KÁÁ – 2009.03.12. Egy hét múlva már túl vagyunk az első napon! Tavaly nagyon izgultam az esemény előtt, mert ismeretlen vizekre eveztünk a BSI-vel. Egészen jól sikerült. Viszont most is izgulok, mert az elsőnél mindig nehezebb a második. Remélem még egyetlen kollégám se gondolja a csapatból, hogy remek szupermaraton szervezők vagyunk. Tavalyhoz képest alig változott valami az útvonalon. Sajnos a füredi Tagore sétányt teljesen szétbombázták, így ott picit változtatni kellett. Kollégáim ma ismét bejáráson voltak és most is gyönyörű arcát mutatta a Balaton. Kicsit azért is izgulok, mert 124 egyéni nevezésünk van. (Tavaly 60 volt.) Remélem mindenki felkészült közülük és lesz ereje "türelmesen és megfontoltan" futni. Jelentkezett 24 külföldi futó is, pedig alig reklámoztuk az eseményt. Szeretnék kérni mindenkit, hogy segítse őket, ha kérdésük van, ha bármiben bizonytalanok. A 100 alatti rajtszámosok a tavalyi indulók. Tőlük mindenki nyugodtan kérdezhet, ismerik a 4 nap csodáját, gyötrelmét. Az újdonságot jelentő páros futam is népszerűnek tűnik, 24 nevezés érkezett. Kíváncsi vagyok melyik táv megosztás lesz a népszerűbb? A-B-A vagy A-A-B illetve A-B-B. A 78 csapat és a 60 maraton+ induló teszi teljessé a listát. A szervezőkkel és közvetlen kísérőkkel együtt közel 700 fős karaván halad 4 napig a tó körül. Nem mindennapi látványosság lesz, az biztos. Péter Attilával ma találkoztam, ígérete szerint rajta nem fog múlni a jó hangulat. Ma kijött a nyomdából a műsorfüzet, tele információval. Olvasgassátok el majd alaposan. Fontos lenne, hogy a kísérés szabályait betartsa mindenki. Idén az isoital a VITALADE. Persze az egyéni frissítő állomásokon komoly svédasztalos választék lesz. Idén is követi a mezőnyt az egyik vezér szurkolótok, Monspart Sarolta. Sajnálom, hogy ez a topic az esemény előtt nem vált az indulók beszélgető helyévé, nem jöttek a kérdések, vélemények, felkészülési tapasztalatok. Bíztatok most mindenkit, tegye meg a rajt előtti utolsó erőt adó mondatát, jó tanácsát. Az esemény után pedig - gondolom - sokan szívesen olvasnák a beszámolóitokat. Vigyázzatok magatokra és a lábatokra az utolsó napokban! Kívánok minden indulónak könnyű vagy éppen megszenvedett 4 nap után egy felejthetetlen célbaérkezést. Kocsis Árpád BSI
BLUE FROM THE ISLAND – 2009.03.13. A mai napon kicsit délután öt előtt beestem a BSI-be és jeleztem nevezési szándékomat a Balaton szupermarathonra jobb későn mint soha alapon Nagyon nagy pislogások fogadták bejelentésemet,én mondtam hogy van pénzem
,és
megkérdezték,hogy jól meggondoltam-e? Mondtam,hogy nem,és még amíg a nevezési lapot töltöm addig még gondolkozom egy kicsit. Mondtam azt is,hogy én vagyok Blue,akkor már úgy nézett ki,hogy hiába péntek 13,ez nekem nem hoz szerencsét Szóval neveztem,naaa! Nyugtassatok meg,jól döntöttem-e,vagy....? Árpi,akkor 125 egyéni nevező???
STEVE – 2009.03.14. BSI Balaton Szupermarathon, avagy egy kissé megkésett beszámoló … Tulajdonképpen már tavaly is sokszor gondoltam arra, amikor néhányan firtatták, hogy mikor is írom már meg a beszámolót a tavalyi futóévem nagy versenyéről, hogy egyszerűen a klasszikus tömör összefoglalót írom, miszerint: „Odamentünk, lefutottuk, hazajöttünk … oszt kész!” Ez azonban méltatlan lett volna Hozzátok, akik olvassátok, a versenyhez, amit nagyon élveztem, a felkészülésem során elvégzett munkához és azokhoz, akik segítették a felkészülésem és a versenyzésem. Így hát a verseny után a kissé sűrűvé vált napjaimban mégsem írtam egy összecsapott beszámolót
, majd
ahogyan egyre jobban belekeveredtünk a futószezonba azt gondoltam már nem is igazán érdekel az én kis futásom senkit, hiszen az én teljesítményemnél nagyobb dolgok is történtek … Tudom kezd hosszú lenni a felvezetés, de most előbb mégis másról írok, mint a versenynapok történései. Miért is? Azért, mert ez a számomra fontos, bár lehet úgy hangzik, mint az Oscar-gála köszönetnyilvánításai … Igen a beszámolóm elején szeretném megköszönni mindazok segítségét akik végig kísértek a verseny céljáig a felkészülés során és a verseny távján: elsősorban a családomnak, mert sokszor nem voltam Velük amíg fölkészültem; a barátaimnak akik olykor tanácsot adtak a felkészülésem során, olykor csak a meghallgatásukkal segítettek, hogy továbbhaladhassak a felkészülésben, vagy az idejüket áldozták, hogy a legjobbkor legyenek ott, ahol szükségem volt rájuk; KÖSZÖNÖM! És akkor lássuk mi is történt … A verseny előtt … Még csak hírek szóltak arról, hogy lesz egy ilyen többnapos ultrafutás, aminek során a Balatont futhatják körül a résztvevők, amikor már tudtam, hogy nekem azon a versenyen ott kell lennem és meg kell próbálnom magamat, vajon képes vagyok célba érni egy ekkora távon. Aztán volt egy kis meglepetés a részletek megismerésekor, ezzel kapcsolatban kisebb vita is keveredett a topik kezdő hozzászólásai során, de az elhatározásom nem változott, fölkészülök, ott leszek … Aztán megkezdtem a fölkészülést, ami jó darabig nem volt más, mint az, hogy 2007. őszétől tovább folytattam az edzéseimet a korábbi elvek szerint – lényegében a minél hosszabb, alacsony pulzusú futások és hetenként a küszöbpulzuson végzett egyórányi futás és hathetente egy újabb Hadd-féle tesztfutás –, majd amikor a BSI a fölkészülési hírlevele is eljutott már hozzám igyekeztem azt is követni, illetve a saját praxisomhoz adaptálni. Ezek a változások jobbára az edzéseim sorozat terheléses jellegűvé alakításában jelentkeztek, azaz igyekeztem több edzést pihenőnap nélkül végezni a már korábban is rendszeres szombat, vasárnapi futásaimhoz csatlakozó edzésnapokon, vagy a szerdai topikfutásokhoz csatlakozva. Aztán a nagyon bíztató novembert követően a december komoly fordulatot hozott
, éppen az egyik – a fölkészülési periódusban –
utolsónak tervezett topikfutáson és nem ez a nem kívánt esemény elég kétségbeejtő időszak kezdetévé vált …Aznap szerda este egy laza bemelegítő kör után, egy kissé tempósabb, kb. ötperces iramú kört futottunk a központi úton Mambával, aminek a végén valami történt a jobb lábammal/csípőmmel
, ami után kissé
lassabban és főként fájdalmasabban még tettem egy kört, de annak végén a MAC-ban töltött kis pihenő után már haza vánszorogni is elég durva volt, a futás szóba sem jöhetettΛ Nem részletezném az orvosi kuruzslás részleteit
, de a javallott pihenés és a gyógyszerszedés két hét után sem mutatott igazi javulást
, és a lerobbanásomat követő második hét végén a várva-várt Nyúl40-futáson elsőre kemény 700 m megtételére voltam képes, és az is kellően fájt …, furcsamód két és fél órányi ácsorgós/ücsörgős és beszélgetős pihenő után képes voltam végig küzdeni magam egy teljes körön, igaz a tempó igencsak lassúcska volt
. Aztán a következő héten képes voltam két egymást követő napon – némi
fogcsikorgatással – futni egy-egy pudingkört, majd mintegy karácsonyi ajándékként 24-én már szinte fájdalommentesen kocoghattam le a szokott szigeti edzőkört
. És lassanként újra kezdhettem úgy edzeni
ahogy akartam, azaz innentől kezdve azt akartam, hogy minden tervezett edzésnapon futhassak, ezért minden edzésen nagyon figyeltem arra, hogy mit enged a pillanatnyi állapotom
. Ennek megfelelően
időnként ugyan néhány kilométerrel kevesebbel zártam az aktuális edzést, de sikerült elkerülnöm egy újabb lesérülést. Sokat jelentett az újrakezdésben a baráti társaságban eltöltött évvége, a közös futás és a beszélgetések … Aztán jöttek a munkás hétköznapok és a késő esti, de legalábbis sötétben lefutott edzés kilométerek, hogy ne legyen lutri a rajthoz állás … A versenynapok … A 0. napon a logisztikáé volt a főszerep. Összepakolni mindazt amiről úgy véltem szükséges lesz, ideértve azokat a dolgokat is amikre csak a kevéssé kívánt helyzetekben lesz szükség, viszont akkor meg nehéz lenne a helyszínen beszerezni a pótlást. Az természetes, hogy a csomag nagy részét a futócipőim és az összes lehetséges időjárás során bevethető futóöltözetek tették ki és persze jókora zacskóban számos kence-ficét is vittem a futásokat követő masszírozásokra gondolva. Krisz a csomagjaival időben megérkezett a lakásomra, még épp jókor, hogy segíthessen egy kicsit a kocsi bepakolásában, majd útnak indultunk Mambáért és a bringájáért, hogy az akkor már a tetőn napozó Nyúl bringa ne legyen olyan árva. A budapesti utcák ésszerű egyirányúsításait elkövetők felmenőinek szapora emlegetése után némi körözgetés árán ráleltünk Mambára és a bringáját is elég gyorsan fölapplikáltuk a tetőtartókra és a kora délutáni délbudai forgalommal megcéloztuk a tó felé vezető sztrádát. Az út némi tereferéléssel gyorsan eltelt, közben még Csikével is traccsoltunk aki az út lején egy kis ideig előttünk autózott, igaz Ő állítólag eközben is éppen a munkáját végezteϑ A siófoki szálláson elég hamar elrendezkedtünk, röviden szót váltottunk a versenyigazgatóval, tettünk egy bevásárló autós kirándulást, majd besétáltunk a városba egy jó vacsorát elfogyasztani, hogy ezzel is csökkentsük a rajt előtti izgalommal tölthető percek számát. Azután séta vissza a szállásra, a másnapi rajtzóna késő esti szemrevételezése és persze a nagykönyvben írtakkal szöges ellentétben nem korai lefekvés, hanem még jó ideig tartó beszélgetés következett és persze kaptunk jó néhány bíztató SMS-t is a másnapra vonatkozó kívánságokkal. No persze a vége mégis csak alvás lett, mert azért a másnapi táv mégis csak egy ultra … És aztán ránk virradt az első nap. Szerencsére a rajt nem korai, így viszonylag kényelmes, komótos reggelizést csaptunk az előző napon beszerzett ennivalókból és mire ezzel végeztünk volna megérkezett