Borbély Szilárd és Az olaszliszkai*

73-84 Olasz liszkaa 12.qxp_Layout 1 2016. 09. 28. 21:27 Page 73

• Sólyom András• BORBÉLY SZILÁRD ÉS AZ OLASZLISZKAI

2016/3

Sólyom András

Borbély Szilárd és Az olaszliszkai* 1. Borbély Szilárd költô, író, irodalomtörténész, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem oktatója 1963. november 1-én, Fehérgyarmaton született, és 2014. február 19-én, Debrecenben halt meg. 1988-tól közel húsz kötete jelent meg. Számos irodalmi díjat kapott, köztük a József Attila-díjat. Mûvei alapján több színdarab is született. Nincstelenek címû regényébôl 2014-ben készült vizsgaelôadás, a Színmûvészeti Egyetem Ódry Színpadán, Máté Gábor rendezésében. 2. 2000. december 23-án, éjszaka, az akkor 37 éves Borbély Szilárd szüleit rablótámadás érte. Az ágyában fekvô édesanyját brutálisan megölték, édesapja öt évvel késôbb halt bele az ezen az éjsza-

kán elszenvedett sérüléseibe. A rendôrség csak feltételezett tetteseket tudott elfogni, akiket a bíróság bizonyítottság hiányában felmentett. Borbély Szilárd ezután több mûvében is kísérletet tett arra, hogy kiírja magából a fájdalmát. Ezek egyike az évekig írt dráma, Az olaszliszkai (Kalligram, 2010. november), melynek valóságalapja a következô: 3. 2006. október 15-én délután fél négykor egy 44 éves tanárember, két gyermekével keresztülautózva a Borsod megyei Olaszliszkán, a falu közepén megállt, hogy megnézzen egy kislányt, aki a kocsi elôtt átszaladt, majd az árokba esett. Az odafutó falusiak „Öljétek meg a magyart!” kiáltásokkal uszították egymást, a vezetôt kirángatták a kocsijából, és

* Bemutató 2015. október 9., Katona József Színház. Rendezô: Máté Gábor. Az elôadásról készült fotókat köszönjük a Katona József Színháznak.

Kôbányai János

Magyar siratófal Szétnyílt, hosszú, meggypiros csôr: halálolló. Dermedten, fehér pelyhes fejben, nyakban folytatódik. Félig nyitva maradt szem: a halál rése. Piszkosfehér, kékesfekete tollak terülnek szét csapzottan, felfeszülnek a derékig, a mellig érô gaz ágbogaira. Halálszárnyak. Kimerevített halál. A döglött gólya a tokaji zsinagóga kapujánál fekszik. A templom csúcsán lebegô, tízparancsolatot hirdetô kôtáblák köré rakott fészkérôl zuhanhatott ide. Fiókáihoz röptében ütközhetett neki a szomszédos magasfeszültségû vezetéknek. Ki tudja, mikori haláltusája mulandó, rothadó anyagú szfinxként ôrzi a pusztulás folyamatának emlékmûvét. Ragadós, szúrós bogáncsdzsungel, majd dülöngélô, roppant, faragott ajtószárnyak mögött tárul

föl az ég felhôtlen kékje, s az egybefüggô, méregzöld gyomerdô. Szemközt a frigyszekrény alkóvjában üszkös hiány feketéllik: befalazott ajtó a múltba. Fölötte Dávid kitört üvegû, vaksi hatszögében az ég kékje foncsorozódik; vajon miféle jövô csillaga? Ebben a keretben – romos ívek, oszlopok, faragványok, lépcsôsorok csipkézte-tagolta négyszögben – a természet harsány élete: az élet tagadása. Elmúlás. Az enyészet türelmesen rágcsáló pusztítása, amely a földdel egyenlôvé tesz, s a magukra maradt emlékek helyén – azokat elporlasztva-fölemésztve, anyagukat fölhasználva – új és más minôségû életet fakaszt. Jelenünk életét. Tokajba a zsidók a XVII. század végén költöztek, akár a történelmi borvidék többi községébe.

• 73 •



agyonverték, pedig az úttesten átfutó kislánynak kutya baja se történt. A rendôrség által elfogott tettesek – mint Olaszliszka lakóinak túlnyomó többsége – cigányok voltak, a vétlen áldozat ellenben magyar. 4. A szerzô 2014-ben öngyilkos lesz, és ez mellbe veri az egyre népesebb olvasótáborát, az irodalmi életre egy kicsit is odafigyelôket, de a színházcsinálókat is. Mindenki a miérten gondolkodik, és elfogadható választ keres a drámaian lezárult életmû utólag felfedezhetô, leleplezônek bizonyuló soraiban. 5.

Fotó: Szilágyi Lenke

2016/3

„…Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyû sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyû, a derûs, a szemlélôdô, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötôdni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam. (…) De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni,

Jancsó Miklós az olaszliszkai zsinagóga romjaival

• 74 •



2016/3

amíg lehet. Tudod, a családom miatt. Épp csak annyi erôm van, hogy ez eddig még sikerült. Rezeg a léc.” Borbély Szilárd: Nincs semmi remény. Nagy Gabriella interjúja, Litera, 2011. május 2. 6. Máté Gábor rendezése a Katona József Színházban (bemutató: 2015. 10. 09.) nem tartotta elegendônek Az olaszliszkai címû dráma szövegkönyvét, hanem Török Tamara dramaturg és Radnóti Zsuzsa konzultáns segítségével kiegészítette azt Borbély Szilárd verseivel, prózai mûveivel, nyilatkozataival és bírósági tárgyalások jegyzôkönyveivel. 7.

