Bevezetés. Az ember sokáig a földet laposnak hitte, biztosra vélte, hogy a nap kering a föld körül, a csillagok pedig az őket figyelő istenek

Bevezetés Az űr hatalmas, emberi képzelőerővel fel sem fogható mennyire. S oly keveset tudunk róla, hogy az sem kizárt, végtelen. Hiszen honnan tudhatnánk? Hogyan bizonyosodhatnánk meg róla? Amikor még a saját naprendszerünket sem hagyta el élő ember, nem tudunk gyorsabban utazni a fénynél. S egy szomszédos csillag vagy galaxis elérése is évezredekbe telne, ha nem milliókba. Az egyetlen amit tehetünk a megfigyelés, távcsövekkel, műholdakkal vagy akár a saját szemünkkel. Ezek alapján már számos elképzelés született, számos nagy gondolkodó fejéből. Hiszen ki ne hallotta volna Einstein nevét, ki ne hallott volna a relativitáselméletről? Ez ma tudományosan valamint általam is elfogadott alaptörvény amely a jelenlegi tudásunkkal megdönthetetlen, s valószínűsíthetően még évszázadokig annak is bizonyul majd. De mi lesz később? Mi vár még ránk? Mit látunk majd? Erre senki sem tud választ adni, csupán remélhetjük, hogy jót hoznak majd az eljövendő ezredek, századok. Az viszont biztos, hogy olyan dolgok várnak ránk amelyeket el sem tudnánk képzelni, amelyek alapjaiban rengetik majd meg a fizika törvényeit. Hiszen ezen törvények nem túl stabilisak századról századra változnak az emberiség által tapasztaltak alapján. Ezért valószínűsíthetően a későbbiekben is meg fognak, sőt szinte biztosan. S mielőtt kételkednél ebben, jusson eszedbe: Az ember sokáig a földet laposnak hitte, biztosra vélte, hogy a nap kering a föld körül, a csillagok pedig az őket figyelő istenek. S ez csupán néhány ezer évvel ezelőtt volt. Gondolj bele, mit hisz majd, mit vél majd biztosra 5 ezer, 10 ezer vagy akár 100 ezer év múlva! Valamint azok mennyiben fognak hasonlítani jelenlegi elképzeléseire. Vajon mit szólnánk ma ha egy ősember érkezne közénk és elkezdene mesélni égi isteneiről, elhinnénk belőle bármit is? Komolyan vennénk őt egyáltalán? Nem, inkább elmondanánk neki a saját elméletünket, azt amit mi vélünk biztosra s megpróbálnánk meggyőzni őt azok helyességéről. S ebből fakad a kérdés: Mit szólnának a 10 ezer év múlva élő emberek ha egy most élő ember keveredne közéjük, s előadná nekik a saját elképzelését az égitestekről, a fénysebességről valamint az időutazásról? Komolyan venné őt bárki is, elhinnék amit mond vagy hasonlóan járnának el mint mi az ősemberrel, egyáltalán különbnek tartanák nála? Nem hiszem, viszont nem tudhatom. Ez csupán valószínűsíthető, ahogy minden amit jelenleg tudni vélünk. Viszont az bizonyos, hogy több a semminél, több a 10 ezer évvel ezelőttinél s napról-napra csak bővül. S ennek bővülésével az ember képzelőereje is bővül a témában. Elképzeli ahogy a csillagok között jár, más bolygókra lép, keresztül kasul utazik az időn mint egy autópályán s saját féregjáratokat létrehozva kel át az űr hidegén... elképzeli az elképzelhetetlent. Fantáziálását sok esetben filmekben, regényekben vagy csupán

elbeszélésekben rögzíti melyeken újabbak és újabbak alapulnak. S igaz, hogy ezek csak találgatások, merő fantáziák amelyek a jelenlegi tudásunkat alapul véve születtek. De nézzük a dolgot egy másik oldalról, mégpedig a tudományéból: A jelenlegi tudományos elméletek a legpontosabbak ezért ezekből indultam ki. Ezek közé tartozik multiverzum-elmélet valamint a húrelmélet. Ezek megerősítik párhuzamos valóságok, számunkra érzékehetetlen dimenziók, valamint az egyes párhuzamos univerzumokat elválasztó membránok létrejöttét. Valamint az űr méretéből adódóan gyakorlatilag végtelen számú párhuzamos univerzum létezhet. Tehát valószínűsíthetően már minden megtörtént mindenhogyan, sőt jelenleg is megtörténik és még meg is fog történni. Így a párhuzamos valóságok sokasága közül legalább egy 100%-ban megegyezik egy itteni ember fantáziájában leírtakkal. S ebből adódóan korunk nagy science fiction alkotásaiban leírtakkal is. Megvan a saját valósága Csillagok Háborújának, a Csillagkapunak, s még az Űrszekereknek is valamint az összes valaha létrejött és létrejövő ilyen jellegű alkotásnak. Csupán nem tudunk, nem tudhatunk ezekről, s esélyük sincs odamenni, látni őket vagy egyáltalán megbizonyosodni létezéséről, ebből adódóan felesleges ezt várni, remélni. Mivel a ezek a szórakoztatásunkra készültek - ahogy ez a könyv a tietekre - ezért felesleges túl mélyen belemenni, ezek világában élni. Ha a fentebb említett alkotásoknak van, akkor szerintem léteznie kell egynek ahol mindegyik jelen van, amely mindegyik tulajdonságait magában hordozza. Kell, hogy legyen egy hely ahol hatalmas csillagrombolók járják az űrt, ahol az emberek saját féregjárataikon át közlekednek, ahol épp a marslakókkal folytatják véres harcukat, s ahol épp Predatorok lesnek rájuk. Emellett egyedi a mienkhez hasonló fizikai tulajdonságokkal rendelkezik. A különbség abban mutatkozik meg, hogy itt lángra kaphat az űrben lévő hajó, hallani lehet utolsó leheleteinek hangját. Lehetséges mobil féregjáratok létrehozása, lehet utazni a hiperűrben, le lehet küzdeni a fénysebesség akadályát, s egyesek a gondolataik erejével mozgathatnak tárgyakat, olvashatnak mások elméjében. Ez a könyv ezen univerzum eseményeibe nyújt betekintést.

