BIZTONSÁGPOLITIKAI ISMERETEK VÉDELMI IGAZGATÁSI VEZETŐK SZÁMÁRA I. (A NEMZETI-ETNIKAI KISEBBSÉGEK ÉS A BIZTONSÁG)

A TANANYAG A HONVÉDELMI MINISZTÉRIUM VÉDELMI HIVATAL TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT!

BIZTONSÁGPOLITIKAI ISMERETEK VÉDELMI IGAZGATÁSI VEZETŐK SZÁMÁRA I. (A NEMZETI-ETNIKAI KISEBBSÉGEK ÉS A BIZTONSÁG)

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY A VÉDELMI IGAZGATÁS SZEREPLŐI SZÁMÁRA

Válogatta és szerkesztette: Dr. BERÉTI LÁSZLÓ tanszékvezető egyetemi docens

- 2009 -

BIZTONSÁGPOLITIKAI ISMERETEK VÉDELMI IGAZGATÁSI VEZETŐK SZÁMÁRA I. (A NEMZETI-ETNIKAI KISEBBSÉGEK ÉS A BIZTONSÁG) SZÖVEGGYŰJTEMÉNY A VÉDELMI IGAZGATÁS SZEREPLŐI SZÁMÁRA

TARTALOMJEGYZÉK BERÉTI LÁSZLÓ: Kisebbségek, kisebbségi törekvések Kelet-Európában

3. oldal

BIRÓ GÁSPÁR. Az etnikai eredetű konfliktusok és a hadsereg

34. oldal

JOÓ RUDOLF: Nemzetiségi konfliktusok és nemzetközi biztonság KözépKelet-Európában

48. oldal

JUAN J. LINZ: Nemzetépítés és államépítés

64. oldal

MICHAEL HECHTER: A nacionalizmus megfékezése

87. oldal

ZOLTÁN K. CSABA- Ifj. KOSZORÚS FERENC: A kollektív jogok feloldják a feszültségeket

135. oldal

ARDAY LAJOS: Jugoszlávia felbomlása: Nagy-Szerbia helyett NagyAlbánia? Biztonságpolitikai kérdések a balkánon

150. oldal

SIMON ZOLTÁN: Romák a politika világában

192. oldal

DURAY MIKLÓS. Értéket teremtettünk!

204. oldal

2

2

BERÉTI LÁSZLÓ: KISEBBSÉGEK, KISEBBSÉGI TÖREKVÉSEK KELET EURÓPÁBAN Kontinensünk Európa és azon belül régiónk — Kelet-Közép-Európa — országai és nemzetei az 1989-90-ben lezajlott politikai rendszerváltást megelőzően magas fokú biztonságpolitikai kockázatnak voltak kitéve. A világra, mint egészre alapvetően meghatározó bipoláris stratégiai szembenállás mintegy ütközőzónáját képezte ez a régió. A Szovjetunió érdekszférájába tartozó államok politikai helyzetére ugyanakkor a nagyfokú stabilitás volt a jellemző. Ha ez olykor egy-egy országban megbillent, akkor a szövetségi rendszer (Varsói Szerződés) gyors „baráti segítségnyújtással” helyreállította azt. A politikai rendszerváltások nyomán a bipoláris szembenállás megszűnt, a biztonságpolitikai kockázat lényegesen csökkent, de a politikai rendszerek stabilitása is gyengült. Államok bomlottak fel, új nemzetállamok alakultak. Erőteljesen jelentkeztek gazdasági, szociális feszültségek — környezeti, emberjogi, egészségügyi, bűnügyi, terror elhárítási stb. —, és egyre nagyobb problémát és biztonsági kihívást jelentenek a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek megoldatlan gondjai. Figyelemfelhívó tanulmányában S. Horowitz1amerikai szerző az etnikai konfliktusok

okaiként három faktort állapít meg: -

az új demokratikus kormányok tapasztalatlansága a konfliktusok kezelésében

-

a poszt-kommunista államok nem professzionális hadereje

-

a politikai retorika és a katonai fellépés gyakran erőszakos voltát.

A fenti tényezőkön kívül minden bizonnyal a legjelentősebbről nem tesz említést Horowitz, mégpedig a különböző népcsoportok törekvéseinek jogosságáról, az identitás jogának a megvalósulásáról. Vagyis arról, hogy az egyén szabadon, minden behatástól mentesen vallhassa meg nemzeti hovatartozását, használhassa anyanyelvét, ápolhassa kultúráját. A kisebbségi kérdés valójában nem csak az elmúlt néhány évtized terméke. Az emberiség kb. 90%-a többnemzetiségű államban él, így valamilyen formában érintett a kisebbségi problémákban. A földgolyó több mint kétszáz államában — egybehangzó vélekedések szerint — 2500 etnikai kisebbség él 600-800 milliós összlétszámban. A kisebbség-többség viszonyrendszer sok-sok dimenzióban kíséri végig az emberi társadalmak történetét, mindamellett viszonylag megkésve — a XIX. század polgári nemzeteinek 1

Shale Horowitz: Political Sources of Military Defeat in Post-Communist Ethnic Conflicts in. European Security volume 12. Spring 2003. 17-38 ps.

3

3

kifejlődése korában — került be az emberek többségének tudatába. A felvilágosodás gondolatainak térnyerése felszínre hozta azokat az érzelmeket, amelyek a különböző ismérvek (nyelv, kultúra, közös eredet, tradíciók, vallás stb.) alapján egy társadalmi csoportba tartozó emberek összetartozásának kifejezésére, a közös ismérvek megőrzésére, továbbfejlesztésére irányultak. A közös sajátosságok megőrzésén alapuló nemzeti mozgalmak törekvései a XIX. században a legtöbb esetben fegyveres konfliktusokhoz, háborúkhoz vezettek. Ezek csak részben oldották meg az európai nemzetek problémáit, viszont jelentős hatást gyakoroltak a nemzetek fejlődésére, rávilágítva a nemzeti jelleg védelmének szükségességére. Az európai soknemzetiségű birodalmak — Osztrák-Magyar Monarchia, az oszmán birodalom, a cári Oroszország — területén élő népek nemzeti mozgalmainak legfőbb célja a teljes nemzeti függetlenség kivívása volt. Ugyanakkor az uralkodó államhatalom ritkán ismerte el a nemzeti kisebbségek, vagy más nemzetek létezését saját államhatárain belül. Természetesen mind a többségi, mind a kisebbségi népcsoportokhoz tartozó gondolkodókat élénken foglalkoztatta a probléma és keresték a megoldás útjait-módjait.2 A kisebbség jogi-politikai fogalom, amely alapvetően az adott társadalmi közösség státusára kíván rámutatni. A megnevezés használata a nemzetközi jogi és diplomáciai nyelvezetben az első világháború után, a népszövetségi terminológiában vált gyakorlattá. Az elmúlt évtized változásai Közép-, Dél- és Kelet-Európában a legjellemzőbb módon éppen a nemzeti, etnikai kisebbségek témakörében jelentkeztek. A kisebbségvédelem a konfliktus megelőzés fontos eszközévé vált. A kisebbségek évtizedes törekvései erősödtek fel, nyertek új megfogalmazást és kaptak szélesebb távlatokat is. Jogosan merülhetett fel H. Kluss német szakértő tanulmányában az a dilemma, hogy jelen századunk, a XXI. század talán a nemzetek új százada, a nemzeteszme kiteljesedésének százada lesz.3 ALAPFOGALMAK Nemzeti, etnikai kisebbségekről csak akkor beszélhetünk, ha előbb tisztázzuk a nemzet fogalmát. Mi tehát a nemzet? A latin natio születés, származás kifejezésből származik, politikai intenciójú kategória. Olyan társadalmi csoport, amelyet közös eredet, származás, azonos nyelv, kulturális örökség és politikai hitvallás tart össze. Bibó István meghatározása szerint: „a nemzet társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciójú közösség, mely meghatározott területet, hazát és azon 2

Ebben a sorban kell említenünk a teljesség igénye nélkül Kossuth, Eötvös, Jászi nevét, vagy a román Popovici, a cseh Palaczky, a lengyel Goluchowszki személyét, az osztrákok közül Renner, Bauer, Fischhof és Steinecken elképzeléseit. 3 Heinz Kluss: Nationenbildung—Aufgabe des 21.Jarhunderts? in. Europaische Sicherheit 52. Jahrgang Dezember, 2003. 46-50. ps.

4

4

politikai szervezetet, államot tud magának vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy a tudatban, a nemzeti tudatban a közösségnek jelentős hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet, mint a nemzet kritériumait:” 4 Mindemellett Bibó hangsúlyozta azt is, hogy a nemzet nem szükségszerű velejárója az emberiségnek, nem öröktől fogva létezett kategória és nem is fog örökké létezni. Az emberi fejlődés hozhat olyan új közösségi létformákat, amelyek meghaladják a nemzetet. A nemzeti identitás fejlődése és tartalma alapvető különbségeket mutat Nyugat- és Közép-Kelet-Európában. A nyugat-európai nemzetfejlődés stabil állami keretekből nőtt ki, szemben Közép- és Kelet-Európával, ahol a dinasztikus, multietnikus birodalmakkal szembeni ellenállásként erősödött meg. Nyugat-Európában a nemzet kialakulását segítette a mindinkább erősödő, centralizált állam. A politikai-katonai hatalom megteremtette a nemzetté válás kereteit, melyet a gazdasági-társadalmi folyamatok tartalommal töltöttek meg. Középés Kelet-Európában, ahol a polgári átalakulás megkésve, felemás módon ment végbe, a nemzetek még a XIX. század első felében is vagy több birodalom keretei között széttagoltan éltek, vagy nagy, soknemzetiségű államokban kellett elviselniük több más etnikummal együtt egy-egy uralkodó nemzet elnyomását. Nemzeti törekvéseik gyakran szabadságküzdelmekkel kapcsolódtak egybe — magyar, lengyel stb.—, és a dinasztiák ezek ellen határozottan léptek fel. A nemzetté szerveződés döntő kritériumává itt többnyire a nyelv és a kultúra vált, a formálódó polgári viszonyokat tükröző gondolatok, eszmék az összetartozás és a politikai azonosulás ismérvét döntően ezekben, s nem az államhoz való tartozásban jelölték meg. A nemzeti kisebbségek meghatározása, korrekt definiálása nem egyszerűen megoldható probléma. N. Girasoli könyvében5 számos megközelítését gyűjtötte össze a kérdésnek. Az I. világháború után vált égetővé a kisebbségek léte, a Habsburg birodalom felbomlása nyomán. Ekkor azokat a sajátosságokat állapították meg, amelyek alapvetően jellemzik a kisebbségeket. Ezek az etnikai, a vallási és a nyelvi sajátosságok voltak. Majd 1930-ban az Állandó Nemzetközi Bíróság határozata szerint a nemzeti kisebbség: „olyan személyek közössége, akik egy adott országban vagy helységben (településen) élnek, saját faji (nemzeti), vallási, nyelvi és hagyománybeli identitás olyan szolidaritásérzésben egyesíti őket, amely arra irányul, hogy megőrizzék hagyományaikat, megtartsák és gyakorolják vallásukat,

4

Bibó István: Összegyűjtött munkái 4. EPMSZ, Bern 1984. 1003-1004. old. 5 Nicola Girasoli: A nemzeti kisebbségek fogalmáról Akadémiai Kiadó, Budapest 1995.

5

5

a származásuknak megfelelő szellemben biztosítsák gyermekeik nevelését és oktatását, s hogy mindebben kölcsönösen segítsék egymást.”6 Az etnikai kisebbségek elhelyezkedésének gazdagságát és arányát Kelet-KözépEurópa államaiban jól szemlélteti Georg Brunner táblázata.7 A kisebbségek aránya

10 % alatt

10-20 % között

20-30 % között

Országok Albánia, Örményország, Lengyelország, Szlovénia, Csehország, Magyarország Azerbajdzsán, Bulgária, Horvátország, Litvánia, Románia, Oroszország, Szlovákia Grúzia, Macedónia, Montenegró, Szerbia, Türkmenisztán, Ukrajna, Üzbegisztán, Belorusszia Észtország, Moldávia, Tadzsikisztán

30-40 % között

Kirgízia, Lettország 40-50 % között

Nemzeti kisebbség az a népcsoport, amely elkülönülve (elszakítva) él többségi etnikumától, de anyanemzete rendelkezik önálló államisággal. Etnikai kisebbség az a népcsoport, amelyik saját közösségében él — nemzeti gyökerei fellelhetőek — de nem köthető egyetlen nemzetállamhoz sem. A nemzet kohéziós elemei közül igazán csak a közös kultúra és a nyelv azonossága jellemzi.

6 7

Uo. 37. old. Georg Brunner: Nemzetállamok és kisebbségek Európa keleti felén Régió, 1992. 3.sz. 8. old.

6

6

Kisebbségek Kelet-Európában (Becsült érték)8 (A táblázatban megadott számok ezerrel szorzandók)

Összlakosság

Nemzeti kisebbség

Cigányok

Zsidók

Albánia (1989)

3 183

65

60

1

Azerbajdzsán (1989)

7 021

1 180

1

31

Bosznia-Hercegovina (1991)

4 365

31

35

2

Bulgária (1992)

8 487

1 000

800

5

Csehország (1991)

10 299

502

200

4

Észtország (1989)

1 566

595

1

5

Fehéroroszország (1989)

10 152

2 125

20

112

Grúzia (1989)

5 401

1 590

3

25

Horvátország (1991)

4 784

810

20

2

Kazahsztán (1989)

16 464

9 910

15

15

Kirgizia

4 258

2 020

1

6

Lengyelország (1988)

37 879

900

50

15

Lettország (1989)

2 667

1 250

15

23

Litvánia (1989)

3 675

735

5

12

Macedónia (1991)

2 034

640

200

2

Magyarország (1990)

10 375

100

600

80

Moldva (1989)

4 335

1 460

20

66

Montenegró (1991)

615

200

8

-

Oroszország (1989)

147 022

26 455

300

551

Örményország (1989)

3 305

220

1

1

Románia (1992)

22 760

2 000

2 000

10

Szerbia (1991)

9 791

2 840

530

4

Szlovákia (1991)

5 269

676

600

2

Szlovénia (1991)

1 963

170

7

1

8

Georg Brunner: Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában A Magyarságkutatás Könyvtára Budapest, 1995. 87. old.

7

7

Tadzsikisztán (1989)

5 093

1 905

3

15

Türkmenisztán (1989)

3 523

985

1

2

Ukrajna (1989)

51 471

13 515

90

487

Üzbegisztán (1989)

19 810

5 555

30

98

Összesen

407 567

79 434

5 616

1 577

E táblázat szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek száma a régióban 86 millió 627 ezer fő. Az összlakossághoz viszonyított aránya 21,28%. Tehát valamivel több, mint minden ötödik személy valamely kisebbséghez tartozik. Valójában a számok jól szemléltetik a kisebbségi probléma nagyságát és szerteágazó voltát. Az Európában lezajlott változások új megoldásokat kínáltak, illetve bizonyos dolgokat követeltek: a nemzetközi szervezetek — az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (majd utóda az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), az Európa Tanács — egyre nagyobb teret szenteltek azon nemzetközi normák intézményesítésének, amelyek egy-egy társadalom demokratizáltságának fokmérőjéül is szolgálnak, de egyben követhető mintát is jelentenek a kisebbségek védelmében. A korábbinál részletezőbb és pontosabb normaalkotás érzékelhető a nemzetközi szervezetek munkájában. A kisebbségvédelem a konfliktus megelőzés fontos eszközévé vált. A kétoldalú kapcsolatokban is nőtt a kisebbségek érdekében végzett

külpolitikai

mozgástér,

a

szomszédos

államok

sorra

kötötték

meg

un.

alapszerződéseiket. Ma a nemzetközi közösség struktúráját, mozgási lehetőségét, politikai trendjét a nemzetállami modell határozza meg. A nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU, NATO, EBESZ stb.) tagjai is alapvetően nemzetállamok. Ez azt jelenti, hogy: — az adott főhatalom territóriumán a többségi etnikum a meghatározó, az államalkotó — a többségi etnikum a nemzetközi jognak is a kedvezményezettje, egy nemzetközi érdekközösségnek is a tagja, amelynek etnikai kérdésekben döntő szava van. A fenti szempontokból következik az, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek elismerése, beemelése a nemzetközi jog alanyai közé és azokkal egyenjogúvá válásuk a már létező nemzetállamok jóindulatától, stratégiai, gazdasági stb. érdekeitől függ. A kisebbségi probléma akkor válik igazán élessé és hordozza magában akár a fegyveres összeütközés lehetőségét is, ha az etnikai közösség politikai szubjektummá válik, ha az addigi kulturális, oktatási, nyelvi érdekei politikaivá transzformálódnak és a politikai rendszerbe csatornázódnak be. Ez akkor következik be, ha: 8

8

— az etnikai közösség megszervezi önmagát, politikai közösséggé válik, kialakul politikai tudata, ezzel együtt képessé válik autonóm politizálásra, erős civil társadalomra támaszkodik, hatékony intézményeket épít ki és működtet; — a politikai közösség politikai szabadságjogai teljes birtokában van, képes a közösségen belül normaalkotásra és norma-betartására; — a közösség sajátos kultúrával rendelkezik, kulturális identitással, amelyet őriz és ápol, ezekkel ugyan elkülönül a többségi etnikumtól, ugyanakkor számtalan szállal kötődik is hozzá. A konfliktusok általános okait Georg Brunner az alábbiak szerint osztályozta: „— a totalitarizmust követő korszak átalakulásával járó politikai és gazdasági

természetű problémák; — a legtöbb kelet-európai ország történetileg jogos felzárkózási igénye a nemzetállammá válás folyamatában; — a nyugati hatalmaknak a népek önrendelkezési jogát sértő hibás döntései KeletEurópa politikai térképének újrarajzolása

során,

mindenekelőtt

az első

világháborút követően; — dekolonizációs problémák, különösképp az egykori Szovjetunió iszlám régiójában; — a történelmileg kialakult négy kultúrrégió (Kelet-közép-, Északkelet-Európa, Délkelet-Európa, különbségek.”

Orosz

Birodalom,

iszlám

kultúrkör)

között

fennálló

9

Az etnikai konfliktusok tipizálása

A szerteágazó és sokrétű kisebbségi összeütközéseket többféle megközelítésből lehet tipizálni. Jelen esetben a biztonságpolitikai összefüggésekre koncentrálunk és ilyen nézőpontból vizsgálódunk. — Az egyik legalapvetőbb összeütközés az egy államon belüli ellentét kiéleződése, a polgárháború etnikai alapokon. Egy főhatalom területén belül konfrontálódnak az etnikumok, mindkét résztvevő minden lehetőséget felhasznál a másik ellen. Igyekeznek külső patrónust támogatóként megnyerni (ez lehet egy másik állam, államcsoport, nemzetközi szervezet, esetleg etnikumának más állam területén élő csoportja stb.). — Lehetséges olyan több etnikai csoportot érintő konfliktus, amelyek egy állam területén élnek. (lásd Bosznia-Hercegovina) Minden etnikum harcol mindegyik 9

Georg Brunner: id.mű. 68. old.

9

9

ellen. A szövetségesek gyorsan váltogatják egymást, ma szövetségesek, holnap ellenségek. Az ellentétek gyorsan elmélyülnek, akár a genocidiumig is eljuthatnak. — Több államot egyszerre, egyazon etnikum által érintett összeütközés. Erre a legszemléletesebb példa a kurd kisebbség szuverenitási kísérlete. (Irak, Irán, Törökország, Szíria stb. területén) Az etnikum szétszóródottsága, szállásterületei révén több állam területén él, hol egyik, hol másik többségi népcsoporttal kerül konfliktusba. Mivel a szembenálló fél több is lehet, a kisebbség terrorista, megtorló akcióit területeitől távolra is áthelyezi. Ehhez szorosan kapcsolódik a migráció jelensége is. A menekültek megjelenése egy, vagy több állam területén; főleg gyermekek, nők és idősek tömegeiben, akik a harcok elől szomszédos országokban keresnek menedéket. — Már korlátozott szuverenitással — autonóm státussal — rendelkező etnikum konfliktusa. Erre lehet példa Csecsenföld és a csecsen népcsoport küzdelme. A korlátozott önkormányzattal rendelkező, bizonyos politikai jogokkal bíró etnikum a teljes önállóságot, a föderális államból való kilépést tűzi ki célul. — Nemzet és állam közötti konfliktus, amikor a nemzet határai és az állam határai nem esnek egybe. Jellemző példaként a nagy számban határon túl élő orosz és magyar

etnikumot

említjük.

A

kisebbségi

népcsoportok

rendelkeznek

anyanemzettel, teljes szuverenitást kivívott entitással. Az anyanemzet hathatós támogatásban részesíti határon túli nemzettesteit, fellép érdekükben különböző nemzetközi szervezeteknél. — Etnikai felkelő mozgalmak problémái. Mint például a palesztinok, sri-lankai tamilok, a spanyolországi baszkok, a fülöp-szigeteki mohamedán mórok küzdelme és mások. Szuverén entitással nem rendelkező, politikai megszerveződés alacsonyabb fokán álló közösségek törekvései ezek. Gyakran elkeseredett küzdelmet vívnak jogaikért, a terror eszközeit is használva, nem kímélve ártatlan, a konfliktushoz egyáltalán nem kötődő embereket. — Jelentkeznek törzsi ellentétek is, mint etnikai konfliktusok. Gondoljunk pl. az afrikai hutu és tuszi törzsek közelmúltbeli összecsapásaira. Jellemző rájuk az eredetszerinti megkülönböztetés, a véres összeütközések, a kegyetlen, olykor brutális küzdelem. A konfliktus orvoslása nehéz és hosszan tartó. — Végezetül említjük a vallási köntösbe burkolódzó ellentéteket, melyek mögött etnikai problémák is állhatnak. Említhetők az észak-írországi katolikus protestáns/ír angol ellentétek, a boszniai mohamedánok konfliktusai és más vallási 10

10

törekvések. A teokratikus államberendezkedés, a terrorcsoportok működése világméretűvé szélesítheti a vallási ellentéteket. (lásd 2001. szeptember 11.) Lehetséges megoldási módok

Kelet-Közép-Európa államaiban a rendszerváltás nyomán mindenütt a tömegdemokrácia szabályai gyökeresedtek meg. Általános, egyenlő, közvetlen és titkos választásokat tartottak. Ilyenformán a társadalmak legitimációját bíró kormányok kerültek hatalomra (esetleg elnökök az elnöki rendszerekben). A formális, egyszerű demokrácia (Westminster-modell) megoldását alkalmazva a kisebbségi problémák nem orvosolhatók. Az könnyen belátható, hogy az egyszerű többség bármikor leszavazhatja a kisebbséget, és még az a vád sem érheti a döntéshozót, hogy antidemokratikusan járt el. E forgatókönyvet követve a kisebbség soha nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy döntései befolyásolják a többséget. Tehát a valós problémamegoldáshoz több kell! — Megoldás lehet többletjogok biztosítása a kisebbségek számára, un. pozitív diszkrimináció. Ilyen lehet az, hogy az általános választóelvtől elkülönülten választhatnak képviselő(ke)t a törvényhozás valamely házába. Úgy alakítják át a választókerületeket és a közigazgatási beosztást, hogy a kisebbségiek létszámuk arányában rendelkezhessenek politikai reprezentációval, kivehessék részüket a törvényhozás munkájából. — Egy másik megoldási mód lehet az országhatárok megváltoztatása, módosítása. Szólni kell róla még akkor is, ha ez nem egyszerű megoldási lehetőség, hiszen számos érdeket sért. A ’80-’90-es évek fordulóján több határmódosítás is történt Európában a nemzetközi közösség jóváhagyásával. Elég most megemlíteni a német egység létrejöttét, Csehszlovákia, Jugoszlávia, vagy a Szovjetunió felbomlását. A határok megváltoztatásához egyértelműen erős politikai akaratra van szükség minden érdekelt (szomszédos) állam részéről és csak akkor vezet eredményre, ha csökken a kisebbségben élők száma, valamint nem jön létre újabb. Térségünkben több országban is időről-időre felmerül a határok átrajzolásának óhaja, pedig a probléma orvoslása nem a szélsőséges politikai erők kompetenciájába tartozó feladat, mert csak toleranciával és politikai bölcsességgel vihető véghez. — Az előző megoldás hiányában a kollektív identitás jogának a megadása lehet egy újabb módja a kisebbségek védelmének. Ide tartoznak az identitást megteremtő és ápoló elemek — elsősorban az anyanyelv, a kultúra, a vallás — megőrzése és ápolása. Ez gyakorlatilag az oktatás és iskolaügy kisebbségek általi felügyeletét, 11

11

anyanyelven megszólaló médiumokat, a kultúra ápolására létrehozott intézmények működtetését, valamint az anyanyelv korlátozásoktól mentes használatát jelenti. Mindezek csúcsán található a politikai rendszerben, a politikai életben való megjelenés joga is. — A megoldás egy másik szintje lehet a nemzetközi viszonyokon belül a nemzetközi jog területét érintő formák. A kisebbségszabályozásnak lehetnek egyetemes (az ENSZ által kezdeményezett és a tagországok jogszabályaiba befogadott), lehetnek kontinentális-regionális (Európai Kisebbségvédelmi Charta, ET 1201-es ajánlás), valamint lehetnek kétoldalú (bilaterális) formái is amikor két szomszédos állam — a ma divatos kifejezéssel élve — alapszerződést köt. Az érintett felek ezen alapszerződésen belül igyekeznek megoldani kisebbségi ügyeiket. Ez az alapszerződésekre épülő rendszer az utóbbi két évtizedben épült be és lett favorizált módja a kétoldalú kapcsolatok ápolásának, mintának véve a második világháború után megkötött német-francia alapszerződést. A nemzetközi viszonyokon belül a regionális szervezetek erőfeszítései is elvezethetnek a jószomszédi kapcsolatokhoz, a vitás kérdések rendezéséhez, a kisebbségek helyzetének javításához. Konkrétan az EBESZ, a Közép-Európai Kezdeményezés, az Alpok-Adria és más hasonló képződmények feszültségfeloldó tevékenységre kell gondolni. Esetleg arra, hogy a nemzetközi szervezet előfeltételül szabja a belépni szándékozó államnak az etnikai konfliktusok kölcsönös rendezését még a szervezetbe felvétel előtt. — Egy másik megközelítésből fakadó megoldás lehet a regionalizmus, a már létező történelmi régiók felélesztése, új tartalommal való megtöltése. Még akkor is, ha államhatárok szabdalják át az adott régió területét. Azt, hogy mennyire fontos megoldási mód lehet a régiók működése, azt legjobban az Európai Unión belüli szerepük bizonyítja. Az Unió 1995-99 közözz mintegy 80 euró-régióval számolt, és 5 milliárd DM-t irányzott elő erre a célra. A régiókat — amelyek általában két, de gyakran több határt is átlépnek, és úgy alkotnak egy térséget —, olyan tradicionális és sikerorientált együttműködési formának képzelik, valamint úgy is kezelik Nyugat-Európában, amelyek szilárd alapját képezik a további fejlődésnek. Egyúttal segítik Közép-Kelet-Európa csatlakozni szándékozó országait mielőbb integrálódni az Unióba. Az euró-régiók rendszeresen tartanak konferenciákat az elért eredményeikről, a felmerülő problémák megoldásairól, és a továbblépés feladatairól. Így 1992-93 folyamán a német-cseh, és a

német-lengyel 12

12

határmelléken nyolc régiót alakítottak ki, és ezek projektjeire mindösszesen 325 millió ECU10-t költöttek. A közös fejlesztések, a határon átívelő közös munka oktatási,

környezetvédelmi,

nyelvi

kapcsolatok

elősegítik

az

etnikumok

közeledését, a köztük lévő feszültségek oldását. Az egymás kölcsönös megismerése, a közös érdekek megtalálása jó alapokat ad a további együttdolgozásra,

így

a

még

mélyebb

megismerésre.

Magyarország

vonatkozásában is történtek kezdeményezések régiók kialakítására, melyek az osztrák és szlovén együttműködést sikeresen mélyítették el. Ugyanakkor az ország keleti felén Békés és Hajdú megyék kezdeményezésére hiába reagált kedvezően a romániai Arad megye, ha a centralizált államszervezet elvéből következően a román megye önállóan nemzetközi együttműködésbe nem kezdhet, a központi kormányzatnak kell engedélyezni azt. Vagyis pont a a regionalizmus lényege szenved így csorbát: a helyi kezdeményezés, az önállóság, a bürokratikus előírások oldása, a különböző etnikumok közötti kapcsolatok béklyók nélküli fejlődése. — Megoldási forma lehet az autonómia és a különböző autonómia formák egymásra épülő rendszere is. A svájci illetőségű Andreas Gross repartőr által az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elé terjesztett jelentés 11, majd az erre épülő határozat megállapította, hogy a regionális autonómiák eddigi pozitív tapasztalatai az európai konfliktusmegoldás forrásainak tekinthetők, s az autonómia egy „államszint-alatti” rendezés (sub-state arragement) terméke, amely a kisebbségek jogainak és kulturális identitásának megőrzése mellett garantálja az állam szuverenitását és területi egységét is. Egyik lehetséges módja a területi autonómia. Ez Nyugat-Európában is eléggé elterjedt, elfogadott forma, gondoljunk: Katalónia, Dél-Tirol, Korzika autonómiájára. A területi autonómia politológiai szempontból hatalommegosztást tételez, vagyis a központi kormányzat megfelelő jogi garanciákkal alátámasztva a kisebbségek lakta területeknek különleges statust ad, ami meghatározott ügyekben önkormányzati jogokkal jár együtt. A különleges status csak akkor különleges, ha többletjogokkal bír, mint általában a máshol is működő önkormányzatok. A „pozitív diszkrimináció” lehetséges felhasználását, előnyös voltát a Gross jelentés is említette. A területi önkormányzat megalakítása nem elszakadás, nem kiválás az adott állam területéből, csak széles lehetőségek megadása, olyan lehetőségeké, amelyek a 10 11

Az Unió közös pénzét, az eurót megelőző egységes elszámolási egység, csak számlapénzként működött. www. htmh.hu

13

13

többségi népcsoport számára természetesek. A területi autonómia viszont csak összefüggő, tömbben élő etnikum esetén alkalmazható, és még így is előfordulhat, hogy a területi autonómián belül a többségi etnikum kisebbségbe kerül. Tehát a többségi népcsoport az autonómia területén kisebbségbe kerül. A Gross jelentés a területi autonómia fogalmát így határozta meg: valamely szuverén államon belül egy adott régió lakosainak olyan kiterjesztett jogosítványai, amelyek tükrözik speciális földrajzi helyzetüket és elősegítik kulturális és vallási hagyományaik ápolását. A személyi, vagy perszonális autonómia esetén az autonómia hordozói a kisebbségi személyek, pontosabban a személyek szövetsége. Ott alkalmazható, ahol a kisebbségek nem egy körülhatárolható tömbben, hanem szétszóródva élnek. Ez a személyi szövetség meghatározott ügyekben — elsősorban az oktatást érintőekben — saját hatáskörében hozhat döntéseket. Az oktatás és az anyanyelvhasználat lehetőségének biztosításával óvható meg hatékonyan az identitás. Lehetséges egymásra épülő autonómia „piramis” felépítése is. A szórványban élők számára perszonális, a településen többségben lévők számára települési és az összefüggő területen, régióban létező települések számára területi autonómia biztosítása. Elképzelhető a területi önkormányzatok uniója is. Tehát a különböző autonómia formák együttes, egymásra épülő felhasználása a különböző létfeltételek között élő kisebbségek számára. Mindegyik számára az a forma, amely számára a legtöbb pozitív diszkriminációt biztosítja. Az eddig megvalósult autonómiák azt bizonyítják, hogy kialakításukhoz sokszor több évtizedre, elhúzódó politikai tárgyalásokra, kölcsönös toleranciára volt szükség. A folyamat siettetése több kárral, mint haszonnal járt. Alkotmányos rendezést kínált a belga megoldás. Az alkotmány többszöri módosításával Belgium szövetségi állammá (föderáció) alakult át. A belga entitás közösségekből és régiókból áll. Közösségei a flamand, a francia és a német nyelvi közösség. Régiói pedig a flamand régió, a vallon régió és a brüsszeli régió. A főváros, Brüsszel „gordiuszi csomóját” úgy oldották meg, hogy egyik régióhoz se tartozzon, így önálló lett. Van viszont kilenc községben mintegy 68 500 német etnikumhoz tartozó belgiumi polgár. Ez a terület túlságosan kicsi ahhoz, hogy régiót alakíthattak volna belőle, ezért megoldásként bevezették a „nyelvterület” intézményét. A németek 25 főből álló tanáccsal rendelkeznek, melynek tagjait közvetlenül választják, ez a német kisebbség jogalkotó szerve — parlamentje. A 14

14

tanács fő feladatai közé tartozik normák megalkotása a kultúra, a közoktatás, a nyelvhasználat kérdéskörében; a közösség költségvetésének elfogadása (ennek kb. 60%-át oktatásra fordítják) és a „kormány” megválasztása. Rendkívül figyelemre méltó az a tény, hogy a német közösség a kultúra, a szociális ügyek és a közoktatás terén nemzetközi egyezményeket is köthet. Mivel a német „nyelvterület” a MaasRajna Eurorégió része is, mely belga, német és holland területeket egyesít, ez az alkotmányos felhatalmazás fontos lehetőségeket biztosít e kisebbség számára. A német kisebbség önkormányzatainak területi határai az ő hozzájárulásuk nélkül nem módosíthatók. A belga megoldás azt példázza, ha egy állam lakossága több etnikumhoz tartozik, akkor ez a tény nyugodtan visszatükröződhet az államszervezetben is, anélkül, hogy az adott államot gyengítené. A többség akarata érvényesül, de csak a kisebbség jogainak tiszteletben tartása mellett. Az anyanyelv használatának megóvására fokozott gondot fordítanak például a finnországi svédek esetében. Minden község kétnyelvűnek (finn és svéd) minősül, ahol a lakosság 8%-a a másik nyelvet beszéli. A települések nyelvi statusát a kormány határozza meg a 10 évente megtartandó népszámlálások adatai alapján. A helységnévtáblák viszont mindenütt két nyelven íródnak, még egynyelvű települések esetében is. A svéd kisebbség diákjai számára kvóták vannak meghatározva a felsőfokú tanintézetekben, ahová még gyengébb eredmények birtokában is bekerülhetnek, hogy a kisebbség kulturális-oktatási fejlődése folyamatosan biztosítható legyen. Az etnikai autonómia

Közép- és Kelet-Európa az évszázadok során a birodalmak metszéspontjába került. Így e területek etnikai sokszínűsége a történelem során alakult ki, nyerte el mai jellegzetességeit. A nemzetközi dokumentumokban az etnikum, a kisebbség megjelenését — kivételt képeznek a vallásszabadságot megerősítő szerződések — 1815-re, a bécsi kongresszusra datálhatjuk. Ekkor a szerződő felek a három állam területén is élő lengyelek helyzetéről hoztak olyan döntést, amely szerint biztosítani kell a Poroszországban, Ausztriában és Oroszországban élők számára nemzeti identitásuk megőrzését. Amíg a nemzetállamok létre nem jöttek, addig egy régió lakosságának etnikai hovatartozása nem játszott elsőrendű szerepet a terület kormányzásában. Ahogyan a nemzeti tudat egyre jobban megerősödött, és egy etnikum jellemzőinek fontos szegmense lett, úgy 15

15

gyarapodtak a vélekedések, elképzelések is az etnikumokkal összefüggő problémákról. Talán nem véletlen, hogy a soknemzetiségű Osztrák Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia különböző etnikumú gondolkodói is jelentős mértékbe hozzájárultak e kérdések felvetéséhez. Ebben a sorban kell említenünk Kossuth Lajos, Eötvös József, Jászi Oszkár, a román Sigmund Popovici, a cseh Frantisek Palacky, a lengyel Agenor Goluchowszki, az osztrák Karl Renner, Otto Bauer, Adolf Fischhof és Josef Steinecken nevét. E gondolkodók a birodalom átalakítását a nemzeti-etnikai elv, esetleg a történetiség figyelembe vételével vizsgálták. A nemzeti elv abszolutizálásának az elvén állt a román Popovici, aki szerint a császárság a szövetséges államon belül autonóm államokra bomlana. Eötvös József a történeti elvre, a történelmi keretekre építve gondolta el az állam megújítását, az állami egység megőrzését. Kossuth Lajos a levert magyar forradalom és szabadságharc után, önkéntes száműzetésében döbbent rá a nemzetiségek autonómia-törekvéseinek fontosságára. A törökországi Kütahyban Alkotmánytervben vázolta fel a birodalom reformjának a koncepcióját, amelyben a nemzetiségek autonómia-rendszerére épülne fel az állam. Dunai Konföderáció-tervezetében egy szövetségi államban vélte megtalálni a kisebbségi kérdés megoldását. K. Renner és O. Bauer a személyi elvre épülő kulturális autonómia biztosításában látta a Monarchia továbbélésének a lehetőségét, az etnikai konfliktusok „megzabolázását”. Ez az elképzelés viszont nem számolt az államalakulás követelményével, még olyan területeken sem, ahol már „állam embriók” (Jászi Oszkár) jelentek meg. K. Renner a birodalom kettős felosztását javasolta egyrészt gazdasági, másrészt etnikai egységekre. A román Popovici is a régió föderális átalakítását tervezte — mintegy ettől várva a kisebbségi kérdés rendezését —, hiszen 15 államból álló államszövetsége 3 német, 2 magyar, 2 olasz és 1-1 cseh, lengyel, ukrán, román, szlovák, szerb, horvát és szlovén szövetségi államot ölelt volna fel. Jászi megállapította, hogy a nemzetiségi törekvésekben nem minden esetben van szó új szuverén állam létrejöttéről, hanem „pusztán a nemzeti kisebbségek ama törekvéséről, hogy nyelvüket, kultúrájukat, gazdaságukat szabadon fejleszthessék”13, és hátrány ne érje őket a12zért, mert nem részei az államalkotó nemzetnek. A Monarchia jövőjét öt állam, Magyarország, Ausztria, Csehország, Lengyelország és Illíria államszövetségében képzelte el, mintegy megoldva az államalakulás problémáját. Az etnikai gondokat minden állam a maga területén oldaná meg. „Semmi akadálya nem volna többé annak, hogy egyrészt minden nemzetiség kulturális autonómiája a személyiségi elv alapján elismertessék, másrészt pedig a közigazgatásban és bíráskodásban a nemzeti kisebbségek minden ésszerű igénye

13

Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. Új Magyarország, Budapest, l918., 7. old.

16

16

kielégítessék.”14 Hangsúlyozta azt is, hogy az állam belső demokratizálódása elengedhetetlen feltétele a kisebbségi jogok érvényesítésének. A fenti elméletek a teória szintjén maradtak; a nemzetállammá válás folyamatát nem lehetett feltartóztatni. Az első világháború utáni békeszerződések is a nemzetállam elvét érvényesítették a Monarchia utódállamai létrehozásában, de úgy, hogy az etnikai problémát nem oldották meg. A létrejött államok területén továbbra is jelentős létszámban voltak nemzeti-etnikai kisebbségek. A békeszerződések tartalmaztak bizonyos kisebbségvédelmi ajánlásokat, a gyakorlati politikára azonban kevés hatásuk lett. A helyzetet súlyosbította, hogy a többnemzetiségű, de nemzetállami modell alapján szerveződött új államok fokozatosan és rendszeresen korlátozták a kisebbségek jogait. A két világháború között — egyedülálló módon — az észt állam valósította meg az addig csak elképzelt nemzetiségi kulturális autonómiát. 1925. február 12-én a nemzeti kisebbségek önkormányzatáról törvényt fogadtak el. A kisebbségi önkormányzat közjogi testületként működött, és az állam által ráruházott jogok birtokában rendeleteket alkothatott. A kulturális autonómia alanyai azok az etnikai kisebbségek voltak, amelyek a létszáma meghaladta a 3000 főt. A kisebbségi közösség, az önkormányzat tagja pedig az a polgár lett, aki kérte felvételét a kisebbségi

névjegyzékbe.

Minden

nagykorú

polgár

jogosult

felvételét

kérni

az

önkormányzatba, de biztosították a jegyzékből való törlés és az önkormányzatból való kilépés jogát is. Az autonómia néhány évig működött. A II. Világháború után a párizsi békeszerződések nem hoztak változást, hiszen az 1937 előtti status quo-t állították helyre. A kisebbségek kollektív jogainak elismerése helyett továbbra is csak az egyéni jogok érvényesítésére helyeztek hangsúlyt. Az etnikai viszonyok sokszínűségét viszont több esetben igen durva, megalázó módszerrel próbálták megoldani: lakosságcserével, a kollektív bűnösség elve alapján kitelepítéssel, bizonyos területeken etnikai tisztogatással.15 E módszerek13 nem oldották meg, inkább elmélyítették az interetnikai sérelmeket. Kelet- Közép-Európa etnikai térképe továbbra is igen tarka maradt, sőt további feszültségek keletkeztek. A régió a háborút követően a Szovjetunió érdekszférája lett. A társadalmi berendezkedés a hatalom totális koncentrációjára épült, ebben pedig semmi helye nem volt az egyének, a kisebb-nagyobb csoportok autonómiájának. Léteztek föderációk (Csehszlovákia, Jugoszlávia), 15

Németek millióit telepítették ki Németországba a régió országaiból: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Magyarországról. Lengyeleket üldöztek el szovjet területekről. Magyarország és Csehszlovákia között magyar-szlovák lakosságcserére került sor, miután már magyarok ezrei hagyták el Szlovákiát. Jugoszláviában 20-40 ezerre teszik a Vajdaságban bosszú áldozatává vált magyarok számát, amiről több mint ötven év után is alig tudni biztosat.

17

17

léteztek autonómiák is (Romániában néhány évig pl. magyar autonóm tartomány), de ezek kiüresedett, tartalom nélküli álföderációk és álautonómiák voltak. A döntések a demokratikus centralizmus pártszervezeti elvének megfelelően a párközpontokban születtek. A „népek közötti barátság”, az internacionalizmus, valamint a közös ellenség ellen együttesen vívandó osztályharc eszméje nem tűrte meg az etnikai konfliktusokat. A nemzeti, etnikai ellentétekről nem vettek tudomást, a „szőnyeg alá söpörték”. Még akkor is igaz ez, ha a politika a deklaráció szintjén tiltotta a faji, nemzeti, etnikai diszkriminációt, és a kisebbségek rendelkeztek iskolákkal, kulturális intézményekkel, lap- és könyvkiadással. A kommunista pártvezetők ügyeltek arra, hogy a kisebbségek bizonyos képviselethez jussanak az állami, politikai, társadalmi élet vezető testületeiben. Az 1989-90-es évek politikai változásai nyomán az elfojtott etnikai-kisebbségi probléma ismét elemi erővel tört fel. Az utóbbi néhány évtized politológiai, jogi irodalma gazdag a nemzeti-etnikai kisebbségek problematikáját, az etnikai autonómiát kutató-tárgyaló tanulmányokban, esszékben. Bibó István a régió népeinek feszültségekkel terhelt viszonyát arra a „hisztérikus lelkiállapotra” vezette vissza, amelynek okaként a megkésett polgárosodást és a nemzetté válás nehézségeit jelölte meg. Mindez az államok között határvitákkal párosult. A nemzeti identitást jórészt a múlt bizonyos tragédiáihoz és a megszállókkal szemben tanúsított hősies ellenállás élményeihez lehet kötni. Ez a régió szinte minden etnikumára igaz. Bibó szerint „… a kisebbségi statútumok és területi önkormányzatok valamiféle rendszere az, ami egy működő demokratikus államrend keretein belül esetleg alkalmas lehet arra, hogy a szóban lévő kisebbségben a többségi országgal szemben ha nem is lelkes hazafiságot, de korrekt állampolgári magatartást kiváltson…”16 Bibó a ne14vezett statútumoktól (a kisebbségi közösség által elfogadott normakódex) és a területi önkormányzatoktól várta az etnikai feszültségek oldódását. Milton J. Esman amerikai szerző esszéjében17 azt emelte ki, hogy az az á15llam, amely területén biztosított autonómiát a kisebbségek számára,

mint pl. Kanada, megértette a

kisebbségi jogok, a „self-determination” és az állam stabilitásának összefüggéseit. Ez az összefüggés érvényesülhet az állami politikában, hiszen — állítja a szerző — ha az állam a kisebbségi törekvések gátja lesz, akkor az ki fog hatni az államszervezet stabilitására is.

16

Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Válogatott művek IV. Magvető Kiadó 1990., 448. old. 17 Esman, Milton J.: Ethnic Politics Cornell University Press - Ithaca and London

18

18

Véleménye megegyezik Bibóéval, aki szintén államstabilitási kérdésként közelített az etnikai problémákhoz. Colin H. Williams18 vizsgálódásának középpontjában a helyi autonómia (local autonomy) áll. Úgy véli, hogy a problémák megoldását a lehető legközelebb kell vinni a keletkezésükhöz, azokat helyben kell kezelni. Minden transzformáció csak torzíthat, sőt új problémákat vethet fel. Vélekedése szerint a helyi önkormányzat települési önkormányzat, olyan, mint más közigazgatási alapegység; annyiban több, hogy kisebbségi jogokat is gyakorolhat. Kovács Péter megfogalmazása szerint „… az autonómia és a speciális nyelvi rezsim a tartalom, s a létrejövetel alkotmányjogi eredete, kapcsolhatósága a forma. Ebből a szempontból az egyéni jogok és a kollektív jogok közötti különbségtétel másodlagos jelentőségű, s a kollektív kisebbségi jogok alkotmányos elismerése nem elméleti sinequa nonja az autonómia létesítésének.”19 Akár az autonómia, akár más az 16a megoldási mód, amit a kisebbségi probléma orvoslásaként használnak, az a lényegi eleme, hogy tegye lehetővé az etnikum számára identitásának a megőrzését, az állam pedig biztosítsa annak jogi védelmét. Az autonómia és a főhatalom békéje csak azoknál okozhat zavart, akik félnek minden olyan konstrukciótól, ami nem fér a nemzetállami koncepcióba. Jelenleg Európában mintegy tizenhat államban ismerik el a kisebbségek valamiféle autonómiáját, vagy azon területekét, ahol egy kisebbség meghatározó többségben él. Kovács Péter nem részesíti előnyben egyik autonómia-formát sem, sőt megjegyzi tanulmányában, hogy „valójában nincs áthághatatlan határ a személyi és a területi autonómiák között, a kulturális autonómia pedig mindkettőhöz kapcsolható és rendszerint kapcsolódik is.”20 Gottlieb a Foreign Affairs17 hasábjain21 annak adott hangot, hogy új rendszerre van szükség az etnikai kérdések kezeléséhez. Úgy véli túl kell lépni a területi megközelítésen. (Ezért a találó cím is: Nemzetek államok nélkül).

Szerinte csak illúzió, hogy minden

nemzetnek joga van saját államhoz. A mai nemzetközi rend viszont kizárólag az államiság, a területi függetlenség elismerésén alapul, csak államokat fogad el a világközösség egyenrangú tagjaiként. Így arra ösztönzi a nacionalista csoportokat, hogy ne érjék be csak az önálló államisággal. Az új rendszer elve: államok, plusz nemzetek. A nemzetközi rendszer kiterjesztésével helyet kell adni a területi függetlenséggel nem rendelkező nemzeteknek és közösségeknek. A 20 21

Uo. 31. old. Gottleib, Gibon: Nations Without States Foreign Affairs 73. vol. 1994, 3. uo.

19

19

nem területi elvű rendszer elemei, a határokon átívelő kapcsolatok, rokonszenvek, identitások és kultúrák mindig is léteztek, noha elnyomták ezeket a szuverenitásukat féltő kormányzatok. Az új rendszert az alábbiak szerint képzeli el: a) különleges térségek és zónák (functional spaces and zones): a határokon átnyúló,

meghatározott funkciókra jogosítványokkal bíró körzetek; ilyenekre számos példa van már az Európai Unión belül b) történelmi hazák (historical homelands): sajátos jogok illetik meg

határokkal

megosztott történelmi szülőföldjükön az ott élő nemzeti közösségeket, amelyek a határok megváltoztatása nélkül gyakorolhatják e jogaikat az érintett területeken. E jogok nem függenek az érintett közösség tagjainak a számától; a nemzeti hagyományok, a kulturális jogok, az egyéni jog és a vagyonbiztonság tartoznak ide c) a nemzetek új státusza (the status of Nations): nem territoriális elvű nemzetközi státust és elismertséget kell létrehozni az állammal nem rendelkező közösségek számára. Ennek is van mintája: a Szuverén Máltai Lovagrend. A kurd kérdés megoldása is hasonló lehetne d) nemzeti identitás, nemzeti jogok és állampolgárság (National identity and National rights): tudatosítani kell, hogy a nemzeti hovatartozás (identitás) szociális, pszichológiai és politikai jelenség, míg az állampolgárság, jogi kategória. A kettő közötti átmenet hiánya világszerte feszültségek forrása, ezért az államoknak formálisan is el kell ismerniük a határokkal megosztott nemzetek, népek identitását és az ahhoz fűzött jogokat az államhatár megváltoztatása nélkül e) népek, közösségek uniója az állami keretek kiegészítésével (Union of Peoples and Union of States): az államhatárokkal megosztott nemzeti közösségek ún. „lágy” uniót alkothatnának. Ez a keret— eltérő állampolgárságuk megőrzésén kívül— sajátos, hivatalosan elismert közös státust adna az etnikai közösség tagjainak. A polgárok megtartva állampolgárságukat s a vele járó jogokat és kötelezettségeket nem csak az általuk lakott területen, hanem anyaországukban is bizonyos körű jogokat élveznének. Igen figyelemre méltó a felvázolt rendszer. A jelenlegi nemzetközi státus quo teljes átépítését, a nemzetállami modell meghaladását feltételezi, de nem egyértelmű, hogy a nemzeti közösségek minek alapján jönnének létre. (Önmeghatározás? Származás?) Az is kérdés, hogy ez a megoldás megfelel-e az etnikai közösségek törekvéseinek? Gottlieb tanulmányában egyszer sem fordul elő az autonómia kifejezés; az amerikai kutató minden bizonnyal másként látja a kisebbségi etnikumok konfliktusait, mint az európai elemző. 20

20

Ruth Lapidoth 1996-ban megjelent könyve22 Gottlieb-bel ellentétben „csak” az autonómiáról értekezik. Már a címben is jelzi a szerző, hogy az autonómiát az etnikai konfliktusok megoldása rugalmas formájának tartja. Megállapítja: az autonómia nem valamiféle csodaszer, hanem eszköz arra, hogy tiszteletben tartsák a csoportok jogait és érdekeit, hogy kezeljék a lakosság sokféleségét, megőrizve az állam területi integritását. Kifejezi reményét, hogy a kompromisszum elvének alkalmazása hozzájárulhat a feszültségek feloldásához. Az Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában jelentkező autonómia-törekvések az emberi jogok fogalmi keretére, az egyenlőség és a diszkrimináció-mentesség elvére, a kisebbségek és a bennszülött népek jogaira, valamit az önrendelkezéshez való jogra támaszkodnak. Ha az egyenlőséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jog, valamint az egyének számára biztosított kisebbségi jogok nem elégítik ki a csoport igényeit, és ha a teljes önrendelkezés, azaz az állami függetlenség nem érhető el, csak az autonómia hozhat megoldást és szüntetheti meg a konfliktust. Lapidoth szerint az autonómiák alanyai az etnikai kisebbségek — a nemzeti, nyelvi, vallási csoportok —, a bennszülöttek és más népek lehetnek. Úgy véli, az autonómia olyan sajátos eszközöket biztosít, amelyek által egy csoport megőrizheti önazonosságát a kulturális, gazdasági, társadalmi ügyekben, egyes esetekben a korlátozott nemzetközi jogosultságok terén is. A közösségek saját törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató

szervekkel

rendelkezhetnek.

Vagyis

a

szerző

érvényesíti

a

hatalommegosztás elvét az autonómiára. Ugyanakkor minden autonómia sajátos: a konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai és más tényezők is befolyásolják. Nagy jelentősége van az autonómiát igénylő csoport jellegének is. Az autonómiák létrehozásakor fontos szempont a mód: területi, személyi vagy kombinált autonómia-e a cél? Hogyan osztják meg a hatalmat, hogyan szavatolják az állam és az autonómia-rendszer biztonságát? Végezetül arról szól a Ruth Lapidoth, milyen tényezők segítik az autonómia sikeres működését. Bíró Gáspár23 vélekedésének központi elem18e az, hogy mindenkinek jogában áll szabadon megválasztania identitását. Amikor az identitáshoz való jogról beszél, a lélektani, kulturális vonatkozásoktól az egyértelműen politikai megnyilvánulásokig, az autonómia törekvések politikai megjelenéséig és képviseletéig a fogalom legtágabb értelmezését tartja 22

Ruth Lapidoth : Autonomy Flexibile Solutions to Ethnic Conflicts United States Istitute of Peace Press, Washington D. C. 1996. 23 Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága Pro Minoritate könyvek, Századvég 1995. 24 Id. mű 189. old.

21

21

szem előtt. A csoportra jellemző politikai identitás-nézete szerint- ott alakul ki, ahol egy állami kereten belül két vagy több etnikum él, és az identitás kulturális vagy vallási megnyilvánulásai csak hosszú politikai küzdelmek révén biztosíthatók. „Ha az identitás kinyilvánítását és az autonómiára való törekvést a közösségek és csoportok alapvető jellegzetességeinek fogadjuk el, fölmerül az identitáshoz való jog, valamint az ezekhez kapcsolódó járulékos jogosítványok, jogok és biztosítékok problémája. E kérdéssel szembekerülnek a jogalkotók és a politikusok, az államalkotó nemzeti közösségek és az államban kisebbségben élők éppúgy, mint a nemzetközi szervezetek”.24 A közösség, a csoport annyib19an tekinthető jogi és politikai értelemben létezőnek, amennyiben szabadon meghatározhatja önmagát. Az egyén kinyilváníthatja a csoporthoz (vagy akár több csoporthoz) tartozását, és így válik valósággá a szabadsága. Ez a legfontosabb szempont: az egyén döntése, akaratnyilvánítása. „Kollektív identitás, autonómia törekvés és önrendelkezés között mély és közvetlen kapcsolat áll fenn.” 25 — írja Bíró Gáspár. A csoporthoz való tartozás 20erőssége az a kohéziós erő, amely az autonómiára való törekvés alapját adja. Az önrendelkezés joga a döntés joga. Az egyén kinyilvánítja identitását, tehát dönt, a közösség pedig lehetőséget kap az autonómia valamely formájának megvalósítására. A Zoltáni-ifj. Koszorús26 szerzőpáros megítélése szeri21nt az „osztott életterek” alapján kell megoldani a kisebbségi közösségek önrendelkezését egymást kiegészítő és átfedő joghatóságokkal elsősorban a kultúrában és a nyelvhasználatban. (Mivel a szerzőpáros amerikai, így érthető, hogy megoldási módjuk is hasonló a Gottlieb által vázoltakhoz.) Ez csökkentené a területi autonómia jelentőségét, és a hozzá tapadó negatív politikai retorikát is. A kollektív jogok érvényesítésében az a minimum, hogy a kisebbség korlátok nélkül használhassa és fejleszthesse anyanyelvét, és ehhez megfelelő iskolahálózattal rendelkezzen. A közös életterekben valósággá váló kollektív jogok lehetővé teszik az etnikai csoport fejlődését, és nem kell elszakítani egymástól a már hosszú ideje együtt élő népeket. A határokon átívelő formákhoz tartozik az is, ha az etnikai csoport tagjai akadálymentesen mozoghatnak (pl. hosszú időszakra szóló vízummal rendelkeznek). Az autonómiát „… a tolerancia és a demokratikus szabályok magasabb színtű megnyilvánulásának” 27 tekintik. Létező autonómiák

25 26

uo. l9l. old. Zoltáni K. Csaba-ifj. Koszorús Ferenc: A kollektív jogok feloldják a feszültségeket Hitel, l997., február

22

22

A Balti-tengeri Aland-szigetek Svédország és Finnország között találhatók. 1809-ig svéd felségterület volt, 1917-ig — Finnországgal együtt — orosz megszállás alatt állt. Azóta Finnországhoz tartozik, és 1856 óta demilitarizált terület. Lakossága mintegy 24 000 fő; ebből kb. 95% svéd, és az autonómiatörvény értelmében különleges jogokkal rendelkezik. Saját tartományi parlamentje 30 képviselőből, valamint l0 tagú második kamarából áll. Mindkét testületet négy évre választják. Széles törvényhozói jogkörük van, amely teljes autonómiát biztosít az oktatás és a kultúra, az egészségügy, a szociális ellátás, az iparfejlesztés, a helyi közigazgatás, a rendőrség, a rádió és a televízió, a környezetvédelem ügyeiben. Saját zászlót használnak. Egyéb fontos területeken — külügyek, polgárjogi kérdések, bíróságok, büntetőjog — a finnországi törvények a irányadóak. A tartományi végrehajtó-hatalom a kormány, amely a kormányfőből, a helyetteséből és öt fő miniszterből áll. A kormányfőt a legtöbb mandátumot elnyert párt adja, a többi kormányzati helyet a parlamentbe került pártok között osztják el. Így a szigeteken közjogi hagyomány a nagykoalíciós együttműködés. Az önkormányzat tényleges függetlensége azonban főképp a költségvetési önállóságon nyugszik. A tartományi parlament hatásköréről szóló rendelkezések szerint a különböző adónemeken alapuló saját bevételeken kívül garantált költségvetési támogatásban is részesül. Az önkormányzati törvény különleges segélyeket is lehetővé tesz, és kölcsönök felvételét is engedélyezi. Az állami szervek Alandon is beszedik mindazon adókat és illetékeket, amelyek az ország területén általában kötelezőek, azok azonban a tartományban kerülnek felhasználásra. Az autonómia kialakítása a Népszövetség Tanácsa segítségével, javaslataival az 1920-21es svéd-finn tárgyalásokon történt, majd Finnország 1921-ben államközi szerződésben vállalt garanciákat a svéd nyelv és kultúra sajátos jogainak megőrzésére a szigeteken. Utóbb, 1922ben

autonómia-törvényt is elfogadott

a tartomány számára.

Finnország 1995-ben

csatlakozott Európai Unióhoz, és a sziget az autonómia jogaival lett az integráció része. Svédek Finnország más területein is mintegy 300 ezren élnek; ami az ország lakosságának kb. 6%-a. Jelentős jogokkal rendelkeznek az anyanyelv használata terén. Az 1919-es alkotmány elfogadása óta a finn és a svéd nyelv egyenrangú. A törvényhozás és a végrehajtás jogszabályait két nyelven kell közzétenni, a közhivatalok két nyelven intézik az ügyeket. A hivatalnokoknak svéd nyelvvizsgát kell tenniük, és ez a bíróságokon is előírás. Sajátos a települések és a tartományok „felosztása” nyelvi szempontból: az a helység, ahol a kisebbségi lakosság számaránya nem éri el a 8%-os határt, egynyelvűnek tekinthető. Kétnyelvűnek számít az a település, ahol ezt az arányt meghaladták, vagy a másik nyelvet beszélők száma elérte a 300 (!) főt. Az elv érvényes az oktatási intézményekre is: a másik etnikum nyelvét is 23

23

meg kell tanulni. Megemlítjük, hogy Turkuban svéd nyelvű egyetem működik, de a Helsinki Egyetemen is van svéd nyelvű kar. A fővárosban több svéd nyelvű főiskola létesült. A finnországi svéd hadkötelest a finn alkotmány értelmében olyan csapategységhez kell vezényelni, ahol a bajtársaival azonos nyelven beszélhet. A katonai kiképzést anyanyelvén, míg a parancsokat mindig finn nyelven kapja. Van egy svéd anyanyelvű hely-őrség is az országban, ahová az újonc saját döntése alapján vonulhat be. Az anyanyelvhasználat tehát a hadseregben is megoldható; az általános hadkötelezettség elvén bevonuló újonc az erőszakszervezetben sem szenvedhet nyelvi hátrányt kisebbségi mivolta miatt. Korzika területi autonómiája történeti-közigazgatási elv alapján jött létre. A francia alkotmánybíróság határozatai után 1991-től Korzika is rendelkezik a tengerentúli területek speciális státusával. A testület nem ismerte el a „korzikai nép” létét, mivel a francia népet egységes egésznek tekintette, de elismerte a „korzikai sajátosságokat”, létjogosultságát, s így a szigetnek egyedi státusa van. Törvényhozó testülete a közvetlenül választott, 51 képviselőből álló Népgyűlés, amely hét fős Végrehajtó Tanácsot választ. Vezetője az elnök. A két testület egymáshoz való viszonya olyan, mint a liberális demokráciák parlamentkormány viszonya; még a konstruktív bizalmatlansági indítvány alkotmányjogi elve is megtalálható a korzikai politikai életben. E testületek azonban nem rendelkeznek normatív autonóm jogokkal, ezért a korzikai önállóság decentralizált közigazgatási autonómiának tekinthető. Katalónia tartományi autonómiáját az 1978-ban elfogadott spanyol alkotmány is megerősítette. Spanyolország a francia diktatúra felszámolása után modern európai demokráciát épített ki, amelyben lehetővé vált a nemzeti és etnikai pluralizmus megóvása. Az autonómia egy statútum révén jött létre, amit katalán képviselők nyújtottak be a spanyol parlamentbe, és amelyet elfogadása után Katalóniában népszavazás erősített meg. A nemzeti parlament törvénye és Katalónia intézményi és szociális normáinak gyűjteménye ily módon egységesült. A statútum kimondja; a spanyolon kívül a katalán nyelv is hivatalos; Katalónia saját politikai intézményeket hozhat létre a népfelség elve alapján; a tartományban a kultúra, a turizmus, a tudomány, a közművek, a sport, a vadászat stb. teljes körű autonómiát élveznek. A közösségek döntése más területekre is kiterjed — munkajog, ipar, mezőgazdaság, kereskedelem stb., — de ezekben az esetekben az állami törvénykezés az irányadó. A territoriális hatalommegosztás viszont nem terjed ki az igazságszolgáltatásra; az továbbra is „állami” marad. A dokumentum továbbá leszögezi: azok az intézmények, amelyeket a katalán nép létrehoz, politikai alapon szerveződnek, azaz politikai hatóságok, és beilleszkednek az állam plurális intézményrendszerébe. A parlamenti képviselőket közvetlenül választják, a 24

24

kormányfő a bizalmi elven, a többségi akaratra támaszkodva látja el feladatát. Az általános törvényalkotási rend meghatározza az autonómia normáit, és a közigazgatási jogalkotás ismérveit. A finanszírozás terén az állam és az autonómia között vegyes rendszer működik. Belgium etnikai gondokat a területi autonómia fokozatos kiépítésével igyekszik oldani. Első lépés az 1960-ban elfogadott nyelvkódex volt. A törvény egynyelvű területeket jelölt meg, ahol a régió nyelvét tekintik hivatalosnak, és más nyelvet csak kivételesen lehet használni. A két egynyelvű országrészen, Flandrián és Vallónián kívül elismer egy kisebb, németek lakta területet is, ahol az önkormányzatok szintjén is biztosítják a kisebbségvédelmet az oktatásban, az információszerzésben, a törvénykezésben, a közigazgatásban. 1970-ben a kulturális autonómia is létrejött. Megalakultak a választott testületek, amelyek a kultúra, a média, az ifjúságpolitika és a tudományos kutatás terén rendelkeztek döntési jogkörökkel. Az oktatás egységes állami feladat maradt, csak 1988-ban került a vallon és flamand kormány hatáskörébe. 1980-óta a regionális autonómia is érvényesül, így a központi (belga) kormányzat hatásköre csak a külpolitika, a pénzügyek, a hadsereg és az igazságszolgáltatás területére terjed ki. Minden parlament szuverén, joga van — egyedülálló módon — nemzetközi szerződést is kötnie. Külön régió a főváros, Brüsszel is. A belga állam ezzel a sajátos struktúrával, bonyolult intézményhálózattal törekszik feloldani az etnika konfliktusokat főként a flamandok és vallonok között, hisz’ ez a múltban sokszor nehezítette meg az állam működését. Olaszország az első világháborút a győztes hatalmak oldalán fejezte be, és a békeszerződések nyomán új területek fölött szerzett fennhatóságot. Ennek alapján kapta meg a 85%-ban német anyanyelvű dél-tiroli területet a Brenner-hágótól délre. A hatóságok — főként a fasizmus győzelme után — tömeges olasz betelepítésekkel próbálták a tartomány etnikai összetételét megváltoztatni. A második világháborút követően a terület olasz befolyás alatt maradt, de a szövetséges hatalmak erős nyomást gyakoroltak Itáliára, hogy tegyen engedményeket a német ajkú polgárok javára. Ennek eredménye volt a De Gasperi - Gruber (a két állam akkori külügyminisztere) által aláírt egyezmény, amely megteremtette Dél-Tirol autonómiájának alapját. Az olasz hatóságok azonban vonakodtak az autonómiát kiépíteni, és a területet Trento tartományhoz csatolták. A német etnikum elégedetlensége még terrorcselekményeket is előidézett. A fordulatot az 1955-ös Osztrák Államszerződés hozta meg: véglegessé vált Ausztria határa, és lekerült a napirendről Dél-Tirol visszatérése Ausztriához. A terület autonómiájáról 1961-ben indultak újra a tárgyalások. 1963-ban a németek túlnyomó többségét politikailag képviselő Dél-Tiroli Néppárt elfogadta az egyezmény 25

25

tervezetét, amelyet még abban az évben az olasz parlament mindkét háza megszavazott. Az ún. dél-tiroli csomag 137 intézkedését, 1971-ben alkotmánytörvénnyel is megerősítették, de Dél-Tirol területi önkormányzata véglegesen csak 1992-ben vált teljessé.

Törvényhozó

testülete a Régiótanács lett, amely 70 főből áll; arányos választási rendszerben általános, közvetlen és titkos szavazással választják meg. A végrehajtó hatalmat a Régióbizottság testesíti meg: az elnök, két alelnök, valamint két tényleges és két helyettes ülnök. Az alelnökök egyike minden esetben német, a másik olasz anyanyelvű. A régiót az elnök képviseli; még az olasz minisztertanács ülésein is részt vesz, amikor érintőleges kérdéseket tárgyalnak. A régióban az olasz és a német nyelv azonos jogállású. A törvényes iratokat és a statútum által meghatározott kiadványokat mindkét nyelven kötelező megjelentetni. Az oktatás az óvodákban, az elemi és a középiskolákban a tanulók anyanyelvén történik. A tartományi költségvetés szociális és kulturális célú forrásait a nyelvcsoportok arányosan használhatják fel. Munkavállalásnál a tartományi polgárok élveznek előnyt. A statútum részletesen szabályozza azokat a területeket is, amelyekre a Régiótanács törvényes rendeleteket bocsáthat ki. Etnikai elvet követ Kelet-Európában a gagaúz területi autonómia. Moldovában mintegy 180 ezer gagaúz él, közülük kb. 150 ezer mintegy 32 településen délen. A chisinaui törvényhozás 1994-ben fogadta el Gagaúzia alkotmányát, továbbá különleges jogállásának szabályait. Gagaúzia tehát etnikai alapú autonómiával rendelkező közigazgatási egység. A jogalkotó hatáskörrel a Gagaúz Népi Gyűlés rendelkezik. E testület 35 főből áll, egyéni választókörzetekben nyerik el mandátumaikat.

Az autonómia vezetője a tartomány

kormányzója — a gagaúzok elnöke —, aki tagja a chisinaui kormánynak, egyben a tartományban is képviseli a kormányt. Gagaúzia elismeri a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvét, így a Gagaúz Népi Gyűlés, a Végrehajtó Bizottság és a Gagaúz Törvényszék függetlenségét. Önállóan intézheti politikai, gazdasági, kulturális ügyeit, Moldova azokba nem avatkozhat be. Bár még nem teljes az autonómia intézményhálózata — pl. az anyanyelvi iskolák vonatkozásában sem —, de kiépülésük tervszerűen halad. A személyi vagy perszonális autonómia egyik példája az új-zélandi maorik státusa. A lakosság 13%-át képező, szórványban élő őslakóknak 1867 óta négy fenntartott parlamenti helye van a törvényhozásban, s képviselőikre önkéntes alapon összeállított külön választási névjegyzékkel szavazhatnak. Területi és országos maori tanácsok (önkormányzatok) is működnek; hatáskörük a kisebbséget érintő ügyekre terjed ki. 26

26

Magyarországon az Alkotmány, részletesen pedig az 1993. évi LXXVII. törvény rendelkezik a 13 honos népcsoportként elismert kisebbség önszerveződéséről. Helyzetük sajátos, mert földrajzilag szétszórtan, mintegy 1850 településen, egy-egy településen is legtöbbször kisebbségben élnek. Sajátos érdekeik kielégítésére a személyi autonómia kínál megfelelő formát. Joguk van helyi és országos önkormányzatokat létrehozni; erre Magyarországon első ízben 1994. december 11-én került sor. Beleszólhatnak az őket érintő legfontosabb ügyekbe, így a helyi közoktatás, a média, a hagyományápolás, a kultúra, a nyelvhasználat kérdéseibe, a kisebbségi intézmények vezetőinek a kinevezésébe. A sorolt ügyekben a települési önkormányzat csak akkor hozhat döntést, ha a kisebbségi önkormányzat azzal egyetért. 1995 áprilisáig 11 kisebbség választott országos önkormányzatot Magyarországon. E testületeknek szintén döntési, egyetértési és véleményezési joguk van. Ellátják a képviselt kisebbség érdekeinek országos, regionális, megyei képviseletét, véleményt nyilvánítanak az érdekeiket érintő jogszabálytervezetekről. Az állam a mindenkori éves költségvetésből anyagilag támogatja a kisebbségi önkormányzatokat, de működnek Magyarországon kisebbségi közalapítványok is. Finnországban létezik perszonális autonómia is a mintegy 3900 lapp számára. Alkotmányos joguk, hogy fenntartsák és fejlesszék kultúrájukat, és a hatóságok előtt is használják anyanyelvüket. Tervezik egy lapp parlament felállítását is, amelynek feladata a kulturális autonómia kialakítása és fenntartás lesz. Hasonló módon a Norvégiában és Svédországban élő lappok is perszonális autonómiával rendelkeznek. Az 1991-ben elfogadott szlovén alkotmány szerint a magyar és az olasz etnikai csoportok önkormányzatot alapíthatnak, amelyekre az állam átruház bizonyos feladatokat: azok körét egy később meghozandó kisebbségi törvény hivatott részletesen szabályozni. A két kisebbség tagjai községi szinten közjogi személyiséggel bíró önkormányzati népcsoportokba tömörülhetnek. Tagsággal azok a választópolgárok rendelkeznek e testületekben, akik felvételüket kérik egy külön választói jegyzékbe. Ők választják meg a kisebbség községi néptanácsát, amely kezdeményezési és jóváhagyási jogokat gyakorolhat a közigazgatási önkormányzatok kisebbségeket érintő határozat hozatalánál. A kisebbségi autonómia tehát feltételezi, hogy a nemzeti-etnikai kisebbség, mint „személyek szövetsége” tevékenykedik, és demokratikusan választott politikai testületeket hoz létre. E testületek intézményeket alapítanak a közigazgatási feladatok és a sajátos kisebbségi érdekek képviseletére, valamint az állam által hatáskörükbe utalt ügyek intézésére. 27

27

A „szövetségbe” az etnikai kisebbséghez

tartozó

személyek szabad

akaratukból

csatlakozhatnak, de ki is léphetnek. Más etnikumhoz tartozó személyek is tagjai lehetnek a szövetségnek. A kollektív identitás védelme és fejlesztése a testületek létrejötte után már belső feladat. Az autonómia, legyen az formáját tekintve területi vagy személyi, a legváltozatosabb módon és történelmi körülmények között jöhet létre. Lényegét tekintve politikai kompromisszum a többségi nép és a kisebbségek között. Akkor lehet sikeres, ha: az etnikai népcsoport közösséggé szervezi önmagát, képes és kész politikai akaratát kinyilvánítani; a főhatalom kész kompromisszumot kötni az etnikai közösséggel, s ez mindkét fél érdekeit szolgálja; a

hatalommegosztás

mechanizmusát

világosan

és

a

lehető

legnagyobb

részletességgel határozzák meg; az autonóm közösség számára biztosított döntési kompetenciákat fokozatosan átruházzák; biztosítják a nemzeti-etnikai közösség tagjai számára a diszkriminációmentes anyanyelvhasználatot és saját szimbólumaik használatát; az autonómiát a demokratikus közvélemény színe előtt, nyílt tárgyalásokon kialakítják ki; mind az állam, mind a nemzeti-etnikai kisebbség területein biztosítják az egyetemes emberi jogok érvényesülését; az autonómia bármely formáját is válasszák, az nem csorbítja a főhatalom szuverenitását. Nemzetközi erőfeszítések

A nemzetközi szervezetek, és ezek között is az ENSZ egyre mélyrehatóbban foglalkozott és foglalkozik napjainkban a kisebbségek gondjaival. Az emberi jogok megfogalmazása a természetjogra vezethető vissza. Tehát arra a felfogásra, hogy az emberi jogok „az idők kezdete óta” természetesen megilletik az embert, függetlenül az államtól. A polgári forradalmak győzelme során teljesedett ki ez a vélekedés, és nyert megfogalmazást a polgári alkotmányokban. Először Franciaországban „Az ember és polgár jogainak deklarációjában”, majd az USA Alkotmányában.

28

28

További fejlődést jelentett e jogok kiteljesítése, részletesebb megfogalmazása a személyi és szabadságjogok, a polgári és politikai jogok, végül a gazdasági, szociális és kulturális jogok területén. A kisebbségek nemzetközi politika színterén megjelenő problematikája az első világháború után vált akuttá. A határok megváltoztatása nyomán Európa jelentős területein nemzeti kisebbségek tömegei kerültek más nemzetállamok főhatalma alá. Ekkor alkották meg az első kisebbségvédelmi rendelkezéseket, amelyek a Nemzetek Szövetségének védelme alatt álltak.

A második világháború után az új nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek

Szervezete Közgyűlése 1948-ban alkotta meg az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ezzel erősítette meg és kodifikálta azt a norma-rendszert, amely híven tükrözte a nemzetközi közösség e téren vallott nézeteit. 1969 januárjában továbblépett a világszervezet és megfogalmazta

az

egyezményt

a

Faji

megkülönböztetés

valamennyi

formájának

kiküszöböléséről. Ezzel a tagállamok újabb kötelezettséget vállaltak a kisebbségek védelme terén. Az etnikai és nemzeti kisebbségek konfliktusaira dolgozta ki a FUEW 22281967-ben az Etnikai közösségek jogának alapelvei címet viselő nyilatkozatot. (Nemzetközileg nem kötelező

érvényű

dokumentum.)

Ez

rögzíti

a

kisebbségek

nyelvhasználatának,

érdekérvényesítő és érdekkifejtő tevékenységének jogát, amelyet kulturális vagy területi autonómia keretei között tart lehetségesnek. A Veszélyeztetett Nyelveket és Kultúrákat Védelmező Szövetség az etnikai és nyelvi kisebbségek jogairól szóló chartát dolgozta ki. Ez az elképzelés már részletesen tárgyalja a különböző autonómia-formákat. E kisebbségi charta szerint megilleti a területi vagy személyi elven nyugvó önkormányzat a kisebbségeket. Az Európai Közösség 1981-ben szövegezte meg a Regionális Nyelvek és Kultúrák, valamint az Etnikai Kisebbségek Chartáját. Ezekkel a dokumentumokkal elismerték, hogy a kulturális identitás, valamint a nyelvek az európai civilizáció legfontosabb elemei. 1990. júliusában az Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet keretében az Emberi dimenziók konferenciáján a résztvevők megállapították, hogy a kisebbségek problémáit csak demokratikus politikai rendszer keretei között lehet megoldani. Deklarálták, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozás joga az állampolgár szabad véleménynyilvánításának az eredménye, és ez semmiféle hátrányos megkülönböztetéssel nem járhat. Akaratuk ellenére a kisebbségi személyek nem olvaszthatók be a többségi etnikumba.

