NÉPZENEI ISMERETEK A magyar zene története szerves része a magyarság történetének. Zenénk fejlődése az ősidőktől kezdve párhuzamban állott társadalmi és kulturális fejlődésünkkel. A magyarság mindenkor a nép zenéjében ismerhette fel legrégibb életének egyenes folytatását, legmélyebb vonásainak megőrzőjét és fenntartóját. Az ázsiai örökség az ösztönös folyamatok állandó táplálója maradt, a tudatos európai műzenei törekvések pedig a tervszerű zenei fejlődés ösztönzői voltak. Zenetudományunk fő nehézsége az írott emlékek szórványos volta. Ezért zenénk tekintélyes részét a néphagyomány tartotta fenn. Nemcsak a népdalt őrizte meg, hanem benne megtalálható egész műzenei múltunk. Mi a népzene? Bartók: ”A népzene azon dallamok összessége, amelyek valamilyen emberi közösségnél kisebb, vagy nagyobb területen bizonyos ideig használatban voltak, mint a zenei ösztön spontán kifejezői. Vagyis olyan dallamok, amelyeket sokan és sokáig énekelnek. Szájhagyomány útján adja át egyik nemzedék a másiknak, számtalan változatban, de lényeges vonásaikat híven megőrizve.”
A NÉPDALGYŰJTÉS A népdalok lejegyzésének, gyűjtésének fontosságát csak igen későn ismerték fel a 19-20. század fordulóján. Addig is voltak szórványos gyűjtések, lejegyzések, de számuk és tudományosságuk nem volt jelentős. Csokonai már 1803-ban írja: „Hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost…”, Kölcsey pedig 1826-ban kimondja:” a való nemzeti poézis szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni.” A feltáró munka azonban nem kezdődött meg. Pálóczi Horváth Ádám sem volt népdalgyűjtő, csak a maga dalismeretét foglalta írásba. Ó és új mintegy Ötödfélszáz énekeiben tarka keveredésben találhatók népdalok, műdalok, egyházi énekek, diákdalok és „ maga tsinálmánya”. (1813 ) Liszt Ferenc lehetett volna első népdalgyűjtőnk. 1838-ban írja:” Szándékom volt, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, útizsákkal a hátamon.” Semmi sem lett belőle. Hol tarthatnánk ma, ha ő elvégezhette volna ezt a munkát? A 19. század gyűjtéseiből meg kell említeni Erdélyi János gyűjteményét, Kriza János, Színi Károly, vagy Arany János népdal lejegyzéseit. Európában elsők között Vikár Béla, (Hetes, 1859. – Dunavecse, 1945.): etnográfus, műfordító, az MTA l. tagja, honosította meg a gyűjtés tudományos módszerét. Finno.-i néprajzi tanulmányútja véglegessé érlelte a Kalevala fordításának tervét. A fordítás 1909-ben jelent meg; munkája a magyar műfordításirodalom legjelentősebb alkotásai közé tartozik. Fordított németből, angolból, grúzból, észtből, norvégből is. 1890-ben gyorsírással jegyezte a Somogymegye népköltése (Bp., 1905) c. kötetének anyagát. 1895-től Európában elsőként fonográffal gyűjtött népzenei anyagot. Fonográfhengerei az 1900-as párizsi világkiállításon nemzetközi elismerést szereztek a magyar népzenekutatásnak. Ezeket Bartók Béla jegyezte le. Kodály Zoltán és Bartók Béla életüknek tekintélyes részét fordították a magyar népzene kutatására. A magyar népzene jellegzetességeit ők tárták fel. Kodály 1905-ben Mátyus-földön kezdett gyűjtő munkáját követte kettejük egész magyar nyelvterületre kiterjedő kutatása. Bartók mintegy 14000 magyar dallamot, Kodály több mint 30000 dallamot gyűjtött. Ezen kívül Bartók a szomszéd népek zenéjét is kutatta. Az első tudományos igényű összefoglalás
Bartók Bélától származik. Műve „A magyar népdal” címmel 1924-ben látott napvilágot. Kodály Zoltán 1937-ben jelentette meg a „A magyar népzene” című tanulmányát, melyben a történetiséget, és a rokon népekkel való népzenei kapcsolatokat is összefoglalta. Munkájukhoz csatlakozott Lajtha László, Ádám Jenő, Domokos Péter Pál, Kerényi György stb. 1953-ban megalakult a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja, melynek feladata a népdalgyűjtés és a tudományos kutatás irányítása. Itt mintegy 250000 dallamot tartanak ma nyílván, mely világviszonylatban is egyedülálló. A közös munka eredménye az 1951-ben megjelent Magyar Népzene Tára első kötete. A mai napig létrejött 10 kötetben lát napvilágot rendszerezve a magyar népdalkincs. ( I-V. köte: tematikus csoportosítás, VI-X. kötet dallamtípusok szerinti rendszerezés. I. Gyermekjátékok, II. Jeles napok, III. Lakodalom, IV. Párosítók, V. Siratók. ) A ma is élő kutatók közül Olsvai Imre és Kallós Zoltán nevét kell megemlíteni. Kecskemét és környékének népdalait Kálmán Lajos áldozatos munkája segítségével ismerhetjük meg.