I. rész A Demokrácia Vihara 1. fejezet A Merénylet 2212. május 22-ét írunk, Richard Hawking a teraszon állva figyeli Washington fellegvárának gyönyörű kilátását. Feltekintve látszik a sok kis személyszállító jármű melyek hangtalanul suhannak a magasban. Az ég tiszta, a nap fénye az egész várost beragyogja. Lenézve látni az épületet körülvevő tavakat, patakokat melyek vize kristály tiszta, látni a fenekükön úszkáló halakat, s az apró, gördülő kavicsokat. Ahogy tovább halad az ember szeme megakad a zöldellő fákban s a mellettük tornyosuló, mégis kecses, vékony, felhőkarcolókban, melyekben lakosok ezrei nyüzsögnek nap, mint nap. Az utcán járkáló embereken látszik az elégedettség, a jó élet öröme. S ez nem csak itt ilyen. Így van ez Berlinben, Moszkvában, Budapesten, Shanghaiban, s Londonban. S az összes többi nagyvárosban, mindenhol ahol ember van. Ilyen az élet szerte a galaxisban. Az emberi faj virágkorát éli, a csillakapuk segítségével megszerzett technológiák annak minden problémáját megoldották. Richard viszont mégsem boldog, nem leli örömét ebben. Egyfolytában azon gondolkodik, hogy mit és hogyan kellet volna tennie, mit és hogyan kellett volna elmondania ahhoz, hogy e napot elkerülje. Újra és újra végiggondolja a lehetőségeket, újra és újra előidézi azt a bizonyos helyzetet, azt a végzetes napot 20 évvel ezelőttről amely ehhez a naphoz vezetett. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Mégis mit tehettem volna? – kérdezi magától. - Semmit, nem volt választásod! – válaszolja egy belső rejtélyes hang a fejében. - Igenis volt! Nem kellett volna megtennem, hagynom kellett volna! Eliot okos ember volt, időben megtalálta volna. - És ha nem? Mi lett volna, ha rábízod és elbukik? Milyen nap lenne ez számodra, egyáltalán lenne nap számodra? - És ha igen? Érzem, hogy megoldotta volna. - Nem lehetett megkockáztatni, helyesen cselekedtél, amely most következni fog a legjobb lehetőség kimenetele mindközül. Richard mély levegőt vesz majd sóhajt egyet. Felkészül arra, amit tennie kell e napon, mint minden évben e napon. Nem sokkal később két fekete öltönyös alak jelenik meg a teraszon. - Készen állsz? – kérdezi az egyik, közben idegesen ellenőrzi csőre töltött pisztolyát – - Igen – feleli, majd letörli homlokáról az izzadságot, megigazítja öltönyét és a kijárat felé veszi az irányt. Kiérve a folyosóra még 4 fegyveres csatlakozik hozzájuk s felkísérik őt a liftbe. Ahogy felfelé halad, érezhető a levegőben a feszültség, mindenki ideges, mindenki érzi,

tudja, ennek nem lesz jó vége. Simon, a fegyveresek egyike Richard vállára teszi a kezét s a következőt mondja: - Bármi is történik, mi veled vagyunk. Ha elkezdenek lőni, bukj le, mi majd elintézzük őket. - Az ős pajzsnak nem kellene megvédenie? – feleli érezhető aggodalommal a hangján. Tudod, hogy nem hiszek ezekben a kütyükben, elég egyszer csődöt mondaniuk és véged van. Hawking ha eddig nem lett volna elég ideges most már megkapta a végső löketet is hozzá. Elárasztja az adrenalin, a mellkasában érzi szíve dobogását. Talán el is ájul ha nem áll meg a lift, de bár ne állt volna, akkor megúszta volna az egészet. Megérkeztek a 300. emeletre, kisétálnak onnan majd sietősen a már gondosan előkészített állványhoz indulnak. Richard fellép rá, megigazítja nyakkendőjét majd megköszörüli a torkát és belekezd beszédébe amelyet a már galaxis szerte kiépített kapuhálózaton át minden egyes emberi kolóniára eljuttatnak. Ezzel párhuzamosan minden fegyveres testőr készültségbe lép, Simon, a biztonsági főnök egy kisebb hadsereget rendelt az épület és annak környékének biztosítására. Mégis látszik rajta az idegesség, van valami a levegőben ami azt sugallja, hogy ez nem lesz elég. Nyugi, nem lesz gond – mondja neki John, a helyettese. - Mindig ezt mondod. - És mindig igazam van. Eddig még a közelébe sem jutottak. - Viszont valaki mindig megpróbálja. Mindig van egy merénylő. - Erre van a pajzs, nyugi, mindenre gondoltál. - Reméljük – majd aggódva néz le a tömegbe. – Sokan gyűltek össze, túl sokan John. - Nem hiszem, szerintem csak kezdik belátni, hogy Richard nem az a zsarnok, kegyetlen császár akinek beharangozták Durham után. - Akkor miért most? 20 év telt el az óta. Miért csak most kezdik belátni, hogy muszáj volt megtennie? - Ez már nem arról szól főnök, hogy megetette. Viszont a demokrácia is Durhammel halt, önként le kellet volna mondania aznap s nem leváltatni a politikai vezetőket. Nem kellet volna feloszlatnia a nagytanácsot, nem kellett volna birodalmat csinálni a szövetségből. Ez az amit nem tudnak megbocsátani neki. - S mégis miért nem? Eddig jó uralkodó volt, csak jó dolgokat tett, segített mindenkin akin csak tudott. Tudsz mondani egy rossz intézkedést részéről a kikiáltása után? A nép boldogabb mint valaha és jobban él mint bármikor.

- Mégis demokráciát akar, azt hogy ők is beleszólhassanak a dolgokba, s ezt nem alaptalanul. - Még csak nem is tudják már, hogy mi az. Semmivel sem élnének jobban, semmivel sem lenne jobb nekik. Richard épp úgy hallgat rájuk, mint azelőtt a nagytanács. - És mi van az Örvény galaxissal? Már évek óta kolóniáink lennének ott, ha ő nem tiltja meg. - A fele a Drákoké, ha odamegyünk jó eséllyel háború lesz, tudod, hogy nem épp a vendégszeretetükről híresek. - Ugyan, sosem mernének megtámadni minket. Birtokunkban van az Ősök és az Asgardok minden tudása, semmik hozzánk képest. Egyszerű földművelők, néhány korvettel. Ha megtámadnának minket se lenne sok esélyük. - Csak ne becsüld alá őket, A Goa’uld is így járt velünk. - De ők nem mi vagyunk, mi erősebbek vagyunk mindenkinél, senki sem mer ellenszegülni nekünk már másfél évszázada. - Talán csak nem volt okuk rá. - Vagy mert féltek tőlünk, féltek attól… - Elég! – ordít rá Simon – Inkább figyeld az embereket, ez a dolgunk, nem emlékszel? Ezután csak csendesen álltak egymás mellett a nyitóbeszéd majd az azt követő ceremónia alatt is. Az uralkodó már megnyugodott, már túl van a nagyján, egyre biztosabb benne, hogy már nem lesz gond. S belekezd a ceremónia lezárásába: - Hölgyeim és uraim! Köszönöm, hogy eljöttek, a ceremónia véget ért. Sikeresen megünnepeltük birodalmunk a Tau’ri Birodalom fennállásának 20. évfordulóját. És egyben ezen napon van pontosan 143. éve, hogy az Árny vírus kiűzött minket szülő galaxisunkból a Tejútból és ide az Új Remény galaxisba költöztünk. És ezalatt soha nem látott eredményeket értünk el, teljes mértékben ujjá építettük civilizációnkat annak hamvaiból. Sőt messze túlszárnyaltuk azt, azóta 200 milliárd ember él galaxis szerte békében kolóniák ezreit hoztuk létre. Ezért ha visszanézek büszke vagyok arra, hogy itt vagyunk. Büszke vagyok arra, hogy Tau’ri vagyok és ti is mind büszkék lehettek rá. Mi 143 év után még mindig, itt vagyunk! – mondja büszkén és határozottan, ezzel dobott valamit a beszéden, de az még mindig pocsék volt, ez sosem tartozott erősségei közé, ő a tettek embere. Nincs éljenzés, néma csend van, az emberek tízezrei némán bámulnak rá. Aztán egyszer csak valaki elordítja magát közülük: - Demokráciát akarunk! Le a Császárral! Majd egy másik, és egy másik is ugyanezt kiáltja. Rövidesen az egész közönség ezt kántálja.

