BEVEZETÉS 1991. július 14., vasárnap Itt van bent mindig, várja, hogy kibújhasson. Tíz körül kelek, készítek két csésze teát, beviszem a hálószobába, egyiket az ágy egyik oldalára teszem, másikat a másikra. Tűnődve szürcsölünk; ilyen kevéssel ébredés után hosszú, álmokkal teli hézagok vannak két tétova megjegyzés között – hogy kint esik, hogy milyen volt az elmúlt éjszaka, hogy megint cigizek az ágyban, pedig megígértem, hogy nem fogok. Megkérdezi, mit csinálok a héten, és arra gondolok: (1) Csütörtökön találkozom Matthew-val. (2) Még mindig nála van a Bajnokok kazettám. (3) (Mivel eszembe jut, hogy Matthew kocadrukker, már vagy két éve nem volt az Arsenal-stadionban, s ennélfogva nem láthatta az újabb szerzeményeinket húsvér valóságukban) Kíváncsi vagyok, mit szól Anders Limparhoz. Hát ez az – három könnyű kanyar, és tizenöt-húsz perccel ébredés után itt vagyok megint. Látom, ahogy Limpar rávezeti a labdát Gillespie-re, jobbra dől, elesik: TIZENEGYES! DIXON BEVÁGJA! 2:0!... Merson leheletfinom sarkazása és Smith jobblábas lövése a hosszú sarokba ugyanazon a meccsen... Merson bekotorja a lasztit Grobbelaar hálójába az Anfielden... Davis lefordulásból lőtt bombagólja az Aston Villának... (És – jobb, ha 5
tőlem tudják – ez éppenséggel egy júliusi reggel, amikor nincs se bajnokság, se semmi.) Néha, amikor engedem, hogy teljesen hatalmába kerítsen ez az ábrándos hangulat, szép lassan megyek egyre visszább az időben – az Anfield 89-ben, a Wembley 87-ben, a Stamford Bridge 78-ban: lelki szemeim előtt elsuhan egész futballéletem. – Mire gondolsz? – kérdezi. Most persze hazudok. Igazából nem gondoltam se Martin Amisre, se Gérard Depardieu-re, se a Munkáspártra. De a megszállott rajongók számára nincs más választás: ilyenkor hazudniuk kell. Ha minden alkalommal az igazat mondanánk, egyetlen normális ember sem tartana ki mellettünk. Hagynák, hadd rohadjunk meg az Arsenal programfüzeteinkkel, az eredeti, kék címkés Stax lemezeinkkel, vagy a King Charles spánieljeinkkel együtt, és két perces ábrándozásaink egyre hosszabbra nyúlnának, míg végül elveszítenénk az állásunkat, nem fürödnénk, borotválkoznánk és ennénk többé, csak ülnénk a padlón a saját mocskunkban, és újra meg újra visszatekernénk a videót, hogy kívülről bevágjuk az egész szöveget, beleértve David Pleat szakavatott értékelését 1989. május 26-án. (Azt hiszik, meg kellett néznem a dátumot? Ugyan már!) Egy átlagos nap ijesztően hosszú részében teljesen lökött vagyok – bizony, ez az egyszerű igazság. Nem mintha úgy gondolnám, hogy a futballról való gondolkodás eleve nem más, mint afféle üresjárat, képzelőerőnk puszta pazarlása. David Lacey, a Guardian fő futballtudósítója jó tollú és nyilvánvalóan intelligens ember, és az ő gondolatai feltehetően még gyakrab-
ban járnak a foci körül, mint az enyémek. A különbség Lacey és köztem csak az, hogy én ritkán gondolkodom. Én emlékezem, fantáziálok, próbálom magam elé idézni Alan Smith minden egyes gólját, összeszámolom, hogy hány első ligás csapat stadionjában voltam már; egyszer-kétszer, amikor nem tudtam elaludni, megpróbáltam összeszámolni az összes Arsenal-játékost, akit a saját szememmel láttam. (Kölyökkoromban, amikor az Arsenal egyszer duplázott – vagyis a bajnokságot és a kupát is megnyerte –, tudtam az összes barátnő és feleség nevét is; most már csak arra emlékszem, hogy Charlie George menyasszonyát Susan Farge-nak hívták, és