az erősítés, azaz a párom és Nicol, meg Bocsi. Így aztán egész komoly csapat kezdett pakolászni a kiköltözés és az autó fölmálházása érdekében. Készült pár fotó a csapatról és jött egy nagyon rossz hír telefonon – leendő kísérőm, Nyuszi lebetegedett … hát ez is egy kezdet. Némi remény persze mindig van a gyors gyógyulásra és az első napon egyébként is Bocsi vállalta – és tette is remekül – a bringás kísérést. A rajt előtti bemelegítés közben számos ismerőssel sikerült összefutni, váltottunk pár bíztató szót aztán szépen besoroltunk a rajtzónába. Búcsú a kísérőcsapattól és persze néhány instrukció, hogy mikor mi is kellhet majd az első szakaszon, ahol még nem volt engedélyezett a bringás kísérés. És megkezdődött a megszokott rajtceremónia és ez azért mégis más volt …, az azévi leghosszabb futásomra készültem. Elindultunk, sodort a tömeg nem volt könnyű a tervezett visszafogott ritmusban elfutni a parti sétányon a szurkolók előtt … és utóbb nyilvánvalóvá vát nem is sikerült. Az első apró hiba, már az elejét jól elfutottam, de a büntetés csak az utolsó harmadban jött el. Ma már úgy vélem nekem egyáltalán nem tett jót, hogy akkor a szokásommal ellentétben egyáltalán nem futottam a verseny előtti napon, azt hiszem annyira hiányzott a futás, és annyira jó volt futni, hogy egyáltalán nem figyeltem az első kilométereken a tempóra és a pulzusomra. Az iram jóleső volt, nem okozott gondot az első 5÷6 km-en és a HR145+ körüli pulzus sem túlzás, csak hát nem ezt akartam és később már hiába vettem vissza az iramból a pulzusom maradt a kevésbé komfortos zónában. Akkor ott persze ezzel igazából nem sokat foglalkoztam, hanem futottam a jól ismert siófoki és széplaki útvonalat, bár akkor sem okozott volna az útvonal követése, ha nem futottam volna már jó néhányszor
(WINK, UB és saját szórakozás) ezeken az utcákon, mert a jelzések jól láthatóak voltak és nem is kellett keresni hogy hova festették, vagy helyezték ki. Elértük az első frissítőt, ettem egy kevés aszalt barackot és ittam vizet aztán futás tovább. Az induláskor persze a biztonság okáért magamhoz vettem a megszokott flaskámat, hogy akkor is ihassak ha mégse lennének elég sűrűn a frissítőpontok. A hőmérséklet nagyon kellemesen alakult, így aztán a váltóhely felé közeledve egyre biztosabb voltam benne, hogy egy kissé túlöltöztem (hosszú futónadrág, hosszú ujjú technikai fölső és még a mellényem is), de még a váltóhelyig nincs lehetőségem nekivetkőzni. Menet közben sikerült ismerkednem és beszélgetni is néhány versenytárssal, hosszan beszélgettem egy Erdélyből érkezett váltócsapat aznapi első futójával. És nemsokára közeledett a szántódi váltóhely, már halottam PA jól ismert hangját, ahogyan a váltóhely felé közeledőket köszönti, biztatja. Az utolsó kanyar felé közeledve Nicol kocogott felém és érdeklődött, hogy mire van szükségem, erre gyorsan rábíztam a mellényemet és megrendeltem a levesemet, lévén azért már elmúlt dél ϑ. Ő a kocsi felé futott én pedig át a kapun és megkerestem a szimpatikus dobozkát, hogy abszolváljam az aznapi első „dugást”, azaz a részidő regisztrálását és persze átfutott a fejemben, hogy azért a harmadik még jobb lesz a fonyódi célban ϑ. A váltóhely után megálltam a cipőmmel bajmolódni kicsit, a páromtól megkaptam a megérdemelt bögrényi levesemet – nagyon jól esett a sós íz –, és közben Bocsi is csatlakozott hozzám jól fölszerelt bringájával, innentől kezdve már nem kellett a flaskámat sem cipelni, bár az kevésbé zavart, mint „dugóka” gyűrűként való viselése. Ez már a második versenyem volt ahol ilyen módon működött az időmérés, de mint az UB-n, úgy most is az volt a véleményem, hogy a CC számomra kellemesebb módszer. Mentünk tovább, Bocsi komótosan tekert mellettem én próbáltam stabilan tartani az utazó tempót, időnként eltrappoltak mellettünk, hol egyéni, hol váltóban futó versenytársak. Azért az meglepő volt, hogy akik az Öszöd előtti sík szakaszon megelőztek, azok a Szemes előtti kis kaptatón már végleg mögöttünk maradtak … a váltósok isϑ. Ez itt megint jól ismert szakasz volt, az előző nyári UB-n itt futottam a bonusz szakaszt, aztán Földvár, Lelle … innen már csak egy bő tízes az aznapi célig. A Bocsival folytatott beszélgetés segített túltenni magamat azon, hogy túl sokat foglalkozzak azzal a zavaró gondolattal, hogy a fölkészülés során egy-két alkalomnál többször nem futottam 30 km-nél többet egy menetben. 35 km után már érezhető volt, hogy fáradok, de azt hiszem ma is, hogy nem gondoltam arra egy pillanatig sem, hogy ne érnék be, bőven időben voltunk, szépen utolértünk más futótársakat, megismerkedtünk Tóth Jutkával, keményen ment, de azért azt hiszem jól jött Neki a bíztatásunk is, és hogy egy rövidebb darabon együtt futottunk. Beértünk Boglárra, végig a platánok alatt – innen már tényleg közel a cél –, de előtte még néhány hosszú egyenes utca a vasúttal párhuzamosan, kevés inspirációval, én futok, Bocsi teker mellettem, már kevesebbet beszéltünk, de túl vagyunk a marathoni távon. Azután elérünk Fonyódliget elejére, ismét a parton futunk, két kanyar és a kis park, az órám alapján tudom már nincs sok hátra és utólér az edzéseimről ismert érzés, jó lesz a vége, hogy nem kell tovább futni … Hirtelen Mamba tűnik föl a bringáján szemből, igen Krisz már javában sörözött a célba érése után, mondja, hogy már látszik a célkapu, annyira közel vagyunk … én nem láttam, de igazából nem érdekelt, tudtam látom, vagy nem látom átfutok majd alattaϑ, még néhány száz méter, azután csak a befutó sprint, a „dugás” … és megvan az első nap, megkapom a öleléseket a páromtól, a barátaimtól … és érzem, hogy szokatlanul elfáradtam, jól esik kicsit ülni, enni egy keveset egy szendvicsből. Némi sorbaállás a gyúrásra várva, a lábmasszázs jólesett, bár fájt kicsit és furcsamód utána kezdett görcsölni a vádlim – szokatlan érzés volt –, aztán elbúcsúztam az aznapi segítőimtől, a párom, Nicol és Bocsi visszautaztak, nagyon jó, hogy ott voltak mellettem, mert nélkülük nem lett volna ennyire egyszerű az első nap. Elautóztunk a szállásunkra, beköltöztünk, rövid ejtőzés, fürdés, átöltözés, majd miután Julcsi is megérkezett vonattal elmentünk vacsorázni. Szó mi szó nagyon hiányzott már az igazi evés nem a frissítőasztalról csipegetés, bár azt hiszem nem hiányzott igazából semmi a frissítőpontokon. A kiadós lakomázás végén még készült egy csapat fotó a kedélyes pincér közreműködésével, majd visszasétáltunk a szállásunkra és eltettük magunkat másnapra, mert várt ránk a hosszú szakasz, az északi part … ... folytatás következik, ha még nem untátok el
MÁRTI – 2009.03.22. Hm-hm. Csak röviden. Mamba, köszönöm a tanácsaidat, a felszereléseidet, az érdeklődésedet. Mindenkinek az smseket, telefonokat, jó volt érezni hogy törődtök velük, velünk. 4 nap, 2 ember társaságában, nehéz, azaz nem lehet elmondani, mi minden történik és alakul közben az emberek között. Végig tekerhettem Juhász Peti és Krisz mellett, akik futóteljesítményből és emberségből is kiemelkedőek, a részleteket inkább tőlük. Mondhatnám, hogy rám semmi szükség nem volt, mert simán mentek nélkülem is, de nem mondom. Mert tudom, hogy az a futásos-tekerős 195 km, az nekik is olyan fontos, mint nekem, és egymás nélkül nem lett volna ugyanaz.
Ahogy közben is elhangzott, ők ketten nagyon jó duó, és mi hárman jó trió voltunk ez
alatt a 4 nap alatt. Gratulálok az egyéni teljesítőknek, Stevenek, és mindent köszönök neki! ajanónak, akinek nagyon örültem hogy ott volt, és Bluenak, aki nem beszél sokat, csak egyfolytában, és fájós tüdővel is szépen lefutotta. És a segítőknek, Nyusziéknak, Julcsinak, Zsókának köszönöm a segítséget. És most nem nagyon tudom elképzelni, hogy itt vagyok, és holnap nem leszünk együtt köszönöm Krisz KRISZ28 – 2009.03.22. Olyan ökörség, de nagyon fog hiányozni,hogy holnap reggel nem fogok ott toporogni a rajtban... S idén fogok beszámolót írni, mert közben nagyon sokat jelentett amiket itt olvastam, s továbbsegített a nehézségeken,. Sokszor eszembe jutott Béla, és Farkas Bébus beszámolója, amikor megannyi fájdalommal megküzdve továbbmentek. Vagy mikor Zilaci futott fel a hegyre.... De most többet nemigen tudok mondani.. Köszönöm: Mártinak, hogy elkísért, Julcsinak, hogy mellettem állt a felkészülés alatt s, most a verseny alatt is, Steve-nek a nyugalmáért, S Juhász Petinek, hogy együtt futhattam vele 4 napig, s mindenkinek aki itt a fórumon, telefonon aggódott szurkolt... KRISZ28 – 2009.03.23. Már elpakoltam mindent, csak hogy ne kelljen elkezdeni a legnehezebb részt, de megígértem, ezért írok is valamit, így még az elmúlt napok hatása alatt.Megpróbálom szavakba önteni szenvedésem történetét, mert az volt, de még mennyire,pedig sosem gondoltam volna,hogy én ilyet is tudok. Mindig örömmel futok,mert azt úgy kell. Ez most másképp alakult. Nem szoktam különösen készülni egy versenyre sem, vagyis mindegyikre felkészülök,amennyire tőlem telik, de nem változtatok sokat rajta , attól függően, hogy milyen táv áll előttem. Most viszont becsületesen megfutottam a hosszúkat, sokszor egymás utáni napokon. Nagyon könnyen ment, talán túl könnyen is. Erősnek éreztem magam, fejben is, testben is.. Csütörtök reggel mentünk le Siófokra, Steve, Nyúl, Cipő és Márti/a biciklis kisérőm/ Próbáltam ráhangolódni a versenyre, néha szinte megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el, pedig tudtam mi vár rám. A parton viharos északi szél fogadott, el tudtam volna képzelni kellemesebbet is/például Elek áll ott kezében egy mindenki tudja mivel
/Nem sok idő maradt, szinte pillanatokon belül ott álltunk a rajtban.