Richard nem tudja mit mondjon, elakad a lélegzete, úgy dönt, nem folytatja tovább. Sarkon fordul s vissza megy a palotájába, Simon és John pedig elkísérik. S miután végeztek haza indulnak. - Ezzel is megvolnánk. – szól oda Simon a helyettesének. - Látod? Nem volt semmi gond, néha túl óvatos vagy. - Meglehet, de épp emiatt vagyok én a főnök és te csak a helyettesem. Ezután egy percig abba marad a beszélgetés és némán ballagnak az alkonyatban. - Egy sör? – kérdezi John barátilag. - Miért is ne, hosszú nap volt a mai. Rövidesen betérnek egy közeli kocsmába, majd inni kezdenek. Közben figyelik a híradást a TV-ben, amelyben épp a Császárról beszél egy nem túl szimpatikus riporter néhány még a ceremóniáról ott marad egyszerű polgárral. - Maguk szerint meddig fog ez még így menni, meddig tűri még a nép a közönséges diktatúrát? Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Már nem sokáig hölgyem, ha így folytatja, hamarosan a hullaházban végzi, ebben biztos vagyok. – mondja az egyik polgár. - Akkor most miért maradt el a merénylet? - Nos, gondolom elfogytak a jelentkezők, de hamarosan újabbak jönnek. Még rengetegen vannak akik az egész családjuk meghalt Durhamen, mindezt neki köszönhetően. Ekkor váratlanul megszakad az adás, ezen mindenki meglepődött, de a sok ittas ember hamar túltette magát a dolgon. Régi TV volt az már, még a szabvány műholdfrekvenciákat használta. - Te John, szerinted nem furcsa, hogy most ment el az adás? – kérdezi Simon. - Ugyan, megesett már egy párszor. - Tudod zavarhatják is, a TV frekvenciája megegyezik a palota kommunikációs rendszeréjével. - Igen, de ennek mennyi is az esélye? - Nem sok, de ha mégis… - feleli töprengve, egy rossz megérzéssel lelkiismeretében. - Már nem vagyunk szolgálatban, lazíts, ez a te bajod. Mindent túl komolyan veszel, sosem tudod igazán élvezni az életet. Mióta is ismerjük egymást? – vág John a szavába. - 20 éve.

- És eddig hányszor is rúgtál ki a hámból? - Hm… Igazad van, épp itt az idő rá – látja be Simon kis gondolkodás után. A következő fél órát kötetlen beszélgetéssel valamint ivászattal töltik. Aztán egyszer csak egy mennydörgés szerű hang hallatszik a távolból majd egy iszonyatos erejű rengés rázza meg az épületet. Gyorsan felkapják a fejüket és kinéznek az ablakon: Sűrű, fekete füst gomolyog a Császári Palota felől. Azonnal a siklójukhoz rohannak majd teljes gázzal felé veszik az irányt. - Mi történt? – kérdezi John tanácstalanul. - Elbasztuk, ez történt! Mondtam, hogy zavarhatják, mi mégis ott ültünk és vártunk. - De honnan tudhattuk volna? - Sehonnan, ezért kell mindig felkészültnek lennünk, mindenre. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam… - ismételgeti idegességében. - Rendben, nyugodj meg, az a hely egy erőd. Kizárt, hogy baja esett volna. - Inkább hívd Marcust, ő a palotaőrség főnöke, ha valaki tudja, hogy mi történt akkor ő az – John azonnal hívni kezdi a karjára csatolt kommunikátoron keresztül. - Nincs válasz! A francba, most tényleg ráfaragtunk… Ha megtudják, hogy sejtettük, hogy zavarják nekünk annyi. - Az most nem számít, csak Richard élje túl… - közben már 500 km/h-val repül a siklóval a fehér színű felhőkarcolók és a személyszállító járművek közt cikázva. - Lassíts, nekimegyünk valaminek! Ennyire jól nem tudsz vezetni. - Ki van zárva… - Figyelj, ha most meghalunk annak semmi értelme sem lesz… - közben kis híján nekimennek egy másik siklónak. - Lassíts! Simon nem hallgat rá, a sikló végsebességével közelednek a palotához. Oda érve megdöbbenve látják, hogy mekkora pusztítást végzett a bomba. Az egykor gyönyörű, nemes kastély romokban áll, a fél épület összeroskadt, az alsó részen egyedül a nyugati szárny maradt épen, a keleti viszont teljesen megsemmisült. A lángok legalább 30 méter magasan tornyosulnak. Az egész egy tüzes rémálomra hasonlított a pokolból. Szerencsére a felsőbb részek viszonylag épen maradtak, beleértve az alsó részből kiinduló másfél kilométer magas tornyot is amelyet most oltóhajók valamint rendőrségi járművek ezrei vesznek körül. Kétségbeesetten próbálva megfékezni a lángokat.

- Atya világ… - mondja John elsápadt arccal, még sosem látott ekkora pusztítást, ennyi halált, ennyi kétségbeesett embert. Elképedve nézi ahogy a rendőrök próbálják kimenteni a túlélőket, ahogy a masszív oltóhajók tonnaszámra szórják a vizet a lángoló épületre. A sikló hirtelen megállt, végre odaértek. Simon nem sokkal a hatalmas épület mellé parkolt. - Kik maguk? - kérdezi egy rendőrtiszt meglepetten amint kiszálltak a siklóból. Simon Walker vagyok, a császári testőrség főnöke. Ő pedig a helyettesen John Watermann. Mi történt itt? - eközben mindketten felmutatják a jelvényüket. - Bomba robbant a keleti szárnyon, a kommunikációs szoba mellett, senkit sem lehet elérni a palotán belül. – válaszolja azonnal kissé megilletődve az általa hosszú évek óta áhított jelvények láttán – - Mi van a Császárral? - Egyelőre nem tudjuk, a legjobb embereinket küldtük be érte. A robbanás messze volt a lakosztályától, elvileg semmi baja. - Bemegyünk – szól közbe John. Simon rábólint majd a hatalmas épület legközelebbi bejáratához sietnek. Már nem sokkal vannak előtte amikor nyikorgó, recsegő hangra lesznek figyelmesek. Megállnak, majd felnézve látják ahogy a hatalmas torony falán óriási repedések kúsznak minden irányban. - Le fog dőlni! – kiáltja valaki a távolból, majd mások is ordítani kezdik. Az emberek futni kezdenek, a rendőrök abbahagyják a mentést és siklóikba szállva menekülnek, az oltóhajók szétszélednek. A két testőr az életéért fut, miközben a repedések egyre terjednek, a nyikorgó hang egyre hangosabb és hangosabb. Szerencsére időben elérik a siklót, ezúttal John vezet. Miközben felszállnak egy reccsenés hallatszik a palota felől, az utolsó tartópillér is feladta. A hatalmas torony hegyomlásként zuhan a föld felé, egyenesen feléjük. - Gyorsabban! Gyorsabban! – ismétli Simon egyre elkeseredettebb hangnemben. - Nem megy… próbálom! – soha nem látott ütemben gyorsul a siklóval viszont még ez sem elég, az épület túl nagy, lehetetlenség kikerülni alóla. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] Az emberek sikoltozva menekülnek, senkit sem érdekel, hogy mi lesz másikkal ezért sokakat eltapos a tömeg. Csak az oltóhajók elég gyorsak, hogy időben kikerüljenek a torony alól, de azok közül sem sikerülhet mindegyiknek. Simon hátranézve látja ahogy a torony fala szép lassan eléri az egyiket, tűzlabdaként magával ragadva a halálba. Tudja, csak másodpercek kérdése és őket is eléri. - Végünk! – ordítja remény vesztve, s közben már látja a torony ablakához lapuló ezernyi embert, látja az arcukon a félelmet, a könnyeket. De vannak akiken nem látszik a félelem, vannak akik rezzenéstelen arccal állnak ott, ők már elfogadták a végzetüket, tudják, nincs visszaút. Simon arca is ilyen, emelt fővel néz szembe a biztos halállal. John viszont képtelen