28

Föderalistische Unio Europäischer Volksgruppen

29

29

Az Európa Tanács 1993. február 1-én a parlamenti közgyűlésen fogadta el a nevezetes 1201. ajánlást. Ez fontos állomása a kisebbségek küzdelmének, hiszen megfogalmazta: az egyenlőség elvét, a megkülönböztetés minden formájának a tilalmát, a kisebbségi önazonosulás védelmét, a kisebbséghez tartozás szabad megválasztásának és az anyanyelv használatának jogát. Kelet-Közép-Európa államainak, fiatal demokráciáinak csatlakozása a NATO és az Európai Unió szervezeteihez elősegíthetik a kisebbségi konfliktusok megoldását is. A felvételi procedúrán átesett országoknak át kell venniük, alkalmazniuk kell az Unió kisebbségpolitikai gyakorlatát és ezeket normarendszerükbe integrálniuk kell. Ez az európai gyakorlat ugyanakkor hivatkozási alap is lesz a kimaradók számára. Az Európai Unióalkotmányozási folyamatába

—

magyar

erőfeszítések eredményeként

—

bekerült

a kisebbségek

értékmegőrző, értékhordozó szerepének elismerése. Így európai üggyé válva áttörést eredményezhet a kisebbségek jogainak érvényesítésében. A magyar kisebbségek autonómia-elképzelései A Magyar Köztársasággal határos államokban élő magyar kisebbségek — 1990-t követően — mind-mind megfogalmazták autonómia-elképzeléseiket. Ezek a koncepciók alapvetően három autonómia-formát preferálnak, és ezek egymásra épülő struktúráját látnák kívánatosnak saját sorsuk, identitásuk megóvása és fejlesztése érdekében. Ezek a következők: személyi (perszonális) autonómia; települési autonómia és területi autonómia. A személyi elvű önkormányzat egy országosan választott testületet jelent. Tagjait az adott országban élő, magukat magyarnak valló polgárok választanák, függetlenül attól, hogy tömbben, vagy szórványban élnek. A választásokat célszerű az általános parlamenti, esetleg önkormányzati választásokkal egy időben megtartani. A megválasztott testület a magyar kisebbséget

alapvetően

érintő

kérdésekben

döntésekkel

rendelkezne.

Mint

az

anyanyelvhasználat és az anyanyelvi oktatás. A döntésekhez az állam központi költségvetése pénzügyi kondíciókat is hozzárendelne. A határon túl élő magyarok közösségei közül elsőként a vajdasági magyarok szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége állt elő önkormányzati állásfoglalásával, melyet 1992. április 25-én Magyarkanizsán fogadtak el. A dokumentum az önkormányzat célját így határozta meg: „1. a magyarság nemzeti, etnikai és nyelvi önazonosságának, valamint oktatási, művelődési, tájékoztatási és nyelvhasználati közösségi jogainak érvényre juttatása és védelme,

30

30

2. a magyarság történelmi hagyományainak, tárgyi és szellemi kultúrájának ápolása, gyarapítása és erősítése.” 29 A személyi elvű autonómia szervei: „1.a magyar népcsoport parlamentje 2. az önkormányzati tanács 3. az önkormányzat elnöke” 2330

A VMDK olyan önkormányzati modellt vázolt fel a magyarkanizsai dokumentumban, amely a vajdasági magyar kisebbséget sajátos döntési helyzetbe hozta volna. A megvalósulás az identitás védelmét, ápolását és fejlesztését tekintette elsőrendű céljának. A történelmi helyzet nem kedvezett a tervezetnek, a Jugoszláviában akkor zajló etnikai háború ellehetetlenítette. Az elgondolás azonban nem volt hiábavaló, hiszen más kisebbségek számára mintegy „zsinór mértékül” szolgált, abból sokat meríthettek. A területi elgondolás a Vajdaság tartomány magyarok által lakott településeire terjedt volna ki, Szabadka regionális központtal. A Magyar Autonóm Körzet a Vajdaság északi részén fekvő magyar többségű települési önkormányzatok társulásával jönne létre. A körzet kiterjedne: Topolya, Zenta, Szabadka, Kanizsa, Becse, Ada és Kishegyes területére. A területi autonómia hatásköréről az autonómia Politikai Tanácsának kellene megállapodnia a szerb kormánnyal. A Magyar Autonóm Körzeten kívül eső területeken élő magyarok — ha számarányuk eléri a 20%-ot — helyi autonómiára tarthatnak igényt. Számukra is biztosítani kell a magyar nyelv hivatali és magán használatának jogát, valamint az oktatási és művelődési intézmények fenntartását. Azon körzetekben, ahol a magyarok többségben vannak, az általuk megválasztott önkormányzat — a szerb irányításúakhoz hasonlóan — dönthetne a rendfenntartási, igazságszolgáltatási, közigazgatási és helyi pénzügyekben is. A határon túl legnagyobb számban élő magyar kisebbség, a romániai magyar diaszpóra is megfogalmazta kisebbségi törekvéseit. Politikai szervezete az 1990 tavaszán megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 1989-es önmagát politikailag statuáló kiáltványában olyan érdekképviseleti szervezetnek nyilvánította, amely a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak a tiszteletben tartását tűzi célul. Az 1992-es un. Kolozsvári Nyilatkozatában kimondta, hogy önrendelkezésre van szüksége a magyar közösségnek ahhoz,

29

Magyar Autonómia A VMDK állásfoglalása az önkormányzatról Magyarkanizsa, 1992. 22. old. 30 Id. mű. 24. old

31

31

hogy

alapvető

érdekei

—

mindenekelőtt

az

önazonosság

megmaradása

—

érvényesülhessenek. Az RMDSZ elkészítette és a szervezet döntéshozó szerve, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) el is fogadta a személyi önkormányzat elgondolásának a dokumentumát. Az RMDSZ nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét a román parlament képviselőháza elé terjesztette, de az nem vette fel tárgyalásra. Készült egy területi önkormányzat31 megalakítását célzó tervezet is — Csapó József szenátor vezetésével —, de ezt a szervezet hivatalos fórumai nem tárgyalták meg, nem vált hivatalos dokumentummá. Összegezve: Szakértői becslések szerint az európai földrészen legalább 170 etnikai válsággóc található. Még ma sem kezelik igazi helyén a konfliktusokat mindaddig, amíg régiójukat, esetleg tágabb környezetüket fenekestől fel nem forgatják. Tényként kell kezelni: a kisebbségi kérdések rendezetlensége súlyos biztonságpolitikai probléma. Az eddigi próbálkozások azt jelzik, csak erővel nem megoldhatók. Új megközelítésekre, új szemléletre van szükség. Mindenekelőtt politikai akaratra. Az európai közvélemény egyre inkább elfogadja a kulturális sokféleséget, a regionális identitásokat, melyek fontos szerephez jutnak az Európai Unió keleti bővítésének folyamatában, mintegy őrizve a nemzeti és területi sajátosságokat. Ilyen összefüggésben a csoportidentitások, a kisebbségek nemzeti sajátosságok megőrzésére irányuló erőfeszítései nemcsak konfliktusveszélyt, hanem potenciális erőforrást is jelentenek Természetesen az európai integrációs, az állami, a nemzeti és kisebbségi közösségek érdekei közötti egyensúly kialakítása és fenntartása nem egyszerű feladat, mely lényegéből fakadóan folyamatjellegű. Ezt bizonyítja, hogy az emberi és a kisebbségi jogok területén a jóhiszemű jogkövetést lényegesen elősegítő eszközzé vált az európai és az euro-atlanti integráció. „Nyilvánvalóan nincs csatlakozási esélye annak az államnak, amelynek kisebbségi (és emberi jogi) politikája vagy területi status quot támadó politikája sérti a nemzetközi normákat és destabilizál. Az európai és a transz-atlanti struktúrák fokozatos kiterjedése a teljes középkelet-európai térségre az eddigi kétoldalú nemzetiségi vitákat olyan multilaterális keretbe helyezi, mely konfrontáció helyett kompromisszumra késztet. A közép-kelet-európai kisebbségek létérdeke, hogy problémájuk az államnemzetet meghaladó szélesebb földrajzi és politikai horizonton jelenjen meg, és saját államuk fokozatosan bekapcsolódjon a nyugati integrációba.”32

31

Alapvetően Hargita és Kovászna megyéket érintette volna. Joó Rudolf:Nemzetiségi konfliktusok és a nemzetközi biztonság Közép-Kelet-Európában Külpolitika, 1996/Nyár. 22.old. 32

32

32

Irodalom 1. Beréti László: A biztonságpolitika új dimenziója: nemzeti és etnikai kisebbségek Új Honvédségi Szemle, 1995. 12. sz. 2. Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága Bp. Századvég kiadó, 1995. 3. Bíró Gáspár-Taubner Zoltán: Kisebbségi jogok kodifikációja az Európa Tanácsban Társadalmi Szemle, 1993. 11. sz. 4. Brunner G.: Nemzetállamok és kisebbségek Európa keleti felében Régió, 1992. 3. sz. 5. Entz Géza: Nemzetek és nemzetiségek Nemzetpolitikai Szemle, 1992. 6. Herczegh Géza: Kisebbségben—európai módon Régió, 1996. 1. sz. 7. Hummer W.-Bohr S.: A régiók szerepe a jövő Európájában Pécs, 1994. 8. Schlett István: Nemzetek és nemzeti kisebbségek Mi a politika? Bp. Századvég, 1994. 9. Sucha Marian S.: Euroregionen oder wenn die Grenze das Zusammenwachsen fördert Deutschland, 1995. 7. 10. Szabó László: A többnemzetiségű területek biztonsági problémái Bp. Szemelvények ZMKA, 1995. 11. Viele Weg zur Sicherheit Deutschland, 1994. 8. 12. A VMSZ koncepciója Novi Sad, Magyar Szó 1996. január 21. 13. VMDK Autonómia-koncepció Novi Sad, Magyar Szó 1996. február 28. 14. Zoltáni K. Csaba- ifj. Koszorús Ferenc: A kollektív jogok feloldják a feszültségeket Hitel, 1997. Február In.: Kutatási füzetek I. Nemzeti sokszínűség-multietnicitás-multikulturalitás. Egy biztonságosabb Európa felé (Szerk.: Mészáros Margit) ZMNE Bp., Jogtudományi és Politikaelmélet tanszék 2004.

33

33

BÍRÓ GÁSPÁR: AZ ETNIKAI EREDETŰ KONFLIKTUSOK ÉS A HADSEREG A kilencvenes évek elejére nyert tág teret az a nézet — elsősorban Európában —, hogy, az ún. kisebbségi kérdés nemzetközi szinten mindenekelőtt mint biztonságpolitikai probléma jelentkezik. Ebből, többek között, s helyesen, azt a következtetést vonták le, hogy az intézményesülő EBEÉ-nek foglalkoznia kell a nemzetközi kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartásával, sajátos konfliktusmegelőző mechanizmusok kiépítésével és állandó jelleggel történő működtetésével. De mindez nagyrészt hatástalan egyelőre, s ennek okaira később még röviden visszatérünk. Jelen dolgozat nem kívánja alapjaiban kétségbe vonni a fenti tézist. Csupán a belőle eredő egyik lehetséges megközelítésből adódó problémákra kívánja ráirányítani a figyelmet, ugyanis sokan hajlamosak a nemzeti és a nemzeti kisebbségi kérdést még ma is egyszerűen rendészeti, vagy ami még rosszabb, belső nemzetbiztonsági ügynek tekinteni, és akként kezelni. Az ilyen értelmezéseket illetően a szerző azt a véleményét fogalmazza meg, hogy a lappangó belső etnikai eredetű konfliktusok esetében Európában, de különösen Közép- és Kelet-Európában a hadseregek, nemkülönben a minden rendű és rangú fegyveres területek bármilyen szerepvállalása csakis ronthat a helyzeten. Konzerválja, sőt elmérgesíti a konfliktust, nehézzé, sőt rövid távon egyenesen lehetetlenné teszi a békés rendezést. Ettől különválasztandó egy kirobbant konfliktus kezelése, amely módszertanilag és érdemileg is más, sajátos megközelítést kíván. Nézetünk az, hogy a tág értelemben vett nemzeti és a szűken értelmezett etnikai kisebbségi kérdések egyaránt és elsősorban politikai és államszervezési (alkotmányjogi és közigazgatásjogi) ügyek, s kezelésük terepe a tárgyalás, a politikai párbeszéd, valamint e párbeszéd

eredményeinek

jogilag

magas

szinten

formalizált

megjelenítése.

A

„biztonságpolitikai” aspektust hangsúlyozó felfogást a szerző csak akkor tekinti reális tartalommal rendelkező megközelítésnek, amennyiben az kifejezetten egy olyan helyzetbe vonatkozik, amikor egy állam (hadüzenettel vagy anélkül) agressziót hajt végre egy másik állammal (államokkal) szemben formálisan is ez utóbbi(ak) területén élő ún. „rokon” nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek diszkrimitációjára hivatkozva. Ilyen helyzetek az EBEÉ-tagállamok esetében 1989 után a (volt) Szovjetunió, valamint (a volt) Jugoszlávia területén fordultak elő. Ettől megint csak elválasztandó az a helyzet, amikor a konfliktust az generálja, hogy felfegyverzett csoportok, akár állammal rendelkező népek vagy nemzetek lépnek föl saját biztonságuk megvédése érdekében. i Ha ezeket a megszorításokat nem 34

34

alkalmazzuk, az általunk elvetett biztonságpolitikai megközelítés egyik lehetséges értelmezése egyebek mellett azt is sugalmazza, hogy hasonló további agressziók küszöbön állnak, s ez a jelenlegi helyzetben nagymértékben megnehezíti a világos és higgadt helyzetelemzést, s szándéktól függetlenül a szélsőséges felfogások malmára hajtja a vizet. A jelenlegi európai viszonyok közepette szinte megoldhatatlan kérdéseket vet föl egy jelentős tömegeket megmozgató és erőszakba torkolló konfliktus kizárólag etnikai terminusokban való leírása. Egyfelől mert maga a nemzet, az etnikum, illetve az etnicitás fogalmai körül egy sor tisztázatlan probléma van — gondoljunk csak a nemzeti vagy etnikai kisebbség definíciójának máig nem megnyugtatóan tisztázott ügyére. Másfelől mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az e kategóriába sorolható konfliktusokban az etnikum vagy az etnikai hovatartozás csupán egy a tényezők között, még ha talán a legfontosabb is.ii Ugyanakkor, és részben emiatt, legalább ilyen nehéz megmondani, hogy az etnikai elem a konfliktus mely szakaszában nyert meghatározó jelleget: a lappangás, vagy a kirobbanás, az összecsapás folyamán. Hiszen sokszor az etnikai elem visszamenőlegesen kerül korábbi konfliktusok gyújtópontjába és játszik — utólagosan — legitimáló-mitikus szerepet (az idők ködébe vesző nemzeti szabadságharc). Máskor az etnikai elem kifejezetten pejoratív felhanggal kerül előtérbe, mint például a „tribalizmus” fogalmának publicisztikai használata esetében, azt sugallva, hogy az etnikai elvű csoportautonómiára való törekvés szükségszerűen a természeti állapotba való visszazuhanást jelenti. Ez utóbbi gondolatmenet azon az előfeltevésen alapul, hogy minden olyan etnikai-nemzeti jellegű törekvés, amely egy már létező nemzetállamon belüli önálló, a többségétől eltérő azonosságtudatot fejez ki, immanensen

rossz,

s

ezért

morálisan

elvetendő,

politikailag

visszaszorítandó,

megszüntetendő. Ez kétségkívül nem más, mint egy veszélyes és széleskörűen elterjedt arrogáns előítélet. A továbbiakban röviden utalnánk egy másik, az előbbinél összetettebb, ám meglehetősen elterjedt nézetre, amely szerint ha a liberális nemzetállam körülményei között az etnikai elem konfliktusforrássá válik, ott előbb vagy utóbb maga az állameszme lesz kérdésessé, és a konfliktus, még akkor is, ha helyreáll a társadalmi béke, ideológiai szinten konzerválódik. Ha például a politikusok egy adott országban a nemzetállami jelleget mindenképpen szükségesnek érzik jogilag is körülbástyázni, az kétségkívül az állameszme problematikusságát jelenti, még akkor is, ha a kisebbségben élő etnikai csoportok a maguk részéről azt nem kérdőjelezik meg. A dolog ugyanis úgy áll, hogy a francia típusú liberális nemzetállami modell önmagában álló koherens szerkezet, de egy szociológiai jellegű előfeltétel megvalósulása esetén: ha a lakosság etnikailag, kulturálisan és nyelvileg homogén. 35

35

Ha ez nem adott, a politikailag felvállalt modell ez utóbbi szükségszerű megteremtését feltételezi. Az etnokulturális csoportautonómiára való törekvés önmagában kérdőjelezi meg a modell

hatékonyságát.

Ha

ráadásul a

kulturális

törekvések

politikai

szinten

is

megfogalmazódnak (a területi autonómia vagy elszakadás követelése nélkül is), súlyos működési zavarok állnak be: kiderül, hogy az egyszerű — de mesterségesen létrehozott — többségi elvre felépülő parlamentáris demokrácia nem működik. iii ugyanis az egyszerű többségi elv megteremtésének számos olyan technikája létezik, amelyek egyenként tökéletesen megfelelnek a parlamentarizmus játékszabályainak. (Ez természetesen nem jelenti a parlamentáris demokrácia, mint olyan, megkérdőjelezését.) Ha egymással nagyjából azonos számú csoportok élnek együtt egy ilyen keretben, D. Horowitz szavaival élve a szavazás nem választás, hanem cenzus. iv Ha azonban a többség-kisebbség arány nagyobb a 2/3: 1/3-nál (a többség javára), az önmagát politikailag megfogalmazó és a választási küzdelembe saját politikai szervezettel belépő etnikai kisebbség, ha kizárólag etnikai célok és érdekek mentén politizál, strukturális politikai kisebbséggé válik, ennek összes következményével. v E dolgozat szempontjából a legfontosabb az, hogy a többség-kisebbség párbeszéd a patthelyzet miatt (mi akarunk valamit, de ti állandóan leszavaztok) politikai síkról átterelődik a fenyegetőzés-fenyegetettség kölcsönös emlegetésébe. Ha a kisebbség, már helyzeténél fogva is sokszor jogosan, kiszolgáltatottnak érzi magát (még ha tettlegességre vagy egyéb atrocitásokra nem is kerül sor), a többség, miután mindenki számára nyilvánvalóan kiderül, hogy a kisebbség nem jelent reális veszélyt (nem nyúlt erőszakos eszközökhöz, nem fenyegetőzik ilyen eszközök bevetésével, nem törekszik elszakadásra stb.), a legkézenfekvőbb és legbejáratottabb elmélethez, az ötödik hadoszlop érvéhez folyamodik. Mindezek miatt a hadsereg szerepének tárgyalásánál a téma igen nagymértékű leszűkítése szükséges. A magunk részéről elfogadjuk azt a nézetet, hogy általában az etnikai eredetű konfliktusokban a hadsereg egy időben lehet forrása és tárgya a konfliktusnak. vi Természetesen azzal a megszorítással, hogy a konfliktus etnikai jellege, vagy legalábbis az etnicitás túlsúlya nem képezi vita tárgyát az adott helyzetben. Vizsgálatunk e körülmények között egy igen szűk területre szorítkozik, mely időben és térben is körülhatárolt. Tárgyunkat az olyan alkotmányos szempontból liberális nemzetállam alkotja, amely nem szerves fejlődés következtében jött létre, s amelyben számottevő nemzeti kisebbségek élnek. Ezek asszimilációja kitűzött állampolitikai cél, azonban a gyakorlatban megvalósíthatatlan vagy csekély eredménnyel jár, és ahol valamilyen okból a szecesszió reális, vagy csak elképzelt veszélye visszahat a nemzetbiztonságra. Az iskolapéldát ebben az esetben a Közép- és Kelet-Európában az első világháború után létrejött államok közül is 36

36

elsősorban Románia, Csehszlovákia, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, később Jugoszlávia, utóbb ezen államalakulatokból kivált egyes köztársaságok nyújtják. E dolgozatban nincs mód sem a történelmi háttér, sem a szociológiai adatok részletes elemzésére, nem utolsósorban azért, mert a történelmileg releváns adalékok és adatok, valamint a statisztikai jellegű információk, a téma bizalmas jellegéből kifolyólag nagyrészt hozzáférhetetlenek, vagy nem publikálhatók. Ezért amit itt megtehetünk, az egy elvi keretnek a többé-kevésbé rendszeres kifejtése, amely további vizsgálatok számára hipotézisekkel szolgálhat. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy általánosan tekintve, mindazokban az esetekben, amelyekben egy szervetlenül létrejött államkeretet kell kitölteni politikailag egységes

társadalommal,

erőszakszervezetek

etnikai

vagyis

nemzetet

összetétele

kell

elsődleges

teremteni

(nation-building),

az

vii

A

nemzetpolitikai

tényező.

szervezetlenség ebben az esetben semmiképpen sem pejoratív értelmű kifejezés; pusztán azt jelenti, hogy az állam legitimitását csak formális garanciák alkotják (békekötés nemzetközi garanciákkal, a külső uralom megszűnése a körülmények változása folytán stb.). Ilyen esetben azonban rendszerint nincs meg az a közös politikai élmény, amely nemzetformáló tényezőként működhetne és olyan politikai és erkölcsi konszenzus tárgyát képezi minden érintett számára, mely minden vitán felül áll (hagyomány). A tömegdemokráciára épülő liberális nemzetállamban az állampolgári lojalitás elengedhetetlen alkotóeleme a politikának, sőt előfeltétele az önálló politikai tevékenységnek. viii Bizonyos esetekben még a választásokon való részvétel is a lojalitás perdöntő kérdésévé válik, nem is beszélve a nemzeti veszélyhelyzetekről. A liberális nemzetállamban általában nem elég a passzív lojalitás, vagyis a törvények tisztelete; tevékenyen kell hűségesnek lenni az államhoz, vagyis az egyénnek be kell kalkulálni cselekedeteinél az olyan reális vagy hipotetikus helyzeteket, amelyek veszéllyel járhatnak az állam biztonságára. Közjó és közbiztonság, államrezon és állambiztonság egyenlő értékek. Az állam- vagy nemzetbiztonság ebben az esetben önmagukban álló fogalmak, részletes kifejtésük nem lehetséges, de nem is szükséges. Az egyéni szabadság a polgári erénnyel azonosul, amely mindenki számára azonos mérce — hiszen mindenki egyenlő állampolgári és emberi jogokkal bír. Jog és kötelezettség úgy függ össze, hogy nincsenek jogok kötelezettségek nélkül, és fordítva. Ez a különbség alattvaló és polgár között, az egységes és lineáris-függőleges államstruktúra, valamint a horizontálisan egyenlőtlen communitasok vagy korporációk jogállása között. A lojalitás, hasonlóan a joghoz, személytelen, absztrakt, végtelen számú esetben azonosan és automatikusan számon kérhető.

37

37

Ez a konstrukció azonban mind elméleti, mind gyakorlati szempontból illuzórikus. A jogegyenlőség természetjogi megközelítése pusztán azt jelenti itt, hogy születési előjogok nincsenek, a pozitív jog szempontjából pedig, hogy minden állampolgár egyenlő elbánásban részesül a törvény előtt. Ez utóbbi valamilyen jogkonfliktust feltételez, vagy legalább egy olyan helyzetet, amikor jogalkalmazásra kerül sor. De mi a helyzet akkor, ha ez utóbbi egyenlőséget nem absztrakt módon képzeljük el, hanem konkrét helyzetekre fordítjuk le? Az államkonstituáló egyének állampolgári minőségükben jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, többek között, mint láttuk, lojalitással tartoznak az általuk létrehozott államnak. Minél szervetlenebb az államkeret, annál többel. Az állampolgárok között azonban olyan csoportok is vannak, amelyek esetében a lojalitás mindenek fölött álló csoportképző tényező: az erőszakszervezetek tipikusan ilyen szempont szerint épülnek föl. Ha a modell konzekvens, több kötelezettség, nagyobb mértékű lojalitás több joggal is jár. Tehát máris adott egy csoport, amely megtöri a fenti — általában liberálisnak tekintett — korrespondenciaelvet, s ebben a specifikus esetben a törés kirívó gyakorlati következményekkel is jár. A törésre formális jogi érvet a modell keretein belül nem lehet találni, tehát jogon kívüli, vagyis morális és politikai érvekhez kell folyamodni; ennek az az eredménye, hogy a fokozott lojalitás önmagában válik politikai és morális tényezővé. Mihez lehet mérni ebben az esetben a lojalitást? Nemzetállamról lévén szó, mindenekelőtt a nemzeti hovatartozáshoz, s azon belül e viszony affirmatív oldalaihoz, mint például az önfeláldozási készség kézzelfogható bebizonyítása. Mi sem volt természetesebb tehát, mint hogy az újonnan alakult vagy korábban más államokhoz tartozó területekkel kiegészült államok nem voltak hajlandók fegyveres testületeikben semmilyen vezető szerepet biztosítani azoknak, akik nem a többségi nemzetekhez tartoztak. A kommunista

korszak

csak

egy

időre

függesztette

fel

a

nemzetileg

egynemű

erőszakszervezetek létrehozására irányuló törekvést. A különböző országokban különböző időpontokban és intenzitással kialakuló nemzeti kommunizmus fokozott tisztogatási hullámai, illetve szervezőelvei a térség néhány államában (Romániában és Bulgáriában például) megteremtették azt a nemzeti egyneműséget az erőszakszervezetek tisztikarán belül, amelynek elérése továbbra is aktuális politikai cél az államstruktúra, s később a társadalom minden területén. Paradox módon azonban a kommunizmus és a második világháború után a régióban érvényesülő szovjet hegemónia jobban kedvezett a homogén nemzetállamok megszilárdulásának, mint a két világháború közötti — az előzőekben röviden elemzett — liberális nemzetállami modell. Kommunizmus és nacionalizmus első egymásra találása ugyanis a nagy szovjet honvédő háborúban történt meg. ix A dezintegrálódó volt kommunista államokban e folyamat 1989 után látványosan felgyorsult, noha pl. a FÁK-tagállamok közül 38

38

sok abban a sajátos helyzetben van, hogy területén két hadsereg állomásozik, az alakuló nemzeti, valamint a volt szovjet hadsereg bizonyos részei. Mindent összevetve, nagy valószínűséggel helytállónak bizonyul hosszú távon az a megállapítás, hogy a nemzeti és etnikai szempontból homogén tisztikarok megteremtése e térség államainak fontos törekvése. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hadsereg megszűnik az olyan típusú etnikai konfliktusok forrása lenni, amelyek vagy a testületen belüli arányosságot, vagy az etnikai hegemóniát célozzák. (Az, hogy elvétve előfordul egy-egy rendfokozattal rendelkező, valamely kisebbségi etnikumhoz tartozó személy e testületekben, nem mond ellent e megállapításnak. x A nemzeti és etnikai összetételét illetően homogén tisztikar léte azt is jelenti, hogy az olyan típusú fegyveres akciók (pl. az államcsíny), amelyek kiindulópontja és kulcseleme az etnikai összetétel, elméletileg és gyakorlatilag ma már lehetetlenek. A tisztikar homogenitásával kapcsolatban meg kell még jegyezni, hogy a vizsgálatunk tárgyát képező régióban nem létezett egyetlen korszakban sem olyan markáns kisebbségi törekvés, amely az erőszakszervezetekben való etnikai arányosság megvalósítását tűzte volna ki politikai célként. A Jugoszláv Néphadsereg etnikai vonalak mentén történő szétesése elsősorban a politikai változásoknak tulajdonítható, s nem a hadseregen belüli etnikai-nemzeti alapú versengésnek. A kommunizmus első, ortodox szakaszában kivétel nélkül minden államban szigorúan üldözték a nemzeti, etnikai vagy faji alapon való diszkriminációt. Az, hogy ennek következtében a különböző nemzeti hadseregek tisztikarain belül, akár a legmagasabb szinteken, előfordultak szép számmal a nemzeti többséghez nem tartozók is, nem mond ellent állításunknak. Ezek az emberek el is hitték, hogy mint katonák, egy univerzális érvényű ideológia megvalósítását szolgálják, s majd csak a későbbi tisztogatások kapcsán vonták le a tanulságot, mely szerint a pozícióban való megmaradás nemcsak a szaktudás, hanem az állandó túlbizonyítás és túlteljesítés függvénye is egy többségi közegben. Feltételezhető lenne továbbá, hogy a nemzeti alapú indoktrináció megszűnik e hadseregeken belül. Azonban a valóság e tekintetben is mást mutat. A kommunista időszakhoz viszonyítva számottevően megnőtt a propagandára szánt idő és pénz, és megváltozott a hangnem is; agresszívebbé vált, s háborúcentrikusságát egyáltalán nem igyekszik tompítani. E paradoxonok magyarázatának legfontosabb eleme az államtól való elszakadás, a szecesszió lehetőségének mint konkrét hadseregszervezési és katonapolitikai elvnek a középpontba állítása. Itt egy kitérőt kell tennünk. Miért szecesszió, és miért nem külső támadás, irredenta stb.? Először is adott egy formális körülmény: a nemzetközi jog sem irredentizmus, sem ötödik hadoszlop, sem ezekkel asszociálható fogalmakat nem ismer. (Ez azonban távolról sem 39

39

jelenti azt, hogy e fogalmak a politikai propagandában nem játszanak kulcsszerepet.) Ellenben az önrendelkezési jognak, a szecessziónak, valamint a szecesszióhoz való jognak tekintélyes irodalma van, s az 1989 utáni európai fejlemények, az etnikai és nemzeti kérdés, valamint az ezekkel szorosan összefüggő önrendelkezési jogra való hivatkozás az addig az ördög művének tekintett szecessziót s a hozzá fűződő politikai és morális kérdésegyüttest új megvilágításba helyezték. Az idézett ENSZ-jelentés a kisebbségi kérdés megoldási lehetőségeiről viszonylag tág teret szán e kérdésnek, ezért néhány állam fenntartással viseltetett aziránt, hogy ez egyáltalán szerepeljen-e a napirenden. A kisebbségi jogok nemzetközi kodifikálásáért küzdő nem kormányzati szervezetek a jelentés 1992. augusztusi genfi vitájában ezzel szemben úgy találták, hogy a jelentés kifejezetten államcentrikus megközelítést alkalmaz, s az etnikai konfliktusért elsősorban az „izgága” kisebbségeket teszi felelőssé.xi Ezért a régióban a külföldre irányuló politikai retorika, s ennek megfelelően az esetek többségében a hadsereg szervezése s a katonai doktrína nem egy adott állam közvetlen agressziós törekvéseit helyezi előtérbe, hanem azt a veszélyt, amelyet egy belső szecessziós mozgalom kívülről való támogatása jelentene. (Elgondolkodtató, hogy az utóbbi években mennyire háttérbe került az a vita, amely nemzetközi téren évtizedekig folyt az agresszor fogalmának meghatározása körül. Egy kétpólusú világban volt értelme és politikai jelentősége annak, hogy ki kezdeményezett egy konfliktust. A jelenlegi körülmények között, úgy tűnik, az sem számít igazán, ki nyúl először a polgári lakossággal szemben kegyetlen eszközökhöz. A lényeg az, hogy — főleg polgárháború esetében — végül is kiderüljön, egyik fél sem folytat legitim harcot. Nem feladata e dolgozatnak az ebből az alapállásból fakadó hosszú távú morális következmények vizsgálata.) Másodsorban: ha létrejönnek Európában a több oldalról is szorgalmazott kétoldalú szerződések a határok ügyében, elméletileg az egyetlen fenyegető tényező a nemzetközi jogi és morális szempontból igazolt szecesszió marad. Ehhez azonban az kell, amit sokan a dolgok jelenlegi fázisában hajlamosak elhallgatni, vagyis a kisebbségben élők olyan mértékű, totális és rendszeres diszkriminációja, amely a további együttélést lehetetlenné teszi. A Bosznia felosztásának elfogadására hajló nyugat-európai álláspont azért járhat beláthatatlan következményekkel, mert az ebben az esetben létrejövő elvi konfliktusról, azaz az ENSZ-tagállamok erőszakos területváltozásának formális tilalma és a politikailag, morális és humanitáriusan elvileg indokolt szecesszió közötti ellentétről nem mond semmit. Ezért végső soron levonható az a következtetés is, hogy elszánt erőszakkal és megfelelő politikai és katonai támogatással a háttérben egy ilyen elvi patthelyzet precedens értékűvé válhat. Nem titkolja senki azok közül, akik ilyen véleményt képviselnek, hogy elsősorban 40

40

Oroszország és Magyarország tekintetők ebben az esetben érdekelt feleknek mint a régióban a legnagyobb és politikailag legöntudatosabb határaikon túl élő nemzetrészekkel rendelkező államok. De itt nyilvánvalóan a logika megfordításáról van szó, amikor is nem az okok számítanak, valamint az, hogy mit lehetne tenni a többség-kisebbségek békés egymás mellett élése érdekében, ha már a történelmi körülmények így alakultak, hanem egy öngerjesztő politikai hisztéria jegyében az a veszély fenyeget, hogy az elvi alapokon való kiegyezés hosszú időre megint kútba esik. S tagadhatatlan, hogy vannak politikai erők a régióban, amelyek egy ilyen kudarcban többszörösen érdekeltek. Hiszen az, aki a kérdés nemzetbiztonsági-állambiztonsági dimenzióit állítja előtérbe, még ha pillanatnyilag nem is rendelkezik a megfelelő eszközökkel, felfogásával meghatároz egy bizonyos politikai diskurzust, ami önmagában csak a monológnak, s nem a párbeszédnek kedvez. E diskurzus kulcsfogalmai a kivételes helyzet, a szükségállapot, a nemzeti veszélyhelyzet. S ha az illető politikai erő ráadásul az erőszakszervezetek felett

is rendelkezik, a folyamatos

veszélyhelyzetre való hivatkozás elősegíti a kizárólagos és totális uralmat e szervezetek felett. Nem véletlen, hogy Ceusescu 1968 után főleg az orosz és a magyar veszélyre hivatkozva építette ki a belbiztonsági szervek, s később az egész társadalom feletti kizárólagos uralmát. Az sem véletlen, hogy 1990. március 22-én, tehát a marosvásárhelyi magyarellenes kilengések és provokációk után közvetlenül tárgyalta a Nemzeti Megmentési Front Végrehajtó Bizottságának ülése (akkoriban a román kormány szerepét betöltő testület) az új titkosszolgálatokról szóló rendelet már akkor részletesen kidolgozott állapotban lévő szövegét. A francia forradalom a tömegdemokráciára alapuló liberális nemzetállam eszméjével párhuzamosan megteremtette a totális háború gyakorlatát is. Minden állampolgárnak kötelezettségei vannak a hazával szemben, az általános mozgósítás nemzeti veszélyhelyzet idején tehát teljesen legitim mind morális, mind politikai szempontból. A népfelkelést középpontba helyező nemzetvédelmi doktrínát a totalitárius államok fejlesztették tökélyre. Például a román katonai doktrína alapján a hatvanas évektől a totális nemzetvédelem kisállami ideológiája köré létrejött az intézményes keres is. Csehszlovákia megszállásának hírére, 1968. augusztus 21-én Bukarestben, a Köztársasági Palota előtti téten hatalmas tömeggyűlést szerveztek. A tribünön teljes létszámban felsorakozott a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága (RKP KB), a kormány és az államtanács. Ceausescu itt rendkívül éles szavakkal ítélte el az akciót, amelyet „a forradalmi mozgalom története szégyenteljes mozzanatának” nevezett. Hűségnyilatkozatot téve a haza mellett, bejelentette, hogy még aznap kezdetét veszi a fegyveres hazafias gárdák felállítása. Egyételműen kimondta, hogy egy 41

41

Románia elleni agresszió esetén össznépi fegyveres ellenállásra, népfelkelésre kerül sor. xii Az események utólag bizonyították, hogy ez nem puszta fenyegetőzés volt, mivel az elkövetkező években minden mozgósítható személyt bevontak az általános nemzetvédelmi kiképzésbe, a kiskorúaktól az egyetemista diáklányokig. xiii Ez a rendszer 1989 decemberéig élt ebben a formában. A szelleme kísért napjainkban is. Részletkérdés, de a mai helyzetben elgondolkodtató, hogy Szlovákiában 1993. augusztus 1-jétől elnöki rendelet alapján kötelező lesz kimenő idején is egyenruhát viselni a tényleges katonai szolgálatukat töltőknek, továbbá a katonai közép- és főiskolák hallgatóinak. Az ok, a szlovák köztársasági elnök egyik tanácsadója szerint: láthatóvá kell tenni a hadsereget, hogy mindenki érezze, van erő, amely adott esetben megvédi az országot.xiv ÖSSZEFOGLALÁS Gondolatmenetünk annak leszögezésével indult, hogy napjaink Európájában a nemzeti kisebbségek kérdését minden további pontosítás nélkül biztonságpolitikai kérdésnek tekinteni és kezelni legalább két téves értelmezést vonhat maga után. Mindkettő alkalmas arra, hogy a dolgot elmérgesítse ahelyett, hogy konstruktív megoldások irányába mozdítaná. 1. A kérdés belpolitikailag: szélsőségesebb álláspontok szerint a nemzetbiztonságot veszélyeztető, mérsékeltebb megfogalmazások szerint csak befolyásoló tényező. xv Tudatosan nem foglalkoztunk e dolgozatban azzal a belső politikai stabilitást kétségkívül befolyásoló, illetve befolyásolni képes helyzettel, amely több százezres, vagy akár milliós nagyságrendű menekülttömegek megjelenésével jár egy adott államban, mivel ezt egy adott etnikai eredetű konfliktus következményének fogjuk fel, s nem annak okaként. 2. Külpolitikai szempontból: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében még a legszélsőségesebb megközelítések képviselői sincsenek igazán meggyőződve, hogy a határok megváltoztatása, átrajzolása lehetséges lenne középtávon akár békés, akár erőszakos, egyoldalú eszközökkel. A kelet- és közép-európai volt kommunista államok dezintegrációja sem változtatta meg a második világháború után kialakult határokat. (Véleményünk szerint a volt német-német határ ebben a kontextusban belső határváltoztatásnak számít, úgy, ahogyan a volt államszövetségek volt belső határainak külső határokká változtatása. Ha Bosznia végül mégis széthullik három etnikailag homogén és nemzetközileg elismert államra, az természetesen új helyzetet teremt.) Nem, vagy kevéssé képzelhető el az agresszió is, mint a status quo megváltoztatásának eszköze. A fejlemények azonban azt mutatják, hogy az EBEÉ összes közös kötelezettségvállalásának dacára az 1975-ben szentesített status quót illetően, valamint az érvényben lévő kétoldalú szerződések ellenére a határok kérdése régiónkban számos politikai erő felfogásában nyitott kérdésnek számít. 42

42

Az

első

értelmezésből

egyenesen

következik

az

erőszakszervezetek

szerepvállalásának, így a hadsereg szerepének a felvetése. Miután jeleztük, hogy a jelenlegi — több államban már megvalósult — tendencia a régiót illetően a nemzeti szempontból homogén tisztikarok, illetve a civil biztonsági szervezeteken belüli homogén vezető réteg létrehozása, mindazok az okok, amelyek a hadsereg klasszikus szerepét a XX. századi etnikai konfliktusokban meghatározták, megszűnnek (az etnikai arányosságra vonatkozó törekvés, lehetséges destabilizáló szerep, amely egy etnikum túlsúlyba kerülésével fenyeget stb.). Így a nemzetállam körülményei között az erőszakszervezetek szerepének felvetése a lakosság nemzeti szempontból lojális részének egy másik, kevésbé lojális, vagy kevésbé lojálisnak tekintett részével való szembeállításának is felfogható. Ennek ideológiai szempontból több magyarázatát is lehet nyújtani a közönségnek szükség esetén, a durva és primitív ötödik hadoszlop elméletétől a szecesszió veszélyének a felrajzolásáig. Ez utóbbi esetben ráadásul, ha a szecessziós törekvésnek az előzőekben elemzett politikai, morális vagy humanitárius indokai — a kisebbség szemszögéből — meg is valósulnak, a többség számára a nemzeti veszélyhelyzet közmeggyőződéssé válása — groteszk módon — önmagától következik be. Hiszen az okok elemzése kétségtelenül önkritikát feltételezne ez utóbbi részéről, s erre a tapasztalatok szerint sem hajlam, sem lehetőség nem mutatkozik. A szecesszió e típusú logikája az indoka a határügyekben az utóbbi két-három évben jelentkező kétségbeesett kétés/vagy többoldalú új típusú garanciaköveteléseknek egyes államok részéről, illetve az ilyen garanciák mindenáron való „kitalálásának” az EBEÉ hangadó tagjai részéről. A nemzetállamok kialakulásával megjelenő általános mozgósítás gyakorlata, majd a totális háború doktrínája, s az ennek megfelelő gyakorlat hadseregszervezési és propagandisztikus szinten a régiót illetően alig-alig változott. (Magyarországon történtek törvényhozói kezdeményezések a kis létszámú, profi hadsereg megteremtésére, de a gazdasági recesszió a hadsereg átszervezésének kérdését is késlelteti.) Nemzetközileg is hallgatólagos közmegegyezés tárgyát élvei ez a megközelítés. Az államokon belüli etnikai viszonyokra ez a felfogás mindenképpen kihat, s ezek közül néhányat jeleztünk. A nemzetközi biztonságpolitikai viszonyokra azonban ezek a belső szempontok, illetve fejlemények láthatóan semmilyen visszahatással nincsenek. Külpolitikai szempontból a nemzetközi szervezetekben a kisebbségi jogok ügye a lényeget tekintve egy helyben topog — beleértve a kodifikációt, a monitoring rendszerek kialakítását, illetve a beavatkozás feltételeinek kidolgozását sürgősségi esetekben; annak ellenére, hogy a kérdés realitását, eltérően az eddigi évtizedek gyakorlatától, ma már senki nem vonja kétségbe. Az EBEÉ-vel kapcsolatos megállapításunk a dolgozat elején is az itt 43

43

vázolt különböző megközelítések között kialakult elvi feloldatlanságra utal. Ha a biztonságpolitikai megközelítést csak a legvalószínűbb aspektusra korlátozzuk, nevezetesen arra, hogy egy adott államban fellángolt, tömeges erőszakhoz, összecsapásokhoz vezető, etnikai eredetű konfliktusokat követő menekülthullámok más államok belső politikai stabilitását veszélyeztetik, akkor az EBEÉ feladata logikusan az ilyen típusú konfliktusok kirobbanásának megakadályozása lenne. Az 1992. évi helsinki találkozón létrehozott nemzeti Kisebbségi Főbiztos intézménye a mandátumnak megfelelően éppen a korai figyelmeztetés (early warning at the earliest stage) feladatát tölti be.

xvi

Egyelőre azonban a hatékony

közbelépés szabályainak a kidolgozása várat magára. A főbiztosi intézmény hatékonyságát véleményünk szerint komolyan korlátozza egyfelől az, hogy jelentései szigorúan bizalmas jellegűek, másfelől hogy a konfliktus kirobbanása után nem vállalhat semmilyen szerepet az általa korábban vizsgált helyzetben. Mindezekből egyelőre az az óvatos következtetés vonható le, hogy az Európában kirobban, illetve potenciális etnikai eredetű konfliktusok esetében a biztonságpolitikai megközelítés az eddigiekhez képest árnyalásra és pontosításra szorul. Míg egy egyoldalú megközelítés uralkodóvá válása közvetlenül kihat a belső viszonyokra, köztük a hadseregek szerepére, ez fordítva nem igaz. Vagyis a jelenlegi helyzetben olyan paradigmaváltás szükséges a nemzeti, illetve a nemzeti kisebbségi kérdések megközelítését illetően, amely túlmutat mind az uralkodó általános felfogáson — vagyis azon, hogy a homogén nemzetállamok megteremtésére irányuló törekvés önmagában véve nemcsak politikailag, de morálisan is igazolható ennek összes következményével —, mind az itt vázolt biztonságpolitikai értelmezéseken és megfontolásokon. JEGYZETEK i

A nemzetközi viszonyok elméletének realista iskolája a „biztonságpolitikai dilemmát” az etnikai

konfliktusok

esetében

a

következő

kérdésekben

véli

megfogalmazódni:

veszélyeztetett-e egy adott etnikai csoport a más etnikumú környezet által? Mekkora ez a veszély? Idővel csökkenhet, vagy ellenkezőleg, növekedhet? Mit lehet azonnal tenni? Ezek a kérdések egy olyan helyzetben merülhetnek fel, amikor egy adott államstruktúra felbomlófélben van vagy már felbomlott, tehát nincs „szuverén”, vagy bármilyen főhatóság, amely döntene a konfliktusos helyzetben, s az adott csoportok és közösségek emiatt saját maguk válnak egyik napról a másikra felelőssé biztonságukért. (L. Barry R. Posen: The Serurity Dilemma and Ethnic Conflic. Survival, International Institute for Strategic Studies, London, 1993/tavasz. 27. o.) 44

44

ii

Sokak által bírált az EBEÉ fogalomhasználata, amely ma már az Európa Tanács kodifikációs munkájában is egyeduralkodóvá vált. Nevezetesen az, hogy az 1975. évi Helsinki Záróokmánnyal kezdődően minden EBEÉ-dokumentum következetesen a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól, illetve legitim érdekeiről szól. Egy jövőbeli, jogilag kötelező érvényű szabályozás (pl. egy kiegészítő jegyzőkönyv az 1950-es Európai Emberi Jogi Egyezményhez), amely egy idevágó definíciót tartalmazna, véleményünk szerint nem könnyítene az illetékes EBEÉ-testületek munkáján, sőt.

iii

Vö. David Welsh dél-afrikai szerző kitűnő összefoglalójával a kérdésről a Survival előbb idézett számában: Domestic Politics and Ethnic Conflict. 63-81o. Az ötvenes-hatvanas évek nation-building felfogását, amely egyebek mellett a felszabaduló soknemzetiségű gyarmati országok politikai problémáira keresett válaszokat, egyre több kemény bírálat éri. A Welshtanulmány is idézi R. Cohen egyértelmű következtetését: „A nemzetállam eszméje a történelem egyik legkomolyabb tévedése.” (R. Cohen: Conclusion: Ethnicity, the State, and Moral Order, in: J.D. Toland (ed.) Ethnicity and the State. New Brunswick, NJ Publishers, 1993. 242. o.

iv

D.L. Horowitz: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, Berkeley-Los Angeles-London, 1985. 86. o.

v

Az A. Lijphart által megfogalmazott power-sharing modell (részesedés a hatalomból a hatalom megosztása révén, konszociális demokrácia — consociational democracy — néven is ismeretes) egyes megközelítések szerint akkor működik optimálisan, ha az együttélő csoportok száma nem több mint öt, s nincsenek túlzott számbeli aránytalanságok. L. Asbjörn Eide: Possible ways and means of facilittating the peaceful and constructive solution of problems involving minorities. E/CN. 4/Sub. 2/1992/37. (Az ENSZ Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottsága számára készített jelentés második változata. A jelentésről rövid kommentár: Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem legújabb fejleményei. Regio, 1993/1. 36 skk. o.) Lijphart maga egyik újabb írásában értelmezi a modellt: The Power Sharing Approach, in: Joseph V. Montville (ed): Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societis. Lexington Books, 1990. 491-509. o. L. még Bíró Gáspár: A strukturális kisebbség politikai dilemmája. Az Együttélés és az MKDM Alkotmány-kiegészítő javaslata. Limes, 1992. január (II. évf. 1. szám).

vi vii

L. Horowitz, i. m. 443. o. A harmadik világot illetően I. D. L. Horowitz kiváló monográfiájának idevonatkozó fejtegetéseit: Ethnic Groups in Conflict. 443-559. o. 45

45

viii

A „liberális nemzetállam” kifejezés itt azt jelenti, hogy az állam politikai alapja az

intézményesített tömegdemokrácia és a politikai liberalizmusnak az a minimuma, amely az állampolgári (absztrakt) egyenlőség eszméjére épül. Az más kérdés, hogy az utóbbi években a nyugati liberális politikai filozófiákban elmozdulás tapasztalható az egyéni politikai és jogi egalitarizmus merev álláspontjáról. Hogy ez a nemzeti és a nemzeti, etnikai kisebbségi helyzetre milyen befolyással lesz, azt ma még korai megjósolni. L. többek között: Communitarianism and Individualism. Ed. by Shlomo Avineri and Avner de-Shalit, Oxford University Press, New York, 1992.; Stephen Mulhall-Adam Swift: Liberals and Communitarians. Blackwell, Oxford-Cambridge, 1993.; George P. Fletcher: Loyalty. Oxford University Press, New York-Oxford, 1993. ix

Vö. Bogdan Denitch: The Domestic Roots of Foreign Policy in Eastern Europe, in: Charles Gati (ed.): The International Politics of Eastern Europe. Prager Publishers, New YorkWashington-London, 1976. 242-243. o., valamint Robert G. Wesson: Communism and Communist Systems. Prentice-Hall, New Jersey, 1978. 56-57. o.

x

A közelmúltban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) statisztikai adatokat tett közzé a romániai magyarságot érintő alapvető tényekről. Ezekből kiderül, hogy Romániában 1993-ban „nincs egyetlen magyar nemzetiségű miniszter, miniszterhelyettes vagy államtitkár sem. Nincs egyetlen magyar prefektus sem, sem a túlnyomó magyar többségű Hargita és Kovászna megyékben… Nincs egyetlen magyar nemzetiségű nagykövet… Nincs magyar a Legfelsőbb Törvényszék testületében. Tudomásunk szerint nincs magyar nemzetiségű aktív tábornok, elenyészően kevés a katonatiszt, a rendőrtiszt, csendőrtiszt, az SRI — Román Titkosszolgálaton belüli vezető tisztségviselő, vámtiszt stb.” L. Tőkés László: Egy kifejezés és ami mögötte van — What’s behind a Statement. Vörösberény, 1993., a 18. táblázathoz fűzött megjegyzések, valamint az RMDSZ Európa Tanácshoz intézett 1993-as Memorandumát: Memorandum of the Alliance of Hungarians in Romania (RMDSZ) on Románia’s Adminission to the Couincil of Europe.

xi

Vö. Bíró Gáspár: A nemzetközi ksiebbségvédelem…, i.m. A szecesszióról, valamint az önrendelkezési jog legitimációjáról kiválóösszefoglaló Lee C. Buchheit monográfiája: Secession. The Legitimacy of Self-Determination. Yale Universtiy Press, New Haven and London, 1978. Az újabb francia nyelvű irodalomból L. Isee Omanga Bokatola: L ’Organisation des Nations Unies et la protection des minorités. Bruylant, Bruxelles, 1992. (különösen a 94-167. o.)

46

46

xii

N. Ceausescu: Romania pe drumul desavirsirii constructiei socialiste. Ed. Politica, Bucuresti, III. köt. 1969. 391-405. o.

xiii

A hazafias gárdákra vonatkozó 765/1968. államtanácsi rendeletet követte a 32/1968.

törvény az ifjúság honvédelmi kiképzéséről, amely előírta, hogy ebben a kétéves kiképzésben a 18 és 20 év közötti állampolgároknak kötelességük részt venni. A 246/1978. államtanácsi rendelet e törvény több lényeges ponton is módosította, így egyebek között a kiképzésben való részvételt kiterjesztette az általános iskolák V. osztályos tanulóival kezdődően (tehát 10 éves kortól) az oktatás egész időtartamára, a szakiskolák tanulóira, az inasokra, valamint a gazdasági egységekben és intézményekben dolgozó fiatalokra 20 éves korig (4. szakasz), továbbá előírta az eskütétel kötelezettségét 14 éves kortól (4. szakasz). xiv xv

Roman Kalisky, Republika, Pozsony, 1993. július. Egy 1993. február 12-16. között az amerikai Project on Ethnic Realtions (PER)

magánszervezet égisze alatt megtartott román-magyar szakértői szeminárium román résztvevői kifejezetten erre az utóbbi álláspontra helyezkedtek. Magyar részről ezt az álláspontot a jelen lévő szakértők erősen vitatták. xvi

A Főbiztos intézményéről rövid elemzés olvasható Bíró Gáspár: A nemzetközi

kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeiről. Begio, 1992/4. 16-19. o. (Hibaigazító: Begio, 1993/1. 216-218. o.) In.: Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága, Pro Minoritate Könyvek, Századvég, Bp., 1995. 139-153. old.

47

47

JOÓ RUDOLF: NEMZETISÉGI KONFLIKTUSOK ÉS NEMZETKÖZI BIZTONSÁG KÖZÉP-KELET-EURÓPÁBAN Kevés világpolitikai jelenség kapott az utóbbi években olyan szélsőségesen ellentétes értékelést, mint az 1990-es évek „nemzeti-etnikai újraébredése” Közép-Kelet Európában. A nemzeti öntudat váratlan, nagyerejű politikai színrelépése a térségben az elemzők egy részénél az 1848-as „népek tavasza” képét idézte fel. Ezek a szerzők a nemzeti és a társadalmi felszabadító

mozgást

szoros

egységben,

szimbiózisban

látják.

Felfogásukban

az

önrendelkezési eszme, mind az államközi (a birodalmi politikát tagadó), mind az államon belüli

(a

kisnemzeti/kisebbségi

alávetettséggel

szembeszegülő)

alapvetően pozitív: demokratikus és szabadelvű tartalmat hordoz.

megnyilvánulásában

xvi

A megfigyelők másik csoportja, nem utolsósorban a boszniai dráma hatására, lényegében ugyanabban a jelenségben démoni erők palackból való kiszabadulását véli felfedezni, és — az ugyancsak 1848-as keltezésű — Kommunista Kiáltványra utalva, sommásan úgy fogalmaz, hogy „új kísértet járja be Kelet-Európát: a nacionalizmus kísértete”. A nemzeti öntudat és a nacionalizmus Janus arcát némiképp félprofilból nézők véleménye egy fontos ponton megegyezik: az évtized közép-kelet-európai etnikai reneszánsza a 20. század legfontosabb történelemformáló tényezői közé tartozik a térségen belül és annak környezetében egyaránt. Elősegítője volt a kontinens egyik legnagyobb méretű geopolitikai átrendeződésének; a nemzeti önrendelkezés lefutóban levő hulláma újrarajzolta a határokat és a többnemzetiségű államok — a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia — felbomlásával, valamint a német nemzeti újraegyesítéssel új hatalmi konfigurációt eredményezett Európában. Az 1990-es évek eleje választóvonal a kisebbségi kérdés államon belüli, és államok közötti jelentkezésében is. A két világháború közötti időszak, majd a hidegháború után egy harmadik periódus kezdődött el, amely a kisebbségi követelések és a kisebbségvédelem politikai, társadalmi és nem utolsósorban technikai feltételei tekintetében egyik előző szakaszhoz sem hasonlítható. Bár az utóbbi évek eseményei nem igazolták a borúlátó elemzések apokaliptikus előrejelzéseit a térség egészét, vagy annak nagy részét átfogó „kisállami káoszról”, „törzsi identitás-háborúról”, az ex-Jugoszlávia és a volt Szovjetunió európai területének néhány pontján kitört fegyveres nemzetiségi konfliktus egyértelmű jelzést küldött elemzők és döntéshozók számára egyaránt: Kelet- és Közép-Európa az etnikai alapú szeizmikus mozgások hatalmas kockázati területe volt és marad belátható ideig. Ehhez a megállapításhoz azonban rögtön két megszorítás kívánkozik. Egyrészt a volt szovjet határokon kívül eső térség 48

48

országai a nemzetiségi problémák tekintetében sem egyneműek; a kérdés politikai súlya a délkelet-európai országokban általában nagyobb, mint tőlük északra és nyugatabbra. Másrészt a mai kockázatok mértékének megítélésénél nem szabad szem elöl téveszteni azt, hogy a nemzetközi közeg közelmúltbeli változásai a megelőzés, a konfliktus- kezelés néhány olyan új lehetőségét is megteremtették, amelyekről a következőben lesz részletesen szó. Etnikai konfliktusok az 1990-es években: mi a régi és mi az új bennük? A térség mai nemzetiségi viszályait sokan az évszázados nemzeti szembenállások egyszerű folytatásának s újratermelődésének tartják. Valójában azonban ezek a konfliktusok éppúgy hordoznak magukban történelmi meghatározottságokat, amelyek a közép-kelet európai nemzetiségi viszonyokat a modern nemzet megjelenése óta jellemzik, mint diszkkontinuitást, itt és most ható mozzanatokat. Először három folyamatos, „visszaköszönő” elemet kell megemlítenem: 1.

Közép- és Kelet-Európában — szemben Nyugat-Európával és Észak-Amerikával — a

nemzet és az állam nem egymást fedő kategória. A kontinens nyugati részén a nacionalizmus újkori jelentkezése óta a nemzet alapvetően területi és jogi-politikai fogalom, az állampolgársághoz kötődik, a polgárok együtteseként határozható meg; nagyjában-egészében az „állam demográfiai tartalmával” xvi esik egybe. A 17-18. században, amikor a nyugat-európai nemzetállamok (e fogalom, már most jelezzük, nem problémamentes) megszülettek, Közép- és Kelet-Európa legtöbb nemzete és etnikai közössége többnemzetiségű birodalmakban (a Habsburg, a cári orosz és az ottomán birodalom) élt, idegen uralom alatt, gyakran több állami alakulattól megosztottan (mint pl. a lengyelek). Ilyen feltételek között az ébredő nemzeti tudat nem a gyenge vagy éppenséggel gyűlölt állami kötelékben találja meg a közösségteremtő erőt, hanem a közös nyelvben, vallásban, szokásokban és a népi kultúra más elemeiben. Ebben a térségben a nemzetek a kezdetektől napjainkig alapvetően etnokulturális közösségként határozzák meg magukat. xvi Ez a nemzet hol tágabb, hol szűkebb, mint az állam. Igen gyakran mindkettő, hiszen egyidejűleg lehetnek határontúli része, amelyekhez képest (e terminus sem mindig pontos): „anyanemzet”; illetve élhet többségi közösségként, más nemzetrészekkel (kisebbségekkel) egy állami keretben. Az államhatár keretein túllépő vagy azokat nem teljesen betöltő nemzet természetesen nem közjogi vagy nemzetközi jogi entitás (szemben pl. az állammal), de történelmi léptékkel mérten tartósan létező szociológiai és politikai realitás a térségben. A nemzet és az állam elkülönült fejlődésével mint politikai dilemmával és kihívással e tájon úgyszólván valamennyi 49

49

nemzeti közösség, kisebb vagy nagyobb mértékben szembetalálta, illetve szembetalálja magát. A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy az eltérés mértéke az átlagosnál nagyobb, feszítőbb, hiszen az 1920-as békedöntéssel a magyar népesség egyharmada került az államhatáron túlra. Az a tény azonban, hogy a magyar államhatárokkal megosztott nemzet mitsem változtat e közösség történelmileg kialakult, megszilárdult voltán: létének valóságán. 2. A huszadik századi közép és kelet-európai területi status quo nagymértékű instabilitást mutat. Szemben a nyugat-európai államok viszonylag szilárd határvonalaival (itt példaként csak a spanyol-portugál, és a francia-spanyol határra vagy a Svájci Államszövetség határaira utalnék) a kontinens középső és keleti felén (beleértve ezúttal a fogalomba Németországot is) az országokat elválasztó politikai vonalak igen sűrűn változtak. Elgondolkoztató tény, hogy a jelenlegi határok túlnyomó többsége az utóbbi nyolcvan évben alakult ki, és nemritkán ez időszakon belül is többször változott. (Például a kárpátaljai terület ebben az évszázadban hatszor cserélt állami szuverenitást. Esete nem egyedülálló a térségben.) A

századelőhöz

viszonyítva,

az

egymást

követő

határváltozások

erőszakos

lakosságcserékkel, kitelepítésekkel, vagy ennél még durvább „etnikai tisztogatással” kiegészítve, általában mind homogénabb államokat hoztak létre. Ennek ellenére Közép- és Kelet-Európa az évezredfordulóra sem vált etnikailag egynemű nemzetállamok térségévé. A térképeket újrarajzoló hullámok (1919-20, 1939-47, 1991-93) a nemzetiségi kérdést nem oldották meg, hanem többnyire csak új politikai keretbe helyezték azt. A határváltozások hol új kisebbségeket hoztak létre (a legfrissebb alakulatok közül említsük meg a szlovákiai cseh vagy a horvátországi szerb kisebbségek; illetve az ezeknél lényegesen nagyobb politikai súlyt képviselő, az Orosz Föderáció határain túlra került tizenhatmilliós orosz nemzetiséget); hol egyszerűen felcserélték az ugyanazon a területen élő népcsoportok hatalmi (politikai többségikisebbségi) helyzetét; újabb súrlódási felületeket teremtve ezzel néhány, amúgy sem felhőtlen viszonyban. Ez a körülmény a közép- és kelet-európai nemzetiségi konfliktusok másik fontos jellemzőjét adja. Szemben az Egyesült Államokkal, ahol a kisebbségiek (elsősorban az afroamerikaiak és spanyolnyelvek) problémája elsősorban emberi jogi és társadalmi esélyegyenlőségi kérdésként vetődött és vetődik fel; vagy Nyugat-Európával és Kanadával, ahol a „regionális kisebbségek”, illetve a québeci francia nyelvűek az 1960-es évektől főként kulturális és területi autonómia követelésekkel léptek fel; Közép- és Kelet-Európában a huszadik század történései (a kilencvenes évek államalakulásait szükségszerűen ideértve) a nemzetiségi problémát nem utolsósorban geopolitikai kérdéssé is tették. 50

50

3. A nyilvánvaló etno- kulturális változatosság ellenére a térség államai (néhány ország ritka vagy rövid életű kormányzati gyakorlatától eltekintve) erőszakos beolvasztó politikával igyekeztek a kisebbségeket eltüntetni, a nemzetiségi határokat a politikai határokra kiterjeszteni. Az országok többségében meghatározóvá vált az a szemlélet és politika, amely az államot egyetlen nemzet (Staatsvolk), nyelv, kultúra megtestesítőjének fogja fel, s következésképp az adott országterületen tagadja, megszűnésre ítéli minden más nemzeti (nyelvi, kulturális) közösség létét. A megkésett 2nemzetépítés” (ami a kisebbségek szempontjából nemzetrombolás volt) a 17-18. századi francia és más nyugat-európai nemzetállami példát igyekezett a 19. század végi és 20. századi közép- és kelet-európai viszonyokra alkalmazni; — nagyrészt sikertelenül. Sikerült viszont elindítania a „közösségi hisztériák” olyan láncreakcióját, amelyben Bibó István a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának” egyik okát látta. Bibó a térség felemás demokratikus fejlődését nem utolsósorban az etnikai probléma hibás szemléletére és kezelésére vezeti vissza, és eszerint ítéli meg például a lengyel, a magyar és cseh politikai elit magatartását 19-20. századi történelmük egyes szakaszaiban. A „korlátozó kisebbségi politika mint a demokratikus fejlődés gátja” az egyik alapvető tétele Donald Horowitz amerikai szerző közelmúltban megjelent tanulmányának is xvi, amely többek között a kilencvenes évek szlovákiai, romániai és bulgáriai kormányzati kisebbségellenes lépéseit veszi szemügyre. Figyelemreméltó a térségről alkotott összegző vélemény: „A demokrácia azokban az országokban haladt előre, amelyeket kevesebb etnikai elválasztó vonal jellemez (mint Magyarország, a Cseh Köztársaság, Lengyelország), és lassúbb volt vagy elmaradt fejlődése ott, amelyek mélyen megosztottak (mint Szlovákia, Bulgária, Románia és persze a volt Jugoszlávia). Igaz, hogy az államok első csoportja virágzóbb volt, némi demokratikus hagyománnyal rendelkezett, és a Nyugattal való kapcsolatai is szorosabbak voltak. Ennek ellenére a második csoportban közvetlen kapcsolat van az etnikai konfliktus és a nem-demokratikus fejlődés között.” A múlt század végétől napjainkig az erőszakkal kezelt nemzetiségi kérdésnek bumeránghatása van az etnikai többség demokratizálódási esélyeire is. Melyek az új mozzanatok a kilencvenes évek etno-nacionális jelenségében; miben rejlik annak mássága? 1. Különbség van mindenekelőtt a folyamat erejében, intenzitásában. Az újabb nemzeti önrendelkezési hullám a középkor óta a legnagyobb méretű állami-területi szétaprózódást eredményezte az európai kontinensen, ha az utóbbi fogalomba beleértjük (és bele kell 51

51

értenünk) a néhai Szovjetunió európai területeit is. Az EBEÉ Helsinki Záródokumentumát 35 állam írta alá, az utódszervezet EBESZ (a közép-ázsiai szovjet utódállamokat is magába foglaló) taglétszáma 1996-ban meghaladja az ötvenet. Az elkülönülési folyamat nemcsak a közvetlenül érintett nemzeteknek hozott radikálisan új helyzetet, hanem szomszédaik geopolitikai környezetet is alapvetően átalakította. Lengyelország valamennyi szomszédja új vagy (mint Németország az újraegyesítés után) újra meghatározott állam. A Magyarországgal határos országok száma 1991-93 között ötről hétre nőtt, és a hét államból öt új nemzetközi jogalany, a világpolitika új szereplője. Nem lebecsülendő diplomáciai körülmény, hogy az alapvetően megváltozott területi status quót a nemzetközi közösség gyorsan és meglepő módon viszonylagos egyöntetűséggel ismerte el, szemben például a két világháború közötti területváltozásokkal

vagy a

hidegháború

időszakának

néhány

harmadik

világbeli

„szecessziójával” (pl. Banglades és Szingapúr elismerése). Az etno-nacionális jelenség rendkívüli politikaformáló erejét több tényező egyidejű és egymást is erősítő színrelépése magyarázza: — a hivatalos ideológia eltűnése után létrejött ideológiai vákuum, amelybe egyfajta természetes helyettesítőként hatolt be a nacionalizmus, a fogalom pozitív és negatív értelmében egyaránt; - az állami és államközi elnyomó struktúrák felszámolása után kialakult biztonsági vákuum, amely termékeny közege lett a kölcsönös félelmeknek, feltételezéseknek és túlreagálásoknak az interetnikus kapcsolatokban is; - a szociális létbizonytalanság és tömeges elszegényedés közegében nagyobb sikerrel járt a nemzetiségi érzés/tudat manipulálása - a média és az új információtovábbító technikák nemcsak hanem eseményfelerősítő, alakító és –sokszorosító hatása. (A Baltikum vagy a volt Jugoszlávia történései iskolaközvetítő példái lehetnek ennek az összefüggésnek). 2. A kelet-nyugati szembenállás megszűntével, legalábbis a lehetőségek szintjén, új esélyek nyílnak meg a nemzetiségi konfliktusokat kezelni akaró nagyhatalmi együttműködés előtt. A kilencvenes évekre a térségtől távol eső, a hagyományos „political realism” értelmében viszonylag érdektelen az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom. Az Egyesült Államok közelmúltbeli nemzetközi válságkezelő koalíciós kezdeményezéseit (az Öbölháború, az IFOR Boszniában) mind Nyugat-Európa és Japán, mind Oroszország támogatta, sőt igényelte. Ez az együttműködési készség földrajzi körét tekintve a 20. században precedens nélküli, bár tartósságát ma még kockázatos lenne megítélni. 52

52

A másik fontos fejlemény: az Európai Unió erősödése. A nyugat-európai integráció mindinkább kiterjed a kül- és biztonságpolitika összehangolására, és ezzel a tagállamok (köztük nem utolsósorban a három regionális nagyhatalom: Németország, Franciaország és Nagy-Britannia) olyan politikai közösségét teremti meg, amely valószínűtlenné teszi annak a hatalmi rivalizálásnak a visszatértét, amely a két világháború közötti időszakot Közép- és Kelet Európában nemzetiségi ügyekben is jellemezte. Paradox módon ma a veszélyt inkább az jelentené, ha hiányozna a nagyhatalmi érdeklődés, és ha a térség nemzeteinek s kisebbségeinek egyedül kellene szembenézniük könnyen eszkalálódó helyi háborúkkal, az emberi jogok erőszakos és tömeges megsértésével, amelyeknek kezelése egyszerűen meghaladja erejüket. Az IFOR létrejötte, a balkáni politika számtalan bizonytalansága és késlekedése után, végül is arra példa, hogy a nemzetközi közösség kritikus helyzetben egy térségdestabilizáló közös biztonsági kihívással szemben képes igen széles koalíciót létrehozni. 3. A kisebbségi problémák nemzetközi rendezését segítheti az a tény, hogy évezred vége felé haladva az állami szuverenitás súlya csökken a nemzetközi rendszerben. A politikai kihívások, köztük a biztonsági kockázatok (környezetszennyezés, szervezett bűnözés, terrorizmus, migrációs „nyomások”) olyan mértékben váltak nemzetközivé, amelyet egy-egy állam, saját keretében kezelni már nem képes. Kedvező és kedvezőtlen hatásaival együtt tovább erősödik a kontinentális méretű gazdasági összefonódás. Az információ és műsortovábbítás új technikái is — társadalmi következményeikben ugyancsak vegyes előjellel — mindinkább figyelmen kívül hagyják az eddig hatalmi bástyaként működő államhatásokat. Az állam, miközben hatáskörének némelyikét kénytelen volt „felfelé” adni, belső tevékenységének egy részéből is kivonult: helyi közösségek, autonóm testületek, nem kormányzati szervezetek változatos köre veszi át a hatékonysági, pénzügyi vagy más okokból „leadott” funkciókat. Hangsúlyozandó, hogy ezzel a folyamattal nem a nemzet „hal el” vagy a nemzeti érdek szűnik meg, annak ellenére, hogy időről időre tanúi lehetünk megújuló temetési kísérleteiknek. Nem jelenti ez az irányzat az állam intézményének teljes és egyetemes ellehetetlenülését sem; nyilvánvalóan túlzóak az ezredfordulóra a Bosznia, Szomália, Libanon, Burundi példáinak megsokszorozódását, világméretű eszkalálódását sugalló előrejelzések.xvi Jelenti, jelentheti viszont ez a trend az államok növekvő egymásrautaltságát; a nemzetközi szervezetek markánsabb megjelenését, a nemzetközi jog erőteljesebb érvényesülését; és előbb-utóbb — a ma még helyenként nagyon heves ellenállás dacára — az 53

53

állam alatti entitások: a kisebbségek és tájegységek nagyobb nemzetközi elismertségét, és következésképp nagyobb mozgásterét. Paradoxon, hogy több közép-kelet-európai nemzet akkor nyerte el (vagy nyerte vissza) teljes szuverenitását, amikor annak politikai tartalma egyetemes méretekben változni kényszerül. Ezt ellentmondást csak a szuverenitás korszerű, nemzetközi együttműködésre és integrációra nyitott értelmezése oldhatja fel. Vannak államok (például délnyugati szomszédunk, Szlovénia), amelyek viszonylagos kiegyensúlyozottsággal tudták a kisállami elkülönülést és egyidejűleg az Európára való nyitást megvalósítani. Bőven van példa azonban a szuverenitás bezárkózó, államnacionalista értelmezésére is, mint azt egyebek mellett szomszédságunk néhány újabb keletű állami nyelvhasználati és oktatási törvénye bizonyítja. Ezek az okmányok nemcsak és nem is elsősorban anakronisztikusa (például úgy, hogy szöveges

indoklásukban

nemzeteik

múlt

századi

sérelmeire

hivatkoznak),

hanem

kisebbségellenes irányultságuk miatt egyértelműen feszültséggerjesztők is. Iskolapéldái annak, hogy miként destabilizálhat az állami-kormányzati magatartás is, és mennyire hibás a kisebbségeket eleve bajkeverőként, a belső és nemzetközi biztonság veszélyeztetőjeként beállítani. A konfliktus-megelőzés néhány lehetséges eszköze 1. A nemzetközi kisebbségvédelem fejlődése A kilencvenes évek nagyszabású, elsősorban Közép- és Kelet-Európát érintő átalakulásai, a nemzetközi közösséget a kisebbségvédelem rendszerének ismételt felülvizsgálatára késztette. Lassan és megtorpanásokkal, de újra fejlődésnek indult a második világháború után mind tudományos, mind politikai jelentőségében lefokozott, a két világháború közötti helyzethez képest visszaminősített nemzetközi kisebbségvédelem. -

1992-ben az ENSZ Közgyűlés által elfogadott „Nyilatkozat a nemzeti vagy et-

nikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól” az első egyetemes dokumentum, amely kizárólagosan a kisebbség védelmével foglalkozik. A dátum egyértelműen mutatja azt a nem csekély ellenállást, amelyet a világszervezeten belül, az ENSZ második világháború végi létrejötte óta le kellett győzni. - Az EBEÉ (1995-től: EBESZ) az 1992-es helsinki utóértekezletén döntött a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosa intézményéről, amely jelentős előrelépés nemcsak a helsinki folyamat, de a háború utáni nemzetközi kisebbségvédelem egész intézményrendszerén belül is. - Ugyancsak 1992-ben írták alá az Európa Tanács székhelyén, Strasbourgban a „Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját”, amely a kisebbségi azonosság 54

54

megtartása szempontjából kiemelkedően fontos nyelvhasználatot szabályozza. Az Európa Tanács kisebbségekkel foglalkozó tevékenységének további jele a Tanács 1993. évi bécsi ülésén elfogadott Nyilatkozat, a kisebbségekre vonatkozó mellékletekkel, valamint ugyanebben az évben a Parlamenti Közgyűlés által elfogadott, s azóta nem csekély értelmezési vitát kiváltó 1201 számú „Ajánlás a Nemzeti Kisebbségek Jogairól”. - Az Európai Stabilitási Értekezlet 1994-ben Párizsban elfogadott dokumentuma, illetve a „jószomszédi kapcsolatokról” kötött eddigi kétoldalú megállapodások (pl. Magyarország és több szomszédja alapszerződései és megállapodásai) a határok sérthetetlensége elvének rögzítése mellett több-kevesebb részletességgel és egyértelműséggel utalnak a nemzeti kisebbségek jogaira is. Ennek az írásnak nem célja, hogy a nemzetközi kisebbségvédelem kilencvenes évektől kezdődő harmadik szakaszát átfogóan és részletesen elemezze. xvi Általánosságban azt kell megállapítanom, hogy ez az időszak kétségtelen fordulatot hozott a megelőző negyvenöt év stagnálásához képest. Az előrelépést főként az ex-jugoszláv és a volt szovjet térség sokszor drámai eseményei kényszerítették ki. Egyértelművé vált, hogy a kisebbségekkel való bánásmód a biztonság elsőrendű problémája Európának ezen a táján; a nemzetközi kisebbségvédelem pedig, a demokratikus értékek sztenderdizálásán túl, a konfliktusmegelőzés fontos eszköze is lehet. Ha a jogi fejlődést a gyorsan háborúba torkolló jugoszláv etnikai küzdelmekhez mérjük, vagy ha azt nézzük, hogy milyen mértékű még ma is a nemzetállami ellenállás a nemzetközi kontrollal és kikényszeríthetőséggel szemben, akkor igazoltnak látszik a megtett lépések szkeptikus „túl kevés, és túl későn” értékelése. xvi Ha viszont a haladást a tágabb közép-kelet-európai horizonton vizsgáljuk, és úgy fogjuk fel mint egy folyamat részét, megvont mérlegünk egy fokkal már kedvezőbbnek és kiegyensúlyozottabbnak kell lennie. 2. Belső jogi-politikai megoldások: az autonómia igénye. A nemzetközi kisebbségvédelem az e közösségeket megillető jogok minimális szintjét foglalja rendszerbe, egyfajta nemzetközileg elfogadható „közös nevezőt” testesít meg. Több — főként nyugat-európai — ország gyakorlata viszont messze meghaladja ezt a minimumot, és olyan eredeti megoldásokat kínál a nemzetiségek közötti viszonyok jogi-intézményi rendezésére, amelyek tanulmányozandó mintául szolgálhatnak több közép-kelet-európai ország számára is.