Pulzusmérőt nem vettem fel, így a sporttársak átlagpulzusát szemlélhettem az órámon, megnyugtató volt, hogy 110 alatti érték nemigen volt S eljött a pillanat Péter Attila biztató szavai után nekiindultunk körbefutni a Balatont. Juhász Petivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk ameddig tudunk. Csatlakozott hozzánk Virág Zoli akivel tavaly futottam együtt két napig a Balaton körül, S itt még megbújt mögöttünk a későbbi győztes Fajfrik zoli, de ők ketten gyorsan előre lendültek, mi ott maradtunk , és ott volt még hű társunk a szél,ami négy napig
maszírozta arcunkat
Természetesen majdnem mindig szemből, csakhogy igazán jó legyen..
Nagyon gyorsan kezdtünkaz első 5 kili 21:20 volt és tartottuk a tempót 20-ig. Közben hozzánk verődött egy Olasz-Belga srác , így csiszolhattam nem túl acélos francia tudásomat is. Az első váltópont után Márti is megkezdte 4 napig tartó kísérésünket.Sokat viccelődtünk, szlogenné vált ,hogy még hány szigetkör van hátra az aznapi etapból, néha elborzasztó számok hangzottak el
A táv utolsó harmadán elkezdett
görcsölni a vádlim, de ezt már megszoktam, nem is aggódtam miatta, csak az út volt a fontos ami előttem van, az a véget nem érő aszfaltcsík. Jó volt érezni, hogy Peti ott megy mellettem, s nagyon jó tempót diktál, Márti pedig figyeli minden kívánságunkat. /mondjuk az nem sok volt, bocs érte
/
Aztán a célkapu, kis ünneplés, a jól megérdemelt sörök/ a Belga srác Guidolin azt hitte, hogy végem, nem ismerte még a Magyar virtust/ A második zöldüveges után rendben is voltam, megvártuk Steve-et , aki a maga megtervezett tempójával tette meg a távot/mindig elképeszt ez a fajta tudatosság, ahogy be tudja osztani az erejét/ A vacsora után a szálláson gyorsan elvackolódtunk, pihenni kellett , ezért nem is nagyon tudtam aludni, mert amit kell az ugye nem könnyű... Péntek reggel kissé merev lábakkal tettem meg az első lépéseket, de aztán rendeződött a mozgásom, s ezután követtem el a legnagyobb hibát, túl szorosra húztam a cipőfűzőt... S a folytatás majd egyszer csak következik KRISZ28 – 2009.03.23. S várt minket a leghosszabb szakasz, Fonyód- Szigliget. Jó volt újra találkozni a versenytársakkal,megbeszélni az élményeket, látni az arcokon a feszültséget, talán egy kis félelmet is ittott...Nagyon sok kilométer várt ránk, de tudtam, hogy este már ott lesz Julcsi, érte is menni kellett. Egyéni indítású volt a rajt,ezért rövid időre, de elszakadtam Petitől, nagyon jó volt újra mellé állni balról,ahogy eddig is, egymásra néztünk s megszólalt, hogy már csak 10 szigetkör....Együtt léptünk,együtt vettük a levegőt s sokszor egyre is gondoltunk. A szél meg fújt szemből. Összeálltunk öten, így kicsit könnyebb volt, előttünk Lőw Andris diktálta a tempót Virág Zolival és Guidolinnal, néha picit meghúzták aztán visszavettek, aztán mi álltunk előre, s csak úgy peregtek le a kilométerek észrevétlenül.A váltónál beállt Márti,de mivel szokás szerint nem kértünk tőle semmit, más kísérőkkel múlatta az időt. 30 körül kezdtem érezni a bokahajlatban egy furcsa szúrást, tudtam miért van, egy frissítőnél meglazítottam a fűzőt, de aztán a másik lábamnál jelentkezett ugyanaz a probléma, amin már nem tudtam segíteni, összeszorítottam a fogam, és elkezdtem várni a nap végét, innen már csak a következő pihenő reménye tartotta bennem a lelket. Aztán ketten maradtunk Petivel, kölcsönösen szórakoztattuk egymást, miközben rendületlenül néztük az aszfaltcsíkot az orrunk előtt Néha énekeltünk, aztán csendben a gondolatainkba temetkezve/amik nekem egyre sötétebbek voltak, azt hiszem ekkor jutott eszembe Farkas mikor véres pólóban futott be Tatára a Bébun, rendíthetetlenül,elpusztíthatatlanul ,az egyik legnagyobb ember akit ismerek/ Na akkor most egy kicsit miatta is futok, aztán jöttek a többiek, Galopp, Zilaci, Yoyooka aki felpofozza magát, hogy tovább tudjon menni,Elek a letörölhetetlen mosolyával, a csapattársak, Julcsi aki vár, Márti aki ott van mellettem és azért jött hogy végigmenjünk... Az utolsó emelkedő, és meglett, s nem volt holnap, bíztam a csodában az erőmben, vagy ki tudja miben... Petivel összeölelkeztünk,megcsináltik ezt is,a felén már túl voltunk. KRISZ28 – 2009.03.23. A nap végén kis kényszerpihenőre ítéltettünk, mert Steve-nek/aki megint zseniálisan futott/ vissza kellett menni Blue kocsijáért Fonyódra,ezért a söröző melegéből szemlélhettük a hirtelen ránk törő hóesést, s néhány sörrel több került elfogyasztásra, mint ami tervezve volt
De ez járt ugye..
Steve ment tovább Pestre Zsókáért és Julcsiért, mi meg Blue-val meg Mártival a Füredi szállást kerestük és
azt hiszem harmadik kísérletre meg is leltük, pedig nem is én navigáltam Este 8-kor pedig meg is ettem az első szilárd falatokat.. Megjöttek Julcsiék is és úgy aludtam el mint akit agyonvertek. Reggel meglepődtem, hogy nem fáj a lábam, az örömöm addig tartott míg fel nem húztam a cipőt, mint akit késsel szurkálnak olyan volt, minden lépés gyötrelem, s még csak nem is futottam. Badacsonyból indultunk erre a mondhatni sprinttávra
Óvatosan próbálgattam a lábam, nem volt jó amit
éreztem,cipőt is cseréltem Galopp tanácsára.A rajtban találkoztam Zilacival,aki mindig ott jelenik meg ahol szükség van rá, s most aztán volt... Most én rajtoltam előbb Peti követett, s valami brutális tempóban kezdtünk, sorra hagytuk el a váltókat is, a könnyem majd kicsordult minden lépésnél, s szerettem volna a könnyebb utat választani, megvárni a záróbuszt, de egyszerűen nem tehettem meg azokkal akik számítanak rám. Aztán nem fájt annyira, vagy sikerült kizárni, s csak hullámokban jelentkezett, próbáltam terhelni a másik lábam, aminek az lett az eredménye , hogy az is egyre jobban fájt. Ismét csak túl kell élni valahogyan. Megkaptam Mártitól Elek üzenetét, hogy ez a kedvenc szakaszom, talán egy fejbiccentéssel nyugtáztam ezt az információt, és meglátni a szépet abban amiben nincs. A következő frissítő volt mindig a cél, néha meg csak a következő kanyar vagy akármi amibe bele lehetett kapaszkodni, s eljött az ismerős rész Balatonudvaritól, fel-le, s nehéz volt eldönteni melyik is a rosszabb Üressé vált minden, ami gondolat maradt abban sem volt köszönet, néztem magam elé, Petire aki olyan könnyen ment tovább, aztán az utolsó pontnál már ő is nehezen indult meg, összenevettünk, hogy mennyire szenvedünk s tovább hajtott a közös cél...S talán a 4 nap legmeghatóbb pillanat az volt mikor már kezdtem nagyon elgyengülni, azt mondta: Ha itt rosszul leszel én a hátamra veszlek s úgy viszlek végig. Itt végleg megtört minden ellenállásom, ha ez az utam ezen kell végigmenni, nem mérhetek másra még nagyobb terhet... Még most is megremegek, ahogy leírom,mert tudom hogy megtette volna ha úgy alakul. KRISZ28-2009.03.23. S a vége is hátha le tudom zárni magamban az elmondhatatlant.Szombat este a tudat, hogy már csak egy nap 52 kilométere vár, hogy vége lesz,s bármennyire fáj is hiányozni fog...Már délután lepihentem amíg a többiek szaunáztak, aztán közös vacsorával vigadva töltöttük az estét. Fogyott már a rövid is/unicum, pálesz amit Márti hozott/ Így könnyed álomba siklás volt megint/ ezek a sorok ugye nem a sportemberi magatartás példaképei, de mint olyan igaz, s így teljes a történet/ Reggel Julcsival kicsit korábban levitettem magam, mint ahogy a többiek jöttek, a felgyülemlett feszültséget nem tudtam már nagyon magamba fojtani. A célig is kocogva mentem, meg is szóltak néhányan útközben, hogy nem is elég nekem a napi szakasz, pedig ha tudták volna... Gyors interjú Petivel, azóta sincs fogalmam róla, hogy mit mondtam.S szólítottak minket név szerint a rajthoz, a fülemben egy dallam zsongott, amire a legtöbb edzés előtt melegítettem, s ekkor már tudtam, hogy be fogom fejezni, bármi is lesz, s ami most is szól... Olyan könnyedén léptem, leszakadt rólam minden kétely. A szél ,mint eddig mindig szemből fújt, a mai napig sem értem ezt hogyan volt képes véghezvinni Rostás Pali állt be mögénk, bár szerintem a mi testünk nem sokat fogott fel neki a szélből. Szinte nem is szóltunk már,amit mondhattunk volna, azt tudtuk szavak nélkül is. Egyszer mikor jobbra néztem ott volt a Balaton, valami gyönyörű volt ahogy a hullámok fodrozódtak s az azúrkék vízen megtört a fény. Sikerült egy pillanatra egyé válni,azzal ahogy kezdődött, s ami lett belőle/na ez most kicsit zavaros, de én értem
/
Julcsi és Zsóka ahol lehetett megálltak kocsival és szurkoltak, próbáltam mosolyogni, talán sikerült is.. S már csak 6 szigetkör volt, szinte semmi ha az egészet nézzük. Márti is csatlakozhatott ismét, vigyorogva fogattuk, legalább a látszat legyen meg, s tovább ugyanabban az iramban, már lelki szemeimmel láttam azt kaput, de még nagyon messze volt, elképzeltem százszor is ahogy elhaladok alatta, s ez erőt adott, meg kell