Szôlômûveléssel, borkereskedelemmel foglalkoztak; jelentôs a szerepük a tokaji bor egész Európára kiterjedô forgalmazásában. 1752-ben 15, 1754-ben 18, 1755-ben 24 zsidó árendást írtak össze. Szájhagyomány szerint 1750 körül megalakult a hitközség, és felépítették az elsô imaházat. 1835-ben 56 család (294 fô), 1841-ben 76 család (374 fô) élt Tokajban. Az elsô rabbi – Nathan Spiró – is ebben az idôben kezdte meg a mûködését. A gazdaságilag megerôsödött tokaji zsidóság részt vállalt a 48/49-es szabadságharcban – a kiegyezés után kis üzemeket, kereskedelmi vállalatokat alapítottak és egy hitelintézetet. A XIX. század végén újabb bevándorlási hullám érkezett. A második világháború elôtt ötezer lakosú város fele zsidó. A jelenleg romokban álló zsinagóga – a mai napig Tokaj legnagyobb épülete – 1896-ban nyerte el végsô formáját. Innen indult a Hegyalja zsidóságának ama Auschwitz kémény-állomásán át tartó-lényegülô „nagy utazása” 1944 áprilisában. Csak a Tokajból deportáltak száma meghaladta az 1200 fôt. Akik megmaradtak, 1956-ban vették kézbe – most már saját elhatározásból, egyé-

Fotó: Szilágyi Lenke

„A darabot már 2011-ben figyelmünkbe ajánlotta Radnóti Zsuzsa, de akkor kevéssé foglalkoztunk vele, egyrészt a témafelvetésében némiképp hasonló Cigányok 2010-es bemutatójának közelsége, másrészt a darab látszólagos drámaiatlansága, statikussága, színpadi megvalósításának nehézségei és nem kifejezetten színészbarát szerepei miatt, bár már akkor is lenyûgözött bennünket Borbély Szilárd látásmódja és a szöveg nyelvi szépsége.” Török Tamara: A riasztó valóság költôisége, Színház, 2016. január, 14. old.

ni szervezésben – a vándorbotot. Akik az országhoz kötötték a jövôjüket, apránként beköltöztek Miskolcra, vagy a fôvárosban próbáltak szerencsét. Az 1952-ben mûemlékké nyilvánított zsinagógát 1968-ban az Izraelita Hitközség eladta a helyi ÁFÉSZ-nak. Az akkor még teljesen ép templomot bútorraktárnak használták. Több kulturális, közmûvelôdési terv, elképzelés után – Tokajnak nincs megfelelô mûvelôdési háza – 1982-ben a Bekecsi Termelôszövetkezet vette meg. Nem sokra rá az azúrkékre festett, aranycsillagocskákkal bepetytyezett mennyezet – nyoma még néhány faldarabon felsejlik – megnyílt. Nem a Messiás jött el, csak a Bekecsi Tsz szedette le a tetôt. Borpalackozót akartak itt üzembe helyezni. Minden mozgatható, értékesíthetô nyílászárót, fa- és más anyagot elvittek, majd a zsinagógában üzemelô borpalackozó ötletével is felhagytak. Így az utolsó pár év azzá tette a tokaji zsidók nagy gonddal, szeretettel emelt, a pompájával létüket, súlyukat, hova tartozni akarásukat reprezentáló építményét, ami egykori látogatói és utódaik sorsául jutott.

• 75 •


• Sólyom András• 2016/3

BORBÉLY SZILÁRD ÉS AZ OLASZLISZKAI

8. Az elôadás kezdeteként felidézôdik a Borbély Szilárd szüleit ért rablógyilkosság, majd a tanárlincselés történetét láthatjuk, párhuzamosítva a magányosan élô olaszliszkai rabbi bemutatásával, illetve a faluba érkezô Idegen nézelôdésével, majd a lincselôk bírósági tárgyalása következik, az elítélt fôbûnös börtönbôl küldött üzenetével és csak ezután zárul a keretjáték a költô öngyilkosságával. Fekete Ernô játssza Borbély Szilárdot és az olaszliszkai lincselés Áldozatát is – döbbenetes és egyben zseniális szuggesztivitással. Mészáros Blanka az Áldozat idôsebb kislányaként ott ül a gépkocsiban az édesapja mellett, eleinte elbûvölôen szemtelen, majd az életre szóló rettegés elképesztô átmeneteit is megjeleníteni képes, míg a – szintén a kocsiban ülô – ötéves kicsi lány szerepében Pálmai Anna tündökletesen csacsog, mint akinek még „minden egyszerre van jelen a tudatában”. (Idézet Az olaszliszkai szövegkönyvébôl.) A faluba érkezô Idegen szerepében Haumann Pétert látjuk, aki világfiasan udvarias, mégis bátor és következetes. A váratlanul elébukkanó Falusi, Bán János alakításában százéves tölgyfaként szívós és öntudatos. A faluban magányosan élô rabbi szerepében Szacsvay László a mindig derûs bölcsesség megnyugtató megjelenítôje. A tárgyalás bírója, Szirtes Ági elhiteti velünk, hogy óriási tapasztalatú, mindent értô, és

Legyen, vagy ne legyen? Egyáltalán mi legyen? A szégyenteljes, nyomorúságos jelenlét – amely takaratlanul látható – mindenkit zavar. Felkarmolja a múlt „miért?”-jét, s nem ad választ a jövô kérdéseire. A jelen a múlt és a jövô szorításában fulladozik. Eltehetetlenül. Szétomlóvá bágyad. Akárcsak a falak, amelyek ma csak a költözô madaraknak adnak otthont. Közel fél évszázados tétovázó várakozás, elárvult magány után beletörôdtek a sorsukba. Kisebb-nagyobb bánatos darabokban a szeméttôl, emberi ürüléktôl iszamos fölszedett padló helyére hullanak. Az utolsó tokaji zsidó, Lôwy Lajos a vezetôm ezen az egyszerre túl- és evilági sétán. Az idegenforgalmi hivatalban adták meg a nevét és címét (a fôutcán, a Rákóczi úton van népmûvészeti és rövidáru üzlete, ott is lakik), amikor a város zsidó emlékei után kérdezôsködtem. Ô tud itt mindent zsidó ügyben – világosítottak föl. Sôt kéri is, hogy kalauzoljanak hozzá minden érdeklôdôt. Mikor megtudja, hogy azonkívül, hogy író vagyok, még „zsidó fiú” is, dôl belôle a panasz.