55

55

A sikeresebb példák között említsük meg a Svájci Államszövetség rendszerét, amely részben az (egy vagy kétnyelvű) kantonok erős önállóságára, részben (az államszövetség szintjén) a négy svájci nyelv használatának egyenjogúságára épül. Tanulságos példa Finnország is, amely a lakosság kevesebb mint 8 százalékát kitevő svéd közösségnek teljes nyelvi és művelődési egyenjogúságot, az Aaland szigetek svéd lakóinak igen széles körű területi autonómiát biztosít. Ugyancsak a kulturális és közigazgatási önkormányzat szerencsés kombinációját találjuk meg az olaszországi Dél-Tirol (Süd Tyrol, Alto-Adige) tartományi autonómiájában. Az olasz és német nyelvű közösség általa kimunkált kompromisszumot akkor értékelhetjük igazán, ha tudjuk hogy alig négy évtizede Dél-Tirol még merényletek, a kisebbségkorlátozó politika elleni erőszakos cselekmények színhelye volt. Az utóbbi évtizedek fejlődésének eredménye a kanadai többnyelvű-többkultúrájú modell is. Bár a québeci francia nyelvűek szeparatizmusa időről időre politikai erőre kap, figyelemreméltó, hogy Québec tartomány lakói népszavazáson eddig a Kanadán belüli föderatív elrendezést részesítették előnyben az elszakadással szemben. A tájegységi önállóság növelése, a „kvázi föderalizmus” segítette viszonylagos politikai nyugvópontra a belgiumi flamand és vallon közösségek kapcsolatát, ugyanez hozta létre történelmük legszélesebb önkormányzati lehetőségét a spanyolországi katalánok és baszkok számára. Belgium, Spanyolország és más nyugat-európai példa esetében a területi autonómiában megfogalmazott kompromisszum növelte az állam biztonságát is, mert míg ez a megoldás széles társadalmi támogatást kapott, a radikális függetlenségpártiak saját nemzetiségükön belül is elszigetelődtek. Jóllehet a fenti tapasztalatok nem alkalmazhatók mechanikusan a más történelmitársadalmi adottságú Közép- és Kelet-Európára, jelentőségük mégis túlmutat a saját országkereten: élő (nemcsak teoretikus) mintái annak, hogy egyrészt kimunkálhatók (lehetségesek) a többnemzetiségű együttélés jogi-politikai technikái, másrészt azok hatékonyan működtethetők is. Elgondolkoztató tény, hogy a volt kommunista országok legtöbbjében, a demokratizálásnak nevezett folyamatban egy erős antiföderális, recentralizáló szemlélet nyert tért, és az autonómia egyszerre félt és gyűlölt fogalommá lett a politikai elit meghatározó részének gondolkodásában. Ennek a legutóbbi időkig csak erősödő magatartásnak és szemléletnek társadalmi-politikai következményei messze meghaladják a kisebbségi kérdést. A jelenség mögött nem lehet nem észrevenni néhány jelentős kisebbségi lakosságú állam bizonytalansági komplexusát, sokszor irracionális félelmét a „centrifugális erőktől”, és azt az 56

56

vélekedést, hogy csak az erőszakos beolvasztó politika képes biztosítani az államterület egységét. Ez a szemlélet nem új, évtizedek óta dominánsan jelen van a térség nagy részében, politikai tartalma nem, csak külső fogyasztásra szánt propagandaindoklása változik. A kommunista időszakban a szocialista nemzetek közeledése és egybeolvadása (a szovjet-orosz politikai szótárban: szblizsenyije i szlijanyije) volt a jelszó, jelenleg viszont inkább nyugati terminológiai elemek kerülnek előtérbe változatlan politikai célok érdekében. Nem csekély iróniával szemlélhető például az a meglepő elhivatottság, amit térségünk néhány nacionalista exkommunista kormánykoalíciója érez az utóbbi években „a civil társadalom egyéni jogainak” védelmére, szembeállítva azt a kisebbségek által igényelt csoportautonómia gondolatával mint „az etnikai mozaik intézményesítésére irányuló, múltat idéző kísérlettel”. Valójában az autonómia, a szubszidiaritás és a (döntési szintek pontos megfelelését jelző) egzakt adekváció elvével együtt a mindenkori demokratikus, plurális berendezkedés egyik szerves eleme. A kisebbségi személyi, kulturális és területi önkormányzatok természetes része kell hogy legyenek valamely társadalom ilyen típusú horizontális tagoltságának. Ha a hatalommegoszlás elvének érvényesüléséből a kisebbségeket, hátrányos megkülönböztetéssel „kivonják”, a konstrukció egésze sérül és válik hiteltelenné. A kisebbségi autonómia előnye, hogy eleve kompromisszumot hordoz magában, mivel elfogadásával megkerülhető a szuverenitás valóban kényes, a központi kormányzatot és a többségi nemzetet leginkább aggasztó kérdése. Sikeres nyugati példák bizonyítják, hogy az etnikai alapú autonómia „elválasztó vonala” enyhít a nemzetiségi feszültségeken, növeli a sérelmeik miatt egyébként bezárkózásra hajlamos kisebbségi közösségek társadalmi nyitottságát, egyéni és polgári beilleszkedési készségét. 3. Kölcsönös bizalomerősítés az etnikumok közötti kapcsolatokban Közép- és Kelet-Európában esetenként nemcsak a többségi-kisebbségi törekvések és stratégiák ütköztek, hanem a vélt vagy valós történelmi sérelmekre épülő közösségi emlékezetek is. Néhány interetnikus viszonyt különösen súlyosan terhelik előítéletek, negatív sztereotípiák, egymás tényleges szándékával kapcsolatos gyanúsítások. Ilyen közegben természetesen a kisebbségvédelem említett, az érett demokráciákban bevált jogi-intézményi tecnikái eleve kudarcra vannak ítélve, és kevés esély van arra, hogy a térség egésze elindulhat az utóbbi négy évtizedben megismert és elszenvedett kényszerstabilitásától a meggyőződés stabilitásáig, amit egyébként az új nemzetközi helyzet is igényelne. A konfliktus-megelőzésnek tehát kiemelten fontos területe a több kultúrájú társadalom „mentálhigéniás kezelése”: a közösségek párbeszédkészségének megteremtése s fenntartása, 57

57

az ütköző gondolkodási minták és csoporttudatok kedvező irányú befolyásolása. Ebbe a sorba illeszkednek be a különféle „kisebbségi kerekasztalok”; a „közösségközi (inter-community) tanácsok” (az utóbbiak Észak-Irországban a községek/települések szintjén a protestánskatolikus együttélésben bizonyították jótékony hatásukat); valamint a nyugati nem kormányzati szervezetek (például alapítványok) etnikumok közötti párbeszédet segítő erőfeszítései. (Az utóbbira példa az amerikai Carnegie Alapítvány Etnikai Kapcsolatok Programja [Project on Ethnic Relations, P.E.R.], amely többek között a romániai magyar és román politikusok, közéleti személyek számára kívánja a dialógus nem hivatalos, kötetlen formáját megteremteni. Hasonló céllal kezdeményezte a német Bertelsmann Alapítvány is a szlovákiai magyar és szlovák politikusok informális találkozóit.) Mivel a probléma nemritkán a többségnek a kisebbségről, és a kisebbségnek a többségről alkotott bántóan torz képe; szükség lenne arra, hogy a tudatformálás olyan eszközei, mint az oktatás vagy a média vezető szerepet vállaljanak a helyzet megváltoztatásában. Ehhez az igényhez mérten a valóság lesújtóan más képet mutat több országban, így Kárpát-medencei közvetlen

környezetünkben

is.

A

nemzeti

történelemkönyvek

kritikus

pontjainak

egyeztetésére létrejött szakértői vegyes bizottságok eddig például igen csekély haladást tudtak elérni; nyílt titok, hogy előrelépésüket elsősorban nem szakmai, hanem politikai szempontok korlátozzák. Ami az írott sajtót és a még több helyütt kormányzatilag ellenőrzött elektronikus médiát illeti, interetnikus „üzenetük” irányultsága nemegyszer éppen a kívánt céllal ellentétes: a nemzeti többséget megcélzó média gyakran diszkreditálva, gyanút ébresztve mutatja be a kisebbségek legszerényebb nyelvi, kulturális és politikai törekvéseit is. A poszt-totalitárius állam közoktatási és médiahatalmával nehéz versenyezni. Csak szerény ellensúlyra képesek például a magánoktatás külföldről is támogatott intézményei, így azok a tanfolyamok, amelyek célja a horizont tágítása: a többnemzetiségű együttélés demokratikus formáinak megismertetése a tárgyban közvetlenül érintett hallgatósággal. A kisebbségeket és céljaikat objetíven bemutatni kész tájékoztatásban némi reményt jelenthetnek a jövőben a nemzetközi érdekeltségű, a térség több nyelvén sugárzó (így a többségi nemzeteket nem kormányzati forrásból is elérő) kereskedelmi adók. Ugyanígy kedvező lehet a multimédia és az Internet terjedése, amely új technikai esélyeket teremt a kisebbségek számára az önmegjelenítésben,

kapcsolatteremtésben,

társadalmi

hatásgyakorlásban

—

feltéve

természetesen, hogy mindezek elé a politikai hatalom nem gördít majd mesterséges akadályokat.

58

58

A bizalomépítés említést eszközeinek szerepét hiba volna túlbecsülni, éppúgy mint lebecsülni. Vannak és lesznek országok, többségi-kisebbségi viszonylatok, ahol ezek a módszerek és technikák segíthetnek egy olyan kompromisszumra kész politikai légkör kialakításában, amelyet Felix Ermacora osztrák emberi jogi szakértő egyik előadásában „kisebbségbarát környezetnek” (minderheitsfreundliche Umwelt) nevezett. Segíthetnek oszlatni a többségi lakosság egy részének gyakran kormányzati eszközökkel gerjesztett gyanúját, amely minden kisebbségi törekvésben államellenes, a szuverenitást vagy a területi integritást veszélyeztet szándékot vél felfedezni. Egy semleges, harmadik fél jószolgálati beavatkozásának a kisebbségek is előnyét látják. Ezek a megoldások oszlathatják azt a magáramaradottság és kilátástalanság érzést, amely már többször szorította ezeket a közösségeket vagy egyes csoportjaikat irracionális, erőszakos megoldások irányába; nemcsak Közép- és Kelet-Európában. 4. Az euroatlanti integráció kibővülése és a nemzetiségi konfliktusok A nemzetiségek közötti feszültségek kezelése és a NATO az EU és a WEU tervezett Kelet felé terjedése között szoros kölcsönhatás van. Ennek az összefüggésnek elméleti igényű és részletes elemzése még hátra van, az eddig jórészt politikai nyilatkozatokra épülő nemzetközi eszmecserékben mégis két tétel látszik markánsan megfogalmazódni. Az egyik (főként nyugati részről megfogalmazott) álláspont azt hangsúlyozza, hogy a közép-kelet-európai országoknak csatlakozás előtt rendezniük kell egymásközti nemzetiségi és határügyeiket; a Szövetségi, illetve az Unió működési hatékonyságát nem terhelheti egy, a kibővüléssel „importált” újabb görög-török típusú vita. A szembenálló (többnyire az új tagjelölt országokból elhangzó) tétel az érem másik oldalát bemutatva azt húzza alá, hogy az integráció maga is feszültségcsökkentő, konfliktusmegelőző hatású folyamat. A görög-török konfliktus példájánál maradva; abban, hogy ez nem eszkalálódott háborúvá, nem csekély szerepe volt az Észak-Atlanti

Szövetség

multilaterális

válságmegelőző

mechanizmusának,

amely

közvetítéssel és diplomáciai nyomással visszatartotta a két államot attól, hogy ellentétük erőszakba csapjon át. Az egymásnak szövegesen ellentmondani látszó két politikai megközelítés valójában inkább kiegészíti egymást. Nyilvánvalóan nincs csatlakozási esélye annak az államnak, amelynek kisebbségi (és emberi jogi) politikája vagy területi status quót támadó politikája sérti a nemzetközi normákat és destabilizál. Ugyanakkor az is tény, hogy az európai és transzatlanti struktúrák fokozatos kiterjedése a teljes közép-kelet-európai térségre az eddigi kétoldalú nemzetiségi viták élét némileg tompíthatja. Ezt alapvetően úgy éri el, hogy olyan 59

59

multilaterális keretbe helyezi őket, amely konfrontáció helyett kompromisszumra késztet, megsokszorozva a párbeszéd fórumait, a ráhatás (közvetítő vagy kikényszerítő) eszközeit. Az integráció földrajzi tágulása nemcsak intézményi, szervezeti mozgás, hanem egy hatékonyságát bizonyított politikai kultúra expanziója is egyben. A kibővüléssel keletebbre tolódnak annak a térségnek a határai, amelyet a biztonsági, gazdasági és egyéb közösség mellett az (államtól szükség esetén kikényszeríthető) demokratikus értékek közössége is jellemez. A közép-kelet-európai kisebbségek érdeke, hogy problémájuk az államnemzetet meghaladó szélesebb földrajzi és politikai horizonton jelenjen meg, és saját államuk fokozatosan bekapcsolódjon a nyugati integrációba. xvi Ez az összefonódás az Európai Unióban a politikai és emberi jogi viták államokfeletti parlamenti és bírói intézményeit hozta létre a tagállamok polgárai számára; új alapokra helyezte több nemzet (köztük a francia és a német) történelmileg kibékíthetetlennek mondott viszonyát; a kontinens történetében a határok átjárhatóságának legmagasabb fokát teremtette meg, megsokszorozva a határközeli kisebbségek (pl. a dél-tiroli németajkúak, az észak-olaszországi [vallée d˝aostai] franciák, a finnországi svédek) külső kapcsolatteremtési, nemzetközi „megjelenési” lehetőségeit; és külön programokkal támogatva a tájegységi azonosságok megőrzését és fejlesztését az egyre inkább konföderális szerveződési elveket is érvényesítő nyugat-európai térben. Ez a fejlődés természetesen nem volt, és a jövőben sem lesz nemzeti és társadalmi érdekütközésektől mentes. Az integráció (szemben az utóbbi időszak néhány itthoni Kánaánsugalló elrévülésével) nem csodaszer: Magyarország és szomszédai remélt jövőbeni tagsága önmagában egyetlen kisebbségi, és más politikai problémát sem fog megoldani. A csatlakozás csak az érintett államok és társadalmaik (így kisebbségeik) új érdekkifejezési, és – érvényesítési lehetőségét teremti meg, anélkül azonban, hogy ezeknek az érdekeknek a képviseletét (magyar polgárként tegyük hozzá: a jelenleginél következetesebb és színvonalasabb képviseletét) a politikai alku bármely szakaszában feleslegessé tenné. Záró megjegyzések

A NATO és az Európai Unió határainak kelet felé mozdulása, ha megvalósul, az ezredforduló egyik legnagyobb jelentőségű politikai eseménysorozata lesz Közép- és KeletEurópában. Magyarország több okból, így határontúli kisebbségei helyzetének remélt javítása miatt is abban érdekelt, hogy minél több, a követelményeknek megfelelő szomszédja csatlakozhasson az integrációhoz.

60

60

Tudni kell, hogy az érintett államok emberi jogi és kisebbségi jogi teljesítménye, bár a felvételi szempontok között szerepel, csak egyike az elvárásoknak. Az is magyar érdek tehát, hogy ez az elem megfelelő súlyt kapjon a feltételek között, és a csatlakozás folyamata az euroatlanti jogállamiság elvrendszerén alapuljon, garanciákat tartalmazzon, és ne merüljön ki ígéretekben, amelyeket valamely posztszocialista/nacionalista kurzus mindenkor vissza tud vonni saját belátása szerint. Előfordulhat, hogy ha Magyarország valamelyik szomszédja csatlakozási ambíciói, átmenetileg vagy hosszabb távon nem válnak valóra, az érintett kormányzat az önkritika helyett esetleg politikai bűnbakot keres, és az ismert recept szerint azt a kisebbségben, vagy kiterjesztve: a „magyar lobbyban”, annak aláaknázó tevékenységében találja meg. Ebben az esetben egy a szokásosnál is nagyobb politikai- lélektani nyomás nehezedhet az ott élő magyar kisebbségre függetlenül attól, hogy annak igen csekély vagy semmilyen ráhatása nem lesz természetesen a tényleges tagfelvételi döntésekre. A NATO/EU kibővülési folyamat várható differenciálásai területi fokozatossága miatt is indokolt a magyar külpolitikai hármas iránya közötti egyensúly fenntartása az elkövetkező években.xvi Ha Magyarország esetleg az első körben tudna integrálódni, akkor sem veszít jelentőségéből közvetlen környezetre irányuló jószomszédsági politikája vagy a határontúli kisebbségek

érdekében való

fellépés.

Ellenkezőleg:

külpolitikai érdekeink e két

dimenziójának jelentősége még nőhet is, ha a Szövetség és az Unió bővülése időben és földrajzilag szakaszosan- tagoltan valósul meg Közép- és Kelet-Európában. A magyar külpolitika három fő iránya egymást feltételezi, és köztük egyensúlyi kapcsolat van. Az „alá- fölé- rendelés” utóbbi időben tapasztalat kísérlete (például az integráció elsődlegességének hangsúlyozása a határontúli kisebbségek problémáival szemben) ezt az 1990 óta széles parlamenti konszenzuson nyugvó egységet és egyensúlyt veszélyezteti. Elgondolkoztató, hogy a „hierarchikus” érvelés mai szellemi eszköztára, legalábbis a lényeget, az irányultságot tekintve milyen mértékben idézi fel a hetvenes évek agit.prop. irányította ideológiai eszmecseréit a „nemzeti érdek” — „internacionalista érdek” rész és egész kapcsolatáról; kicsiny helyünkről a proletárszolidaritás nagy rendszerében. Az alárendelésben

szerzett

történelmi

gyakorlat

nyilvánvalóan

továbbél,

bár

az

új

körülményeknek megfelelően manapság inkább az ellenkező földrajzi irányban látszik megnyilvánulni. A jószomszédi kapcsolatok szerződéses rögzítése, benne a kisebbségi kérdés kezelése az utóbbi időben kemény közéleti vitákat váltott ki itthon és határainkon túl. Ebben az írásban 61

61

nincs tér a kérdés alapos elemzésére, bár hasznos lenne ha a Külpolitika tudna vállalkozni a lezajlott viták vagy azok fő érvei, összefoglaló áttekintésére. Ez a tanulmány, tárgyához kötődve itt csak azt állapíthatja meg, hogy számos európai és tengerentúli szomszédállam tart fenn egymással bensőséges és intenzív kapcsolatot, anélkül, hogy a szakmai megállapodásokon túl viszonyukat még a barátságot kinyilvánító alapszerződés is szabályozná. Azonban, ha nemzetközi diplomáciai vagy belpolitikai okokból mégis igény van egy ilyen dokumentumra (és a magyar kormányok szomszédországbeli partnereikkel együtt ezen az úton kötelezték el magukat) lényeges, hogy a megszülető szerződés eszköz és ne öncél legyen; problémát oldjon, és ne maga váljon problémává. Az alapszerződések egyik fő célja a stabilitás növelése lenne, vagyis az, hogy általuk fokozódjon az államközi és államon belüli biztonság, amely magában foglalja az érintett társadalmak és azon belül a kisebbségek biztonságérzetét is. Ehhez képest, ha a magyarszlovák szerződést szinte azonnal követő kormányközi értelmezési vitát és a magyar-román szerződést kiváltotta belpolitikai vihart nézzük, valamint ismerjük a kisebbségi pártoknak mindkét dokumentummal kapcsolatos alapvető kifogásait, joggal felvetődik a kérdés: ezek a szerződések a kinyilvánított politikai szándékkal, a nyugtatással-konszolidálással ellentétben valójában nem egy új súrlódási felületet, ellentétforrást iktattak-e be néhány, amúgy se problémamentes államközi kapcsolatunkba? Az alapszerződések biztonsági értékét nem utolsósorban azon mérhetjük le, hogy mennyiben járulnak hozzá a kisebbségek jogi-politikai státusainak megszilárdításához. A Kárpát-medencében az etnikai összetétel, a felgyülemlett feszültségek és más ok miatt a nemzetiségi problémáknak olyan politikai súlya van, hogy elképzelhetetlen szilárd demokratikus fejlődés és tartós stabilitás kezelésük hatékony módozatainak kimunkálása nélkül. Ami a demokratikus elemet illeti, a kisebbségi kérdés az a tükör, amely viszonylag nagy pontossággal képezi le az egész politikai rendszer és társadalom tényleges viszonyait; másrészt az „archimédeszi pont” (Jászi Oszkár hasonlata), amelyből minden pozitív elmozdulás sokszorozott erejű kedvező hatással lehet a demokratikus szerkezet egészére. Minden fejlődés e téren azonban reálisan csak akkor várható, ha áttörés következik be a ma még egyeduralkodó homogén nemzetállami szemléletben. Az „áttörésen” alapvető változást, de nyilvánvalóan nem egyszeri eseményt értek. A kemény nacionalizmusok mai közegében a kisebbségek helyzetének lassú javulását is túlzott derűlátás bizonyosként előrejelezni.

62

62

Az elmozdulást, a nemzetiségpolitikai modellváltást azonban nem utolsósorban Közép-Kelet-Európa biztonsága is igényli. A negyvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig húzódó több mint négy évtizedben lényegében a Pax Sovietica és a kelet-nyugati szembenállás rendszere biztosította a megelőzően meglehetősen zaklatott történelmű térség békéjét. Ennek a stabilitásnak az emberi jogi, nemzeti szuverenitási és egyéb árát a térség egyetlen országában sem kell külön bizonygatni. Évekkel a hidegháború vége és a szovjet tömb hatalmi-ideológiai leépülése után a nemzetközi

közösség

még

mindig

keresi

azokat

a

hatékony

és

demokratikus

biztonságpolitikai megoldásokat, amelyek helyettesíteni tudják a megelőző állami és államközi rendszer erőszak fékjeit. Ezek közé sorolhatók az itt röviden áttekintett intézményi, diplomáciai és bizalomerősítő módszerek, technikák, amelyek a világ szerencsésebb történelmű részein alkalmasnak bizonyultak a nemzetiségi feszültségek csökkentésére, az erőszakos konfliktusok megelőzésére/kezelésére. Rendkívül nehéz előrejelezni, hogy a felsorolt elemek beépülnek-e, és milyen mértékben Közép-Kelet-Európa legtöbb helyütt még nagyon „átmeneti” politikai rendszerébe, társadalmi értékrendjébe. A képet valószínűleg továbbra is tarkítani fogják az államok belpolitikai sajátosságai; ezek különbsége a jövőben még nőhet is. A meghatározó nemzetközi szereplők, ha valóban érdekeltek a térség stabilitásának fenntartásában, szükségszerűen érdekeltek lesznek a prevencióban, a mainál jobb inter etnikai viszonyok elősegítésében is, ami elképzelhetetlen a kisebbségek státusának megszilárdítása nélkül. Bosznia sok, rendkívül káros következménye mellett egy pozitív tanulsággal mindenképpen szolgált ex-Jugoszlávia határain messze túlmutatóan: a konfliktusmegelőzés mindig olcsóbb, mint a béketeremtés; és a történelem bünteti a késlekedőket. A közép-keleteurópai nemzetiségi viszonyok, bár messze nem ideálisak, a balkániaknál szerencsére sokkal kiegyensúlyozottabbak. Mindenképpen jó esély van tehát arra, és ez nem lebecsülendő, hogy a viták megmaradnak a politikai és diplomáciai alku folyamatában. De hogy eredményre vezet-e, és milyen lesz ez az eredmény — ez közös közép-kelet-európai történelmünk egyik izgalmas kérdése marad.

63

63

JUAN LINZ: NEMZETÉPÍTÉS ÉS ÁLLAMÉPÍTÉS A tanulmány a nemzet- és államépítés folyamatait vizsgálja történeti és kortárs összefüggésekben. Annak nehézségei, hogy minden nemzetet állammá, illetve minden államot nemzetté alakítsunk, valamint az a tény, hogy az államhatárokon belül különböző, gyakran kettős identitással rendelkező népek keverednek, a többnemzetiségű államokat támogatják, amelyekben az állam feladja a nemzetállammá válás ábrándját, a „nemzetek” pedig hajlandóak többnemzetiségű demokratikus és liberális államokban élni. A nemzetépítés és államépítés különbsége A nemzetépítés és az államépítés egymást átfedő, ám fogalmilag különböző folyamatok. Amennyiben átfedik egymást, annyiban többnyire nem is különíthetők el, ám ez az átfedés nem teljes (és, mint jól tudjuk, nem az), annyiban különböző folyamatokkal van dolgunk.xvi Tanulmányom ez utóbbi szempontból vizsgálja őket. Mindkettő történelmi, Nyugat-Európából eredő és modern folyamat, amely Nyugatról indulva különböző, néhol igen korlátozott sikerrel terjedt el az egész világon. xvi Ugyanakkor ezek a folyamatok az európai színtéren sem voltak mindig sikeresek és elfogadottak. Európában az államépítés történetileg megelőzte a nemzetépítést. Sőt, egyes országokban átfogó államépítést folyt a nemzetépítés uralkodóvá válása előtt. Néhány évvel ezelőtt Stein Rokkan biztatására írtam egy tanulmányt erről „Korai államépítés és kései periférikus nacionalizmusok az állam ellen” címmel. xvi Ideális esetben mindkét, egyidejűleg vagy egymást követően zajló folyamatnak a nemzetállam kialakulásához kellene vezetnie, bizonyos nézőpontok szerint legalábbis. Ám e kettős folyamatot csak kivételes esetekben koronázta teljes siker.

Az

igazi

nemzetállamokat

valószínűleg a két

kezünkön

megszámlálhatjuk. Olyan államok világában élünk, melyek között csak néhány igazi nemzetállam akad, míg a többiek sikeres, többnemzetiségű vagy egy domináns nemzeten alapuló államok, amelyeket más nacionalizmusok kérdőjeleznek meg többé vagy kevésbé. Vannak továbbá állam nélküli nemzetek. Ha valamennyi potenciális nemzet kialakítaná a maga megkülönböztető nemzeti identitását, és ennek alapján mind elindulnának egy többékevésbé sikeres nemzetépítés útján, a világon számos államának léte válna kérdésessé. Ennek a ténynek az ismeretében amellett is érvelhetnénk — mint ahogyan meg is tették ezt a nacionalizmussal rokonszenvezők, akik az önmeghatározást tekintik a legfőbb értéknek —, hogy valamennyi nemzetnek arra kell törekednie, hogy megteremtse kultúrája és identitása számára az államiság „fedelét.” Mi több, azokat a népeket, amelyek még mindig 64

64

nem törekednek egy nemzeti identitásra, fel kell ébreszteni, hogy harcoljanak az államiságért, a világnak pedig nemzetek világának kell lennie, amelyben nem maradhat fenn állam, amely nem azonos a nemzettel, és nem maradhat nemzet állam nélkül. Sajnos, mint tudjuk, a potenciális nemzetek száma többszöröse az állammal rendelkező vagy nem rendelkező nemzetekének, és végtelenül nagyobb a világ országaiénál. Noha az Egyesült Nemzetekről beszélünk, tulajdonképpen a világ egyesült államait értjük ez alatt. Ha az Egyesült Államok nevet nem védte volna le magának az USA, az ENSZet Egyesült Államoknak kellett volna elnevezni. Vannak, különösen értelmiségi körökben, akik szerint, amennyiben lehetséges, részt kellene vennünk az államépítés folyamatában (még ha ez azt is jelenti, hogy nem építünk nemzetállamokat), és hogy lehetségesnek kellene lennie, hogy „államnemzeteket” építsünk; azaz olyan államokat, amelyekkel szemben polgáraik olyan lojalitást tanúsítanak, ami a nacionalisták szerint csak a nemzetnek jár ki. Amint később látni fogjuk, mindez egyáltalán nem lehetetlen, noha megkívánja, hogy feladjuk azt az elképzelést, miszerint minden államnak a hagyományos értelemben vett nemzetállamiságra kell törekednie. Ez utóbbi szempont alapján kívánok felvetni néhány, a további kutatásokra talán ösztönzőleg ható kérdést. A nemzetépítés és államépítés, mondhatnánk, csak fogalmilag választható el, de a két folyamat összefonódott és továbbra is összefonódik. Ezzel szemben én azt mondanám, hogy a társadalmak történelmi valóságában ezek különböző folyamatok voltak, és azok is maradtak. Először is, az államépítés a feudalizmus hanyatlásával, a reneszánsz és a reformáció korában kezdődött, a keresztény birodalom válsága, valamint az ekkoriban felemelkedő nyugati,

majd

a

később

felemelkedő

észak-európai

monarchiák

versengésének

eredményeként. Amint a nagy történész, Burckhardt megjegyezte xvi, az állam „műalkotás volt,” és kezdeteitől konstruált jelleggel bírt. Nem véletlen, hogy kialakulását építészeti fogalmak és képek segítségével írták le, és hogy a modern fizika kialakulásával gépezetként láttatták.

Az

államépítés

folyamatához

nem

kapcsolódnak

a

szerves

fejlődés

jelentésárnyalatai, és leírását nem azok a biológiai hasonlatok határozzák meg, amelyek a nacionalizmusét. Az államhoz nem a természet és a születés, hanem a megalkotottság, a „teremtés” képzete társul. Mikor a nemzet eszméje lángra gyújtotta az értelmiségiek és a népek képzeletét, az államépítés már évszázadok óta folyamatban volt, sőt, döntően hozzájárult ahhoz, hogy az Európa 1500 körüli politikai térképén található több száz politikai alakulat 1900-ra 25 körülivé csökkenjen. A francia forradalom, a francia köztársaságnak a 65

65

környező területek köztársasági függetlensége melletti kiállása, majd Napóleon a bizonyos nacionalista mozgalmaknak nyújtott támogatása előtt az államépítés folyamata nem alapozott semmilyen nemzeti érzelemre, identitásra vagy öntudatra. (A francia forradalom nem exportálta a nacionalizmust, mert az általa létrehozott batáiai és helvét köztársaságok a katonai kihasználás és a francia megszállás eszközei voltak. Ha van összefüggés a nacionalizmus és a forradalom között, akkor az azokban az ellenforradalmi népi reakciókban keresendő, amelyek valamikor a dinasztikus uralkodók, politikusok és diplomaták bukása után következtek be, megvédendő a szuverenitásukat saját kezébe vevő népeket. Ilyen volt például a spanyol ellenállás Napóleonnak.) A francia „természetes határok” megszerzésének célja sem a mi nemzetfogalmunkon, hanem a francia állam érdekein alapult. I. Napóleon, amikor újrarajzolta Európa térképét, nem nemzetállamokat kívánt létrehozni, amelyeken a testvérei generálisokként uralkodhatnak, hanem meglévő országokat (királyságokat) bízott rájuk — mint Spanyolországot vagy Nápolyt, illetve számukra hozott létre újakat — mint Westfáliát. Ennek ellenére nem kétséges, hogy az államok alattvalóik alapján való azonosításához, vagy a modern monarchiák különböző alakulataiban élő emberek közös király iránti lojalitásához társult egy proto-nemzeti érzés.xvi Számos államban előbb vagy utóbb az állam elindított egy „államnemzet”-építő folyamatot. A „nemzetek” történetileg a 19. században kezdtek megjelenni, többnyire a század második felében. Ezek közül csak néhány szolgált az államépítés alapjául: Olaszországban, Németországban,

Görögországban

és

sajátos

módon

Magyarországon,

a

dualista

monarchiában. Különösen érdekes Belgium esete: egy adott ponton úgy tűnhetett, hogy a Németalföldtől való függetlenségét 1830-ban elnyert, ám politikai sajátosságai által már a 16. századtól megkülönböztetett ország nemzetépítő folyamatba kezd, ám a flamand nacionalizmus kihívása folytán a huszadik században többnemzetiségű állammá vált. A magyar nacionalizmus a 19. században a legerősebbek egyike, ám Szent István koronája alá egy többnemzetiségű állam tartozik. Olaszország történészei közt nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy a Risorgimento és az egyesülés egy Cavour vezette államépítési, vagy inkább egy Mazzini és Garibaldi vezette nemzetépítési folyamat volt-e.xvi Noha Németországban az egyesülés mögött egy erős nacionalista mozgalom állt, a német Reich inkább volt a bismarcki államépítés, mint a nacionalisták megvalósítása. Noha az első világháború utáni békeszerződések és a Wilson meghirdette önmeghatározási elv a nemzetépítés folyamatának egyik kiemelkedő pillanatát képezik, az új államok nem voltak mind nemzetállamok (a csehek és

szlovákok

új

köztársaságuk

64,8%-át

tették

ki,

23,6%

német

lakossággal; 66

66

Lengyelországban a lengyelek 69,2, az ukránok 14,3, a zsidók 7,8, a németek és az oroszok 3,9 – 3,9 százalékot tettek ki; a lettek aránya saját országukban 73,4% volt (az oroszoké 10,3%), a litvánoké 80,1%, az észteké 87,6%), és a négy birodalom számos új országra való felosztása, illetve az államhatárok átrajzolása nyilvánvalóan nem a nemzetépítő mozgalmak erőfeszítéseinek egyenes következményei voltak. A párizsi békeszerződésekkel létrejött új országokról, illetve a területileg kiterjesztett régiekről nehezen állítható, hogy nemzetállamok lennének.

Ez

puszta

felsorolásukból

is

nyilvánvaló:

Jugoszlávia,

Csehszlovákia,

Lengyelország, Nagy-Románia, a három balti köztársaság. Ez csak Finnországra igaz, ahol a svéd kisebbség valódi kisebbség volt, és emellett könnyen kialakíthatta lojalitását az új állam iránt, amely a maga részéről széleskörű jogokat biztosított a svéd anyanyelvűeknek. Az új államok domináns „nemzetei”, a szerbek, csehek, lengyelek, litvánok, lettek, észtek „felszabadulva” érezhették magukat, de nem így a nekik alávetettek, mint a horvátok, szlovének, szudétanémetek, a számos lengyelországi szlovák, német, ukrán és zsidó, vagy a balti köztársaságok különböző kisebbségei. A kisebbségek tiszteletben tartásának vagy elnyomásának mértéke változó volt, és néha hívekre talált a többnemzetiségű állam eszméje is, ám ezt a „nemzetépítés” nagyobb vonzerejének köszönhetően ritkán alkalmazták. Az új államok előtt álló tulajdonképpeni kihívás az államépítés, és még nehezebb nemzetépítés volt. Történelmileg kimutatható lenne, hogyan járult hozzá több esetben is a nemzetépítésnek biztosított elsőbbség az új államok isntabilitásához, válságához, sőt a néhány évtizeddel később bekövetkezett felbomlásához.xvi Az első világháborút követően létrejött nyolc új európai állam közül csak három, Finnország, Csehszlovákia és Írország volt stabil demokrácia, míg a tizenöt korábbi állam közül kilenc, és a három legyőzött birodalom utódállamai közül egy sem. Később vissza fogunk térni arra a kérdésre, hogy a múltban létrehozott államok és birodalmak válsága a nacionalizmus eredménye volt-e, vagy ezeknek az államoknak és birodalmaknak a válsága vezetett nacionalizmushoz, mert valamilyen módon kudarcot vallottak a modernizáció, demokratizálódás, vagy bármilyen más területen, melyet célként tűztek maguk elé. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a Kiegyezés után a császár és miniszterei kísérletet tettek olyan reformok bevezetésére, melyek újra létrehozták volna a cseh királyságot, Ferenc József prágai megkoronázásával. A magyar és német nacionalisták azonban gyorsan ellenszegültek. Korábban František Palacký visszautasította az 1848-as frankfurti szövetségi gyűlésen való részvételt, mert nem a német, hanem a cseh nemzet tagjának tekintette magát, mondván: „Ha Csehország határain túlra tekintek, a természeti és 67

67

történelmi tényezők egyaránt arra késztetnek, hogy ne Frankfurt, hanem Bécs felé forduljak, és ott keressem azt a központot, amely nemzetem békéje, szabadsága és jogai védelmére hivatott.xvi Az államépítés folyamatának, valamint válságának vizsgálata segítségével jobban megérthetjük, hogy az etnográfiai és nyelvi térképeken szereplő potenciális nemzetek között miért nem sikerült oly soknak a nemzetépítés, és hogy bizonyos történelmi pillanatokban, függetlenül a nemzeti mozgalmak és identitások erősségétől, miért születhettek meg avagy sem az új nemzetállamok. Az államok által megképzett területi határok fontossága, függetlenül a nemzetépítés etnográfiai alapjaitól, nem csökkent a század második felében. Az afrikai országok a gyarmati határok alapján jöttek létre, és az egységes etnikai, nyelvi és törzsi alapokra helyezett nemzetépítés összetettsége késztette arra az afrikai politikusokat, hogy egységesen álljanak ki az államhatárok sérthetetlensége mellett. A volt Jugoszlávia és Szovjetunió területén feltehetően megalakuló nemzeti államok a történelmi vagy Sztálin létrehozta alegységeken alapulnak, noha ezek a határok vég nélküli konfliktusokat eredményeznek. Mindenki egyetért abban, különösen a nemzetközi közösség, hogy az új „nemzetállamoknak” határozottan védelmezett alegységeken és „államhatárokon” kell alapulniuk. A nemzet eszméjének előtérbe kerülése ellenére az államiság — régi vagy új — valósága továbbra is dominál. A kérdés az, hogy építhetünk-e államokat anélkül, hogy arra törekednénk, hogy ezek nemzetállamok legyenek, és ennek ellenére ki tudják váltani azt a fajta azonosulást, mely az illető államokban lehetővé teszi a demokrácia működését, nemzetiségi térképük sokszínűsége ellenére. xvi Tekintsük át röviden, mit is jelent az állam, kiindulópontként az államépítés folyamatának, illetve a nemzetépítéssel szembeni különbségeinek elemzéséhez. Idézzük fel Max Weber állam-definícióját: „Az üzemként működő politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát,” és később: „formális jellemzői közé tartozik a teljesen megfogalmazott, rendelkezésekkel megváltoztatható igazgatási és jogrend, amelyhez az (ugyancsak tételes rendelkezésekkel kijelölt) igazgatási csoport működése — szervezeti cselekvése — igazodik.” — mondja a modern, racionális és jogi uralmon nyugvó államról.xvi Vagy nézzünk egy újabb megfogalmazást Charles Tillytől:

68

68

„Egy meghatározott területen élő lakosság fölött ellenőrzést gyakorló szervezetet államnak tekintünk, amennyiben az (1) elkülönül az ugyanazon a területen működő többi szervezettől; (2) autonóm; (3) központosított és (4) alegységei formálisan össze vannak hangolva."xvi Az állam szerepek rendszerét, szabályok együttesét és a bizonyos erőforrásokhoz való hozzáférést feltételezi. A szerepek egy sor hivatalt jelentenek, melyek a modern bürokráciákban, hadseregekben, bíróságokon és törvényhozásban magasan szervezettek és differenciáltak.

A modern demokráciákban a tisztviselők cselekedeteit

szabályok,

alkotmányok, törvények, szokások, valamint a múltban hagyományok korlátozzák kisebbnagyobb mértékben. Sőt a modern államban elvileg az uralkodót magát is kötik ezek a szabályok, noha eredetileg ő szuverén volt, azaz legibus solutus. Elvileg az állam monopóliummal rendelkezik a legitim erőszakhasználat fölött. Ez a szabályokhoz kötött erőszak ily módon különbözik az egyének gyakorolta erőszaktól, és mint ilyen, lehetővé teszi az államapparátus számára, hogy kényszerrel juttassa érvényre szabályait. Az állam rendelkezik gazdasági erőforrásokkal is, mivel adókat szedhet be. Az állam ellenőrzést gyakorol a területén élő népek, alattvalók, állampolgárok, sőt külföldiek fölött is. Megvan az ereje a törvények és kötelező érvényű szabályok gyakorlatba ültetéséhez, amit törvényszékei és kényszert alkalmazó ágensei segítségével valósít meg. A törvények tekintetők ugyan jogosnak vagy jogtalannak, ám ez utóbbi esetben is végrehajtandók. Az államépítés előrehaladásával a Rechsstaat, azaz a törvényekhez kötött, az önkényes döntéseket kizáró jogállam lett a norma. A demokratizálódás újabb folyamatai eredményeként a modern államot az állampolgárság fogalma jellemzi, jogokat biztosítva a politikai közösségen belül mindazoknak, akik nem külföldiek, és kötelességeket róva ki rájuk.xvi Ebbe az ideális modellbe nem minden állam illeszthető be. Vannak államok, amelyek nem rendelkeznek a legitim erőszak fölötti monopóliummal — ilyenek a területének egy részét ellenőrző gerilla-vezérek jelentette kihívással szembesülő államok, vagy az első világháború utáni fasiszta squadristi-val szembesülő Olaszország. Egyes államok szinte képtelenek adekvát adókat behajtani. Előfordulhat, hogy a tisztviselők nem közösségi célok, hanem saját javuk szolgálatára használják hatalmukat. Törvényeit pedig széles körben figyelmen kívül lehet hagyni. Vannak tehát az államiságnak fokozatai, és vannak összeomlóban levő államok. Hangsúlyoznunk

kell,

hogy

léteznek

kívánatos

közösségi

célokat

követő,

állampolgáraik jólétéhez hozzájáruló államok, és léteznek elnyomó államok, melyek 69

69

hajlandók feláldozni állampolgáraikat az uralkodóik megszabta utópikus célok, vagy ezek személyes érdekei oltárán. Utóbbiakat példázzák a totalitárius államok és a szultáni rendszerek.xvi Az államokat az jellemzi, hogy mesterséges alakulatok, jelentős mértékben személytelenek és uniformizálják, konzerválják a társadalmat. A modern állam liberális demokrácia változatának javára írható az erőszak csökkentése, beleértve a magánéleti erőszakét, az egyén kibontakozásának lehetővé tétele az alapvető jogok elismerése által, a tulajdon védelme és mindazoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek lehetővé tették a modern piacgazdaságot. Ugyanakkor számos dolog terheli a modern államot, különösen bizonyos rendszerekben.xvi Az állam határain belüli élők közös jogrendnek és szuverén testületnek vannak alávetve, kultúrájukra, nyelvükre, vallásukra vagy az illető szuverén testülettel való szubjektív azonosulásukra való tekintet nélkül. Mégis, Sieyes abbé ugyanennek a megfogalmazásnak egy részéből, a „közös jogrendnek alávetett emberek közössége” kifejezésből kiindulva határozta meg a nemzetet.xvi A modern állam alapja az állampolgárság, amely jogokkal és kötelességekkel jár, és feltételez bizonyos lojalitást — noha nem feltétlenül erős érzelmi azonosulást,

közös

nyelvet,

vallást,

értékrendet

stb.

Természetesen

a

valódi

nemzetállamokban élő emberek rendelkeznek ezen tulajdonságokkal, vagy legalábbis egy részükkel. Ezzel szemben a nemzet, amint Weber mondja, „először is kétségtelenül azt jelenti, hogy az emberek bizonyos csoportjairól feltételezzük, hogy sajátos szolidaritást éreznek másokkal szemben”xvi. A fogalom így az értékek birodalmába tartozik. Megjegyzi továbbá, hogy nincs egyetértés abban, hogyan kellene ezeket a csoportokat körülhatárolni, illetve miyen együttes cselekvéseknek kellene az említett szolidaritásból következnie. Közönségesen szólva: egy nemzet nem szükségszerűen azonos egy állam lakosságával, azaz egy adott politikai közösséghez való tartozással. Ez nem jelenti, hogy ne lehetne azonos is vele, de nem kell szükségszerűen azonosnak lennie. A különbséget jól világítja meg a Németország közelmúltbeli egyesítése előtti helyzet. Két német állam létezett, noha számos ember osztotta a Wir sind ein Volk kifejezésben megfogalmazott, és végül az NDK felszámolásában kifejeződött nézetet, miszerint két államra osztott egyetlen német nemzet létezik. xvi Lássuk ezek után az állam és nemzet közötti jelentősebb különbségeket. A nemzet nem rendelkezik hivatalnokokkal, sem jól körülhatárolt szerepekkel, noha vannak egyének, 70

70

akik a weberi „Träger” értelmében nemzeti érzések hordozói, mozgalmak, nacionalista szervezetek stb. vezetői. A nemzethez való tartozásnak nincsenek világos szabályai, nincsenek jogok és kötelességek, melyeknek jogosan érvényt lehetne szerezni, noha a nacionalisták nyilván rákényszerítenek viselkedésmódokat azokra, akik azonosulnak a nemzettel, vagy akiknek — szerintük — azonosulniuk kellene. Állami ellenőrzés, egy nemzetállam létrehozása vagy egy nem nemzeti állam megbízása nélkül azonban ezeknek a viselkedésmódoknak nem lehet törvényesen vagy akár jogosan érvényt szerezni. Egy nemzetnek nincsenek olyan erőforrásai, mint kényszer alkalmazása vagy adózás, arra, hogy engedelmességet követeljen. Viselkedésmódokat érvényre juttatni, vagy a nemzeti céloknak erőforrásokat biztosítani csak a nemzetállam, illetve a nemzet céljait támogató állam képes. Ez ellen felhozható az, hogy egy nemzeti mozgalomból kikristályosodó nemzet, még ha nem is ural egy államot, gyakorolhat hatalmat, fordulhat erőszakhoz, és beszedhez hozzájárulásokat az államiság megvalósítása előtt is. Ám egy államokból álló világrendben ez azt jelenti, hogy mindezt egy állam funkcióinak rovására teszi, annak rendjét ássa alá, azt fenyegeti összeomlással a folyamat. A nacionalisták létrehozhatnak magánhadseregeket céljaik elérésére, és lázadhatnak az állam fennhatósága ellen, amely bizonyos esetekben elveszítheti uralmát egy terület fölött, nem lévén többé képes kényszerrel érvényt szerezni akaratának. Ebben az esetben polgárháborúval vagy nemzeti felszabadítási harccal van dolgunk, amely egy új állam létrejöttét eredményezheti. Ennek során azonban az emberek elveszíthetnek számos, a modern állam, különösen a liberális demokrácia nyújtotta előnyt. Mi több, az államnak való nacionalista ellenszegülésnek szinte elkerülhetetlen velejárója egy nagyfokú önkényes hatalom, erőszak és az előrelátható jogrend hiánya. Mindazonáltal nem szabad azonosítanunk a nemzeteket azokkal a nacionalista mozgalmakkal, amelyek nacionalista érzelmekből táplálkoznak. A nemzetet mint olyat nem jellemzi semmilyen, az államéihoz

hasonlítható

szervezettségi

forma.

Nem

rendelkezik

autonómiával,

ügynökségekkel, szabályokkal, hanem csak az őt alkotó emberek lélektani azonosulása képviselte erőforrással. Az állam fennállhat annak a külső azonosságnak alapján, amely fölött hatalmát gyakorolja. A nemzet valamilyen belső azonosulást is feltételez. Valamilyen állami fennhatóság alatt élünk. Nincs a világon olyan terület, amely fölött semmilyen állam ne gyakorolna, vagy ne követelne magának fennhatóságot. Leszámítva néhány állam nélküli népet, melyeket először a Népszövetség határozott meg, és akik az ún. Nansen-útlevéllel rendelkeznek, mindenki egy állam polgára vagy alattvalója — ám valószínűleg milliók vannak, akiknek nincsen semmilyen nemzethez-tartozás tudatuk. Ha 71

71

megkérdezik őket, azt meg tudják esetleg mondani, hogy milyen országban élnek, de nem képesek nemzeti kategóriában gondolkodni. Sokan azok közül, akiket a néprajztudósok, nyelvészek, politológusok és a nacionalista mozgalmak vezetői szerint egy bizonyos nemzet tagjainak kellene tekinteni, nem éreznek így, lehet, hogy nincs is ilyen identitásuk, sőt, még az is előfordulhat, hogy egy másik nemzettel azonosulnak. A nacionalista ideológusok érzékenyek voltak az állam és nemzet különbsége iránt, mint a katalán Prat de la Riba, aki ezt írta: „Az állam alapvető módon különbözik a nemzettől, mivel az állam politikai szerveződés, egy kifele független, befele legfőbb hatalom, amelynek megvannak a függetlenségét és fennhatóságát fenntartani képes emberei és pénze, azaz anyagi ereje.” Ezzel szemben a nemzet „Élő, szerves és természetes egység. Fennmaradt olyan törvények alatt, melyek nem ismerték el, és természetes voltánál fogva világosan elkülönült az ember mesterséges alkotásaitól, ezek között is alapvetően az államtól.”xvi Ugyanezt az érzést fejezte ki egy érzelmekkel telítettebb nyelven Evangelista de Ibero kapucinus szerzetes egy 1906-os, a baszkok számára írt nacionalista katekizmusban: „A nemzet természetes, azaz maga a természet hozta létre, míg az állam konstruált, az emberi akaratnak alárendelt.”xvi (Hosszabb idézethez 1. a 3. jegyzetet.) A nacionalista gondolkodók folyamatosan hangsúlyozzák a nemzet

inkább

természetes, mint konstruált jellegét. Ám ha belegondolunk, a nemzet egy kultúra fejlődésének eredménye, és egy erre alapozott identitás épp annyira mesterséges alkotás, mint az állam. Az államépítés és a nemzetépítés tehát egyaránt műalkotás, a vezetők tudatos erőfeszítéseinek eredménye. A feladat így az, hogy alaposabban elemezzük mindkét folyamat nehézségeit és eredményeit, valamint hogy milyen mértékig állnak ellentétben vagy egészítik ki egymást. Sikeres államot építeni egyáltalán nem könnyű feladat, ám a nemzetépítés, különösen az államépítéssel párhuzamosan, valószínűleg még nehezebb. Paradox módon jóval könnyebb nemzeteket építeni, ha az állam válságban vagy összeomlóban van. Összetett és szervezett polgári társadalom hiányában tulajdonképpen kifejezetten könnyű — bizonyos értelemben vett — nemzetet építeni. Az államépítés viszonylag összetett polgári társadalmat feltételez. Megkíván például egy olyan jogi kultúrát, amely az egyetemi jogtudomány minőségétől függ, és amely nélkül szinte lehetetlen létrehozni a modern állam megkövetelte minimális hatékonyságú bürokráciát. Feltételez egy termelékeny és nagymértékben monetáris 72

72

gazdaságot, amely képessé teszi adók beszedésére. Ezek a megfontolások nagy szerepet fognak kapni a volt szovjetunióbeli fejlemények elemzésekor, ahol egy válságban vagy egyenesen összeomlóban levő állammal, az állam helyét átvevő párt delegitimációjával, valamint egy erőtlen polgári társadalommal van dolgunk. Egy ilyen helyzetben a nemzetépítés egyszerű megoldásnak látszik a válságból való kilábalásra. xvi Innen nézve érthető, hogy a jelen válsághelyzetben miért válhatott kifejezetten, de legalábbis viszonylag erőssé a nacionalizmus. Néhány európai országban az államépítés századokon át folyt, a sikeresebb középkori monarchiák alapjairól kiindulva a rendek, majd az abszolút és (a francia forradalom után) az alkotmányos monarchiák korán át a demokratizálódásig. Ez a hosszú folyamat dinasztikus háborúk és házasságok eredménye volt, melyek során területeket nyertek és veszítettek, és kialakult a koronához tartozó különböző, ám ugyanannak a királynak alávetett birtokok rendje, az állam. Ezek a területek később egy központi királyi kormányzás és bürokrácia, majd az alkotmányos monarchiákban központi törvényhozás alá kerültek.

A folyamat

egységes hadsereg létrehozásához vezetett (kisebb-nagyobb sikerrel), majd egységes adózás bevezetését, a jogrend fokozatos egységesülését, a határok világos meghatározását, és végül az alattvalókból állampolgárokká való átmenetet eredményezte. Hosszú ideig nemigen történtek erőfeszítések egy közös kultúra, még kevésbé egy közös nyelv bevezetésére, noha a cuius regio, eius religio elve megteremtett egy alapvető közös értékrendet (leszámítva a vegyes lakosságú országokat, amelyekben elfogadott volt a tolerancia eszméje, vagy legalábbis bizonyos fokú vallási különbözőség). A nemesség, a klérus és főleg a közrend egy uralkodónak tartozott hűséggel. Ha ez az uralkodó elveszített vagy megszerzett egy területet, az emberek különösebb nehézségek nélkül tértek át az új úr hűségére. Sőt, a nemesség jelentős része számára származása nem játszott szerepet, amikor megválasztotta az uralkodót, akit hajlandó volt szolgálni. Az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó arisztokráciájának heterogén eredetét Preradovich tanulmánya elemezte.xvi Azok a nyugat-európai monarchiák, melyek határait viszonylag hamar rögzítették, mint Portugálisa, Spanyolország, Anglia és Wales, valamint kisebb mértékben az északi királyságok, hivatalnokaikban és alattvalóikban olyan azonosságtudatot és büszkeséget ébresztettek, melyet proto-nacionalistának is nevezhetnénk. Ez az érzés szintén kiterjedt az országhoz tartozó királyságokra és területekre, de nem alapult egy közös nyelven. Nehéz lenne megmondani, mikor közelítette meg ez az érzés azt, amit ma nemzetnek neveznénk.

73

73

Mindenképpen a francia forradalom után, bizonyos esetekben a jakobinus republikanizmus hatására, másokban a Napóleonnak való ellenálláséra. Az

állampolgárság

egyenlőségelvű

meghatározásának

folyamatával

és

a

demokratizálódás megindulásával ezek az államok fokozatosan nemzetállamokká váltak. A republikanizmus kétségkívül összefüggött a nacionalizmus kialakulásával, de ne feledjük, hogy a huszadik század előtt Európában alig volt néhány köztársaság. A közigazgatásban és udvarokban használt nyelv egységesülésének folyamata — a nagyobb hatékonyság érdekében — néha meg is előzte a szabályok bevezetését. Az irodalmi nyelv legsikeresebb változatainak használata természetes módon terjedt, de a tizenkilencedik század végéig ez nem volt egy tudatos nemzetépítő stratégia része. Nyugat-Európa említett országaiban lassú, és nagymértékben tervezetlen nemzetépítés ment végbe. Azt mondhatnánk, hogy ha az államépítők tisztában lettek volna a nemzetépítés hatásaival, jóval előbbre vihették volna a folyamatot a huszadik század előtt. Nyugat-Európa tehát olyan államok világa, amelyek még a nemzetépítés eszméinek elterjedése előtt váltak többé vagy kevésbé sikeres nemzetállamokká. Következésképpen, ha Franciaországban, Spanyolországban vagy az Egyesült

Királyságban meg

is

jelentek periférikus

nacionalizmusok (eltekintve Észak-Írországtól), ezek az államok ma is erős társadalmi valóságot képeznek. Spanyolországban például, amikor a Franco-rendszer válsága a spanyol nacionalizmus

megkérdőjeleződéséhez,

valamint

a perifériákon erős nacionalizmus

kialakulásához vezetett, a nacionalista mozgalmak szinte valamennyi vezetője, hogy elkerülje a „Spanyolország” szót, „az állam”-ról vagy az „Estado espanol”-ról beszélt. Többé-kevésbé erőteljesen és meggyőző módon elutasították a spanyol nemzetet, de nem a spanyol államot. A 19. század a nemzetépítés, valamint az elnyomott nemzetiségek nemzetépítő álmai koraként tűnik fel. Ám az események szigorúbb vizsgálata némiképp más képet eredményez. Nem véletlen, hogy az olasz egyesülés után Massimo D’Azeglio, a piemonti liberális politikus azt mondta 1860-ban: „Olaszországot megteremtettük, most olaszokat kell teremtenünk”, arra utalva, hogy az államépítés megvalósult, javarészt hagyományos módszerekkel, ám a nemzetépítés feladata még hátra van. Noha Németországban a 19. század elejétől erős volt a nacionalizmus, a Bismarck által megteremtett német konföderáció egy, a Poroszország irányította államépítő folyamat része volt, a porosz elitek pedig igen ambivalensen viszonyultak a

nemzetépítés

folyamatához, amely az

állam demokratizálódásával

fenyegetett.xvi Az egyesülés után a nacionalizmus és a nemzetépítő erőfeszítések egyre határozottabbakká váltak, ám a második Reich nem számolt le teljesen a nyelvi és kulturális 74

74

változatossággal, sem a kisebbségben levő nemzetiségeknek a Reichstagban való képviseletével. A pángermanizmus megerősödése Ausztriában és bizonyos fokig Németországban tulajdonképpen egy olyan állammal szembeni ellenségességen alapult, amely nem akarta felvállalni a radikális nemzetépítés folyamatát. Nem véletlen, hogy Hitler a Mein Kampfban hangot adott a német Staatsgläubigkeittal szembeni ellenséges érzelmeinek. xvi A központi államok, Poroszország és Piemont létezése, saját bürokráciájukkal, diplomatáikkal és katonai tisztségviselőikkel tette lehetővé a protekcionizust támogató értelmiségiek, tanárok, tanítók, közgazdászok és vállalkozók által felvállalt nemzetépítést, amely később szélsőséges nacionalizmushoz vezetett. Egészen más volt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári birodalom kötelékében élő kelet- és délkelet-európai „kis népek” helyzete. Itt különböző csoportok és különböző fázisokban vállalták magukra a nemzetépítést (amint azt Miroslav Hroch kitűnően leírtaxvi), az államtól függetlenül, sőt azzal szembeállva. Ez történt a csehek, litvánok, észtek, szlovákok és flamandok esetében. A nemzeti eszme eredeti hordozói — a Trägerek — nem gondoltak az államépítés lehetőségére, és az államépítés lehetőségére, és az államépítés álma csak lassan vált központi jelentőségűvé. Valamelyest különbözik ettől a norvég helyzet, ahol egy kváziállam lehetővé tette a Svédországgal való unió felbontását 1905-ben. Még a Finn Nagyhercegség kvázi-állami intézményeit is a cári állammal való szembeszegülés nélkül lehetett a nemzetépítés szolgálatába állítani, kivéve mikor a cárok oroszosító politikát folytattak. Új nemzetállamok építését csak Ausztria-Magyarország első világháborús veresége és az 1917-es orosz forradalom okozta válság tette lehetővé. A cári birodalom felbomlása Finnország és a három balti köztársaság teljes függetlensége, az egyesült Lengyelország létrejötte és Besszarábia Romániához való csatolása mellett néhol egytől három vagy négy évig terjedő kezdetleges államiság állapotához vezetett; ilyen volt Buhara, Khiva, Gruzia, Örményország, Azerbajdzsán és Ukrajna esete. Mások egy évnél kevesebb ideig rendelkeztek államisággal: Fehéroroszország, a Krím félsziget, Baskíria, a volgai tatárok övezete és a kazahkirgiz sztyeppe.xvi Az itteni erőfeszítések sikere nagymértékben a régión kívül eső nemzetközi tényezőkön, valamint közvetett módon a Nyugatnak a bolsevik forradalom általi érintettségén múlott. Számos esetben a nemzet és a nacionalista mozgalom erőtlen volt, és a szovjetek visszaszerezhették a központi ellenőrzést, még ha időnként tettek is engedményeket a kialakuló nemzeteknek, ezeket viszont a gyakorlatban hamarosan vissza is vonták. Ezeknek az államoknak a határai igen bizonytalanok voltak, és nem feltétlenül estek egybe az etnikai75

75

nyelvi határokkal. Lakosságuk jórészt többnyelvű és többnemzetiségű volt, ami teret engedett a szomszédos nemzetek és államok nacionalizmusának és irredentizmuságnak. Mindez a nemzetépítés melletti erős elköteleződést eredményezett, ami hozzájárult az illető államok instabilitásához. A nemzetépítő erőfeszítések a polgárok nagy számának lojalitását tették kérdésessé

az

illető

társadalmakban,

hozzájárulva

később

felbomlásukhoz

vagy

törékenységükhöz — ilyen volt például Csehszlovákia, Lengyelország vagy a szerbek dominálta Jugoszlávia esete. Jelenleg egy olyan korban élünk, melyben sokak szerint a jugoszláv és szovjet államokat a nacionalizmus bomlasztja. Ám hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a függetlenségüket újonnan elnyert államok számos esetben az államhatalom birtokosai tevékenységének eredményei, akik egy időben próbálják felkelteni a nemzethez való tartozás érzését, és megőrizni az állami berendezkedést (valamint az általuk már birtokolt hivatalokat is néha), és akik az etnikai, nyelvi és kulturális határoktól függetlenül védelmezik az államhatárokat. A balti államok bizonyos mértékig kivételt képeznek ez alól. A közeljövőben megválaszolandó kérdés az, hogy sor kerül-e egy demokratikus, a volt szovjet köztársaságok — ma független államok — területein élőket együttesen magában foglaló demokratikus államépítésre, vagy a hangsúly a nemzetépítés felé tolódik el, lehetetlenné téve a különböző háttérrel és kulturális identitással rendelkező népek együttélését. A nemzetépítés nehézségei: az államépítés nehézségei Elemzésünk kiindulópontja, hogy az önmeghatározás minden nemzet állammá alakulásának joga, avagy a nemzetek primordiális volta védelmezőinek egyszerűsítő állításai ellenére a nemzetépítés a világ legtöbb részén nehéz, és néha az emberek jólététől nagy áldozatokat követelő folyamat. Rá fogok mutatni arra is, hogy nem mindig szükségszerű az általunk oly értékesnek tartott kulturális különbözőség védelme vagy létrehozása. Ki fogok térni arra is, hogy a 20. században, a 19-kel ellentétben, egyre nehezebb minden létező államot nemzetállammá alakítani, sőt az ez irányú kísérletek a világ számos részén bizonytalanná vagy egyenesen lehetetlenné teszik az államépítés folyamatát. Ha ez a két érvelés helyesnek bizonyul, a következő feladat annak megmutatása lesz, hogy létezhetnek olyan legitim demokratikus államok, melyek nem a szó szoros értelmében vett nemzetállamok, és amelyek ugyanakkor megkaphatják az állampolgárok részéről annak a lojalitásnak és érzelmi támogatásnak egy részét, amelyre egyesek szerint csak a nemzetek tehetnek szert.

76

76

Másrészt rá fogunk mutatni, hogy azoknak, akik azonosulnak egy nemzettel, nem kell szükségszerűen nemzetállamot építeniük, ha a többnemzetiségű államok „tetőt” adnak kultúrájuk és identitásuk fölé anélkül, hogy a hagyományos nemzetállam-építéshez társuló kizárólagosságra törekednének. Elemzésünk némi nehézségekbe is fog ütközni, mert új terminológiára

lesz

szükségünk,

hogy

megkülönböztessük

az

államban

élő,

ám

nemzetállamiságra nem törekvő nemzeteket a nemzetállamiság bizonyos vonásaival rendelkező, ám nemzetépítést nem folytató államoktól. Az „állam-nemzeteknek” nevezhető államok többnemzetiségűek, vagy legalábbis multikulturálisak. De ne vágjunk érvelésünk elébe, mert mielőbb még kifejtenénk azt, rá kell mutatnunk néhány alapvető tényre, melyet az értelmiségi (és még inkább a politikai) nacionalizmus-vitákban gyakorta figyelmen kívül hagynak. A nacionalista ideológiák állításai ellenére a nemzetek nem természeti jelenségek, amelyek mintegy varázsütésre megjelennek, államiságot követelve. Erre mutatott rá hangsúlyosan Ernst Gellner xvi, ezt támogatják közvetetten Hroch alapos kutatásai, melyek azt vizsgálták, mennyi időt és energiát vett igénybe a nacionalista érzelmek felébresztése a kisebb népcsoportokban, valamint az a tény, hogy a fejlett, stabil nyugati államok nemzetei körében nem sikerült nacionalista érzelmeket, és még kevésbé szakadár mozgalmakat életre kelteni. Bizonyítható, hogy a Clifford Geertz-i, illetve Edward Shiles-i értelemben vett primordializmus nem feleltethető meg egyszerűen a „nemzeti nacionalizmusnak”, noha talán egy „nemzeti identitásnak” igen. xvi A kortárs spanyol- és franciaországi Baszkföldet elemezve magamnak is sikerült rámutatnom, hogy a nyelven és származáson alapuló primordiális identitás igen erős lehet anélkül, hogy kizárólagos nemzeti identitást, és még kevésbé nemzetállamépítési törekvéseket eredményezne. Úgy tűnik inkább, mintha a a szélsőséges nacionalisták megkíséreltek volna lemondani a primordiális jellemzőkről mint a nemzeti identitás alapjairól, hogy olyan területi alapokkal cseréljék fel ezeket, amelyek magukban foglalnák azokat is, akik nem osztják a primordiális jellemzőket. A nemzeti identitásnak egy, a primordiális jellemzőktől független választássá való átalakulása maga után vonja azoknak a nacionalisták általi visszautasítását, akik, noha rendelkeznek a primordiális jellemzőkkel, nem támogatják a nacionalista mozgalmat. A nacionalizmus nem egyszerűen a primordiális jellemzőknek a politikába való átfordítása, amint arra például Max Weber xvi kiváló megjegyzései

a

nacionalizmusról

rámutatnak.

Az

ideológusok

hajlamosak

erről

megfeledkezni, amikor a nacionalista mozgalom alapjául szolgáló nyelv használóinak, illetve egyház tagjainak számáról beszélnek anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hányan tekintik 77

77

ezeket a nemzetépítés vagy egyenesen a nemzetállam-építés alapjának. Másrészt a nacionalisták követeléseiket gyakran úgy fogalmazzák meg, hogy egy bizonyos terület lakosságának egészét az államiság megvalósítására törekvő nemzet részének tekintik, függetlenül attól, hogy az illetők rendelkeznek-e a primordiális jellemzőkkel, vagy kívánnak-e nemzetté vagy nemzetállammá válni. Mindezeknek a tényeknek az elemzése (ami nem történt meg a legtöbb olyan országban, ahol nacionalista konfliktus van, és amit nem is lehet elvégezni a konfliktus kirobbanása után) jelentős mértékben lelohasztaná a nacionalizmus nevében megfogalmazott követeléseket. Egy másik, a társadalomtudományok és a politika által egyaránt elhanyagolt probléma, hogy a modern világban az identitások nem kizáró jellegűek. Az emberek nem azonosítják magukat spanyolként vagy katalánként, bár ha belekényszerítik őket ebbe a kettősségbe, akkor lehet, hogy némileg kényszeredetten döntenek valamelyik mellett. Az emberek többszörös identitásokkal képesek rendelkezni. Bizonyítékok vannak rá, hogy egyforma erősen kötődhetnek két feltételezett nemzeti identitáshoz, hogy tekinthetik magukat egyszerre spanyolnak és katalánnak, szlováknak és csehszlováknak, és talán horvátnak és jugoszlávnak, feltéve, hogy engedik nekik egy ilyen kettős identitás kifejezését. Természetesen lesznek, akik erősebben érzik ilyennek vagy olyannak magukat, és a nacionalistákra hárul a feladat, hogy sarkított választásra késztessék őket a kettő között, és (átállásokkal vagy heves konfliktust gerjesztve ott, ahol nincs választási lehetőség) gyengítsék azok támogatottságát, akik szívesebben látnának egy egynél több identitásra épülő társadalmat. A többnemzetiségű államok építését vagy fennmaradását ez a kettős identitás teszi lehetővé. Ezt az összetettséget hosszasan tudnám bizonyítani, amint azt máshol meg is tettem. xvi (1982-ben Katalóniában az emberek 32%-a határozta meg magát spanyolként, vagy inkább spanyolként, mint katalánként; 40% egyenlő mértékben spanyolként és katalánként; 17% inkább katalánként mint spanyolként; és 9% katalánként. Azok között, akiknek mindkét szülője Katalóniában született, ezek az arányok a következőképpen alakultak: 11%, 48%, 26,5%, 14%; két bevándorló szülővel rendelkezők között: 34%, 37,5%, 12%, 11%, maguk a bevándorlók között pedig: 64%, 26%, 4%, 2%.) Ez a tény minden nacionalista számára kényelmetlen. Vannak, akik azt állítják, hogy államuk nemzetállam, és teljes azonosulást követelnek vele, valamint a domináns nemzetiséggel, és vannak, akik azt, hogy nemzetük létezik, és nem fér össze semmilyen nagyobb és más identitással. Szerencsére vannak olyan politikusok is, akik elfogadják ezt az alapvető tényt, és politikai programjukat két identitás, az államnemzeti és a

78

78

nemzetállamiságra nem törekvő nemzeti identitás összeférhetőségére építik — noha korunkban néha átcsúsznak az önálló nemzetállam létrehozásának nacionalista követelésébe. Valójában tökéletesen elképzelhető egy olyan társadalom, amelyben az emberek több mint egy identitással rendelkeznek, azaz úgy érzik, hogy erősebben vagy gyengébben tagjai egy nemzetnek, egy államnemzetnek vagy egy igazságos államnak, és egy szélesebb, mondjuk európai közösségnek, és hogy e három identitás más-más következményekkel jár életükre nézve. Ezek különböző identitások, melyek számukra alapvetően értékesek és összeférhetőek. Arra a kérdésre, hogy milyen mértékben büszke arra, hogy spanyol (négy lehetséges válasszal), Katalóniában a válaszolók 33%-a mondta, hogy „nagyon büszke,” és 40%-a hogy „eléggé büszke” (Spanyolországban az átlag 45, illetve 40%). Ugyanennek a kérdésnek a katalán változatára kapott arányok: 36% „nagyon büszke,” 48% „eléggé büszke.” Ami azt jelenti, hogy a válaszolók jelentős száma mindkét identitására büszke, illetve, hogy a Spanyolország más részeiről érkezett bevándorlók (akiknek aránya 30%) egy része szintén büszke arra, hogy katalán.xvi Mindezeket a tényeket figyelembe véve a nemzetek és államok szándékos és mesterséges létrehozásáról, illetve lerombolásáról beszélhetünk. xvi Az első folyamat konstruktív és mérsékelt vezetést kíván, amely tudatában van a társadalmi valóság összetettségének, és

nem gondolkodik egymást

kizáró fogalmakban. A második

elkerülhetetlen velejárói a konfliktusok, gyakran az erőszak és az elnyomás is, vagy az állam, vagy az államiságra törekvő nemzet nevében. Egyes esetekben az állam akar felszámolni egy meglévő primordiális identitást (amelyet mások nemzetnek tekintenek), elnemzetietlenítő politikával, kulturális elnyomással, vagy, ha szükséges, az állam kényszerítő eszközei segítségével. Más esetekben a komplex multikulturális társadalmakban meglévő összetett kapcsolatok mesterséges felszámolása a nemzet nevében történik. Ezeknek a politikáknak a sikere végső soron az erőszakhoz folyamodásra való készségen, illetve a nemzetközi helyzeten múlik, amely megengedi az erőszak alkalmazását, vagy támogatja a konfliktusban álló felek egyikét, elismerve annak az erőszak alkalmazásához való jogát. Egy ilyen konfliktus után igen nehézzé vagy éppenséggel lehetetlenné válik egy olyan civilizált társadalom felépítése, amelyben különböző identitásokkal rendelkező, illetve egy nemzettel különböző mértékig azonosuló emberek együtt élhetnek. A folyamat eredménye: kivándorlás és menekültek.