Bob Wilson feleségét Megsnek, de még ez az emlékezetfoszlány is riasztóan szükségtelen.) Egyszóval ezek még véletlenül sem gondolatok, ha ragaszkodunk a szó igazi jelentéséhez. Nincs itt elemzés, tudatosság, szigorú logika, mert a megszállottak nem képesek józanul szemlélni saját szenvedélyüket. Bizonyos értelemben ettől megszállottság a megszállottság (és ez magyarázza, hogy a legtöbben miért nem ismerik ezt fel magukban. Egy szurkolóhaverom, aki a múlt idényben a saját jószántából elment a Wimbledon-Luton tartalékmeccsre egy fagyos januári délutánon – nem azért, hogy ő aztán megmutassa, nem afféle vagánytempóból, öngúnyból, csibészes dilinyóból, hanem mert őszintén érdekelte a meccs – nemrég hevesen tiltakozott nekem az ellen, hogy bármi módon különc volna.) A Fociláz kísérlet arra, hogy valamiféle rálátást nyerjek saját megszállottságomra. Mi okozhatta, hogy egy kapcsolat, amely iskoláskori hóbortnak indult, las-
6
7
san negyed évszázada kitart; hosszabb ideje, mint bármely más kapcsolat, amelyet saját szabad akaratomból létesítettem? (A családomat igazán szeretem, de hát őket a nyakamba sózta az élet, és ma már nem vagyok kapcsolatban egyetlen tizennégy éves kor előtti barátommal sem – leszámítva azt az egyet, aki szintén Arsenal-szurkoló volt már az iskolában.) És mitől van az, hogy ez a vonzalmam túlélte a közöny, a lehangoltság és a lehető legigazibb gyűlölet szórványos szakaszait? Ez a könyv ugyanakkor részben kísérlet arra is, hogy megvilágítsam, milyen mélyebb jelentést hordoz a futball sokunk számára. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy a szenvedélyem sok mindent elárul saját jellememről és élettörténetemről, s ugyanakkor úgy vélem, az, ahogy ezt a játékot ”fogyasztják”, mindenféle információkat szolgáltat a társadalmunkról és kultúránkról is. (Egyes barátaim ezt öntelt és öncélú okoskodásnak tartják; kétségbeesett önigazolásnak, ami persze korántsem meglepő egy olyan embertől, aki szabad idejének java részét azzal tölti, hogy nyomorúságosan reszket a hidegben. Azért is vetik el ilyen kategorikusan ezt a gondolatot, mert kétségtelenül hajlamos vagyok túlbecsülni a futball metafora-értékét, és akkor is előhozakodom vele a beszélgetésben, amikor semmi köze a témához. Most már hajlandó vagyok például elfogadni, hogy a futballnak valóban nincs köze a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez, a fejadóhoz stb., stb., és szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezennel bocsánatot kérjek mindazoktól, akik kénytelenek voltak végighallgatni szánalmasan erőltetett analógiáimat.) 8
Végül, a Fociláz arról szól, mit jelent szurkolónak lenni. Olvastam már könyveket a futballt nyilvánvalóan kedvelő szerzőktől, de az egészen más dolog; és olvastam olyan könyveket is, amelyeket huligánok írtak (jobb híján használom ezt a szót), de azoknak a millióknak legalább a kilencvenöt százaléka, akik rendszeresen néznek focimeccseket, soha életében meg nem ütött senkit. Ez a könyv tehát nekünk, többieknek szól, és mindenkinek, aki kíváncsi rá, hogy milyen is lehet szurkolónak lenni. Bár a részletek egyénre szabottak (rám), remélem, hogy visszhangra találnak mindenkiben, aki már kapta magát azon, hogy egy munkanap, egy film vagy egy beszélgetés kellős közepén lelki szemei előtt megjelenik egy ballábas kapáslövés föl a jobb pipába egy tíz vagy tizenöt vagy huszonöt évvel ezelőtt játszott meccsen.