ezért rezignált. Az ügyész szerepében Borbély Alexandra harcos és egyben lenyûgözô szónok. A védô szerepében Pelsôczy Réka a realitás megszállottja, tiszta, világos, száraz, uralkodni tud az indulatain. Az elítélt fôbûnös, a Tettes, Tasnádi Bence elképesztôen hiteles szerepformálásában kerül elénk. 9. Az elôadás létrehozói párhuzamot vontak a két bûnügy között, ezzel egyértelmûvé tették, hogy legalább olyan fontos Borbély Szilárd személyisége, mint az olaszliszkai történet tanulsága. Szülei bizonyíték híján felmentett, de feltételezett rablógyilkosai és a tanár lincselôi is emberi mivoltukról megfeledkezô, a másik ember életét nem tisztelô,

Az apjával – visszatérve a deportálásból, haláláig a zsinagóga ügyeit intézte – imádkozni, ünnepekre járt ide, a bár-micvóját is itt tartották. Most magára maradva kénytelen napról napra szembesülni a leépülés stációival. Tehetetlen. Noha örökösnek, sáfárnak érzi magát, nem tud közbeavatkozni. Se felhatalmazása, se lehetôsége. Szalad fûhöz-fához. De nem mozdul semmi. Csak a zsinagóga kövei, téglái. Még a végén agyonütnek egy oda játszani bemerészkedô gyereket. Csak az kéne! Egy gyerek halála a zsinagógában. Hiába kérte a tanácstól, a termelôszövetkezettôl, hogy legalább a kerítést tegyék rendbe. Beadványai és a rájuk érkezô semmitmondó válaszok sorát mutatja: hitközségtôl, párttól, megyei, tanácsi szervektôl. Ô már nem vallásos. Járatja azért az Új Életet, tartja az ünnepeket. Ahogy tudja. Zsidó lányt se talált magának. Pedig sokat járt utánuk Miskolcra. Nincsenek már zsidó fiatalok a környéken. A felesége keresztény, de tiszteli és tudja a zsidó szokásokat, ünnepeket. Lôwy jól érzi magát Tokajban. Egy percig sem tudna máshol élni.

• 76 •



2016/3

gyûlölet a sikeresebben, jobban élô honfitársaik iránt. Mert élni kell, és úgy, ahogy lehet. Ez a gondolat húzódik meg az elôadásban megidézett olaszliszkaiakban. A folyamatosan gyülemlô megalázottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a reménytelennek érzett jövô mind-mind indulatokat kelt. És kiszámíthatatlan, hogy ez a folyamat mikor és hogyan fordul át tettlegességbe, történetünk esetében egy ártatlan áldozat agyonverésébe. szociálisan végtelenül nehéz helyzetben élô munkanélküli cigányok voltak. Ezek az emberek azt tanulták meg, ha életben akarnak maradni, alig-alig marad más lehetôségük, mint a bûnözés. Ennek a rettenetnek a tudatosítása társadalmi érdek, és a feldolgozásában a színház is segíthet. Természetesen a politikusok, a közigazgatással foglalkozók felelôsségét azonnal eszünkbe juttatja.

11. „Tíz éve szüleim rablótámadás áldozatai lettek. Édesanyámat meggyilkolták, édesapámat súlyosan bántalmazták. A tragédia kapcsán kezdtem mind-

10. Egy 2016-os felmérés szerint hazánkban legalább 1400 szegregált településrész van (Népszabadság, 2016. 08. 15. 4. old.). Az itt élôk halmozottan hátrányos helyzetûnek számítanak. Borbély Szilárd – ahogy azt a publikált mûvei bizonyítják – erkölcsi kötelességének tartotta, hogy figyeljen a nincstelenekre, a lenyomhatókra, akikben kiszámíthatatlan hullámhegyekben törhet fel az elkeseredés és a

Élete fô céljának tekinti, hogy megmentse a zsinagógát, rendben tartsa a temetôt. Ezt a gyönyörû épületet nem lehet pusztulni hagyni. Legyen benne múzeum a Hegyalja zsidóságáról. Egy emlékmû vagy emléktábla, hogy innen vitték ôket Auschwitzba. És egy hely, ahol imádkozni is lehet, egy Tóra, egy frigyszekrény. Ugyanis a híres csodarabbik sírjaitól – Sátoraljaújhelyrôl, Olaszliszkáról, Bodrogkeresztúrról – innen visz a zarándokút a nagykállói cadikhoz. Ég az arca a szégyentôl, amikor Tokajban megállnak a külföldi zsidók. (Akik persze valaha magyarok voltak.) Milyen jó lenne, ha itt is kiszállhatnának a kocsijukból. Megpihennének, körülnézhetnének. S ô elbeszélgethetne velük. Az olaszliszkai rabbi unokája mondta neki vagy tíz éve erre haladtában – hosszú, ôsz szakállú, szent öregember (Antwerpenben él) –, neki, az utolsó ittmaradtnak a feladata, hogy megmentse a templomot, ôrizze a sírokat. A lelkére vette. De hát nem. Nem és nem megy. Kér, hogy írjak a zsinagóga borzasztó állapotá-