ezt elfogadni látszik az arcán, a tekintetében. Ő még nem adta fel, s az utolsó pillanatokban is egyre csak gyorsít a siklóval. A torony, a birodalom szimbóluma, végül üstökösként vágódik a földhöz, maga alá temetve siklót, embert és oltóhajót, mindent ami alatta volt. De mint mindig minden katasztrófánál, vannak szerencsések, azok akik az esélyek dacára mégis túlélik. Ők ketten is ilyenek voltak, az ormótlan torony alig centikre húzott el a sikló háta mögött. Simon nem hitt a szemének, már annyira biztos volt a végében, John felé fordult. Majd John is visszanézett rá ugyanazzal a meglepett arckifejezéssel. - Megcsináltam! – ordítja, majd rövid csend után mindketten nevetni kezdenek, olyan önfeledten mint még soha életükben. Azonban sokaknak nem sikerült, sokan soha sem jöttek ki onnan. Így volt ez Marcussal, a beküldött derék tisztekkel, a riporterrel, a rendőrtiszttel és a sok névtelen polgárral. Ahogy Richard Hawking sem jött ki onnan…

2. fejezet A Polgárháború Hajnala Verőfényes nap virrad Washington városára, már egy hét telt el a merénylet óta. Richardot még mindig keresik a romok alatt, de már szinte minden remény szertefoszlott. Hiszen már az Asgardok életjeldetektorai sem találnak túlélőket. Sokan már nem hisznek benne, hogy megtalálják, valószínűleg a felismerhetetlenségig összezúzódott a torony falai között. Azonban mindenképpen meg akarják találni holttestét, s tisztes temetést adni neki. Mivel önkényuralommal kormányzott az elmúlt két évtizedben birodalom szerte káosz uralkodik, senki sem tudja, hogy kié a hatalom, senki sem tudja, mit tegyen. Egyedül a rendszerek megbízott kormányzói rendelkeznek némi szabadsággal ez ügyben, de ők oly sokan vannak, oly sok radikális céllal… sosem juthatnak dűlőre. A nagy gondolkodók szerint amennyiben nem születik gyors döntés a kormányzást illetően a birodalomra legjobb esetben is évtizedekig tartó polgárháború vár. Mivel Hawking nem kívánta hosszútávon fenntartani ezt a rendszert, nem nevezett ki utódot. Egyedül a végrendeletében hagyott utalást a kormányzás jövőjével kapcsolatban, amely a palotával együtt odaveszett, s a biztonsági másolatok is nyomtalanul eltűntek. A Rendőrség ezért ezt nem csak egy egyszerű merényletnek véli, hanem a hatalom átvételére való kísérletnek. Nem csoda, hogy valóságos hajtóvadászatot indítottak. Clark Higginsel az élen, aki szemtanuk tízezreit hallgattatja ki. Elhatározta, hogy valaki bűnhődni fog emiatt. Simon és John is közéjük tartozik, percekkel vannak a kihallgatásaik előtt, némán ülnek a cella padján a katasztrófa eseményire gondolva. - Az én hibám volt, én marasztaltalak a kocsmában – mondja John, idegesen, tőle szokatlanul komoly hangvétellel. - Én pedig hallgattam rád, ott maradtam, amikor tudtam mi törtéhet. Éppen olyan hibás vagyok, mint te. - Figyelj! Ha megtudják, hogy megelőzhettük volna, mindketten börtönben végezzük, méghozzá egy életre. Teljesen mindegy, hogy egyikünk a felelős vagy mindkettőnk, mindenképpen ugyanaz lesz a végkifejlet. - Ez nem ilyen egyszerű, a törvény emberei vagyunk, és van fogalmad róla mit tettünk? Polgárháború lesz, csak azért mert mi nem voltunk képesek tenni a dolgunkat. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Nem miattunk van, azok miatt, akik megölték, 63 merényletet követtek el ellene az elmúlt 20 évben. Csak idő kérdése volt, ennek meg kellett történnie. Én azt mondom, hogy teljes mértékben az én hibám volt, értelmetlen mindkettőnknek megfizetnie ezért. - Nem John, a testvérek vagyunk, együtt megyünk a sittre – vér szerint nem testvérek, de már akképp tekintenek egymásra. Rövidesen két őr lép oda hozzájuk és bekísérik Johnt a kihallgató szobába, Simonnak pedig egyelőre a cellában kell maradnia. Miután bekísérték az asztalhoz bilincselik, s ott hagyják egy fél órára. Ezután Higgins a maga rezzenéstelen, érzelemmentes arcával lép be a helyiségbe. Leül, majd bekapcsolja a felvevőt s belekezd mondandójába:

- Üdvözlöm Mr. Watermann! Remélem nem okozott gondot önnek, hogy kissé megvárattuk. - Egyáltalán nem, gondolom nem csak üdvözölés céljából jött el ilyen messzire. Szóval térjünk a lényegre, hagyjuk a szokásos maszlag kihallgató szövegeket, úgysem működnek. Jómagam már 20 éve vagyok a szakmában. - Rendben, Mr. Watermann, ahogy akarja, amúgy is sietős dolgom van. Megmondaná pontosan hol volt a robbanás időpontjában? - Egy közeli kocsmában, a Szabadságtér mellett. - És mégis mit keresett ön egy kocsmában? Magának nem éppen a császárt kellett volna védenie? - Csak amíg munkaidőben vagyok, a robbanás 21 óra 34 perckor történt, az én műszakom aznap pedig csak 20 óráig tartott. - Volt még valaki magával, aki ezt bizonyíthatná? - Simon is elkísért oda, valamint a kocsmáros is jegyzőkönyvbe vette a rendelésünket, mindkettő alapján igazolható az állításom – feleli rezzenéstelen arccal. - Érzékelt bármi szokatlant ott léte alatt? - Elment a TV adása – már kezd ideges lenni, s kérdéses meddig tudja ezt leplezni. - És tudja, hogy ez miért lehetett? Igen szokatlan ez manapság, nem gondolja? - Gondoltam meghibásodott – Ekkor belefullad a szó, tudja, hogy el kell mondania az igazat, viszont józan esze ezt ellenzi. Ezért döntenie kell. Hagyja, hogy Simon bűnhődjön miatta vagy próbálja meg magára vállalni? - Rendben Mr. Watermann. Tudja én ránézésre meg tudom különböztetni a bűnöst az ártatlantól és látom, hogy maga nem az – Legalábbis neki ezt mondja, már sejti mi folyik itt, majd szép lassan kisétál a szobából. - Várjon! – kiált utána idegesen. - Netán van még valami mondanivalója, Mr. Watermann? - Igen van. Amikor elment az adás Simon sejtette, hogy zavarják. Vissza akart menni a palotához. Viszont én visszatartottam, rábeszéltem, hogy maradjunk a kocsmában. Ha nem teszem meg, a Császár még mindig élne – vágja rá bűnbánóan, Higgins látja rajta, igazat beszél. - Nos, végre ez igazat mondja, tudja mégis mit tett? Mi vár ránk emiatt? - Igen, tudom. És sajnálom amit tettem – mondja elfehéredve. – Vállalom a felelősséget a baklövés miatt, Simon ártatlan ez ügyben.