tenni ezért vagyok itt... Frissítőtől frissítőig ismét, s még így is 24 percen belüli 5 kilikkel, nem értem hogyan tudtunk ilyen tempóban futni. Kenesén a lejtőn, mint akik tojásokon lépkednek úgy mentünk, s jót derültünk magunkon, s biztunk benn, hogy minél kevesebben látják
S lent az utolsó egyenesen egy szenzációs duettet
énekeltünk, még szerencse, hogy csak Márti volt az egyedüli hallgatóság, ő meg ugye elfogult, s tetszett neki... S lent parton süvít a szél , s kicsapnak a hullámok a parotkig, de már nem állithat meg minket semmi.. S kéz a kézben megérkeztünk, s nem tudtam még akkor örülni, lecsupaszított az utolsó két nap, minden energiámat felemésztette.. Aztán mikor megláttam Julcsit ahogy mosolyog rám, mikor megöleltük egymást Petivel s Mártival,akkor szabadult fel bennem valami,ami azóta is tart... És köszönöm mindenkinek, elnézést akit kihagytam, pedig fontos, ez most így sikerült.... POCOKHARCSA – 2009.03.24. Hol is kezdjem a beszámolót. Nem egyszerű, mert olyan sok élmény ért. Szóval csütörtökön, már jó korán reggel 8:30-kor megérkeztünk Siófokra Párommal vagy ahogy Blue írta Nagypocokkal. Igaz kicsit hibásan, mert nem csak szurkoló, hanem csapat sofőr és csapat fényképész volt. De térjünk vissza. Szóval Siófokra megérkeztünk és telefonon beszéltem a többiekkel, Dildivel, Bozóttal és Ferdinandy Krisztivel. Majd szépen leadtuk a napi sorrendet és elfoglaltuk a szobákat és egy pár szót váltva elkezdtünk készülni a rajtra. És alig, hogy elértünk a Spuri Tv elkapta a szerkónkat és egy gyors interjút adtunk nekik. Majd megvártuk hogy a Nagyok illetve a párosok, és csapatok első emberei elinduljanak. Majd a kocsiba pakoltuk magunkat, hogy utánunk eredjünk. Meg is érkeztünk Szántódra. Ahol Dildi váltotta Bozótot. Persze a hangulat fergeteges volt. Nem volt egyszerű, mert nem tudtuk pontosan, mikor érkezik meg a váltóba Bozót. De 1:31:06 után megérkezett és elindult Szemes felé ahol nekem kellett őt váltanom. Dildinek ez a szakasz 1:31:56 lett. Itt volt egy kis probléma. Sajnos az aggregátor rosszalkodott és feladta. Így az itt lévő kaput le is bontották. De a lényeget így is tudták a futók. Elindultam Fonyód felé. Néztem a tájat miközben a futásra koncentráltam. Menet közben többször is találkoztam fotósokkal, mivel már rutinosnak számít az, aki elindul egy ilyen kaliberű versenyen tudja, hogy mindig integetni érdemes. Ezen a napon még széldzsekiben futottam. Bevallom elviseltem csak a jó kis rucim így nem látszott. A táv során mellém csapódott Tamás Sopronból egy kicsit beszélgettünk is pár szót és futottunk együtt. De sajnos nekem a napi maratoni táblánál jelentkezett egy gyomor görcs amire nem éppen vártam és tudtam hogy ez mivel jár. Éppen ezért azzal küzdöttem, hogy beérjek, ami a végén sikerült is 1:50:15 után. Chipet leolvasták törölték és átvettem a befutómat majd egyből megtámadtam a mellékest. És irány vissza a szálláshelyre ekkor a kocsiban volt Blue is. És beszélgettünk viccelődtünk. Majd nem sokkal Siófoki visszaérkezésünk előtt a hó elkezdett esni, de úgy hogy 5 percig ültünk a kocsiban, hogy ki tudjunk szállni. Majd mikor beértünk a szobába gyors fürdés és átöltözés után egy kis várakozással mehettünk is enni. A várakozás Bozótnak szólt, hiszen megvártuk. Persze az asztalnál Krisztinek élmény beszámolót tartottunk. Majd megbeszéltük a másnap reggelt és mentünk pihenni persze ezt egy kis esti ismerkedés után. Aztán jött a másnap reggel. Ekkor nekem pihenő napom volt. A szokásos teendőket mármint, hogy az indulási szándék megerősítést Bozót megtette, még a buszon. A csapat meg szépen elindult Fonyódra. Mondanom se kell hogy Blue-val a rajtban találkoztunk. Mert aranyom eltévedt és Zamárdinál kérdezte, hoggy " ha Zamárdi, akkor rossz helyen vagyok? Ugye" Annyit szöszölt, hogy majdnem lekéste a rajtot. Aztán szépen előre mentünk megnézni, illetve meghallgatni ahogy Péter Attila hívja az egyéni , páros és váltó tagokat a rajtkapuhoz. Ekkor e csapat elindult a 16,1 kilis távjára. Amit Bozót 1:46:21 alatt teljesített. Az első váltóhelyre Balatonmáriafürdőn került sor, ahol Dildi már nagyon nyugtalan volt, de ugyanakkor izgatott is. Majd szépen elindult a 15,6 kilis távjára amit 1:28:05 idő alatt tudott lefutnia, mellyel
Keszthelyre ért. A csapatnak itt sikerült egy kicsit eltévedni, hiszen a Helikon parknál kerestük a strandot, de Fajfrik Zoltánt sikerült pont megkérdezni és útba igazított minket, hogy visszább van. Persze őt nem is zavartuk tovább hiszen neki nagyon fontos volt a verseny. Majd megtaláltuk. Kriszti nagyon izgatottan hangolódott a versenyre. Szerencsére nekem sikerült aránylag jó helyet találni a fényképezésre. Majd Kriszti is elkezdte koptatni ezt a futóutat. Hogy a végén a Szigligeti várat megrohamozhassa, ha már a csapat nevünk Szoknyás rohamosztag lett. Számunkra nagyon nagy meglepetésre 2:02:17 alatt abszolválta a 21,2-es távot. Mi eközben mi a várnál vártuk a befutókat és képet készítettünk. Beszélgettünk Péter Attilával, sőt még kisebb táncra is sor került. Majd egyszer csak Toki előkerült egy tortával és sorba kínálta az ott lévőket. Ez úton is kívánok neki Boldog Névnapot, valamint a csapattagjának meg Boldog születés napot. Aztán egyszer csak nagyon beborult az ég és jöttek a ronda felhők. A szervezők mindent szépen letakarták még az órát is, amit Attila annyira nem értékelt, mert így nem látta. Már az első napon a csapatunknál szállóigévé vált mondatot hajtogattuk „Hol van Blue? Sehol Blue!” és először őt vártuk és lám egyszer csak egy jó nagy kiáltást tettem és "jön Kriszta". Persze, hogy nagyon örültünk neki. Ekkor már jócskán havazott. Majd nemsokára Blue is befutott. Amíg mi vártuk Bluet, és Krisztát Dildi szépen telefonnal a kezében lenyújtott a vár falnál. Persze Attila minden alkalmat kihasznál, hogy jó hangulatot teremtsen, ezt sem hagyta ki és átkeresztelte a „Várbontó Anyánknak”. Aztán mi elindultunk a Füredi szállásra. Sikeresen hamar meg is találtuk és a két futó birtokba vette a fürdőt. Majd abban a pillanatba, mikor már mehettünk enni már mentünk is. Bár nekem a vacsi Siófokon jobban ízlett, de azért itt is nagyon sokat ettem. Ezen a napon nem vártuk meg Bozótot a vacsival. Viszont csináltunk egy pótvacsorát a Hatlépcsősben. Mindenki evett egy velőspirítost. Itt már Bozót is köztünk volt. Szóval jó kis hangulat volt. Persze megint megbeszéltük akkor, hogy és mi lesz a más nap. Reggel már nagyon izgatottan mentem reggelizni. És a rajthelyre. Ahol ismét Bozót kezdett. Engem közben elvitt a csapat az első váltóhelyre. Sajnos Évának ez a szakasz nagyon nem ment jól. Le is merevedtem mire odaért. És próbáltam nem ideges lenni. Sajnos olyan ideges voltam, hogy még az órámat sem indítottam el. Mert 1:30:28 alatt ért oda hozzám. Majd indultam egy kicsit feszülten a saját távomra ami nem éppen tűnt egyszerűnek amit tudtam előre mondván, hogy valamennyire ismertem ezt a részt. Aztán a végig szembe széllel és tele dombbal és sunyi kis lejtővel 1:53:40 lett az eredményem. Amivel megint csak nem voltam elégedett. Viszont az éltetett, hogy aránylag sok egyéni futót hagytam magam mögött. De én könnyen voltam, hiszen az előző nap pihentem. Jó volt mert menet közben megvártak Dildiék és szurkoltak, hogy ezen is mindjárt feljutok. Ez a jó kis domb Zánka után volt valamivel. Itt még Saci biztató szavaiban is volt részem nagyon jó volt. Majd a következő rész már nem sokkal a vége előtt max. 2 kilire lehettem úgy éreztem, hogy közel vagyok így a kezemről lehúztam a dugókát, ami úgy repült le. És ekkor a kesztyűmet is elhagytam. De szerencsére még időben észre vettem és az utánam futó egyéni futókolléga is és ő utánam hozta eközben felé futottam. Aztán jött a Mandula csárda na az onnan jövő állatok illata nem éppen volt számomra kellemes, de tudtam hogy hamar elmúlik. Észre vettem a kaput, amit nem akartam elhinni, hogy olyan fent van. Szerencsére Dildi már jó korán elkezdett integetni és egy számomra erős sprintet hajtottam végre, hogy Kriszti minél előbb mehessen. A táv hátra lévő részét 1:09:42 alatt hozta. Mi már ekkor tudtuk, hogy már teljesen mindegy. A stabil 9. az biztos és teljesen öröm teli futás lesz a vasárnapi. Így is lett. Hiszen az egyéni indulókat elengedtük és csak utánuk rajtoltak a párosok és csapatok. De közben volt egy késő induló is az egyénieknél. Blue tudod kiről írok? Szóval 1:30:40 után Dildi befutott a váltóba. Ekkor nekem az volt a célom, hogy Bozótot utol érjem majd lefussam. Sikerült! Ezen a szakaszon kétszer is találkoztam Sacival nagyon jó volt a biztató szavai . Ezt a távot 1:59:50 alatt sikerült megfutni. Itt még inkább volt sunyi emelkedő. De sikerült leküzdeni. Majd mikor felfutottam Balatonkenese és Balatonakarattya között azon a hosszú dombon jött a hirtelen lejtő és ott épp a fülemben lévő számot teljes torokból énekeltem. Szerintetek élveztem a távot? Hát igen.
