívül még a feminista Rose Marié Muraro is részt vett. Paulo amúgy is erős paranoiája elviselhetetlen méreteket öltött volna, ha tudja, hogy a nézőközönség soraiban egy besúgó is meghúzódott; Deuteronomio Rocha dos Santos, aki még aznap megírta a jelentését a találkozóról a DOPS-ba, a „Secao de Buscas Especiais”-nak (Különleges Ügyek Nyomozati Osztálya), és nem felejtette el megemlíteni, hogy „(…) a jelenlevők között ott volt az újságíró és író Paulo Coelho, Hildegard Angel személyes jó barátja”. Paulo meglepően gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy az elrablás fenyegető réme nélkül járkáljon a városban. Így történt, hogy az első fontos döntése, amelyet az általa „fekete hét”-nek nevezett időszak után hozott, az volt, hogy kapcsolatba lépett az O. T. O.-val. Két oka is volt rá, hogy bekopogtasson Zarathustra fráter ajtaján: egyrészt meg akarta érteni, hogy mi történt azon a rettenetes szombati napon, másrészt pedig, bármivel magyarázza is ezt a szekta, mindenképpen és végérvényesen meg akarta velük szakítani a kapcsolatot. A Sátántól való hatalmas félelme miatt arra kérte Euclydes-Zarathusztrát, hogy fényes nappal találkozzanak a szülei házában, ahova visszaköltözött, és hogy még jobban bebiztosítsa magát, meghívta tanúnak Roberto Menescalt is. Jól tette, hogy tanút hívott, mert legnagyobb elképedésére a kitűzött napon nem kisebb személyiség, mint XI. Parsifal, a szekta önmaga koronázta, legfőbb világi vezetője jelent meg a gáveai házban. Igen, ő, a nyomasztó és modortalan Marcelo Ramos Motta. Paulo kertelés nélkül rögtön a lényegre tért. Miután röviden összefoglalta a lakásán történteket és kétszeri bebörtönzését, megkérdezte: − Tudni akarom, hogy mi történt velem azon a szombaton és a rákövetkező napokban. XI. Parsifal megvetően nézett rá: − Jól tudhatnád, hogy velünk az erősebb törvénye érvényesül. Nem emlékszel, mit tanítottam erről? Az erősebb törvénye szerint az marad felül, aki a kormányaidat tartja. Aki elengedi, azt megtáncoltatják. Kész, ennyi. Te gyenge voltál, megtáncoltattak. Menescal, aki távolabb ülve hallgatta a beszélgetést, fenyegetően megindult a látogató felé − ami azt a perspektívát ígérte, hogy Coelhóék porcelán-és kristálykészlete rirpityára törik, merthogy az ,,O Barquinho” (Kis hajó) szerzője aikidózott, a crowleyánus boszorkánymester pedig fekete öves

dzsiu-dzsi-cus volt. Paulo azonban visszatartotta barátját, és, első ízben szólítva polgári nevén a legfőbb mágust, ezt kérdezte: − Ez volna az O. T. O., Marcelo? Szombaton megjelenik nálam a Sátán, hétfőn lecsuknak, szerdán pedig elrabolnak? Ez az O. T. O ? Akkor pedig, öregem, én nem kérek belőle. Paulo végtelenül megkönnyebbült, hogy ilyen gyorsan megszabadult a boszorkánymestertől, mintha a hátát nyomó nehéz fakereszt került volna le róla, és rögtön nekiült, hogy hivatalos formában is megfogalmazza kilépését a titokzatos Ordo Templi Orientisből. A sötétség birodalmában töltött rövid és drámai látogatása nem tartott még két hónapig sem: Rio de Janeiro, 1974. július 6. Én, Paulo Coelho de Souza, aki újonci eskümet a LXX. év május 19-én írtam alá, mikor a nap a bika jegyébe ért, a közönséges időszámítás szerinti 1974. évben kijelentem, hogy kilépek a rendből, mert tökéletesen alkalmatlan vagyok rá, hogy a számomra kijelölt feladatokat elvégezzem. Kijelentem továbbá, hogy döntésemet testi és szellemi képességeim teljes birtokában hoztam meg. 93 93/93 Bizonyítsa ezt saját kezű aláírásom, Paulo Coelho A Sátánnal és követőivel való szakítás azonban korántsem szüntette meg Paulo paranoiáját. Valójában csak otthon, zárt ajtók mögött, a szülei jelenlétében érezte biztonságban magát. Ebben a kétségbeejtő helyzetben merült föl az ötet, hogy jót tenne neki, ha bizonyos időt Brazílián kívül töltene, legalább addig, amíg meg nem szűnik a rettegése. Gisa elhagyta, úgyhogy semmi sem marasztalta Brazíliában. A Gita eladott példányszáma felülmúlta a legoptimistább várakozásokat is, és ömlött a pénz a bankszámlájára. Életének azt a jelentős fordulatát, amelyet társszerzősége hozott meg Raullal, egy másik, igen fontos esemény koronázta meg: első könyvének megjelenése. Még nem a megálmodott Nagy Műről, de már mindenképpen igazi könyvről volt szó. Az O Teatro na Educagaót (A színház az oktatásban), amelyben a Mato Grossó-i tanfolyamok anyagát rendezte sajtó alá, 1973 végén adta ki az oktatási segédkönyvekre specializálódott Editora Forense. Az eladott példányok számát azonban a Tribuna da Imprensa heti kultúrrovatában megjelent, Gisa nevével jegyzett dicsérő kritika sem volt képes megemelni: a megjelenés után egy évvel a háromezerből még mindig csak ötszáz példány kelt el. Bár előre látható volt, hogy az értelmiség gyakorlatilag észre sem veszi majd, mégiscsak az első könyve volt, és mint ilyen, méltó a megünneplésre. Aznap, amikor az O Teatro na Educagao kijött a nyomdából, Gisa megterítette a vacsoraasztalt, és a két pohár mellé kitette azt a kis üveg Benediktiner likőrt, amelyet Paulo még tizenöt éves korában kapott, és azóta tartogatta, hogy majd első könyve megjelenésekor bontsa ki. Sem első írói fellépésének sikertelensége, sem a hírnév bőségszarui nem voltak képesek megrendíteni azt a régi és szilárd meggyőződését, elűzni azt az álmát, amely, mint maga is elismerte, meggyőződésévé, sőt rögeszméjévé vált: hogy egy napon majd világhírű író lesz. Még azután is, hogy dalszövegíróként ismertté lett, magányos pillanataiban teljes erővel tört rá régi rögeszméje. Ha belelapozunk az ekkortájt írt naplójába, lépten-nyomon afféle megjegyzésekkel találkozunk, hogy a közönség elismerése, amely a dalszövegírónak szól, mit sem változtat régi tervein. Nem egyszerűen író akart lenni, hanem „szó szerint világhíres író”. Azon is kesergett, hogy az ő korában a Beatles tagjai „már a világot uralták”, de „bármennyi békát kelljen is lenyelni hozzá”, vallotta Paulo, akkor sem adja föl a reményt, hogy álmai egyszer beteljesülnek. „Olyan vagyok, mint a gerilla, aki csak a kedvező pillanatra vár, hogy színre lépjen − írta. − Én a siker jegyében születtem. Különleges tehetségem van hozzá, hogy harcoljak érte.” Rault is megrendítette a barátja letartóztatása, így nem volt nehéz meggyőzni, hogy egy időre külföldre utazzanak. Az elhatározás után tíz nappal már úton voltak. A gondolat, hogy el kell mennie a DOPS-hoz, ahol a külföldi utazását engedélyezik − a diktatúrának ez az előírása mindenkire vonatkozott, aki külföldre akart menni −, olyan mérvű rettegéssel töltötte el Paulót, hogy hatalmas erővel újból kitört rajta az asztma. 1974. július 14-én, Paulo elrablása után egy hónappal, a két barát már úton volt New York felé, de még nem tudta egyikük sem, hogy mikor térnek vissza. Mindketten új barátnőt vittek magukkal. Raul elvált a feleségétől, Edithtől, aki kislánya,

Simoné anyja volt, és egy másik amerikai nővel, Gloria Vaquer-rel, a dobos Jay Vaquer húgával költözött össze. A Gisától elhagyott Paulo egy karcsú szépséggel, a 23 éves Maria do Rosario do Nascimento e Silvával kezdett járni. A színésznő, forgatókönyvíró és filmproducer Rosario a Minas Gerais-i jogász, Luiz Gonzaga do Nascimento e Silva lánya volt, akit éppen elutazásuk előtt egy héttel nevezett ki szociális miniszterré Ernesto Geisel ezredes, köztársasági elnök, aki a katonai diktatúra első kormányában ugyanezt a posztot töltötte be. Apjával szöges ellentétben Rosario baloldali aktivista volt, aki a rezsim üldözöttjeit rejtegette, és le is csukták egyszer, amikor a riói központi pályaudvaron munkások leleplező tanúvallomásait vette filmre. Amikor Hilde Angelen keresztül megismerkedett Paulóval, éppen csak túl volt a Globo televíziós társaság igazgatójával, Walter Clarkkal kötött, három évig tartó viharos házasságán. A négy utazó bármelyikének bankszámlája több mint elegendő lett volna ahhoz, hogy a Hotel Plaza luxusszállodában vegyenek ki szobát, a Central Parkkal szemben, vagy a diszkrét Algonquinban, ahol a New Yorkba érkező filmcsillagok és hírességek szoktak megszállni, szinte előírásszerűen. Az őrült 70-es években azonban olyan helyen lakott az ember, ahol várhatóan erős érzelmi hatás is érte. Így Paulo, Rosário, Raul és Glória a Hotel Marlton kapuján kopogtattak, pontosabban a kaput védő vasrácson, amely a környező bohém negyed, elsősorban a Greenwich Village utcai bandáitól védte a szálloda bejáratát. Az 1900-ban épült Marlton arról volt híres, hogy válogatás nélkül fogadott be striciket, kurvákat, drogkereskedőket, filmszínészeket, jazz-zenészeket és beatnikeket. 114 szobájában − többségüknél a fürdőszoba a folyosó végén volt − olyanok fordultak meg, mint a színész John Barrymore, Geraldine Page és Claire Bloom, azután énekesek, mint Harry Belafonte, Carmen McRae és Miriam Makeba, vagy a beatnemzedék kedvenc írója, Jack Kerouac. És a Marlton szobájából indult el pisztollyal a kezében a fanatikus feminista Valerie Solanas is, hogy meggyilkolja a pop-art sokoldalú művészét, Andy Warholt, ami majdnem sikerült is neki. Raul és Glória lakrésze − hall, szoba és fürdőszoba − havi 300 dollárba került (ami 2008-as árfolyamon 1300 dollárnak vagy 2300 reálnak felel meg). Paulo és Rosário szobájához csak egy fürdőszoba tartozott, amiért 200 dollárt fizettek, viszont nem volt jégszekrényük, így langyosan kellett inniuk a Coca-Colát és whiskyt − persze csak akkor, ha nem szívtak éppen marihuánás cigarettát vagy nem szippantottak kokaint, ami a társaság legfőbb szórakozása volt. 1974. augusztus 8-án az egész világ az Egyesült Államokra figyelt. Két éve és két hónapja dagadt a Watergate-ügyként elhíresült lehallgatási botrány, minek következményeként a nyilvánosság előtt játszódott Richard Nixon és kormányának végső agóniája. A fontos döntéseket Washingtonban hozták, de Amerika szíve New Yorkban dobogott. Úgy tűnt, mintha a Big Apple plusz elektromos töltést kapott volna. Bármelyik pillanatban várható volt, hogy visszahívják az elnököt, vagy maga vonul vissza. Paulóék egy divatos bárban átmulatott éjszaka után délután háromkor ébredtek föl, lementek a Marltontól egy háztömbnyire lévő Child bárba egy erőt adó kései reggelire, majd visszatértek a szobájukba. Még szippantottak néhány csík kokaint, és azt vették észre, hogy lassan besötétedik. Az éjjeliszekrényen álló rádióban a bemondó közölte, hogy tíz perc múlva minden amerikai televízió- és rádióállomás Nixon elnök beszédét fogja közvetítetni. Paulo kiugrott az ágyból, ahol addig kettesben heverésztek: − Gyerünk, Maria! Lemegyünk az utcára, és fölvesszük az emberek reakcióit, hogy mit szólnak az elnök lemondásához. Magára rántotta a farmerkabátját, de inget nem vett alá, térdig érő lovaglócsizmát húzott, felkapta a hordozható magnót − akkora volt, mint egy telefonkönyv −, a zsebeit kazettákkal tömte tele, és Rosário fényképezőgépével a nyakában sürgette a lányt: − Gyerünk, Maria! Ezt nem hagyhatjuk ki. Jobb lesz, mint egy világbajnoki döntő! Az utcán bekapcsolta a magnót, és részletesen kommentált mindent, amit látott, mintha ő vezette volna a rádió élő adását. Paulo: Ma 1974. augusztus 8-a van. A nyolcadik utcán tartok a Shakespeare étterem felé. Öt perc múlva lemond az Egyesült Államok elnöke. Megérkeztünk. Itt vagyunk a Shakespeare-ben, a tévét már bekapcsolták, de még nem kezdődött el a beszéd… Te mit szólsz hozzá ? Rosário: Azt, amit mindig is mondtam, hogy az amerikaiak egyáltalán nem hidegvérűek, éppen ellenkezőleg a fenébe is!

Paulo: Olyan az egész, mint egy meccs. A tévét már bekapcsolták itt a Shakespeare étteremben. Még nem kezdődött meg a beszéd, de oltári nagy a nyüzsgés az utcán. Rosário: Hallod, hogy ordít mindenki? Paulo: Hallom! A zsúfolásig megtelt Shakespeare étteremben sikerült jó helyet kapniuk a falra magasan felfüggesztett és teljes hangerőre kapcsolt tévékészülék előtt. A tengerészkék öltönyben, vörös nyakkendőben megjelenő Nixon kísérteties látványt nyújtott a képernyőn. A helyiséget templomi csend ülte meg, mikor megkezdődött a világ legfontosabb hivataláról való lemondási nyilatkozat felolvasása. Tizenöt percen keresztül mindenki pisszenés nélkül, néma csendben hallgatta Nixon indoklását, hogy mi vezette ehhez a drámai döntéshez. Beszédét melankolikus hangon fejezte be: To have served in this office is to have felt a very personal sense of kinship with each and every American. In leaving it, I do so with this prayer: may God’s grace be with you in all the days ahead. {Ezen a poszton szolgálva közel éreztem magamhoz minden amerikait. Amikor lemondok, ezzel a fohásszal búcsúzom: az Isten kegyelme legyen önökkel az elkövetkezendő időkben. } Mihelyt a beszéd véget ért, Paulo már utcán az volt, Maria Rosárióval szorosan a nyomában, és mikrofonnal a kezében folytatta a közvetítést. Paulo: A kurva életbe! Nagyon a hatása alá kerültem, Rosário, nagyon is! Ha egy nap majd nekem is le kell mondanom, akkor így szeretnék… Nézd csak: Nixon még szinte le sem mondott, de már egy pofa ott táncol az utcasarkon… Rosário: Táncol és bendzsózik hozzá. Őrült ország! Paulo: Leírhatatlan, amit most érzek. A nyolcadik utcán haladunk tovább. Rosário: Az emberek tényleg nagyon boldogok, és ez tökjóóó! Paulo: Azok bizony. Félig már önkívületben vannak. De tényleg! A tévések az utca emberét faggatják! Történelmi nap ez! Rosário: Itt egy asszony sír, amott egy fiatal lány. Annyira meg vannak rendülve. Paulo: Ez egy óriási pillanat, nem igaz? De tényleg óriási! Felajzott hangulatban tértek vissza a Markónba. Rosário kiszállt a harmadikon, ahol a szobájuk volt, Paulo viszont fölment a lifttel a hetedik emeletre, mert meg akarta mutatni Raulnak, hogy mit vett fel azon az őrült New York-i délutánon. Amikor kopogtatás nélkül belépett a szobába − mert mindig anélkül állítottak be egymáshoz −, megpillantotta szerzőtársát, aki teljesen szétmállott állapotban, nyitott szájjal aludt a kanapén. Az előtte lévő dohányzóasztalon egy csík kokain volt, felszippantásra előkészítve, egy félig már üres whiskysüveg és egy halom bankjegy, legalább ötezer dollár. Paulót, aki egy hihetetlen karneválról érkezett, és tanúja volt egy sosem látott népünnepélynek, a drogtól és az alkoholtól teljesen szétesett barátja látványa úgy érte, mint egy lórúgás. Mélységes megrendülése nemcsak abból fakadt, hogy ilyen állapotban látja azt a barátját, akit ő ismertetett meg a drogok világával, hanem mert rádöbbent, hogy a kokain őt magát is ugyanerre az útra viszi majd. Senkinek sem vallotta be, még a naplójának sem, de tudta, hogy egyre biztosabban halad afelé, hogy drogfüggővé váljon. Összetörve tért vissza a szobájukba. Rosário ágyon elnyúló karcsú testét csak az utcáról beszűrődő kékes fény világította meg. Csüggedten lerogyott a szerelme mellé, megsimogatta a hátát, és a fülébe súgta: − Történelmi nap ez a mai a számomra is. 1974. augusztus 8-ával abbahagyom a kokózást.

18. Paulo Coelho felesége határokat szab: egy-egy joint még hagyján. Szexuális mutatványokról azonban szó sem lehet

Azt a tervüket, hogy akár több hónapot töltenek New Yorkban, egy váratlan esemény húzta keresztül. Egyik este Paulo kipróbálta az elektromos konzervnyitót, de mert nem figyelt oda eléggé, a szerkezet éles pengéje megcsúszott, és belevágott a jobb kezébe. A törülköző, amelyet Rosário a vérzés elállítására csavart Coelho kezére, pillanatok alatt véres gombóccá változott. A mentő a village-beli sürgősségi ügyeletre vitte, ahol megállapították, hogy a penge a jobb keze gyűrűsujjának mozgatóinát vágta át. Azonnal megműtötték, a sebet nyolc öltéssel varrták össze, és utána heteken keresztül fémsínt kellett viselnie, hogy a keze mozdulatlan maradjon. Pár nap múlva már úton volt Rosárióval Brazília felé, Seixas és Glória pedig továbbutaztott a Tennessee állambeli Memphisbe. Rióba visszatérvén Paulo elég erőt érzett magában, hogy szembenézzen saját rémképeivel, és egymaga visszaköltözött abba a lakásba, ahol Gisával élt. Bátorsága azonban rövid életűnek bizonyult, és két héttel később, szeptember 10-én hajóját ismét a gáveai szülői ház biztonságos kikötőjébe kormányozta. Annyira kívánta, hogy mindentől megszabaduljon, ami csak a démonokra, a börtönökre és az elrablására emlékezteti, hogy mielőtt visszaköltözött volna a szüleihez, túladott minden könyvén, lemezén és a falakat díszítő képeken. Amikor körülnézett a lecsupaszított lakás üres falain és könyvespolcain, a következőket írta naplójába: „Megszabadultam a múlttól.” Ám ez ennyire nem volt egyszerű. A paranoiák, félelmek és komplexusok továbbra is marcangolták a lelkét. Gyakran bevallotta, hogy bűnösnek érzi magát olyasmiért is, amit még gyermekkorában követett el, például hogy „megfogtam egy kislány punciját”, vagy pedig „bűnös gondolataim voltak az anyámmal” − de a szülői házban legalább abban bízhatott, hogy senki sem rabolhatja el büntetlenül. Egy olyan időszakban, amikor a szexuális partnerek gyakori váltogatása és a promiszkuitás nem rejtett annyi veszélyt magában, mint manapság, a nők gyakran váltották egymást Paulo életében, aki különösképpen egyikükről sem emlékezett meg a naplójában, kivéve, hogy ki milyen teljesítményt nyújtott az ágyban. Néha megkísérelte felmelegíteni korábbi kapcsolatait, de a lelke mélyén még nem törődött bele a Gisával való szakításba. Továbbra is írta neki a leveleket, amelyekre sohasem érkezett válasz. Amikor megtudta, hogy Vera Richter visszaköltözőben van a férjéhez, feljegyezte: Ma bementem a városba, hogy megoldjam a Banco do Brasil részvényeivel kapcsolatos pszichoanalitikai problémáimat. Arra gondoltam, hogy eladom mindet, a pénzt pedig felajánlom Máriának, azért, hogy Vera több mintegy évig az enyém lehetett. Valójában persze Vera birtokolt engem, de én, agyalágyult ezt mindig is fordítva gondoltam. A Raullal való együttműködése továbbra is gyümölcsöző volt, csak éppen az Alternatív Társadalom hajója feneklett meg kissé. Pontosan a „fekete éjszaka” és Paulo bebörtönzése idején merültek föl köztük és a Philips cég között bizonyos értelmezésbeli különbségek erről a társadalomról. Raul szemlátomást eltökélte magát, hogy létrehoz egy új közösséget − szektát, vallást vagy mozgalmat −, ami azután a gyakorlatban is magvalósítja és hirdeti Aleister Crowley, XI. Parsifal és Zarathusztra fráter parancsolatait. A lemezcég gyártásvezetői szemében azonban az „Alternatív Társadalom” nem volt több, mint kiváló védjegy, amivel az eladott példányok számát növelhetik − valami olyasmi, mint amilyet a hatvanas évek elején a Fiatal Gárda hosszú hajú ifjoncai csináltak. Paulo viszont még 1974 áprilisában bebizonyította, hogy ők egészen másképpen vélekednek erről. A Philips brazíliai elnöke, egy Brazíliában letelepedett szíriai férfi, André Midani egy pontosan körülírt feladatok nélküli munkacsoportot hozott létre annak érdekében, hogy a cég által foglalkoztatott művészek jobb piaci elhelyezésében segítse a céget. A Midani és a zeneszerző Roberto Menescal irányította dream-teamet a piackutató Homero Icaza Sánchez, az író Rubem Fonseca és hat újságíró, Artur da Tavola, Dorrit Harazim, Nelson Motta, Luís Carlos Maciéi, Joao Luís de Albuquerque és Zuenir Ventura alkotta. A csoport hetenként egyszer gyűlt össze egy riói luxusszálloda lakosztályában, és egész napos megbeszélésen vitatták meg, hogy milyen legyen a Philpis egy adott előadójának a személyisége, megjelenése és stílusa. A kérdést első alkalommal csak maguk között beszélték meg, hogy a rákövetkező héten ugyanezt tegyék az érintett művész jelenlétében is. A csapat tagjait aranyárban fizették meg − Zuenir Ventura például úgy emlékezik, hogy összejövetelenként „négyezret vagy négymilliót kaptam, már nem is tudom pontosan, de azt igen, hogy havonta kerestem ugyanennyit a riói Visao című lapnál”. Minden művész másképpen reagált az újdonságra. A lázadó Rita Lee elveszette a türelmét az „olyan emeletes baromságok”

hallatán, mint amikor arról volt szó, hogy még a haja színét is meg akarják változtatni, és így fakadt ki nyersen: − Amíg maguk eldöntik, hogy kell-e black power parókát viselnem, vagy mégsem, addig én kimegyek a klozettra, és kiiszom a hipót. Később ő énekelte lemezre a „Departamento de Criacao” (Teremtés ügyosztály) című dalt, amely egyértelműen a Philips csapatát gúnyolja ki: Aki azért él, hogy így feleljen meg / Nem annak való ez az élet / és tőlem várod, hogy mindazt megtegyem / amire te nem vagy képes? És vége a világnak, mert nincs már fantázia / De én nem! Az szekcióm az alkotás! A képzelet hiányzik csupán / De én nem! Az szekcióm az alkotás! Amikor Paulóra és Raulra került a sor, hogy megjelenjenek a csoport előtt, a bahiai paranoiája éppen tetőzött. Miután biztos volt benne, hogy civil ruhás rendőrök követik minden lépését, felfogadta testőrének Millen Yunest, a lebloni rendőrkapitányság egy nyomozóját, aki szabadidejében mindenhová elkísérte a zenészt. Amikor Paulo átadta Menescal meghívását, hogy ők lesznek az értelmiségiek válogatott csapata által rendezett „vasárnapi iskola” következő nebulói, Raul felpattant a helyéről: − Arra megy ki az egész, hogy a rendőrség lecsapjon ránk. Biztosra veszem, hogy már ebbe a csoportba is beépültek, és mindent magnóra vesznek, amit majd mondunk. Maradj ki ebből, Paulete! Mondd meg Menescalnak, hogy nem megyünk. Paulo biztosította szerzőtársát arról, hogy nem forognak veszélyben, mert ő ismeri a résztvevők nagy részét, és hogy a csoportban még olyanok is vannak, akik a rezsim ellenzékéhez tartoznak, és végül megesküdött rá, hogy sem Midani, sem Menescal nem követne el velük szemben ilyen aljasságot. Raullal azonban nem lehetett beszélni, így Paulónak nem volt más választása, mint hogy egyedül menjen el a megbeszélésre, ahol, hogy ne maradjanak kétségek, egy bekapcsolt magnót tett az asztalra, hogy a szalagot már aznap este átadja szerzőtársának. Mielőtt elkezdődött volna az érdemi munka, az egyik csapattag megkérte Paulót, hogy tetszőleges idő alatt magyarázza meg, hogy tulajdonképpen mi is az az „Alternatív Társadalom”. Három évtized múltán úgy emlékszik vissza, hogy akkor nem vett be semmiféle drogot, de még egy marihuánás cigarettát sem szívott el. Pedig a magnófelvételen rögzített mondatok alapján inkább úgy tetszik, hogy igen: Az „Alternatív Társadalom” eléri a politika, a társadalom szintjét, egy nép társadalmi rétegét, ugye értik? És eléri, a fenébe is, egy nép értelmiségi rétegét, amely éppen csak ocsúdik a bódulatból, és egyre igényesebb … Annyira az, hogy példának okáért volt egy vita ott Sao Paulában a Planéta című folyóiratról. Én úgy nézem, hogy a Planéta egy éven belül becsődöl, mert mindenki, aki csak olvassa a Planétát, lassanként rájön, hogy ez egy hülye újság és már megbukott Franciaországban is, amikor kitalálták helyette a Le Nouveau Planet-f, azután pedig a Le Nouveau Nouveau Planet-f, ugye értik? Végül megszüntették a lapot. Ugyanez történik majd itt is azzal a népséggel, amelyik élvezi a makumbát. Nem, nem, nem! Még jó, hogy nem a proletárokról beszélek. Hanem az úgynevezett középosztályról. A polgárságról, amelynek az érdeklődése, hát hogy is mondjam, hirtelen intellektuális irányba fordult. Világos, hogy a kérdésnek van egy másik aspektusa is, a hit aspektusa például, az, hogy odamégy, fogadalmat teszel, sikerül előrelépned, szóval effélék. Nos, kulturális tekintetben jön egy változás, ugye, értik? És ez a változás kívülről jön majd, ugyanúgy, ahogy mindig is jött, érthető vagyok? És ezt már nem fogja megszűrni a tipikusan brazil produktum, a spiritualizmus. Ezt már spiritualista szemszögből mondom, mert politikailag azt hiszem, eléggé világos voltam, nem igaz? A beszéd legfőbb erénye ugyan nem a világosság volt, de a munkacsoport alighanem hozzászokott már az efféle alakokhoz. Paulo rövid szünetet tartott; majd ekképp fejelte meg mondandóját:

De hát végül… nem akarok én itt eladási statisztikákat védelmezni, sem semmit. Tehát lesz ez a szűrés. Szerintem persze szó sincs szűrésről, csak az van, hogy az ember sohasem fog teljesen szakítani a Sátánnal, mert ez egy borzasztóan izgalmas ügy: „Hűha, a Sátán!”, nahát ez is egy tabu… Olyan, mint a szüzesség ugye, értik? Szóval, akkor majd mindenki a Sátánról kezd beszélni, még akkor is, ha fél tőle, meg utálja, még ha tényleg azt gondolja is, hogy szakít vele, érthető, nem? Mert ez agresszió, a rendszer agressziója önmaga ellen, az elnyomás agressziója, nemdebár? Egy rakás dolog jelentkezik ezen a sémán belül, és az ember szépen horogra akad… Rövid hullámverés lesz, de olyat még senki sem látott, mert a Sátántól jön. Egy jelenség. Az agresszió eredménye, mint ahogy a szexualitás tabujának az eredménye a szabad szerelem lett, amit a hippik hirdetnek. (…) Amit most itt felvázoltam, nem az lhAltematív Társadalom” teljes képe. Megvilágítottam néhány dolgot, de célom az volt, hogy az elképzelésünknek, általános világlátásunknak adjam a panorámáját, ez ugyebár világos? Na jó, akkor most helyezzük ebbe bele Raul Seixast… Az Alternatív Társadalom neki nagyon megfelelő, és ebben a kérdésben nem hallgat senkire, mert napokon át beszélgettünk az Alternatív Társadalomról, és állandóan az Alternatív Társadalomról beszélgetünk. Az Alternatív Társadalom azért olyan jó Raul Seixasnak, mert ő a katalizátora ennek a bizonyos mozgalomnak, ugye, értik? Már az egész egy kész mítosz. Senki sem magyarázta még el, hogy mi is az az Alternatív Társadalom. Na, most már értik? „Többé-kevésbé” − sietett a válasszal az újságíró Artur da Tavola. Mint a jelenlevők többsége, valójában egy szót sem értett ebből a misztikus zagyvaságból, ezért Paulo azt az egyszerű feladatot kapta a grémiumtól; hogy ha ezt a magyarázatot szánják a sajtónak az Alternatív Társadalom mibenlétéről, akkor készítsenek belőle egy könnyen emészthető kivonatot is. Donit Harazim, aki akkoriban a Veja című folyóirat nemzetközi rovatának felelős szerkesztője volt, úgy vélte, hogy a szerzőpárosnak arról kellene meggyőznie a közönséget, hogy az Alternatív Társadalom nem csupán marketingfogás, hanem egy misztikus vagy politikai mozgalom, akkor viszont nem ártana, ha az elmondottaknál kézzelfoghatóbb érvekkel is szolgálnának: − Mindenekelőtt azt kellene eldönteniük, hogy az Alternatív Társadalom politikai vagy inkább metafizikus eszme. Mert ezekkel az érvekkel bajosan tudja elmagyarázni bárkinek is, hogy voltaképpen mi is az az Alternatív Társadalom. Bár alighanem ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a munkacsoport tagjai egyhangúlag egyetértettek valamiben, de Artur da Tavola felhívta a többiek figyelmét, hogy éppen egy aranybányát készülnek elapasztani: − Nagy óvatossággal kell eljárnunk, mert egy olyan szerzőpáros hibáit vesszük górcső alá, akiknek a lemezeiből már több százezer példányt adtunk el. Ne feledjük, hogy Raul és Paulo jelenleg a siker csúcsán van. Volt azonban egyéb dolog is, ami nyugtalanította a munkacsoportot: az a megátalkodottság, amellyel a szerzőpáros halálos komolyan állította a sajtónak, hogy ők már láttak repülő csészealjakat. Ez olyan képtelenség, csóválták a fejüket, amely nagymértékben ronthatja a páros üzleti hatékonyságát, ezért arra kérték Paulót, hogy beszélje le Rault ezekről az agybeteg nyilatkozatokról. Jó okkal aggódtak. Hónapokkal azelőtt Raul hosszú interjút adott a Pasquimnak, és, mint az várható volt, az újságírók alaposan megszorongatták, hogy magyarázza el az Alternatív Társadalom lényegét, és meséljen a repülő csészealjakról. Raul pedig kedvére delirálhatott. Azt magyarázta, hogy ez egy olyan társadalom, amely nincs alárendelve egyeden igazságnak, egyetlen vezetőnek sem, hanem „egy új taktika és új eszközök eszméletre ébredéséből” született. Mivel úgy tűnt, hogy a válasz nem eléggé világos az újságírók számára, még jobban belemerült a kérdésbe. „Az Alternatív Társadalom a dolgok saját belső törvényeinek a gyümölcse − folytatta, és bizalmasan megsúgta, hogy a mozgalom már átlépte a határokat is. − Állandó levélváltásban vagyunk John Lennonnal és Yoko Onóval, akik szintén ehhez a társadalomhoz tartoznak.” Mivel senki sem felügyelt rá, Raul még nyilvánvaló tényekből is, mint amilyen a Paulóval való megismerkedése volt, meséket gyártott. „A Barra da Tijucában ismertem meg Paulót − lódította a Pasquimnak, − Délután ötkor ott meditáltam, akárcsak ő, de én akkor még nem ismertem − nahát ezen a napon történt, hogy láttuk a repülő csészealjat.” Az

egyik riporter megkérte, hogy írja le neki azt a bizonyos ufót, mire Raul derekasan a lovak közé csapott: − Körülbelül ekkora volt… Ezüstös színű, de a levegő narancssárga volt körülötte. Ott lebegett, hatalmasan. Paulo futva jött oda, és én nem ismertem, de ő azt mondta: „Maga is látja, amit én látok?” Mindketten leültünk és néztük, amint a csészealj valami hihetetlen cikcakkvonalban eltűnik előlünk. Az effajta nyilatkozatok miatt aggódott mélységesen a Philips promóciós csoportja, hogy a páros nyilvánosan nevetségessé teszi magát. A maratoni megbeszélés végén Paulo összeszedte a szalagokat, amelyek minden egyes szót rögzítettek, hogy átadja őket Raulnak. Hanem aztán − mert az elhangzott vélemények rájuk nézve nem voltak feltétlenül hízelgők − úgy határozott, hogy személyesen számol be barátjának a történtekről. Odahaza azután új kazettát vett elő, és összefoglalta véleményét az Hotel Meridienben tartott összejövetelről. A munkacsoport attól fél nagyon, hogy ha az Alternatív Társadalom sikerül, akkor Raul − azaz te, aki ezt a szalagot hallgatod − nem lesz képes venni az akadályt. Félnek attól, hogy ha az Alternatív Társadalom kinövi magát, és Raul interjút ad arról, hogy mi az Alternatív Társadalom, mik az alapjai, akkor ő csak összevissza beszél majd, de megmagyarázni nem fogja. A sajtó erre türelmét veszti, és megírja, hogy bohózat az egész, és Raul búcsút inthet karrierjének. Vagyis a Philips legfőbb aggodalma az, hogy Raul úrrá tud-e lenni ezen a helyzeten. A megbeszélés nagyon nyomott hangulatban zajlott. Úgy érzem, hogy ezen az egy ponton képtelenek továbblépni: azon a problémán, hogy te, Raul nem leszel képes kézben tartani a dolgot. Ugyanezt fogod hallani a szalagról is, én pedig csak azért beszélek róla, mert ez tette rám a legerősebb benyomást. Felmerül még ezenkívül a repülő csészealj kérdése is, amiről mindenki azt mondta, hogy marhaság. Azt is mondták még hogy annyiszor elmondtad már mindenhol ezt mesét a repülő csészealjról, hogy a sajtó előbb-utóbb rá fog unni, és nem bocsát meg neked. A fenébe is, megálltam, hogy szóljak, és nem kezdtem el magyarázkodni, hogy ez igaz-e, vagy színtiszta hazugság. A munkacsoport viszont azt akarja, hogy lassanként szállj le erről a históriáról a repülő csészealjakkal. Nem mondtam rá semmit, de nyitva hagytam annak a lehetőségét, hogy esetleg visszavonjuk ezt a mesét az ufókról, legalábbis a munkacsoport előtt. Az Alternatív Társadalom eszméjének ugyan még elég vonzereje volt ahhoz, hogy a lemezvásárlók százezreit nyerje meg magának, és ki tudja, hány sátánimádóhoz jusson el Brazílián kívül, az idő mégis a munkacsoport igazát bizonyította. Nem lévén szó politikai és még kevésbé metafizikus mozgalomról, az Alternatív Társadalom csak úgy maradt meg az emlékezetben, mint a 70-es évek egyik dalának refrénje. Amikor Paulo összevarrt és bekötözött kézzel hazatért New Yorkból, a Gita című nagylemez sikere éppen a csúcspontra ért (a lemezt a távollétükben dobták piacra), és Menescal konzultánsnak hívta a Philips munkacsoportjába, ugyanolyan fizetséget kínálva neki, mint amennyit a csoport többi tagja kapott. Ez azt eredményezte, hogy a bankszámlája havonta több mint 20 ezer realnyit hízott 2008-as árfolyamon. Amihez csak nyúlt, pénzzé vált a kezében. Amikor a piacra dobott Gita után megkapta honoráriumának első részletét, azon tanakodott, hogy részvényekbe fektesse-e a pénzét, vagy nyaralót vegyen Araruamában, és végül is egy lakás vásárlása mellett döntött a zajos Barata Ribeiro utcában, a Copacabanán. Ebben az időben nemcsak Raulnak volt szerzőtársa, hanem Rita Lee-nek is írt három dalt − „Cartao Postai” (Levelezőlap), „Esse Tal de Roque Enrow” (Az a bizonyos Roque Enrow) és „O Toque” (Az érintés) − az 1975 elején megjelent Fruto Proibido (Tiltott gyümölcs) című lemezéhez. Ezenkívül filmforgatókönyveket írt Maria do Rosáriónak, és számos egyéb tevékenységén felül fellépett a Tangarela, a Tanga de Cristal (Tangarela, avagy az üvegtanga) című pornóburleszkben is. 1974 decemberében a lemezkiadó elzárta az egyik csapot, ami a számláját öntözte jótékonyan, mert feloszlatta a munkacsoportot, de azonmód megnyitott egy másikat: André Midani, Menescal javaslatára, a cég alkotói részlegének ügyvezető igazgatójaként szerződtette Paulo Coelhót. Az anyagi és szakmai megbecsülés azonban nem volt elég ahhoz, hogy meggyötört lelke megnyugodjon. Ha 1974 májusáig a számkivetettség és az állandó üldöztetés érzésével élt együtt, a

börtön után ez az állapot az elviselhetetlenségig fokozódott. A szabadon bocsátását követő 12 hónap hatszáz oldalnyi naplójegyzetéből négyszáz a fekete hét alatt átélt félelmeiről szól. Egyetlen, találomra kiválasztott hatvanoldalas füzetben a „félelem” szó 142-szer szerepel, ezt a „probléma” követi, 118-szor, a tucatnyi „magány”, „depresszió”, „paranoia” és „elidegenedés” stb. mellett. Lelkiállapotának pontos érzékeltetésére, mint már annyiszor, megint egy brazil klasszikushoz fordult, és egy Guimaráes Rosa-idézettel zárja a napló egyik oldalát: „Nem, nem félelem ez. Arról van szó csupán, hogy elveszítettem a kedvemet ahhoz, hogy bátor legyek.” 1975 májusában, a DOI-Codiból való szabadulásának első évfordulóján hálaadó misét rendelt védőszentje, Szent József templomában. Kiszabadulása óta dr. Benjamim-on és talán apján kívül az ügyvéd Antonio Claudio Vieira mellett érezte magát a legnagyobb biztonságban, mert úgy gondolta, hogy neki köszönheti a szabadságát. Így amikor visszatért az Egyesült Államokból, Paulo megkérte az apját, hogy beszéljen meg egy időpontot az ügyvéddel, hogy személyesen is megköszönhesse a közbenjárását. Belépve a Viuva-dombon álló épület egy egész emeletét elfoglaló luxuslakásba, ahonnan pazar kilátás nyílt a Flamengo-gátra, az első meglepetés az ügyvéd lányának, Eneidának a személyében érte. A barna, elegáns és szép teremtés, aki egy tenyérnyivel volt magasabb nála, azzal hívta fel magára Paulo figyelmét, hogy elképesztő mennyiségű ékszert viselt. Mind közül a legfeltűnőbb a nyakláncán lógó színarany skorpió volt. Ő is ügyvédként dolgozott apja irodájában. Rendszerint egy feltűnő, Angliából exportált MG Rover sportkocsin száguldozott kibontott hajjal. Az első találkozáskor még csak flörtöltek egymással, de nem több mint 47 nap múlva Paulo megkérte Eneida kezét, aki azonnal igent mondott. A brazil társadalom nagy részének szemében Paulo már kifejezetten jó partinak tetszett, azaz volt elég pénze ahhoz, hogy feleségét és később a gyerekeit is eltartsa. 1975 végén került a boltokba Raullal közösen készített új albumuk, a Novo Aeon (Új eon). A tizenhárom dal közül négyet − „Rock do Diabo” (Ördögrock), „Caminhos I” (Utak I.), „Tu Es o MDC da Minha Vida” (Te vagy az MDC az életemben) és „A Verdade sobre a Nostalgia” (Az igazság a nosztalgiáról) írtak ők ketten. A lemez arról is tanúskodik, hogy Raul egyre szorosabb kapcsolatba került az O. T. O. sátánistáival, mert a modortalan Marcelo Motta nem kevesebb mint öt dalnak -,,Tente Outra Vez” (Próbáld újra), ,A Maca” (Az alma), „Eu Sou Egoista” (Egoista vagyok), „Peixuxa − O Amiguinho dos Peixes” (Peixuxa, a halakkis barátja) és a „Novo Aeon” − a szövegét írta. Raul és hívei remekműnek tartották a lemezt, a Novo Aeon sikere azonban nyomába sem ért az előző albumokénak, és csak kevesebb mint 40 ezer darabot adtak el belőle. A családalapítás anyagi feltételei valóban nem hiányoztak, de az a váratlan könnyedség, amellyel eldöntötte, hogy megkéri a lány kezét, csak egy hirtelen támadt szenvedélyes fellobbanással volna magyarázható − ami azonban nem volt kölcsönös. Paulónak most erre volt a legnagyobb szüksége, mert két legyet üthetett egy csapásra: egyrészt a házassággal végre polgári révbe ér, ahogy azt megfogadta magának, amikor kiengedték a börtönből, másrészt Antonio Claudio Vieira személyében annak az embernek lesz a veje, aki érzelmi biztonságának záloga. 1975. június 16-án éjjel, amikor elfüstölt egy dupla adag jointot, úgy találta, hogy elérkezett a lánykérés ideje. Felhívta Eneidát, és megkérte, hogy értesítse a szüleit, mert néhány órán belül formálisan is megkéri tőlük a kezét: − Csak annyi kell, hogy hazaugorjak a szüleimért. Utána rögtön nálatok leszünk. Paulo szülei mélyen aludtak azon a hétfői napon, egészen addig, amíg eszement fiuk, aki hirtelen úgy döntött, hogy megnősül, ki nem rángatta őket az ágyból. Talán a marihuána tette, vagy az, hogy még sohasem játszott ilyen szerepet, akárhogy is, abban a pillanatban, amikor meg kellett volna szólalnia leendő apósa előtt, Paulónak kiszáradt a szája, dadogott, és egyetlen hangot sem tudott kinyögni. Az álomittas Pedro és Lygia döbbenten nézett, de Vieira ügyvéd lélekjelenléte megmentette a helyzetet: − Mindannyian tudjuk, hogy mit akarsz mondani. Éppen megkéred Eneida lányunk kezét, igaz? Ha erről van szó, akkor rendben van, beleegyezünk. − Igen, pontosan erről van szó, − válaszolta megkönnyebbülten Paulo. Gyors koccintás következett francia pezsgővel, utána a vőlegény előhúzta bőrtarisznyájából a jövendőbelijének vett briliánsgyűrűt. Fél órával a látogatók érkezése után már mindenki aludt a Viúva-dombon. Másnap Eneida viszonozta a jegyajándékot; az írók és újságírók álmát küldette Paulo lakására, egy Olivetti márkájú villanyírógépet, amit az író egészen 1992-ig használt, ameddig át nem tért a laptopra. Még három hét sem telt el, amikor a naplójegyzetekből az kezdett körvonalazódni, hogy az eljegyzés kissé elsietett volt:

Komoly gondjaim vannak Eneidával. Azért választottam őt, mert érzelmi stabilitást és biztonságot várok tőle. Azért választottam őt, hogy a természeténél fogva kiegyensúlyozatlan temperamentumom szilárd ellenpólusa legyen. Most azonban kezdem jelfogni, hogy milyen árat is kell fizetnem ezért: a kasztrációt. Kasztrációt a viselkedésemben, a beszélgetéseimben és az őrültségeimben. Ezt nem vagyok képes vállalni. Az, hogy visszalép, és felbontja az eljegyzést, meg sem fordult a fejében, mert az nemcsak egy jó ügyvéd elvesztésével járt volna, hanem azzal is, hogy új ellenséget szerez magának − aminek már a gondolatára is összeszorult a gyomra. Paulo ugyanakkor rájött, hogy Eneida is berzenkedik a különcségeitől. Menyasszonya szó nélkül tűrte a marihuánás cigarettákat, de arra nem vállalkozott, hogy maga is füvezzen, bár Paulo mindvégig kapacitálta. Ami a „szexuális javaslatait” illette, Eneida kereken megmondta Paulónak, hogy szó sem lehet a ménage a trois-ról, vagyis nem engedte, hogy valamelyik barátnőjét meghívja az ágyba haramadiknak. Az eljegyzés felbomlása egyre biztosabbnak látszott. Azután jegyességük negyvenedik napján Paulo feljegyezte a naplójába, hogy a történetnek vége: Eneida egyszerűen elhagyott. Nehéz most, nagyon nehéz. Én asszonyt és társat választottam, de ő nem bírta ezt a terhet, és hirtelen jelszívódott, eltűnt az életemből. Kétségbeesetten próbálom legalább az anyjával felvenni a kapcsolatot, de a szülei is elfordultak tőlem. Attól félek, hogy elmesélte nekik az összes castanedás ügyemet és a szexre vonatkozó javaslataimat. Ez utóbbiakat biztosan elmondta. A szakítás nagyon mélyen érintett, sokkal mélyebben, mint ahogy azt képzeltem volna. Az öregeimet is sokkolni fogja, ha megtudják, hogy vége a jegyességnek. És nem lesz könnyű nekik, hogy később egy új menyasszonyt ugynúgy jogadjanak, mint ezt. Tudok mindent, de mit tehetnék? Nem várok vele, hanem máris nekivágok, hogy új társat keressek magamnak. A következő társ, akit kiszemelt magának, a Philips sajtóosztályának egyik gyakornoka, Cecília MacDowell volt. Mielőtt azonban szerelmet vallott volna Cissának, ahogy a lányt becézték, Paulo röpke viszonyba bonyolódott az újságíró Elisabeth Romeróval, aki egy zenei szaklap számára készített vele interjút. Esténként együtt jártak szórakozni, és kitört köztük a szerelem. Beth azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy 900-as Kawazakin száguldozott Rióban, és annak hátsó ülésén fuvarozta Paulót is. Bár a szerelem rövid ideig tartott, de Beth még tanúja lehetett annak az eseménynek, amelyet Paulo tízszer, százszor is megemlített a nemzetközi sajtónak adott interjúiban. Arról a találkozóról van szó, amely nem jött létre közte és bálványa, Jorge Luís Borges között. Közeledett az év végi szabadságok időszaka, és Paulo elhívta Beth-t Buenos Airesbe, ahol meg akarta látogatni a nagy argentin írót. Akkor már jó ideje halogatta az utazást, mert attól félt, hogyha bemegy utazási engedélyért a DOPS-ba, akkor azonnal letartóztatják. A pár úgy vágott neki a Rio és az argentin főváros közötti 48 órás autóbuszútnak, hogy nem küldött semmilyen előzetes értesítést vagy bemutatkozó levelet. Csupán egy cím volt Paulo kezében: Maripu utca 900., itt lakott ugyanis Borges. Amikor leszálltak a buszról, egyenest ide vették útjukat. Az épület portása azt mondta, hogy don Jorge Luís az utca másik oldalán, egy régi szálloda bárjában kávézik éppen. Paulo átment az úttesten, belépett a szálloda halljába, és az egyik ablaküvegen az Alef fantasztikus szerzőjének senkivel össze nem téveszthető sziluettjét látta visszatükröződni. Az akkor 76 éves Borges egyedül üldögélt az asztalánál, és csészéjéből lassan szürcsölgette a kávét. Paulo annyira felindult, hogy nem volt mersze odalépni. Úgy, ahogy belépett, csendben kioldalgott anélkül, hogy akár azt mondta volna neki, hogy ,Jó napot”, vagy azt, hogy „nagyon örülök, hogy megismerhettem”, és ezt egész életében bánta. 28 évesen ez lett volna az első karácsonya, amelyet a családjától távol tölt el. Mivel éppen megtérőben volt a kereszténységhez, azt javasolta Beth-nek, hogy menjenek el éjféli misére a Casa Rosada, az argentin kormányzati negyed közelében lévő Nuestra Sefiora de Pilarba. Egészen megdöbbent a lány elutasító válaszán, aki az éjszakát inkább Buenos Aires utcáin sétálgatva kívánta eltölteni, és ezzel meg is pecsételődött a viszonyuk. Paulo fölhívta Cissát Rióban, és azzal az

ürüggyel, hogy boldog ünnepeket akar kívánni neki, színt vallott: − Szerelmes vagyok beléd, és három nap múlva hazamegyek. Ha megígéred, hogy kijössz elém a reptérre, akkor repülővel megyek, hogy mielőbb találkozzunk. Az apró termetű, világosbarna szemű, enyhén hajlott orrú Cecília MacDowell tizenkilenc éves és a Rio de Janeiró-i PUC (Katolikus Egyetem) kommunikáció szakos hallgatója volt, amikor Paulo megismerte. A lány, akinek anyja az amerikai Patrícia Fait, apja pedig az elismert és tehetős tüdőgyógyász, a jacarepaguái tüdőklinika tulajdonosa, Afonso Emilio de la Rocque MacDowell volt, egyetemi tanulmányai előtt a hagyományos szellemű Colégio Brasileiro de Almeidában tanult a Copacabanán, amelyet a zeneszerző Tom Jobim anyja, Nilza Jobim alapított és vezetett. A konzervatív szellemű szülői házban − az apa északkelet-brazíliai hagyományaival, az anya szigorú protestáns neveltetésével − MacDowellék tárt karokkal fogadták ezt a csodabogarat, aki legkisebb lányuknak udvarolt. Teltek a hónapok, és Patrícia meg Afonso Emilio afölött is szemet hunyt, hogy a lányuk minden hétvégét a szerelmével tölt (aki bérbe adta a Voluntários da Pátria utcai nagy lakást, maga pedig beköltözött a zajos egy szoba-hallba a Barata Ribeiro utcában). Cissa még harminc év múlva is fanyar gúnnyal idézi föl, hogy milyen hátsó szándékok álltak szülei nagyvonalúsága mögött: − Mivel a két nővérem nem ment férjhez, azt hiszem, hogy a szüleim némileg alább adták igényeiket a lehetséges vőkkel szemben. Sokkal jobbnak látták, ha viselkedésükkel nem riasztják el a felbukkanó jelölteket. Bármi volt is az oka, hétvégenként, amikor MacDowellék vidéki házukba utaztak Petrópolisba, Cissa egy zsákba gyömöszölte ruháit és személyes tárgyait, majd rohant a Barata Ribeiro utcai lakásba. Ezért nevezték később a péntekeket „a zsákos Mária napjának”. Paulót mindemellett végig kísértette az Eneidával való szerencsétlen jegyessége, és valahányszor a történet megismétlődése fenyegetett, a szíve összeszorult. Egy alkalommal ezt írta naplójába: „Ma este Cissáéknál kell vacsoráznunk, és ettől már eleve kiütést kapok − panaszkodott −, mert kissé a jegyességre emlékeztet, márpedig pillanatnyilag arra vágyom a legkevésbé, hogy vőlegény legyek.” Továbbra is eljárt pszichiátriai kezelésre dr. Benjamim Gomeshoz, aki egy alkalommal felvetette azt a hipotézist, hogy Paulo ideges szorongásai szexuális problémáiból adódnak. Azt mondta, hogy a szexuális vágy hiánya váltja ki ezeket az ideges szorongásokat, amelyekkel már jó ideje együtt élek. Igazából ezzel Cissa is hasonlóképpen van, mert egyre megy neki, hogy lefekszünk-e egymással, vagy sem. Énnekem is jó volt így, hogy nem éreztem semmi kényszert, most viszont úgy használom a szexet, mint valami feszültségenyhítő terápiát. Dr. Benjamim azt mondta, hogy az elektrosokk ugyanolyan megrázkódtatás, mint az orgazmus vagy egy epilepsziás roham. Így azután a szexben találtam meg a terápiát. Bármennyire is felkavarta minden, ami a jegyességre emlékeztette, 1976 márciusában, amikor szerelme visszatért háromhetes európai útjáról, Paulo azt javasolta, hogy házasodjanak össze. Cissa őszinte örömmel egyezett bele, de feltételeket szabott: valódi lakodalmat kell tartani, házasságlevéllel, templommal, pappal, fehér ruhás menyasszonnyal és fekete öltönyös, nyakkendős vőlegénnyel. Paulo nevetve jelentette ki, hogy a szerelem nevében elfogadja az összes feltételt, mert mint írta: „amúgy is szükségét éreztem, hogy végre megállapodjak, és erre a házasság a legjobb recept”. Mielőtt azonban sor került volna a házassági szertartásra, jó párszor kivetette a Ji Csing lapocskáit, hogy megtudja, helyesen cselekszik-e, és minden bizonytalanságát megosztotta naplójával: Tegnap órási frász tört rám a házasság miatt, és egészen kétségbeestem. Agresszíven reagáltam. Már félig-meddig jóban is voltunk egymással, de rondán végződött a dolog. Két nap múlva megint más lelkiállapotba került: Ma házon kívül aludtam, mert kitört rajtam a paranoia. Megőrülök a gondolattól, hogy Cissa nemsokára velem fog lakni. Alapvetően szeretjük és jól megértjük egymást, mert ő egy könnyen irányítható személyiség. Néhány kérdéssel azonban még szembe kell nézünk a házassági cirkusz előtt.

Eljött július 2-a, és dúlt lélekkel bár, de Paulo még a menyasszony elvárásainál is jobban kicsípte magát. Pontosan este hét órakor, amikor a vonószenekar Chopin második Nocturne-jét kezdte játszani, megjelent a Rio de Janeiro központjában magasodó Szent József-templom függönyei előtt, és megállt a pap jobbján. Ahhoz a Paulo Coelhóhoz képest, aki két évvel azelőtt egészen rémes állapotban fotóztatta le magát New Yorkban, az oltárnál álló Paulo valóságos hercegnek tűnt. A haját levágatta, bajusza és szakálla gondosan megstuccolva, rövid, kétsoros öltönyt viselt, csíkos nadrágot, fekete cipőt, fehér inget ezüstözött kézelőgombokkal és nyakkendővel. Ugyanilyen öltözetben feszített apja és apósa is, de a két házassági tanú, Roberto Menescal és Raul Seixas sem ütött el tőlük. Lygia asszony nemcsak személyesen választotta ki az egyházi házasságkötés helyét, de egy új festményt is ajándékozott a Szent József-parókiának. Elgar Ünnepi és alkalmi indulók című zenekari művének hangjaira öt koszorúslány nyitott utat az apja karján bevonuló, földig érő fehér ruhába öltözött menyasszonynak. A templomot megtöltő több tucatnyi meghívott közül Raul Seixas volt a legfeltűnőbb jelenség: hiába volt már sötét éjszaka, rendületlenül viselte napszemüvegét, és vörös csokornyakkendője csak élénkítette ugyancsak vörös szegélyű zakója harsányságát. Amikor a pap áldását adta a házasságra, hegedűk hangjai töltötték be a templomot, és Albinoni Adagiójá-val zárult az egyházi szertartás. A templomból a násznép a menyasszony szüleinek General Urquiza utcai lakására ment, Leblonba, ott zajlott le a polgári házasságkötés, utána pedig bőséges vacsora következett. A nászút különösebb szenzáció nélkül telt el. Mivel mindkettejükre a munka várt, Paulo szüleinek nyaralójában töltöttek el egy hetet Jaguanum szigetén. Erről a néhány napról egyikük sem őriz különleges emlékeket. Paulo naplójában egy szót sem ejt a nászútról, és a Cissa fejében megőrzött pillanatfelvételek sem rózsásak: Paulo nem volt valami boldog. Azt hiszem, egy porcikájával sem kívánta azt az egész hivatalos procedúrát… Belement ugyan, de azt hiszem, hogy csak azért, mert én kértem. Nem az a fajta nászút volt az, amilyenre azt mondja az ember, hogy fülig szerelmesnek érezte magát mindvégig és csodaként élte meg. Nem. Nem így emlékszem rá. Csak arra, hogy eltöltöttünk ott néhány napot, hogy pontosan mennyit, már nem is tudom, azután visszatértünk a riói hétköznapokba. A hétköznapok kisebb súrlódással kezdődtek a férj és feleség között. Paulónak ott volt a tágas Voluntários da Pátria utcai lakás, amelyben három évig élt Gisával, mégis inkább azt adta bérbe, feleségével pedig a tulajdonában lévő másik ingatlanba, a zajos Barata Ribeiro utcai lakásba költözött. Ha a döntés oka a spórolás lett volna, Cissát nem zavarta volna. A baj azonban az volt, hogy Paulo a szüleihez akart közel maradni, akik eladták a gáveai házukat, és onnan egy háztömbnyire, a copacabanai Raimundo Correia utcába költöztek. Cissának házasságuk első hónapjairól őrzött emlékei nem éppen felhőtlenek: Szörnyű volt ott lakni. Az egyetlen szoba a Barata Ribeiro utcára nézett, ahol állandóan pokoli volt a zaj. De Paulo a mamás korszakát élte, és mindenáron a közelében akart maradni, aki ugyanabban a negyedben lakott. A lakásunk zsebkendőnyi méretű volt. Volt ugyan egy másik lakása is, de ő az anyja közelében akart lenni. Ha odahaza nem protestáns szellemben nevelnek, miszerint az asszonynak mindent meg kell tennie a házi boldogság érdekében, nem tudom, hogy lettem volna képes lehunyni a szemem a Barata Ribeiro utcai lármában. Júliusban házasodtunk össze, és úgy emlékszem, körülbelül hat hónapig laktunk ott. Lehet, hogy nem a legígéretesebb kezdet volt ez, de mert az ember tudomásul veszi, hogy egyetlen házasság sem mentes az együttélés zökkenőitől, az övék is folydogált lassan. Néha azért hangos veszekedéssé fajultak a dolgok, mint például augusztus 24-én, amikor Paulo betöltötte életének 29. évét. Cissa hajnali két órakor ijesztő robajra ébredt, mintha felrobbant volna valami a lakásban. Rémülten ugrott ki az ágyból, és a hallban ott találta férjét egy ellobbant petárdával a kezében. Paulo előbb néhány jointtal örvendeztette meg magát, majd úgy döntött, hogy a születésnapját tűzijátékkal is megünnepli, és elkezdett petárdákat eregetni a szomszédok legnagyobb kétségbeesésére. Természetesen nem felejtette el, hogy az eseményt magnószalagon is megörökítse.

Paulo: Most 1 óra 59 perc van. 1976. augusztus 24. 29 éves lettem. Ezennel megünneplem azt, aki vagyok, fellövök néhány petárdát, és magnóra veszem a hangját. {Petárdák robbanó hangjaj. Tök jó! Az emberek az ablakokba gyűlnek! Cecília: Paulo!! Paulo: Mi van? Mindenki felébredt, a kutyák ugatnak… Cecília: Ez már mindennek a teteje! Paulo: Micsoda? Cecília: Megőrültél? Paulo: Jó kis balhé volt! Az egész városban hallatszott! Bajnok vagyok! {Rázza a nevetés.} Milyen mázli, hogy annak idején megvettem ezeket a rakétákat! Marha jó. A kurva életbe, hogy ez milyen pompás! {Újabb nevetés.} Atyám, hogy ez milyen baromi jó! Kész őrület! Azt hiszem, hogy kibaszottul megszabadultam egy csomó dologtól, amikor kilőttem ezeket a rakétákat! Cecília: Maradj mellettem egy kicsit, mert nagyon ideges vagyok! Paulo: Mitől vagy ideges? Valami rossz előérzet, vagy ilyesmi? Cecília: Nem, Paulo, csak nagyon nehéz napom volt. Paulo: Akkor hála istennek nincs baj! A fenébe is, egészen felszabadultam, Cecília. Te is lőj ki egy rakétát, attól majd megnyugszol. Gyere, innen csináld, az ablakból. Cecília: Nem! Aki hallja a durranást, azonnal rájön, hogy honnan származik. Hagyd abba azt a petárdázást! Gyere ide mellém egy kicsit, jó? Paulo {hangosan nevet}: Kurva jó! Hajnali két órakor tűzijátékkal ünnepelem a születésnapomat, csillagokkal töltöm meg az eget. Jaj, édes Istenem! Nagyon köszönöm! Kilövök még néhány rakétát a városra. {Robbanó petárdák hangja.} Cecília: Paulo! A környéken már az összes portás tudja, hogy melyik lakásból lövöldöznek. Cissát valóban könnyű volt irányítani, de erős egyéniségénél fogva rosszul tűrte, ha olyasmire akarták kényszeríteni, amihez semmi kedvet nem érzett. Ugyanúgy, mint Eneida, ő is elfogadta férje castanedás allűrjeit, sőt időnként elfüstölt vele egy marihuánás cigarettát is, de hallani sem akart azokról a különleges helyzetekről az ágyban, amelyeket a férje „szexuális ötletek”-nek nevezett. Egy nap Paulo déltájban ébredt, amikor Cissa, mint mindig, már dolgozott. Az éjjeliszekrényen egy kézzel írt levelet talált, ami olvasás közben szinte égette a kezét. Az üzenet azt taglalta, hogy Paulo hiába fogadta meg, hogy megállapodik végre, ennek csak házon kívül tartja a látszatát. Bárki elolvashatja: Nem izgat Paulo ötszáz nője, mert egyikük sem jelent számomra veszélyt. Ma azonban tényleg mélyrepülésbe kezdett a házasságunk. Amikor Paulo egy titkárnővel évődve azt mondta, hogy megfogja a fenekét, már azt is nagyon szánalmasnak tartottam. De sokkal rosszabb volt hallgatni, amikor azt javasolta köntörfalazva, hogy fizessünk néhány fickónak a Cinelándiában, hogy ágyba bújjon velünk. Tudtam róla, hogy régebben csinált ilyesmit, azért azt sosem képzeltem volna, hogy nekem is ilyen undorító javaslatot tesz, mikor nagyon is jól tudja, hogy én mit gondolok erről. Még soha nem éreztem magam ennyire magányosnak, mint ma hajnalban, mert nincs senki, akinek kiönthetném a szívemet. Csak annyit tudok, és azt szeretném nagyon, hogy amilyen hamar csak ez a szaros társadalom megengedi, elválhassak Paulotól, még akkor is, ha tudom, hogy ez nagy trauma lesz nekem is, meg a családomnak is. A házasság még az egyéves évfordulóját sem érte meg − csak pár hónapja keltek egybe, és máris hajótörést szenvedett.

19.