ról. Közöltessem az itt készített fotóimat. Rázzam föl a közvéleményt. Nehezen közölnek ilyen dolgokat – hárítanám el. Ezt a témát – tapasztalatból tudom – nem kedvelik a lapok. S különben is: az embereknek a lakásproblémáik sincsenek megoldva. Ez a városi, megyei, kormányzati szervek fô gondja. Akkor az Új Életbe írjak. Egy ilyen szép templomot nem hagyhatnak a zsidók a földdel egyenlôvé válni. Budapesten sem különb a helyzet. A Rumbach Sebestyén utcában Otto Wagner világhírû építész mûve menthetetlen. A Kazinczy utcában az ortodoxok templomában is beszakadt a födém, de magát a Dohány utcai zsinagógát, Európa legnagyobb ilyen jellegû épületét is életveszélyessé nyilvánították; két éve hatszázmillió, ma egymilliárd forintra becsülik a helyreállítás költségeit, s ki tudja, mikor fognak hozzá. Az Új Élet egyébként sem foglalkozik a pusztulás problémáival. Két-három éve vagyok az olvasója – darab ideig szerzôje is –, de a pusztulás képei, le-

• 77 •




inkább odafigyelni arra, mi is zajlik az országban. Nem értettem, miért nem nyomoz a rendôrség, az ügyészség miért mûködik sanda módon. Az igazi tettesek nem kerültek elô. Néhány romát vádoltak a szüleim elleni bûncselekményért. Bár felmentették ôket, a vallomásaik megráztak. (…) Abban a faluban, ahol felnôttem, romák is éltek. Soha nem volt semmilyen atrocitás, békességben megfértünk egymással. A hét évvel ezelôtti tárgyaláson a bíró arra kérte a vádlottakat, mondják el, miként telik egy napjuk. Döbbenten hallgattam ôket, és szomorúan. Az elmúlt tíz-húsz év elvette tôlük az emberhez méltó élet lehetôségét.” Borbély Szilárd válasza Sándor Zsuzsanna kérdéseire, 168 Óra, 2010. 06. 04. 12. Borbély Szilárd drámája stilizált térben játszódik, költôi nyelvezetet használ, és az ókori görög színházra emlékeztetô megoldásként megszólaltatja a szereplôktôl függetlenül létezô megfigyelôk kórusát is (Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Pelsôczy Réka átszellemült megjelenítésében), mintegy azon tûnôdve, hogy a mai kor és az antik tragédiák kora mennyiben is különbözik egymástól. Lehetséges-e, hogy ez a megjegyzéseket soroló csoport a szerzô szócsöve? Egyébként honnan tudnák, hogy mi történt a múltban, és mit hoz a jövô? Vagy pedig a sorsok ismerôi? Ha tudják, miért nem akadályozzák

vegôje – azaz a valóság – még véletlenül sem szüremlettek át a hasábjaira. (Hacsak témái, stílusa, színvonala, tehát önmaga nem hordozza ezt az üzenetet.) Akkor izraeli újságokba kellene írni. Vagy amerikaiba. Biztos van oda kapcsolatom. Rengeteg tokaji él szerte a világban. Ôket kellene mozgósítani. Talán nekik van pénzük, befolyásuk, lehetôségeik. Segíthetnének. Annyi ilyesmirôl hallani. Csak ide, vidékre nem jut belôle semmi. Illetve annyi, hogy az itteni dolgokat eladják Budapesten. De hogy vegye fel velük a kapcsolatot? (Amire azért is szüksége lenne, mert össze akar gyûjteni minden, a tokaji zsidók deportálására vonatkozó adatot – egy emlékkiadványt szeretne megjelentetni e tárgyból.) Kért is címeket a Síp utcából, de durván elutasították. A levél hangneme – még ha valóban nem tudnak is segíteni – engem is felháborít. A külföldön élô magyar zsidók? – kérdezem. Azért mentek el innen, hogy másodszor is Magyarországon építsék fel a templomukat, mint ama jeruzsálemit? Kinek? Miért? Hogyan? Még ha a szí-

vükben nem pusztult is el nyomtalanul az emlék, az érzés, hogy számukra egykor az Ígéret Földje a Tisza és a Bodrog találkozásánál volt. De legyen. Rajtam ne múljék. Az író, a fotográfus feladatát – a valóság mondatokba, képekbe sûrítését – elvégzem a magam szívébôl, tehetségébôl. Ím, itt az utolsó elôtti pillanat kimerevített képe. Ahány a faluja Hegyalja történelmi tájának, borvidékének, annyi az egykori virágzó hitközségek emlékét ôrzô temetôje. Ledôlt, besüppedt, avagy csak azért is állukat felszegve, haptákban álló héber betûs kövek merednek föl a szelíd dombhátakból dúsan burjánzó, térdig-mellig érô vegetáció-ölelésbôl. Utolsó emberig kitartó hadsereg. Katonái nem dezertálnak, még ha nincs is kiért, miért továbbra is helytállni. Csak a puszta becsületért. Hiszen magukra hagyta ôket a hátország. Az élôk hátországa. Pedig éppen miattuk fejlôdtek hadoszlopba a szôlôk karéjozta faluszéleken, hogy folyamatosan gyarapodó, erôsödô ottlétükkel számukra jusst (és úzust) biztosítsanak e vidéken. Valamint lehetôséget adtak a hátország lelki életének karbantartásá-