És a végét Kriszta hozta 1:37:26 alatt. Nagyon jó volt neki és másnak is szurkolni Sóstónál nem sokkal a frissítő előtt. Elismerésem a egyéni futóknak. De a leginkább nekem 3 embert tetszett. Az egyik az a 110-es rajtszámú férfi, aki a vasárnapi nap már aránylag az elején elkezdte mondani, hogy „Húzd meg! Húzd meg!” és jó volt őt látni befutni a célban. Viszont szintén jó volt látni a két kisöreget, hogy napról napra teljesítette a távot. Viszont azt is jó volt látni, hallani és érezni ahogy egymást biztattuk és segítettük. Persze ehhez Péter Attila is kellett, hiszen ő húzott minket és bíztatott illetve csinálta nekünk a hangulatot. Mindenkinek nagy GRATULÁCIÓ A CÉLBA ÉRÉSHEZ és kívánok további sok sikert! BOZÓT – 2009.03.25. Nem ússzátok meg, beszámoló: Előrebocsátom, hogy semmi amit itt írok nem álszerénységből íródott. Igenis büszke vagyok arra, amit elkövettem, rendben van az énképem, stb, stb. De ez egy meg nem érdemelt siker története. A mese akkor kezdődik, mikor a BSI-től megérkezett a tavalyi verseny eredményfüzete és oda-vissza százszor böngésztem át, nézegettem, forgattam, elraktam, elővettem...és megfogalmazódott a gondolat, hogy nekem ezt meg kell próbálnom. (nem akarok még visszább menni a múltba, így csak annyit, hogy ez egy igen régi "bizonyításvágy-sztori") Persze pénzem nem volt rá, de ugyebár merjünk nagyot álmodni. Jézuska meghallgathatott, mert karácsonyra pottyantott nekem egy kis dugi pénzt, amiből gyorsan be is neveztem, mielőtt meggondolhattam volna magam. Elolvastam mindent a versenyről a honlapon, itt a fórumon, és feliratkoztam az edzés-hírlevélre. Elszánt voltam és komolyan is gondoltam, hogy végigcsinálom az edzéstervet és abban is biztos voltam, hogy hülye minimalistaként minden sallang nélkül akarom csinálni, úgy "parasztosan". A jó cipőn kívül semmi segédletet nem akartam igénybe venni. Kezdetben csak Lydérchnek mertem elmondani mire készülök, aztán Galoppot kezdtem zaklatni a kérdéseimmel. Mindketten örültek neki, hogy meghibbantam Egy darabig egészen jól ment a felkészülés, de aztán lustulni kezdtem, rossz volt kimenni este a hidegbe, hajnalban nem bírtam felkelni, jöttek a kifogások, nyafogások. Közben megalakult a csapatunk is, én pedig kételkedni kezdtem magamban. Köszönet mindenkinek, aki bíztatott és annak is, aki megpróbált lerángatni a földre. A januári Yours Truly futáson megismertem berzso-t és tudtam, ha valakinek, hát neki sikerülni fog megkerülni a tavat. Én már akkor is lusta voltam és 25km után leléptem.... A betervezett hosszú futásokból csak közepesen hosszúak lettek, a sorozatterhelést alig-alig próbálgattam, a frissítést szintén, hiszen 20-30km-re télen nem nagyon kellett semmi. Szégyelltem a pofám, ha szóba került a felkészülés, mert én tényleg komolyan AKARTAM venni az egészet, de valahogy nem sikerült igazán. Repült az idő és eljött a március. Felvettük a rajtcsomagot, megterveztük az utazást és már ott is voltam a Moszkva téren vacogva és vártam Blue-t. Első nap: Mindenki vidámnak és lelkesnek tűnt, csak Blue-t láttam feszültnek, ahogy mosolygással és ugratással próbálja palástolni aggodalmát és fájdalmát. Még akkor se tudtam, hogy pontosan mire is vállalkoztam, így az esélytelenek nyugalmával érte aggódtam és a többi ismerősért. A rajtnál már azon paráztam, hogy miért nem látom Steve-t sehol.... Aztán elindultunk. Nagyon óvatosra és lassúra vettem a tempót, hiszen nem volt semmi tapasztalatom ekkora távok sorozatban való teljesítésében. Villámgyík mellé csapódtam és jó hangulatban, csevegve futottunk az első váltóhelyig. Kis szerencsétlenkedés a chipekkel és a rajtszámokkal, falatok a frissítőnél és huss tovább. Gyakorlatilag eseménytelenül teltek a kilométerek, harc volt a szembeszéllel, gyönyörködés a tóban. Később Momókáékkal haladtam, talán a 30km környékéig, ahol ők picit elmaradtak. A vége kicsit nyüglődősre sikerült egyedül haladva, de nem fájt semmim szerencsére és egyszercsak feltűnt a cél. Gyúrás, várakozás az utolsó BSI kisbuszra, vissza a szállásra. Félúton arra riadtunk, hogy szakad a
hó...hurrá Drága csapatom megvárt a vacsival, így zuhany után együtt pusztítottuk a svédasztalt, megbeszéltük a nap eseményeit, majd korán nyugovóra tértünk. Az éjszaka rémes volt, ezerszer felébredtem, hajnal 4-5 között teljesen fenn voltam, pedig tudtam, hogy kellene a pihenés. Második nap: Kicsit túlzás lenne azt állítani, hogy kipattantunk az ágyból, de mindenki elég jól nézett ki
A bal bokám
kivételével én is jól éreztem magam, kicsit bemozgattam a tagjaimat és indult a nap. A buszon többen csodálkoztak az út menti hó láttán, de a szépen ragyogó nap elaltatta mindenki aggodalmát az időjárással kapcsolatban. A rajtban nagyon vártam Blue-t, aggódtam, hogy odaér-e és egyáltalán hogy van. A rajt után hamarosan szaszit mellé sodort a lét, aminek különösen később örültem nagyon. Egészen szép tempóban haladtunk, ő fotózgatott én a számat jártattam, szokás szerint
Nagyon kemény a srác! Alig látszott rajta,
hogy fájdalmai vannak, ha nem ő maga mondja, el se hiszem, hogy pár napja még vissza akart lépni. A táblákat látva viccelődtünk, hogy csak Keszthelyre érjünk el, onnan már piskóta (ha tudtuk volna mi várt még ránk
....)
Aztán Gyenesdiás után jött az addiginál is keményebb szél, majd Györök környékén a viharos szél már havaseső-félét köpött az arcunkba. A vékony széldzsekim azonnal átázott, kesztyűm nem volt, így a kezem is hamar ledermedt, a légútjaimat hópelyhek akarták eltömni, a szél szinte lefújt az útról. Egy darabig még félviccesen szitkozódtunk, Tamás fotózni próbált, de a helyzet komikuma igen hamar tragikumra fordult. Legszívesebben leültem volna az árokparta bőgni, de Tamás nem hagyott. Ezer köszönet neki ezért, mert ha otthagy, nem tudom mikorra vergődtem volna be Szigligetre. Az a bizonyos fasor a vasúttól a 71-es főútig maga volt a jeges pokol. Többször leálltam gyalogolni, de azonnal remegni kezdtem a vizes holmiban és tudtam, hogy nem a mentőben akarom befejzni a napot, így menni kellett. Az utolsó frissítőnél kaptunk langyos teát, de a poharat is alig tudtam megfogni. Az ott segítő lány(sajnos nem tudom a nevét) egy kesztyűt is adott a fagyott mancsomra, amit úgy kellett segíteniük felvenni, mert nem találtam bele az ujjakba. Tragikomikus volt, tényleg. Az utolsó néhány kilométert szinte csendben tettük meg. Elállt ugyan a hó, de a metszően hideg szél továbbra is fújt keményen. A szigligeti várhegyet még sosem láttam ilyen gyönyörűnek! A befutónk erősen begyaloglónak volt nevezhető, de nagyszerű érzés volt. Gyúrásra nagyon kevés idő lett volna, így csak melegedni mentem be a szobába, bár ott is folyamatosan vacogtam. Szerencsére hamar indult a busz a szállásra, alig vártam hogy egy forró zuhannyal kiolvaszthassam magam. Na, az nem jött könnyen! A csomagom véletlenül a másik szállodában landolt, gondoltam, elmegyek gyúratni amíg előkerül, de a gyúrószobában jégverem volt. Mire a szobánkba értem, szóltak, hogy másik szobába költözünk, mert nincs fűtés...Végre eljutottam a zuhanyig, csak épp melegvíz nem nagyon volt. Fáradt lehettem, mert csak sóhajtottam egy nagyot A Hatlépcsősben elfogyasztott velős-pirítós és a sör viszont jólesett! Az éjszakára borítsuk a feledés jótékony fátyolát. Harmadik nap: Meglepően fitten és frissen indult a nap, örültem, hogy nem kell az összes cókmókot összecsomagolni, így kényelmesebben tudtunk reggelizni-készülődni. Még mindig nem fogtam fel igazán, mit is műveltem éppen, így lazán kocogtam le a lépcsőn versenytársaink megrökönyödésére. A buszon felhívott Littleyu és próbáltunk kölcsönösen sok sikert kívánni a naphoz, hiszen ők épp a veszprémi 6 órásra készülődtek. Galopp folyton belekarattyolt a telefonba, így alig értettük egymást, de jó volt hallani őket!
Később Galopp
visszahívott és bevallotta, hogy nem igazán hitt ő ennak a kalandnak a sikerében, főleg azután hogy látott Fehérváron haldokolni.... Egy pillanatra azt hittem Farkas vette át a telefont, mert háromszor is megkérdezte, hogy jól vagyok-e jelentőséget.