„Londonban porba hullott minden reményem, hogy egy napon világhírű író leszek” Ha a házasság épülete megingott is, nem lehet ugyanezt elmondani Paulo szakmai életéről. 1976 decemberében a Philips megjelentette Raullal közös ötödik nagylemezüket HáDez Mil Anos Atrás (Tízezer évvel ezelőtt óta (sic) címmel, amelynek tizenegy száma közül tíznek Paulo írta a szövegét. A siker falrengető volt. Az album címadó dalának két érdekessége is volt: egyrészt a címben előforduló redundancia, másrészt az, hogy a régi és nagyon népszerű amerikai dal, az „I Was Born Ten Thousand Years Ago” fordítása volt, amelyet több énekes is a repertoárján tartott, a leghíresebb változata pedig Elvis Presley nevéhez fűződött. A lemez ezenkívül abból a szempontból is egyedinek számított, hogy Paulo először ajánlotta valakinek − mégpedig apjának, Pedro Queima Coelhónak − azóta, hogy még tizennégy éves korában is írt egy dedikált verset, amit Vittorio de Sica egyik filmje inspirált. A lemez szokatlan formája volt a tiszteletadásnak, mert a szövege pontosan tükrözi a kettejük között fennálló ellentétet, de ugyanakkor kölcsönös megbocsátást is sugall, ami csak évekkel később következett be. Aki csak egy kicsit is ismerte a család történetét, mindjárt megérthette, hogy a lemez második dala, a „Meu Amigo Pedro” (Pedro barátom) nem másról, mint Paulo apjáról szól: Valahányszor paradicsomi állapot kerülget / vagy a pokol tüzében égve görnyedek, / rád gondolok, szegény barátom, / ki még mindig ugyanazt az öltönyt hordod / Emlékszem, Pedro a régi szép napokra, / mikor ketten képzeltünk magunknak világot / Ma már sótlan alaknak tartalak,Pedro / Te pedig engem puszta csavargónak / mert arra megyek én is, amerre jársz / De minden véget ér a kezdetekben s nincs mit mondanom neked / Ne gúnyolódj, hogy mivé lettem / Sajátos univerzum mindegyikünk, Pedro / arra tartok én is, amerre mész Paulo számára a siker a pénz szinonimája volt, és a pénz jó része téglává és malterré vált a kezében. Mielőtt az 1976-os év véget ért volna, vásárolt egy harmadik, két hálószobás ingatlant a Flamengóban, a Paulino Fernandes utcában, százlépésnyire attól a villától, ahol született és felnőtt. A tulajdonosi öröm, amely a lakások birtoklásával jár máskülönben, ezúttal sem volt felhőtlen: úgy érezte, hogy célpontjává válik mások, elsősorban a kommunisták irigységének. Ezt a félelmét osztotta szerzőtársa is. A bozontos hajú bahiai, aki nemrégen még a fogyasztói társadalmat ostorozta, és dalszövegeiben az anyagi javak birtoklásán ironizált, most rettegett attól a lehetőségétől, hogy elveszíti mohón összekuporgatott, nem kevés pénzét. „Ma a moziban rettenetes félelem fogott el, hogy jönnek a kommunisták, és elveszik a lakásaimat − vallotta be Paulo a naplójának, majd kereken kijelentette: − Sohasem harcolnék a népért. Ezek lehet, hogy gonosz szavak, de ilyet akkor sem tennék soha. A gondolkodásért harcolok, és talán egy olyan kiváltságos elitért, amely a többiek közül kiemelkedve, külön társadalmat alkot.” A zene világa megadta neki az anyagi biztonságot, de nem térítette el régi, már-már eszelős álmától, hogy nagy író akar lenni. Szorongásos pillanataiban azért elővette a kétely: „majdnem bizonyos”, hogy nem sikerülhet megvalósítania az álmát. Valahányszor közelgő harmincadik születésnapjára gondolt, mindig megrémült − ez volt ugyanis a maga elé kitűzött határidő, amikorra híres íróvá kellett válnia. Mindennek tetejében még olyan képzelgésekkel is gyötörte magát, hogy a legkisebb reménye sincs arra, hogy sikeres legyen az irodalomban. Egy egyszerű hír olvastán azonban mégis fellelkesült: a híres Agatha Christie tizennyolc millió dolláros vagyont gyűjtött kizárólag a könyvei eladásából. Paulo azonnal ábrándozásba kezdett: Semmiképpen sem Brazíliában szándékozom kiadni a regényeimet Itt jelenleg nincs piaca az ilyesminek. Brazíliában egy háromezer példányban eladott könyv már siker, az Egyesült Államokban meg ez a lehető legteljesebb bukás. Itt nincs jövő. Ha író akarok lenni, akkor állandóan arra kell gondolnom, hogy magam veszem kezembe a dolgot. Amíg azonban a sors nem mutatott ujjal a dicsőség kapujára, Paulónak az állása miatt szigorú

napi rutin szerint kellett élnie: állandóan úton volt, tárgyalt, és gyakran utazott Sao Paulóba. A Philips egy nap úgy határozott, hogy minden részlegét Rio egyik épülőfélben lévő modern kerületében, a távoli Barra da Tijucában egyetlen irodában vonja össze. Paulo morgott a költözés miatt: egyrészt azért, mert a munkahelye negyven kilométerre volt a lakásától, ami arra kényszerítette, hogy az araruamai sokkon felülkerekedve autót vegyen és kiváltsa a jogosítványát, másrészt pedig irodáját egy aprócska szobában rendezték be. Nem panaszkodott senkinek, csak a naplójának: Az új irodámban ülök, ha egyáltalán irodának nevezhetjük ezt a lyukat, ahol most dolgozom. Belőlem és a két titkárnőből, egy asszisztensből meg egy kifutófiúból álló csapatommal egy harminc négyzetméteres szobában szorongunk, vagyis mindenkire jut hat négyzetméter. Ami már akkor is igen szűkös, ha eltekintünk az ide bezsúfolt rozoga bútorok hegyeitől. A távolság és a kényelmetlenség mellett arra is rá kellett döbbennie, hogy hivatala az egymásnak feszülő hiúsági és presztízskérdések, valamint a médiában kapott szereplési időkön való huzavona epicentruma. Az a fajta csatatér, ahol az egók mind egymásnak estek, és szinte mindig hátba támadták a másikat, nem tűnt ideális helynek egy félelmektől és paranoiáktól gyötört léleknekHa valamelyik nagyfejű kevésbé lelkesen üdvözölte a liftben, Paulo azonnal fenyegetve érezte az állását. Ha nem hívták meg egy esedékes koncertre vagy lemezbemutatóra, akkor az az álmatlanul töltött éjszakák biztos garanciája volt, naplóját pedig hosszú oldalakon keresztül töltötték meg bőséges sirámai. Ha a cég nem hívta meg egy megbeszélésre, akkor feltartóztathatatlanul kitört rajta az asztma. Bizonytalanságérzete szélsőséges állapotokba sodorta. Ha egy zenei producer nem közvetlenül vele beszélt meg valamit, akkor olyan belső válságba került, hogy gyakorlatilag képtelen volt dolgozni. Amikor az üldözési mánia különböző tünetei egymásra halmozódtak, Paulo végképp összezavarodott. Ma nagyon rosszul vagyok, teljesen levert a lábamról a paranoia. Azt hiszem, hogy engem senki sem szeret, és egyik pillanatról a másikra kurvára kicsinálnak, és akkor még annyira sem figyelnek majd oda rám, mint amennyire eddig figyeltek. A szorongás azonban csökkent, mert gyakorlatilag kidobtak a reggeli megbeszélésről. Ettől folyni kezdett az orrom. Lehet, hogy az influenzáimnak lelki okai vannak? A társaság elnöke, André Midani belép a terembe, és jóformán hozzám se szól, miközben a társam a lehető legrosszabb kedvében van, én pedig mindjárt úgy érzem, hogy összeesküvést szőttek ellenem. Az egyik újságcikkben pedig még csak meg sem említik a nevemet, holott kellett volna. Üldözési mániám fokozódik, és a bőrömön érzem, hogy nem vagyok biztonságban, rájöttem ugyanis, hogy nem hívtak meg Nelson Motta könyvbemutatójára. Rendszerint keresztülnéz rajtam, de én sem tudtam soha eltitkolni, hogy mennyire utálom. Azt hiszem, hogy az emberek csak azért tűrnek el, mert Menescal barátja vagyok. Teljesen ki vagyok borulva emiatt. Kétirányú tevékenysége − mert egyszerre volt zeneszerző és felvételvezető − szintén elfojthatatlan félelmek forrása volt. Paulo munkájához az is hozzátartozott, hogy kimerítő beszámolókat írjon a Philips vezetőségének, amelyekben a céggel szerződéses viszonyban álló, fontosabb művészek működését értékelte, azaz saját kollégáit kellett megítélnie. Bár beszámolóit csak egy szűk kör, Midani, Menescal, Armando Pittigliani és még egy vagy két igazgató olvashatta, de a vér megfagyott az ereiben arra a gondolatra, hogy az anyag esetleg az érintett művész kezébe kerül, vagy fülébe jut a tartalma. Félelme indokolt volt, mert a dicséretekkel szűkmarkúan bánt, viszont irgalmatlanul kritizált mindenkit. Az állásával járó állandó stressz ellenére azonban Paulo több volt odaadó alkalmazottnál, lelkes igyekezete miatt munkaideje gyakran a késő éjszakába nyúlt. Munkája a Philipsnél a labilis érzelmi állapotát kiegyensúlyozó három láb egyike volt, másik támasza a házassága, a harmadik pedig egy új szenvedély, amibe testestül-lelkestül belevetette magát: a jóga. Ha pedig a ránehezedő nyomás végképp az elviselhetetlenségig fokozódott, akkor ott volt még a pszichiáter Benjamim Gomes, aki egy nagy adag antidepresszánssal újra visszaterelte medrébe az

életét. 1977 januárjában Paulo már tökéletesen meggyőzte magát arról, hogy Cissa különbözik minden addigi társától. ,,Ő az, aki, és egyik napról a másikra nem fog megváltozni − ismerte el. − Minden időmet arra szántam, hogy megváltoztassam, de most már belátom, hogy nem volt érdemes.” Egyetlen elégtétele az volt, hogy legalább egyik szenvedélyének sikerült megnyernie a feleségét: a drogoknak. Cissa ugyan sohasem lett rendszeres fogyasztó, de Paulo kezéből kapta az első marihuánás cigarettáját, és később mellette próbálta ki az LSD-t is. Erre hasonló szertartások közepette került sor, mint amilyeneket Vera Richterrel végzett, amikor első marihuánás cigarettáját szívta. Cissával az LSD-t március 19-én, Szent József napján kóstoltatta meg, miután mindketten megcsókolták a szent képmását. Bekapcsolták, és felvételre állították a magnót, Cissa pedig a nyelve hegyére helyezte a kis tablettát, majd beszélni kezdett, és szavakkal sorban leírta, hogy mit tapasztal, a kezdeti bizonytalanságérzetét, majd hogy elálmosodott és bizseregni kezdett a teste, végül az eksztázis állapotát. A végső fázisban olyan hangokat hallott, amilyeneket mindenki hall ilyen alkalmakkor, azaz „leírhatatlanokat”. Könnyek között próbálta megfogalmazni azt a nehezen megfogható érzést, ami rátört: Senki sem foghatja föl, hogy mit hallok most. Sohasem fogom elfelejteni, amit most hallok. Meg kell próbálnom leírni… Tudom, hogy te is azt hallottad, amit én. Felnéztem a lakásunk plafonjára. Nem is tudom. Azt hiszem, nem lehet leírni, de mégis muszáj… Paulo, ez valami döbbenetes dolog. A férj nemcsak irányította a kísérleteket, hanem arra is volt gondja, hogy háttéreffekteket készítsen a felvételhez. A nyitány a TV Globo egy híradórészlete volt a friss közlekedési balesetekről. Ezután Bach Tokkáta és fúgája. következett, utána Wagner Nászindulója. Hogy a kísérleti nyulát megnyugtassa, Paulo garantálta Cissának, hogy egy bad trip esetén egyetlen pohár narancslé már megfelelő orvosság a szer hatásának semlegesítésére. Ha Paulót elővették félelmei, akkor már a drogok sem bizonyultak elegendőnek az elfojtásukra. Valamelyik mélyrepülése alkalmával egy szuperhős tört be a szobájába azzal a küldetéssel, hogy megmentse. A nehézsúlyú bokszoló, Rocky Balboa jött el hozzá, akit a Rocky című filmben Silvester Stallone keltett életre. Azon az 1977-es márciusi hajnalon, amikor Cissával az ágyban heverészve nézték az Oscar-díjak átadását a tévében, Paulo fellelkesült azon, hogy a Rocky nem kevesebb mint három szobrocskát gyűjtött be − a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb operatőr díját. Akárcsak a bunyós Balboa, aki a földről kelt fel, hogy bajnok legyen, Paulo is győztes akart lenni, és eltökélte, hogy ő is elnyeri még a saját díját. Az egyetlen dolog, ami változatlanul érdekelte, régi álma volt, hogy egyszer majd világszerte olvasott író lesz. Most már világosan látta maga előtt, hogy a dicsőséghez vezető hosszú útjának első lépése külföldre kell, hogy vigye, hogy ott alkossa meg műveit. Másnap megkereste Menescalt az edzőteremben, ahol főnöke és barátja aikidó-edzést tartotta, és közölte vele, hogy elutazik. Ha úti céljuk Paulótól függött volna, akkor Madridba utaznak, de ő hagyta, hogy Cissa akarata győzzön, így 1977 májusának elején megérkeztek a londoni Heathrow-ra, hogy az angol fővárosban írja meg első remekművét. Néhány nap múlva a Palace Street 7. alatt, a Victoria pályaudvar és a Buckingham-palota között félúton, egy háromemeletes épületben béreltek ki egy konyhafülkés lakást havi 186 fontért, azaz 340 dollárért (vagy 2500 reálért 2008-as árfolyamon). Szerencsétlen elrendezésű, de jó helyen lévő lakás volt, és rendelkezett egy nem lebecsülendő előnnyel: fürdőszobával. Mikor Londonba értek, a házaspár ötezer dolláros számlát nyitott a Banco do Brasil helyi képviseleténél. A pénz nem okozott gondot Paulónak, de közismert szűkmarkúságán kívül egy törvényi nehézséget is át kellett hidalnia, ami háromszáz dollárban állapította meg a Brazíliából külföldre való átutalás felső határát. A Brazil Központi Bank rendeletét úgy játszották ki, hogy minden hónap végén mozgósították Rióban a nagyszülőket, a nagybácsikat és az unokatestvéreket, hogy mindegyikük küldjön háromszáz dollárt Londonban tartózkodó brazil barátaiknak, akik azután továbbutalták a pénzt a házaspár Banco do Brasilnál vezetett számlájára. Ezzel a művelettel havonta körülbelül 1500 adózatlan dollárhoz jutottak. A Brazíliában kiadott lakások bérén kívül Paulo még azzal is keresett pénzt, hogy az azóta megszűnt Bloch csoport Amiga című hetilapjának vezette a zenei rovatát. Cissa a BBC brazil szerkesztőségének végzett újságírói munkát, és időnként a Jornal do Brasil is lehozott egy-egy cikket a neve alatt. A nyakába szakadt persze az egész háztartás is, mert férje némi konyhai ténykedést

leszámítva nem végzett semmilyen házimunkát. Mi több: nemcsak hogy nem vett részt a napi munkában, még a mélyhűtött ételek vásárlását is megtiltotta, és udvariasan felszólította a feleségét, hogy szerezzen be egy szakácskönyvet. Itt viszont újabb nehézség merült fel, a Basic Cookery receptjeinek fordítása. Mindketten órákat töltöttek a szövegek értelmezésével, hogy azután Cissa fogyasztható fogásokká transzformálja őket. Végül ünnepélyes körülmények között kikerült egy heti étlap a lakás kiemelt helyére, az egyik falra. Ez arról árulkodik, hogy a hús kifejezetten ritka, hetente csak egyszer engedélyezett ínyencfalat volt, mely fogyatékosságot a pár egzotikus pakisztáni és thai éttermekbe való gyakori meneküléssel kompenzálta. A Brazíliából átutalt pénz mindig fedezte a kiadásaikat − ideértve természetesen a Paulo látogatta jóga-, fotós és vámpirista tanfolyamokat, kirándulásokat, kisebb utazásokat és a London kínálta bőséges kulturális programok látogatását is. Amikor a plakátok olyan műsort hirdettek, amit a cenzúra Brazíliában betiltott − mint például a görög Costa-Gavras Eltűntnek nyilvánítva című filmjét, amelyet vádiratnak szánt az uruguayi diktatúra ellen − ,ők ketten az elsők között álltak sorba jegyért. Három hosszú és kényelmesen csordogáló hónapra volt szüksége Paulónak a ráébredéshez, hogy tulajdonképpen nem csinál mást, csak tédenkedik: Eddig maximum két napot dolgoztam hetente. Ez annyit jelent, hogy ha leszámítjuk az újságcikkeket, akkor az Európában töltött három hónapból kevesebb, mint egyet dolgoztam. Annak, aki a világot szándékozik meghódítani, annak, aki álmokkal és valóra váltandó vágyakkal jött ide, heti kétnapi munka nagyon kevés. Ám mert így sem tudta rászánni magát az annyira vágyott és ígéretes könyv írására, megpróbálta szabad idejét valami alkotótevékenységgel kitölteni. Fotózási kedve nem bírt ellenállni az első kísértésnek, hogy odahaza erotikus tárgyú felvételeket készítsen az alvó Cissáról. „Ma korán ébredtünk, mint mindig. Cissa meztelen volt, nekem pedig nagy kedvem támadt, hogy így lefotózzam, és a képeket beküldjem valamelyik képesújságnak. Nem a pénz miatt, csak puszta szórakozásból. Megcsináltuk, azután pedig jót szeretkeztünk.” A fotótanfolyamnak ezenkívül nem volt gyakorlati eredménye, a vámpírkurzus viszont arra ösztönözte, hogy filmforgatókönyvet írjon a The Vampire of London címmel. A kéziratot postán elküldte néhány fontosabb producernek. Mindegyikük válaszolt is, de udvariasan világossá tette, hogy véleménye szerint a vámpírok nem töltenék meg a mozik nézőterét. Egyikük különösen udvariasan még ajánlkozott is, hogy,,ha a film elkészül, akkor szívesen megtekintjük, és egyúttal azt is közöljük, hogy vállalkoznánk-e a forgalmazására, vagy sem”. Júliusra Paulo és Cissa rájött, hogy Londonban nem könnyű új barátságokat kötni. Hogy ezt a hiányt valahogy pótolják, rövid időre meghívták magukhoz Paulo szüleit. A Brazíliával folytatott üzenetváltásaik is megélénkültek, akár levelek, akár a Paulo által jobban kedvelt magnókazetták küldésével és fogadásával. Számtalan kazetta gyűlt föl a szülők és a barátok lakásán, ez utóbbiak közül a legtöbbet a legjobb barát, Roberto Menescal kapta. Paulo tőle tudta meg, hogy Rita Lee új szerzőtárssal dolgozik, amit egy kalap alá vett a filmproducerek és a könyvkiadók visszautasításaival, és arra késztette, hogy naplójának öntse ki bánatát: Még a szerzőtársam is új partnert talált magának. Sokkal gyorsabban, mint gondoltam, mert mindössze három hónap alatt elfelejtett engem. Három hónapja az égvilágon semmivel sem járultam hozzá annak az országnak a kulturális életéhez. Már napok óta nem is ír senki. Mi történt? Mi rejtőzik azok mögött a titkok mögött, amelyek ide vezettek engem? És mi van az egész életemet betöltő álmommal? Na jó, most már tényleg az álmom megvalósítása előtt állok, de úgy érzem, hogy még nem készültem föl rá. 1977 végén, amikor a lakás tulajdonosával meg kellett volna újítaniuk a féléves bérleti szerződést, úgy döntöttek, hogy otthagyják a Palace Street-i lakást, mert magasnak ítélték a bérleti díjat, és a tulajdonossal is állandók voltak a nézeteltérések. Ezenkívül éppen a beköltözésük napján a fölső emeleten több késszúrással megöltek egy homoszexuálist, és Paulo szerint a bűntény rossz energiákkal vette körül a helyet. Föladtak egy ötsoros hirdetést egy jobb londoni újságban, a következő szöveggel: „Fiatal pár telefonos lakást keres november 15-étől.” Pár nap múlva már a Bassett Roadon laktak, Notting Hillben. Ebben a kerületben található a Portobello Road is, a híres

bolhapiacával, és itt játszódik Paulo harminc évvel később írott könyve, A portobellói boszorkány. A környék nem számított olyan elegánsnak, mint az innen tíz kilométerre található előző lakóhelyüké, az itteni lakás viszont tágasabb és sokkal olcsóbb is volt a másiknál. Paulo életében nyomokat hagyott a vámpírkurzus, még ha nem segítette is hozzá, hogy forgatókönyvíró legyen. Ott ismerte meg ezzel szemben a bájos masszőrnőt, a huszonnégy éves japán Keiko Saitót, akit éppen annyira érdekelt a vészterhes téma, mint Paulót. A lány nemcsak tanfolyamtársnője volt, hanem rendszeresen elkísérte Paulót szórólapozásra London utcáin, ahol az egyik nap Pol Pot „marsall” kambodzsai tömeggyilkosságai ellen tiltakoztak, máskor pedig a marihuána nagy-britanniai legalizálása mellett gyűjtöttek aláírásokat. Megismerte, elbűvölőnek találta és végül teljesen belegabalyodott a lányba, akinek a családja Tokióban élt, és aki hozzá hasonlóan nagyon élvezte Londonban a 70-es évek felszabadult életét. Paulo − ahogy már előzőleg szokásává vált és szokása is maradt későbbi élettársainál − azon melegében tisztázni akarta a helyzetet Cissával: − Beleszerettem Keikóba, és szeretném tudni, mit szólnál hozzá, ha idejönne, és velünk lakna. Erről az esetről egyetlenegyszer számolt be a nyilvánosságnak − 1992 októberében W. F. Padovaninak, aki a Playboy számára készített vele interjút −, amikor is azt állította, hogy a felesége jó szívvel fogadta a javasolt bigámiát: Playboy: És milyen volt a házasságkötése Cecília MacDowell-lel? Paulo: Az templomban történt. Playboy: Úgy, hogy ön rendes vőlegénynek öltözött, meg minden? Paulo: Igen, és Raul Seixas volt a tanú. Én és Cecília azután Londonba költöztünk, ahol hármasban éltünk szerelmi életet. Playboy: Hogyhogy? Paulo: Részt vettem egy vámpirista tanfolyamon, és ott beleszerettem az egyik hallgatóba, egy japán lányba, akit Keikónak hívtak. De mert Cecíliát is szerettem, így együtt éltem mindkettőjükkel. Playboy: Ők ebbe belementek? Paulo: Igen, egy évig éltünk együtt. Playboy: És mi volt az ágyban? Paulo: Én mind a kettővel szeretkeztem, ők egymással viszont nem. Playboy: Nem voltak féltékenyek egymásra? Paulo: Nem, soha. Playboy: Nem akart időnként csak az egyikkel lenni? Paulo: Ahogy visszaemlékszem, nem. Ez egy hármas szerelem volt, és nagyon intenzív. Playboy: Cecília és Keiko nem feküdtek le egymással, de mégis mit éreztek egymás iránt? Paulo: Nagyon jóban voltak. Érezték, hogy mindkettejükbe szerelmes vagyok, és én is éreztem, hogy szeretnek. Mint ahogy a szovjet és a kínai kommunista vezetők szokták eltávolítani a hivatalos fotókról a nemkívánatossá vált figurákat, Paulo ugyanúgy törölte ki a Playboynak adott interjúban a történet egyik fontos szereplőjét, a Peninha néven ismert hosszú hajú, fiatal brazil zenei producert, aki ebben az időben szintén Londonban élt. Mivel lakásuknak csak egyetlen szobája volt, benne egy ággyal, Cissa azonnal rájött, hogy férje úgy akar velük együtt élni, mint egy arab sejk. Paulo Cissát mindig is „könnyen irányítható személyiségnek” tartotta, de egyévnyi együttélés után megtanulta, hogy felesége nem nyeli le szó nélkül a békát. Most mégis nagyot nézett, amikor a nő, feledve nemesi előnevét és polgári neveltetését, megdöbbentő természetességgel reagált: − Én elfogadom, hogy Keiko ide jöjjön lakni, ha te is beleegyezel abba, hogy Peninha ide költözzön, akibe meg én szerettem bele. Paulo mattot kapott, de nem volt más választása, el kellett fogadnia a negyedik tag csatlakozását ahhoz a különös együtteshez, amelyet csak „kibővített család”-nak vagy „ENSZközgyűlés”-nek hívott, és tagjai ő maga, Cissa, Keiko és Peninha voltak. Ha a házaspár valamelyik rokona Londonba jött, akkor Keiko és Peninha felszívódott arra az időre, ameddig a vendégek a városban tartózkodtak. Így történt ez akkor is, amikor Gail, Cissa legidősebb nővére szállt meg náluk

egy hétig. Az első és egyetlen újévi ünnepséget, amelyet Paulóék Angliában töltöttek, a kibővült családdal együtt ünnepelték meg egy utazással a skóciai Edinburgh-be. Az év vége felé jött el az az időszak, amikor a sikertelen kísérletek és a sokasodó vereségek miatt Paulóra ismét rátört a szűnni nem akaró és bénító kétségbeesés. Nem úgy látta, hogy most vehetné kézbe a képzeletbeli Oscart, s ez márciusban arra ösztönözte, hogy elhagyja Brazíliát. Hosszú hónapok peregtek le anélkül, hogy áhított könyvének akár csak egyetlen sorát is leírta volna. Ez már a vereségek veresége volt, amit nagy magányában csak a naplójának mert bevallani: A visszautasítások időszaka van mögöttem. Minden írásomat, amiket a legkülönfélébb pályázatokra küldtem be, egytől egyig visszadobták. Ma az utolsóra is megkaptam a választ. Ahány nőt csak megkörnyékeztem, az mind visszautasított. És ez nem képletesen értendő. Ha azt mondom, hogy „mind”, akkor azt úgy értem, hogy egyetlen kivétel sem akadt. (…) Gyerekkorom óta arról álmodom, hogy író leszek, és külföldön fogom megírni a műveimet, amelyek majd világhírűvé tesznek. És természetesen Londonban gondoltam megtenni az első lépést, ahogy már serdületlen koromban is elképzeltem. Az első és legnagyobb csalódást éppen magam okoztam saját magamnak. Hat hónapig éltem ebben az inspiráló környezetben anélkül, hogy legalább egy kevéssé összeszedjem magam, és akár csak egy sort is papírra vessek. A külvilág előtt ragaszkodott hozzá, hogy sikeres zeneszerzőként lépjen fel, akinek az a hobbyja, hogy Londonból küld tudósításokat brazil lapok számára. Menescal, a régi barát, akivel Paulo sűrűn levelezett, gyanakodni kezdett, hogy protezsáltjának talán nem mennek annyira jól a dolgai, és úgy vélte, hogy jobb volna, ha lezárná a londoni kiruccanást. Paulo ugyan belátta, hogy okosabban tenné, ha visszatérne Brazíliába, de nem akart behúzott farokkal, megszégyenülve hazaoldalogni. Ha a Philips munkát kínál neki, akkor már másnap útra kelt volna Rio de Janeiro felé. A lemezcég nagyhatalmú potentátja nemcsak hogy személyesen ment Londonba, hogy ajánlatát megtegye, de magával vitte Heleno Oliveirát, a nemzetközi vállalat magas rangú vezetőjét is. Az állást csak 1978 márciusában tölthette be, de Paulónak a felkérésre, és nem a munkahelyre volt szüksége. Elutazásának előestéjén összegyűjtötte azt a keveset, amit terméketlen londoni hónapjai alatt írt, borítékba tette, a borítékot lepecsételte, majd ráírta a nevét és a címét. Azután a Portobello Road egyik szerény kocsmájában, amikor Menescallal felhajtották utolsó whisky-jüket, a borítékot a kocsmapulton „felejtette”. A városban töltött utolsó éjszakán írt naplójegyzetében ezzel magyarázza tettét: Mindazt, amit ebben az évben írtam, otthagytam abban a kocsmában. Ez az utolsó esélyem arra, hogy valaki felfedezzen, és így szóljon: ez a fickó zseniális. És ott van a nevem és a címem. Ha akar, bárki megtalál. Ám vagy a boríték kallódott el, vagy azt történt, hogy aki rábukkant, nem találta olyan zseniálisnak a szerzőt. A házaspár 1978 februárjában, a jótevő barát kíséretében tért vissza Brazíliába. A repülőn Cissa könnyekben tört ki, mintha előre látta volna, hogy a helyzet, amely ellen már szeptemberben is lázadt, súlyosbodni fog, Paulo pedig így summázta a Londonban töltött időszakot: Londonban porba hullott minden reményem, hogy egy napon világhírű író leszek Holott csak egy újabb vereségről volt szó, nem pedig végső kudarcról − mint oly sokszor ismételgették az évekkel később általa teremtett különböző regényalakok. A könyv nélkül, amelynek megírására megesküdött, társak, munka nélkül, kevés baráttal maga mellett és az óvó névtelenség megszűnésével, ami Londonban lehetővé tette különleges házastársi kapcsolataikat, Paulo és Cissa visszatért a Barata Ribeiro utcai lakásba, amely már londoni útjuk előtt is alkalmatlannak bizonyult a lakhatásra. Alig rendezkedtek be ismét, amikor Paulo már megjósolta házasságuk sötét szakaszát, hacsak a Londonban élvezett „érzelmi rugalmasság” Brazíliában nem lesz fellelhető. A Cissával való kapcsolatom akár hosszan tartó is lehetne, ha megmaradna az az

érzelmi rugalmasság amely megvolt Londonban. Már túl mélyen belementünk a dologba ahhoz, hogy most bármelyikünk visszatáncoljon. Ha mégis, akkor nem marad esély. Akkor már csak idő kérdése lesz az egész. Reméljük azonban, hogy minden jól alakul majd. Mégis azt hiszem inkább, hogy hazatérésünk a váláshoz vezet, nem az együtt maradáshoz, mert egyre nehezebben tűrjük egymás gyengeségeit. Hónapokkal később átköltöztek Paulo városi latifundiumának frissen vásárolt negyedik ingatlanába. A távollétében kapott jogdíjakból tett szert a három hálószobás, Senador Euzébio utcai lakásra a Flamengóban, két háztömbnyire a Paissandu mozitól és háromra ex-menyasszonya, Eneida lakásától, pár méterre tőle pedig Raul Seixas lakott. A falak felületének felét a Londonban készített fotókkal zsúfolták tele. Ennek kettős jelentése volt: egyrészt a boldog pillanatokra emlékeztették mindkettőjüket, másrészt állandó mementóként jelezték Paulónak, hogy hőn áhított könyvét még mindig nem sikerült megírnia. A Philipsnél márciustól fogva töltötte be a művészeti igazgató posztját, és az elkövetkezendő hosszú hónapok során visszazökkent a felvételvezetői taposómalomba. Minthogy utált korán kelni, gyakran a titkárnője ébresztette telefonon reggel tízkor, hogy közölje vele, ha kereste valaki. A lakásától a Barra Tijucáig saját kocsijával járt, egy szerény Ford Corcellel, és gyakran egész napját az irodáján kívüli megbeszéléséken töltötte művészekkel, a lemezcég igazgatóival vagy a lemezkiadásokról tudósító újságírókkal. Az irodában ő felügyelt mindenre: tucatnyi telefonhívás mellett hivatali ügyeket intézett, lemezborítókat bírált, híres művészek rajongóinak írt leveleket, és még arról is ő döntött, hogy milyen színű zsebkendőt használjon Sidney Magal, az énekes − akit a média csak „lombikcigánynak” titulált, mert lerítt róla, hogy egész egyéniségét laboratóriumi körülmények között állították elő. Magal valójában nem „Paulo beteg agyának szüleménye” volt, ahogy a Pasquim írta, hanem az argentin producer, Roberto Livi víziója testesült meg benne. Ezzel szemben mások, mint Rosana, Oswaldo Montenegro és Fabio Junior, már valóban Paulo felfedezettjei vagy kegyeltjei voltak. Raul Seixas szomszédsága nem járult hozzá ahhoz, hogy a szerzőtársak újra közelebb kerüljenek egymáshoz. Bár az újságíróknak továbbra sem sikerült megmagyaráznia, hogy voltaképpen mi is az Alternatív Társadalom, repülőgép-e vagy énekesmadár, a zseniális bahiai konokul kitartott Aleister Crowley tanainak hirdetése mellett, az összes boszorkánysággal együtt, amin Paulo már régen túl volt, és amiről már hallani sem akart. Az Há Dez Mil Anos Atrás (Tízezer évvel ezelőtt óta) gigantikus sikere után már eltávolodtak egymástól. Paulo csak távolról figyelte a zenész karrierjét, aki ebben az időben két szólólemezt adott ki, meg egy harmadikat, amit teljes egészében a régi baráttal, Claudio Roberto Azeredóval írt. Az év végén a két „meghitt ellenséget” Raul új kiadója, a WEA rávette arra, hogy találkozzanak a stúdióban, hátha sikerül újra együttműködésre bírni azt a szerzőpárost, aki megrengette Brazíliát. Hiába. 1979-ben került a boltokba a Mata Virgem ( Őserdő) című lemez, amelyen öt dal szövegét Paulo írta (,Judas” [Júdás], „As Profecias”, [A próféciák], „Tá na Hora”, [Itt az idő], „Conserve seu Medo” [Tartsd meg a félelmedet] és „Magia de Amor” [Szerelmi mágia]), de az eladott példányok száma még a tizedét sem érte el a Gita és az Há Dez Mil Anos Atrás elkelt példányainak. A hírnév, ahogyan azt 1973 és 1975 között megtapasztalták, már a múlté volt, de Paulo magáévá tette a „nagy ugrást”, amit Raul tanított neki − „zenét csinálni nem más, mint húsz sorban megírni egy történetet, amit az emberek akár tízszer is meghallgatnak egymás után anélkül, hogy elegük lenne belőle” −, és nem függött már a szerzőtársától. A Mata Virgem öt dalán kívül 1978 folyamán még közel húsz dalt írt a korszak jelentős és népszerű brazil szerzőivel közösen, kezdve Zé Rodrixszel, egészen olyan zenészekig, akikről már nem is tudjuk, hogy hol vannak, mint „Miguel”, „Mena” és „Pedro Paulo”. A showbiznisz egyfajta mindenesévé változva Paulo előadó körutakat szervezett Rosanának, Jorge Veigának, Alcionénak és Sidney Magalnak. Így amikor a pornóburleszkrendező Pedro Rovai elhatározta, hogy mozifilmet készít az Arnante Latinoból (Latin szerető), amelynek Magal volt a főszereplője, a forgatókönyvet magától értetődően rendelte meg Paulo Coelhótól. Talán törékeny lelki alkatának tudható be, hogy amikor jól ment a munka, azt érzelmi élete sínylette meg − és fordítva. Ezúttal sem volt másképp. Az égboltot felette, ahol szakmailag szárnyalt,

azonnal fellegek borították be, amint hazaért. Rosszkedve miatt egyre gyakoribbak és durvábbak lettek a veszekedések, amik után a napokig is eltartó, végtelennek tetsző hallgatás következett. 1979 februárjában Paulo úgy döntött, hogy hajóútra megy Patagóniába. Amikor az óceánjáró, már Brazíliába visszafelé tartva, kikötött Buenos Airesben, Paulo felhívta Cissát, és azt javasolta neki, hogy váljanak el. Nem nélkülöz némi pikantériát a körülmény, ami egyébként a legapróbb jelekre is ügyelő Paulo figyelmét elkerülte, hogy három évvel azelőtt, szintén telefonon és éppen az argentin fővárosból kérte meg Cissa kezét. A válás gyakorlatilag már 1979 márciusában megtörtént, amikor Cissa elköltözött a Senador Euzébio utcai lakásból, hivatalosan pedig június 11-én mondták ki, nem messze házasságkötésük színhelyétől, a Szent József-templomtól. A bírósági per kis híján meghiúsult az utolsó pillanatban. Először is azért, mert Cissának az utolsó pillanatban ki kellett szaladnia szoknyát venni, mert a bíró nem engedte, hogy farmernadrágban jelenjen meg a törvényszék előtt. Azután kiderült, hogy az ügyvéd megfeledkezett egy iratról, ami miatt meg kellett vesztegetniük a nyilvántartó alkalmazottját, hogy megkaphassák a hivatalos válási végzést. Miután úrrá lettek a nehézségeken, az ex-férj és az exfeleség baráti hangulatban megebédelt egy étteremben. A házasságuk vége meglehetősen különböző emlékeket hagyott kettejükben. Paulo még aznap feljegyezte gondolatait: Nem tudom, hogy Cissa mennyire volt elkeseredve, de mindenesetre sokat sírt. Ami engem illet, a hivatalos eljárás nem rendített meg különösebben. Amikor eljöttem onnan, az ügyeimet intéztem más hivatalokban, más termekben, más közegekben. Jól megvacsoráztam, amilyen jól már régen sikerült, de ennek a váláshoz nem volt semmi köze. Csak a szakácsnőhöz, aki nagyon kitett magáért.

Cissa a maga részéről nem kért a vagyonmegosztásból, nem akart semmit, amihez a férjének a legkisebb köze is volt, még a házasságuk alatt szerzett javakból sem, amiknek a fele a brazil törvények szerint őt illette volna meg. Érzelmeit egy egyetlen bekezdésből álló angol nyelvű levélkében összegezte, amit postán küldött el ex-férjének. Pár szóval Paulo érzékeny pontjára tapintott, az ágybéli teljesítményére: Köztünk a legtöbb probléma, szerintem, az ágyban volt. Sohasem értettem, hogy miért nem törődsz velem az ágyban. Sokkal jobb is lehettem volna, ha azt érzem, hogy odafigyelsz rám, ha azt éreztem volna, hogy nekem is gyönyört akarsz szerezni. De téged ez egyáltalán nem érdekelt soha. Ezért azután én sem törődtem már vele, hogy neked jó-e. Az olyan ember számára, akinek lelki stabilitása ennyire függött attól, hogy szilárd-e a kapcsolata, hogy van-e mellette nő, aki segít neki szembeszállni a lélek viharaival, a házasság vége a növekvő depresszió és a súlyosbodó melankólia biztos előjele volt. Nők nem hiányoztak az életéből, éppen ellenkezőleg, csak a fejébe vette, hogy ők szívják el azokat az energiáit, amelyekre az írói karrierjéhez volna szüksége. „Nagyon sokat jártam el hazulról, rengeteget szeretkeztem, de csupa női vámpírral − írta −, amiből már elegem van.” Paulo anyja volt az, akit komolyan megrázott a válás. A Krisztus feltámadását ünneplő hangulatban egy sorközök nélküli, hosszú, gépelt levelet küldött a fiának. A levél végképp nem vallott „szörnyeteg”-re, ahogy Paulo többször is aposztrofálta Lygiát. A választékos portugálsággal íródott dokumentum olyan finom lelkületre vall, amilyen ritkaság olyan embereknél, akik laikusok a pszichoanalízisben. Azt fejtegette, hogy Paulo felelős a válásért bizonytalanságai miatt, és mert képtelen felismerni, hogy mennyit veszített vele: Imádott kisfiam! Sok bennünk a közös vonás, az is, hogy levélben jobban fejezzük ki magunkat. Ezért, ezen a húsvéti vasárnapon abban a reményben küldöm el neked ezeket a sorokat, hogy segítek rajtad. Vagy legalább elmondhatom, hogy mennyire szeretlek, és ezért szenvedek, ha te szenvedsz, és örülök, ha boldog vagy.

Képzelheted, hogy az, ami veled és Cissával történt, sehogy sem hagy nyugodni. Felesleges a figyelmeztetés, hogy ez egyedül a te problémád, és jobb, ha én távol tartom magam tőle. Így nem is tudom, hogy voltaképpen el akarom-e küldeni ezt a levelet. Amikor azt állítom, hogy jól ismerlek, azt anyai ösztöneim sugallják, mert sok minden történt veled tőlünk távol, amiről természetesen nem tudhatok. Gyerekkorodban el voltál nyomva, azután a saját gondolataid foglya lettél, végül megszakítottad bensőséges kapcsolataidat, kitörtél a sémákból, és mindent a nulláról kellett kezdened. Szorongva, ijedten, bizonytalanul, de sikerült. És mennyire, hogy sikerült! Csakhogy mindent magadba fojtasz, amivel még nem tudsz megbirkózni. Cecíliát kevéssé ismerem, de nekem úgy tűnik, hogy talpraesett nő. Erős. Nincsenek szorongásai. Ösztönös. Egyszerű. Nagy csapás lehetett számodra, amikor kezdted viszontlátni benne önmagadat, amikor már maga is elhitte, hogy a te függőséged, a problémáid, a hiányérzeted neki is a sajátja. De egy idő után már nem viselte el az idegen terhet, és megbillent vagy felborult a házastársi egyensúly. Nem tudom, milyenek voltak az utolsó beszélgetéseitek, de te úgy fogtad fel, mint elutasítást, a szeretet hiányát, és nem tudtad elviselni. Csak egyetlen módon lehet megoldani a problémát: ha felismered. Ha tisztában vagy vele. Azt mondtad, hogy nem tudsz veszíteni. Pedig csak az tud teljes életet élni, aki megtanul nyerni és megtanul veszíteni is. Lygia NB.: Amint látod, továbbra is rémesen gépelek. Úgy döntöttem, hogy megráncigálom az oroszlán bajszát… és elküldöm a levelet. Szeretett fiam: a magam módján ma sokat imádkoztam érted. Adja Isten, hogy kialakuljon benned a bizonyosság, hogy az életed alakulása a te kezedben van. És hogy az életed olyan legyen továbbra is, amilyen eddig volt: telve tudatos és tisztességes munkával, boldog és vidám pillanatokkal. Ezerszer csókol L. Mint ahogy maga Paulo is szívesen és gyakran jegyezte fel naplójába, most sem történt semmi új a nap alatt. Ahogy már annyiszor életében, az érzelmi vereség ütötte sebet ezúttal is a munkában elért sikerekkel remélte meggyógyítani. Így 1979 áprilisában − amikor alig egy hónap telt el a válás óta − szinte az égből pottyant a lába elé az ajánlat, hogy a Philipsnél betöltött állását cserélje fel a legnagyobb konkurens, a CBS termékigazgatói posztjára. Az ajánlat magában foglalta azt a lehetőséget is, hogy rövidesen az amerikai lemezcég művészeti igazgatója lehet. Egy sorozat szerelmi és szakmai kudarc után − a Mata Virgem album bukása, az Eneidával való villámjegyessége, a londoni írásképtelensége, a házasságának a vége… − a felkérés balzsam volt a lelkére, már csak azért is, mert a változás visszahelyezte a Rio-Sao Paulo tengelybe, ahonnan jó ideje eltávolodott. Ugyanakkor előhozta személyiségének egy csúf és addig ismeretlen oldalát: az arroganciáját. Amikor egyik első feladatául a művészeti osztály újjászervezését kapta, rögtön ajtóstul rontott a házba. „Való igaz, hogy sosem látott arroganciával léptem fel − emlékezett vissza évekkel később. − Közönségesen parancsolgattam, talpnyalókkal vettem körül magam, úgy viselkedtem, mint egy zsarnok! ” Mivel gyanakodott, hogy a cégnél sikkaszthatnak, nem volt hajlandó olyan számlákat aláírni, amelyekkel kapcsolatban a legapróbb kétsége is fölmerült. Anélkül hogy tudatában lett volna annak, hogy a saját sírját ássa, szerződtetett, elbocsátott, kiadásokat faragott le, adminisztratív osztályokat zárt be, egyszóval bőven öntötte az olajat az önzés és a személyes hiúságok amúgy is lángoló máglyájára. Ezalatt intrikák hálója szövődött köréje, a tisztogatási akciók érintettjei pedig lépten-nyomon kelepcéket állítottak neki. Egy hétfői napon, 1979. augusztus 13-án, amikor már két hónapja és tíz napja dolgozott ott, késő délelőtt ért az irodába − és ekkor, éppen két lefejezés között, az argentin Juan Truden, a CBS brazíliai elnökének a szobájába hívatták. A főnök állva fogadta, mosolyogva nyújtotta a kezét, és csak egyetlen mondatot mondott: − Kedves barátom, ön ki van rúgva. Ennyit. Sem egy „jó napot”, sem egy „további sikereket”. A megrázkódtatása hatalmas volt, és nemcsak az elbocsátás nyersesége miatt, hanem azért is, mert tisztában volt vele, hogy lőttek felvételvezetői karrierjének „A csúcson rúgtak ki, a legmagasabb szakmai posztról, és minden híd fel

volt égetve mögöttem, hogy visszatérhessek a kezdetekhez − emlékezett vissza Paulo évekkel később a Rio de Janeiró-i Museu da Imagem e do Somnak (MIS Kép- és Hangmúzeum) tett vallomásában. − Mindössze hat lemezcég működött Brazíliában, de mind a hat állás, amelyikhez kedvem lett volna, már be volt töltve.” Mielőtt összecsomagolt volna, hosszú és sértődött hangú levelet írt Trudennek, amelyben azt ecsetelte, hogy a társaság átgondolatlan struktúrája miatt „a CBS művészeit tartják a legkevesebbre a brazil piacon”. És végül azokkal a drámai szavakkal fejezte be, amelyeket a néphagyomány szerint az ex-elnök Janio Quadros írt lemondólevelében: És ugyanazok az alattomos erők, amelyek ma az én leváltásomért felelősek, egy napon majd szembetalálják magukat az igazsággal. Mert szitával, Juan Truden úr, nem lehet eltakarni a napot. Az a körülmény, hogy zenei igazgatóként gyűjtött ellenségei külön megünnepelték kirúgását (aminek indoka, mint később megtudta, „a hozzáértés hiánya” volt), még csak fokozták a megaláztatását. Pár nap múlva Paulo egy társasági összejövetelen összetalálkozott Antonio Coelho Ribeiróval, a CBS kedvéért otthagyott Philips újonnan kinevezett igazgatójával, aki egy csoport művész füle hallatára azonnal nekitámadt: − Maga mindig is egy szélhámos volt. Arról nem szól a fáma, hogy Paulo fekete mágiához folyamodott volna, de tíz hónappal később Antonio Ribeiro volt az, aki repült. Amikor Paulo értesült a hírről, egy előre becsomagolt ajándékot szedett ki a fiókjából, amelyet azóta őrizgetett, amióta nyilvánosan megsértették. Elment vele Ribeiro lakására, és amikor a férfi ajtót nyitott előtte, azonnal elmagyarázta jövetele okát: − Emlékszik még, mit mondott, amikor engem kirúgtak? Nos hát, mostantól fogva naponta elismételheti, a saját szemébe nézve. Kibontotta a csomagot, és a magával vitt tárgyat átadta Ribeirónak. Egy falitükör volt az, amelyre nagybetűkkel a következő rosszmájú mondatot festette: „MAGA MINDIG IS EGY SZÉLHÁMOS VOLT.” Azzal, megnyugodva a gondolattól, hogy elégtételt vett a sértésért, hátat fordított, beszállt a liftbe, és távozott. Itt volt az ideje, hogy a saját sebeit gyógyítgassa. Miután erőszakkal a pálya szélére szorították a show-biznisz világában, neve csak az évvégén jelent meg újra a sajtóban, amikor a Fatos&Fotos című folyóirat közölte „Vámpirológia − Egy tudomány, amelynek már van brazil mestere” című cikkét. A brazil mester ő maga volt, aki ezúttal a téma specialistájaként mutatkozott be, és azt is meghirdette, hogy forgatókönyvet ír a vámpírokról, amiből persze film sosem készült. Hirtelen elbocsátása a CBS-től nagyon rossz passzban érte, mert az épp csak véget ért házassága során szerzett sebei sem gyógyultak be, és egyedül még nehezebben viselte az újabb csapást. A kilátástalan magány üstjében főve szelleme a nagyság víziója és az üldöztetés érzése között csapongott, amit így fogalmazott meg naplójában: Minden nappal nehezebbnek tűnik nagy tervem megvalósítása: hogy híres és tekintélyes ember legyek, aki megírja a Század Könyvét, az Ezredév Nagy Gondolatát, az Emberiség Történelmét. Úgy tűnt, hogy ezúttal is csak régi paranoiás skizofréniája vagy mániás depressziója tér vissza, amelyet dr. Benjamim Gomes óta már számos, a szellemi épségéért felelős orvos diagnosztizált. A bajt azonban tetézte, hogy közeledett a hagyományos év végi mérlegkészítés ideje, ő pedig, 32 évesen még mindig nem váltotta valóra az álmát. Néhányszor már odáig jutott, hogy alább is adja, amikor beletörődni látszott abba, hogy olyan író lesz, mint bárki ebben a szakmában. „Néha arra gondolok, hogy erotikus történetet írok, amiről biztosan tudom, hogy kiadnák − írta a naplójába. − Meg egyáltalán, miért is ne ásnám bele magam kizárólag ebbe a műfajba, amikor éppen fölfutóban van, amióta engedélyezik nálunk is a pornográf újságok megjelentetését? Még egy jól csengő álnevet is kitalálhatok hozzá.” Ezeket a gondolatokat követően azonban olyan kérdések merültek fel, amelyekre már nem volt válasza. De miért is írna erotikus könyveket? Pénzért? Pénzt, azt már keresett, de nem tette boldoggá, így azután, csak hogy bajainak okát önmagán kívül keresse, visszatért a régi nótájához: azelőtt azért nem írt, mert nős volt, és Cissa nem segített. Most pedig, egyedül lévén, a magány akadályozza az írásban.

(…) Továbbra is ugyanazok a terveim, még mindig nem haltak meg bennem. Feltámaszthatom őket, amikor csak akarom, csak életem társnőjét kell megtalálnom. (…) Nagyon, de nagyon magányos vagyok. Nem lehetek boldog, ha nincs mellettem egy nő. (…) Belefáradtam a keresésbe. Szükségem van valakire. Ha lenne egy asszony, akit szeretek, akkor jól viselném a sorsot. Ennyi sopánkodással Paulo megerősíteni látszott annak a népi mondásnak az igazát, miszerint az a legrosszabb a vak, aki nem akar látni. Mert élete asszonya akkor már tíz éve ott volt az orra előtt anélkül, hogy akár csak kedves mosolyra vagy kézszorításra méltatta volna. Különösen meglepő, hogy ez a törékeny alkatú, fekete hajú, lágy tekintetű, porcelánbőrű szépség annyi időn keresztül észrevétlen maradt egy olyan megrögzött nőfaló előtt, mint Paulo. Christina Oiticica és ő 1968-ban ismerkedtek meg, amikor a lány nagybátyja, Marcos megkérte Paulo testvérének, Soniának a kezét. Dona Lygia követelésére a francia módra felszolgált eljegyzési vacsorán a család minden nőtagjának estélyi ruhában kellett megjelennie. A férfiak számára sötét öltöny volt az előírás, és ez Paulóra is vonatkozott, aki ez alkalommal fekete oroszlánysörényével tűnt ki a meghívottak közül, és azzal, hogy így is bárki drogosnak nézte volna. A következő években számtalan családi rendezvényen és vacsorán találkoztak, de soha egyikük sem figyelt föl a másikra. Már csak azért sem, mert erre az időszakra esett Cissa és Paulo házasságkötése, meg talán azért nem, mert Sonia és Marcos 1972-es esküvője óta Paulo és Christina távoli rokonoknak tekintették egymást. Amikor a nővére 1979 karácsonyán családi vacsorára vitte magával bátyját Christina szüleinek házába, a lány Vicentével járt, egy fiatal milliomossal, akinek több más luxustárgy mellett egy hatalmas jachtja is volt. A sors azonban úgy rendelte, hogy Christina legyen Paulo életének várva várt asszonya. Egy hét múlva már egymásra találtak, mégpedig, mint a mesében, mindörökre.

20. Paulo elveszíti érdeklődését a szex, a pénz és a mozi iránt.

Nincs kedve már az íráshoz sem Amikor Christina és Paulo egymásba szeretett, az Oiticica család már két hírességet adott Brazíliának: az anarchista filológust, José Oiticicát (1882-1957) és unokáját, Hélio Oiticicát (19371980), a forradalmi szellemű szobrászt, a tropikalista mozgalom egyik alapítóját. Hélio Christina apjának, Cristiano Monteiro Oiticicának az unokatestvére volt. Christina apja, Cristiano Monteiro Oiticica angoltanárként keresett fordító is volt, számos fontos intézménynek dolgozott; például a Banco Interamericano de Desenvolvimentónak is (BID) fordított rendszeresen. Az általános iskola befejezése után Chris a protestáns Bennett Kollégiumba iratkozott be, de csak a hittanórákon mesélt bibliai történetek kötötték le az érdeklődését. A tantárgyak többségéből szívós rendszerességgel mindig megbukó Christina végül otthagyta a kollégiumot, és iskoláról iskolára vándorolva próbálta befejezni a tanulmányait, míg végül Paulóhoz hasonlóan abbahagyta a tanulást. Tizenhét évesen a szülei nagykorúsították, ami Brazíliában azt a lehetőséget biztosítja a kiskorúaknak, hogy kevesebb mint egy év alatt befejezzék a középiskolai tanulmányokat, és érettségi vizsgát tehessenek. Chris csak ezután tért vissza a Bennettbe, ahol felsőfokú képzés is folyt, hogy képzőművészetet és építészetet tanuljon. 1979 végen már építészként dolgozott, amikor Paulo egy karácsonyi ebéden megjelent a szülei házában. Chris szülei, Cristiano és Paula, gyakorló keresztények voltak, az életről vallott felfogásuk azonban liberális volt. Ha Chrisnek volt kedve órára menni, akkor ment, de ha inkább moziba vágyott, akkor minden további nélkül oda is elengedték az órák helyett. Amióta pedig felnőtt, hazavihette a barátait, és a szülők nem tiltakoztak ellene. A szerencsés barátok azonban nem voltak sokan. Chris nagyon szép volt, de korántsem kikapós. Első áldozó kora óta szemlélődő természetű volt, szeretett olvasni, és órák hosszat hallgatta a református kórusokat a Machado téren, amely Riónak az a tere, ahol mindegyik sarkon áll egy templom. Először csak hallgató volt, de nemsokára belépett az egyik műkedvelő kórusba. Hetente egyszer vagy kétszer a megbeszélt időpontban csatlakozott a nagyon egyszerű tagokból álló kórushoz, és a többiekkel együtt a járókelőknek énekelt. Ájtatoskodóvá azonban nem vált, ezt nem mondhatta rá senki. Igazi modern lány volt, aki művészfilmeket néz a Paissanduban, ruháit a Bibbában, egy ipanemai divatos butikban veszi, profi kocsmázókhoz illő mennyiségű whiskyt nyakal a Lámádban, a Pasquim csapatának kedvenc kisvendéglőjében. Mintha csak hivatalba menne, úgy járt el szórakozni minden este, és csak fényes nappal tért haza tántorgó léptekkel. „Az én drogom az alkohol volt − vallotta be sok évvel később. − Egyszerűen imádtam a szeszt.” Amikor Chris viszontlátta Paulót a karácsonyi ebéden, eszébe jutott, hogy az egyik 1977-es találkozásuk majdnem tragédiával végződött. Hetekkel azelőtt, hogy Paulo és Cissa Londonba utazott volna, Sonia nővére felkérte őket, hogy legyenek Ana Luísa nevű lánya keresztszülei. A keresztelőt Minas Gerais állam déli részén, egy Baependi nevű kisvárosban tartották. Chris a nála hat évvel fiatalabb barátja, a hegedűs Mario kíséretében érkezett. Miután Chris volt Sonia első lányának keresztanyja, egyúttal apai részről a nagynénje is, a Medeiros Oiticica család több tagja is elkísérte a keresztelőre. A lány az utazással és magával a keresztelővel is egy Nhá Chicának tett fogadalmát váltotta be. Nhá Chica a 20. század elején Baependi csodatévő szentje volt, aki épített is itt egy apró templomot, a szentté avatása pedig a 21. század elején került terítékre a Vatikánban. Paulo évekkel később a Jornal do Brasilban írta meg, hogy mi történt a Minas Gerais állam déli részén fekvő kisvárosban: Csak azért mentem el a templomba, hogy eleget tegyek társadalmi kötelezettségemnek. Míg a keresztelő megkezdésére vártam, a környéken sétálgattam, és benéztem Nhá Chicának a templom mellett álló szerény házába. Két karosszék állt benne, egy kis oltár néhány szentképpel meg egy váza három szál rózsával − kettő vörös volt, a harmadik meg fehér. Még magamnak is váratlanul megfogadtam: ha ötvenéves koromra olyan író leszek, amilyennek mindig is álmodtam magam, három szál rózsával, két vörössel és egy fehérrel visszatérek majd ide. Emlékeztetőül pedig megvettem Nhá Chica arcképét, és zsebre tettem. A szertartás után Soniáék a helyi szállodában látták vendégül a családtagokat. Ebből az alkalomból Paulo Chrisszel is koccintott, és gratulált neki, hogy milyen „csinos és okos” fiút sikerült

meghódítania. Chris kevéssel előtte azon lepődött meg őszintén, hogy az a korhelyképű, hóbortos külsejű fiatalember ott vele szemben jó keresztény módjára képes volt rá, hogy letérdeljen az oltár előtt, keresztet vessen, és imádkozzon a szentképhez. Estefelé a társaság két kocsiba szállt, és Doutra irányában elindult vissza Rióba. Paulo ment elöl, aki az apósától kapott Ford Corceljében szállította Cissát és a vendégek egy részét, sógora, Marcos pedig a saját kocsijával követte, benne a többi rokonnal. Barra Mans táján az előttük haladó busz hirtelen lefékezett. Paulo egy ösztönös mozdulattal, a másodperc törtrésze alatt félrerántotta a kormányt, és kikerülte a buszt. Ugyanezt tette a közvetlenül mögötte haladó Marcos is, az utánuk jövő, üzemanyagot szállító kamion azonban már nem tudott fékezni, belerohant a buszba, és abban a pillanatban mindkét jármű felrobbant. Még több, mögöttük érkező autó sem tudott megállni, és belerohant abba a hatalmas tűzgolyóba, amivé a tanker és az autóbusz pillanatok alatt változott. Paulo és Marcos sokkos állapotban állt meg az országút szélén, és onnan nézték végig, ahogy a sebesülteket és a halottakat kiszedik a kemencévé vált roncsok közül. Paulo a zsebébe nyúlt, hogy cigarettát vegyen elő, amikor Nhá Chica képe akadt a kezébe. Nem maradt kétsége afelől, hogy az ő és családja megmenekülése a szent életű nő egyik csendes csodája volt. Már beesteledett, amikor azon a karácsonyi ebéden az Oiticica család Rio de Janeiró-i házában a kávét szolgálták fel. Paulo, aki érkezése óta le nem vette a szemét a lányról, a szintén meghívott unokatestvére, Sergio Weguelin révén megtudta, hogy Chrisnek arra az estére nincs programja − bár jár valakivel. A búcsúzáskor azután nekilátott az ostromnak, ha nem is közvetlen módon. Az unokatestvérét kérte meg, hogy mindkettejüket hívja el a Paissandu moziba, Woody Allen legújabb sikerfilmjére, a Manhattanra. Christ meglepte a meghívás, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Amikor pedig beleegyezett, csak Paulo kísérte el a moziba, amelyik nem a Paissandu volt, mert a jegyek már elkeltek, hanem a Condor, és az Aiport egyik tíz évvel azelőtt bemutatott változatát nézték meg. Paulónak a vetítés két órája alatt sikerült igazi lovagként viselkednie, és még csak arra sem tett kísérletet, hogy megfogja Chris kezét. A mozi félhomályához szokott tekintettel hunyorogva léptek ki a Bombayt idéző Machado térre, amelyet elleptek a zsonglőrök, kártyavetők, tarot-kártyajósok, tűznyelők és a fák lombja alá húzódott számtalan, egymással egy időben vetélkedő, egyházi dalokat éneklő kórus. A pár elindult egy álindián felé, aki egy üres vesszőkosár előtt üldögélt, miközben a testére egy láthatólag anilinnel befestett, visszataszító és félelmetes, hat méter hosszú csúszómászó tekeredett. Egy hatalmas anakonda volt, ami nem méreggel öl, szorításával viszont akár egy ökröt vagy egy embert is képes megfojtani, ezután pedig rágás nélkül nyeli le áldozatát, és hetekig emészti. A félelem és az undor kerülgette őket, ahogy közeledtek az indiánhoz. Paulo lezserséget színlelve, mintha csak azt kérdezné, hány óra van, párbajra hívta Christ. − Ha szájon csókolom az anakondát, akkor te is adsz egy csókot a számra? Chris nem hitt a fülének − Megcsókolod ezt a szörnyet? Megőrültél? Amikor azonban rájött, hogy Paulo komolyan beszél, belement a játékba. − Rendben van: ha megcsókolod a kígyót, akkor én szájon csókollak téged. Nemcsak Chris, de az összes körülöttük álló bámészkodó − beleértve magát az indiánt is − elképedésére Paulo pár lépéssel a kígyónál termett, két kézzel megragadta a kígyó fejét, és csókot nyomott rá. Majd több tucatnyi kerekre nyílt szempár tekintetétől kísérve fél fordulatot tett, átkarolta Christ, és a jelenlévők tapsviharától kísérve hosszú, teátrális csókot nyomott a szájára. Paulo a mutatvánnyal sokkal többet nyert egy csóknál. Néhány óra múlva már együtt voltak Chrisszel a Senador Euzébio utcai lakásban. Az év utolsó napján ismét meghívta Christ − előzőleg persze konzultált a Ji Csinggel −, hogy együtt köszöntsék az újévet, hatos számú ingatlanában, egy kicsi, de kényelmes nyaralóban, amit nem sokkal előtte a gyerekkora színterétől, Araruamától mindössze félórányira fekvő fürdővárosban, Cabo Frió-ban vásárolt. Az ötven négyzetméter alapterületű, szalmatetős fehér faházacska a vörös ablakaival pontosan ugyanúgy festett, mint a többi hetvennégy a Cabana Clubé zárt területén. A Cabana Clubé Paulo barátjának, Roberto Menescalnak és fivérének, az építész Renatónak a közös vállalkozása volt. Útközben Paulo elmesélte Christinának, hogy előző éjszaka egy hangról álmodott, ami ezt a mondatot ismételte többször: „Ne töltsd temetőben újév éjszakáját.” A figyelmeztetés értelmét egyiküknek sem sikerült kihüvelyeznie, és amúgy sem szerepelt a terveik között, hogy az év fordulóját sírok között fogják megünnepelni, így azután elfeledkeztek az egészről. Amikor azonban megérkeztek Cabo Frióba, mindkettőjüknek furcsa érzése támadt, bár egyikük sem tudta pontosan

meghatározni, hogy mi zavarja őket. Nem valami szag vagy látható dolog, hanem olyasmi, amit Paulo negatív energiának szokott nevezni. Mikor beesteledett, már zajokat is hallottak, de nem tudtak rájönni, hogy mi okozhatja őket; mintha valamilyen lény, ember vagy állat, kaparászna a bútorokon, pedig arról megbizonyosodtak, hogy rajtuk kívül senki sincs a házban. Kellőképp zaklatott állapotban és ijedten úgy döntöttek, hogy házon kívül vacsoráznak. Az étteremben elmesélték a tulajdonosnak a házban tapasztalt furcsa jelenségeket, mire olyan magyarázatot kaptak tőle, amelytől égnek állt a hajuk: − Maguk a Cabana Clubéban laknak? Hát régen ott egy indián temető volt. Amikor kiásták a földet az alapoknak, százával kerültek elő az indiánok csontjai, de attól még felépítették a házakat. Itt Cabo Frióban mindenki tudja, hogy az egy kísértetjárta hely. Bingó! Erre figyelmeztette hát az álombeli hang: „Ne töltsd temetőben újév éjszakáját.” Paulo többre már nem is volt kíváncsi. Chrisszel egy szállodában éjszakáztak, és csak fényes nappal tértek vissza a házba, akkor is csak azért, hogy összeszedjék a holmijukat. Hetekkel később Paulónak sikerült ugyanannyiért túladni a házon, mint amennyiért hónapokkal azelőtt vette (10 ezer dollárért, ami 2008-ban 18 ezer reált ért). Az idő a tanú rá, hogy kettejük viszonyát nem árnyékolták be a kísértetek. Az év első napjaiban Chris szakított a barátjával, és a szülei Jardim Botanico-beli házából, ruháival, bútoraival és személyes tárgyaival, köztük a keresetét biztosító rajzasztallal, átköltözött a Senador Euzébio utcai lakásba. Egy hivatalosan soha meg nem kötött házasság kezdődött el így, amely megérte a századfordulót, és tart még a harmadik évezredben is. A közös élet azonban nem indult minden zökkenő nélkül. Chris éppannyi jelentőséget tulajdonított az apró, mindennapi jeleknek, mint Paulo. Amikor először lépett a szobába, jövendő életük egyik legfontosabb színhelyére, azonnal észrevette, hogy Drakula gróf életrajzi kötete egy templomi könyvtámaszon van kinyitva, amilyenre a misén a Bibliát szokták helyezni. Nem voltak előítéletei a vámpírokkal vagy a vámpírkutatókkal szemben, sőt még az ilyen témájú filmeket is szerette, de őszintén megbotránkozott azon, hogy valaki egy megszentelt tárgyat játékszernek használ − ami hite szerint feltétlenül a házba vonzza a negatív energiákat. Annyira megviselte a látvány, hogy kirohant, és az utcán az első nyilvános fülkéből fölhívta baptista lelkipásztorát, akinek a tanácsát szokta kérni, és beszámolt neki a dologról. Együtt imádkoztak a telefonban, de Chris úgy látta jónak, hogy ha előtte még betér egy templomba is, és csak úgy megy vissza a lakásba. Végleg azonban csak akkor nyugodott meg, amikor Paulo oktatólag elmagyarázta neki, hogy a vámpírok iránti érdeklődésének semmi köze a sátánizmushoz, sem az O. T. O.-hoz, sem Aleister Crowleyhoz: − A vámpírok mítosza már Krisztus előtt száz évvel is létezett. A sötétség birodalmának a mai képviselőivel pedig már évek óta nincs semmiféle kapcsolatom. Valóban, már 1974 óta színét sem látta Marcelo Motta sátánistáinak, habár a nyilvánosság előtt többször adta ki magát Aleister Crowley munkásságának szakértőjeként. Olyannyira, hogy pár hónap múlva cikket írt az angol boszorkánymesterről a Planéta című folyóiratba, amit Chris rajzai illusztráltak. Babonás természetük tökéletes hasonlatosságának ellenére a házasság − főleg eleinte − bukdácsolva indult, de nemsokára bizonyította életképességét. Paulónak jó érzéke volt ahhoz, hogy különleges meglepetésekkel kedveskedjen: egy ízben például egy teljes hétvégére kibérelte Rio rusztikus luxusszállójának, az Hotel Copacabana Palace-nak az elnöki rezidenciáját, de továbbra is állandó kétségek gyötörték: valóban Chris volna az a „csodálatos társ”, akire évek óta vár? Bár változatlanul „aranyos kislánynak” látta, ahogy Dona Lygia nevezte, de mindkettejük lelke mélyén az munkált bevallatlanul, hogy ezúttal is a „magányosságtól való menekülés beteges vágyá”-ról van szó. Paulo rettegett attól, hogy beleszeret Chrisbe, de ugyanakkor hideg verejték öntötte el a gondolatra, hogy elveszítheti: Néhány napja volt az első komoly vitánk, amikor is Chris kereken megtagadta, hogy velem jöjjön Araruamába. Hirtelen elfogott a rettegés, mert azt éreztem, hogy Chris bármikor faképnél hagyhat, ha úgy tetszik neki. Mindent megtettem, hogy magam mellett tartsam, és most itt is van velem. Szeretem, mert békét és nyugalmat hozott az életembe, és úgy érzem, hogy együtt még sok mindent csinálhatunk. Közös életüknek ezek az első zökkenői azonban nem akadályozták meg, hogy félhivatalosan össze ne házasodjanak. 1980. június 22-én, egy szürke vasárnapon együttélésüket egy ebéddel szentesítették, amire meghívták a szülőket, a rokonokat és néhány barátjukat. Christina vállalta, hogy

hippistílusban feldíszíti a lakást, és személyre szólóan mindenkinek egy zsoltárrészletet vagy közmondást írt a saját kezű rajzával díszített meghívóra. Egyedül az a baptista lelkipásztor nem jött el, akinek Chris aznap telefonált, amikor Drakula gróf életrajzát a bibliatartón látta. Chrisnek a vallás iránt tanúsított eklektikus érdeklődése szemlátomást segített abban, hogy a házastársak összecsiszolódjanak. Megismerkedésükkor már tarotspecialista volt, mert rengeteg könyvet olvasott a témáról, és Paulo biztatása nélkül maga is sokszor kérte ki a Ji Csing tanácsát, s a jóslatokat is jól értelmezte. Amikor Paulo elolvasta Alan Kardec O Livro dos Médiuns (A médiumok könyve) című kötetét, a házaspár is megpróbálta tesztelni a saját médiumi képességeit. Úgy, ahogyan annak idején Cissával kóstoltatta meg az LSD-t, most Christ próbálta rávenni, hogy a túlvilágról érkező üzeneteket pszichográfiával közvetítse. Végül a „kísérlet” új felfedezéseket és velük együtt új félelmeket is eredményezett: Elvégeztem néhány kísérletet. A múlt héten fogtunk bele, akkor vettem a könyvet. Chris volt a médium, és sikerült néhány alapvető jelet közvetítenünk egymásnak. A dolgokról vallott felfogásom alapvetően megváltozott, amikor tudományos úton jutottam arra a következtetésre, hogy a szellemek igenis léteznek. Léteznek, és itt élnek körülöttünk. Sok idő elteltével Chris azt állította, hogy a kísérlet eredménnyel zárult. „Biztos vagyok abban, hogy az asztal valóban megmozdult − mondta −, és sikerült leírnom néhány, szellemi úton közvetített szöveget is.” Az a sejtése, hogy jó médium lehet, csak tovább erősödött attól kezdve, hogy különös, megmagyarázhatatlan és morbid érzések kerítették hatalmukba, valahányszor a Senador Euzébio utcai lakásuk fürdőszobájába lépett. Furcsa érzések voltak azok, neki magának is sok fejtörést okoztak, de soha nem említette őket senkinek sem. Ám egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy kinyitja a gázcsapot, betöm minden szellőzőnyílást, és végez magával. Október 13-án, egy hétfői napon, késő délután félbehagyta a munkáját a rajztáblánál, és bement a fürdőszobába. Ez alkalommal az öngyilkosság vágya ellenállhatatlan erővel tört rá. Megadta magát, és elhatározta, hogy véget vet az életének, de mert félt a hosszú és gyötrelmes fulladásos haláltól, inkább a gyógyszerek mellett döntött. Mindenre elszántan taxit fogott, és a szülei házába vitette magát a Jardim Botánicóba, mert tudta, hogy az anyja álmatlanság ellen rendszeresen gyógyszert szed − ő Somaliumra emlékezett, Paulo szerint Valium volt. Bármi volt is a gyógyszer neve, annyi bizonyos, hogy Chris bevett belőle egy egész dobozzal, a férjének búcsúlevelet írt, és az ágyra vetette magát. Amikor Paulo hazaért, és sehol sem találta a feleségét, Chris szüleinek lakására rohant, ahol mindketten vacsorázni szoktak. Ott találta a lányt, aki ájultan hevert az ágyon, mellette pedig a levél és az üres gyógyszeres doboz. Apósa segítségével, aki éppen jókor érkezett, a liftig támogatta Christ, előtte azonban lenyomta az ujját a torkán, és meghányatta. Az utcán megállították az első taxit, és a gáveai Clínica Sao Bernardóba mentek, ahol azonnal kimosták Chris gyomrát. Órákkal később magához tért, és összeszedte magát annyira, hogy hazamehetett a férje lakásába. Miközben ő aludt, a hozzátartozók rémülten azt találgatták, hogy miféle titokzatos kisugárzása lehet a fürdőszobának, ami ilyen morbid gondolatokat keltett Chris fejében. A kérdés szüntelenül ott kalapált Paulo fejében is, végül lement az épület portásához, elmesélte, hogy mi történt a feleségével, és megkérte, hogy segítsen megfejteni a rejtélyt. A portás azonnal kész volt a válasszal: − Ebben a lakásban közvetlenül maguk előtt a Panair egyik első pilótája lakott, aki a fürdőszobában lett öngyilkos úgy, hogy kinyitotta a gázcsapot. Mikor visszatért otthonukba, és mindezt elmondta Chrisnek, annak több se kellett: felkelt, és olyan határozottan, ami nehezen tételezhető föl valakiről, aki csak most került haza a kórházból, összecsomagolt néhány váltás ruhát, fésűt, fogkefét és pár személyes tárgyat, majd bejelentette: − Anyámékhoz költözünk. Soha többé be nem teszem a lábam ebbe a lakásba. De nemcsak ő volt így ezzel. Soha többé egyikük sem lépett be oda többé, még annyi időre sem, hogy a költözést levezényeljék. Valamivel több, mint egy hónapig laktak Chris szüleinél − ennyi idő alatt újították föl Paulo hetedik ingatlanát, egy kis kertre nyíló, földszinti lakást, amelynek volt egy megfizethetetlen előnye: ugyanabban az épületben volt, ahol Lygia és Pedro Queima Coelho lakott. Paulo a szülőkkel egy házban még nagyobb érzelmi biztonságban érezte magát. Annak ellenére, hogy rendszerint Chris szabályai érvényesültek a férj szexuális szélsőségeivel szemben, házaséletük alapvetően különbözött más párokétól. Egyszer például Paulo azt javasolta,

hogy mindketten vessék alá magukat egy középkori jellegű kísérletnek, aminek a „fájdalomtűrő képesség kölcsönös próbája” hangzatos nevet adta. Chris belement, holott jól tudta, hogy mi következik: mindketten levetkőztek, és egy körülbelül méternyi hosszú bambuszrúddal ütni kezdték egymást. Egyre erősebben csépelték egymás hátát, hogy felfedezzék fizikai tűrőképességük határait − ami csak az első vér kiserkedésekor következett be. Minden különös esemény dacára is úgy alakult azonban, hogy házasságuk lassanként sínre került. Az első két évben semmi sem zavarta meg a házi békét. Férje biztatására Chris visszatért a festészethez, amivel négy éve nem foglalkozott, Paulo pedig úgynevezett „különkiadásokat” rendezett a TV Globo hálózatában. Nem mintha pénzre lett volna szükségük a megélhetéshez. A negyvenegy, Raulnak írt dalszövegen kívül az utóbbi időben Paulo számtalan, többségében még ismeretlen zenész több száz dalának a szövegét írta meg. Ezek vagy eredeti versek voltak, vagy külföldi sikerdalok brazil átiratai. Ez ismét megnyitotta a szerzői honoráriumok csapjait, amelyek szünet nélkül, jótékonyan ontották a pénz a bankszámlájára. Így nem annyira a pénz miatt, hanem inkább, mert félt, hogy a tétlenség megviseli majd, és depresszióba taszítja, Paulo igyekezett elfoglalni magát. A TV Globo számára készített műsorain kívül, mint a Chico Xavier, az Erasmo Carlos, a Globo de Ouro (Aranyglóbusz) és a Cem Anos de Espetaculos (Száz év előadásai) előadásokat tartott a zenéről, és néha részt vett a vámpirizmusról rendezett konferenciákon. Csakhogy ez az orvosság is hatástalannak bizonyult, mert hiába merült nyakig a munkába, a lelke mélyén továbbra is sokat gyötrődött. 1981 végén depressziós krízis vett rajta erőt, és naplója tanúsága szerint ettől kezdve mindennaposakká váltak szenvedései: Az utóbbi két napban azzal az ürüggyel nem teljesítettem két feladatomat, hogy kihúzták a fogamat. Teljesen tehetetlen vagyok, és nem tudom, hogy mit tegyek. Nincs kedvem még egy rövid sajtóanyag megírásához sem, ami legalább egy kis pénzt hozna a konyhára. Most ez a helyzet. Még ezeket a sorokat is nagyon keservesen írom, és ez az év, amelyet jobbnak vártam a tavalyinál, nem hozott mást, mint amit fentebb leírtam. Ja igen: napok óta már nem is fürödtem. A krízis annyira elhatalmasodott rajta, hogy még az akkora becsben tartott pénzhez való viszonya is megváltozott: Már nem vagyok képes semmire sem odafigyelni, még azokra a dolgokra sem, amelyeket nagyon fontosnak tartok: a pénz sem érdekel már. Képzelhető, ha még azt sem tudom pontosan, hogy mennyi pénzem van a bankban, holott ezt azért mindig számon tartottam. Nem érdekel a szex, az írás, sem a mozi, sem pedig a könyvek. Még a korábban nagy kedvvel gondozott növényeim is lassan elszáradnak, mert csak hébe-hóba locsolom őket. Ha már nem érdekelte a pénz és a szex, akkor igazán megérett a helyzet arra, hogy az ilyen esetekben szükséges vörös riasztást alkalmazza − azaz felkeresse dr. Benjamim rendelőjét, és heti egyszeri, de hosszabb időtartamú kezelést kapjon. Minden konzultáció után ugyanazt a kérdést szegezte Chris-nek: „Tényleg a jó úton járok?” Így volt ez 1981 végén is, amikor Chris olyasmit javasolt, ami érzékeny húrokat pendített meg a férje nomád lelkében: miért ne hagynának ott mindent, miért ne utazgathatnának csak úgy, mert szerinte ez volna a helyes út. „Valami azt súgta nekem, hogy ez sikerülni fog − mesélte évek múltán Chris −, Paulo pedig megbízott az ösztöneimben, és rám bízta magát.” Elhatározták, hogy megkeresik „az élet értelmét”, akárhol is legyen. Paulo fizetés nélküli szabadságot kért a TV Globótól, és vásárolt két Madridba szóló repülőjegyet − a fellelhető legolcsóbb jegyeket −, de azt megígérte Chrisnek, hogy addig nem térnek haza, míg a magukkal vitt 17 ezer dollárt (2008-ban 40 ezer dollár vagy 72 ezer reál) az utolsó fillérig el nem verik. Paulo addigi utazásaival ellentétben a nyolc hónaposra nyúló utat semmiféle előzetes tervezgetés nem előzte meg. Amellett, hogy több mint elegendő pénzt vittek magukkal egy kényelmes és spórolásmentes útra, Paulo nem akarta fölöslegesen szórni a pénzt. Az Ibériát azért választotta, mert ez a légitársaság kínálta a legolcsóbb jegyet, amihez ráadásul egy ajándék éjszaka is járt egy madridi szállodában. Spanyolországból 1981. december elején Londonba utaztak, ahol a lehető

legolcsóbb kocsit vették bérbe, egy Citroen 2CV-t. Az angol fővárosban hozták az utazás első szabályát is: egyikük sem vihet magával hatkilós csomagnál nehezebbet. Ennek a nehéz Olivetti esett elsőként áldozatául, amelyet Paulo cipelt magával, és Londonból hajóval visszaküldték Brazíliába. A brit fővárosban töltött második vasárnapon a szálló közelében lévő templom miséjén a lelkész prédikációjából tudták meg, hogy Lengyelországban puccsal Wojciech Jaruzelski hadügyminiszter vette át a hatalmat, és azonnal feloszlatta a Szolidaritást, a független szakszervezetet, vezetőjét, Lech Walesát pedig − aki kilenc évvel később, a berlini fal leomlása után a kommunista rezsim országaiban bekövetkezett gyökeres változások eredményeképpen az ország első szabadon választott elnöke lett − letartóztatta. Paulóék 1982. január közepéig maradtak Londonban, majd miután választottak maguknak két feltétlenül megismerésre érdemes úti célt, felkerekedtek. Az egyik választásuk Prágára esett, ahol Paulo fogadalmat akart tenni a Prágai Kis Jézus előtt, a másik Bukarestre. Romániát az tette érdekessé Paulo számára, hogy 550 évvel azelőtt ott született Vlad Tepes, az a nemes úr, akinek élete és személyisége arra inspirálta az ír Bram Stokert, hogy 1897-ben megalkossa a leghíresebb vámpír, Drakula gróf alakját. Remek program ez annak, aki a vámpírkutatás szerelmese. Január 19-én, egy keddi napon egész napos utazás és a Londont az osztrák fővárostól elválasztó 1500 kilométeres távolság megtétele után, teljesen átfagyva érkeztek meg Bécsbe. A szerény 2CV nemcsak kényelmetlen volt, hanem fűteni sem lehetett benne, így takarókba burkolózva utaztak, másképpen elviselhetetlen lett volna a tél hidege. Bécsben a Romániával szomszédos Magyarországra való belépéshez szükséges vízumért kellett megállniuk. Miután elintézték, a Brazil Követségre mentek, ahol Chrisnek valami hivatalos ügyet kellett elintéznie. Míg Chris a követségen volt, Paulo a kapu előtt cigarettázva sétálgatott fel-alá. Hirtelen, mintha bomba robbant volna, gigantikus méretű, több méteres jégcsap vált le az ötemeletes épület tetejéről, leesett és szinte szétrobbant az utca kövezetén, és darabjai, pár centivel Paulo mellett, eltalálták egy közelben parkoló kocsi karosszériáját. Ha kétarasznyival közelebb áll, már halott. A második sokk akkor érte, amikor Christina azzal a hírrel tért vissza, hogy Brazíliában meghalt Elis Regina. Nemcsak a közeli barát, a legismertebb brazil énekesnőként számon tartott Elis Regina halálhíre sújtotta le, hanem egy személyes körülmény is. Elis Regina volt az előadója annak a dalnak, amely Paulo zenei karrierjét zárta − a mexikói Armando Manzanero „Me Deixas Louca” (Megőrjítesz) című bolerójából írt portugál változatnak. Budapesten éjszakáztak, majd Belgrád felé vették az irányt, ahol három napot töltöttek. Nem azért, mintha az egykori Jugoszlávia fővárosa különös vonzerővel bírt volna, hanem mert egyszerűen nem volt kedvük visszaszállni a kényelmetlen és hideg Citroenbe, amely már szinte lehetetlenné tette a további utazást. A kocsi annyi kellemetlenséget okozott, hogy Belgrádban visszaadták az autókölcsönző cégnek. Itt szerencséjükre a szállodaigazgató révén értesültek arról, hogy az Indiai Nagykövetség egy kilencéves, de jó állapotban lévő világoskék Mercedes-Benzet árul, nevetséges ezer dollárért (2200 dollár 2008-ban, vagy négyezer reál). A kocsi már sokat futott, viszont a motorja 110 lóerős („kétszer olyan erős, mint a brazil Chevette” − írta Paulo az apjának) volt, azonkívül a fűtése is működött. Megkötötték az üzletet, és ez volt az egész utazás egyetlen nagyobb kiadása. Minden máshoz − szállodák, éttermek és turistalátványosságok − az ismert Europe on 20 Dollars a Day (Európa napi 20 dollárért) című könyvet használták vezetőként, amely azért egy fokkal elegánsabb volt, mint a hippik bibliája, a Europe on 5 Dollars a Day. Bármily hihetetlen: 1982-ben Európa akármelyik országában a szerény napi ötdolláros összegért (kilenc reál 2008-ban) lehetett enni és aludni. Most, hogy már igazi autóval utaztak, útjuk következő állomását, a Belgrádot Bukaresttől elválasztó mintegy ötszáz kilométernyi távolságot akár egy menetben is megtehették volna. De éppen azért, mert gyors és kényelmes kocsival utaztak − inkább kitérőkkel mentek. Miután átutaztak Magyarországon, majd Ausztria egyik csücskén, ezer-egynéhány kilométer megtétele után Prágába értek, ahol Paulo fogadalmat tett a Prágai Kis Jézusnak, amit csaknem 25 évvel később teljesített. Csak ezután vették az irányt Románia felé, ami körülbelül még 1500 kilométert rótt rájuk. Annak, aki nem siet és a pénz sem probléma, ez kiváló programnak ígérkezett. Drakula gróf szülőföldje valami megfejthetetlen okból nem hagyott különösebben mély nyomokat a vámpirológus Paulo Coelhóban. Az elmaradhatatlan naplóban mindössze egyeden bejegyzés tanúskodik az utazásnak erről a szakaszáról: a Bukarestet átszelő Dambovica folyó fekete vize tett rá mélyebb benyomást. Középeurópai utazgatásuk során a véletlen kínált újabb úti célt. Csak miután megvették a Mercedest, jött rá Paulo, hogy az autó eredetileg az akkori Német Szövetségi Köztársaságból származik (NSZK vagy

egész egyszerűen Nyugat-Németország), és a tulajdonosváltozást az akkori főváros, Bonn forgalmi hivatalában is be kell jegyeztetni. A Bukarestből Bonnba, Európa egyik végéből a másikba vezető, majdnem 2000 kilométeres út a Mercedesszel már egyáltalán nem tűnt riasztónak. Két nappal azután, hogy Bukarestből elindultak, a kék Mercedes már a nyugatnémet határon volt. A Bukarest és az első érintett német város, München közötti 1193 kilométeres távolságot az autó kilométer-számlálója mutatta. Mindent hó borított, és már dél felé járt az idő, de mivel egyikük sem volt éhes, úgy döntöttek, hogy az onnan kétszáz kilométerre fekvő Stuttgartban ebédelnek. A bajor fővárosból kopár fákkal szegélyezett út vezetett ki, és ott olvashatták a német nyelvű feliratos táblát: Dachau Konzentrationslager. Régi terve volt Paulónak, hogy közelről is megismerje a tragikusan elhíresült dachaui náci koncentrációs tábort − már gyerekkorában is szenvedélyesen olvasta a második világháborúról szóló könyveket −, de arra végképp nem gondolt, hogy az a néhány órás látogatása a táborban gyökeresen megváltoztatja az életét és a sorsát.