1968–1975 HAZAI DEBÜTÁLÁS Arsenal–Stoke City 68. 9. 14. Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, mit sem gondolva azzal, hogy mennyi fájdalmat és bajt okozhat a szenvedélyem. Hatvannyolc májusában (milyen nevezetes dátum, nem igaz? – de nekem még ma is inkább Jeff Astle jut az eszembe, mint Párizs), közvetlenül a tizenegyedik születésnapom után apám megkérdezte, hogy van-e kedvem kimenni vele a West Bromwich-Everton FA kupadöntőre; egy munkatársa ajánlott neki két jegyet. Engem ugyan nem érdekel a futball, feleltem, még a kupadöntő se – és akkor ezt tényleg így is gondoltam, de aztán a fene tudja, mi üthetett belém, mindenesetre megnéztem az egész meccset a tévében. Néhány hét múlva már lázas izgalommal, az anyámmal együtt néztem végig a Manchester United-Benficát, augusztus vége felé pedig korán reggel felkeltem, hogy meghallgassam, hogyan szerepelt a United a klubvilágbajnokság döntőjében. Szerettem Bobby Charltont és George Bestet (de semmit sem tudtam Denis Law-ról, a Szentháromság harmadik tagjáról, aki sérülés miatt nem játszhatott a Benfica ellen), és a szenvedély,
11
amellyel szerettem őket, teljesen váratlanul ért; igaz, mindössze három hétig tartott – elmúlt azon a napon, amikor apám először vitt el a Highbury stadionba. A szüleim külön éltek 1968-ban. Az apám talált valaki mást, elköltözött, és én az anyámmal és a húgommal éltem egy kis házban egy London közeli városkában. Ez a helyzet önmagában véve nem mondható rendkívülinek (bár úgy emlékszem, az osztályban senki másnak nem éltek külön a szülei – a hatvanas éveknek még vagy hétnyolc évbe tellett, hogy Londonból az M4-esen megtegye azt a huszonegynéhány mérföldet), de a szakítás mind a négyőnkön különböző sebet ejtett, ahogy az már lenni szokott. Természetesen mindenféle nehézségek adódtak a különélés miatt, s a legkínosabb alighanem az volt, ami egyben a legszokványosabb is: a szombat délutáni állatkerti séták banális, ámde megoldhatatlannak tetsző problémája. Apa gyakran csak hét közben tudott meglátogatni bennünket; nyilvánvaló okokból ahhoz senkinek sem volt kedve, hogy otthon maradjunk és a tévét bámuljuk, de az állatkerten kívül valóban nemigen volt más hely, ahová egy apa elvihette két tizenkét év alatti gyerekét. Rendszerint elmentünk hármasban egy szomszédos városkába, vagy valamelyik reptérkörnyéki szállodába, ahol elüldögéltünk egy hideg, a késő délutáni órákban ürességtől kongó étteremben, és Gill meg én rostélyost vagy sült csirkét ettünk – vagy ezt vagy azt – többékevésbé teljesen szótlanul (a gyerekek rendszerint nem valami nagy társalgók vacsora közben, és különben is
12
megszoktuk, hogy szól a tévé, amíg eszünk), apa meg csak nézett bennünket. Biztosan kétségbeesetten törte a fejét, hogy mi mást csináljon még velünk, de egy ilyen metropoliszparti alvóvárosban igazán nem sok szórakozási lehetőség volt hétfőn este fél hét és 9 között. Azon a nyáron apa és én elmentünk egy Oxford melletti szállodába egy hétre, ahol esténként üldögéltünk az ürességtől kongó étteremben, és én rostélyost vagy sült csirkét ettem – vagy ezt vagy azt – többé-kevésbé teljesen szótlanul. Vacsora után a többi vendéggel együtt mentünk tévét nézni, és apa a kelleténél többet ivott. Ez így nem mehetett tovább. Apa szeptemberben újból próbát tett a focival, és biztosan elcsodálkozott, amikor egy percig sem kérettem magam. Addig soha semmilyen javaslatára nem mondtam igent, igaz, nemet se nagyon. Csak udvariasan mosolyogtam, és kiadtam valami hangot, amely érdeklődést, de semmiképpen sem lelkesedést volt hivatott kifejezni; őrjítő szokás volt ez, amelyet kifejezetten életem akkori szakaszára találtam ki magamnak, de aztán valahogy megmaradt azóta is. Azelőtt apa két vagy három éven át próbált színházba vinni; valahányszor szóba hozta a dolgot, én egyszerűen megvontam a vállam vagy idiótán vigyorogtam, aztán apa végül mindig dühös lett, és azt mondta, amit igazából hallani akartam – hogy felejtsük el. És nemcsak Shakespeare-re reagáltam így: éppilyen gyanakvással fogadtam a többi ötletét – hogy menjünk ki egy rögbi- vagy egy krikettmeccsre, vagy menjünk hajókirándulásra, vagy ruccanjunk el egy napra