- Meglátjuk Mr. Watermann. Valami nekem azt sugallja, hogy maguk ketten nagyon sok időt töltenek majd rács mögött. Kisétál a szobából, eközben Simont az őrök már bekísérték a szomszédos kihallgató szobába s Johnnal hasonló módon jártak el vele. Higgins fél óráig váratta majd belekezdett a kihallgatásba, amely hasonló ütemben zajlott a következő kérdésig: - És tudja miért ment el az adás, Mr. Walker? - Az első sejtésem az volt, hogy zavarták. Sajnos igaznak bizonyult. - És mondja csak, miért nem tett semmit? Miért nem szólt valakinek? - Ennek esélyét elhanyagolhatónak véltem, úgyhogy inkább a kocsmában maradtam. - Biztos benne, hogy ezt önelhatározásból tette? Nem buzdította senki a maradásra? - John felvetette a maradást, viszont szabad akaratomból döntöttem így. Az én hibám, hogy ez megtörtént, Johnnak semmi köze hozzá - mondja ezt erőteljes, nyomatékos hangnemben. Higgins ennek hallatán elmosolyodik, végre valaki bűnhődhet a merényletért, végre valakit felelősségre vonhat miatta. - Nos, Mr. Walker ezzel végeztünk is. Biztosíthatom önt arról, hogy mindketten börtönben töltik majd hátralévő életüket – érzelemmentes arca önelégülté vált, látszik szemein a bosszú öröme. - És még is miért mi?! – ordít rá Simon. – Nem mi öltük meg, nem nekünk kellene megfizetni érte, hanem azoknak, akik elkövették! - Tudja, Mr. Walker a történelem folyamán szinte sosem az bűnhődik, aki megérdemelné, mellesleg ezért kapnak majd csak életfogytiglant. Végtére is több mint 17 ezren haltak meg a merényletet követően és előreláthatóan milliárdok fognak a továbbiakban – közli vele még mindig öntelten. Simon folytatná a vitát, de Higgins megfordul és elégedetten elsétál. Az őrök Johnt és Simont visszakísérik a cellájukba egészen a tárgyalásukig. Eközben váratlan események készülnek a Nagytanács termében, a demokrácia utolsó mentsvárában, amely már elhagyatottan áll 2 évtizede. David Trueman, Richard korábbi ellenlábasa gyűlést hívott össze a kísértetjárta épület falai között. A merénylet után minden rendszer vezetőjének kódolt meghívót küldött a csillagkapu hálózaton keresztül, amely jelenleg 20 ezer bolygót foglal magába galaxis szerte. Kiáll a tanács központi emelvényre majd egy Asgard követ megmozdítva felkapcsolja az áramot a szinte minden fénytől elzárt épületben. Ahogy kigyulladnak a fények oly sok év után teljes pompájában látható lesz a tanácsterem. Amely egy hatalmas ovális alakú kupolás építmény belseje, közepén a tanács központi emelvénye található. E körül helyezkednek el a rendszerek képviselőinek négyzet alakú állványai. Ezek néhány négyzetméter alapterületűek,

s alaphelyzetben rögzítve vannak, a képviselők könnyebb meghallgatásának érdekében hologramként jelennek meg közvetlenül az emelvény előtt. Mivel jelenleg közel 1600 emberi kolónia van, nem mindegyiknek jut egy teljes állvány. Ezeket csak a 200 legfontosabb rendszer képviselőinek tartják fent, ezek felső sorban helyezkednek el. A többieknek muszáj osztozkodnia, fontosság szerint csökkenő sorrendben. Minél fontosabb egy rendszer a képviselőjének annál kevesebbel kell megosztania az állványt, valamint annál feljebb lévő sorban foglal helyet. Ettől eltekintve mindegyik rendszert egyformán hallatják meg és egyformán intézkednek döntéshozás kapcsán is. A központi emelvényen a népszavazás által választott kormányzó, a Föld képviselője áll tanácsadóival, az ő feladata megfogalmazni a szükséges intézkedést. Maga a döntéshozás a képviselők szavazása által történik, amelyet a 200 felső rendszernek joga van megvétózni ezért az hetekbe, akár hónapokba is telhet. Részben ezért működött jobban Richard egyeduralma, neki csak percek kellettek a helyes döntés meghozatalához, ez Durham esetében volt a legmeghatározóbb. Fontos megemlíteni, hogy ha a kormányzó sokallja ezt az időtartamot, a tanács beleegyezése nélkül is döntést hozhat. Ekkor azonban a tanács köteles szavazást tartani annak lemondatásáról, ha a szavazatok több mint fele a lemondás mellet van (és eddig mindig így volt) a kormányzó köteles lemondani tisztségéről. Trueman egy másik kő megmozdításával behívja a képviselőket. Ők pedig előléptek a szürkeségből, egyenesen a fényáradatba. Köztük a hatalmas Kirksville planéta képviselője, a gazdag Grovespringé, Warrensburg bányáinak követe. S a gyönyörű New Hampton képviselője is, őt pedig az erős Aurora rendszeré kísérte. Ezután a birodalom gyöngyszeme, a 12 milliárd lakosú Mainsfield büszke képviselőasszonya is megjelent. Őt a legtöbb belső kolóniáé kísérte. A kisebb rendszerek követei közül viszont szinte senki sem mutatkozott. 332-en gyűltek össze a 1572-ből. A gyűlés oly rég óta először kezdetét vette: - Kedves képviselőtársaim, a 2212-es év első gyűlését ezennel megnyitom. Mint tudják ez a gyűlés nem hivatalos, az ezen való részvétel törvényellenes. Ha bárkinek problémája van ezzel most nyugodtan kisétálhat a tanácsteremből – kezdi Trueman. Mainsfield képviselőasszonya megköszörüli torkát majd szót kér, hologramja közvetlenül a központi emelvény előtt jelenik meg. Ez egy tipikus Asgard hologram, a képviselőasszony úgy látja az eseményeket mintha valóban ott állna és farkasszemet nézne vele. - Mind tudjuk mire vállalkoztunk. Csak azon rendszerek küldöttek képviselőt amelyek teljes mértékben támogatják császárrá való kikiáltásodat amennyiben betartod az ígéretedet és azonnali hatállyal elrendeled egy új kormányzó megszavazását majd visszaállítod a szövetségi államformát. - És a többi rendszer? Mi van a külső kolóniákkal, miért csak a belsők támogatnak? - Nekik elegük van a diktatúrából, félik, hogy nem tartod be a szavadat. A kikiáltásod után valószínűsíthetően kiválnak a Birodalomból. - Az nem lehet, ennyien nem válhatnak ki. Azzal az egység is megszűnne, s évtizedekkel vetne vissza minket – hitetlenkedik David.