A MAGYAR NÉPZENE RENDSZEREZÉSE A népdalok rendszerezésének fő szempontjai: I.
A dallam jellegzetessége szerint – kötetlen és kötött szerkezetű dalok
II.
A néprajzi funkciójuk szerint – alkalomhoz kötött és alkalomhoz nem kötött dallamok
III.
A zenei nyelvjárások szerint – 5 dialektus
I.
A dallam jellegzetessége szerint
1. Kötetlen szerkezetű dalok Nem alkotnak zárt formát, nincs valódi kezdetük és végük. Hangkészletük rendszerint ritkán éri el az oktávot. a) Ütempáros gyermekjátékdalok és jelesnapi szokásdalok A legkisebb önálló formai egység itt nem a sor, hanem az ütempár ( motívum ) b) Siratók A sirató kétségkívül az őskor terméke, egyedi ének, egyszemélyes rögtönzés terméke. Az elhunyt legközelebbi nőrokonainak kötelessége. Egyes feljegyzések említést tesznek hivatásos siratókról, akik ellenszolgáltatásért látják el feladatukat. Mint zenei műfaj egyetlen példája a prózai recitáló éneknek és szinte egyedüli tere a rögtönzésnek ( improvizáció ). Nincs lépéssel mérhető ritmusa, szabálytalan, ütemekbe nem osztható. / recitativo: énekbeszéd, olyan éneklés, amely ritmikájában pontosan követi a szöveget, dallamában pedig többé-kevésbé egy szinten mozog./ Lényeges sajátsága az ereszkedő tendencia. Hangnemileg igen változatosak, az ötfokúság mellett hétfokú fordulatokat is találunk. Előfordulnak kottával szinte kifejezhetetlen, fájdalom szülte hangmagasságok is. c) Altatók, párosítók, hangszerutánzók
2. Kötött szerkezetű dallamok Zárt formájú, strófikus dalok. A magyar népzene túlnyomó többsége ilyen. Az A-B-C osztály elnevezés Bartók Béla kategorizálása. A-osztály: Régi stílus Keletkezésük a magyar őstörténet idejére és a honfoglalás környékére tehető. De később, a Kárpát-medencében is keletkeztek olyan dallamok, melyek ehhez a csoporthoz tartoznak. Rétegei: a) Ereszkedő ötfokú dallamok Régi népzenénk leggazdagabb rétege magasról ereszkedő, sok esetben részleges, vagy szabályos kvintváltó. Leginkább oktávon, vagy kvinten induló dallamokból áll. A tisztán, vagy alapjában ötfokú dallamok többsége lá végű. Kb. fele arányban kötetlen ( parlando, rubato ), illetve kötött ( tempo giusto ) előadásmóduak. A magyar nyelvterület minden részén megtalálhatók. kvintváltás: ugyanazon dallam öt hanggal lejjebb, ill. feljebb való megismétlése parlando: elbeszélve, beszédszerűen rubato: szabadon, kötetlenül tempo giusto: feszesen, egyenletesen b) Zsoltár tipusú, pszalmodizáló dallamok E dallamok legfőbb jellegzetessége a dó-ré-mi kezdet, a sűrű hangismétlés és a beszéd lejtését követő, nagy ugrásokat kerülő dallammozgás. A dó-ré-mi kezdet általában ötfokú hangsorrá egészül ki. A többség parlando, vagy rubato, de találunk tempo giusto előadásmódot is. Nagyrészt a magyar nyelvterület keleti harmadában fordulnak elő. c) Sirató tipusu strófikus dallamok Strófikus, ereszkedő dallamok, melyekben a sirató énekekre visszavezethető fordulatokat találhatunk. Ezek lehetnek parlando, rubato, vagy tempo giusto előadásmódúak. A magyar nyelvterület minden részén előfordulnak. Kimutatható hatásukat érzékeljük a 16.századi históriás énekekben.
B-osztály: Új stílus A jobbágyság kötelékéből szabaduló, feltörekvő parasztság a 19. század második felében -Bartók szavaival – „ zenei forradalmat” hajtott végre. Műzenei hatásokat asszimilálva sajátosan magyar, de a régi dallamstílusoknál modernebb, európaibb dallamvilágot hozott létre. Kialakulásában nyugat-európai hatás is szerepet játszott. Szövegeik, a szerelmi lírán kívül, főként a katonaéletet idézi. De ide tartoznak a változó életformára utaló dallamok is. ( summás-, bányász., munkásdalok ) Az MTA népzenei gyűjteményében számuk 60000 ezerre tehető. Egy-egy típus 200-300 község változatában is szerepel. Legfőbb jellemzőjük a visszatérő szerkezetű négysoros forma: a dallam első és negyedik sora lényegében azonos, a harmadik sor pedig mindig eltérő.