Jól voltam. A gyomrom kezdett bejelezni, de nem tulajdonítottam neki
A rajtnál sok időnk volt, idétlenkedtünk a csapattal, fotózkodtunk, vártuk Blue-t. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de csak megöleltem amikor odaért
Ismét szaszittal kezdtünk, a hogyvagyok után
megegyeztünk, hogy ezt a kérdést jobb nem boncolgatni, így inkább csak futottunk. Utoljára futottam a csapat tagjaként és nagyon sajnálom, hogy lassú voltam, mint az állat (a csiga is állat, nem?), de egyszerűen nem volt bennem több. Itt már masszívan fájt a gyomrom és jelzett a bokám gyakran, de próbáltam örülni annak, hogy más bajom nincs. A váltóhely után hamarosan szembejött Lydérch, akinek mérsékelten tudtam örülni
Innentől hol kísért, hol nem, de ha kellett ott volt
Tamás ellépett, de hamarosan beért Ádi, így nem maradtam parlagon
A következő frissítőnél
Egész jól elszórakoztattuk egymás
és haladgattunk is egészen tűrhetően. Az emelkedőkbe rendesen belegyalogoltunk, de így is időben voltunk. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy Ádinak fel kellett adnia az első napot és ennek ellenére ilyen vidáman és pozitívan állt hozzá a folytatáshoz és bíztatott engem : shock: Az utolsó pár kilométer már nagyon vacak volt, de csak elértük végre Füredet és a célt! Kéz a kézben futottunk be, Péter Attila hangját hallottam, hogy milyen szép fotó lesz ebből, de azóta sajna nem találtam magunkról képet gyúrást kihagytam, de szerencsére kaptam privátot
(még jobb is volt, mint a profi
A hivatalos
)
Vacsoránál kicsit fagyosnak éreztem a hangulatot, bár viccelődgettünk, de érezhető volt a csalódottság a lányok szemében. Szerencsére az étvágyukat ez nem befolyásolta Én alig tudtam legyűrni valami kaját, pedig kellett volna az energia az utolsó napra. Este megnéztük Pocokharcsáék fotóit, majd nyugovóra tértünk. Az éjszakát ismét hagyjuk, még rágondolni is rossz. Negyedik nap: Korai kelés után(ami máskor gondot okoz, de most alig vártam, hogy felkelhessek) indultunk reggelizni, közben rápillantottam az eredménylistára és .... nem voltam rajta. Vagyis igen, a legvégén, a versenyt feladók közt és egyáltalán nem volt rögzített időm a harmadik napra
Kattogott az agyam ezerrel, hiszen
tudtam, hogy ha lassan is haladtam, de minden pontnál időben haladtam át és mindig együtt futottam másokkal, akik szintén beértek. A gyomrom amúgy sem vágyott reggelire, de ezek után végképp nehéz volt bármit is enni. Legszívesebben le se ültem volna a többiekhez, mert nem akartam a saját bajomon nyafogni, miközben tudtam, hogy őket az nyomasztja, hogy a csapatunk végérvényesen a biztos utolsó helyre szorult. Indulni kellett, nem volt idő rágódni. A rajtnál épp összefutottam KáÁ-val, így elő is adtam neki a bajomat és nagyon segítőkész volt, mondta hogy szóljak a srácnak a számítógépnél, biztosan valami hiba volt, hiszen ő végig látott az útvonalon és a célban is. Mivel a chipeket minden nap végén törölték, így a részidőket már nem lehetett előbányászni, de a rajt és célidő rögzítésre került, így megnyugtattak, hogy minden rendben. Úgy csináltam, mint aki megnyugodott Tömegrajt volt, kerülgettük egymást egy darabig, majd megint szaszit mellé keveredtem (vagy ő mellém ) és hamarosan "a doktorok" mögött találtuk magunkat. Valahol az első váltóhely után vesztettük el egymást (vagyis hagytak le engem), de addig nagyon mentünk, nekem picit gyors is volt a tempó, de akkor még jólesőnek tűnt. A váltóhely előtt utolért Blue is, aki kicsit késve rajtolt. Nem nézett ki túl jól, ezt meg is erősítette, de azért elsuhant. A társaság feledtette a fájdalmakat, amelyek aztán újult erővel támadtak, mikor magamra maradtam, plusz nagyon hideg szél fújt és persze most is szembe. Riasztottam Lydérchet, hogy hozza a pulcsimat mert szétfagyok. Szerencsére nem volt messze, egy lábgörcsökkel küzdő sporttársnak segített picivel hátrébb. Bevallom, innentől már csak emlékképeim vannak: arról hogy minden pontnál próbáltam mosolyogni, viccelődni és csak közte szenvedni, ahol kevesebben látják, meg arról ahogy Lydérch néz rám a kiskutya szemeivel vigyorogva, nem azért mert kinevetne, hanem mert pontosan tudja, milyen érzés, és én is tudom, hogy segítene ha kellene, ha lenne mivel.....így nem kellenek szavak.... A negyvenes táblánál érem utol Christine-t, aki nagyon keményen küzd és a végére le is hagy, és Hack Zsanit, aki szintén kemény lány, de már rajta is látszik az elmúlt 4 nap. Az utolsó brutál lejtő nekem kedvez, az én lábam nem fáj(nagyon), így itt elszaladok tőle, de párszáz méterrel távolabb megint jön a
fal...fal?!...labirintus ez inkább! Nem a gyomrom hátráltat és nem is a lábaim, agyban vagyok kevés már. Itt érzem nagyon az igazán hosszú edzések hiányát. Az utolsó pár kilométeren többet gyalogolok mint futok, pedig gyalogolni is fáj. A füves-mocsaras szakasz a parton már nagyon nem hiányzik, a zötyögés nagyon fáj, inkább tempósan próbálok gyalogolni. Feltűnik a távolban Maczó Andris bácsi is.....előttem pedig a célkapu. Itt már futni kell, muszáj. Felcsapnak a hullámok a partra, Lydérch mellém jön a bringával, próbálom elküldeni, hogy ne ő ázzon el, nekem már mindegy. És odaérünk, néhány tempós futólépés a cél tiszteletére, chip, érem....Beszélnek hozzám, de alig értem. Megállok a kordonnál és önkéntelenül megemelem a sapkám ahogy végigtekintek a tavon. Most én győztem, de jövőre visszavághatsz mormolom magam elé. KISJUTKA – 2009.03.25. Amikor eldöntöttem, hogy nem tudok nem benevezni erre a versenyre (pedig erősen próbáltam:), elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért is. Ha nem tévedek, ez megint egy a testem (vagy legalábbis a térdem) ellen elkövetett önző szellemi merénylet, amikor is függő módon hajszolom azt az érzést / állapotot, amit Ti is jól ismertek. ... Kitolni a fizikai és lelki határokat... A korlátok felismerése néha nagyon megrázó, máskor viszont valamiféle biztonságot adó érzés. De mindenképpen út önmagunk lehető legtökéletesebb megismeréséhez, amire mindig is törekszünk. Az embernek szerintem saját maga számára a saját korlátait kell felállítani mérceként. Amint elérjük ezeket, ledöntjük, és újakat állítunk fel... Valójában soha nem tudhatjuk biztosan, hogy milyen messzire lehet így elmenni... Vannak a tudatalattiban lévő korlátok is. Ez nagyon fontos, mert ezáltal maradhat az ember a valós korlátain belül. Ez egyfajta védelmi reflex. Úgy is mondhatnám, hogy a realitás a győzni akarásoddal szemben. A "győzelem"ben való hit tudja életben tartani a küzdést, éppen ezért elhatározássá kell hogy váljon. Mindig meg kell próbálni megközelíteni a tökéletest, és ez hatalmas koncentrációt igényel. A "győzelem" a legnagyobb doppingszer. ... A kérdés számomra nem is az volt, hogy vajon milyen nehéz lesz, hanem hogy milyen élmény lesz, milyen lesz megélni...? A felkészülés nagyon magányos, a tél pedig nagyon hosszú volt, a februári második havazás már a lelki tűréshatáromat próbálgatta. Amikor márciusra megjött a jó idő, egy csapásra felgyorsultam (persze erre számítottam, de azért jó érzés volt), ugyanakkor az edzésmennyiségtől már kezdtem besokallni, szóval megváltásként / megkönnyebbülésként vártam az eseményt, ezt a 200 km-t (azért ez kicsit paradoxon, nem?
...