• 78 •



2016/3

meg a rettenetes végzetet? És hogyhogy nem érzékelik ôket az elôadás szereplôi? Tényleg csak a szerzô tudásáról van szó? Vagy hogy az elénk kerülô történetet talán más léptékkel is lehet nézni, kívülrôl, külsô szemszögbôl? Kinek a szemszögébôl? Annak, aki a miénknél sokkal-sokkal átfogóbban ismeri a létezés valós törvényeit? A Mindenhatóéból? 13. Az idôsíkokat finoman, szinte észrevehetetlenül építi fel a szerzô. A lincselés után évekkel, talán épp Borbély Szilárd öngyilkossága idején (vagy épp most, a jelenben!), egy Idegen látogató érkezik a faluba. A szépapja, a híres csodarabbi sírját szeretné a kamerájával felvenni. Pillanatok alatt öszszetûzésbe kerül a görcsösen a jelenben élô Falubelivel, aki szerint semmi értelme sincs a múlt lajstromozásának. A Falusi – szerepe szerint – archetipikus magyar földmûvelô. Maradi és agreszszív. A faluba betoppanó Idegen már a létezésében is sérti. Felháborodása folyton csak nô, amikor kiderül, hogy a jövevény sokkal inkább ismeri Olaszliszka múltját, mint ô, aki itt született. Persze tudomása van a csodarabbi sírjáról, de a rendszeresen érkezô látogatókra nagyon haragszik. A zsidó imádkozók látványát, hajlongásait, énekeit mindennél jobban gyûlöli, és talán épp azért, mert fogalma

ra. Türelmesen meghallgatták a hozzájuk látogatók tanácsot, közbenjárást, azaz csodát kérô, perlô fohászait, panaszait. Tehát nagyon is tevékenyen kapcsolatot létesítettek élôk és holtak, múlt és jövô, valóság és annak égi mása között. Az élô kapcsolat jele, pecsétje az e kövekre helyezett, azokkal azonos anyagú kisebb kövek. Muníció (hazai) e különös hadsereg katonáinak. Ezekért a kövekért – kicsikért és nagyokért – nem jöttek el ama sötét fellegekbôl – „Oly korból...” – jeges villámként itt termô vagonok. S nem fértek be a Földközi-tengert, Atlanti-óceánt átszelô hajók fedélzetein csúszkáló batyukba sem. Soraikat legföljebb barbár sírrombolók vak dühe, de inkább a magára hagyott bánat ritkítja. Létezésük ténye az álomképekben, képzeletben s – a modern pszichológia által is kimutathatóan – atavisztikus déjà vu érzületekben él tovább. Ezek a képek is sok ezer kilométeres távolságokban lebegnek, onnan, ahol ráexponálódtak az érzékeny felületre, amelyet megfogható tudományos tapasztalat híján, az emberben élô isteni elemnek tekintünk. S hogy mégse

maradjanak egyedül az egymás elé lépô, kéken zöld hegyecskék, ezüstpántlika folyócskák között ezek az ôrségre kirendelt s onnan szolgálatuk végeztével soha vissza nem hívott szakaszok, századok, csodarabbi-sírok óvó, fegyelmet tartó parancsnokságai alá tartoznak. Szent életû és nagy tudományú cadikok laknak velük apró házacskáikban (ohelekben). Bolyongó szellemárnyaik a történtek ellenére itt tartanak fogadóórát sírba tételük évfordulóján (jahrzeitjükön), hogy közvetítsenek a messze szakadt maradék és az utódaik sorsát intézô hatalom között. Mondanunk sem kell, nemcsak a halottaknak, de az élôknek is emeltek gyülekezôhelyeket ezekben a falvakban. Ha az odalátogatók nem tartottak is össze olyan szorosan és elválaszthatatlanul, mint a felmenôik kint a faluszélen, mégis igen gyakran tartózkodtak egymás társaságában, mert olyan vallásba születtek, amelyben a legtöbb hétköznapi és ünnepi imát csak úgy lehetett elmondani – azaz Istennel a kapcsolatot fölvenni –, ha együtt van az egész Izrael közösségét jelképezô minján; azaz tíz felnôtt, zsidó férfi. (Mint tudjuk, ama jeltelen sírban-sors-

• 79 •




15.

sincs, mit miért tesznek. Pedig, mondja az Idegen jövevény, a múlt ismeretének hiánya emberséghiányt eredményez. Az oktató tónus, az intellektuális távolság, a választékos nyelvhasználat, amely héber szavakat is tartalmaz, feldühíti a Falusit.

A 2006-os lincselés elôtt Olaszliszka neve számomra Jancsó Miklós háromszor tízperces, Jelenlét címû filmjeivel fonódott össze. Ezek dialógus nélküli, igen erôs atmoszférájú filmek. Az elsô 1965-ben készült. Az elhagyott olaszliszkai zsidó temetôben kezdôdik, amelynek közelében még épen áll a zsinagóga. Igaz, hogy a falain életveszélyesek a repedések, az ablaküvegek kitörve, mindenütt szemét és pusztulásra ítélt tárgyak; a földön széttépett, megégetett imakönyvek hevernek. Két idôs férfi érkezik. Elôveszik az imakendôiket, magukra borítják, és imádkozni kezdenek. Odakint tél van, egy gôzös húz el a temetôtôl jókora távolságban. Az öregek imádkoznak, élnek, jelen vannak.