21. Fénynyaláb villan a dachaui koncentrációs tábor fölött:

Paulo megéli életének első jelenését Az első igazi könyvét ugyan csak 1987-ben adta ki, de az író Paulo Coelho 1982. február 23-án született meg a németországi Dachau koncentrációs táborában. Öt nappal azelőtt különös élményben volt része a cseh fővárosban. Miután fogadalmat tett a Prágai Kis Jézusnak, Chrisszel sétára indult a városban, ahol, mint szinte mindenütt Közép-Európában, jóval nulla fok alatt volt a hőmérséklet. Átmentek a Moldva folyó fölött ívelő, ötszáz méter hosszú, 14. századi Károly-hídon, amelynek mindkét oldalát összesen harminc fekete kőből faragott szentnek, hősnek vagy bibliai alaknak a szobra díszíti. A híd egyik vége az óvárosba vezet, a másik vége az Alkimisták utcájába torkollik, ahol a legenda szerint a Pokol kapuja nyílik − amelyen természetesen Paulo is belépett. Érdeklődését egy középkori börtöncella keltette föl, amely évekkel ezelőtt még nyitva állt a nagyközönség előtt. Hogy bemehessenek, kénytelenek voltak megvárni, míg egy hatalmas, láthatólag turistaúton levő, orosz katonákból álló tömeg el nem hagyja a helyiséget. Percekkel azután, hogy átlépték a baljóslatú tömlöc küszöbét, és már a cellák között jártak, Paulo hirtelen úgy érezte, hogy eltemetett rémálmai, amelyektől, azt hitte már, hogy megszabadult, újra előjönnek: a Dr. Eiras Szanatórium elektrosokkjai, az ördöggel való találkozásként átélt élmény, bebörtönzése a DOPS-nál, az elrablása és gyávasága Gisával szemben. Ezek az események egyik pillanatról a másikra olyan ellenállhatatlan erővel zuhantak rá, mintha akkor történtek volna, és Paulo görcsös zokogásban tört ki. Chris ilyen állapotban vezette ki. A nyomasztó hely felelevenítette összes rossz emlékét, és ez azzal fenyegetett, hogy ismét kitör rajta a mélységes depresszió, több ezer kilométerre a szülői segítségtől és dr. Benjamim rendelőjétől, távol Roberto Menescal baráti vállától, ahol kipanaszkodhatná magát. Ez alkalommal szenvedései nem metafizikai eredetűek voltak, hanem nagyon is konkrét, az újságokban és a tévéhíradókban látható alapjuk volt; a diktatúrák, az államok által elnyomott emberek, háborúk, emberrablások és titkos börtönök, olyanok, amilyennek ő is szenvedő foglya volt, és amelyek egyre csak szaporodtak a bolygón. Kocsijának hátsó ülésén egy Belgrádban vett (az egykori Jugoszlávia azon kevés ország közé tartozott, ahol szabadon hozzá lehetett jutni a nyugati sajtóhoz) Times hevert, amelynek a főcíme ez volt: „Közép-Amerika agóniája”. A hozzá tartozó cikk hosszú riportban taglalta, hogy a polgárháború közel 80 ezer halálos áldozatot követelt a kis El Salvadorban. Néhány héttel azelőtt ugyanez az újság egész számot szentelt Jaruzelski tábornoknak, a lengyelországi katonai puccs szervezőjének. Chilében Augusto Pinochet kegyetlen diktatúrája már lassan tíz éve volt hatalmon, és soha olyan szilárdan nem állt a lábán, mint ekkoriban. Brazíliában a tábornokok diktatúrája már kimerülőfélben volt ugyan, de a demokratizálódás jelei még nem mutatkoztak. Nem is lehetett volna alkalmatlanabb lelkiállapotban egy náci koncentrációs tábor meglátogatásához, mint amilyenben leállította a Mercedest Dachauban, a látogatók számára fenntartott parkolóhelyen. A Harmadik Birodalom első koncentrációs tábora szolgált modellként a többi, a nácik által Európa-szerte épített 56 másik tábornak. Dachau 1941-től működött egészen addig, amíg a szövetségesek 1945 áprilisában föl nem szabadították. Az eredetileg hatezer ember befogadására tervezett táborban a szövetséges csapatok több mint 30 ezer foglyot találtak. Ebben a rövid és rettenetes időszakban körülbelül kétszázezer ember, Európa szinte valamennyi nemzetének képviselője megfordult ott. A rabok főleg zsidók voltak, de akadtak köztük kommunisták is, szocialisták és a nácizmus által ugyancsak üldözött cigányok és a jehova tanúi. Ismeretlen okokból a Dachauban épített gázkamrát sohasem működtették, így a halálraítélteket busszal a koncentrációs tábor és az ausztriai Linz között félúton lévő, tömeges kivégzőhellyé változtatott hartheimi kastélyig szállították. A halálra szántak Hartheimbe vivő útja az Inn folyócska bal partján, egymástól mindössze húsz kilométerre fekvő két városkán vezetett keresztül, két olyan ember szülővárosán, akik különböző, egymástól nagyon is eltérő szerepet játszottak a világtörténelemben: Braunau-ban született 1889-ben Adolf Hitler, a szomszédos Marktlban pedig 1927-ben jött a világra Joseph Ratzinger, akit első németként 2005-ben választottak pápává XVI. Benedek néven. Amikor beléptek a dachaui koncentrációs tábor kapuján, az volt az első meglepetésük, hogy sehol nem látnak egy teremtett lelket sem. Az még érthető lett volna, hogy a jeges szél elűzte a turistákat, de nem láttak sem portásokat, sem őröket, sem információs személyzetet. Egyedül voltak − legalábbis úgy tűnt − abban a hatalmas, mintegy 180 ezer négyzetméteres, minden oldalról fallal körbekerített és üres őrtornyokkal övezett négyszögben. Paulo még nem tért teljesen magához a pár

napja Prágában rátört nyomott hangulatából, de nem akarta veszni hagyni a legnagyobb náci koncentrációs tábor meglátogatásának lehetőségét. A nyilakat követve megkezdték a tábor bejárását − amerre egyébként a valaha volt rabok szokásos útvonala vezetett. Megnézték azt a termet, ahol az újonnan érkezettek megkapták a rabruhát, leborotválták a hajukat, és egy közös dezinficiáló fürdővel „fertőtlenítették” őket. Azután azokra a folyosókra értek, ahol a szigorúan őrzött, megerősített cellák voltak Látták a gerendáról függő kampókat, ahová csuklójuknál fogva fölakasztva kínozták az embereket. Sorra járták azokat a fészereket, ahová a háború végéig százszámra zsúfolták be azt a fából összetákolt három-négy polcot, melyeken úgy aludtak a rabok, mint a ketrecbe zárt állatok. Teljes csöndben, szó nélkül mentek tovább, s a termek látványa mind rémesebb hangulatba taszította őket. Végül mindkettejük megkönnyebbülésére végére értek látogatásuk legszívszorítóbb részének. Paulót mélyen megrendítették a látottak, de úgy vélte, hogy a koncentrációs táborok rémtörténete már a múlté, annak a nácizmusnak a szüleménye, amelyet még kiteljesedése előtt sikeresen szétvertek a háborúban. A halottak családjainak a megemlékezésre kialakított termében azonban a prágaihoz hasonló megrendülés vette elő. A falakra alig pár nappal előtte felaggatott virágcsokrok, bennük az üzenetekkel, elevenen bizonyították, hogy Dachau mind a mai napig nyílt seb. Az a harmincezer halott nem csupán könyvekből kigyűjtött, elvont név volt, hanem emberi lények, akiknek kegyetlen meggyilkolása még mindig fájdalmat okoz az özvegyeknek, gyermekeknek és testvéreknek. Egy fasort követve, ahol a fák csupasz ágai csontos karomként markoltak az égbe, kábultan értek a láger nyílt részére. A tábor északi szegletében három kis templom állt − egy katolikus, egy református és egy zsidó −, amik mellé később, a 90-es években egy negyediket, egy orosz ortodox templomot is emeltek. Paulo és Chris elindult a templomok felé, amikor megállásra késztette őket egy tábla, amely Dachau legmegdöbbentőbb helyének, a krematóriumnak az irányát mutatta. Sétájuknak ezen a pontján a környezet hirtelen megváltozott. A tábor többi részének holdbéli tájhoz hasonlatos, rideg, szürke, kövekkel kirakott talajához képest, ahol egyetlen szál fű sem nőtt, a krematóriumhoz − mintha csak odavarázsolták volna − még a leghidegebb télben is egy bozóttal benőtt, trópusi bőséggel burjánzó, kertekkel, virágokkal és bokrokkal szegélyezett út vezetett. A bokrok közötti irtáson álló szerény és bukolikus küllemű vörös téglás épület csak aránytalanul magas kéménye miatt különbözött a megszokott családi házaktól. Ez volt a krematórium kemencéje, ahol a több mint harmincezer kivégzett, éhen halt, öngyilkos vagy különböző betegségekben elpusztult ember testét hamvasztották el; a tábor felszabadítása előtt alig pár hónappal még tífuszjárvány is tizedelte a foglyokat. A prágai középkori börtönben felidéződött rettenetes emlékek szinte mit sem halványodtak, mert Paulót egyre-másra vette elő a borzongató szorongás. Megnézte a szintén vörös téglából készült nyolc kemencét, amelyeknek nyitott ajtajában még ott voltak a hamvasztásra szánt testek elhelyezésére szolgáló vaslapok, végül megállt egy csupasz ajtó előtt, amin egy egyetlen szóból álló felirat volt olvasható: Badzimmer. Nem elhagyatott fürdőszoba volt ez, mint amire a neve utalt, hanem a dachaui tábor gázkamrája. Bár sohasem használták, de Paulo a saját bőrén akarta megtapasztalni, hogy mit élhettek át emberek milliói a megsemmisítő táborokban. Eltávolodott Chris mellől, belépett a helyiségbe és magára zárta az ajtót. A falnak támaszkodva fölnézett, és meglátta a plafonról lógó hamis zuhanyrózsákat, Hitler és követői tömeggyilkosságainak legfőbb eszközeit, amelyeken keresztül eredetileg itt is gázt pumpáltak volna víz helyett. A borzalomtól dermedten hagyta el a halál bűzével fertőzött helyet. Amikor kilépett a krematóriumból, a katolikus kápolna kis harangja éppen a delet kongatta. Abba az irányba indult, ahonnan a hang jött, és a tábor rideg szürkeségébe érve föltűnt neki egy hatalmas, modern, Picasso Guernicajára emlékeztető szobor. Különféle nyelveken ez a felirat állt rajta: „Soha többé!” A két szó elolvasása abban a pillanatban, amikor belépett a templomba, békét hozott a lelkébe, ahogy arra az író jó néhány évvel később visszaemlékezett: Lépek be a templomba, amikor a szemembe villan a „Soha többé!” felirat, és azt mondom: a fenébe is, hála istennek! Soha többé! Ez soha többé nem fog megtörténni! De jó, a kurva életbe! Soha többé! Soha többé nem fogják senkire sem rátörni az ajtót éjszaka, soha többé senkit sem fognak eltüntetni. Ez nagyon jó! Még egyszer hasonlót nem fog átélni a világ! Repeső szívvel lépett a kápolnába, de a gyertyagyújtás és a rövid fohász elmondása között

ismét megszállták a régi rémlátomásai. Radikális, 180 fokos fordulat volt ez: a hitből a tökéletes reménytelenségbe zuhant. Miközben a jeges táboron keresztül néhány méterrel Chris mögött haladt, rájött, hogy az imént olvasott „Soha többé! ” nem több, mint egy különböző nyelveken megírt üres kifejezés: Csendesen azt mondtam magamnak: hogyhogy „Soha többé!”? „Soha többé!”, de hát a kurva életbe is! Ami Dachauban történt, az folyik még most is a világon, az én földrészemen, az én országomban is. Mindenki tudja, hogy Brazíliában a rezsim ellenzékét helikopterekről dobják a tengerbe, jó messze a parttól. Én magam is, bár eltörpül emellett, éveket töltöttem paranoiás állapotban, mert magam is ugyanennek az erőszaknak az áldozata voltam. Ugyanakkor eszembe jutott a Times címoldala is az El Salvador-i vérengzéssel, meg az a mocskos háború, amelyet az argentin diktatúra visel az ellenzékkel szemben. Abban a pillanatban elveszítettem az emberi nembe vetett minden hitemet. Mintha leforráztak volna. Megállapítottam, hogy az élet egy rakás szar, és én is egy rakás szar vagyok, mert képtelen vagyok bármit is tenni ez ellen. Miközben ezek között az ellentmondásos gondolatok között hánykolódott, egyetlen mondat kalapált a fejében: „Senki sem sziget.” Hol is olvasta ezt? Az emlékezetét erőltetve hamarosan az egészet képes volt felidézni, és csendesen maga elé mormolta: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel… ” − csak az utolsó mondat hiányzott, de némi fejtörés után az is előjött: „… ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” {Ford. Sőtér István.} Eszébe jutott: az idézet John Donne, 16. századi angol költő meditációinak egyikéből való, amelyet azután Ernest Hemingway használt föl a spanyol polgárháborúban (1936-1939) játszódó regénye, az Akiért harang szól címéül. Pedig semmi más nem történt, csak megszólaltak a dachaui tábor harangjai, de ezt egy olyan ember hallgatta, akinek a lelkét még egy a járdán heverő galambtoll is vagy egy nyilvános telefonon folytatott beszélgetés ártatlan gesztusa is megindítja. Ami a következő percekben történt, azt mind a mai napig a rejtély köde takarja − és a homályt elsősorban a főszereplője táplálja. Olyannyira, hogy néhányszor, amikor különböző interjúk alkalmával megkérték, hogy mesélje el, mi történt, szabályosan könyekre fakadt a nyilvánosság előtt. Egy koncentrációs tábor közepén álltunk egyedül a feleségemmel, de teljesen egyedül, és egyetlen árva lelket sem láttunk magunk körül. Ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy mit közöl velem a jel: úgy éreztem, hogy a kápolna harangjai értem szólnak, Jelenést éltem át. Elbeszélése szerint a dachaui jelenés egy világító fáklya formájában mutatkozott meg, rajta egy ember alakú lénnyel, aki mintha azt közölte volna vele, hogy két hónapon belül megint találkoznak. Nem emberi hangon szólt, hanem, mint Paulo mondja, inkább „lelki közlés” volt ez. Annak ellenére, hogy az eseményt övező homály sohasem oszlott el teljesen, azt talán még a legszkeptikusabb ateista sem vitatja, hogy valami valóban történhetett Dachau-ban − olyan radikálisan változott meg Paulo élete attól a naptól fogva. Ő maga azonban, legalábbis úgy tűnt, a változást eleinte nem is vette észre. Amint a parkolóba értek, könnyek között számolt be a feleségének az átéltekről − és az első és ijesztő gyanúja az volt, hogy az O. T. O. művelte az egészet. És mi van, ha percekkel azelőtt a Bestia megtestesülésével találkozott? Lehet, hogy nyolc év eltelte után Crowley és Marcelo Motta rémalakjai kísértik? Hat órával később, amikor Bonnba értek, Paulo egy másik, sokkal megnyugtatóbb megoldás mellett döntött: egyszerű delíríumnak ítélte a történteket, az átélt félelmek és a feszültség okozta rövid hallucinációnak. A házaspár úgy tervezte, hogy csak annyi időt tölt a nyugatnémet fővárosban, amíg elintézik az autó papírjait, és meglátogatják a kis Paulát, a pár hónapos unokahúgot. Miután Taniának, Chris nővérének a házában laktak, és nem kellett szállodára költeniük, az ott-tartózkodásuk egyhetesre nyúlt. Március első napjaiban a pár újra kocsiba ült, hogy megtegye a Bonn-Amszterdam közötti 250 kilométeres utat. Paulót már tíz évvel korábban is megfogta Hollandia liberális fővárosa. A

Brouwerben szálltak meg, egy a 20. század eleje óta ismét működő kis szállodában. A háromemeletes ház a Singel csatorna partján épült 1652-ben, és a szállás reggelivel együtt napi tizenhét dollárba került (azaz 2008-as áron 40 dollárba vagy 78 reálba). A hat egyágyas és két kétágyas szoba kicsi volt ugyan, de az alacsony szállásdíj és az épület bája kedélyes dicséretre ihlette Arthur Frommert, a Europe on $20 a Day szerzőjét a szállócska vendégkönyvében: „Ó, a Hilton szerencsétlen vendégei nem tudják… ” Az első, szüleinek írott levelében Paulo beszámolt a potshopokról, azokról a „kávéházakról, ahol szabadon lehet venni és szívni az olyan könnyű drogokat, mint a hasis és a marihuána, viszont a kokain, a heroin, az ópium és minden amfetamin, beleértve az LSD-t is, szigorúan tilos”, és megragadta az alkalmat, hogy finoman dicsőítse a drogok liberalizációját: Ez nem azt jelenti, hogy a holland ifjúság állandóan be lenne szívva. Éppen ellenkezőleg a kormány hivatalos statisztikái szerint arányait tekintve itt kevesebb a drogos, mint az USA-ban, Németországban, Angliában vagy Franciaországban. Hollandiában a legalacsonyabb a munkanélküliség egész Nyugat-Európában, Amszterdam pedig a világ negyedik legnagyobb kereskedelmi központja. Abban a felszabadult környezetben annyi marihuánát szívtak, amennyi csak beléjük fért, Chris pedig életében először és utoljára kipróbálta az LSD-t is. Paulóra annyira mély benyomást gyakorolt a heroinfüggők fizikai elesettsége − különböző nemzetiségű zombik serege kóborolt a város utcáin −, hogy két beszámolót is küldött a brazil Fatos&Fotos című hetilapnak, „A herion: az út oda, ahonnan nincs visszatérés” és „Amszterdam: a tű csókja” címmel. Viszonya a leírt társadalmon kívüli közeghez azonban szigorúan szakmai maradt, az újságíró analizáló megközelítése. Az apjának írt levelekből ítélve, európai útjuk csupán külsőségeit tekintve tűnhetett hippivállalkozásnak: Mindent megengedtünk magunknak, amihez csak kedvünk volt, mindennap rendesen ebédeltünk és vacsoráztunk Azonkívül, hogy a szomjas gyermeket is táplálni kellett (a 110 lóerős Mercedest), moziba és fodrászhoz jártunk, szaunáztunk, kocsmákat és kaszinókat látogattunk, Úgy tűnt, hogy a házaspár víg életének sohasem lesz vége. Néhány, a városban eltöltött hét után azonban Paulo megelégelte a rengeteg marihuánát. Miután semmiféle retorziótól nem kellett tartania, a világ legtávolabbi pontjairól − Jementől Bolíviáig − érkező specialitásokat mind végigpróbálgatta. Különböző mennyiségű THC-t, vagyis tetrahydrocannabinolt, a drog hatóanyagát tartalmazó blendeket szívott, és az évente egyszer Amszterdamban megrendezett Cannabis Kupán szereplő valódi bombákat is kipróbálta. Még a skunkhz, a melegházban, trágyával és proteinnel dúsított talajban termelt marihuánába is belekóstolt. És ott, abban a hippiparadicsomban, amivé időközben Hollandia fővárosa lett, Paulo rájött, hogy a drog már semmit sem adhat neki. Mint maga mondta, „tele van a hócipőm” a drog állandóan ismétlődő, örökké ugyanolyan hatásával, és megismételte nyolc évvel korábbi, New Yorkban a kokainnal kapcsolatban tett esküjét: soha többé nem szív füvet. Éppen ezt a döntését magyarázta Chrisnek a Hotel Brouwer kávézójában, amikor a dachauihoz hasonló hideg remegés fogta el. Oldalra nézett, és úgy látta, mintha a koncentrációs táborban feltűnt figura öltött volna testet, és teát iszogatna az egyik szomszédos asztalnál. Az első érzése a páni félelem volt. Már hallott olyan társaságokról, amelyek, hogy megőrizzék a titkaikat, követik, sőt meg is ölik a renegát árulókat. A világnak ebben a sarkában is a sátánisták és a fekete mágia követői üldöznék? A rettegés hullámai közepette a Fortaleza de Sao Joao-beli tornaórák tanulsága jutott az eszébe: a szenvedés csökkentésének legjobb módja, ha az ember rögtön szembenéz a félelmével. Alaposan szemügyre vette az idegent − egy negyvenes éveiben járó, öltönyt és nyakkendőt viselő, európai küllemű férfit −, végül bátorságot gyűjtve, angolul és kifejezetten barátságtalanul szólította meg: − Láttam magát két hónappal ezelőtt Dachauban, és csak egyetlen dolgot szeretnék tisztázni: jelenleg sem vagyok tagja, és a jövőben sem akarok többé semmiféle okkultista szektához végy rendhez tartozni. Ha maga ezért j ött ide, akkor csak az idejét vesztegeti. Az idegen szemlátomást meglepetten Paulóra nézett, és ünnepélyes komolysággal − a másik legnagyobb meglepetésére − portugálul válaszolt, erős akcentussal, de folyékonyan: − Nyugalom. Üljön ide, és beszélgessünk.

− Idehívhatom a feleségemet is, aki ott ül a szomszéd asztalnál? − Nem, egyedül magával akarok beszélni. Paulo intett Chrisnek, hogy minden rendben van, leült az asztalhoz, és megkérdezte: − Miről akar beszélni? − Mi ez a história a koncentrációs táborral? − Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy láttam magát ott két hónappal ezelőtt. A férfi úgy tett, mint aki nem érti, és állította, hogy Paulo biztosan összetéveszti valakivel. Ő azonban nem hagyta annyiban: − Már ne is haragudjon, de ez év februárjában mi igenis találkoztunk a dachaui koncentrációs táborban. Nem emlékszik rá? A makacs bizonygatás hatására a férfi végül is lehetségesnek tartotta, hogy Paulo talán őt látta Dachauban, de azt sem zárta ki, hogy valami „asztrális kivetítődés”-ről volt szó, olyasmiről, amit a brazil számtalanszor említett a naplójában. − Én nem voltam a koncentrációs táborban, de értem, hogy miről beszél. Hadd nézzem meg a tenyerét. Paulo később már nem emlékezett rá, hogy melyik kezét nyújtotta oda, a balt vagy a jobbot, de a titokzatos férfi − akiről már tudta, hogy tenyérjós is − figyelmesen belenézett, és vontatottan beszélni kezdett. Nem úgy, mintha a tenyér vonalaiból olvasott volna ki valamit, hanem mint akinek látomása van: − Van itt magának valami balul végződött ügye. Valami, ami 1974 vagy 1975 táján oldódott csak meg. A mágiában maga a Kígyó Hagyományán nőtt fel. És talán nem is tudja, hogy mi a Galamb Hagyománya. Paulo nemcsak mint ex-beavatott, hanem mert rengeteget olvasott a témáról, jóval többet tudott arról a világról. A kétféle, ugyanarra a helyre vezető út az okkult tudományok alapelemeihez tartozik: a mágikus tudás az olyan adottságok felhasználásának képessége, amelyeket nem minden emberi lény tud kifejleszteni magában. Ugyanezek szerint az elképzelések szerint a Galamb Hagyománya (amelyet a Nap Hagyományának is neveznek) egy lassú, hosszadalmas tanulmányok során elsajátítható rendszer, amikor a tanulás folyamata alatt mindegyik követő vagy új jelentkező mindig egyetlen Mestertől − így, nagy M betűvel − függ. A Kígyó Hagyománya (vagy a Hold Hagyománya) ellenben ösztönös út, amit általában azok választanak, akiknek az előző életeikben már voltak bizonyos mágikus kapcsolataik. A két irány nem zárja ki, sőt válthatja is egymást, ezért tanácsolják rendszerint a „mágikus nevelés” résztvevőinek, hogy a Galamb Hagyományának végén váltsanak át a Kígyó Hagyományára. Paulo csak akkor nyugodott meg, amikor az idegen végre bemutatkozott. Zsidó családból származó francia volt, Párizsban dolgozott a Philips gyártásvezetőjeként, és egy titokzatos, száz éve fönnálló katolikus rend, a RAM − „Regnus Agnus Mundi” (A Világ Királyságának Báránya) vagy még inkább a „Rigor, Amor e Misericordia” (Szigor, Szeretet és Könyörületesség) tagja volt. Portugálul pedig azért tudott, mert a Philips munkatársaként hosszú időt töltött Brazíliában és Portugáliában. Valódi neve − ami lehetett „Chaim”, „Jayme” vagy ,Jacques” − sosem derült ki Paulo számára, mert magát csak Mesternek vagy Jeannak vagy egyszerűen J-nek nevezte. Jean kimért hangon elmondta, hogy tisztában van vele: a brazil elkezdte, majd megszakította a fekete mágia irányába vezető útját, és késznek mutatkozott segíteni neki: − Ha újra akarja kezdeni a mágia felé vezető útját, és azt a mi rendünkben teszi, akkor irányíthatom. De ha egyszer rászánta magát, akkor ellenkezés nélkül meg kell tennie mindent, amit mondok. Összezavarodva a hallottaktól, Paulo időt kért. Jean szigorúnak mutatkozott: − Egy napja van arra, hogy döntsön. Holnap reggel ugyanitt, ugyanebben az órában várom. Paulo ezek után nem volt képes másra gondolni. Mert ugyan hatalmas megkönnyebbülést érzett azóta, hogy kilépett az O. T. O.-ból, és megtagadta Crowley tanait, a maga mögött hagyott világ változatlanul erősen vonzotta. A fekete éjszaka, a börtön és az elrablása több mint elegendő lecke lehetett volna, de ő sohasem vesztette el a mágia világa iránt táplált lelkesedését. „Rettenetes tapasztalataim származtak belőle, de csak racionális okokból távolodtam el attól a világtól − mondta később. − Érzelmileg még mindig fogva tartott.” − Mintha az ember beleszeretne valakibe, de egy nap kénytelen elbocsátani az illetőt, mert sehogy sem jöttek ki egymással. De továbbra is szereti. Egy napon azután feltűnik neki egy bárban,

mint ahogy J., és megpróbálja azt mondani neki: légy szíves, menj el. Nem akarlak még egyszer látni, nem akarok újra szenvedni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, végig erről beszélgetett Chrisszel, és már a világos nappal ragyogott Amszterdam fölött, amikor döntött. Valami azt súgta neki, hogy fontos pillanat érkezett el az életében, és azt választotta, hogy elfogadja a kihívást, szolgáljon az akár a javára, akár a végzetére. Néhány óra múlva találkozott másodszor (vagy már harmadszor?) azzal a titokzatos emberrel, aki attól kezdve a mestere lett. „Hatalmának demonstrálására” elsorolta Paulo magánéletének néhány részletét, és megjósolta, hogy „néhány nap múlva” véres háború tör ki egy Brazíliával szomszédos országban. És valóban, április másodikának hajnalán az angolok által Falkland-szigeteknek nevezett Malvin-szigetcsoport uralmáért Argentína és Anglia háborúba lépett egymással. A három civil és 904 katona halálát követelő, két hónapig tartó konfliktus az angolok győzelmével végződött. Csakhogy Jean nem azért volt ott, hogy mágikus képességeit fitogtassa, így rögtön ezután elmondta Paulónak, hogy mit kell tennie a rendbe való belépéshez: következő hét keddjén legyen a norvég főváros, Oslo Viking Hajózási Múzeumában, a Vikingskipshusetben: − Menjen abba a terembe, ahol a Gokstad, az Oseberg és a Borre nevű hajók vannak kiállítva. Ott majd egy illető átad magának valamit. Paulo nem egészen értette a feldatot, és többet is akart tudni: − De hány órakor legyek a múzeumban? Miről fogom megismerni azt a bizonyos személyt? Egyáltalán, férfi lesz, vagy nő? És mit fogok tőle kapni? A másik fölállt, aprópénzt dobott az asztalra, hogy a kávéját kifizesse, de Paulo kíváncsiságának csak egy részét elégítette ki: − Legyen ott, amikor kinyit a múzeum. A többi kérdés nem igényel választ. Amikor legközelebb találkozunk, ezt már amúgy is tudni fogja. Viszontlátásra − válaszolta, és a következő pillanatban eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Akár valóságos, akár természetfölötti jelenés volt, az biztos, hogy új tanítványára olyan feladatot hagyott, amivel az egy újabb, majdnem ezer kilométeres utat vehetett a nyakába Oslóig, ahol még sohasem járt, és ahol találkoznia kellett valakivel, akinek még a nemét sem tudta. Miután átszelték Hollandia, Németország és Dánia hóborította sztrádáit, svéd területre, Helsingborgba értek, ahol megerősített rendőrjárőr vizsgálta át aprólékos gonddal a határon áthaladó összes külföldi rendszámú autót. Miközben a rendőrök a Mercedes tüzetes átkutatásával foglalkoztak − még a bontatlan cigarettás dobozokat is egyenként megnézegették −, Paulo akaratán kívül kis híján újabb galibát okozott. Elfogta az aggodalom az Amszterdamból magukkal hozott füves cigaretta miatt, ezért a feleségéhez fordult, és portugálul megkérdezte: − Mi van a fűvel? Hova tettük? Chris különböző kézmozdulatok és fintorok segítségével megpróbálta Paulo értésére adni, hogy az egyik rendőr ért portugálul, és ha meghallja, miről van szó, az út abban a pillanatban itt és most véget ér. Az ijedtség csak néhány percig tartott; vagy a hatóságokat nem érdekelte a könnyű drog, mint a marihuána, vagy ők ketten rejtették el annyira jól, hogy a rendőröknek nem sikerült megtalálniuk. Még több mint négyszáz kilométer volt hátra Oslóig, de nem siettette őket semmi, mert a Jean által megjelölt találkozás csak két nap múlva volt esedékes. Paulo nagyon izgult, hogy pontos legyen, és mert attól tartott, hogy a múzeum előtt sorok állnak majd, vagy turistacsoportok késleltetik a bejutását, kedden már hajnalban fent volt. A szálloda recepciójában beszerzett szórólap szerint a múzeum reggel kilenckor nyit, de Paulo már az előtt egy órával útnak indult. Mint az évnek ebben a szakában egész Skandináviában mindenütt, reggel nyolc órakor még sötét volt a csillagos ég Oslo fölött. A Vikingskipshuset kereszt alaprajzú, csúcsos tetejű, súlyos, sárga épülettömbje, amelynek nem voltak ablakai, a városközponttól tízpercnyire, a Bygody-félszigeten állt. Csak amikor odaért, jött rá Paulo, hogy nem értette jól a múzeum reklámcédulájának szövegét: a kilenctől tizennyolc óráig tartó nyitvatartási rend csak a főszezonra, azaz a májustól szeptemberig tartó időszakra érvényes. Máskor, októbertől áprilisig csak tizenegytől tizenhat óráig tart nyitva a múzeum − vagyis még két órát kellett valahogyan eltöltenie addig, amíg megteheti az új, misztikus világba vezető út első lépéseit. A következő két órában ismét átgondolta a döntését. „34 éves koromra már mindent megpróbáltam, hogy megvalósítsam az álmom, és író legyek, de még mindig csak egy senki voltam − emlékezett vissza később. − Mikor rájöttem, hogy nem vezet sehova, otthagytam a fekete mágiát és az okkult

tudományokat, és gondoltam, most miért ne próbálnám ki a Jean javasolta utat.” Pontban tizenegykor féltucatnyi japán turistához csatlakozott, akik az épületet körülvevő kopár kertben a múzeum nyitására várva már jéggé fagytak, és a nyilakat követve elérkezett az enyhén ovális falakból formált, leginkább egy templom főhajójához hasonló terembe, ahol a Gokstad, az Oseberg és a Borre volt kiállítva. Rajta kívül csak egyetlen ember tartózkodott még a teremben, egy szép szőke, negyvenes nő, aki mintha teljesen elmerült volna a falon lévő egyik felirat olvasásában. Mikor meghallotta Paulo lépteit, feléje fordult, és látni engedte, hogy kezében egy sétapálcára emlékeztető hosszúkás tárgyat tart, egy kardot. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a nő Paulóhoz lépett, bal kezének gyűrűsujjáról egy Ureuszkígyót − a saját farkába harapó kígyót − ábrázoló ezüstgyűrűt húzott le, és Paulo bal kezének középső ujjára húzta. A pálca-karddal képzeletbeli kört rajzolt a földre, és jelekkel értésére adta Paulónak, hogy lépjen bele. Ezek után olyan mozdulatot tett, mintha egy kehely tartalmát öntötte volna a körbe, jobb kezét Paulo arcához tette, de nem érintette meg, és jelezte neki, hogy csukja be a szemét. „Abban a pillanatban azt éreztem, hogy pangó energiák szabadulnak fel bennem − mesélte évekkel később is felindultan −, mintha egy spirituális tó zsilipjét húzták volna föl, amelybe azonnal ömleni kezd a friss víz.” Amikor ismét kinyitotta a szemét, azt tapasztalta, hogy a titokzatos nőnek már csak egyetlenegy nyoma maradt, a különös gyűrű az ujján, amelyet ezután egész életében viselt. Paulo csak jóval később találkozott ismét Jeannal, a Brazíliába való hazatérése után. Hogy el ne veszítse az állását, 1982 áprilisának végén már újra munkába kellett volna állnia a Globónál, de miután Chrisszel többször is alaposan átgondolták a kérdést, úgy döntött, hogy inkább otthagyja a munkahelyét, és Európában marad. Az előre nem látható kiadásoktól eltekintve − mint például egy új benzinszivattyú vásárlása az autóba − a két hónap alatt körülbelül kétezer dollárt költöttek (azaz 4300 dollárt, vagyis 6400 reált 2008-as árfolyamon) úgy, hogy közben semmin sem kellett spórolniuk, mint az a szüleinek írott leveleiből kiderül. A maradék hétezer dollár, valamint a Mercedes eladásától remélt ezer dollár tehát több mint elegendő volt arra, hogy még három hónapig Amszterdamban maradjanak. Már július közepe volt, amikor végül összecsomagoltak, és nekivágtak a több mint 1900 kilométeres, Lisszabonba vezető útnak, hogy ott repülőre szálljanak, és hazautazzanak. Ám a Paulo életében bekövetkezett változás, azután hogy mesterével találkozott, először még Európában nyilvánult meg. Mert csakis valami természetfölötti erő műve lehetett, ami őt, aki mindig annyira fogához verte a garast, arra késztette, hogy ne adja el a Mercedest, s ne vágja zsebre az érte járó ezer dollárt, hanem egy 1758-ban I. Mária portugál királynő által alapított jótékonysági intézménynek, a lisszaboni Irmandade do Menino Jesus dos Homens Cegosnak (A Vakok Gyermek Jézus Testvérisége) ajándékozza az autót.

22. Toninho Buddha úgy akarja újraéleszteni az Alternatív Társadalmat, hogy lerobbantja a Megváltó Krisztus-szobor fejét

Paulo és Chris új erőre kapva tértek haza Rio de Janeiróba nyolc hosszú hónapon át tartó európai útjukról, és a Raimundo Correia utcai földszinti lakásba költöztek be, ahol távollétük alatt a lány szülei laktak. Paulónak rövidesen el kellett kezdenie első kötelezettségeinek teljesítését, az istenítéletnek nevezett gyakorlatokat, amelyek a RAM rendjébe való belépésnek a feltételei voltak. A feladatokat Jean vagy telefonon, vagy levélben közölte vele. Az első a „kehely szertartása” volt, amely abban állt, hogy hat hónapon át minden napnak ugyanabban az órájában rövid, magányos szertartást kellett elvégeznie: egy asztalra valamilyen addig még sohasem használt, vízzel töltött poharat kellett tennie, majd az Újtestamentumot véletlenszerűen fölütve, hangosan fel kellett olvasnia az ott talált bekezdést vagy verset, vagy ha éppen úgy alakult, egy hosszabb szakaszt; például zsoltárok esetében az egészet, hogy utána fenékig ürítse a poharat. Az olvasott szövegrészt végül az aláírásával és az adott nap dátumával kellett jelölnie. Ha a következő alkalmakkor már egyszer olvasott szövegre esett a pillantása, akkor a rákövetkező részt kellett hangosan felolvasnia. Ha már ezt is olvasta, akkor addig folytatta a keresést lefelé, míg egy új passzust nem talált. A gyakorlatot mindennap ugyanabban az órában kellett elvégeznie. Hogy véletlenül se jöjjön közbe semmi − egy megbeszélés, ebéd vagy mozi − Paulo hajnali egy órában állapodott meg magával, mint a bűnbánatra legalkalmasabb időpontban. Mivel a pohár mérete és fajtája nem volt meghatározva, kisméretű pálinkáspoharakat vett a célra, amiket bárhová feltűnés nélkül magával vihetett az Újtestamentummal együtt. Így még akkor is teljesíthette a kötelességét, ha házon kívül vacsorázott, mert felszerelésével együtt elvonulhatott a mosdóba. Szerencsére a Jean által megszabott kötelezettségei nem változtatták meg megszokott életvitelét. A pénz miatt továbbra sem főtt a feje, de Raul és vele együtt társszerzősége is végérvényesen kiment a divatból. A lemezeket továbbra is vették ugyan, de a Philips már korántsem ontotta akkora bőséggel a szerzői jogok díjait. Bár a város öt pontján kiadott lakásainak bére rendszeres bevételt és kényelmes életet biztosított neki, a tevékenység hiánya biztosan megjósolható újabb érzelmi válságba taszította volna. Így tehát a legjobbnak az ígérkezett, ha újra munkát keres. Európai útjuk előtt Paulo meggyőzte Christ, hogy alapítsanak kiadót Shogun Editora e Arte Ltda. néven, amely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a lakásokban végzett építési munkálatok költségeit elszámolhassa, és kevesebb adót kelljen fizetnie, ráadásul mindkettejüknek lehetett névjegykártyája, fejléces levélpapírja és borítékja, főleg pedig a jogi személyeket megillető, mutatós bélyegzője. Meg amúgy is, mondta Paulo, ha elérkezik az idő és megírja könyveit, akkor miért ne adhatná ki őket ő maga? Brazíliába visszatérve úgy döntött, hogy beindítja a kiadót, és ehhez első intézkedésként a Copacabanán, a Cinco de Julho utca egyik házában, két háztömbnyire a lakásuktól, két szobát bérelt. Bár az idők folyamán a Shogun jól jövedelmező kiadóvá nőtte ki magát, mindvégig családi vállalkozás maradt: a teendők a két cégtárs, férj és feleség között oszlottak meg, a könyvelés pedig az időközben nyugdíjba vonult Pedro doktorra maradt. A vállalkozás egyetlen alkalmazottja egy kifutófiú volt. Kevesebb mint három hónappal Brazíliába való visszatérésük után, 1982 októberében a kiadó megjelentette az első könyvet, az Arquivos do Infernót (A pokoli archívum), a kiadó tulajdonosának, Paulo Coelhónak a szövegeiből válogatott 17 írásból álló szöveggyűjteményt. A kötet tele volt különlegességekkel. A címlap magát az írót ábrázolta, amint keresztbe rakott lábakkal ül az írógépe előtt, a kezében cigaretta, és roppantul elgondolkodik, mellette pedig két fedetlen mellű fiatal lány látható: az egyik a felesége, Chris volt, a másik pedig Stella Paula, régi barátnője a crowleyánus boszorkányidőkből − akinek a fotón a haja nemcsak a kebleit takarta, hanem egészen a csípője alá ért. Vékony kis kötet volt ugyan, mindössze 106 oldal; az Arquivos do Inferno az előszavak, a bemutató írások és fülszövegek számát tekintve mégis rekordernek tekinthető. Az egyiket, az „előszót a holland kiadáshoz” a pop-art géniusza, Andy Warhol jegyezte (aki természetesen nem is olvasta a könyvet, mint ezt Paulo évekkel később beismerte): (…) Paulo Coelhót egyik Londonban rendezett kiállításomon ismertem meg, és azonnal felfedeztem benne a korát megelőző embert, amit csak kevesekről lehet elmondani. Olyan író ő, aki mindenekelőtt a fennkölt formákat keresi, utánozhatatlan pontossággal és a maga teljességében ábrázolja korunk nagy kérdéseit és feszítő nyugtalanságát. Kedves Paulo, arra kértél, hogy előszót írják a könyvedhez.

Egyvalamiben egészen biztos vagyok: könyved maga is előszó, amely egy új korszakot köszönt − még mielőtt a régi véget ért volna. Az olyan embert, mint Te, aki mindig csak előre néz, sohasem fenyegeti a veszély, hogy gödörbe lép, mert az angyalok terítették eléd köpönyegüket a földre. A második előszót Jimmy Brouwer, annak a szállónak a tulajdonosa írta, ahol Amszterdamban laktak, a harmadikat Artur da Tavola, az újságíró, kollégája a Philips munkacsoportjában, a negyediket Eduardo Mascarenhas pszichiáter és szövetségi kormányzati képviselő, akinek abban az időben külön műsora volt a tévében, az ötödiket pedig Roberto Menescal − akinek Chris mellett Paulo a könyvet is ajánlotta. Az Arquivos do Inferno szinte teljes egészében egymáshoz egyáltalán nem illő tartalmú szövegek egyvelege volt. A borítón olvasható felirat szerint a könyv a Shogun és a holland Brouwer Free Press közös kiadása volt, bár az utóbbi valószínűleg sohasem létezett. A Shogun egyik sajtóközleménye újabb valótlanságot közölt a nyilvánossággal, amikor azt állította, hogy az Arquivos do Inferno már külföldön is megjelent, ami persze szintén nem volt igaz: Miután Hollandiában osztatlan sikert aratott − ahol is mindössze két hónap leforgása alatt üstökösszerű pályát futott be a kritika és a közönség körében −, Paulo Coelho Arquivos do Inferno című műve még ebben a hónapban ott lesz Brazília összes könyvesboltjában. Az első oldalakon szereplő információk tovább fokozták a zűrzavart. Az író művei között (Manifesto de Krig-Há [Krig-Há kiáltvány] és a Teatro na Educacao [Színház az oktatásban]) felsorol egy bizonyos Lon: Diário de um Mago (Lon: Egy mágus naplója) című könyvet, amelyet az akkor még nem is létező Shogun Kiadó adott ki 1979-ben, holott az Egy mágus naplója, a valódi csak 1987-ben jelent meg. A kevés alkalommal, amikor egyáltalán hajlandó volt erről beszélni, Paulo gyermekien naiv magyarázattal szolgált: „Csakis megérzés lehetett.” A belső címlap hátoldalán újabb érdekesség volt olvasható, ezúttal apró betűvel szedve: Az első portugál és az első holland kiadásból 300 számozott és az író saját kezű aláírásával ellátott példányt 350 dollárért az Arany Csillagrend javára adott el a kiadó. Az eladott példányok haszonélvezője − az a bizonyos Arany Csillagrend − olyasmiről árulkodott, amit Paulo még a naplójának sem vallott be. Nyolc évvel azután, hogy szakított a fekete mágiával, fél lábbal még mindig a sátánizmus bűvkörében állt. Gyerekes elképzelés volt, de ők ezzel tényleg pénzt akartak keresni. Ha azt vesszük, hogy a valószínűtlen elképzelés szerinti „exkluzív kiadás” mindegyik példányát sikerült volna eladnia, ami az összpéldányszámnak csak egy része, akkor a Shogun nem kevesebb mint 105 ezer dollárra (225 ezer dollár vagy 400 ezer reál 2008-as árfolyamon) rúgó bevételre tett volna szert. Emellett a 106 oldalnyi nyomtatott szöveg nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy megrendítse az emberiség alapjait. Ezt azonban már a könyv tartalmából nehéz lett volna kihámozni: az olvasónak először is azzal a meglepetéssel szolgált, hogy egyeden fejezet vagy esszé sem foglalkozott a címben megjelölt témával, vagyis a pokollal. A tizenhét írás semmiféle tematikus vagy kronologikus rendet nem követett, miután a szerző egymástól tökéletesen eltérő dolgokat hordott össze, például az angol költő William Blake mondásai után a homeopátia és az asztrológia alapfogalmait taglaló írás következett, amelyeket egy bizonyos Pero Vaz kéziratából merített idézetekkel tűzdelt meg, és saját művéből is adott ízelítőt „Os Pedacos” (Darabkák) címmel. Fontos nekem az a tudat, hogy testemnek darabjait szórtam el a világban. Rómában körmöt vágtam, hajat Hollandiában és Németországban. Láttam, amint vérem a New York-i aszfaltra csurog, spermám Franciaország földjére hullott, egy szőlőben, Tours környékén. Három kontinens folyóiban hagytam ürülékemet, Spanyolország fáit öntöztem a vizeletemmel, beleköptem a La Manche csatornába és Oslo fjordjába. Egyszer megkarcoltam az arcomat, és Budapesten egy rácson hagytam néhány sejtemet. Ezek a kis dolgok − amik belőlem lettek, és amiket nem fogok viszontlátni

soha − a mindenütt való jelenlét nagyszerű érzését keltik bennem. Kis része lettem azoknak a helyeknek, ahol megfordultam, és azoknak a tájaknak, amelyeket megcsodáltam. Mindemellett szétszórt darabjaimnak megvan a maguk praktikus oldala is: következő életemben nem fogom magányosnak vagy elveszettnek érezni magam, mert valami meghitt dolog − hajszál, körömdarab, egy régi, száraz köpet − mindig ott lesz a közelemben. Elvetettem darabjaimat a föld legkülönbözőbb részein, mert nem tudom, hogy hol fogok legközelebb megszületni. Az Arquivos do Infernót alkotó egész zagyvaságból a legfigyelemreméltóbb és a legérdekesebb mégis a könyv vége felé az „A Verdade sobre a Inquisicáo” (Az igazság az Inkvizícióról) ” címet viselő írás második fejezete. Paulo itt tisztázza, hogy nem saját írásáról van szó: ő csak lejegyezte azt, amit a XV. századi spanyol inkvizíció rettegett dominikánusának, a Szent Hivatal vezetőjének, Tomas de Torquemadának a szelleme diktált neki pszichikai úton. Erősen gyanítható, hogy a szerző minden felelősséget igyekezett magától elhárítani, mert előre bocsátja, hogy megőrzött mindent, a helyesírást, a kiemeléseket és „még bizonyos mondattani hibákat” is, mert pontosan így diktálta neki a nagy inkvizítor szelleme. A fejezet nyolc oldala a kínzások és a vértanúság dicsőítése a hit védelmének eszközeként: (…) következésképpen messzemenően jogos az, hogy halálbüntetést kapjanak azok, akik makacsul az eretnekséget hirdetik, mert azt rombolják le végérvényesen, ami az emberben a legértékesebb: a Hitet. (…) mindazoknak, akiknek joga van parancsolni, joga van a büntetéshez is. És ha egy tekintélynek van elég hatalma ahhoz, hogy törvényeket alkosson, akkor ahhoz is hatalma van, hogy a törvényeit betartsák! (…) A lelki büntetések nem mindig elégségesek. Az emberek többsége ezt képtelen felfogni. Az egyháznak jogában áll, hogy testi fenyítést alkalmazzon! Láthatólag azzal a szándékkal, hogy a pszichográfiának valami tudományos jelleget adjon, a szöveget egy rövid, de különös, zárójeles megjegyzéssel zárja: (E szavak után semmi mást nem közölt velem a magát „Torquemada szellemének” nevező jelenés. Mivel mindig ügyelni kell rá, hogy milyen körülmények között zajlik a gondolatátvitel − tekintettel a jövőbeli tudományos kutatásokra − ,feljegyeztük a helyiség akkor mért hőmérsékletét (29°C), a légnyomást (760 mmHg), az időjárási viszonyokat (felhős ég) és a közvetítés időpontját (21 óra 15-től 22 óra 07percig.) Ám nem ez volt az első eset, amikor Paulót a Szent Hivatal törvényszéke foglalkoztatta. 1971 szeptemberében színdarabot tervezett a témáról, és kutatásai során bukkant rá Henrique Hello könyvére, amelyet 1936-ban adott ki először az Editora Vozes, a második kiadására pedig 1951-ben került sor. A könyv címe meglehetősen szuggesztív: A Verdade sobre a Inquisicao (Az igazság az Inkvizícióról). A könyv kilencven oldala nem más, mint egy nagy ívű védőbeszéd az inkvizíciós törvényszékek alkalmazta célokról és eszközökről. A szöveg egy részét az 1966-ban írt O Santo Inquérito (A szent nyomozás) című színdarab előszavában Dias Gomes, a drámaíró is idézte. Amikor Paulo elolvasta, gúnyosan megjegyezte: (…) Elkezdtem dolgozni egy darabon az Inkvizícióról. Gyerekjáték az egész. Csak egy bizonyos Henrique Hello szövegét kell plagizálnom. Azaz nem is plagizálnom, hanem kritizálnom. A fickónak vagy egy könyve, az „A Verdade sobre a Inquisicao”, és ráadásul mellette foglal állást! Talán az 1974-ben elszenvedett börtön vagy az elrablása miatt történt, Paulo mindenesetre lemondott a mű kritizálásáról, és arra korlátozta magát, hogy egész egyszerűen átírja a könyvet. Az Arquivos do Inferno szövegét és az 1936-ban kiadott könyvet összevetve kiderül, hogy a pszichográfia, vagyis mindaz, amit a főinkvizítor Torquemada szelleme diktált az „A Verdade sobre a Inquisicao” témakörében, az 95%-ban Hello művének szó szerinti átmásolása volt.

Nem kevésbé különös az a megjegyzés, amelyet a szerző rögtön az „A Verdade sobre a Inquisicao” elején az olvasó tudomására hoz, miszerint a pszichográfia 1974. május 28-án történt. A helyzet azonban az, hogy 1974 májusának 28. napján 21 óra 15 perc és 22 óra 07 perc között a szerző megbilincselve egy autó padlóján ült, fején csuklyával, és éppen a DOI-Codi irodájába szállították. Elég nehezen hihető, hogy a brazíliai diktatúra egyik legkegyetlenebb tömlöcének őrei megengedték volna egy rabnak, hogy 12 ezer leütésnyi esszét kanyarintson − még akkor is, ha a kínzások dicséretéről szóló prédikációról van szó. Valamilyen mértékig maga a szerző is számolhatott azzal, hogy az Arquivos do Inferno nem áll biztos lábakon, mert miután elfogyott a szerény első kiadás, nem gondolt az újranyomásra. Mikor már nemzetközileg elismert szerző volt, a weboldalára mindössze egy szerény 16 szavas említés került: „1982-ben saját kiadásban jelentette meg első könyvét, az Arquivos do Infernót, amelynek semmiféle visszhangja nem volt.” Egy negyedszázaddal a kötet tökéletes bukása után, az Arquivos do Inferno már a ritkaságok közé számított, és az internetes árveréseken 220 dolláros (vagyis 399 realos) kikiáltási árról indult − mintha fonák módon Paulo eredeti vágyálma vált volna valóra. A Shogun Kiadó első kiadványának sikertelenségét − ahelyett, hogy elkeserítette volna − Paulo fontos tanulságként fogta fel, nevezetesen, hogy a könyvkiadás hozzáértést igénylő vállalkozás. Úgy döntött, hogy nyereségessé teszi a kiadót, kezébe veszi az üzletet, és első lépésként levelező hallgatóként fegyelmezetten elvégezte az IOB héthetes, vállalati költségvetés, tervezés és finanszírozás című tanfolyamát. A kötelezően elolvasandó jegyzetek, úgy tűnik, hasznára váltak, mert 1984-ben, két évvel a Shogun Kiadó tényleges működésének megkezdése után már a 34. helyen állt a brazil kiadóknak a Leia Livros folyóiratban megjelent rangsorolása szerint. Olyan nagy hagyományú kiadókkal állt versenyben, mint a Civilizacáo Brasileira, az Agir, az élen álló FTD és a Rocco (Paulo későbbi brazíliai kiadója). A Shogun jelen volt a könyvvásárokon és könyvbiennálékon, kiadványkatalógusa pedig több mint hetven címet tartalmazott. A kiadott szerzők között, a tulajdonosokon kívül, csak közismert nevek voltak, ha nem is az irodalomban jeleskedtek: a rocker Neusinha Brizola, Rio de Janeiro akkori kormányzójának, Leonei Brizolának a lánya (O Livro Negro de Neusinha Brizola − Neusinha Brizola fekete könyve), és az örök „meghitt ellenség”, Raul Seixas (As Aventuras de Raul Seixas na Cidade de Thor − Raul Seixas kalandjai Thor városában). A számok azonban, amelyek a Shogunt a nagyobb kiadók listájáig röpítették, nem ezeknek a híresebb szerzőknek a művei voltak. Éppen ellenkezőleg. A pénzt száz és ezer, Brazília minden részéről verbuválódott ismeretlen költő hozta, akik, mint maga a Shogun Kiadó tulajdonosa is, annyi éven át arról álmodoztak, hogy végre saját, kinyomtatott könyvüket tarthassák a kezükben. Egy olyan országban, ahol fiatal szerzők százai hiába kopogtatnak a könyvkiadók ajtaján, jóformán rimánkodva a megjelenési lehetőségért, a Shogun Kiadó feltalálta Kolumbusz tojását: a „Raimun-do Correia költői versenyt”. A költőket újsághirdetésekben, színházak és mozik előtt osztogatott szórólapokon hívták Brazília-szerte versenyre, amit a 20. század elején elhunyt maranhaói parnasszista poétáról neveztek el − ugyanúgy, mint azt az utcát a Copacabanán, ahol Paulo és Chris lakott. A részvételi szabályzat egyszerű volt: mindenki benevezhetett, „írók, amatőrök vagy profik, olyanok, akiknek már jelentek meg írásaik, és olyanok is, akiknek még nem, korhatár nincs, vagyis jöhet bárki, aki a verseit portugál nyelven írja”. Mindenki maximum három verset küldhet be, dupla sorközzel gépelve, legfeljebb kétoldalnyi terjedelemben. A beküldött művekről egy „rangos kritikusokból és szakemberekből álló zsűri” dönt majd (akiknek a nevét sosem hozták nyilvánosságra), és választja ki azokat a műveket, amelyek bekerülnek a Shogun versantológiájába. A kiválasztott művek szerzőivel szerződést kötnek, amely szerint a szerencséseknek 380 ezer cruzeirót kell fizetniük (300 reál 2008-as árfolyamon) egy tíz tiszteletpéldányból álló csomag fejében, aki pedig húsz kötetet akar, annak 760 ezer cruzeirót, és így tovább. Az egész leginkább Paulo valamelyik gyermekkori szélhámosságára emlékeztetett, amilyeneket a botafogói negyedben ötölt ki az ,,Arco Szervezet” égisze alatt. A házaspár legnagyobb meglepetésére nem kevesebb mint 1150 verset kaptak, amiből 116-ot válogattak be a Poetas Brasileiros (Brazil költők) címmel megjelent könyvbe. A kiadó számára a vállalkozás semmiféle kockázattal nem járt, mert a könyvet csak akkor adták nyomdába, amikor a szerzők maradéktalanul kifizették a teljes összeget. A tiszteletpéldányokon felül mindegyik szerzőnek járt egy, a Shogun által kibocsátott és Chris aláírásával ellátott diploma, valamint egy kézzel írott levélke Paulo Coelhótól: Kedves X.Y.!

Megkaptam és el is olvastam verseit. Anélkül, hogy most költői érdemeit méltatnám, amelyeknek, mint Ön is jól tudja, magas színvonalához nem fér semmi kétség − gratulálni szeretnék ahhoz, hogy nem hagyta költeményeit a fiókban porosodni. A mai világban, a történelemnek ebben a sajátos pillanatában kellő bátorság kell hozzá, hogy valaki a tulajdon gondolatait hirdesse. Még egyszer gratulálok, Paulo Coelho Ami első látásra inkább tombolához hasonlított, a végén nagy üzletnek bizonyult. Amikor a házaspár postára adta az utolsó könyvcsomagot is, a Shogun kasszájában 40 ezer cruzeirós nyereséget könyveltek el: 2008-ban ez az összeg 320 ezer reál lett volna. Az első pillantásra egyszerű ötlet sikere arra indította Paulót és Christ, hogy megismételjék az akciót, de ezúttal ipari méretekben, azaz rögtön öt különféle variációban; a Poetas Brasileiroson kívül hetekkel később a Shogun a következő négy antológiában való megjelenésre hirdetett versenyt: Poetas Brasileiros de Hoje (Mai brazil költők), A Nova Poesia Brasileira (Új brazil költészet), A Nova Literatura Brasileira (Új brazil irodalom) és Antológia Poetica de Cidades Brasileiras (Brazil városok költői antológiája). Chrisnek arra is gondja volt, hogy azokat is buzdítsa, akik bár kinyitották a fiókjaikat, de az első válogatásba mégsem kerültek be, és mindegyiküknek bátorító levelet írt, azt közölve, hogy száztizenhatról kétszázötvenre emelte a könyvben megjelenéssel díjazott versek számát: Rio de Janeiro, 1982. augusztus 29. Kedves Költőtárs! A Raimundo Correia költői versenyre beküldött, de a kötetbe be nem válogatott művek nagy része kiváló munka. Ezért a díjazott költemények számát 250-re voltunk kénytelenek emelni, ezenkívül keressük a megoldást, hogy azok se érezzék magukat mellőzve, akik nem mindenben feleltek meg a pályázati szabályoknak, vagy akiknek a verseit a bírálóbizottság terjedelmi okoknál fogva nem válogatta be az Antológiába. A Shogun Kiadó új, költészetet bemutató kötete még az idén megjelenik a „Poetas Brasileiros de Hoje” címmel. Örömmel vennénk, ha az Ön egyik verse is bekerülne a válogatásba. Minden szerző a mellékelt szerződés feltételei szerint meghatározott összeggel járul hozzá a könyv kiadásához, aminek a fejében tíz példányt kap az új kiadásból. Ezzel a hozzájárulással Ön alig valamivel fizet többet, mint egy jobb hetilapért − de ez esetben a pénzt önmagába fekteti, és azáltal, hogy nyilvánosságot teremt munkásságának, lehet, hogy egy csodálatos karrier első lépését teszi meg. A Shogun a mellékelt kiadói szerződés értelmében elküldi a „Poetas Brasileiros de Hoje” recenziós példányát az ország több mint kétszáz napi- és hetilapjánál dolgozó legkiválóbb irodalmi kritikusoknak. Az első kiadás egy részét iskolai és városi önkormányzati könyvtáraknak ajándékozzuk − hogy az elkövetkező években olvasók ezrei élvezhessék az Ön költészetét. Lord Byron, Lima Barreto, Edgar Allan Poe és az irodalom több nagysága maga finanszírozta irodalmi műveinek kiadását. Most, a költségmegosztás módszerével, lehetőség nyílik rá, hogy a könyvet alacsony áron hozzuk forgalomba, ami teret enged annak, hogy az ország déli sarkától a legészakibb településig mindenki olvashassa és véleményt mondjon róla. Ha alkotását a „Poetas Brasileiros de Hojé”ban szeretné viszontlátni, akkor a mellékelt kiadói szerződést kitöltve, aláírva és a szóban forgó összeg befizetésével egyidejűleg jutassa el a kiadóhoz. Ha bármi további kérdése van, állunk rendelkezésére, Christina Oiticica A Shogun mind népszerűbbé váló költői antológiái úgy hatottak, mint valami varázsvessző, mert nyomukban az ország minden pontján gomba módra szaporodtak a romantikus, parnasszista és konkrét költők. A díszoklevél és egyéb kitüntetések adományozásának estéjén a kiadó csak úgy tudta elhelyezni a díjazott poétákat és az őket kísérő barátok és rokonok tömegét, hogy kibérelte Rio egyik legújabb előadótermét, a Circo Voadort (Repülő cirkusz) a Lapában. Ezeken az ünnepélyes aktusokon kívül Chris személyesen szervezett felolvasásokat a város legforgalmasabb helyein, ahol a költők elszavalhatták díjazott verseiket, és a járókelők meg a csellengők megálltak, és érdeklődéssel

figyelték őket. Természetesen mindig volt probléma néhány jelentkezővel, aki nem fizette be időben a megadott összeget, vagy például azzal a költő jelölttel, aki egyenest a Jornal do Brasilhoz írt levelében támadta a kezdeményezést: Én is részt vettem az V. Raimundo Correia költői versenyen, ahol is „Emberlény” című versemmel elnyertem a „Kiadásra érdemes” díjat. Azért, hogy a kiadvány napvilágot lásson, négy részletben összesen 380 ezer cruzeirót kellett fizetnem, amivel a kötet tíz példányát is megvásároltam elővételben. Az utolsó részlet befizetése után meg is kaptam a köteteket. Külső formájuk egyszerűen kiábrándító volt, és amikor fellapoztam őket, jóformán attól is elment a kedvem, hogy akár egy sort is elolvassak. Abban a pillanatban megértettem, hogy szélhámosság áldozata lettem. A könyv olyan tipográfiával készült, amelyet már évek óta nem használnak az efféle kiadványokhoz. A könyv tördelése pedig a legpocsékabb, amit eddig életemben láttam, áttekinthetetlen és zagyva. A Shogun kiadói filozófiája szerint aki nem fizet, annak a művét nem adják ki. Sok olyan emberről van tudomásom, aki csak azért maradt ki, mert nem tudta mindegyik részletet időben befizetni. A kötet 116 verset tartalmaz. Számításaim szerint a Shogun teljes bevétele ezzel a könyvvel 44 millió cruzeiro volt, ráadásul az első részlet befizetésétől számítva szabadon használhatta a pénzünket is. Azért a pénzért, amit befizettünk, sokkal jobbat érdemeltünk volna. Profi grafikusként a tárgy ismeretében kritizálok. Ezt a könyvet még leggyűlöltebb ellenségem kezébe sem adnám. Rui Dias de Carvalho − Rio de Janeiro Egy héttel később a Jorna ldo Brasil lehozta a Shogun válaszát is, amelyben a kiadó ügyvezető igazgatója, Christina Oiticica kijelentette, hogy a könyvet ugyanazok tervezték, akik a többi kiadóóriásnak, például a Recordnak és a Nova Fronteirának is dolgoznak. Ami pedig a kultúra révén való bevételeket illeti, azzal vágott vissza, hogy olyan kiadványokat finanszíroznak velük, amelyek a nagy kiadóknál teljesen esélytelenek lennének, mint például a Poesia na Prisao (Költészet a börtönben) (a Rio dejaneiro-i börtönökben fogva tartott rabok körében megrendezett költői verseny nyertes darabjainak kiadása), és mindezt közpénzek felhasználása nélkül: Kulturális tevékenységünkhöz nem koldulunk állami támogatásokat. Függetlenek vagyunk, és büszkék függetlenségünkre, mert mindannyian − a kiadó és a költők is − azt bizonyítjuk, hogy kezdő művész műveit is ki lehet adni, hogy tehetsége nyilvánosságot kapjon. A panaszokat azonban láthatóan nem osztotta a versenyeken részt vevők többsége. Évekkel később a költő Marcelino Rodriguez büszkén emlékszik vissza internetes naplójában, hogy a „Soneto Eterno” (Örök szonett) című versét a kiadó publikálásra méltónak tartotta, és felvette az egyik antológiába: Első irodalmi próbálkozásom a Coelho házaspár tulajdonában lévő Shogunnál jelent meg. Paulo Coelho manapság a legjelentősebb brazil író, még akkor is, ha sok „akadémikus” nem ismeri el értékeit, talán azért, mert nem értik műveinek mondanivalóját. A felesége pedig Christina Oiticica, szimpatikus és nagyon tehetséges festő (mai napig nem feledem mosolyát, amivel a kiadóban fogadott). Az igazság az, hogy a fiatal írók lelkesítésén felül a terv anyagi szempontból is sikeres vállalkozásnak bizonyult. Négy antológiát adtak ki évente, ahogy éppen kijött a lépés, és a Shogun évi 160 millió cruzeiro bevételre tett szert − 2008-as árfolyamon számítva 1,2 millió reálra. Az 1983-as és 1986-os év között az antológiák és a költői versenyek boomja idején a bevétel akár még nagyobb is lehetett, főleg azután, hogy a díjazottak számát megduplázták. A többletmunka miatt a kiadó néhány alkalmazottat is fölvett, köztük egy bizonyos Ricardót, egy argentin grafikust, akiről Paulo és Chris feltételezte, hogy kapcsolatot tart fenn hazájának politikai ellenálló mozgalmaival, de sosem vették a

bátorságot, hogy ezt megkérdezzék tőle. Lassan, már a negyven felé közeledve, úgy látszott, hogy Paulo élete végre sínre került. Chris jó feleségnek bizonyult. A férfit a házasság napról napra magabiztosabbá tette, üzleti vállalkozásait pedig szerencse kísérte. Boldogságához csak régi vágyának beteljesülése hiányzott: hogy világhírű író legyen. Szellemi vezetője továbbra is Jean maradt, ami nem tántorította el attól, hogy a régi, ezoterikus érdeklődési területéhez kapcsolódó irodalmat, vitákat figyelemmel kísérje. Vámpírkutató minőségében kérték föl 1985-ben, hogy nyilvános előadást tartson a város legnagyobb csarnokában, a Riocentróban. A Riocentro 1981-ben vált közismertté, amikor színhelye volt egy sikertelen merényletkísérletnek a szélsőjobb ellen. Az ott elhelyezett bomba ugyanis nem a Munka Napját ünneplő műsor alatt, hanem jóval korábban robbant fel, és csak a hadsereg egyik őrmesterét és egyik századosát sebesítette meg. Ezúttal azonban a Riocentro a Kaanda Ananda guru − aki Rio de Janeiro Tijuca kerületében egy ezoterikus tárgyakat árusító bolt tulajdonosa volt − kezdeményezésére megszervezett első Brazíliai Ezoterikus Vásár színteréül szolgált, és ő volt az is, aki Paulót felkérte, hogy az eseményt egy, a vámpirizmus-ról tartott előadásával nyissa meg. Amikor október 19-én, egy szombati napon megérkezett a helyszínre, már várt rá Nelson Liano Jr., aki a Revista de Domingo és a Jornal do Brasil megbízásából akart interjút készíteni Paulóval. Az alig 24 éves Liano akkor már a legjelentősebb riói szerkesztőségeknek dolgozott, és mint Paulo is ilyen idős korában, kipróbálta az összes létező drogot, tizenhárom éves korában pedig szülővárosában, a Sao Paulo állambeli Maríliában misztikus élményben volt része. Ha az ezoterikusuk között is létezik szerelem első látásra, hát a kettejük találkozása az volt. A hirtelen kelt csodálat kölcsönösnek bizonyult, és olyan mélyen merültek a beszélgetésbe, hogy Kaanda Anandának háromszor kellett Paulót figyelmeztetnie, hogy a nézőtér már zsúfolásig megtelt, és mindenki csak arra vár, hogy megkezdje az előadást. Csontropogtató öleléssel búcsúztak egymástól, telefonszámot cseréltek, és miközben Paulo a terembe sietett, Liano az Eco Kiadó standjához ment, hogy megigyon egy kávét barátjával, a kiadó tulajdonosával, Ernesto Emanuele Mandarinóval. A hatvanas évek elején alapított Eco Kiadó az akkor nemrég átadott Sambódromo épületében székelt Rio de Janeiro központjában. Az értelmiség nemigen vett róla tudomást, de húszéves működése során komoly névre tett szert az umbanda, a kandomblé és a mágia iránt érdeklődök körében. Vaskos katalógusában annak az 1985-ös évnek a végén legalábbis meghökkentő címeket találhatott az ember, mint például: Manual da Cartomante (A kártyavető kézikönyve), Manual de Rezas e Mandingas (Imádságok és könyörgések kézikönyve), Como Adivinhar o Futuro na Bola de Cristal (Hogyan jósolhatunk kristálygömbből), Cem Maneiras de Evitar Mau-Olhado (A szemmel verés elkerülésének száz módja) és Como Desmanchar Trabalhos de Quimbanda (A quimbanda működésének megtisztítása) − ez utóbbi két kötetben. Egyedül Szent Cipriánról, a boszorkánymesternek tartott szentről az Eco öt könyvet is kiadott, úgymint: O Poderoso Livro de Sao Cipriano (Szent Ciprián hatalmas könyve), O Antigo e Verdadeiro Livro de Sao Cipriano (Szent Ciprián régi és igazi könyve), O Livro Gigante de Sao Cipriano Capa de Aco (Az acélköpenyes Szent Ciprián gigantikus könyve), O Livro Gigante de Sao Cipriano Capa Preta (Az eszüstköpenyes Szent Ciprián gigantikus könyve) és végül: O Livro de Sao Cipriano das Almas (A lelkek Szent Cipriánjának könyve). A Mandarinóval való kávézgatás közben Liano elmesélte, hogy meginterjúvolt egy vámpirológust: − A fickót Paulo Coelhónak hívják, és Angliában tanulta a vámpirológiát. Éppen most tart előadást a vámpírokról. És tele van a terem. Nem gondolod, hogy ebből akár könyv is lehetne? Mandarinónak elkerekedett a szeme: − Vámpírokról? Ez inkább filmtéma. Vagy lehet, hogy megvennék a könyvet? Ha vége az előadásnak, hozd ide a standhoz egy kávéra. Sok egyezkedésre nem volt szükség. Percekkel azután, hogy Liano bemutatta Paulót Mandarinónak, a kiadóvezető azon melegében ajánlatot tett: − Ha írna egy könyvet a vámpírokról, akkor azt az Eco Kiadó megjelentetné. Mintha csak előre megegyeztek volna, Paulo kész volt a válasszal: − Benne vagyok, ha Nelson Lianóval írhatjuk négykezesben. Mandarino meglepődött: − De Nelson azt állítja, hogy csak most ismerkedtek meg!