... Eredendően tájfutónak születtem (nem egész’ 10 évesen), és ma is annak vallom magam. A végigedzett gyerekkort követően az utóbbi jópár évben - a térdemben életre kelt porckopás következtében - kénytelen vagyok azt a gyakorlatot követni, hogy pár hónap edzést követően pár hónapot kihagyok (ez már csak azért is így van, mert amikor edzek, nem tudok „csak kicsit” edzeni; idegesít, ha nem megy a futás, bár a teljesítményemmel szerintem amúgy sem leszek soha elégedett:). A jelenlegi „edzős” periódusom szerencsére már tavaly május óta tart (ez meglehetősen hosszúnak számít), lehet egyre inkább megtanulok együttélni a térdfájással. Emlékeim szerint az elmúlt fél évet megelőzően nemigen futottam 30 km.-nél hosszabb távot, de most elfogott a telhetetlenség
Az ősz/tél során azt hiszem talán háromszor edzettem
maratont (mondván minek ahhoz verseny, megy az anélkül is), szóval már ennél is több kellett... Amikor Saci megkérdezte, hogy miért vállaltam be ezt a versenyt, azt feleltem: „Mert ebben már éreztem hihívást!” Mire Ő: „Hát igen, az van benne...” Őszintén szólva nem vagyok egy futóalkat, vagy futótehettség, szóval nem gondolom, hogy jó adottságaim
lennének a futáshoz. Én az a típus vagyok, akit a kitartása, az akaratereje visz előre, ennek köszönhetően én sokkal inkább fejjel futok, mint lábbal ... A versenyre egyedül érkeztem (pontosabban a párom levitt, és megígérte azt is, hogy értem jön
, szerda
este. Aznap éjjel nem sokat aludtam a szobámban önálló életet élő - mint később kiderült, kontakthibás légkondi miatt. Reggel egy meglepetés fogadott, miszerint az ablakom alatt kezdték el felállítani a rajtkaput – már akkor elkezdtem sajnálni Péter Attilát, ahogy rendületlenül ott állt és beszélt a hideg szélben. A szálloda halljában iszonyat tömeg fogadott, rögtön el is fogott a „mit keresek én itt?” érzés. Aztán egy Guidolin társaságában elfogyasztott reggeli után már csak azt vártam, hogy induljunk végre; és valami olyasféle érzéssel indultam neki a rajtnál, hogy „ez jó buli lesz”. Nem akartam elsietni az elejét, de sikerült, ugyanis az első szakaszt Viki mögött tettem meg, annyira könnyedén-szépen futott, hogy nem akartam lemaradni
Amikor - érezvén, hogy ez így erős lesz - kicsit
belassítottam, még csak 20 körül jártunk, és én innentől fogva gyakorlatilag számoltam a kilométereket, ilyeneket hajtogatva, hogy „csak egyszer érjek ma be”, „ilyet soha többet”, „ha ez ilyen nehéz, akkor nem tudom végigcsinálni a négy napot”, stb. Az én alapelvem (vagy elvárásom magammal szemben) egyébként az, hogy nem szabad megállni sétálni; emiatt szerintem ha ez bekövetkezne, ott fel is adnám. Iszonyat nehezen ért véget a táv, és nagyon elfáradtam – leginkább mentálisan. Akkor még nem tudtam, hogy nem ez volt a nap legnehezebb része, hanem a gyúrás
Annak, hogy a nők között másodikként végeztem
aznap, nem igazán volt jelentősége számomra; egyébként sem helyezésért jöttem, hanem túlélni
Sokkal
inkább megerősítette a felkészültségem iránti kételyeimet, hogy Viki végülis 9 percet vert rám a célig... A szálloda felé menet öröm volt szemlélni a hóvihart a buszból, viszont a légkondimat megjavították Másnap az óvatos-féle taktikával vágtam neki a leghosszabb távnak, annak érdekében, hogy legyen esélyem a végére érni (és hát a versenyből is nagyon sok volt még hátra). Nagyon nagy szerencsém volt, mert úgy 10 km. környékén mellém szegődött Posztobányi Zoli (miután felismert, hogy előző nap „hazafelé” egymás mellett ültünk a buszon), és úgy 35-ig együtt futottunk, végigbeszélgetve (sőt nevetgélve) a kilométereket, ez rengeteget segített, ezúton is nagyonnagyon köszönöm! (Tanácsolom minden az ultrafutással még csak szemezgető futónak, hogy legelőször is keressen magának egy társat, akivel végigtolja a távot, mert nagyon nehéz egyedül; magányosan az ember folyamatosan csak magával van elfoglalva!) Az első szakasz végén örömmel konstatáltam, hogy Péter Attila aznapra megtanulta kimondani a nevemet
Mosolyogtunk még
azon is, hogy még jó, hogy a szabályzat szerint a közutak jobb oldalán kell futni – a többség konzekvensen balra tartott
20-nál pedig, átérezve a helyzet iróniáját, megjegyeztük, hogy na, már csak 33 van hárta...
Ahogy Keszthely előtt bevettük a kanyart, bebizonyosodott, hogy az elmélet igaz: a szél igenis mindig szembe fúj. (Nekem végtelen mértékben ki tudja venni az erőmet, végső elkeseredésemben már kiabálni szoktam magamban, hogy „gyerünk, fújjál csak még erősebben, v*zze!, és akkor ez legalább van annyira röhejes, hogy nevetek rajta.) Miután Zoli legnagyobb szomorúságomra lemaradt (bár biztatásul a lelkére kötöttem, hogy majd érjen utol), egészen úgy 50-ig elég „könnyedén” haladtam, de az utolsó 3 kilométer nagyon nem akart elmúlni, akkor már csak az hajtott, hogy - látván a viharfelhőket - még az égszakadás előtt beérjek (épphogy sikerült). A durva emelkedőn kaptatva a cél felé, annak ellenére, hogy Saci megmondta, hogy ez tájfutónak ez nem hegy, már a hányingerrel küzdöttem az erőfeszítéstől. A havazás és a hideg azt hiszem mindenkinek sok volt egy kicsit - ekkor volt az egyetlen alkalom a verseny során, hogy az egyébként végtelen türelemmel bíró futótársak között szóváltást tapasztaltam, ráadásul apró dolog miatt. Így kimerülten további megpróbáltatást jelentett, hogy a vacsihoz bő 10 perc séta árán juthattunk (másnapra a szervezők megoldották, sőt rugalmasan kezelték a szállodák közötti transzfert – köszönet érte). A visszasétaúton Papp Sanyival beszélgettünk, és akkor tudtam megfogalmazni, hogy számomra mi a legnagyobb érték ebben a versenyben: hogy az ember végre a „fajtája” közt lehet, hasonlóan elvetelmült fanatikusokkal, akiknek nem kell elmegyarázni, hogy miért is vagyunk mi itt, és miért is csináljuk mi ezt. Este, lefekvéskor konstatáltam, hogy a térdem kb. eddig bírta, de úgy döntöttem, hogy én viszont még
tovább bírom. Másnap kicist feldobott a tudat, hogy „rövid táv” lesz, ám ahogy a buszból gyakorlatilag végig lehetett követni a ránk váró útvonalat, teljesen ledöbbentem, hogy mi tényleg ennyit bírunk futni?! Kifigyeltem a 30 km-es jelzést, és az „itt már jó lesz” gondolatot társítottam hozzá. Zolival - immár előre egyeztetve a dolgot – együtt vágtunk neki a távnak. Sajnos csak 15-ig haladtunk együtt, mert - mint említettem - én valahogy fel voltam dobódva, és ezáltal jobban bírtam. [Aggódva hagytam el, és mint a célban kiderült, volt is miért aki fájdalomcsillapítót kér menet közben, az nincs jól. De hős volt.] Én ezúttal a dombokat is kimondottan élveztem, legalább változatos. Olyannyira jól voltam, hogy Péter Attilának megtanítottam a nevem magyar jelentését is, sőt Kocsis Árpi is megkapta tőlem a kért mosolyt... Aztán a harmadik szakaszra cserébe elkezdtem erőlködni, és lehet igen látványos küzdelmet folytattam saját magammal, mert a célban többen megjegyezték, hogy „szép volt” inkább mazochizmusból
Mivel a mozgásom kezdett egy robotéra hasonlítani (de lehet, hogy
, estére kértem fél óra plusz masszázst. Az történt ugyanis, hogy - mivel nem
vagyok ennyi aszfalthoz szokva - a talpam szinte görcsen állt, a lábfejem összes csontja fájt és égett, mintha forró talajon lépkednék. Hát, a masszázs biztos segített, de a lábfejem reggelre azért badagadt annyira, hogy kijjebb kellett fűznöm a futócipőt, hogy beleférjen. Kocsis Árpi még az elején azt mondta, hogy az utolsó nap már mindenkit bevisz a célba az endorfin, de számomra ettől még gondolatban is nagyon hosszúnak tűnt. Mindenesetre ha választhattam volna, akkor sem hagytam volna ki. A rajtnál nagyon fura volt előre állni, miután Péter Attila szólított – ugyanmár, ki vagyok én ehhez? Miután elindultunk, úgy éreztem, kőből vannak a combjaim, és csak remélni tudtam, hogy sikerül kilazítani (végülis idő volt rá
. Egyáltalán nem ment könnyen, pláne
hogy folyamatosan azt a pillanatot vártam, amikor Viki háta - mint viszonyítási pont - végleg eltűnik a szemem elől, és baromira sajnáltam magam, amiért - vele ellentétben – egyedül haladtam. Azzal a tudattal próbáltam vigasztalni magam, hogy egyáltalán mekkora dolog hogy én (itt) futhatok, sokaknak ez nem adatik meg. A második szakasz elején már egészen hisztis kezdtem lenni, amikor - a főútra visszatérve, 20 előtt - egyszer csak szemem elé tárult a Balaton csücske, ami azt jelentette, hogy hamarosan már visszafordulunk! Ez hatalmas erőt adott, és különben is, már csak bő 30 km. volt hátra...
Féltávhoz érve
hittem el legelőször, hogy sikerülhet. Érdekes módon nekem akkor jött az endorfinlöket, és majdnem sírtam a meghatottságtól, ahogy láttam azt a sok nagyon ügyes embert, aki IGENIS, CSAKAZÉRTIS „MEGCSINÁLJA”. Rengeteg biztatást kaptam a mellettem elhaladóktól is, és jó érzés volt tudni, hogy azt gondolják, valami nagy dolgot viszek véghez. Csak sajnos túl sok volt még hátra, jött még néhány holtpont, így nem volt örömfutás a végéig. Vikiék továbbra is a látóteremben voltak, a távolság közöttünk 0-200 m. között váltakozott. A maraton utáni lejtő durva hatással bírt, rosszabb volt mint előtte 35-nél és 39-nél az emelkedő. Ja, bár közben tiltakoztam, de ezentúl minden felfelében kérnék kamerás kísérést; az ember rögtön összeszedi magát!
A legnehezebben a 42-48. km. közötti, egyébként számomra ismerős szakaszt
viseltem, szerintem amiatt, hogy várakozásommal ellentétben nem lettem könnyedebb a tudattól, hogy mindjárt vége, sőt, szinte begörcsöltem. Aztán amikor elkeztünk kikanyarodni a partra, Viki magára maradt, és láttam rajta, hogy ez elég rosszul érinti. Utolértem, és mondtam neki, hogy na akkor most már végigtoljuk együtt, jöjjön. Az ezt követő sárdagasztás ekkor már kifejezetten abszurd volt, aztán kiértünk a hullámfürdő áztatta betonkockákra (még a szemembe is ment víz), és már látni lehetett a célkaput, amikor elértünk 50-hez. A hátralévő távot szerintem igen nagy sebességgel tettük meg, egymásnak adva az erőt hozzá. Számomra teljesen természetes volt, hogy ha már így alakult, akkor ezt így teszem / tesszük. Sokkal nagyobb örömöt okozott, hogy - elmondása szerint - segítettem ezzel Vikinek, mintha mondjuk elkezdek küzdeni, és 4 másodperccel előbb érek be, mint ő, csak hogy én is nyerjek már egy napot. Ez így volt szép és teljes. Érdekes módon nem öntött el a várva várt eufória a célban, úgy tűnik én azt kiéltem féltávnál. De azon meglepődtem, hogy 5 órán belüli időt sikerült menni – a párom majdnem le is késte a befutómat, hiszen azt beszéltük meg, hogy 1 órára kell odaérjen (addigra még úgysem érek be, gondoltam). Jót nevettem egyébként, amikor elmondta, hogy amint később a szálloda folyosóin szemlélte a bolyongó
sorstársak mozgáskultúráját, az a kérdés fogalmazódott meg benne, hogy „vajon miért csinálják magukkal ezt az emberek?” Az eredményhirdetésen aztán megint elérzékenyültem, hiába, valahogy talán jobban tudok örülni a mások sikerének, mint a sajátomnak... Különösen gratulálok Fajfrik Zolinak, döbbenet amit alkotott, drukkolok neki a jövőre nézve. Már sejtettem, hogy a díj a jövő évi ingyenes indulás lesz, és bevallom, ezt abban a pillanatban vegyes érzelmekkel fogadtam
Ha most kérdeztek, azt mondom, nem tudom megyek-e újra (hiszen csak „egyszer
meg akartam csinálni”), de magamat ismerve úgysem tudok majd nyugodni. És ez leginkább a társaság miatt van; mindenkinek hálás vagyok, aki a 4 nap során akár csak egy jó szót is szólt hozzám, vagy akár csak rámmosolygott. A sok szurkolónak is köszönet, legalább olyan kitartóak voltak, mint mi. Sajnálom, ha esetleg úgy tűnt, hogy nem akarom/tudom visszaadni ezt a szeretetet – ez nem így van, sőt, csak futás közben néha muszáj volt annyira koncentrálnom, hogy nem fért bele egy integetés, vagy kiszólás. Még néhány gondolat, ami eszembe jut: - Saci is mondta (ugyan kicsit finomabban), hogy borzasztó a futóstílusom, leginkább ami a karmunkámat illeti, de ahogy elkezdtem nézegetni a fényképeket, egészen elrettentem. Na és hogy a combom milyen vastag!