13
Silverstone-ba vagy Longleatbe. Egyáltalán nem akartam csinálni semmit. Pedig eszem ágában sem volt ezzel büntetni apát, amiért nincs velünk: igazán úgy gondoltam, hogy boldogan mennék vele bárhová, kivéve persze azokat a helyeket, amik egyáltalán eszébe juthattak. Azt hiszem, 1968 volt életem legtraumatikusabb esztendeje. Szüleim különválása után egy kisebb házba költöztünk, de egy ideig valami lánccsere miatt hajléktalanok voltunk, és a szomszédainknál húztuk meg magunkat; ráadásul komolyan megbetegedtem sárgaságban, és abban az évben kezdtem a helyi középiskolát. A képzelőerő tragikus hiányára vallana, ha azt hinném, hogy az Arsenal-láz kitörésének semmi köze sem volt ehhez az egész gubanchoz az életünkben. (És kíváncsi lennék, hány olyan szurkoló van még, aki, ha megvizsgálná a megszállottságához vezető körülményeket, az enyémhez hasonló freudi drámára lelne. Végül is a foci csodálatos játék meg minden, de mi lehet az, amitől az egyik ember megelégszik idényenként vagy fél tucat meccsel – megnézi a legnagyobb derbiket, és az ocsúval nem foglalkozik; ez az értelmes viselkedés, nem igaz? –, míg a másikat valami arra kényszeríti, hogy kint legyen az összesen? Mi értelme van Londonból Plymouthba utazni egy szerdai napon, eltékozolva egy nap értékes szabadságot, hogy megnézzünk egy visszavágót, amikor úgyis minden eldőlt az első meccsen a Highburyben? És ha a szurkolás mint terápia elmélete közel jár az igazsághoz, akkor mi az ördög lehet eltemetve az olyan emberek tudattalanjában, akik képesek elutazni a Leyland DAF Kupa meccseire? Talán jobb, ha nem tudjuk.) 14
Az amerikai Andre Dubusnek van egy elbeszélése Téli apa címmel – egy apáról szól, akit a válás elszakított két gyermekétől. Télen a kapcsolatuk morcos és feszült: jazzklubokban, mozikban és éttermekben ücsörögnek, és bámulják egymást. De nyáron, amikor strandra járhatnak, nagyon jól elvannak egymással. „A hosszú part és a tenger volt az udvaruk; a pléd a házuk; a hűtőláda és a termosz a konyhájuk. Újból úgy éltek, mint egy család.” A vicces tévésorozatok és a mozi már rég felfedezték a helyeknek ezt a borzalmas zsarnokságát, ezért látunk a filmekben annyi férfit, amint nyűgös kölykökkel és egy friszbivel csellengenek valami parkban. De a Téli apa azért jelent nekem olyan sokat, mert ennél tovább megy: külön tudja választani, ami értékes a szülők és gyerekek kapcsolatában, és egyszerűen és pontosan megmagyarázza, miért reménytelenek az állatkerti kirándulások. Ebben az országban, amennyire én tudom, Bridlington és Minehead nem képes biztosítani azt a fajta szabadságot, amit az új-angliai strandok Dubus elbeszélésében; de apám és én megtaláltuk azok lehető legjobb angliai megfelelőjét. Az Észak-Londonban töltött szombat délutánok keretet adtak együttléteinknek. Beszélgethettünk, amikor úgy tartotta kedvünk, a foci témát is adott hozzá (különben most már a csönd sem volt feszült), s a napoknak volt váza, rutinja. Az Arsenal-pálya lett az udvarunk (és, mivel angol udvarról van szó, rendszerint szomorkásan néztük a csapkodó esőn keresztül); a Blackstock úti Gunners’ Fish Bar a konyhánk; és a stadion nyugati lelátója, a West Stand a házunk. Csodálatos volt ez az egész; megváltoztatta az életünket éppen akkor, amikor igen15