Paulo elnevette magát: − Ez igaz, de már barátok vagyunk mindörökre. Az üzlet megköttetett. Azzal az ígérettel távoztak kettesben, hogy szállítják az Eco Kiadónak A vámpirizmus kézikönyvének kéziratát. A művet öt részre osztották, az elsőt és az ötödiket Paulo, a másodikat és a negyediket Liano, a harmadik részt pedig közösen fogják írni. A házaspár azonban előtte még hezitált egy ideig, mert arra gondolt, hogy miért ne adhatná ki a könyvet a Shogun. Liano azonban lebeszélte őket az ötletről, mondván, hogy ebben a műfajban csak az Eco tud piacot találni a könyvnek − a Shogun profilja a költői antológiák kiadása. Paulo arra számított, hogy a könyv bestseller lesz, és ezért módosításokat kért, mielőtt aláírta volna az Eco szokásos szerződését. Paulo erősen aggódott a növekvő infláció miatt, ezért a negyedéves fizetés helyett havi átutalást követelt magának, ezenkívül, bár tudatában volt annak, hogy Liano írja a könyv felét, a következő kiegészítést diktálta a szerződés végére Mandarino titkárnőjének: A borítón csak a Paulo Coelho név szerepel, a címoldalon pedig a cím alatt az, hogy „Nelson Liano Junior közreműködésével”. Magyarán: Liano, aki a könyv felét írja, csak mint közreműködő szerepelhet, de úgy is csak a belső címlapon. És az utolsó, Paulo javasolta szerződéskiegészítéssel a szerzői jogoknak mindössze 5 százaléka illetné meg (ez az eladási ár 0,5 százaléka), a többi 95 százalékot pedig Paulo kapja. Mandarino, mintha aranytojást tojó tyúkot látott volna a szerzőben, szó nélkül elfogadta a követeléseket − és mivel Liano sem tiltakozott, egy héttel az első találkozás után alá is írták a szerződést. A megszabott határidőn belül azonban csak Liano szállította a maga részét. Paulo a Shogunnal való rengeteg munkájára hivatkozva egyetlen szót sem írt le a ráeső fejezetekből. Ahogy múlt az idő, mind a szerzőtárs, mind a kiadó sürgetései gyakoribbak lettek, de a szöveg csak nem készült el. Csak hatalmas nyomásra és minden létező határidő kitolásával izzadta ki és adta át a kéziratot az Ecónak. Az utolsó pillanatban azután Paulo, aki talán megbánta, hogy méltánytalan volt a szerzőtársával szemben, hozzájárult, hogy Liano neve is szerepeljen a borítón − igaz, hogy kisebb betűkkel, mint az övé, úgy, mintha nem a szerzőtársa, hanem a szerkesztője volna. A könyvbemutató ünnepi estjét az elegáns Hotel Glóriában rendezték − amelynek kapujában a DOI-Codi 11 évvel azelőtt elrabolta Paulót − fehérbort felszolgáló pincérekkel és kényelmes kanapékkal. A Chris által tervezett borítón a gót betűs felirat a magyar származású Béla Lugosi fotójára került, aki Drakula grófot játszotta Tod Browning híres, 193l-es filmjében. A könyv a vámpírizmus témáját számtalan megközelítésben tárgyalta; szólt a vámpírok származásáról, a nagy vérszopó-dinasztiák eredetéről, a román, a brit, a német, a francia és a spanyol ágról. A könyvnek az a fejezete, amely azt taglalja, hogy hogyan lehet felismerni a vámpírt, csiklandósan izgalmas olvasmány. A társadalmi érintkezésben néhány szokása, illetve vonása azonnal leleplezi, ha alaposan megfigyeljük. Ha például észrevesszük, hogy az illető különösen kedveli a nyers vagy alig átsült húsokat, az előadásmódja pedig tudálékos és bő lére van eresztve, akkor legyünk óvatosak, mert a román Vlad Dracul törvényes örökösével állunk szemben. Szexuális érintkezés során, magyarázza a kézikönyv, még könnyebben ismerheti fel az olvasó, hogy veszélyes vérszívóval van dolga: a vámpírok ugyanis aktus közben nem mozgatják a medencéjüket, és a péniszük sokkal hidegebb, mint a közönséges halandóké. A Vámpírizmus kézikönyve tehát több titkot rejtett, mintsem az első látásra sejthető lett volna. Az viszont egészen biztos, hogy az Hotel Glória halljában hónuk alatt a frissen dedikált könyvvel sétálgató, bort szürcsölgető meghívottak egyike sem tudta, hogy Paulo − bár neve sokkal nagyobb betűkkel szerepel a borítón, mint Lianóé − a 114 oldalas kötet egyetlen szavának, egyetlen betűjének sem a szerzője. Az író a lejáró terminusok szorításában, és mert semmi kedvet nem érzett a vállalt feladat teljesítéséhez, titokban felfogadott valakit, aki megírta helyette a ráeső részt. Választása egy különös Minas Gerais-i férfira esett, egy bizonyos Antonio Walter Sena Juniorra, akit ezoterikus körökben Toninho Buddhaként ismertek − ami meglehetősen fura ragadványnév egy olyan emberen, aki soha életében nem nyomott többet 55 kilónál. Toninho szülővárosában, Juiz de Forában végzett mérnökként a Szövetségi Egyetemen, Paulót pedig 1981-ben, a riói Colégio Bennettben, a vámpirizmusról rendezett vita alkalmával ismerte meg. Járatos volt a mágia és az okkultizmus terén, figyelemmel kísérte Paulo és Raul Seixas pályájának alakulását, és a régi Alternatív Társadalom újjáéledéséről ábrándozott. Abban a hiszemben, hogy Paulo Coelho neve mellett az övét is kinyomtatják egy könyv címlapján, „egy ebéd áráért a Copacabana egyik olcsó

étteremében”, mint mesélte később, elfogadta a megbízást. Megírta tehát Paulo helyett a kívánt fejezeteket, és a hiányzó szövegeket tartalmazó boríték a megbeszélt napon meg is érkezett Juiz de Forából a Shogun postaládájába. 1986. április 25-én, egy pénteki napon, Toninho Buddha Juiz de Forában volt, és egy hetekkel korábbi balesete miatt egyik lába gipszben, másik bekötve, amikor legnagyobb megdöbbenésére a Jornal do Brasilban egy egész hasábos hírben azt olvasta, hogy Paulo Coelho aznap dedikálja új művét, A vámpírizmus kézikönyvét a riói Hotel Glóriában. Sértőnek érezte, hogy őt meg sem hívták a könyvbemutatóra, de utána azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy talán csak a meghívó nem érkezett meg időben. Bár nehezen mozgott, mert még mindig bottal járt, elhatározta, hogy részt vesz a bemutatón, elvégre az ő könyve is. Kikecmergett a buszpályaudvarra, és kétórai utazás után, estefelé megérkezett Rio de Janeiróba. Taxival a város másik végébe vitette magát, és botjára támaszkodva, keservesen felkapaszkodott az Hotel Glória főbejáratának négy fehérmárvány lépcsőfokán. Csak ekkor vette észre, hogy elsőnek érkezett: a kiadó alkalmazottain kívül, akik a könyvkupacokat rendezgették, egyetlen vendég, sőt maga az író sem érkezett még meg. Megvett egy példányt − mert nemcsak meghívót, de tiszteletpéldányt sem kapott −, és a hall mélyén egy fotelba vetette magát, hogy nyugodtan szemügyre vehesse gyermekét. Megcsodálta a borítót, tekintetével végigfutott az első oldalakon, a belső címlapon, a borítófüleken… semmi. Neve egyáltalán nem szerepelt a könyvben, amelynek a felét teljes egészében ő írta. Nem, ez lehetetlen, biztosan csak elnézte. Miközben elkezdtek szállingózni az első vendégek, és beálltak a sorba az asztal előtt, ahová majd a szerző ül le, Toninho megint csak átlapozta, lapról lapra megvizsgálta a kötetet, és meggyőződött róla: itt szó sincs félreértésről. Az ő neve nem szerepelt abban a könyvben, amelynek megírásában segédkezett. Már éppen taxit akart fogni, hogy a buszpályaudvarra menjen, amikor észrevette a Chris, Liano és Mandarino kíséretében mosolyogva belépő Paulót. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy marad, vagy ahogy szülőföldjén mondják, nem ereszti el a szekeret, és kitálal. Azzal odaállt Paulo elé, és vékony mutatóujját hegyes orrával együtt mozgatva, ezt rikácsolta: − A fenébe is, Paulo! A mindenedet, nem tetted be a nevemet a könyvbe! Ez volt az egyetlen kérésem! Az egyeden, amit kértem tőled! Paulo úgy tett, mint aki sehogy sem érti a dolgot, felvett egy könyvet, belelapozott, és sajnálkozva mondta: − Tényleg, Toninho. Nincs benne a neved. De megígérem neked: csináltatok egy pecsétet a te neveddel, és a teljes első kiadást végigpecsételjük. A többinél pedig kijavítjuk. Ezt a kiadást viszont kötetenként, egyesével végigpecsételjük. Ne haragudj. Toninho mélységesen le volt sújtva, de mert nem akart ünneprontó lenni, a maga részéről lezárta a vitát: − Paulo, nem vagyok teljesen hülye. Ne gyere nekem ezzel a bélyegzővel. Menj oda, csináld végig a könyvbemutatót, mert már rengetegen várják a dedikálást. Menj, én pedig eltűnök. Toninho egy sokkal nagyobb álma kedvéért nyelte le a békát: szerette volna megnyerni Paulót az Alternatív Társadalom hőn áhított újraélesztéséhez. A stratégiája nagyon egyszerű volt: nyilvános rendezvényeken népszerűsítő demonstrációkkal akarta felhívni a média és a közvélemény figyelmét a mozgalomra. Hónapokkal azelőtt Juiz de Forából hosszú levelet írt Paulónak, és különböző „nyilvános akciókat” javasolt benne, többek közt azt, hogy azon az estén, amikor olyan megasztárok mellett, mint Whitesnake, Ozzy Osbourne, a Scorpions és az AC/DC, a brazil Baby Consuelo (később Baby do Brasil) és Pepeu Gomes lép fel, a csoport szállja meg a Rióban rendezett első nemzetközi rockfesztivál színpadát. Toninho terve abban állt, hogy az előadás vége felé magához ragadja a mikrofont, és kampánybeszédet tart az Alternatív Társadalom mellett: Mindent el kell követnünk, hogy a riói rockfesztiválon megszerezzük a mikrofont. Ez főleg tőled függ, és a te riói kapcsolataidtól. Én kész vagyok mindenre, és ha kell, odautazom. Ha benne vagy, máris nekiláthatunk a terv kidolgozásának, de légy szíves, ne felejts el beszámolni a dolgok alakulásáról. 1986 januárjában, hónapokkal a Kéziköny bemutatója előtt mindketten részt vettek egy riói happeningen. A Zona Sul (déli városrész) lakói tüntetést rendeztek a prefektúra döntése ellen, miszerint Rio egyik fontos, jó levegőjű zöld területét, a Lage parkot bezárják a nagyközönség előtt. Toninho és Paulo befurakodott a tömegbe, hogy egy új újság megjelenéséről értesítse az

érdeklődőket. Az újság címe ez volt: Sociedade Alternatíva (Alternatív Társadalom), és teljes egészében Toninho tervezte. És ő volt az is, aki a tüntetés szervezőinél feliratkozott a hozzászólók közé. Így amikor szólították, öltönyben és nyakkendőben fölment a sebtében felállított emelvényre, és a tévékamerák előtt felolvasta az általa 11. számú kiáltványnak nevezett írást. A sűrűn teleírt lapon efféle mondások sorjáztak: „a tér szabad, és mindenkinek el kell foglalnia benne a saját helyét” „az idő szabad, és mindenkinek a saját idejét kell élnie”, vagy „nem létezik többé a művészek osztálya: mindannyian írók vagyunk, háziurak, főnökök és alkalmazottak, mindannyian rejtőzködünk, álarcot viselünk, bölcsek vagyunk és őrültek is”. A performance-nak nem is a tartalom, hanem inkább a forma adott szokatlan jelleget. Toninho Buddha minden mondata, minden egyes eszmefuttatása után Chris gondosan és egy szó nélkül levágott egy darabot a ruhájából: először a nyakkendő felét, azután a zakó egyik ujját, majd a másikat, utána következett az inggallér, majd az ingujjak… Amikor az utolsó mondat is elhangzott (valami olyasmi, mint hogy „a legnagyobb csoda nem a vízen járás lesz majd, hanem az, hogyha a földön fogunk járni”), Toninho tökéletesen pucéran állt a színpadon, egy négyzetcentiméternyi textil sem takarta sehol. Aznap este, amikor a Lage parkban együtt ünnepelték „a nyilvános akció” sikerét, Paulo továbbra is azon rágódott, hogy valami még ennél is botrányosabb és figyelemfelkeltőbb akciót kellene végrehajtaniuk. Ekkor állt elő Toninho a maga hajmeresztő ötletével, amivel az ő szavaival élve, „az Alternatív Társadalmat brazilok millióinak vésné örökre a fejébe”. A mementóhoz nem kevesebbet tervezett, mint hogy lerobbantja a Megváltó Krisztus-szobor fejét. Papírral és ceruzával a kezében részletesen elmagyarázta, hogy miképp lehetne a 2007-től a modern világ hét csodája közé besorolt szobor 30 tonnás és 375 cm átmérőjű fejét elválasztani a törzsétől, amit már mérnökként pontosan kiszámított. Egy átlagember azonnal kihajította volna ezzel az őrültséggel, nem úgy Paulo. Ellenkezőleg, csak egyeden szava volt rá: − Csináld. Toninho pontosan ezt akarta hallani. Felpattant a helyéről, a karjával hadonászott, és egészen odavolt a gyönyörűségtől, mert megjelent előtte a katasztrófa víziója: − Képzeljétek el, hogy Rio de Janeiro lakossága egy reggel arra ébred, hogy a Krisztusszobornak nincs feje, csak a nyakából kiálló rengeteg elgörbült vas tartórúd mered az indigókék ég felé! Elképzeltem, hogy a pápa nyilatkozatban tiltakozik, a tömeg tüntetéseket szervez, és körmenetekben kapaszkodik fel a Corcovadóra, hogy ereklyeként vigye haza a szobor darabjait. El tudjátok képzelni? Az egyház tizedet szed majd a helyreállításra, a bádogvárosok drogkereskedői pedig támogatnák a hatóságokat! És akkor lépnénk a színre mi, énekelnénk, hogy „Éljen! Éljen az Alternatív Társadalom!”, közben osztogathatnánk az újságunk első számát is, ami tele volna a sajnálatos eseményről szóló csiklandós kis tudósításokkal… Ez már akkora eretnekségnek hatott, különösen annak a szemében, aki már útban volt vissza a katolikus egyház kebelére, hogy Paulo itt pontot tett a társalgás végére, és attól kezdve nagy ívben kerülte ezt a témát. Toninho csak hónapokkal később tudta meg, hogy barátja már nagyon közel van ahhoz, hogy a RAM mesterré avassa. Az első, bár sikertelen kísérletre, hogy megszerezze a titkos szervezetnek ezt a fokozatát, az év januárjában került sor. Lelki vezetőjét a munkája Brazíliába szólította, és ő 1986. január másodikát jelölte ki a titkos szertartásra, amelynek során Paulo megkapja a kardot, ami mesterré szentelését jelképezné. A kiválasztott helyszín a Mantiqueira hegyvonulatának egyik csúcsa volt, a Minas Gerais és Rio állam határvonalán emelkedő Agulhas Negras (Fekete tűk), ami mellesleg Brazília egyik legmagasabb pontja, ahol kettejükön kívül megjelent még Chris, egy helyben fölfogadott vezető és a rend egyik frissen avatott tagja. Paulo azt az egyetlen utasítást kapta, hogy hozza magával régi kardját, amit ezoterikus szertartásaihoz használt. Ő maga meséli el később első nagy sikerű könyve, az Egy mágus naplója előszavában, hogy miután mindnyájan a tábortűz köré gyűltek, azzal kezdődött a szertartás, hogy Jean fogta az új kardot, és hüvelyéből ki sem vonva az égre mutatott, és e szavakat mondta: − Íme, a RAM Szent Színe előtt, midőn kezeddel érinted az Élet Igéjét, oly erőt nyersz, hogy tanúja leszel a világ végezetéig. Ezután Paulo puszta kézzel kiásott egy hosszú és sekély gödröt, beletemette a Chris kezéből átvett régi kardját, majd sóvárogva és remegő hangon mondta a szertartás szavait. Amikor befejezte, látta, hogy Jean a hőn áhított új kardot a friss földhányásra fekteti. Mindannyian tárt karral álltak, amikor bekövetkezett a csoda. „A Mester, Erejét használva, különleges, furcsa fényt varázsolt körénk: nem világított, mégis láthattuk − sajátos színbe öltöztette a körvonalakat.”

Most következett nemcsak a szertartás, de a hosszú út tetőpontja is. Paulo nem hitte el, hogy mindaz, ami történik, valóság, de tisztán hallotta, amint Jean, homlokát az új kard hegyével könnyedén megkarcolva, a következőket mondja: − A RAM ereje és szeretete által a rend mesterévé és lovagjává avatlak ma és életed hátralévő napjaira. R mint Rigor, A mint Ámor, M mint Misericordia; R mint Regnum, A mint Agnus, M mint Mundi. Amikor kardodat érinted, soha ne maradjon sokáig hüvelyében, nehogy elrozsdásodjék. De amint elhagyja hüvelyét, sose térjen vissza anélkül, hogy jót tenne, vagy hogy utat nyitna, vagy hogy inna ellenséged véréből. A reszketése alábbhagyott, és most először, amióta arra a fagyos helyre érkezett, Paulo hatalmas megkönnyebbülést érzett. Ha a földre fektetett kardot megérinti, végre mágus lesz belőle. Kinyújtotta jobb kezét a kard felé, amikor valaki rátaposott az ujjaira. Úgy érezte, hogy eltört mind, de még a fájdalomnál is nagyobb volt az ijedsége: felemelte a fejét, és látta, hogy Jean volt az, aki majdnem megnyomorította. A francia dühösen kapta föl a kardot, visszatette a hüvelyébe, és átnyújtotta Chrisnek. A különös fény eltűnt körülük, és mintha az összes isten dühe Jeanban összpontosult volna: − Vissza kellett volna utasítanod a kardot, s ha így teszel, megkaptad volna, mert a szíved tiszta. Amitől tartottam, bekövetkezett: a döntő pillanatban elbotlottál, és elbuktál. És mert mohó vagy, újra útra kell kelned, hogy a kardodat megkeresd. És mert gőgös vagy, az egyszerű emberek között kell keresned. És mert a csodák bűvöletében élsz, nagyon meg kell küzdened azért, hogy visszanyerd azt, ami oly nagylelkűen felajánltatott neked. A szertartás búskomor hangulatban ért véget. Mikor Chris meg ő egyedül maradtak a kocsiban, sokáig hallgattak a visszaúton Rio felé, végül Paulo nem bírt tovább a kíváncsiságával, és megkérdezte: − Most mi lesz velem? Jean mondott neked valamit? Chris derűs szavakkal megnyugtatta, hogy egészen biztosan visszaszerzi a kardot, hozzá a Mester vagy a Mágus címet. Chris egészen pontos utasításokat kapott Jeantól, hogy hová rejtse a kardot ahhoz, hogy a férje új kísérletet tehessen a megszerzésére. Paulóban mohó kíváncsiság támadt, és kérdezősködni kezdett a kard rejtekhelye után, de Chris nem tudott pontos választ adni: − Ezt nem magyarázta el pontosan. Csak annyit mondott, hogy keresd meg Spanyolország térképén azt a középkori útvonalat, amelyet úgy ismernek mint Szent Jakab útját.

23. Paulo megjárja a santiagói zarándokutat, de továbbra is boldogtalan. Még nem írta meg álmai könyvét

Amikor Paulo az utazási irodáknál érdeklődött, megállapította, hogy abban az 1986-os évben az érdeklődés a santiagói út iránt a nullával egyenlő. Kevesebb mint négyszáz zarándok vállalkozott évente arra a kalandra, hogy a titokzatos út hétszáz kilométerét a Franciaország déli részén fekvő Saint-Jean Pied-de-Port-ból a spanyolországi Galícia tartomány északkeleti részéig, Galícia fővárosáig, Santiago de Composteláig és annak katedrálisáig megtegye. Santiago de Compostela az első évezred óta a zarándokutak egyik végcélja volt, és itt van Nagy Szent Jakab apostol sírja. Annak a Spanyolországban zajló eseménysorozatnak ugyanis, amely turisták millióit csábította oda a világ minden részéből, egyáltalán nem volt vallásos jellege. Éppen ellenkezőleg, a Spanyolországba csábító legfőbb vonzerő egy társadalmi és kulturális mozgalom, a Movida volt, amely Francisco Franco 1975ben bekövetkezett halála és a közel negyven évig tartó diktatúra után Madridban született. A nyolcvanas években a francia Le Monde Diplomatique pontosan definiálta a Movidát, amikor azt írta, hogy „nem más, mint a francói diktatúra végét ünneplő hatalmas ivászat, de a vedelés immáron tíz éve tart”. Kezdetben a Movida Madrid választott prefektusának, a régi szocialista Enrique Tierno Galvannak a kísérlete volt arra, hogy a demokratizálódás időszakában visszaadja a spanyolok, de főképpen a madridiak önbecsülését. A részvétel a Movidában annyit jelentett, hogy az ember bárok, kocsmák, éttermek, mulatók, mozik és színházak „keresztútját” járta végig − és csak akkor ment haza, ha már kiütötte magát, és a zsebe is teljesen kiürült. Aki meg akarta mutatni zenei, táncos, énekes vagy bűvésztehetségét; megtehette bárhol; színpadról nem kellett külön gondoskodnia. „Madrid nem alszik!” − ordították a trikók. Hatásos jelszavakkal, plakátokon biztatták részvételre a népet: „Madrid megöl engem!” „Ma este mindenki az utcára!”, ezek a szlogenek azután az éjszaka a város utcáin bulizó csoportok jelszavaivá és harci kiáltásaivá váltak. A mozgalom kiterjedt a művészetek minden ágára, de leginkább a mozit fertőzte meg, és a francoista Spanyolország mogorva képe helyett a Movida kedvenc és zseniális fia, egyben leglelkesebb harcosa, Pedro Almodóvar megteremtette az ország új arculatát. Annak, aki bűnbánati úton volt, mint Paulo Coelho, nem lehetett volna csábítóbb állomást elképzelni, mint a spanyol főváros és a Movida. Csak az kellett volna hozzá, hogy összeszedje a bátorságát és útra keljen. Az Agulhas Negras csúcson elszenvedett kudarc annyira lesújtotta, hogy még régi vágya beteljesedését sem volt kedve megünnepelni: bankszámlája elérte a 300 ezer dolláros álomhatárt, ami körülbelül 550 ezer dollár vagy 980 ezer reál 2008-as árfolyamon. Chris időközben minden különösebb ceremónia nélkül átvette a Shogun vezetését, Paulo pedig otthon ült, és naplóját a szokásos panaszokkal írta tele: Már rég nem voltam ennyire dühös, mint ma. És nem Krisztusra, hanem saját tehetetlenségemre, hogy nem vagyok képes erőt gyűjteni ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat. Ismét hitbeli kétségek gyötörték, kevésnek érezte az erejét, és gyakran ismételgette, hogy legszívesebben „teljes ateizmusában élne tovább. Jeannal kötött egyezségét azonban egy percre sem vesztette szem elől (nagyon sok olyan megjegyzés olvasható a naplójában; mint például hogy „… csak a zarándoklaton fogok megvilágosodni és magamra találni.”), de állandóan halogatta az utazást, így végül Chris vette kezébe a dolgokat. Anélkül, hogy a férje tudott volna róla, július végén elment egy utazási irodába, megvette a két repülőjegyet, otthon pedig kész tények elé állította Paulót: − Megyünk Madridba. Paulo még egy gyenge kísérletet tett az indulás elhalasztására azzal, hogy a kiadó nem lehet meg hosszú időn át vezető nélkül, az pedig, hogy megtaláljon egy kardot, amit Chris egy hétszáz kilométeres út mentén rejt el valahol, képtelen ötlet: − Nem lehet az, hogy a Mester teljesítheteden feladatot rótt rám? Chris azonban már döntött: − Már hét hónapja nem csinálsz semmit. Itt az ideje, hogy beváltsd az ígéretedet. Így azután 1986. augusztus elején megérkeztek Madrid nemzetközi repülőterére, a Barajasra, ahol már várta őket vézna rabszolgájuk, Antonio Walter Sena Junior személyesen − vagyis Toninho Buddha, aki arról ábrándozott, hogy dinamittal távolítja el a Megváltó Krisztus-szobor fejét. „Rabszolgádnak pedig Paulo nevezte, és így is bánt vele, amióta elhatározta, hogy megjárja a Santiago de Compostela-i utat, és a mérnököt segítőnek szerződtette. Toninho még meg sem emésztette egészen A vámpírizmus kézikönyvével kapcsolatos átverést, és éppen egy makrobiotikus éttermet készült nyitni Juiz de Forában, amikor megkapta Paulo ajánlatát − igen, azt, mert Paulo

rögtön az elején tisztázta, hogy nem egy közös utazásra való meghívásról van szó, hanem munkaszerződésről. Toninho vette az ajánlatot, és egyelőre telefonon egy meglehetősen szürrealista párbeszéd kezdődött kettejük között a részletekről, ami már azért is furcsa volt, mert egy fizetett rabszolga beszélt a gazdájával: − Amit te nekem ajánlasz, az rabszolgamunka! − Pontosan erről van szó: azt akarom tudni, hogy leszel-e a rabszolgám két hónapig Spanyolországban. − De mi keresnivalóm van ott? Nincs egy fityingem sem, soha életemben nem voltam külföldön, és soha életemben nem ültem még repülőgépen. − A pénz miatt ne aggódj. Fizetem neked a repülőjegyet, és kapsz tőlem havi 27 ezer pezeta fizetést. − Az dollárban mennyi? − Úgy kétszáz reál körül lehet. Nagy pénz ez, főleg ha meggondolod, hogy Spanyolország Európa legolcsóbb országa. Na, jössz? Az egyedülálló, független, harminchat éves Toninho nem látta akadályát az ajánlat elfogadásának: végül is nem mindennap hívják meg Európába, és hogy mit kell majd csinálnia, az mellékes. Ha pedig a dolgok rosszul alakulnának, akkor repülőre száll és visszajön. De már csak Rióban, amikor teljes útipoggyászával megérkezett, és ott elolvasta a Paulo által megszerkesztett és legépelt munkaszerződését, jött rá, hogy nem olyan rózsás a helyzet. Először is azért nem, mert Paulo magának és feleségének az Ibéria közvetlen járatára vett jegyet, amivel egy ingyenéjszaka is járt, neki viszont, merő spórolásból, a rossz hírű paraguayi légitársasággal, a Líneas Aéreas Paraguayasszal (LAP) kellett utaznia. Azonkívül, hogy egy olyan társaság járatán kénytelen repülni, amelyik a balesetet szenvedett gépei számát tekintve világbajnok, előbb még mehetett Asunciónba, a madridi csatlakozáshoz. Mindennek tetejében pedig a repülőjegy meghatározott időpontra szólt − ami még olcsóbbá tette −, minélfogva ha esik, ha fúj, Toninho csak október elején, pontosan két hónap múlva térhetett vissza Brazíliába. A megsárgult szerződés, amely egy láda mélyéről került elő Rio de Janeiróban, még ma is tanúsítja, hogy Paolo milyen drákói feltételeket szabott − itt „Tony”-nak nevezett − rabszolgájának: MEGÁLLAPODÁS 1. Ha Tonynak az én szobámban kell aludnia, akkor csak az alvás tényleges ideje alatt tartózkodhat a helyiségben, mert én éjjel-nappal ott jogok dolgozni. 2. Tony költségkiegészítésként havi 200 dollárt fog kapni, amit Rióba való visszaérkezése után megtéríthet, ha akar, de erre nézve nem kell kötelezettséget vállalnia. 3. Abban az esetben, ha szobámban más (férfi vagy nő) lakik, akkor Tony saját költségén köteles máshol éjszakázni. 4. Minden olyan programot, amelyet én kezdeményezek, és azt akarom, hogy Tony elkísérjen, teljes egészében én fizetek. 5. Ha Chrisszel utazom, akkor nem lesz szükség Tony kíséretére, aki ez időre Madridban marad. 6. Tony tudomásul veszi a következőket: 6.1.a repülőjegyet nem lehet más napra átíratni; 6.2. Spanyolországban nem dolgozhat legálisan; 6.3. a havi 200 dolláros költségkiegészítésen felüli kiadásait magának kell állnia; 6.4. amennyiben visszatérésének időpontját meg akarja változtatni, akkor a rendes tarifának megfelelő (2080 USA-dollárnyi) összeget kell megfizetnie − a már kifizetett repülőjegy árának levonása után. 1986. augusztus 1. Antonio Walter Sena Junior Paulo Coelho Amint ezt a borzalmat végigolvasta, Toninho egyből arra gondolt, hogy sarkon fordul, és megy vissza Minasba, de a vágy, hogy Európát megismerje, erősebbnek bizonyult, úgyhogy aláírta a „Megállapodás”-t. Mivel járataik nem egy időben indultak, Toninho Paulo és Chris előtt egy nappal

kelt útra. Már a megérkezése is rosszul kezdődött: a madridi repülőtéren három órán keresztül magyarázkodott a hatóságoknak anélkül, hogy akár csak egy szót is tudott volna spanyolul, hogy hogyan akar ő hatvan napot Spanyolországban tölteni a zsebében lévő négy darab tízdolláros bankjeggyel. Megalázó procedúra során levetkőzették, kikérdezték, és végül elengedték. Másnap, augusztus 5-én, egy keddi napon ismét a Barajas repülőtéren volt; a gazdáját várta. Toninho egy vak öregasszony penziójában szállt meg, aki utálta Brazíliát („szégyentelen nőszemélyek országa” − zsémbelt), és este tizenegykor bezárta a kaput, és reggelig ki sem nyitotta, aki pedig ezután érkezett, az alhatott az utcán. Dona Cristina Belarano penziójának egyetlen előnye, hogy hihetetlenül olcsó, 600 pezetás napi ára volt (7 dollár 2008-as áron, illetve 12 reál), amiért szerény reggeli is járt. A házaspár csak első madridi éjszakáját töltötte együtt. Másnap Chris kocsit bérelt, és elutazott, hogy elrejtse férje kardját a Jean által megjelölt helyen. 1986. augusztus 7-én, amikor Paulo is bérelt kocsin hagyta el a fővárost, fojtogató volt a hőség. Körülbelül 450 kilométert haladt észak felé, átlépte a francia határt, és Pau városában a kölcsönzővállalat egyik kirendeltségénél visszaadta az autót. Itt három napot töltött. 10-én, vasárnap reggel vonatra szállt a Pireneusok felé, és itt írta utolsó feljegyzését a naplóba a zarándoklat előtt: 11 óra 57 perc − S. Jean-Pied-de-Port A városban ünnepség van. Távolról baszk zene hallatszik. Ugyanezen az oldalon, rögtön a szöveg alatt, latin feliratos pecsét lenyomata látható, „St. Joannes Pedis Portus”, mellette pedig egy kézzel írt francia nyelvű megjegyzés, ,,J.” aláírással, a vezetéknév viszont − „Relul” vagy „Ellul” − nem olvasható tisztán: Saint-Jean Pied-de-Port Basse-Navarre Le l0aout l986

J-…… Ez a J betű lehet, hogy az Amszterdamból és az Agulhas Negrasról ismert Jeant takarja? Csakhogy Paulo szokás szerint nem cáfol és nem erősít meg semmit, ha valaki kérdésekkel próbálja áttörni misztikus világának a falát. Minden jel arra mutat azonban, hogy Jean lehetett az, aki (talán a RAM nevében) Saint-Jean-Pied-de-Port-ban fogadta őt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a jelölt teljesíti-e a rend által előírt kötelezettségét. A zarándoklat csak a Cebrero nevű spanyol városban ér majd véget, ahol Paulo megtalálja a kardot, és megszakítja útját. Egy bizonyos Pedro nevezetű taxisofőr, a Pamplona és Saint-Jean-Pied-de-Port között félúton fekvő Roncesvalles állandó illetőségű lakosa, éveken át mesélte boldog-boldogtalannak, hogy a világszerte ismert író valójában az ő kényelmes, légkondicionált Citroenjének a hátsó ülésén tette meg a zarándokutat. A pletyka tizenöt évig tartotta magát, egészen addig, míg 2001-ben a japán NHK televízió forgatócsoportja dokumentumfilmet nem forgatott Paulo Coelho életéről „Utazás az alkimista világába” címmel. A Santiago de Compostela-i zarándokútról szóló részhez a japánok felállították a kameráikat Roncesvallesben, és csapdába csalták a taxist, aki azt ecsetelte, hogy milyen kényelmes útja volta az írónak 1986 augusztusában. Mielőtt még kikapcsolták volna a kamerákat, az újságírók odahívták Paulót is, aki megállt a sofőr mellett. A riporter megkérdezte: − Tudja ön, hogy ki ez az ember? Pedro tetőtől talpig megnézte a férfit, és a fejét csóválva válaszolt: − Fogalmam sincs, még sosem láttam. Miután megmondták a taxisnak, hogy ki ez a rövidre nyírt hajú, tarkóján lófarkat viselő úr, az porig sújtottan, majdnem sírva magyarázkodott a kamerák előtt, hogy az egész csak egy bevételnövelő üzleti fogás volt részéről. − Nem akartam én senkinek sem ártani, legkevésbé Coelho úrnak. De a zarándokok nagyon szeretik az Útról szóló történeteket, én pedig rájöttem, hogy mindenki azzal a sofőrrel akar utazni, aki Paulo Coelhót fuvarozta. Az epizód annyira felvillanyozta Paulót, hogy az Egy mágus naplójának ezután következő kiadásai előszavában is megírta, de az olvasóra hagyta, hogy higgye azt a változatot, amelyiket akarja, így növelve az utazást amúgy is övező homályt:

Nagyon sok megjegyzést és történetet halottam már a zarándoklatommal kapcsolatban; attól kezdve, hogy az egész utat taxival tettem meg (képzelhetik, hogy mennyibe került volna), egészen addig hogy bizonyos misztikus társaságok titkos segítségét (képzeljék csak el a káoszt) élveztem. Az olvasónak nem kell pontosan tudnia, hogy megtettem vagy sem az utat; inkább eredjen a saját tapasztalatai nyomába, és ne azt akarja megélni, amit én megéltem (vagy mégsem?). Csak egyszer jártam meg a zarándokok útját − de akkor sem mentem rajta végig. Cebreróban befejeztem, és busszal utaztam Santiago de Compostelába. Sokszor eszembe jut a helyzet fonáksága: most, az ezredforduló táján, annak az embernek a beszámolója a legismertebb az Útról, aki sohasem járta egészen végig. A kard meglelése − az egész út legfontosabb és legtitokzatosabb mozzanata, amiről csak a könyv végén esik szó − El Cebrero városa felé közeledve történt, mintegy 150 kilométerre Santiagótól. Paulo az út szélén egy sántikáló, gazdátlan bárányt pillantott meg. Valami belső hang sugallatára követni kezdte az állatot, amely bevette magát a bozótba. Addig követte, amíg a város mellett, egy temető szélén álló kis templom belsejéből kiszűrődő fény megállásra nem késztette. Könyvében így mesél róla: A kápolnából áradt a fény, amikor a kapujához értem (…)a birka eltűnt az egyik pad mögött, én pedig előrenéztem. Az oltár előtt ott állt − talán egy kicsit meg is könnyebbülve − a Mester. Kardommal a kezében.Megálltam, ő pedig elindult, egyenesen felém tartott, elment mellettem, és kilépett a kápolnából. Követtem. A kápolna előtt, a sötét égre nézve, kihúzta kardomat a hüvelyéből, és megkért, hogy én is fogjam meg a markolatát. A kard hegyével felfelé mutatott, és azoknak a szent zsoltárát recitálta, akik úton vannak és küzdenek a győzelemért: − Ezrek esnek melletted, és tízezrek a jobbodon, de téged nem találnak el. Semmi rossz nem történik veled, rossz szó nem érheti a sátradat: mert az angyalaid úgy rendelkeztek, hogy őrizzenek téged minden utadon. Én letérdeltem, ő pedig a kard lapjával megérintette a vállamat, és közben ezt mondta: − Oroszlánon és kígyón taposol majd. Paulo elbeszélése szerint amikor Jean befejezte a beszédét, súlyos nyári zivatar szakadt a nyakukba. „Kerestem a tekintetemmel a bárányt, de eltűnt − írta −, de ennek már nem volt jelentősége: az égből alázúduló friss eső csillogóvá varázsolta a kardom pengéjét.” Abból ítélve, amiben később, a zarándoklat elvégzése után részesült, a kard megtalálása emberfeletti teljesítmény lehetett. Újjászületését megünneplendő Paulo egy gyermek teljes odaadásával, testestül-lelkestül vetette bele magát a madridi Movidába.. A szállodából az elegáns Alonzo Martinez negyedben bérelt bútorozott lakásba költözött, és elmerült az egész Spanyolországot elragadtatott mozgásban tartó ünneplésbe. Október elejéig dolgoztatta Toninho Buddhát − akit a naplójában csak „rabszolgaként”, vagy „rabsz.”-ként emleget −, de hamar rájött, hogy személyében nem a tökéletes szolgát szerződtette. Míg Paulo szibarita módjára az utolsó cseppig próbálta kiélvezni a bohém világ kínálta összes örömöket, addig Toninho megátalkodott vegetáriánusnak bizonyult, csak a makrobiotikus konyha miniadagjait ette, és semmit nem ivott meg, amiben egy csepp alkohol is volt. Amikor azt is elutasította, hogy elfogadjon egy pohár Riójából, az egyik leghíresebb spanyol borvidékről származó kiváló bort, Paulo végképp megdühödött: − Kóstold meg, rabszolga. Ennél jobb bor nem létezik, bár ahogy elnézlek, úgysem tudnád értékelni… Nem ivott, húst nem evett, és éjszakai kalandjaira sem tudta elkísérni a gazdáját, mert este tizenegy előtt, amikor a Movida épp csak pezsgésnek indult, vissza kellett térnie dona Cristina panziójába. Ráadásul egyre gyakrabban reklamált, hogy a fizetése még a megélhetésre sem elegendő. Egyik ilyen panaszkitörése éles vitába torkollott:

− Paulo, az a pénz még kajára sem elég. − Olvasd el még egyszer a szerződésünket. Világosan le van írva, hogy ha túlléped a keretetet, akkor magadnak kell gondoskodnod pénzről. − A fenébe is Paulo, a szerződésünkben az is le van írva, hogy külföldi nem dolgozhat Spanyolországban! − Figyelj, rabszolga, ez hülyeség. Itt mindenki dolgozik. Te pedig nem vagy rokkant, úgyhogy csinálj valamit! Nem volt mit tenni. Amikor az utolsó fillérjét is kiadta, Toninho fogta a még Brazíliából magával hozott öreg gitárját, kiválasztott egy zsúfolt metróállomást, leült a földre, és saját énekét kísérve brazil dallamokat játszott rajta. A járókelők aprópénzt, nagy ritkán pedig bankókat is dobtak felfelé fordított sapkájába. Ám egy helyen sohasem maradhatott sokáig, mert a csendőrök a többi kéregetővel együtt őt is elzavarták, de egyórányi énekelgetés így is nyolcszáz-ezer pezetát (kilenctizenegy dollárt, illetve tizenhat-tizenkilenc reált, 2008-as árfolyamon) hozott, amiből egy tál meleg ételre és a panzió egynapi díjára futotta. A másik megoldás a pénzkeresetre az volt, hogy az ázsiai masszás területén szerzett hézagos ismereteire támaszkodva vállalt olyan illegális munkát, amihez nem volt szükség a spanyol nyelvtudásra: masszőrként ajánlotta magát, mint „a shiatsu módszer specialistája”. Először arra gondolt, hogy az újságban hirdeti magát, de az túl sokba került volna. Egyik barátja révén talált egy jótét lelket, aki egy csomag szórólapot nyomtatott neki, ahol házhoz menő gyógymasszőrként ajánlja szolgálatait álmatlanság, kimerültség és feszültség esetére („masajes terapeuticos a domicíliopara insomnio, cansansio, tensión”). Aznap, amikor a szórólapok elkészültek, egyet a naplójába ragasztott, és ezt írta fölé: 1986. szeptember 25., kedd Későn keltem, de mégis elmentem futni a Retiro parkba. Amikor visszatértem, olyan hasmenés jött rám, hogy teljesen elgyengültem. Paulo telefonált, én pedig azt mondtam neki, hogy valami csodának kell történnie, hogy valahogy megéljek itt… Megcsináltattam a szórólapokat, hogy Madrid főbb csomópontjaiban elhelyezzem őket, de jelenleg nekem lenne szükségem masszázsra! Meg kell erősödnöm. A feszültség teljesen tönkretesz… Paulo teljes közönnyel viseltetett rabszolgája szenvedései iránt (aki október elején búcsú nélkül tért vissza Brazíliába), és csak az élvezeteknek élt. Jó éttermekben ebédelt és vacsorázott, moziba és múzeumokba járt, és felfedezett magának két újfajta szórakozást is: a bikaviadalt és a flippert. Az utóbbi esetben addig nem tágított a géptől, amíg meg nem döntötte az előző játékos rekordját. A bikaviadallal pedig úgy volt, hogy bizonyos idő után egy bika vagy egy torreádor kedvéért már órákat is hajlandó volt vonatozni a helyszínre. Ha éppen nem volt bikaviadal, akkor a délutánokat a serdületlen ifjúsággal együtt bárokban töltötte, ahol keze és szeme szinte összenőtt a villódzó képernyőjű flippergéppel. Amikor már semmi más nem jutott eszébe, beiratkozott egy kasztanyettatanfolyamra. Nem telt bele azonban sok idő, hogy az eufória és a mélabú között billegő régi inga ismét piszkálni kezdje a lelkét. Hiába, hogy háromszázezer dollárja volt a bankban, és az öt lakás bérbe adásából is rendszeresen folytak be a pénzek, kiváló házasságban élt és megkapta a kardot a Mestertől vagy Mágustól (mindig csakis nagybetűvel írta), boldogtalan maradt. Mozgalmas életvitele ellenére is talált időt arra, hogy szeptember és január között − amikor azután visszatért Brazíliába − több mint ötszáz oldalnyi napló jegyzetet írjon. A lapok többségén, persze, az a vég nélküli, már-már könnybe áztatott mantrává vált mondat ismétlődött: „Nemsokára negyvenéves leszek, és még mindig nem vagyok elismert író.” Október végén Chris néhány hetes madridi látogatásra érkezett, és újabb adag sóval szórta be Paulo sebeit. Egyik nap férje Pablo Picasso teremtő erejét dicsérte, mire Chris letorkolta: − Ide figyelj, Paulo, te éppen olyan tehetséges vagy, mint ő. De amióta csak ismerlek, azaz hat éve, te nem csinálsz semmit. Én minden segítséget megadok, és meg is fogok adni. Neked viszont határozott célra van szükséged, aminek a megvalósításához ragaszkodnod kell. Csak így érheted el azt, amit akarsz. Amikor december elején Chris visszarepült Brazíliába, Paulo sokkal rosszabbul érezte magát. Egyfolytában azon sopánkodott, hogy elveszítette mesélőképességét, „hogy akár egy történetet megírjak magamról vagy az életemről”. Úgy látta, hogy a naplója „vacak, középszerű és csak

lényegtelen dolgokat tartalmaz”, de emellett azt is elismeri, hogy övé a felelősség: „Még a santiagói útról sem számoltam be.” A depressziós fázisokban rendszeresen szedett Somaliummal tartotta magát egyensúlyban, de állapota gyakran azzal fenyegetett, hogy föladja a küzdelmet: Néha a lelkem mélyén arra gondolok, hogy öngyilkos leszek, annyira rettegek mindentől, de hiszek Istenben, és ezért nem teszem meg soha. Azzal csak egy nagyobbra cserélném a mostani félelmemet. Ki kell vernem a fejemből, hogy a könyv megírása feltétlenül itt, Madridban vár rám. Talán jobb volna, ha lediktálnám valakinek. December közepén Chris telefonált, hogy nem bírja elviselni apósát a Shogunnál. − Paulo, az apád egy nagyon nehéz ember. Kérlek, azonnal utazz haza. A régi vágású mérnökember, Pedro Queima Coelho nem értett egyet a kiadó magas reklámköltségeivel, és ez a nézeteltérés állandó villongásokat eredményezett após és menye között. A telefonhívás ultimátum volt, hogy Paulo kezdje meg a visszaszámlálást, és készülődjön a hazafelé tartó útra − ha megírta a könyvet, ha nem. A felelősséget azonban mindenesetre Istenre hárította Paulo, amikor is naplójában azért könyörgött a Teremtőnek, hogy ő küldjön jelet, amikor elérkezettnek látja az időt a könyv megírására. Néhány nap múlva, egy keddi napon, amikor Madrid fagyokra ébredt, Paulo korán kelt, és sétálni indult a város központjában lévő Buen Retiro parkba. Hazatérve rögtön a naplóhoz rohant: Alig tettem néhány lépést a járdán, amikor megpillantottam az Istentől kért jelet: egy galambtollat. Elérkezett az idő, hogy minden erőmmel a könyvre összpontosítsak. Az életrajzok és a hivatalos web-oldalak szerint Paulo 1987 farsangján kezdte írni az Egy mágus naplóját, a naplóból azonban világosan kiderül, hogy a könyv első sorai még Spanyolországban születtek, mert az isteni jel vétele után egy nappal már annak a tudatában látott neki a munkának, hogy valami nagyon fontosat tesz: 15/12. − Nem tehetem, hogy ezt a könyvet úgy írjam meg, mint egy akármilyen, közönséges könyvet. Nem írhatom ezt a könyvet merő időtöltésből, vagy hogy igazoljam a létezésemet és/vagy semmittevésemet. Úgy kell ezt a könyvet megírnom, mintha az életem függne tőle. Mert ez a könyv valami nagyon fontos dolognak a kezdete. Ez a RAM-ban végzett hirdetőmunkám kezdete, és teljes valómmal ennek kell szentelnem magamat a jövőben. 18/12. − Másfél órán keresztül írtam. Könnyen ment, de sok minden hiányzik belőle. Hihetetlennek tetszik, de Castaneda stílusát érzem rajta. Az egyes szám első személy aggodalommal tölt el. A másik lehetőség a naplóforma lenne. Talán holnap megpróbálkozom vele. Az első jelenet jónak tűnik, abból a szempontból legalábbis, hogy több változatot is kínál a téma kidolgozásához, amíg meg nem találom a legjobbat. A csoda szemlátomást folytatódott. Közeledett a Rióba való visszatérés ideje, de az az őrült év nem múlhatott el meglepetések nélkül. December 31-én Paulót régi barátnője, a brazil követség alkalmazottja, Norma Jacobs kereste meg egy furcsa kéréssel, aki sokat tett brazil művészek európai népszerűsítéséért, és Madridban úgy emlegették, hogy lagorda roquera brasilena (a dundi brazil rocker). Arra kérte az írót, hogy ugorjon be egy fontos madridi család szilveszteri estélyen abba a Rióból szerződtetett mulatt szambazenekarba, amelynek csörgődobosát leverte lábáról az influenza. Paulo megpróbált kibújni a kérés elől, de nem akarta Normát megsérteni, akinek már addig is nagyon sokat köszönhetett. Miután mindent megbeszéltek, a dundi utolsó jó tanácsként figyelmezette a társulatot, hogy ne káromkodjanak az ünnepségen, mert a ház ura az ultrakonzervatív Opus Dei egyik magas rangú vezetője. Csak percekkel érkezésük előtt értesítették az együttes tagjait, hogy mindegyiküknek − Paulónak is − az egyik legnépszerűbb brazil futballklub, a Flamengo mezét kell viselniük a koncerten, amelyet a meghívott estélyi ruhás hölgyek és szmokingos urak előtt fognak adni. Az előadás felszabadult hangulatban folyt a kegyes egybegyűltek riadt tekintete előtt, és alig

ütötte el az óra az éjfélt, amikor már mind a hangszereiket csomagolták. Paulo nem esett neki az evésnek, hanem a gázsit kérte a ház urától. Az pedig szemrebbenés nélkül, de otromba nyíltsággal azt válaszolta: − Nem tetszett, úgyhogy nem fizetek Paulo nem jött zavarba, hanem kihúzta magát, és szándékosan megemelte hangját, hogy a többieket is figyelmeztesse a veszélyre: − Nem tetszett? Az a maga baja. Én a pénzemet akarom, és el nem megyek nélküle! Az óvatosság, úgy látszik, különös erénye lehetett a show megrendelőjének, mert amikor rájött, hogy Paulo nem tréfál, kötegnyi pénzt húzott ki a zsebéből, és átadta Normának, hogy ő fizesse ki azokat a vadembereket − de már mindenképpen a házán kívül. − Itt a pénzük. Most viszont tűnjenek el, legyenek szívesek, mert nekem a vendégeimmel kell foglalkoznom. Paulo vidáman távozott, és örült, hogy nem hunyászkodott meg a szentfazék előtt. Az 1987-es esztendő első lépéseit a Madrid utcáin ünneplő, italmámoros százezrek között tette meg. Utána betért az első játékterembe, sonkás-sajtos szendvicset rendelt barna sörrel, és miközben arcán a masina képernyőjéről áradó sokszínű fény villódzott, játszani kezdett. Percekkel a játék megkezdése után − puff! − megdöntötte a saját rekordját. Ennél biztosabb jelet nem is kaphatott volna arra nézve, hogy az 1987-es év pompásan kezdődik.

24. Istenem! Miért nem telefonál már egy újságíró, aki azt mondja, hogy tetszett a könyvem? Brazíliába való visszatérése után Paulo első intézkedésként rávette apját, hogy Chris nyugalma

érdekében hagyja ott a Shogunt − ami meg is történt különösebb sértődések nélkül. Chris a távollétében nemcsak eredményesen foglalkozott a kiadó üzleti ügyeivel, de a jól bevált költői versenyeket is megpróbálta Rio állam határain kívülre exportálni: regionális költői antológiák megjelentetésével kísérletezett. 1986 második félévében a Shogun versenyt hirdetett a paranái költők első antológiájában való részvételre, de mindössze 44 szerző küldte be művét (Rióban továbbra is százakra rúgott a résztvevők száma), így a kísérlet el is halt az első kiadással. Az a körülmény, hogy Chris jól, sőt sokkal jobban vezette a kiadót, mint ő, szintén arra ösztönözte Paulót, hogy teljesen a könyvének szentelje magát. Mint író azonban továbbra is kétségekkel küzdött: valóban a zarándokútról kell könyvet írnia? Nem lehet, hogy csak az iksz plusz egyedik könyvet írja meg vele a témában? Miért ne változtathatná meg a tervét, és írna egy Értekezést a gyakorlati mágiáról? És egyáltalán, bármiről szóljon is a könyv, a Shogun fogja-e kiadni, vagy A vámpírizmus kézikönyvéhez hasonlóan ezt is engedje át az Ecónak? Ez a bizonytalankodás 1987. március 3-áig, a karnevál időszakáig tartott. Ezen a keddi napon Paulo leült az Olivetti elé, és eltökélte, hogy csak akkor áll föl, ha az Egy mágus naplója utolsó mondatának végére is pont kerül. 21 napon át dolgozott megszállottan, és ez idő alatt ki sem tette a lábát az utcára, csak enni meg inni állt föl a székről. Így, amikor 24-én Chris hazament vacsorázni, férje megmutatta neki a 200 gépelt oldalnyi, megszerkesztett, nyomdakész kéziratot. Elhatározása, hogy a könyvet a Shogun adja ki, időközben annyira megszilárdult, hogy Paulo hirdetéseket jelentetett meg a Jornal do Brasil szombati különszámában, az Idéiasban. A hirdetés egyetlen figyelemfelkeltő sorból állt: „Közeleg! Egy mágus naplója − Shogun Kiadó” A saját kiadásról azonban megint csak Nelson Liano Junior beszélte le, az újságíró, aki azt tanácsolta Paulónak, hogy inkább Ernesto Mandarino ajtaján kopogtasson. Ebben az esetben „az ajtaján kopogtat” kifejezés szó szerint volt értendő, mert az a szerény szoba a városközpontban, ahol az Eco Kiadó működött, csak egyetlen ajtóval rendelkezett, amely közvetlenül az utcáról nyílt. A készleteit Mandarino egy másik utcában lévő raktárában tárolta. Paulo néhány napig fontolgatta a javaslatot, és csak április közepén írta alá az Eco Kiadóval az Egy mágus naplója szerződését, a Marqués de Pombal utcai iroda mellett található valamelyik kávézóban. A szerződésnek volt néhány különös kitétele. Először is az, hogy nem a szokásos öt vagy hét évre írták alá, mert Paulo ragaszkodott ahhoz, hogy a szerződést minden kiadás előtt meg kell újítani (az első kiadás 3 ezer példányban jelent meg). A vámpírizmus kézikönyvénél kialkudott fizetési igényeit azonban − amikor havi elszámolást kért a negyedéves helyett − most nem érvényesítette annak ellenére, hogy a brazil infláció elérte a napi egy százalékot. A másik különigényét maga a szerző fogalmazta meg a szerződés végén, aminek látszólag nem volt értelme, de profetikus előrelátásnak bizonyult a későbbiekben: Az első 1000 (ezer példány) eladása után a kiadó hozzájárul az angol és a spanyol kiadás költségeihez. Ha Paulo képességei között a jövőbelátás is szerepel, akkor biztosan kihasználta volna az alkalmat, és a angolon meg a spanyolon kívül a Mandarino számlájára írathatta volna még a többi, 44 nyelvű kiadást is − köztük az albánt, az észtet, a fárszit, a hébert, a hindit, a malájt és a marutit −, ahányat az Egy mágus naplója a rákövetkező húsz év alatt megélt. A könyv eleinte lassan fogyott, de hamarosan túlszárnyalta az Eco összes addigi könyvének sikerét. Évekkel később, akkor már a Riótól hetven kilométerre fekvő hegyi város, Petrópolis lakójaként Ernesto Mandarino úgy emlékezik vissza, hogy ebből a sikerből Paulo is tevékenyen kivette a részét, rendelkezett ugyanis egy, a szerzők között ritka tulajdonsággal − hogy törődött a könyv terjesztésével: − A szerzők otthagyják a kéziratot a kiadónál, és semmit sem tesznek művük népszerűsítése érdekében. Paulo nemcsak a nyomtatott sajtóban és a televízióban beszélt róla, hanem ahová csak meghívták, mindenütt tartott előadásokat a könyvéről. Az újságíró Joaquim Ferreira dos Santos tanácsára Paulo olyasmibe kezdett, amit a felkent írók nemigen szoktak megtenni: felfogadott és a saját zsebéből fizetett egy húszéves paranái újságírót, Andrea Calst, csak azért, hogy propagálja a könyvet a médiában. A fizetés szerény volt, nyolcezer cruzeiro havonta (2008-as árfolyamon 400 dollár vagy 700 reál), de az író az ajánlatot egy nem lebecsülendő jutalom kilátásba helyezésével tette még csábítóbbá: ha 1987 végéig 20 ezer példányt

sikerül eladni a könyvből, Cals kap egy oda-vissza útra szóló Rio-Miami repülőjegyet. A szerződés kitért még Chris „Tarot” című kiállításának népszerűsítésére is; ha mind a huszonkét kép elkel a kiállítás bezárása előtt, akkor az újságíró ötezer cruzeiro jutalomban részesül. Ezenkívül Paulo és Chris együtt is dolgoztak a könyv terjesztésén, rövid reklámszövegeket gyártottak, és minden este ők maguk osztogatták a mozik és a varieték előtt sorban álló emberek között, hogy külön-külön mindenkinek a kezébe nyomják az Egy mágus naplóját népszerűsítő szórólapot. Az összes erőfeszítésük arra irányult, hogy kompenzálják a média nagyobb orgánumainak hallgatását, és teret nyissanak egy olyan témának, amelyről az Egy mágus naplója szól, és amely − akkor úgy festett − csak az underground kultúra sorvadófélben lévő érdeklődésére tarthat számot. Cals megkísérelte a TV Globo által sugárzott egyik teleregény, amelynek témájához még illett volna is, a Mandala hirdetései közé becsempészni az Egy mágus naplóját − de nem járt sikerrel. Az ő érdeme azonban, hogy a mértékadó sajtóban először emlékeztek meg a kötet létezéséről. A Jornal do Brasil vasárnapi különszámában, a „Nevek” című rovatban jelent meg róla egy kurta híradás, aminek azután semmiféle visszhangja nem volt. A rövid méltatás mellett a szerző fotója volt látható, aki Joaquim tanácsára fekete köpenyben, karddal a kezében jelent meg. Akármilyen kurta volt is, a hír mégsem kerülte el a „Cenzúra nélkül” című, délutánonként élő adásban közvetített műsor riportereinek a figyelmét, és ennek köszönhetően meg is hívták Paulót a TV Educativa műsorába. Az őt bemutató Lucia Lemes egyik kérdésére Paulo ott, a nézők milliói előtt tárta fel azt a titkot, melyet addig csak kevésszámú barátja és a naplója tudhatott: ő igazi mágus, és ha akarja, esőt tud csinálni. A stratégia működőképesnek bizonyult. Regina Guerra, az O Globo riportere is látta az adást, és azt javasolta a főnökének, hogy készítsenek riportot a riói kulturális élet legújabb szereplőjével. A felettese színtiszta baromságnak minősítette az egészet, de a fiatal lány rimánkodására mégiscsak engedélyezte az interjút. Ennek eredményeképpen augusztus 3-án a lap kulturális mellékletének teljes első oldala Paulo Coelhóról szólt, egy nagybetűs cím − „A Copacabana Castanedája” − alatt. A szöveg közben több fotó is őt mutatta, amint fekete köpenyben, kezében karddal és az orrán sötét szemüveggel felbukkan a lakásához tartozó kert dús növényzetében. Az interjút megelőző írás olyan ember megrendelésére íródhatott, aki természetfölötti képességet tulajdonít magának: A régi épület vastag falai nem engedik át a zajt, és a lakás annak ellenére is csöndes, hogy a város egyik legzajosabb pontján található − a Copacabanán, a Posto Quartón. Az a szoba, amelyik irodaként szolgál, egy bokrokból, kúszónövényekből és páfrányokból álló kisebb őserdőre nyílik. Az első kérdésre − „Maga tehát mágus?” − Paulo Coelho, aki nemrég adta ki ötödik könyvét, az Egy mágus naplóját, kérdéssel válaszol: − Fúj a szél? Elég egy pillantás a mozdulatlan levelekre, hogy az ember lehajtott fejjel, olyan „nemmel” válaszoljon, amelynek intonációjában már benne foglaltatik annak beismerése is, hogy a riport szempontjából tökéletesen érdektelen, hogy fúj-e a szél, vagy sem: − Akkor nézzen oda! − Ő maga továbbra is ugyanabban a pózban ül egy párnán, hátát egy másiknak támasztva, szinte mozdulatlanul. Először csak az egyik, a legmagasabb pálma levelének a csücske rebben. A következő pillanatban az egész fa meghajlik, és vele együtt hajladozik az összes többi növény is körülötte. A folyosón a bambuszredőny szálai ütődnek egymásnak, az asztalról pedig szerteröpülnek a riporter jegyzetlapjai. Egy-két perc, és a szél elül, ugyanolyan hirtelen, ahogy feltámadt. Csak néhány száraz levél marad a szőnyegen, és a kétség: véletlen volt, vagy ő maga időzte elő a szelet?Megtudjuk, ha elolvassuk művét. Az O Globón kívül csak a Pasquim és a Manchete című folyóirat emlékezett meg röviden az esőcsináló szerzőről. Az újságírókkal szemben mindig nyájas volt és készséges, jógapózba vágta magát, hagyta, hogy füstölgő kémcsövek előtt fotózzák, kirántotta és visszatette a kardját, ahogy a vendég kívánta. A jég lassanként megtört. Telefonszáma hamarosan bekerült a társadalmi életről tudósító rovatok szerzőinek telefonkönyvébe − közöttük régi barátnője, Hildegard Angel noteszébe is −, és mind gyakrabban számoltak be arról, hogy hol látták vacsorázni, vagy melyik színházban volt