79

79

Az állam konstruált jellegének téziséből az következik, hogy ezek a következmények egyáltalán nem elkerülhetetlenek, és abba a pozícióba helyez minket, társadalomtudósokat, hogy többet gondolkodjunk elkerülésének módozatairól. Sajnos, az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó társadalomtudósoknak, különösen az ilyen problémákkal nem szembesülő társadalmakban, egyszerűsítő nézeteik vannak az önmeghatározás jogáról, illetve az elszakadás jogáról és erkölcsiségéről, és érzelmi alapon szimpatizálnak a — valóságosan vagy szerintük — elnyomottakkal.xvi A 20. századi, az állam ellenében vagy az állam által végrehajtott nemzetépítések borzalmas konfliktusok forrásai lehetnek. Azt mondhatnánk, hogy a létező, a nemzetállamiságot megvalósított vagy legalábbis államnemzetekké vált államok ezt a 19. században valósították meg. Gondoljunk Eugéne Weber kiváló monográfiájára (From Peasants to Frenchmen, Parasztoktól a franciákig) arról, hogy hogyan sikerült a francia államnak, a jakobinus nation une et indivisible elvét követve, felszámolnia Franciaország kulturális és nyelvi sokrétűségét.xvi A francia állam tudatos nemzetépítése hihetetlen siker volt, ellentétben a 19. századi liberális centrista spanyol állam azonos törekvésével, noha nem szabad eltekintenünk attól, milyen mértékben sikerült a spanyol államnak a századok során, különösen a 19. század első 75 évében, megteremtenie egy spanyol identitást. Jelen nézőpontból ezek a törekvések messze nem csodálatra méltóak, és olyan árat feltételeznek, melyet sokan közülünk nem szeretnének megfizetni. Nemcsak az a kérdés azonban, hogy hogyan értékeljük ezeket az államból kiinduló nemzetépítő törekvéseket, hanem az is, hogy mennyire életképesek ezek napjainkban. Szociológiai elemzésen alapuló válaszunk az, hogy függetlenül egy ilyen folyamat kívánatos voltától (aminek eldöntése egy értékítéleten alapszik), egy ilyen törekvés sikertelenségre van ítélve a legtöbb társadalomban, és bizonyosan a liberális demokratikus társadalmakban. Elmélyedhetnénk annak elemzésében, hogy miért van ez így, de itt néhány megjegyzésre kell szorítkoznunk. A modern világban minden társadalom — beleértve még a kevésbé fejlett, periferikus vagy marginális etnikai, kulturális, nyelvi kisebbségeket is — kitermel egy értelmiségi elitet, amely érzelmi okokból és, ne feledjük, önérdekből védelmezi primordiális értékeit és jellemzőit. Amint arra Gellner helyesen mutatott rá, ilyen elitek nem léteznek a preindusztriális agrártársadalmakban. Ma azonban még az agrártársadalmak is rendelkeznek velük. Noha nem értek egyet a nacionalizmus szakirodalmával, amikor az a nacionalizmus artikulálásában az értelmiség, a művészek és írók szerepét látja az egyetlen vagy döntő 80

80

tényezőnek, hiszen még ezeknek az eliteknek az erőfeszítései is kudarcba fulladhatnak, azért jelentős tényezőt jelentenek. Korunkban egy széleskörű és diffúz ideológiai örökség áll rendelkezésükre, melyben megalapozhatják álláspontjukat. Ne gondoljuk, hogy az értelmiség csak a jól kifejtett, racionalizált ideológiák iránt érdeklődik. Épp elég olyan esetet láttunk, amikor tagolatlan, kifejtetlen ideológiák igen racionális emberek érzéseit és érzelmeit tudták megszólítani. A nacionalizmus elveit ma minden társadalomban alkalmazni lehet, mert a 19. és 20. század előtt nem látott mértékben férhetők hozzá. Erős ideológiák, mint a közelmúltban a fasizmus és a kommunizmus, találnak támogatásra egy olyan emberek által megteremtett és osztott nemzetközi közvéleményben, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak azokról a társadalmakról, ahol a nacionalizmus ideológiáját alkalmazni fogják, és amelyek gyakran ellentétben állnak saját liberális és progresszív értékeikkel. Ne engedjük magunkat rászedni az ideológiák végéről szóló szöveg által. A számos más ideológia hanyatlása után maradt légüres térben a nacionalizmus erősebb, mint valaha. Emellett ezek az elitek készen kapott hallgatósággal rendelkeznek a művelt, valamint a médiák széles körének helyt adó társadalomban, aki korábban ismeretlen volt. Ebben a kontextusban nehéz elképzelni egy olyan oktatási és kultúrpolitikát, mint a harmadik francia köztársaságé volt. Olyan korban élünk, amelyben a legitimitás liberális demokratikus elveit és a jogállami intézményességet mindenki erőteljesen hangoztatja, még ha ezeket folyamatosan meg is sértik. Ez a legitimitás-szabály lehetetlenné teszi számos olyan ország számára, amelynek szüksége van a nemzetközi közösség tiszteletére, hogy elnyomó és diszkriminációs politikát folytasson azokkal szemben, akik primordiális identitásoknak, kulturális és nyelvi jogok követelésének, nacionalista érzelmeknek adnak hangot, még szélsőséges nacionalizmus esetében sem. Olyan valóság ez, melytől a modern államok nem tekinthetnek el, csak ha autoritarianizmushoz fordulnak, amely opciót gyakran még azok sem támogatják, akik különben sem szimpátiával, sem toleranciával nem viseltetnek az állami nemzetépítést megkérdőjelező nacionalisták iránt. Ebben a helyzetben az állami integráció más, új módozataihoz kell nyúlni a nemzetépítés helyett. Ám a modern, iskolázott, ipari társadalmak, sőt még a harmadrendű gazdasággal rendelkező társadalmak fejlődésének sem minden eleme mozdítja elő az államot megkérdőjelező nacionalisták ügyét. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a piac, valamint a vele járó igény a nagyobb gazdasági mozgástérre, a személyek és tőke szabad áramlására, jelentős integrációs tényező az államokon belül, amelyek gazdasági szempontból 81

81

továbbra is határosak más államokkal. Noha, amint azt Gellner hangsúlyozta a modern ipari társadalmakban a nyelv a lehetőségek és a hatalom jelentős alapjává és forrásává válik, és így megszaporodnak a korábban provinciális nyelvek elismertetésének követelései, a jelentősebb, szélesebb körben használt nyelvek előnyt jelentenek a kiterjedtebb piacgazdaságban. Megjelenik egy nemzetközi lingua franca használatának kísértése, mint például az angolé, a nagyobb állam vagy kulturális régió nyelve és annak normái helyett. A nemzetközi üzleti tranzakciókban az angol nyelv, a társadalmi életben a standard német helyett a svájci német használata a kísértés. Ám nem kell túlságosan bíznunk abban, hogy a nagyobb politikai egységek mellett szóló racionális gazdasági megfontolások mindig felülkerekednek. 1991-ben Jugoszláviában senkit nem érdekelt annyira az idegenforgalmi piac, hogy nyár utánra halasszák a nacionalista konfliktusokat. A Szovjetunió valószínűleg új nemzetállamokra való felbomlásának egyik tényezője, hogy, noha a tervgazdálkodás létrehozott az államhatárokon átívelő gazdasági kapcsolatokat, egy közös szovjet piac eszméje és annak értéke a tagköztársaságok számára nem volt, és valószínűleg továbbra sem része számításaiknak. Az új nacionalizmus egyik ára a szélesebb piacok létrehozásának, és így a gazdasági fejlődésnek a megnehezedése lehet. Ebben az összefüggésben az európai közös piachoz való csatlakozás mint az állam-szintű szélesebb piacok alternatívája, új, gyakran hamis illúziókat teremt az új nemzetállamok számára. Tovább is fejtegethetném azokat a nehézségeket, amelyekbe ma az államhatalom jakobinus-típusú nemzetállamok létrehozására való felhasználása ütközik, mint ahogy azokat is, amelyekbe a multikulturális társadalmakban való békés nemzetépítés ütközik, különösen rövid távon, és kiváltképp olyan társadalmakban, amelyekben az elsődleges és nemzeti jellemzők területi alapja messze nem egysíkú és jól körülhatárolt. Ez magyarázza, miért társul erőszak a nemzetépítési törekvésekhez, akár felülről, az államtól, akár alulról, a néptől és a nacionalista aktivistáktól induljanak is ki. Egyesek szeretnék azt bizonyítani, hogy a demokrácia megoldást jelent a problémára, különösen miután sikeres volt az osztálykonfliktusok enyhítésében, amelyek néhány évtizedekkel ezelőtt még oly bomlasztónak tűntek a modern ipari társadalmakban. Szerintem a demokrácia hozzájárulhat ezeknek a problémáknak a megoldásához, de csak ha nagymértékben feladja a demokratikus folyamatoknak a megkérdőjelezhetetlen többségi uralommal való azonosítását. Inkább vitatható, hogy a népszavazásos rendszernek a demokráciával való azonosításával, az önmeghatározási törekvések kérdéseinek szavazásos úton való eldöntésével elkerülhetők az itt felvetett problémák. Ha feltételezzük, hogy 82

82

társadalmainkban többszörös, különböző intenzitású identitások léteznek, hogy a kulturális identitások szempontjából minden területi egységen belül léteznek többségek és kisebbségek, az önmeghatározás népszavazásos eldöntése egy kizárásos választást vezet be, ami nem felel meg számos társadalom összetett társadalmi és kulturális valóságának. A nemzetek önmeghatározásának idealista hívei már a versailles-i békekonferencián szembesültek azzal a problémával, hogy nem működőképes a népre bízni a döntést, mert „először el kellett dönteni, kik azok, akiket felszólítanak a döntéshozatalra, és ez a döntés nagymértékben eldöntötte a végkimenetelt, valamint nem is feltétlenül volt elfogadható mindenki számára, akit a döntéshozatalra felhívtak.” Jól fogalmazta ezt meg Sir Ivor Jennings a The Approach to SelfGovernment (Az önrendelkezés útjai) című munkájában: „A felszínen méltányosnak tűnt a népre bízni a döntést. Tulajdonképpen azonban nevetséges volt, mert a nép nem dönthet addig, ameddig valaki el nem dönti, ki is a nép.”xvi A demokrata számára egyszerűnek tűnik azt mondani, „hagyjuk a népet dönteni,” ám csak az elvont elvek szintjén az, a valóságban nagyon is bonyolult. A társadalomtudósoknak kötelességük ennek az összetettségnek a tanulmányozása. A közvélemény-kutatások, ha okosan használják fel őket, fontos eszközt jelenthetnek számukra, míg rosszul felhasználva az egyszerűsítésekhez járulhatnak hozzá. Saját kutatásaimban úgy próbáltam rámutatni a nemzeti jelenség összetettségére, hogy egy egyszerű kettősségen túlmenő kérdéseket tettem fel, lehetővé téve az emberek számára, hogy a „nemzetiségre” vonatkozó kérdés esetében kifejezzék kettős identitásaikat. A nemzetépítés paradoxona, hogy a nemzeti ébredés vagy a nemzeti öntudat megteremtése, a kulturális intézmények létrehozása, a nacionalista mozgalom megszervezése, az államiságért való tüntetések stb. után eljön a pillanat, mikor a vezetésnek el kell döntenie, hogy békés, intézményes eszközökkel, vagy erőszakkal, milíciák felállításával és, ha az állam elég erős, terrorista cselekményekkel folytatja-e küzdelmét. Ez a kérdés nagy valószínűséggel megosztja a nemzetépítőket, kivéve, ha az állam felbomlóban van, vagy a nacionalisták nemzetközi támogatást kapnak, és egyesek a politikai rendszeren belüli munkát választják. Ez az opció a leginkább akkor adódik, amikor egy korábban autoritárius, a nacionalisták törekvéseit elnyomó rendszer demokratikus átalakuláson megy át. A demokratikus átalakulások során két lehetőség adódik. Ha már az autoritárius rendszerben is léteztek fiktív vagy valós kormányzat alatti intézmények, még ha azok nem is támogatták korábban a demokráciát, ezek tisztségviselői valószínűleg a nemzeti identitást választják a gyenge vagy roskadozó centrum ellenében. Hacsak rövid időn belül létre nem jön egy legitim, demokratikus központi szerv és képviseleti testület, hogy kialkudjon egy új 83

83

szerződés az állam korlátain belül, ami az alegységek szintjén rendezett választásokat megelőzően országos választásokat feltételez, a fennmaradó lehetőség a függetlenség követelése lesz. xvi Ebben a helyzetben a tisztségviselők valószínűleg a nagyobb állam alegységeit alakítják át új állammá, és elindítják a nemzet- és államépítés folyamatát. Előbb vagy utóbb szembesülni fognak aztán a nemzetépítés nehézségeiből adódó súlyos problémákkal, amelyek kezelése meghaladhatja az új államok erejét. Valószínűleg ezt a modellt fogják követni a volt szovjet köztársaságok és területek, ahol a helyzetet súlyosbítja, hogy a nacionalistává vált tisztségviselőknek kevés fogalma van arról, mit jelentenek a demokratikus intézmények és a liberalizmus. Amikor az átmenet az állam felbomlása nélkül megy végbe, mint Spanyolországban, ahol különbséget lehetett tenni a rendszer és az állam között, és amikor a rendszer kezdeményezi azt, a reforma pactada — ruptura pactada formulát eredményezve, a nacionalisták azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy részt vegyenek-e a választásokon, vagy utasítsanak el mindenfajta részvételt a meglevő államban. A követendő stratégia kérdése — a függetlenség követelésének fenntartásával való részvétel, képviselet megszerzése, amelynek új, az elszakadást vagy autonómiát, illetve föderális vagy konfederális intézményeket lehetővé tevő állami szerződést kell kiharcolnia — valószínűleg megosztják a nacionalista mozgalmat. Amikor nincs semmilyen kilátás a hatalomban való részvételre egy demokratikus rendszerben, a nacionalista mozgalomnak könnyű megőriznie egységét és radikális pozícióit. Egy demokráciában azonban nagy valószínűséggel kettéoszlik azokra, akik folytatni akarják — néha az erőszak és a terrorista mozgalmak támogatásával is — a függetlenségért való küzdelmet, és azokra, akik részt akarnak venni a rendszer működésében, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőle a nemzetépítő folyamat számára. Az utóbbiak a maguk során ketté fognak oszlani azokra, akik sürgetni akarják ezt a folyamatot és, miután részt vettek a választási folyamatban és az állami intézményekben, például a törvényhozásban, készek folytatni a függetlenségi alkut és nyomásgyakorlást, illetve azokra akik, miután kiharcoltak bizonyos alkotmányos kereteket, a végtelenségig elhalasztják a nacionalisták céljait. Utóbbiak, bár nem adják fel a nacionalista álmokat, készek részt venni az állam által a nemzethez tartozóként elismert területi alegység kormányzásában. lesznek, akik következetes, de békés ellenzékbe vonulnak a demokratikus intézményeken belül, lesznek, akik, nem tudván céljaikat demokratikus úton elérni, más eszközökhöz folyamodnak. A nacionalista mozgalom és a demokráciában azt képviselő pártok azzal a választással szembesülnek, hogy folytatják a nemzetépítést egy nem nemzeti államban, vagy folytatják a 84

84

harcot, minden közvetlen nyereség nélkül. Az állam csak akkor szembesül olyan válsággal, melyet nem tud erőszak alkalmazása nélkül megoldani, ha egy területileg jelentős alegységben a nacionalista mozgalom többséget alkot, és nem osztja meg a követendő stratégia kérdése. Korunkban erőszak alkalmazása egy jelentős, demokratikus képviselt többség ellen delegitimizálná az államot, és számos esetben nagy valószínűséggel az állam felbomlásához vezetne. Ha a nacionalista mozgalom feloszlott szélsőségesekre és különböző fokú méréskeltekre, vezetőinek a nemzetért való közbenjárása olyan kompromisszumot eredményezhet, amelyben a nemzetépítési törekvéseket az állam keretén belül lehet folytatni, és a folyamatban az állam is demokratikus legitimitást nyerhet. Ez utóbbi kifejlet olyan esetekben lehetséges és valószínűsíthető, amikor a lakosság jelentős csoportjai rendelkeznek kettős nemzeti identitással. Ennek a kettős identitásnak a megszólítása a demokratikus államépítés új formáit fogja lehetővé tenni. Véleményem szerint ez egy bizonytalan helyzet, amelyben sok múlik a nemzeti mozgalom vezetőségének, illetve az állam képviselőinek döntésein. Ugyancsak sok múlik az erőszakhoz folyamodók támogatottságán, illetve azon, hogy sikerül-e vagy sem létrehozniuk a terrorizmus, elnyomás, kiújuló terrorizmus, újabb elnyomás széleskörű konfrontációhoz vezető spirálját. Ebből a szempontból érdekesek lehetnek a Baszkföldön szerzett spanyol tapasztalatok. A vezetés döntő tényezővé válik ilyen esetekben. Átmeneti helyzetben a követelések és retorika gyorsan ütközésekig fokozódhat, felszámolva a mérsékletet és a békés és demokratikus megoldások kialakításának képességét. Egy új típusú liberális demokrata állam felépítése, mely magában foglalja a korábbi, központosított nemzetállami formáját megkérdőjelező

nemzetet,

új

államnemzet

kialakulását

eredményezheti,

amely

összeegyeztethető az uralma alatt álló nemzetekkel. Egy demokratikus, többnemzetiségű, multikulturális, többnyelvű államot létre lehet hozni. Mindez azonban nem jelenti, hogy nem lesznek folyamatos konfliktusok, és hogy az átmenet, az alkotmányozó folyamat, a központi és autonóm regionális kormányzatok hatáskörének elhatárolása során létrejött egyezségek nem lesznek vitatottak, és idővel nem változtathatók meg. Egy alkotmányos liberális demokrácia, amely olyan konfliktusmegoldó eszközökkel rendelkezik, mint például az alkotmánybíróság, a nacionalisták részvétele a hatalomban a periférián, de lehetőség a központban is, sikereik néhány céljuk elérésében, lehetővé tehet egy új típusú államot. Az Estado de las Autonomias spanyol tapasztalata egy ilyen folyamat meglepő és sok tekintetben váratlan sikerét hozta.xvi Egy ilyen út követésének sikertelenségét példázza Jugoszlávia. Témánk szempontjából megvilágító erejű lenne 85

85

összehasonlítani, hogyan volt képes e két esetben a politikai rendszer feldolgozni a nacionalista törekvéseket. Többnemzetiségű államokat építeni bonyolult, de nem lehetetlen, ha feladjuk azt a két uralkodó eszmét, hogy minden államnak a nemzetállamiság, és minden nemzetnek az államiság megvalósítására kell törekednie. Amint arra Francesc Cambó, a nagy katalán vezető és politikus emlékeztetxvi, bonyolult, mint az életben minden, de megszabadíthat bennünket sok nagy, „terribles simplificateurs”-tól.xvi Fordította: Vincze Hanna Orsolya

86

86

MICHAEL HECHTER: A NACIONALIZMUS MEGFÉKEZÉSE

A legboldogabb nemzeteknek nincs történelme. (George Eliot)

1. fejezet. A NACIONALIZMUS REJTELMEIxvi A nacionalizmus meghatározása A „nacionalizmus” terminussal először egy 1774-es Herder-szövegben találkozunk (Alter 1989:7); azóta egy sor jelenség elképesztő keverékére használatos. Az elemzők gyakran panaszkodnak, hogy a nacionalizmus annyi eltérő jelentést ölel fel, hogy maga a fogalom is zavarossá válik. A téma legátfogóbb szöveggyűjteményének szerkesztői ezért állítják, hogy „a nemzetek és nacionalizmus tanulmányozásának legfőbb nehézsége egy megfelelő és mindenki által elfogadott meghatározást találni a kulcsfogalmak, a nemzet és nacionalizmus számára” (Hutchinson és Smith 1994:4). Egy másik szakértő „a »nacionalizmus« terminust az általa felölelt jelenségek bősége a politikai és analikus gondolkodás mai szótárának egyik leghomályosabb fogalmává teszik” (Alter 1989:4). E homályosság miatt a nacionalizmus tanulmányozása különösen olyan szerzőket vonz, akiknek a céljai inkább politikaiak, mint analitikusak.xvi Ha az emberek a nacionalizmus meghatározásában sem tudnak megállapodni, nem meglepő, ha annak megítélése is igen változó — különösen okait, nemes vagy maradi természetét tekintve, vagy azt a kérdést, hogy a politika egy maradandó formáját képezi-e. Ugyanakkor a nacionalizmus megértésére való képességünk nem annyira rossz, amint azt a fenti kifogások sugallják. A szakirodalomban nagyobb az egyetértés, mint azt általánosan belátják és állítják. A nacionalizmus mindenekelőtt politikai jelenség (Breuilly 1993). A nacionalizmus irodalmi, zenei és művészi vonatkozásai kutatásra kiváltképpen méltó területek lehetnek ugyan, de nem ők a felelősek a téma iránti érdeklődés növekedéséért. xvi Ám ha a nacionalizmust a politika területére korlátozzuk is, a meghatározás egyik legfőbb nehézsége megmarad. Ez abban rejlik, hogy a nacionalizmus történetének két igen különböző politikai aspektusa van. A mindennapi embernek a régi rend korrupt monarchikus erői fölött6i győzelmének, Csipkerózsika-álmából való felébredésének felemelő történeteként kezdődik. Ezért helyezi az 1830-as francia forradalmat ábrázoló allegorikus Delacroix87

87

festmény. A szabadság vezeti a népet a barikádokon, a trikolórt a barikádról félmeztelenül felemelkedő Szabadság kezébe. A huszadik századra azonban a nacionalizmus. Frankenstein szörnyévé, hosszú bűnlajstrommal rendelkező xenofób, sőt népirtó társadalmi mozgalmak mozgatójává vált (Minogue 1967:8). Mivel egyetlen terminus sem ölelhet fel egy ilyen Janus-arcú jelenséget, gyakran több típusról beszélnek. A legnépszerűbb felosztást valószínűleg a nacionalizmus nyugati és keleti típusa jelenti (Kohn 1944; Plamenatz 1976), noha számos más tipológiát is felállítottak — például a nacionalizmus polgári és partikularista típusának különbségét (Greenfeld 1992). Mindent együttvéve azonban a nacionalizmus-tipológiák többsége alig leplezett normatív kritériumokon nyugszik: egyszerűen jó és rossz nacionalizmusokat különítenek el (Billig 1995; Chatterjee 1993). Ezzel a meghatározási stratégiával az a baj, hogy önmagában semmi nem jó vagy rossz, a gondolkodás teszi azzá. A nacionalizmus megfelelő meghatározásának magában kellene foglalnia valamennyi történetszálat; képesnek kellene lennie felölelni liberális és illiberális változatait egyaránt. Ugyanakkor ki kellene zárnia azokat a jelenségeket, amelyek nem a nacionalizmus sajátosságai. Bármilyen, magyarázatra alkalmas meghatározásnak ezért analitikus, nem normatív alapokon kell nyugodnia. A helyzet egyáltalán nem reménytelen, hiszen létezik egy, a szakirodalomban általánosan elfogadott analitikus meghatározás. Régóta elfogadott, hogy a nacionalizmust a nemzet — egy sajátos kultúrájú és önrendelkezésre törő közösség — határainak az állam határaival való egybeesésére irányuló politikai tevékenységek jelentik. xvi Állam alatt azokat a szakosodott intézményeket értem, amelyek a rend, igazságszolgáltatás, társadalmi jólét és védelem biztosításáért felelnek egy területileg behatárolt társadalomban (North 1981; Poggi 1978; Weber [1922] 1978:905). A nacionalizmussal így közvetve vagy közvetlenül együtt jár a nemzeti önrendelkezésre való törekvés. Ez a meghatározás azonban nem a legmegfelelőbb, mert nyitva hagyja a nacionalizmus időbeli behatárolásának lényeges kérdését. Mivel az állam annyira kései fejlemény — a történelem során a társadalmak döntő többsége nélküle is boldogult —, a nacionalizmust az állam által meghatározni annyit tesz, mint kezdettől a modern világra korlátozni azt. Ha azonban a nacionalizmus modern-kori fejlemény, ez külön magyarázatot kíván. Következésképpen a nacionalizmust helyesebb a nemzet és kormányzati egysége határainak egybeesésére irányuló kollektív cselekvésként meghatározni.

88

88

Ez az egybeesés azonban lényegileg különböző politikákkal érhető el. Nemzet és kormányzati egység egybeeséséhez vezethet a befogadó, a kulturálisan különböző csoportok tagjainak a politikai közösségbe való egyenlőségelvű betagozódását célozó politika. Az Egyesült Államok érméin található e pluribus unum mottó pontosan ezt a befogadó nacionalista stratégiát fejezi ki. Ezzel szemben nemzet és kormányzati egység egybeesése elérhető kizáró, a politikai közösségben való teljes jogú tagságot egy vagy több kedvezményezett nemzet tagjaira korlátozó politikával is. A kizáró nacionalista korlátozásokat, amint azt az „integrációs nacionalista” Maurras ([1954] 1970) javasolta, de jelenthetnek drákóibb stratégiákat, például etnikai tisztogatást vagy egyenesen népirtást is. Ez a meghatározás képes befogadni Csipkerózsikát és Frankenstein szörnyét egyaránt. A meghatározás egyik aspektusa további kifejtést kíván. Ha a nacionalizmus egy bizonyos cél érdekében végrehajtott kollektív cselekvés, hogyan lehet ezt a célt empirikusan meghatározni?

Míg

a

nacionalista

mozgalmak

egyéni

résztvevőinek

indokai

kifürkészhetetlenek,.xvi minden társadalmi mozgalom vagy politikai párt széles körben reklámozott célok alapján próbál követőket toborozni. Következésképpen a nemzet és kormányzati egység egybeesésére törekvő (például a nemzeti szuverenitásért harcoló) csoportok egyértelműen nacionalisták.xvi A nacionalizmus azonban egy változónak tekinthető, és nem egy állandónak. Amilyen mértékben egy csoport kevesebbre, mint teljes nemzeti szuverenitásra törekszik — vagy olyan célok elérésére, amelyek nem jelentősek ennek elérésében —, abban a mértékben talán kevésbé nacionalista. xvi A meghatározások úgy működnek, hogy fogalmakat határolnak körül: egy teljesen átfogó meghatározás fölösleges. xvi Mint minden meghatározás, ez is kizár tárgyköréből bizonyos jelenségeket. Minden meghatározáson azt kell számon kérni, hogy a megfelelő elemeket zárja-e ki a cél érdekében. Noha ez a meghatározás történelmileg nem kizáró jellegű — például nem korlátozza a nacionalizmust a modern korra —, tartalmilag vállaltan kizárólagos. A nacionalizmust a politika területére korlátozza. Meghatározásunk szerint tehát nemzeti ideológiák vagy érzelmek nyelvi, zenei vagy szimbolikus formában való kifejeződése — amint az igen gyakori a 16. századi Európában (Marcu 1976 — a nemzeti önrendelkezést kifejezett

célul

kitűző

társadalmi

mozgalmak

hiányában

nem

minősülnek

nacionalizmusnak.xvi A nacionalizmust meg kell különböztetnünk más politikai jelenségektől, amelyekkel néha összemossák. A nacionalizmus államépítő változata (amelyet bővebben a 4. fejezet 89

89

tárgyal: State-Building Nationalism. 56-69.) különbözik az átlagos imperializmustól, amely akkor áll fenn, ha központi uralkodók kiterjesztik ellenőrzésüket egy vagy több különböző kulturális csoport által lakott területekre, de ezután nem próbálják kifejezetten egyetlen kulturális egységgé formálni az így létrejött keveréket. Az imperializmus nem a nacionalizmus egy típusa,

mert

a birodalmak szándékoltan multinacionálisak.

A

nacionalizmus hasonlóképpen különbözik a regionalizmustól, amely olyan kollektív cselekvést jelent, amely a jogoknak és erőforrásoknak a központ és egy adott régió hatóságai, illetve polgárai között fennálló egyensúlyát hivatott megváltoztatni. Mikor az ilyen központperiféria alkudozás a periféria szuverenitásának követelése nélkül folyik xvi , az nem minősül nacionalizmusnak. Ebben a meghatározásban a nacionalizmus jelentése egyértelműnek tűnik. Ám a benyomás téves. Jelen meghatározásunk két fogalmon alapszik, a kormányzati egység és a nemzet fogalmain, és mindkettő problematikus. A kormányzati egység A kormányzati egység alatt azt a területei egységet értem, amely a társadalmi rendet és az egyéb kollektív javak többségét — beleértve az elkobzástól való védelmet, igazságszolgáltatást és jólétet — hivatott biztosítani tagjai számára. Mivel a kormányzati egységek felelősek ezeknek a kollektív javaknak az előállításáért is, szükségképpen rendelkezniük kell az előállítás költségeinek fedezéséhez szükséges jövedelem és egyéb erőforrások beszedésének képességével. Számos elméleti munka a kormányzati egységet egyszerűen államnak nevezi. És valóban, számos kormányzati egység állam. De távolról sem mindenik az. Fentebb a javak „többségéről” beszéltem, ami jól mutatja, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is egy társadalomban a kormányzati egység. Az egyszerű, vadász-gyűjtögető társadalmakban a válasz világos: a helyi csoport a szóban forgó egység (Johnson és Earle, 1987). xviHasonlóképpen, a klasszikus feudalizmusban a jogar a kastélyt illeti. A fejlett társadalmakban ezzel szemben a kormányzás feladatát jóval nagyobb és földrajzilag kiterjedt egységek látják el. Néha, mint Franciaországban, a központi állam a kormányzati egység: többnyire az ő szervei felelősek a releváns kollektív javak biztosításáért és elosztásáért az egész országban. Ezért mondják, hogy bármely adott nap bármely órájában a francia iskolák minden egyes diákja ugyanazt a leckét tanulja. Számos más összetett társadalomban viszont a kormányzati feladatokat különböző területi egységekben párhuzamosan látják el. Mivel a szövetségi rendszerekben a kormányzás mindig a döntéshozatal több szintjét feltételezi, pontos helyét jóval nehezebb megállapítani. 90

90

Az Egyesült Államokban például a szövetségi kormány felel a védelemért és végső instanciaként az igazságszolgáltatásért. Ám bizonyos kollektív javak biztosításáért (beleértve a felsőfokú oktatást, az utak karbantartását és a rászoruló gyermekek segélyezését) az egyes államok kormányai, míg másokért (például a rendfenntartásért, tűzvédelemért vagy alapfokú oktatásért) az önkormányzatok, vagy még kisebb egységek, például helyi iskolai kerületek felelősek. Mivel a különböző kormányzati szintek közötti hatalommegosztás mindig is mély politikai konfliktusokat gerjesztett, nem könnyű megállapítani, hogy az Egyesült Államokhoz hasonló politikai közösségben hol történik a kormányzati munka többsége. Ha a kormányzati egység határai viszonylag képlékenyek, a nemzetéi is azok. A nacionalizmus típusai Általánosan elfogadott tény, hogy a nacionalista mozgalmak között jelentős különbségek vannak. Sok erőfeszítés történt egy olyan tipológia felállítására, amely megragadná a számottevő különbségek egy részét (l. pl. Haal 1993). Legtöbbjük a liberális, kulturálisan befogadó (Csipkerózsika-típusú) nyugat-európai nacionalizmusokat különíti el a máshol általános nem-liberális, kulturálisan kirekesztő (Frankenstein szörnye-típusú) nacionalizmusoktól. Noha a nacionalista mozgalmak ezen normatív különbségei rendkívül fontosak voltak a történelem során, kétséges, hogy a nacionalizmus, dimenzióinak normatív alapú meghatározásával meg lehet magyarázni őket. Ha meg akarjuk magyarázni, hogy miért öltött a nacionalizmus annyi különböző formát a különböző társadalmakban, inkább egy analitikus megfontolások alapján felállított tipológiát kell keresnünk. Ha a nacionalizmus a nemzet határainak a kormányzati egység határaival

való

egybeesését célzó kollektív cselekvés, e meghatározásból a nacionalizmusnak egy egyszerű analitikus tipológiája következik Ez a tipológia segít megmagyarázni a nacionalizmus típusai közötti normatív különbségeket is. Az államépítő nacionalizmus az egy adott állam kulturálisan különböző területeinek asszimilálására vagy egyesítésére való törekvésben megtestesülő nacionalizmus. Központi vezetőknek a multikulturális lakosság kulturálisan egyneművé tételére való tudatos törekvésének eredménye. Így a tizenhatodik század elejétől a huszadik századig Anglia és Franciaország uralkodói megpróbálták — talán következetlenül és több-kevesebb sikerrel — országaik kelta területeinek lakosságát rávenni a saját kultúrájukhoz való asszimilálódásra, hogy ezáltal egyneművé tegyék területeiket. Mivel az államalkotó nacionalizmus okai gyakran geopolitikaiak — a határoknak a valós vagy potenciális vetélytársak elleni biztosítását célozzák —, ez a fajta nacionalizmus többnyire kulturálisan befogadó jellegű. A 91

91

történelem azonban a kulturálisan homogén otthonteremtésnek jóval kevésbé liberális eszközeit is ismeri. Egy adott kultúra központi vezetői a kulturálisan idegen lakosság száműzésével (mint a spanyol Recinquista esetében) vagy kiirtásával (az észak-amerikai őshonos népességek gyakori sorsa) is egységesíthetik országukat. Periférikus nacionalizmusról beszélünk, amikor egy kulturálisan sajátos terület ellenáll egy terjeszkedő országba való betagozódásnak, vagy megpróbál elszakadni tőle, és önálló kormányzatot létrehozni (mint Quebec, Skócia és Katalónia.) A nacionalizmusnak ezt a típusát gyakran maguk a fenti államépítő nacionalista erőfeszítések szítják. Irredenta nacionalitmussal van dolgunk, amikor egy állam meglevő határait egy szomszédos állam többnyire az azonos nemzetiség által lakott területeinek bekebelezésével próbálja kiterjeszteni (mint a szudéta németek esetében.) Végül, az egyesítő nacionalizmus egy politikailag megosztott, de kulturálisan egynemű terület egyetlen államban való egyesítését jelenti, mint a tizenkilencedik századi Német- és Olaszország ismert példája esetében. Ebben az esetben a kulturális és kormányzati határoknak az egybeesése egy új, a nemzet tagjait egyesítő állam létrehozását kívánja meg. Míg az államépítő nacionalizmus többnyire kulturálisan befogadó, az egyesítő nacionalizmus gyakran kulturálisan kirekesztő.xvi Noha a hazafiasságot — saját nemzetünk a riválisokhoz viszonyított és a nemzetközi rendszerben elért megbecsültsége és ereje emelésének vágyát — gyakran nacionalistának tekintik, jelen meghatározásunk kizárja ezt a használatot. A hazafiasság egyáltalán nem a nacionalizmus egy formája, mivel esetében a nemzet és kormányzati egység határai már eleve egybeesnek. Ez a korlátozás azonban nem különösebben hátrányos. Mivel nemzetállanak kevés vagy egyetlen állam sem minősül, hazafiasság (amint azt itt meghatároztuk) alig létezik. A mindennapi nyelvhasználatban hazafiasságnak minősülő mozgalmak többsége közvetetten egyik nemzet érdekeit egy másik ellenében próbálja többnemzetiségű államokban előmozdítani. jelen keretben ezek az államépítő nacionalizmus esetei. A fenti tipológia nem kimerítő. Nem lehet elhelyezni benne azokat a nacionalista mozgalmakat, amelyek — mint a cionizmus vagy a mormonizmus — vallási csoportoknak az ígéret távoli földjeire való vándorlásából származnak. Ezek a mozgalmak azonban kivételesen ritkák. Miután meghatároztuk a nacionalizmust és főbb típusait, a következő fejezetben áttekintjük tanulmányunk részeit. 2. fejezet. A NACIONALIZMUS OKAIxvi

92

92

Mivel a nacionalizmus annyira számottevő erő a modern világban, és igen gyakran véresen erőszakos cselekményekben nyilvánul meg, nagy érdeklődés mutatkozik sötét oldalának megfékezésére. A különböző államok és nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, mára jelentős erőforrásokat fordítanak erre a célra. Ezeknek a kísérleteknek a hatékonysága azonban kérdéses. Kétségtelenül bizakodóbbak lennénk a nacionalizmus megfékezésére irányuló intézkedések sikeressége iránt, ha jobban meg tudnánk érteni a kialakulásáért felelős körülményeket. Mi fékezhetné meg a nacionalizmus sötét oldalát? Az egyik megoldás megadni a nacionalistáknak, amit kívánnak — az önrendelkezést.xvi Mivel azonban ez olyan precedenst teremtene, amely a legtöbb meglévő állam felbomlásához vezetne, ez az elképzelés nem vehető komolyan. Az önrendelkezés biztosítása nélkül a nacionalizmus három különböző folyamatba való beavatkozással mérsékelhető. Az első a nemzet kialakulása. Mivel a nacionalizmus alapja a nemzet, minden, ami vonzerejét csökkenti, szűkíti céljait is. A nacionalizmus megfékezésének egyik módját így olyan intézkedések jelentik, amelyek aláássák a nemzetek társadalmi alapjait. Ez feltételezi a csoportképződés, a csoportszolidaritás és a nemzeti identitás kialakulásáért felelős működések megértését. Ám a nemzetek puszta létéből nem következik semmi a nacionalizmusra nézve. A saját államapparátust nem követelő nemzetek nem veszélyeztetik a társadalmi rendet. A nacionalizmus végső soron a nemzeti szuverenitás követelésén alapszik. Innen adódik a nacionalizmus megfékezésének második módja, ennek a követelésnek a visszafogása. A szuverenitás követelését csökkentő feltételek közé tartozik a közvetett kormányzás és más, a nemzeti csoportok sajátos értékei iránt fogékony állami intézmények létrehozása. A nacionalizmus megfékezésének harmadik módja a kollektív cselekvés költségeinek növelése. Ez a stratégia egy ideig akkor is működőképes lehet, ha az előző két folyamatba való beavatkozások kudarcot vallottak, vagy sor sem került rájuk. A szuverenitás követelése nem lesz nagyon vonzó a nemzeti csoportok tagjai számára, ha a kollektív cselekvésnek magasak a költségei. Ezek a költségek többnyire időben és társadalmanként is változóak; nagymértékben meghatározza őket a rendelkezésre álló technológia fejlettsége, a társadalom politikai intézményei és a geopolitikai környezet. Ha a fenti három folyamat alapjait helyesen azonosítottuk, lehetővé kell válnia a nacionalizmust érintő három alapvető kérdés megválaszolásának. Először, miért korlátozódik a nacionalizmus többnyire a történelem elmúlt két évszázadára? Másodszor, milyen emberek

93

93

hajlamosak nacionalistává válni? És végül, pontosan mely intézményekről valószínűsíthető, hogy hatékonyan foghatják vissza a nacionalizmust? A csoportképződés Ha a nemzet egy viszonylag nagy és területileg koncentrált, közös történelem és szülőföld tudatával rendelkező etnikai csoport, hogyan jön létre? Amint láttuk, a nemzet egy nagy szolidaritás-csoport sajátos formája. Ám a nemzet — mint valamennyi szolidaritás-csoport — léte kérdéses. A nemzetek születésének megértéséhez ezért előbb meg kell értenünk bármilyen csoport kialakulásának mechanizmusait. Az embereket gyakran határozzák meg társas állatokként.xvi Ám ha az emberek alapvetően ennyire társas lények, miért csak a legkisebb csoport, a család az, amely valamennyi emberi társadalomban fellelhető? Az evolúcióelmélet markáns választ ad erre a kérdésre.xvi

Ha

az

emberek

úgy

cselekszenek,

hogy

maximalizálják

genetikai

állóképességüket, amint azt az evolúcióelmélet tanítja, nepotistán fognak viselkedni, a genetikailag közelebbi hozzátartozókat részesítve előnybe a távolabbiakkal szemben. Bizonyos körülmények között az emberek még jelentős személyes veszteségek árán is segítik közeli rokonaikat.xvi Amikor azonban az együttműködés átlépi a szoros rokoni kapcsolatok hálóját, és az emberek cselekedeteit a jóindulat, kötelesség vagy polgári kötelességtudat vezérli, az inkluzív állóképesség nem lehet a magyarázat. xvi A család egyetemesen jelen van az emberi társadalmakban, de az emberek nem mindig alakítanak más csoportokat, mert ennek ára néha meghaladhatja a nyereségeket.xvi A csoportalakítás fő előnye az egyénileg birtokolt erőforrások koncentrációjában rejlik. Erőforrásaik legalább egy részének közösség tétele által az emberek közösen előállított javakra tehetnek szert — beleértve a fosztogatás vagy kisajátítás elleni védelmet, az élelmiszerek közös előállítását, a természeti katasztrófák elleni védelmet, és jobb hozzáférést az információkhoz és (élet)társakhoz —, amit egyéni erővel nem tudnának elérni. A javak közösség tétele serkenti a szakosodást is, ami hatékonyabb előállításukat teszi lehetővé. Az ilyen közös javak iránti igény az a gyújtópont, ami lehetővé teszi egymással kapcsolatban nem álló egyének számára, hogy el tudják magukat közös helyzetekben képzelni, és ennek alapján azonosítani tudjanak egy közös cselekvésmódot, amelyben az egymással szembeni elvárásaik találkozhatnak (Schelling 1960:54.) A közös javak előállítása természetesen maga után vonja az együttműködést. Amint azt Hobbes már régen felismerte, az együttműködésnek nagy ára lehet. A csoportalakítás 94

94

legfőbb ára az egyéni autonómia feladása. Hogy előállítsák a csoport léte értelmét képező közös javakat, a résztvevőknek be kell tartaniuk az ehhez szükséges szabályokat. Ez a kötelezettség néha ütközik az egyén más (előnyben részesített) érdekeivel. Így van, aki szívesebben töltené a délutánt horgászással ahelyett, hogy őrt álljon a falu határán. Emellett a csoportokban való részvétel gyakran teszi ki az embereket irigyelt státuskülönbségeknek és a versengés más formáinak. Az együttműködés ezen árai miatt az emberek vonakodnak a meglevő csoportokhoz való csatlakozástól, és még inkább újabbak létrehozásától. Csoportalakítás

ezért

gyakran

a

fizikai

biztonság

és

élelmiszertermelés

bizonytalansága esetén fordul elő. xvi A legalapvetőbb csoport talán az, amelyet tagjai kölcsönös biztonsága érdekében hoznak létre.xvi Egy kiemelkedő példa erre a kalahári Kung San, akiket sivatagi környezete különösképpen függővé tesz a víztől. Az esős évszakokban, amikor bőven van víz, a sejtszerű családok kölcsönös elszigeteltsége szóródnak szét. A száraz évszakokban azonban víz csak vizesgödrögben található. Hogy a száraz évszakokban is vízhez juthassanak, a családok kénytelenek vizesgödrök körül csoportosulni, társadalmi kapcsolatokat létesíteni egymással, és több-családos csoportokat létesíteni. (Johnson és Earle 1987: 38-54.)xvi Máshol a folyó menti, rendszeres áradásoknak kitett övezetekben élő emberek hasznot húznak az öntözésből, a közös javak egy másik fajtájából. Ez segíthet megmagyarázni, hogy az első civilizációk miért a közel-keleti termékeny félholdban jelentek meg (Pfeiffer 1977). Hasonlóképpen a közjavak régi keleti intézményei Svájc, Japán, Spanyolország és a Fülöpszigetek bizonytalan körülményei között születtek meg (Ostrom 1990). A svájci hegyi községekben az eső helye és ideje bizonytalan (Netting 1981). A középkori Valenciában, amely öntözőberendezéseket

hozott

létre,

a szabálytalan esőzés

szintén

jelentős

bizonytalanság-forrás (Glick 1970). Íme példa azokra a körülményfajtákra, amelyek elősegítik a csoportalakítást. Ám a létrejövő csoportok szolidaritása változó mértékű. A csoportszolidaritás meghatározó tényezői Minél nagyobb arányban járulnak hozzá az egyes tagok erőforrásaikkal a csoport céljaihoz, annál nagyobb a csoport szolidaritása (Hechter 1987:18). A szolidaritás szükséges, de nem elégséges a csoport fenntartásához — még az erősen szolidáris csoportok is áldozatul eshetnek külső ellenségek fosztogatásának. Mi magyarázza a csoportszolidaritás változását? Valamennyi tag értékeli a csoport közös javait (különben miért csatlakoznának?), de egyes tagoknak ezek fontosabbak, mint 95

95

másoknak. Minél nagyobb a közös jó értéke, és minél kevésbé hozzáférhető a csoport határain kívül, annál inkább függenek a tagok a csoporttól. Az általánosan erős függőségű tagokkal rendelkező csoportok többet követelhetnek tagjaiktól a közösségi kötelezettségek terén, mint a kevésbé függő tagokkal rendelkezők. Ám bármilyen sokra értékeljék is a közös javakat, a tagok mégis előnyben részesíthetik az előállításukban való részvétel nélküli fogyasztásukat és a szabadúszást (Olson 1965). Ha esetleges együttműködők (Axelrod 1984; Bendor és Swistak 1997), biztosítékot fognak követelni, hogy hozzájárulásuk nem lesz a szabadúszók prédája, vagy azoké, akik többet vesznek el, mint ami megilletné őket. Mindkét embertípus csak akkor hajlandó részt venni a közös javak előállításában, ha biztos benne, hogy mások nem prédálhatják azt szabadon. Ezért a közös javakkal való folyamatos ellátottság megköveteli a társadalmi ellenőrzés — megfigyelő és büntető intézmények — létrehozását, amelyek visszafogják a szabad prédát. xvi Ezeknek az intézményeknek a célja túlmegy azon, hogy eltántorítsa a tagokat a szabad prédálástól. Csak akkor fognak létrejönni, ha csökkentik az ellenőrzés gyakorlók képességét a tagok tulajdonának kisajátítására (Barzel 1999). Ennek ellenére az ellenőrzés természete homályos lehet maguk a tagok számára is. xvi Ezen a ponton azonban egy újabb probléma vetődik fel. xvi Mivel ezek az ellenőrző intézmények maguk is közösségi javak, miért hoznák őket létre egyáltalán az egyének? Más szavakkal, miért törekedne valaki szándékosan a más tagok fölötti ellenőrzésre? Bizonyos körülmények között a megfigyelés és büntetés nem különösebben drága tevékenységek, így megérik az erőfeszítést. Egyik ilyen körülmény a közös javak előállításának és fogyasztásának átláthatósága. Ha a közös javakat távol kell tartani a hozzá nem járulóktól, előállításuknak és elosztásuknak erősen átláthatónak kell lennie — különben sem a szabad préda (a termelés problémája), sem a túlfogyasztás (az elosztás problémája) nem akadályozható meg. A termelés átláthatósága akkor a legnagyobb, ha az egyéni erőfeszítés jól mérhető az eredménnyel; az elosztás átláthatósága azonban akkor, ha az egyéneknek nyilvánosan, valamilyen központi lerakatból kell mérhető részt kivenniük a közös javakból. Számos csoport pusztán az egyéni javak összeadásával, azaz egy közös lerakat vagy bank létrehozásával termel közös javakat. Ekkor az egyéni hozzájárulónak joga van a közös lerakat bizonyos részéhez mint magántulajdonhoz, amikor erre kellő szükség mutatkozik. Technológiailag elmaradott körülmények között az átláthatóság akkor a legnagyobb, ha a közös javakat valamilyen központi helyről gyűjtik össze és osztják ki. xvi Ilyen körülmények

96

96

között valamennyi tag önként vállalja az ellenőrzés terhét, hogy biztonságban tudja befektetését (Hechter 1990: 20). Mivel a társadalmi ellenőrzés megszabja, ki fér hozzá a közös javakhoz, az mindig társadalmi korlátokat is felállít. A hozzá nem járulók távoltartása önmagában létrehoz bizonyos területiséget (Sack 1996: 59-60).xvi Ha a termelés alapja a földművelés, ez a területiség a társadalmi határokat földrajzi határokká tágítja. xvi A legfontosabb, hogy a csoportok közötti határok eredetileg az ellenőrzés intézményeiből, és nem egy előre meghatározott társadalmi identitásokból származnak. Így az identitások származnak a határokból, és nem fordítva. Mindezt együttvéve tehát a csoportszolidaritás mértékének változásai a függőség és az ellenőrzési mechanizmusok függvényei. Az erősen függő tagságú és kiterjedt ellenőrzési képességekkel rendelkező csoportok lesznek a legszolidárisabbak. Ennek az eszmefuttatásnak a következményei a nemzetek kialakulására és megszilárdulására világosak. Mint tudjuk, a nemzetek területileg koncentrált csoportok, amelyeket — kivülállók és odatartozók egyaránt — sajátosként érzékelnek. Ez a kulturális sajátosság bizonyos közös gyakorlatok és hiedelmek meglétéből fakad — ideértve többek között a nyelvi, vallási és általában vett termelési sajátosságokat —, amelyek különböznek más csoportokéitól egy adott környezetben. Az előbbi elemzés értelmében a nemzetek ezen gyakorlatoknak és hiedelmeknek a riválisokkal szembeni fenntartására jönnek létre. Így a kulturálisan sajátos intézmények létrehozása és fenntartása az a közös jó, amely a nemzetalkotás magja. Kialakulásuk után azonban a nemzetek szolidaritása egyáltalán nem egyforma. Mivel a szolidaritás a közös javakhoz való egyéni hozzájárulási átlagon múlik, minél inkább közösen a gyakorlatok és hiedelmek egy adott nemzeten belül, annál nagyobb annak szolidaritása. Kollektív cselekvés hiányában a mikrokörnyezethez való alkalmazkodás specializált gyakorlatokat és hiedelmeket eredményez. Még ha nyelvük és vallásuk közös is, egy törzs azon tagjainak, akik a domboldalt művelik meg, mezőgazdasági gyakorlata — ekéi vagy földkihasználása — némiképp más lesz, mint a völgybeli földműveseké. Mivel a mikrokörnyezeti különbségek kulturális különbségeket eredményeznek, közös gyakorlatokat és hiedelmeket eredetileg csak a legkisebb csoportoknál találunk. A nemzetépítőknek meg kell haladniuk ezeket a (viszonylag apró) kulturális különbségeket. Ezt a kulturálisan sajátos gyakorlatok és hiedelmek egy önkényes csoportjának érvényre juttatásával próbálják elérni, beleértve a nemzet történetének valamely elfogadott változatát, amelyet az egész területen mértékadóként kell elfogadni. Noha ez a 97

97

feladat alapvetően oktatási jellegű, formális iskolák hiányában, szóbeli hagyomány vagy írott szövegek alapján is végbemehet. Ám csak olyan mértékben lehet sikeres, amilyen mértékben a megcélzott lakosság függ a nemzetépítőktől, és amilyen mértékben ezek a nemzetépítők képesek a tőlük függőket

megfigyelni és büntetni. Ezek az általános elvek segítenek

megválaszolni a fejezet elején feltett három kérdésünket. 3. fejezet. KÖZVETETT KORMÁNYZÁS ÉS A NACIONALIZMUS HIÁNYAxvi A nacionalizmust szinte mindenki modern fejleménynek tekinti. A tizenkilencedik század előtt is vallott ugyan nacionalista eszméket néhány látnok, de soha nem egy adott társadalom többsége. Ennek ellenére modernitásának okai távolról sem egyértelműek. Egyik nézet szerint a nacionalizmus modernitása a tizenkilencedik században kialakult új elképzelésekből és eszmékből fakad. Egyesek a nacionalizmust a francia forradalom szándékolatlan következményének tekintik (Kedourie 1960: 12-13). Eszerint a történet szerint a forradalom során a nemzet elkezdte azoknak a személyeknek az összességét jelenteni, akik jogot formálhattak egy bizonyos terület képviseletére a tanácsokban, diétán vagy rendi gyűlésekben. Mások ezzel szemben gyökereit nem a forradalmi Franciaországban, hanem az 1820-as évek német romantikájában vélik fölfedezni (Berlin 1992: 175-206). Korábban az értékek egyetemességének eszméje volt az uralkodó, de a romantika az értékek sokrétűségének és összevethetetlenségének elgondolását juttatta érvényre. Ezt az elgondolást a parochiális, nemzeti értékek tételezésének a legitimizálása tette szükségessé. Amennyiben a nacionalizmus modern fejlemény, kétségkívül új eszmékkel kapcsolódik össze, de ezeknek az eszméknek a népszerűsége maga is magyarázatra szorul. A nacionalizmus modernitását az iparosodás hajnalán kialakult új társadalmi struktúrák következményeként is magyarázták (Gellner 1983). Eszerint a preindusztriális társadalmak azért nem ismerték a nacionalizmust, mert elitjeik és tömegeik mindig osztályhatárok mentén különültek el. Az elitek magas kultúrája (high culture) ütközött a tömegek alacsony kultúrájával (low culture), megakadályozva egy olyan ideológia kialakulását, amely meghaladhatta volna ezt az osztálykülönbséget. Az iparosítás azonban lebontja ezt a kulturális kettőséget, mert mobilis, írástudó és műszakilag képzett munkaerőre van szükség. A modern állam az egyetlen olyan szerv, amely képes ilyen munkaerőt előállítani. Ezt főként tömeges és nyilvános oktatási rendszerek felállításával teszi. Az iparosítás, egyenlőtlenül terjedve az őt megszülő régiókból, aláássa a hagyományos 98

98

életmódokat, számos embert szakítva ki az otthonos, kisléptékű társadalmi struktúrákból, névtelen városi környezetbe vetve őket. Ha a városok új lakói nem asszimilálódnak a domináns kultúrába, a nacionalizmus (valami módon) meg fog jelenni. Könnyű azonban ellenpéldákat találni. A nacionalizmus gyakran nem ipari környezetekben lép fel: az indiai szubkontinensen, a szub-szaharai Afrikában vagy KözépÁzsia szívében. Bizonyos helyeken (mint Katalóniában) egyesíti a különböző osztályokat, míg másutt (mint Baszkföldön) megosztja őket (Diez-Medrano 1995; Evans és Duffy 1997). Ez a tanulmány egy más megoldást javasol. Ha a nacionalizmus a nemzet és a kormányzati egység határainak egybeesésére törekvő kollektív cselekvés, csak ott léphet fel, ahol a nemzet és a kormányzati egység határai nem esnek egybe. Az emberi történelem során azonban ilyen helyzet többnyire nem állt fenn. Az első csoportok, amelyek kialakultak — családok, táborok, faluk — ötven főnél kisebbek voltak, és nem rendelkeztek szakosodott kormányzati intézményekkel (Johnson és Earle 1987). Ezután a helyi csoportok alakultak ki; ezeknek több száz tagja volt, és kisebb szolidaritás-csoportok laza szövetségei alkották (Earle 1977.) A nacionalizmus ilyen társadalmakban nem alakulhat ki, ha másért nem, mert ezeknek nincs külön kormányzati egységük. A nacionalizmus megköveteli valamilyen állam létét — egy, a védelemért, a viták megoldásáért és újraelosztásáért felelős szakosodott intézményét. Noha az első államok nagyon kicsik voltak, egyes ókori államok — mint Kína és Jáva — több millió embert kormányoztak. Mivel különálló kormányzati struktúráik, illetve kulturálisan és térben koncentrált lakosságaik voltak, ezeknek a premodern államoknak éretteknek kellett volna lenniük a nacionalizmusra.xvi Mi fogta vissza a premodern államban a nacionalizmust?

A válasz a közvetett

kormányzásban keresendő, amely megfékezte a nacionalizmust, mivel a nemzet és kormányzati egység határai gyakran egybeestek. Mivel a közvetlen kormányzás csak a tizenkilencedik században jelenik meg, főként ez az, ami miatt a nacionalizmus modern jelenség. A fejezet első része a közvetett kormányzás tizenkilencedik századi általános elterjedtségének okait próbálja megérteni. Azt állítja, hogy a közvetett kormányzás azért válik állam uralkodó formájává, mert csökkenti a kormányzás költségeit a kiterjedt társadalmakban. A fejezet második része azt tárgyalja, miért fogja vissza a közvetett kormányzás a nacionalizmust. 99

99

A közvetett kormányzás kialakulása mint az elsődleges államok kialakulásának elmélete Ha az állam nélkül a nacionalizmus nem jelenhez meg, hogyan jelenik meg az állam? Az elsődleges államok az állam fogalmával korábban nem rendelkező egyének és csoportok között, spontán módon jelennek meg (Fried 1967; Cohen és ERVICE 1978). xvi Ezzel szemben a másodlagos államok létező állam-formáknak egy adott területen kívülről, általában hódítás következtében való bevezetése során jelennek meg. A csoportképződés elemzése az előző fejezetben adja az elsődleges államok kialakulásának egyik kulcsát. Képzeljünk el néhány, magasan szolidáris csoportot, amelyek ugyanazon a területen belül dörgölőznek úgymond egymáshoz. xvi Noha általában kapcsolatban fognak állni a szomszédos csoportokkal, gazdasági és házassági célokkal, nincs okunk azt várni, hogy ezek a csoportok mindig békésen fognak egymás mellett élni (Gamble 1986:41-47.). Ehelyett bizonyos

alkalmakkor

egyesen

erőszakhoz

folyamodnak

a

másik

erőforrásainak

eltulajdonítására.xvi Amennyiben az illető csoportok kultúrái és termelési módjai különböznek, a leigázás mint az erő alkalmazásának módja valószínűleg felváltja a lopást. Ez a fosztogatás jelenti a legnagyobb állandó fenyegetést a csoport jólétére nézve. Így amikor 1138-ban a skótok egy csoportja angolok egy csoportjával találkozott a határvidéken, „a/z angol/ férfiakat mind megölték, a lányokat és özvegyeket meztelenül és megkötözve tömegesen hajtották Skóciába, rabszolgaságra.” (Bartlett 1994:80).xvi Biztosak lehetünk benne, hogy az angolok hamarosan viszonozták a szívességet. Hasonló hátborzongató történetekkel a világ bármely táján találkozhatunk.xvi Valamennyi hasonló csoport tagjainak jobb lenne, ha védelmet élvezhetnének a rablás ellen. Innen adódik a társadalmi rend iránti igény területeiken (vö. Johnson 1982, aki szerint ennek az igénynek a megjelenéséhez a lakosságnövekedés önmagában is elvezet). Amennyiben leigázás is fenyegeti őket, ez az igény még erősebb lesz. Amint Hobbes mondta, a védelmet az biztosítaná, ha mindenki meg tudna egyezni egy rendőri hatalommal felruházott állam létrehozásában. De hogyan lehetne egy ilyen államot valaha is önkéntesen létrehozni. xvi A társadalmi rend olyan közjó, amely köztudomásúan kiszolgáltatott a szabad prédálásnak. Hogy megelőzzék a csoportközi erőszakot, a csoportoknak belsőleg szolidárisaknak kell maradniuk, ugyanakkor létre kell hozniuk egy olyan intézményt, amely külsőleg összeköti őket. A második fejezetben megmutattam, hogyan alakítanak az egyének biztosítócsoportokat, hogy megteremtsék maguk számára a kívánt javakat, például a védelmet. Jelen esetünk sok tekintetben analóg ezzel. De van egy lényeges különbség. Míg az előző probléma 100

100

az egyének kollektív cselekvéseinek problémája, ez a csoportok kollektív cselekvéséé. Kizárja-e ez a különbség az analógiát? Nem feltétlenül. Az előző fejezetben tárgyalt csoportképző mechanizmust ki lehet úgy terjeszteni, hogy magában foglaljon olyan főcsoportokat, amelyek egyéni tagjai nem személyek, hanem csoportok. Ez a kiterjesztés lehetővé teszi az egyre nagyobb csoportok közötti rend megteremtését anélkül, hogy alapvetően megváltoztatná a mechanizmust. Milyen bűvészmutatvánnyal lehet a csoportokat hirtelen egységes cselekvőkként kezelni? Semmilyennel: a csoportokat akkor és csakis akkor lehet egységes cselekvőknek tekinteni, ha képesek magas szintű szolidaritást fenntartani. A csoportok annyiban tekinthetők magasabb szintű csoportok egységes cselekvőinek, amennyiben ellenőrizni tudják saját tagjaikat. A feltételezés mögötti megfontolás világos: ha a csoportok képesek belső szolidaritást fenntartani, akkor biztosítani tudják, hogy tagjaik nem fogják megszegni a csoportosulás magasabb szintjein felmerülő kötelezettségeket. A kormányzati egységek minden kialakult típusa — a helyi csoport, a törzsfőnökség és végül az állam — olyan főcsoportokból áll, amelyek egy adott terület különböző alacsonyabb szintű, erős szolidaritással jellemezhető csoportokból tevődnek össze. Az államot beágyazott csoportoknak az egyénig terjedő hierarchiája csúcsának tekinthetjük. A rend megvalósítását a beágyazódás minden szintjén analógnak tekinthetjük: ami az egyik szinten makro-egységnek, a következőn mikro-egységnek számít. Azoknak a csoporttagoknak, amelyek maguk is csoportok, elegendő erőforrást kell fordítaniuk a belső rend fenntartására ahhoz, hogy egységes mesterséges személyeknek tekintsék őket az elemzés következő, magasabb szintén (Coleman 1993). Ez igaz egészen addig a szintig, ahol a csoport tagjai egyes egyének. Az államok ugyanolyan okokból jönnek létre, mint a csoportok — vagy mint a csoportok közötti szabad megegyezés eredménye (mint az elsődleges állam), vagy mint az egyik sor csoport által a másik ellen használt erőszakstruktúra (mint a másodlagos állam: Levi 1988; Olson 1993; Tilly 1985). Szabad megegyezés esetében az állam anarchikus környezetben jön létre, amikor egy sor kisebb csoport összeáll, és létrehoz egy közös ellenőrzési struktúrát, amely megakadályozza őket hogy egymást rabolják, és megoldja a csoportközi konfliktusokat.xvi Erőszakos létrejötte esetén az államot egy felsőbbrendű katonai technológiával rendelkező csoport kényszeríti rá akaratával együtt a gyengébbekre. xvi Bizonyos pontig ez a magyarázat követi az államok létrejötte hobbesi leírásának logikáját, azzal a fontos megkötéssel, hogy ebben az elméletben magasan szolidáris csoportok 101

101

— nem az egyének — az ágensek. xvi Amint egy közös jóban közösen érdekelt emberek nem érhetik el azt az egyes tagok ellenőrzése nélkül, a rendben közösen érdekelt magasan szolidáris csoportok nem érhetik el azt a csoportok ellenőrzésének valamilyen módja nélkül. xvi Az ellenőrző struktúrának ez a magasabb szintje az állam. xvi Egy csoporton belül a szolidaritás ezért úgy valósítható meg, mint egy több szolidaritás-csoportból álló területen belül; mindkét esetben ugyanaz a mechanizmus működik.xvi Egy adott területen a társadalmi rend nem más, mint kiterjesztett csoportszolidaritás. Az elképzelés azonban, hogy az állami ellenőrzés és az alacsonyabb szintű csoportellenőrzés izomorf lenne, számos ehhez kapcsolódó kérdést vet fel. Miért szükségesek az állam kialakulásához előzetes szolidaritás-csoportok, és miért maradnak ezek a csoportok az állam kialakulása után is fenn? Továbbá, mi akadályozza meg a csoportokhoz nem tartozó egyéneket, hogy államot alakítsanak és tartsanak fenn? A válaszok az állam fenntartásának költségei körül forognak, amelyek alacsonyabbak, ha az egyén és az állam között csoportok közvetítenek. Általában minél több erőforrást kell rendfenntartásra fordítani, annál kevésbé hatékonyak az ellenőrző struktúrák. Ez a hatékonyság a társadalmi csoportok méreteivel nő, még ha a társadalom összlakosságának száma állandó is marad, és a csoportok állta költségek a hozzájuk tartozó egyének számával arányosan növekszik is. Az egyének és az állam közötti közvetítő csoportok léte csökkenti a társadalmi rend fenntartásának

az államot

terhelő

költségeit.

Továbbá

az állam

hatékonyabb a

rendfenntartásban a kisebb számú és nagyobb közbeeső csoportokból álló társadalmakban, mint a több csoportból állókban, mert az előbbiekben a megfigyeléshez és büntetéshez szükséges egy főre eső erőforrások aránya kisebb. Nem teszi-e egyoldalúvá az eredményeket, hogy az elemzés csak a rendfenntartás állami költségeit veszi figyelembe? A csoportközvetítéssel megspórolt állami erőforrások egyszerűen átszállnak a csoportokra, amelyeknek biztosítaniuk kell a tagjaik közti szolidaritást. Így ez a közvetítés másként érintheti az egész társadalom, mint az állam költségeit. Az állam költségei különösen fontosak, mert végső soron ezek határozzák meg a társadalmi rend meglétét egy adott területen. Emellett a magasan szolidáris csoportok hatékonyabban tudnak hozzájárulásokat követelni tagjaiktól, mint az állam — különösen amikor az állam új egység, és az egyén függősége tőle nem erős (Stinchcombe 1965:148) —, mert ez kevesebbe kerül nekik. Hasonlóképpen,k méreteiknél fogva, a csoportok sokkal inkább képesek megfigyelni és büntetni, mint bármely állam, mert kevesebbe kerül nekik (Hechter et al. 1992; Hechter és Kanazawa 1993;

Kanazawa 1997). Ennek ellenére a 102

102

valamennyi szinten felmerülő társadalmi költségek összessége fontos, mert ettől függ az egyének összteherviselése, akik általában a költségek minimalizálására törekednek. Azonban még ha a társadalmi költségek összességét is vesszük, a csoportközvetítés — azaz a közvetett kormányzás valamely formája — csökkenti a rendfenntartás költségeit. Egy adott társadalomban a rend fenntartásához szükséges erőforrások összességét a társadalomban létező különböző csoportok közötti rend és az egyes csoportokon belüli szolidaritás fenntartásához szükséges erőforrások összege adja. Egy állandó lakosságú társadalomban a csoportok számának csökkenésével nő a csoportok átlagos mérete, és a csoportok közötti rend fenntartása költségeinek csökkenésével nőnek a csoportszolidaritás fenntartásának költségei. Ennek a logikának a mentén a kevesebb és nagyobb csoportba való betagozódás növeli a csoportszolidaritás fenntartására fordított erőforrásokat, bár csökkenti a társadalom szintjén való rendfenntartás költségeit. A beágyazott ellenőrző struktúrák melyik szintje az, amely leginkább és a legalacsonyabb összköltséggel elvezet a társadalmi rend fenntartásához? A kérdés összetett, mivel nincs olyan egyetlen berendezkedés, amely valamennyi szervezettségi szinten a leghatékonyabb lenne. Gondoljuk el a legegyszerűbb esetet, amikor a hierarchiák úgy szerveződnek, hogy minden egyes szinten valamennyi csoport ugyanannyi tagot számlál. Ez a szám a társadalom ellenőrző láncai felületessége egy mutatójának tekinthető. Az egyik végletet egy olyan tömegtársadalom képezi, ahol az állam és az atomizált egyének között egyetlen ellenőrző szint van. A másik végletet a legerősebb hierarchia képezi, ahol minden csoportnak csak néhány alcsoportja lehet. A rendfenntartás összköltsége egyszerűen egyenlő a szintek számának és az egyes szinteken fellépő költségeknek a szorzatával. A csoport méretének és a megfigyelés és büntetés költségeinek szigorú összefüggése valamennyi szinten csökkenti a csoportok tagjainak optimális számát. Mikor a csoport méreteinek növekedése megnehezíti a megfigyelést, a rendfenntartás költségeit az ellenőrzőláncok szűkítésével és mélyítésével lehet a legalacsonyabban tartani. Általában ilyen a fejlett távközléssel rendelkező multikulturális társadalmak szervezettsége. xvi Amikor azonban a megfigyelés könnyebb, a széles és felületes ellenőrzőláncok kevésbé költségesek. Ez segít megmagyarázni, miért szerveződnek egyes társadalmak néhány, közvetlenül az állam szintje alatti csoportba, hosszú szűk ellenőrzőláncokkal (mint a feudalizmus esetében), és miért oszlanak mások több csoportra, szélesebb ellenőrzéssel (mint a modern bürokratikus államokban.)

103

103

Ebből az elemzésből az következik, hogy az állam és az egyén közötti csoportközvetítés — avagy közvetett kormányzás — valamilyen formájára szükség van a nagy társadalmak rendjének fenntartásához. xvi Ám az adott környezeti megszorításokhoz képest túl nagy közvetítő csoportok tulajdonképpen csökkenthetik a társadalmi rendet, mivel jelentős mennyiségű erőforrást kell fordítaniuk a belső szolidaritás fenntartására. Noha a fenti elbeszélés összetettnek tűnhet, azon az egyszerű elképzelésen alapszik, hogy az elsődleges államalakítás csak magasan szolidáris csoportok progresszív társulásával jöhet létre. Ez egy intuitív elgondolás. Ugyanakkor egy nagy múltú elgondolás is, szülőatyja Johannes Althusius (sz. 1577, Vesztfália), aki az állam föderalista elméletét szegezte szembe a Bodin népszerűsítette központosított szuverenitás-elgondolással (Althusius/1614/ 1964.)xvi Sem Platón, sem Arisztotelész, sem klasszikus antikvitás más, nyomdokaikba lépő szerzője nem alkotta meg a föderalizmus fogalmát. Az elképzelés a középkorban alakult ki, amikor a nagy városszövetségek politikája — különösen a németországiaké — magára vonta az elméletírók figyelmét. Althusius a Kálvin politikai nézeteiből következő álláspontot gondolta tovább — az alkotmányos rend biztosítói, mint a Kálvin által említett spártai ephorok által őrzött defenzív föderalizmust. Az ilyen föderális berendezkedés példái Althusius számára egyértelműen adottak voltak a kálvinista egyház formájában, a svájci és a holland államszövetségben. (Az oxfordi egyetem kialakulása autonóm kollégiumokból szintén jól példázza ezt az elvet.) Althusius szerint a családtól kezdve a politikai közösség egymásra következő szintjein azokat, akik rendben élnek együtt, egy explicit vagy implicit egyezség köti össze, hogy megosszák javaikat a közös érdek és haszon megvalósítása. Számára a falu a családok föderatív szövetsége, akárcsak a céh; a város a céhek szövetsége; a tartomány a városok és falvak szövetsége; a királyság vagy állam a tartományok szövetsége; a birodalom az államok és szabad városok szövetsége. Ez az elképzelés az urak és vazallusok egymásra következő szintjeinek feudális hierarchiáját kooperatív alkotmányos renddé alakította át. xvi Az elsődleges állam kialakulása fenti elméletének lényege, hogy minden szinten a szövetség az előző szint egységeiből áll. Így a csúcson az állam tagjai nem egyes személyek vagy családok, hanem politikai szervezettségű közösségek — tartományok és városok. Továbbá valamennyi ilyen társadalmi egység osztozik a politikai szerveződés közös problémáiban. Amint azt a tizenkilencedik századi német történész, Jacob Burckhardt mondotta ((1860), 1958), az állam távolról sem szerves egység; ellenkezőleg, az állam műalkotás. Jelen céljaink szempontjából az elmélet fő következménye, hogy a megfigyelés

104

104

magas költségeivel szembesülő államok kénytelenek a közvetett kormányzás valamilyen formájára hagyatkozni. xvi Ha a közvetett kormányzást kulturálisan sajátos területek ellenőrzésére vezették be, akkor fontos látnunk, hogy ezek a területek kulturálisan többé és kevésbé homogének is lehetnek. xvi Hogy egyszerűsítsük a kérdést, tételezzük fel, hogy a közvetett kormányzást négy lehetséges helyzetben vezették be (2. ábra.) Milyen következményekkel járnak a közvetett kormányzás ezen helyzeti változatai a nacionalizmus kialakulására nézve? A közvetett kormányzás változatai Közvetítő szerv típusa

A periférikus terület kulturális egyneműségének mértéke Magas

Alacsony

Hagyományos

I. Hagyományos hatóságok kormányzata nemzeti csoportok a modális eset Lengyelország és Magyarország, a 19. századtól 1954-ig; az ottomán millet-k; a szovjet köztársaságok; bennszülött amerikai törzsek

II. Hagyományos hatóságok kormányozta vegyes csoportok instabil — átalakul az I. vagy III. esetté

Nemhagyományos

III. Nemhagyományos hatóságok kormányozta nemzeti csoportok gyakran hódítás következménye 19. századi Csehszlovákia; Szerbia és Bulgária; a balti államok; Quebec a 40-es években; a gyarmati Írország

IV. Nemhagyományos hatóságok kormányozta vegyes csoportok Kelet-Európa egyes részei; a gyarmati Afrika helyzete, Románia, a Balkán; a gyarmati Nigéria stb.