A visszatérő szerkezet négy fő típusa: A A5 A5 A A A5 B A ABBA AABA
ez a típus áll legközelebb a régi stílushoz nyugat-európai dalformák átvétele jellegzetesen magyar alakulat a legkésőbb létrejövő típus
Az új stílus a forma szempontjából nem olyan gazdag mint a régi. Hangkészlete és ritmikája ezzel szemben igen változatos. A tiszta ötfokúságtól – az átmenetek sokaságán át – a különféle diatónikus / hétfokú / hangsorokig nagy választékot találunk. Legnagyobb számban -dór = ré végű ( lá sor fivel ) dallamokat találunk, de -eol = lá végű -mixolíd = szó végű -dúr = dó végű -fríg = mi végű dalok is vannak nagy számban. A szótagszám a soronkénti 5-től egészen a soronkénti 25-ig terjedhet. Feltűnően egységes az új stílusú dalok zömének sorvégi ritmusa: Sajátossága a kötött, tempo giusto előadásmód. Ez jelenthet gyors táncos tempót, de lassabbat is. ( 60-110 ) A dallamok természetes velejárója a szöveghez alkalmazkodó ritmus, amely hűen követi a szótagok időtartamát. A stílus eleven életét a változatok nagy száma mutatja. A szájhagyomány soha sem egyetlen alakban, hanem a változatok sokaságában él. C-osztály: Vegyes osztály Azok a dalok tartoznak ide, melyek sem az új, sem a régi stílusba nem oszthatók be. Vagy a különböző korok műzenéjéből, vagy a környező népek zenéjéből kerültek a magyar hagyományba. Nem alkotnak összefüggő stílust. Formájuk, és egyéb jellemzőjük igen változatos. 1. Középkori, gregorián eredetű, kis ambitusú / hangterjedelmű / dalok 2. Középkori, európai világi dalok / Francia telepesektől, nemzetközi társastánc / 1. „A ballada elbeszélő költemény, amely megrázó, vagy tréfás történetet tömören, drámaian, szinte csak a szereplők szavaival ad elő. Ez a műfaj a középkor végén alakult ki észak-francia területen, és hozzánk a XIV. századtól kezdve került el francia telepesek révén. A magyarok több, már a honfoglalás előtt ismert témát is átdolgoztak az új műfaj szellemében.” ( Vargyas Lajos ) Epikai, mert elbeszél, lírai, mert dal, drámai, mert párbeszédre épül. 3. Jeles napok, népszokások dalainak egy része 4. A 16-17. században műzenei anyagból kiformálódott dalok a) Egyházi népénekek b) A Rákóczi-dallamcsalád dalai 5. Szomszéd népek dalainak hatására ill. műzenei hatásra létrejövő dallamok / germán és szláv zenéből átvett dalok /
II.
Néprajzi funkciójuk szerint
A) Alkalomhoz kötött dalok A régi falusi élet hagyományos rendjében bizonyos dalokat bizonyos időpontok, cselekmények, események kapcsán mindenképpen vagy nagy valószínűséggel énekeltek. Ilyen alkalmak voltak: 1) az emberi élet szakaszai és fordulói a születéstől a halálig gyermekjátékok, karikázók, párosítók, szőlőőrzők, summásdalok, katonadalok, lakodalmasok, altatók, siratók, 2) az esztendő ünnepei, jeles napjai A földművelő nép szoros kapcsolatban élt a természettel. Figyelte az évszakok, az időjárás változását, hiszen létfontosságú számára, hogy a gabonát időben vesse el, hogy arra eső essen, nap süssön, hogy az aratás jól sikerüljön, a jószágot a megfelelő időben hajtsa ki a legelőre, hogy családja és állatai egészségesek legyenek, és bőséges legyen a szaporulat. Mindezek kedvező alakulását természetfölötti erők bevonásával igyekezett biztosítani, ez a tény a jelesnapi szokások gyökere. A másik ugyancsak lényeges összetevő a kereszténység hatása. A keresztény egyház ünnepeiben évenként végigkíséri, mintegy megjeleníti Jézus életének fő mozzanatait, a megváltás történetét. A magyar nép jelesnapi szokásainak többsége a kereszténység felvétele után alakult ki, de a honfoglalás előtti, pogány maradványokat is tartalmaz. Gyakran az eredeti jelentés elhomályosodott, utólag másfajta értelmezés került a régebbi helyére. Az ünnepi szokások általános lefolyása a következő: bizonyos csoportok, iskolás fiúk, leányok, felnőtt fiatalok, házas emberek házról-házra járnak, eléneklik az ünnep dalait, melyekhez játékok, táncok, szimbolikus cselekmények is tartoznak, majd jókívánságukért adományban részesülnek. Néhány ünnepi szokás színhelye a falu utcája és a szabad természet. A köszöntők és jókívánságok ma alamizsnagyűjtésnek látszanak, régen azonban az évszakok fordulóira figyelmeztető, rituális társadalmi események voltak. „A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó, a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően.” ( Kodály ) A népszokások dallamai történeti kialakulásuknak megfelelően rendkívül sokfélék. A pogány szövegek ütempáros, vagy más archaikus lazább szerkezetű