éppen. Életében először részesítette kegyeiben a hírnév, és ilyesmit eddig sohasem tapasztalt, még zenei karrierje csúcsán sem, mert abban az időben a szerzőpáros látható arca és igazi csillaga Raul Seixas volt. Ahogy nőtt az újságírók érdeklődése iránta, úgy nőtt az eladott példányok száma, de a Mágus még korántsem számított bestsellernek. Paulo tőkét gondolt kovácsolni abból, amit ő maga úgy nevezett, hogy „hírnévszilánk”, és a Mágus előszavát író asztrológusnővel, Claudia Castelo Brancóval társult egy Itatiaia Turismo nevű speciális vállalkozáshoz, amelynek keretében kidolgozták ,A három szent út” névre keresztelt spirituális-turisztikai útitervet. Az érdeklődőket Paulo és Claudia kalauzolta volna végig a három világvallás, a kereszténység, a zsidóság és az iszlám szent helyein. Az út Madridban kezdődött volna, hogy hatalmas cikcakkot leírva elérjen Egyiptomba (Kairó, Luxor), Izraelbe (Jeruzsálem és TelAviv), majd a franciaországi Lourdes-ba, hogy ismét visszatérjen Spanyolországba, ahol Pamplonán, Logrofión, Burgoson, Leónon, Ponferradán és Lugón át Santiago de Composte-lában fejeződjék be. Nem tudni, hogy az újságokban közreadott pocsék hirdetés (amelyben például nem szerepelt az utazás időtartama) vagy a borsos ár (2800 dollár, ami 2008-as áron ötezer dollárnak vagy nyolcezer reálnak felel meg) riasztotta el az érdeklődőket, az azonban biztos, hogy az útra senki sem jelentkezett. Ha kézzelfogható eredménnyel nem járt is, a terv kidolgozása mindkettejüknek sok idejébe és munkájába került, amiért az utazási iroda fizetségképpen féláron adott el nekik egy, a csődöt mondott misztikus turisztikai tervben is szereplő közel-keleti helyszínre szóló kirándulást. Szeptember 26-án hárman indultak útnak, Chris anyja, Paula, Paulo és Claudia, de amint megérkeztek Kairóba, a férfi úgy döntött, hogy anyósa kíséretében folytatja az utat. Az Egyiptom fővárosában töltött második napon Paulo fölfogadott egy Hasszán nevű vezetőt, és arra kérte, hogy vigye el őt a város délkeleti részére, a Mokattam kerületbe, mert meg akarta látogatni a koptok Szent Simeon-kolostorát. Onnan taxival vágtak át a városon, és már esteledett, amikor egy nagy kiterjedésű szegénynegyed elhagyása után lábukat végre a világ legnagyobb sivatagának, a Szaharának a homokjába mélyeszthették, a Szfinxtől, Kheopsz, Kefrén és Mükerinosz híres piramisaitól néhány száz méterre. A taxit lovakra cserélték (Paulo félt attól, hogy nem tudná magát megtartani a teve hátán, így lemondott a sivatag hajójáról), és elindultak a piramisok felé. Amint a hatalmas kőkolosszusok közelébe értek, Paulo leszállt a lóról, és gyalogosan ment tovább a homokban, Hasszán pedig hátramaradt, hogy a lovakat őrizze, és a muzulmánok szent könyvét, a Koránt olvasgassa. Az egyik kivilágított piramis közelében, a sivatag közepén Paulo, saját állítása szerint, egy vállán agyagkorsót cipelő, csadorba öltözött nőt pillantott meg. Elbeszélése alapján afféle jelenség tűnt föl előtte, mint amilyennel Dachauban találkozott. „A vízió olyasmi, amit látsz, a jelenés viszont valami majdnem fizikai dolog − magyarázta. − Ami Kairóban került elém, az jelenés volt.” Hiába szokott már hozzá a jelenésekhez, ezúttal mégis meglepte a látvány. A telihold fényében fürdő, körülötte elterülő végtelen homoksivatagban megpróbálta tekintetével követni a jelenést, de a szeme csak a verseket mormolgató Hasszánon akadt meg, mert a nő, amikor Paulo közelébe ért, ugyanolyan titokzatosan tűnt el, mint ahogy felbukkant. A hatása azonban olyan erős volt rá, hogy még hónapokkal később is, amikor a második könyvét írta, képes volt őt a legapróbb részletekig felidézni. Írói karrierjének első igazán jelentős híre még a repülőgépen érte, amikor hazafelé tartott Brazíliába. A Varig stewardessétől megkapta az O Globo előző szombati számát, a térdére fektette, és csak rövid koncentráció után nyitotta ki, pont a kulturális rovatnál: a hét könyveladási listáját az Egy mágus naplója vezette. Az év végéig még öt kiadásra szerződött, és a könyvből több mint tizenkétezer példány kelt el. A siker arra ösztönözte, hogy az Egy mágus naplóját benevezze a Művelődési Minisztérium égisze alatt működő Instituto Nacional do Livro (A Könyv Nemzeti Intézete) díjára a már megjelent regények kategóriájában. A zsűri Vitoriában, Espírito Santo állam fővárosában gyűlt össze, tagjai pedig a következők voltak: Ivan Junqueira riói költő, akinek később Paulo a kollégája lett a Brazil Irodalmi Akadémián; az Espírito Santo-beli író, Roberto Almada; a Minas Gerais-i újságíró, Carlos Herculano Lopes. A zsűri választása végül is egy Brazíliában élő portugál író, Cunha de Leiradella az O Longo Tempó de Eduardo da Cunha Junior (Ifjabb Eduardo da Cunha hosszú élete) című könyvére esett. Paulo műve messze lemaradt a többiekétől, az Egy mágus naplójára csak Junqueira szavazott. „Ez a könyv teljesen ismeretlen volt előttünk, de én a magam részéről nagyon izgalmasnak találtam, mert a képzeletet a valósággal keverte − emlékszik vissza az akadémikus. − Azért is tetszett, mert nagyon szeretem az útikönyveket és ezt a fajta félig-meddig kísértetjárta elbeszélésfajtát.” Rögtön az eredményhirdetés után Paulót újabb csalódás érte. A Veja című folyóirat hosszú

beszámolót közölt az ezoterikus témájú könyvek brazíliai boomjáról, de az Egy mágus naplóját még csak meg sem említette. A csapás akkora volt, hogy Paulo megint arra gondolt: felhagy az írói pályával. „Ma komolyan elgondolkodtam azon, hogy otthagyok mindent, és nyugdíjba vonulok” − írta a naplójába. Pár hét múlva azonban, úgy tűnik, kiheverte a kettős csapást, mert a Ji Csing tanácsát kérte az újabb könyvével kapcsolatban. A kérdést feljegyezte a naplójába: „Mit kell tennem ahhoz, hogy a következő könyvem több mint százezer példányban keljen el?” Az asztalra dobta a három lapocskát, és elkerekedett szemmel, boldogan szemlélte a szerencsés eredményt. Rendszerint homályos és metaforikus válaszokat kapott, ezúttal azonban Paulo szerint meglepően világosan fogalmazott a kínai orákulum: „A nagy ember maga mozgatja a jó szerencsét.” A szerencséje − az új könyv − már készen volt a fejében. Paulo Coelho következő műve egy olyan perzsa mesén alapult, amely már Borgest is megihlette 1935-ben, A becstelenség egyetemes története című kötetének egyik elbeszélésében, „A két álmodó”-ban. A könyvben Santiago, a pásztor meséli el, hogy miután annyiszor álmodott az egyiptomi piramisok tövében elrejtett kincsről, szülőfaluját odahagyva elindult, hogy megkeresse azt, amit az író „személyes legendá”-nak nevez. Egyiptomi útja során számos emberrel köt ismeretséget, köztük egy alkimistával is, akivel rendszeresen találkozik, és mindegyik találkozásukból új tanulságot von le a pásztor. A zarándoklat végén Santiago rájön, hogy kutatásának tárgya voltaképpen mindig is abban a faluban volt, amelyet elhagyott. Paulo már a könyv címét is tudta: Az alkimista. Nem érdektelen tény, hogy ez a könyv, amely minden idők egyik legnagyobb bestsellerévé vált − a 21. század első évtizedének végére több mint 35 millió példány fogyott belőle −, eredetileg vígjátéknak indult, amely Shakespeare színházát egyesítette volna a brazil humorista, Chico Anysio stílusával, amiről a szerző 1987. januári naplójegyzete tanúskodik: Menescal és {a színész} Perry [Salles] felhívott, hogy csináljak nekik egy monodrámát. Véletlenül éppen a Párbajt {Steven Spielberg 1971] néztem, ami egy magányos emberről szól. Támadt egy ötletem: egy nagy laboratóriumban egy öregember, egy alkimista keresi a bölcsesség kövét, a tudást. Azt kutatja, hogy inspirációval mit képes elérni az ember, ezért az alkimista (ez talán jó cím is lenne) Shakespeare és Chico Anysio szövegeit szavalja fennhangon. Zenét is szerezne, önmagával beszélgetve több személyt is megjeleníthetne. Lehet alkimista, de lehet vámpír is. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a vámpírok nagyon izgatják az emberek fantáziáját, és már régóta nem láttam humorral vegyített rémdrámát a színpadon. Ám ugyanúgy, mint Dr. Faustus, az alkimista is rájön, hogy a bölcsesség nem a könyvekben van, hanem az emberekben − és az emberek ott ülnek a nézőtéren. Hogy gátlásaikat feloldjuk, most jön valami kórus. Perry játszaná az alkimistát, tökéletesen azonosulva a felfedezéssel. Azt azonban aláhúzom, hogy mindezt nagy adag humorral kellene megcsinálni. Ez a bizonyos darab sosem került színre, de a rövid vázlat teljesen megváltoztatva, átformálva végül is regény formáját öltötte. Paulo annyira magáénak érezte a történetet, hogy két hét leforgása alatt megírta az Egy mágushoz hasonló terjedelmű regény kétszáz oldalnyi szövegét. Rögtön az elején Jeannak ajánlotta, akit Paulo még azzal is megtisztelt, hogy még a megjelenés előtt átadta neki a kéziratot elolvasásra. J.-nek Az alkimista, aki ismeri és felhasználja a Nagy Mű titkait. Amikor 1988 júniusában Az alkimista megjelenés előtt állt, az Egy mágus naplója az eladási adatok szerint meghaladta a negyvenezres példányszámot, és éppen tizenkilenc hete állt megszakítás nélkül a brazil könyvkiadás toplistájának élén. Az a fensőbbséges közöny, amellyel a brazil sajtó fontosabb képviselői fogadták, mert a tömegtájékoztatás továbbra sem vett róla tudomást, különös ízt adott a sikernek, ami részben a könyvnek, másrészt viszont a maga Paulo, Chris és Andrea Cals által folytatott terjesztésbeli gerillaháborúnak volt köszönhető. A Ji Csing, legalábbis Paulo értelmezése szerint, azt tanácsolta, hogy újítsa meg Cals szerződését, de mivel ő már elígérkezett máshová, Paulo

az újságíró minden eddigi feladatát Chrisre bízta. Ugyanazt a taktikát alkalmazták Az alkimista esetében is, mint az első könyvnél: a házaspár bárok, kocsmák és mozik bejáratánál silbakolt, járták a könyvesboltokat, és dedikációs kampányokat szerveztek. A lemezgyártás világában szerzett tapasztalatait Paulo a könyvkiadásban is alkalmazta, annak az elítélendő gyakorlatnak a formájában, hogy a kedvezően nyilatkozó rádiókommentárokért és riportokért lemezt (vagy ebben az esetben könyvet) adott cserébe. Az író papírjai között számos ilyen eset nyomai maradtak fenn, például az O Povo AM-FM, a Ceará állambeli Fortaleza leghallgatottabb rádiója által kibocsátott „terjesztési bizonylatok” formájában. A Paulónak küldött műsortervek bizonyították, hogy július második felében Az alkimistát „szakértők többször is méltatták”, vagyis napi három alkalommal bő lére eresztett dicséretek tárgya volt Carlos Augusto, Renan Franca és Ronaldo César, a legnépszerűbb műsorvezetők műsoraiban. Paulo és Chris tisztában voltak vele, hogy nyakig merültek egy olyan háborúban, ahol minden eszköz meg van engedve. A könyv dedikált példányait szétküldték a brazil média nagymoguljainak (akik közül csak a TV SBT társaság tulajdonosa, Silvio Santos köszönte meg egy kedves hangú táviratban), Paulo pedig saját maga főállású szócsöve lett, és a könyveiről beszélt mindenhol és mindenkinek, viszont ezúttal nem kért pénzt a nyilvános fellépéseiért. Mint egy misszionárius, a nap és az éjszaka bármely órájában rendelkezésre állt, és mindig volt vagy nyolc témája készenlétben, hogy az előadások szervezői szabadon választhassanak. „Az antikvitás szent útjai”, „A mágusok ébredése”, „A RAM gyakorlata”, ,,Az okkult hagyományok filozófiája és gyakorlata”, „Az ezoterikus tradíció és a RAM”, „Az ezoterizmus újjáéledése”, Mágia és hatalom”, „A tanítás és a tanulás gyakorlata”. A hallgatók pedig minden előadás végén hozzájuthattak az Egy mágus kézikönyve és Az alkimista dedikált példányaihoz. És láthatólag az sem okozott gondot, hogy kellő számú hallgatóságot csődítsenek egybe. Paulónak az ezekből az időkből fennmaradt határidőnaplói tanúsítják, hogy egyaránt beszélt nagyhírű intézményekben, mint a brazíliavárosi Nemzeti Színház vagy a riói Candido Mendes Egyetem, de tartott előadást egy agroturista-komplexumban, Goiás államban, sőt még magánszemélyek otthonaiban is, mint például a filmrendező Cacá Diegues anyósának riói házában. A gerillaháború azonban csak lassanként vezetett eredményre, Az alkimista eladási számaiban pedig egyelőre nem mutatkozott előrehaladás, mert hat héttel a megjelenése után csupán néhány ezer példányt adtak el belőle. Igaz ugyan, hogy egy olyan országban, mint Brazília, már-már ez is csodaszámba ment, de az Egy mágus sikerével nem lehetett mérni, még kevésbé a szerző nagyralátó terveivel: A könyv nem érte el a kitűzöttt cél 10%-át sem. Azt hiszem, hogy már csak a csoda segíthet. Egész napokat töltök a telefon mellett, de az csak hallgat. Istenem! Miért nem telefonál már egy újságíró, aki azt mondja, hogy tetszett a könyvem? A művem sokkal jelentősebb, mint a mániáim, a szavaim, a gondolataim. Érte megalázkodom, vétkezem, reménykedem, kétségbeesem. Az Egy mágus naplójával Paulo rendíthetetlenül vezette a legnagyobb példányszámban eladott könyvek listáját, és lassan Az alkimista is elindult ebbe az irányba, úgyhogy már nem lehetett nem odafigyelni az írójukra. Attól a hallgatástól eltérően, amellyel az első könyvet a nagy kommunikációs csatornák fogadták, Az alkimista könyvbemutatójáról egész oldalas cikkekben számoltak be Brazília vezető újságjai. Mert úgy gondolták, hogy ha már az Egy mágus naplójáról fenségesen nem vettek tudomást, akkor a sikere arra kötelezi őket, hogy legalább Az alkimistát felfedezzék. Paulo maga bőséges nyilvánosságot kapott, de még egyetlen újságíró sem telefonált, hogy tetszését fejezze ki. Az újságokban beszámolók jelentek meg az íróról, és esetenként ismertették a könyv rövid tartalmát, a legkisebb lapok viszont egyszerűen csak átvették az Eco Kiadó fülszövegét. A Folha de S. Paulo című újság volt az első, amelyik 1988. augusztus 9-i számában érdemben foglalkozott Paulo Coelho könyveivel az újságíró-kritikus Antonio Goncalves Filho riportjában. Goncalves Filho megjegyzi, hogy Az alkimistából hiányzik az Egy mágus „meggyőző erejű narrációs lendülete” és a benne feldolgozott történet „már számtalan könyv, színdarab, film és opera alapanyagául szolgált”: Ha jobban megnézzük, nincs semmi új a legendáknak ebben az egymásra halmozásában, amelyek éppúgy származhatnak a kereszténység első századainak

kéziratos feldolgozásaiból (például a „Parsifal”), mint Saint-Exupéry elbeszéléseiből. „Az alkimista” nem hoz semmi újat. Mint a „Parsifal-ban, a hős Coelho „eposz-ában is egy „ ártatlan bolond”, aki orvosságot keres a világ bajaira. A hit gyakorlása, egy lovagrend feltámasztása, a sokféleség hangsúlyozása egy az uniformizálódás felé tendáló struktúrában, egyszóval a „Parsifal” összes kliséje és gondolati eleme megismétlődik „Az alkimistában”. Még az is, hogy a hős sorsa eleve elrendelt. A kritikus nyitott kapukat döngetett. A könyv előszavában maga a szerző ír ezekről a hasonlóságokról, és azt is elmondja, hogy hol talált rá könyvének témájára: Ezért Az alkimista is szimbolista történet. Lapjain − azon túl, hogy átadok minden tudást, amit ebben a témában szereztem − igyekszem emléket állítani azoknak a nagy íróknak, akiknek sikerült eljutniuk a Világ Nyelvéhez. Ilyen volt többek között Hemingway, Blake, Borges (aki szintén felhasználta a perzsa történetet egyik novellájában) és Malba Tahan. 1988 második félévében Paulo éppen arra gondolt, hogy gyökeres változtatást hajt végre maga körül: az Eco helyett keres egy professzionálisabb kiadóvállalatot − amikor megérkezett Jeantól az újabb utasítás: neki és Chrisnek negyven napot kell eltölteniük a Kalifornia déli részében található Mojave-sivatagban. Elutazásuk előestéjén Paulo lehangoló telefonbeszélgetést folytatott Mandarinóval, akit bár fellelkesített az Egy mágus naplójának a sikere, nem bízott abban, hogy Az alkimista valaha is a nyomába érhet. Az lett volna a legjobb, ha hagyja az utazást, és maga veszi kézbe a problémát, de J. mester hajlíthatatlan volt. Így azután szeptember közepén Chrisszel együtt mindketten Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlataiba merültek a Mojave-sivatag kegyetlen, olykor az 50 Celsius-fokot is elérő forróságában. Az ott gyűjtött tapasztalatokból született később az As Valkirias (A valkűrök) című könyve − és azért írta k-val, nem pedig qu-val, hogy a cím tizenegy betűből álljon, ami néhány ezoterikus irányzat szerint „erős” szám. Október végén már ismét Rióban voltak. Paulo azonnal meg akarta oldani a kiadó kérdését, de nem lett volna értelme úgy otthagyni a kis Ecót, hogy nem tudja, melyik kiadónál kopogtasson. Egyik este merő időtöltésből elkísérte valamelyik barátját egy Rio déli részében lévő bárban rendezett költői felolvasóestre. A szavalatok alatt végig úgy érezte, hogy valaki mereven nézi a hátsó sorokból. Véget ért a felolvasás, és kigyulladtak a fények, hátrafordult, és azt látta, hogy egy szép, fekete hajú, húsz év körüli fiatal lány tartja rajta tekintetét. Sehogy sem értette, hogy mi oka lehet annak a nézésnek. Évekkel mögötte maradt már kócos hippikorszaka, 41 éves korára szinte teljesen megőszült, haját rövidre nyíratta, bajsza és kecskeszakálla is rövid, gondozott volt. A lány azonban túl szép volt ahhoz, hogy meg ne szólítsa. Odalépett hozzá, és minden ceremónia nélkül nekiszegezte a kérdést: − Nem maga volt az véletlenül, aki engem nézett az egész felolvasás alatt? A lány elmosolyodott: − De igen. − Paulo Coelho vagyok. − Tudom. Nézze csak, mi van a táskámban. Benyúlt a bőrtáskájába, és az Egy mágus naplójának egy szemlátomást sokat forgatott példányát húzta elő. Paulo dedikálni akarta, de amikor megtudta, hogy a lány csak kölcsönkapta az egyik barátnőjétől, ezt mondta: − Vegyen egyet magának, azt majd aláírom. Abban állapodtak meg, hogy két nap múlva a város központjában, az elegáns Colombo cukrászdában találkoznak, és a lány magával hozza a saját dedikálandó könyvét. A romantikus helyszín, a Colombo megválasztása sejtethette volna az író bizonyos hátsó szándékait, de nem ez volt a helyzet. A megbeszélt napon több mint félórás késéssel érkezett, és rögtön szabadkozott, hogy nem maradhat sokáig, mert váratlan tárgyalásra kell mennie: a kiadója bejelentette, hogy a közönség érdeklődésének hiánya miatt beszünteti Az alkimista kiadását. A lány, hogy legalább még egy keveset beszélgethessenek, elkísérte Paulót az Ecóhoz, amely tíz háztömbnyire volt a Colombótól. A lányt Monica Rezende Antunesnek hívták, húszéves volt, egy mérnök, bizonyos Jorge Botelho Antunes, és egy titkárnő, Belina Rezende Antunes egyetlen gyermeke. Liberális szellemű szülei csak egyetlen dologra kötelezték a lányukat: klasszikus balettet kellett tanulnia. Be is iratkozott

a tanfolyamra, de kevéssel utána ott is hagyta. Kitűnő tanulóként végzett Rio legjobb iskolájában, a II. Peterben, és amikor Paulót megismerte, az Universidade Estadual do Rio de Janeiro, az UERJ (Rio de Janieró-i Állami Egyetem) kémia szakos hallgatója volt. Nem könnyen esett szerelembe, és mint generációjának legtöbb tagja, szerette mozit, a koncerteket, a barátai lakásán vagy a divatos bárokban folytatott bensőséges beszélgetéseket. Egy színjátszó csoportban ismerte meg a barátját, a gyógyszerész Eduardo Rangelt, aki akkoriban a németországi székhelyű multinacionális Braun cég alkalmazottja volt. Sok évvel később, amikor elmesélte az esetet, hogy elkísérte Paulót az Ecóhoz, arra emlékezett legélesebben, hogy „nevetségesen voltam öltözve”: − Képzelje, hogy valaki úgy megy tárgyalni egy kiadóba, hogy egy sortba és virágmintás blúzba öltözött, kibontott hajú lányt cipel magával! Monica tehát tanúja volt annak a pillanatnak, amikor Mandarino kiengedte markából az aranytojást tojó tyúkot, Az alkimistát. Nem hitte ugyanis, hogy egy efféle kitalált történet képes lenne fölülmúlni az igen személyes hangvételben írt Mágus sikerét. Monica ugyan csak az Egy mágus naplóját olvasta, de nem értette, hogyan zárkózhat el valaki egy olyan szerző művének a további kiadásától, aki rá ilyen nagy hatással volt. Paulo, talán hogy saját magát vigasztalja, egy kevéssé meggyőző és Mandarino valódi meggondolásaitól alapvetően eltérő magyarázattal szolgált a lánynak: mivel az éves infláció elérte már az 1200 százalékot, a kiadónak jobban megéri, ha pénzét üzleti vállalkozásokba fekteti, mint ha a bukás veszélyével is járó könyveket jelentet meg. Egy darabon még együtt mentek, telefonszámot cseréltek, majd búcsút vettek egymástól. Paulo pár nap múlva, amikor még nem döntött, hogy mit kezdjen Az alkimistával, az egyik újságból értesült arról, hogy aznap este a Rio Grandé do Sulból származó Lya Luft fogja dedikálni az O Lado Fatál (A végzetes oldal) című verseskötetét. Az eseményt a kiadó Paulo Roberto Rocco rendezi egy koktélparti keretében, a riói értelmiség egyik kedvenc helyén, a lebloni Argumento könyvesboltban. Paulo már régóta figyelemmel kísérte a Rocco Kiadó előretörését, amelynek katalógusában, bár még csak alig tízéves múltra tekinthetett vissza, olyan nagy nevek szerepeltek, mint Gore Vidal, Tom Wolfe és Stephen Hawking. Este nyolckor, amikor Paulo odaért, az Argumento már tömve volt emberekkel. A pincérek és a vendégek között átfurakodva Roccóig verekedte magát, akit csak az újságokban megjelent fotóiról ismert, és rövid párbeszédet folytatott vele: − Jó estét, én Paulo Coelho vagyok, és szeretnék bemutatkozni. − Névről már ismerem magát. − A könyveimről szeretnék magával beszélni. Az egyik barátnőm, Bona, ugyanabban a házban lakik, ahol maga, és arra gondoltam, megkérem, hogy hívjon meg mindkettőnket vacsorára, ahol megismerkedhetnénk − Felesleges bárkitől bármit kérnie. Jöjjön be a kiadóba, ott megiszunk egy kávét, és elbeszélgetünk a könyveiről. Két nappal később találkoztak Mielőtt azonban döntött volna, Paulo ismét csak a Ji Csing tanácsát kérte; átadja-e, avagy ne Az alkimistát az új kiadónak − persze csak abban az esetben, ha Roccót is érdekli az ügy. Az orákulum válasza − legalábbis Paulo értelmezése szerint − az volt, hogy nyugodtan átadhatja, ha az új kiadó elvállalja, hogy Az alkimista még karácsony előtt a könyvesboltokban lesz. A Ji Csingnek ez az értelmezése nagyon is kézenfekvő volt, hiszen minden szerző tudja, hogy a karácsony előtti időszak a legjobb a könyvpiacon. Már éppen indult vona, amikor megszólalt a telefon − Monica hívta, akit megkért, hogy kísérje el a tárgyalásra. A kiadóba érve jóleső érzéssel töltötte el, hogy a várószobában ott találta a Rio Grandé du Sulból származó írót, Joao Gilberto Nollt, aki már kétszer nyerte el a Camara Brasileira do Livro (Brazil Könyves Kamara) Jabuti-díját, egyik könyvét pedig, a Nunca Fomos Tao Felizest (Sosem voltunk ilyen boldogok) Murilo Salles rendező vitte filmre. Egy rövid és kellemes beszélgetés után Paulo átadta Roccónak az Egy mágus naplójának és Az alkimistának egy-egy példányát. A kiadó kissé különösnek találta azt a követelését, hogy ilyen rövid idő alatt, még karácsony előtt dobják piacra a könyvet, de Paulo megnyugtatta, hogy csak a nyomólemezeket kell megvennie az Ecótól, és a kiadó nevének lecserélésével már nyomható is a könyv. Rocco megígérte, hogy megfontolja a dolgot, és még azon a héten jelentkezik. És valóban, két nappal később fölhívta Paulót, hogy a szerződés aláírásra kész: a Rocco kiadja Az alkimistát.

25. A Brida sikerére a kritika előbújik odújából: megkezdődik Paulo Coelho nyilvános felnégyelése

A Mandarino által visszautasított könyv, Az alkimista nemcsak annak a karácsonynak lett a slágere, hanem még nagyon sok karácsonynak, újévi ünnepségnek, húsvétnak, farsangnak, nagyböjtnek és születésnapnak Brazília-szerte. Az új kiadó által piacra dobott első kiadást napok alatt elkapkodták, aminek eredményeképpen szokatlan helyzet állt elő: az író két könyvével is szerepelt a bestsellerlistákon, egyszer a fikció kategóriájában, Az alkimistával, másszor pedig a dokumentumregények között a Mágussal. A könyvből minden mennyiség eladhatónak bizonyult. Rocco kiadói hatékonysága arra ösztönözte Paulót, hogy a Mágust is elhozza az Ecótól, és a Roccónak adja, de mert ürügyre volt szüksége, új követelésekkel lépett föl Mandarinóval szemben. Elsőként jogdíjainak értékmegőrzéséről óhajtott gondoskodni; a brazíliai infláció már elérte a hajmeresztő évi 1350 százalékot: így a negyedévenkénti fizetés helyett (olyan privilégium volt ez, amelyet egyébként csak kevés szerző élvezhetett) Mandarinótól heti fizetést követelt, amit az el is fogadott, bár ellentmondott minden megszokott üzleti gyakorlatnak. Paulo ezután, kihasználva az Eco tulajdonosának végtelen türelmét (akinek persze érdekében állt a könyv megtartása), még két, a brazil könyvkiadói gyakorlatban tökéletesen szokatlan kiegészítést fűzött a szerződéshez − jogdíjának az inflációt követő megállapítását naponta, és egy bizonyos százalékot a könyv terjesztésére az eladott példányok bruttó árából: 19. záradék: A szerzőt havonta megilleti az eladott példányok után befolyt, a BTN (Brazil Trade Net) vagy más megfelelő kimutatások által naponta korrigált értéken számított bevétel 3%-a (három százaléka). A pénzt a szerző tetszése szerint a könyv bármilyen módon való, számlákkal igazolt reklámozására használja föl. A szerzőt és a kiadót egymáshoz kötő vaskapocs különös érdeklődést keltett Monica Antunesben, aki most már mindenhová elkísérte Paulót. 1989 elején, amikor együtt vacsoráztak egy lebloni pizzeriában, a lány bevallotta neki, hogy ott akarja hagyni az egyetemet (éppen akkor lett másodéves), és barátjával együtt a külföldre költözés lehetőségét fontolgatják Az író szeme felragyogott, mintha csak karrierjének újabb állomását látta volna meg: − Remek ötlet! Miért nem mentek Spanyolországba? Sok barátom van ott, akik segíthetnének. Te pedig megpróbálhatnád eladni a könyveimet. Ha sikerül, akkor megkapod a minden irodalmi ügynöknek járó 15 százalékos jutalékot. Monica Antunes megbeszélte a barátjával, az pedig rövid utánajárás után kiderítette, hogy a cégének van egy gyára Barcelonában, és nagyon valószínűnek tűnik, hogy el tudja intézni, hogy áthelyezzék oda, ha pedig nem, akkor néhány hónapnyi fizetés nélküli szabadságot biztosan kaphatna. 1989 májusának utolsó hetében Monica Eduardo kíséretében elutazott Madridba. A repülőút kényelmetlen volt, és a lány elég idegesen érkezett meg. Kiverte a verejték arra a gondolatra, hogy nem beszél spanyolul, hogy problémái lesznek a vámnál a túl sok csomag és a magukkal vitt csekély pénz miatt. De minden jól alakult, mert találtak egy olcsó, de tiszta szállodát, ahol addig akartak maradni, amíg el nem döntik, hogy mi legyen a továbbiakban. Mivel mindketten most jártak először Spanyolországban, az első napokban Paulo tanácsait követték: háromszor látogattak el a Pradóba, megnézték a Botanikus Kertet, az El Retiro parkot és a spanyol monarchia múzeummá alakított egykori székhelyét, a Palacio Realt (amelyet Monica túlságosan is hivalkodónak talált). Húsvét vasárnap több ezer hívővel együtt részt vettek a város központjától, a Puerta del Soltól induló színes körmenetben, amely egyházi énekekkel vonult az érseki katedrálisig. „Megborzongok, ha csak rá gondolok” − írta pár nap múlva Paulónak, a levelet pedig úgy írta alá, hogy „nimfácska egy idegen országban”. A spanyol fővárosban mindent nagyszerűnek találtak − különösen a Movidát, amely valósággal tombolt −, de nem maradtak ott tovább három hétnél. A Braun cégnél betöltött állása mellett Eduardo alkalmi munkát is szerzett egy sebészeti eszközöket gyártó cégnél, a Palexnél − így mindketten Barcelonában telepedtek le. Spanyolországban töltött első évük alatt a Rubíban béreltek lakást, Barcelona agglomerációs övezetében. Könyvvásárokon gyűjtögették a különböző kiadók katalógusait, a rákövetkező napokat azután azzal töltötték, hogy minden kiadónak elküldték postán Az alkimista fülszövegét, és egy mellékelt levélben a szerzői jogokat kínálták eladásra, a külföldi kiadóknak pedig még az Egy mágus naplóját is figyelmébe ajánlották. A pénz azonban, ameddig rájuk nem mosolygott a szerencse, igen szűkös volt, úgyhogy Monicának munkát kellett vállalnia: angol- és matematikaórákat adott gyerekeknek, egy butik szórólapjait osztogatta, pincérkedett, és még arra is szorított magának időt,

hogy beiratkozzon egy divattervezői tanfolyamra. Amikor az Egy mágus naplója a bolíviai H. Katia Schumer fordításában, aki egyúttal a könyv ügynöke is volt, megjelent spanyolul a Martinez Roca kiadásában (El Peregrino de Compostela címmel), Monica és Eduardo a maga szerény módján járult hozzá a terjesztéséhez: a metrón utaztukban színleg a könyvet olvasták, gondosan ügyelve rá, hogy körülöttük mindenki jól láthassa a borítóját. „Én tényleg olvastam − írta Monica az egyik levelében −, és már szinte kívülről tudom az egészet.” Miközben a házaspár Spanyolországban az egyelőre hideg vasat ütötte, Brazíliában az Egy mágus naplója és Az alkimista továbbra is vezette a könyveladási listákat. Hiába fogadta el Mandarino a szerző összes követelését, 1989-ben rossz hírrel kereste fel őt Paulo Rocco; 60 ezer dolláros (körülbelül százezer dollár 2008-ban, vagy 175 ezer reál) előleg lefizetése után kiadója megszerezte az Egy mágus naplója kiadási jogait is. Közel két évtized múltán Mandarino még ma sem titkolja neheztelését, hogy a szerző otthagyta azt a kiadót, amely már akkor megbízott benne, mikor még senki sem volt. − Egymást követték a kiadások, és persze hogy felkeltették a többi kiadó irigységét. Amikor Rocco meglátogatott, közölte velem, hogy el fogja vinni tőlem Paulo Coelhót hatvanezer dollárért. Én erre csak annyit mondtam, hogy ha Paulónak ez a kívánsága, akkor én nem tehetek ellene semmit, mivel a szerződések az egyes kiadásokra szólnak. A Mágus huszonnyolcadik kiadása után hagyott ott minket. Ez nagyon rosszul esett nekünk. Mint ahogy az is rosszul esett, hogy sohasem említette, honnan indult, vagyis hogy interjúiban egyetlenegyszer sem nevezte meg a kis Eco Kiadót. Mandarino azonban, félretéve megbántottságát, elismeri Coelho jelentőségét, és nemcsak kiadói szempontból, hanem az egész brazil irodalom szempontjából is: − Paulo Coelho széles körben divatos fogyasztási cikké tette a könyvet. Forradalmi változást hozott a brazil könyvpiacon és könyvkiadásban: az utóbbi addig rendre megmaradt a nevetséges háromezres példányszámnál. Az ő megjelenésével jelentősen nőtt a piac. Paulo Coelho Brazíliában méltóságot adott a könyvnek, a világban pedig a brazil irodalomnak. Egy olyan satnya könyvpiacon, mint a brazil, természetes volt, hogy a nagy kiadók kapkodtak egy olyan szerző után, aki mindössze két könyvével meghaladta az ötszázezer eladott példányt. A média olümposzi közönyétől kísérve könyveit pillanatok alatt elkapkodták a könyvesboltokból, országszerte pedig ezrek töltötték meg az előadótermeket, és nem csak azért, hogy meghallgassák a szokásos előadását. Az olvasók, úgy tűnik, személyesen is részesülni szerettek volna a szerző spirituális tapasztalataiban, amiket a könyveiből ismertek. Paulo előadásait rengetegen látogatták, és egyáltalán nem volt szokatlan az, ami Brazíliavárosban történt a kétezer hallgató befogadására képes Martins Pena előadóteremben, amikor is az előadáson kívül rekedt tömeg kedvéért hangszórókat kellett elhelyezni az épület külső falára. Mara Regea egyik Paulóval készült és a Radio Nacional de Brasíliában sugárzott interjúját háromszor kellett megismételni a rádióhallgatók kérésére, annyian akarták hallani az alkímiáról és miszticizmusról folytatott másfél órás beszélgetést. És ugyanez ismétlődött országszerte. Belo Horizontéban a Banco de Desenvolvimento de Minas Gerais (Minas Gerais-i Fejlesztési Bank) háromszázötven személyes auditóriuma bizonyult elégtelennek a közel ezer ember számára, akik Paulo előadására voltak kíváncsiak, így az esemény szervezője, a fiatal Afonso Borges kénytelen volt az épület több pontján elhelyezett kivetítőkön is közvetíteni, hogy senkinek se kelljen arról a kiváltságról lemondania, hogy a mágus szavait hallhassa. Amikor végre a sajtó is észbe kapott, meglehetősen tanácstalannak bizonyult a tekintetben, hogy mivel is magyarázhatná ezt az elsöprő sikert. Hasonlóan bizonytalanok voltak a könyvek irodalmi értékének megítélésében is, és zömük inkább csak múló piaci jelenségnek tekintette az írót. Az újságírók nagy része szerint szerint Paulo Coelho, az író csupán divatcikk, mint a bambolé, a twist, ahogy az volt a zeneszerző Paulo Coelho is az Alternatív Társadalmával. Azóta, hogy két évvel korábban az O Globo kulturális mellékletének első oldalán a szerző a „Copacabana Castanedájá”-nak nevezte, a média gyakorlatilag elfeledkezett róla. Csak amikor az ő könyvei lettek a legkelendőbbek, és az O Estado de S. Paulo című újság hírül adta, hogy az Egy mágus naplója meg Az alkimista több mint félmillió példányban kelt el, eszméltek rá a kritikusok, hogy amit ők múló divatjelenségnek gondoltak, már két éve tartja magát. Az a korán megőszült, álmokról, angyalokról és szeretetről mesélő ember, úgy látszik, mégsem átutazó, hanem állandó vendég itt, és ez csak a sajtónak nem tűnt fel sokáig. Attól kezdve viszont már külön figyelmet szentelt neki. 1989 októberében az O Estado de S. Paulo kulturális mellékletében például egy egész oldalas, kétrészes riport jelent meg róla. Az első részben Thereza Jorge a szerző rocker korszakát mutatja be, és ezzel a mondattal zárja: „Coelhónak az igazi és meghatározó helye az

irodalomban van.” A dicsérő vélemény mellett azonban, ugyanannak az újságnak a lapjain, az is megmutatkozott, hogy művéről mennyire megoszlottak a vélemények. A magasztalástól csak pár centire egy mindössze húszsoros jegyzetben Hamilton dos Santos a következőképpen összegzi Coelho munkásságát: „a kereszténységtől a buddhizmusig különböző tanok nyúlós zagyvaléka”. Az író saját bevallása szerint ez volt „az első igazi tőrdöfés” a kritika részéről: − Megbénultam, amikor elolvastam. De tökéletesen. Mintha arra akart volna figyelmeztetni az illető, hogy mekkora ára van a hírnévnek. A köztiszteletnek örvendő kommunista történész, Caio Prado Junior fia, Caio Graco Prado az általa vezetett Leia Livros havonként közölt irodalmi mellékletében meghajlik a számok nagysága előtt. Az 1989-es évfolyam decemberi kiadásának címlapján Paulo szerepel karddal a kezében, borzas hajjal, ahogy zen-buddhista módjára a végtelent fürkészi. Ennek ellenére a Leia Livros sem bánt vele sokkal jobban, mint a sajtó többi része általában. A vezércikk tizenkét oldalából tizenegyet az író életrajzának és személyiségének bőséges leírása foglal el, műveiről viszont alig esik szó. Irodalmi méltatásnak voltaképpen csak az a fél oldalt betöltő írás volt mondható, amely a Sao Pauló-i Egyetem professzorának, Teixeira Coelhónak a tollából származott. A brazil középrétegek azonban − a Mágus és Az alkimista feltételezett olvasói − nemigen tudták megállapítani, hogy az akadémikus keresetten körmönfont mondatai végül is dicsérik-e vagy sértik Paulót: Már rég elmúltak azok az idők, mikor a látomás, a képzelet, mindaz, ami nem racionális (de azért megvan a maga racionalitása) szorosan hozzátartozott az élethez, és annak is a szellemi részéhez. Az ilyen álláspont kulturális paradigmát jelentett, a világ megismerésének és a világról való gondolkodásnak egyfajta módját. Ezt a felfogást a 18. századi racionalizmus elvetette. Ma pedig ez utóbbi tűnik (néha, átmenetileg) meghaladottnak A Paulo Coelho-jelenség az efféle felfogásmód dekadenciájának a szimbóluma, és a racionalitás gyanakvását oly módon alkalmazza, ahogyan ezt a megelőző kétszáz évfolyamán is tették. (…) Készséggel elismerem azt, hogy Paulo Coelho sikerének titka a képzelet primátusának köszönhető, amely lassanként kezdi visszakövetelni a jogait a lehető legkülönbözőbb formákban (vallások, mágia, gyógyszerek, az „alternatív” szex és az megismerés költői formájában), mindabban a torz gondolkodásmódban, amelyet jó kartéziánus szokás szerint „irracionálisnak” nevezünk. (…) Paulo Coelho műfajában Lawrence Durrell az Alexandriai négyesével jobb író, Colin Wilson meg intellektuálisabb. De talán fölösleges is ez a fajta ítélkezés. Miközben a sajtó Paulo megértésén fáradozott, népszerűsége töretlenül nőtt. A meggondolatlan szószátyárság egyik ritka pillanatában − mert főleg pénzkérdésekben volt óvatos − az író elkottyantotta a Jornal da Taráénak, hogy a két könyv eddig nem kevesebb mint 250 ezer dollárral (410 ezer dollár, illetve 720 ezer reál 2008-as árfolyamon) növelte a bankszámláját. De lehet, hogy még többel is. Ha a Rocco Kiadó és a Paulo által közölt adatokat valósnak fogadjuk el, akkor a legborúlátóbb számítások szerint is az 500 ezer, addig eladott példány után járó elszámolásból csak a szerzői honorárium 350 ezer dollárra rúgott. A két bestsellerrel, új kiadóval, dollárszázezrekre rúgó bankszámlával, ingatlanjaival és a kezdődő világkarrier jeleivel büszkélkedő Paulót ismét Jean zökkentette ki, amikor felszólította, hogy a RAM rendje által megszabott négy szent útból ideje teljesítenie a következőt. A Santiagói Út után a második penitánciáját is lerótta (amely az ő esetében a Mojave-sivatagba vezetett), maradt tehát a harmadik, utolsó előtti próba, a Római Út. A negyedik végül a Halál Útja lesz majd. A Római Út tulajdonképpen csak metafora volt, és azzal a nagy előnnyel járt, hogy ezen a címen a bolygó bármely pontját meglátogathatta, ráadásul mehetett kocsival is. Paulo választása Languedocra, a Pireneusok lábánál elterülő dél-francia tartományra esett, ahol a 12. és a 13. században a katharok − vagy albigensek − szektája virult mindaddig, amíg az inkvizíció kíméletlenül el nem taposta. Jean külön felhívta Paulo figyelmét a Római Út egyik különlegességére, hogy a zarándoknak mindig az álmait kell követnie. Paulo meglehetősen furcsának találta ezt a feltételt, és további felvilágosítást kért, de a választól nem lett sokkal okosabb: − Ha éjszaka buszmegállóval álmodsz, akkor másnap menj a legközelebbi buszmegállóba. Ha híddal álmodsz, akkor az utad következő állomása egy híd legyen. Paulo több mint két hónapig bolyongott e csodálatos vidék hegyei, völgyei és folyói között.

Augusztus 25-én a katolikusok egyik szent városában, Lourdes-ban kijelentkezett az Hotel d,Anversből, és Foix, Roquefixade, Montségur, Peyrepertuse, Bugarach és számos apró, pár házból álló település érintésével folytatta útját. Minthogy Jean erről külön nem rendelkezett, az út egy szakaszát Monica társaságában tette meg, aki, hogy Paulót elkísérje, egy hétre félretolta barcelonai kötelezettségeit. 1989. augusztus 21-én, amikor Perpignanba értek, Paulo, honvágyát enyhítendő, egy nyilvános telefonról fölhívta Christ Brazíliában. A vonal másik végéről a felesége ekkor tudatta vele, hogy régi szerzőtársa, Raul Seixas az idült alkoholizmusa miatt kialakult krónikus hasnyálmirigygyulladásban meghalt Sao Paulóban. Az író visszament a kocsihoz, és Monicával is közölte a hírt: − Raul meghalt. − Raul? Milyen Raul? − Hogyhogy „milyen Raul”? Raul Seixas! Érethető volt, hogy a lány nem tudta, kiről van szó. Végül is az Alternatív Társadalom fénykorának idején még csak ötéves volt. Paulót megrendítő csapásként érte a veszteség. Hosszú évekig nem is látták egymást, amikor négy hónappal azelőtt találkozott Raullal, aki a Rio de Janeiró-i Canecaóban lépett fel. Az egyik utolsó szereplése volt. Paulo nem azért ment el, hogy kibéküljenek, hiszen sosem vesztek össze, hanem a fiatal rocker, Marcelo Nova unszolására, aki szerette volna, ha közelednek egymáshoz. Az előadás közepén Paulót felszólították a színpadra, és az együttes az „Éljen! Éljen! Éljen az Alternatív Társadalom!” refrént kezdte játszani. Toninho Buddha, az ex-rabszolga szerint − aki akkor már nyíltan Paulo ellenségének vallotta magát − az író zsebre dugott kézzel énekelt, „fügét mutatott ugyanis, azért mert kénytelen volt, hogy nyilvánosság előtt énekelje Crowley bácsikája mantráját”. Az előadásról készült filmfelvételek, amelyeket egy rajongó amatőr készített és évekkel később föltett az internetre is, egy reszkető Raul Seixast mutatnak, püffedt arccal, egyszóval olyasvalakit, akit már teljesen szétrombolt az alkohol. Paulo és Raul utolsó közös munkája a Mata Virgem című lemez, a nagyon távoli 1978-as évben készült. 1982-ben, a Sao Pauló-i Eldorádó új albummal próbálta újjáéleszteni a páros együttműködését, de úgy tűnt, hogy az egykori szerzőtársak között − egy riói újság szerint − „jegessé vált a viszony”: Paulo Rio de Janeiróban lakott, Seixas Sao Paulóban, és mindketten elzárkóztak attól, hogy a másik városba utazzanak dolgozni. Robert Menescal javaslatára, akit felvételvezetőnek hívtak meg, salamoni döntés született: a felek találkozzanak a két főváros között félúton, az itatiaiai nemzeti parkban. Vasárnap meg is érkeztek, és az Hotel Simonban szálltak meg. Paulo másnap korán kelt, és mielőtt lement volna reggelizni, egy cetlit hagyott Raul szobájának ajtaján. „Kész vagyok a munka megkezdésére.” A bahiai azonban nem jelent meg. Kedden ugyanez történt. Szerdán a szálloda tulajdonosa kereste meg Paulót, mert aggódott, hogy Raul már három napja bezárkózott a szobájába, és iszik megállás nélkül, de enni nem eszik, még a telefonon rendelt szendvicsekhez sem nyúlt. Ezzel végleg elhalt a reménye annak, hogy ismét összeálljon a páros, amely megújította a brazil rockzenét. Hat nap múlva a Római Úton, még mindig „meghitt ellensége” halálhírének a hatása alatt, Paulónak megint érzékeken túli élményben volt része. Kocsijával éppen egy városka felé tartott, hogy részt vegyen egy „tűzszertartáson”, amikor máglyafénynél imádkozik a többiekkel. Útközben, állítja, váratlanul nem kisebb személy − vagy nem kisebb dolog −, mint őrangyalának a jelenlétét érezte. Nem tapintható vagy hallható módon, és nem is ektoplazmaként észlelte, hanem mint annak jelenvalóságát, akivel vagy amivel szellemi úton képes érintkezni. Emlékei szerint ő, mármint a lény volt a kezdeményező fél, és a következő, szavak nélkül folytatott párbeszéd zajlott le köztük: − Mit akarsz? Az író oldalra sem tekintett, csak vezetett tovább. − Azt akarom, hogy olvassák a könyveimet. − Ezért még sok bántásban lesz részed. − De hát miért? Csak azért, mert azt szeretném, hogy olvassák a könyveimet? − A könyveid híressé tesznek, te pedig fontos személyiség leszel. El kell döntened, hogy valóban ezt akarod-e. Mielőtt a jelenés szertefoszlott volna a légben, még annyit mondott: − Egy nap gondolkodási időt kapsz. Ma éjszaka megjelenik álmodban egy bizonyos hely. Ott találkozunk holnap, ugyanebben az órában. Pau városának kicsiny szállodájában egy apró villamosról álmodott, ami az utasokat egy magas hegy tetejére szállítja. Mikor másnap fölkelt, a portástól megtudta, hogy a város egyik nevezetessége

éppen a drótkötélpálya, a Funiculaire de Pau, és a szállodától néhány méterre, a vasútállomás mellől indul. A magaslat, ahová a zöld színű kocsik minden 10 percben 30 utast szállítottak, nem volt olyan szédítő, mint az álombeli, de kétség sem fért hozzá, hogy jó nyomon van. Sötétedéskor, körülbelül 24 órával az angyal előző napi megjelenése után, Paulo rövid sorban állás végén felszállt rá, és rövidesen egy szökőkutakkal szegélyezett teraszon találta magát. Ez volt a Fontaine de Vigny, ahonnan jól láthatta, hogy a sötétség beálltával sorban kigyúlnak a városka fényei. Az író nemcsak az esemény dátumára emlékszik pontosan − „1989. szeptember 27., Szent Kozma és Damján napja” −, de arra is, hogy mit kért a jelenéstől: − Azt akarom, hogy olvassák a könyveimet. De azt is szeretném, ha kérésemet három év múlva megismételhetném. Adj nekem három évet, és 1992. szeptember 27-én visszajövök ide, és megmondom, hogy van-e erőm a folytatáshoz, vagy nincs. Amikor a zarándoklat végeérhetetlennek tűnő hetven napjának a végéhez közeledett, nem sokkal a „tűzszertartás” után valamelyik este egy fiatal lány felbukkanása zökkentette ki. A lányt Brida O’Fernnek hívták, ír volt, harmincéves, a RAM nagymestere, aki szintén a maga Római Útját teljesítette. Brida társasága nemcsak a vesződséges utazás fáradtságát enyhítette. Paulo eredetileg azt tervezte, hogy következő könyvét a Római Útról írja, de annyira elbűvölték az ír lány meséi, hogy végül úgy döntött: az ő történeteire építi az új kötetét, és az ő neve lesz a cím is: Brida. A Római Útról szóló beszámolóját majd megírja később. Miután teljesítette a Jean által rárótt kötelezettséget, neki is látott az új könyvnek. A módszer ugyanaz volt, mint szinte minden későbbi könyvénél: egy ideig magában dédelgette a témát, és amikor történetté érett benne, két hét alatt papírra vetette. A regény a fiatal Brida O’Fern történetét és viszontagságait meséli el, aki 21 éves korában úgy dönt, hogy belép a mágia világába. Az új világ felfedezése akkor kezdődik számára, amikor Dublintől 150 kilométerre egy erdőben megismerkedik egy mágussal. Az első lépéseket Wicca, a boszorkány irányítása alatt teszi meg, és miután részt vesz minden szertartáson, a RAM mesterévé avatják. A szerző rögtön az első oldalakon figyelmezteti az olvasóit: Az Egy mágus naplójában a RAM két gyakorlatát felcseréltem két, még a színházban tanult megértési gyakorlattal. Hiába volt ugyanaz az eredménye mindkettőnek, a Mesterem keményen megrótt ezért. „Nem fontos, hogy vannak gyorsabb és egyszerűbb módszerek is, a Hagyományt sohasem változtathatod meg” − mondta. Ezért a Bridában leírt néhány szertartás ugyanolyan, mint amilyeneket a Hold Hagyományának jegyében évszázadokon át gyakoroltak. Annak a Hagyománynak a jegyében, amelynek gyakorlása tapasztalatot és jártasságot igényel. Irányítás nélkül nemcsak veszélyes, de felesleges is, nem is tanácsolom senkinek, mert komolyan veszélyeztetheti a Szellemi Keresést. Amikor a Mágus és Az alkimista sikerén fellelkesült Rocco megtudta, hogy Paulo elkészült új könyvével, hatvanezer dollárt kínált neki (körülbelül százezer dollár, vagy 185 ezer reál 2008-as áron) a Bridáért. Ebben az esetben nem a felkínált összeg nagysága különleges, amely bár magas volt a többi brazil könyvkiadó gyakorlatához képest, a Rocco Kiadónál mégsem számított rekordösszegnek − pár hónappal azelőtt az amerikai Tom Wolftól 180 ezer dollárért vette meg a Hiúságok máglyáját −, hanem inkább Paulo javaslata hatott szokatlannak. Azt akarta, hogy a pénzt osszák három egyenlő részre − egyébként az összes későbbi könyvénél is ugyanezt a módszert alkalmazza majd −, húszezer dollárt költsön a könyvkiadó reklámra, másik húsz az ő brazíliai reklámútjainak a költségét fedezné, és csak a maradék húszezret tekintené a szerzői jogok előlegének. A Rocco páncélszekrényeiből kikerült negyvenezer dollárt tehát a reklámköltségek feneketlen kútja nyelte el. A Rocco a könyvbemutató előestéjéig mélységes titokban készült a könyv kiadására. A Brida első kiadása 1990. augusztus első hetében jelent meg százezer példányban. Ezt a számot a brazil szerzők közül csak Jorge Amado 1977-ben kiadott Tieta című regénye múlta felül 120 ezres példánnyal. Ha az őrangyal, akivel Paulo a pau-i sífelvonón találkozott, csak túlburjánzott képzeletének gyümölcse volt is, annyi biztos, hogy fején találta a szöget, amikor azt jósolta, hogy a kritika ízekre fogja szedni. A Mágus és Az alkimista negédes fogadtatásával ellentétben a Brida esetében a média vért akart látni − és legalább annyi mennyiségben, amennyi elmossa az előző két könyvnek az olvasók körében elért sikerét. Rio és Sao Paulo vezető sajtóorgánumai, kegyetlenül és gyakran a becsületsértés

határát súrolva, mintha csak arra készültek volna, hogy porrá zúzzák az írót: A szerző pocsékul ír. Nem ismeri a kettőshangzók helyesírását, rosszul használja a névmásokat, összevissza cserélgeti az elöljárókat, és még egy olyan egyszerű dologgal sincs tisztában, hogy mi a különbség a „beszél” és „mond” ige között (Luiz Garda, O Globo). Esztétikai szempontból a Brida egy csődtömeg. Richard Bach kimerítő modelljének utánzata, némi Carlos Castanedával fűszerezve. Paulo Coelho könyve nem más, mint sztereotípiák sora (Juremir Machado da Silva, O Estado de S. Paulo). Az alkimista egy olyan könyv, amelyet az ember rögtön eldob, mihelyt a kezébe vette, és soha többé nem kíván hozzányúlni (Raul Giudicelli, Jornal do Commercio). Mindenfelől záporoztak a kövek, s nemcsak a napi- és hetilapok hasábjairól. Pár nappal a Brida megjelenése után a szerzőt meghívták az SBT televízió Jo Soares Onze e Meia című beszélgetős műsorába. A riporter annak ellenére, hogy barátok voltak, sőt még a Tangarela, a Tanga de Cristal pornóburleszk-ben is együtt léptek föl, a Paulo Coelho-ellenesség szellemében nyitotta meg a műsort, amikor egy listáról tucatnyi, Az alkimistában fölfedezett hibát olvasott fel. A riport vad vitába torkollott. Két nap múlva a riói O Dia Artur da Tavola cikkét hozta le, aki szintén Paulo ex-kollégája volt a Philips munkacsoportjában, és ő írta az Arquivos do Inferno (Pokoli archívum) előszavát is. A cikk címe a következő volt: „És a hitelességgel mi van, Jo?” „Ez a lista meghódítja a világot. Még ha eleinte nem szavazta is meg nekünk a kellő bizalmat, Jo Soares mégiscsak belement a dolgoba, és tegnapelőtt azzal a faxszal a kezében lépett a stúdióba, amelyet az SBT stábjának kérésére küldtünk neki Az alkimistában talált 86 hibával, és meginterjúvolta Paulo Coelhót, miután elsorolta neki a Rocco Kiadó által a kötetben hagyott melléfogásokat. A mágus azonban talált mentséget a Rocco Kiadó hanyagságára, mondván, hogy a hibák szándékosan kerültek a könyvbe. „Ha nem lennének ott, akkor sürgősen bele kellene írni őket a következő kiadásokba − mondta Paulo Coelho. Jo ezek után az „haver” {birtokol} ige többes számáról érdeklődött, amely tizenhatszor szerepel hibásan a kezében tartott lista szerint. Mire a szerző: „én mindig a beszélt nyelvnek megfelelően használom az igeformákat”. De hol beszélik ezt a nyelvet? Mucsán? Paulo már csak abban reménykedhetett, hogy a média képviselői között is akad olyan, aki előítéletek nélkül olvassa a könyveit, ahogyan azt olvasók ezrei tették, akik szerte az országban elözönlötték a könyvesboltokat, hogy hozzájussanak valamelyik bestselleréhez. Ki tudja, lehet, hogy éppen a legolvasottabb és legbefolyásosabb brazil hetilap, a Veja lesz az, amely úgy döntött, hogy a következő számát neki szenteli? A folyóirat már ezelőtt hosszú interjút készített vele, számos pózban lefotózták, és az író mohó nyugtalansággal várta a vasárnap reggel a standokon megjelenő lapot. Az első meglepetés akkor érte, mikor a címlapon a saját fotója helyett egy hatalmas kristálygömböt látott, és azt a címet, hogy „A miszticizmus hullámverései”. Gyorsan átlapozta az újságot, amíg a vele készült, „Mágus a magasságokban” címmel megjelent riporthoz nem ért. A cikket saját, pásztorbotra támaszkodó, fekete köpenyes, teniszcipős fotója kísérte. Azonnal olvasni kezdte, de a tizedik sorig sem jutott el, amikor már tudta, hogy az újságíró (a cikk alá sem volt írva) nehéztüzérséggel vette őt tűz alá: mindhárom könyvét, a Bridát, a Mágust és Az alkimistát „balgán előadott, zavaros miszticizmusba mártott metafizikus történetekének minősítette. A következő hat oldalon sem csillapodott az össztűz, és ritka volt az olyan bekezdés, amelyből nem sütött a bírálat, az irónia vagy a ledorongolás vágya: (…) ostoba babonák… (…) senki sem tudja, hol végződik az igaz meggyőződés, és hol kezdődik a hamis… (…) még egy szörfös a miszticizmus jól jövedelmező hullámhegyein… (…)20 000 dollár előleget vágott zsebre a Bridáért, és máris arra gondol, hogy mennyit keres majd az előadásaival… (…) kétségtelenül ez a legrosszabb könyve…

(…) gyengécske mese… Még a hitét sem kímélték. Amikor a vallási rendre utal, amelynek maga is tagja, a Veja kijelenti, hogy a Regnum Agnus Mundi nem más, mint „néhány, találomra egymás mellé tett latin szó, amelyek megközelítőleg A Világ Bárányának Királyságát jelentik”. Csupán egyetlen mondatát idézik teljes egészében mindabból, amit Paulo az órák hosszat tartó interjú során mondott. Azt kérdezték ugyanis, hogy minek tulajdonítja hatalmas sikerét, mire ő így válaszolt: − Isteni adománynak. A Veja cikkére Paulo egy szűkszavú levélben reagált: „Az Önök által közölt, »Mágus a magasságokban« című interjúval kapcsolatban csak egyetlen megjegyzésem van. Nem kérek pénzt a nyilvános előadásaimért. Ami a többit illeti, azon nem lepődök meg: mi mind szamarak vagyunk, Önök pedig roppant intelligensek.” Luiz Garciának, az O Globo munkatársának azonban hosszú cikket küldött, amit az újság féloldalnyi terjedelemben közölt, „Én vagyok az irodalom repülő csészealja” címmel. Paulo ebben tiltakozik a média őt ért támadásai ellen: (…) Jelenleg én vagyok az irodalom repülő csészealja − akár tetszik a formám, a színeim, a legénységem, akár nem. Úgyhogy nyugodtan szemlélhetnének érdeklődéssel is, nem csak agresszivitással. A közönség három éve vásárolja a könyveimet egyre nagyobb mennyiségben, és ha akarnám sem téveszthetnék meg egyszerre ennyi embert, ennyiféle korcsoportból, társadalmi rétegből származó olvasót. Csak annyit tettem, hogy megpróbáltam bemutatni a saját igazságomat és azokat a dolgokat, amelyekben őszintén hiszek − bár a kritika még ezeket sem kímélte. A kritikus szerző viszontválasza ugyanazon az oldalon jelent meg, és nem kevésbé maró gúnnyal fejezi be írását, mint az előzőt: (…) Megállapítottam, hogy továbbra sem szakított zavaros stílusával, amikor ,,a harcra harccal felel”, és csak azt tudom tanácsolni neki, hogy verje ki a fejéből a tételt, miszerint az egyszerű írás azonos volna a rossz írással. Nem áll jól neki. A számok azonban továbbra is Nelson Rodrigues jelszavát igazolták, aki szerint az írók szerencséjére a kritika egyetlen bacilussal sem képes megfertőzni a könyvesboltokat. Mert mialatt az újságírók nagyítóval a kezükben a helytelenül használt igeidőket, a hibás nyelvtani egyeztetéseket és a rossz helyre került vesszőket keresték, az olvasók vették a könyvet. Egy héttel piacra dobása után a Brida az egész országban az eladási listák első helyén állt, és ezzel a szerző ismét rekordot döntött; egyszerre három könyve állt a brazíliai bestsellerlisták élén. A Paulo Coelho-jelenség ezután arra kényszerítette a közéleti szereplőket, az értelmiséget és a művészeket, hogy ők is véleményt formáljanak róla, amit zömmel a velük készült interjúkban tettek meg. Furcsa módon, a kritika egyhangú elutasításával szemben, ebben a közegben már megoszlottak a nézetek a nemzeti irodalom új csodájáról: Ő egy zseni. Arra tanít, hogy a megvilágosodás egyáltalán nem a bonyolult dolgokban rejlik. (Regina Casé, színésznő) Ki? Paulo Coelho? Nem, semmit sem olvastam tőle. De nem az érdeklődés hiánya miatt, egyáltalán nem. Csak azért, mert én már nagyon régen eltávolodtam a valóságtól. (Olgária Matos filozófus, a Sao Pauló-i Egyetem professzora) Az alkimista mindannyiunk története. Ez a könyv reveláció volt nekem, és ajánlottam a családomnak is. (Eduardo Suplicy, közgazdász, politikus) Olvastam, és megvilágosodtam. Az elbeszélés az intuíción alapul, és oly természetességgel folyik, mint a patak. (Nelson Motta, zeneszerző) A két könyv megvilágosodást hozott. Számos, nehezen magyarázható dolgot értettem meg általuk. (Técio Lins e Silva, ügyvéd, politikus) Már olvastam az Egy mágus naplóját, de jobban szeretem a Raul Seixasnak írt dalszövegeit. (Caca Rosset, színházigazgató)

Minden könyve megvilágosító jellegű. A titokkal beszélget. (Caca Diegues, filmrendező) A Brida a maró kritikák ellenére egy évvel a megjelenése után már túl volt az 58. kiadásán, és továbbra is az eladási listák élén szerepelt, méghozzá olyan példányszámmal, amely magasabb volt, mint a két előző könyvé összesen. Már az egymilliót ostromolta, amit addig csak nagyon kevés brazil szerző művének sikerült elérnie. Paulót a siker arra sarkallta, hogy 1991-ben a nem fikciós irodalom piacán robbantson bombát: elhatározta, hogy önéletrajzot ír, amiben részletesen elmeséli a fekete mágia és a sátánizmus világában Raul Seixasszal közösen megélt kalandjait − és természetesen leírja a „fekete éjszakát” is, amikor állítólag találkozott a Sátánnal. Ezúttal azonban nem úgy járt el, mint a korábbi könyvei írásakor, amikor csak a már kész kéziratot adta oda Chrisnek elolvasásra, hanem fejezetenként mutatta meg neki. Míg Paulo napjait a Toshiba 1100 márkájú laptopja fölött görnyedve töltötte, Chris a kéziratot olvasta odaadó figyelemmel. A férj már csaknem a 600. oldalnál járt, amikor Chris heves tiltakozásban tört ki: − Paulo, hagy abba ezt a könyvet. − Tessék? − Imádom a könyvet. A baj az, hogy az egész a Gonoszról szól. Tudom, hogy a Gonosz csábító hatású, de ezt akkor sem írhatod tovább. Paulo még megpróbálkozott vele − „előbb érvekkel, azután válogatás nélküli gorombaságokkal” −, hogy leszerelje Chris eszelős tiltakozását. − Chris, te meg vagy őrülve! Legalább akkor mondtad volna, amikor a tizedik oldalon tartottam! Nem a hatszázadiknál! − Jó, akkor megmondom, hogy valójában mitől félek. Ránéztem a Nossa Senhora Aparecisa képére, és ő mondta nekem, hogy nem írhatod meg ezt a könyvet. A hosszas vitából, mint rendesen, most is Chris került ki győztesként. Amikor Paulo úgy ítélkezett, hogy az elátkozott mű kiadatlanul pusztuljon el, kinyomtatott belőle egy példányt, utána a számítógépből is kitörölte minden nyomát. Ezek után az elegáns portugál étterembe, a lebloni Antiquariusba hívta ebédre Roccót, és a tíz centi vastag kéziratköteget az asztalra tette: − Itt van az új könyvem kézirata. Nyisd ki bárhol. Rocco merő babonából sohasem olvasta Paulo könyveit kéziratban, de mert most egy szertartásféle dologról volt, követte a szerző utasítását. Kinyitotta a köteget, elolvasta a kezébe kerülő oldalt, és mikor a végére ért, Paulo azt mondta: − Rajtam és Christinán kívül te vagy az egyetlen, aki bármit olvasott vagy olvas ebből a könyvből, mert meg fogom semmisíteni. Csak azért nem kérem meg a pincért, hogy égesse el, mert nem szeretném, ha a benne fölhalmozódott negatív energia mind tűzzé változna. A számítógépemből már kitöröltem. Ebéd után Paulo a lebloni tengerparton kószálva kereste a könyv temetéséhez megfelelő helyet. Ekkor vette észre a szemeteskocsit, amely éppen a part menti házak kukáinak tartalmát darálta be. Odament, és a kéziratot a kocsi forgódobjába hajította, az pedig másodpercek alatt szétmorzsolta, ekképp pusztítva el a könyvet, amelyet soha senki nem olvas már.

26. A Monica jósolta láz átterjed az óceánon, és megtámadja a francia, az ausztrál és az észak-amerikai olvasókat

Lehet, hogy Paulo rengeteg metafizikai csalódástól kímélte meg magát, amikor a szemeteskocsival szétmorzsoltatta a rengeteg negatív energiát hordozó kéziratát. Azzal viszont, hogy kihajított egy már majdnem kész könyvet, neki is meg a kiadónak is újabb fejtörést okozott: mit adjanak ki 1991-ben, hogy ne törjön meg az előző három bestseller fenomenális sikeréből fakadó lendület? Amíg nem döntött, Paulo azt javasolta Roccónak, hogy fordíttassa portugálra és adja ki a protestáns misszionárius, Henry Drummond 1890-ben, még fiatalkorában Angliában elmondott prédikációját. Címe A legcsodálatosabb dolog a világon, és Szent Pálnak a korithosziakhoz írott levelén alapul; a szerző sorra veszi a türelem, a jóság, az alázatosság, a nagylelkűség, a kedvesség, az áldozatosság, a tolerancia, az ártatlanság, az őszinteség erényét, amelyek mind „az emberiség legnagyobb adományának, a szeretetnek a megnyilvánulásai”. Eleinte úgy tűnt, hogy az O Dom Supremo (A legnagyobb adomány) címre átkeresztelt brazil kiadás nem más, mint egy száz oldalnál kevesebb, érzékeny szívek megindítására írott prédikációs könyvecske. Annak ellenére, hogy a média a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta, ráadásul különösebb hírverés nélkül dobták piacra, pár hét múlva mégis a legkelendőbb könyvek között volt, a rendíthetetlen hármas, az Egy mágus naplója, Az alkimista és a Brida mellett. A siker azonban nem elégítette ki a szerzőt. Végül is nem az ő művéről volt szó, hanem a megtagadott sátánista korszakának megsemmisített emlékiratai helyett kiadott fordításról. Új regényének témáján gondolkodva Paulo egy már 1988 óta kész terv, a Chrisszel az Egyesült Államokban megélt kalandjuk megírása mellett döntött. Jean akkori parancsa világos volt: ő és a felesége negyvennapos elmélkedésnek vetik alá magukat a Mojave-sivatagban, az egyik legnagyobb amerikai nemzeti parkban. Körülbelül hatvanezer négyzetkilométernyi kiterjedésével − a terület alig kisebb, mint egész Litvánia területe − a sivatag kegyetlen éghajlatáról és egyedi földrajzi képződményeiről ismert, mint amilyen például a Halál völgye, amelynek folyói az év egyik felében teljesen kiszáradnak, csak sóval borított, üres folyóágyak maradnak a nyomukban. Ahhoz, hogy a Mester rendelkezését teljesítse − vagyis találkozzon őrangyalával −, az írónak egy vezető segítségéhez kellett folyamodnia, hogy eligazodjon abban a végtelen, Kaliforniára, Nevada, Utah és Arizona államok területére is kiterjedő homoktengerben. Ezúttal Jean jelöltje hús-vér ember volt, neve pedig egyetlen szó: Took. Paulo ekkor kénytelen volt elnapolni a problémák tisztázását Ernesto Mandarinóval, az Eco Kiadó tulajdonosával. 1988 szeptember 5-én szálltak le a kaliforniai Los Angeles repülőterén, onnan pedig bérelt autóval dél felé vették az irányt a sós vizű, ötvenszer húsz kilométer kiterjedésű Saltontenger felé. Néhány órás út után egy az amerikai filmekből is jól ismert, elhagyatottnak tűnő benzinkúthoz értek „Messze van még a sivatag? − kérdezte Paulo a kútkezelő lánytól. A válasz nemleges volt, körülbelül harminc kilométerre lehettek a sivatag szélén fekvő Borrego Springstől. A lány ellátta őket néhány fontos tanáccsal is: ne kapcsolják ki a légkondicionálót, ha az autót megállítják, mert túlmelegszik a motor, vigyenek magukkal a csomagtartóban még négy gallon vizet, és bármi történik is, ne távolodjanak el a kocsitól. Paulo meglepődött azon, hogy a sivatag ilyen közel van: − Az idő kellemes volt, a növények pedig zöldelltek. Nehezen hittem el, hogy tizenöt percen belül minden gyökeresen megváltozik, pedig ez történt: amint átkeltünk a hegyláncon, az út ereszkedni kezdett, és föltűnt előttünk a monumentálisan csendes Mojave-sivatag. A negyven nap alatt, amikor sátoroztak, vagy ha tehették, fogadókban szálltak meg, Paulo és Chris együtt éltek azokkal a történelmi nyomokkal, amelyek a sivatag legendájához tartoztak, mint az elhagyatott aranybányák, az első pioneerok poros szekérmaradványai, a kísértetfalvak, a világtól elvonult remeték és a naphosszat csendben meditáló hippikolóniák., akik naphosszat csendben meditáltak. Rajtuk kívül csak állatokkal találkoztak, a perzselő napsütés miatt éjszakai életet élő csörgőkígyókkal, nyulakkal és prérifarkasokkal. Az első két hetet teljes némaságban kellett eltölteniük, még csak üdvözölniük sem volt szabad egymást. Azt az időszakot végig Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak kellett szentelniük. A Vatikán 1548-ban szentesítette a Jézus Társaság alapítójának személyes tapasztalatain alalpuló, egyszerűen „EE” néven is ismert lelkigyakorlatot. A katolikus hit szerint nem egy prédikáció útján terjeszthető vagy intellektuális úton felfogható spiritualizmusról van szó ebben az esetben, hanem kizárólag személyes tapasztalat által megélhető lelki élményről. „Isten misztériuma a lelkigyakorlat során egyedi és személyes módon nyilvánul meg minden egyes embernek − magyarázzák a jezsuita kézikönyvek −, és ez a megnyilatkozás meg kell, hogy változtassa az életüket.” Loyolai Szent Ignác

fő célkitűzése az volt, hogy a lelkigyakorlat minden résztvevője szemlélő módon vegyen részt benne, „ami annyit jelent, hogy mindenben és mindenkiben Isten megnyilvánulását és a Szentháromság jelenlétét lássa, amint építi és alakítja a világot”. És ez, csakis ez volt, amit Paulo és Chris az első napokban tettek: imádkoztak, és mindenben Isten jelenlétét kutatták. Egyik éjszaka, talán egy héttel odaérkezésük után, egy dombon üldögéltek a milliónyi csillaggal borított ég alatt, és már egészen átadták magukat a meditációnak, amikor hirtelen robbanás zaja törte meg a békés csendet, azután még egy, majd pedig egy egész sorozat következett. A fülsiketítő hang az égből jött, ahol óriási tűzgolyók robbantak fel hatalmas robajjal, és azután ezer színes darabra hullva pillanatokra bevilágították a sivatagot. Jó néhány percbe telt, mesélte Paulo évekkel később, mire meggyőzték magukat, hogy nem Armageddon jött el: − Rémülten figyeltük a lassan aláereszkedő ragyogó fényeket, amelyek olyan erővel világítottak, mintha csak fényes nappal lett volna. Hirtelen, közvetlen közelről hallottuk a robajt: katonai repülőgépek voltak, amik átlépték a hangsebesség határát. Abban a földöntúli világításban gyújtóbombákat lőttek ki a horizont felé. Csak másnap tudtuk meg, hogy a sivatagot hadgyakorlatokra is használják. Félelmetes volt. A kéthetes lelkigyakorlat után, még mindig Jean utasításait követve, Paulóék végül is odaértek a Borrego Springs közelében felállított lakókocsihoz, Took állandó lakóhelyéhez. Meglepte őket, hogy a természetfeletti képességek birtokosa egy alig több mint húszéves fiú. A fiatal mágus vezetésével Paulo tucatnyi várost keresett fel Mexikó és az Egyesült Államok határán, amíg rá nem bukkant a környéken csak „Valkűrök”-nek nevezett csoportra. Az együttest nyolc csinos nő alkotta, akik fekete bőrruhában, motorbiciklivel jár-ták a Mojave-sivatag városkáit. Vezetőjük, a legidősebb nő a csoportban, egykor a Chase Manhattan Bank alkalmazottja volt. Éppúgy, mint Paulo és Took, Valhalla − a csoport vezetője − is a RAM rendjéhez tartozott. A nő volt az, aki az utazás harmincnyolcadik napján elvitte Paulót, Chris nélkül, valahová, ahol találkozott egy kék lepkével, és ahol egy hang is szólt hozzá. Rögtön ezután, bizonygatja az író, megpillantotta őrangyalát − legalábbis egy darabját, ugyanis a karja materializálódott előtte a napfényben ragyogva −, aki bibliai szavakat mondott, Paulo pedig remegő kézzel írta fel őket egy darab papírra. Érzelmeitől feldúlva alig várta, hogy az élményt Chrisnek is elmesélje, és közölje vele, hogy sokkal „egyszerűbb meglátni az angyalt, mint beszélgetni vele”. − Elég, ha az ember elhiszi, hogy léteznek angyalok, elég, ha szüksége van rá. És akkor megmutatkoznak, és ragyognak, mint a hajnal első fényei. Mielőtt az utazás véget ért, meg akarták ünnepelni az eseményt. Hármasban felkerekedtek, és elmentek a Gloriettte Canyonba. Sokáig gyalogoltak a barátságtalan, köves talajon, amikor Paulo megállt egy kis barlang előtt, és a magával hozott kis zsák cementből, homokból meg egy üveg vízből maltert kevert, amit gondosan elsimított az odú mélyén, de mielőtt megkötött volna, beleragasztotta a masszába Brazília fekete bőrű szent patrónájának, Nossa Senhora Aparecidának a képmását. A kép alá pedig a következő feliratot karcolta az anyagba: THIS IS THE VIRGIN OF APARECIDA FROM BRAZIL. ASK FOR A MIRACLE AND RETURN HERE. {Ez a brazíliai Nossa Senhora Aparecida do Brasil. Kérj csodát, és térj ide vissza. } Gyertyát gyújtott, és rövid ima után továbbindult. Brazíliában azután három évig töprengett a Mojave-sivatagban történteken. De csak 1991 végén, amikor úgy érezte, hogy a szemeteskocsival szétzúzatott kéziratát valamivel pótolnia kellene, döntötte el, hogy megírja az As Valkíriast (A valkűrök). Számítógépe szerint a könyv első szavait 1992. január hatodikán éjjel fél tizenkettőkor írta, egy hétfői napon. Tizenhét megszakítatlan munkával töltött nap után, mint ahogyan az már szokásává vált, gépelte le a könyv 239. oldalának utolsó mondatát: (…) És csak így érthetjük meg a csillagokat, az angyalokat és a csodákat. Április 21-én azonban, amikor a könyv már megszerkesztve és betördelve nyomdába készült, Paulo faxot küldött a Rocco Kiadóba azzal, hogy Jean bizonyos változtatásokat − nem kér, hanem − „parancsol” és „követel” a könyv szövegében:

Kedves Rocco! Fél órával ezelőtt telefonált J. (a Mester), hogy a könyvben töröljek (vagy változtassak meg) két oldalt. Ezek az oldalak a könyv közepén vannak, „A szertartás, amely lerombolja a szertartásokat” című fejezetben. Azt mondta, hogy ebben a jelenetben nem mesélhetem el úgy a dolgokat, ahogyan megtörténtek − megtehetem viszont, hogy szimbolikus nyelvezetet használok hozzá, vagy egyszerűen megszakítom a szertartás leírását, mielőtt a tiltott részhez érnék. A második lehetőség mellett döntöttem, de ehhez némi kiigazításra van szükségem a könyv szerkezetében. Még ezen a hétvégén megcsinálom a változtatásokat, de fontosnak éreztem, hogy máris értesítselek. Tehát szerdán a következőket várhatod tőlem: − a módosítást, amelyet a mesterem követelt, − egy új szerzői jegyzetet. Ha nem sikerül megírnom, akkor újabb faxot küldök, de a Mester rendelkezésének megfelelően azonnal kapcsolatba kellett, hogy lépjek veled, hát megtettem (bár jól tudom, hogy ma szabadságon vagy). Paulo Coelho Jeanon, a szerzőn és Paulo Roccón kívül soha senki nem tudta meg, hogy mit tartalmaztak a cenzúrázott részek. A húzások azonban láthatólag nem befolyásolták az As Valkírias népszerűségét az olvasók körében. 1992 augusztusában, kevesebb mint 24 órával a megjelenése után, az első kiadás 120 ezer példányának már a fele elfogyott − vagyis körülbelül hatvanezer példányt kapkodtak szét a könyvesboltokból a sajtóbemutató napján. Tizenöt nappal később Az alkimista elvesztette az eladási listákon 159 héten át megszakítatlanul tartott első helyét, hogy helyet adjon az As Valkíriasnak. A szerző egyik rekordot a másik után döntötte meg. Az As Valkíriasszal Coelho lett az első brazil szerző, akinek nem kevesebb mint öt könyve állt a bestsellerlisták élén. Az új könyvén kívül ott volt Az alkimista (159 hétig), a Brida (106 héten át), az Egy mágus naplója (68 hétig) és az O Dom Supremo (19 hét) − ezt csak a világ egyik legsikeresebb szerzője, az amerikai Sidney Sheldon múlta felül, akinek az USA-ban egyszerre hat könyve állt a sikerlisták élén (évekkel később azonban, 2003ban Paulo visszavette a stafétabotot az Álarc nélkül szerzőjétől amikor is hét könyvvel szerepelt a befolyásos moszkvai irodalmi hetilap, a Knyizsnoje Obozrenyije sikerlistáján − és hat hónappal később ez a siker megismétlődött a bukaresti kiadású Sunday Newspaper statisztikájában is). A sajtó figyelmét az új könyv eladási számai mellett azonban nem a tartalma keltette föl, hanem a szerző és a Rocco Kiadó között létrejött szerződés néhány részlete. Az egyik újság azt írta, hogy Paulo tizenöt százalékos jutalékot kap a könyv eladott példányai után (a világszerte megszokott 10 százalék helyett), egy másik kijelentette, hogy a szerző 400 ezer dolláros jutalomra jelentette be igényét, ha az eladott példányok száma eléri a hatszázezret. Egy harmadik a kiadó reklámköltségein elmélkedett, és arról is beszámolt, hogy az infláció miatt az író kéthetenkénti fizetést kötött ki magának. A Jornal do Brasil azt bizonygatta, hogy az As Valkírias sikere nyomán a piacot „el fogják önteni a műanyag vacakok »Hiszek az angyalokban« felirattal, plakátok jelennek majd meg, azt hirdetve, hogy »Az angyalok köztünk vannak», nem beszélve az íróról készült szakállas cserépszobrokról, valamint a Szent Mihály arkangyal képével díszített pólókról”. Egy Rio de Janeiro-i tárcaíró szerint az író feltehetőleg lemondott egy 45 ezer dolláros honoráriumról, mert nem akart szerepelni egy biztosítótársaság reklámjában, ahol ezért mindössze egyetlen mondatot kellett volna mondania: „Én hiszek a halál utáni életben, de ha Önnek kétségei vannak, kössön biztosítást.” Pedig újdonság csak annyi volt valójában, hogy ettől kezdve Paulo beleszólt a könyv eladási árába − amibe az írók általában nem szoktak beavatkozni. A szerző aggódott, hogy a kevésbé tehetősek nem tudják megvásárolni a könyveit, ezért szerződésben határozta meg könyvei legmagasabb eladási árát − ami az As Valkírias esetében tizenegy dollár volt (azaz tizenhat dollár vagy harminc reál 2008-as árfolyamon). Miután elült a kezdeti érdeklődés a számadatok és rekordok iránt, záporozni kezdtek a kritikák. És akik korábbi könyveivel is foglalkoztak, ugyanazt a hangot ütötték meg: „Az As Valkírias irodalmi középszerűsége végül is pozitív eredményt hozott. Lehetne a könyv mámorító is, de nincs se íze, se bűze. Viszont sokkal könnyebben olvasható” (Folha de S. Paulo). „Irodalmi szempontból, és ezen az írás művészetét értem, az As Valkírias bőséges adagokban ugyanazt hozza, mint Coelho összes eddig

megjelent könyve: vagyis a semmit” (Veja). „Paulo Coelho könyveiben és az As Valkíriasban nincs semmi kivételes, sem azok, sem ez nem tűnik ki virtuóz stílusával. A meseszerű történetet durván elnagyolt mondatokban adja elő, amik nem különböznek egy önképzőköri dolgozat fráziskészletétől.” (O Estado de S. Paulo). A kritika Paulóra zúdított össztüzében azonban az újságok nem túl feltűnően ugyan, de azt a hírt is kezdték terjeszteni, hogy Rio de Janeiro Oktatásügyi Hivatala tananyagként szeretné hasznosítani Coelho könyveit, hogy a diákokat olvasásra szoktassa. Ketten reagáltak az ötletre, mindkét írás a Jornal do Brasilban jelent meg, és mindkettő sokkal élesebb hangvételű volt, mint az irodalmi kritikák. Az elsőt Roberto Marinho de Azevedo írta „Szamárságok” címmel, és megrökönyödését fejezi ki a hír hallatán, majd azzal vádolja a hivatalt, hogy „pongyola portugálsággal írott, századkézből vett miszticizmussal akarják tömni az ártatlanok fejét”. Még maróbban hatott a cikk illusztrációja, amely egy szamárfüleket növesztett diákot ábrázolt, kezében az Egy mágus naplójával. De a dolog itt még nem ért véget: ugyanannak a Jornal do Brasil-nak a heti rovatában a konzervatív beállítottságú, köztiszteletnek örvendő bencés barát, Marcos Barbosa, egyébként költő, műfordító és a Brazil Irodalmi Akadémia tagja, Paulo sikerének hátterében a reformklérus nyomását vélte felismerni: Néhány középiskola felveszi a tananyagába Paulo Coelho könyveit, talán még pornográf írásait is, mert ezek érdekesebbek a diákok számára, mint Machado de Assis vagy Raul Pompeia művei. A „haladó” teológusok, akik eddig félresöpörték az angyalokat, figyelmen kívül hagyva VI. Pál pápának az Isten népének Krédóját, most kapkodhatják a fejüket az író mágus tromfjaitól, akinek feleségét Angyalok és Valkűrök látogatták meg… Paulo négy kiadott könyvvel a háta mögött és minden idők legnagyobb irodalmi sikerének csúcsán Brazíliában, egyik kezének ujjain is meg tudta volna számolni, hogy hány elismerő kritika jelent meg bármelyik művéről. A sajtó, mivel nem volt képes magyarázattal szolgálni arra a jelenségre, hogy hogyan lehet egy középszerűnek tartott szerző annyira sikeres, a véletlennek tulajdonította a dolgot. Néhányan egyedül a reklámnak tudták be a rekordokat − de ez a magyarázat is megválaszolatlanul hagyott egy kérdést: ha ez ilyen egyszerű, akkor a többi író és kiadó miért nem él ugyanezzel a recepttel? Amikor Monica Antunes az As Valkírias megjelenése előtt Brazíliában volt átutazóban, a Jornal do Brasil a következő elmaradhatatlan kérdéssel kereste meg: minek tulajdonítja ön Paulo Coelho sikerét? Elegáns blézerében, amely kissé túl szigorúan hatott kamaszos arcához képest, az ügynök egy profetikus mondattal vette elejét a további kérdéseknek: − Az, amit most látunk, még csak lappangó láz. A kitörő siker másik magyarázataként felhozott okot − az olvasáshoz nem szokott brazilok alacsony kulturális szintjét − Paulo Coelho színre lépése rombolta le a két legfontosabb kiadói piacon; az amerikain és a francián. Az első amerikai kiadás története 1990 végén kezdődött. Paulo Campinasban, Sao Paulótól mintegy száz kilométerre, a Hotel Holyday Innben lakott, és éppen az Universidade Estadual de Campinas (Unicamp) diákjaival folytatandó vitára készült a Bridáról, amikor megcsörrent a telefon. A vonal másik végén az ötvenes éveit taposó Alan Clarke, a Gentlemant Farmer nevű, ötszobás, mindössze bed and breakfastet kínáló kis szálloda tulajdonosa beszélt Massachusetts állam West Barnstable városkájából. Clarké folyékony portugálsággal elmondta, hogy üres óráiban fordításokkal foglalkozik, és hogy néhány évig Barzíliában élt, ahol a 80-as évek végéig a világ vezető tévétársaságánál, az International Telephoné & Telegraph, az ITT cég képviselőjeként dolgozott. Nagyon megtetszett neki az Egy mágus naplója, ezért ajánlkozott, hogy angolra fordítaná. Paulo jól tudta, hogy az amerikai piac ugródeszka lehet számára, ha a világ többi részét is meg akarja hódítani, de nem volt túl lelkes az ajánlattól: − Köszönöm az érdeklődését, de nekem kiadóra lenne szükségem az Egyesült Államokban, nem fordítóra. Clarke nem hagyta magát: − És ha sikerül kiadót szereznem? Paulo jól tudta, hogy ez a beszélgetés nem kötelezi semmire, így hát azt mondta, hogy rendben van. Alan Clarke pedig, aki addig műfordítással sohasem kísérletezett, lefordította az Egy mágus naplójának 240 oldalát, és az angol nyelvű kézirattal a kezében elindult kiadót keresni. Egy

végeérhetetlennek látszó, visszautasításokkal övezett kálvária után − huszonkétszer dobták vissza a kéziratot − talált érdeklődőre. De megérte az erőfeszítést, mert az érdeklődő nem más volt, mint az Egyesült Államok akkori legnagyobb kiadóvállalata, a HarperCollins, de a The Diary of a Magician címre keresztelt angol változatot (évekkel később a címet The Pilgrimage-re {A zarándoklat} változtatták) csak 1992-ben adta ki, amikor Brazíliában megjelent az As Valkírias. Teltek a napok, majd a hetek, és hamarosan kiderült, hogy a The Diary nem lesz bombasiker. „Mintha meg sem jelent volna − emlékszik vissza Paulo. − A média észre sem vette, és a kritika sem méltatta figyelemre.” A kudarc azonban nem hűtötte le a fordító-ügynök lelkesedését. Hónapokkal a könyv megjelenése után Clarke elvitte a Harpernek Az alkimista fordítását is − és a könyv azonnal meghódította a kiadásról döntő olvasószerkesztőket. A HarperCollins lelkesedésének mértéke jól lemérhető az első kiadás példányszámából: ötvenezer kemény fedeles kötet került a piacra, amennyivel még egyetlen brazil szerző sem büszkélkedhetett, még az irodalmilag felszentelt Jorge Amado sem. A Harpers szerkesztőinek szimata jónak bizonyult: a könyv heteken belül már a fontosabb újságok, a Los Angeles Time, a San Francisco Chronicle és a Chicago Tribune bestsellerlistáin szerepelt. A borsos ár ellenére a kemény borítós változat olyan sikeresnek bizonyult, hogy az olcsóbb, puha fedelű változatát a kiadó csak két év elteltével dobta piacra. Az The Alchemist robbanásszerű sikere olyan piacokat nyitott meg, például az óceániait, amelyekről Paulo nem is álmodott. Rögtön az amerikai kiadás után megjelent Az alkimista Ausztráliában is, a Sydney Morning Herald pedig az ,,év könyveként” ünnepelte. Az újság azt állította róla, hogy „egy elbűvölő, végtelen filozófiai szépséggel megírt regény”. Az ausztrál olvasók minden bizonnyal egyetértettek ezzel a megállapítással, mert hetekkel azután, hogy a könyv a boltokba került, már az említett lap, a mérvadó Herald toplistájának az élére ugrott. Paulo azonban még többet akart. Tudta, hogy valódi irodalmi elismerése nem New Yorktól vagy Sydneytől függ, hanem az Atlantióceán másik partjától. Mint tíz író közül kilenc, ő is arról álmodott, hogy egyszer majd Victor Hugo, Flaubert és Balzac szülőföldjén, Franciaországban adják ki − és olvassák műveit. 1993 elején egy rövidre szabott spanyolországi út alkalmával tapasztalta meglepetéssel az amerikai siker első visszhangját: maga Carmen Balcells szerette volna őt az ügyfelei között tudni. Európa legnagyobb megbecsülésnek örvendő irodalmi ügynökségének tulajdonosa, a katalán matriarcha ügyfelei közé olyan írók tartoztak, mint a perui Mario Vargas Llosa vagy a kolumbiai Gabriel García Marquez, az 1982-es év irodalmi Nobel-díjasa. A kísértés nagy volt, mert Carmen ügyfeleként csak azt az utat kellett volna követnie, amelyet a fontosabb dél-amerikai szerzők már megnyitottak. A Paulo meghívásával megbízott ügynökség igazgatója megígérte, hogy a szerződéskötést majd ünnepélyes keretek között jelentik be az év második felében rendezendő frankfurti könyvvásáron, és még valamit hozzátett: az irodalmi ügynökségek bevett gyakorlatával szemben − mint például Paulo ügynökeként Monica Antunes is, aki tizenöt százalékot kapott a szerzői jogdíjakból − a Carmen Balcells vezette cég csak tíz százalékot tartana meg magának Az ajánlat telibe talált. Paulo már komolyan aggódott a kettejük − ő és Monica − tökéletes járatlansága miatt a külföldi könyvkiadásban. Egyikük sem ismert sem könyvkiadókat, sem a témában otthonosan mozgó újságírókat, és az sem látszott valószínűnek, hogy ez a helyzet rövid időn belül megváltozik. Paulo attól tartott, hogy Monica egész fiatalságát maga alá temeti a könyvkiadás kalandja, amely immáron négy éve tartott, minden kézzelfogható eredmény nélkül. „Meg kellett neki mondanom, hogy abból nem fog megélni, ha kizárólag az én nemzetközi irodalmi ügynököm marad − emlékezett vissza az író évekkel később. − Mert ahhoz, hogy jól megéljen belőle, milliószámra kellene eladnia a könyveimet külföldön, és hát erről szó sincs.” A belső konfliktus legjobb megoldásának egy személyes megbeszélés ígérkezett. Paulo tehát kávézni hívta Monicát a Rubíba, és rögtön a tárgyra tért. Ezután a beszélgetés már nem volt békés párbeszédnek nevezhető, inkább kínos szócsatának: − Ugye, tudod, hogy kicsoda Carmen Balcells? − Tudom. − Nahát, tőle kaptam ezt a levelet, hogy az ügynöksége válllalná a képviseletemet a továbbiakban. Tudom jól, hogy rengeteget fektettél abba az emberbe, akiben hiszel, de legyünk realisták: ez így nem vezet sehova. Ehhez a dologhoz tapasztalatokra van szükség, és súlyos érdekek forognak kockán. Monica nem hitt a fülének, de Paulo még folytatta: − Lássuk be, hogy az együttműködésünk nem hozta meg a várt eredményt. Nincs ezzel

különösebb baj. Itt az én életemről van szó, és nem akarom, hogy erre áldozd a sajátodat is, amikor egy megvalósíthatadan álmot kergetsz. Monica a szokásosnál is sápadtabban ült ott, és csak hallgatta az író mondókáját: − A realitásoknál maradva, mit szólnál hozzá, ha beszüntetnénk az együttműködést? Ha én át akarok menni Carmen Balcellshez, akkor át is megyek. Kifizetem neked az eddigi többéves munkádat, de váltani fogok. Az utolsó szó azonban téged illet. Négy évet adtál nekem az életedből, ezért nem foglak csak úgy elküldeni. Csakhogy meg kell értened, hogy neked is, nekem is jobb, ha most befejezzük. Egyetértesz? − Nem. − Hogyhogy nem? Kifizetem az idődet és az összes fáradságodat, amit rám pazaroltál.. Tulajdonképpen még aláírt szerződésünk sincs. − Nem érdekel. Ha el akarsz küldeni, hát küldj el, de én nem fogom az elbocsátásomat kérni. − Nagyon jól tudod, hogy kicsoda Carmen Balcells. Azt akarod, hogy nemet mondjak neki? A frankfurti könyvvásáron fogja bejelenteni a szerződéskötésünket, és kiplakátolja az összes könyvemet, és azt akarod, hogy erre mondjak nemet? − Nem. Én csak azt mondom, hogy ha el akarsz bocsátani, akkor megteheted. Szabad vagy, és azt csinálsz, amit akarsz. Mellesleg nem te szervezted be Alan Clarket is az Egyesült Államokban? Azt hiszem pedig, hogy én sokkal jobban csinálnám, mint ő. Olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Paulo nem mert tovább kardoskodni az érvei mellett. Egy pillanat alatt szertefoszlottak a frankfurti plakátokról szőtt álmai, az, hogy ugyanabban a katalógusban fog szerepelni, mint García Marquez és Vargas Llosa. Végül azután Carmen Balcells Barcelona központjában, a Diagonal sugárúton található, egész emeletet elfoglaló irodáját, az elegáns tárgyalótemekkel és a több tucat alkalmazottal együtt felcserélte a Sant Jordi Asociadosra − ami nem állt többől, mint egy könyvespolcból és azon néhány dossziéból Monica apró lakásában. És így történt, hogy a lány elbarikádozta magát Rubí utcai otthonában, és a The Alchemistből olyasvalamit varázsolt, hogy a kiadók, amelyek más körülmények között ügyet sem vetnek egy kezdő szavára, ajkukon a „szezám, tárulj!” esdeklésel járultak a színe elé. Szeptemberben összeszedte a bátorságát, és felkészült az első nagy kihívásra: a frankfurti könyvvásáron, a könyvkiadók és az irodalmi ügynökök nagy, éves seregszemléjén próbálta meg eladni Paulo Coelhót. Huszonöt évesen, a könyvkiadás terén minden tapasztalat nélkül félt egyedül nekivágni a vállalkozásnak, ezért névrokonát és barátnőjét, a költő Marly de Oliveira lányát, Monica Moreirát hívta, hogy kísérje el. Az első meglepetés rögtön Frankfurtba érkezése után érte; kiderült ugyanis, hogy egyetlen szállodában sincs már üres szoba. És mert előre nem foglaltak szállást, végül egy közeli kisváros ifjúsági szállójában kötöttek ki. A vásár négy napja alatt Monica hangyaszorgalommal dolgozott. A Balcells poszterei és feliratos zászlói helyett egyetlen fegyvere egy szerény kit volt − vagyis a szerző rövid életrajza, valamint műveinek brazíliai és külföldi fogadtatásáról készített beszámoló. És ezzel az anyaggal a kezében a világ összes, ott megjelent kiadójának a standját egyenként végigjárta, és annyi tárgyalásra ment el, amennyire az erejéből futotta. Fáradozása fejedelmi eredménnyel járt: Monica az évvégére Paulo Coelho műveinek jogát nem kevesebb mint tizenhat idegen nyelvű kiadáshoz adta el. Az első üzletét Frankfurtban a norvég ExLibris kiadóval kötötte, és ez a későbbiekben alapvetően megváltoztatta az életét is; pár évvel később, 1997-ben férjhez ment a kiadó tulajdonosához, Oyvind Hagenhez. Néhány hónapon belül szerződéseket kötött az Egy mágus naplójára, illetve Az alkimistára, vagy éppen mindkettőre, és nemcsak norvég nyelvterületre adta el őket, hanem más és más kontinensek különböző országainak is: Ausztráliának, Japánnak, Portugáliának, Mexikónak, Romániának, Argentínának, Dél-Koreának és Hollandiának. 1993-ban Paulo már a brazil Guinness-rekordok könyvében is szerepelt, mert Az alkimista megszakítatlanul 208 héten keresztül állt a Veja nyilvántartásában a legkelendőbb könyvek listáján. A hőn áhított Franciaországból azonban semmiféle hír nem érkezett. Monica számtalan francia kiadónak küldte el Az alkimista amerikai kiadását, de egyikük sem mutatott érdeklődést az ismeretlen brazil szerző műve iránt. Az egyik kikosarazó Robert Laffont második világháború idején alapított, tekintélyes kiadója volt. Közömbösségét jól mutatja, hogy Az alkimista szakmai véleményezését a kiadó egyetlen portugálul beszélő titkárnőjére bízták, aki a maga részéről a könyv elutasítását javasolta. A sors azonban úgy intézte, hogy Paulo Coelho irodalmi jövőjét Franciaországban mégiscsak a Laffont család kezébe helyezze. 1993 elején Robert lánya, Anne otthagyta az apai vállalatnál betöltött

tanácsadói állását, és saját kiadót alapított, Éditions Anne Carriére néven. Nem puszta passzióról volt szó, hogy valahogy elüsse fölös idejét, hanem komoly vállalkozásról, amelybe ő és a férje, Alain, minden pénzüket beleölték, sőt még bankokhoz és barátokhoz is fordultak kölcsönért. A kiadó még csak alig három hónapja működött, amikor Anne unokatestvére és legjobb barátnője, Brigitte Gregony (egyike azoknak, akik pénzt fektettek a kiadóba) telefonált Barcelonából, ahol éppen a szabadságát töltötte. Elmondta, hogy olvasta „egy ismeretlen brazil szerző elbűvölő, El Alquimista című művének spanyol fordítását”. Anne egy szót sem értett sem spanyolul, sem portugálul, így kénytelen volt az unokanővére véleményére hagyatkozni (meg Stephen fiáéra is, aki szintén tudott egy keveset spanyolul, és beleolvasott a könyvbe). Anne megkérte barátnőjét, hogy nézzen utána: Franciaországban melyik kiadónál vannak Coelho szerzői jogai. Brigitte így jutott el végül Monicához, aki elmondta neki, hogy Az alkimista májusban jelenik meg az Egyesült Államokban, és megígérte, hogy utána rögtön elküld egy példányt a francia kiadónak. Anne elolvasta a könyv amerikai fordítását, és ezután úgy döntött, hogy minden energiáját a francia kiadásba fekteti. Augusztusra elkészült a mindössze ötezer dollár előleget kínáló szerződéstervezet − 7 ezer dollár 2008-as árfolyamon vagy 12 ezer reál −, és Anne a nem túl nagy összeget azzal kompenzálta, hogy a szakmában a legelismertebb embert, Jorge Amado francia fordítóját, Jean Orecchioni nyelvészprofesszort bízta meg Az alkimista fordításával. Brigitte, a francia kiadás fő kezdeményezője azonban nem érhette meg a könyv sikerét. Az év júliusában, még mielőtt a könyv elkészült volna, meghalt agydaganatban. Évekkel később Anne Carriére neki dedikálta visszaemlékezéseit tartalmazó könyvét az Une chance infinie − Vhistoire d’une amitié (Befejezetlen sors − Egy barátság története) címmel (amelyet az Éditions la Table Ronde adott ki Franciaországban, Brazíliában viszont még kiadatlan). Anne Carriére ebben a könyvében meséli el kapcsolatát Paulo Coelhóval, és részletesen beszámol a dél-amerikai író nevéhez fűződő legnagyobb francia könyvkiadási boom kulisszatitkairól. A könyvkiadás a világon mindenütt lassú folyamat, így a L’Alchemiste is csak 1994 márciusában jelent meg, amikor Paulo Brazíliában már ötödik könyve kiadására készült. A címe: A Piedra folyó partján ültem és sírtam vagy csak egyszerűen a Piedra folyó, ahogy az olvasók emlegették. Franciaországban Anne Carriére-nek kettős nehézséggel kellett megküzdenie: hogyan dobja piacra egy ismeretlen kis kiadó egy addig szintén ismereden szerző művét? Hogyan érheti el, hogy a könyvkereskedők legalább egy perc figyelmet szenteljenek neki a könyvesboltokat folyamatosan elárasztó könyvek között? Erre gondolt, amikor a L’Alchemiste-ből a tényleges megjelenés előtt egy hónappal ötszáz, számozott példányt nyomtatott ki és küldött szét a könyvesboltokba. A könyv hátsó borítójára a következő szöveget nyomtatta: Paulo Coelho Dél-Amerika szerte híres szerző. Az alkimista egy fiatal pásztor története, aki álmát követve, a piramisok tövében elásott kincs felkutatásáért elhagyja szülőföldjét. A sivatagban megérti a jelek üzenetét, felfedezi az élet értelmét, és ami a legfontosabb, megtanulja, hogy a szívére hallgasson. Végül beteljesíti sorsát. A könyv gerincére a HarperCollins amerikai kiadásának mondata került: Az alkimista egy mágikus könyv. Ha valaki ezt a könyvet olvassa, úgy érezheti magát, mint aki hajnalban kel, hogy lássa a napfelkeltét, miközben a világon még mindenki más alszik. A sikerhez vezető út első felét a könyvesboltok garantálták, a másik felét viszont a kritika − amely mint manna hullott alá az egekből. A francia sajtó mértékadó orgánumai, mint például a köztiszteletnek örvendő Le Nouvel Observateur is, amely évek múltán Paulo legszigorúb kritikusává vált, ekkor még, a többi újsághoz hasonlóan, nagyon kedvezően nyilatkozott a L’Alchemiste-ról. Anne Carriére a következőket idézi visszaemlékezéseiben: (…) Paulo Coelho egy mese örve alatt megnyugtatja az emberek szívét, és felhívja figyelmünket a bennünket körülvevő világra. Elbűvölő könyv ez, amely a jóérzés magjait hinti el közöttünk, és megnyitja a szíveket (Annette Colin Simard, Le Journal du Dimanche).

(…) Paulo Coelho magas szinten tesz tanúbizonyságot a világosság erényéről, ami írását zöld levelek alatt futó frissítő patakká változtatja, és nagy lendülettel sodorja az olvasót önmaga felé, egészen a saját titokzatos és távoli lelkéig (Christian Charriére, Le Figaro Littéraire). (…) Ritka könyv, olyan, mintegy váratlan kincs, amiben gyönyörködnünk kell, és megosztani másokkal (Sylvie Genevoix, L’Express). (…)Ez a könyv javára válik mindenkinek (Daniele Mazingarbe, Madame Figaro). (…) Egyszerű és nagyon tiszta nyelvezeten írt beszámoló egy fiatalember útjáról a sivatagban, ahol minden lépés nyomán jelek bukkannak elő, ahol a világ minden titkát egy smaragd rejti, ahol az ember megérti „a világ illékony lelkét”, ahol az ember a széllel és a nappal beszélget (Annié Copperman, Les Échos). (…) Elbeszélésének derűje legyőzi összes előítéletünket. Nagyon ritka és nagyon értékes alkalom, hogy zaklatott és fojtogató napjainkban egy kevés friss levegőt szívhat az ember (Le Nouvel Observateur). Most már csak csak várni kellett, hogy beérjenek a gyümölcsök, ami nem váratott magára sokáig. A szerény négyezer példányban megjelent első kiadást pár nap alatt elkapkodták, és amikor április végére már tizennyolcezer kötet kelt el, a L’Alchemiste felkerült, akkor első ízben, a kiadóknak készülő hetilap, a Livres Hebdo bestsellerlistájára. A lap nem a nagyközönséghez szólt, és listáján a könyv nem az elsők között, hanem az utolsó, huszadik helyen állt − de ahogyan Monica megjósolta, ez még csak a láz kezdete volt. Májusban a L’Alchemiste a L’Express könyveladási listáján már a kilencedik helyen szerepelt, és hihetetlen módon, megszakítás nélkül tartotta magát háromszáz héten keresztül. A könyv Brazílián kívül sok más országban is sikert aratott, de az egyesült államokbeli és a francia fogadtatása bizonyította be, hogy nem csupán dél-amerikai különlegességről van szó, és változtatta Coelhót univerzális jelenséggé.

27. A Brazil kormány kihagyja Paulót a Párizsba utazó írók csoportjából, Chirac azonban tárt karokkal fogadja Még ha az egész világ Paulo Coelho előtt hajlongana is, a brazil kritikusok akkor is tartanák magukat a Tom Jobim zeneszerző által jegyzett mondáshoz, miszerint „a brazilok a másik sikerét

személyes sértésnek veszik, akár egy pofont” − és továbbra is bírálnák a könyveit. Az alkimista sikere azonban szemlátomást fellelkesítette a szerzőt, hogy támadást indítson kritikusai ellen. „Az engem becsmérlők korábban is igazságtalanul ugyan, de megállapíthatták, hogy a brazilok idióták, mert olvassák a könyveimet − nyilatkozta Napoleao Saboiának, az O Estado de S. Paulo újságírójának. − Most, amikor nagyon jól mennek a könyveim külföldön, már nehéz volna a butaság vádját általánosítani.” Nem is annyira. Silviano Santiago, a Sorbonne-on irodalomból doktorált kritikus szerint, ha valami bestseller Franciaországban, az önmagában még nem jelent semmit. „Nem kell annyira misztifikálni Franciaországban elért sikerét − nyilatkozta a Veja magazinnak − A francia közönség legalább annyira középszerű, vagy mondjuk úgy, kevéssé kifinomult, mint bármelyik másik” Néhányan azonban még a fáradságot sem veszik, hogy kinyissák Paulo könyveit, mielőtt bírálni kezdenék „Nem olvastam és nem is tetszett − közölte Davi Arrigucci Jr., aki szintén ismert kritikus és a Sao Pauló-i egyetem irodalomprofesszora. Úgy tűnik azonban, hogy mindez nem tántorítja el a brazil, még kevésbé a külföldi olvasókat. Éppen ellenkezőleg. Ha a számokat tekintjük, olvasóinak és csodálóinak hada legalább olyan mértékben növekszik, mint a kritikusok haragja. A történet 1994-ben is megismétlődött, amikor a Piedra folyó mellett megjelent a 190 oldalas Maktub, az 1993 óta a Folha de S. Paulóban publikált rövid krónikák, mesék, gondolatok gyűjteményes kötete. Paulo − hasonlóképpen az As valkírias kötetéhez, amelyet a Chrisszel együtt a Mojavesivatagban, 1988-ban átélt bűnbánat inspirált − a Piedra folyóban is egy újabb spirituális tapasztalatot oszt meg az olvasókkal, az 1989-ben Dél-Franciaországban a részben Monica Antunesszel megtett Római Utat. Ebben a könyvben 236 oldalon írja le egy 29 éves egyetemista, Pilar életének azt a hét napját, amikor a lány a spanyolországi Zaragozában, miközben azon igyekszik, hogy befejezze tanulmányait, újra összefut kamaszkori nagy szerelmével. A főhősnő kivételével, miként a szereplők mindegyike, a fiú is névtelen. A papnövendék és Szeplőtlen Fogantatás rendjébe tartozó fiatalember előadását követően találkoznak, aki a Madrid és a nagy franciaországi zarándokközpont, Lourdes közötti úton bevallja Pilar iránt érzett szerelmét. Paulo szerint a lány és barátja a szeretettől való félelem mítoszába történő alámerülést példázza. Azt a teljes átadástól való félelmet, amely mint valamilyen eredendő bűn kíséri végig az emberiség históriáját, hasonlóképpen Avilai Teréz történetéhez, ahol a szintén misztikus zárlat felszínre hozza mindazt, amit az író a szeretet mély és szívet tépő jellegének tart. Zaragozából visszatérőben Pilar megpihen a száz kilométeres kis vízfolyam, a Piedra folyó partján a várostól délre, ahol zokogásban tör ki, hogy könnyei így egyesüljenek a többi folyóval, és az óceánba áradjanak A Piedra folyó, amely a korábbi művek mágikus témáihoz képest inkább a katolikus jelképek és rítusok köré szerveződik, váratlan elismerésekben részesült a vallási közösségek, így például dom Paulo Evaristo Arns, Sao Paulo bíboros érseke részéről. A kritikusok oldaláról azonban semmi újdonság nem érkezett. Miként kivétel nélkül mind az öt könyvével történt, úgy mind a Piedra folyót, mind a Maktubot nyilvánosan szétcincálta a brazil média. Geraldo Galváo Ferraz, a Sao Pauló-i Jornal da Tarde kritikusa úgy értékelte az előbbit, hogy az nem más, mint „egy rosszul elegyített misztikus koktél, vallással és közepes fikcióval, tele közhelyekkel, sztereotip alakokkal, akik idejük nagy részében ünnepélyes beszédeket mondanak”. A szerző által „Isten női arcának” nevezett leírást egy másik újságíró ironikusan úgy minősítette, hogy „Paulo Coelho stílusgyakorlata lányok számára”. A Veja magazin a fiatal forgatókönyvírót, Diogo Mainardit, aki évekkel később az egyik legvitatottabb cikkszerző lett, bízta meg a Maktub recenzálásával. Mainardi provokatív hangnemben úgy ironizált a könyvből kiemelt részletekkel, hogy a végén a Maktu-bot egypár használt és a kocsiban felejtett zoknihoz hasonlította. Voltaképpen ez az egész szamárság semmit sem jelentene, ha Paulo Coelhóra csak mint egy sarlatánra tekintenének, aki mások butaságából él meg. Én sohasem vesztegetnék időt arra, hogy egy olyan szerzőről írjak, aki csak néha dob piacra egyegy ezoterikus közhelyeket felvonultató kézikönyvet. Ez esetben azonban más a helyzet. Az utolsó frankfurti könyvvásáron, amelynek központi témája Brazília volt, Paulo Coelhót úgy adták el, mint igazi írót, nemzeti irodalomunk legitim képviselőjét. Ez azért már sok! Bármilyen rosszak legyenek is az íróink, Paulo Coelhó-nál még mindig vannak jobbak. Ő tegye azt, amit jónak lát. Csak ne próbálná önmagát íróként beállítani! Mindent összevéve, Paulo Coelhónál annyi az irodalom, mint az

én koszos zoknimban. A korábbi alkalmakhoz hasonlóan a kritikusoknak most sem sikerült bacilust csempészni a könyvesboltokba. Kiűzetvén ugyan az újságok és a magazinok lapjairól, a Piedra folyó azért mégiscsak megdöntötte az As Valkíria rekordját, és már az első napon 70 ezer példányt adtak el belőle. A Maktub néhány héttel a megjelenése után a bestsellerlisták élére került. Az egyetlen különbség, hogy a támadások célpontja ezúttal a Riótól sok ezer kilométerre fekvő Franciaországban tartózkodott, ahol Anne Carriére társaságában több száz, az egyre növekvő számú olvasók számára tartott előadásra és vitára szóló meghívásnak tett eleget. A hatalmas siker ellenére Paulo számára már az 1994-es frankfurti könyvvásáron való első részvétele óta világossá vált, hogy nemcsak a brazil kritikusok, de írótársai is ellenérzéseket táplálnak műveivel szemben. Noha Itamar Franco elnök kulturális minisztériumának bársonyszékét az író régi barátja és volt barátnőjének testvére, a diplomata Luís Gonzaga do Nascimento e Silva foglalta el, a diszkrimináció jelei azonnal megmutatkoztak. A brazil irodalom bemutatására − az említett évben Brazília volt a vásár hivatalos fővendége − a minisztérium egy tizennyolc íróból álló küldöttséget utaztatott Németországba. Mindannyiuk költségeit állta a kormány, kivéve Paulóét. Nascimento e Silva miniszter szerint a meghívottak kiválasztásának szempontja „a szerzők németországi ismertsége és népszerűsége” volt. Paulo utazását végül a Rocco Kiadó állta. Az író mégsem neheztelt; utazása előtt tett egyik sajtónyilatkozatában támogatásáról biztosította az államelnöki székre pályázó s a kormány által jelölt Fazenda Fernando Henrique Cardoso volt minisztert. Frankfurt világossá tette, hogy Az alkimista szerzőjének sikere nemcsak az újságírókat zavarta. Peter Erd, a szerző akkori német kiadójának tulajdonosa koktélt szervezett a világon immár számtalan szerződést magáénak tudható író tiszteletére, amire meghívta Paulónak a könyvvásáron jelen lévő összes kiadóját és természetesen a brazil küldöttség tagjait. Bár az ünnepség fényes volt, maradéktalanul jónak mégsem mondható, mert szinte senki sem vett rajta részt a meghívottak közül, amit Paulo rendkívül megalázónak érzett. Rajta, Chrisen és Monicán kívül két brazil, Roberto Drummond, a Minas Gerais-i regényíró, és Waly Salomao bahiai költő jelent meg. A küldöttség tagjai közül csak Chico Buarque vette a fáradságot, hogy telefonáljon, és megköszönje a meghívást, közölve, hogy nem tud jelen lenni, mert ugyanabban az időpontban sajtótájékoztatót tart. Paulo védelmében szólalt meg a bahiai Jorge Amado magányos és erőteljes hangja, aki azonban nem volt tagja a küldöttségnek A Gabriela. Szegfű és fahéj szerzője ekképp fakadt ki: ,A brazil értelmiség egyesegyedül azért támadja Coelhót, mert sikere van.” A brazil méltatlankodások süket fülekre találtak, hiszen 1995-ben a Publishing News brit magazin által „coelhomániá”-nak, a francia média által pedig „coelhizmus”-nak titulált láz már járványszerű méreteket öltött. Mind Claude Lelouch francia filmrendező, mind amerikai kollégája, Quentin Tarantino (aki hónapokkal korábban a cannes-i filmfesztiválon a Ponyvaregényért elnyerte az Aranypálmát) érdeklődést mutatott Az alkimista megfilmesítése iránt. Paulo azonban azt a választ adta, hogy a hatalmas Warner Brothers amerikai filmforgalmazó már korábban megkereste őt, és a megfilmesítés jogáért 300 ezer dollárt ajánlott fel. Rajtuk kívül a szintén díjazott lengyel rendező, Roman Polanski is elárulta az újságíróknak, hogy szívesen forgatna filmet az As valkíriasból. Májusban, amikor Anne Carriére Az alkimista Moebius által illusztrált francia kiadásán dolgozott, a HQ legnagyobb európai neve, az Hachette − egyben az Elle női magazin tulajdonosa − bejelentette, hogy az Elle az évi irodalmi nagydíját Paulo Coelho kapta. A felfordulás, amelyet mindez okozott, külön bemutatást kaphatott volna a francia irodalmi élet bibliájának tekintett Lire irodalmi lap „Portré” rovatában. A koronázás azonban októberig váratott magára. Miután Az alkimista 37 héten át Albert Camus, a zseniális francia-algériai író befejezetlen műve, Az első ember után a második helyet foglalta el a legbefolyásosabb francia magazin, a L’Express legolvasottabb könyveinek rangsorában, végül listavezető lett. Az alkimistát, miközben az eladások terén maga mögé utasította a francia kultúra ikonját, az 1957-ben Nobel-díjjal kitüntetett Camus-t, két elismert kritikus is egy másik nemzeti dicsőséghez, Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művéhez hasonlította. „Ugyanaz volt az érzésem, amikor a két könyvet olvastam − írta Frédéric Vitoux a Le Nouvel Observateur hasábjain. − Magával ragadott ez az érzékenység, ez a frissesség, ez a lelki naivitás.” Kollégája, Eric Deschot, az Aduel hetilapban hasonló véleményt fogalmazott meg: „Talán nem szentségtörő az összehasonlítás, ha azt mondom, hogy ennek a mesének az egyszerűsége, az átláthatósága és a tisztasága Saint-Exupéry rejtélyes történetére emlékeztet.”

Paulo a Közel-Keletre utazott Chrisszel, hogy több könyvbemutatón és író-olvasó találkozón vegyen részt, amikor a L’Express listáján elfoglalt első helyéről szóló hírt megtudta. Az író egyik délután − amikor éppen a Shinkansenen, a japán TGV-n tartott Nagoiából Tokióba, és elhaladt az ország legmagasabb földrajzi pontja, a japánok által szentként tisztelt, hóval borított Fuji-hegy előtt −, elhatározta, hogy amint visszatér Brazíliába, új kiadót keres. Ez nem egy hirtelen megvilágosodás következménye, hanem a Rocco Kiadóhoz fűződő kapcsolatát értékelő hosszas elmélkedések eredménye volt. Véleménykülönbség mutatkozott többek között abban, hogy Paulo egy olyan értékesítési rendszert akart, amelyik nemcsak a könyvesboltokra korlátozódik, hanem kiterjed az újságosstandokra, szupermarketekre, ahol az olvasók olcsóbban juthatnának hozzá a könyveihez. A Rocco Kiadó az újság- és folyóirat-terjesztésben nagy tapasztalatokkal rendelkező Fernando Chinaglia cégtől megrendelt ugyan egy tanulmányt, de a terv ennél tovább nem jutott. A szerzőnek sikerült fenntartania a kapcsolatot néhány kiadóval, február 15-én azonban Zozimo Barroso do Amaral, a mindig jól értesült publicista a Globo hasábjain azt a hírt közölte, hogy végéhez ért „az irodalmi körökben legjobban irigyelt házasság”. A többi újság futott a szenzáció után, és néhány nappal később már az egész ország tudta, hogy Paulo 1 millió (a 2008-as árfolyamon 1,3 millió vagy 2,3 millió reál) dollárért az Objectiva Kiadóhoz szerződött. Ez a más brazil szerző által sohasem látott hatalmas összeg nem teljes egészében vándorolt az író zsebébe, hanem nagyjából olyan arányban osztották fel, mint azt a korábbi kiadóval kötött szerződések is meghatározták: 55%-ot fizettek előzetesen a szerzői jogokért, a fennmaradó 45%-ot pedig a következő könyvnek, Az ötödik hegynek a terjesztésére szánták. Robert Feith újságíróközgazdász, a Globo televíziós lánc korábbi tudósítója számára, akinek öt évvel azelőtt került felügyelete alá az Objetiva, mindez komoly kihívás volt. A csak a szerzői jogokért Paulónak megelőlegezett 550 ezer dollár a kiadó teljes bevételének − ami elsősorban a három amerikai nagyágyú, Stephen King, Harold Bloom és Daniel Goleman könyveiből származott − 15%-át tette ki. A sajtó által megszólaltatott szakértők egyetértettek abban, hogy amennyiben Az ötödik hegy megismétli a Piedra folyó sikerét, akkor az Objetivának néhány hónapon belül megtérül a befektetett egymillió dollár. A változás valószínűsíthetően nem rendítette meg a korábbi kiadót − hiszen a Rocco back listjén maradt az 1987 óta megjelenő és jól fizető 7 kötetes sorozat. S valóban, a változás bejelentése után egy hónappal Paulo Rocco megjelent az író szokásos, március 19-én, Szent József napján rendezett partiján. Az ötödik hegy, amelyet a Biblia egyik, a Királyok könyvéből (18:8-24) származó részlete ihletett, 284 oldalon keresztül meséli el Éliás prófétának a föníciai, ma libanoni Sareptában töltött száműzetése alatt átélt szenvedéseit, kétségeit és spirituális felismeréseit. A magasan művelt és kereskedelmi rátermettségéről elhíresült nép városa már háromszáz éve nem élt át háborút, amikor egy asszír támadás veszélye fenyegette. A próféta előtt vallási konfliktusok tárulnak fel, szembesülnie kell hol az emberek, hol Isten haragjával, akinek akaratát földi érdekek gátolják. Paulo az előszóban újra említést tesz a személyes tapasztalatai és a könyveinek tematikái között fennálló kapcsolatról. Kifejti, hogy talán Az ötödik hegy segítette hozzá ahhoz, hogy megértse és elfogadja az elkerülhetetlent, és emlékeztet a CBS-nél tizenhét évvel korábban történt lemondásáról, amivel pontot tett sokat ígérő felvételvezetői karrierje végére: Amikor befejeztem Az ötödik hegyet, eszembe jutott ez a mostani és több más olyan epizód az életemben, amikor az elkerülhetetlennel találkoztam. Valahányszor azt éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, történt valami, ami a földre nyomott. Azt kérdeztem magamban: de miért? Talán arra ítéltettem, hogy mindig megközelítsem a célszalagot, de sohasem szakíthassam át? Isten ennyire kegyetlen volna hozzám, és csak azért engedi látnom a pálmákat a horizonton, hogy a sivatag közepén szomjan haljak? Sok időbe telt, mire megértettem, hogy valójában nem erről van szó. Életünk során azért ütközünk bizonyos akadályokba, hogy visszataláljunk Személyes Történetünk igaz útjára. Más dolgok azért történnek meg, hogy alkalmazni tudjuk mindazt, amit megtanultunk. Megint mások pedig azért, hogy tanuljunk belőlük. A könyv már elkészült, és Paulo éppen átadta volna a kiadónak, amikor újabb kutatásoknak köszönhetően olyan információkat szerzett Éliás próféta életéről − egészen pontosan az író által Az ötödik hegy alaptörténeteként feldolgozott föníciai száműzetés időszakából −, amelyek nem

szerepeltek az írásokban. A felfedezés fellelkesítette, de emiatt szinte teljesen át kellett írnia a könyvet, amelyet így a közönség csak 1996 augusztusában, a 14. Sao Pauló-i könyvbiennálén ismerhetett meg. A könyvbemutatót a városban székelő, az író régi barátjának és piaci ügyekben informális tanácsadójának tekintett Mauro Sellersnek (Paulo neki ajánlotta a könyvet) a tulajdonában lévő Salles/DMB&B ügynökség hatalmas reklámkampánya előzte meg. A hírverés a négy legfontosabb országos napilapban (Jornal do Brasil, Folha de S. Paulo, O Estado de S. Paulo és O Globo), valamint a Veja-Rio, a Veja-SP, a Caras, a Claudia e Contigo magazinokban megjelent hirdetéseket, továbbá 350, a Rio de Janeiró-i és a Sao Pauló-i autóbuszokon kiragasztott plakátot, reklámtáblákat Rióban, az eladási pontokon felállított kijelzőket és könyvesboltokban elhelyezett műanyag zászlókat foglalt magában. Anne Carriére ötletén felbuzdulva, ami annyira bevált Az alkimista francia megjelenésekor, Paulo javaslatára a Feith Kiadó Az ötödik hegy egy különleges − számozott és a szerző által aláírt példányokat tartalmazó − kiadását kezdte terjeszteni. Ezek a könyvek egyhéttel a hivatalos megjelenés előtt Brazília négyszáz könyvesboltjába jutottak el. A sajtó támadását elkerülendő, minden szerencsésnek, aki hozzájutott a könyvhöz, egy hűségnyilatkozatot kellett aláírnia, amelyben ígéretet tett arra, hogy előzetesen nem tárja fel senki előtt sem Éliás próféta történetét. Az eredmény a reklámba fektetett energiával arányos képet mutatott. Az augusztus 8-i első kiadás 100 ezer példányából 24 órán belül 80 ezer eltűnt a könyvesboltokból. További 11 ezret adtak el a könyvbiennálé egy hete alatt, ahol az olvasók véget nem érő sorokban várták Paulo dedikálását, ami tíz órán keresztül tartott. Az ötödik hegy megjelenése után két hónappal már 120 ezer példány talált gazdára, ami azt jelentette, hogy az írónak a szerzői jogokért előre kifizetett 550 ezer dollár már vissza is vándorolt a kiadóhoz, és ezt az összeget a következő hónapokban további 450 ezer dollár követte. Az ötödik hegy esetében a kritika mintha az enyhülés jeleit mutatta volna. „Hagyjuk a varázslókra a kérdés eldöntését, hogy Coelho boszorkánymester-e vagy sarlatán, mert ez lényegtelen − írta a Folha de S. Paulo. − Azért sikerül az olvasókat több száz nyelven meghódítania, mert emészthető történeteket ír, minden irodalmi akrobatika nélkül.” Az első számú rivális újságban, az O Estado de S. Paulában José Castello, a szigorú kritikus és író sem takarékoskodott a dicsérő szavakkal az új könyv értékelésekor. A kulturális mellékletben megjelent recenziójában kifejti: ,,Az ötödik hegy száraz és tömör stílusa bizonyítja, hogy a szerző tolla hegyesebb és biztosabb, mint korábban. − Majd hozzáfűzi: − Függetlenül attól, hogy szeretjük-e vagy sem a könyveit, Paulo Coelho még mindig a gyűlölködő előítéletek áldozata (…) azoké, amelyek a vallásos közegbe helyezve, vérfürdővé változtatják a bolygónkat.” Egy héttel a könyv megjelenése előtt mintha még a házsártos Veja is meghajolt volna a tények előtt, mert egy hosszú és barátságos hangú riportot jelentetett meg „A Mágus mosolya” címmel, amelynek a végén részletet is közölt Az ötödik hegyből. A cikk a dicsérő szavak közepette, hogy azért a lap mégse hazudtolja meg önmagát, tartalmilag úgy értékelte Paulo művét, „hogy az egyszerű történetek üzenete olyan filozófiai mélységekig jut, mint amilyenekkel a Karate Kid című filmsorozatban találkozhatunk.” A következő kötet, A fény harcosának kézikönyve megjelenésekor a kritikának megint megjött az étvágya. A kézikönyv − Paulo első olyan műve, amely előbb jelent meg külföldön, mint Brazíliában − az olasz Bompiani Kiadóban dolgozó Elisabetta Sgarbi javaslata nyomán született. Sgarbi, fellelkesedvén az író olaszországi sikerei láttán (a Piedra folyó leszorította a helyi listákról a szentként tisztelt Umberto Eco A tegnap szigete című regényét), felkereste Monicát, hogy megtudja, nincs-e véletlenül Paulónak olyan, még kiadatlan szövege, amely megjelenhetne a kiadó által éppen akkor útjára indított Assagi sorozatban. Paulo már egy ideje fontolgatta, hogy egyetlen könyvbe gyűjti össze a hosszú évek során írt feljegyzéseit, gondolatait, és talán éppen most jött el a kellő pillanat. A kötet néhány részlete korábban már megjelent a Folha de S. Paulo hasábjain, ami arra késztette a szerzőt, hogy hasonló terjedelmi keretekkel dolgozzon a kézikönyvben, mint amelyeket az újság szabott meg: szövegenként tizenegy sor, eggyel sem több. A fény harcosának kézikönyve olvasói előtt metaforikus és szimbolikus képekben, vallási és középkori utalásokkal tárja fel azokat az évek során megélt tapasztalatokat, amelyeket ő maga „saját lelki fejlődésének folyamataként” határoz meg. Számára olyan szoros a szerző és a mű közötti kapcsolat, hogy a Kézikönyv az író világának megértéséhez kínálkozó kulcsműként nyert értelmezést, de „nem annyira a mágikushoz, mint inkább az ideologikushoz”. Kifejti továbbá, hogy „A fény harcosának kézikönyve nekem legalább annyira fontos, mint Maónak a Piros, Kadhafinak a Zöld könyv”− A „fény harcosa” kifejezés − arra az

emberre vonatkoztatva, aki mindig készen áll, hogy megvalósítsa álmait, bármilyen akadályba ütközzön is − az újság hasábjain kívül más regényekben is felbukkan, például Az alkimistában, az As Valkíriasban vagy a Piedra folyóban. Ha még további kétségeink maradnának a jelentése felől, akkor a válaszokat megtalálhatjuk az író nemrégiben létrehozott internetes oldalán: Ez a kötet egy sor olyan írást tartalmaz, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy mindannyiunkban él a Fény Harcosa. Az a valaki, aki meghallja a szív csöndjét, csüggedés nélkül fogadja a kudarcokat, és a végsőkig elcsigázva kétségbeejtő helyzetekben is táplálja magában a reményt. A Kézikönyv brazíliai publikációját megelőzte a könyv olaszországi sikere (Manuale del Guerriero della Luce), ami azonban nem hatotta meg a hazai kritikusokat. Még a Folha de S. Paulót sem, ahol pedig megjelent a későbbi Kézikönyv néhány rövidebb fejezete. Fernando Barros e Silva, a lap fiatal újságírója és szerkesztője egy rövid, kéthasábos cikkben azt írta a könyv megjelenéséről, hogy „a legújabb misztikus görcs a kiadói termésben”, és már az első sorokban lehúzta a szerzőt: Paulo Coelho nem író, még csak rossz író sem. Amit művel, azt szubliteratúrának is túlzás volna nevezni, mert az dicséret volna a számára.. Közelebb áll Edir Macedóhoz [az Isten Birodalmának Egyetemes Egyházát irányító „érsek”-hez], mint Sidney Sheldonhoz. (…) Ezek után térjünk rá magára a könyvre. Sok újdonság nincs benne. A titok, mint mindig abban áll, hogy a felvonultatott közhelyek sorából az olvasó azt olvas ki, amit akar. Mint a Ji Csing, ő is az utak „megvilágításával”próbálkozik, miközben üres metaforákon, metafizikus füstgomolyba burkolt mondatokon keresztül sugalmaz olyan igazságokat, amelyek látszólag sokatmondók, mert nem mondanak semmit. (…) Ebbe a jól kiagyalt meghatározásba belefér az összes klisé: a természet ökologikus és idillikus leírása, a jó és a rossz közötti szüntelen harcra vonatkozó utalások, a bűn megjelenítése és a keresztényi megváltás. Mindez egy lapos, kiműveletlen nyelvi formába öntve, mintha a szöveget egy nyolcéves gyerek fogalmazta volna a hasonló életkorú közönségnek. Akárhányszor és akármilyen figyelmesen olvassa is el az ember Paulo Coelho szövegét, csak egyre ostobábbnak és rosszabbnak találja, mint előzőleg. Az író számára az efféle megnyilvánulások csak azt a szakadékot mutatták meg ismételten, amely a kritika álláspontja és az olvasói hozzáállása között húzódik. Hiába vált a kötet a gúny céltáblájává − ahogy az első kötettel is történt, majd sorban az összes többivel −, napokkal később a Kézikönyv bestsellerként tűnt fel nemcsak Barros e Silva-féle Folhas hasábjain, hanem szinte az összes, a brazil sajtó által publikált listán. Mindezen felül olyan eredménnyel is büszkélkedhetett, amilyet semelyik másik brazil szerző sem volt képes elérni: Paulo ugyanazzal a könyvvel szerepelt a legjobban keresett könyvek listája élén mind az ismeretterjesztő (ez esetben a Globo), mind a szépirodalmi (Jornal do Brasil) kategóriában. A világ többi országában sem volt más a helyzet: a 29 nyelvre lefordított Kézikönyv Olaszországban több mint 1 millió példányban kelt el, s így lett Itáliában Az alkimista és a Tizenegy perc után az író legsikeresebb könyve. Egy évtizeddel azután, hogy először jelent meg a a Bompiani Kiadónál, évente még mindig 100 ezer példányt adnak el belőle. Olaszországban a Manuale del Guerriero della Luce népszerűsége olyan arányokat öltött, hogy 1997 végén Donatella Versace divattervező, az előző évben meggyilkolt Gianni Versace testvére és örököse kifejtette, hogy az 1998-as kollekciójához Paulo könyvéből nyert inspirációt. Franciaországban Az alkimista kétmillió, a Piedra folyó pedig 240 ezer példányban kelt el, amely Anne Carriére-t arra késztette, hogy 150 ezer (2008-as árfolyamon 400 ezer) dollárért megszerezze Az ötödik hegy kiadási jogait. A szerző hónapokkal ezt megelőzően meghatottan vette át a francia kormánytól a Művészeti és az Irodalmi Rend Lovagja címet. „Ön több millió olvasó alkimistája, akik azt állítják, hogy az ön könyvei a javukra szolgálnak − kezdte méltatását a kitüntetés átadásával megbízott francia kulturális miniszter, Philippe Douste-Blazy. − Az ön könyvei javunkra szolgálnak, mert ösztönzik képzeletvilágunkat, keresési vágyunkat és azt a képességünket, hogy e kutatás során higgyünk önmagunkban.” A brazilok jó páran tovább fanyalogtak honfitársukon, aki bárhova ment is, mindenütt vörös

szőnyegen érkezett. Ez a hozzáállás mutatkozott meg fényesen 1998 elején is, amikor kiderült, hogy az az év március 19-e és 25-e között rendezett 18. párizsi könyvszalon díszvendége Brazília lesz. Francisco Weffort kulturális miniszter a Nemzeti Könyvtár igazgatóját, Eduardo Portelát bízta meg azzal, hogy válassza ki azokat az írókat, akik a brazil kormány meghívottjaiként utazhatnak az eseményre. A több hétig folyó tanácskozást követően, amikor már csak tíz nap volt az utazásig, a sajtó megkapta a listát annak az ötven szerencsés írónak a nevével, akiknek egyhetes párizsi kikapcsolódását hivatalosan támogatták. Akárcsak négy évvel korábban Frankfurt esetében történt, Paulo Coelho neve nem volt a meghívottak között. Ez fölösleges figyelmetlenség volt a kormány részéről, hiszen az író a hivatalos meghívásoktól függetlenül is részt vett ezeken az eseményeken. Mint kiadójának meghívott vendége a szalon megnyitójának délutánját Az ötödik hegy 250 ezer példányban (mi ez annak, akinek a könyveiből már 5 milliót adtak el az országban?) megjelent francia fordításának dedikálásával töltötte. Paulo egy héttel a brazil küldöttség előtt érkezett Párizsba, ahol újságoknak, valamint magazinoknak adott maratoni hosszúságú interjúkat, és nem kevesebb, mint hat különböző televíziós műsorban lépett fel. Végül március 19-én este, hangos és hamisítatlan brazil dobpergés közepette Jacques Chirac és a brazil elnök, Fernando Henrique képviseletében felesége, Ruth Cardoso átvágta a szalagot, megnyitva a könyvszalont, majd újságírók és testőrök hadának kíséretében bejárták a Paris Expónak azokat a szárnyait, ahol az eseményt rendezték. Elképedt brazil tekintetek előtt, Jacques Chirac egyszer csak eltávolodott a csoporttól, belépett az Anne Carriére Kiadó sátrába, üdvözölte a tulajdonosnőt, és széles mosollyal az arcán, barátian átölelte Paulo Coelhót. Később kiderült, hogy ő volt az egyetlen brazil szerző, akit olvasott, s akinek két évvel később személyesen adta át a francia Becsületrendet, amelyet korábban olyan hírességek vehettek át, mint Winston Churchill vagy John Kennedy, illetve néhány jeles brazil személyiség, Santos Dumont, Pele és Oscar Niemeyer. Mielőtt továbbhaladt volna, Chirac még így szólt Anne Carriére-hez: − Gratulálok, asszonyom! Bizonyára szép bevételre tett szert monsieur Coelo könyveiből! A következő napon már a nagyközönség előtt is megnyílt rendezvény helyszínén a brazil egy újabb rekordot állított fel. 1970, a párizsi könyvszalon fennállása óta először történt, hogy egy író hét órán keresztül dedikált volna, amit csak a személyes szükségletek kielégítése, illetve egy Galaxy elszívása erejéig szakított meg. A párizsi szezon dicső befejezése Anne Carriére-nek jutott. Napokkal az esemény vége előtt lefoglalta a Carroussel du Louvre-t, a híres párizsi múzeum alattt található elegáns és exkluzív galériát, ahol a nagy európai divattervezők bemutatóit szokták megtartani. Paulo itt adott fogadást finom borok és pezsgők kíséretében hatszáz fő, köztük könyvkiadók, újságírók és számos neves értelmiségi részére. A házigazda elegánsan azzal vágott visssza azoknak, akik megbántották, hogy a brazil küldöttség minden tagjához eljuttatott egy a vacsorára szóló személyes meghívót. Egyikük, az író-újságíró Zuenir Ventura, aki ez idő tájt jelentette meg Irigység című könyvét, így emlékezett vissza Paulo aggodalmára, hogy vajon jól érzik-e magukat a meghívott brazil vendégei: − Nem is vacsorázott, hanem azzal töltötte az estét, hogy odament minden meghívott asztalához. Annak ellenére, hogy ott volt jelen az irodalmi élet színe-java, Paulo ugyanolyan természetesen viselkedett, ahogy szokott. Amikor az én asztalomhoz ért, ahelyett hogy a saját ünneplésével foglalkozott volna, arra volt kíváncsi, hogy mi a helyzet a könyvemmel, vannak-e a fordítására vonatkozó ajánlatok, mert ő ebben szívesen segítene… Amikor a koccintásra került a sor, arra kérte a brazil zenekart, hogy egy pillanatra álljanak le, mert szeretne néhány szót mondani. Láthatóan elérzékenyülve, kiváló franciasággal megköszönte mindenkinek a részvételt, méltatta a brazil kollégákat, és az estét egy távol lévő személynek ajánlotta: − Azt szeretném, ha ezt az estét mindannyian a legjobb és legnagyobb brazil írónak, Jorge Amadónak szentelnénk, és az ő egészségére emelnénk poharainkat. A visszatérő brazil muzsika hangjára a hatszáz meghívott táncparketté változtatta a Carrousell tiszteletre méltó, márványborítású termét, és hajnalig járta a szambát. A szállodába visszatérvén újabb meglepetés várta őket: Az ötödik hegynek a jeles alkalomra nyomtatott és bársonytokba bújtatott példánya. Mindegyikbe ugyanaz a francia nyelvű mondat került a szerző aláírásával: „A személyes történet paradox feltételei a kitartás és a spontaneitás.” Amikor Paulo repülőre szállt, hogy visszatérjen Brazíliába, Az ötödik hegyből a francia közönség már 200 ezer példányt vásárolt meg. Paulo láthatóan az 1998-as esztendőt választotta ki arra, hogy életének néhány személyes részletét feltárva szabaduljon meg bizonyos korábbi fantazmagóriáitól. Juan Ariasnak, a spanyol El País brazil tudósítójának adott interjúban − melyet tíz nyelven közöltek az Egy zarándok vallomásai

című kötetben − feltárja belső életét; nyíltan mesél spirituális útjáról, feleségeiről, karrierjéről, elismerve, hogy néhányszor gyáván viselkedett, és megvallotta azt, hogy férfiakkal azért tartott fenn kapcsolatot, mert tudni akarta, hogy homoszexuális-e vagy sem. Amikor Paulo Coelho magabiztosan és kényelmesen elhelyezkedett a világ legolvasottabb íróinak pódiumán, egy olyan univerzum érdeklődésének középpontjába került, amely távol állt a kritikusokétól. Azoknak az akadémiai köröknek az univerzumáról volt szó, amelyeket nem tollas süveget és talárt viselő tudósok alkotnak, hanem az egyetemi mester- és doktori (PhD) fokozatokkal rendelkező fiatalemberek Az első azok közül az esszéisták közül, akik figyelmet szenteltek a műveinek, Mario Maestri, a Rio Grandé do Sul-i egyetem professzora volt. Egy 1993-ban publikált tanulmányában elismerte, hogy Paulo Coelho könyvei „jogosan foglalnak el helyet a nemzeti irodalom korpuszában”. Hat évvel később megjelent könyve, a Miért sikeres Paulo Coelho tanúsága szerint azonban Maestrit is megfertőzte az irodalomkritika rosszindulata: Paulo Coelho fikciós világában, ahol hemzsegnek a közmondások, aforizmák, a leegyszerűsített történetek, kezdetben fontos szerep jut az önerőből való előrejutás mozzanatának. Ezzel segíti a nyomorúságos mindennapoktól megviselt olvasókat, hogy a boldogság gyors és mágikus beteljesüléséről álmodhassanak. A szenilis modernizmus ezoterizmusa egyszerűsített formában kínál megoldásokat az olvasóknak arra, hogy saját életüket és szociális közegüket, elsősorban anyagi és személyes jóléti szempontból, pozitívan befolyásolják. A fogyasztói társadalom virtuális világába tett mágikus utazásról van szó. Időközben az országszerte mind nagyobb számban megjelenő doktori dolgozatok azt hozták napfényre, hogy a brazil egyetemi körök, néhány kivételtől eltekintve, teljesen megfertőződtek a sajtó leplezetlen rosszindulatától. Ez a hozzáállás tükröződött a Jornal do Brasil egyik 1998-ban megjelent riportjában is. Az újság Otacília Rodrigues de Freitas esetét ismerteti a Sao Pauló-i egyetemről, akinek a „Paulo Coelho: Az alkimista − egy bestseller az olvasók célkeresztjében” című doktori dolgozatát kollégái úgy minősítették, mint rokonszenvtüntetést az író mellett. A felháborodott tanárnő elmondta a JB-nek, hogy milyen kellemetlenségek érték emiatt: „Azt állították, hogy Paulo Coelho fizetett nekem azért, hogy megírjam a disszertációt, és hogy a szeretője vagyok.” Az oktatási minisztérium egyik, a felsőoktatási előmenetelekért felelős intézményében nyilvántartott, akadémiai munkákra vonatkozó feketelistáján tizenegy, Paulo Coelho műveiről szóló disszertáció szerepel, amelyek közül nyolc mesterképzés, három pedig doktori képzés keretében készült. 2007-ben Ivan Luiz de Oliveira, a paranái Maringa Állami Egyetem professzora az irodalmi disszertácókban ritkán fellelhető jelenséget tanulmányozott. A felügyelt szabadság című munkájában Oliveira azokat az okokat vizsgálta, amelyek azt eredményezték, hogy a maringai állami börtönben szabadságvesztésüket töltő rabok Az alkimistát tekintik legkedvesebb olvasmányuknak, és hogy a könyv milyen hatást gyakorolt a szóban forgó közönségre. Nem törődve a mesteri és doktori fokozattal rendelkező szakemberek véleményével, 1998-ban Paulo ismét felkészült arra, hogy ugyanazt a felfordulást éli át, amely már tíz éve, Az alkimista megjelenése óta minden könyvének bemutatóját kíséri. Ezek sorában a Veronika meg akar halni volt az egyetlen kivétel, amely gyakorlatilag hidegen hagyta a kritikát. A korábbi jugoszláv tagállamban, Szlovéniában játszódó történet középpontjában a főszereplőnek, egy diplomata fiának a románca áll, akit öngyilkossági kísérlete után a szülei elmegyógyintézetbe záratnak, ahol kegyetlen elektrosokkos kezeléseken esik át. Az igazi szenzációt nem maga történet keltette, hanem az, hogy az író most tárta fel először, hogy a 60-as évek közepén a Dr. Eiras Szanatóriumban őt magát is háromszor kezelték. Azzal, hogy nyilvánosságra hozta serdülőkorának e drámai időszakát, Paulo megszegte fogadalmát, hogy csak szülei halála után beszél a történtekről. Édesanyja öt évvel korábban, 1993-ban hunyt el Alzheimer-kórban. Fia ekkor éppen Kanadában vett részt Az alkimista könyvbemutatóján, és nem tudott időben visszautazni Brazíliába, hogy részt vegyen a temetési szertartáson. Noha az energikus Pedro doktor nemcsak hogy a mai napig él, hanem, miként a könyvből megtudhatjuk, „kitűnő fizikai és szellemi állapotnak örvend”, a Veronika megakar halni minden kertelés nélkül feltárja azokat a a kegyetlenségeket, amelyeket az írónak apjától és az elhunyt Lygiától kellett elszenvednie. Ha valaki nem tudná, jelentette ki a szerző, „Veronika nem más, mint maga Paulo Coelho”. Paulo mindig ügyelt arra, hogy könyvei még a kisebb pénztárcájú olvasókhoz is eljussanak, és

ezúttal változtatott a kiadási stratégián. Megszabta az Objetiva Kiadónak, hogy faragja le azt a 450 ezer reálos költséget, amelybe Az ötödik hegy reklámkampánya került, és ez lehetővé tette, hogy a borítón szereplő 19,80 reálos ár 15-re csökkenjen. Másik lépése a könyv népszerűsítése érdekében az volt, hogy szerződést kötött a Carrefour élelmiszerboltlánccal, hogy vegye be a Veronikát a szülők napjára kiadott promóciós csomagba. Brazíliában a könyv megjelenésével egy időben zajlott heves vita az állami és a magánkézben lévő elmegyógyintézetekben dúló erőszakról. A szenátus ekkor vitatta meg az elmegyógyintézetek működését szabályozó törvényt, amely azoknak az intézményeknek a fokozatos megszüntetését célozta országszerte, ahol az elmebetegeket virtuális börtönökben tartották − és a vita során a Veronikából vett idézetek is elhangzottak. A szavazás és a törvény elfogadásának napján Eduardo Suplicy szenátor lépett az emelvényre, hogy felolvassa Paulo Coelho levelét, aki üdvözölte a tervezetet. „A múltban, intézményes keretek között − 1965-ben, 1966ban és 1967-ben − voltam internáltja a Dr. Eiras Szanatóriumnak, ahol minden alapos indokot nélkülöző bántalmazásokat szenvedtem el. Mint egykori áldozat nemcsak hasznosnak, hanem szükségesnek is ítélem a tervezetben foglalt új törvényt.” A levélhez mellékelte három kórházi tartózkodása feljegyzéseinek másolatát is. A könyvben leírt leleplező részletek határokat törtek át: két évvel később Paulót felkérték, hogy vegyen részt az Európa Parlament által létrehozott International Russel Tribunal on Psychiatry bizottságában. A Veronikában elbeszélt történet 2003-ban ismét terítékre került, amikor Paulo tanúságtételt tett a mentális betegek jogait védő és erősítő konferencián, amelyet az Európai Közösség Emberi Jogokért Felelős Bizottsága szervezett. A Veronika szinte szabályszerű pontossággal követte a korábbi könyvek példáját: megdöntött minden addigi rekordot, akár a kezdő példányszámot, akár az első napi és heti fogyást vagy a népszerűségi listákon elfoglalt helyezést vesszük. Szokatlan újdonság csak az volt, hogy egy-két tűszúrástól eltekintve a média illő tiszteletet tanúsított a művel és szerzőjével szemben. Az újságok és folyóiratok ugyanis, talán a könyvben feltárt tények erőteljes visszhangjának a hatására, kritikus mondatok helyett többoldalas riportokat jelentettek meg a három tragikus internálásról. Ezért is volt annyira feltűnő a szerző barátjának, az író-publicista Marcelo Rubem Paivának a reakciója. A Folha de S. Paulo hasábjain megjelent recenziójában ironikus hangon javasol bizonyos változtatásokat a szövegen. A helyett a mondat helyett, hogy „boldog volt attól, amit a szemével látott és a fülével hallott, a kritikus ezt ajánlja: Miért nem azt írja inkább, hogy „amit a szemével szemezett és a fülével fülelt”? Így sokkal zeneibb volna a hatás. Vagy esetleg azt, hogy „amit a szemével hallott és a fülével látott”? Ez pedig költőibb. Mert Paulo Coelho nem kockáztat. Ő csak a biztosra megy. Marcelo azonban végül mégiscsak észbe kap: De mi ez? Én adok ötleteket egy olyan írónak, aki több millió példányt adott el, számtalan megrendelést és díjat kapott külföldön?! Pontosan erről volt szó: az eladott példányszámok, az előjegyzési naptárát megtöltő díjátadások és meghívások egyértelműen azt mutatták, hogy az olvasók abban a formában szeretik a szövegeit, amelyben megírta őket. A Veronika brazil megjelenése után Denis de Moraes újságíró, a Niteróiban székelő Fluminense Egyetem professzora, aki Paulo műveinek szentelte figyelmét, The Big Four (A nagy négyes) címmel jelentette meg esszéjét. Ebben az eladási listákat világszerte vezető, Stephen Kinget, Michael Crichtont, John Grishamet, valamint Tom Clancyt magában foglaló kvartettről értekezik. Moraes Paulo Coelho 1998-as napló jegyzeteit használja fel annak igazolására, hogy a brazil szerző már fél lábbal benne van a földkerekség bestselleríróinak illusztris csapatában: Svájcban, a davosi Gazdasági Fórumon a spritualitásról beszélt. A Vatikánban audiencián fogadta és megáldotta II. János Pál pápa. „Az ötödik hegy”, amely Franciországban már majdnem 300 ezer példányban kelt el, dedikálási rekordot döntött a 18. párizsi könyvszalonban. Felvételt készítettek vele „A fenomén” című kanadai-francia-amerikai kooprodukcióban készülő dokumentumfilmhez. „A Fény harcosának kézikönyve” ihlette Gianni Versace 1998/99-es

divatkollekcióját. „Az ötödik hegy” angliai népszerűsítése érdekében nyolc napot töltött NagyBritanniában. Amikor májusban visszatért Rio de Janeiróba, interjúkat adott a kanadai TVS-nek, az angol „Sunday Times” és „The Guardian”című lapoknak. Augusztus és október között Új-Zélandon, Ausztráliában, Izraelben és Jugoszláviában tett eleget különféle kötelezettségeknek. Rióba visszatérvén a francia és német televíziós csatornáknak adott interjúkat, hogy utána máris Kelet-Európába utazzék (Lengyelországba, a Cseh Köztársaságba, Szlovákiába, Szlovéniába és Bulgáriába), ahol könyvbemutatókon vett részt. Mielőtt visszautazott volna Braziliába az újévi ünnepekre, Finnországban és Oroszországban járt. Hollywoodban négy könyvét is meg akarják filmesíteni. Isabella Adjani francia színésznő az amerikai Julia Robertsszel vetekedik a „Piedra folyó partján ültem és sírtam” megfilmesítésének jogaiért. A Sony Entertainmenthez tartozó Arenas Group csoport az „As Valkírias”-t, a filmforgalmazó Virgin cég pedig „Az egy mágus naplója”-t akarja filmvászonra vinni. Fernando Henrique Cardosótól megkapta a Rio Branco Rend kitüntetését. Különleges tanácsadónak nevezték ki az ENSZ interkulturális párbeszéd és spirituális konvergenciák című programjához. Ez a lázas nemzetközi aktivitás akkor szakadt meg, amikor 2000-ben befejezte új könyvét, Az ördög és Prym kisasszonyt. Bár a kötet nagyobb meglepetések nélkül ismételte az előző kötetek pályafutását, ennek a kiadásnak volt néhány különlegessége. Először is az, hogy a szerző nem indult útnak, hogy a könyvet külföldön népszerűsítse (a kötet egyszerre jelent meg Brazíliában és más országokban). Ehelyett külföldi újságírókat fogadott új, copacabanai otthonában. Az egész emeletet elfoglaló lakást egyetlen, a leghíresebb brazil tengerpartra néző nappalihelyiséggé alakíttatta át, és körülbelül 600 ezer reált fizetett érte. A nemzetközi riporterek vendégjárásának ötlete hetekkel korábban született, amikor az amerikai CNN televíziós hálózat egy hosszú és 230 országban bemutatott interjút készített vele. Pár hét múlva már egymás után érkeztek a Sant Jordi meghívottjai Angliából, Argentínából, Bolíviából, a Cseh Köztársaságból, Chiléből, Equadorból, Franciaországból, Görögországból, Kolumbiából, Mexikóból, Németországból, Olaszországból, Portugáliából, Spanyolországból, akik közül sokan megragadták az alkalmat, hogy Rio de Janeiróról is filmet forgassanak „A város hatalmas propagandát kapott a nemzetközi lapokban és magazinokban − vélekedett Monica Antunes. − A riói önkormányzatnak egész vagyont kellett volna kifizetnie mindezért.” A Prym kisasszony másik különlegessége a könyv bemutatójául kiválasztott helyszín volt. A dedikálási estet ezúttal nem valamelyik könyvesboltban vagy hotelszalonban rendezték. Paulo a Brazil Irodalmi Akadémia méltóságteljes falai között akarta megrendezni az eseményt. Nem túl rejtélyes a kérdés, hogy minek szólt ez a választása: a vakmerő Paulo Coelho, a nemzeti irodalomkritika legmostohább gyereke a brazil irodalmi Olümposz egyik széke felé kacsintott a Machado de Assis Házban.

28. A Bin Laden vezette mudzsahedin harcosok és az amerikai tengerészgyalogosok közös szenvedélye: Paulo Coelho könyvei Paulo az ezredfordulóra nem Az ördög és Prym kisasszony című könyvét akarta megjelentetni.