2. ábra

I.

eset. Itt nem léphet fel a nacionalizmus, mert, noha lehet, hogy a terület egy nagyobb

birodalom része, a nemzet és a kormányzati egység határai egybeesnek. Ez a nemzeti önrendelkezés igényét csökkenti, vagy egyenesen fölöslegessé teszi. II. eset. Ez egy bizonytalan helyzet. A kulturálisan vegyes csoportoknak eleve nem lehet hagyományos kormányzata. Hagyományos hatóságokat kulturálisan homogén csoportok hoznak létre — ezt jelenti a „hagyományos kormányzás”. xvi Ha a terület két kulturális csoport között oszlik meg, akkor vagy egyiket hagyományos (az I. eset), a másikat pedig nemhagyományos hatóság vezeti (a III. eset), vagy mindkettőnek nemhagyományos kormányzata van. Így a II. eset vagy az I., vagy a III. esetté alakul át. III. eset. Ekkor vagy a központi uralkodó tesz meg egy kulturálisan idegen nemhagyományos hatóságot közvetítő szervvé (mint Anglia norman megszállása esetében), vagy egy idegen erő foglal el egy kulturálisan homogén területet (mint Kelet-Európa 105

105

középkori germán gyarmatosítása esetében). Az idegen közvetett uralkodó és alattvalóinak konfliktusa gyakran ölt kulturális jelleget. Ennek ellenére a nacionalizmus legalább három okból nem fog megjelenni. Először is: a hagyományos politikai közösségekben az alattvalók egyéni elvárásait a szokás határozza meg (Weber/1922/1978). Ezért, ameddig az idegen ellenőrző szerv a szokásnak megfelelően kormányoz, ez visszafogja a politikai konfliktusokat. Mindez pedig visszafogja a nacionalizmust. Másodszor: néhány generáció alatt az idegen szerv alattvalóihoz asszimilálódik, ha másért nem, az utódállítás érdekében. Írország óangoljai kitűnő példák erre: az újabbkori észak-írországi brit bevándorlókkal szemben ők az ír nacionalizmus legerősebb hívei között voltak. Az asszimiláció után a helyzet átalakul az I. esetté, amelyben a nemzet és kormányzati egység határai egybeesnek. Ezért itt sem beszélhetünk nacionalizmusról. Harmadszor, ha a közvetítő szerv maradandóan idegen marad is kulturálisan (amint az Kelet-Európa egyes városaiban történt), és még ha jobban ki is szipolyozza alattvalóit, mint azt a szokás megengedi, még mindig megfelelő ellenőrző ereje van fölöttük a terület kis méretei miatt. Így az idegen szerv valószínűleg el tudja nyomni elégedetlen alattvalóit. Végül is, ha a szervnek nem lett volna magas ellenőrző képessége, a központi uralkodó nem nyert volna semmit azzal, hogy hatalmat adott át neki. A nacionalizmus tehát ismét kizárt. IV. eset. Noha ez a helyzet intuitív módon instabilnak tűnik, az ellenőrző szerv hasznosan alkalmazhatja az oszd meg és uralkodj elvét. Ez szintén határt szab a nacionalizmusnak. Mivel az alattvalók kulturálisan megosztottak, nem képesek nacionalista szövetségbe tömörülni. A következtetés világos: a közvetett kormányzás visszafogja a nacionalizmust. A közvetett kormányzás Európa történelmében Gyakran megjegyezték már, hogy a történelem előtti időkhöz képest az autonóm területi egységek száma roppant mértékben csökkent, és a fennmaradó autonóm egységek mérete következésképpen nőtt. Kevesebb figyelmet kapott az a tény, hogy ezek a kisebb számú és nagyobb egységek egyre inkább változatos területi alegységekre tagolódtak (Sack 1986: 53). Míg a koramodern Európa kis politikai közösségei (városállamok, autonóm püspökségek, kis fejedelemségek) viszonylag közvetlen módon kormányozhatók voltak, a nagyobb államoknak a közvetett kormányzás valamilyen formáira kellett hagyatkozniuk. A tizenhetedik század előtt minden nagy európai állam erős közvetítő szervekkel kormányozta alattvalóit, amelyek jelentős autonómiával rendelkeztek, akadályozták azokat az állami

106

106

követeléseket, amely nem állt saját érdekükben, és saját javukra fordították a delegált államhatalom előnyeit.xvi A császárok, királyok, fejedelmek, hercegek, kalifák, szultánok és más hatalmasságok… hódítókként, harcolókként és bérlőkként maradtak fenn, nem a területükön az életet tartósan és sűrűn szabályozó államok fejeiként. A fennhatóságuk alatt álló területeken továbbá riválisaik és állítólagos alattvalóik gyakran folyamodtak fegyveres erőhöz saját érdekeik védelmében, keveset törődve névleges uralkodójuk érdekeivel. A magánhadseregek elterjedtek voltak a kontinens nagy részén. Sehol Európában nem létezett központosított nemzetállamhoz hasonló alakulat. Ezeknek a terjeszkedő, múlékony államoknak a gyűrűjében a szuverenitás még inkább elaprózódott, amint sok száz fejedelemség, püspökség, városállam, és más hatóság gyakorolt egymást átfedő fennhatóságot fővárosaik apró hátországai fölött. (Tilly 1990: 39:40.) Gondoljunk Angliára, egyikére az első politikai közösségeknek, amely önálló, autonóm államként tett szert erős identitásra (Elton 1982:353). Ez a közös identitás elsősorban a Londont a periférikus vidékekkel összekötő rendszeres kommunikáción alapult. Anglia kommunikációs képességének egyik mutatója az olcsó nyomtatott anyagok, pamfletek, „ponyvák”, szórólapok növekvő példányszáma, amely lehetővé tette a központ számára, hogy befolyásolja olvasóikat vallási és politikai kérdésekben, és legitimizálja uralmát. Akik ezeket a nyomtatott anyagokat terjesztették, gyakran nagy távolságokat utaltak, és a fő útvonalak mentén található kocsmákban árulták árujukat (Watt 1991: 33, 131-43). Erzsébet uralkodásának végére ezek a pamfletek a legszegényebb lakásokban is elterjedtek voltak. Az államegyház létrehozása, a belföldi kereskedelem és a nemzeti oktatási rendszer fejlődése (még ha az utóbbi az elitre korlátozódott) megerősítette az angol államiság tudatát, és kiemelte a központi kormányzat erejét és fontosságát. Ez a központi kormányzat az egész állam területén jogilag szabályozta az oktatást, adózást, istentiszteletet, hadkötelességet és általában a rendet. A helyi hatóságok, mint például a békebírók, mind az államtanácsnak tartoztak számadással tetteikről: Az államtanácsot kifinomult besúgó-hálózata, együtt a tagjai és a vidéki elitek közötti személyes kötelékekkel, szoros kapcsolatban tartotta a települések vallási és világi ügyeivel. Más eszközökkel együtt ez egyre erősebbé tette az állam „infrastrukturális hatalmát”, és akaratát hatékonyabban engedte megvalósulni a gyakorlatban. (Brayshay et al. 1988: 267.) A központi hatalomnak a perifériák fölötti ellenőrzése azonban végső soron még így is a helyi hatóságok együttműködésén múlott (Griffiths et. al 1996). A közvetett kormányzás 107

107

tovább élt a központosított Angliában, mert a kommunikációs képességek egyenetlenek és erősen korlátozottak voltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történt semmi előrehaladás. A késő tizenötödik században legkevesebb hat napba került, amíg egy hír Yorkból Londonba eljutott. A kincstári postarendszer bevezetésével az utazás ideje gyorsan csökkent: 1570-1620 között a két város közötti hivatalos levélváltás pusztán ötvenöt órát vett igénybe (Brayshay et al. 1998: 273). A nem főutak mellett fekvő települések és a központ közötti kommunikáció azonban gyenge maradt. Ha a fő angol útvonalak mentén gyorsan terjedt is a központi ellenőrzés, az ország többi részén a helyzet élesen különbözött ettől. Innen a központ jelentős mértékű ráhagyatkozása a közvetett kormányzásra. A közvetett kormányzás külön kormányzati egységek létét feltételezi az államban élő különböző csoportok számára. A feudális Európában például katonailag önálló kastélyok biztosították a betolakodók elleni védelmet, az igazságszolgáltatást és más közös javak elosztását alattvalóik számára. Vallási ügyek kivételével a kastély autonóm kormányzati egység volt, amely adóval és különböző szolgálatokkal tartozott a királynak. Európa periférikusabb régióiban azonban a közvetett kormányzást egy kulturálisan idegen elit gyakorolta, amelyet egy fensőbb hatalom kényszerített rá a helyi lakosságra. Európa Karoling központjából egyfajta gyarmati terjeszkedés ment végbe az északi angolszász és kelta, a keleti szláv és a déli mór perifériáig. Ennek a gyarmatosításnak a gyökerei valószínűleg a Karoling központ elsőszülöttségének és a terjeszkedő európai gazdagságnak az együtthatásában keresendők: „a ’rheimsi’ vagy ’chartres-i’ ma ’tyroszi’ vagy ’antiochiai’ — írta egy telepes —, ’már elfelejtettük szülőhelyünket’. A Szicíliában letelepedett lovagok új birtokaik után nevezték magukat, míg a frank Görögországban az új urak elhagyták régi neveiket és, mint bőrét levető kígyó, újakat vettek fel.” (Bartlett 1994: 56.) Ezekben a nem feudális övezetekben a közvetett kormányzás meglétét a multinacionális állam különböző csoportjai számára fenntartott különböző jogrendek bizonyítják: „A középkor kiteljesedésekor a latin Európa legtöbb részén megtalálható volt legalább egy kisebbség, a zsidó, amelyet saját jogrendje különített el. A zsidók perhez vagy tanúskodáshoz való jogát külön törvények szabályozták, akárcsak a vádjaik bizonyításához vagy elítélésükhöz szükséges pontos bizonyítékokat és a tőlük megkívánt eskük formáit. Ezeknek a szabályozásoknak az alapja a különböző etnikai-vallási csoportok különböző jogi kezelésének elve volt. A latin világ peremén, ahol a lakosság különböző csoportjai nem beékelt kisebbségeket, hanem nagy és kiterjedt csoportokat alkottak, még erősebb etnikai-jogi pluralizmust találunk” (Bartlett 1994: 205-6.) 108

108

Gondoljunk Toledo példájára. A várost 1085-ben foglalták el a muzulmánoktól a keresztény seregek. Ezután Toledóban a várost lakó három különböző keresztény etnikai csoport külön, de (látszólag) egyenlő jogrenddel rendelkezett. A Sachenspiegal, egy, az 1220-as évekből származó szász törvénytár szerint a szászok nem ítélkezhetnek szlávok fölött, nem tanúskodhatnak ellenük, sem fordítva. Hasonlóképpen Kasztíliában és Aragóniában „ha egy mórt rablással, paráználkodással vagy bármi egyéb, az igazságszolgáltatásra tartozó dologgal vádolnak, csak megbízható mórok tanúskodása fogadható el ellene, keresztényeké nem.” (Bartlett 1994:210.) Ezek a különböző csoportok gyakran krónikus kölcsönös bizalmatlanságban éltek együtt; mindenkit áthatott a jogi eljárásokon általi rászedetéstől való félelem. Ez a helyzet ugyanakkor a lakosság kiirtása (mint a keresztes államokban), kiűzetés (mint a spanyolországi mórok esetében) vagy asszimilálás által gyakran eredményezett kulturálisan homogén lakosságokat a gyarmatosított periférián. A generációk váltakozása során az uralkodó elit gyakran asszimilálódott a helyi kultúrához: Az újonnan érkezettek szolidaritása migrációjuk körülményeitől függött. Néha gyakoriak voltak a bevándorlók és helyiek közötti házasságok. Mivel a bevándorló lakosság összetétele általában kiegyensúlyozatlan volt, azaz a férfiak messze többségben voltak, a vegyes házasságok többnyire bevándorló férfiak és helyi nők között köttettek. Az erős helyi családokba való beházasodás volt tulajdonképpen az egyik módja annak, hogy a bevándorlók pozíciókhoz jussanak, mivel így azonnal szert tehettek rokonságra, tulajdonra és pártfogókra… A legmagasabb szinten a vegyes házasságoknak kevés akadálya volt. Az első tizenhat brandenburgi őrgróf feleségeinek fele szláv eredetű volt. Az arisztokrata bevándorlás hosszú távú hatásait nagymértékben az élőerő kérdése határozta meg. Ahol a bevándorlók kevesen voltak, a kisajátítás és kiűzetés útja lehetetlen volt. Az asszimiláció egyik jele a régi helyett az új hazából származó helynevek felvétele volt… A keresztes államokban kevés földbirtokos család nevében szerepeltek nyugat-európai helynevek. (Bartlett 1994: 55-6.) Hasonló intézményes berendezkedésekre Európán kívül is találunk példát.

xvi

A közvetett

kormányzás klasszikus példáját az Oszmán Birodalomban találjuk, ahol a különböző kulturális csoportok saját kormányzattal rendelkező millet-ket alkottak, amelyek a császárnak adóztak. A közvetett kormányzás nem állandó, hanem változó. Még az európai államokon belül is több változata létezett (Tilly 1990; Te Brake 1998: 183-8.). Egyik típusa az adóbeszedő birodalom volt, amely nagy katonai és behajtó apparátust hozott létre, de a helyi közigazgatás 109

109

legnagyobb részét a jelentős autonómiával rendelkező helyi hatalmasságokra bízta. Mikor a császár elveszítette az erőszak széleskörű alkalmazására való képességét, a struktúrák bomlásnak indultak. A kommunikáció költségeinek és a közvetítő szervek problémáinak következtében valamennyi ilyen uralkodó ismételten ki volt téve a hatalma elleni támadásoknak. Ezért arra törekedtek, hogy helyi és regionális hatalmasságokat nyerjenek meg maguknak anélkül, hogy saját hatalmukat aláásnák, és a koronától függő szerveket hozzanak létre. Ezért tartottak fenn a Mameluk szultánok egy idegen rabszolgákból álló egész kasztot, akik katonák és adminisztrátorok voltak. A hivatalnokokat közvetlenül fenntartó birtokokat leszámítva a Mamelukok meghagyták a helyi hatalmasságok hatalmát saját területeiken. Ilyen rendszerben vezették Egyiptomot és a környező területeket rabszolgák 1260-1517 között. A közvetett kormányzás második formáját a városligák és szövetségek adják, mint az észak-európai Hanza-szövetség. Itt az időleges szövetségek és tanácsadó testületek jelentős szerepet játszottak a háborúban és pénzbeszedésben, de az államapparátus kevés eleme alakult ki. Az ilyen politikai közösségekben a névleges alattvalók viszonylag kis szövetsége kiegyenlíthette az uralkodó erejét, míg az egyéneknek, csoportoknak sőt teljes lakosságoknak számos lehetősége volt átpártolni a versengő fennhatóságok valamelyikéhez. Az uralkodók gyakran szigorú ellenőrzést valósítottak meg egyetlen város és közvetlen hátországa fölött. Ezentúl azonban alkudniuk kellett a versengő központok hatalmasságaival. Minél periférikusabb földrajzilag egy terület egy államban, annál általánosabb a közvetett kormányzás.xvi Ez jelentős hatalmat és szabadságot hagy a helyi hatóságoknak, ameddig azok féken tartják a király ellenségeit, és biztosítják az erőforrások áramlását a fővárosba: Mindent együttvéve a francia forradalom előtt egyetlen európai állam sem próbált a legfelsőbb szinttől a legalsóbbig terjedő közvetett kormányzást bevezetni (leszámítva talán Svédországot.) Azelőtt a legkisebb államok kivételével valamennyien a közvetett kormányzás valamely formáját alkalmazták, és így a hűtlenség, képmutatás, korrupció és lázadás komoly veszélyeinek tették ki magukat. Ám a közvetett kormányzás lehetővé tette, hogy egy megtermett adminisztratív apparátus létrehozása, fenntartása és pénzelése nélkül is kormányozhassanak. (Tilly 1990: 25.) Következtetések A nacionalizmusról felállítható vitathatatlan következtetések egyike, hogy modern jelenség. Ez a fejezet arra kereste a magyarázatot, hogy többnyire miért nem alakult ki nacionalizmus a tizenkilencedik század előtt. A választ a politikai közösségek történelmi fejlődésének felvázolásával keresi. Noha az államalakulás a világ egyik sarkától a másikig 110

110

különböző történelmi korokban — tehát különböző körülmények között — ment végbe, egy egyetemes folyamat kibomlásának is tekinthető. Az állam kialakulásakor a kis biztosítási csoportok kialakulásáért felelős mechanizmus jöhet mozgásba a csoportosulás egy magasabb szintjén. Az elsődleges államalakulás fenti elmélete megmagyarázza, miért kellett a preindusztriális társadalmaknak közvetett kormányzáshoz folyamodniuk ahhoz, hogy biztosíthassák a rendet kiterjedt lakosságaik és területeik között. A tizenkilencedik század előtt valamennyi kiterjedt állam a központi ellenőrzés gyakorlati korlátai miatt folyamodott közvetett kormányzáshoz. Mivel a közvetett kormányzáson alapuló államok nem voltak hajlamosak vagy képesek beavatkozni az őket alkotó alacsonyabb szintű csoportok ügyeibe, ezek a csoportok általában kialakították saját kormányzati egységeiket. A közvetett kormányzáson alapuló államok kevés vagy semmi fenyegetést nem jelentettek a helyi hatóságok előjogaira nézve. Ugyanakkor nem képeztek vonzó célpontokat a politikai hódítás számára. Noha a nagy agrárbirodalmak — köztük a Római, Kínai, Ottomán és Habsburg Birodalmak — nyilvánvalóan rendelkeztek központi kormányzati szervekkel, és noha különböző kulturális szokásokkal és hiedelmekkel rendelkező lakosságuk volt, ameddig közvetett

kormányzásra

hagyatkoztak,

általában

nem

szembesültek

nacionalista

kihívásokkal. xvi A közvetett kormányzás két különböző módon akadályozta a nacionalizmus fellépését.xvi Gyakran biztosított saját kormányzati egységet a meglevő nemzeteknek, elejét véve ezzel a nemzeti szuverenitás követelésének. Még amikor kulturálisan idegen hatalmak kormányoztak is, a kulturális konfliktusok gyakran rövid életűek voltak, mert a közvetett kormányzás elősegítette a kulturálisan idegen kormányzók asszimilálódását a vidéki lakossághoz. Így néhány generáció során a normann hódítók kulturálisan angolokká váltak, az anglo-írek kulturálisan írekké, és így tovább. Az asszimilációs nyomás a házastársak és a kereskedelmi nyereség iránti, valamint kommunikációs szükségletekből és más tényezőkből fakadt. Amint a kormányzati egység kulturálisan homogénné vált, a nemzeti szuverenitás is megvalósult. Ezáltal a nacionalizmus céltalanná vált. Bizonyos helyeken (mint a Baltikumban vagy az Elbától keletre) azonban az arisztokrácia hajlamos volt az asszimilációnak való ellenállásra. Gyakran a vidéki földművesektől távol, kulturálisan idegen városokban lakott. Ezekben a rendszerekben megnő a kultúra politikai vonzereje, ami elősegíti a nacionalizmus kialakulását. Ennek ellenére a vidéki munkások számára kevés lehetőség nyílt kulturális különböződésük köré szerveződő 111

111

kollektív cselekvésekben való részvételre, mert az idegen arisztokráciának hatalmában állt elnyomni ezeket. Tulajdonképpen az arisztokrácia ellenőrző képessége felelős elsősorban a közvetett kormányzáson alapuló állam kialakulásáért. Nélküle az állam összeomlott volna. Végül az elmélet azt implikálja, hogy bármely állam felbomlása magasan szolidáris csoportok konfliktusát fogja eredményezni, bármi lenne is kialakulásuk alapja. Ez a következtetés egyszerűen onnan adódik, hogy a központi államot eleve ezeknek a szolidaritáscsoportoknak az együttműködése teszi lehetővé. Így a központi állam összeomlása azt jelenti, hogy a társadalmi rend fenntartásának teljes felelőssége visszahull az alacsonyabb szintű csoportokhoz, bárhogyan is szerveződnének azok. Mikor egy olyan állam bomlik fel, amelynek az alsóbb szintű csoportjai nemzeti alapon szerveződnek, fellép a nacionalizmus. A nacionalizmus újjászületése a volt Szovjetunió köztársaságaiban és Jugoszláviában megfelel ennek az elvárásnak. Ha a nacionalizmust a nemzet és a kormányzati egység egybeesésének hiánya határozza meg, akkor nem léphet fel, mielőtt a nemzet és a kormányzati egység valahogyan el nem válnak. Ez az elválás általában a közvetett kormányzás nagy, kulturálisan homogén politikai közösségekbe való bevezetésével jelent meg. A következő fejezet mindennek a nacionalizmus folyamatára való következményeit tárgyalja. 4.

fejezet. AZ ÁLLAMÉPÍTŐ NACIONALIZMUSxvi

A modern állam egyik megkülönböztető jegye, hogy ura saját területének. Ez feltételezi az ellenőrzés központosítását, mert enélkül az állam nem képes érvényesíteni saját akaratát területein. (Migdal 1988: 32-33.)xvi A gazdasággal ellentétben a hatalom a nullszaldós javakhoz tartozik. A központnak az ellenőrző hatalmat az előző fejezetben tárgyalt helyi hatóságoktól kell kiharcolnia magának. Ily módon a modern állam közvetlen kormányzata a korábbi közvetett kormányzatot váltja fel. A közvetlen kormányzás nem feltétlenül számolja fel ezeket a helyi hatóságokat, azonban azáltal, hogy központi ellenőrzésnek veti alá őket, autonómiájuk jelentős részét felszámolja. A politikai központosítás üteme a helyi viszonyokkal együtt változik. Jelen fejezet röviden áttekinti a közvetlen kormányzat kialakulását, majd részletesen tárgyalja következményeit a nacionalizmus kialakulására nézve. Fő állítása, hogy a multinacionális politikai közösségek azok, ahol a közvetlen kormányzás kialakulása általában kulturális homogenizációs törekvésekhez vezet. Ezek a törekvések alkotják az államépítő nacionalizmust. Ám a folyamatot általában szándékolatlan következmények akadályozzák. Ha sikeres, az államépítő nacionalizmus más országokban is serkentheti a nacionalizmust; ha sikertelen, periférikus 112

112

nacionalizmushoz vezethet az államhatárokon belül. Mivel a közvetlen kormányzás igen nagy szerepet játszik a nacionalizmus kialakulásában, rendkívül fontos megértetnünk genezisét. A közvetlen kormányzás kialakulása Bár nem Franciaország vezette be elsőként, mégis ő képezi a közvetlen kormányzás talán leglátványosabb

példáját.xvi

Japánnal

és

némely

Skandináv

állammal

ellentétben

Franciaország valaha többnemzetiségű volt. Île de France fokozatosan, évszázadok során kiterjesztette ellenőrzését mind olyan vetélytárs (rész)államok fölé, amilyen Burgundia volt, mind más nyelvű kultúrájú területekre: Bretagne-ra, az okszitánul beszélő DélFranciaországra és Elzászra. A közvetlen kormányzás lehetővé tette Franciaország számára, hogy a tizenkilencedik század második felére a nemzetállamiság eszményéhez legközelebb álló formát megvalósítsa. Mint szinte valamennyi állam, 1789 előtt Franciaország is közvetett kormányzattal rendelkezett.xvi Noha a király intendánsokat, királyi megbízottakat alkalmazott az adók beszedésére, vidéken a kormányzati munka nagy részét a helyi hatóságok, elsősorban papok és nemesek végezték. Ezek a helyi hatalmasságok általában féltékenyen őrizték kiváltságaikat a központ beavatkozásai ellen. Ameddig a központ és a vidék közötti viszonyok kiegyensúlyozottak voltak, kevés probléma adódott. Ám amikor a központ egyre több jogot és erőforrást követelt6 magának, ez ellenreakciókat váltott ki a vidéki nemességből és parasztságból. Tulajdonképpen a forradalom kiváltó oka egy ilyen többletadó-követelés volt a tizennyolcadik század végén (Tilly 1990: 108.). A forradalom után a helyi hatalmasságok pozícióit a győztes polgárság tagjaiból álló milíciák és bizottságok vették át. Ám amint megszerezték ezeket a pozíciókat, az új helyi hatóságok maguk is ellenszegültek a központi ellenőrzésnek. idővel a központ kialakított egy stratégiát hatalmának növelésére. Új adminisztratív egységekre osztotta fel az országot — megyékre, övezetekre, kantonokra és községekre —, és adózási, igazságszolgáltatási, közművesítési és rendészeti újításokat vezetett be. A nemzeti rendőrség például behatolt a helyi közösségekbe. A központ megerősítette a katonaság fölötti hatalmát is, szigorúbban a kormány felügyelete alá vonva azt. Mindent együttvéve, ezek az újítások idővel Párizsba gyűjtötték az erőforrásokat, és fokozatosan fellazították a polgároknak a helyi hatóságoktól való függőségét. Így született meg a közvetlen kormányzás. A francia központi kormányzat hatékonyabb piacok megteremtésére használta újdonsült hatalmát, elősegítve a gazdasági fejlődést. Ez hozzájárult

113

113

a katonaság modernizálásának anyagi fedezetéhez. Mindennek a végeredményeképpen pedig Franciaország igen hatékony állammá vált. Ez az új típusú állam elefánt volt a kontinentális európai porcelánboltban. A francia agresszivitás vagy rákényszerítette a szomszédos országokra a közvetlen kormányzatot, vagy védelmi okokból azok maguk vezették be. Franciaország egyrészt a hatalmas területeken, amelyeket sikerült meghódítania, bevezette a közvetlen kormányzás valamilyen formáját. Másrészt a közvetlen kormányzás egy olyan modelljét mutatta fel a környező országok számára, mit azok csak saját vesztükre hagyhattak figyelmen kívül. A napóleoni Franciaország győzelme (1804-1815) jól mutatja a közvetlen kormányzás geopolitikai előnyeit, és a tizenkilencedik századi Lengyelország szomorú sorsa intő példa bevezetése elmulasztása ellen. Ha a közvetlen kormányzás ennyire hatékony, miért vezették be az európai történelem ilyen késői szakaszában? A közvetlen kormányzás kialakulásának okai jelenleg is vita tárgyát képezik. xvi A vezető magyarázatok a keresleti és kínálati tényezőket hangsúlyozzák. A kínálat felöli magyarázat szerint a központi uralkodók mindig is közvetlenül akartak kormányozni, de egyszerűen nem voltak képesek erre. Eszerint a közvetett kormányzás egyfajta második legjobb stratégia volt, mivel az ügynökségek és korrupció problémái, amelyeket maga után vont, mindenütt aláásták a központi hatalmat (Kiser és Schneider 1994). Amint a közvetlen kormányzás technikai feltételei — monetarizált gazdaság, modern kommunikációs és szállítási technológiák és képzett hivatalnokok — adottak voltak, a központi uralkodók mindenféle kényszer nélkül bevezethették a közvetlen kormányzást. Ezzel szemben a keresleti magyarázat azt sugallja, hogy közvetett kormányzás nem a technológiák, hanem az uralkodók szándékainak változását jelzi. Eszerint a nézet szerint a növekvő geopolitikai feszültség azoknak az uralkodóknak kedvez, akik képesek sikeresen háborúzni. xvi A háborúzás nemcsak kockázatos, de igen drága vállalkozás. Hatékonyságának hiányosságai miatt a közvetett kormányzás jelentősen behatárolja az erőforrások mennyiségét, amit az uralkodók a környező gazdaságból beszedhetnek (Barkey és von Hagen 1997). Következésképpen a bevételre éhes uralkodók a közvetlen kormányzáshoz folyamodnak, mint katonai ambícióik pénzelésének legjobb módszeréhez. A központ hatósági problémák megoldásáért vállal szervezeti terheket magára. A keresleti magyarázatban tehát a lényeg nem az ellenőrzés költségeit csökkentő technikai feltételrendszer, hanem a növekvő geopolitikai verseny, amely növeli a központ adóbevétel igényét. Ennek kielégítésére folyamodnak a

114

114

központi uralkodók a közvetlen kormányzáshoz, mert a nagyobb bevételek lehetővé teszik katonai fejlesztésekre fordított támogatások növelését. A történelmi tényeknek azonban sem a keresleti, sem a kínálati magyarázat nem felel meg. Ha a monetarizálódás, technológia és képzett személyzet a közvetlen kormányzás elegendő feltétele, akkor Svájcnak vagy Hollandiának nagyjából Franciaországgal és Angliával egy időben kellett volna bevezetnie. Az hogy mégsem sikerült bevezetniük, kellőképpen cáfolja ezt a nézetet. A kulturális sokszínűség mindkét országban jelentős szerepet játszott a közvetlen kormányzás átvételének korlátozásában. xvi A kereslet és kínálat szempontjait helyesebb egymást kiegészítő, különböző oksági mechanizmusokat kiemelő nézetekként felfognunk.xvi A geopolitikai fenyegetések — maguk is a közvetlen kormányzás kialakulásának vonzatai — valószínűleg arra serkentették a közvetett módon kormányozott államok főurait, hogy növeljék a központhoz való hozzájárulásaikat, mint a leigázás elleni biztosítás egy formáját. Amint azt Napóleon katonai sikerei bizonyították, ez a veszteség igencsak érezhetővé vált a közvetlen kormányzás kialakulása után. A közvetlen kormányzás kialakulásának pontos okai országonként változnak. legkorábbi példáit talán Dánia, Svédország és Anglia szolgáltatják. Ezeken a viszonylag kis és összefüggő területeken az ambiciózus fejedelmek a protestáns reformáció lelkes hívei való csatlakozással tettek szert jelentős politikai támogatásra (Te Brake 1998: 181.). Általában bármely változás, amely aránytalanul segíti a központi uralkodót a helyi hatóságokkal szemben a közvetlen kormányzás kialakulását fogja segíteni. A szállítási és kommunikációs technológiák fejlődése volt az egyik ilyen változás: az új utak, vasutak és távíró berendezések kiterjesztették a központnak a távoli kihívásokra való válaszadási képességét. Egy másik hasonló változás a katonai technológiák fejlődése volt: a tőkeigényes katonai technológiák a központi uralkodónak kedveztek, mert ők nagyobb mértékben fértek hozzá tőkéhez, mint a helyi hatóságok. A nemzetközi kereskedelem növekedése lehetett egy harmadik, mert a központnak általában olcsóbb a nemzetközi, mint a helyi kereskedelemből bevételre szert tenni. xvi A közvetlen kormányzás következményei A közvetlen kormányzás lehetővé teszi, hogy az állam földrajzilag kiterjedt és népes területek kormányzati egységévé váljon. Ez azt jelenti hogy a központ korábban a helyi hatóságok által birtokolt jogokra, erőforrásokra és kötelezettségekre tesz szert. Így a közvetlen kormányzás előrehaladtával az egyének egyre inkább a központtól függenek a védelem, vitás 115

115

kérdések megoldása, oktatás és az egyéni jólét biztosításához szükséges egyéb javak tekintetében. xvi Ezeknek a javaknak a biztosításával a központi uralkodók a helyi hatóságok kárára növelik alattvalóik függőségét.xvi A modern világban annyira hozzászoktunk a központi kormányzat hatalmához, hogy könnyen elfelejtjük, mennyire új fejlemény ez. A közvetlen kormányzás bevezetése erős kihívás a központi hatóságok számára, mert azt csak a társadalmi rend korábbi alapjainak felszámolásával lehet megvalósítani — azaz a közvetett kormányzásra épülő társadalmi rend felszámolásával (Hobsbawm 1992: 3. fejezet.) Amint a 3. fejezetben (Közvetett kormányzás és a nacionalizmus hiánya) láttuk, a központi uralkodók hagyományosan úgy valósították meg a rendet, hogy a társadalmi ellenőrzés felelőssége nagyobb részét a helyi hatóságoknak adták át. A közvetlen kormányzás kialakulása meggyengíti ezeknek a helyi hatóságoknak a hatalmát és előjogait, akik közül sokan nem adják be könnyen a derekukat. A politikai központosítás így fenyegető konfliktusokat szül.xvi Hogyan tudták a központi uralkodók biztosítani földrajzilag szétszóródott és kulturálisan sokszínű alattvalóik engedelmességét és lojalitását, mikor azok hagyományosan a helyi hatóságoknak tartoztak hűséggel? Amint a közvetett kormányzás visszaszorult, a korábban ellenőrzött alattvalók hűsége gazdátlan maradt. Az ebből fakadó, az ellenőrzésért és legitimációért folytatott harcokban a központi uralkodóknak két versenytárssal kellett szembenézniük. Egyrészt a helyi hatóságok (papok és nemesek többnyire) mozgósíthatták a tőlük függőket a növekvő központi ellenőrzés ellen, elhintve a magjait a későbbi perifériális nacionalizmusnak. Másrészt különböző munkásmozgalmak próbálták az egyre növekvő számú gyári munkást a meglévő rend ellen mozgósítani. A területi és osztályalapú társadalmi mozgalmak kihívására a központi hatalmak kétféleképpen válaszoltak. Először is megpróbálták növelni belföldi katonai erejüket, és lefegyverezni a lakosságot. Az egész államot átfogó rendőrségi erők elterjedése az európai államokban nagyjából ugyanabban a tizenkilencedik század elejétől kezdődő időszakban történt (Bayley 1975; Dandeker 1990; Emsley 1993). Számos rendőrség mintájára a régi rend maréchausée-ből kialakult francia gendarmerie volt. Míg a rendőrség többnyire városi övezetekben alakult ki, a rendfenntartás á la gendarmerie különbözött a kulturálisan homogén államokban kialakult rendőrségtől, mert a gendarmerie tevékenységéhez tartozott a bennszülött népeknek a korona hű alattvalóivá alakítása: A nemesek, akárcsak a kelet-poroszországi junkerek, hűek lehetnek a királyhoz úgy, hogy ugyanakkor ellenszegülnek a kialakulóban levő nemzetállamnak, és ragaszkodnak 116

116

hagyományos udvaraik és ellenőrző rendszereik fenntartásához. A parasztok gyakran hírhedtek voltak arról, hogy makacsul nem hajlandók vagy képtelenek elfogadni egy szülőföldjükön túli politikai közösség meglétét…. A gendarmerie nationale, a Carabinieri, a Guardia Civil, az orosz Harmadik Osztály tagjai ugyanúgy részt vettek a parasztok franciákká, olaszokká, spanyolokká és oroszokká alakításában, mint a „nemzeti” terület kijelölésében, mint ahogy az Északnyugati Lovasrendőrség vagy a Királyi Ír Rendőrség is egyszerre foglalkozott a helyi lakosságnak a brit korona hű alattvalóivá való alakításával és a birodalmi terület kijelölésével. (Emsley 1993: 87.) Másodszor, a központ megpróbálta kisajátítani a jogi hatalmat, és egységes közjogot létrehozni. A toldozott-foldozott szokásjog-rendszerek helyett a Code Napoléon (1804) rendezte a tulajdonjogot és szabályozta az egyének közötti viszonyokat Franciaország egész területén, és hamarosan elterjedt a kontinens többi részén és az óceánon túl. Harmadszor, a központ beavatkozott a gazdaságba. Az új felelősségek felvállalása nagyon költséges volt, és a központnak több bevételre volt szüksége a többletteher viseléséhez. A központ elkezdett közvetlen módon adót beszedni, a hagyományos adóbérlők helyett. Egységes pénz-, súly- és mértékegységeket, valamint szabványokat vezetett be (Heckscher 1955). Felszámolta a belső vámsorompókat fellendítve a technikai és gazdasági fejlődést. A jövedelmeknek és technológiáknak (mint a vasút és az elektromos távírógép) az ebből következő fejlődése tovább erősítette a közvetlen kormányzást. (Dandeker 1990: 3. fejezet.)xvi Ha ezek a közvetlen kormányzás következményei, milyen hatásuk van az államépítő nacionalizmus kialakulására? Közvetlen kormányzás és államépítő nacionalizmus A közvetlen kormányzás előtt kollektív cselekvésre leginkább a helyi kormányzati egységek, kastélyok, millet-rendszerek és helyi hatóságok által hatékonyan ellenőrzött tartományok voltak képesek. Amikor ezek a kormányzati egységek területileg koncentráltak, kulturálisan sajátosak és megfelelő méretűek, a kulturális vállalkozók meg tudják győzni a helyieket arról, hogy közös történelemmel, kultúrával és szülőfölddel rendelkeznek. Így épülnek a nemzetek. Míg a közvetett kormányzás elősegítheti ezt a fajta nemzetépítést, az általában ellenáll a nacionalizmusnak, mert a hatóságokat vagy a kulturálisan sajátos területek többi lakosát kevéssé készteti arra, hogy szuverenitást követeljenek maguknak — kivéve, amikor a birodalmi központ összeomlik. 117

117

Ez a fejezet azt mutatja meg, hogy a közvetlen kormányzás elterjedése a többnemzetiségű politikai közösségekben legalább három fajta nacionalizmus megszületését segíti elő. Azokat a közvetlen következményeket tárgyalja, amelyek az államépítő nacionalizmust jellemzik a megjelenő nemzetállamban. A nacionalizmusnak ez a fajtája a soknemzetiségű állam nemzetivé alakításával próbálja a nemzet és a kormányzati egység határainak egybeesését elérni. Míg a közvetett kormányzás számára a kulturális homogenitás eltűrése a kormányzás eszköze, a kulturális homogenitás megkönnyíti és segít legitimizálni a közvetlen kormányzást.xvi Egy politikai közösség homogenitását befogadó vagy kizáró stratégiák biztosíthatják. (Brubaker 1992; Linz és Stepan 1996: 428-433.) A központi hatóságok befogadó stratégiákhoz folyamodnak a kulturálisan különböző egyéneknek a domináns kultúrába való asszimilálásához (mint Franciaországban), vagy a többnemzetiségű politikai közösség megvalósításához (mint az Egyesült Államokban.) Kizáró stratégiákhoz folyamodnak, amikor a domináns kultúra tagjaira korlátozzák a polgári jogokat (mint Németországban), és másokat teljesen kiűznek a politikai közösségből (mint az etnikai tisztogatás vagy a népiráts esetében.) Természetesen minden rendszer sorozatosan és párhuzamosan is alkalmazhatja ezeket a stratégiákat.xvi Nyugat-Európában az első kulturális homogenizációs stratégiák — mint a külföldi kereskedők és vallási kisebbségek kiűzése Angliából és Spanyolországba költöztetése a késő tizenharmadik századtól a tizenhatodikig (Wallerstein 1974: 3. fejezet) — kizáróak voltak, ám messze megelőzték a közvetlen kormányzást. Mivel az államépítő nacionalizmus célja a közvetlen kormányzás új rendjének legitimizálása, a kizáró stratégiák céljaival ellentétesek — különösen viszonylag kiterjedt csoportokkal szemben. Ezért az államépítő nacionalizmus szükségszerűen a befogadó stratégiák használatát részesíti előnyben. xvi A közvetlen kormányzás legitimizálásának megszokott módja a periférikus nacionalizmusoknak a központ kultúrájához való asszimilálódásának serkentése. Közvetett kormányzás alatt a kulturális sokszínűség nem befolyásolta a társadalmi rendet. Ám amikor a rend biztosításának felelőssége a helyi hatóságoktól a központiakra szállt, a kulturális különbözőség fenyegetésként jelent meg. Ebben a tekintetben Svédország volt a zászlóvívő. A sévd államnak sikerült Schania, Halland és Blekinge dán nyelvű lakosságát svéd nyelvűekké változtatnia 1600 és 1700 között. (Ostergard 1992.) A forradalom után Franciaország követte példáját:

118

118

Valamennyi francia állampolgárnak meg kell értenie a Köztársaság érdekeit és céljait, mondta Barthélémy de Lanthemas a Konventnek 1792 decemberében. Különben nem tudnak, nem tudhatnak részt venni bennük. Egy nevelő és integratív rendszernek hatékony információ és propaganda-eszközökree volt szüksége; de ilyet nemigen találhatott, ha a lakosság nem beszélt franciául. 1792 decemberében, mindössze egy hónappal Lanthemas beszéde előtt, az igazságügyi miniszter létrehozott egy hivalat a törvények és rendeletek német, olasz, katalán, baszk és alsó breton nyelvekre való lefordítására. (Weber 1976: 72.) Hasonló államépítő nyelvpolitikát vezetett be többek között Spanyolország és Japán is. (Laitin 1992: 13-14.) A nyelvi egységesülés üteme Franciaországban azonban még így is lassú volt. Még 1863-ban is a lakosság legalább 20%-a nem beszélt franciául. (Weber 1976: 310.) A kulturális gyakorlatok olyanok, mint a szenvedélybetegségek: az emberek függővé válnak tőle, ám a következmények kevésbé vonzóak. A kulturális gyakorlatok megváltozásához szellemi és lelki változásokra van szükség, de központi hatóságok felülről lefele alkalmazott eszközei alkalmatlanoknak bizonyulhatnak. Franciaországban például a közös nyelv bevezetésének érdekében a bretont kiűzték az iskolákból. A használatán kapott gyermekeket rendszeresen megbüntették — kenyéren és vízen tartották vagy kitakaríttatták velük az iskolai latrinát… Egy kedvelt büntetés az anyanyelve használatán kapott gyermek által viselendő szégyenjel volt. A jel mibenléte változott… Egy ilyen szimbólummal „felszerelt” gyermeknek addig kelllett azt viselnie, amíg rajtakapott egy másik gyermeket, hogy nem franciául beszél, feljelentette, és továbbadta neki. Az a tanuló, akinél a nap végén a szégyenjel maradt, büntetést kapott. (Weber 1976: 313.) Az ilyen stratégiák könnyen ellenkező hatást érhetnek el (Ford 1993: 227). A francia nyelv inkább más stratégiák, például az általános hadkötelezettség, a lányok tanítása és az ingyenes oktatás fejlesztése melléktermékeként terjedt. A nyelv azonban csupán egyike a kultúra összetevőinek. Míg a közvetett módon kormányozott államban a lojalitást a dinasztikus házasságokkal egyszerűen átruházhatónak tételezték, az államépítő nacionalisták végső célja a központ iránti lojalitás kifejlesztése az egész országban. E célból az államok aktív módon terjesztenek új hagyományokat; ilyenek a nemzeti himnuszok, zászlók, műemlékek és nyilvános ceremóniák (Spillman 1997). Noha úgy tűnik, mintha a nemzeti zászlók és himnuszok az ősidőktől fogva létezte volna, tulajdonképpen egyikük sem régi szülemény. A legrégebbi nemzeti himnusz, az angol, 1740119

119

ből származik, az első nemzeti zászló, a francia 1790-1794-ben alakult ki (Hobsbawm 1983b; Lewis 1977).xvi Ezek a kitalált hagyományok gyakran a társadalomtervezés szándékolt esetei, a nemzeti történelem tudatát voltak hivatottak elterjeszteni, amely helyettesítse a helyi területekhez és hatóságokhoz való régi kötődéseket.xvi Az amerikai iskolások által naponta elmondott húségnyilatkozatnak minden közvetlenül kormányozott államban megvannak a megfelelői. A nemzeti lét egyes szimbólumait a lakosság szívesen teszi magáévá. Számos amerikai például már-már szent tárgynak tekinti a zászlót (Welch és Bryan 1996-1997). A nemzeti szimbólumok gyakran válnak csoportközi konfliktusok gyújtópontjává: a döntés, hogy a tartományi zászlónak a kanadai juharlevél fölött kell lengenie a quebeci városházán, dühíti a föderalistákat. Mikor a Montreal Expo a késő-júniusi szeparatista ünnepnapon, St Jean Baptiste napján otthon játszik, a kanadai nemzeti himnuszt legalább egy fél órával a meccs kezdete előtt el kell játszani, elkerülendő a rendbontást (De Palma 1997). Az északír katolikusok és protestánsok Londonderry városának igazi neve fölött csapnak össze (a katolikusok Derry-nek nevezik.) És a volt jugoszláv tagköztársaság, Macedónia neve elfogadjhatatlan a görögök számára. Az az elképzelés, hogy a kulturális egyneműség növeli a központ iránti lojalitást, megállja a helyét. Svédország sikerét például a déli tartományokban beszélt nyelvnek dánról svédre változtatásában a politikai lojalitás megfelelő változása követte. xvi Sokan azt gondolják, hogy a kulturális egyneműség növeli az állam katonai erejét is (Posen 1993b: 30). A tizenkilencedik század előtt minden állam katonaságának fele vagy egyharmada külföldiekből állt (Finer 1975: 102). Napóleon katonai sikereinek jó részét katonai szakértők és civil tudósok egyaránt a forradalom alatt kialakult erős francia nemzeti identitás melléktermékeként magyarázták (Clausewitz /1827/ 1984: 51-52). Az előcsatározóként ismert egyedül álló muskétások alkalmazásával a francia forradalom megváltoztatta a bevett európai katonai stratégiákat. Néhány muskétás könnyen sakkban tarthatott egy egész európai, mozdulatlan hadsereget. Az egyedül álló muskétások hátránya viszont az volt, hogy kívül estek tisztjeik ellenőrző hatalmán. Az előnyben részesített megoldás az volt, hogy a muskétásokat úgy szocializálják, hogy a nemzeti érdek iránti lojalitásból alkalmazkodjanak a parancsnokhoz. Következésképpen az európai hadseregek nemzeti ideológiákat kezdtek közvetíteni, hogy növeljék csapataik engedelmességét (Posen 1993a: 95). A katonai technológiák további fejlődése, például az elöltöltő gyújtós puska és a hátultöltő puska (1866 utáni) bevezetése nagyobb kihívást jelentett csatatéri rend fenntartásában. Általában véve: 120

120

a katonai technológiák minden olyan fejlődése, amely a csatatéren a szétszóródást segíti elő, állandó gondot jelent a katonák motiválása szempontjából. Ugyanezek a fejlemények megnehezítik a hosszú kiképzés és szolgálati idő által kialakított motivációra való hagyatkozást, mert az egyre jobb fegyverzet túl gyorsan öli ezeket a „szokás-teremtette” katonákat. A katonai technológiák minden olyan fejlődése, amely csökkenti a háború emberáldozatainak számát, növeli az állam késztetését, hogy felkészítse az embereket, hogy meghozzák ezeket az áldozatokat, és (a hazafiság) támogatása ennek egy módja. (Posen 1993a: 120.) Az ingyenes közoktatás intézményét részben a polgári lojalitás elősegítésére fejlesztették ki. Az oktatás tartalma jelentős hangsúlyt helyezett a hazafias szocializálásra, amelynek célja az állam legitimitásának növelése volt.xvi Így 1881-ben Franciaország eminens oktatói szerint a tanár-hallgatóknak mindenekelőtt azt kell megmagyarázni… hogy elsődleges feladatuk elérni, hogy (tanítványaik) ismerjék és szerezzék szülőhazájukat. Tíz évre rá a magas célt ismét megismétlik: a ’nemzeti pedagógia’ a közoktatás lelkévé kell hogy váljon. Az iskola ’az egység eszköze’, ’válasz a veszedelmes széttartó tendenciákra’ és természetesen a ’nemzetvédelem sarokköve’. (Paret 1970: 5.) A gyermekeknek mantraként kellett felmondaniuk egyfajta katekizmust, mely arra tanította a gyermeket, hogy kötelessége megvédenie szülőföldjét, vérét ontani vagy meghalni a ahaza üdvéért (’Amikor Franciaországot fenyegetik, kötelességed fegyvert ragadni és megszabadítására sietni’), engedelmeskedni a kormánynak, elvégezni a katonai szolgálatot, dolgozni, tanulni, adót fizetni, és így tovább. A gyermekek azzal kezdték tanulmányaikat, hogy legelső kötelességük katonaként megvédeni hazáukat. A hadsereg …’tagjai testvétek, szülők’ vagy rokonok… Az indoktrináció és hazafias nevelés legjobb eszköze a francia földrajz és történelem, különösen az utóbbi, ’amely, ha helyesen tanítják, az egyetlen eszköze a hazafiasság fenntartásának az általunk felnevelt nemzedékekben.’ (Weber 1976: 333.) Nem kétséges, hogy a közvetlen kormányzás kialakulása megnövelte az állam érdekeltségét a kulturális homogenitásra törekvő államépítő stratégiákban. Ami kétséges, az ezeknek a hatékonysága. Egyrészt nem minden államilag sugallt hagyomány gyökerezik meg. Keveset tudunk azokról a körülményekről, amelyek között intézményesülnek és egyfajta polgári vallás megteremtéséhez járulnak hozzá (a terminus Rousseau-tól származik; 1. Bellah 1988.), vagy egyszerűen eltűnnek a történelem süllyesztőjében. xvi Másrészt a közvetlenül kormányzott államokban a gazdasági és technológiai fejlődés vagy katonai stratégiák xvi melléktermékeként is megjelenhet némi kulturális homogenizáció. Amennyiben a kulturális 121

121

homogenizáció ily módon, alulról felfele terjed, kisebb a valószínűsége, hogy politikai ellenszenvet fog kiváltani. Következtetés A közvetlenül kormányzott államok nem szabad társulások, amelyekhez szabadon csatlakozni, vagy amelyeket szabadon elhagyni lehetne. Ellenkezőleg: állampolgáraik általában magas árat fizetnek a kilépésért. Ebben az értelemben az állampolgárok nagymértékben függenek államaiktól. Ez a függőség a maga során igazolja a nemzetépítésre fordított kiadásokat. A kevésbé függő tagokkal rendelkező csoportoknak, például cégeknek és vidéki kluboknak, általában nincsenek zászlóik és himnuszaik. xvi Nyilvánvaló, hogy jelentős mennyiségű erőforrást fordítottak — és fordítanak ma is — az állampolgárok állam iránti lojalitásának növelésére. Mennyire voltak ezek a befektetések eredményesek? Még Franciaországban is, az első országban, amely az államépítő nacionalizmus útjára lépett, és amely minden más országnál tovább ment rajta, az eredmények sikere vegyes volt.

xvi

A nyelvi homogenizáció kikényszerítési kísérlete politikai

konfliktusokhoz vezetett Franciaországban és máshol is. xvi Ellene szegültek a perifériák kétnyelvű elitjei, akiknek nyelvi monopóliumuk a sztenderd nyelv fölött monopóliumhelyzetet

jelentő

bérleteket

biztosított,

és

fenntartotta

a

helyi

befolyásukat.

Következésképpen: Németországban, Franciaországban, Nagy Britanniában és Hollandiában jelentős harcok folytak az ingyenes elemi közoktatás bevezetése fölött. Az állam oktatási stratégiája különösen erős ingadozásokat mutatott Franciaországban a forradalom után. (de Swaan 1988: 3. fejezet.) Ezek a konfliktusok nem egyszerűen a korábbi, udvar és vidék közötti konfliktusok ismétlődései voltak. A monopóliumát féltő római katolikus egyház ugyancsak kulcsszerepet játszott a közoktatás bevezetésére irányuló állami kísérleteknek való ellenszegülésben. Ahol az egyház azt gondolta, hogy meg tudja tartani monopóliumát, támogatta az állami oktatási intézményeket; ahol nem, a helyi nemesség mellé állt. Az asszimilációnak való ellenállás azokon e területeken volt a legnagyobb (mint például Bretagne-ban, 1. Brustein és Levi 1987), ahol az erős úr-szolga viszonyok és a szervezett közösségi kapcsolatok lehetővé tették a helyi hatalmasságoknak a függő helyzetben levő parasztság mobilizálását.xvi Az összeírások elkerülése és öncsonkítás mintái (a besorozást elkerülendő) mutatják a tizenkilencedik századi franciaországi hazafias érzelmek megoszlását (Weber 1976: 106-107).xviAz így kialakuló kép, nem meglepő módon, alacsony hazafiasságot mutat délen is bizonyos mértékig Bretagne-ban. Mindkét régió messze esik Île de France-tól.

122

122

Más államok még nagyobb nehézségekkel szembesültek az államépítő nacionalizmus bevezetésében. A Habsburg Birodalom, talán a tizenkilencedik századi multinacionális állam legtisztább esete, közvetlen kormányzásra hagyatkozva próbálta hatalmas területeit összefoltozni.xvi Ennek a stratégiának lényegi elemeként az oktatás a nemzeti nyelveken folyt. Az 1848-as forradalom után azonban a birodalom önfejű területei egyesítésének reményében megpróbált kulturális homogenitást kényszeríteni rájuk. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés igencsak megerősítette a magyar kulturális hegemóniát a birodalom magyarországi területein. A szlovák nyelven oktató iskolák száma az 1874-es 1971-ről (ez volt a csúcsérték) 1900-ban 510-re esett vissza. 1874 után valamennyi felsőfokú oktatás nyelve magyar volt. „Az elmaradott és szegény vidékeken, mint például Kárpátalján ez a folyamat gyakorlatilag felszámolta a helyi értelmiséget, az egyedül az egyházat vagy az emigrációt asszimiláló valamely formájával szembeni reális alternatívaként.” (Eley és Suny 1996: 15-17.) Az értelmiségi elitek hajlamosak ugyanúgy válaszolni a megélhetésüket és befolyásukat fenyegető veszélyekre mint bármely más elit, ám más erőforrásokhoz folyamaodhatnak önmaguk védelmében. Következésképpen a periférikus nacionalizmust gyakran tanárok és más, sajátos kulturális gyakorlatokat hirdető elitek terjesztették. A Szovjetunió közelmúltbeli története újabb példa arra, milyen nehéz is közvetlen kormányzást bevezetni egy soknemzetiségű államba, még ha a központi hatóságoknak viszonylag modern technológia áll is rendelkezésére. Amint előttük a Habsburgok is, a szovjet vezetők eredetileg közvetett kormányzáshoz folyamaodtak (ebben az esetben nemzeti köztársaságok formális szövetségéhez), hogy egységes államba fogják össze a hatalmat és soknemzetiségű területeiket. Noha az orosz kultúra terjesztésére történtek rapszodikus kísérletek, még 1989-re sem történt jelentős nyelvi standardizálódás, sem számottevő vegyes házasság, leszámítva a helyi (köztársasági) elitek körét. (Kaiser 1994: 323.) Mindez azt sugallja, hogy kevés a valószínűsége, hogy a volt gyarmatok, mint India vagy az afrikai országok többsége, amelyek nem rendelkeznek modern információs és ipari technológiákkal, közvetlen kormányzást tudnának bevezetni. xvi Lássuk be: a közvetlen és közvetett kormányzás különbsége mennyiségi, nem minőségi, és teljesen közvetlen kormányzás nagyobb társadalmakban még ma is kívül van az állam lehetőségeinek körén. A kiterjedt lakosságok és területek fölötti ellenőrzés megszerzésének költségei miatt kiterjedt társadalmakban — sőr formális szervezetekben is (Ahrne 1994) — a társadalmi rend megvalósítása ma is megkívánja a közvetett kormányzás egy egészséges arányban való fenntartását (Chai és Hechter 1998; Hechter et al. 1992; 123

123

Hechter és Kanazawa 1993; Putnam 1994). A közvetlen kormányzás ezért soha nem abszolút: minél nagyobb hatalma van egy kormánynak területei gazdasági, igazságügyi, katonai (beleértve a rendfenntartást) és kulturális politikája fölött, annál közvetlenebbül kormányoz.

Fordította: Vincze Hanna Orsolya

Irodalom Ahrne, Göran: Social Organizations. Sage, London, 1994 Alter, Peter: Nationalism Edward Arnold, London, 1989. Althusius, Johannes: Politics. Ford. Frederick S. Carney. Beacon Press, Boston, Mass. (alapkiadás: 1614) 1964. Anderson, Benedict: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, London, 1982. Axelrod, Robert: The Evolution of Cooperation, Basic Books, New York, 1984. Axtmann, Roland: The Formation of the Modern State: The Debate in the Social Sciences. In Mary Fulbrook (ed.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 21-45. Barkey, Karen — Mark von Hagen (szerk.): After Empire: Multiethnic Societies and Nation-Building. Westview, Boulder, Colo., 1997. Barry, Brian: Justice as Impartiality. Oxford UP, Oxford, 195. Bartlett, Robert: The Making of Europe: Conquest, Colonization, and Cultural Change, 950-1350. Penguin, London, 1994. Barzel, Yoram: Property and the Evolution of the State. Economics of the State. Economics of Governance, 1 (in press) 1999. Bayley, David H.: The Police and Political Development in Europe. In Charles Tilly (szerk.): The Formation of the Modern State. Princeton University Press, Princeton, 1975., 328-379. Beik, William: Absolutism and Society in Seventeenth Century France: State Power and Provincial Aristocracy in Languedoc. Cambridge UP, Cambridge, 1985. Bellah, Robert: Civil Religion in America. Daedalus, 1988. 117: 97-118. 124

124

Bendor, Honathan — Piotr Swistak: The Evolutionary Stability of Cooperation. American Political Science Review, 1997. 91: 290-307. Bercé, Yves Marie: Revolt and Revolution in Early Modern Europe. St. Martin’s Press, New York, 1987. Berlin, Isaiah: The Crooked Timber of Humanity. Pantheon, New York, 1992. Billig, Michael: Banal Nationalism. Sage, London, 1995. Brayshay, Mark — Phillip Hamison — Brian Chalkley: Knowledge, Nationhood and Governance: The Speed of the Royal Post in Early Modern England. Journal of Historical Geography, 1998. 24: 265-288. Breuilly, John: Nationalism and the State. University of Chicago Press, Chicago, 1993. Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992. Brubaker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood in France and Germany. Harvard UP, Cambridge, 19996. Brustein, William: Class Conflict and Class Collaboration in Regional Rebellions, 1500-1700. Theory and Society. 1985. 14; 445-468. Brustein, William: The Loigic of Evil. Yale UP, New Haven, 1996. Brustein, William — Margaret Levi: The Georgraphy of Rebellion: Rulens, Rebels and Regions, 1500 to 1700. Theory and Society, 1987, 16: 467-496. Burckhardt, Jacob: The Civilization of the Renaissance in Italy. Ford. S. G. C. Middlemore. Harper, New York (alapkiadás: 1860) 1958. Byock, Jesse: Medieval Iceland: Society, Sagas and Power. University of California Press, Berkeley, 1988. Calhoun, Craig: Nationalism. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1997. Cambell, Bernard G.: Human Evolution. Aldine, Chicago, 1966. Chai, Sun-Ki: An Organizational Economics Theory of Anti-Gorvernment Violence. Comparative Politics, 1993, 26, 99-110. Chai, Sun-Ki — Michael Hechter: A Theory of the State and of Social Order. In Patrick Doreian — Thomas Fararo (szerk.): The Problem of Solidarity. Gordon & Breach, New York, 1998, 33-60. Chatterjee, Partha: Nationalist Thought and the Colonial World. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1993.

125

125

Clausewitz, Carl Von: On War. Ford. M. Howard — P. Oparet. Princeton University Press, Princeton (alapkiadás 1827) 1984. Cohen, Ronald — elman R. Servise (szerk.): Origins of the State. Institute for the Study of Human Issues, Philadelphia, 1978. Coleman, James S.: The Rational Reconstruction of Society. American Sociological Review, 1993, 58: 1-15. Crone, Patricia: The Tribe and the State. In John A. Hall (ed.): States in History. Basic Blackwell, Oxford, 1986, 48-77. D’Altroy, Terence N.: Provincial Power in the Inka Empire. Smithsonian Institution Press, Washington, 1992. Dandeker, Chris: Surveillance, Power and Modernity: Bureaucracy and Discipline from 1700 to the pressent Day. Polity Press, Cambridge 1990. Dawkins, Richard: The Selfish Gene. Oxford UP, Oxford, 1989. De Palma, Anthony: To Some Canadians, the Maple Leaf is a Red Flag. The New York Times 1997. nov. 26. A4. De Swaan, Abram: In Care of the State: Health Care, Education, and Welfare in Europe and the USA in the Modern Era. Polity Press, Cambridge, 1988. Dennett, Daniel C.: Darwin’s Dangerous Idea. Simon and Schuster, New York, 1995. Diez-Medrano, Juan: The Effects of Ethnic Segregation and Ethnic Competition on Political Mobilization in the Basque Country, 1988. American Sociological Review, 1994, 59: 873-890. Earle, Timothy: How Chiefs Come to Power: The Political Economy in Prehistory. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1997. Eley, Geoff — Ronald Grgigor Suny: Introduction. In Eley — Suny (szerk.): Becoming National. Oxford University Press, New York, 1996, 3-37. Ellickson, Robert C.: Property in Land. Yale Law Journal, 1993, 102, 1315-1400. Ellis, Steven G.: Tudor Frontiers and Noble Power: The Making of the British State. Clarendon Press, Oxford, 1995. Elton, G. R.: The Tudor Constitution: Documents and Commentary. Cambridge University Press, Cambridge, 1982. Emsley, Clive: Peasants, Gendarmes and State Formation. In Mary Fulbrook (szerk.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 69-93.

126

126

Ertman, Thomas: Birth of the Leviathan: Building States and Regimes in Medieval and Early Modern Europe. Cambridge UP, Cambridge, 1997. Evans, Geoffrey — Mary Duffy: Beyond the Sectarian Divide: The Social Bases and Political Consequences of Nationalist and Unionist Party Competition in Northern Ireland. British Journal of Political Science, 1997 27: 47-81. Fearon, James D.: Ethnic War as a Commitment Problem. Paper presented at Annual Meeting of the American Political Science Association, New York, 1994. Finer, Samuel E.: State- and Nation of National States in Western Europe Princeton University Press, Princeton, 1975. 84-163. Ford, Caroline: Creating the Nation in Provincial France. Princeton University Press, Princeton, 1993. Fried, Morton H.: The Evolution of Political Society. Random House, New York, 1967. Friedman, David: A Theory of the Size and Shape of Nations. Journal of Political Economy. 1977. 85: 59-77. Friedman, Debra — Hechter, Michael — Opp, Karl-Dieter — Wippler, Reinhard (eds.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance and Effects. Aldine de Gryter, New York, 1990. 291-306. Gamble, Clive: Hunter-Gatherers and the Origin of States. In Hohn A. Hall (szerk.): States in History Basil Blachwell, Oxford, 1986, 227. Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, NY, London, 1983. Glick, Thomas F.: Irrigation and Society in Medieval Valencia. Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1970. Greenfeld, Liah: Nationalism. Harcard University Press, Cambridge, Mass., 1992. Greif, Avner — Milgrom, Paul — Weingast, Barry R.: Coordination, Commitment and Enforcement: The Case of the Merchant Guild. Journal of Political Economy. 1994. 102: 745776. Griffiths, P. A. Fox — S. Hindle (szerk.): The Experience of Authority in Early-Modern England. Macmillan, London, 1996. Hall, John A.: Nationalisms: Classified and Explained. Daedalus, 1993. 122/3: 1-28. Hamilton, William D.: The Genetical Evolution of Social Behavior. Journal of Theoretical Biology, 1964, 7, 1-52. 127

127

Hardin, Russell: Collective Action. Johns Hopkins University Press for Resources for the Future, Baltimore, 1981. Haasig, Ross: Trade, Tribute and Transportation: The Sixteenth Century Political Economy of the Valley of Mexico. University of Oklahoma Press, Norman, Oklahoma, 1985. Hechter, Michael: Principles of Group Solidarity. University of California Press, Berkeley, Calif., 1987. Hechter, Michael: The Emergence of Cooperative Social Institutions. In Michael Hechter — Karl-Dieter Opp — Reinhard Wippler (szerk.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance and Effects. Aldine de Gruyter, New York, 1990, 13-34. Hechter, michael — Brustein, William: Regional Modes of Production and Patterns of State Formation in Western Europe. American Journal of Sociology, 1980, 85, 1067-1094. Hechter, Michael — Satoshi Kanazawa: Group Solidarity and Social Order in Japan. Journal of Theoretical Politics, 1993, 3: 455-493. Hechter, Michael — Debra Friedman — Statoshi Kanazawa: The Attainment of Global Order in Heterogeneous Societies. In James S. Coleman — Thomas J. Fararo (szerk.): Rational Choice Theory: Advocacy and Critique. Sage, Newbury Park, Calif., 1992, 79-97. Heckathorn, Douglas D: Collective Action and the Second-Order Free Rider Problem. Rationality and Society, 1989, 1, 78-100. Heckscher, Eli F.: Mercantilism. Allen & Unwin, London 1955. Hintze, Otto: Military Organization and State Organization. In The Historical Essays of Otto Hintze. Ed. Felix Gilbert, Oxford UP, Oxford, 1975, 180-215. Hobsbawm, Eric: Introduction: Inventing Traditions. In Eric Hobsbawm — Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983a, 1-14. Hobsbawm, Eric: Mass producing Traditions. In Eric Hobsbawm and Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983b, 263307. Hobsbawm, Eric: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, Cambridge, 1992. Hobsbawm, Eric — Ranger, Terence (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge UP. Cambridge, 1983. Hölldobler, Bert — Wilson, Edward O.: Journey to the Ants: The Story of a Scientific Exploration. The Belknap Press of Harvard UP, Cambridge, 1994. 128

128

Holt, J. C.: The Northerners: A Study in the Reign of King John. Oxford UP, Oxford, 1992. Homans, George C.: The Human Group. Harcourt, Brace, New York, 1950. Hutchinson, John — Anthony D. Smith (szerk.): Nationalism. An Oxford Reader. Oxford University Press, Oxford, 1994. Jászi, Oscar: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. University of Chicago Press, Chicago, 1929. Johnson, Allen W. — Timothy Earle: The Evolution of Human Societies. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1987. Johnson, Gregory: Organizational Structure and Scalar Stress. In Colin Renfrew — Michael J. Rowlands — Barbara A. Seagrave (szerk.): Theory and Explanation in Archaeology. Academic Press New York, 1982. 389-421. Kaiser, Robert: The Geography of Nationalism in Russia and the USSR. Princeton University Press, Princeton, 1994. Kanazawa, Satoshi: A Solidaristic Theory of Social Order. Advances in Group Processes, 1997. 14: 81-111. Karakasidou, Anastasia N.: Fields of Wheat, Hills of Blood: Passages to Nationhood in Greek Macedonia, 1870-1990. University of Chicago Press, Chicago, 1997. Kedourie, Elie: Nationalism. Praeger, London, 1960. Kennedy, Paul: The Decline of Nationalistic History in the West, 1900-1970. Journal of Contemporary History. 1973. 8: 77-100. Keyfitz, Nathan: The Family thart Does Not Reproduce Itself. In Kingsley Davis — Maichael S. Bernstam — Rita Ricardo-Cambell (eds.): Below-Replacement Fertility in Industrial Societies: Causes, Consequences, Pilicies. Cambridge UP, Cambridge, 1987. Kiser, Edgar — Joachim Schneider: Bureaucracy anb Efficiency: An Analysis of Taxabon in Early Modern Prussia. American Sociological Review, 1994, 59: 187-204. Kohn, Hans: The Idea of Nationalism. Macmillian, New York, 1944. Kuhn, Phillip A.: Rebellion and its Enemies in Late Imperial China. Harvard UP, Cambridge, 1980. Kuran, Timur: Ethnic Norms and Their Transformation through Reputational Cascades. Journal of Legal Studies, 1998, 27, 623-660. Laitin, David D.: Language Repertoires and State Construction in Africa. Cambridge University Press, New York, 1992. 129

129

Laitin, David D.: Identiy in Formation: The Russian-Speaking Populations in the Near Abroad. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1998. Lee, P. C.: Social Structure and Evolution. In. P.J.B. Slater — Tim R. Halliday (eds.): Behavior and Evolution. Cambridge UP, Cambridge, 1994. 266-303. Levi, margaret: Of Rule and Revennue. University of California Press, Berkeley, Calif., 1988. Levi, margaret: Consent, Dissent and Patriotism. Cambridge UP, Cambridge, 1997. Lewis, Nemard: History: Remembered, Recovered, Invented. Princeton University Press, Princeton, 1977. Linz, Juan J. — Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation. Johns Hopkins University Press, Baltimore, Md., 1996. Livezeanu, Irina: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation-Building and Ethnic Struggle, 1918-1930. Cornell UP, Itheca, NY. 1995. Livingston, Donald W.: Philosophical Melancholy and Delirium: Hume’s Pathology of Philosophy. University of Chicago Press, Chicago, 1998. Luttwak, Edward N.: The Grand Strategy of the Roman Empire from the First Century A. D. to the Third. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1976. MacDonald, David W.: The Ecology of Carnivore Social Behavior. Nature, 1983, 301, 379-384. MacIver, Robert: Society. Farar and Rinehart, New York, 1937. McNeill, William H.: Europe’s Steppe Frontier, 1500-1800. University of Chicago press, Chicago, 1964. Mair, Lucy: Primitive Government. Scolar Press, London, 1977. Mann, Michael: The Sources of Social Power: A History of Power from the Beginning to A. D. 1760. Cambridge UP, Cambridge, 1986. Marcu, Eva Dorothea: Sixteenth Century Nationalism. Abaris Books, New York, 1976. Maryanski, Alexandra — Turner, Jonathan H.: The Social Cage: Human Nature and the Evolution of Society. Stanford UP, Stanford, 1992. Maurras, Charles. The Furure of French Nationalism. In J. S. McClelland (szerk.): The Franch Right. Jonathan Cape, London (alapkiadás 1954), 1970. 295-304. Migdal, Joel S.: Strong Societies and Weak States: State-Society Relations and State Capabilities in the Third World. Princeton University Press, Princeton, 1988.

130

130

Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. Parker Son and Bourne, London, 1861. Miller, William Ian: Bloodtaking and Peacemaking: Feud, Law and Society in Saga Iceland. University of Chicago Press, Chicago, 1990. Minogue, Kennth R.: Nationalism. B. T. Batsford, London, 1967. Motyl, Alexander J.: Sovietology, Rationality, Nationality: Coming to Grips with Nationalism in the USSR. Columbia UP, New York, 1990. Mousnier, Roland: Recherches sur les soulevements populaires en France avant la Fronde. Revue d’histoire moderne et contemporaine. 1958. 5: 81-113. Mousnier, Roland: The Fronde. In Robert Forster — Jack P. Greene (eds.): Preconditions of Revolution in Early Modern Europe. Johns Hopkins UP. Baltimore, 1970a. Mousnier, Roland: Peasant Uprising in the Seventeenth Century: France, Russia and China. Harper Rorchbooks, New York, 1970b. Netting, Robert M.: Balancing on an Alp: Ecological Change and Continuity in a Swiss Mountain Community. Cambridge University Press, Cambridge, 1981. North, Douglas C.: Structure and Change in Economic History. Norton, New York, 1981. Oliver, Pamela: Rewards and Punishments as Selective Incentives for Collective Action: Theoretical Investigations. American Journal of Sociology, 1980, 85, 1356-1375. Olson, Mancur: The Logic of Collective Action. Havard University Press, Cambridge, Mass., 1965. Olson, Mancur: Dictatorship, Democracy, and Development. American Political Science Rewiev 1993. 87: 567-576. Ostergard, Uffe: Peasants and Danes: The National Identity and Political Culture. Comparative Studies in Society and History, 1992. 34: 3-27. Ostrom, Elinor: Governing the Commons: The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge University Press, Cambridge, 1990. Paret, Peter: Nationalism and the Sense of Military Obligation. Military Affairs, 1970. 34: 2-6. Pfeiffer, John E.: The Emergence of Society: A Prehistory of the Establishment. McGrawHill, New York, 1977. Plamenatz, John: Two Types of Nationalism. In Eugene Kamenka (szerk.): Nationalism. The Nature and Evolution of an Idea. Edward Arnold, London, 1976. 23-36.

131

131

Poggi, Gianfranco: The Development of the Modern State: A Sociological Introduction. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1978. Polanyi, Karl R.: The Great Transformation. Beacon Press, Boston, Mass. 1943. Porter, Bruce D.: War and the Rise of the State. Free Press, New York, 1994. Posen, Barry R.: Nationalism, the Mass Army, and Military Power. International Security. 1993a, 18: 80-124. Posen, Barry R.: The Security Dilemma and Ethnic Conflict. Survival, 1993b, 35: 27-47. Posner, Richard: A Theory of Primitive Society. Journal of Law and Economics, 1980, 23, 1-54. Putnam, Robert: Making Democracy Work. Princeton University Press, Princeton, 1994. Reynolds, Vernon — Falger, Vincent — Vine Ian (eds.): The Sociobiology of Ethnocentrism. Croom Helm, London, 1987. Sack, Robert David: Human Territoriality: Its Theory and History. Cambridge University Press, Cambridge, 1986. Schelling, Thomas: The Strategy of Conflict. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1960. Shaw, R. Paul — Wong, Yuwa: Genetic Seeds of Warfare. Unwin Hyman, Boston, 1989. Silberman, Bernard S.: Cages of Reason. University of Chicago Press, Chicago, 1993. Simmel, Georg: The Persistence of Groups, I. American Journal of Sociology, 1898, 3, 662-698. Skinner, G. William: The City in Late Imperial China. Stanford UP, Stanford, 1977. Smith, Vernon L.: Economic Principles in the Emergence of Humankind: Presidential Address to the Western Economic Association, June 30, 1991. Economic Inquiry, 1991, 30, 1-13. Snyder, Jack — Ballentine, Karen: Nationalism and the Marketplace of Ideas. International Security. 1996. 21:5-40. Snyder, Louis L.: Nationalism and the Flawed Concept of Ethnicity. Canadian Rewiev of Studies in Nationalism, 1983, 10, 253-266. Unselfish Behavior. Harvard UP, Cambridge, 1998. Spillman, Lyn: Nation and Commemoration: Creating Nationalidentities in the United States and Australia. Cambridge University Press, Cambridge, 1997. Spruyt, Hendrik: The Sovereign State and its Competitors: An Analysis of System Change. Princeton UP, Princeton, 1994. 132

132

Stinchcombe, Arthur L.: Social Structure and Organizations. In James G. March (szerk.,): Handbook of Organizations. Rand McNally, Chicago, 1965. Stringer, Keith: identities in Thirteent-Century England: Frontier Society in the Far North. In Claus Björn — Alexander Grant — Keith Stringer (eds.): Social and Political Identities in Western History. Academic Press Copenhagen, Copenhagen, 1994, 28-66. Te Brake, Wayne: Shaping History: Ordinary People in European Politics, 1500-1700. University of California Press, Berkeley, Calif., 1998. Tilly, Charles: War Making and State Making as Organized Crime. In Peres B. Evans — Dietrich Rueschmeyer — Theda Skocpol (szerk.): Bringing the State Back in. Cambridge University Press, Cambridge, 1985. 169-191. Tilly, Charles: Coercion, Capital, and European States, AD 990-1990. B. Blackwell, Cambridge, Mass., 1990. Tocqueville, Alexis de: The Old Régime and the French Revolution. Trans. Stuart Gilbert. Anchor Books, Garden City, (originally published in 1858) 1955. Vail, Leroy: The Creation of Tribalism in Southern Africa. University of California Press, Berkeley, 1989. Van den Berghe, Pierre L.: Human Family Systems: An Evolutionary View. Elsevier, New York, 1979. Van den Berghe, Pierre L.: The Ethnic Phenomenon. Elsevier, New York, 1981. Wallerstein, Immanuel: The Modern World System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century. Academic Press, New York, 1974. Watt, T.: Cheap Print and Popular Piety, 1550-1640. Cambridge University Press, Cambridge, 1991. Weber, Eugen: The Making of Modern France. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1976. Weber, Max: Economy and Society. Szerk. Guenther Roth — Claus Wittich University of California Press, Berkeley, Calif. (alapkiadás 1922), 1978. Weingast, Barry R.: Political Stability and Civil War: Institutions Commitment and American Democracy. In Robert H. Bates — Avner Greif — Margaret Levi — Jean-Laurent Rosenthal — Barry R Weingast (eds.): Analytic Narratives, Princeton UP, Princeton, 1998, 148-193.

133

133

Welch, Michael — Jennifer L. Bryan: Flag Desecration in American Culture: Offenses against Civil Religion and a Consacrated Symbol of Nationalism. Crime, Law and Social Change, 1996-1997. 26: 77-93. Wittman 1991. Wolff, Kurt H.: The Sociology of Georg Simmel. Free Press, New York, 1950. Wong, R. Bin: China Transformed: Historical Change and the Limits of European Experience. Cornell UP, Ithaca, NY, 1997. Zagorin, Perez: Rebels and Rulers, 1500-1660. Cambridge UP, Cambridge, 1982.

*

134

134

ZOLTÁN K. CSABA – IFJ. KOSZORÚS FERENC: A KOLLEKTÍV JOGOK FELOLDJÁK A FESZÜLTSÉGEKET Az etnikai kapcsolatok Közép- és Kelet-Európában a két világháború, az etnikai tisztogatás és az évszázad során több alkalommal megkísérelt béketeremtés ellenére továbbra is megoldatlanok. Az Egyesült Államoknak is érdeke a robbanásveszélyes nemzetiségi problémák újszerű megközelítése. Külpolitikájának egyik alapvető célja az ott már mélyen gyökerező értékek, a demokrácia és a pluralizmus támogatása Közép- és Kelet-Európában. Továbbá az Egyesült Államok számára igen fontos a stabil és békés Európa, amelynek feltétele a kisebbségi viták rendezése és az ilyen viták keltette feszültségek feloldása. Amikor a XX. században elhanyagolták vagy helytelenül kezelték az európai nemzetiségi kérdéseket, az Egyesült Államok kénytelen volt beavatkozni a két világháborúba. Napjainkban az amerikai csapatok ismét veszélyes missziót teljesítenek Boszniában; ez a küldetés a megoldatlan nemzetiségi kérdések miatt vált szükségessé. Ezeknek a jelenségeknek csak akkor vethetünk véget, ha a régióban élő kisebbségek törekvéseit méltányolják. Közép-Európa egyik jellegzetessége a régió etnikai sokszínűsége, ami hosszú történelmi folyamat következménye. A határok drasztikus megváltoztatásával több helyen az őshonos lakosság kisebbségi létre kényszerült. A hidegháború végével és a demokratikus kormányok megválasztásával ezek a kisebbségek követelni kezdték az etnikai identitás megőrzéséhez szükséges jogokat. A nemzeti kisebbségek indokolt, megalapozott törekvéseire a kormányok gyakran rövidlátó, a problémák megoldását akadályozó módon reagáltak. A nemzeti és vallási kisebbségek bűnbakokká válnak; ők a haladás vagy a „nemzeti nagyság” érvényesülésének fő akadályai, sorsuk rendezésének útja az asszimiláció, az etnikai tisztogatás vagy legjobb esetben a másodrangú állampolgár státusa. A kisebbségek történelmi identitását kikezdő politikai módszerek elégedetlenséget szítanak, és fokozzák a konfliktus veszélyét, különösen azokban az országokban, ahol nincsenek demokratikus hagyományok, és hiányzik a pluralizmus tisztelete. Ahogyan a közelmúlt eseményei bizonyítják, az emberi jogokra vonatkozó jelenlegi normák és a kisebbségek védelmének rendelkezésre álló eszközei nem felelnek meg napjaink követelményeinek. Noha a nemzetközi közösség hagyományosan óvakodik a kollektív jogok elismerésétől, helytelen az a gyakorlat, amely az egyéni jogokra vagy az államok szuverenitására való hivatkozással félresöpri a kollektív jogokat és törekvéseket. A kisebbségek jogainak elismerése és érvényesítése megfelel a demokrácia követelményeinek, segít megelőzni a konfliktusokat, és kedvezően befolyásolja az államközi kapcsolatokat. 135

135

A harmadik évezred küszöbén Közép-Európában új jövőképre van szükség — olyanra, amely a létező struktúrákra épít, de szakít korunk paradigmáival, amennyiben támogatja a csoportok védelmét. Ennek a megközelítésnek egyik fontos eleme az egy államban vagy több szomszédos szuverén államban élő nemzetiségek nem területi elv alapján megvalósuló autonómiája. A koncepció alapja a megosztott élettér, az egymást kiegészítő és átfedő kulturális joghatóságok, különös tekintettel a nyelvhasználati jogokra. A számtalan nyugati modell elemeit is be lehet építeni az elképzelésbe, ezzel is enyhítendő a szenvedés, és segítve a közép- és kelet-európai stabilitást. Ezzel szemben az alapvető kérdések elhanyagolása csak kiélezi a meglevő valós problémákat. Csoportok és törekvések A csoportokat hasonló törekvésű egyének alkotják, akik együtt szeretnének részt venni a közösség életében. A csoporthoz tartozást igen sokféleképpen lehet definiálni, e tanulmány célja szerint a kulturális sajátosságok a meghatározók. Noha a nemzetiségi viszonyok legalább olyan bonyolultak és összetettek, mint maguk az etnikai csoportok, az etnikai feszültségek legnagyobb részének közös eleme, hogy az intoleráns többség magatartásának célja a kisebbség kulturális jelenlétének visszaszorítására, szélsőséges esetben a fizikai megsemmisítése. Az etnikai csoportok ellenálltak, és minden bizonnyal a jövőben is ellen fognak állni ezeknek a törekvéseknek. A megmaradásért vívott harcukban követelni fogják a csoportjogok elismerését. Denise G. Reaume szerint a csoportjogok „kollektív érdekeket” védelmeznek.xviA közép-európai környezetben ezek a jogok lehetővé tennék egy nemzeti kisebbség vagy történelmi közösség számára nemzeti sajátosságainak megőrzését és kulturális identitásának megtartását, ugyanakkor megóvnák a csoportot a diszkriminációtól. Más szóval a csoportos jogok erősítik az egyenlőséget és a diszkriminációmentességet. Ezek között feltétlenül említést érdemel a kultúrához, a hivatalos életben az anyanyelv használatához, az anyanyelvi oktatáshoz és bizonyos esetekben a külső vagy belső önrendelkezéshez való jog.xvi Nagyon kevés kivételtől eltekintve — ilyenek a Genocidium Konvenció (1948) és az Európai Konvenció az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről (1950), amelyek lehetővé teszik, hogy a tagállamok egy kisebbség nevében előterjesszék a kisebbség kollektív jogainak megsértésével kapcsolatos panaszokat — a csoportjogok nem épültek be a nemzetközi jogba; kivételt képeznek azok az esetek, amelyekben ezeket a jogokat „a kisebbséghez tartozó személyek” jogaiként fogalmazzák meg. Erősödik azonban az a felismerés, miszerint a csoportok csak akkor élvezhetnek bizonyos jogokat, például a 136

136

kulturális fejlődéshez való jogot, ha ezeket a nemzetközi jog garantálja. Bár a nemzetközi jognak kellene rendszereznie ezeket a jogokat, a kisebbségi csoportok törekvéseinek megvalósításában jelentős előrelépést hozhatnak olyan átmeneti megoldások, mint a regionális megállapodások vagy a belföldi törvényi szabályozás, amelyek lehetővé tennék az egyének számára a belső kommunikációt és aktivitást saját közösségeikben. A csoport jogainak nemzetközi elismerése enyhítené a „többség zsarnokságát”. Ez a fogalom arra a tendenciára utal, amikor a demokratikus többség semmibe veszi vagy elfojtja a kisebbségek törekvéseit, különösen azokban az országokban, ahol hiányoznak a pluralizmus vagy a tolerancia hagyományai. xvi Közép-Európában a kisebbségi kultúra megóvásának egyik lényeges összetevője a nyelv. Például sem Szlovákia, ahol a lakosság tíz százaléka magyar, sem Románia, ahol közel kétmillió magyar él, nem engedélyezte a kisebbségek nyelvén oktató egyetemek létrehozását vagy folyamatos működését. Romániában a magyar, a szász és a roma közösségek különálló etnikai csoportokat alkotnak; ezekhez tartozik a lakosság huszonhárom százaléka. Mindezek ellenére a román palament által a közelmúltban elfogadott oktatási törvény olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek az esetek többségében alapvetően korlátozzák a nemzetiségek anyanyelvi oktatását. Például Romániában a Kolozsvárott működő Bolyai Egyetemet összevonták a román nyelvű egyetemmel, s erősen korlátozták a magyar nyelvű oktatást. A közelmúltban elfogadott szlovák nyelvtörvény is korlátozza a magyar kisebbség anyanyelvi oktatását. De Franciaország sem ismeri el a „kisebbség” fogalmát, noha a baszkok és a bretonok különálló területi, nyelvi és kulturális közigazgatási egységeket alkotnak az ország területén. Más államok tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy a csoportok jogainak elismerése elősegíti az etnikai békét. Például az apartheid utáni Dél-Afrika tizenegy hivatalos nyelvet ismer el és támogat.xvi Az Egyesült Államoknak Nyugat-Európával együtt ösztönöznie kell a közép- és kelet-európai államokat arra, hogy segítség a kisebbségeket kulturális és történelmi identitásuk megőrzésében és ezáltal a napjainkban is uralkodó asszimilációs politika és gyakorlat okozta feszültségek enyhítésében. Történelmi háttér Közép- és Kelet-Európa hosszú ideig volt a birodalmak törésvonalán. A régió etnikai sokszínűsége

több

évszázadot

felölelő

történelme

során

alakult

ki.

a

súlyos

megrázkódtatásokat, például a XIII. századi mongol inváziót, majd az 1926-os török hódítást követően Magyarország délről és nyugatról nem magyar nemzetiségű lakosságot hívott az 137

137

országba, az elnéptelenedett területekre. Az újonnan érkezettek bizonyos esetekben előjogokat kaptak, többek között autonómiát. Az Erdélyben letelepült szászok egészen 1920-ig megtarthatták ezeket az előjogokat. A szász városok lakossága a többiekétől eltérő nyelvet beszélt, és más kultúrát képviselt. Ezek a különbségek csak évszázadokkal később, az etnonacionalizmus térnyerésével váltak problémává. A kollektív jogok eredete a XVI. és XVII. századig nyúlik vissza, amikor az európai vallási

háborúkat

követő

békeszerződésekben elismerték

a

vallásszabadságot.