dallamokhoz kapcsolódnak / talalaj, sárdózás, regősének / a keresztény tartalmúak pedig gyakran műzenei alkotások átvételei. Újesztendő – január 1. Hazánkban az esztendőt a középkorban karácsony napjától, december 25-től számították. A január 1-i évkezdet a XIII. Gergely pápa által 1582-ben megreformált naptár szerint lett általános. Ilyenkor ajándékokkal, verssel, dallal kívántak boldogságot az elkövetkező évre. Különböző hiedelmek is kapcsolódtak e naphoz. ( bőségvarázslás, gonosz hatalmak elűzése, időjóslás, szerelmi jóslás )A néphit szerint ami az év első napján történik, az az év során újre megismétlődik. Vízkereszt – január 6. A római egyház szertartása szerint e napon vizet és tömjént szenteltek, innen ered a magyar elnevezés. Ekkor zajlik a házszentelés. A pap sorba megszenteli a falu házait. A dramatikus Háromkirály-járás Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt személyesíti meg. A gyerekek sorba járják a házakat köszönteni. Jellegzetes viseletük a díszes papírsüveg. Fontos kellékük a kiugratható csillag, mely mutatja az utat Betlehembe. Farsang A farsang vízkereszt napjától hamvazószerdáig tart, de különösen ünnepélyes az előtte álló farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyó kedd ( farsang farka ), melyhez a hiedelmek
zöme fűződik. Német hatás eredményeként kialakulása a középkorra tehető. A XV. század óta a királyi udvartól a városi polgárságig és a falu lakosságáig mindenütt farsangoltak. Legjellemzőbb eseménye a jelmezes-álarcos alakoskodás. Látványos a Mohácson lakó délszlávok „busójárása”. A gonoszűzés és a természetvarázslat is előfordul a szokás gyakorlatában. Szent Balázs napja – február 3. / Balázsolás / Ez a népszokás elsősorban a magyar nyelvterület nyugati részén ismeretes. Szent Balázs püspök a gyermekek védőszentje volt, de a VI. századtól nevét a torokfájás gyógyítójaként emlegették.A legenda szerint egy öregasszony fiát, akinek halszálka akadt meg atorkán, imájával mentette meg a fulladástól. Emlékére alakult ki a torokfájás elkerüléséért könyörgő szokás, a balázsolás, vagy balázsáldás, melyet később az egyház is szertartásként gyakorolt. Adománygyűjtő, köszöntő szokás volt ez. Kezdetben a tanító is járta tanítványaival a falut, később már csak a fiúk jártak házról-házra. A kapott ajándékok a tanítót illették. Talalaj-vasárnap Farsang utolsó előtti vasárnapja a lányok vidám adománygyűjtő, köszöntő szokása. A magyar nyelvterület északi részére – Zobor vidékére jellemző. Az iskoláskorú leányok kora reggel házról házra járnak, s énekükért tojást, vagy pénzt kapnak. Az Ipoly-mentén „ lányok vasárnapjának” is nevezik: ezen a napon a lányok sorra járják a falut, kezükben nyársat tartanak és énekelnek. Kolbászt, szalonnát, tojást, miegymást kapnak – ebből mulatságot, bált rendeznek. Sárdó-vasárnap A farsang utolsó vasárnapjának elnevezése. Szintén az északi területre jellemző adománygyűjtő szokás, csak míg itt a legények és iskolás fiúk járják a házakat. Az összegyűjtött adományokat részben eladták, részben megették a 3 napos farsangi mulatság alatt. A sárdó és a talalaj szónak a szokás megjelölésén túl más jelentése nincs. Húshagyókedd A farsang és az egész tél elmúltát jelképezi ( farsangtemetés ). E napon a farsangi lakodalmas játékok közül a leglátványosabb a leánycsúfoló rönkhúzás, vagy tuskóhúzás: a házasságra érett, de farsangig férjhez nem ment leányhoz tuskót kötöztek, s azt bizonyos távolságra el kellett húznia. Hamvazószerda a farsangot követő nagyböjt kezdete – a katolikus egyháznál szigorú böjti nap. Neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre. Szent Gergely napja – március 12. Nagy Szent Gergely pápa napja, a középkori iskolák, diákok patrónusának ünnepe. E szokás abban az iskolai ünnepségben gyökerezik, melyet IV. Gergely pápa 830-ban rendelt el elődje, Nagy Szent Gergely tiszteletére. Az iskolás gyerekek csapatostul járták a falut, és adományokat gyűjtöttek tanítójuknak. Régen ez a nap egybeesett az iskolaév kezdetével. Ez a népszokás országosan elterjedt volt, de élő gyakorlatát csak a Dunántúlon és a palóc vidékről gyűjtötték. Virágvasárnap – Kiszehajtás – Villőzés Virágvasárnap a keresztény egyház szerint a nagyhét első napja, amikor szentelt pálma-, illetve olajágakkal körmenetet tartanak Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának emlékére. Az enapon tartott téltemető – tavaszhirdető szokás elsősorban a magyar nyelvterület északi részére jellemző. A telet, a halált jelképező, női ruhába öltöztetett szalmabábút, a kiszét végigviszik a falun, majd a folyóba dobják, vagy elégetik. Ritkán fordult elő, hogy valamelyik menyecske, akitől ruhát kértek a kiszére, ne adott volna, mert a kiéneklést szégyennek tartották, hiszen a menyecske vagy a család fösvénységét is megbélyegezte. Mielőtt a kiszét bedobták a vízbe levezkőztették, arcukat a szalmával megdörzsölték, hogy ne legyenek szeplősek. A kiszehejtást mágikus rítusnak tartották, mely nemcsak a telet,