Akárcsak tíz évvel korábban, amikor a szemétbe dobta sátánista tapasztalatairól írt szövegét, most is Chris javaslatára törölte ki számítógépéből regényét, amelynek központi témája a szexualitás volt. Monica és Chico Castro Silva, a szerző teológus, korábban üzletember barátja gondosan átolvasta az írást, ami fennakadt az asszony rostáján, és nem adta áldását a publikációhoz. Nem ez volt az első eset, hogy Paulo ebbe az irányba indult el. A 80-as évek végén, valamivel Az alkimista brazil megjelenése után egy olyan könyv írásába kezdett, amelyben a nemiség kérdését az irodalomban addig ritkán tapasztalt naturalista módon kezelte. 1989 januárja és márciusa között, mindössze két hónap alatt írta meg a csak „D”-ként emlegetett férfi történetét elmesélő regényét, amely ideiglenesen a Nem mágiája, Isten dicsősége vagy egyszerűen Beszélgetések D-vel címet kapta. A főhős, saját szexualitásával kapcsolatos kételyeitől gyötrődve, csak a feleségével töltött intim pillanatokban tud feloldódni, ugyanakkor szörnyűséges álmoktól szenved, amikben anyját látja meztelenül, akivel több férfi kegyetlenkedik. Miután megerőszakolják, levizelik a testét. Ami a negyvenéves „D”-t a leginkább aggasztja, az nem a rémálom maga, hanem a kéj, amellyel a kegyetlenséget szemléli. Amikor már ezek a szörnyűséges képek teljesen összezavarják, feltárja problémáit az egyik barátja előtt, aki aztán maga lesz a szöveg elbeszélője. A két férfi minden este beül egy sörre, s ilyenkor a bár asztala egy pszichiáter díványává változik. ,,D”, miközben a másikkal megosztja intimitásának és belső bizonytalanságának részleteit, bevallja, hogy noha nem homoszexuális, mégis örömet okoz neki, ha álmában férfiak erőszakolják meg („magával ragad a meggyalázás pillanata, amikor négyesben átengedjük magunkat a gyönyör pillanatainak”). A Beszélgetések D-vel befejezetlen könyv, és nem tudhatjuk meg, hogy a szerző milyen sorsot szánt főhősének, akinek története több ponton mutat hasonlóságokat Paulo életével és személyiségjegyeivel. Csak annyiban különbözik a sátánizmust taglaló kézirattól, hogy a nemiséget tematizáló Beszélgetések D-vel szövegét senki sem olvasta, mivel az a szerző által megsemmisítésre ítélt naplójegyzetek közé került. Az ördög és Prym kisasszony témájában mérföldekre van a pikáns történetektől, és a szex szó csupán kétszer fordul elő benne. A könyv Paulo egyik személyes élménye nyomán született, amit akkor élt át, amikor Viscosban, a spanyol határnál fekvő kis francia faluban járt. A főtér szökőkútjában egy különleges szoborkompozíciót pillantott meg. Azt látta, hogy a napból kilövellő vízsugár egyenest egy béka szájába érkezik. Hiába faggatta a helybelieket, nem sikerült rájönnie a furcsa alkotás értelmére. Maga a kép viszont még hónapokig a fejében maradt, és végül elhatározta, hogy a Rossz és a Jó megjelenítéséhez fogja felhasználni. Paulo az És a hetedik napon… című trilógiáját zárta le a Prym kisasszonnyal, amelynek első darabját, a Piedra folyót (1994) a Veronika (1998) követte. A szerző megállapítása szerint: „A három könyv hétköznapi emberek életéből mutat be egy-egy hetet, amikor is váratlanul szembesülnek a szeretet, a halál és a hatalom kérdéseivel.” A történet egy 281 lelket számláló, képzeletbeli faluban játszódik, amelynek minden lakosa a becsület mintaképe. A mindennapok egyhangúságát Carlos érkezése töri meg. A falu legidősebb asszonya, az özvegy Berta azonnal látja, hogy a férfival a rossz jött el a békés településre, mert nem más, mint maga az Ördög. Az idegen a falu fogadójában vesz ki egy szobát, amelynek a konyháján a falu egyetlen hajadonja, Chantal Prym dolgozik. Az árva leányt, akit a falubeliek kissé ferde szemmel néznek, a férfi eszköznek választja ki a helybeliek megrontására. Carlos üzletemberként mutatkozik be, aki egy szörnyű és rejtélyes bűntény következtében elveszítette feleségét és két lányát. A lányt a meggazdagodás lehetőségével kecsegteti, és azzal, hogy elhagyhatja örömtelen életét a faluban. Cserébe a lány segítségét kéri, hogy rávegye a helybelieket egy szörnyűséges versenyre: ha bárki, minden indok nélkül, egy hét leforgása alatt megöl valakit a faluból, akkor ő elrejt tíz aranyrudat egy titkos helyen. A könyv azokat a kirobbanó konfliktusokat ábrázolja, amelyeket az ajánlat vált ki a lakosság körében, és végül paraboláját adja annak a jelenségnek, hogy minden ember lelkében egyszerre van jelen az Angyal és az Ördög. Paulo 2000 márciusában adta le az Objetiva Kiadónak a Prym kisasszony 190 oldalas kéziratát, majd elrepült Párizsba, hogy figyelemmel kísérje a Veronika mindent lehengerlő reklámkampányát, amelyet Anne Carriére asszony indított el éppen akkor. Egy hideg és szürke hétfői reggelen a 87-es számmal közlekedő autóbuszok keltették fel az ő és a fővárosban járókelő hétmillió párizsi és turista figyelmét: a járművek oldalán egy hatalmas, kékbe játszó tájból az ő arcképe derengett elő, az alatta olvasható felirat pedig azt közölte, hogy a Veronika már kapható a könyvesboltokban. És a buszok mindenfelé vitték magukkal ezeket az óriásplakátokat. A város keleti részén található Porté de Reuillytől indultak, és harminc kilométert tettek meg a másik végállomásig a Mars-mezőn, érintve

közben Párizs legforgalmasabb pontjait, így a Gare de Lyont, a Bastille teret és a St. Germain-desPrés negyedet. Ugyanez a jelenet játszódott le aznap még másik tizennégy francia városban is. Csakhogy a reklámkampány ezúttal mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A francia olvasók talán azért reagáltak kedvezőtlenül, mert furcsállták, hogy egy könyv ugyanolyan reklámot kap, mint egy szappan vagy egy fogkrém. Azzal együtt is, hogy a Veronika a korábbiaknál még nagyobb sikert aratott később, a kezdeti fogadtatása mélyen alulmúlta az előzetes várakozásokat. A francia sajtó így is lelkesen fogadta a könyvet, köztük a két legbefolyásosabb országos lap is, a L’Express, valamint a komoly és konzervatív Le Figaro. Ezzel egy időben, de korántsem ekkora felhajtás kíséretében került a Veronika a tajvani, a japán, a kínai, az indonéz, a thaiföldi és az észak-amerikai könyvesboltokba. A szerző világsikere hozta magával, hogy bekerült egy új közegbe, a nemzetközi jet-set köreibe. Paulo, mint 1998 óta mindig, hetekkel korábban részt vett a Világgazdasági Fórumon, amelyet Klaus Schwab közgazdászprofesszor hozott létre 1971-ben a svájci Davosban, és ahol évente a világ gazdasági és politikai elitje gyűlt össze (amúgy az író Schwab professzor felkérésére 2000 óta a Schwab Alapítványnak is tagja). A 2000-ben szervezett találkozó kiemelt vendége az amerikai elnök, Bill Clinton volt, akit hónapokkal azelőtt Az alkimista egy példányával a kezében fényképeztek le a Fehér Ház kertjében, amint a helikopterébe készült beszállni. Amikor megtudta, hogy a brazil szerző Davosban tartózkodik, elhatározta, hogy megismerkedik vele. ,Alányom, Chelsea adta oda, pontosabban kötelezett arra, hogy olvassam el Az alkimistát − mondta üdvözlésül az elnök, majd hozzátette: − Annyira tetszett, hogy odaadtam Hillarynek, olvassa el ő is.” A találkozót egy meghívással zárta le, ami végül nem jött létre: − Ha Amerikában jár, akkor értesítsen. Ha éppen ott vagyok, a családommal együtt szívesen látjuk vacsorára. Hét évvel később, 2007-ben Paulo egy írást jelentetett meg, amiben Hillary Clinton előjelöltségét támogatta az Egyesült Államok elnöki posztjára. Az évek teltével Davosnak köszönhetően olyan híres olvasóit ismerhette meg személyesen, mint a volt izraeli elnököt, a Béke Nobel-díjas Simon Perezt, az amerikai színésznőt, Sharon Stone-t, vagy az olasz írót, Umberto Ecot. Számos világhírű személyiséggel találkozott rajtuk kívül is, többek között a nagyvállalkozó Bill Gatesszel, a politikai vezetők közül a palesztin Jasszer Arafattal vagy a német Gerhard Schröderrel. A Végzetes vonzerő hősnője még egy randevút is megbeszélt Paulóval az egyik davosi kávézóban. Az író eltalálta a helyet és az órát, csak a napot tévesztette el. Amikor megérkezett, a főpincértől tudta meg, hogy baklövést követett el. A férfi azt mondta: „Stone kisasszony itt volt tegnap, várt valakire, aki végül nem érkezett meg − majd hozzátette: − Ivott valamit, és úgy tűnt, hogy nagyon dühösen ment el.” Csalódását, hogy nem sikerült személyesen megismerkednie a mozi világának egyik legszebb nőjével, némileg kompenzálta, amikor kinyitotta elektronikus levelezését, és ott egy ötszavas üzenetet talált: „Éreztem a hiányát. Szeretettel, Sharon”. Paulo A rózsa neve szerzőjével nemcsak vitákon vett részt, hanem olyan dicséreteket is kapott tőle, amelyek megingathatták az irodalmárok és kritikusok önbizalmát − legalábbis Brazíliában. A Fórum egyik „irodalmi teázásán” a világ talán legnagyobb szemiológusa, az író Umberto Eco bensőségesen nyilatkozott a brazil szerző műveiről: − Paulo Coelho könyvei közül a kedvencem a Veronika. Nagyon megérintett. Bevallom, Az alkimista nem tetszett annyira, mivel elég eltérőek a filozófiával kapcsolatos nézeteink. Paulo azoknak ír, akik hisznek Istenben, én pedig azoknak, akik nem. A 2000. év második felében a Monica Antunes által tíz évvel korábban megjósolt „láz” járványszerű méreteket öltött, és minden szociális, gazdasági és kulturális csoportra kiterjedt, minden faji, nemi, életkorbeli s legkevésbé ideológiai megkülönböztetés nélkül. Hónapokkal korábban a The Guardian egyik cikkéből kiderült, hogy a volt chilei diktátor, Augusto Pinochet, akit

Londonban a spanyol igazságügyi szervek kérésére „kínzások, terrorizmus és népirtás” vádjával tartóztattak le, a kedvenc könyvei közé sorolta Az alkimistát és Az ötödik hegyet. Paulo erre válaszolva azt nyilatkozta a sajtónak: „Kíváncsi lennék, vajon Pinochet akkor is olvasná-e a könyveimet, ha megtudná, hogy szerzőjüket háromszor csukatta le a brazil katonai rezsim, és sok olyan barátja van, akiket Chilében szintén a katonai uralom tartóztatott le és üldözött el. Valamivel később a caracasi El Universal című lapban az Hugó Chávez elnököt támogató egyik szervezet ideológiai vezetője, a venezuelai Miguel Sanabria közzétette a politikai képzésein felhasznált bibliográfiát, benne olyan nevekkel, mint Karl Marx, Simon Bolivar, José Carlos Mariáteguy és Paulo Coelho. „A saját szocializmusunk

kialakításán dolgozunk” − mondta. Paulo könyvei azonban még szokatlanabb helyeken is feltűntek, így például a volt tadzsikisztáni őrnagy, Viktor Bout könyvespolcán, akit 2008 elején, Thaiföldön tartóztattak le amerikai ügynökök. Egy ritkának számító beszélgetésben a nyugdíjas KGB-tiszt, akit a földkerekség legnagyobb fegyvercsempészeként tartanak számon (az ő alakja ihlette a Lord of War című és Nicolas Cage főszereplésével készült filmet), őszintén bevallotta Peter Landesmannak, a New York Times riporterének, hogy két légelhárító rakéta eladása közötti időben pihenésképpen Paulo Coelho könyveit olvasta. Az Egyesült Államoknak az Al-Kaida szervezet ellen kezdeményezett harcában a brazil író könyvei mind a két oldalon feltűntek. A The Sunday Times angol lap szerint az Oszama bin Laden után az afganisztáni barlangokat átkutató 10. hegyi vadász század tábori könyvtárában Az alkimista volt a legkeresettebb könyv. Az O Estado de S. Paulo riportere, Patrícia Campos Mello a kubai Guantanamo támaszpont 4-es számú börtönének gyűjtőtáborában, ahol Bin Ladennel kapcsolatban álló gyanúsítottakat őriztek, fedezett fel fárszi nyelven néhány példányt az Egy mágus naplójából, amelyeket az amerikai fegyőrök ajándékoztak a fogvatartottaknak Paulo maga is meglepődött, amikor a kubai rendező, Tomás Gutierrez Alea Guantanamera című filmjében a főszereplő, miközben egyik rokona temetésére igyekezik, s bejárja a szigetet, Az alkimista egy példányát viszi magával. Az író, mivel könyveit nem adják ki Kubában, kikutatta és felfedezte, hogy olyan spanyol kiadásokról van szó, amelyeket a feketepiacon kínálnak hihetetlen áron, 40 dollárért. „Nem tétlenkedtem, kapcsolatba léptem Kubával, hogy ingyen átengedjem a szerzői jogokat − nyilatkozta később −, hogy a könyveket olcsóbban lehessen eladni, és így minél többen hozzájuthassanak.” 2007-ben Paulót a havannai könyvfesztivált szervező kulturális miniszter, Abel Prieto részéről otromba támadás érte, aminek nem volt ideológiai színezete. „Paulo Coelhóval van némi problémánk − nyilatkozta Preito külföldi újságíróknak. − Noha Kuba egyik barátjáról van szó, aki felemeli szavát a blokád ellen, mégsem hívhattam meg, mert rontotta volna a fesztivál presztízsét.” A további sértéseket elkerülendő, az író cserében internetes blogjában egy hatoldalas cikket jelentetett meg, amit a Miamiban kiadott legfontosabb spanyol nyelvű napilap, a Castro-ellenes El Nuevo Herald is leközölt. „Nem lepődöm meg ezen a nyilatkozaton − írta. − Azok, akik korábban a szabadságért és a jogokért harcoltak, de megcsípte őket a hatalom cecelegye, elnyomókká válnak.” A vitatott vagy elismert nemzetközi hírnév nem távolította el hazájától Paulót. Azok után, hogy több éven át nem dedikált Brazíliában, 2000 októberében az a választása, hogy a Brazil Irodalmi Akadémia legyen a helyszíne a Prym kisasszony könyvbemutatójának, újabb lépés volt a Petit Trianon − ahogy az Akadémia székhelyét és intézményeit nevezik − felé vezető, kikövezett úton. Ám nem ez volt az első kísérlete. 1998-ban a Carrousel du Louvreban az Anne Carriére által rendezett bankettre a Párizsban jelen lévő brazil küldöttség összes tagja kapott meghívót, de közülük Paulo csak hármat hívott fel személyesen, hogy megerősítse az invitációt: Nelida Pinont, Eduardo Portelát és a szenátor, korábbi államelnök José Sarneyt. Nem véletlenül, mert mind a hárman az Akadémia tagjai voltak. A Prym kisasszony dedikálása alkalmából négyezer meghívót küldtek szét. Rio központjában, a Wilson elnök sugárúton található épületnél megjelent tömeg miatt a szervezők arra kényszerültek, hogy megemeljék a biztonsági szolgálat és a segítő személyzet létszámát. Az író utasítására ezer műanyag pohárnyi ásványvizet osztottak szét az érdeklődők között, és csak azon sajnálkozott, hogy nem tehette ugyanazt, mint Franciaországban. „Párizsban a kiadóm francia pezsgővel kínált mindenkit − mesélte mosolyogva az újságíróknak −, de tudom, hogy ez itt nemigen menne.” Általános meglepetésre a brazil kritika jól reagált Az ördög és Prym kisasszonyra. „Paulo Coelho 53 évesen adta ki legjobban sikerült könyvét, amelynek története felcsigázza az olvasó kíváncsiságát − írta az Época című lap kommentátora. Az egyik kivétel az asztrológus Barbara Abramo volt, akit a Folha de S. Paulo kért fel, hogy véleményezze a

könyvbemutatót. „A többi könyvéhez hasonlóan Az ördög és Prym kisasszony is egy bő lére eresztett parabola − írta −, amit három bekezdésben elintézhetett volna, akárcsak az összes történetét is eddigi narratívájában.” Ha valaki figyelmesen szemléli az író ekkortájt tett lépéseit, megérti, hogy energiáját nem a kritikusokra pazarolta, hanem egy olyanfajta zarándoklat megtervezésére, amely semmivel sem ígérkezett könnyebbnek az előzőeknél, és célja az volt, hogy elfoglaljon egy széket a brazil írók panteonjában. Paulo nem táplált hamis illúziókat, és tudta, hogy ha eleve vesztes jelöltnek kiáltották ki, akkor ,,nagyobb eséllyel pályázhat bármely brazil állam kormányzói tisztségére, mint hogy bejusson az Akadémiára”. Köztudott volt, hogy a 39 választmányi tag közül néhányan eleve elhúzták a szájukat, ha csak meghallották a nevét, vagy szóba kerültek írásai. „Megpróbáltam elolvasni az egyik könyvét, de a nyolcadik oldalnál nem jutottam tovább − nyilatkozta az újságoknak Rachel de Queiroz cearai írónő, aki a szerző negyedfokú unokatestvére is volt. Erre az író azt a választ adta, hogy egyik könyve sem kezdődik a nyolcadik oldalnál előbb. Az elismert keresztény gondolkodó, Candido Mendes, a Candido Egyetem (ahol egyébként Paulo majdnem jogi diplomát szerzett) tulajdonosa és rektora még keményebben fogalmazott: Már az összes könyvét olvastam oda-vissza, de hátulról előre is ugyanaz mind. Paulo Coelho felülmúlta Santos Dumont franciaországi sikerét. Csakhogy ő máshonnan való, egy a gondolkodás leegyszerűsítését célzó és a tudatlanságot mágikussá alakító globális világból. A mi igen rokonszenves boszorkánymesterünk a legcsekélyebb gátlás nélkül szolgálja ki ezt a megszelídített képzeletet. Ez a könnyű boldogulással kecsegtető szubkultúra rátalált példás szerzőjére. Itt nem egy írásról, hanem egy háztartási bolt termékéről van szó. Paulo biztos volt abban, hogy Rachel és Mendes véleményét az Akadémia választmányának többi 37 tagja nem osztja feltétlenül, és tovább szőtte terveit. Körüludvarolta az intézmény kisebb és nagyobb szekcióinak vezetőit, együtt ebédelt és vacsorázott akadémikusokkal, nem hagyta ki egyetlen halhatatlan − ahogyan a tagokat nevezték − könyvének bemutatóját sem. José Sarney − szintén a kritika egyik kedvelt célpontja − Saraminda című regényének dedikálásakor mosolyogva pózolt a fotósoknak, miközben Paulo példányát írta alá, akinek személye külön figyelmet kapott a dedikálásra váró több száz érdeklődő tömegében. Akárhogy is azonban, az író célja rövid időn belül nyílt titokká vált. A rejtélyt Carlos Heitor Cony, az Akadémia hármas számú székét elfogaló, ünnepelt szerző fedte fel az év végén a Folha de S. Paulo hasábjain: Írtam egy krónikát, és azt vizsgáltam benne, hogy a kritika miként becsmérli módszeresen az énekes Roberto Carlost és az író Paulo Coelhót. Kész csoda, ahogy mindkettőnek sikerült túltennie magát rajta. Ha a szaksajtón múlna, akkor már rég a híd alatt laknának, kéregetnének, és átkoznák az egész világot. Nincs ez így jól. Mindkettőnek megvan a maga hűséges közönsége, egyikük sem figyel a kritikákra, csak megy előre, nem akar bosszút állni, és amikor csak lehet, segít a másikon. Én Paulo Coelho személyes barátja vagyok, és ő tudja, hogy számíthat a szavazatomra az Akadémián. Csodálom a jellemét, a nagyságát, hogy nem támad senkit, és hogy méltósággal fogadja az elért sikereit. Attól a pillanattól kezdve, hogy Paulóban megfogant az akadémiai tagság gondolata, egy titkos álmot is dédelgetett magában: azt a 23-as széket szerette volna elfoglalni, amely az alapító Machado de Assisé, a legnagyobb brazil íróé volt, és azt a José de Alencart pártfogolta, akiről nem tudni, hogy valóban szerzőnk üknagybátyja volt-e. A bökkenő csak az volt, hogy a széket éppen az az akadémikus foglalta el, akit Paulo feltétel nélkül szeretett, csodált és tisztelt: a bahiai Jorge Amado. Így azután, akárhányszor a téma felszínre került, halkan kijelentette: „Mivel a szék, amelynek az üresedésére várok, Jorgéé, csak akkor pályázok majd, ha már nagyon idős leszek, mert azt kívánom, hogy ő még nagyon sokáig éljen.” A 88 éves Jorge Amado 1993 óta, amikor infarktust kapott, egészségügyi bajokkal küszködött. 1996-ban, Párizsban, ahol az év egy részét töltötte, kórházba került. Kiderült, hogy a szívelégtelenség mellett tüdővizenyőben is szenved. A következő években többször kórházba került, amikor is érplasztikát végeztek rajta, majd pacemakert ültettek be nála. Emellett a

cukorbetegségéből fakadó rohamait is kezelték. 2001 júniusában, mikor az író már részben elveszítette látását a retina progresszív degenerációja következtében, vese- és jobb oldali tüdőgyulladással egy salvadori kórházba vitték. Az antibiotikumos kezelésnek köszönhetően állapota javult, és július 16-án otthonában ünnepelhette akadémiai tagságának negyvenéves évfordulóját. Rá három hétre azonban a család arról értesítette a sajtót, hogy Jorge Amado elhunyt. A 23-as szék megüresedett. A hír még aznap este eljutott Paulo fülébe az újságíró és akadémikus Murilo Meló Filho rövid telefonhívásával: − Jorge Amado meghalt, eljött a te időd. Furcsa, ellentmondásos érzés kerítette hatalmába: a jelöltség gondolata izgalomba hozta, ugyanakkor őszinte fájdalmat érzett, hogy nemcsak korai olvasmányainak bálványozott szerzőjét, hanem későbbi barátját és hűséges védelmezőjét is elvesztette a nagy író személyében. Emlékezett a bahiai nagylelkű gesztusára, hogy 1995-ben, amikor még nem is ismerte személyesen, elfogadta a felkérését, hogy átvegyen egy díjat a nevében. A helyzet azonban nem hagyott sok időt a szentimentalizmusra. Annak ellenére, hogy Paulo félig-meddig tapasztalatlan volt a téren, annyit már tudott, hogy egy akadémiai székért folytatott küzdelem már azelőtt megkezdődik, hogy tulajdonosának koporsóján elhervadnának a virágok. A Murilótól kapott biztató szavak után a bogár hangosan zümmögött a fülében, de már a saját kampányát indító első telefonbeszélgetéskor váratlan falba ütközött. Az újságíró-professzor Arnaldo Niskiert, a tizennyolcas szék birtokosát hívta fel, aki már hónapokkal azelőtt az elsők között értesült szándékairól − és szavai hideg zuhanyként érték „Azt hiszem, még nem jött el az ön ideje − mondta Niskier. − Úgy hallottam, hogy Zélia is pályázni fog, s ha így van, akkor az Akadémia őt támogatja.” Az akadémikus Amado özvegyére, Zélia Gattai írónőre utalt, és ahogy azt előre látta, valóban ringbe szállt az elhunyt férje akadémiai székéért folytatott küzdelemben. Másnap reggel az újságokban a Jorge Amado halálát közreadó számtalan gyászhír mellett nem kevesebb, mint öt jelölt neve jelent meg, akik a megüresedett akadémiai székre pályáztak: Zélia, Paulo, a csillagász Ronaldo Rogério de Freitas Mouráo, a humorista Jo Soares és az újságíró Joel Silveira. Paulo a Copacabanán végzett szokásos kocogása közben hallgatta végig az egyetlen olyan ember véleményét, akinek a szava képes volt rá, hogy megyőzze vagy éppen lebeszélje valamiről: a feleségéét. Christina a tőle megszokott szelíd modorban fejtette ki, hogy rossz előérzetei vannak a vetélkedésről: − Paulo, az a sejtésem támadt, hogy nem fogsz győzni. Ez elég volt hozzá, hogy Paulo, aki „mindig engedelmes volt Christinával szemben”, elvesse az egész ötletet. Jelöltsége, amelyet formálisan sem kérelmezett még, kevesebb mint tizenkét óra alatt hamvába holt. Paulo gyásztáviratot küldött Zéliának, becsomagolt, és elutazott Chrisszel DélFranciaországba. A házaspár azt a régi álmát valósította meg ezzel, hogy az év egy részét Európában tölti, és a hely, amelyre választásuk esett, a lourdes-i katolikus zarándokhely közelében volt. Az út célja volt az is, hogy egy megfelelő ingatlant keressenek, amit megvásárolnak. Amíg ez nem történt meg, addig Tarbes kisvárosának szerény és hangulatos, Henri IV nevet viselő szállodájában laktak. Október 9-én, kedden mindketten az Odos nevű falucskában tartózkodtak, öt kilométerre Saint Martintól, ahova pár hónap múlva költöztek. Paulót mintha az ördög kísértette volna meg annyi év után a vele való szakítás óta, mert úgy határozott, hogy vagyonát inkább egy rockcsillag, mintsem egy szerzetesi életmódhoz szokott ember igényeihez illő ingatlanba fekteti be: vagyis egy kastélyba. A házaspár választása azután egy nem is akármilyen kastélyra, hanem egyenesen a Cháteau d’Odosra esett, ahol Valois Margit, vagy Margot királynő, IV. Henrik felesége élt és meghalt. Az ingatlanügylet azonban mégsem ért révbe, mert mint ő maga mondta egy újságírónak, „ha végül is kastélyt vennék, akkor azt nem én birtokolnám, hanem az birtokolna engem”. Még aznap délután otthagyta Christ a szállodában, és Pau-ba ment vonattal, hogy onnan a Monacoi Hercegség fővárosába, Monté Carlóba utazzék repülővel, és részt vegyen egy filmfesztivál bírálóbizottságának munkájában. Este éppen Sidney Pollackkal, a klasszikussá vált Távol Afrikától és A lovakat lelövik, ugye? című filmek amerikai rendezőjével kávézott, amikor megszólalt a telefonja. A vonal másik végén Arnaldo Niskier hangját ismerte fel: − Roberto Campos meghalt. Akarja, hogy átadjam azt a levelét az Akadémia titkárságának, amelyet nálam hagyott az aláírásával, hogy jelölteti magát az első megüresedett helyre? − Ha úgy gondolja, hogy eljött a pillanat, akkor igen. Néhány nappal később, már ismét Franciaországban, amikor hazafelé tartott, megállt Barbazan-

Debat városkában, és felkereste a Notre Dame de Piétat-kápolnát, ahol csöndes kérést intézett a szakállas kis Jézushoz: − Segíts abban, hogy bekerüljek a Brazil Irodalmi Akadémiába! Néhány órával később, tarbes-i hotelszobájában ülve hosszú interjút adott telefonon a Jornal do Brasil újságírójának, Marcelo Camachónak, aki a legnyilvánvalóbb kérdéssel kezdte: − Igaz a hír, hogy ön is jelölt a Brazil Irodalmi Akadémia tagságára? Az író rávágta: − Totális jelölt vagyok. És másnap már ezen a címen, hogy „Totális jelölt”, jelent meg a JB kulturális mellékletében egy teljes oldal a kiszivárogtatott hírrel. Az interjúban Paulo elmagyarázza pályázatának indokait („hogy olyan különleges emberek társaságát élvezhessem, mint amilyenek az akadémikusok”), elmondja, hogy keveset törődik az őt ért kritikákkal („ha nem volna jó, amit írok, akkor az olvasóim a világ minden táján már elpártoltak volna tőlem”), és elítéli George W. Bush amerikai elnök külpolitikáját („amit az Egyesült Államok Afganisztánban művel, az terrorcselekmény, közönséges terrorcselekmény”). Az elhunyt közgazdász, nagykövet, szenátor és képviselő Roberto Campos megüresedett helyére kiírt pályázat már nyilvánosságra került, de Paulo elmondta az újságírónak, hogy olyan sok nemzetközi felkérése van, hogy csak két hónap múlva, decemberben tér vissza Brazíliába és teljesíti majd az ilyenkor szokásos látogatást a választmány mind a 39 tagjánál. Késlekedésének amúgy nem volt jelentősége, mivel a választást 2002 márciusára írták ki, amikor véget érnek az akadémiai évvégét követő szabadságolások. A következő hetekben két új jelölt neve is felmerült, akikkel meg kellett küzdenie a megüresedett székért, történetesen a politológus Hélio Jaguaribéé és az ex-diplomata Mario Gibson Barbosáé. Mindketten a nyolcvanas éveiket taposták, és egyaránt voltak előnyös, de hátrányos körülményeik is. Jaguaribe az értelmiségi elithez, Fernando Henrique Cardoso elnök köreihez tartozott, és közelsége a hatalomhoz nyilvánvalóan előnyt jelentett egy olyan vetélkedésben, ahol az ismeretség és a hivatalos összeköttetés igencsak számít. Ugyanakkor összeférhetetlen ember hírében állt. Mario Gibson Barbosa ellen szólt (vagy éppen mellette, ez csupán nézőpont kérdése), hogy az Emílio Garrastazu Medici tábornok által vezetett, legelrugaszkodottabb katonai rezsim alatt (19701974) töltötte be a külügyminiszteri posztot. A Copacabana Palace Hotelt igazgató cég elnöki posztja lehetővé tette számára, hogy a kampányközpontját a Copán, Rio de Janeiro, sőt egész Brazília legdrágább és legelegánsabb részén állítsa fel. Az a körülmény, hogy a világ egyik legolvasottabb írója is részt vesz a viadalban, az Akadémia történetében ritkaságszámba menő érdeklődést keltett. A külföldi hírügynökségek mellett más nemzetközi szerkesztőségek is tudósítókat küldtek Brazíliába, hogy tájékoztassanak a történésekről. A New York Tímesban megjelent hosszú és rosszmájú riportban a tudósító, Larry Rother olyan hatalommal jellemezte az Akadémiát, „amely képes rá, hogy idős és obskúrus esszéírókat, költőket, filozófusokat a leghíresebb, futballistákhoz, színészekhez vagy popcsillagokhoz hasonló sztárokká emeljen”. Rother nyilatkozatokat idéz Paulo támogatóitól, többek között Arnaldo Niskiertől (,,ő a brazil irodalom Peléje”), de kihasználja az alkalmat, hogy borsot törjön minden résztvevő orra alá: Coelhóról a köztudatban kialakult kép nem éppen egy kimért akadémikusé, aki áhítatosan élvezi a csütörtöki teadélutánok pompáját, amelyről az Akadémia híres. Pályafutását azzal kezdte, hogy rock&roll-dalokhoz gyártott szövegeket, majd nehéz drogokról írt, amikkel maga is élt korábban, fiatalkorában többször került pszichiátriai klinikára, a legrosszabb azonban az, hogy szívesen dörgöli mások orra alá elképesztő anyagi sikereit. „A brazil társadalom méltóságokat akar látni ebben a házban − nyilatkozta az O Globónak Nelida Pinon, az akadémia korábbi elnöke, amit azután úgy magyaráztak, mint a Coelho népszerűségét ért támadást. − Nem engedhetjük meg hogy esztétikai kérdésekben a piac diktáljon.” Az áskálódás azonban süket fülekre talált, s Paulo eltökélten folytatta a szent utat. Leveleket írt, látogatásokat tett az akadémikusoknál (kivéve Fernando Avila atyát, aki ridegen felmentette e formaság alól), és váratlan támogatókra talált, ami nagyon meghatotta, például Carlos Heitor Cony és a korábbi elnök, Sarney személyében. A választás napján a négy egymást követő szavazáson a három jelölt egyike sem kapta meg a szabályzat alapján előírt, legkevesebb tizenkilenc szavazatot. A

hagyományhoz hűen Alberto da Costa e Silva elnök egy bronzedényben elégette a szavazatokat, és kihirdette, hogy a 21-es szék változatlanul üresen marad, és július 25-re újabb választásra hívta az egybegyűlteket. Este, néhány órával az első szavazás eredményének kihirdetése után a halhatatlanok egy csoportja jelent meg Paulo házában, hogy kifejezze sajnálatát. Közülük valaki − az író már nem emlékszik pontosan, hogy talán a filozófus és diplomata Sérgio Paulo Rouanet vagy a költő Ivan Junqueira, esetleg a nagykövet elnök Alberto da Costa e Silva − vigasztaló kifejezéssel az arcán odalépett hozzá: − Nagyon jó, hogy jelöltette magát, és rövid látogatása is kitűnően sikerült. Nagyon remélem, hogy egy másik alkalommal ismét rászánja magát a jelöltségre. Mivel ő csak tíz szerény szavazatot kapott, a Jaguaribének jutott tizenhét ellenében, a társaság meghökkent a házigazda kész válaszán: − Nem egy másik alkalommal. Már holnap benyújtom a pályázatomat. Újra ringbe szállok. Az új választás dátuma alighanem édeskeveset mondott a többi akadémikusnak, nem úgy Paulónak aki egyértelmű jeladást vélt felfedezni benne, hogy igenis jelöltesse magát újra: július 25-e az életét új irányba terelő compostelai Szent Jakabnak, a zarándokok védőszentjének a napja. A kitűzött dátum már önmagában is biztos jelzés volt rá, hogy jó úton jár, ezzel együtt úgy gondolta, hogy nem árt, ha a szerinte tévedhetetlen Ji Csinghez fordul, és A változások könyvéből nyer megerősítést. Többször is kivetette az asztalon az orákulum lapocskáit, és az eremény mindig ugyanaz volt: a Nagy Birtoklás, aminek jelentése a bőséges birtok és az elsöprő siker. Ezenkívül a Ji Csing még egy különös tanácsot is adott, neveztesen azt, hogy „utazz el, és egy ideig ne térj vissza” − amit Paulo azonmód megfogadott. Repülőre szállt, és Franciaországba ment, ahol a tarbes-i hotelben szállt meg, és a következő három hónapban innen irányította mobiltelefonon és laptopon keresztül a kampányát. Azután egy nap interneten olvasta a hírt, hogy csak egy vetélytársa lesz a versengésben: Hélio Jaguaribe. Az első taktikai változtatás, amelyet ő és kampányfőnöke, Arnaldo Niskier gondolt ki közösen, arra irányult, hogy ne hagyják veszni az utóbbi ellenlábasainak a szavazatait. Ennek érdekében azt a szokatlan megoldást ötölték ki, hogy Niskier háttérbe vonul és titkos támogatóként dolgozik tovább. Chrístina jól emlékszik, hogy mennyire meglepődött férje talpraesettségén: − Rájöttem, hogy Paulónak olyan képességei vannak a tárgyalásra, amiket korábban nem ismertem. Az a hidegvér, amellyel döntéseket hoz és emberekkel beszél, addig számomra ismeretlen volt. Noha több híve is úgy gondolta, hogy kockáztos dolog, ha távolról irányítja a kampányát, és választóit ott hagyja kiszolgáltatva az ellenfelével, a Ji Csing egyre marasztalta: „ne térj vissza”. Idővel azután mind erősebbé vált a nyomás, hogy menjen vissza Brazíliába, de ő rendíthetetlen maradt. „A csillagok állása azt üzente nekem, hogyne térjek vissza − emlékszik rá az író −, én pedig a csillagok és az akadémikusok közül az előbbit választottam.” A kampány egészen élesre fordult, amikor valmelyik támogatója az egyik csütörtöki teadélutánon csábító érvvel hozakodott elő: − Azért fogok Paulo Coelhóra szavazni, mert jó a kukorica. Az akadémiai zsargonban a „jó kukorica” képletesen szólva azokra a jelöltekre vonatkozik, akik megválasztásuk esetén a presztízs mellett anyagi hasznot is hoznak az intézménynek. Ebből a szempontból nézve, vélekedett ugyanez a halhatatlan, Az alkimista írója a lehető „legjobb kukorica”, és nem csak azért, mert vitathatatlan nemzetközi tekintélyének köszönhető a nemzetközi média szokatlan érdeklődése a választások iránt. Az a körülmény lágyította meg a legkeményebb szíveket, hogy a multimilliomos Paulo Coelhónak nem voltak leszármazottai, és halála esetén az Akadémia lehetne örököseinek egyike. A múltban volt már rá példa más, utód nélküli akadémikusok, például a politikus és diplomata José Carlos de Macedo Soares vagy a kiváló pernambucói költő, Manuel Bandeira esetében. Paulo mit sem tudva arról, hogy néhányan a keserves munkával megszerzett vagyonára fenik a fogukat, három héttel a vita előtt visszatért Rio de Janeiróba. A jóslatokkal ellentétben nem várták túl jó hírek. Távollétében az ellenfél sikeres kampányt folytatott, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy néhányan a biztos hívei közül is a másik oldalra szavaznak. Nem került sok fejtörésébe, hogy rájöjjön: Hélio Jaguaribe rohamcsapatának lövései nem a Machado de Assis Házból jönnek, hanem egy a Riótól 1200 kilométerre fekvő, brazíliavárosbeli bunkerből. Egész pontosan az Itamaraty palota betonárkádjai mögül, Celso Lafer külügyminiszter irodájából. A személyes és akadémiai kapcsolaton kívül Lafer és Jaguaribe 1992 áprilisa és októbere között munkatársak voltak Fernando Collor elnök minisztériumában, Lafer ugyanabban a pozícióban, Jaguaribe pedig a Tudományos és Technológiai Államtitkárságon. Paulo kiderítette, és később újság-

és magazininterjúkban nyilvánosan is hangoztatta, hogy a miniszter Jaguaribe számára úgy szerzett szavazatokat, hogy cserébe utazásokat, meghívásokat, kitüntetéseket ajánlott. „Azt hiszem, hogy a legtöbb akadémikust megkereste, hogy szavazzon Hélio Jaguaribére − nyilatkozta az IstoÉ folyóiratnak −, amit legalább hárman meg is erősítettek előttem: Arnaldo Niskier, Marcos Almir Madeira és Carlos Heitor Cony.” Felháborodva az „aránytalan beavatkozás”-on, ahogy ő maga nevezte, kihasználta az alkalmat, hogy kissé megszurkálja a minisztert: − Amikor arra kerül a sor, hogy külföldön megvédjük Brazíliát az amazóniai erdőtüzek, a gyermekmészárlások és a rabszolgamunka vádja ellen, akkor azt én teszem, és nem Celso Lafer. Aki figyelemmel kísérte Paulo pályafutását, az tudja, hogy nem választási fogásról volt szó. És hogy mennyire, az csak évekkel később, a 2008-as davosi Világgazdasági Fórumon bizonyosodott be igazán. Paulo a Bostoni Filharmonikusok karmesterét, Benjamin Zandert hallgatta, aki durva kijelentéseket tett a brazil nőkre, amelyek hallatán így csattant fel: „Brazil vagyok, és sértenek a kijelentései − mondta indulatosan. − Nem igaz, hogy a brazil nők így viselkednek!” Végül a karmester kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni. Bárhogy történt is, az bizonyos, hogy ha Lafer presztízsével befolyásolta az eredményt, akkor nem ez volt az első eset, amikor az Akadémia megválasztott vagy éppen leszavazott valakit hivatalos szívességekért cserébe. A legismertebb eset, amelyet utána az akadémiai körökben tabuként kezeltek, 1975-ben, a diktatúra kellős közepén történt. A 73 esztendős volt államelnök, Juscelino Kubitschek, akinek a hadsereg visszavonta szenátori megbízását, és akit tíz évre megfosztott minden politikai jogától, úgy határozott, hogy harcba száll az esszéíró Ivan Lins halálával megüresedett egyes számú székért. A Machado de Assis által lefektetett szabályok világosan behatárolták azoknak a körét, akik bekerülhettek az Akadémiára, vagyis csak olyan „brazil állampolgárok lehettek, akik valamilyen irodalmi műfajban értékes művet publikáltak, illetve a műfaji határokon kívül olyan kötetet jelentettek meg, ami irodalmi értékkel bír”. Noha JK emlékiratok szerzője volt, mégsem illett bele a fenti kategóriák egyikébe sem. Idővel az Akadémia enyhítette a szűken vett irodalmi elvárásokat, ami lehetővé tette, hogy különböző területeken tevékenykedő, befolyással bíró személyiségek is bejussanak a házba. Ennek a változásnak legjobb példája a 37-es szék sorsa. Tizenhárom éven keresztül Getulio Vargas elnök foglalta el, akinek irodalmi munkálkodása egyetlen műben foglalható össze. Kötete, a Brazília új politikája a hatalomban töltött tizenkilenc esztendő alatt született beszédeinek gyűjteménye. A katonai hatalom a bosszúvágytól vezetve nem akarta, hogy JK 1975-ben bármilyen tisztségbe kerüljön, még a Brazil Irodalmi Akadémia tiszteletbeli elnöki posztjára sem. A volt elnökön kívül a kevéssé ismert regényíró, Bernardo Élis is jelöltette magát, akinek megválasztása politikai kérdéssé vált. A kormány köntörfalazás nélkül tudatta az érintettekkel, hogy Bernardo Elis megválasztása után szabad utat enged annak az Akadémia által, kiegészítő kamatokkal igényelt hivatalos pénzügyi támogatásnak, amelynek segítségével felépülhet két irodaház a riói székház melletti területen (amit a sors iróniájaképpen annak idején még az elnök Kubitschek utasítására kapott meg az Akadémia). Ellenkező esetben hasonló gyorsasággal temetik el az irattárban a kölcsönre benyújtott igénylést. Október 23-án azután az akadémiai megalkuvás 20 szavazattal 18 ellenében életének egyetlen választási vereségét mérte Juscelino Kubitschekre. Paulo Coelho szerencséjére Brazília 2002-ben demokratikus ország volt, és a Brazíliavárosban célzásra emelt pisztoly visszafelé sült el. Július 25-én kora este az Atlantica úti épület előtt tolongó fotósok, riporterek és filmesek meghívást kaptak a kilencedik emeletre, hogy a házigazdákkal együtt elfogyasszanak egy pohár francia pezsgőt abból az alkalomból, hogy Paulo lett a győztes 22 szavazattal a Jaguaribére leadott 15 ellenében. A sajtónak nyilatkozó politológus szemlátomást nem tudta megemészteni a vereséget. Megpróbálta igazolni Lafer miniszter részvételét a kampányban (,,ő régi, fiatalkori barátom, és csak azokkal beszélt telefonon, akik nem szándékoztak rám szavazni”), és nem volt túl elegáns az sem, ahogy a végeredményt értékelte: „Paulo Coelho megválasztásával az Akadémia marketingsikert ért el − dohogott. − Egyetlen erénye, hogy jól el tudja adni a könyveit.” Az egyik újságíró azt szerette volna tudni, hogy jelölteti-e magát ismét, mire határozottan kijelentette: „Az Akadémia nem érdekel többé.” Három évvel később, miután elmúlt a megrendültsége, meggondolta magát és megpályázta a Celso Furtado közgazdász által hátrahagyott széket. Még egy év telt el utána, és maga Celso Lafer került Miguel Reale helyére. Ha valaki abban a reményben szavazott Paulo Coelhóra, hogy „jó lesz a kukorica”, annak szomorúan kellett csalatkoznia. Először is a ráirányuló nemzetközi figyelemből jóformán semmi sem jutott az Akadémiának, mert azután, hogy elfoglalta a helyét, a több mint kétszáz közgyűlés közül

mindössze haton jelent meg, s ezzel az első helyet foglalta el a távolmaradók ranglistáján. Ugyanez a csalódottság lett úrrá azokon is, akik arról álmodoztak, hogy a mintegy százötven országban felhalmozódott jogdíjakból a Petit Trianonnak is csurran-cseppen valami. Az egyik riói közjegyzői hivatalban érvényesített végrendeletében, amelyet három év múlva megerősített, Paulo még csak meg sem említi a Machado de Assis Házat. A győzelemmel tartott mézeshetében a Newsweek amerikai hetilap úgy köszöntötte Paulót, mint az „első popművészt, aki átlépi annak az intézménynek a küszöbét, amely immár 105 éve a brazil nyelv erős bástyája és a legmagasabb szellemi ízlés erődje”. Az író pedig hozzáfogott székfoglaló beszédének megírásához, és az október 28-ra tervezett ünnepély szervezéséhez. Annak ellenére, hogy a kormány részéről tapasztalhatta jelöltsége ellen a legerősebb törekvéseket, úgy gondolta, hogy lovagias gesztust gyakorol, és személyesen utazik el Brazíliavárosba, hogy átadja Fernando Henrique elnöknek a székfoglalóra szóló meghívást. A Planalto palotában igen szívélyesen fogadták, de ott tudta meg, hogy az elnöknek a kérdéses napra már tervezett programjai vannak, ám mindenképpen elküld majd valakit a képviseletében. A beszélgetés után Brazíliaváros repülőterén, a Laselva könyvesboltban bóklászott, mert a járata késéssel indult vissza Rióba. Az egyik könyvespolcon több könyvét is látta, csak az volt feltűnő neki, hogy mindegyiket a Rocco Kiadó jelentette meg, és egyet sem az Objetiva. Akkor ütött szöget a fejébe a gondolat, amelyet hónapokkal később meg is valósított, hogy elhagyja az Objetivát, és visszatér korábbi kiadójához. Pár nappal később a székfoglaló ceremóniát követő ünnepélyen az asztalfőn a köztársasági elnök képviseletében megjelent Francisco Weffort kulturális miniszter foglalt helyet. Balján Cesar Maia, Rio prefektusa, jobbján pedig az Akadémia elnöke, a nagykövet Alberto da Costa e Silva ült. A meghívottak a legelegánsabb fekete szmokingban jelentek meg, az akadémikusok pedig gálaruhájukban: az olívazöld kasmírtalárban, a mell- és nyakvonalon aranyhímzéssel. Hogy a díszöltözet teljes legyen, a halhatatlanok fehér tollakkal díszített bársonykalapot és övükre erősített aranyozott kardot viseltek Paulo 45 ezer reálért készült formaruhájának költségét a hagyományokhoz hűen szülővárosa, Rio önkormányzata állta. Az új halhatatlant köszöntő beszédek végén Paulo két brazil kiadójának tulajdonosai − Roberto Feith és Paulo Rocco − is feltűntek a több száz meghívott között. Az egymással szemben tanúsított udvariasság és szívélyesség semmiképp sem láttathatta előre a közelgő vihart, amely még aznap kitört. A Brazíliaváros repülőterén tapasztalt jelenség voltaképpen az utolsó csepp volt a pohárban. Paulo aggodalmai ugyanis jó ideje fokozódtak már. Hasonló eset fordult elő néhány hónappal korábban is, amikor Paulo ügynöke, Monica, és a férje, Oyvind elhatározta, hogy brazíliai nyaralásuk betetőzéseképpen végigutaznak Riótól egészen a Rio Grandé do Sol mentén fekvő Natalig. Azon túl, hogy az egyik helyi vendéglőben ellopták Monica tárcáját, benne az útlevelével, irataival és a pénzével, az ügynöknő azt is felfedezte, hogy Paulo egyetlen könyvét sem árulják sehol a városban (abban a szezonban, amikor 600 ezer ember tartózkodott a városban), de még a repülőtéri könyvesboltban sem. Az írónak azonban más nyomós okai is voltak az aggodalomra. Számításai szerint 1996 és 2000 között (amikor az Objetiva megjelentette Az ötödik hegyet, a Veronikát és a Prym kisasszonyt) nem kevesebb, mint 100 ezer olvasót veszített. Ehhez viszonyítási alapul nem a bombasikert elért Az alkimistát, hanem a Roccónál megjelent utolsó könyvét, a Piedra folyót vette. Csakhogy a gondolat, amelyre mindinkább hajlott, egy járulékos problémát is felvetett. Következő regényének, a Tizenegy percnek a kézirata az Objetivánál volt, sőt, Roberto Feith már javasolt néhány kisebb változtatást, amit a szerző el is fogadott. Miként élete során már oly sokszor, döntését most is a Ji Csingre bízta. Négy nappal az akadémiai székfoglaló előtt Paulo két kérdést tett fel a A változás könyvének: „Mi történik, ha a következő könyvemet, a Tizenegy percet az Objetiva Kiadónál jelentetem meg?” és „Mi történik, ha a következő könyvemet, a Tizenegy percet és a korábbiak újrakiadási jogát a Roccónak adom?” Az asztalra dobott három kis lap nem éppen a kérdések pontosságával adta meg a választ: A kicsi megbecsülése. Siker. Az apró dolgok megvalósíthatók, a nagy dolgokat nem szabad erőltetni. Tanácsos veszteg maradni. Nagy és szép vagyon. A választ olvasva lehet, hogy az emberek többsége ugyanolyan tanácstalan maradna, mint előtte, de Paulo számára világos volt a jóslat: hét esztendő és négy könyv után eljött az idő, hogy otthagyja az Objetivát és visszatérjen a Roccóhoz. Roberto Feith magán kívül volt a hírtől, hogy

elpártoltak tőle, és még inkább attól, hogy a szerző magával viszi azt a könyvét, amely már majdnem a nyomdába került, és eltökélte magát, hogy csak akkor adja visszat a Tizenegy perc kéziratát, ha az Objetiva kártérítést kap az addigi költségeiért. Paulo ezt fenyegetésnek vette, és kardot rántott: szerződtetett egy riói ügyvédi irodát, és felkészült egy hosszú és keserves jogi eljárásra, amilyennel Brazíliában az összes hasonló eset járni szokott. Paulo, miután meghozta döntését, és bejelentette, hogy visszatér a Roccóhoz − ahhoz a kiadóhoz, amelyik ígéretet tett rá, hogy 2003 első hónapjaiban megjelenteti a Tizenegy percet −, Chrisszel Tarbes-ba utazott, maga mögött hagyva a pletykáktól felbolydult brazil könyvpiacot. A sajtó egy része azt a hírt terjesztette, hogy féltékenységből megy el az Objetivától, mert a gaucho Luís Fernando Veríssimóval szemben elvesztette a kiadónál az első számú szerző pozícióját. Más lapok azt állították, hogy a változtatás oka az a 600 ezer reis értékű ajánlat volt, amelyet a Rocco tett a szerzőnek, amennyiben visszatér. Az izgalom csak akkor hagyott alább, amikor Chris, a férjével a Pireneusokban tett valamelyik napi sétájuk közben, azt javasolta, hogy vessen véget a Feithtel folytatott háborúnak. „Valahogy úgy veszem ki, hogy benned jóval nagyobb a harci kedv, mint benne. De miért? Mire jó ez? − méltatlankodott. − Tegyél meg mindent, hogy veszekedés nélkül oldódjon meg jól a kérdés.” Paulo hosszú ellenállás után végül megadta magát. Megállt egy kereszt előtt, és arra kérte Istent, hogy távolítsa el a gyűlölet érzését a szívéből. A két fél képviselői között lezajlott néhány tárgyalás után, hetekkel később, Feith nemcsak a Tizenegy perc kéziratát nyújtotta át, hanem azt a négy korábbi kötetcímet is, amelyeket átengedett a Roccónak. Az Objetiva tulajdonosa csak egy kérdésben maradt hajthatatlan: megtiltotta, hogy a Rocco-féle és a külföldi kiadásokba belevegyék a javaslatait. Ez a kitétel arra kötelezte Monica Antunest, hogy összegyűjtse az összes, külföldi fordítónál lévő kéziratot. Az üzleti huzavona ezzel lezárult, de Paulo és Feith soha többé nem állt szóba egymással. A könyv, amely fölkavarta a kedélyeket, évekkel korábban, 1997-ben kezdett formát ölteni az észak-itáliai Mantova városában, ahol Paulo előadást tartott. A szállodába érkezvén egy levelet talált, amit egy Sonia nevű brazil olvasója és rajongója hagyott ott, aki Európába emigrált és prostituáltként kereste a kenyerét. A csomagban egy kézirat lapult, amelyben a lány saját életét mesélte el. Paulo szokásától eltérően (sohasem olvasta el mások kéziratát) megnézte a szöveget, megtetszett neki, így kiadásra ajánlotta az Objetivának, de a kiadót nem érdekelte. Három év múlva újra találkoztak Zürichben, ahova Sonia költözött, és ott olyan dedikálásos programot szervezett neki, amilyenben valószínűleg semelyik másik írónak nem volt még része. Elvitte magával a férfit a Langstrasséra, ahol este tíz után a világ összes tájáról érkezett örömlányok garmadája hemzseg. A brazil lány már előre jelezte nekik Paulo érkezését, és ennek tudható be, hogy kétszáz társnője jelent meg az író könyveinek különböző nyelvű, elnyűtt példányaival a kezében. Az író megfigyelte, hogy a legtöbb a volt Szovjetunióban jelent meg. Sonia, aki Genfben is dolgozott, azt javasolta, hogy ismételjék meg a happeninget a második legnagyobb svájci város piros lámpás negyedében is. Paulo ott ismerte meg azt a brazil utcalányt, akinek a Maria nevet adta, és akinek sorstörténete lett a Tizenegy perc elbeszélői vezérfonala. Egy Brazília északkeleti vidékéről származó fiatal nő arra vágyik, hogy európai show-műsorokban lépjen fel, de amikor megérkezik az öreg kontinensre, rájön, hogy örömlányként kénytelen dolgozni. A szerző nem a prostitúcióról írt könyvet és „nem is egy utcalány megpróbáltatásairól, hanem annak az embernek a belső lelki folyamatairól, aki a saját nemi identitását kutatja − nyilatkozta Paulo az újságoknak − Ez a könyv az érzelmek és a testi gyönyör közötti bonyolult kapcsolatot taglalja.” A 255 oldalas könyv címe az amerikai Irving Wallace 1969-ben írt bestsellerjének, a Hét percnek a parafrázisa. A mű egy bírósági vita foglalata, amely egy a nemiséget tárgyaló regény betiltásának kísérletéről szól. Wallace szerint egy nemi aktus átlagosan hét percig tart. Amikor a Tizenegy perc megjelent az Egyesült Államokban, az USA Today című lap egyik újságírója azt szerette volna megtudni a brazil szerzőtől, hogy miért tett hozzá még négy percet az amerikai átlagidőhöz. Paulo kacagva azt válaszolta, hogy a Hét perc szerzőjének a számítása az angolszász szemléletet tükrözi, ami viszont „túl konzervatív a latin szokásrendszer számára”. A 2003 első hónapjaiban megjelent Tizenegy percet a brazil média a szokásos iróniával és rosszindulattal fogadta, amit a szerző egy hónappal a publikáció előtt már megjósolt az IstoÉ című lapnak adott interjújában: − Honnan tudom, hogy a kritikusoknak nem fog tetszeni? Egyszerű. Az nem lehet, hogy egy írót, akit tíz könyve után utálnak, megszeressenek a tizenegyedik után. Sok újságírónak nemcsak hogy nem tetszett a Tizenegy perc, hanem még azt is jósolta, hogy ez lesz a szerző első nagy bukása az eladások terén. Különböző kritikusok szerint a könyv pikáns

tematikája − az orális szextől a klitorális és hüvelyi orgazmuson át a szadomazo technikákig − igencsak robbanásveszélyes elemnek bizonyul majd Paulo Coelho átlagolvasói számára. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt. Még mielőtt az első kiadás 200 ezer példánya 2003 áprilisában megérkezett volna a brazil könyvesboltokba, a Sant Jordi már több mint húsz külföldi kiadónak adta el a könyvet, egy olyan tárgyalássorozat végén, amely a szerzőnek 6 millió dollárt hozott a konyhára (2008-ban ez 6,7 millió dollárnak felelne meg). Három héttel a megjelenése után a Tizenegy perc Brazíliában, Olaszországban és Németországban szerepelt az első helyen a könyvek sikerlistáján. Az angol kiadás kétezer embert csábított a londoni Borders könyvesboltba. Ugyanúgy, ahogy az a korábbi tíz könyv esetében is történt, a brazíliai és külföldi olvasók fényes tanújelét adták annak, hogy a tizenegyediket is imádják: az évek múlásával a Tizenegy perc Paulo Coelho második legolvasottabb könyve lett 10 millió eladott példánnyal, és egyedül a verhetetlen Az alkimista szorította maga mögé.

29. Paulo frakkban megy a Buckingham-palotában rendezett fogadásra, de nem Lula elnök, hanem a királynő meghívottjaként

Paulo és Chris a 2004-es év első hónapjaiban a Saint-Martinban vásárolt régi malom lakhatóvá tételére irányuló felújítási munkálatokkal volt elfoglalva. Előzetes terveiket, hogy négy hónapot ott, másik négyet Brazíliában, a fennmaradó négyet pedig utazgatással töltsék, meghiúsította a Monica által még az év elején elküldött előjegyzési naptár. A Sant Jordit elárasztotta a világ négy sarkából érkezett, nem kevesebb mint 187, díjátadásokra, különböző eseményeken való részvételre, dedikálási programokra, konferenciákra és könyvbemutatókra szóló meghívás. Ha a világ minden táján olvasók és csodálok légiója által ünnepelt író, királyok, sahok, hollywoodi filmcsillagok barátja csak a felkérések felének eleget tett volna, akkor semmire sem maradt volna ideje, még arra sem, ami éppen a leginkább foglalkoztatta, vagyis a következő könyvére. Az év második felére már mindent felépített a fejében, és az év végén már csak két hét kellett hozzá, hogy papírra vesse a 318 oldalas A Zahir című regényt, amelyet Jorge Luís Borges egyik novellája ihletett. Arról szól, hogy a már egyszer megérintett vagy látott dolgot soha többé nem felejti el az ember. A könnyen beazonosítható főszereplő egy rocker, aki világhírű író lesz, a kritikusok gyűlölik, az olvasók ellenben imádják. A névtelen hős Párizsban él Estherrel, aki újságíró és haditudósító. Az elbeszélés elején a főhős döbbenten értesül róla, hogy a nő elhagyta. A 2004 végén befejezett könyv a következő év márciusában már készen állt, hogy Brazíliában és más országokban is megjelenjék. Ám mielőtt még az olvasók a világ bármely pontján, akár Brazíliában is, kézbe vehették volna A Zahirt, a regény egy igencsak meglepő akció következményeként először a bizonytalan helyzetű Teheránban, Irán fővárosában jelent meg, abban az országban, ahol Paulo a legolvasottabb külföldi szerző. A fiatal kiadó, Arash Hejazi különös húzásáról volt szó, és arra irányult, hogy visszaszorítsa a helyi kalózkiadók tevékenységét. Az általuk kiadott példányok száma nem érte el ugyan az Egyiptomra jellemző aggasztó mértéket, de azért egyedül Az alkimistának 27 különböző kiadása kerülhetett utcára büntetlenül. Ezek a szerző szempontjából csalásnak voltak minősíthetők, illegálisnak azonban nem, lévén hogy Irán nem írta alá a szerzői jogvédelemre vonatkozó nemzetközi egyezményeket. A titkos könyvkiadói tevékenység visszaszorítására irányuló törekvések teljes hiánya annak a joghézagnak köszönhető, amely az ajatollahok országában csak az ott először nyomdába és kiadásra került műveket védi. Hejazi úgy próbálta biztosítani kiadójának, a Caravannak a kizárólagos jogokat A Zahir országos megjelentetésére, hogy a következőt javasolta Monicának: úgy változtassa meg a nemzetközi könyvbemutatók eltervezett időpontjait, hogy az első kiadások az iráni könyvesboltokba kerülhessenek Az, hogy regény először Iránban jelent meg, valóban megfékezte a hamisítást, de pár nap múlva a kormánnyal szemben adódtak problémák. A rossz hírt Hejazi telefonon közölte az íróval, aki Monicával éppen Budapesten, a Gellért Szállóban tartózkodott. A 35 éves rémült férfi, aki az orvostudományt hagyta ott a könyvekért, a lehallgatás elkerülése végett egy nyilvános telefonfülkéből beszélt, és elmesélte, hogy a Caravannak az iráni nemzetközi könyvfesztiválon felállított standját a basejihek, a hatalom „erkölcsrendészetének” egy csoportja szállta meg. Az ügynökök elkobozták A Zahir ezer példányát. Közölték, hogy a könyvet tilos terjeszteni, és felszólították Hajezit, hogy két nap múlva jelenjen meg a cenzúrával foglalkozó ügyosztályon. A gyors és feszültségterhes telefonbeszélgetés után Monicával egyetértettek abban, hogy a legjobb módszer az erőszak megfékezésére és Hejazi fizikai épségének megőrzésére, ha az ügyet a nemzetközi nyilvánosság elé tárják. Az aggodalmas Paulo azonnal telefonált két vagy három olyan újságíró barátjának, akiket éppen elért. Ezután a londoni BBC és a Francé Presse hírügynökség hozta nyilvánosságra a cenzúra tényét, és a hír bejárta az egész világot. A történtek visszhangja láthatólag megfélemlítette a hatóságokat, mert napokkal később minden magyarázat nélkül visszaszolgáltatták a könyveket és visszavonták a cenzúrát. Az még valamelyest érthető is volna, hogy egy olyan elnyomó és erkölcscsősz hatalmat, mint az iráni, zavarjon egy könyv, amelyik házasságtörő kapcsolatokról szól. Az azonban meglepő volt, hogy az elnyomó hatóságok egy olyan embert piszkáljanak, mint Paolo Coelho, aki az egész országban annyira népszerű, lévén hogy ő volt „az első olyan nem muzulmán író, aki az ajatollahok hatalomra kerülését követően, vagyis 1979 után utazott Iránba”. Paulo 2000 májusában látogatta meg az országot Mohamed Khatami elnök meghívására, aki nagyon erős kontroll mellett próbálkozott meg a nyitás politikájával. Amikor hajnali háromkor Paulo és Chris (aki bal keze gyűrűsujján jegygyűrűt viselt, és teljesen tisztában volt az iszlám országokban érvényben lévő, nőkre vonatkozó korlátozásokkal) megérkezett Teheránba, egy több mint ezer főből álló tömeggel találta szembe magát, amely az újságokból értesült Az alkimista szerzőjének jöveteléről. Az új parlament beiktatásának előestéjén feszült volt a politikai hangulat. A főváros utcáin naponta

tüntettek a diákok, hogy támogassák Khatami reformtörekvéseit, aki a tényleges hatalommal rendelkező konzervatív egyházi vezetők erős ellenállásába ütközött. Paulo, akit állandóan tíznél is több brazil és külföldi újságíró kísért, egy lépést sem tehetett a védelmére kirendelt hat géppisztolyos testőr nélkül. A Bridát bemutató, öt maratoni hosszúságú sajtókonferencia és a dedikálások után, ahol mindig legalább ezer ember vett részt, Ataolah Mohajerani kulturális miniszter vacsorát adott az író tiszteletére, ahol a fő helyet nem más, mint Khatami elnök foglalta el. A hatvanéves Mahmoud Dolatabadi iráni regényíró azzal utasította vissza a brazil kollégája tiszteletére rendezett vacsorára szóló meghívást, akinek olvasójaként és csodálójaként jellemezte önmagát, hogy nem fogadja el a Khatami vezette politikai vonalat. A kormány által üldözött író nem akart egy asztalhoz ülni cenzoraival. Miként Dolatabadi a riportereknek elmondta „Képtelenség, hogy egy reggeli vallatás után este együtt kávézzak az elnökkel.” A basejihek ellenvetések és korlátozások nélkül engedték, hogy Iránban a könyv előbb forgalomba kerüljön, mint bárhol. A törvényes formalitásokat betartva, hetekkel később A Zahir már 8 millió példányban és 42 nyelven 83 ország könyvesboltjába jutott el. Az európai megjelenés idején a könyv ismét az újságok hírei közé került. Nem a politikai rovatokba, mint az iráni cenzúra kapcsán történt, hanem a hírességekről szóló pletykák közé. 2005 tavaszán az európai média szerkesztőségeit olyan jellegű kérdések foglalkoztatták például, hogy Paulo kiről formázta új regényében a főszereplő nő, Esther alakját. Az első felvetés szerint, amely a moszkvai Komszomolszkaja Pravdától származott, a szép orosz divattervező, Anna Rossza ihlette a női figurát, aki a múzsa szerepkörén túl még közeli kapcsolatba is került a szerzővel. Paulo egy olasz internetes irodalmi oldalon olvasta a hírt, mire azonnal levelet írt az újságnak, amelyet orosz újságíró barátja, Dmitrij Voszkobojnyikov tolmácsolt: A Komszomolszkaja Pravda Kedves Olvasóinak! Rendkívüli módon felzaklatott az újságban közzétett hír, miszerint három évvel ezelőtt közeli kapcsolatba kerültem Anna Rossza divattervezővel, aki állítólag új könyvemnek, A Zahirnak a nőalakját ihlette. Szerencsés vagy sajnálatos módon, ezt sohasem fogjuk megtudni, mivel a hír teljesen alaptalan. Amikor megmutatták a fotót, oldalamon az említett fiatal hölggyel, rögtön emlékeztem rá. Valóban bemutattak minket egymásnak a brazil nagykövetség egyik fogadásán. Nem állítom, hogy egy szent vagyok, de nem volt és valószínűsíthetően nem is lesz közöttünk közelebbi kapcsolat. A Zahir az egyik legbensőségesebb könyvem, amelyet feleségemnek, Christina Oiticicának ajánlottam, akivel 25 éve élek együtt. Szeretettel kívánok sikereket Önöknek és Anna Rosszának is. Barátsággal Paulo Coelho Ilyen határozott cáfolat után az újságírók tekintete egy másik, szintén szépségéről híres hölgy, az 1987-ben Miss Univerzum címet elnyert, chilei Cecília Bolocco felé fordult, aki az időben országában egy igen népszerű talk-show-t vezetett, La Noche de Cecília (Cecília estéje) címmel. A magas és vékony szőke szépség, akit még Augusto Pinochet is kitüntetett, és éppen átutazóban volt Madriban, ahol az egyik adás felvételeit készítették, nagyot kacagott a hír hallatán, vagyis hogy ő ihlette volna A Zahir hősnőjének, Esthernek az alakját: − No digas eso! Carlito es muy celoso… (Ne mondd ezt! Carlito nagyon féltékeny…) A féltékeny Carlito nem volt más, mint a korábbi argentin elnök, Carlos Menem, akivel 2000 májusában házasodott össze − a férfi hetven, a nő harmincöt évesen −, és kapcsolatukból három évvel később egy fiú született. A természetesség, amellyel Cecilia reagált a gyanúsítgatásra, érthetőnek tűnt. Évekkel korábban a sajtó felkapta a hírt, hogy 1999 eleje és 2000 októbere között, amikor már Menem felesége volt, románc fűzte Paulóhoz. Az újságban megjelent hírek szerint az első bensőséges éjszakájuk Zaragozában, a romantikus Piedra Monastero Hotel egyik gótikus mennyezetű lakosztályában telt el, ahol a Piedra folyó története játszódik. Hiába cáfolták mindketten felháborodva az állításokat, a szálloda alkalmazottai elmondták, hogy néhány nappal a híresztelések után, vélhetően az elnök utasítására, argentin rendőrök jelentek meg náluk, és az abban az időszakban regisztrált vendégek jegyzékét kérték. Menem amúgy is féltékeny férj hírében állt. A házasság 2007 májusában ért véget, amikor a férj meglátta ragyogó feleségét, akivel haragban volt, toplessben a nemzetközi magazinok címlapjain, amint hollywoodi csókokkal árasztja el Luciano Marrochinót, az olasz

impresszáriót. Bizonyos körök még fogadtak Valéria Golino olasz színésznőre is, aki Dustin Hoffmannal és Tom Cruise-zal játszott Az esőember című filmben, amikor végül megoldódott a rejtély. 2005. április 17-én, vasárnap a portugál Correio da Manhá című napilap az első oldalon szivárogtatta ki a hírt: a hölgy, aki Paulo könyvének nőalakját ihlette, Christina Lamb, az angol The Sunday Times hetilap haditudósítója. Az újságírónő, aki éppen Zimbabwe fővárosában, Hararéban készített riportokat, szinte elájult a hír hallatán, hogy fény derült a titokra. Ő volt a „hús-vér Esther”, ahogy az újság írta. „Azon a héten spanyol, portugál, brazil, dél-afrikai, de még angol újságoktól is megkerestek − mondta el később. − Arra kértek, írjam le az érzést, hogy milyen Paulo Coelho múzsájának lenni.” Egy héttel később Christina cikket jelentetett meg a The Sunday Times Review, az azonos című angol lap vasárnapi magazinjának első oldalán, „He stole my soul” (Elrabolta a lelkemet) címmel. A cikket sajátos bevezető előzte meg: Christina Lamb már számtalan háborús helyszínről tudósította a The Sunday Timest, de védtelennek bizonyult, amikor a világon az egyik legtöbb könyvet eladó író elhatározta, hogy birtokba veszi az életét. Az újságírónő a cikkben elmeséli, hogy Paulót két évvel azelőtt ismerte meg, amikor a Tizenegy perc sikere kapcsán készített vele interjút. Akkoriban az író az Henri IV Szállóban lakott, ahogy írja, „a szedett-vedett Tarbes városka egy ósdi panziójában, ami leginkább egy ortopéd kellékeket árusító és egy pornóbolt keverékéhez volt hasonlítható”. Ez volt kettőjük egyetlen találkozója. Hónapokkal később e-maileket váltottak, amikor a férfi Dél-Franciaországban, ő pedig a kabuli Kandaharban tartózkodott. Paulónak nagyon tetszett Christina The Sewing Circles of Herat című, az afgán Herat környéki önkéntesekről szóló riportkönyve, amelyet felvett „A tíz legkedvesebb könyvem” című listára, amelyet a legnagyobb egyesült államokbeli könyvhálózat, a Barnes & Noble kérésére állított össze. 2004 júniusában, amikor a családjával a portugáliai Estorilban élő újságírónő kinyitotta elektronikus levelezését, „a kabuli szövetség erőiről szóló unalmas hírek és a férfi nemi szerv megnagyobbítását ígérő hirdetések között” Paulo üzenetét találta, amihez egy hosszú csatolt fájl is tartozott. A Zahir éppen elkészült kézirata volt, amelyet egy rövid mondatos üzenet követett: „A női szereplőt maga ihlette.” Majd elmagyarázta, hogy mivel újabb találkozásokra nemigen nyílt módja, az interneten keresgélve és a riportkönyvét olvasva próbálta a regényben szereplő hősnő alakját felépíteni. A The Sunday Times Review-ban megjelent szövegben Christina elmondja, hogy mit érzett, amikor az e-mailt olvasta: Részben megdöbbentőnek, részben hízelgőnek, részben pedig nyugtalanítónak tartottam, amit olvastam. Az író nem ismert engem. Akkor hát hogyan alkothatta meg rólam az egyik figuráját? Szinte meztelennek éreztem magam. Az életemnek van olyan része, amit mindenki máshoz hasonlóan nem szeretnék nyilvánosságra hozni. (…) Némi izgalommal nyitottam meg a 304 oldalas mellékletet. Miközben a kéziratot olvastam, felismertem olyan részleteket, amelyeket Tarbes-ban meséltem el, belső szubjektív érzéseimet és a könyvemben tárgyalt ügyeket. Az első bekezdés így indult: ,A nő, Esther, haditudósító, nemrég érkezett vissza Irakból, mert az ország megszállása bármelyik pillanatban megkezdődhet, harmincéves, férjezett, gyermektelen.” Legalább fiatalabbnak ábrázolt. Ami első látásra szórakoztató volt („lassan megtetszett a gondolat, hogy rólam formálta a hősnőt, aki már a legelső oldalon feltűnik” − írta Christina), az később, az olvasás előrehaladtával zavaróvá vált: Aggasztott az Esther és férje közötti első találkozó leírása: „Egy napon interjút készít velem egy újságírónő: arra kíváncsi, milyen érzés, hogy mindenki ismeri a munkáimat, anélkül hogy tudnák, ki vagyok én… Az újságírónő szép, okos és hallgatag. Egy összejövetelen ismét találkozunk, és itt nem nehezedik ránk a munka nyomása. Még aznap éjjel sikerül ágyba vinnem.”