Az

Augsburgban (1555), Bécsben (1606) és Linzben (1645) aláírt békeszerződések mind garantálták a különböző csoportok számára ezt a jogot. 1815-ben a bécsi kongresszus, noha elutasította a népakarat elvét, kivételes rendelkezéseket fogadott el az etnikai hovatartozásról és a nyelvhasználatról. Ez volt az első alkalom, hogy a nemzeti kisebbség kérdését felvetették. Egy, a kongresszushoz intézett brit memorandum kinyilvánította, hogy a lengyeleket — függetlenül attól, melyik állam polgárai — lengyeleknek kell tekinteni. Ez a javaslat beépült a kongresszus záróokmányának I. cikkelyébe, amely kinyilvánítja, hogy „az Oroszországban, Ausztriában és Poroszországban élő lengyeleknek rendelkezniük kell olyan intézményekkel, amelyek szavatolják nemzeti identitásuk megőrzését.” A modern nemzetállam létrejöttéig egy terület lakosságának etnikai hovatartozása csupán másodlagos szerepet játszott a közigazgatási határok megvonásában vagy a terület kormányzásában. A nemzeti tudat nem volt meghatározó tényezője az etnikai csoportok közötti kapcsolatok alakulásának. Miután mind szélesebb körben vált hozzáférhetővé az oktatás, a XIX. században szemtanúi lehettünk a nacionalizmus „ébredésének”; ugyanerre az időszakra vezethető vissza az etnikumok nemzeti tudatának keletkezése. Egyes országokban úgy reagáltak ezekre a jelenségekre,

hogy

engedményeket

tettek

a

nemzetiségi

csoportoknak.

Például

Magyarországon az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény kísérlet volt az etnikai csoportok kiengesztelésére: lehetővé tették számukra, hogy a különböző hatóságoknál anyanyelvükön intézzék hivatalos ügyeiket, valamint engedélyezték az anyanyelvi oktatást. Az európai államok igyekeztek saját céljaikra kihasználni ezt az ébredező nacionalizmust. Például a szövetségesek az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő nemzeti kisebbségek efféle törekvéseinek támogatásával igyekeztek belülről gyengíteni az ellenséget. A háború után létrejött új államok egyike sem népszavazás eredményeként alakult. Sőt, egész etnikai csoportok kerültek új vagy területüket tekintve a 138

138

korábbinál nagyobb államokba, amelyek ugyanolyan heterogének voltak, mint amelyekből az új képződmények kiváltak. xvi Például az újra független Lengyelország lakosságának egyharmadát más, nem lengyel nemzetiségek alkották, többek között zsidók és ukránok. Csehszlovákia lakosságának negyven százaléka nem szláv nemzetiségű. Nagyszámú magyar és szász került román fennhatóság alá, és az új Románia minden fontos erdélyi városában a román lakosság kisebbségben volt. Noha néhány autonóm területen, például Lengyelországban, a lakosság kapott bizonyos korlátozott hivatalos garanciákat a kisebbségi jogok gyakorlására, számos kisebbségi csoport megrövidítve érezte magát. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a többnemzetiségű, de nemzetállami modell szerint szerveződött új államok fokozatosan és rendszeresen korlátozták a kisebbségek jogait. Ezzel egyidejűleg megjelentek az etnikai csoportok identitásának megőrzésére vonatkozó elméleti és gyakorlati elképzelések. Például 1918-ban Karl Renner fogalmazta meg a funkcionális autonómiát, amely lehetővé tette volna, hogy az etnikai közösségek gyakorolhassák sajátos jogaikat, többek között a nyelvhasználati és az egyesülési jogot.xvi Úgy vélte, így elkerülhető lenne a soknemzetiségű birodalmak területi szétdarabolása. Ilyen elvek alapján 1919-ben Lettországban iskolákat hoztak létre a nemzeti kisebbségek számára, egy 1925-ben elfogadott észtországi törvény pedig kulturális autonómiát tett lehetővé. Ez utóbbi törvény nem érintette a területi hovatartozást, csupán kulturális intézmények és iskolák létesítéséről rendelkezett. Az etnikai problémák legnagyobb része azonban az első világháborút követően megoldatlan maradt, és nagymértékben hozzájárult a második világháború kitöréséhez. Ennek egyik példája a Csehszlovákia területén élő nagy német kisebbség körül kialakult konfliktus. A háború befejezése semmit sem javított a kisebbségi jogok érvényesítésén. Sőt, a szövetségi hatalmak — annak reményében, hogy ezzel sikerül elkerülni a további konfliktusokat — áldásukat adták nagy nemzetiségi csoportok áttelepítésére, amelynek következményei ma az emberi jogok súlyos megsértését okozzák. A szovjetek „megbízhatatlannak” minősítettek és deportáltak egész etnikai közösségeket, köztük tatárokat, csecseneket és németeket. Ugyanezt tette Beneš elnök a német lakossággal és a magyarok egyes csoportjaival Csehszlovákiában. Közép- és Kelet-Európában az 1948-1949. évi kommunista hatalomátvételt követően azonban a szocialista internacionalizmus elnyomta, háttérbe szorította az etnikai elégedetlenséget. Hurst Hannum hívta fel a figyelmet arra, hogy „a kisebbségek létre és korunk heterogén államai nem egyeztethetők össze a nemzetállam XIX. században létrejött 139

139

elméletével, és az 1945 utáni időszakban az egy nép-egy állam retorikája fokozatosan beépült az önrendelkezés fogalmába”.xvi A nagyhatalmak az önrendelkezést szelektív módon alkalmazták. A hegemónia előbbre való volt a kormányzás filozófiai elméleteinél. Az önrendelkezés és az úti possidetis — miszerint egy csoport jogot formálhat egy területre pusztán annál a ténynél fogva, hogy elfoglalja azt — közötti ellentmondást sohasem sikerült megnyugtatóan feloldani. A kommunizmus összeomlásával ismét felszínre kerültek az etnikai törekvések. Sok tatár visszatért volt hazájába, a Krím-félszigetre, a csecsenek harcolnak Oroszországgal a függetlenségükért. Jugoszlávia erőszakkal, Csehszlovákia békésen esett szét. Az új államok többnyire egy etnikum nacionalista törekvéseiként jöttek létre, és ezek az államok gátolják a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását. Ennek ellenére léteznek olyan sikeres modellek és jogi mechanizmusok a csoportérdekek egyensúlyának megteremtésére, amelyek Közép- és KeletEurópa államaiban is alkalmazhatók. A kollektív jogok sikeres modelljei Talán a legsikeresebb megoldás egy etnikai kisebbség jogainak rendezésére Dél-Tirol. Az alapvetően német nyelvűek által lakott terület korábban része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának. A Saint Germain-i békeszerződés 1919-ben Olaszországhoz csatolta DélTirolt. A lakosság határozottan ellenszegült Mussolini asszimilációs politikájának. A második világháborút követő átértékelés eredményeként született meg 1946-ban a Gaspari-Grubermegállapodás, amely „biztosította a német ajkú lakosság teljes jogegyenlőségét”, gondoskodott a németek nemzeti identitásának védelméről, és megteremtette számukra az autonómiát. Ebben az esetben a kollektív jogokat nem kötötték területi autonómiához, és a megállapodással sikerült elkerülni az állam szétdarabolását. A megoldás rendkívül sikeresnek bizonyult. Ausztria megtartotta a jogát arra, hogy nemzetközi bíróság elé terjeszthesse a német nemzeti kisebbség panaszait. A német nyelv használata a közigazgatásban és az oktatásban a minimumra csökkentette az etnikai feszültségeket. Svájcban a kormányzás szövetségi formájával sikerült összehangolni az országban élő négy különböző etnikai csoport érdekeit. A szellemét tekintve többségellenes svájci modell bevonja az összes etnikai csoport politikai képviselőit a döntési folyamatba, és akkor a leghatékonyabb, ha a résztvevők hajlandóságot mutatnak az alkalmazkodásra. A szövetségi modellben a többségi nemzetre nehezedő legnagyobb teher az engedmények elviselése, a

140

140

modell azonban megfelel a soknemzetiségű állam egyben tartásának akkor, ha minden nemzetiségnek érdeke fűződik az állam jövőjéhez. Előfordul, hogy multilaterális normák beépülnek bilaterális megállapodásokba. Ennek egyik példája a közelmúltban (1995-ben) ratifikált magyar-szlovák alapszerződés, amelybe beépítették az Európa Tanács 1201-es számú ajánlását az autonómiára való jogról. Az önrendelkezés elvének értelmezése folyamatosan változik; ilyen például Halperin javaslata az államokon túlnyúló önrendelkezésről és egy csoport egy államon belüli önrendelkezésről. xvi Általában ki kell terjeszteni az önrendelkezési jog konvencionális értelmezéseit. Ezek a modellek felhasználhatók a jelenlegi etnikai viták rendezésére. Kitűnő példa a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége által elkészített és a román parlament elé terjesztett törvény tervezete, amely a jelenlegi államhatárokon belül próbálja rendezni Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbsége, a Romániában élő körülbelül kétmillió magyar kollektív jogait. A kollektív jogok kiegészítik az egyéni jogokat A kollektív jogok természetesen következnek az egyéni jogokból, minthogy bizonyos emberi jogok — például az anyanyelv használata, az oktatáshoz vagy akár a vallás gyakorlásához való jog — csak közösségben gyakorolhatók. Ily módon amennyiben egy csoportnak vagy a csoporthoz tartozó egyéneknek a többség akaratával szemben kell lehetővé tenni jogaik gyakorlását, meg kell szerezni ehhez a nemzetközi elismerést és annak belföldi érvényesítését. Bár az egyéni emberi jogokat általában elfogadják, a kollektív jog gondolata is több helyen erőteljes ellenállásba ütközik. A második világháborút követően, de különösen a hetvenes évektől a kisebbségi jogok egyre gyakrabban szerepelnek a nemzetközi jogi fórumokon, különböző nyilatkozatokban és ajánlásokban./Például az ENSZ közgyűlésének a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez

tartozó

személyek

jogairól

szóló

nyilatkozata

leszögezi,

hogy

„kisebbségekhez tartozó személyek egyedül és az adott csoport más tagjaival alkotott közösségekben, minden diszkriminációtól mentesen gyakorolhatják jogaikat, beleértve a nyilatkozatban felsorolt jogokat”. Továbbá az Európa Tanács 1201. számú ajánlásának 10. cikkelyében megállapítja, hogy „minden nemzeti kisebbséghez tartozó személy, miközben tiszteletben tartja az állam területi integritását, jogosult arra, hogy szabadon és minden korlátozástól mentesen kapcsolatokat tartson fenn egy másik ország azonos etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségéhez tartozó, azonos kulturális identitással rendelkező polgáraival”. A 6. cikkely leszögezi, hogy „az egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogosultak arra, 141

141

hogy saját szervezeteket, többek között politikai pártokat hozzanak létre”. A politikai pártok működése nem egyéni, hanem csoportos, kollektív tevékenység. Ily módon az ajánlás egyértelműen rendelkezik a kollektív jogokról. Az amerikaiak számára a kollektív jogok fogalmának negatív kicsengése van, hiszen a szövetségi rendszer óta az amerikai „nemzetet” olyan közösségként fogták fel, amelynek az alapegysége nem egy klán vagy etnikai csoport, hanem az egyén. Az afrikai amerikaiak kivételével a bevándorlók mindig saját akaratukból jöttek Amerikába, és idővel elhagyták korábbi identitásuk jeleit, hogy csatlakozzanak ahhoz a konglomerátumhoz, amelyet Amerikai Egyesült Államoknak neveznek. Ennek ellenére az amerikai jogtudomány bizonyos konkrét esetekben elismeri a kollektív jogokat. Ennek egyik legismertebb példája a párhuzamos — az állami és az egyházközségi — iskolarendszer. A másik, szintén közismert példa a Wagner-féle törvény (1935), amely garantálja a szakszervezetek számára a kollektív alku jogát. A törzsi szerveződés alapján az amerikai őslakosok bizonyos előjogokat kaptak, amelyek nem illetik meg a többieket. A hatóságok segítették az amish vallási közösség letelepedését olyan helyen, ahol a közösség tagjai gyakorolhatják vallásukat. Tehát még az egyéni érdekekre alapozott amerikai politikai rendszerben is van lehetőség különböző csoportérdekek érvényesítésére. Egyesek azzal érvelnek, hogy a kollektív jogok bizonyos egyéni jogokat korlátozhatnak, és ezért elfogadhatatlanok. Ez az érv gyenge lábakon áll, különösen akkor, ha a kollektív jogok nem az egyéni jogokat helyettesítik, hanem azokat kiegészítik. Például a gyülekezési jog, a szólásszabadság és a vallásszabadság, valamint a pluralizmus tisztelete meghatározó elemei a nyugati demokráciáknak. A kollektív jogok lehetővé tennék, hogy a nemzeti kisebbségek is élvezhessék és gyakorolhassák ezeket az alapvető jogokat. Noha elképzelhető, hogy a kollektív jogok bizonyos kivételes esetekben akadályozhatják az egyéni jogok érvényesülését, a következetes demokrácia kizárja ezt a lehetőséget. A KözépEurópában a nemzeti kisebbségek által követelt konkrét jogok erősítenék a jogok összességének érvényesülését. Például az oktatásban való részvételre vonatkozó egyéni jog kiegészülne az egyén anyanyelvén való oktatás jogával. Ez a jog segítené a kulturális identitásra vonatkozó jog érvényesítését úgy, hogy nem korlátozná a többség jogait. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1989. január 15-ei bécsi ülése záróokmányának 19. alapelve a fenti megközelítés értelmében kiegészíti a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogait a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának kollektív védelmével. 142

142

A kollektív jogok kritikusai szerint a visszaélések megakadályozására elegendő, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a kormányok tartsák tiszteletben az egyéni jogokat. Ez a módszer nem működött a múltban, és nem világos, mitől működne a jövőben. Az emberi jogi normák önmagukban nem képesek szavatolni a kisebbségek jogait. Nemzetközi jogi előírások és nem kötelező normák Az első világháborút követően Európában jó néhány egyezmény elfogadta a kisebbségi jogok fogalmát az emberi jogok keretein belül. Noha ezek csupán néhány kisebb államra voltak kötelezőek, és a közép-európai államhatárok átrendezésének eredményei voltak, a Népszövetség garanciáival aláírt megállapodások „nemzetköziekké tették” a kisebbségi jogokat. A kisebbségek sajátos jogainak nemzetközi elismerését bizonyította az állandó nemzetközi bíróság véleménye a kisebbségi iskolákról Albániában. xvi A bíróság megállapította, hogy nem beszélhetünk a többség és a kisebbség igazi jogegyenlőségéről, „ha az utóbbit megfosztják intézményeitől, és éppen arról kényszerül lemondani, ami a kisebbségi lényegét alkotja”. A Népszövetség által teremtett precedenst a második világháborút követően elvetették. Az ENSZ — annak ellenére, hogy a közgyűlés 1948-ban elfogadott 217 © határozatának bevezető szövege szerint a szervezet „nem maradhat közömbös a kisebbségek sorsa iránt” — nagyrészt elhanyagolta a kisebbségi jogok kérdését. Sem az ENSZ Alapokmánya, sem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) nem tesz említést a kisebbségi jogokról. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa 1947-ben létrehozta ugyan a Diszkrimináció Felszámolásának és a Kisebbségek Védelmének Kérdéseivel Foglalkozó Albizottságot, de még ez a testület is csak a diszkrimináció megelőzését — egy alapvetően egyéni emberi jog érvényesítését — tekintette fő feladatának. xvi Az ENSZ Alapokmányának 1. és 55. cikkelye utal ugyan a népek önrendelkezésére, ezt azonban sokkal inkább valamilyen homályos elvként, semmint jogként kezeli, sőt területekre, nem pedig etnikai csoportokra alkalmazza. Az ENSZ a gyarmati uralom alóli felszabadulásként definiálja az önrendelkezést. A gyarmatosító birodalmak megszűnése után a nemzetközi közösség vonakodva ugyan, de foglalkozni kezdett a „belső” önrendelkezés gondolatával, nevezetesen azzal, alkalmazható-e — és ha igen, hogyan — a belső önrendelkezés a nem gyarmattartó többnemzetiségű államalakulatokra. Noha az ENSZ nem tudott létrehozni egy átfogó rendszert a kisebbségek védelmére, felkarolt néhány gyengécske kezdeményezést. Például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának (1966) 27. cikkelye a következőképpen rendelkezik: „Azokban az 143

143

államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival alkotott közösségben élvezzék saját kultúrájukat, gyakorolják vallásukat, vagy használják saját nyelvüket.” Ez

az

egyetlen

olyan

jogilag

kötelező

nemzetközi

megállapodás,

amely

megfogalmazza az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogait. xvi Egyesek azt állítják, a 27. cikkely azzal, hogy törvénytelenné nyilvánította az államilag támogatott asszimilációt vagy kitelepítést, megteremtette a kollektív jogokat. xvi De az általános értelmezés más. Az ENSZ közgyűlése szintén elfogadott nem kötelező érvényű nyilatkozatokat, például 1992-ben a nemzeti vagy etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó egyének jogairól szólót. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet az idők folyamán egyre tevékenyebb szerepet vállalt a nemzetiségek védelmében. Az 1975. évi helsinki záróokmány VII. alapelve óvatosan kezelte a kérdést, és a következőképpen fogalmazott: „Azok az államok, amelyekben nemzeti kisebbségek élnek, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó egyének jogát a törvény előtti egyenlőségre, lehetővé teszik nekik, hogy ténylegesen és teljes mértékben élvezzék az emberi és alapvető szabadságjogokat, és így gondoskodnak törvényes érdekeik védelméről ezen a területen.” A bécsi záróokmány kiterjesztette és megerősítette a VII. alapelvet; ez a dokumentum amellett, hogy elutasítja a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkriminációt, arra is kötelezi a részt vevő államokat, hogy „megteremtsék a területeiken élő nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása fejlesztésének feltételeit”. Az 1990. évi koppenhágai emberi jogi konferencia záróokmánya folytatta ezt a gondolatot; 1945 óta ez volt az első olyan dokumentum, amely megfogalmazta a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogait, többek között a saját oktatási intézmények létrehozásának és működtetésének jogát. Az 1991-ben aláírt Párizsi Charta Egy Új Európáért szorgalmazza „a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának védelmét”. Hasonló nyilatkozatok találhatók egyéb nem kötelező dokumentumokban, például az Emberi Jogi Világkonferencia bécsi nyilatkozatában és akcióprogramjában (1993. június). A helsinki dokumentumok és nyilatkozatok nem szerződések, jogi értelemben nem kötelezőek. Idővel azonban a nem szerződéses normák és más hasonló nyilatkozatok hagyománnyá válva beépülhetnek nemzetközi egyezményekbe. 144

144

A kisebbségi jogok kezelésében az eddigi legnagyobb horderejű kezdeményezés 1995 elején az Európa Tanács döntése értelmében a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény aláírása. Ez a konvenció elfogadja, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az európai stabilitás és demokratikus fejlődés, a béke lényeges feltétele. Az 5. cikkely arra kötelezi az aláíró feleket, hogy „a szükséges feltételek megteremtésével segítsék, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének ápolják és fejlesszék saját kultúrájukat, megőrizzék identitásuk lényeges elemeit, nevezetesen a vallást, a nyelvet, a hagyományokat és a kulturális örökséget”. További cikkelyek rendelkeznek a nemzeti kisebbségek más jogairól — a kisebbség nyelvén elkészített köztéri feliratokról, a kisebbségi vezetéknevek anyanyelvi használatáról, valamint az oktatási rendszer összes szintjén az anyanyelv használatáról. Noha ez a multilaterális dokumentum minden eddiginél többet nyújt a kisebbségi jogok védelmében, vannak bizonyos hiányosságai. Így a kisebbséghez tartozó egyénre helyezi a hangsúlyt, aki önállóan vagy másokkal együtt gyakorolhatja jogait. Az egyezményből kimaradt a kollektív jogok explicit elismerése. Az okmány nem definiálja az alapvető fogalmakat, többek között a „kisebbség” fogalmát. A dokumentumban továbbra sem szerepelnek jogérvényesítési és jogorvoslati rendelkezések, kivéve azt, amely kötelezi az aláírókat, hogy írásos jelentésekben adjanak számot az egyezmény végrehajtásáról. Végül a dokumentum egyáltalán nem foglalkozik a többségi zsarnoksággal és az ebből eredő diszkriminációval. A multilaterális kezdeményezések mellett számos más sikeres intézkedés is történt a kisebbségek helyzetének javítására. Például az 1951-ben elfogadott és 1991-ben kiterjesztett autonómiatörvény megteremtette a politikai és kulturális önrendelkezés jogár a kicsiny svéd lakosságnak Finnországban. Egy másik sikeres példa a katalán autonómia. Összegezve: vannak komoly erőfeszítések nemzetközi és hazai fórumokon a kisebbségvédelem

jogi

normáinak

megalkotása

érdekében.

A

konvenciókból

és

szerződésekből azonban hiányoznak a kollektív jogok egyértelmű normái, a betartásukra vonatkozó kötelező rendelkezések és olyan mechanizmusok, amelyek még a viták erőszakos megtorlása előtt lehetővé teszik azok békés rendezését. Végül a kisebbségek is keresik a megfelelő eszközöket, amelyek segítségével az egyének és a csoportok kinyilváníthatják emberi jogi sérelmeiket, hiszen általában csak államok lehetnek a nemzetközi jog alanyai, egyének nem. Ezért, minthogy a sérelmekről az államok döntenek, a többség megvétózhatja azok megtárgyalását. Noha az egyén panaszt tehet az ENSZ illetékes hatóságánál, a szervezet csak az érintett állam hozzájárulásával 145

145

rendelheti el annak kivizsgálását. A konvenciók és határozatok vagy akár az ENSZ Emberi Jogi Chartája által ébresztett remények ellenére az ezekben megfogalmazott jogok a gyakorlatban nem érvényesíthetők. Egy alternatív megoldás Tekintettel a kelet- és közép-európai államok többségének kulturális és etnikai sokszínűségére, valamint arra a veszélyre, amelyet az etnikai viszály jelent a kollektív biztonság számára, rendkívül fontos, hogy végiggondoljuk, hogyan tudna a nemzetközi rend a lehető leghatékonyabban válaszolni ezekre a kihívásokra. Az olyan heterogén pluralista társadalmakban, ahol érvényesül az arányos képviselet és a „minden győzteseké” többségi szemlélet, a kisebbségek örökös hátrányos helyzetre vannak ítélve. A jelenlegi rendszerben nagyon keveset tehetnek azért, hogy jogi eszközökkel álljanak a leplezett vagy erőszakos asszimilációnak. Ezért van szükség új megközelítésre, amely lehetővé tenné a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak érvényesítését. Három különböző esetet kell megvizsgálni: először, ha az etnikumok és nemzetiségi közösségek a határ másik oldalán élnek, mint például a magyarok Szlovákiában; másodszor, ha a kisebbség egységes közösségekben él egy bizonyos távolságra az államhatártól és az anyanemzettől, mint például az erdélyi székelyek és a moldvai csángók; harmadszor, ha a kisebbség szétszórtan él egy bizonyos régió területén, mint például a romák Közép- és KeletEurópában. Ezekben az esetekben megítélésünk szerint az osztott életterek alapján kell megoldani a kisebbségi csoportok önrendelkezését, egymást kiegészítő és átfedő joghatóság a kultúrában és a nyelvhasználatban. xvi Ez az elképzelés bizonyos módosításokkal mindhárom esetben alkalmazható, ily módon alkalmas a kisebbségi problémák megnyugtató rendezésére, függetlenül attól, hogyan élnek a kisebbségek — egységes közösségekben vagy szétszórtan egy bizonyos régió területén. A javasolt megoldás csökkentené a területi autonómia jelentőségét, és háttérbe szorítaná az erre a fogalomra rárakódott retorikát. A kollektív jogok elvének érvényesítéséhez a minimális követelmény a kisebbség elvének fennmaradását segítő környezet létrehozása. Ebbe beletartozik a többségi olákkal párhuzamosan működő iskolarendszere kiépítése. Továbbá engedélyezni kell a kisebbségi nyelv használatát a hivatalos életben. A kétnyelvűség számos európai ember életében már realitás, hivatalos elfogadása nem lenne több puszta formalitásnál, és elősegítené az etnikai békét.

146

146

A közös életterekben érvényesülő kollektív jogok lehetővé teszik az etnikai közösségek fejlődését úgy, hogy ehhez nem szükséges elszakítani egymástól hosszú ideje együtt élő népeket. A határokat átívelő megállapodások körébe tartozik az is, hogy minden etnikai kisebbségi csoportnak lehetővé teszik a szabad, akadálymentes mozgást. Ezt ki lehet terjeszteni arra is, hogy egy nemzetközi demarkációs vonal két oldalán élő etnikai csoportok igénybe vehessék egymás iskoláit. Egy másik lehetőség, hogy az államhatártól egy bizonyos távolságra élő emberek számára eltörölnék az útlevél ellenőrzést. Az ilyen megoldások Európa különböző országaiban működnek. Semmi sem indokolja, hogy emberek órákon át várakozzanak a határon, hogy meglátogassanak egy rokont olyan faluban, amely a határ másik oldaláról szabad szemmel látható. Minthogy a kulturális értékeken van a hangsúly, az állami szuverenitás kérdése fel sem merülhet. Ennek a megoldási módnak vannak történelmi előzményei: Erdélyben a szászok széles körű helyi autonómiát élveztek saját ügyeik intézésében. Ez semmilyen módon nem befolyásolta a

fejedelemség életképességét vagy kormányozhatóságát. A XIX.

században az egyesülés előtti Németország is nagyszámú autonóm régióból állt, noha a népeket összekötötte a nyelv alapvető elemeinek azonossága. Az ilyen kulturális életterek létrejöttének és életképességének egyik előfeltétele a kollektív jogok elfogadása, eltűrése és védelme minden olyan térségben, ahol kisebbségek élnek.

Ez

megköveteli

a

demokratikus

kormányzás

elveinek

érvényesítését,

a

hatalommegosztást és a törvényességet, valamint a pluralizmus elfogadását. A kollektív biztonság felé A kollektív biztonság feltételezi a status quo iránti elkötelezettséget; a biztonság azon alapszik, hogy a felek között létrejött a megegyezés bizonyos társadalmi normákról. Ide tartozik az agressziónak minősülő magatartás definiálása, valamint — az agresszió bekövetkeztének esetében — a kölcsönös reagálásra vonatkozó kötelezettségvállalás. Amikor két szomszédos állam határának mentén nemzeti kisebbségek élnek, a jó államközi kapcsolatok kiegészítő előfeltétele az etnikai tolerancia. Közép-Európában, ahol egymással szomszédos államokban élnek egyazon nemzet képviselői, a kollektív jogok kölcsönös elismerése nagymértékben enyhítheti az etnikai feszültségeket: ez a kollektív biztonság sine qua nonja. Ahogyan azt a dél-tiroli egyezmény is bizonyítja, az autonómia nem veszélyezteti sem a létező államhatárokra vonatkozó hatályos egyezményeket, sem a többség akaratának érvényesítését. Az autonómia a tolerancia és a demokratikus szabályok magasabb szintű megnyilvánulása. 147

147

Olyan korban, amikor a világ országainak száma megközelíti a kettőszázat, a nemzetek számára hatezerre becsülik, és hétezer beszélt nyelv létezik, újra kell értékelni a Föld hagyományos joghatósági felosztását. Folyamatban van a szuverenitás fogalmának felülvizsgálata. Nagyon is elképzelhető, hogy azokban a térségekben, ahol etnikai közösségek kulturális és oktatási téren keverednek, létrejöhetnek és jól működhetnek etnikai alapon szerveződő, egymást kiegészítő és átfedő társadalmi és kulturális joghatóságok. A joghatóságok működésének elve a kölcsönös kiegészítés és az egymás ügyeibe való be nem avatkozás. Az ilyen joghatóságok működhetnek a jelenlegi államhatárokon belül, vagy illeszkedhetnek a határközi megállapodásokhoz. Itt az ideje, hogy a létező nemzetközi normák kiterjesztéseként és kiegészítéseként — az Egyesült Államok részvételével — összehívjanak egy európai konferenciát arról, hogyan lehet meghatározni és szavatolni a kollektív jogokat. Kezdeti lépésként elképzelhető az Európa Tanács 1201. ajánlásának kodifikációja és az autonómiához való jog meghatározása. A kötelező normák bevezetésével egyidejűleg a csoportok számára hozzáférhetővé kell tenni a

különböző

jogorvoslati

lehetőségeket.

Például

az

ENSZ

Polgári

és

Politikai

Egyezségokmánya a 2(3) (a) szakaszában kinyilvánítja, hogy mindenki, akinek a jogait megsértik, rendelkezzen „hatékony jogorvoslati lehetőséggel”. Amint a nemzetközi jog rögzíti ezeket a hozzá tartozó jogérvényesítő rendelkezésekkel, a nemzetközi határok jelentősége csökken. Jó példa erre az Európai Gazdasági Közösség. Ilyen környezetben a területen kívüli megállapodások

kiterjeszthetők

a

többnemzetiségű

térségekre.

Hasonló

jellegű

megállapodások már léteznek a kereskedelemben, valamint ott, ahol több régió vagy állam együttesen hasznosít erőforrásokat. Az amerikaiak általában nehezen birkóznak meg nemzetiségi konfliktusokkal. Nemzetük tapasztalatai, kollektív szelleme, valamint az olvasztótégelybe vetett hite arról győz meg bennünket, hogy az etnikai identitás nem lehet meghatározó tényezője a politikai legitimitásnak. Noha az Egyesült Államokban a bevándorlók egészen az utóbbi időkig saját akaratukból — az „amerikaivá válás” jegyében — megszabadulhattak etnikai identitásuktól, azokon a helyeken, ahol etnikai viszályok keletkeznek, a csoportok tagjai szeretnék megőrizni nemzetiségi közösségeiket. Erősen ellenállnak az erőszakos asszimilációnak, mely az etnikai konfliktusok egyik fontos kiváltó oka. Így ami alkalmazható az Egyesült Államokban, az nem feltétlenül használható a világ más régióiban. Nem valószínű, hogy a kollektív jogok követelése alábbhagy, sőt, a többnemzetiségű államalakulatok felbomlásával ezek a követelések erősödni fognak. Ez kihívást és történelmi 148

148

lehetőséget is jelent az Egyesült Államok számára: különböző etnikai csoportok együttélése során felhalmozott tapasztalatok hasznosításával segítheti nemzetközi normák kimunkálását és bevezetését. Ily módon az Egyesült Államok a jövőben elkerülheti, hogy újabb konfliktusokba kelljen beleavatkoznia. Az Egyesült Államok jól felfogott geopolitikai és gazdasági érdekei, valamint nagyhatalmi státusa — az egyetlen fennmaradt nagyhatalom a nemzetközi politikai színtéren szükségessé teszi az ország folyamatos részvételét Európa ügyeinek intézésében. Tekintettel Közép- és Kelet-Európa etnikai sokszínűségére, az Egyesült Államoknak két tehetséges módon kell kezelnie a kisebbségi kérdéseket: elhanyagolással vagy elkötelezettséggel. Az előbbiért nagy árat kell fizetni, elég, ha a kisebbségi jogok megtagadása okozott vitákra gondolunk. Nagy-Britannia sikertelenül próbálta megkerülni a Közép-Európában a harmincas évek végén felmerült bonyolult kérdések megoldását. Erre utalt Neville Chamberlain nyilatkozata,

aki

úgy

jellemezte

a

Csehszlovákiát

fenyegető

veszélyeket,

mint

„ellenségeskedést egy távoli országban olyan népek között, amelyekről nem tudunk semmit”. Röviddel ezután Nagy-Britannia a háború kellős közepén találta magát. Húsz évvel korábban Woodrow Wilson sokkal nagyobb éleslátással állapította meg a párizsi békekonferencián, hogy „semmi sem veszélyezteti jobban a világ békéjét, mint az a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségek elszenvednek”. A kollektív jogokat és a történelmi közösségek törekvéseit felkavaró magatartás fontosságának elismerése nemcsak erősíti a demokratikus értékeket, hanem segíti a látszatra kibékíthetetlen ellentétek feloldását is.

149

149

ARDAY LAJOS: JUGOSZLÁVIA FELBOMLÁSA: NAGY -SZERBIA HELYETT NAGY-ALBÁNIA? (BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK A BALKÁNON ) "Az utóbbi évtizedek óriási előrehaladása ellenére sem sikerült egységes, szervesen összetartozó országgá formálni államukat; a felbomlóban lévő jugoszláv belső piac helyébe köztársasági/tartományi alapon szerveződő gazdasági-politikai egységek lépnek. Jugoszlávia belső összetartó erői gyengébbek, mint a Monarchiáéi voltak; így a sokat emlegetett fennmaradás-szétesés-megosztás kérdésében a döntő tényező a nagyhatalmak közötti viszony és az európai helyzet alakulása." (1982.) A délszláv állam — bár abba Bulgária soha nem tartozott bele — létrejöttében és mindkét felbomlásában (1941, 1991-92.) egyenlő súllyal szerepeltek belső és külső tényezők. Egy azonban bizonyos: Jugoszlávia (1929-ig: „A szerbek, horvátok és szlovének királysága”) születése pillanatától természetellenes államalakulat volt, gazdaságilag, kulturálisan és mentalitásban

egymástól

idegen

területek

konglomerátuma,

kiegyenlíthetetlen

különbségekkel. Népei — az államalkotó (dél)szlávok is — nem csupán különböztek, de válsághelyzetekben ellenségeként fordultak egymás ellen. Koszovó és más délkeleti vidékek 1912-ig az Ottomán Birodalomhoz tartoztak, anatóliai és kurdisztáni állapotokkal; Szlovénia Nagy Károly óta részese a (nyugat)európai fejlődésnek, lépést tartva a szomszédos északolasz és osztrák munkakultúrával és életmóddal — a két országrész egy főre eső nemzeti jövedelme 1:10 arányú volt az 1980-as évek végén, minden fejlesztési és segélyprogram ellenére. Gazdaság, civilizáltság és életmód terén a szlovének-horvátok-magyarok és az albánok-boszniaiak-montenegróiak között nagyobb volt — és maradt — a különbség, mint Norvégia és Szicília között. Az országot csaknem egyenlő arányban vágta ketté a nyugati és a keleti keresztyénséget, illetve a kettőt és az iszlámot elválasztó vonal, amely két évszázadig birodalmi határ is volt, Ausztria és Törökország, Nyugat és Kelet között. Ez a szakadék választotta és választja el a két legnagyobb államalkotó szláv népet, a horvátot és a szerbet, így a soknemzetiségű államot csak királyi, majd kommunista diktatúrával lehetett összetartani, amikor erre a külső körülmények is kedvezőek voltak. A délszláv népeket Trieszttől (a Dolomitoktól) az Égei-tengerig egyesíteni kívánó „jugoszláv” eszme az illírizmusra xvi vezethető vissza. A horvát és szlovén „nemzetébresztők” 150

150

és közéleti személyiségekxvi egy katolikus és horvát vezetésű államalakulatot vázoltak fel, a Habsburg-birodalom részeként. A szerb elképzelés J. Garašanintólxvi napjainkig: a szerbek által lakott területek Nagy-Szerbiában („Szerboszlávia”) történő egyesítése, tekintet nélkül az ott lakó más népekre, természetesen szerb vezetéssel. A két elképzelés homlokegyenest ellenkező, sőt egymást kizáró volt. Ennek és a vallási-mentalitásbeli különbségek ellenére a nyelvi hasonlóság-azonosságxvi és a közös politikai célokxvi mentén a 20. sz. elejére kialakult, és a tömegekben is gyökeret vert egy nemzetek és kultúrák fölötti jugoszláv azonosságtudat. Az államalapítást azonban a külső körülmények megváltozása tette lehetővé: az Ottomán (Török) Birodalom meggyengülése, majd felbomlása, az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús veresége és az abból (is) következő szétesése, a győztes nyugati hatalmak politikájának megváltozásaxvi. Az osztrák-németek, magyarok és törökök után új ellenség jelent meg: a magát győztes nagyhatalomnak tekintő Olaszország, amely — az 1915-ös londoni szerződés alapján is — magának követelte a szlovén- és horvátlakta területek tetemes részét. Az olasz területi igényekkel szemben csak a szövetségesnek tekintett és erős szerb hadsereg jelenthetett védelmet, ezért vitték be a szlovén és horvát politikusok népeiket a nagyszerb célokat megvalósító Karagyorgyevics-királyságbaxvi. Ők — angol-amerikai támogatással — szövetségi államszervezetet akartak kiépíteni, de a „Szerbek, Horvátok, Szlovének Királysága” — különösen 1929 és 1939 között — Belgrádból kormányzott, centralizált államként működött, amelyben a szerbek kezében volt a hatalom az élet minden területén, de különösen a hadseregben és a közigazgatásban. A szlovéneket, s még inkább a horvátokat Habsburg-hűségük és katolikus voltuk miatt gyanakvással kezelték és megbízhatatlannak tartották, ezért a vezetői posztokat szerbekkel töltötték be. A sikeresen végrehajtott földreform és telepítések haszonélvezői is ők voltak; a beruházások és fejlesztések is elsősorban a szerblakta vidékekre irányultak, míg a gazdagabb északi, volt osztrák-magyar országrészeket többszörös adókkal sújtották. Így az ellenségként kezelt törökök, albánok, bolgár-makedónok, németek és magyarok mellett délszláv testvéreiket is elidegenítették, bár válságos pillanatokban a szlovén és a bosnyák-muzulmán politikusok kiegyenlítő-stabilizáló szerepet játszottak. A 2. világháború előestéjén tető alá hozott szerb-horvát megegyezés, az autonóm Horvát Bánság kialakítása/visszaállítása már nem volt elegendő a nemzetek és a kisebbségek közötti elmérgesedett viszonyok tartós rendezésére. Kevéssé ismert és tudatosult tény, hogy az angol titkosszolgálat által szervezett szerb katonai puccsxvi 1941. március végén éppúgy irányult a horvát autonómia felszámolására, 151

151

mint Németország ellen, és az 1945. május végéig folyó testvérgyilkos háború a hercegovinai horvát falvak elleni támadásokkal kezdődött 1941. április elején. Az önálló, valójában német és olasz gyámság alatt álló horvát állam kikiáltásának, a német, olasz, bolgár és magyar koncentrált támadásnak együttes hatására két hét alatt összeomlott a reguláris hadsereg ellenállása; a bácskai és bánsági síkság — akárcsak 1944. őszén — megvédhetetlennek bizonyult. A jugoszláv összetartozás-tudat kialakítására-fenntartására mitikussá növelt (Testvériség-Egység), kommunisták szervezte-vezette fegyveres partizánharc csak a Szovjetunió megtámadása után, moszkvai utasításra robbant ki. Nagyarányúvá, tömegessé több tényező együttes hatására vált: — a horvátok — öngyilkos módon — erőszakkal akarták „rekatolizálni” a szerbeket; az ellenállókat kivégezték, vagy koncentrációs táborokba zárták. Százezrek menekültek a maradék Szerbiába és a hegyekbe, ahol akarva-akaratlan a partizánokhoz csatlakoztak; - Szlovénia (és Ljubljana) felosztásával az olaszok és a németek maguk ellen fordították az intelligens, fegyelmezett és jól szervezhető szlovéneket, akiket könnyen megnyerhettek volna (ahogyan az ukránokat is); 1943-tól a nyugati hatalmak — s különösen Churchill — a Mihailović-vezette királyhű csetnikeket cserbenhagyva minden rendelkezésre álló erővel és készlettel, katonai missziókkal támogatták Tito partizán-hadseregét; - az 1943. július-szeptemberi olasz „kiugrás” nemcsak hatalmi vákuumot teremtett a Balkánon, de hatalmas fegyver- és egyéb készletek kerültek a partizánok kezébe, főként Macedóniában, Montenegróban és Dalmáciában. A Titói Jugoszlávia hivatalos adatai szerint az ország háborús embervesztesége 1,7 millió volt; ebből 350 ezren estek el fegyverrel a kézben „a fasiszta betolakodók elleni harcokban”, s negyedmillió szerb, kommunista, zsidó és cigány pusztult el — zömmel horvátországi (Jasenovac) — koncentrációs táborokban. Az újabb kutatások kimutatták, hogy „csak” 800 000 a valós számxvi, de így is közel félmillió a testvérharcokban és megtorlásokban elpusztítottak száma. A partizán-osztagok derékhadát a nem szerbiai: horvátországi-krajinai és boszniai szerbek és montenegróiak adták, így belőlük került ki a második Jugoszlávia vezető garnitúrája, akik 1990-ig kezükben tartották a hatalmat, és óriási — örökölhető — privilégiumokkal rendelkeztek. A német és horvát ellenállás szívós és sikeres volt: a szerémségi frontot és Vukovárt 1945. áprilisáig tartották, s Zágrábba csak május 9-én vonultak be a partizánok., A jobboldali haderők: horvát usztasák és domobrani (honvédek), a szlovén fehér és kék gárdisták, bosnyákok, csetnikek kétségbeesett utóvédharcokat folytattak, még osztrák területeken is, és csak angol csapatok előtt tették le a fegyvert,

május

második

felében.

A

lefegyverzetteket

és

a

menekülteket

— 152

152

megbocsáthatatlanul – visszaadták a bosszúszomjas partizánoknak, akik halálmenetben hajtották vissza a szerencsétleneket. Így pusztult el — étlen-szomjan, félig eltemetve — 80 000 (más források szerint 150 000) horvát, 35 000 szlovén. A szervezett népirtásnak — koncentrációs táborok 1948-ig működtek! — 200 000 német, 20 000 magyar, s egyenként több tízezer olasz, albán, bolgár-makedón, bosnyák-muzulmán és szerb (csak Belgrádban 30 ezer) esett áldozatul. Mindez azért fontos, mert a borzalmas kínzásokról és tömeges kivégzésekről szóló történetek élénken éltek mindenki emlékezetében, és jelentős mértékben hozzájárultak a 80-90-es években fellobbanó ellenségeskedéshez, kegyetlenkedésekhez. A szövetségi Jugoszlávia államszervezete sem elégített ki mindenkit, s különösen nem a szerbeket: míg a

szerb köztársaságon belül két autonóm területet (Koszovó), illetve

tartományt (Vajdaság) alakítottak ki etnikai-történelmi alapon, a krajinai és boszniai szerbek nem kaptak területi autonómiát, viszont az első évtizedekben — Horvátországban 1971. után is — szilárdan a kezükben tartották a párt- és állami/köztársasági vezetés, a fegyveres testületek, de még a gazdasági és kulturális élet vezető pozícióit is. Hasonló volt a helyzet szövetségi szinten: míg a szerbek lakossági aránya 40 % körül volt, a jugoszláv néphadseregben (JNA), a biztonsági szolgálatnál a szerbek és montenegróiak töltötték be a parancsnoki helyek túlnyomó többségét, s adták a tisztikar több mint 60 %-át. A szerb nacionalisták Tito halála (1980.) után egyre erőteljesebben hangoztatták, hogy ők, a szerbek megnyerték a háborút, de elvesztették a békét, mert Tito és horvát-szlovén „bandája” megfosztotta őket a győzelem gyümölcsétől, azaz nem egy centralista Nagy-Szerbia állt vissza. A felbomlás okai egyaránt voltak belsők: gazdaságiak, o

politikaiak-adminisztratívok,

o

demográfiaiak-etnikaiak,

és külsők: a bipoláris rendszer, s vele a külső fenyegetettség megszűnése. A Nyugat felé nyitás, a sorozatos gazdasági reformok, és az óriási külföldi támogatás és kölcsönök ellenére a jugoszláv gazdaság egésze soha nem vált hatékonnyá és versenyképessé. Nem csupán megmaradt, de növekedett is a fejlett, (nyugat-)európai színvonalú észak-nyugat és az alacsony munkakultúrájú dél közötti különbség. Túl sommás és sokakat sértő általánosítással azt mondhatjuk: északon dolgoztak, délen meg nem. Ez visszavezethető

történelmi

és

földrajzi

okokra,

körülményekre

(mint

Olasz-

és

Franciaországban), ezek eredményeként a gazdasági mutatóbeli különbségek (egy főre eső 153

153

nemzeti termék, termelékenység, életszínvonal, lakáshelyzet, szociális és egészségügyi ellátás, munkanélküliség) az északi és déli régiók, vagy ha úgy tetszik köztársaságok között az állam felbomlásakor nagyobbak voltak, mint 1918-ban. A Sztálinnal való szakításig, 1948-49-ig a Titói Jugoszlávia volt a szovjet modellhez leghívebben igazodó „népi demokratikus” állam Kelet-Közép-Európában és Balkánon, annak ellenére, hogy a területén nem rendezkedtek be huzamos ott-tartózkodásra szovjet csapatok. A Titói diktatúra és személyi kultusz még kegyetlenebb és véresebb volt, mint a sztálini, a (horvát katolikus) papok likvidálásától az erőszakos kollektivizálásig. A kommunista Jugoszlávia a nemzetközi kapcsolatokban is túltett a nyugati hatalmakkal kötött megegyezésekhez (Moszkva 1944, Jalta 1945.) inkább ragaszkodó szovjet vezetésen, a görögmacedón baloldal hatékony támogatásában és Trieszt megszerzésére irányuló törekvéseiben egészen amerikai és angol repülőgépek lelövéséig. A gazdaságpolitikában is érvényesült a szigorú pártirányítás és teljes centralizáció. Megismétlődtek és teljessé váltak az 1918. utáni tendenciák: a földek, különösen a nem-szláv birtokosok és egyházak (muzulmánok, törökök, bosnyákok, albánok, katolikusok és protestánsok, horvátok, magyarok, németek) birtokainak elkobzása és felosztása déli, boszniai és krajinai szerb, montenegrói telepesek között, északi, vajdasági gyárak leszerelése és délre telepítése. 1946. decemberében megtörtént a gazdaság egészére kiterjedő államosítás, 1947. áprilisában beindították az első 5 éves tervet. Az önigazgatási rendszere (1950.) és a sorozatos gazdasági reformok (1953, 1961, 1965.), majd stabilizációs programok bevezetése megbontotta a Belgrádból irányított tervutasításos és — a szovjethez hasonlóan rosszul működő — monolitikus gazdasági rendszert. Már 1950. és 52. között megszüntették — a szovjet mintára megszervezett — ágazati minisztériumokat: a helyükbe lépő 5 szövetségi államtitkárság egyike a népgazdasági volt. Ezt követően a köztársasági/tartományi fővárosokban létrehozták a szövetségi irányító szervek helyi megfelelőit, amelyeknek száma és hatásköre az idők folyamán jelentősen megnőtt. Az 1960-as évek elején felszámolták a megyéket és járásokat; így alakult ki a 30 évig működő háromszintű (ön)igazgatási rendszer: szövetségi, köztársasági, (tartományi-) községi. xvi A decentralizálás — alapvetően helyes, szükségszerű

és demokráciát erősítő —

folyamata helyi hatalmi központok kialakulását eredményezte a két alsóbb, tehát köztársasági-tartományi és községi szinten. Ez pedig a bezárkózást, az autarchiás tendenciák felerősödését tette lehetővé. Helytelen tehát az a nézet, amely a köztársaságoktartományoknak az 1974-es alkotmányban biztosított csaknem korlátlan gazdasági-politikai 154

154

önállóságát teszi felelőssé azért, hogy az ország 8, csaknem önálló és önellátásra törekvő gazdasági egységre esett szét. Ez a tendencia már az 1950-es évek közepén megindult, s csupán ösztönzést nyert az 1965-ös gazdasági, s az 1974-es politikai reformfolyamattal. Az 1950-60-as években ezek a tendenciák főképpen a beruházás-politikában érvényesültek: a politikai és gazdasági helyzetüket (költségvetési önállóság, saját beruházási és lakás-alap) megszilárdító helyi önigazgatási szervek sajátjuknak kezdték tekinteni a területükön működő, vagy létesítendő vállalatokat, a köztársaságok igyekeztek minél nagyobb részesedéshez jutni a szövetségi beruházási alapból, a szövetségi szervekben dolgozók egyre inkább köztársaságuk, az ottani apparátus tagjai pedig községük érdekeit kezdték képviselni. Kis hatékonyságú, alacsony szériákkal dolgozó „ politikai gyárak” épültek: a döntések meghozatalánál fel sem merült a felelősség kérdése: veszteséges termelés esetén bizton számíthattak a központi szervek már szokásossá vált támogatására. Megindult az 1980-as évek végéig tartó folyamat: a munkástanácsok a béreket emelték a felhalmozás rovására — az ország többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. Ismét növekedni kezdett a szakadék az ország fejlett és fejletlen területei között. Ezzel egyidőben hatalmas párhuzamos kapacitások épültek ki: minden köztársaság saját kőolaj-feldolgozó és vegyipart hozott létre, melyek össztermelése a hazai szükséglet négyszeresét is kielégítette volna. Hasonló helyzet állt elő a cukorgyártásban és az autó összeszerelésben is. Minden tengerparti város saját halfeldolgozóra törekedett; a jugoszláviai vállalatok egymással versengtek a külföldi piacokon. Igaz, hogy térségünkben Jugoszlávia tette meg az első lépéseket a nemzetek és a nemzeti kisebbségek közötti viszony rendezésére (szövetségi államszervezet, a „testvériségegység”-re alapozott, alkotmányosan biztosított, de a gyakorlatban csak hiányosan megvalósított egyenlőség), a gazdaság megreformálására a piacgazdaságra való részleges átállással és a szabadságjogok korlátozott biztosításával, de az is, hogy ezek egyike sem juthatott el a kiteljesedésig. Az országot irányító és ellenőrző politikai rendszer és erőszakszervezet soha nem újult meg és nem demokratizálódott, s ez volt az alapvető oka az ország gazdasági bajainak, a nemzeti(ségi)-társadalmi feszültségeknek, összeütközéseknek. Észak-nyugaton már megindult egy alulról jövő demokratizálódási folyamat, de dél-keleten széleskörű támogatást élvezett a nagyszerb-populista töltetű, a régi rendszert — annak részleges átalakításával — átmenteni igyekvő ortodox politikai (kommunista) vezetés, amely — az elsősorban szerb érdekeket képviselő — központi hatalom erősítésével akart úrrá lenni a bajokon, és ily módon őrizni meg az ország egységét-integritását. A feloldhatatlannak látszó ellentmondás az, hogy nem lehet egyazon államon belül a szabad piacgazdaság törvényeit 155

155

érvényesíteni és a gazdaságot ideológiai-politikai szempontok alapján központilag — Belgrádból — irányítani, nem lehet Nyugat-Európához felzárkózó pluralista társadalmat kiformálni és ugyanakkor páncélosokat és légierőt bevetni fegyvertelen albán tüntetők ellen. Az a Jugoszlávia, amely 30-40 évvel azelőtt az élen járt a gazdasági reformkísérletekben és a nyitottságban, 1989. végére — Albániát nem számítva — az utolsó helyre szorult vissza a közép- és kelet-európai megújulási folyamatban. A szlovén, majd hosszabb tétovázás után a horvát vezetés is felismerte, hogy csak akkor van esélyük a többpárti demokráciára és gazdasági modernizációra, távlatilag pedig az Európai Közösséghez való csatlakozásra, ha leszakadnak a déli ballasztról. Ez feloldhatatlan konfliktushelyzetet teremtett az ország demokratizálódó észak-nyugati és délkeleti fele között, ahol Szerbiában a Miloševićet támogató erőknek sikerült átmenteni a párt- és állami apparátust, az erőszakszervezeteket - csupán a nagyszerb nacionalista célok megvalósítása lépett a kommunista ideológia helyébe. Természetes, hogy elsőként Szlovénia szállt szembe a belgrádi centralizáló, hegemonisztikus törekvésekkel. Véget akartak vetni annak a sok évtizedes gyakorlatnak, hogy az általuk megtermelt pénzt és javakat a fejletlen déli területek feneketlen hordójába öntsék, miközben saját termelőeszközeik, technológiájuk megújítására nem tudnak beruházni, és visszahozhatatlanul leszakadnak a világ- és nyugat-európai fejlődéstől. Abból pedig végképp elegük volt, hogy az ő pénzükkel és rendőreikkel tartsák fenn a katonai diktatúrát Koszovóban. Az 1965-74-es évtizedben nemcsak a jóléti államot, a „nagy társadalmat” megvalósító Egyesült Államokat és Európát rázták

meg belső válságok (Vietnam, polgárjogi

mozgalmak, anarchista tüntetések, a „prágai tavasz” szovjetek szervezte eltiprása, az első olajválság-árrobbanás), de Jugoszláviában is felszínre kerültek a gazdasági-politikaiirányítási rendszer gyengéi, az addig sikerrel elfojtott nemzeti-kisebbségi konfliktusok és követelések. A sort akkor is Szlovénia, a legfejlettebb köztársaság nyitja autópálya építés kapcsán. Kavĉiĉ szlovén miniszterelnök adatokkal bizonyítja, hogy legnagyobb szükség a (Grác) Maribor-Ljubljana-Nova Gorica (Trieszt) nemzetközi útvonal korszerűsítésére lenne, de a kelet-nyugati, illetve a déli, Szaloniki felé vezető autópálya kap elsőbbséget, s Kavĉiĉot lemondatják (1969.). Egy szlovén értelmiségi csoport 1968-ban nyíltan megfogalmazza az önálló szlovén állam létrehozásának lehetőségét és igényét. xvi. Az 1970-71-es horvát nemzeti mozgalomnak gazdasági, politikai-katonai és nyelvikulturális követelései egyaránt voltak: nagyobb részesedés az általuk megtermelt nemzeti 156

156

jövedelemből; számarányuknak megfelelő képviselet a szövetségi és köztársasági vezető és fegyveres testületekben; a horvátnak, mint a szerbtől különálló nyelvnek az elismerése; saját hadsereg (újra)teremtésére horvát parancsnokok a zágrábi katonai körzet, , a területvédelmi alakulatok és a köztársasági biztonsági szolgálat élére; nagyobb figyelmet a belső és külső határokon túli: hercegovinai, vajdasági, magyarországi, ausztriai horvátokra. A Matica Hrvatska és az egyetemisták gyűlésein olyan — akkor megvalósíthatatlan — igények is felmerültek, mint határrevízió, önálló ENSZ-képviselet, Jugoszlávia konföderatív átalakítása azzal a szándékkal, hogy Horvátország és Szlovénia a nyugati, az állam többi része pedig a keleti befolyási övezethez tartozzon. A sérelmek xvi — és a követelések — javarésze valós volt. A szövetségi államforma és a "testvériség-egység" jelszava 1945. és 1966. (Rankoviĉ leváltása) között csaknem olyan súlyos - egyházi vonatkozásban súlyosabb - elnyomást leplezett, mint az 1929-39. közötti királyi diktatúra, de ez a 60-as évek végéig nem kaphatott hangot. A szerb reakció ugyanaz volt, mint 1990-91-ben: a 600 ezres horvátországi-krajinai szerbség — határőr hagyományokkal és a fegyveres erő bűvöletében — önvédelmi egységeket alakított és felfegyverkezett. 1971. decemberében azonban még élt a feltétlen tekintélyű vezér és parancsára szerb hadosztályok szállták meg a forrongó országot és fővárosátxvi. A "normalizáció" kísértetiesen emlékeztetett a '68. utáni csehszlovákiairaprágaira: 400 letartóztatás, ezrek bebörtönzése, állásból-egyetemről eltávolítása, pártból való kizárása; a párt, az állami-gazdasági-kulturális irányítás, s mindenek fölött a fegyveres erők vezető posztjaira megbízható szerb káderek kinevezése. Engedmények csupán gazdasági téren: a megszerzett külföldi valuták nagyobb része maradhatott az országban. Időben mindez közelebb volt, mint 1944-45, és a 20 évvel későbbi események alakulására jelentősen hatott mindkét oldalon. 1972-ben — a térségünkben általánossá váló reform-ellenesség, "visszafagyasztás" tendenciájához illeszkedően — a Titói vezetés közeledett a Szovjetunióhoz. Ezzel is magyarázható, hogy általános támadás indult a liberálisnak és technokratának kikiáltott vezetők ellen Szlovéniában, Macedóniában, a Vajdaságban, de mindenek előtt Szerbiában, ahol a párt vezető testületeiben — addig példátlan módon — Titót is támadások érték, de a tisztogatás ott is megtörtént a szerb centralizmus erőinek kiszorításával. Miután az inga mindkét irányban kilengett, kiütve a népszerű köztársasági vezetőket, a pozícióit megerősítő Tiro-Kardelj-Bakarić-Dolanc-vezetés hozzálátott a felkészüléshez a Tito utáni korszakra. Több alkotmánymódosítás ("alkotmányfüggelékek" 1967, 1969, 1971.) után 157

157

1974-ben életbe lépett — a világon az indiai mellett a leghosszabb és legbonyolultabb — új jugoszláv szövetségi, köztársasági és tartományi alkotmányok rendszere, melyet a községi statútumok (működési alapszabályok) tettek teljessé. Közös jellemzőjük: a központi, szövetségi szervek hatáskörének korlátozásaxvi, a köztársasági és tartományi jogkörök bővülése. Az utóbbiak, a Vajdaság és Koszovó de facto köztársasági státust kaptak, de a kiválás joga nélkül. 8+1 tagú államelnökséget hoztak létre, a 6 köztársaság és a 2 tartomány képviselőiből. Az elnöki funkció, s vele a hadsereg főparancsnoksága Tito halála (1980.) után évente változott, a rotációs elv alapján. A döntési mechanizmus 3 fő eleme a -

területi képviselet, a

-

köztársaságközi tárgyalások és az

-

egyhangú határozat lett.

Ez a rendszer — bár 10 évre meghosszabbította a "stagfláció"-val sújtott, már csak külföldi kölcsönökből élő, válságból válságba tántorgó Jugoszlávi állami egységét — csak addig működött zökkenőmentesen, amíg a csúcsán az abszolút tekintélyű vezér állt, aki válsághelyzetekben beavatkozott, s döntései megkérdőjelezhetetlenek voltak. A gazdaság már tárgyalt szétforgácsolását az tette lehetővé, hogy a felső- és középszintű posztok betöltéséről köztársasági és tartományi szinten döntöttek, s a fontos határozatokat sem a szövetségi központokban hozták, hanem a köztársaságok és tartományok képviselőinek két- és többoldalú egyeztető tárgyalásain. A köztársasági és tartományi vezető testületek gyorsuló mértékben váltak az egyre összeegyeztethetetlenebb partikuláris érdekek képviselőivé. Ez a folyamat a — Tito és a hadsereg mellett — harmadik összetartó erőt, a pártot is felbomlasztotta: a decentralizáció és a konföderáció eszméinek térnyerése a nemzeti alapon létrehozott, lényegében önálló pártok laza konglomerátumává változtatta a JKSz-t, amely az 1970-80-as évtizedekben egyre inkább a vezető káderek, értelmiségiek-alkalmazottak, a "fehérgallérosok" és a katonák szervezetévé vált. A helyi érdekérvényesítés, bomlás és szembefordulás felerősödött a gazdaságban, a párt és az államvezetés valamennyi szintjén: a szövetségi egységek a helyi oligarchiák uralma alá kerültek (amelyek nem szükségszerűen képviseltek nemzeti-etnikai érdekeket például Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában), de torzsalkodásuk megbénította a szövetségi szervek, így a kollektív államelnökség működését. Makedóniában és a Vajdaságban jó másfél évtizedig egy baloldali dogmatikus, neosztálinista hatalmi csoport kezébe került a hatalom, amely ugyan kiállt a helyi, elsősorban gazdasági

érdekek

védelmében,

de

keménykezű

elnyomó

politikát

folytatott

a 158

158

demokratizálásért küzdő értelmiségiek és a nemzetiségiek (albánok, magyarok, sőt a horvátoknak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún.

vertikális

szervezeteik

megalakítását,

nehezítve

anyanemzeteikkel

fenntartott

kapcsolataikat, sőt megfélemlítésül koncepciós pereket is kreáltak. Ezt az "autonomista" tartományi vezetést — élén a magyar nemzetiségű, de magyar kisebbségi érdekeket fel nem vállaló Major Nándorral — söpörte el 1988. október 6-án a Belgrádból szervezett "spontán" "joghurt-forradalom", a különvonatokkal, buszokkal odaszállított, főleg telepesekből álló "tüntetők", kivezényelt dolgozók és diákok felvonultatásával. xvi Hasonló, és még keményebb módszerekkel (rendőri erők bevetése, rendkívüli állapot bevezetése a sztrájkok és tüntetések leverésére) sikerült 1989-re leváltani a Crna Gora-i (Montenegró) és a koszovói albán vezetést. Azért, hogy a belpolitikai események ilyen tragikus fordulatot vettek, az akkor még kommunista szlovén és horvátországi vezetést is felelősség terheli. Az 1988-89-es alkotmánymódosítások megszavazásával lehetővé tették Miloševićnek, hogy felszámolja nemcsak Vajdaság és Koszovó autonóm tartományi státusát, hanem a Crna Gora-i ellenállást is Belgrád központosító törekvéseivel szemben. Azt hitték, hogy a "három tartomány" odadobásával kielégíthetik Belgrád étvágyát, és cinkos együttműködésük jutalmaként köztársaságaikban nem érvényesítik majd a szerb hatalmi törekvéseket. Így alakult ki az a 4:4-es patthelyzet (Szerbia, Crna Gora és a két tartomány az egyik oldalon, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Makedónia a másikon), amely az államelnökséget "utazó vándorcirkusszá", az országot pedig kormányozhatatlanná tette, teret és lehetőséget biztosítva a legszélsőségesebb nacionalista-fasisztoid erők (csetnikek) ujjászerveződésére és megerősödésére. A háború utáni első és egyetlen jugoszláviai demokratikus többpárti választásokon hatalomra került kormányok már kényszerpályán mozogtak, s aligha volt számukra más lehetőség, mint az elszakadás, amely azonban civilizáltabb módon is végbemehetett volna. Sajnos, ezt tette lehetetlenné az a tény, hogy a politikai pártok — kevés kivétellel — a hagyományos nemzeti-vallási megoszlás mentén alakultak meg/újjá, és nemzeti

érdekek

szószólóivá

váltak,

nem

politikai

eszmeáramlatokat,

társadalmi

csoportérdekeket (konzervatív, liberális, polgári, paraszt, munkás, stb.) képviseltek. 1989. második felében kiéleződtek az ellentétek a miloševići szerb és a szlovén vezetés között. Az előbbi a gazdaság szanálását " …a nemzeti jövedelem másodlagos újraelosztásával, ...a gazdálkodási feltételek egyszeri kiegyenlítésével” látta megoldhatónak, de ez nem lett volna más, mint a csődbe jutott és juttató egalitáriánus gazdaságpolitika, a 159

159

"fizessenek a gazdagok" jelszó felelevenítése. A "gazdagok" ez esetben Szlovénia és Horvátország — az általuk megtermelt értékeket el kell venni és a fejletleneknek adni. Mi több, Belgrád kísérletet tett a szlovén köztársasági vezetés erőszakos úton történő megdöntésére. Novemberben a szerbek és a Crna goraiak Kosovo Polje Bozur szervezőbizottsága bejelentette: "igazság nagygyűlést" hív össze Ljubljana főterére, hogy megismertesse a szlovénekkel az igazságot Koszovóról, a szerbek és a crna goraiak szenvedéseiről és kiüldözéséről. A szlovének készséggel felajánlották e célra a Cankarjev dom-ot, rádió- és TV-műsoraikat, lapjaikat, de kezdettől fogva jelezték, hogy a nagygyűlést — amelyre a szervezők legkevesebb 150 ezer embert akartak különvonatokon és autóbuszokkal odaszállítani - nem engedélyezik. S erre - az újvidéki, titogradi, prištinai és knini események után — jó okuk volt. A minimális kockázat, amivel ez a többtízezres, nacionalista jelszavakkal megvadított tömeg féken tartása járt volna, az összetűzések, esetleg véres összecsapások. De nem lehetett kizárni azt az eshetőséget sem, hogy ez a "meeting" a trójai faló, amelynek ürügyén Milošević rohamosztagosai megpróbálják maguk mellé állítani a "jó szlovéneket" a "rossz vezetőséggel" szemben, hogy ez utóbbit megbuktassák. Erre irányult a szerb bojkott-felhívás is Szlovénia teljes gazdasági elszigetelésére, amikor a zágrábi vasút-igazgatóság bejelentette: nem továbbítja a tüntetők különvonatait, a szlovén belügyi államtitkárság pedig közölte: erőszakkal is megakadályozzák, hogy résztvevőket szállító járművek szlovén területre lépjenek. A horvát Szocialista Szövetség xvi közleménye szerint a szerb testvérszervezet elfogadhatatlan bojkott-felhívásával "… a legveszélyesebb lépést tette meg Jugoszlávia felszámolása felé. Veszélybe került hazánk alkotmányos rendszere, az egységes jugoszláv piac (ami már régóta nem létezett), de az alig beindított (sokadik) gazdasági és társadalmi reform is." xvi A szlovén reagálás már a bekövetkező eseményeket vetítette elő: "… A többség (értsd: a szerbek - A.L.) minden kísérlete, hogy közvetett, vagy közvetlen erőszakkal rákényszerítse akaratát mindenkire az országban, ugyanarra a sorsa jut, mint amilyent a háború előtti királyság ért meg … Jugoszlávia csakis konföderáció lehet, vagy megszűnik létezni … Ne küldjünk több pénzt délnek. H a Koszovó szerb, akkor Szerbia maga rendezze és fizesse."xvi Hihetetlennek hangzik ugyan, de az albán demográfiai fejlődés időzített bombája vetette szét Jugoszláviát. Erre a kihívásra volt válasz a nagyszerb nacionalizmus feléledése (az 1986-os akadémiai memorandum, nyomásgyakorló tömegtüntetések szervezése, Milošević 1989. júniusi Kosovo Polje-i beszéde, a tartományok autonómiájának felszámolása), Jugoszlávia szerb uralom alá való (vissza)helyezésének igényével. Ez, a 160

160

többiek számára elfogadhatatlan megfélemlítő és hatalomkoncentráló szerb politika okolható Jugoszlávia széteséséért és nem a szlovén, horvát és boszniai muzulmán szeparatizmus. Nagy-Szerbia, "Szerboszlávia" kikerekítésének elvi alapja több, mint másfél évszázada: "ahol egy szerb él, az Szerbia"; szerb nem élhet kisebbségben, és a vegyes lakosságú területeken — még ha kisebbséget is alkotnak — övék a vezető szerep. Ez az elv érvényesült 1974-ig Boszniában, Koszovóban és 1990-ig Horvátországban. xvi Sőt Koszovóra vonatkoztatva, ahol az albánok aránya meghaladta a 90 %-ot, ez úgy módosult, hogy "ahol egy szerb sír van, az Szerbia". Az elkerülhetetlen dezintegrációnak történelmi gyökerű gazdasági, politikai és etnikaimentalitásbeli okai és összetevői voltak, de ez nem jelenti azt, hogy ennek az ismert kegyetlen módon

xvi

kellet, volna végbemennie. Volt reális esély a jugoszláv közösség (nem állam!)

fenntartására. Bizonyítható tény, hogy a szlovének és a horvátok nem akartak elszakadni, még kevésbé a boszniaiak, macedóniaiak és a vajdaságiak Nem a szövetségi államformával fordultak szembe, hanem azzal a belgrádi centralizáló, megfélemlítő és hegemóniára törő politikával, amely ismét Nagy-Szerbiává akarta változtatni — az alkotmány szerint — egyenjogú nemzetek és nemzetiségek önkéntes társulását. 1990-91-re világossá vált, ha Milošević "rohamosztagosai" tovább masíroznak, és a még ellenálló fővárosokban is saját embereiket juttatják hatalomra, akkor nincs többpárti demokrácia, gazdasági modernizáció és társadalmi megújulás — az az út nem Európába vezet, hanem visszafelé, a kommunista diktatúrát a nemzetállami ideológiával ötvöző 19. századi Balkánra. Ennek ellenére — gazdasági érdekből — készek voltak egy új alapokon nyugvó, valódi egyenlőséget biztosító (kon)föderációban való részvételre, fenntartva a vám- és közlekedési uniót. Egy ilyen megoldáshoz vezethetett volna, ha nem köztársaságonként tartják a választásokat 1990-ben, hanem össz-szövetségi szinten — ez esetben az országos pártok, mint az UJDI értelmiségi tömörülés, a szociáldemokraták és a keresztény pártok, valamint A. Marković (az utolsó szövetségi miniszterelnök) Reformpártja — amely különösen sok szavazatot szerzett Bosznia-Hercegovinában — ellensúlyt jelenthetett volna a nemzeti-vallási alapon szerveződő pártokkal szemben. Támogatásukkal alakulhatott volna — rosszabb esetben — egy ügyvezető, szakértői kormány, amely legalább a békés szétválást "vezényelhette" volna. xvi Elsőként a szlovén vezetés, majd 1991. tavaszán a boszniai Izetbegović és a makedón Gligorov javasolt egy háromszintű, aszimmetrikus szövetségi struktúrát, amelyben Szerbia és Crna Gora/Montenegró szoros államszövetségéhez kapcsolódott volna BoszniaHercegovina és Makedónia, s a két legfejlettebb köztársaságot, Szlovéniát és Horvátországot 161

161

laza konföderatív szálak kötötték volna a négyes államszövetséghez, s a köztársaságon (Horvátországon) belül autonóm státust kaptak volna a nemzeti kisebbségek és a kisebbséggé váló délszláv államalkotó nemzetekhez tartozók. Ennek sok eleme megjelent az 1991. októberi Carrington-tervben, az utolsó nemzetközi erőfeszítésben, amely összjugoszláv szinten próbálta rendezni a már fegyveres konfliktussá vált válságot. Elismerve a köztársaságok függetlenségét és határaik sérthetetlenségét, " … lehetőséget kínált a területi viták és a … nemzeti és állami önrendelkezés elveinek egyeztetésére. … Kisebbségvédelmi garanciákat, autonómiát xvi és a köztársaságok társulását irányoz elő, továbbá megengedte volna 'azon köztársaságok számára, amelyek azt kívánják' a társuláson belüli szorosabb szövetkezést és 'közös megállapodás esetén' a határmódosítást is". Mindkettőt Milošević utasította el azzal érvelve, hogy a boszniai és horvátországi szerbeket akaratuk ellenére nem lehet elszakítani Jugoszláviától/Szerbiától. Valójában a szerbek — a "jugoszláv" szerb vezetésű JNA támogatásában bízva — elég erősnek érezték magukat elképzeléseik ( a szerb-lakta területek egyesítése) fegyveres úton történő megvalósítására és nem akarták biztosítani autonómiák vissza- vagy felállításával a koszovói albánok, a szandzsáki muzulmánok, a vajdasági magyarok és horvátok, ez esetben már nemzetközi garanciákkal megerősített jogait. xvi Mindkét rendezési javaslat ésszerű és reális válságkezelést és elfogadható megoldást kínált, de végzetesen elkéstek. Ami 1990-ben — összehangolt nemzetközi nyomással — még működhetett volna, 1991. őszére már csak elszalasztott lehetőség volt. A békés szétválást tudatilag lehetetlenné tették a horvátországi harcok borzalmai, a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedései, fosztogatásai és átgondolt rombolásai. xvi Másfelől ekkorra már a szlovének és a horvátok túlhaladottnak tekintették a (kon)föderális megoldási módozatokat és teljes állami függetlenségre törekedtek hathatós német támogatásra számítva. A legfőbb akadály természetesen a recentralizációra törő nagyszerb nacionalizmus volt, amely erőszakosságával Jugoszlávia minden más nemeztét és kisebbségét elidegenítette és maga ellen fordította. Az el nem kötelezett Jugoszlávia a mozgalom felbomlásával és a bipoláris rendszer megszűnésével hatalmi vákuumba került, globális értelemben elvesztette létjogosultságát. A Balkán, és meghatározó jelentőségű állam, Jugoszlávia geopolitikailag leértékelődött. A Szovjetunió meggyengülésével, majd szétesésével megszűnt az "északi fenyegetés" amellyel 1948. után s még 1968-ban is sikerrel lehetett operálni a belső egység fenntartására — eltűnt a külső fenyegetettség, s többé már nem lehetett hivatkozni az összetartás szükségességére egy potenciális szovjet agresszió visszaverésére. Szerbia hagyományos támogatója, Oroszország 162

162

ugyan — atomarzenáljának köszönhetően — megőrizte nagyhatalmi állását, de már nem tudta érdekeit érvényesíteni a Balkánon, nem futotta erejéből egy szerb uralta Jugoszlávia fenntartására. A szerb tábornokok pezsgőt bontottak a moszkvai puccs hírére, de 1991. nyarán-őszén, a legkritikusabb időszakban párhuzamosan folyt Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása, és a bizonytalan helyzetű moszkvai vezetés, amely a saját problémáival volt elfoglalva, semmit sem tudott tenni Belgrád megsegítésére. A nyugati hatalmak — élükön az Egyesült Államokkal — az utolsó utáni pillanatig a nem létező egység fenntartása mellett foglaltak állást. Knin környékén márt hónapok óta lőttek, úttorlaszokat emeltek ("rönkforradalom"), s 1990. decemberében kikiáltották a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet, amikor a már senkit sem képviselő Marković-kabinetet jelentős pénzügyi támogatásban részesítették 1991. nyarán. Ezzel egyidőben, 1991. júniusában J. Baker amerikai külügyminiszter szerencsétlen kijelentését az államegység fenntartásának szükségességéről, amelyet követett az Európai Közösség hasonló értelmű állásfoglalása, Milošević és a tábornokok joggal úgy értelmezték: szabad kezet kaptak az "egyoldalú szeparatista lépések" minden eszközzel történő felszámolására, és fegyveres támadást indítottak a függetlenségét kinyilvánító Szlovénia ellen. A szövetségi mezbe bújtatott szerb fegyveres agressziót meg lehetett volna akadályozni, ha a nyugati hatalmak egyetértésre jutnak, és kijelentik: a NATO fegyveres erejével találják szembe magukat mindazok, akik bármilyen jogosnak vélt igénynek, nemzeti követelésnek fegyverrel akarnak érvényt szerezni. S ha 1991. júniusában odaküldenek 1-2 nehézfegyverekkel ellátott (és légi támogatással biztosított) hadosztályt, amint ezt Lengyelország javasolta, elejét lehetett volna venni a bekövetkezett szörnyűségeknek. A nyugati fővárosokban azonban elszalasztották ezt a történelmi lehetőséget a készületlenség, az áldozatoktól való félelem, a közös politikai akarat hiánya és a — tömegtájékoztatás által is táplált — évtizedes sztereotípiák (szövetséges szerbek, fasiszta horvátok) erőssége miatt. A francia és brit, másfelől a német diplomácia között — enyhén szólva — nem volt egyetértés a "hogyan tovább", az elismerések ügyében, és Oroszország mellett a NATO és EK-tag Görögország is mindent megtett az egységes fellépés, netán beavatkozás ellen. A szlovén és horvát elszakadási-függetlenségi tendenciák felerősödésében nem lebecsülendő szerepe volt az olasz (határ)revíziós igényekről való lemondásnak, amely ismételt megerősítést nyert az 1975-ös osimoi szerződésben, tehát többé már nem volt szükség a szerb fegyveres erő védőernyőjére.