hanem a halált, a betegséget is megszünteti. Ezután következett a villőzés: a lányok fűzfaágakat szedtek, s azokkal csapkodták a falu házainak ablakait, jelezve, hogy itt a tavasz. Húsvét A kereszténység legnagyobb ünnepe. Jézus Krisztus feltámadása. Ekkor ér véget a 40 napig tartó böjt, a hústól való tartózkodás – innen származik az ünnep magyar elnevezése. Idejét 325-ben a niceai zsinat állapította meg. ( a tavaszi napéjegyenlőséget /márc. 21./ követő első holdtölte utáni vasárnap, a VIII. századtól vált általánossá. ) A húsvéti ünnepkör népünk hiedelemvilágában, szokásaiban igen jelentős volt. Egyrészt pogány eredetű tavaszváró, tavaszköszöntő, másrészt egyházi eredetű szokásokból áll. Két legnépszerűbb mozzanata, melyek a mai napig élnek falun és városon egyaránt: a locsolás és a tojásfestés. Régen a kútból húzott vízzel öntötték le a lányokat, ma már falun is szagos vízzel locsolnak. A vízzel való megtisztítás, megtisztulás elsősorban a fiatal, eladó lányokat illette. A locsolás tulajdonképpen termékenységvarázslás volt. A tojás szinte egész Európában és Ázsiában a termékenység jelképe. Erdélyben húsvéti szokás volt a kakas lövés: a fiúgyermekek, legények versenyző ügyességi próbája. Egyházi rítusból vált népszokássá a tűzszentelés, ételszentelés. A zöldágjárás egyházi megfelelője a barka, amelyet virágvasárnap szoktak megszentelni. A gonoszt, rosszat elűző zajcsapás a húsvéti ünnepkörben is megtalálható, egyházi eredetű formája a Pilátus-verés, a gyerekek játéka. A húsvétot követő úgynevezett fehérvasárnapon küldik a komatálat a keresztszülők a keresztgyerekeiknek, a kisebb lányok annak, akit barátnővé akarnak fogadni, de kaphatnak a lányok is kedvesüktől, a legények pedig a lányoktól. Pünkösd A keresztény egyház egyik fő ünnepe. A II. századtól kezdve a Szentlélek eljövetelét ünnepli. A húsvétot követő 50. Napon kezdődik – neve is a görög pentekosztész=ötvenedik szóból származik. Legjellegzetesebb népszokásai: az ügyességi próbákkal egybekötött pünkösdi király választás, a pünkösdölés – lányok és fiúk énekes, táncos adománygyűjtő köszöntése, és a kislányok termékenységvarázslással egybekötött pünkösdi királyné – járása ( a Dunántúlon még ma is élő népszokás ). A pünkösd termésjósló, valamint időjósló nap is. Ekkor nem volt szabad egyes mezőgazdasági és házimunkákat ( kivált kenyérsütést ) végezni. Az ünnep természetes jelképei: a zöld ág és a rózsa ( pl. a pünkösdi királyné fejét általában rózsakoszorú díszíti ). Szent Iván napja – június 24. A nyár szokásai között a legjelentősebb a szentiváni tűzgyújtás június 24-én, a nyári napforduló napján. A középkorban elsősorban az egyház ünnepe volt ( a katolikus egyházban a II. században alakult ki Keresztelő Szent János – más néven Szent Iván – tiszteletére ), de a XVI. századtól mint népszokásról emlékeznek meg forrásaink. Legtovább és legteljesebben a magyar nyelvterület észak-nyugati részén maradt meg. A fény, az élet és a szerelem ünnepén a falu határában rakott tűz mellett a falu népe ( meghatározott ülésrendben ) végigülte az éjszakát hosszú éneksorozatot énekeltek, lassú, szertartásos tánccal ünnepeltek. Az ének során a lányok, vagy legények a tüzet átugrálták, s az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak (pl. párosító szerep, férjhez menési jóslások ). Különböző hiedelmek – termés megóvása, szerelmi varázslások, jóslások, esővarázslás, tűzbe dobott gyümölcs gyógyító ereje – fűződnek e naphoz. Aratás Az aratás szertartásos befejezése, az arató ünnep, ismeretes az egész magyar nyelvterületen. Ilyenkor az aratómunkások aratókoszorút kötöttek, és azt – kézben, rúdon, vagy fejre helyezve – ünnepélyes menetben vitték a gazda, vagy a földesúr portájára. A gazda megköszönte az aratást, étellel vendégelte az aratókat, és áldomást ittak. A vendégség gyakran tánccal végződött. Az aratás megkezdéséhez különböző tilalmak kapcsolódtak: nem kezdtek újholdkor, vagy ha halott volt a faluban.