Az „elképedt” Christina elmesélte anyjának és a férjének − egy Paulo nevű portugál ügyvédnek −, hogy éppen mit olvas. Velem ellentétben, aki az egészet hízelgőnek találtam, a férjem bizalmatlan lett a tudattól, hogy egy másik férfi ír könyvet a feleségéről. Elmeséltem még néhány barátomnak, akik úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Akkor úgy döntöttem, hogy jobb, ha másoknak már nem mondok semmit. Ha a Correio da Manha nem rántja le a leplet a titokról, akkor az ügy feledésbe merült volna. Az újságírónőt azonban, mint cikkében kifejtette, nem zavarta különösebben, hogy így alakult a dolog: Amikor már hozzászoktam a gondolathoz, elhatároztam, hogy vállalom a múzsa szerepét. Ugyanakkor nemigen tudtam, hogy mit is csinálnak a múzsák. (…) Megkérdeztem az írótól, hogy hogyan viselkedik egy múzsa. „Ugyanazt a figyelmet érdemlik ki, mint a tündérek” − válaszolta, majd hozzátette, hogy azelőtt még sosem volt múzsája. Elképzeltem, hogy a múzsák valószínűleg egy heverőn fekszenek, hatalmas doboz édességgel, és a távolba merengenek. (…) Múzsának lenni mégsem olyan könnyű feladat, ha az ember teljes munkaidőben dolgozik, és van egy ötéves kisfia is. (…) Közben rájöttem, hogy híres írókkal beszélgetni még veszélyesebb, mint háborúkról tudósítani. Ők nem lőnek rád, de elrabolhatják a lelkedet. A könyv mintha arra rendeltetett volna, hogy vitákat gerjesszen. A brazil olvasók, akik megszokták már, hogy Paulo könyveit a média örökké ellenséges előítéletekkel fogadja, 2005 márciusának utolsó hetében igencsak meglepődtek. Az ország összes hírlapárusítójánál azt láthatták, hogy a négy legnagyobb országos hetilap közül három − a Veja (1,2 millió példányszámmal), az Época (430 ezer) és az IstoÉ (375 ezer) − Paulo fotójával a címlapján jelent meg, belül pedig mindegyikük nyolc teljes oldalon keresztül értekezett az íróról, az életéről és a műveiről. Az egyetlen kivétel, a náluk kisebb, 60 ezer pédányban megjelenő Carta Capital az Opportunity bank pénzembere, Daniel Dantas ellen tett feljelentésekkel kapcsolatos riportot hozta le vezető hírként. Az első oldalon a „Dantas kutyaszorítóban” cím alatt egy fotómontázs azt mutatja, hogy az üzletember fejére éppen lesújt a bíró kalapácsa. Akárhogy is, a három legfontosabb hetilap különleges figyelme, hogy A Zahirt a kulturális rovat élére helyezte, feltűnő volt. A furcsa helyzet arra késztette az újságíró Marcelo Berabát, hogy a Folha de S. Paulában megjelenő vasárnapi jegyzetét ennek az ügynek szentelje, és sorai közt azt a gyanúját éreztette, hogy bizonyos érdekek állhatnak a három publikáció szokatlan egybeesése mögött: (…) Vasárnap az olvasók meglepetéssel tapasztalhatták a hírlapárusoknál, hogy három legnagyobb hetilapunknak ugyanaz jelent meg a címlapján: Paulo Coelho és új könyve, A Zahir. Nehéz volna elképzelni a brazil könyvkiadás gyakorlatában ennél nagyobb hírverést. (…) Heti és napilapok kötöttek, kötnek és fognak kötni nem mindig könnyen átlátható egyezségeket könyvek, filmek, CD-k vagy DVD-k forgalmazóival, hogy támogassák azokat a kiadásokat, amelyeket fontosnak tartanak. Ennek azonban az a veszélye, hogy az olvasók gyanakodva fogadják azokat ariportokat, amelyeket erősen reklámszagának éreznek. Beraba megkereste a három publikációért felelős személyeket, és elismerte ugyan, hogy a szerző „világjelenség az eladásban, és mint ilyen méltán szerepel a tömegkommunikációs csatornákon”, cikke végén azonban elítélte a szóban forgó hetilapok eljárását. (…) Eurípedes Alcántara a Vejától nem kívánta kommentálni az ügyet. Aluizio Falcáo Filho az Épocától röviden ennyit mondott: „Már decemberben megegyeztünk a kiadóval, hogy egy fejezet kizárólagosan a miénk lesz. A kiadó állta is a szavát és megszervezte a beszélgetést is.” Hélio Campos Mello az IstoE részéről úgy látta, hogy a hetilap magától értetődően szentelte címoldalát Coelho könyvének. „Az új regény 83 országban jelenik meg. Mi sem természetesebb, mint hogy mi is helyet adjunk az eseménynek. A sajtó előítélettel viseltetik Coelho iránt. Az IstoÉ részéről szó sincs semmilyen marketingfogásról. Paulóval én magam tárgyaltam.”

A téma a Falion ügynökségnél dolgozó Eugenio Mohallemet és Cebolinha Fernandest, a Carta Capital reklámfelelősét egy humoros montázs összeállítására inspirálta, amelyben a Veja, az Epoca és az IstoÉ címoldala látható az író fotójával, illetve a Carta Capitalé Dantasszal, és felül a felirat: „Senki sem bántja a nyulakat [a coelho szó jelentése: nyúl]. Valakinek azért a rókákra is vigyáznia kell.” Noha a kép csak négyszer jelent meg (kétszer a Caríoban, egyszer-egyszer pedig a Gazeta Mercantihan és az Estado de S. Paulában), mégis nagy visszhangot keltett. Két fontos díjat is nyert, s bekeretezett változata végül a Reuters hírügynökség Sao Pauló-i irodájába került. „A három címlap esete”, ahogy az epizód elhíresült, csak azért kapott akkora nyilvánosságot, mert felhívta a figyelmet a média viselkedésében beállt radikális fordulatra, amely a ritka és szórványos kivételektől eltekintve, mindig rosszindulattal viszonyult az íróhoz. Úgy tetszett, mintha Brazília csak többéves késéssel fedezte volna fel azt a fenomént, akit számtalan ország már Az alkimista óriási sikere óta ünnepelt. Az internet lehetővé tette, hogy az új könyv híre már egy nappal a megjelenése után bejárja a világot, hogy attól a pillanattól kezdve számos országban kitűnő, a portugál nyelvet ismerő fordítók, akikből nincs túl sok a kiadói világban, ugrásra készen várják a Sant Jordi által küldött kéziratot. Miközben a brazilok a három címlapról vitatkoztak, A Zahirt 28 nyelvre fordították le, amely szám azonnal 50-re emelkedett, de még így is messze elmaradt attól a 66-tól, amelyen Az alkimista megjelent. Az 59 éves Paulo Coelho ekkor már a küszöbén állt annak, hogy könyvei eladott példányai elérjék a csillagászati, 100 milliós számot − amiben Brazília 10%-kal osztozott. Külföldön az író a babérokat Monica Antunesszel aratta − aki akkoriban már hihetetlen számú, közel 1200 szerződést kötött Paulo könyveinek kiadására −, Brazíliában pedig a visszahúzódó, Sao Pauló-i Rodrigo Meinberg vitt végbe hasonló nagy tettet. 2000-ben, amikor először felkereste Paulo Coelhót, Meinberg 27 éves volt, és még sohasem olvasta az író egyetlen könyvét sem. Az igazat megvallva azonban a Sao Pauló-i Egyetem Gépészmérnöki Karán tanult Meinberg a kötelező szakkönyveken kívül jóformán semmit sem olvasott. A Klabin papírgyárban töltött rövid idő után két unokatestvérével kezdett együtt dolgozni, akiknek sikerült megszerezni a National Geographic képzőművészeti kiadványainak kiadási jogát Brazíliában. A 90-es években ők hárman ígéretes piaci vállalkozásba kezdtek: heti és napilapok mellett nagy választékban és olcsón forgalmaztak könyveket, képregényfüzeteket és CD-ket. A Folha de S. Paulo hihetetlenül sikeres marketingstratégiájának köszönhetően a vasárnapi számok példányát 400 ezerről 1,7 millióra emelte. Ellenlábasa, az O Estado de S. Paulo is átvette a módszert, Meinberget és két unokatestvérét bízta meg a bevezetésével. Látványos pénzügyi eredményekkel egészen az évtized végéig folytatták kampányukat, amit több újságíró is rossz szemmel nézett, mondván, hogy csak a példányok számára és nem a tartalmára irányul. 2000-ben az unokatestvérek elhatározták, hogy irányt váltanak, és elmerültek az internet világában, Rodrigo azonban a korábbi tevékenységét akarta folytatni, és megalapította saját cégét, a Gold Kiadót. Az első komolyabb megrendelője, az O Globo azzal bízta meg, hogy találjon ki valamit „Paulo Coelho könyveivel kapcsolatban”, hogy színesíthessék a vasárnapi számokat. Mivel ebben az időszakban az író backlistje két kiadónál volt, Rodrigo egy olyan kollekciót tervezett, amelyben fele-fele arányban szerepel három könyv a Roccótól (Az alkimista, a Brida és az As Valkírias) és három az Objetivától (Az ötödik hegy, A fény harcosának kézikönyve és a Veronika). A könyveket ő nyomtatta volna ki, és hat héten keresztül minden vasárnap egy új cím került volna az O Globóval együtt az újságosstandokra. Az olvasó 6,90 reálért megkapná az újságot, amely máskülönben 1,50 reálba kerül, és egy könyvet, amit a könyvesboltokban közel húsz reálért árusítanak Az O Globo által elfogadott tervezetet Paulo Roccón és Roberto Feithen, a brazil kiadások tulajdonosain kívül természetesen az írónak is jóvá kellett hagynia. Egyik kiadónak sem volt ellenvetése, de a jogok átengedése fejében mindkettő igényt tartott a könyvborítón szereplő ár felére. Ez komoly érvágásnak tűnt, de Meinberg kiszámította, hogy az üzlet még így is hasznot hoz majd. Már csak egyetlen feladat, az író megkörnyékezése maradt hátra, ami Rocco és Feith szerint a fiatalember dolga volt. Paulo az ajánlatot postán kapta kézhez Tarbes-ban, az Henri IV Szállóban. Egyetértett a bevételből származó 15%-os részesedéssel, és néhány nappal később telefonon biztosította Meinberget a beleegyezéséről. A fiatalember elmondása szerint Paulónak csak egyetlen, de annál meglepőbb aggodalma volt: − Pontosan számoljon utána, mert kétlem, hogy haszna lesz ebből.

Az idő azután megmutatta, hogy nem volt ok az aggodalomra: hat hét alatt nem kevesebb, mint 200 ezer példány kelt el. Nem rövidített változatokról vagy adaptációkról és nem is népszerűsítő kiadványokról volt szó. Meinberg kitüntetett figyelmet fordított a kiadás grafikai kivitelére, és ezért az elismert Joao Baptista da Costa Aguiart kérte fel a borítók megtervezésére. A kampány sikere még húsz regionális lapot is arra ösztönzött, hogy megvegyék, és helyben valósítsák meg az ötletet. Egy évvel az első megjelenés után, a stratégia eredményeként, 900 ezer könyv kelt el. Meinberg felfedezte, hogy létezik a vándorárusoknak egy mintegy 20 ezer fős serege, akik olyan helyekre juttatnak el kultúrcikkeket, ahová a hagyományos kereskedelem nem ér el. Miféle cikkeket? Olyanokat, amelyek egy autó csomagtartójában is elférnek: könyveket, CD-ket, videokazettákat, ma már leginkább DVD-ket. Miközben a világ az interneten keresztül az elektronikus eladási módszerekkel kísérletezett már, a fiatal vállalkozó fantáziát látott az elavult és már szinte elfeledett „háztól házig” rendszerben. Írt egy e-mailt az írónak, és azt javasolta benne, hogy dobjanak a piacra egy úgynevezett „Paulo Coelho-doboz”-t a szerző tíz könyvével, amit kizárólag a vándorárusok forgalmaznának. A magas példányszám lehetővé tette, hogy a kollekciót 40 reálért kínálják, ötször olcsóbban, mint amennyibe a tíz kötet a könyvesboltban került. Meinberg a szerző beleegyezésével elkészítette az első tízezer dobozt, és kevesebb mint hat hónap alatt a 100 ezer könyv az utolsó darabig elkelt azokon a helyeken, ahol a lakosság sohasem látott könyves- vagy lemezboltot. Az évek múlásával a fáradhatatlan Meinberg anélkül, hogy átlépte volna a kiadók szent és sérthetetlen területének, a könyvesboltoknak a küszöbét, továbbfejlesztette elosztói hálózatát. 2004-től fogva például Paulo könyvei belekerültek azokba a kosarakba, amelyeket az Avon kozmetikai cég 1,2 millió önálló értékesítője hetente több millió, a hagyományos piacon kívül eső ügyfeleihez juttatott el. Ekkora számok hallatán bármelyik író szájában összefutna a nyál. Paulo 2006-ban Mint a rohanó folyó címmel egy válogatott elbeszéléseit, gondolatait és 58 ország újságjaiban megjelent eszmefuttatásait tartalmazó kötetet állított össsze. Mivel úgy tervezte, hogy 2007-ben új regényt jelentet meg, a Mint a rohanó folyó csak 12 országban látott napvilágot. Brazíliában az olvasók kizárólag Meinberg alternatív piacán keresztül juthattak a kötethez. 2007 augusztusában a Gold Kiadó házalói hálózatában forgó könyvből 50 ezer példány talált gazdára. Amikor 2007 derekán megjelent a hír, hogy Paulo Coelho eladott könyvei a világon túllépték a 100 milliós rekordot, a szerény Meinberg csendben ünnepelte, hogy a siker 5%-ában neki is része volt: Brazíliában Paulo könyveinek 10 milliós eladásából 5 millió a Rodrigo Meinberg által teremtett alternatív csatornákon keresztül jutott el az olvasókhoz. Paulo fesztelensége, amellyel a világban járt-kelt, nemcsak a közel húszéves pályafutása alatt meghódított olvasók nagy számából következett. Bírálói bármennyire vonakodtak is beismerni, igenis, könyvei mondanivalója különböztette meg őt a bestsellerírás más gigászaitól, mint például John Grisham-től vagy Dan Browntól. Ezeknek a szerzőknek némelyike talán még több könyvet is adott el, mint brazil kollégájuk, de arról nincsenek hírek, hogy Paulóhoz hasonlóan előadótermeket tudnának megtölteni az egész világon. Arról, hogy a brazil író művei milyen hatást gyakorolnak az olvasóira, a naponta több száz, a világ különböző pontjairól az irodájába érkező e-mail tanúskodik egyértelműen, melyek feladói arról adnak hírt, hogy a könyvek miként alakították át az életüket. A legtávolabbi helyekről özönlő hagyományos postai levelek címzése legtöbbször csak annyi, hogy „Paulo Coelho − Brazília”. Személyesen már rég átlépte az irodalmi berkek határait azzal, hogy utcákat, tereket, sőt még ételeket is neveznek el róla. Amikor például az orvos Jesus de la Gandara egy Spanyolországban rendezett pszichiátriai kongresszuson bejelentette, hogy bizonyos vizsgálatok szerint a Santiagóba vezető zarándoklat „pszichotikus jelenségeket, hallucinációkat, őrjöngéseket és paranoid állapotokat” idéz elő sok emberben, a jelenséget azonnal „Paulo Coelho-szindrómá”-nak nevezték el. A Los Angeles Times újévi száma azzal kívánt boldog 2006-os évet az olvasóinak, hogy Santiagóról, a szerző leghíresebb könyvének főhőséről közölt egy képet. ,,Az alkimista (1998) fiatal andalúz pásztora szerint az életet az a lehetőség teszi érdekessé, hogy álmaink valóra válhatnak. Kívánjuk mindenkinek, hogy az új esztendőt ugyanez a lehetőség tegye érdekessé számára.” Paulo Coelhónak mindenesetre valóban érdekes évnek ígérkezett 2006. Szilveszter éjszakáján ünnepelhette meg egy Brazíliában, de a világon is precedens nélkül álló szerződés aláírását. Minden különösebb hírverés nélkül elhatározta, hogy a világon a hetedik, Spanyolországban pedig a legnagyobb hírközlési hálózat, az Editora Planéta brazil szárnyához szerződik. A tárgyalásokat megkönnyítette, hogy Mexikót és akkoriban még Brazíliát is kivéve, az Editora Planéta birtokolta Paulo könyveinek kiadási jogát abban a tizenkét országban, ahol jelen volt.

A Planéta Mexicót 1996-ban fogta szigorú böjtre Paulo Coelho műveiből a kérlelhetetlen Monica Antunes, aki azért rótt ki rá vezeklést, mert Homero Gayosso Animas, a kiadó általános igazgatója arrogáns módon viselkedett a Sant Jordival szemben. A kegyelemdöfést annak a levélnek a két rövid mondata adta meg, amelyben az ügynöknő visszautasította a Planétának A Piedra folyó mexikói kiadására vonatkozó ajánlatát: „(…) Akárhogy is azonban, anélkül, hogy ajánlatukat rossznak találnánk, sajnos nem felel meg teljes mértékben igényeinknek és elvárásainknak. Ezért úgy döntöttem, hogy nem fogadom el, és a jogokat olyan kiadónak adom el, amelyik kedvezőbb ajánlatot tesz.” Monica szerencsés választottja a hatalmas Random House Mondado-ri által felügyelt Grijalbo Kiadó lett Paulo Coelho könyveinek második legnagyobb spanyol nyelvű piacán. A sajtó által felkapott hírben szereplő szerződés érdekessége nem az összeg − 800 ezer dollár − volt, hiszen alatta maradt annak az egymillió dollárnak, amit Roberto Feith fizetett az írónak azért, hogy Az ötödik hegy című regényével átigazoljon az Objetivához. Az üzletben érdekelt két fél a szerződésben foglalt titoktartásra hivatkozva tartózkodott attól, hogy megerősítse a hírt, de az újdonság az volt, az író az összeg felét jogdíjként kapja meg, nem mint jutalékelőleget, ahogy más sikeres, világhírű szerző esetében szokásos. A fennmaradó 400 ezer dollárt azután levonják a backlist eladások után, ami már teljes egészében az új kiadót illeti. Paulo a februárt Saint Martin-i házában töltötte, amikor sir James Hamiltontól, Abercon hercegétől, a brit királyi család protokollfőnökétől meghívást kapott arra az állami bankettre, amelyet II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg adott hetekkel később a hivatalos látogatáson az Egyesült Királyságban tartózkodó Luiz Inacio Lula da Silva brazil államfő tiszteletére a Buckhingampalotában. A meghívóban jelezték, hogy a kívánt öltözék „white tie with decoration” (frakk kitüntetésekkel). Amikor azonban közeledett a rendezvény időpontja, az újságok azt a hírt közölték, hogy a brazil kormány kérésére Lula elnököt és a kíséretében érkező hetvenfős küldöttség tagjait felmentették a brit protokoll szerint kötelező frakk viselése alól. Paulo (akit nem feszélyezett a frakk, a pikémellény és a fehér nyakkendő) a hír olvastán nem tudta, hogy mitévő legyen: vajon a formális öltözet elengedése az összes brazil meghívottra vonatkozik? Félve, hogy baklövést követ el, inkább egy rövid e-mailt küldött a protokollhivatalba, hogy tanácsot kérjen: Éppen most értesültem arról, hogy Lula elnök azt kérte, hogy a brazil delegációnál tekintsenek el a banketten a frakk viselésétől. Kérem szíves visszajelzésüket, hogy mi a helyzet az én esetemben − mert nem találnám szerencsésnek, ha a vacsorán egyedül én jelennék meg frakkban. A Királyi Ház egyik alkalmazottja által aláírt válasz szintén e-mailben érkezett meg két nap múlva, és véletlenül derült ki belőle az a bizalmas információ is, hogy az író felvétele a meghívottak listájára nem Lula elnök, hanem a Buckingam-palota kezdeményezésére történt: Coelho úr! Őfelsége II. Erzsébet királynő beleegyezett, hogy Lula elnöknek és a brazil hivatalos küldöttségnek nem kell frakkban megjelennie az állami banketten. Ez azonban csak kevés (nem egészen 20) személyre vonatkozik. A többi 170 meghívott számára kötelező a frakk. Így biztosíthatom, hogy nem Ön lesz az egyetlen, aki frakkban jelenik majd meg. A Királynő nagy megelégedésére szolgálna, ha saját meghívottjai frakkot viselnének, és Ön hivatalosan Őfelsége, a Királynő vendége, nem Lula elnöké. Lula elnök aligha értesült Itamaraty figyelmetlenségéről az Angliában talán legismertebb brazillal szemben, mert rögtön a vacsora után meghívta egy beszélgetésre a palotában található szálláshelyükre, amin felesége, Marisa Letícia is részt vett, és egy szót sem ejtett az ügyról. A kötetlen társalgás során − Paulo frakkban, Lula öltönyben és nyakkendőben − az elnök új hírről értesült, ami még az újságokban sem jelent meg: egy héttel korábban, húshagyó kedden az író pontot tett a Planéta Brasilnál megjelenő új regényének, A portobellói boszorkánynak a végére.

30. Egy Airbus A380 árnyékában Paulo megválaszolhatatlan kérdést tesz fel: mennyi időbe telne, hogy elfelejtsék a könyveimet?

Paulo hetekkel később, miután leadta a kiadónak a Boszorkány kéziratát, egy újabb próbatételre készült. 1986-ban, két évtizeddel korábban tette meg a santiagói utat, amit Jean rótt rá mint az első és legfontosabb próbát a vezeklésre. A rákövetkező években a titokzatos mester, Paulo egyetértésével, folyamatosan újabb feladatokat írt elő. A szerző bevallása szerint egyet azonban nem annyira jószántából, mint inkább a fegyelem érdekében teljesített: tanítványokat kellett gyűjtenie maga köré, akiknek átadhatta a Jeantól szerzett ismereteit, és megmutathatta nekik a lelki felemelkedés útját. „Azért vannak tanítványaim, mert kötelező, amúgy semmi kedvem hozzá − nyilatkozta az újságíróknak. − Nagyon lusta vagyok, és nincs türelmem.” Az ellenállás dacára az író, minként a RAM vallási rendje előírta, négy új beavatandót vett kezelésbe: a szobrász Gilda Bretast, a szintén riói üzletasszony Lizia Medeirost, a Maquí néven ismert Minas Gerais-i reklámszakembert, José de Oliveira Soares Filhót és a csak Begonaként emlegetett spanyol fodrásznőt, akiről a Piedra folyó hősnőjét, Pilart formázta. A különféle Utak megtételén kívül, ezt a nevet a rend tagjai adták a zarándoklatoknak, Jean folyamatosan szabott ki próbatételeket. Ezek közül néhány nem igényelt különösebb akaraterőt, sem fizikai kitartást, mint például az sem, hogy naponta egyszer imádkozzék, miközben kezeit folyó víz alá tartja, ami jöhet csapból, de eredhet egy kis folyóból is. Ugyanakkor Paulo elárulja, hogy Jeantól nehéz feladatokat is kapott, mint például, hogy hét hónapon keresztül önmegtartóztató életet éljen, ami alatt még az önkielégítés is tilos volt. A nélkülözések ellenére az író humorosan beszél erről a tapasztalatáról, amelyet a 80-as évek végén élt át. „Rájöttem, hogy a szexuális önmegtartóztatás rengeteg kísértéssel jár − emlékszik vissza. − A vezeklőnek az a benyomása, hogy minden nő őt akarja. Jobban mondva, nem az összes, csak a legszebbek.” Néhány próbatétel az önostorozás rítusát idézte. Paulónak például három hónapon keresztül mindennap egy órát kellett mezítláb és ing nélkül gyalogolnia egy erdőirtáson addig, amíg a mellkasa és a karja ki nem sebesedett a tüskéktől, és a talpát fel nem törték a kövek. E szenvedésekhez képest a három napig tartó böjt vagy a kötelező napi öt perc, amikor egy fát kellett szemlélnie hónapokon keresztül, kisebb erőfeszítést igényelt. Az a feladat, amelyet 2006 áprilisában kellett teljesítenie, az avatatlan szemlélő számára ostobaságnak tűnt. Elérkezett az idő ugyanis, hogy bejárja az úgynevezett ,Jeruzsálem Külső Útját”, ami abból állt, hogy négy hónapig (vagy ahogy a kezdők szokták mondani „három és még egy hónapon át”) nem tehette be a lábát két otthonába, sem a franciaországi Saint Martinben található, sem a cobacabanai lakásába. 120 egymást követő napon keresztül a világban kellett bolyongania. Bárhova mehetett, ahova kedve tartotta, csak semelyik otthonába nem léphetett be. Ő ezt úgy oldotta meg, hogy szállodákban töltötte a kiszabott időt. Paulóban húsz évvel korábban, még mielőtt végigment volna a santiagói úton, felmerült a kétely: akinek nincsen pénze, hogy ezt a luxust megengedje magának, akkor az nem léphet be a rendbe? Kérdésére Jeantól megnyugtató választ kapott: − Az utazás nem mindig pénz kérdése, hanem a bátorságé. Te az életed jó részét hippiként bolyongva töltötted a világban. Mennyi pénzed volt akkoriban? Semennyi. Az útiköltséget is alig tudtad kifizetni, de szerintem még így is azok voltak életed legszebb évei, annak ellenére, hogy keveset ettél, vonatállomásokon aludtál, nyelvismeret hiányában nem tudtál kapcsolatokat teremteni, és még abban is másokra szorultál, hogy bárhol helyet találj magadnak éjszakára. Ha már kénytelen volt megtenni az új Jeruzsálemi Utat, akkor meg akarta találni a módját, hogy mivel könnyítheti meg és mire használhatja ki. Az első heteket arra szánta, hogy a Sant Jordi előjegyzési naptárában szereplő néhány kötelezettségének eleget tegyen, többek között a londoni, mint az egyik legfontosabb európai könyvvásár meglátogatásának is. Itt futott össze véletlenül Jurij Szmirnowal, a Szofija Kiadó tulajdonosával, aki könyveinek oroszországi terjesztéséért volt felelős. Elmesélte neki, hogy éppen egy sajátos zarándoklat közepén tart, és úgy véli, talán most jött el az alkalom, hogy egyik régi álmát megvalósítsa. Régóta szeretett volna végigutazni a legendás transzszibériai vasútvonalon, amely 9289 kilométeren keresztül vezet Moszkvából Szibéria legnagyobb városába, Vlagyivosztokba, miközben Oroszország területének 75%-át szeli át. Hetekkel később az író éppen Észak-Spanyolországban Katalónia útjait rótta, amikor egy telefonhívást kapott. Szmirnov kereste, és közölte vele, hogy megvalósíthatja álmát, mert kéthetes utazást ajándékoz neki a világ egyik leghosszabb útvonalán közelekedő vonatra. Mint bárki más is, Paulo úgy gondolta, hogy az ajándék egy egyszerű vonat- és helyjegyre vonatkozik az egyik vasúti kocsi fülkéjében. A legnagyobb meglepetésére azonban, amikor május 15én, az indulás napján Moszkvába érkezett, kiderült, hogy Szmirnov az utazásból egy

luxushappeninget csinált, mert az alkalomra két egész vagont bérelt ki. Az egyik vagonban az író foglalt el egy lakosztályt, ugyanitt a másik kettőben pedig Szmirnov utazott a feleségével, Evával, aki Paulo könyveinek lelkes olvasója volt, és tolmácsként segédkezett a rákövetkezendő két hétben. Rajtuk kívül az utazás további kényelmét biztosítandó, az író rendelkezésére állt még egy séf, két szakács, egy inas és a testi épségéért felelős két, az orosz kormány által szerződtetett testőr. A második vagonban harminc orosz és más nemzetiségű újságírónak jutott hely, akik meghívást kaptak, hogy elkísérjék útján az írót. Közöttük volt a legfontosabb orosz csatorna, az ORT TV csapata és a brazil TV Globo (amely csak riporternőjének, Gloria Mariának és operatőrének, Ronaldo Cordeirónak a kétheti utaztatásáért 30 ezer dollárt fizetett). A végső elszámolásnál kiderült, hogy Szmirnov figyelmessége 200 ezer dollárba került, de rossz befektetésnek bizonyult, mivel az író hónapokkal később a Szofiját egy másik kiadóra, az Asztrelre cserélte fel. Két kimerítő hét volt, és nemcsak a megtett út, hanem az olvasók ádáz rohamai miatt is. A maraton Moszkvában egy blitzkrieggel kezdődött, amikor a prágai, a budapesti, a kairói és más városokban korábban tapasztalt őrület ismétlődött meg. Elfogytak a sorszámok, ami megosztotta a közönséget, és a kedélyek megnyugtatására ásványvizet kellett szétosztani a tömegben. Ez a későbbiekben is így folytatódott az utazás alatt: akárhányszor a vonat megállt, a peronokat több száz olvasó lepte el, hogy aláírást kérjen, vagy kezet fogjon, netán csak egyetlen szót váltson vele. A Globo által a nyolc egymást követő vasárnapi adásban bemutatott képek tanúsága szerint minden állomáson tömegek várták az írót, Jekatyerinburgban, Permben, Novoszibirszkben ugyanúgy, mint Vlagyivosztokban is. Végül május 30-án, miután a vonat áthaladt a legkeletibb, Mongóliával és Kínával határos orosz tartományokon, miközben nyolcszor lépett új időzónába, a csoport megérkezett a Japán-tenger partján fekvő Vlagyivosztokba. Paulo ott repülőre szállt, hogy visszatérjen Moszkvába, ahol június l-jén Vlagyimir Putyin elnök fogadta novo-ogarjovói nyári rezidenciáján, félórányira a Vörös tértől. „Mindaz, amiről és ahogyan ír, az orosz nép szívéhez szól” − köszöntötte őt a jupiterlámpák és vakuk fényében mosolygó Putyin. − „A brazilokban és az oroszokban a két országot elválasztó távolság ellenére is sok a közös vonás − válaszolta az író −, és nagyon örültem, hogy egy erős és bizakodó Oroszországgal találkoztam.” A felejthetetlen utazás véget ért. Paulo június 9-én még időben Münchenbe érkezett, ahol Christina várta, hogy együtt részt vegyenek a 2006-os futball-világbajnokság nyitó mérkőzésén a müncheni stadionban, amelyen a házigazdák 4:2-re nyertek Costa Rica ellen. A transzszibériai út során készített interjúkban Paulo világosan elmondta, hogy a számára biztosított nagyfokú kényelem ellenére nem turistaúton jár. „Ez nem egy közönséges vonatkirándulás − hangoztatta nemegyszer −, hanem egy térben és időben megtett spirituális utazás, aminek célja, hogy teljesítsem a Mesterem által számomra kijelölt zarándoklatot.” Felhívta a figyelmet arra, hogy noha éveken keresztül állandóan a világ különböző újságjaiban, magazinjaiban szerepelt, mégsem sikerült egyetlen újságírónak sem hozzáférnie ahhoz a rejtélyes személyhez, akinek ő annyit köszönhet. Hónapokkal azután, hogy az olasz válogatott megnyerte a németországi világbajnokságot, egy ismeretlen, aki magát csak „Paulo Coelho olvasójának” nevezte, egy utcai felvételt küldött arra a weboldalra (http://www.cpc.com.br/paulocoelho/), amely ehhez a könyvhöz gyűjtött információkat. A képen Paulo látható, hátán egy brazil zászlóval, Christina és egy harmadik személy társaságában. A sovány, őszülő férfi kopott farmert és a brazil válogatott mezét viseli, nyakában pedig mobiltelefon lóg. Azonosítását nehezítette, hogy baseballsapkában és napszemüvegben volt, a jobb kezével pedig részben eltakarta az arcát. A fényképhez a névtelen internetező néhány mondatot is írt: „Ezt a fotót én készítettem Berlinben a 2006-os világbajnokságon. A sapkás férfi Jean, Paulo Coelho mestere a RAM-ból.” A kép láttán az író színlelt tétovasággal válaszolt: „Nem tudom megmondani, de ha nem ő, akkor nagyon hasonlít rá.” Két hónappal a világbajnokság után jutott a brazil könyvesboltokba az író első, a Planéta Brasilnál megjelent könyve, A portobellói boszorkány első 100 ezer példánya. A könyv sok újdonsággal szolgált. Az első, ami már az első oldalakon kitűnt, a technika volt, amellyel a szerző a főhősnő, Athéné viszontagságos életét meséli el. Az Erdélyben született és édesanyja által elhagyott fiatal cigánylány történetét tizenöt különböző mesélő adja közre. E narrációs megoldásnak köszönhetően a korábbi műveinél sohasem tapasztalt méltatások jelentek meg a Folha de S. Paulo hasábjain. Marcelo Pen szerint „Kétségtelen, hogy irodalmi szempontból ez Paulo Coelho legígéretesebb regénye.” Az előző könyveket ért fricskákat nem felejtve, a kritikus elismerte, hogy „az egy tucat elbeszélő nézőpontjából közvetített szektavezér lány története egészen kiváló”. A könyv

Athene életútját meséli el, akit kislányként egy libanoni házaspár fogad örökbe és Beirútba visz, ahonnan az 1975 és 1990 között dúló polgárháború miatt Londonba kell menekülniük A lány Angliában nő fel, tanul, megy férjhez, és ott születik a kisfia is. Banki vezetőként dolgozik, amíg el nem válik férjétől, és vissza nem utazik Romániába, hogy megismerje édesanyját. Később a Perzsaöbölbe kerül, s Dubaiban sikeres ingatlanügynök lesz belőle. Visszatérvén a brit fővárosba, olyannyira elmerül a spiritualizmusban, hogy főpapnőként több száz követőre tesz szert, végül a vallási intolerancia áldozata lesz. A második újdonság technológiai természetű volt. Még mielőtt a könyv a brazil és a portugál könyvesboltokba jutott volna, felkerült az író blogjára, ahol mindössze két nap alatt 29 ezer látogatót regisztráltak. Ez mindenkit, így magát az írót is megdöbbentette. „Csodálatos meglepetés volt számomra, ami bizonyította, hogy az internet egy olyan nélkülözhetetlen közeg, ahol az író megoszthatja munkáját az olvasóival” − nyilatkozta a szerző az újságoknak. Azoknak, akik attól tartottak, hogy a kezdeményezés eltántorítja az olvasókat a könyvesboltoktól, Paulo meggyőző érvekkel válaszolt: − 1999-ben fedeztem fel, hogy Az alkimista orosz változata hozzáférhető az interneten. Ekkor elhatároztam, hogy szembeszállok az ilyen típusú hamisítással, és én magam tettem fel könyveimet a webre. Ám ahelyett, hogy a könyvesboltokban visszaesett volna az eladás mértéke, még nőtt is. Mintha csak meg akarta volna erősíteni, hogy a „szembeszállok az ilyen típusú hamisítással” nem csak egy üres frázis, az a weboldal (http://pirate coelho.wordpress.com), amelyen hozzáférhetővé váltak a könyvei, Paulo fotóját is lehozza fején kalózkendővel, bekötött fél szemmel, mint amilyen egy igazi tengeri rabló. Paulo meggyőződése szerint az emberek csak akkor olvasnak könyveket a számítógép monitorán, ha nincs más lehetőségük, mert a szöveg kinyomtatása sokkal többe kerül, mint ha megveszik a kötetet. Ezért elhatározta − köztudottá azonban csak 2008-ban vált −, hogy az összes könyvét felteszi a világhálóra. „Bizonyított tény, hogy ha az emberek elolvassák az első fejezeteket az interneten, és azok tetszenek nekik, akkor elmennek, és megveszik a könyvet.” 2006 végén a brazil elnökválasztási kampány a tetőfokára hágott. Az első körben, október 1 jén legtöbb szavazatot elnyert két jelölt, az újra ringbe szálló és 46 millió voksot kapott szocialista Luiz Inácio Lula da Suva volt a PT-től (Partido dos Trabalhadores − Dolgozók Pártja) és Sao Paulo egykori kormányzója, a 39 millió szavazatot elnyert Geraldo Alckmin a PSDB-től (Partido da Social Democracia Brasileira − Brazil Szociáldemokrata Párt). Néhány nappal az október 29-re kiírt második forduló előtt egyik, a szocialista kampányban segédkező brazil barátja telefonált Paulónak, és a következő kérdést tette fel: − Te kire fogsz szavazni? Az írónak már a nyelve hegyén volt a válasz: − Lulára. − Ezt hajlandó volnál nyilvánosan is elmondani? − Hát persze. Ez nem számított újdonságnak. Noha sohasem volt politikai aktivista, Paulo ügyet csinált belőle, hogy az 1985-ben ismét demokratikus útra lépett Brazília választásain színt valljon pártpreferenciáiról. 1989-ben, a húszévnyi diktatúra utáni első szabad elnökválasztás alkalmával az első fordulóban a kommunista Roberto Freire mellett tette le voksát, a másodikban pedig a szakszervezeti Lulára szavazott, akit végül a PRN (Partido da Reconstrucáo Nacional − Nemzeti Újjáépítés Pártja) és más politikai erők által támogatott Fernando Collor győzött le. 1991-ben az írót lelkesen ünnepelték, amikor felszólalt a PT Sao Bernardo do Campóban, Sao Paulo vonzáskörzetében rendezett első nemzeti találkozóján. A trockisták, sztálinisták és leninisták által körülvett írót még a radikálisoknak tekintett képviselők is, mint például Luiz Gushiken, aki később Lula elnöksége idején miniszter lett, megtapsolták, amikor kijelentette, hogy „az emberiség történetében még sosem volt ateista civilizáció”. 1994-ben Fernando Henrique Cardosót támogatta, aki alulmaradt Lulával szemben. Három nappal a beleegyezése után, hogy nyilvánosságra hozzák, miszerint Lulát támogatja Alckminnal szemben, az író Saint Martin-i házában fogadta a PT kampánytelevíziójának a stábját, amely egy harminc másodperces filmet akart készíteni vele. A háttérben egy aranyló színekben pompázó búzamezővel, Paulo Lula elnököt köszöntötte először születésnapján: Lula elnök!

Mindenekelőtt boldog születésnapot kívánok, amit majd vasárnapi győzelmével ünneplünk meg valamennyien. A nép, az ország, a demokrácia győzelmével. Az elmúlt négy évben Brazília szükséges megpróbáltatásokon ment keresztül, amikből megerősödve került ki. A nép ezt tudja, és jövő vasárnap mindannyian egy újabb hitben, reményben és eredményekben gazdag négy évre szavazunk a mi Brazíliánkban. Lula kampányában a legnépszerűbb brazil író támogatása születésnapi petárdának bizonyult. Igaz, hogy az előrejelzések szerint az elnök újraválasztása szinte biztos volt, a két tapasztalt jelölt azonban tudta, hogy a választók véleménye lényegesen változhat az utolsó napokban, de még az utolsó órákban is, keresztülhúzva a közvélemény-kutatók számításait. A Paulóval készített rövidfilmet titokban, lakat alatt őrizték az elnöki kampány idején. Október 27-én este nyolc óra húsz perckor viszont az író képe zárta hivatalosan a Nemzeti Televízió által biztosított ingyenes választási kampányhirdetéseket. Saint Martinban, ahol Paulo éppen tartózkodott, éjfél múlt húsz perccel. Miután megnézett egy filmet a tévében, lefekvés előtt még belenézett elektronikus levelezésébe. Meglepetéssel konstatálta, hogy az utolsó percekben, vagyis közvetlenül azután, hogy feltűnt a televízióban, több száz, Brazília különböző pontjairól küldött e-mailt kapott, amikben olvasói kommentálták a Lulának adott támogatását. Minden tíz üzenetből csak egy üdvözölte a gesztust. A többi kilenc felháborodva, erőteljesen elítélte, amit látott és hallott. Az író ösztönösen válaszolni kezdett mindegyikre, hogy elmagyarázza indokait, vagyis hogy miért támogatta Lulát a választásokon. Fél órával később azonban rájött, hogy nem győzi válasszal a százával érkező új üzeneteket, amelyek már blokkolni kezdték a számitógépét. A megoszlásuk ugyanaz volt: kilenc elítélő üzenetre jutott egy dicséret. A következő két hétben további 10 ezer, 90%-ban szemrehányó emailt kapott, amikre körválaszt küldött. Paulo nem hozta nyilvánosságra olvasói lázadási kísérletét, de mindenesetre megbizonyosodhatott arról, amit a barátai úgy fogalmaztak meg, hogy a hálátlanságnak nincs ideológiai magyarázata. A támogatott jelölttől, aki miatt a sok kellemetlenséget el kellett szenvednie, még csak egy telefonhívást, levelet vagy e-mailt sem kapott. Éppen ellenkezőleg. 2007 novemberében, a Planalto-palotában bejelentették, hogy Lula meglátogatja az Ipanema és Copacabana partszakasz közötti, Paváozinhónak nevezett szegénynegyedet, ahol 20 ezer ember él. A helyszínen az elnök egy cölöpverő gépet helyezett működésbe, amivel a helyi infrastruktúra javítását célzó lift és drótkötélpálya építésének a megindítását jelezte. A rövid útvonalon, amelyet az elnök gyalog tett meg, elhaladt a Fény Gyermekei Háza előtt. 1998 óta a Ház teljes körű, ingyenes oktatást biztosított a szegénynegyed 430, hátrányos helyzetű gyerekének, aminek a költségeit, évi 400 millió dollárt, a Paulo Coelho Alapítvány állta. A nonprofit szervezet az író jogdíjaiból gazdálkodott, és tevékenységét az ügynökének, Monicának az édesanyja, Belina Antunes irányította. Paulo alkalmanként más bevételeiből is juttatott a Háznak nagyobb összegeket, például a TV Globo Eterna Magia (Örök mágia) című telenovellájában való fellépésért járó honoráriumából is. Az államelnöknek, noha csak néhány méterre haladt el a Háztól, eszébe sem jutott, hogy akár csak egy pillantást is vessen a több száz gyermek számára oázist biztosító otthonra. Az író energiáit azonban más dolgok kötötték le. 2006 közepétől nemcsak maga Paulo, hanem többen is, így Monica és Chris, valamint a hozzájuk közel álló kiadók is azért szurkoltak, hogy a következő év március 19-ig, Szent József napjáig, amikor az író hatvanadik, saját maga válaszotta születésnapját ünnepli, sikerüljön megdönteni a 100 milliós könyveladási számot, de ez végül nem következett be. A 100 000 000. könyv csak augusztusban, a vártnál öt hónappal később, amikor Paulo a tényleges születésnapját ülte, kelt el. Az író az újságoknak nyilatkozva azt mondta, hogy a hatvanadik születésnapnak ugyanaz a jelentősége, mint a 35.-nek vagy a 47.-nek, és februárban elhatározta, hogy Szent József napját az El Peregrino Hotelben, Puente la Reinában, a Pamplonától húsz kilométerre, a Santiagói Út felénél található kis spanyol városban ünnepli. Ugyanazon a napon a blogján meghívást ajánlott fel az első tíz jelentkezőnek. Amikor az üzenetek Brazíliától oly távoli helyekről érkeztek, mint Japán, Anglia, Venezuela és Katar, Paulo aggódni kezdett, hátha a jelentkezők azt hiszik, hogy a meghívás a repülőutat és a szállást is magában foglalja, ezért gyorsan tisztázni próbálta, hogy miről is van szó. Meglepetésére mindegyikük tisztában volt a blogbejegyzés valódi jelentésével, és készek voltak rá, hogy maguk fizessék a felmerülő költségeket. Február 29-én négy spanyol (Luis Miguel, Clara, Rosa, Loli e Ramón), egy görög (Chrissa), egy angol (Alex), egy

venezuelai (Marian), egy japán (Heiko) és egy Irakban élő amerikai (Nika) látogatta meg. Rajtuk kívül olyan személyiségek is megjelentek még, mint a veterán focista Raí, vagy régi barátja, Nelson Liano Jr., akivel közösen jelentette meg A vámpírizmus kézikönyvét. Az ünnepségen szintén részt vevő amerikai újságírónő, Dana Goodyear a New Yorker magazinban megjelent riportban úgy írta le Lianót, mint „egy sámánt, aki egyenesen Amazóniából érkezett”. Paulo barátja pedig így írta le blogjában az El Peregrinóban kialakult hangulatot: Egy Szent József tiszteletére adott fogadás méltó megemelékezés volt négy nyelven. Paulo a Munka Szent napját választotta, hogy születésnapját egy régi spanyol keresztény hagyomány szerint ünnepelje meg. Miközben az ünnepség zajlott, a Santiagói Utat fehér hótakaró lepte be. Salsa, francia népzene, boleró, tangó, szamba és Raul Seixasnak a Paulo Coelhó-val közösen szerzett felejthetetlen sikerei adták azt a zenei hangulatot, amelyet a legkiválóbb Riója bor tett még emelkedettebbé. Öt hónappal később, amikor Paulo valóságos születésnapja közeledett, a Monica által a Sant Jordinál irányított csapat teljes gőzzel egy elegáns, negyvenoldalas, angol nyelvű, négy színben merített papírra nyomtatott dosszién dolgozott, amelynek címlapján az író mosolytól ragyogó arca volt látható. A cím mellőzte a jelzőket: „PAULO COELHO − 100 000 000 PÉLDÁNY”. Sürgős volt, hogy a kiadvány szeptember első hetében, a frankfurti könyvvásár idején nyilvánosságra kerüljön. A Daniel Keelnek, Paulo németországi kiadójának, a Diogenes tulajdonosának aláírásával jegyzett bemutatás megemlékezett az író húsz évvel korábban, az Egy mágus naplójával megkezdett pályafutásáról. A következő oldalakon felsorolták a 63-ból azt a 31 díjat (egyik sem brazil), valamint kitüntetést (kettőt adományoztak Brazíliában), amelyet Paulo a könyveiért kapott, és azt a 160 országot, ahol művei megjelentek. Augusztus 24-én, mialatt a Sant Jordinál égett a munka mindenki keze alatt, hogy a szóróanyagok időben elkészüljenek a könyvvásár megnyitására, a születésnapos szokása szerint az elmélkedésnek és a spirituális épülésnek adta át magát. Aki délután háromkor, a Saint Martintól tíz kilométerre fekvő Barbazan-Débat napsütötte, szűk utcácskáin haladt, talán észre sem vette azt a tüskehajú, tarkóján varkocsot viselő ősz férfit. Paulo teniszcipőben, pólóban és bermudanadrágban éppen kilépett a Pietá-kápolnából, ahol a Madonna a különös, szakállas kis Jézust tartja a karjában, leült egy fapadra, hogy néhány sort írjon a térdére helyezett jegyzettömbbe. A kevés arra járó turista nem gondolta volna, hogy az a törékeny, szerzetesnek vélhető férfi az az író, akit királyok, emírek, hollywoodi filmcsillagok és a világon mindenhol olvasók ezrei ünnepelnek. Christina, aki eddig távolabbról figyelte őt, most odament hozzá. Kíváncsi volt, hogy mit ír a férje. − Egy levelet − válaszolta az anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. − Kinek? − Az életrajzom szerzőjének. Az alábbiakban teljes egészében lejegyzett levél, amelyet néhány órával később adtak postára Saint Martinben, csak hét, végeérhetetlennek tűnő nap − egy ilyen internetfüggő író számára, mint ő, elfogadhatatlanul nagy idő − múlva érkezett meg címzettjéhez Sao Paulóba. Barbazan-Débat, 2007. augusztus 24. Kedves Fernando! A kis kápolna előtt ülök, és a szokásos rítust végzem, vagyis meggyújtok három gyertyát a piétati Szűz tiszteletére. Az elsővel azt kérem, hogy védelmezzen, a másodikat az olvasóimért gyújtom, a harmadikat pedig azért, hogy a munkámat becsülettel és erővel tudjam folytatni. Süt a nap, de nem elviselhetetlen a meleg. Nincs senki a közelben, kivéve a feleségemet, aki a hegyeket, a fákat, a szerzetesek által ültetett rózsákat nézi, és várja, hogy befejezzem ezt a levelet. Gyalog jöttünk, és a tíz kilométert két óra alatt tettük meg, ami nem rossz teljesítmény. Vissza is gyalog kell mennünk, és csak most vettem észre, hogy nem hoztunk magunkkal elegendő vizet. Nem baj, bizonyos pillanatokban az élet nem ad választási lehetőséget, és én sem ülhetek itt örökké. Az álmaim várnak, és nekem haza kell mennem, még akkor is, ha szomjas vagyok. Ma töltöm be a hatvanadik életévemet. Úgy terveztem, hogy azt teszem, amit mindig

és ez így is lett. Tegnap 23 óra 15-kor elmentem Lourdes-ba, hogy 24-én 00.05-kor, amikor megszülettem, a Miasszonyunk barlangja előtt adhassak hálát eddigi életemért, és védelmet kérjek a jövőben. Felemelő pillanat volt, de hazatérőben Saint Martin felé nagyon egyedül éreztem magam. Ezt elmeséltem a feleségemnek, aki azt válaszolta: „De hát ezt te választottad magadnak.” Igen, én választottam, de akkor is kényelmetlenül éreztem magamat. Csak mi ketten vagyunk e hatalmas planétán. Bekapcsoltam a mobiltelefonomat, és az abban a pillanatban megszólalt. Az ügynököm és egyben barátnőm, Monica hívott. Amikor hazaértem, már más üzenetek is vártak. Elégedetten feküdtem le, és amikor felébredtem, beláttam, hogy semmi okom nem volt a szorongásra az előző este. Egyre-másra érkeztek a a virágok, ajándékok. Az interneten az emberek különleges dolgokat produkáltak, felhasználva hozzájuk a fotóimat és a szövegeimet. Olyan emberek kedveskedtek figyelmességükkel, akiket életemben nem láttam − kivéve Marcia Nascimentót, aki egy csodálatos összeállítást készített, és megörvendeztetett azzal, hogy olyan író vagyok, aki most már az egész világra kiterjedő rajongói klubbal rendelkezem (és ennek ő az elnöke). Miért írok most Neked? Mert ma, nem úgy, mint ezekben a napokban volt, erős késztetést érzek, hogy visszamenjek a múltba. De olyanvalakinek a szemével, aki ismeri a naplójegyzeteimet, a barátaimat, az ellenségeimet, mindazokat, akik részesei az életutamnak. Most nagyon szívesen olvasnám el az életrajzomat, de erre alighanem még várnom kell. Nem tudom, hogy hogyan fogom fogadni, amit majd benne olvasok. A kápolnában azonban, amelyre rálátok innen, van egy felirat: „Meg fogod tudni az igazságot, és az igazság majd felszabadít”. Az igazság egy bonyolult szó, mert ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy a nevében milyen rengeteg vallási bűnt követtek el, hány háborút hirdettek, hány embert hurcoltak meg azok, akik magukat igazaknak mondták. Egy dolog azonban biztos: amikor az igazság felszabadít, nincs mitől félni. Lényegében ezért fogadtam el, hogy az életrajzom papírra kerüljün, hogy megismerjem egy másik arcomat is. És ettől szabadabbnak érzem magam. Az égen egy repülőgép húz el fölöttem, az új 380-as Airbus, amely még nem szállít utasokat, mert egyelőre csak tesztelik, innen nem messze. Nézem, és arra gondolok, vajon mennyi időbe telik, hogy ez a csoda elavuljon? Nyilvánvaló persze, hogy ezzel azt akarom tudni: mennyi időbe telik majd, hogy elfelejtsék a könyveimet? Pedig jobb, ha kiverem a fejemből, mert amikor írok, nem az örökkévalóságra gondolok. Azért írok, hogy felfedezzem azt, ami tekintettel a Te újságírói végzettségedre és marxista meggyőződésedre, biztos nem lesz benne a könyvedben: a titkos belső zugaim, amelyek néha sötétek, máskor világosak, és én magam is csak akkor ismerem meg őket, ha leírom. Mint minden író, mindig is kacérkodtam az önéletrajz gondolatával. Csakhogy lehetetlen önmagunkról írni anélkül, hogy ne mentegetnénk a hibáinkat, és ne becsülnénk túl az erényeinket − az emberi természet már csak ilyen. Ezért fogadtam el olyan gyorsan a könyved ötletét, holott tisztában vagyok annak veszélyével, hogy olyan dolgok kerülnek bele, amiket nem gondolnék okvetlenül fontosnak. Márpedig ha az életem részét képezik, akkor a napfényre kell, hogy kerüljenek. Ez az oka a döntésemnek, amelyet az elmúlt három évben nemegyszer megbántam már, amikor beleolvastam naplómba, amit serdülőkoromtól kezdve írok. Előfordulhat az is, hogy a könyvedben nem ismerek rá magamra, de tudni fogom, hogy egy részem akkor is ott van benne. Amikor mindenféléről kérdezgettél engem, kénytelen voltam végiggondolni életem bizonyos szakaszait, és föltettem a kérdést: hogyan alakult volna az életem, ha nem próbálom ki mindazt, amit átéltem? Most azonban nem érdemes elmerülni ezekbe az absztrakciókba. Chris azt mondja, hogy el kell indulnunk hazafelé, mert még kétórányi gyalogút áll előttünk. A nap egyre erősebben süt, a mező kiszikkadt. Még öt percet kérek tőle, hogy befejezhessem a levelet. Ki leszek majd az életrajzodban? Noha még nem olvastam, mégis ismerem a választ: az összes ember leszek, aki valaha az utamba került. Az az ember leszek, aki kinyújtotta a kezét abban bízva, hogy lesz egy másik kéz, amelyik segít a nehéz

pillanatokban. Létezem, mert vannak barátaim. Azért maradtam felszínen, mert ők az utamba kerültek. Megtanítottak arra, hogy magamból a legjobbat adjam, még akkor is, ha az életem néhány pillanatában nem bizonyultam jó tanulónak. De azt hiszem, hogy sikerült elsajátítanom valamit abból, amit úgy hívnak, hogy nagylelkűség. Chris nógat, hogy eltelt már az öt perc, de én még kérek egy kis időt, hogy ide jegyezhessem Kahlil Gibran több mint száz éve írt sorait. Biztos, hogy nem ez lesz az eredeti sorrend, mert már nagyon régen történt, amikor az emlékezetembe véstem őket egy sötét, szomorú éjszakán, miközben Simon & Garfunkelt hallgattam a gramofon nevű szerkezeten, amely ugyanúgy elavult, ahogy egyszer majd elavulnak a könyveim is vagy az Airbus 380. A következő sorok annak a fontosságát hangsúlyozzák, hogy adni tudjon az ember: „ Csak akkor adunk valamit, ha magunknak adjuk. És ez a pillanat mindig a mai napé, s nem az utánunk jövőké.” „Az emberek azt mondják: annak adok, aki megérdemli. De a fák nem ezt mondják. Ők azért adnak, hogy tovább élhessenek, mert a kuporgatás maga a pusztulás.” „Tehát ne gondold magad nagylelkűnek, ha mással osztozol valamin. Mert valójában az élet oszt el mindent, és az emberi lény nem más, mint saját létezésének szemtanúja.” Most már felállok, és elindulok hazafelé. A saját létezésem szemtanúja, igen, ez voltam a ma betöltött hatvan évem minden egyes napján. A Szakállas Jézus áldjon meg Téged! Paulo Amikor 2008 februárjában pont került ennek az életrajznak a végére, az A380-as már közlekedett. Több mint valószínű, hogy a műszaki elavulás gyorsasága miatt az Airbus jóval előbb le fog állni a gigantikus gép gyártásával, mint hogy kihunyna Paulo Coelho százmilló könyvének az emléke − az irodalomkritikusok véleménye ellenére azért, mert azok a mély nyomok, amelyeket az olvasók lelkében hagytak a földkerekség legtávolabbi zugában is, kitörölhetetlenek.

Paulo Coelho számokban

MEGJELENT KÖTETEI Teatro na educacáo (Színház a nevelésben) (1973), Arquivos do inferno (Pokoli archívumok) (1982), Manuál prático do vampirismo (A vámpirizmus kézikönyve) (1985), Egy mágus naplója (1987), Az alkimista (1988), Brida (1990), O dom supremo (A legnagyobb ajándék)

(l991), AsValkírias (A valkűrök) (1992), A Piedra folyó partján ültem, és sírtam (1994), Maktub (1994), Az ötödik hegy (1996), A fény harcosának kézikönyve (1997), Cartas de amor do profeta (A próféta szerelmes levelei) (1997), Veronika megakar halni (1998), Palavras essenciais (Lényeges szavak) (1999), Az ördög és Prym kisasszony (2000), Historias para pais, filhos e netos (Történetek szülőknek, gyerekeknek és unokáknak) (2001), Tizenegy perc (2003), Ogenio e as rosas (A dzsinn és a rózsák) (2004), A Zahir (2005), Ser como o rio queflui (Mint a rohanó folyó) (2006), A portobellói boszorkány (2006).

A kalózkiadványoktól eltekintve, könyvei 100 millió példányban, 455 fordításban, 66 nyelven és 160 országban jelentek meg. Albánia, Argentína, Ausztria, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Bulgária, Chile, Costa Rica, Csehország, Dél-Afrika, Dél-Korea, Dominika, Egyesült Királyság, Egyiptom, Egyesült Arab Emirátusok, El Salvador, Equador, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Grúzia, Guatemala, Hollandia, Honduras, Horvátország, India, Indonézia, Írország, Izland, Japán, Kanada, Kína, Kolumbia, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Mexikó, Németország, Nicaragua, Norvégia, Omán, Olaszország, Oroszország, Örményország, Panama, Peru, Portugália, Puerto Rico, Románia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Tajvan, Ukrajna, Venezuela.

LEGFONTOSABB DÍJAK ÉS KITÜNTETÉSEK „Golden Book” − Jugoszlávia − 1995,1996,1997,1998,1999 és 2000 „Grand Prix Litteraire Elle” − Franciaország − 1995 „Guinness Book − Rekordok könyve” − Brazília − 1995/1996 „Chevalier des Arts et Letters” − Franciaország − 1996 „Flaiano Internacional Award” − Olaszország − 1996 „Super Grinzane Cavour Book Award” − Olaszország − 1996 „Golden Book” − Franciaország − 1996 „Finalist for The International IMPAC Literary Award” − Ír Köztársaság − 1997 „Protector de Honor” − Spanyolország − 1997 „Contribuition to the 17th Istanbul book” − Törökország − 1998 „Comendador da Ordem do Rio Branco” − Brazília − 1998 „Flutuat Nec Mergitur” − Franciaország − 1998 „Medaille de la Ville de Paris” − Franciaország − 1998 „Fiera del libro per i ragazzi” − Bologna, Olaszország − 1998 „Crystal Mirror Award” − Lengyelország − 1999 „Chevalier de l’Ordre National de la Légion d’Honneur” − Franciaország − 1999 „Libro de platina” − az „El Alquimista” 300 000. eladott példánya után − Argentína − 1999 „Libro de oro” − 100 000 eladott példány után A fény harcosának kézikönyvéből − Argentína − 1999 „Cristal Award” − Gazdasági Világfórum, Svájc − 1999 „Golden Medal of Galícia” − Spanyolország − 1999 „Huésped Distinguido de la Ciudad de Nuestra Senora de la Paz” − Bolívia − 1999 „Prémio Guerrero de la Luz” − Mexikó − 2001 „Bambi 2001 Award” − Németország − 2001 „Ville de Tarbes” − Franciaország − 2001 „Prémio Internazionale Fregene” − Olaszország − 2001 „Ville D’Orthez” − Pyrénées Atlantiques, Franciaország − 2002 „Planetary Conciousness Literature Prize” − Franciaország − 2002 „Miembro de Honor” − Bolívia − 2002 „Best Fiction Corine Internacional Award” − Németország − 2002 „Planetary Arts” − Németország − 2002 „Officiel des Arts et Lettres”− Franciaország − 2003

„Golden Best Seller Prize (Vecernje Novosti)” − Szerbia − 2004 „Order of Honour of Ukraine” − Ukrajna − 2004 „Nielsen Gold Book Award” − Anglia − 2004 „Order of St. Sophia” for contribution to revival of science and culture − Ukrajna − 2004 „Literary Latino for Eleven Minutes”, The best book 2004 − USA − 2004 „Officiel des Arts et Lettres” − Nagy-Britannia − 2004 „Special Literary Award Giovanni Verga” − Olaszország − 2004 „Ex Libris Award” a Tizenegy percért − Szerbia − 2004 „Direct Group International Author Award” − Németország − 2005 „Goldene Feder Award” − Németország − 2005 „The Budapest Prize” − Magyarország − 2005 „Las Pergolas Prize 2006” − Associacion de Libreros del Mexico − Mexikó − 2006 „Platin Book Award” A Zahirért − Ausztria − 2006 „I Premio Alava en el Corazón” − Spanyolország − 2006 „Cruz do Mérito do Empreendedor Jacqueline Kubitschek” − Brazília − 2006 „Wilbur Award”− Religion Communicators Council − USA − 2006 „Kiklop Literary Award” A Zahirért mint „Hit of the Year” − Horvátország − 2006 „Empik’s Ace „A portobellói boszorkányért − Lengyelország − 2007 „Distinction of Honour − Hans Christian Andersen Award” − Odense, Dánia − 2007

CIKKEI, amelyek 61 ország 109 sajtóorgánumában jelentek meg Albánia, Argentína, Ausztria, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Bulgária, Chile, Costa Rica, Csehország, Dél-Afrika, DélKorea, Dominika, Egyesült Királyság, Egyiptom, Egyesült Arab Emirátusok, El Salvador, Equador, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Grúzia, Guatemala, Hollandia, Honduras, Horvátország, India, Indonézia, Írország, Izland, Japán, Kanada, Kína, Kolumbia, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Mexikó, Németország, Nicaragua, Norvégia, Omán, Olaszország, Oroszország, Örményország, Panama, Peru, Portugália, Puerto Rico, Románia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Tajvan, Ukrajna, Venezuela.

MOZI Négy könyvének megfilmesítési jogát a következő amerikai stúdiók kapták: Az alkimista (Warner Brothers) Az ötödik hegy (Capistrano Productions) Tizenegy perc (Hollywood Gang Productions) Veronika meg akar halni (Muse Productions)

INTERNET A www.paulocoelho.com website-on kívül, amely 16 nyelven férhető hozzá, a szerző blogja www.paulocoelhoblog.com és myspace-es oldala a www.myspace.com/paulocoelho címen érhető el. A MEGKÉRDEZETT INTERJÚALANYOK Acácio Paz Afonso Galvao Alan Clarke Amapola Rios André Midani Andrea Cals Antonio Carlos „Kakiko” Dias Antonio Carlos Austregésilo deAthayde Antonio Claudio de Lima Vieira

Antonio Ovídio Clement Fajardo Antonio Walter Sena Jr. („Toninho Buddha”) Arash Hejazi Ariovaldo Bonas Arnaldo Niskier Arnold Bruver Junior Artur da Tavola Basia Stepian Beatriz Vallandro Cecília Bolocco Cecília McDowell Chico Castro Silva Christina Oiticica Cristina Lacerda Darc Costa Eduardo Jardim de Moraes Elide „Dedé” Conte Ernesto Emanuele Mandarino Eugenio Mohallen Fabíola Fracarolli Fernando Bicudo Fréderic Begbeder Fréderic Morei Geneviéve Phalipou Gilles Haeri Gloria Albues Guy Jorge Ruffier Hélio Campos Mello Henrique Caban Hildebrando Góes Filho Hildegard Angel Ilma Fontes Indio do Brasil Lemes Isabela Maltarolli Ivan Junqueira Jerry Adriani Joel Macedo Jorge Luiz Costa Ramos Jorge Mouráo José Antonio „Pepe” Domingues José Antonio Mendonca Neto José Mário Pereira José Reinaldo Rios de Magalhaes José Wilker Julles Haeri Kika Seixas Leda Vieira de Azevedo Lizia Azevedo Marcelo Nova Marcia Faria Lima Marcia Nascimento Marcos Medeiros Bastos Marcos Mutti Marcos Paraguassu Arruda Cámara Maria Cecília Duarte Arraes de Alencar

Maria Eugénia Stein Marié Christine Espagnac Marilu Carvalho Mário Sabino Maristela Bairros Maurício Mandarino Michele Conte Milton Temer MonicaAntunes Nelly Canellas Branco Nelson Liano Jr. Nelson Motta Orietta Paz Patrice Hoffman Patrícia Martín Paula Braconnot Paulo Roberto Rocco Pedro Queima Coelho de Souza Regina Bilac Pinto Renato Menescal Renato Pacca Ricardo Sabanes Rita Lee Roberto Menescal Rodrigo Meinberg Rosana Fiengo Serge Phalipou Sidney Magal Silvio Ferraz Soizik Molkhou Sonia Maria Coelho de Souza Stella Paula Costa Vera Prnjatovic Richter Zé Rodrix ZecaAraújo ZuenirVentura

Ez a könyv

Ennek a könyvnek az ötlete 2005 elején a lyoni Saint-Exupéry repülőtéren fogant meg, amikor először láttam Paulo Coelhót. A szakmámból adódóan sok híres embert és sztárt láttam már, ezért úgy képzeltem, hogy az írót is mindenhova testőrök, titkárok, segédszemélyzet kíséri. Meglepetésemre, az az ember, akivel a rákövetkező három évben sok időt töltöttem, egyedül volt, hátizsákkal és egy kis

kerekes táskával. Ott kezdtem el azt a kutatást, amelynek során az egyik legkülönösebb személyiséget fedeztem fel, akivel valaha találkoztam. Hat hét múlva vele együtt tértem vissza Brazíliába. Mivel Paulo Rióban élt, én is odaköltöztem, és nyolc hónapig az árnyékában és az általa hagyott nyomok között léteztem. Mindenhol Paulo Coelhót kerestem, és utánajártam azoknak az eseményeknek, amelyek mély sebeket hagytak életében. Kerestem őt a Copacabana sikátorainak sötét zsákutcáiban, az elmegyógyintézet feljegyzései és a Dr. Eiras Szanatórium romjai között, a drogok veszélyes világában, a politikai elnyomás aktáiban, a sátánisták körében, a titkos társaságokban, a társszerző Raul Seixas környzetében és a családjában, az összes felmenőjénél. Meghallgattam barátait, ellenségeit, elbeszélgettem volt feleségeivel, sok időt töltöttem együtt a jelenlegi és az író szerint utolsó feleségével, a festő Christina Oiticicával. Végigpásztáztam az egész életét, legbelsőbb titkait feszegettem, forgattam a végrendeletét, turkáltam a gyógyszerei között, láttam a számláit, belenyúltam a zsebeibe, a korábbi házasságaiból, szerelmi kapcsolataiból származó, általam feltételezett gyerekek után nyomoztam. Fogadást nyertem vele szemben, amivel megszereztem a kiváltságot, hogy kinyissam és elolvassam azt a kincsesládát, amelynek ő azt a sorsot szánta, hogy megsemmisíti, és amely negyven év feljegyzéseit − legtöbbjét kazettákon rögzítve − tartalmazta. Heteket töltöttem a Paulo Coelho Intézetbe zárkózva, hogy okmányokat, fotókat, régi noteszeket, kapott és elküldött leveleket digitalizáljak. Amikor riói időm kitelt, vállamon diktafonnal elkísértem őt a világ legkülönbözőbb pontjaira, miközben orrhangon elmondott kommentárjait hallgattam, figyeltem azt a furcsa mozdulatát, amellyel mintha egy legyet akarna mindig elhessegetni a szeme elől. Végigjártam vele a Santiago de Compostelába vivő zarándokutat. Láttam, miként érzékenyül el egyszerű baszkföldi és kairói olvasóitól, és figyelhettem a Párizsban és Hamburgban a tiszteletére adott banketteken frakkba öltözött férfiak és nagyestélyi ruhát viselő nők gyűrűjében. Összeraktam az apró részleteket, amelyeket Paulo Coelho hagyott hátra hosszú hatvan esztendő alatt, és a végeredmény itt olvasható A Mágus című könyvben. Noha a leírtakért minden felelősség engem terhel, a könyv egészén nyilvánosan osztozom azzal a több tucat emberrel, akik ebben a maratoni munkában a segítségemre voltak. Elsősorban régi barátomnak, Wagner Homem-nek mondok köszönetet, az informatikai klaszszisnak, aki a három év alatt összegyűjtött információ-, adat-, interjú- és dokumentumhalmazt összerendezte. Odaköltözött hozzám, ahol tíz hónapon át nemcsak hogy páratlan munkát végzett, hanem elolvasta, újraolvasta a végső szöveget, és fontos tanácsokat adott. Ugyanígy hálával tartozom két testvéremnek: az egyikük, Ricardi Setti a fogadott testvérem, és az Olga óta ő őrködik könyveim minőségén, és tehetségével sok nehéz holtponton segített át, a másikuk, Reinaldo Morais vér szerinti fivérem, aki az eget és a földet is megmozgatta azért, hogy A Mágus végül révbe érjen. Rajtuk kívül köszönet illeti minden önzetlen kollegámat, aki együttműködött velem. Köszönet a több tucat interjúalanynak és kutatónak, újságírónak, gyakornoknak, aki felkutatta és kikérdezte azokat az embereket, akik színt és életet adtak ennek a történetnek. Őrájuk gondolok itt: Adriana Negreiros, Afonso Borges, Aldo Bocchini Neto, Alfonso Molinero, Ana Carolina da Motta, Ana Paula Granello, Antonio Carlos Monteiro de Castro, Armando Antenore, Armando Perigo, Associacáo dos Exalunos do Colegio Santo Inacio, Aurea Soares de Oliveira, Aureo Sato, Beatriz de Medeiros de Souza, Belina Antunes, Carina Gomes, Carlos Augusto Setti, Carlos Heitor Cony, Carlos Lima, Célia Valente, Claudio Humberto Rosa e Silva, Cesar Polcino Milies, Dasha Balashova, Denis Kuck, Devanir Barbosa Paes, Diego de Souza Martins, Eliane Lobato, Evanise dos Santos, Fernando Eichenberg, Firmeza Ribeiro dos Santos, Francisco Cordeiro, Fredéric Bonomelli, Gabriel Priolli, Gemma Capdevila, Herica Marmo, Herve Louit, Hugó Carlo Batista Ramos, Ibaré Dantas, Inés Garconi, Ivan Luiz de Oliveira, Ivone Kassu, Joca do Som, José Antonio Martinuzzo, Juliana Perigo, Klecius Henrique, Leonardo Oiticica, Lourival Sant’Anna, Lucia Haddad, Luciana Amorim, Luciana Franzolin, Luiz Cordeiro Mergulháo, Lyra Nettó, Marcio José Domingues Pacheco, Marcio Valente, Marilia Cajaíba, Mario Magalhaes, Mario Prata, Marisilda Valente, Mariza Romero, Marizilda de Castro Figueiredo, Miguel Reyes-Múgica, Pascoal Soto, Ricardo Hofstetter, Ricardo Schwab, Roberro Viana, Rodrigo Pereira Freire, Samantha Quadrat, Silvia Ebens, Talles Rodrigues Alves, Tatiana Marinho, Tatiane Rangei, Véronique Surrel, Vicente Paim és Wilson Moherdaui. Végül köszönettel tartozom a rengeteg internetezőnek, akik több mint harminc országból küldtek nemegyszer perdöntő adatokat, dokumentumokat, fényképeket a http: //www.cpc.com.br/paulocoelho/ weboldalra, amelyet A Mágus című könyv megírásához nélkülözhetetlen információk összegyűjtésére hoztunk létre.

Fernando Morais Ilhabela, 2008. március