163

163

A háborús események és a — főként Boszniára irányuló — rendezési tervek (199195.) ismertetésével-elemzésével több, vegyes színvonalú munka foglalkozik, mind a magyar, mind pedig a nemzetközi szakirodalomban, s ezek bemutatását nem is tekintjük a tanulmány feladatának. A továbbiakban államonként-országrészenként tárgyaljuk a térség biztonságpolitikai helyzetét, a jelenlegi és várható konfliktusokat. A nyugati elemzők és politikacsinálók további destabilizációs tényezőnek tekintek Montenegró/Crna Gora kiválását az államszövetségből és óva intik Djukanovićékat az elhamarkodott lépésektől. De miért destabilizálná a Balkánt a kisebbik, utolsó jugoszláv tagköztársaság függetlenné válása? Először is Montenegró önálló állami léte sokkal kevésbé befolyásolná a félsziget biztonságpolitikai helyzetét, mint a sokkal nagyobb jelentőségű és csak felszínesen rendezett boszniai és albán/koszovói probléma. A Nyugat túl gyorsan előreszaladt a nem-is-olyan-demokratikus új szerbiai rezsim feltétel nélküli támogatásában, amelynek pozícióját és legitimitását — feltételezéseik szerint — meggyengítené Montenegró elszakadása. Koštunica szövetségei elnök funkciója ezzel valóban értelmetlenné válna, de vajon ő-e az a politikus, akinek vezetésével végbemehet a maradék Jugoszlávia/Szerbia demokratikus átalakulása? Egy 1990-ben megfogalmazott petíció a montenegrói nemzeti (autokefal) ortodox egyház függetlenségének visszaállítását követelte, amelyet 1920-ban számoltak fel.24/a A nem egészen 14 ezer km2-es, valamivel több, mint 600 ezer lakosú kis köztársaság gazdasági életképességét vitatják. A terület nagy része terméketlen hegyvidék, de a kiváló természeti adottságokkal rendelkező tengerpart idegenforgalma — normális körülmények között — az egész országot el tudná tartani. Az elmúlt évek és hónapok eseményei a függetlenedés híveit igazolják: a Belgrád által meghirdetett és érvényesített gazdasági embargó ellenére talpon maradtak, sőt a GDP és az életszínvonal 30-40 %-kal magasabb, mint Szerbiában. Az ingadozó árfolyamú dinár helyett a német márkát használják, és tárgyalások folynak a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel a függetlenség pénzügyi hátterének megteremtéséről. A nyilvánvaló gazdasági érdek ellenére a montenegrói társadalom a kérdésben megosztott. Ők szerbebbnek tartják magukat a szerbiai szerbeknél (székely-magyar analógia), s valóban, a megközelíthetetlen hegyvidékeken az oszmán-török hatalom csak névleges volt: az ott lakók — az albánokhoz hasonlóan — évszázadokon át élték törzsinemzetségi szervezetben, a mindenkori központi hatalomtól független félnomád-félrabló életformájukat. Saját állami hagyománnyal rendelkeznek: az 1878-as berlini kongresszuson a 164

164

nagyhatalmak — Szerbia és Románia mellett — önálló királyságként ismerték el. A két, de különösen a Titói Jugoszláviában a harcos tradíciókkal rendelkező montenegróiak számarányukat messze meghaladóan töltöttek be vezető pozíciókat a párt- és állami apparátusban, a gazdaságbanxvi, de mindenekfölött a fegyveres testületekben. Ezek — és leszármazottaik — érdeke a Jugoszláviában maradás. De ez mondható Szerbia egészéről: stratégiai érdeke a tengerpart megtartása, a kotor-cattaroi haditengerészeti bázissal és a belgrád-bari vasútvonal végállomásával, a fontos kereskedelmi kikötővel. A Bulatović és Djukanović nevével fémjelezett jugoszláv-, illetve függetlenségbarát szerb montenegróiak fele-fele arányban megosztottak, de ők a népesség 80 %-át adják, így a mérleg nyelvének szerepét az a 20 %-os albán, szandzsáki muzulmán és horvát kisebbség játssza majd, amely maga is megosztott: az albánok és horvátok függetlenség-pártiak, a szandzsáki bosnyákok megosztottságuk véglegessé válásától tartva ellenzik azt. Megítélésünk szerint Jugoszlávia szövetségi államként való fennmaradása, illetve Montenegró állami önállósága inkább külső, mint belső erők és érdekek érvényesítésétől függ, s a hatalmi játszmába nem kis beleszólása van a hagyományosan és elfogultan szerbjugoszlávbarát döntéshozóknak és nemzetközi tömegtájékoztatásnak Moszkvától Párizson át Washingtonig. Jugoszlávia 23 millió lakosából több mint 4 millió volt a muzulmán 1991-ben. A déli köztársaságokban, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában a Szandzsákban és Koszovóban, Crna Gorában és Makedóniában éltek; etnikailag bosnyákok, albánok, törökök és cigányok voltak. 1966-ig a boszniai horvátok és muzulmánok is nehéz időket éltek át. Megbízhatatlanoknak számítottak, mint a Pavelić-rendszer kiszolgálói és szövetségesei, akiket az elnemzetlenítésre és asszimilálásra törő szerb unitarista-centralista hatalom erős nyomás alatt tartott. A vezető pozíciókat szerbekkel töltötték be. 1968. januárjában ismerték el a boszniai muzulmánokat, mint különálló etnikai csoportot — az addigi statisztikákban hol horvátokként, hol szerbekként, hol pedig jugoszlávokként jelentek meg. E jog azonban nem terjedt ki a többi köztársaságban élő mohamedánokra, melyeknek száma jóval meghaladta az elismert bosnyák hitsorsosaikét (kb. 1. 8 millió) — ők a hivatalos adatokban mint albánok, törökök, makedónok, szerbek és horvátok szerepelnek. A vallási alapon, de felemás módon kreált muzulmán nemzetiség egyre növekvő jelentőségét az adja, hogy az albánok mellett körükben a legmagasabb a születések száma, s a korábbi elnyomás visszahatásaként is az egész Bosznia-Hercegovinát saját kizárólagos hazájukká 165

165

akarják változtatni. Legalábbis ezzel vádolták őket, valamint azzal, hogy befolyásuk alá akarják vonni a szomszédos területeken élő muzulmán hittestvéreiket. Bár a jugoszláviai mohamedánok szunniták, vallási-nemzetiségi öntudatuk észrevehetően megerősödött az iszlám fundamentalizmus újjászületése, a Khomeini-vezette iráni fordulat óta. A boszniai háború idején, 1992-95-ben a szerb (és az orosz) propaganda telelármázta a világot a terrorista iszlám fundamentalizmus európai hídfőállásának veszélyeivel. Jóllehet néhány mohamedán és arab ország pénzzel és fegyverszállításokkal segítette az önvédelmi harcot folytató bosnyák-muzulmán hadsereg kiépítését a nyomasztó technikai fölényben lévő szövetségi, majd boszniai szerb haderővel szemben, és néhány száz mudzsaheddin önkéntes is részt vett a harcokbanxvi, a harcos iszlám fundamentalizmus európai térnyerésének rémképe erősen túlzott, mert az osztrák-magyar, majd az ateista-kommunista uralom, valamint a nyugati és keleti keresztyénekkel való sok évszázados együttélés hatására a jugoszláviai muzulmánok körében volt legerősebb a szekularizáció; többségük vallását is alig gyakorolta, nemhogy militáns fundamentalisták lettek volna. xvi A muzulmán kérdés a jugoszláv utódállamokban és tágabb értelemben a Balkánon három szinten jelentkezik: -

a muzulmán kisebbség és a többségi nemzetállam: Szerbia/Szandzsák,

Montenegró, Bulgária, Görögország -

Bosznia-Hercegovina, mint szövetségi állam és annak jövője

-

Törökország, mint a balkáni muzulmánok védőhatalma, török-görög viszony.

A túlnyomóan muzulmán népességű Novipazári Szandzsákot európai felhatalmazással 1878-ban osztrák-magyar csapatok szállták meg Bosznia-Hercegovinával együtt, részben azért, hogy az utóbbit elválasszák Szerbiától. 1908 és 12 között ismét török fennhatóság alá kerül, majd az 1. Balkán-háborúban győztes két szerb állam, Szerbia és Montenegró, 2/3-1/3 arányban felosztva, területéhez csatolja, s máig e megosztottságban élnek. Az azóta eltelt közel száz évben mindkét Jugoszlávia egyik legelmaradottabb, legszegényebb vidékévé vált. A koszovói albánok tényleges kiválása után 300-330 ezres tömegükkel a kis Jugoszlávia legnagyobb lélekszámú kisebbségévé váltak, megelőzve a vajdasági magyarokat. Politikailag megosztottak, a keményvonalas Ugljanin és a kompromisszumokra kész Ljajić köré tömörülve. Az új belgrádi kormányzat — ügyes húzással — az utóbbit szövetségi nemzetiségügyi miniszterré nevezte ki és elismerték a szandzsáki muzulmánokat, mint bosnyák nemzetiségűeket. Ezzel megosztották és a függetlenségre törő montenegrói

166

166

kormányzat ellen fordították az ott élőket, mivel ma Szerbiában — jogilag — kedvezőbb helyzetbe kerültek. A Ljajić-vezette Szandzsák Koalíció által kidolgozott és képviselt regionális autonómiatervezet éppúgy a koszovói válság rendezésére kidolgozott, 1998-as Hill-Milutinović-féle tervezeten és a Rambouillet-i megállapodáson alapul, mint a VMSz által képviselt vajdasági — a Milošević-i kormányzat azonban mindezeket elvetette. Valójában két bosnyák-muzulmán autonóm régió létrehozása a cél Szerbiában és Montenegróban. Ez az első lépés lehet a történelmi, de etnikailag máig homogén Szandzsák egységének helyreállítására, míg a kisebb köztársaság jelenlegi határok között történő önállósulása ezt beláthatatlan időre eltolná. A Szerbián belüli autonómiával kapcsolatban két kérdés merül fel: Sikerül-e ezt megvalósítani a (jelenleg) kormánytag Ljajićnak, s ha igen, az mennyire lesz formális (mint a Vajdaságé 1988-89. után) vagy érdemi; a másik, hogy ez a — nyilvánvalóan csak korlátozott — autonómia mennyire elégíti ki az ottaniakat, mivel a Ljajić-féle tervezetben is megfogalmazást nyert, hogy a szandzsáki bosnyákok Boszniát tekintik anyaországuknakxvi, így a jövőben természetesen felmerülő igényük lehet — amivel számolni

kell

—

bosnyák-horvát

föderációhoz

való

csatlakozásuk

(pontosabban

újraegyesülésük), különösen annak gazdasági-politikai stabilizációja, fellendülése esetén. Egyelőre nem világos, mi az elképzelése, politikája (van-e egyáltalán ilyen?) a boszniai — reménytelenül megosztott — államvezetésnek. Ljajić, mint a Szandzsák Koalíció elnöke még a szerbiai hatalomváltás előtt kérte, hogy a magyar(országi) diplomácia nyújtson „nemzetközi háttértámogatást” a szandzsáki regionális autonómia ügyének. Annyi bizonyos, hogy a háromlépcsős, tehát a területit is felölelő vajdasági

magyar

autonómia

megvalósításában

segíthet

egy

magyar-szandzsáki

együttműködés, közös fellépés nemzetközi szinten és a belgrádi hatalmi központokban, ahol a két kisebbség politikai vezetői fontos kormányzati pozíciókat töltenek be. A jelenlegi szerb/jugoszláv politikai elit és rendszere demokratikus voltát azon (is) lehet lemérni, mennyire tud szakítani a mélyen gyökerező szerb centralizáció hatalomgyakorlásával. Vagy másként fogalmazva: valódi, működőképes autonómiák létrehozásával meg tudja-e állítani az elszakadási-önállósulási törekvéseket? Ha erre nem hajlandó, vagy képes, beteljesedhet az a — 1991 óta sokak által hangoztatott — jóslat, hogy Szerbia a belgrádi pasalik területére fog összezsugorodni…

167

167

A balkáni muzulmánkérdés legismertebb megnyilvánulási területe Bosznia-Hercegovina; Jugoszlávia felbomlási folyamatában és potenciálisan a legsúlyosabb válsággóc. Ami az 1995-ös

daytoni-párizsi

békeszerződésig xvi

történt

ma

már

történelem.

A

harci

cselekményekkel és a rendezési tervekkel (Carrington, Vance-Owen, Owen-Stoltenberg, Cutilhiero,

nemzetközi összekötő

csoport) könyvek,

tanulmányok,

értekezések és

visszaemlékezések egyre növekvő sokasága foglalkozik a hazai xvi és a nemzetközi szakirodalomban. Tanulmányunkban a jelen és a jövő problémáira próbálunk választ találni, így csak a megértéshez legszükségesebb megállapításokra szorítkozunk. A 2. világháború óta a legvéresebb és legpusztítóbb európai fegyveres konfliktus-sorozat áldozatainak száma 250 és 400 ezer közé tehető; ebből muzulmán legalább 200, szerb 50 és horvát 20-30 ezer. A középkor és a 30 éves háború óta példátlan kegyetlenséggel folytatott népirtás, etnikai tisztogatás eszközei: foglyok — túlnyomórész fegyvertelen polgári lakosok — megkínzása, tömeges kivégzése xvi, nők ezreinek megerőszakolása, más etnikum emlékhelyeinek, templomainak módszeres lerombolása xvi. Bár atrocitások mindhárom fél részéről történtek, egybehangzó, köztük amerikai megállapítások szerint azok 90 %-át szerbek követték el és főként muzulmánok ellen irányultak. Bosznia 4. 5 millió lakosából 2. 2 milliónak kellett elhagynia lakhelyét. A javaikat és reményüket vesztett menekültek-elűzöttek főleg Jugoszlávia-Szerbia és Horvátország gondjait növelték, de Németország is mintegy félmilliót fogadott be. A világot elárasztó szerb propaganda-kiadványok színes térképei szerint a földterület 70 %-a szerb tulajdonban volt. Arról azonban hallgattak, hogy ez a földbirtok —megoszlás a két világháborút követő földreformok — telepítések eredményeként jött létre, amikor is a muzulmánoktól (földbirtokosoktól, egyháztól, parasztoktól) elkobzott földeket szláv, elsősorban szerb és montenegrói telepesek között osztották szét. A másik, kevésbé ismert tény, hogy a városok vegyes lakosságúak, s Banja Luka és néhány kisebb kivételével muzulmán többségűek voltak. Legtöbbet a muzulmánok vesztettek: lakossági arányuk az 1991-es 45-47 %-ról (relatív többség) 1995-re 38-39 %-ra csökkent. Az arányukat 33-34 %ról 35-36 %-ra növelő szerbek ma az összterület 49 %-át birtokolják, ez a Republika Srpska. A maradék 51 %-on a két másik entitás, a bosnyák-muzulmán és a horvát osztozik — ez a Bosnyák-Horvát Föderáció. Az 1995-ben 25 % körülire emelkedett horvát nemzetiségi arány rohamosan csökken, a horvát anyaország felé irányuló óriási kivándorlás következtében. Az alapvető probléma az, hogy egyik államalkotó „entitás” sem érte el célját: a bosnyákmuzulmánok nem hozhatták létre — a szomszédos bosnyák-lakta területek egyesítésével — 168

168

saját államukat, a szerbek és a horvátok pedig nem csatlakozhattak anyaországukhoz — ezt lehetetlenné tette a három államalkotó nemzet kevert, „párducbőr-szerű” elhelyezkedése. A túlnyomórészt szerbek által végrehajtott, mérhetetlen szenvedéseket okozó etnikai tisztogatások egyértelműbb helyzetet teremtettek, lehetőséget adva a területi felosztásra, ami részben már meg is történt a boszniai szerb köztársaság létrejöttével. Egyre több szakértő jut arra a következtetésre, hogy a külső hatalmak (USA, EU, Milošević, Tudjman) által Bosznia-Hercegovina népeire erőszakolt daytoni rendezés kudarcba fullad(t). Az egységes állam csupán fikció, a tényleges hatalmat a Nemzetközi Főképviselő (HR) gyakorolja, akinek jogában áll leváltani a megválasztott nemzeti vezetőket (akik nem hajlandók együttműködni a nemzetközi szervekkel — általában szerbek, újabban horvátok is), ellenőrzés alá helyezni a bankokat. A kezdetben 60, jelenleg 34 ezres nehézfegyverekkel is rendelkező SFOR (Stabilisation Force: NATO- és partnererők, köztük 1200 fős orosz kontingens) mellett a béke és rend fenntartásáról a Különleges Feladatú Nemzetközi Rendőri Különítmény (IPTF) gondoskodik, nem mindig sikerrelxvi. Valójában három, a nacionalista pártok (SDA-Izetbegović Akció-pártja, SDS, HDZ) által irányított államszervezet épült ki és működik, ami nem mondható el a paritásos alapon fennálló, három elnökből, hat miniszterből és negyvenkét képviselőből álló központi szervekről. A gazdasági helyzet több mint aggasztó, különösen a szerb országrészben xvi. Jóllehet BiH nyersanyagokban és energiaforrásokban gazdag, a termelést nem sikerült újraindítani. Okai: a háborús pusztítások, az ország megosztottsága, a mindenütt válságba került hagyományos iparágak (zenicai vasmű), s azon belül a fegyver- és hadianyag gyártás túlsúlya, az értelmiség, a

szakemberek

kivándorlása,

a

segélyek-támogatások

felhasználásához

szükséges

infrastruktúra és intézményrendszer hiánya, s azok megvonása a RS (Szerb Köztársaság) –tól, a békeegyezmény szándékos végre nem hajtása miatt. Ezek közül a legsúlyosabb a háborús bűnösök (köztük Karadžić és Mladić akik ismét Boszniában bujkálnak) kiadásának megtagadása, és a — főként bosnyák — menekültek visszatérésének akadályozása. A menekülteknek a legtöbb esetben nincs kilátásuk a normális életre visszatérésük után. Az általános gazdasági nehézségekhez járul a foglalkoztatási diszkrimináció, a nyugdíjak és a társadalmi támogatások hiánya, a korlátozott tanulási lehetőség. A mezőgazdasági körzetekbe visszatértek legtöbbje öreg, míg a fiatalok a városokban maradnak, és külföldre mennek, ha tehetik. xvi A helyi — s benne a kisebbségi — önkormányzatokban „… a tehetséges, jól képzett fiatal értelmiségiek nem vállalják az alulfizetett és életveszélyes munkát.” A mélyben feszülő indulatokat legjobban Krajišnik, leváltott szerb parlamenti elnök kijelentése 169

169

érzékelteti: „… Addig fogjuk gyilkolni a muzulmánokat, míg lesznek köztük olyanok, akik együtt akarnak élni a szerbekkel.” xvi A helyzet bonyolultságát tetézi, hogy két kulcsfontosságú város, Brĉko és Mostar máig nemzetközi igazgatás alatt áll. Az előbbire, amely az összeköttetést biztosítja a RS keleti (Pale) és nyugati (Banja Luka) része között mindhárom entitás igényt tart, Mostar pedig megosztott város a horvát Hercegovina és Bosznia bosnyák része között. Valójában csak a bosnyákok érdekeltek az egységes BiH fenntartásában, egyedül ők támogatják a központi kormányzatot. A kívülről jövő legjobb akaratú és legésszerűbb rendezési tervek sorra megbuknak — igaz, legtöbbször a szerb ellenállás miatt. Az 1993-as Vance-Owen tervezet — a Svájcban évszázadok óta kitűnően bevált — kantoni rendszert vezette volna be, „… az etnikai elv elsőbbsége mellett figyelembe véve a földrajziközlekedési, gazdasági és történelmi szempontokat is”, xvi és mégis ez robbantotta ki mindenki harcát mindenki ellen, mert mindhárom fél etnikailag „tiszta” kantont akart birtokba venni. Kérdés, hogy mikor hajlandó belátni a nemzetközi közösség a nyilvánvaló csődöt és elfogadni BiH ténylegesen három részre szakadt voltát. Mindhárom fél igényeit kielégítő megoldás nyilvánvalóan nem létezik. Hosszútávon nem lehet megakadályozni a szerbek és a horvátok csatlakozását anyaországukhoz. A kérdés csupán az, milyen formában és milyen határokkal történik ez meg. Egy lehetséges cserealku körvonalai kezdenek kibontakozni: a RS (vagy csak annak keleti fele, amely határos Szerbia-Montenegróval) Jugoszláviához/Szerbiához való csatlakozása fejében ez utóbbi lemondana Koszovóról, elismerve annak függetlenségét. Egy másik lehetséges variáns szerint a Banja Luka-i „európaibb” rész integrálódna (Brĉko-val, vagy anélkül) a Bosnyák-Horvát Föderációba, amelyen belül nagyjából azonos számú horvát és szerb élne. Földrajzi-közlekedési-gazdasági érvek szólnak emellett, mert a terület a Szávától délre Horvátországgal határos. Ez a maradék etnikailag kiegyensúlyozott föderáció lépne szorosabb államközi viszonyra Horvátországgal, megakadályozva ezzel egy muzulmán fundamentalista hídfőállás létrejöttét Európában. A Milošević bukását követő napokban figyelemre méltó elemzés jelent meg a „Washington Post”-ban. Szerzője, M. Dobbs — öncsalással vegyes optimizmussal — kijelentette: „…A szerb és a horvát nacionalizmus nyilvánvaló hanyatlásával a Balkánon ma a legveszélyesebb nacionalista kísértet a Nagy-Albániáért küzdő albán. …Előbb, vagy utóbb a nyugati vezetőknek meg kell küzdeniük ezekkel a kielégítetlen albán aspirációkkal.” 38 Az albánok — a baszkokhoz hasonlóan — rokontalan nép, talán kelta gyökerekkel; magukat az illírek leszármazottainak tartják, (aminek nagyobb a valószínűsége, mint a 170

170

horvátok estében) így őslakosoknak tekinthetők. Róma és Bizánc hanyatlásával két hódítás, a velencei és az oszmán közé kerülve nem tudták létrehozni saját középkori államukat; legendás hősüknek, Hunyadi szövetségesének, Szkander bégnek csak időlegesen sikerült egyesíteni törzseiket. Történetük ellentmondásokkal teli: Montenegróhoz (Crna Gora) hasonlóan az oszmán-törtök hódítás soha nem vált teljessé a nehezen megközelíthető hegyvidékeken, ahol törzsi-nagycsaládi szervezetben tovább élték félnomád-félrabló, harcos életüket. Ugyanakkor többségük — a bosnyákokhoz hasonlóan — iszlamizált, és a 20. század elejéig, az Ottomán Birodalom felbomlásáig, az albánok adták a hadsereg legmegbízhatóbb alakulatait és számos albán (származású) töltött be vezető tisztségeket (nagyvezér-miniszterelnök, egyiptomi alkirály, pasák) a birodalom irányításában. Történetük, társadalmi-politikai életük két legjellemzőbb vonása a szigorúan fegyelmezett nagycsaládi-nemzetségi összetartás, helyenként máig gyakorolt vérbosszúval és a széttagoltság, a szüntelen belviszályok. A balkáni népek felszabadulása–államalkotásának második nagy periódusában működött Prizreni Liga (1878-81.) fogalmazta meg elsőként az albán nemzeti törekvéseket (az albánlakta területek egyesítése és autonómiája a Török Birodalmon belül) amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a dél felől előrenyomuló Görögország és az észak felől terjeszkedő Szerbia (tengeri kijáró megszerzésére) elnyeléssel fenyegeti őket. Az ifjú törökökben (Kemál Atatürk) is csalódott albánok a két Balkán-háború (191213.) nagy vesztesei közé tartoztak a bolgárokkal és törökökkel együtt. Az európai hatalmak nagyköveti konferenciája (London, 1913.) ugyan létrehozott egy független albán államot, de az albánok fele kívül rekedt annak határain. Északon több hónapos véres küzdelem folyt Montenegróval Szkutari/Shkodėr birtokáért s jelentős számú albán kisebbség került e miniállamhoz, délen Görögországhoz. Legnagyobb tömegben azonban szerb alattvalók lettek a frissen szerzett területeken, Koszovó-Metohijában és Makedóniában (hivatalosan DélSzerbiában). Azonnal megkezdődött, majd a két világháborút követően újult erővel folytatódott a muzulmán-albán tulajdonban lévő földek elkobzása, a szerbek betelepítése. Több százezer albánt űztek el otthonából — ezek nagy részét, mint muzulmánokat, Törökország fogadta be 1918. és 1945. után. Kevéssé ismert tény, hogy 1919-20-ban a szövetséges kis államokkal is aláíratott békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezései nem vonatkoztak az 1918- előtt megszerzett területeken élőkre, így a jugoszláviai albánok és bolgár-makedónok — az egyébként sem túl hatékony — nemzetközi védelem híján a legbrutálisabb jogfosztást és elnyomást szenvedték el.

171

171

A Nagy-Romániára, Nagy-Bulgáriára, Nagy-Szerbiára, Nagy-Horvátországra (BoszniaHercegovinával), és Nagy-Görögországra vonatkozó elképzelések (és kudarcok) jól ismertek. Az viszont nem került be a köztudatba, hogy 1941. és 1944. között létezett egy NagyAlbánia, mivel az olaszok (az olasz protektorátus alá került) Albániához csatolták Koszovót, Makedónia észak-nyugati részét, valamint kisebb területsávokat Montenegróból és Görögországból, így — a történelemben először — megvalósult az albán-lakta területek egysége, ha nem is egy független állam keretein belül. Mindez rövid életűnek bizonyult, mert az olasz „kiugrás” és a Tito (délen Vukmanović-Tempo) által vezetett, az angol-amerikaiak által

támogatott

erőviszonyokat.

partizánerők 1944.

őszén

előretörése Koszovó

1943-tól visszakerült

alapvetően

megváltoztatta

Szerbiához,

de

az

valójában

kondominiumként működött, mert Albániában is az olasz befolyást szerb váltotta föl és de facto létrejött egy jugoszláv/szerb-albán államszövetség a — kommunista vezetésű —balkáni föderáció első lépéseként. Az 1948-as szakítással Enver Hodzsa a szerb gyámkodást akarta felszámolni, s ezzel megkezdődött az albánság két különutas fejlődése, növelve az addig is meglévő különbségeket. A Hodzsához hasonlóan főleg déli, toszk származású kommunista vezető réteg — először Sztálin, majd Mao-Ce-Tung tanait és gyakorlatát követve — kiépítette a csak Észak-Koreához hasonlítható dogmatikus diktatúra önelszigetelő rendszerét. Minden vallás gyakorlását betiltva Albániát a világ első ateista államának nyilvánították; a Nyugattal — és valamennyi szomszédjukkal — való teljes szakítás, a paranoiás „önvédelem”-re költött óriási pénz és munka Európa legszegényebb országává tették Albániát. Jugoszláviában/Koszovóban az autonóm területi, majd tartományi jogállás ellenére a Ranković nevéhez fűződő kegyetlen elnyomás (dróttal összekötözött emberek szakadékba lövése-lökése) alatt éltek 1966-ig. A Nyugathoz közeledés és a gazdasági-önigazgatási reformok hatására enyhült a helyzet: mód nyílt a külföldi munkavállalásra, s az 1968-as nagy megmozdulásokhoz kapcsolódóan fegyveres felkelés bontakozott ki, melyet csak páncélos egységek bevetésével tudtak elfojtani. Hodzsa Albániája is taktikát változtatott: diverzáns csoportok helyett tankönyveket küldtek. A sokoldalú kapcsolatok kiépítése lett a középtávú cél: elszakítás és visszacsatolás helyett hozzásegíteni a koszovói albánokat, hogy ők legyenek az urak saját hazájukban. Az 1974-es alkotmány meg is adta ennek lehetőségét: az akkor 80 % körüli lakossági aránnyal rendelkező albánok kezébe került a helyi párt- és állami szervek irányítása beleértve a rendőrséget és a közigazgatást-igazságszolgáltatást. Prištinában épült fel Jugoszlávia egyik 172

172

legmodernebb s harmadik legnagyobb egyeteme albán tanítási nyelvvel és 40 000 hallgatóval kitűnően felszerelt egyetemi klinika helikopter-leszállóhellyel. A bőven folyó szövetségi (szlovén, horvát és vajdasági pénzekből) és külföldi hozzájárulások, fejlesztési segélyek ellenére Koszovó (és a muzulmán-lakta Szandzsák) maradt Jugoszlávia legszegényebb területe, sőt elmaradottsága növekedett az észak-nyugati országrészekhez képest. Az 1980-as évek elején a felnőtt albánok mindössze 1/10-ének volt munkaviszonya, s a nyilvántartott munkanélküliek száma megközelítette a 150 ezret. Az átlagos albán családban 5-8 gyerek született (Szerbiában- a két tartománnyal együtt – minden második), így számuk 1948. és 81. között megkétszereződött. Ezzel párhuzamosan a nemzetiségi viszonyokban addig példa nélkül álló folyamat játszódott le az 1970-90-es években: a többségi (és uralkodó) nemzetek fiai, a szerbek és montenegróiak tömegestől, menekülésszerűen hagyták el Koszovót, ahol a 90-es évek végére az albánok száma — reális becslés alapján, mert bojkottálták a népszámlását és a választásokat – elérte a 2 milliót, arányuk pedig meghaladta a 90 %-ot. Egy 20 évvel ezelőtti tanulmányomban így fogalmaztam: „… A modern iskolákban felnőtt fiatal albán értelmiség … nem a jugoszláv, hanem az albán nemzeti tudat hordozójává lett. Ez nem azt jelenti, hogy E. Hodzsa elzárkózó, sztálinista Albániájához kívánnak csatlakozni. Ők a maguk gazdái akarnak lenni az általuk lakott területeken. Nemzeti egységre való természetes törekvésük három óhajtott fázisa: az albán-lakta területek egyesítése Jugoszlávián belül; annak köztársasági rangra emelése; Nagy-Koszovó és Albánia egyesülése. … A jövőt illetően nem lehet kizárni egy Nagy-Albánia létrejöttét, s inkább Priština, mint Tirana központtal.” 39 A köztársasági státus követelésének jelszava már az 1968-as megmozdulások során is elhangzott; ismét felmerült az 1971-es alkotmánymódosítás körüli vitákban, és egyre nagyobb nyomatékot kapott 1974. és ’88-89. között, amikor a két tartomány lényegében köztársasági jogállással rendelkezett, kivéve az elszakadás — akkor irreálisnak tűnő — elvi lehetőségét. Az 1980-as évek elejére mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az albán népszaporulat40 nem csak Koszovó elvesztését vonhatja maga után, de ez az időzített demográfiai bomba előbb-utóbb szétvetheti Jugoszláviát is. A legnépszerűbb hetilapban a NIN-ben megjelent tanulmányból („Szerbia utódok nélkül”) kiderült, hogy a Szerbiában és annak két tartományában született minden második kisgyerek albán. 41 A gyűlölködő hangulatkeltésben élen járt a szerb ortodox egyház, amely kiadványaiban már jóval a hírhedt 173

173

akadémiai memorandum előtt felkeltette és erősítette a szerbek veszélyérzetét, albánellenességét, vészharangot kongatva a szerb egyházi és nemzeti emlékhelyek, kolostorok jövőjéről, tudósítva a tömeges kiköltözésről. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os memorandumának maximális programja szerint Jugoszlávia felbomlása esetén nem a belső, köztársasági, hanem az etnikai határok érvényesítendők, így az „ahol egy szerb él, az Szerbia”; Koszovó esetében: „ahol egy szerb sír van, az Szerbia” alapon Szerbia észak-nyugati határa a Verőce/ViroviticaKárolyváros/Karlovac vonal. A minimális: egy — boszniai területekkel növelt — Szerbiában kell összegyűjteni a szerbeket, felszámolva a két tartomány autonómiáját. Az 1987-ben hatalomra került Milošević 1989-ben, az első rigómezei csata (a szerbek Mohácsa) 600. évfordulóján milliós szerb tömeg előtt Koszovó-Polje-n már háború indítását helyzete kilátásba e célok elérésére.42 A szerbek nagy többsége támogatta, mert azt mondta ki, amit éreztek és hallani akartak. Fel voltak fegyverkezve és nem kértek az ellenzék programjából, mely kemény munkát és a korrupció felszámolását követelte az Európához való csatlakozás érdekében. A tisztábban látó szerb értelmiségiek felismerték: szerb nemzeti érdek a Koszovóról, vagy annak nagy részéről való lemondás, mert a demográfiai folyamatok valószínűsítik, hogy 2030-ra a mai Jugoszlávián belül albán többség alakul ki. Despić akadémikus megosztási javaslata — megtartva a történelmi emlékhelyeket és a gazdaságilag értékes részeket — feladta volna a terület nagyobbik hányadát. A tartományi autonómiák tényleges felszámolását, melyet Koszovóban sztrájkok, tömegtüntetések és letartóztatások (pártvezető, miniszterek, képviselők) kísértek, az 1990-es új szerb alkotmány törvényesítette, mely minden hatalmat a belgrádi szerb kormány kezébe adott. Ezzel egyidőben, 1990. szeptemberében a feloszlatott koszovói, albán többségű képviselőház új alkotmányt fogadott el, amely szerint Koszovó szuverén köztársaság Jugoszlávián belül. Egy évre rá, 1991. szeptemberében nem hivatalos (és a szerb hatalom által el nem ismert) népszavazást tartottak Koszovó függetlenségéről. 1991. december 23-án — Szlovénia, Horvátország, Bosznia és Macedónia mellett — Koszovó is kérte nemzetközi elismerését az Európai Közösségektől. A nagyhatalmak döntéshozói — jóllehet hivatkozhattak volna a nemzetgyűlés és a népszavazás döntésében kifejezésre juttatott népakaratra — nem ismerték el a koszovói albánok önrendelkezési jogát, melyet a szlovének és a horvátok érvényesíthettek. Az elutasítás formai indoka a köztársasági jogállás hiánya volt, valójában az egyetértés és a közös európai kül- és biztonságpolitika hiánya. A nemzetközi közösségben — 174

174

benne a mindvégig meghatározó szerepet játszó Egyesült Államokkal — nem volt meg a politikai akarat egy második albán állam létrehozására. Ma már világosan látható, hogy ezzel a — tagadhatatlanul kockázatos és precedens nélküli — lépéssel elkerülhető lett volna a albánok további 8 éves szenvedése, az 1999-es NATO-akció Jugoszlávia ellen, s a térségbeli viszonyok is hamarabb konszolidálódtak volna. 1990. után a szerbek határidő nélkül meghosszabbították a korábban bevezetett rendkívüli állapotot, felszámolták (az albán többségű) önigazgatási szerveket, a közigazgatástól az egészségügyig. Az albánokat mindenhonnan elbocsátották az egyetemi tanároktól a bírákon és orvosokon át a rendőrökig. Ennek következtében a munkanélküliek száma 130 ezerrel nőtt és aránya 1998. elejére elérte a 70 %-ot annak ellenére, hogy 1990. és 97. között 400 ezer koszovói albán keresett megélhetést Macedóniában, a többi jugoszláv utódállamban és Nyugat-Európában. Ez a jogfosztás és az életlehetőségek megvonása radikalizálta az albán tömegeket, s csoda, hogy csak 17 év után, 1998. márciusában került sor nagyarányú fegyveres megmozdulásra. A külföldön — Nyugaton — élő és dolgozó közel 700 ezer koszovói albán rendszeres pénzügyi támogatásával (az „adományok” behajtásáról és hazajuttatásáról a fegyelmezett és kitűnően működő nemzetségi szervezet gondoskodik) kiépült, és több mint 10 évig párhuzamosan létezett egy „földalatti” albán közigazgatási-igazságszolgáltatási, oktatási, egészségügyi és szociális-ellátási redszer.43 1992. májusában — a boszniaiakat követően — választásokat tartottak Koszovóban is. A szerb hatalom által el nem ismert 130 tagú nemzetgyűlés kinyilvánította Koszovó Köztársaság létrejöttét, elszakadását Jugoszláviától, megválasztotta kormányát és elnökét a legnagyobb albán politikai párt, a Koszovói Demokratikus Liga vezetőjének, Ibrahim Rugovának személyében. Mindezek figyelmen kívül hagyásával a nemzetközi közösség ismét elszalasztott egy alkalmat (a koszovói) albán kérdés legmegfelelőbb rendezésére. Történelmi tény, hogy Rigómező-Koszovó a szerb kultúra és államiság egyik — de nem egyetlen! — bölcsője, de az is, hogy az 1690-es „nagy kiköltözés” során — patriarchája vezetésével — csaknem az egész szerb őslakosság, mintegy 35 ezer család áttelepedett DélMagyarországra, Koszovót pedig fokozatosan birtokukba vették az ottomán hatalom támogatását élvező, túlnyomórészt muzulmán albánok. A Vajdasági Magyarok Szövetsége elnökségének 1998. szeptember 29-i nyilatkozatával egyetértve megállapíthatjuk, hogy a mindenkori — az 1912, 1918. és az 1944. utáni — szerb/jugoszláv kormányzat az etnikai tisztogatás módszerével (fizikai megsemmisítés, elűzés és erőszakos áttérítés) egy etnikailag tiszta, szerb-lakta Koszovó létrehozására törekedett, „ … 175

175

folyamatosan csorbította a kisebbségek jogait, így az állami szervek mulasztásának következményeként mérgesedett el ennyire a politikai helyzet, és jött létre az a mély és határtalan gyűlölet a lakosság körében, amely annyira jellemzi a, koszovói albánok és szerbek viszonyát”. A szerbek — s köztük Koštunica elnök — nem hajlandók fel- és elismerni, hogy a történeti elv nem érvényesíthető ott, ahol a népesség 90-95 %-a más etnikumú. Hogy érthetővé tegyük: Szerbia joga Koszovóra annyi, mint Magyarországé a Szerémségre. A szerbek háromszor veszítették el Koszovót: 1690-ben, 1990-92-ben, amikor a mérsékelt Rugova is kijelentette: a történtek után kizárt a szerbek és az albánok egymás mellett élése, s 1998-99-ben több ezer albán elűzésével, a NATO-akciókkal és a szerb fegyveres erők kivonásával. Sem a szerb politikai és intellektuális elit, sem a hétköznapi ember nem vette figyelembe a közelgő végkifejlet jeleit. W. Zimmerman, az USA belgrádi nagykövete már 1992-ben figyelmeztetett: „Nem tartható fenn a gyarmati önkényuralom és a kommunizmus kombinációja Európa közepén”. A demográfiai trendek még világosabban kirajzolódtak: 1996-ban a tartományban 38 805 albán és 4 127 szerb újszülött látta meg a napvilágot; 9:1-es lakossági arány mellett a növekedési ráta 16:1 volt. A szerb átlagcsaládban a gyerekszám 0.9, szemben a városi albán családok 3, a falusiak 7 gyerekével. Tehát változatlan körülmények esetén a szerbek már 2020-ra kisebbséggé válnak saját hazájukban.44 Egy 1997. nyarán folytatott közös szerb-albán közvélemény-kutatás adatai szerint a szerbek és montenegróiak 42 %-a egyetértett a koszovói autonómia minden formájának eltörlésével; 5. 9 %-uk a tartomány felosztásával, s csak 2.2 %-uk ismerte el az albánok jogát a köztársasági státusra Jugoszlávián belül, s mindössze 1.2 % fogadta volna el Koszovó elszakadását. Többféle vélemény-nyilvánítási lehetőséggel élve az albánok 88.9 %-a állt ki a függetlenség mellett; a választók több mint fele beérte volna az 1974. és 89. közötti autonómiával, míg 26.9 %-uk területi felosztást (is) akart.45 A Carnegie Alapítvány 1997. őszén nyilvánosságra hozott javaslatai a tartós rendezésre a következők voltak: 1.

a status quo fenntartása

2.

az emberi jogi helyzet javítása

3.

különleges státus – autonómia

4.

egyenlő

helyzet

a

jugoszláv

államszövetségen

belül:

Szerbiával

és

Montenegróval azonos jogállású „harmadik köztársaság” 5.

felosztás 176

176

6.

függetlenség46

Az 1999. június után kialakult helyzet ellentmondásos. Koszovó névleg/nemzetközi jogi szempontokból Jugoszlávia része, valójában — Bosznia-Hercegovinához hasonlóan – nemzetközi, lényegileg NATO-erők által ellenőrzött ENSZ protektorátus. Az etnikai tisztogatás iránya megfordult: az albánok bosszújától tartva egy év alatt mintegy 240 ezer szerb és cigány hagyta el a tartományt.47 Az ottmaradt és KFOR védelem alatt álló 30-40 ezer szerb Kosovska Mitrovicában és néhány észak-koszovói kisebb településen él. A mitrovicai helyzet különösen bonyolult: a város korábban albán többségű volt, de a szerb szabadcsapatok és reguláris erők által elűzött albánok házaiba-lakásaiba a tartomány déli részéből elmenekült szerbek költöztek be. A város ma — Mostarhoz hasonlóan — megosztott: az Ibar folyó északi partján fekvő, nagyobb rész a szerbeké, a déli az albánoké. Közelében az albánok által lakott területen (Stari Trg) vannak a Balkán leggazdagabb ólom és cinkbányái; az ott felszínre hozott ércből aranyat, ezüstöt, bizmutot és kadmiumot is nyernek. A trepĉai fém- és vegyipari kombinát a bánya adminisztratív központjával (Zveĉan) az északi oldalon van, ahová az albánok sem lakni, sem dolgozni nem térhetnek vissza. A kombinátot — amely eredeti kapacitásának csak töredékével dolgozik — egészében maguknak akarják a szerbek is, meg az albánok is, mert az Koszovó gazdaságának a kulcsa.48 A feszültséget fokozza, hogy a temetők a másik, ellenséges közösség területén vannak. A megszálló KFOR erők tagadhatatlan sikere, hogy kisebb incidenseket leszámítva már közel két éve sikerül fenntartani a rendet és a nyugalmat a csaknem tisztán albánná vált tartományban. Az elűzöttek-elmenekültek döntő többsége visszatért főként Albániából és Macedóniából, sőt az exodus iránya megfordult: a szerb terror és etnikai tisztogatás elől tízezrek menekülnek a szomszédos Koszovóba Dél-Szerbia albán-lakta határmenti járásaiból és a ki- kiújuló harcok körzetéből Észak-Nyugat Macedóniából. A gazdaság élénkülőben; mindenütt építkeznek. A munkanélküliség ennek ellenére magas, átlagban 60, helyenként 90 %. 1990. előtt a koszovói általános iskolákban — a népesség összetételének megfelelően — albán, szerb és török nyelven folyik az oktatás. Törökország erélyes fellépésére a koszovói ENSZ-misszió (UNMIK) 2000. szeptemberében elismerte a koszovói törököknek az 1974-es alkotmányban biztosított, az albánokéval és szerbekével egyenlő jogait. A gyakorlatban ez a török nyelvű oktatás visszaállítását, a hirdetmények, személyi igazolványok kibocsátását török nyelven (is), és az intézményekben arányos képviseletet jelent. 49 Dél-Szerbia három közigazgatási körzetében/járásában mintegy 100 ezer albán él. Preševoban arányuk 92, Bujanovacban 61, Medvedjában 35 %. A nem lebecsülhető albán 177

177

népesség mellett a terület stratégiai jelentőségű: a preševoi völgyön át vezet a Balkán fő észak-déli közlekedési útvonala, a Belgrádot Szalonikivel összekötő út és vasútvonal, Szerbia, Koszovó és Macedónia hármas határán. Az albán sérelmek sokrétűek és megalapozottak: 1974-ben Preševo nem került Koszovóhoz; a térség Szerbia legelmaradottabb része: beruházásokat, ipari fejlesztést tekintve és a foglalkoztatottak aránya a szerbiai átlag 1/5-e; a politikai intézményeket „ megtisztították” az albánoktól; feleannyi önkormányzati tisztviselőjük van, mint amennyi megilletné őket; a hivatalban lévők tevékenységét a Belgrád által kinevezett megyefőnök akadályozza; az oktatás válságban van: nincs beruházás, a tankönyvekből – amelyekből hiány van – kihagyták a nemzeti kultúrára és történelemre vonatkozó részeket; nincs tanerő-utánpótlás, mert a nem szerbiai tanintézetekben szerzett diplomákat – ideértve a prištinait is! – nem ismerik el; nincs albán nyelvű tömegtájékoztatás; a NATO-akció

idején megszállt

területként

kezelték őket: házaikat

kifosztották, lerombolták, sok polgári lakost meg is öltek. 1999. nyarától helyzetük tovább romlott: a Koszovóból kivont katonai-rendőri erőket ipari és közintézményekben helyezték el, ahonnan tömegesen bocsátják el az albánokat. A szerb félkatonai szervezetek (tagjaik közül sok ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben) terrorizálják a lakosságot; mindennaposak — a korábbi koszovóiakhoz hasonló — atrocitások: emberrablás, családok elűzése, felderítetlen gyilkosságok, robbantások sokasága; a Koszovóval határos hegyi településeket felszámolták, lakóikat elűzték. Medvedjában lehetetlenné tették a Demokratikus Akciópárt tevékenységét, aktivistáit és városi tanácsnokait elűzték. Az ottani albánok 95 %-a menekült át Koszovóba. 2000. májusáig a térségből mintegy 25 ezer albán távozott Koszovóba, Macedóniába és Nyugat-Európába; folyik a csendes etnikai tisztogatás. A koszovói Peć-ből oda áttelepített szerb rendőrök és a biztonsági szolgálat tagjai erőszakosan lépnek fel az emberjogi aktivisták és az ellenzékiek ellen. Mindez a radikális megoldások felé taszítja különösen a fiatalokat: az UCPMB a helyi lakosokból létrejött önvédelmi szervezet; tagjai az UĈK térségbeli tagjai, volt politikai foglyok, és az elpusztított vidékekről elűzött családokból származók. A Demokratikus Akciópárt és a preševoi városi tanács a politikai megoldás érdekében javasolta a szövetségi és a szerb kormánynak és parlamentnek a térség demilitarizálását 178

178

a feltételek és a légkör megteremtését az elűzöttek visszatéréséhez az állami szervek együttműködését a koszovói UNMIK-kal és más nemzetközi szervezetekkel. A decentralizált Szerbiában a térség különleges státust kaphatna. Ez a „… bizonyos fokú autonómia megoldhatná a politikai, gazdasági, szociális, oktatási-művelődési és tájékoztatási problémákat,

és

ugyanakkor

lehetővé

tenné

különleges

kapcsolatok

létesítését

Koszovóval”.51 A szerbiai — távolról sem teljes — hatalomváltást követő kisebbségi válságkezelő elképzelések egyike a Ćović-terv (miniszterelnök-helyettes 2001. február), amely tárgyalásos megoldást javasol a helyi albánokkal, és — okulva a koszovói példán — a NATO-t és a nemzetközi közösséget is be kívánja kapcsolni a válság rendezésébe. Célja „… a polgárok teljes személyi és vagyoni biztonságának, szabad mozgásának megteremtése, az albán közösség demokratikus elvek szerinti integrálása két-három év alatt a többnemzetiségű, többvallású társadalomba”, de csak a status quo alapján, „… a jelen alkotmányos rendbe illesztve”. Szó sem lehet semmiféle autonómiáról, különleges státusról, vagy határmódosításról. Viszont visszaengednék az elűzötteket és kitelepítetteket, arányos képviseletet biztosítanának az albánoknak a közigazgatásban, az állami intézményekben és a rendőrségben. A konfliktus egyetlen forrása az albán terroristák tevékenysége, akárcsak Koszovóban. Az albán ellenterv abból indul ki, hogy a belgrádi változások ellenére az általuk lakott vidéken még semmi sem változott: továbbra sincs albán nyelvű oktatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás, az önkormányzatok csak a központi elosztásból kapott összegekkel rendelkeznek. Céljuk továbbra is a terület demilitarizálása, nemzetközi igazgatás alá helyezése, majd egy bizonyos idő elteltével népszavazás annak végleges státusáról, ismét csak a koszovói minta nyomán. Könnyű belátni, hogy a két tervezet végső megoldásai összeegyeztethetetlenek, egymást kizáróak: Szerbia területi integritásának sérthetetlensége, fenntartása és az albán elszakadás, majd csatlakozás Koszovóhoz. A nemzetközi média – Oroszországtól Nyugat-Európán át az Egyesült Államokig – az egymást követő konfliktusokban most már 10 éve következetesen szerb-barát álláspontot foglal el s megértőbb a szerb igények, biztonsági érdekek, mint a horvát, bosnyák és albán ügy iránt. Különösen felerősödött ez a tendencia 2000. októberétől, amikor rövid időn belül, gyakorlatilag feltételek nélkül, megszüntették a Jugoszlávia ellen elrendelt embargót, 179

179

helyreállították tagságát a nemzetközi szervezetekben, és a miloševići célokkal egyetértő, csupán módszereit elítélő Koštunica elnök sztárvendége lett a nyugati fővárosoknak. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a háborúkkal, embargókkal, blokádokkal sújtott balkáni térségben a túlélés egyik lehetséges módszere lett a nemzetközi tilalmak kijátszása, az esetenként állami-titkosszolgálati részvétellel folytatott illegális kereskedelem-csempészés, amint ezt nagyban űzte a szocialisták és az egyesült baloldal által kormányzott Jugoszlávia, az albánokról rendkívül visszataszító kép alakult ki, mint a nemzetközi fegyver- és kábítószercsempészet, szervezett prostitúció lebonyolítóiról és fő haszonélvezőiről, akiknek szigorúan zárt klánkapcsolatai Törökországtól New Yorkig terjednek. A NATO-KFOR egy 5 km szélességű biztonsági zónát hozott létre Koszovó határán kívül, a részben albán-lakta délszerbiai és macedóniai határvidéken, a Koszovóba irányuló fegyverszállítás és esetleges jugoszláv fegyveres akciók megakadályozására. A három szektorra osztott zónában megjelentek a helyi lakosság támogatását élvező albán felszabadítási hadsereg, az UĈK és az UCPMB osztagai, a hivatalos szerb szóhasználatban terroristák. Ezek és a macedóniai akciók tovább rontották az albánok megítélését, akik a legfőbb bajkeverők (trouble-makers) a NATO és a nemzetközi közvélemény szemében. Ezzel (is) magyarázható, hogy a NATO hozzájárult a jugoszláv fegyveres erők visszatéréséhez a biztonsági zónába, újabb albán menekültáradatot indítva el ezzel Koszovó felé. A legfrissebb (május 22-i) tudósítás szerint a dél-szerbiai helyi albán erők (egyik?) parancsnoka tűzszünetben és fegyverletételben állapodott meg a szerb hatóságokkal, teljes amnesztia fejében lehetővé téve a politikai rendezést. Az IRA száz éves történetét ismerve kételyeink támadnak a rendezés sikerét és tartósságát illetően, mivel valahányszor az IRA vagy politikai szárnya, a Sinn Fein megállapodást kötött, az azzal szembeforduló szakadár csoportok (Provisional, Real IRA) fokozták támadásaikat, bombamerényleteiket Észak-Írországban és Nagy-Britanniában egyaránt, fenntartva a bizalmatlanság légkörét és meghiúsítva a megegyezést. Egy másik albán „hadúr” Koszovóba ment át és ott az amerikaiak letartóztatták, majd szabadon engedték. Bár mindkét fél tagadja52 , a rendezési elképzelések között szerepel, ésszerű és korábbi szerb elgondolásokkal (Dešpic-terv) egyező volna egy terület- és népességcsere, melynek keretében Észak-Koszovó Mitrovicával Szerbiához, a Preševo-völgy pedig Koszovóhoz kerülne, így a közel 300 ezernyi elűzött-elmenekült szerb, albán és cigány is visszatérhetne szülőföldjére. Macedónia

több okból kimaradt

Jugoszlávia

felbomlásának

vérzivatarából.

A

legfontosabb, hogy – Szlovéniához hasonlóan – a JNA katona(tisztje)i, azok családja és 180

180

néhány észak-macedóniai (telepes)falu pár tízezernyi szerb lakosa kivételével nem volt számottevő szerb népessége; a csak fegyverrel fékentartható Koszovó árnyékában, a horvátországi, majd boszniai hadműveletekkel egyidőben a szerbek nem akartak újabb, beláthatatlan következményekkel járó frontvonalat nyitni. A nemzetközi támogatás is időben érkezett: amerikai és skandináv egységek zárták le az északi határt, és – amerikai hadianyagokkal — modern fegyverzetű, ütőképes kis hadsereget hoztak létre. Az albánok legnagyobb pártját bevonták a kormánykoalícióba; a Szerbia elleni embargó és a görög blokád miatt a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok átrendeződtek Albánia és Bulgária felé — így az elmúlt tíz évben Macedóniát tekintették a térségben a béke és stabilitás szigetének. A — „négy tűz között” — létéért küzdő Macedóniának a szegénység mellett (Jugoszlávia egyik legelmaradottabb régiója volt) külső fenyegetésekkel is szembe kell néznie: a szerbek DélSzerbiának tekintik; a bolgárok szerint a macedón nyelv egy nyugat-bolgár nyelvjárás, és kétszer felszabadítókként vonultak be (1915-ben és 1941-ben); a görögök szerint egyedül ők az örökösei Fülöp és Nagy Sándor Makedóniájának, és éveken át irracionális szélmalomharcot folytattak az önállóvá vált kis ország ellen, tiltakozva neve53, címere és zászlója ellen, akadályozva nemzetközi elismerését. 1991. decemberében Görögország három külön feltételt is szabott Macedónia elismerésére. Ezek: a köztársaság nevének megváltoztatása a területi igényekről való lemondás a görögországi macedón kisebbség létére vonatkozó állítás visszavonása és e kisebbség védelmére vonatkozó igényről való lemondás. E követelések teljesítését az Európa Tanács és az Európai Közösség is támogatta. A görög kormány számított az USA támogatására is, amely 1945. és 1990. között a Macedóniával kapcsolatos vitákban mindig Görögország pártját fogta. 53/a A legnagyobb veszélyt azonban az ország lakosságának 30-40 %-át kitevő albán népesség jelenti, amely összefüggő tömbben él az ország észak-nyugati, Koszovóval határos részén. Ezek az albánok, 1912. óta — megszakításokkal — szerb uralom alatt, mindig is sokkal szorosabb

kapcsolatban

voltak

koszovói,

mint

albániai

néptársaikkal.

Koszovó

függetlenségének elismerési kérelme után néhány nappal, 1992. január 11-én népszavazással is döntöttek a területi autonómia mellett, de a szkopjei kormány ezt elutasította. A (balkáni) jugoszláv utódállamok közül az albán kisebbség helyzete vitathatatlanul a legjobb Macedóniában. Sok tízezer koszovói menekültet fogadtak be folyamatosan, s különösen az 1998-99-es etnikai tisztogatás idején. Mint néhány (nem kulcsfontosságú) tárca birtokosai, 181

181

részt vesznek a koalíciós, a jelenlegi nemzeti egység kormányban. Ennek ellenére joggal érzik magukat másodosztályú állampolgároknak: az általuk lakott (határ)vidékek infrastrukturális ellátottsága a legrosszabb, alulképviseltek a közigazgatásban, a fegyveres testületekben (a hadseregben 3, a rendőrségénél 1 %), az általános iskola után alig van anyanyelvi továbbtanulási, felemelkedési lehetőség a társadalmi ranglétrán. Három fő követelésük: -

alkotmánymódosítással

nyilvánítsák

az

albánokat

államalkotó

társnemzetté; -

lakossági arányuknak megfelelő részvétel az államigazgatásban és a

fegyveres erőknél; -

albán nyelvű állami egyetem Tetovoban.

A nemzetközi közösség nyomást gyakorol az érintettekre a párbeszéd folytatására, de nem e három követelés teljesítésére. Ami a legújabb fejleményeket, a meg- megújuló fegyveres támadásokat illeti az északi határvidéken (Tetovó és Kumanovó körzetében) többféle, egymásnak ellentmondó magyarázattal találkozhatunk. Az egyik verzió szerint az albánok — a horvátokhoz hasonlóan — csalódottak, mert kiestek a figyelem homlokteréből, a politika-csinálók ismét Jugoszlávia/Szerbia felé fordultak, annak belső és külső problémái megoldására összpontosítanak, érdekei maximális figyelembe vételével. Akcióik tehát figyelemfelkeltők és a gyengébb fél, a macedón (s nem a szerb-jugoszláv) kormányerők ellen irányulnak. A másik verzió szerint a „bajok” belső gyökerűek, s nem külső intervenció folyik: a szkopjei kormány csak ígérgeti követeléseik teljesítését, de a gyakorlatban alig tesz valamit azok megvalósításáért; az elégedetlenség, csalódás, türelmetlenség-szülte elkeseredés a fegyveres felkelés táptalaja, s követendő példaként ott van Koszovó: a külső hatalmak majd rábírják a kormányt igényeik kielégítésére a politikai rendezés érdekében. Egy másik érvelés a „cui prodest”, a kinek használ megközelítésből kiindulva, szerb indíttatást feltételez. Szerb érdek a világ szemében diszkreditálni az albánokat általában, mint a térség legveszélyesebb bajkeverőit és konfliktusforrását, s különösen a koszovóiakat, az UĈK-t, amely kívülről behatolva támadja Macedóniát, felkelésre buzdítva/kényszerítve a határvidék helyi lakosságát. Egyúttal ütni lehet a NATO-n, valamint a Koszovó igazgatását kényszerűen ellátó UNMIK-on. Az albán fenyegetés óvatosabb politizálásra késztetheti az elszakadást előkészítő montenegrói vezetést is. Tökéletesen beleillik ebbe a képbe I. Ivanov orosz külügyminiszter kijelentése a Biztonsági Tanácsban, amely szerint a macedóniai 182

182

konfliktus „importált”. Nem zárva ki azt a lehetőséget, hogy a (részben) alvilági tevékenységet folytató albán bandavezér(ek) felelőtlen kalandorakciójáról van szó „üzleti” tevékenységük folytatásának biztosítására. Ivanov megállapításban lehet igazság, csak éppen ellenkező értelemben: a fegyveres konfliktus kirobbantásában és fenntartásában belgrádi titkosszolgálatoknak is része lehet, melyek megvették és/vagy megzsarolták ezeket az albán parancsnokokat. Hasonló háttere feltételezhető a bujanovac-preševoi hirtelen megegyezésnek és gyanúsan sikeres fegyverletételnek. (Igaz, nem a bevonuló szerbek, hanem a KFOR előtt Koszovóban.) Akárhogyan is történt egy bizonyos: a fegyverek ropogása Macedóniában az albánok ellen fordítja a nemzetközi közvéleményt, és erősíti a szerbek pozícióját — ennek egyik kézzelfogható bizonyítéka, hogy ismét birtokukba vehették a Koszovó körüli biztonsági zónát. Az események megítélésében legalábbis elgondolkodtató az a tény, hogy mindhárom jelentős koszovói albán vezető, köztük a radikális Taci és a mérsékelt Rugova is elítélte a kalandorakciót. A jövőbeli események egyik meghatározó eleme lehet, hogy a Balkánon a szerbközpontúságot, vagy domináns szerepet az albán váltja fel. Ha fennmarad az elmúlt évtizedek szaporodási üteme, úgy rövid időn belül a félsziget legnagyobb lélekszámú népévé válnak, elhagyva a (ma még) tízmilliós nagyságrendű görögöket és szerbeket. Az albánok összlétszáma 8-8.5 millióra tehető. Ebből Albánia lakossága

3.2-3.4 millió;

Koszovóé

közel 2 millió;

Macedóniában

5-600,

Dél-Szerbiában

100,

Montenegróban

60-70 ezer albán él.

A menekültek több százezres táborából 230 ezren Németországban éltek 1996-ban; a nagy exodus előtt, 1998. januárjában ott 140 ezer volt az albán menedékkérők száma, ami havonta további 500-2000-rel emelkedett. Albán emigránsok-menekültek jelentősebb csoportjai Nyugaton: Svájc Svédország, Szlovénia USA

32, 30-30, 20 ezer.54

A külföldön élő-dolgozó 1-1.5 milliós tömegéből a görögországi 4-500, az olaszországi 100-150 és a törökországi 100 ezer albán van leginkább kitéve az asszimilációs nyomásnak, 183

183

késztetésnek. Különösen erős és sikeres a görögök elnemzettelenítési képessége — jól látható ez a vlachok és bolgár-makedónok esetében. Mi több a születésszám csökkenése az albánoknál is megindult, de Európában még mindig körükben a legnagyobb a természetes szaporulat, 23-24 ezrelékkel. A jövő kilátásait illetően Macedónia sorsa tűnik a legbizonytalanabbnak. Sok szakértő úgy látja, Jugoszlávia feldarabolódása nem ért véget, és számolni kell Bosznia-Hercegovina, valamint Macedónia szétesésével. Dr. James Brown, a Szabad Európa Rádió korábbi igazgatója egy 1995-ös Balkán-konferencián nagyra értékelte a bolgár vezetők bölcs államférfiúi magatartását a macedón kérdésben. de hozzátette: „… Ha eltűnne ez a bolgár önmérséklet, Macedónia egy második Bosznia-Hercegovinává válhatna”. Még nagyobbnak látta belülről fenyegető veszélyt: „ … Ha nem sikerül megteremteni a stabilitást a belső fronton, akkor a szláv többség és az albán kisebbség vitája átcsaphat a határokon, … s ez egy nagyszabású muzulmán-keresztény-ortodox konfrontációhoz vezetne!” Oxfordi kollegája, a Balkán-specialista Richard Crampton professzor ismertetve az albánok megosztottságát és demográfiai helyzetét, arra a következetésre jutott, hogy „ … ebből a problémából egy, az 1912-eshez hasonló vészhelyzet alakulhat ki a Balkánon, s valószínű, hogy az elsődleges feszültségforrás Macedóniában lesz az albánok és mások között”. Véleménye szerint — amit az események (1995, 1999.) nem igazoltak — a nagyhatalmak nem fognak beavatkozni és a balkáni népekre hagyják problémáik megoldását, akik választhatnak az együttélés és a konfliktus között,55 A nagy kérdésre, hogy létrejöhet-e a Nagy-Albánia, a jelenlegi állásfoglalások ismeretében könnyű kimondani a nemet. Az említett J. Brown miután arról beszélt, hogy sokan — maguk a macedónok is — kételkedtek, hogy hasznos-e a teljes függetlenség, és életképes-e ez az állam, tömören így foglalta össze az általános véleményt: „ … De most, hogy Macedónia függetlenné vált, függetlennek kell maradnia.” 56 Ebben, és határai sérthetetlenségét illetően teljes egyetértés van szomszédai, a nagyhatalmak és a nemzetközi közösség között. Az első és legfontosabb kérdés, hogyan alakul Koszovó jelenleg rendezetlen helyzete, sikerül-e nemzetközi jogilag elismertetni a jelenlegi állapotot, tényleges elszakadását Jugoszláviától. Az önálló állammá válás minden feltétele adott, s azt a lakosság óriási többsége támogatja. Csak remélhetjük, hogy a nem-is-olyan-demokratikus Szerbiának kedvezni akaró nagyhatalmak nem kényszerítik vissza a mára csaknem tisztán albán népességű területet Belgrád uralma alá, mert ezzel állandósítanák a válságot, az etnikai feszültséget a Balkánon.57 184

184

S ha Koszovó függetlenné válna, akár a jelenlegi, akár módosított határokkal, magához vonzaná a környező területek albán lakosságát, s ezt a folyamatot hosszú távon aligha lehet megakadályozni. Létrejönne tehát egy Koszovóból, Macedónia észak-nyugati részéből és a dél-szerbiai albán többségű járásokból álló Nagy-Koszovó. Ezzel az alternatívával szemben három kifogás hozható fel. 1. Mivel Koszovó jogilag Jugoszlávia része, alkotmánymódosítással egyenrangú köztársasági státust biztosítanának számára. Ezt azonban az idő és az események túlhaladták: az albánokat egy ilyen megoldás már 1999. előtt sem elégítette volna ki, nemhogy utána, amikor ők kerültek uralkodó helyzetbe. Montenegró bentmaradását feltételezve ellenállásával kell számolni, mert fenn kívánná tartani a számára előnyös dualista államszövetséget.58 2. Macedónia függetlenségének és területi integritásának dogmája. Feltételezve a jelenleg legjobbnak ítélt megoldást, tehát a három albán követelés telesítését, úgy az állam belátható időn belül, kb. 2020-ra albán többségűvé válna. S ha ez az albán többség demokratikus módon, népszavazással úgy dönt, hogy csatlakozik az akkorra már minden bizonnyal önálló Koszovóhoz? 3. A jelenlegi határok sérthetetlensége. Mivel itt posztjugoszláv határok megváltoztatásának lehetőségéről, sőt szükségességéről van szó, megállapítható, hogy a nemzetközi közösség akkor is elszalasztotta a kínálkozó alkalmat a jugoszláv válság legkevesebb szenvedéssel és pusztulással való megoldására, amikor elfogadta a Badinter-bizottság javaslatát, hogy a belső határok mentén vonják meg az utódállamok határait ahelyett, hogy lehetőséget adtak volna határmódosításra elsődlegesen az etnikai szempontok figyelembe vételével. Bár ezt ma senki nem hajlandó nyíltan kimondani, a történelemben soha nem voltak megváltoztathatatlan, örök határok, így a maiak sem azok. Ha ellentmondásba kerül a nemzetközi jogrend a folyton változó viszonyokkal, az előzőt kell módosítani a valós viszonyoknak megfelelően. A nemzeti szuverenitás sérthetetlenségén és mindenek fölöttiségén éppen az 1999-es Jugoszlávia elleni akció ütött rést humanitárius intervencióval, a tömeges jogsértés és népirtás megakadályozására. Az említett Balkán-konferencián részt vevő nyugati szakértők rendkívül borúlátóan ítélték meg Macedónia jövőjét. Misha Glenny egy onnan kiinduló háború lehetőségéről beszélt, amely

szétveti

a

korábbi

jugoszláv

határokat,

államok

közöttivé

válik,

súlyos

következményekkel Görög- és Törökország számára, veszélyeztetve az Égei-tenger 185

185

térségének stabilitását, a közel-keleti útvonalat, az olajszállítást. Megerősítette, hogy Milošević valóban felajánlotta Mitsotakisnak Macedónia Szerbia és Görögország közötti felosztását. James Brown — nem néven nevezve, de félreérthetetlenül — felvázolta Macedónia albán és bolgár részre osztásának lehetőségét. Ez ugyan apokaliptikus vízió, tette hozzá, de „ … lehetőség, amelynek tudatában kell lennünk.”59 A

lehetőségek

között

kell

számontartanunk

egy

szorosabb

bolgár-macedón

államszövetség létrejöttét, amit a közös történelem, a közeli/azonos nyelv mellett biztonságpolitikai érdek is diktálna. Kételyek is felmerülnek, nevezetesen: nagyobbnak látja-e az albán (szerb, görög) veszélyt államára nézve a saját urává vált, macedón tudatú értelmiség és politikai elit, mint az elnyeléssel fenyegető bolgárt? Másrészt: ha a jelenlegi határokkal kerülne sor egyfajta egyesülésre, hajlandó volna-e Bulgária befogadni 5-600 ezer — túlnyomóan muzulmán — albánt a saját milliós nagyságrendű mohamedán (etnikailag török, pomák és cigány) népessége mellé? Egy csaknem tisztán macedón terület integrálása könnyebben menne, de a felosztást kisebb-nagyobb intenzitással Görög- és Törökország is ellenezné. Az utóbbi a kurd kérdés miatt a status quo fenntartásának híve a Balkánon is. 60 Formálódóban van az Adriától a Márvány-tengerig húzódó muzulmán sáv reintegrálódása török támogatással, ami félelemmel tölti el a görögöket, szerbeket és bolgárokat, mert nem csupán Törökország befolyását növelné a félszigeten, de óhatatlanul megkérdőjelezné a jelenlegi nemzetállami határokat, viszont elősegítené az albán egyesülési törekvéseket. Elvben nem utasítható el Nagy-Albánia létrejötte. Az albánok 150 év késéssel jutottak el a nemzeti fejlődésnek és a demográfiai expanziónak abba a stádiumába, amiben a németek és az olaszok voltak a 19. század közepén. Igaz, Albánia nem képes eljátszani Piemont, s még kevésbé Poroszország szerepét – erre sokkal inkább alkalmas a jobb infrastruktúrával, erősebb és tapasztaltabb kis- és középvállalkozói réteggel és kiterjedtebb nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező egykori jugoszláviai, s kiemelten a

koszovói albánság. Ezért állítjuk azt, hogy míg rövid- és

középtávon sem a nemzetközi, sem pedig a belső albán viszonyok nem teszik lehetővé Nagy-Albánia létrejöttét, hosszú távon, évtizedek múltán megvalósulhat. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az albánok összefüggő településterületen élnek, elhanyagolható számú más nemzetiségűvel keverten. Ennek ellenére nem valószínű, hogy egységes, és egy központból irányított centralizált nemzetállamot hoznak létre. A koszovói értelmiségi-politikai elit saját állam kiépítésre törekszik, és nem a szegény, elmaradottabb és kaotikus Albániával való egyesülésre, még kevésbé egy annak alávetett, függő viszonyra. 186

186

Valószínűbbnek tűnik tehát, — a moldova-moldáviai és az északír analógiák61 alapján — egy albán államszövetség megteremtése, két egyenrangú, Tirana és Priština központú államszervezettel, amelyben az utóbbi — Nagy-Koszovó — játszaná az erősebb partner szerepét. A volt jugoszláv térség, s tágabb értelemben a Balkán biztonságpolitikai helyzetének felvázolásakor nem hagyható figyelmen kívül a Vajdaság helyzete és a horvát állásfoglalás. S itt egy elterjedt félreértést kell tisztázni: az alapvetően különböző etnikai összetétel miatt teljesen más jelentett a tartományi autonómia Koszovóban és a Vajdaságban. Míg az előbbi albán autonómia volt, az utóbbinak nem volt magyar jellege, így a Vajdaság területi autonómiájának visszaállítása nem jelentené a magyarok, s általában az ott élő nemzeti kisebbségek (horvátok, szlovákok, románok) problémáinak megoldását. A kérdés nem tehető fel úgy, hogy vajdasági, vagy magyar autonómia, csak úgy, hogy vajdasági és azon belül magyar autonómia. Míg az albán problémára lehetetlen békés és demokratikus megoldást találni Szerbia — s a távlatokban Macedónia — szuverenitásának és területi integritásának fenntartásával, addig északon a tartományi és a magyar területi autonómia megadása ésszerű kompromisszumot és működőképes, tartós megoldást kínálna. A baj az, hogy Koštunicával tovább élt, sőt megerősödött a szerb nacionalizmus és revansizmus, de ezt sem a nyugati döntéshozók, sem a magyar kormányzat nem hajlandó tudomásul venni. A jugoszláv elnök az ENSZ-missziót Koszovó szégyenének nevezte, s nem támogatja a vajdasági magyarság területi autonómiáját, mert „ … a kisebbségek területi autonómiájáról egyetlen nemzetközi egyezmény sem rendelkezik.” További figyelemre méltó megállapítása: „ … Washingtonnak … nem lehet és nem is szabad döntő szerephez jutnia a Balkánon”62. Hasonlóképpen sokatmondó a kormányra került Demokrata Párt nyilatkozata, 63 amely szerint: „ … a Vajdaságnak történelmi és természeti joga van az autonómiára s ez egyben érdeke, (de) a Vajdaságot nem ajándékozhatja meg autonómiával sem Szerbia, sem Jugoszlávia, sem a nemzetközi közösség.” A május elején Budapesten folytatott megbeszéléseken R. Ljajić jugoszláv kisebbségügyi miniszter átadta az 1993-as magyarországihoz hasonló kisebbségi törvény tervezetét 64 s kijelentette: kormánya célja a regionalizáció, „ … de a készülő önkormányzati törvény a koszovói és a montenegrói „válsághelyzet” miatt most kevésbé aktuális kérdés.” Jellemző, s ugyanakkor aggasztó jelzés, hogy a szintén Budapesten tárgyaló Max van der Stoel, az

187

187

EBESz kisebbségi főbiztosa sietett leszögezni: „ … minden esély megvan arra, hogy a megszülető törvény megfeleljen a nemzetközi normáknak.”65 A jelenlegi kormánykoalíció szakemberei több tervezetet dolgoztak ki Jugoszlávia/Szerbia föderatív átszervezésére. A Szociáldemokrata Liga vezetője, N. Ĉanak, a vajdasági képviselőház elnöke egyenesen „Vajdaság Köztársaság”-ról beszélt, megdöbbentve a szerb közvéleményt. Pártja „ … Szerbiát demokratikus szövetségi államnak tekinti, amely kb. 2 millió lakossal és az autonómia alacsonyabb, vagy magasabb fokával rendelkező föderális egységekből áll, mint -

Šumadia Belgráddal (vagy az utóbbi önálló egységként)

-

a szűkebb (Dél-)Szerbia többi része Niš-sel

-

a Szandzsák

-

Montenegró

-

Vajdaság, amely további 3 alrégióra oszlana (Bácska, Bánság, Szerémség)

földrajzi, történelmi és etnikai tényezők figyelembe vételével a gazdaságra szűkített önálló jogkörökkel -

Koszovó66

Mindezekből két dolog válik nyilvánvalóvá: -

Montenegrót és Koszovót Jugoszlávia/Szerbia integráns részének tekintik

-

szó sem lehet dél-szerbiai albán és észak-bácskai magyar területi autonómiáról.