Advent Advent ( a latin adventus=eljövetel szóból ered: az Úr érkezése ) a katolikus egyházi év része, a karácsonyi ünnepkör kezdete. András-naphoz ( november 30. ) legközelebb eső vasárnaptól december 24-ig tart. Eredete az V-VI. századig nyúlik vissza – mai formájában VII. Gergely pápa ( 1073-1086 ) rögzítette. Eleinte 3 napos böjttel volt összekötve. Az adventi időszak alatt tilos volt minden hangos szórakozás, lakodalmat, táncmulatságot nem tartottak. Szokás volt ilyenkor a gyerekek adventölése – kántálása: a köszöntök csoportosan házról házra járva karácsonyi énekeket énekeltek, majd megköszönve az adományokat, elbúcsúztak. Ez idő tájt a tanító az iskolás gyerekekkel minden családnak ostyát küldött, cserébe lisztet, babot, tojást küldtek neki, az ostyavivő gyerekek meg pénzt, almát kaptak. ( Az ostya a karácsonyi vacsorának, illetve a karácsonyböjti ebédnek fontos része volt – még gonoszűző erőt is tulajdonítottak neki. ) Ma is készítenek adventi koszorút, melyet fenyőágakból fonnak, négy gyertyája közül advent minden vasárnapján eggyel többet gyújtanak meg, miközben szent énekeket énekelnek. Luca napja – december 13. A decemberi asszonyi ünnepek közül hazánkban a legjelentősebb a Luca napja. A Gergelyféle naptárreform előtt (1582) ez volt az év legrövidebb napja. A név a latin lux (fény) szóval áll kapcsolatban. E naphoz rengeteg hiedelem kapcsolódott. Ilyenkor a lányoknak, asszonyoknak tilos volt dolgozniuk. Ekkor kezdtek hozzá a férfiak a Luca- szék készítéséhez, melyhez babonás történet fűződik: készítője minden egyes darabját más- más fából faragja ki, úgy, hogy épp karácsony estéjére legyen kész. Ekkor elmegy az éjféli misére, ráül, és meglátja a nagyszarvú boszorkányokat a templomban, de utána menekülnie kell haza, mert ha felismerik, széttépik őt. Ezért apró magvakat, pl. mákot kellett szétszórnia, amit a boszorkányok összeszedtek, így nem érték őt utol. Dél- Dunántúlon „kotyolni” , lucázni jártak: a gyerekek sorba járják a házakat és mondókákkal, énekekkel varázsoltak. A következő évre vonatkozó különböző jósló (termésjósló, időjósló, szerelmi jósló, haláljósló) szépség- és egészségvarázsló eljárások és szokások járták. Karácsony Jézus Krisztus születésének ünnepe. Rómában kezdték ünnepelni 325 körül. December 24., karácsony vigíliája / virrasztás / régen böjt nap volt. Ezért nevezik karácsony böjtjének, szenved estének. 1. Szentcsalád-járás Újabban elterjedt vallásos szokás. Szűz Mária és Szent József betlehemi szálláskeresését jeleníti meg. A karácsonyt megelőző 9 egymást követő estén a 9 összeállt család minden nap máshová vitte a szentcsalád képét. A kép előtt énekeltek és imádkoztak. 2. Betlehemes játékok
Népzenei dialektusok Zenei nyelvjárások Bartók Béla az ő eredményeit hasznosítva, már határozottan kitűzi a magyar népzene főbb dialektusterületeinek határait: "Az egész magyarlakta terület négy zenedialektus-területre osztható fel: I. a dunántúli , II. a felsőmagyarországi a Dunától és Tiszától északra, III. a tiszavidéki vagy nagyalföldi és IV:az erdélyi (ideszámítva Bukovinát) V. Moldva