De ez már női téma, most hagyjuk...
Szóval utólag és előre is elnézést mindenkitől, aki ebben a
látványban részesül. - Egy kicsit az evésről: tudtam, hogy a gyomrom előbb-utóbb feladja, végülis most egészen a harmadik napig bírta. Alapvetően sem a reggelik, sem a vacsorák nem estek jól, de tudatosan próbáltam erőltetni. A frissítőkön banán és víz a preferenciám (na jó, utolsó nap 40-nél már bevállaltam a sört is:) , valahogy én nem tudok édeset inni futás közben (pl. iso, kóla, tea), mert attól csak összeragad a szám, és még szomjasabb leszek. Azt mindenesetre megfogadtam, hogy banánt legalább egy évig nem eszem, de ez azóta már megdőlt...
Egyébként a frissítést is próbáltam tervezetten: már az első lehetőségnél is ittam mindig
pár kortyot (bár nem kívántam még), tekintettel a hosszú távokra. Ami érdekes, hogy az édességet a 4 nap alatt szinte egyáltalán nem kívántam, sőt azóta sem nagyon – ez tök jó!
Ja, minden nap szedtem be
magnéziumot – nem tudom, emiatt-e, de egyszer sem görcsölt a lábam sehol. - Ami azóta történt: rögtön a verseny után egy József napi vendégségbe voltunk hivatalosak (mert anyukám azt mondta, hogy „nem igaz, hogy bármennyit futsz is, nem tudtok eljönni”), de egész jól bírtam
. Hétfőn
még szabadságon voltam; bavallom én lepődtem meg a legjobban, hogy reggel milyen jó állapotban tudtam felkelni az ágyból, sokkal rosszabbra számítottam. Este elmentem masszíroztatni egy ismerőshöz, ugyan nem sportilag, hanem svédileg (avagy frissítőileg), de remek volt. Kedden munka után szaunáztam egyet, nagyon jólesett, pedig féltem, hogy a még mindig „bedurrant” állapotban lévő térdemnek nem tesz majd jót. És aztán ma reggel nem bírtam tovább (mint ahogy egy szembejövő, immáron ismerős sporttárs meg is jegyezte), és kimentem futni, természetesen viharos szél kíséretében, kb. mínusz fokokban, csak hogy meglegyen a fíling. Lassan akartam haladni, és a szokásos kb. 10 km-es túrám úgy 3 perccel lett rosszabb az elmúlt időktől, és azt gondoltam, ez teljesen rendben van így. Terveim szerint, ha talán jövő héten végre (újra) melegebb lesz, megint komolyabban lehet venni az edzést, addig még inkább a maradandó testi és lelki sérüléseket igyekszem elkerülni. - Végül, de nem utolsó sorban köszönet a szervezőknek. Csak egy példa: harmadik nap végén a célban percekig nem jött ki az eredményem, csak ácsorogtam ott bután a cetliért. Végül mondták, hogy felírják a rajtszámomat, és majd később pótolják: ebből az lett, hogy amint kijöttem a gyúratásból, és megláttak, már adták is „zsebből”, keresnem és kérnem sem kellett. Pedig voltunk ott elegen, akikre figyelniük kellett. Szóval korrekt, mégegyszer köszönöm!
KRISZ28 – 2009.03.28. Kaptam Julcsitól egy videót ajándékba, de kibővítettem picit , mert abban csak kevés résztvevő volt Így ez a végeredmény, pedig szerepelt volna benne mindenki csak sajnos nem találtam elég képet: http://www.youtube.com/watch?v=Htmns7PpdG4&feature=channel_page[url]
BLUE FROM THE ISLAND – 2009.04.07. Tegnap volt két hete hogy hétfő hajnalban 5 óra 46 perckor felébredtem mély álmomból,rutinosan első pillantásom a futócipőmet,mezemet,zoknimat és futónadrágomat kerestem,úgy ahogy előtte négy napig..... Nem voltak a közelemben Balra fordultam,Márti sem volt a helyén... Ekkor már tudtam,valami megváltozott,és rájöttem,hogy otthon vagyok a saját ágyamban,és valami véget ért....... De nagyon fura érzések kezdtek el gyötörni,mi az hogy vége,ennyi volt?,és akkor most nem kell futnunk 40 vagy 50 kilométert a mai napon?, mi lesz akkor velem,velünk? Mit fogok,fogunk akkor csinálni? Aztán azon gondolkoztam el,hogy hogyan telt el a napom a BöSZMe előtt ilyenkor,és hosszú percek teltek el,amíg rájöttem,hogy mivel mulattam az időt.... Hiányzol te BöSZMe,ez van naaaa! BLUE FROM THE ISLAND – 2009.04.22. Jók ezek a képek! Még csak 1 hónap telt el,de már nosztalgiával gondolok erre a 4 napra így a fotókat nézegetve,a futótársak,a szurkolók,a szervezők,na és a gyönyörű Balaton is újra itt van velünk,és amely vár bennünket jővőre is,mert már kiírták a 2010-es versenyt is,láttátok? Lassan Steve beírja azt,hogy 100,persze csak a beszámolói után Lesznek új versenyre jelentkező futótársak,akik még nem tudják,hogy mi vár rájuk,de mi majd elmondjuk,ugye?? Lesznek futótársak,akik csapatba szerveződnek.... és.... jövünk BöSZMe!!!.. Jővőre mind a 4 nap PB-t futok,hehe! BLUE FROM THE ISLAND – 2009.11.21. A hangok,a hangok,óhh! A BöSZmE azaz Balaton SZuperMaraton elnevezés után mivel 2010-ben először lesz FÉLBalaton SZuperMaraton a hangok szerint ezt Fél BöSZMének kell elnevezni... Óh ezek a csodálatos hangok! BOZÓT – 2009.12.02. Bizonyára nekem is így kellett volna tennem tavaly (persze akkor féltáv nem volt, tehát az alternatíva a csak váltó lett volna) csak sajnos/szerencsére túl csökönyös vagyok hozzá
Természetesen nagyon egyéni, hogy
a sorozatterhelést ki hogyan bírja, de én úgy éreztem közben is és így utólag is, hogy fejben sokkal nehezebb, mint fizikailag. A szintidő olyan kényelmes, hogy brutál készületlenül is bőven bent voltam minden nap (ez persze nem dicsekvés, inkább kissé szánalmas, hiszen ha rendesen készülök, fejben is jobban ott lettem volna, a csapatunk talán nem lett volna utolsó, legalább 2-3 nőt simán megelőzhettem volna és talán lett volna katarzis élmény a célban
) Szóval ezzel a regénnyel azt akarom mondani, hogy
egyáltalán nem olyan dolog ez a verseny amitől félni kell, de hogy igazán pozitív élmény legyen, nem árt felkészülni. Így visszatekintve, ha végigcsináltam volna a BSIs edzéstervet az bővenbővenbőven elég lett volna egy sokkal erősebb futáshoz.. VILLÁMGYÍK – 2009.12.24. Sziasztok! A véleményeteket szeretném kérni a BSI-s edzéstervvel (E-edzés) kapcsolatban. 2008-ban saját szakállamra készültem fel a Balaton Szupermaratonra, és igen komoly nyüsszögéssel tarkított senyvedéssel (és sérüléssel) sikerült mind a négy napot szintidőn belül teljesítenem. 2009-re már a Monspart Sarolta által küldött BSI-s edzéstervvel készültem, és sikerült összesen 2 óra 46 perccel jobbat futnom, egész kényelmesen, mosolyogva. Így hát idén is feliratkoztam a felkészítő hírlevélre. Ámde elég könnyednek tűntek a dózisok, ezért előástam a tavalyi leveleket, és az adott időszakra (Pl. december-január) legalább 20 km-el rövidebb heteket írtak, beleértve a hétvégi hosszúfutásokat is. Ha van valaki, aki az E-edzés segítségével készül, annak kíváncsi lennék a véleményére. MEALAMU – 2009-12.25. Szia villámgyík! Én ugyan tavaly nem indultam, de idén megpróbálom követni az edzéstervet, legalább kilométerek tekintetében. Amikor először megkaptam a 3-4. hírlevelet, akkor a 4 napos verseny linkjére kattintva én is elcsodálkoztam, mert 50-60 km-es heteket írtak, aztán később újra megnéztem és kiderült, hogy a 2 napos edzésterve volt egy rövid ideig alatta, de ezt később javították. Ahogy írtam nincs viszonyítási alapom, de erre a ciklusra 83, a következőre pedig 96 km a maximális hét. Megkérdeztem a fórumosokat és azt írták, hogy tavaly a legdurvább hetek 120km t tettek ki, ami gondolom január végére, februárra esik, Így nekem a január eleji 96 km nem tűnik kevésnek. Remélem tudtam valamit segíteni! KÁÁ – 2009.12.31. Elnézést a csatolási hibáért! Jó hír, hogy a tél legalább 1/3-a elmúlt és alig 1 hét volt a havas-nedves-hideg. Most már megint lehet nyomni és minőségi munkát végezni. Átnéztem az elmúlt évek beírásaimat az edzésnaplómba és 1-2 hét futásra nem túl jó idő akadt csak évenként jan-februárban. Remélem idén se lesz ez másképp és a hátralévő 11 hét elég lesz mindenkinek, hogy a választott egyéni vagy páros, 4 vagy 2 napos távjára alaposan felkészülhessen. Kívánok ehhez mindenkinek sérülésmentes edzéseket, boldog új esztendőt! Találkozzunk márciusban Siófokon vagy Badacsonyban a rajtvonalnál! Kocsis Árpád BSI