14. 2016 nyarán, Pécsett, az Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén Máté Gábor néhány mondatban megemlékezett az olaszliszkai zsinagógáról, amelynek széthordásával az olaszliszkaiak rettenetes erkölcsi veszteséget okoztak – elsôsorban – önmaguknak. Persze a kövek újrahasznosításával házak, mai építmények jöttek létre. De a kitörölt múlt, annak nem ismerése hihetetlen hátrányokat okoz az egymást követô nemzedékeknek.

ban majdnem maradéktalanul meg is valósult ez az együvé tartozást szimbolizáló jelkép.) E gyülekezés házait (a zsinagóga szó a héber bét ha midras: azaz gyülekezés háza görög fordítása) ugyanezen helységek központjaiban emelték. S noha nagyobbak, díszesebbek, látogatottabbak voltak, mint a faluszéli elôörsök táborhelyei, miután a híveiktôl megfosztotta ôket a történelem, kevésbé mutatkoztak ellenállónak. Talán éppen a szem elôtt pompázó anyagi-szellemi-történelmi értékeik kézzelfogható, tapasztalati valósága hívta ki gyászos végzetüket. Ugyanis napjainkra eltörlôdtek a föld színérôl. Néhányuk fizikai maradványa pedig olyan fájó csonkaságban szenved, hogy fölhasad ama behegedni vélt-akart seb abban is, aki személyesen át sem élte azt a korszakot, amikor ejtették. Egy ilyen zsinagóga pusztulásának folyamatát mutatja be Jancsó Miklós Jelenlét címû filmje. Tokajtól a Bodrog folyásán fölfelé fekszik Olaszliszka. Itt a múlt század elején telepedtek le a zsidók. Ôk is borkereskedelemre és -termelésre rendezkedtek be. Munkájuk nagymértékben hoz-

zájárult, hogy a középhegyaljai szôlôkultúra felvirágozzék. Néhány évtized alatt annyira meggyökeresedtek-gyarapodtak, hogy szép sorjában megkezdhették az itteni életük kereteinek a kiépítését: Temetkezési Szentegyletet (Hevrá Kádisát), zsidó elemi iskolát, talmud-tórát, jesivát (vallástudományi iskolát), Könyvbeszerzési Egyletet (Hevrá kinján Szeforimot), Segély Egyletet, Szegényházat, Nôegyletet alapítottak. S persze rabbit hívtak a községbe. A választás a nagy hírû fiatal tudósra, Friedmann Herselére esett, aki meghonosította a községben a haszid (jámbor) életformát. Mégpedig olyan sikerrel, hogy Olaszliszka is messze földön híres zarándokhellyé vált. Az olaszliszkai rabbi szerénysége, önzetlensége, aszketikus tisztasága, nagy jósága és bölcsessége még külföldi országokból is vonzott látogatókat. A hitközség zsinagógáját is ô építtette, az akkori zarándokforgalomnak megfelelôen. Egyszerre ötszáz hívôt is befogadhatott. Az épületen nem helyezték el a zárókövet a rabbi kívánsága szerint, hogy örökös befejezetlensége a jeruzsálemi szentély pusztulására emlékeztessen.

• 80 •



2016/3

mezei növényzet szinte mindent beborít. A gyerekek énekelni kezdenek: „Bábeli fogságban…” Két felnôtt férfi van a gyerekekkel – az egyik Raj Tamás –, nemsokára mindannyian átmennek a rom mellett emelt, ideiglenes építménynek tûnô kalibába. Rituális étkezéshez készülôdnek. Egy kislány meggyújt két gyertyát, a kezeivel körözni kezd a lángok felett, majd az arcát a megmelegedett tenyerébe temeti, közben imát mormol. A gyerekek ismét énekelnek, majd kalácsszeletelés, közös ima következik. Léteznek, élnek. Csak a körülmények rémesek. 16. A második kisfilm 1978-ban készült. Ez is az olaszliszkai zsidó temetô málladozó sírkövei között kezdôdik, majd az elhagyott zsinagógában folytatódik. Hiányoznak az ablakkeretek, a szél keresztülsüvít a falak résein, már minden mozgathatót elvittek, de mégis van benne élet: egy kislány a repedezett kôpadlózatra rajzolt vonalak között ugrál. Jól érzi magát. Két férfi érkezik. Harminc év körüliek, energikusak. A játszadozó kislány ekkor már nincs ott. A férfiak imakendôt tesznek a vállaikra, és hajladozva, énekelve imádkozni kezdenek. A harmadik kisfilm 1986-ban készült. Az olaszliszkai zsidó temetôben kezdôdik ez is, ahol most tucatnyi gyerek nézelôdik, a sírok feliratait böngészik. Késôbb a már romos zsinagógához mennek, amelynek több fala is hiányzik, a hatalmasra nôtt

A liszkai cadik 1874-ben halt meg, s a mai napig hívek ezrei látogatják a sírját a halálozási évfordulóján – a zsidó naptár szerinti áv hónap 14-én. A néprajzkutatók szerint nemcsak a zsidók, de a környék parasztlakossága is elismerte a neki tulajdonított hatalmat és bölcsességet, s maguk is kértek tanácsot, csodát tôle. Olaszliszka zsidó társadalma a következôképp festett az e század harmincas éveiben. Hetven család 312 lelket számlált a 2682 lakosú községben. Köztük 1 nagykereskedô, 17 kereskedô, 4 iparos, 2 gazdálkodó, 2 köztisztviselô, 4 magántisztviselô, 2 tanító, 1 vállalkozó, 2 magánzó, 5 szabadpályán, 8 munkás, 20 egyéb. Az elsô világháborúban 36 katona harcolt, s közülük tíz esett el. Jancsó több mint húsz éve – 1965-ben – forgatta filmje elsô részét Olaszliszkán. A zsinagóga épülete erôsen elhanyagolva állta a sietôs szelek rohamát. A kitört ablakokon átsüvöltve tétován csapkodó ajtószárnyakat, megrongált, szúette bútorokat nyikorgattak, belelapoztak a törmelékes, koszos padlón heverô imakönyvek bénán fittyedô lapjaiba.