I. Dunántúl I/1.
Szlavónia Sokáig el volt zárva a többi magyar területtől, másrészt átvészelte a török hódítás viharait. Ennek köszönhető, hogy igen sok régiséget őrzött meg az egykori magyar egyházi és világi énekkincsből. Az idetartozó néhány falu Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu az új stílus szinte el sem jutott ide, sőt a régi dalok közt is aránylag kevés dunántúli típus él itt tovább: a „Haj Dunáról fúj a szél” köztük a legjellemzőbb dallam. Ugyancsak egyezik a „karikázás” énekes szokásának fenntartásában, amelynek legrégiesebb formáit lehetett még körükben feltalálni.
I/2.
Dél-Dunántúl A jelenlegi Magyarország egyik leggazdagabb és legrégibb hagyományú területe (Zala, Somogy, Baranya, Tolna, Fejér m., valamint a Sárközzel közös hagyományú bal parti Dunamellék). Erre a területre jellemző Bartóknak a dunántúli dialektusról adott leírása, mindenekelőtt az ingadozó terccel és szeptimmel való előadás ötfokú dalainkban. A kvintváltó dallamstílus is itt él a legerősebben. Ugyanakkor ezen az egykori klasszikus nagybirtokterületen az itt élő gazdasági cselédek, juhászok és kanászok tartottak fenn egy sor kanásznótát, pásztor-, betyár- és rabéneket, amelyek mind zenei hagyományunk legrégebbi rétegeit képviselik. Itt maradt fenn a karikázóban a középkori énekelt lánc-, illetve körtánc a legteljesebb formában. Az új stílus dalai viszont már az első gyűjtések idején el voltak terjedve a vidéken. A regölés szokása itt erős.
I/3.
Dunazug és Csallóköz A dudanótaszerű táncdalok és az új stílus található meg.
II. Észak II/1.
Zobor-vidék (Nyitra körül, Szlovákiában, nemzetiségek és hegyek közé zárt falvak: Zsére, Ghymes, Menyhe, Béd, Kolon, Bodok, sőt még Bars megyében is néhány falu, mint Csitár). Az Erdélyen kívüli magyarság legrégiesebb, leggazdagabb zenei hagyományú területe. Több, csak Erdélyből ismert típus került elő innen (akárcsak balladában), emellett van néhány kizárólag itt fennmaradt dallam is. Különösen gazdag és egyedülálló stílust őriznek lakodalmas dallamaik, amelyek még mint valódi rítusdalok a lakodalom gazdag szertartásához kapcsolódnak A siratók legelső példányai itt kerültek elő.
II/2.
Palócvidék (Hont–Gömör–Nógrád–Heves–Borsod–Abaúj m.). A mai Magyarországnak szintén egyik hagyományőrző területe, amely azonban dél felé, az Alföld felől jövő hatások felé nyitott. Ezt a sok alföldi pásztornóta elterjedése árulja el, valamint az új stílus igen gazdag virágzása. Továbbél igen gazdag hagyományban a sirató. Számos régies dudanóta került elő innen.
III. Alföld III/1.
Közép-Alföld A régi hagyomány legkevésbé az Alföldön maradt fenn; ugyanakkor az új stílus elterjedésének itt van a központja. Ennek ellenére bizonyos vonások tanúskodnak korábbi hagyományainak gazdagságáról, illetve arról, hogy akkor is vezető szerepe volt a magyar népzenei hagyományok alakításában. Aránylag kisebb számú siratót sikerült följegyezni. A pásztorhagyományok tartanak itt fenn valamely régi hagyományt.
III/2.
Felső-Tisza-vidék (Szabolcs–Szatmár–Bereg–Szilágy m. – részben az északkeleti végek: Ugocsa, Zemplén, Máramaros). Egy másik archaikus terület, amelyet a legújabb gyűjtés, főként a tánckutatás fedezett és tárt föl teljes jelentőségében. A Dél-Dunántúllal vetekszik, s a mai Magyarország második legarchaikusabb dialektusa. Különösen a tánccal együtt járó dallamokban találunk jellegzetes, máshol nem ismert darabokat vagy sajátos variálási-alkalmazási módokat. Ez abból a tényből fakad, hogy itt alakult ki és innen terjedt el az új magyar tánctípus, a csárdás „közmagyar” formája. Itt él máig feszes ritmusú táncdal formájában, énekben és hangszeres előadásban is a máskülönben parlando előadású, 12 szótagos, itt „Amerre én járok, még a fák is sírnak” szöveggel. Itt él tovább a kállai kettős, mind a tánc, mind dallama. A legnagyobb régiséget azonban a botoló tánc és dallamai őrzik.