csak ráfért már egy kis változás, ráadásul csak a miénk volt: apa és a húgom sohasem találtak semmi olyasmit, amiben együtt élhettek volna. Talán ma már másképp történne: a kilencvenes években egy kilencéves kislány talán úgy érezné, hogy neki is éppannyi joga van meccsre járni, mint nekünk. De 1969-ben a mi városunkban ez még meg sem fordulhatott a húgom fejében, így hát neki otthon kellett maradnia anyával és a babáival. Ami magát a focit illeti, abból a legelső meccsből nem sok mindenre emlékszem. Az emlékezet különös, bár korántsem szokatlan trükkjének köszönhetően az egyetlen gólt tisztán látom magam előtt: a bíró tizenegyest ítél (beszalad a tizenhatosra, drámai mozdulattal a tizenegyespontra mutat, a közönség üvölt); a stadion elcsendesedik, ahogy Terry Neill nekifut, majd nyögés szakad fel sok ezer torokból, amikor Gordon Banks vetődik és kiüti a labdát; de az engedelmesen Neill lába elé pattan, aki másodszorra már nem hibázik. De biztos vagyok benne, hogy a képet az azóta látott számtalan hasonló esetből építettem fel magamban, s akkor még fel sem fogtam, hogy mi történik a pályán. Azon a napon igazából nem láttam mást, csak értelmetlen jelenetek bizarr sorozatát, amelynek a végén mindenki felállt körülöttem és üvöltött. És ha én is felálltam és üvöltöttem, akkor alighanem csak tíz meghökkent másodperccel a tömeg után. De vannak más, megbízhatóbb, és minden bizon�nyal jelentőségteljesebb emlékeim. Emlékszem az egész dolog átható férfiasságára – szivar- és pipafüst, csúnya 16
beszéd (olyan szavak, amelyeket hallottam már, de nem felnőttektől, és nem ilyen hangerővel), és csak évekkel később jöttem rá, hogy mennyire lenyűgöző lehetett ez az egész egy olyan fiú számára, aki az anyjával és a húgával élt együtt; és emlékszem, hogy többet néztem a tömeget, mint a játékosokat. Onnan, ahol ültem, nagyjából húszezer fejet számolhattam volna össze; ez csak a szurkolóknak (és persze egy Mick Jaggernek vagy egy Nelson Mandelának) adatik meg. Az apám elmondta, hogy majdnem annyi ember van a stadionban, amennyi a városunkban lakik, és én megfelelően elhűltem a hallatán. (Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szurkolótömegek még ma is döbbenetesen hatalmasak, mivel a háború óta fokozatosan egyre kisebbek lettek. Az edzők gyakran panaszkodnak a helyi tömegek apátiájára, különösen akkor, amikor a középszerű első vagy második ligás csapatukat néhány héten át véletlenül épp senki sem verte laposra; de az a tény, hogy, mondjuk, a Derby County tizenhétezres átlagos hazai nézőszámot produkált az 1990/91-es bajnokságban, amikor az első liga utolsó helyén végzett, valóságos csoda. Tegyük fel, hogy ebből háromezret az ellenfél szurkolói tesznek ki; ez esetben a megmaradt tizennégyezer Derby-szurkoló között nem kevés olyan embernek kellett lennie, aki abban az évben legalább tizennyolc alkalommal elment, hogy nézze a legrosszabb focit, amit abban a bajnokságban – sőt, alighanem évek óta – látni lehetett. Az isten szerelmére, miért ment el egyáltalán bárki is?) Ami azt illeti, leginkább nem a tömeg nagysága hatott rám, és nem is az, hogy a felnőttek olyan hangosan kia17
bálhatták a „BUZI!” szót, ahogy csak akarták, és senki rájuk se hederített. A legeslegmélyebb benyomást az tette rám, hogy a körülöttem lévő emberek közül a legtöbben mennyire gyűlöltek, igen, a szó szoros értelmében gyűlöltek ott lenni. Amennyire meg tudtam állapítani, senki nem élvezett semmit abból – legalábbis ahogy én értettem ezt a szót –, ami azon a délutánon ott történt. A közönség a kezdőrúgás után néhány perccel már morgolódott („Szégyelld magad, Gould! Hát mit képzel ez magáról?! Heti száz font? HETI SZÁZ FONT? Inkább nekem kellene adniuk, amiért nézem, ahogy szerencsétlenkedsz.”); ahogy a meccs csordogált, a morgolódás vad dühvé erősödött, majd lassanként komor, néma elégedetlenséggé alvadt. Jó, jó, ismerem én is a vicceket. Ugyan mi mást várhattam volna a