A dráma története szerint egy magányos, bölcs rabbi is él Olaszliszkán. Róla is szólhatna Jancsó Miklós filmsorozata. Borbély Szilárd eredeti szín-

Ebbe a pogrom utáni gettót idézô „díszletbe” lépett be a két utolsó liszkai zsidó. Kicsomagolták a táliszukat (imasáljukat), egy viszonylag épen maradt padból elôvették az imakönyvüket. Elénekeltek egy fohászt. Öregesen töredezett hangjukon a keleti dallamok hullámzása felidézte, de el is csitította-ringatta a fájdalmat. Néhány szép „közeli” a megrogygyant sírokról, a vonatsínek mellett fekvô temetôrôl. Vonatzakatolás, a közelgô mozdony füttye. Ennyi. Atlantisz búcsúpillantása az utolsó, talpalatnyi földcsúcs körül felhabzó vízbôl, mielôtt végleg az óceán mélyére süllyedne. Tíz év múlva – amikor a film második része készült – nincs már élô zsidó a faluban. A zsinagóga még áll. Belseje üresen kong. A padok, ahonnét az öregek elôvették az imakönyveket, s maga a frigyszekrény eltûntek. Szûköl a csend. A csupasz falak között egy helybeli kisfiú ugróiskolát játszik. Két pesti rabbinövendék lép be az emlékmûvé halt térbe. Vállukra borítják az imasálat, hónuk alól elôveszik a könyvecskéket, s a frigyszekrény irányába hajlongva elénekelnek egy imát. A temetô. Hátte-

• 81 •




darabjából lehet tudni, hogy a rabbi a holokauszt túlélôje, édesanyját 44-ben elvitték, elgázosították, és a véletlenen múlt, hogy ôt, a gyermeket idegenek befogadták és megmentették. Az elôadás finoman érzékelteti, hogy a jelenben élô(!!) rabbi más idôdimenzióban gondolkodik, mint a 2006-os lincselôk. A múltba révedô, tanulságos történetei a jelent is magyarázzák, de a jövôrôl is szólnak. 17. „Kelet-Magyarország falvaiban a gettóba hurcolt zsidók házait feldúlták, kifosztották, felgyújtották, akárcsak közösségi épületeiket. Abban a faluban, amelyben felnôttem, volt imaház, fürdô, elemi iskola. Megvoltak a rituális zsidó élet színterei. Ezeket 1944-ben lerombolták, és mára már alig van, aki emlékszik rájuk. Tábla nem jelöli. A falu zsidó temetôjének megmaradt köveit 1989 után végképp szétlopták. Az értékes vörös gránitot a sírkôkészítô vállalkozók apró lapokra vágták, és újrafelhasználták.” Borbély Szilárd: Auschwitz holnap, nol.hu. 2005. 01. 29. 18. „...Mind bûnös, ki eltûrte, hogy megalázzák.” (Idézet Az olaszliszkai szövegkönyvébôl.) A szemtelen Középsô lány, egy gyerek mondja ezt az Ál-

rében a csinosodó, gyarapodó falu sátortetôs házai. Vonatfütty. Ennyi. Újabb tíz év múlva ezt a zsinagógát kerestem. Környezetét a két tíz-tíz perces film is hangsúlyozta. A mûemlékké nyilvánított katolikus templom tömzsi tornya, a magasföldszintes, egykori postamesteri ház, ahol négy évig gyerekeskedett Kossuth Lajos – márványtábla ôrzi emlékét –, vele szemben egy aprócska ház szintén márványtáblával – Nagy Ilona jugoszláv partizán mártíriumát idézi –, valamint a koszosfehéren dülöngélô egykori sakterlakás gyújtópontjában kell megtalálnom. A nyári forróságban izzó, néptelen faluban a helyén is találok mindent. A zsinagógát: nem. Nincs ott az épület. A sakterház oldalán elôrehaladva bevetem magam a lábamra hullámzó, embermagasságú zöldtengerbe. Emelkedô. Aztán meglátom. A falat. Azt a falat, ami a zsinagógából maradt. Nagyobbnak látszik, mint amikor egy egész épület részeként a film mutatta. A legrosszabba beletörôdésen túljutott bátorsággal áll a tájban. Nem magányos. Tisztes távolból a katolikus templom néz

le rá – be is férnek együtt a 20 mm-es lencsém képmezôjébe –, mögötte kis utcácskák pirospozsgás cserépderûje, a kivert Dávid-csillag helyén átfolyik a Bodrog kékje. „Vagyok, aki vagyok...” – mondja, hirdeti a fal. Ez vagyok. Ez van. Méltóság, erô van abban, ahogy képes így jelen lenni. Túl önmarcangoló kételyeken, félelmeken, megnyomorításokon és megalázottságokon, latolgatásokon, amikor a „hogyan tovább?”-ra még elvileg egynél több válasz volt. Most nincs. Ez – végre-valahára – egyértelmû. A „Ha akarnám se”-biztonság szavatolja a sziklaszilárd tartást. Négy hónappal késôbb, tajtékosan haragvó fellegek alatt, amikor Jancsó a film harmadik részét készítette egy budapesti talmud-tóra gyerekeivel és rabbijukkal, fény derült arra, hogyan apadt egyetlen fallá az olaszliszkai zsinagóga. Alig kezdôdött el a forgatás, amikor megjelent egy kissé illuminált cigány férfi, és kiutasította a stábot a „magánterületérôl”. Jancsó – még mindig a látvány sokkja alatt – jól elküldte melegebb égtájakra. A férfi kisvártatva újra feltûnt egy gépírásos pecsétes papírt lobog-