- Boldogulunk nélkülük is, a hadsereg 70, a mezőgazdaság 50, az ipar 75 százaléka marad a kezünkben. S mindez a népesség alig felére jut majd, sokkal jobb körülményeket tudunk majd biztosítani nekik ezentúl – szól közbe Aurora képviselője. - És mi lesz velük? Ha nekünk több jut, majd akkor nekik kevesebb fog, ráadásul ki fogja megvédeni őket háború esetén? Nincs elég katonai erejük a tartós önállósághoz – feleli Trueman. - Ez már nem a mi problémánk, ők döntöttek így, mi előre figyelmeztettük őket az esetleges következményekről. Mellesleg ki támadná meg őket? Senki sem mer ellenünk szegülni. És ha mernék is, miért tennék? – vágja rá Mainsfield bájos és határozott küldötte. - Ezt nem tudhatjuk előre, ha elszakadnak sebezhető célpontot nyújtanak majd, s jelenleg elég sok faj él mellettünk galaxis szerte, amelynek jól jönne egy kis plusz terület. S különkülön is tiszteletre méltó haderővel rendelkeznek, ráadásul elég ha csak egyikük támadja meg őket s a többiek sáskákként szabadulnak majd rájuk. Ha pedig velük végeztek mi leszünk a következők, ez az egy bizonyos – Trueman. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - És mégis ki támadna? A Furling? A Doch’te? Esetleg a Raz’gul? Akik kezdettől fogva féltek tőlünk? Vagy talán egy szomszédos galaxisok népei akik még csak követet sem küldtek az elmúlt 140 évben? Vagy talán a Drákok rontanak majd nekik koszos korvettjeikkel és csorba kapáikkal? – mondja New Hampton képviselője öntelten. - És ha igen? A többi faj nem csak fél minket, gyűlöl is. És még csak azt sem tudjuk miért, még ennyit sem árulnak el nekünk. Jó okunk van feltételezni, hogy első adandó alkalmat kihasználnák, hogy kiegyenlítsék a számlát. Valamint… – mondja Trueman indulatosan. - Akkor mit tegyünk? Erővel kényszerítsük vissza őket, szítsunk polgárháborút? – vág bele a szavába Warrensburg képviselője. - Nos, ez valóban egyszerűbb lenne mintsem megkockáztatni a környező népekkel való konfliktust. Ha megelőző csapást mérünk rájuk, heteken belül vége lehet. Tény, hogy szégyen lenne ránk nézve, de ez a legkevesebb áldozattal való megoldás – teszi hozzá Kirksville erélyes küldötte a maga erőteljes hangnemében. - Egyet értek, ha vérnek kell folynia, gondoskodjunk róla, hogy a lehető legkevesebb folyjék – szól közbe Mainsfield képviselőasszonya szokatlanul feszült hangnemben, nehezére esik ezt kimondani. - Ez elfogadhatatlan. Nem onthatjuk egymás vérét még egyszer. Nem juthat még egy rendszer Durham sorsára. Márpedig ha megtesszük nem egy fog így járni, számos kolónia fog örökre romba dőlni s csupán a túlélők kordozzák majd emléküket – szólal fel meglepő módon Új Durham képviselőasszonya. - Egyet értek, felesleges saját magunkat pusztítanunk – teszi hozzá New Hampton képviselője. A következő percekben a küldöttek állást foglaltak az általuk szimpatikusnak tartott megoldás mellett s hosszas viták után sem tudtak dűlőre jutni. Már igencsak kezdtek elharapódzni az indulatok amikor Trueman közbeszólt:

- Mi lenne, ha szavazást indítanánk? Elvégre ezen alapul a demokrácia, a többség akaratát kell szem előtt tartanunk. Ezért azt javaslom, hogy szavazás útján döntsünk a polgárháború kérdéséről – veti fel remélve, hogy a józanész dönt majd és elkerülik a konfliktust. - Egyet értek! – vágja rá az ott tartózkodók jelentős része. - Akkor ezennel a szavazást megnyitom. A következő percekben a képviselők belátásuk szerint döntenek a kérdéssel kapcsolatban, ha támogatják a zöld, ha ellenzik, a piros gombot nyomják le az állványon elhelyezkedő panelen. A rendszer összegzi a szavazatokat, majd annak eredményét mindenki kijelzőjén feltünteti. Az esetleges meghibásodások miatt a kormányzó - jelen esetben Trueman - köteles felolvasni a végeredményt. - A szavazás lezárult, a végeredmény a következő: - Trueman nem hisz a szemének, ő nem ezt akarta, minden porcikája ellentmond az eredmény felolvasására, de muszáj azt felolvasnia. - A polgárháború mellett 183, ellene pedig 149 szavazat érkezett. Uraim ezennel, háborúba indulunk. Az ülést lezárom. – mondja idegesen, feszült hangnemben, homlokán látszik az izzadság. A két Asgard követ visszahelyezi eredeti állapotába, majd a képviselőkkel együtt távozik az épületből. Másnap reggel John és Simon ebédidőben ébrednek cellájukban. Az időt a régmúlt eseményeinek felidézésével töltik, valamint az ott található TV csatornáit lapozgatják. Egyszer csak a déli híradó adására lesznek figyelmesek, amelyet egyszerre minden csatornán közvetítenek: - Üdvözlöm önöket! Rendkívüli híreinket hallhatják. Ma reggel 6 órakor a belső kolóniák, beleértve minket is egyként kiáltották ki császáruknak a vegyes politikai múlttal rendelkező David Truemant, aki készséggel elfogadta a címet. Legfrissebb híreink alapján a külső rendszerek sorra nyilvánítják ki függetlenségüket s egy új államba tömörülnek. Az új császár perceken belül megkezdi első beszédét s elrendelte, hogy azt minden csatornán közvetítsék. Valamint tüntetésekről és békés demonstrációkról kaptunk híreket szerte a bolygón… - Hát elkezdődött – sóhajt fel John. - Szóval a belsők a külsők ellen, legalább nem lesz túl hosszú. - Mázli, hogy mindketten a belsőkön születtünk, legalább egy oldalon állunk majd. - Legalább… - mondja a fekete bőrű Simon homlokát összeráncolva. Ezzel mindketten elhallgatnak s csendesen figyelik az új császár beszédét: - Emberek! Tudom, hogy azt gondoljátok, hogy csak egy újabb diktátor vagyok. De nem ez az igazság. A címet azért és csakis azért fogadom el, hogy visszaállíthassam szövetséggé a birodalmunkat. Sajnos ezt nem minden rendszer hiszi el, sajnos vannak, akik az elszakadást választották. A döntésüket jóváhagyom, s remélem idővel, amikor már ismét szövetségben élünk ismét csatlakoznak hozzánk addig is sok szerencsét kívánok nekik a boldoguláshoz.