IV. Erdély IV/1.
Kalotaszeg Erdély legpolgárosultabb vidéke, amely a magyarországi tájakkal a legszorosabb kapcsolatban van. Ennek köszönhető, hogy zenei hagyományai a legkevesebb régiséget őrzik. Ugyanakkor a magyar szóló férfitánc legfejlettebb fokát a kalotaszegi legényes jelenti, s hozzá gazdag hangszeres tánczene kapcsolódik.
IV/2.
Mezőség Legfeltűnőbb sajátossága a „Jaj-nóták” csoportja és a hangszeres tánczenében jelentkező aszimmetrikus kíséretritmus. A kíséretritmusok pedig hatottak az énekes előadásra is (ámbár fordítva is elképzelhető a hatás): számos esetben ugyanezek a ritmusok jelennek meg az énekelt dallamokban is.
IV/3.
Székelyföld A ballada leggazdagabb lelőhelyének tartjuk. Az egész magyar nyelvterületen itt találták meg teljes virágjában a díszítéshagyományt; a székelységnek köszönhetjük az ötfokúság megőrzését.
IV/4.
Bukovina A 18. században kivándorolt székelyek hihetetlen szívóssággal ragaszkodtak egykori származásukhoz, nemzetségük-rokonságuk leszármazásuk adatai egy-egy ember emlékezetében is bámulatosan megmaradtak (tudunk arról, hogy egyetlen személy több száz fölmenő és oldalági rokonát tartja nyilván); ennek köszönhető, hogy zenei hagyományaikat még a székelységnél is fokozottabban ápolták. Mindazt az egykori dallamkincset, amit Bartók és Kodály gyűjtéséből ismerünk, szinte teljes egészében hallani lehetett még a visszatelepült bukovinai székelyektől. Megkülönböztető dialektussajátságuk egyfelől a régi magyar történeti énekkincs fennmaradása, ami egykori énekeskönyveik gondos őrzésének is tulajdonítható. Köztük találta meg Kodály az Árgirus szövegmaradványait is.
V. Gyimes és Moldva V/1.
Gyimes. Közigazgatásilag Csík megyéhez tartozik, de betelepülése szerint felerészben Csíkból, felerészben Moldvából származik, s hagyományainak régiessége szerint inkább Moldvához, mint Csíkhoz tartozik (sőt bizonyos vonásaiban még Moldvánál is régiesebb). A magashegyi völgyekben teljes elszigeteltségben élő gyimesieket tarthatjuk ma a legrégiesebb magyar népzene hordozóinak. A hangszeres zenében megőrzött régiségek: a hegedűt kísérő ütőgardon aszimmetrikus ritmusai teszik rendkívül archaikussá ezt a zenét. Siratóik teljesen ötfokúak. A gazdag székely díszítésmód ma leginkább a gyimesiek és a moldvaiak énekében él tovább. Az új stílus viszont csak mint ritka kivétel került elő a gyimesiek énekében.
V/2.
Moldva Gyimessel együtt a ma elérhető legrégiesebb magyar népzenei hagyomány területe. Legjellemzőbb sajátsága az alacsony járású ötfokú dalok és a négyfokúak nagy száma, a gazdag díszítés, amit még csoportos előadásban is lehetett hallani. Új stílusú dalt itt még véletlenül sem lehetett hallani. Ez lényegében még ma is így van. Románok közt, elszórtan, mindig a magyar államhatárokon kívül élve, dallamaikban sok román hatást is találunk. Szövegeikbe néha román sorokat, sőt versszakokat is illesztenek. A köztük található háromsoros formák gyakran román dalok átvételéből vagy azok hatásából származnak.
Magyar Népzene Tára A Kodály elgondolása szerint eltervezett, szótárszerű összkiadás elnevezése: A Magyar Népzene Tára. Első nyolc kötete 1951 és 1992 között jelent meg. Ebből öt a szokásdallamokat adta közre, a lírai- és táncdallamok Járdányi rendszere szerint kialakított típusainak közlését a VI. kötet kezdte meg. I. Gyermekjátékok ( 1951 ) Szerk.: Kerényi György II. Jeles napok (1953) Szerk.: Kerényi György III. A-B. Lakodalom ( 1955-56) Szerk: Kiss Lajos IV. Párosítók (1959) Szerk.: Kerényi György V Siratók ( 1966) Szerk.: Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin VI. Népdaltípusok 1. (1973) Szerk: Járdányi Pál és Olsvai Imre VII. Népdaltípusok 2. (1987) Szerk.: Olsvai Imre (Járdányi Pál rendszerében) VIII. A-B. Népdaltípusok 3. (1992) Szerk.: Vargyas Lajos (Főmunkatársak: Domokos Mária és Paksa Katalin) IX. Népdaltípusok 4. (1995) Szerk.: Domokos Mária X. Népdaltípusok 5. (1997) Szerk.: Paksa Katalin