• 82 •



2016/3

19. „…Máté Gábor 2015 tavaszán újraolvassa a darabot. Mindkettônk számára revelatív a társadalmi látlelet hitelessége, a mai magyar társadalom számos problémájának hajszálpontos megfogalmazása. A társadalom sokfelé szakítottsága, a különbözô csoportok és kultúrák közötti konfliktus kibékíthetetlensége, a múlttal való szembenézés képtelensége, a mélyszegénységben élôk kilátástalansága mind olyan téma, amirôl nagyon is érdemes ma – színházban – beszélni.” Török Tamara: A riasztó valóság költôisége, Színház, 2016. január, 14. old. dozatnak az autóban, a lincselés elôtt. Az elôadásban kimondatlanul, de mintha arról is szó lenne, az ifjakban újból és újra felmerül a kérdés, hogyan történhetett meg Auschwitz? A zsidóság megalázása, jogfosztása, kirablása, gettósítása, deportálása, megsemmisítése? És nem lehet ezzel öszszefüggésben a cigányság mai sorsáról beszélni? Miért gondolják egyesek, hogy a társadalmi problémák erôszakkal megoldhatók? Hogyhogy nem tudják, hogy az erôszak erôszakot szül? Hogy történhettek meg a fegyveres cigánygyilkosságok Magyarországon, 2008–2009-ben? A legutolsó Kislétán, 2009. augusztus 2-án, épp a roma holokauszt 65. évfordulóján történt. Véletlen az egybeesés? „Semmi se véletlen!” – idézi a csodarabbi tanítását Borbély Szilárd Az olaszliszkaiban.

tatva. Az írásban az állt, hogy a Miskolci Izraelita Hitközség a sakterházat és a hozzá tartozó „ingatlant” 80 000 forintért eladta. – És a zsinagóga? Csak nem maga hordta el a zsinagógát? – kérdezte az elsô asszisztens, aki átvette a nagyhangú „kezelését”. – Az rajta van az ingatlanomon. Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok – hangzott a válasz. – Jól meg kellene büntetni magát azért, mert elpusztította vagy hagyta elpusztítani a zsinagógát. Jobb, ha eltakarodik. – Nem úgy van az. Megvettem. Eddig se szólt bele senki, hogy mit csinálok vele. – A házat vette meg, amit szintén hagy rohadni, s nem a zsinagógát. – Az is rajta van az ingatlanon. Idáig senkinek sem szúrt szemet, hogy el-elhordtam. Építkezni akarok rajta. Kell a terület. Különben is kinek kellett? Kinek hiányzik? Senkinek. Az jobban tetszene, ha magától dôlt volna össze? Világ csúfjára? A gyártásvezetô zárta le a majdnem tettlegességig fajuló vitát.

– Itt van ötszáz forint. Itt írja alá. Oké? – (Oké volt.) Ennyit megért a forgatás zavartalansága. Nem a mi dolgunk az igazságszolgáltatás. Mi filmet csinálunk. A film. Gyerekek játszanak a romok között. Itt ünneplik a szukkotot, a sátoros ünnepet. A megmaradt keleti fal köré gyûlve eléneklik az idefelé a buszon tanult új dalt: „Bábeli fogságban / Számûzetésünkben...” hangzik magyarul a 137. zsoltár. (Jancsó Vitányi Ivántól tanulta, ô pedig baloldali cionista barátaitól a nékoszos idôk forró, egymásra nyíló hangulatában.) Temetô. A gyerekek kavicsokat tesznek a sírokra. Gyakorolják friss tudományukat: silabizálják a héber betûket a megrokkant köveken. Sírok. A háttérben kétszintes házak telepe. Az operatôr elkapja a bekanyarodó dízelmozdonyt. Sírok áznak a sárgászöld domboldalon. Ennyi. Jancsó felsóhajt a vágószobában. Kész. Ide többet nem megyek filmezni. Bevégeztetett. Már majdnem elpakolt a vágó, amikor azt mondja: „Mégse.” Nézzük meg azt a kidobott snittet a közepérôl. Néhány perces orsózás, ragasztás után

• 83 •




20. 2015 ôszén, nem sokkal a bemutató után láttam elôször az elôadást, és az aznap esti, budapesti közönséggel együtt egyre fokozódó döbbenettel követtem a színpadi történetet. Az elsô pillanatoktól kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotók jól átgondolt felépítése szerint élhetem át mindazt, amit Borbély Szilárdról tudnom kell. A bekövetkezô katarzis nem csupán az enyém volt. Mintha a Katona József Színház nézôterén mármár azonos érzékenységû nézôk ülnének, és a médián keresztül folyamatosan, mégis esetlegesen gyûjtött részletinformációk itt és most igazolódnának a szemünk elôtt, a színpadon. Igen, ebben az országban élünk.

Elôadásfotók: Dömölky Dániel

A fal a tájban. Ráközelít a kamera. Sötét ruhás, sötét kalapos, középkorú férfi – a gyerekek tanítója – lépked a nedvesen csillogó gyomdzsungelben. Ahogy a fal közelébe ér, mintha mágnes húzná, a frigyszekrény üres foglalata beszippantja. Két keze – szerelmes a régen látott, újra érinteni nem remélt kedvest – a köveket tapogatja, simogatja. Majd megállapodik a fal egy szegletén. A kitámasztott kézfejre rácsuklik a száj, a homlok, arca egész felülete. Mire gondol? Kér? Követel? Perel? Emlékezik? Imádkozik? Sír? Talán igen. Mert – világosodik meg hirtelen – ez egy siratófal. Sorsának, (jelen)létének valósága-célja, hogy itt, elôtte – mint jeruzsálemi nagytestvére-elôdje elôtt – sír-ni lehessen. Hogy Siratófal legyen. Magyar tájban – magyar Izraelben – magyar siratófal. Fotók: Kôbányai János

újra felzümmög a vágóasztal, újra Olaszliszkát mutatja a képernyô. S ahogy a képek peregnek, a néhány ember, aki a vágószobában ül, tudja, hogy megmásíthatatlanul ez a nem tervezett felvétel a film vége.

• 84 •

1986

Borbély Szilárd és Az olaszliszkai*

Recommend Documents