Valamint azonnali hatállyal elrendelem egy új kormányzó megválasztását, ezt a megmaradt tanácstagok fogják eldönteni a nép által választott jelöltek közül, amint ez megtörtént azonnali hatállyal lemondok hatalmamról s a birodalom ismét szövetséggé lesz. Az emberek tapsolni, éljenezni kezdenek, nem tudják pontosan miben is lesz ez jobb nekik. Minden esetre rendkívül örülnek az általuk hallottaknak. - S lezárásképp – folytatja Trueman. – szeretném megemlíteni, hogy bár a merénylet nagy tragédia volt számunkra, azonnali hatállyal elrendelem, hogy annak elkövetőit valamint az azzal kapcsolatba hozható személyeket nem érheti büntetés, semmilyen formában nem vonhatják felelősségre bűneikért kapcsolatban. Hiszen hősökként kellene ünnepelnünk őket azért amit véghez vittek, hiszen ha nem teszik meg valószínűsíthetően örökre diktatúra alatt maradunk… - Szabadok vagyunk! – mondják mindketten fennhangon s nevetve. Kis idő elteltével Higgins csalódott arccal jelenik meg a cellájuk ajtaja előtt. - Nyissák ki! – förmed rá az örökre. - Nos, úgy tűnik szabadok vagyunk – dörgöli John, Higgins arcába, majd mindketten fütyörészve távoznak az épületből. Ahogy kiértek egyből fognak egy taxit s megindulnak hazafelé. Az oda út nagyrészt eseménytelen volt aztán megakadt a szemük a palota tornya által vájt kráterben. Ahonnan már eltakarították a törmeléket és hatalmas mennyiségű földdel próbálják betemetni azt. - Mintha az istenek egy hegyet dobtak volna alá az égből – jegyzi meg a taxis. S csakugyan úgy néz ki a táj, a kráter közelről olyan nagynak tűnik, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy ember által keletkezett. - Mondja csak a császár holtteste előkerült már? – érdeklődik Simon. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Maga honnan a fenéből jött uram? Ezen lovagol a fél világ, semmit sem találtak, még csak egy bőrfoszlányt sem, amely az ő DNS-ét tartalmazta volna. Ahogy persze legalább ötven másik emberrel egyetemben, de ennek ellenére mindenhol csak ezekkel a fránya összeesküvés elméletekkel találkozik az ember. - Arra gondolsz, amire én? – fordul oda John barátjához. - Ugyan… minden nagy ember halála után ezzel van tele a világ, semmi esélye annak, hogy túlélhette – feleli Simon. - A múltkor is nekem volt igazam – vágja rá John. - Csak szerencséd volt. Az út hátralevő részén ezen vitatkoztak, majd a taxi elérte úti célját, ekkor abbahagyták a beszédet s csendben folytatták útjukat. Aztán egyszer csak John ismét odafordul hozzá:

- Akkor gondolom vissza testőrségbe, s felejtsük el az egészet? - Koránt sem, elegem van ebből. Ha más nem végzi rendesen a munkáját kirúgják, minket meg majdnem életünk végéig börtönbe zártak, s semmi garancia nincs rá, hogy ez ne történhetne meg még egyszer. Azzal, hogy senkit sem vontak felelősségre egyenes felhívást intéztek a további merénylőknek. S különben sem hiszem, hogy túl sok igazságtartalom lett volna Trueman beszédében – mondja halál komoly arccal. - Akkor mi legyen? - Részemről kilépek és visszamegyek a különleges erőkhöz, érzem, hogy ennek háború lesz a vége. S akkor harcolni akarok a szülőbolygómért. De te nyugodtan maradj testőrnek, elvégre valakinek védenie kell a császárt is – mondja még midig komoly arccal, de hangjában némi keserűség érződik. - Ne röhögtess testvér, együtt megyünk – vágja rá gondolkodás nélkül. - Igen John, együtt megyünk – feleli most már alig látható mosollyal az arcán. Majd tovább baktatnak lefelé az utcán, nem is sejtve mire vállalkoznak majd…

3. fejezet A Béke Háborúja 6 nap telt el az ülés óta. A Földön éppen a kormányzójelöltek közt válogatnak, a külső rendszerek elszakadásukat ünneplik, mit sem sejtve mi készül ellenük. Trueman terve remekül bevált, a Birodalmi Flottát titokban készítik fel a közelgő háborúra. Zászlóshaja a Korolev a denveri kikötőben áll karbantartás ürügyén. Zsukov admirális régi barátjával Zack O’Neill admirálissal figyeli, ahogy a katonák százával masíroznak fel a hajójára, s ahogy a rakodók több tonna lőszert, ellátmányt és katonai felszerelést hordanak a fedélzetre. Zsukov az ötvenes évei közepén jár, már kezdi megtörni a kor. 170 centiméter magas, kissé vézna testalkatú, ennek ellenére remek katona. Leginkább taktikai képességei miatt került a hadseregbe és vált annak legmegbecsültebb vezetőjévé, viszont egy jól képzett kommandós még ma sem jelenteni neki problémát. Ősz haját hátra fésüli, arca tökéletesen illik egy admirálishoz, a múlt sötét emlékei a mai napig kísértik. O’Neill viszont egy jóval hétköznapibb figura, nem szereti, ha kitűnik a tömegből. Jó néhány centivel magasabb barátjánál. Negyvenes évei elején jár, barna haján kezdenek megjelenni az első ősz hajszálak. Testalkata ugyan átlagosnak mondható, de még talán Zsukovnál is jobban érti a dolgát fizikai küzdelem terén. Taktikai képességei is kiválóak azonban elmaradnak az övéi mellett. Személyes okokra hivatkozva lemondott a küldetésben játszott szerepéről, első tisztje javára és áthelyezését kérte erre a hajóra. - Nem lenne egyszerűbb a raktérbe teleportálni a ládákat? – kérdezi O’Neill. - Dehogynem, viszont így sokkal lassabban megy. S amíg ez a hajó nem áll készen nem indítják meg a támadást – sóhajt fel Zsukov, kék szemei üresen tekintenek a hajó körül szorgoskodó emberek sokaságára. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Nekem sincs ínyemre, de a parancs az parancs. - Durhamnél is így volt, máig nem hagy nyugodni. Nem akarok még egyszer ártatlanokat mészárolni. - Ha akkor nem teszed meg, ma egyikünk se állna itt ezt te is tudod. Ha nem teszed meg most, akkor vajon hányan állunk majd itt 20 év múlva? - Elegen. Az más volt, itt van választásunk. Miért ne tudnánk két külön államként létezni? - Nos, akkor miért nem mondasz nemet? A katonák jobban hallgatnak rád, mint a saját apjukra. Egy szavadba kerül és leállíthatod az egészet, senki sem fog lőni senkire, ha te mondod nekik. - A hazámra esküdtem fel, a Földre. S ha a Föld ezt akarja, akkor kötelességem megtenni. A kapitány azonnal jelentkezzen a hídon, ismétlem, a kapitány azonnal jelentkezzen a hídon! - hallatszik a hangosbemondóból.