Highburyben? Csakhogy voltam a Chelsea meg a Tottenham meg a Rangers pályáján is, és mindenhol ugyanezt láttam: a futballszurkoló természetes állapota a keserű csalódottság, függetlenül az eredménytől. Azt hiszem, mi, Arsenal-szurkolók a szívünk mélyén tudjuk, hogy a Highburyben ritkán lehet szép játékot látni, s hogy ennélfogva hiába adjuk az értetlent, nem is annyira felfoghatatlan, hogy miért ragasztották ránk a világegyetem legunalmasabb csapata címet, de egy-két siker, és máris sok mindent megbocsátunk. Az az Arsenal, amelyet aznap láttam, már jó ideje látványosan sikertelen volt. Hogy egész pontos legyek, nem nyertek semmit a Koronázás óta, és ez a siralmas és egyértelmű kudarcsorozat minden túlzás nélkül újabb és újabb adag sót dörzsölt a szurkolók sebeibe. Sok emberről lerítt körülöttünk,
18
hogy látták az összes nyomorúságos szezon minden egyes meccsét. Az a tény, hogy befurakodtam egy házasságba, amely katasztrofálisan megromlott, különös, érzéki izgalommal töltötte el számomra azt a délutánt (ha igazi házasságról lett volna szó, a gyerekeket kitiltják a stadionból): az egyik házasfél föl-alá csoszratott a lakásban, és szánalmas igyekezettel próbálta visszahódítani a párját, de az a falnak fordította a fejét, látni se bírta már, annyi gyűlölet volt benne. Azok a szurkolók, akik nem emlékeztek a harmincas évekre (mert a hatvanas évek végén még nagyon sokan emlékeztek), amikor a klub ötször nyert bajnokságot és kétszer FA kupát, legalábbis az alig egy évtizeddel korábban villogó Comptonokra és Joe Mercerre még mindenképpen emlékezhettek; s mintha maga a stadion is – a maga gyönyörű szecessziós lelátóival és Jacob Epstein mellszobraival – ugyanolyan viszolyogva nézte volna a mostani szedett-vedett csapatot, mint a körülöttem álló szurkolók. Természetesen jártam már nyilvános szórakozóhelyeken: voltam moziban, pantomimszínházban, megnéztem anyát, ahogy a White Horse Inn kórusában énekelt a Városháza nagytermében. De az mind egészen más volt. A nézők ott mindig azért fizettek, hogy jól érezzék magukat, s bár itt-ott lehetett látni nyűgös gyereket vagy ásító felnőttet, olyan arcot soha egyet se, amelyet eltorzított a düh, a kétségbeesés vagy a csalódottság. Aszórakozásmintgyötrelemegészenújdologvoltszámomra, s mintha mindig is erre vágytam volna. Talán nem túlságosan bizarr azt mondani, hogy ez az eszme adott formát az életemnek. Mindig is azzal
19
vádoltak, hogy túl komolyan veszek mindent, amit szeretek – természetesen főként a futballt, de a könyveket és a lemezeket is –, és való igaz, hogy roppant dühös tudok lenni, amikor egy rossz lemezt hallgatok, vagy amikor valaki közömbösen beszél egy olyan könyvről, amely nekem sokat jelent. Lehet, hogy az Arsenal-pálya nyugati lelátójának azoktól a felbőszült és elkeseredett szurkolóitól tanultam meg, hogy ilyen könnyen dühbe jöjjek; és meglehet, hogy éppen ezért keresem a kenyeremet részben kritikusként – az ő hangjukat hallom talán, amikor kritikát írok. „Szégyelld magad, te BUZI. A Booker-díj? A BOOKER-DÍJ? Nekem kellene adniuk, amiért egyáltalán elolvastam a könyvedet.” Ezen a délutánon egycsapásra elkezdődött az egész – szó sem volt hosszadalmas udvarlásról –, yés ma már tisztán látom, hogy ha akkor a White Hart Lane-re vagy a Stamford Bridge-re megyünk, ugyanaz történt volna, olyan lenyűgöző volt az első élmény. Apa rosszat sejtett, és kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, ezért gyorsan elvitt a Tottenham-stadionba, hogy lássam, ahogy Jimmy Greaves berámol egy négyest a Sunderlandnek egy 5:1-es meccsen, de hiába, akkor már megtörtént a baj; a hat gól és a sok nagy játékos engem már hidegen hagyott: én már abba a csapatba voltam szerelmes, amelyik egy kipattant tizenegyesből bekotort góllal verte meg 1:0-ra a Stoke Cityt.