A NATO washingtoni nyilatkozatának megfelelően (1999. április 23-24.) „ … Koszovó ideiglenes nemzetközi közigazgatás alá helyezése” megtörtént. Ugyan még a térség autonómiájáról van szó a JSzK-n belül, de megalapozott reményeket ébreszt az, hogy „ … a NATO támogatásáról biztosítja egy demokratikus JSzK létrehozását, mely védi kisebbségek jogait, beleértve a vajdasági magyarokét és a szandzsáki muzulmánokét. Ígéretet teszünk továbbá arra, hogy a jelenlegi konfliktus kapcsán közreműködünk a változások elindításán.” A (vitatott értékelésű) NATO-akció befejezésének évfordulóján a harvardi emberjogi intézet vezetője a hivatalos amerikaitól eltérő véleményének adott kifejezést:

„ … Koszovó után a

nemzeti kisebbségek helyzetének a megoldására norma lehet az olyan autonómiák biztosítása, amelyekben nemzetközileg garantált a kisebbségi jogok betartása. … Ez sokkal jobb megoldásnak tűnik, mint a határok megváltoztatása és új államok létrehozása. Csakhogy a koszovói albánok már önálló államot akarnak, és nem elég nekik az autonómia. Ezért Ignatieff úgy véli, bár nemzetközi jogilag nem fogják elismerni Koszovó függetlenségét, gyakorlatilag azonban önálló állam alakul majd ki.”67 188

188

S ha Koszovóban a lakosság népszavazáson dönthet egy bizonyos idő után a terület sorsáról — amit ezt az albánok kívánják —, ezt a lehetőséget, a népszavazást biztosítani kell nemzetközi felügyelettel a Vajdaság és a Szandzsák népessége számára is. Horvátország természetesen törekszik a legfőbb ellenfél, Szerbia meggyengítésére, ezért támogatja Montenegró és Koszovó önállósulását. Az albánokra, mint a szerb erő ellensúlyára tekintenek, ezért rokonszenvesek. Ugyanakkor a horvátokat aggodalommal tölti el a dinamikus albán demográfiai előrenyomulás. A vajdasági magyar területi autonómia kivívásában azonban nem partner, mert az precedensül szolgálhatna a hasonló krajinai szerb autonómia vonatkozásában amelytől — a történtek után — joggal elzárkóznak. Következtetések, javaslatok A szövetségi államok: a Szovjetunió, Csehszlovákia, de leginkább Jugoszlávia

-

felbomlása megdöntötte a határok sérthetetlenségének, megváltoztathatatlanságának elvét. A Balkánon az eltérő történelmi és kulturális háttér miatt nem alkalmazhatók a

-

máshol – Nyugat- és Közép-Európában — elfogadott, alkalmazott és bevált módszerek, így a hatalom-lebontás (devolution) és — megosztás (power-sharing) a különféle (területi) autonómiaformák. A bármikor nyílt és nagyarányú fegyveres összecsapásokba torkolló etnikai

-

konfliktusokat csak a népesedési viszonyoknak megfelelő határok kialakításával, tehát

a

jelenlegiek

megváltoztatásával

lehet

megelőzni,

elkerülni,

s

ezt

tudatosítanunk kell nyugati partnereinkben. -

A várható vádak és támadások kivédésére arra is rá kell mutatnunk, hogy e

mögött az állásfoglalás mögött nem húzódik meg semmiféle magyar határrevíziós igény, vagy szándék. Magyarország nem a Balkán, hanem Közép-Európa része, s a Balkánnal ellentétben Közép-Európában a volt osztrák-magyar területeken nincs hagyománya a nemzetiségi konfliktusok fegyveres úton történő megoldásának — s itt utalhatunk a jugoszláv és a csehszlovák szétválás közötti minőségi különbségre. -

Az albánok az 1912-től érvényesülő elnyomás, s az 1981. óta állandósult

rendkívüli, háborús állapotok és a genocídium hatására radikalizálódtak, és fegyveres felkeléssel szereztek és szereznek érvényt követeléseiknek. A vajdasági őslakosság, s különösen a magyarok körében nincs hagyománya az erőszaknak, a fegyveres harcnak — ők mindig is megmaradtak az alkotmányos úton folytatatott politikai küzdelem keretein belül. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy jogos követeléseik vég nélkül elodázhatók, mert nem lőnek és robbantanak. Problémáikat a vajdasági tartományi autonómiai 189

189

visszaállítása — amelynek fő haszonélvezői a lakosság több mint 2/3-át kitevő, és uralkodó pozícióban lévő szerbek lennének — nem, csupán a háromlépcsős: -

személyi-kulturális

-

önkormányzati és

-

területi autonómia (észak-bácskai-tiszamenti magyar autonóm körzet,

Szabadka székhellyel) biztosítása oldaná meg. -

A történelmi példák azt bizonyítják, hogy terrorista csoportoknak bélyegzett

mozgalmak — mint az ír, a palesztinai zsidó és arab, ciprusi görög — államalkotók lettek. Ezért lépjünk fel az UČK és más albán fegyveres csoportok képviselőinek a tárgyalásos rendezésbe való bevonása mellett. -

Koszovó függetlenné válása és az albán-lakta területek egységesülése

visszafordíthatatlan és egy dinamikus demográfiai növekedéssel alátámasztott folyamat, amely szétfeszíti a jelenlegi államhatárokat. Ezt fel- és elismerve ne akadályozzuk, inkább segítsük azt elő. Adott esetben tehát támogassuk Koszovó végleges elszakadását és független állammá válását. Ha az 1-1.5 milliónyi boszniai szerb Daytonban lényegében megkapta saját államát (amely belátható időn belül egyesül Szerbiával), miért nem kaphatná meg azt 2 millió albán? -

Hasonlóképpen foglaljunk állást Montenegró önállósulását illetően.

-

Macedónia integritásának kérdésében kövessük a „wait and see”-elvét s ne

kötelezzük el magunkat egyik irányban sem. -

Bosznia-Hercegovina nagy valószínűséggel felbomlik, mert a nemzetközi

közösségnek, s főleg Amerikának elfogy a türelme és a pénze (évi 3.5-4 milliárd USD) a kudarcot vallott rendezés beláthatatlan ideig való fenntartására. Nem érdekünk Szerbia erősödése (Nagy-Szerbia részleges megvalósulása), de elvi okokból nem ellenezhetjük a boszniai szerbeknek az anyaországhoz való csatlakozását 68 s nem is tudjuk azt megakadályozni. A maradék bosnyák-horvát(-szerb?) területek jövőjét, státusát illetően a magyar

érdek egybeesik az össz-európaival: szoros államszövetségi kapcsolat

Horvátországgal. -

A szerb, görög és orosz propaganda a valóságosnál nagyobb veszélyként

tünteti fel a boszniai-balkáni iszlám reneszánszot és ezzel sokkolja a világ közvéleményét. Ez kedvező fogadtatásra számíthat a német, francia és angol lakosság körében, amely már saját lakókörnyezetében érezheti a militáns muszlim előretörést. Valójában azonban ma

190

190

(még) a Balkánon nagyobb biztonsági kockázatot jelent a szerb nacionalizmus, amely bizton számíthat Athén és Moszkva hatékony támogatására. -

Továbbra is az orosz, görög, s esetenként francia és román támogatásra

számítható nagy-szerb nacionalizmus és revansizmus az egyik legveszélyesebb destabilizáló tényező a Balkánon. Ezért egyrészt -

erősíteni kell a szerb társadalom demokratizálódási folyamatát, a magyar

kisebbség gazdasági helyzetét (a privatizációval) és támogatni (összehangolt) politikai törekvéseit, másrészt -

alakítsunk ki és képviseljünk egy megértő és pozitívan semleges álláspontot

az albán nemzeti törekvésekkel kapcsolatban, mert övék a jövő; -

fűzzük szorosabbra az olasz-szlovén-horvát-magyar együttműködést.

-

Ha tovább mélyül a szerb-görög érdekszövetség, ellenlépésként számítani lehet

egy szorosabb török-albán-bosnyák együttműködésre, amely Macedóniával és Bulgáriával is bővülhet. -

Építve a törökök körében általános magyar-barátságra, Balkán-politikánkban

törekedjünk szorosabb partneri viszonyra Törökországgal; a két utóbbi irányvonal nem csupán magyar nemzeti érdeket szolgálna, de erősítené a NATO déli szárnyát, így amerikai támogatásra is számíthat.

191

191

SIMON ZOLTÁN: ROMÁK A POLITIKA VILÁGÁBAN xvi (részletek)

Roma közösségek Európában xvi A romák közel egy évezredes részét képezik az európai népek közösségének. Azt, hogy az észak-indiai eredetű népcsoport mikor érkezett a kontinensre, nem tudjuk pontosan. Annyi azonban bizonyos, hogy nem a katonai hódítás szándéka által vezérelt zárt hadi közösségben, hanem kis nomád csoportokban, családokban és klánok kötelékében tűntek fel, és telepedtek meg Európa különböző részein. Ez a korai szétszóródás jelentette az alapját az európai roma közösségek mai sokféleségének. Szakértői becslések szerint ma csaknem 12 millió roma él szerte a világban. xvi Túlnyomó többségük Európában. Az európai romák számát még egy-két évvel ezelőtt is 7 és 8,5-9 millió közé becsülték, xvi ma már azonban inkább 10 millió körüli, vagy akár ezt is meghaladó számról beszélnek. Csupán összevetésként érdemes megemlíteni: ez nagyobb lélekszámú népességi csoportok jelent, mint Ausztria, Dánia, Finnország, Írország, Norvégia, Svájc vagy Svédország lakossága, és közel azonos a Belgiumban, Bulgáriában, Görögországban, Magyarországon vagy Portugáliában élők számával. A kontinensen élő roma népesség közel hetven százaléka Kelet- és Közép-Európa országaiban található. A legjelentősebb lakosságarányt Bulgáriában, Macedóniában, Romániában és Szlovákiában érik el, ahol a teljes népesség 9-11 százalékát adják.xvi Abszolút értelemben a legnagyobb lélekszámú roma népességgel Románia rendelkezik, hiszen délkeleti szomszédaink között 1,5-2 millió roma él. xvi Szintén jelentős, 400 ezer és 1 millió fő közé tehető lélekszámú roma közösséggel rendelkezik Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország, Szlovákia, Spanyolország és Törökország, és több mint 100 ezer roma él Csehországban, Franciaországban, Görögországban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Olaszországban, Macedóniában és Oroszországban, valamint egyes becslések szerint Nagy-Britanniában is. xvi A felsorolásból látható, egy Európa szinte minden régiójában élnek roma közösségek. Terjedelmi okokból ugyan nem kívánok részletesen kitérni az idézett statisztikai adatok mögött meghúzódó szociológiai valóságra, az európai roma népesség ágainak és csoportjainak viszonyára, valamint egymástól gyakran távol álló jellemzőire, azonban jelzem, hogy az európai roma népességet nem lehet egységes, homogén közösségként kezelni. A romák mindig is szétszórva, különböző történelmi hagyományokkal és társadalmi-kulturális háttérrel rendelkező országokban éltek, és Európa szinte minden államában megtalálhatók. xvi Az 192

192

európai roma populáció tehát különlegesen sokszínű. Ezt a tényt az európai politikai szervezeteknek és a nemzeti kormányoknak is figyelembe kell venniük, hiszen a gyakorlat azt mutatja: az uniformizáló törekvések eleve bukásra ítéltek. A romák etnikai tudatosságának, identitásuk vállalásának és kifejezésének intenzitása érezhetően nőtt az elmúlt években. Jelentős aktivitást tapasztaltunk civil és politikai szerveződésüket illetően egyaránt. Ennek hátterében a közös származás tudata, a hátrányos szociális helyzet, valamint az őket sújtó diszkrimináció és szegregáció jelenségei állnak, amelyek megteremtik a szolidaritás érzését.xvi A romák politikai kirekesztésének történeti okai A romák politikai kirekesztése hosszú múltra tekint vissza. A feudális állam és társadalom természete a legtöbb országban eleve lehetetlenné tette az államügyekben való részvételüket. Ebben a polgári forradalmak, az ezekkel párhuzamos társadalmi átalakulás és a nemzetállamok megjelenése sem hozott változást. Ugyanakkor az ipari forradalom nyomán — kisebb-nagyobb késéssel szerte Európában — kibontakozó iparosodás és városiasodás súlyos csapást mért a roma közösségekre, mert hagyományos mesterségeik sorra eltűntek, így jelentős részük elvesztette mindennapi megélhetését. A hátrányos szociális helyzet pedig nem csupán közéleti szerepvállalásukat és érdekeik hatékony érvényesítését tette lehetetlenné, de az általában a leggyengébb társadalmi csoportokat sújtó etnikai diszkriminációhoz vezetett. A diszkrimináció jelenségei Európa országaiban — Kelet-, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt — ma is elterjedtek a közélet és a magánélet szinte minden területén. A romák többsége elszigetelődött a társadalomban. Ez további káros folyamatokat indított

be:

megjelent egyes roma közösségek önként vállalt elkülönülése. Ez azért különösen aggasztó jelenség, mert így a kapcsolatok utolsó szála is elszakad: maga a kommunikáció, a párbeszéd válik lehetetlenné. Közép- és Kelet-Európa államaiban a romáknak más kihívásokkal is szembe kellett nézniük az elmúlt évtizedekben. A roma közösségek életmódja a második világháborút követő évtizedekben megváltozott. A gyors iparosítási törekvések, valamint az erőltetett urbanizációs elképzelések megélhetési forrásaikat elapasztották, amire az érintettek csak lassan és részlegesen voltak képesek reagálni. Ugyanakkor a volt szocialista országok jelentős erőfeszítéseket tettek az etnikai alapú feszültségek végleges felszámolása érdekében. Ennek útját az asszimilációban és a paternalista gondoskodásban látták. Ez a romákat nem csupán a túlélésük zálogát jelentő kiváló alkalmazkodási képességüktől fosztotta meg, de a szociális 193

193

juttatások fejében az állam elvárta tőlük, hogy közéleti aktivitásaikat a minimálisra csökkentsék. A harmadik lényeges fordulatot a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében lezajlott átalakulás, a közép- és kelet-európai rendszerváltás hozta magával. A korábbi asszimilációs törekvések és a gondoskodási politika visszájára fordult. Az általában alacsony iskolázottságú, alkalmazkodási és innovációs képességüktől megfosztott romák képtelennek bizonyultak az új piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodásra. Ráadásul szociális és közéleti törekvéseik is nehezen találtak támogatásra. Egyrészt — az átalakulás terhei nyomán — a többségi társadalom igénye is megnőtt az állami segítségnyújtás iránt, másrészt a nemzeti államok éppen csökkenteni kívánták ilyen irányú kiadásaikat. Mindezek együtt a társadalmi szolidaritás érzékelhető csökkenéséhez vezettek. A szegényekkel szembeni ellenérzések, valamint a jelentős részben ebből táplálkozó etnikai konfliktusok ma is fokozódnak. A kilencvenes évek: új esélyek az európai roma politikában A romákat mégsem lehet úgy tekinteni, mint akik kizárólag áldozatai, vesztesei a kilencvenes évek átalakulásának. Az Európát kettéosztó vasfüggöny leomlása, a kelet-nyugati kapcsolatok megújítása, a balkáni háborúk, valamint a kontinens politikai integrációja jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségek problémái az érdeklődés középpontjába kerültek. Az új érintkezési pontok megsokszorozták a többségi társadalom és a romák, valamint a kontinens nyugati és keleti felében élő roma közösségek közti kapcsolatokat. A roma közösségek helyzete és problémái helyet kaptak az Európai Unió bővítését előkészítő tárgyalásokon, valamint az éves országjelentésekben. A figyelmet erősítették azok a migrációs jelenségek, amelyek szintén az átalakulási folyamat „melléktermékei”. Noha általános vélemény, hogy a romák elvándorlásának mértéke ma sem nagyobb, mint a Középés Kelet-Európa országaiból nyugatra induló migráció általános szintje, mégis fokozott közfigyelmet vált ki, hiszen rendszerint nem egyéni, magányos vállalkozásról van szó, hanem a kisebb vagy nagyobb roma család közös ügyéről. xvi A romák számára fontos az európai országok közösségének nemzetek feletti, a multilaterális szervezetek szintjén megjelenő támogatása. Fontos, mert a romák különleges kisebbségi csoportot alkotnak. Anyaország, önálló nemzetállam hiányában kénytelenek a nemzetközi szervezetek védelmét keresni céljaik eléréséhez. Ráadásul az európai roma népesség szórt elhelyezkedése, valamint problémáik összetett jellege és határokon átnyúló természete kifejezetten igényli a roma közösségek, a helyi szintű döntéshozó és végrehajtó 194

194

testületek, a nemzeti kormányok, valamint a nemzetközi szervezetek hatékony és eredményes együttműködését. […] Ugyanakkor napjainkban a nemzetközi szervezetek is kiemelt figyelmet fordítanak a nemzeti és etnikai kisebbségek sorsára, ezek között az európai roma népesség helyzetére. Számos fontos nemzetközi dokumentum született, amelyek megalkotásában különösen az Európa Tanács jeleskedett. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (1992), a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről (1995), valamint a módosított Európai Szociális Charta (1996) mára az európai romák védelmét szolgáló erőfeszítések legfontosabb hivatkozási alapjává váltak. A kifejezetten a roma népességre koncentráló nemzetközi dokumentumok között külön is említésre méltó az Európa Tanács 1203 (1993) számú, a Cigányok Európában című ajánlása, valamint az idén kibocsátott 1557 (2002) számú A romák jogi helyzete Európában címet viselő ajánlás, amely a jogi természetű problémák elemzésén túlmutató általános helyzetértékelést ad. Nem feledkezhetünk meg a Max van der Stoel, az Európai Bizottsági és Együttműködési Szervezet nemzeti kisebbségi főbiztosa által 2000 márciusában közzétett, az EBESZ tagállamaiban élő romák és szintik helyzetéről szóló jelentésről sem, amely az elmúlt évek talán legfontosabb összesítő munkája. A romák politikai részvételére vonatkozóan fontos a szintén az EBESZ által jegyzett, és 1999 szeptemberében napvilágot látott Lund: Ajánlás a nemzeti kisebbségek hatékony közéleti részvételére, valamint az Európa Tanács által kibocsátott, Válaszok a kisebbségek döntéshozatali folyamatokban való részvételének formáiról szóló kérdőívre címmel 2000 áprilisában megjelent dokumentum is. Az elmúlt évtizedén számos nemzetközi szervezet is jelentős erőfeszítéseket tett az európai romák ügyében. Kiemelkedő szerepet vállalt az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Roma/Cigány Ügyek Szakértői Csoportja, Roma/Cigány Ügyek Koordinátora, az Európai Migrációs Központ, a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság, az Európai Bizottsági és Együttműködési Szervezet részéről a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosa, a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala, valamint az Európai Unió érintett szervei és testületei. Itt kell megemlékezni a roma szervezetek — így mindenekelőtt a fentebb már említett Nemzetközi Roma Unió és a Roma Nemzeti Kongresszus — erőfeszítéseiről, valamint a határokon átnyúló tevékenységet folytató civil szervezetek munkájáról, ezek között is különösen a budapesti központú Európai Roma Jogi Központ (European Roma Right Center), a Project on Ethnic Relations, valamint a

195

195

Nemzetközi

Kisebbségi

Jogi

Csoport

(Minority

Rights

Group

International)

szerepvállalásáról. A romák politikai részvétele az egyes nemzetállamokban A romáknak a legnagyobb kihívásokkal az egyes nemzetállamokban kell szembenézniük. A roma közösségek problémái természetüknél fogva elsősorban helyi szinten kezelhetők. Ez a megállapítás kiemeli a kormányok felelősségét, a regionális, tartományi, megyei és települési szintű cselekvés fontosságát. Az egyes politikák és programok ugyanis nem alakíthatók általánosan, csakis a kedvezményezett közösség helyzetének sajátosságait figyelembe véve érhetnek el számottevő eredményeket. Ez feltételezi a speciális körülmények, az egyedi személyi feltételek és a differenciált igények pontos ismeretét. A társadalom kisebbségi közösségeinek politikai részvétele és szerepvállalása a modern demokrácia egyik alappillére. A közéletben való részvétel jogát a nemzetközi jog és az egyes nemzeti államok alkotmányai általában mindenki számára szavatolják, ám ennek gyakorlati megvalósítása a soknemzetiségű, társadalmakat sokszor komoly próbatétel elé állítja. Márpedig a romákat érő hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés egyik legfőbb forrása a szükségesnél és indokoltnál alacsonyabb szintű politikai részvételük. Holott a gyakorlat is azt bizonyítja: a roma közösségekre irányuló, ám a majdani kedvezményezettek aktív szerepvállalása nélkül kidolgozott támogatási programok és intézkedések kevéssé hatékonyak. Az elmúlt években számos olyan projekt született Európa-szerte, amelyeket ugyan megbízható szakértői véleményekre és kielégítő anyagi forrásokra alapoztak, ám a célcsoport valós igényeit figyelmen kívül hagyva végül kudarcként értékeltek. […] Állampolgárság és jogilag elismert kisebbségi státusz A romák politikai részvételének

egyik alapvető problémája az állampolgárság

kérdése.xviAz európai romák jelentős része számára még ma is lehetetlen az állampolgárság megszerzése. Ezért is hangsúlyozza külön az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által idén kibocsátott ajánlás, hogy a testület felhívja a tagállamokat: „fordítsanak kiemelt figyelmet a romák problémáira az állampolgárság megszerzése vagy elvesztése… terén”, xvi valamint „biztosítsák az országukban jogszerűen tartózkodó romák számára a személyi igazolvánnyal való rendelkezés legteljesebb lehetőségét azokban az államokban, ahol ilyen okmány létezik.”xviA jelentéstevő, Tabajdi Csaba, ehhez hozzáteszi: „A romáknak — mint az ország állampolgárainak, amelyben élnek — azonos jogokkal és kötelezettségekkel kell rendelkezniük, mint bárki másnak.” xvi

196

196

A roma közösségek politikai szerepvállalását tovább nehezíti, hogy jogilag továbbra sem ismerik el őket etnikai vagy nemzeti kisebbségként Európa valamennyi érintett államában. A romák így nem minden országban részesülnek az ehhez a státushoz kötődő jogokból sem. Az európai államok közül a romák egyáltalán nem rendelkeznek különleges kisebbségi

jogi

státussal

többek

között

Belgiumban,

Dániában,

Németországban,

Görögországban, Hollandiában, Olaszországban, Szlovéniában és Svájcban. xvi Ezzel szemben jogi értelemben is nemzeti vagy etnikai kisebbségi csoportként ismerik el őket Ausztriában, a Cseh

Köztársaságban,

Horvátországban,

Jugoszláviában,

Lengyelországban,

Magyarországon, Macedóniában, Norvégiában, Romániában, Svédországban, Szlovákiában és Ukrajnában. Hagyományos nemzeti kisebbségként kezelik a romákat Finnországban, míg Nagy-Britanniában az 1976-os Faji Kapcsolatokról szóló Törvény hatálya alá eső „faji csoportként” kerülnek említésre.xvi A romák politikai részvételének szervezeti keretei és intézményes háttere az európai államokban Az állampolgársági problémák rendezése és a nemzeti vagy etnikai kisebbségi jogok szavatolása tehát elengedhetetlen feltétele a romák közéleti és politikai szerepvállalásának. Ezek a lépések azonban csupán a feltételeket teremtik meg. A tényleges politikai aktivitáshoz szükséges a megfelelő szervezeti és intézményes keretek kialakítása. Ez részben a roma politikai pártokat jelentené, részben a romákat is magukban foglaló kormányzati testületeket, részben pedig a romák parlamenti képviseletét. Kifejezetten roma politikai pártokat ma Európában csak Horvátországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon, Macedóniában és Szlovákiában tartanak nyilván. xvi Más államokban — így például Albániában és Bulgáriában — etnikai alapon szerveződő politikai pártok alapítása kifejezetten tilos. Más kérdés, hogy a romák közéleti és politikai tevékenységüket általában nem kizárólag és nem elsősorban politikai jellegű szervezeteken, pártokon keresztül fejtik ki. Különösen igaz ez a volt szocialista országokra, ahol a hirtelen jelentős mértékben fragmentálódott pártrendszerekben a roma politikai pártok jóval kevésbé tudták megvetni lábukat, mint saját területükön a roma civil szervezetek. Ez utóbbiak zöme a kulturális szférában tevékenykedik, és sokuk számottevő sikereket tudott felmutatni az elmúlt években. Más részről, a roma pártok és politikusok légüres térben mozognak, ha az állam nem teremti meg az együttműködés intézményes kereteit. Ennek több formája ismert. Ezek közül talán legelterjedtebb a konzultatív testületek modellje, amely több európai országban is 197

197

befogadásra talált.xvi Ezek a testületek helyi és országos szinten egyaránt tevékenykednek. Ez utóbbi esetben általában a kormányhoz vagy az érintett szaktárcához ritkán a parlamenthez kötődnek. A legtöbb ország egyetlen tanácskozó testülettel rendelkezik az összes, a területén élő nemzeti vagy etnikai kisebbségi közösség számára. Azonban vannak olyan államok, amelyek külön testületeket működtetnek a nagyobb csoportok vonatkozásában. Ilyen például Spanyolország, amely önálló tanácsot tart fenn a roma ügyek kezelésére. xvi Franciaország szintén külön — tíz minisztériumi delegáltat, tíz választott tisztviselőt és a roma szervezetek tíz küldöttjét magában foglaló — nemzeti konzultatív bizottságot működtet az „utazó népesség” problémáinak gondozására. xvi Hasonló a Finnországban 1956 óta működő Roma Ügyek Tanácsadó Testülete, amelynek felét a roma közösségek képviselői, másik felét pedig kormányzati hivatalnokok és szakértők alkotják. xvi A romák kormányzati részvételének fontos terepét jelentik azok a kormányhivatalok, amelyek általában a nemzeti vagy etnikai kisebbségek ügyeivel, vagy éppen kifejezetten a roma közösség helyzetével foglalkoznak, és amelyek — jó esetben — roma származású szakértőket és munkatársakat (is) foglalkoztatnak. Ez utóbbi követelmény fontosságát az Európa Tanács 2002. évi ajánlása is hangsúlyosan említi. xvi A kifejezetten roma ügyekkel foglalkozó hivatalok ritkábbak, azonban nem ismeretlenek Európában. Ausztriában, Belgiumban, a Cseh Köztársaságban, Finnországban, Görögországban, Magyarországon, Svédországban, Szlovákiában és Szlovéniában külön kormányzati intézmények és testületek kezelik a roma ügyeket.xvi A kisebbségi ügyekkel foglalkozó kormányzati hivatalok száma természetesen ennél jóval nagyobb. Így a jelentős roma népességgel rendelkező államok közül Bulgáriában, a Cseh Köztársaságban, Horvátországban, Magyarországon, Szlovéniában és Ukrajnában is felállítottak kormányzati szintű etnikai vagy nemzeti kisebbségi hivatalt. Ami pedig a kabinetet magát illeti, önálló Városfejlesztési és Kisebbségi Integrációs Minisztérium működik Hollandiában, Nemzetiségi Minisztérium Oroszországban, míg Romániában miniszterelnök mellé rendelt miniszter, Svédországban tárca nélküli miniszter, Szlovákiában pedig emberi jogi, nemzeti kisebbségi és regionális fejlesztési ügyekért felelős miniszterhelyettes foglalkozik a nemzeti és etnikai kisebbségek, így a roma közösség ügyeivel. xvi A romák politikai törekvéseinek egyik legfontosabb célpontját továbbra is a nemzeti parlamentek jelentik. Ennek ellenére roma képviselőket csupán az európai törvényhozások szűk körében találunk. Ilyen például a cseh, a magyar vagy a macedón parlament. Roma képviselők részére fenntartott székek vannak a román törvényhozásban. xvi A magyar 198

198

jogszabályok biztosítják a nemzeti és etnikai kisebbségek jogát a parlamenti képviselethez. Az Alkotmány kimondja: „A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják” xvi A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény pedig tartalmazza, hogy „A kisebbségeknek külön törvényben meghatározott módon joguk van az országgyűlési képviseletre.”xvi Ennek gyakorlati megvalósítására azonban mindeddig nem sikerült megegyezést elérni. […] A magyarországi jogi szabályozás Az európai romák helyzetével foglalkozó tanulmányok, szakértői jelentések és nemzetközi ajánlások a kelet- közép- európai államok körében ma még rendszerint a pozitív példák között említik Magyarországot.xvi Igaz, nem mulasztják el hangsúlyozni, hogy a magyarországi cigányság állapota jelentősen rosszabb a többségi társadalom általános helyzeténél, és további intézkedések megtételét is sürgetik. A pozitívumok hátterében részben azok a jogszabályi vívmányok és kormányzati kedvezményezések állnak, amelyek a cselekvési kereteket meghatározzák. Ezek közül megemlíthető a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény, az 1125/1995. (XII. 12.) Korm. határozat a cigányság helyzetével kapcsolatos legsürgetőbb feladatokról, az 1093/1997. (VII. 29.) Korm. határozat a cigányság élethelyzetének javítására vonatkozó középtávú intézkedéscsomagról, az 1047/1999. (V. 5.) Korm. határozat a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló középtávú intézkedéscsomagról, a Cigányügyi Tárcaközi Bizottság által jegyzett 2001-es A hosszú távú roma társadalom- és kisebbségpolitikai stratégia irányelvei című vitaanyag, valamint a 2002es kormányváltás után született újabb dokumentumok. Megemlíthetők még azok az intézményes keretek, amelyek az elmúlt években igyekeztek tartalommal megtölteni a fent említett szabályokat és kezdeményezéseket. Ezek közül példaként hozható az 1990 óta működő Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, amely a Cigányügyi Főosztályon roma munkatársakat foglalkoztatva látja el feladatát. Meg kell emlékezni az 1996-ban megalakult Cigányügyi Koordinációs Tanács működéséről is, amely testület az 1120/1995. (XII. 7.) Korm. határozatban foglaltakkal összhangban a cigányság összetett problémáinak kezelése és társadalmi integrációja elősegítése érdekében a minisztériumok és az országos hatáskörű szervek koncepcionális tevékenységének összehangolását végezte. A Koordinációs Tanács az 1048/1999. (V. 5.) Korm. határozat értelmében átadta helyét a Cigányügyi Bizottságnak, amely — a cigányság életkörülményeinek

és

társadalmi

helyzetének

javítására

irányuló

középtávú 199

199

intézkedéscsomag koordinatív végrehajtása érdekében — szintén a minisztériumok és országos hatáskörű szervek ez irányú tevékenységének összehangolására kapott megbízást. Az állam több csatornán keresztül nyújt anyagi támogatást a kisebbségi csoportok, így a roma közösségek aktivitásaihoz és önszerveződéséhez. A középtávú intézkedési csomagban meghatározott feladatok végrehajtásához szükséges forrásokat a szaktárcáknak minden évben saját költségvetési fejezetükben kell tervezniük. A legfontosabb források az Igazságügyi Minisztériumban (helyi önkormányzatok és közalapítványok), a Belügyminisztériumban (kisebbségi

önkormányzatok),

valamint

az

Országgyűlés

Társadalmi

Szervezetek

Bizottságánál (civil szervezetek) találhatóak. Szintén jelentős források felett rendelkezik az Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A romák által célzottan és közvetlenül hozzáférhető források közül két csoportot érdemes külön kiemelni. Az egyik a kisebbségi önkormányzati rendszer, amely évről évre növekvő pénzkerettel gazdálkodhat: támogatásuk 1997-ben 300 millió forint, 1998-ban 350 millió, 1999-ben 730 millió, 2000-ben pedig 803 millió forint volt, míg az országos kisebbségi önkormányzatok 1997-ben 306 millió, 1998-ban 398 millió, 1999-ben 506 millió, 2000-ben pedig 546 millió forint költségvetési támogatásban részesültek. xvi A növekvő források természetesen nem orvosolják a választási szabályok hiányosságait, amelyek legalábbis kérdésessé teszik a támogatási összegek megfelelő hasznosulását. A másik fontos csoportot három közalapítvány — a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, a Gandhi Közalapítvány és a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány — jelenti, amelyek célzottan támogatják a roma lakosságot érintő programokat. Általuk nem csupán a roma közösségek képviselőinek a döntéshozatali folyamatba való bevonása valósul meg, de lehetőség nyílik az egyes közösségek sajátos helyzetéhez és viszonyaihoz messzemenően igazodó segítségnyújtásra. […] […] A legfontosabb és a külföldi kiadványokban leggyakrabban emlegetett intézményrendszer mégis az 1994-ben kialakult kisebbségi önkormányzatok hálózata. A jogalkotó szándéka ez esetben arra irányult, hogy széles körű oktatási, kulturális és művelődési autonómiát biztosítson a hazánkban élő kisebbségi népcsoportok részére, lassítva ezzel asszimilációjukat, és elősegítve nemzeti, etnikai, nyelvi kulturális és történelmi sajátosságaik megőrzését. Tisztán kell tehát látnunk, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer jelenlegi formájában nem rendelkezik felhatalmazással arra, hogy a közigazgatás területén hatóságként működjék, és ilyen jellegű feladatokat a helyi önkormányzatok sem ruházhatnak rá. […] 200

200

[…] Az 1993. évi törvény olyan kulturális autonómiát kívánt létrehozni, amelyben központi szerepet kap a kisebbségek művelődési és oktatási önigazgatása. Ennek jegyében a kisebbségei önkormányzatok saját hatáskörükben intézményt alapíthatnak és tarthatnak fenn a helyi közoktatás, a helyi írott és elektronikus média, a hagyományápolás, valamint a közművelődés területén. A lehetőség azonban gyakran kihasználatlan marad. A kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozásakor a törvényalkotó abból a feltevésből indult ki, hogy néhány éven belül e testületek kellően megerősödnek, és megfelelő állami finanszírozás mellett átvehetik a kisebbség oktatási és kulturális intézményrendszer működtetését. Mára elmondható, hogy a kisebbségi önkormányzatok még mindig nincsenek abban a helyzetben, hogy ezeket a feladatokat ténylegesen ellássák.xvi Ez nagyobb részben finanszírozási hiányosságokra, részben egyéb okokra vezethető vissza. A kisebbségi ombudsman tapasztalatai szerint a kisebbségi önkormányzatok elsősorban rajtuk kívül álló okokból nem tudták átvenni a fenntartói jogokat, és igazgatási jogaikat főként az állami, önkormányzati szervekkel való együttdöntési hatásköreik révén gyakorolják. Arra van tehát lehetőségük, hogy a mások által hozott döntéseket a törvényben biztosított véleményezési vagy egyetértési joguk révén befolyásolják.

xvi

Ezért mindenképpen indokolt a szabályozási rendszer és a

kialakult gyakorlat felülvizsgálata, amire a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa javaslatot tett már a 2000. évről szóló beszámolójában is.

xvi

[…]

Az európai roma politika megújulása A romák ügye újra az európai politika fókuszába került. A megnövekedett figyelem leginkább a balkáni háborúkhoz, a migrációs hullámokhoz, és az Európai Unió bővítésének folyamatához köthető. A felerősödött migrációs jelenségek tudatosították az európai politika vezetőiben: a romák ügye közös európai ügy. Ez a felismerés tükröződik az Európai Bizottság által kibocsátott éves országjelentésekben, valamint az Európa Tanács 2002. évi ajánlásában is. A problémakört mindemellett súlyos hiba lenne a volt szocialista országokban, az Unióhoz való csatlakozásra váró jelölt-államokban élő roma népesség helyzetére, valamint — a migráció esetében — a kibocsátó állam-befogadó állam konfliktusra korlátozni. A kontinens keleti és nyugati fele közt megújult kapcsolatok ugyanis Nyugat-Európa figyelmét felhívták, saját roma közösségeinek és „utazó népességének” megoldandó problémáira. Nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban és években a nyugati sajtóban is mind gyakrabban tűntek fel a spanyolországi gitanokról, a franciaországi „gens du voyage”-.ról, vagy éppen a németországi szintikről szóló írások. A megnövekedett figyelme fenntartásához maga az európai roma

201

201

közösség is hozzájárult azzal, hogy vezetői képesek voltak kiterjedt érdekérvényesítő tevékenységet folytatni, ami által európai szinten is értékelhető eredményeket értek el. Mindezek a fejlemények egyre több európai országot késztettek roma politikájának újragondolására. Új stratégiai koncepciók jelentek meg, antidiszkriminációs törvények születtek, és jelentős konferenciákat bonyolítottak. Az erőfeszítésekben a roma szervezetek és politikusok is kivették a részüket. Ismét bebizonyosodott: a közös hang megtalálása, az értelmes párbeszéd kialakítása minden siker előfeltétele. A romák gyakran sérelmezik, hogy ügyeikben sokszor „kívülről jött”, nem roma szakértők mondanak véleményt. A többségi társadalom politikusai ezzel szemben azt állítják: nehéz a romákkal szót érteni. Nehéz, mert sokszor saját közösségeiken belül sem tisztázottak a hierarchikus viszonyok, és ez megkérdőjelezi a megállapodások érvényesíthetőségét. Ugyanakkor él az igény, hogy a roma politikusok és aktivisták álljanak elő konkrét és megvalósítható javaslatokkal közösségük problémáit illetően. Az egyedi panaszok feltárása és feldolgozása ma is jelentős figyelmet köt le. Ám legalább ekkora figyelmet kellene fordítani a pozitív példák és kedvező tapasztalatok bemutatására, amelyek másutt is hasznosítható módszereket és tanulságokat hordoznak magukban, és amelyek megismerésére igény mutatkozik. […] A magyarországi cigánypolitika és cigány politizálás aktuális jelenségei A magyarországi cigánypolitika és cigány politizálás jelentős változásokon megy keresztül napjainkban. Az elmúlt évtizedben a mindenkori kormányzat igyekezett külön figyelmet fordítani a legnagyobb hazai kisebbségi közösség sajátos helyzetére és problémáira, ám a nehézségekre hatékony megoldást találni csupán elvétve sikerült. Az időközben lezajlott társadalmi-gazdasági változások ugyanakkor tovább súlyosbították a roma népesség állapotát. Az előrelépést az is nehezíti, hogy a magyarországi cigány közösség maga is többszörösen megosztott belső vitáktól hangos. A magyarországi cigányság problémái sürgős cselekvést igényelnek. Ezek a lépések nem születhetnek meg a cigány szervezetek és politikusok aktív szerepvállalása nélkül. A feltételek ma talán minden korábbinál kedvezőbbek. Az országgyűlési választási kampány ráirányította a figyelmet a roma közösségek problémáira, így a nagy pártokat arra késztette, hogy roma jelölteket is állítsanak. Ezek a roma politikusok minden korábbinál aktívabb szerepet vállaltak a kampányban. Mindezeknek eredménye, hogy a korábbiaknál több roma képviselő foglal helyet a magyar törvényhozásban: Teleki László az MSZP színeiben, míg Farkas Flórián, Lukács Mihály és Varga József a FIDESZ-MDF pártszövetség listájáról jutottak az Országgyűlésbe. 202

202

A kormányprogram külön fejezetben foglalkozik a hazai cigányság helyzetével és az ezzel összefüggő feladatokkal.

xvi

Teleki László vezetésével a Miniszterelnöki Hivatalon belül

Cigányügyi Politikai Államtitkárság jött létre, ami jelentős előrelépés kiindulópontja lehet. Az Államtitkárság 2002. augusztus elsejétől működik, és elsődleges feladata a roma ügyekben érintett tárcák közti kommunikáció megteremtése, valamint a romák integrációjának felgyorsítása. A jövőben a minisztériumokban kialakításra kerül a cigányügyi felelősök hálózata, ami garanciát jelenthet arra, hogy a hazai roma közösségek érdekei megjelennek a kormányzati munkában. Az államtitkár elképzelései szerint hat minisztériumban miniszteri biztos koordinálná a romapolitikával kapcsolatos kérdéseket, míg a többi tárcánál cigányügyi referensek végeznék el az egyeztetési feladatok. […] Megjelent: Majtényi Balázs (szerk.): Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban Lucidus Kiadó, Budapest, 2003, 101-137. oldal

203

203

DURAY MIKLÓS: ÉRTÉKET TEREMTETTÜNK! Tisztelt kongresszus, kedves vendégeink, tisztelt tanúi a történelmi időnek!

Sorsforduló döntések előtt állunk. Az 1998-as év politikai vízválasztó lesz Szlováki számára és az itt élő magyarság számára is. Szlovákia számára elsősorban azért, mert ez év őszén kell dönteniük a polgároknak arról, hogy egy olyan kormánypolitikát kívánnak-e támogatni, amely a Szlovák Köztársaságot továbbra

is az európai politika peremére szorítja, vagy olyan politika következményeit

akarják-e élvezni, amely visszairányíthatja az országot az európai politika fő sodrásába. Bármely döntésnek történelemformáló következménye lesz. Mára ugyanis egyértelművé vált — amit már korábban is jeleztünk —, hogy a szlovákiai politika elsősorban Vladimír Meĉiar kormánypolitikája révén nehezen illeszthető az európai együttműködésbe és az európai politika fő irányvonalába. Ennek következtében Szlovákia más megítélés alá esik, mint a vele szomszédos országok. Ha viszont 1998-ban a parlamenti választásokon a választópolgárok visszaterelik az országot a nyugat-európai irányba, akkor Szlovákia is rövidesen hasonló útra térhet, mint amilyen úton halad Magyarország, Csehország és Lengyelország — azaz visszatérhet az európai integráció útjára. Ennek eléggé pontosan körvonalazható következményei lesznek a Szlovákiában élő magyarság számára is. A szlovákiai magyarság ugyanakkor azért érkezett vízválasztóhoz, mert 1990-től, a rendszerváltozás első napjaitól számítható politikai útját értékelnie és átértékelnie, valamint korrigálnia kell. Elsősorban a szlovákiai magyarság körében kialakult sokpártiságot kell átértékelni. A szlovákiai magyar politikusoknak át kell állítaniuk a váltót a politikai erők egységesítése, tömörítése felé. Egy ilyen döntés meghozatalát azért tekinthetjük sorsdöntőnek, mert át kell alakítani és át kell építeni az eddig kialakult politikai szerkezetet. Ez főleg azért nehéz feladat, mert minden szerkezethez személyek, egyéni és csoportérdekek, valamint rajtuk keresztül a felvidéki magyarság közösségi érdekein kívül álló érdekek is kapcsolódnak. Az elodázhatatlan szerkezetváltozásunk tehát egyéni érdekeket és egyúttal tőlünk idegen érdekeket érint, ugyanakkor közösségi érdeket szolgál.

***

204

204

Elsősorban azt az utat tekintsük át, amelyet az elmúlt nyolc évben bejárt az Együttélés politikai mozgalom. Mit adtunk az egész szlovákiai magyarságnak és az összmagyarságnak? De vizsgáljuk meg azt is, hogy mitől fosztott meg bennünket az elmúlt nyolc év. Azt vizsgáljuk meg legelőbb, melyek azok a fő értékek, amelyek eddig vezérelték gondolkodásunkat, magatartásunkat és alakították céljainkat. A több, mint nyolc évvel ezelőtt megalakult Együttélés sok töprengés után jött létre. Elsősorban azért, mert a szlovákiai magyarság zömének a rendszerváltozás legelején is az volt az elképzelése, hogy érdekeit, társadalmi céljait egy egységes, erős politikai szervezetnek kell képviselnie. Az 1989-90-es évforduló és az akkori politikai forrongás és érlelődés azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben nem lehetett kielégíteni a szlovákiai magyarságnak ezt a közös elvárását. Ezért arra törekedtünk, hogy legalább a szellemi alapjait teremtsük meg az egységes politikai erő kialakításának. Legyen meg legalább a csírája az önállóan, saját politikai és cselekvési program szerint működő politikai erőnek, amely — ha lehetséges és ha szükséges —, megteremteni az egymás közötti együttműködés módját és kereteit. Az Együttélést — mindössze három hónappal a szándéknyilatkozat közzététele után — 1990. február 27-én jegyezték be a Cseh Köztársaság Belügyminisztériumában, majd március 1-jén a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumában. Kezdettől fogva országos politikai szervezet voltunk, tehát nem olyan regionális párt, mint a Magyar Koalíció mostani pártjai. Tevékenységünket kiterjesztettük nemcsak a magyarságra, hanem a többi számbeli kisebbségben élő közösség politizálni vágyó, és a közérdekek iránt elkötelezett tagjai felé is. Ezzel a tájolódásunkkal a múlt század második felének magyar liberális (radikális)demokrata hagyományát követtük, melynek egyik megtestesítője a Nógrád vármegyei születésű Mocsáry (Bocsáry) Lajos parlamenti képviselő volt, illetve előhírnöke az a gróf Teleky László, aki az 1848-ban megalakult első felelős magyar kormányt képviselte Párizsban. Egyik sajátosságunk az volt, hogy tagjaink között tudhattuk főleg a csehországi lengyeleket és kezdetben a Szlovákiában élő ruszinok és ukránok egy részét, valamint a magyarul beszélő romákat is. A németek szervezetileg ugyan nem, de egyének révén szintén részt vettek az Együttélés politikájának alakításában. Szervezetünknek ez a nemzeti sokrétűsége és az egész Csehszlovákiára kiterjedő tevékenysége az ország felbomlása, valamint a többi magyar párttal való együttműködés előtérbe helyezése következtében fokozatosan megszűnt. De az a meggyőződésünk sohasem szorult háttérbe és a mai napig fennmaradt, hogy nemcsak a magyarságot kell szolgálnunk, hanem mindenkit, aki velünk

205

205

azonos, vagy hasonló helyzetben van. Emellett — természetesen — egyik fő célunknak tartottuk és tartjuk a mai napig az egész ország demokratikus átalakítását. Az Együttélés nemzetiségi sokrétűségének fokozatos leépülésében — az eddig említett okok mellett — közrejátszott egy további tényező is. A különböző nemzetiségű, számbeli kisebbségben élő szlovákiai polgárok szervezetei szlovák nemzetpolitikai érdekek befolyása alá kerültek. Azzal hangolták őket ellenünk, hogy bennünket államellenes színben tüntettek fel, ami egyet jelentett érdekeik veszélyeztetettségével. E megosztó politika miatt ugyan mi nem mondtunk le érdekeik képviseletéről, viszont tarthatatlanná vált, hogy azok, akik kishitűségükben ellenünk felléptek, ott üljenek a sorainkban, vagy pedig osztozzanak velünk a párt által megszerzett parlamenti képviselői székeken. A rendszerváltozás első két és fél évében — mint tudvalevő — az Együttélés színeiben lengyel, német, ukrán és cigány képviselőjelöltek vettek részt a választásokon, valamint lengyel és ukrán képviselőink is voltak a parlamentben.

*** Az Együttélés megalakulásakor a nemzeti kisebbségek jogvédelmét és politikai érdekképviseletét hirdettük meg. Nem húztunk ideológiai határokat. Kezdettől fogva azt az álláspontot képviseltük, hogy fölül kell emelkedni az ideológiákon. Az ideológia a politika szolgálatában olyan felépítmény, ami csak az önrendelkező társadalmakban válhat társadalmi mozgatóerővé. Kezdetben tehát az Együttélés ideológiamentes, majd utóbb meghatározott értékrendi tájoltságú gyűjtőpártként működött. A gyüjtőpártot úgy értelmeztük, hogy egy pártba vagy egy párt köré kell összefogni mindazokat, akiknek hasonló az elképzelésük a társadalom építéséről vagy átalakításáról. Elutasítottuk a szociális rétegpárt szerepét. Az Együttélés ilyen értelemben a mai napig gyűjtőpárt és feltételezhető, hogy gyűjtőpárt lesz az utódja is. Az Együttélés értékrendjét 1992-ben a szlovákiai magyarság legfőbb közösségi értékei és érdekeltsége

szerint

határoztuk

meg,

de

részben

visszakanyarodtunk

a

magyar

politikatörténeti múltba is. Az Együttélés eszerint a (keresztény) konzervatív és a (polgári) liberális vagy szabadelvű értékrend követését tűzte ki célul. A konzervativizmuson elsősorban értékmegőrzést értettünk, a liberalizmuson pedig türelmességet. A konzervativizmus és a liberalizmus azonban a reformkortól kezdve egymást kiegészítő és egymást támogató értékrendek a magyar politikában. E két értékrend mentén épült fel a modern magyar 206

206

államszervezet, melyből kivette részét a konzervatív Széchenyi István és a forradalmi liberális Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc és a polgári-liberális Eötvös József, majd századunkban a nagy konzervatív triász Tisza István, gróf Bethlen István és Teleky Pál, vagy elméleti munkáival a nemzeti liberális Bibó István. Az Együttélés e két irányultság iránti elkötelezettségével nemcsak beépült a magyar történelmi pártok sorába, de kompatibilissé vált minden olyan pártszerveződéssel, amelyek konzervatívnak, illetve kereszténykonzervatívnak, néppártinak vagy pedig liberálisnak tekintik magukat. A neoliberalizmust azonban doktrinérségként elutasítottuk. Viszont a politikai vagy ideológiai értelemben vett baloldali orientáció hiányzik az Együttélésből. Ezt részint természetes reakciónak is lehet tekinteni a kommunista korszak magyarellenessége miatt, ami nem azt jelenti, hogy nem tudjuk elviselni vagy elfogadni köreinkben a baloldali gondolkodású vagy az ilyen értékrend szerint igazodó személyeket. A baloldaliság elutasítása részünkről elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a baloldali értékrend a politikában az állami centralizmus megtestesítője, a polgári önrendelkezés fékezője és térségünkben a közelmúlt kommunista totalitarizmusához kötődik. A felvidéki magyarságot sújtó minden jogkorlátozás pedig a centralizmussal és a totalitarizmussal kapcsolatos, legyen az kommunista vagy nemzeti indíttatású. Azért tekintjük tehát magunkat tudatosan jobboldalinak, mert a jobboldali, középpárti politizálás az egyénre és a közösségre épít, az államszervezésben pedig a decentralizálás eszméjét követi, azaz kimondatlanul is az autonómiára épít. Ennek következtében mi természetszerűen közép illetve középjobb pártként fogalmaztuk meg magunkat, ha úgy tetszik, konzervatív-liberális pártként. Azáltal, hogy pontosan meghatároztuk értékrendünket, arculatunk határozottabbá vált és alkalmasabbakká váltunk a nemzetközi együttműködésre is, főleg a nagy nemzetközi pártcsoportosulások irányába. A szlovákiai belpolitikában azonban ettől függetlenül alakultak kapcsolataink. A szlovák pártok továbbra is elutasítottak bennünket, ami nem csoda, hiszen számos elképzelésükkel szemben ellentétes véleményt fogalmaztunk meg. Más volt a demokráciaeszményünk és az államról alkotott elképzelésünk. A magyarság igényeit Szlovákiában mi az önrendelkezés elve alapján fogalmaztuk meg, amelyet a szlovák pártok elutasítottak. Kevés volt tehát az érintkezési felület a szlovák pártok és az Együttélés között. Emiatt is, de nemcsak ezért, a legfontosabbnak a magyar partnerpártjainkkal való kapcsolattartást tekintettük. Első koalíciós partnerünkkel, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal 1990 tavaszától kerestük az egymáshoz vezető utat — akkor kötöttük meg az első koalíciós szerződést, amely azonban csak a választások idejére vonatkozott. A Magyar Polgári Párt 207

207

1994-ben vált további koalíciós partnerünkké. A koalíció révén alakult ki fokozatosan egy olyan együttműködés, amely sok belső vitával, sok haraggal járt, de a felvidéki magyarságot érintő alapvető kérdésekben közeledtek egymáshoz a nézeteink. A viták és veszekedések során kezdtek lebomlani a három párt között az 1990-ben felépített és sokszor átjárhatatlannak tűnő falak. Esetenként olyan jó együttműködés alakult ki helyi szinten a három párt alapszervezetei között, hogy észre sem lehetett venni, ki melyik párthoz tartozik. Helyenként az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom között, de esetenként az Együttélés és a Magyar Polgári Párt között alakult ki nagyon jó viszony. Van rá példa, hogy a magyar pártok közötti falakat mesterségesen emelték. Már 1990-ben tapasztaltuk, hogy az Együttélés és az MKDM tagjai és aktivistái között a választási kampány során rendkívül jó együttműködés jött létre. Akkor nyilatkozta Popély Gyula, aki az Együttélésnek 1990-ben képviselőjelöltje volt, hogy olyan jó volt az együttműködés a két szervezet tagjai között, hogy észre sem lehetett venni, van-e közöttük választóvonal. Abban az időben nem állt mindenkinek érdekében az együttműködés jó szellemének kialakulása, ezért Popély Gyulának ez a kijelentése parlamenti mandátumába került. Ez okozta, hogy átmenetileg — néhány évre — inkább a külön-külön és esetenként az egymás elleni szervezkedés vált a szlovákiai magyar politika jellemzőjévé.

*** Most pedig vegyük számba azokat a közösségi értékeket és eszméket, amelyeket az Együttélés az elmúlt nyolc évben a magyarság szolgálatában akart hasznosítani. Az alapítólevelünkből kell kiindulnunk, amely tartalmazza eddigi politizálásunknak mindazon alaptételét, amelyekre a későbbiekben is építhettünk — a saját ügyeinkben való döntés jogát, az

állampolgári

egyenlőség

és

egyenrangúság,

valamint

az

önigazgatás

és

az

önkormányzatiság elvét. Mindezek gyűjtőfogalma az önrendelkezés. Ezekre az eszmékre építettük kezdettől fogva a politizálásunkat. Ezen értékek és ezen vezéreszmék mentén fogalmaztuk meg mindazon alapvető politikai megnyilatkozásainkat, amelyek irányadói voltak a parlamenti munkánknak. Ebből merítettünk a közösségi munkában is. Ennek alapján jutottunk el annak a felismeréséhez, hogy a szlovákiai magyarságnak a korábbitól és a jelenlegitől eltérő közigazgatási rendszerben kell élnie, hogy lelki, szellemi épségben, társadalmilag pedig újjáépülve köszönthessen rá a jövendő. 208

208

Ezen eszmék alapján tettünk kísérletet a felvidéki magyarság önmeghatározásának megfogalmazására. Önmegjelölésünkre olyan fogalmat kerestünk, amely kifejezi vagy az eddigiekhez képest jobban tükrözi a szlovákiai magyarság belső struktúráját, közelebb áll a valós létünkhöz. Így született meg az a javaslatunk, hogy a jövőben nevezzük magunkat közösségnek — a magyar nemzet Szlovákiában élő nemzeti közösségének. Korábbi, illetve eddigi megjelölésünk — nemzetiség, kisebbség, nemzetiségi kisebbség, nemzeti kisebbség — , olyan fogalmak, amelyek a magyarság ellenében megfogalmazott hatalmi szándékokat tükrözik vissza. Mi tehát meg akartuk fordítani ezt az ellenünk irányuló folyamatot és a szétverésünkre irányuló kísérleteket ellensúlyozva tudatosan szervezett (önrendelkező) közösséggé válásunk akaratát kívántuk megerősíteni. A felvidéki magyarságnak az a belső szervezettsége, amelyből a „nemzeti közösség” fogalmat vezettük le, az elcsatolás előtti időszakból származik és az elmúlt nyolcvan év elnyomatása ellenére megmaradt.

*** Az Együttélés politizálásában az elmúlt években az egyik legfigyelemreméltóbb mozzanat, hogy azon kevés politikai szervezet közé tartoztunk, amely egyértelműen felismerte: Csehszlovákia meg fog szűnni. Ezt több ízben meg is fogalmaztuk, de emiatt abba a helyzetbe jutottunk, mint a kanyar mögé látó utas, aki hiába figyelmezi az autó vezetőjét az előre nem látható veszélyre. Mi láttunk a kanyar mögé és már 1990 tavaszán figyelmeztettünk, hogy Csehszlovákia meg fog szűnni, s nyomban megalakul az önálló Szlovákia. Figyelmeztetésünk politikai támadások sorát váltotta ki ellenünk. Következménye pedig az lett, hogy a szlovákiai magyarságot felkészületlenül érte Csehszlovákia megszűnése és az önálló szlovák állam megalakulása. Más vonatkozásban is kerültünk ilyen helyzetbe. Mi voltunk az elsők, akik láttuk, hogy az a politikai garnitúra, amely 1990 tavaszán (Meĉiar belügyminisztersége idején) kezdett verbuválódni Szlovákiában, katasztrófa felé sodorhatja az egész társadalmat, az egész országot de különösképpen bennünket. Amikor erre felhívtuk a figyelmet, lehurrogtak bennünket. Amikor azonban teljesen egyértelművé váltak a magyarság elleni támadások, akkor arra figyelmeztettünk, hogy előbb mi leszünk a célpontok, aztán azok a szlovákok válnak ellenséggé, akik meg akarják menteni az országot az Európától való elszakadástól. Ezt

209

209

sem hitte el senki. Ma már mindenki látja, hogy nekünk volt igazunk, de kérdés, hogy meddig tart ennek az okító tapasztalatnak a hatása. Mi idejében emeltük fel a szavunkat arra figyelmeztetve, hogy a demokráciában nem hierarchizálhatók az alapértékek. A kezdet kezdetén is azon a véleményen voltunk, hogy nem lehet úgy demokratikus társadalmi rendszert építeni, nem lehet úgy érvényesíteni a demokrácia elveit a politikában és a közélet egyéb területén, az állam építésében és a társadalom szervezésében, hogy először úgymond létrehozzuk a demokráciát, utána pedig megteremtjük a modern jogállamiságot, nevezetesen: a „kisebbség” jogait. Mikor azt mondtuk, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, ismét a támadások kereszttüzébe kerültünk. Kiderült, hogy ezúttal is nekünk volt igazunk, miközben elvesztegettünk nyolc évet. Sorolhatnám a további példákat is, de egy ilyen leltár sajnos nem változtat a helyzetünkön. Inkább annak örüljünk, hogy mások is rájöttek arra, amit mi már régen tudtunk. Így talán könnyebb lesz a továbbiakban együttműködni mindazokkal, akikkel éppen ezek miatt a véleménykülönbségek miatt korábban nem tudtunk együttmunkálkodni.

***

Tisztelt Kongresszus! Említettem, hogy vízválasztóhoz érkeztünk. Igaz ez abból a szempontból is, hogy eddigi politizálásunk módozatait át kell értékelnünk. Ez nemcsak az Együttélésre vonatkozik, hanem koalíciós partnereinkre is. Korábban, főleg a 1990-es évek legelején kialakult helyzet azt igazolta, hogy a szlovákiai magyarság érdekeinek teljes palettáját szabadon, a hatalomtól függetlenül, csak kormányon kívül, azaz ellenzékben lehet képviselni. Az Együttélés a megalakulását követően, már 1990 februárjának első felében tett ugyan kísérletet az akkori mérvadó szlovák politikai erőkkel való együttműködésre, de elutasításra találtunk. Ez nem egy véletlen negatív gesztusa volt az akkori új hatalomnak. Bizonyítható ez egy későbbi példával is, a magyar egyetemen alapítására vonatkozó törvényjavaslat sorsával. Mindannyian, akik most itt vagyunk, de azok is, akik szerte az országban a magyarság érdekeit akarják és akarták képviselni akkor is, azon a véleményen voltak, hogy Szlovákiában meg kell alapítani a magyar egyetemet. Sokan felismerték közülünk, hogy a jövőben építkezésünk egyik fő pillére a gazdaság mellett a 210

210

felsőfokon képzett értelmiség. Jól felkészült magyar értelmiséget azonban csak teljes — az alapoktól az egyetemig terjedő — oktatási struktúrában lehet felnevelni. Ezt az igényünket 1990

februárjában

törvényjavaslatként

is

megfogalmaztuk,

amelyet

az

akkori

rendszerváltozást vezénylő szlovák politikai erők elutasítottak, és egy követ fújt ebben velük a Független Magyar Kezdeményezés. Nem átallottak felhasználni olyan erkölcstelen eszközt is, mint a magyar fiatalok fellázítását a magyar egyetem ellen — értelemszerűen a javaslat előterjesztői ellen is. Ez akkor annak a tanúbizonysága volt, hogy a kormányzat nem hajlandó felvállalni a mi legelemibb érdekeinket sem. Ilyen esetben hogyan lehettünk volna kormánypártiak, hacsak nem akartunk volna alapvető érdekeink árulójává válni? Emlékeztetni szeretném önöket arra, hogy a szlovákiai magyarságnak több mint a 90 százaléka azon a véleményen van, hogy Szlovákiában kell önálló magyar egyetem. Ne értsék félre, nem iskolaügyi kérdés taglalásában akarok elmélyedni, csak igazolni kívánom, hogy ha a társadalmunknak ilyen nagy része igényli a magyar egyetemet, akkor mi nem lehettünk partnerei vagy szimpatizánsai egy olyan kormánynak, amely ezt radikálisan elutasította. Visszatérve

politizálásunk

átfogalmazásának

szükségességére:

ma

úgy

kell

megfogalmaznunk politikánkat és taktikánkat, hogy önálló, integrált erőként lehessünk részesei Szlovákia demokratikus átalakításának. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ha legitim és önálló politikai erőként vehetünk részt a kormányalakításban, akkor az előbb említett elutasító magatartásra sokkal kisebb mértékben nyílik lehetőség. Tévednek azok, akik ennek kapcsán paradigmaváltásról beszélnek. Nem a meggyőződésünk változott, mely szerint már nem ellenzékben, hanem a kormányban kell dolgoznunk. A helyzet változott meg. Kiderült, hogy a mostani magyar politikai képviselet önálló és szuverén erő, ugyanakkor a szlovák politikai erők egy kormányalakítás alkalmával már nem tudnak megkerülni bennünket, mert nem találnak megfelelő erőt képviselő szervilis magyarokat.

*** Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Számot kell vetnünk azzal is, hogyan alakult az elmúlt nyolc évben a szlovákiai magyarság helyzete. Az alábbiakban felsorolt adatokat a budapesti Balázs Ferenc Intézet és a szepsi székhelyű Spectator Társadalomkutató Műhely mérte fel 1997-ben, nem egészen egy évvel ezelőtt.

211

211

A szlovákiai magyarság zömmel azon a véleményen van, hogy a helyzetünk az elmúlt nyolc évben fokozatosan romlott. Az iskolaügy terén a felvidéki magyarság 96 százaléka, az anyanyelv használatát tekintve 87 százaléka, a közművelődés terén 81 százaléka, a gazdasági életben 77 százaléka, a jogbiztonságunkat illetően pedig 91 százaléka úgy véli, hogy romlott a helyzetünk. Tehát azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyek a kormánypolitikával függnek össze, a felvidéki magyarság mintegy 90 százalékának az a véleménye, hogy romlik a helyzetünk. Ennek a következménye, hogy a szlovákiai magyarság és a szlovák állam között a lehető legmélyebb a bizalmi válság. A szlovákiai magyarság csaknem 80 százaléka azon a véleményen van, hogy nem bízhat a szlovák államban. Ez lesújtó vélemény, amely azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarság csupán a papírformának megfelelően állampolgára a Szlovák Köztársaságnak. Ez az állam viszont úgy viseltetik iránta, mintha idegen lenne. Nem kapja meg mindazt, amihez az állampolgárság szerint joga van. Ilyen bizalmi válság elegendő lenne egy államkrízis kirobbanásához is, ha nem a lakosságnak egy 12 százalékot kitevő csoportjáról lenne csupán szó. Helyzetünk romlásával szorosan összefügg, hogy miben bízik a szlovákiai magyarság. Ha romlik a jogbiztonság, olyan támpontokat kell keresni, amelyekben bízhat az ember — ezek nélkül ugyanis bekövetkezhetne a társadalom szétesése. Jó hírként kell elkönyvelnünk, hogy a szlovákiai magyarság elsősorban a szlovákiai magyar szervezetekben bízik. Azokban tehát, amelyek pillanatnyilag a Magyar Koalíciót alkotják, s amelyek — reméljük — nemsokára az egységes magyar pártot fogják létrehozni. Ez a bizalom azonban óriási felelősség is, amivel nemcsak szervezetileg — tehát az egyesült pártnak — kell szembesülnie, hanem egyénileg a politikusoknak is. Mindenkinek, aki ezekben a szervezetekben, vagy majd a közös pártban fog dolgozni, ugyanis ezentúl a pártérdeket nem a vetélytárs magyar párttal szemben kell megfogalmazni, hanem közösségi érdekként. Át kell tekinteni azt is, hogy a Szlovákiával szembeni bizalmatlanság miatt hogyan tudunk együttműködni a szlovák nemzetiségű polgártársainkkal. Az elmúlt nyolc év a szlovák-magyar együttélésnek sem kedvezett. A szlovákiai magyarság 40 százaléka egyértelműen azon a véleményen van, hogy a szlovák-magyar együttélés állapota jelentősen romlott. Sőt, a romlás különböző mértékéről a megkérdezettnek majdnem a 80 százaléka tesz tanúságot. Ez is az előbb említett bizalmi válság egyik oka.

212

212

Mit kell tennünk egy ilyen helyzetben? A szlovákiai magyarság azon a véleményen van, hogy alapvető kérdésekben kell elérnünk javulást. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar politikának az iskolaügyben, a magyar nyelv hivatalos használatában, a kultúra autonómiájában és a lakóterülethez kötődő gazdasági és közigazgatási kérdésekben kell határozott álláspontra jutnia. Az iskolaüggyel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a szlovákiai magyarság az önálló magyar pedagusképzést tekinti a legfontosabbnak — majdnem a 80 százaléka azon a véleményen van, hogy ezt kollektív jogként kell kiharcolnunk. A programalkotás miatt fontos ismernünk a közvélemény-kutatási eredményeket. A kongresszusi anyagokkal került önök elé az előbb említett kutatás eredményeit figyelembe vevő programtervezet, amely elsősorban a gazdasági ügyekben, a területi önkormányzatok, illetve a közigazgatás kérdésében, a demokrácia fejlesztésében, az iskolaügy és a nyelvhasználat kérdésében, a szociálpolitikában és a környezetvédelemben, valamint a biztonságpolitikában foglalja össze elképzeléseinket. Amennyiben a kongresszus elfogadja ezt a programot, akkor ezt felajánljuk a pártegyesülés után a Magyar Koalíció Pártjának programja alapjául. Hangsúlyozottan oda kell figyelnünk azokra a kérdésekre, amelyekben nem lehet értékromboló kompromisszumokat kötni,

amelyeket abban az esetben is alapvető

kérdéseknek kell tekinteni, ha a magyar politikai erő kormányra lép. A szlovákiai magyarság 46 százaléka szerint, ha lehetőség nyílik belépni a kormányba, akkor ezt meg kell tenni. A megkérdezettek további 43 százaléka úgy véli, hogy a kormánybalépést feltételekhez kell kötni. A magyarságnak csak 3,7 százaléka gondolja azt, hogy nem kell belépnünk a kormányba. Az irántunk támasztott elvárás tehát az, hogy váljunk (a magyar koalíció) kormányalakítóvá, de saját, önálló programmal és feltételekkel tegyük meg ezt. Ez egy további kihívás! Ennek a függvényében kell vizsgálnunk azt is, hogy milyen politikai magatartást kell tanúsítania a szlovákiai magyar politikusoknak és milyennek kell lennie a szlovákiai magyar politikának főleg az autonómiával kapcsolatban, amelyet az itt élő magyarok több mint 75 százaléka tart lényeges kérdésnek. A magyarsággal szomszédos nemzeteknél, tehát a szlovákoknál is most kezdődött el a nemzetállami államalkotás folyamata, amely a többi európai nemzetnél — tehát a magyaroknál is — a múlt században tetőzött. Ez a nemzeti társadalmak differenciált fejlődésének a törvényszerű következménye. Közép-Európában — a magyarságon kívül — a 213

213

többi nemzet még nem jutott el a posztnemzeti államalkotás állapotába. Ez a fejlődésbeli különbség befolyásolja az autonómiához és az önkormányzatisághoz való viszonyukat, az egyenrangúsághoz és az egyenjogúsághoz való különböző hozzáállásukat és az igazságosság szellemében történő egymás mellett élés normáival kapcsolatos nézetkülönbségeket. Ez alapvetően befolyásolja a megmaradásunkért és fejlődési lehetőségeinkért folytatott küzdelmünk taktikáját és módszereit. Tekintetbe véve a nemzeti társadalmak különböző fejlettségi szintjét, érthetővé válik, hogy egyes esetekben a visszalépés részünkről a későbbiekben előrelépést jelenthet. A szlovákiai magyarság arról is véleményt alkotott, hogy milyen jellegűnek kell lennie a politizálásunknak. Az a véleménye, hogy erélyesebbnek kell lennie. Mindhárom eddigi párt hívei között ez a nézet van relatív többségben. Ehhez társul az a vélemény is, hogy egyúttal rugalmasabban kell politizálnunk. Ez az elvárás megmutatkozott abban is, hogy a szlovákiai magyarság éles kritikával illette 1994-ben a Magyar Koalíciót, mert a választások után nem ült le tárgyalni minden politikai erővel. nem azt kérte számon, hogy miért nem egyezik meg Meĉiarral, hisz azt mindenki tudta, hogy ez nem lehetséges, de elvárta, hogy tárgyaljunk, és próbáljunk meg utakat keresni. Választópolgáraink ugyanis pontosan ismerik politikai ábécéskönyvünk azon alaptételét, hogy a szlovákiai magyarságnak elsősorban érdekei vannak és csak azután vannak szövetségesei.

*** A szlovákiai magyarság 95 százaléka azon a véleményen van, hogy az egyik legfontosabb politikai érték a magyarok közötti összetartás. Ez a vélemény attól független, hogy mennyire erős és mennyire állandó ez az összetartás. Az összefogás tényét jutalmazta mind az 1990ben, 1992-ben és az 1994-ben tartott parlamenti választásokon és előreláthatóan ezt fogja jutalmazni 1998-ban is. Az említett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett szlovákiai magyarok 65 százalékának az a véleménye alakult ki, hogy ha az előttünk álló parlamenti választásokon a jelenlegi Magyar Koalíció három pártja nem együtt lép fel, akkor arra a politikai tömbre szavazna, amelyben megtalálná a jelenlegi Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat és az Együttélést. Ez a vélemény igazolja a sokéves átlagot, valamint azt is, hogy e két párt hívei és támogatói a leginkább összetartozónak érzik magukat. Ez újabb bizonyíték arra, hogy sokszor a választóvonalat sem lehetett felfedezni az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata

214

214

Mozgalom támogatói között. Eszerint kijelenthetjük, hogy aminek össze kell hogy tartoznia, az tartozzon össze. Napjaink legfontosabb témája tehát a magyar politikai egység megteremtése. Az elmúlt hónapokban ádáz vitát folytattunk az egység formájáról és tartalmáról. Éveken át bajlódtunk az egységes politikai kialakításával, s már 1990 óta erre törekszünk. Amikor még több mint 30 magyar képviselő ült különböző pártmezben a prágai és pozsonyi parlamentben, akkor tettük meg az első kísérletet a képviselők munkájának összehangolására. Sajnos, sikertelenül. Kísérletet tettünk erre 1991 decemberében, az első lévai értelmiségi találkozón is. Ott már a négy magyar párt munkájának az összehangolására törekedtünk egy koordinációs tanács létrehozásával. A többhónapos kísérletezés ismét sikertelen volt, mert nem a pártok együttműködésén volt a hangsúly, hanem azon, hogyan kerekedhet az egyik a másik fölé. Az Együttélés 1992 novemberében, két hónappal Csehszlovákia megszűnése előtt felvetette, hogy amennyiben hatékonyan akarjuk képviselni a szlovákiai magyarság érdekeit, nem lesz más út, mint az akkori három magyar politikai erő egységesítése. Ez a gondolat 1992 novembere elején hangzott el a nyilvánosság előtt és ma 1998. június 13-a van. Mennyi évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre beérjen ez a gondolat?! Már 1994-ben javasoltuk az unió létrehozását. Sikertelenül. 1995-ben, 1996-ban újrafogalmaztuk. 1994-ben még felülről létrehozandó uniót képzeltünk el, 1995-ben megpróbáltuk az alulról építkező pártszövetség kialakítását. 1996-ben ezt a politikai programmá minősítettük. 1997-ben kimondtuk, hogy az egyesülésnek szövetségi pártjelleget kellene öltenie. Ősszel elkezdődtek a tárgyalások a Magyar Koalíció három pártja között, és sok tévutat bejárva néhány nappal ezelőtt jutottunk el oda, hogy végre létrejöhet az egyesült párt. Most az Együttélés kongresszusa fog szavazni arról, hogy létrehozzunk-e ezt a egységes magyar politikai erőt, hogy az Együttélés ugyan jogilag megszűnve, de egy magasabb cél érdekében, egy nagyobb távlatokat kínáló lehetőség keretében éljen tovább. A teljes pártegyesülés érdekében először be kell olvadnia a Magyar Néppártnak az Egyesülésbe, deklarálva azt, hogy a teljes szerkezeti egység megteremtése a cél. Másodsorban pedig az Együttélésnek kell egyesülnie a Magyar kereszténydemokrata Mozgalom átalakítása révén létrejött Magyar Koalíció Pártjával. Remélem, hogy mindkét lépést megszavazza a kongresszus, annak a jelszónak a jegyében, hogy aminek össze kell tartoznia, az tartozzon össze. Így valósulna meg az a politikai eszme — az egység eszméje —, amely egyrészt 1989 decembere óta lebeg a szlovákiai magyarság szeme előtt, és amelyet már az 1930-as években is megfogalmazott a felvidéki magyarság. 215

215

Az egység eszméjét követték nem olyan régen magyarországi barátaink is, amikor egymásra talált a FIDESZ, a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség. Ott is és itt is egy jobbközép politikai erő kialakulása felé mutat a magyar politikai érlelődése. Ez egy határozott vonal a kárpát-medencei magyar politizálásban. Örülök és örülhetünk, hogy ennek lehetünk a részesei és fejlesztői. Beigazolódik az, hogy az elmúlt nyolc évben, még ha sokszor sikertelenek is voltunk, és sokszor támadtak is bennünket, legalább az egység létrehozásáért kifejtett munkánk nem volt hiábavaló. Készültünk a jövőre, ami remélem, jó értelemben lesz más, mint a múltunk volt. Ebben a nem is távoli jövőben (amely talán egy évtizedben mérhető) kell megoldódnia a szlovákiai magyarság helyzetének és az egész kárpát-medencei magyarság helyzetének is. Örülök, hogy együtt rakhattuk le ennek alapjait. Örülök, hogy egymás munkatársai lehettünk ebben és örülök, hogy mindennek én is részese voltam. Nem volt értelmetlen az elmúlt nyolc év. In.: Duray Miklós elnöki beszéde az Együttélés VI. (utolsó) kongresszusán Galánta, 1998. június 13.

216

216