O’Neill marad és figyeli a berakodást egy pohár whiskyvel a kezében. Zsukov odasiet a legközelebbi teleportációs állomáshoz s a hídon lévőt adja meg úti céljául. Egy pillanat alatt ott terem majd kilép a fülkéből. - Mi történt Riley? – kérdezi az első tiszttől. - Hívás érkezett a császártól. Kapcsoljam? Zsukov rábólint, majd a kommunikációs tiszt pötyög valamit a munkaasztalánál. Rövidesen Trueman hologramja jelenik meg előttük, aki már nem csak megbarátkozott a polgárháború gondolatával, hanem heves támogatója is lett. - Miért nincs a találkozási ponton? – kérdezi agresszívan az admirálistól. - Még nem rakodták be a szükséges felszereléseket, ez egy nagy hajó uram, időbe telik az ilyesmi – mondja nyugodt, türelmes hangon. - A hajója egy Starfury osztályú csatacirkáló nem igaz? - Pontosan, a kisebb módosításoktól eltekintve - teszi hozzá, érzelemmentes arckifejezéssel. - Akkor mivel magyarázza, hogy a hajóosztály összes többi képviselője ott van már? – kérdezi egyre ingereltebben, egyre élesebb hangnemben. - A régimódi eszközök híve vagyok, a berakodást kézzel végezzük. - Teleportálják fel őket, ez parancs! Aztán induljanak útnak! – Trueman már tiszta ideg s kezd kikelni önmagából. - Ez nem lehetséges, előtte figyelmeztetni kell a berakodást végzőket, a sugár könnyen magával ragadhatja némely végtagjukat, ha az adott ládához érnek a teleportálás pillanatában. – ez már csak blöff, viszont úgy véli a szemben álló fél már bőven elég ideges ahhoz, hogy bevegye a trükköt. - Nem érdekelnek a kifogásai, oldja meg admirális! Ha nincs itt fél órán belül maga nélkül hajtjuk végre a támadást. - Ott leszek – majd kezével int a kapcsolat megszakítására, nem jött be a csel, ideje útnak indulni. - Teleportálják fel a készleteket, indulunk! Riley jelt ad az egyik tisztnek, s megkezdik a hatalmas ládák felsugárzását. A rakodók meglehetősen nagyot ugrottak, amikor a közel 80 kilós ládák egyszer csak eltűntek kezeik közül. A szinte üres raktér hirtelen tele lett mindenféle katonai felszereléssel. Halomban állnak az igencsak méretes, 40 méter hosszú, naquadria robbanófejjel ellátott torpedók, az ezrével tornyosuló robbanólövedékek s az ágyúk fél megatonnás nukleáris töltetei. Ezen kívül tonnaszámra sorakoznak a kézi fegyverek, sörétesek, géppuskák mindenfelé. A hangárokban tucatjával állnak a Viper osztályú felderítők, a Saber osztályú elfogóvadászok, s a Hellcat

vadászbombázók. Gépészek százai nyüzsögnek körülöttük. Az egyikbe épp üzemanyagot töltenek, a másikra épp rakétákat szerelnek, a harmadikba pedig a pilóta nem hajlandó beszállni, mert valami különös szagot érez a pilótafülkében. A katonák a harcállásokon gyülekeznek, a kommandósokat épp eligazítják. John és Simon is köztük van, a kapu őrzése a feladatuk. Meglepetésként érte őket, hogy ugyanarra a posztra osztották be őket, viszont nincsenek túlságosan elragadtatva a küldetés céljától. Néhány perc elteltével mindenki elkészül, mindenki az állomáshelyén van, a vadászok harcra készek, a hangárkapuk bezárultak. A hajtóműveket épp izzítják, hatalmas lármát csapva maguk után. - Készen állunk a felszállásra – szól Riley izgatottan, ő még fiatal, sosem látott igazi harcot. S egyik legfőbb vágya, hogy része lehessen benne. - Hajtóműveket maximumra, álljunk bolygókörüli pályára! Masszív lángoszlopok törnek elő a hajtóművekből, a több mint 800 méter hosszú robosztus cirkáló emelkedni kezd. Az egész hajótest beleremeg a lökéshullám erejébe a szárazfölddel egyetemben. Ahol valóságos földrengés pusztít, majd szép lassan abba marad, ahogy a Korolev távolodik a talajtól. Egyre magasabban úszik az égen, ezrek, ha nem milliók bámulják a távolból. Ők még csak TV-ben láthattak ilyet, álmukban sem gondolhatták volna e pillanat elérkezését. Sokan mobiljukkal vagy kamerájukkal örökítik meg, ahogy a hatalmas hajó kilép a légkörből. Miután ezt megtette a zászlósok hozzákezdenek a találkozási pont koordinátáinak betáplálásához s felkészülnek a hipertérbe való belépésre. Már csak másodpercekre vannak az ugrástól, amikor megszólal a vészjelző. A hipertér hajtóművek automatikusan leállnak, még mielőtt bárkinek baja eshetne. - Miért álltunk le? – kérdezi Zsukov a fejét fogva – 6 nap felkészülés után még csak el sem tudunk indulni? - Nem a hajóval van a baj, valaki kitárcsázott a csillagkapun. Az őrök feltartóztatták, azt mondják O’Neill az. Zsukov nem hisz fülének, érezte, hogy ez be fog következni, de sosem volt hajlandó elfogadni azt. S teljesen felkészületlenül éri, nem tudja, mihez kezdjen. - Kapcsolja a kaputermet! – határozza el pár másodpercnyi néma csend után. Ezalatt Simon és John próbálják feltartóztatni a pisztollyal hadonászó O’Neillt, géppuskáikkal egyenesen a fejére célozva. - 2 az egy ellen, meg ne próbáld! – kiálltja Simon. - Akkor sem jöttök ki innen mindketten, csak ha átengedtek – fenyegeti őket. - Soha! – kiáltja John. O’Neill már épp meghúzná a ravaszt, amikor Zsukov hologramja jeleneik meg az aktív kapu előtt. Aki még mindig nem tért teljesen magához döbbenetéből.

- Ha nem engedsz át, mindkettőjüket megölöm! – fenyegeti az admirálist. - Hogy mersz engem elárulni? A két kommandós továbbra is harcra készen áll a kapu és az admirális között. Miközben a gépészek sietve próbálják lekapcsolni azt, viszont valami meggátolja őket ebben. - Korinthoszi vagyok, nem fogok a saját népem ellen harcolni, inkább a halál! – vágja rá céltudatosan. - Ezt nem hagyhatom, te is tudod. Sosem nyerhettek a belső kolóniák ellen, ha szólsz nekik sokkal több ártatlan ember vére folyik majd – mondja, készen a tűzparancs kiadására. - Nincs más választásom. Te mégis mit tennél a helyemben? Zsukov felsóhajt, a barátjának van igaza, érzi legbelül. Viszont azt is, hogy túl veszélyes átengedni, neki sincs választása. - Lelőni! – adja ki a parancsot sápadt arccal, keserű hangon. Simonék azonnal tüzet nyitnak, egyenesen ellenfelük feje felé repülnek a lövedékek s egy szempillantás alatt becsapódnak. Azonban nem O’neill fejébe, egy zöld energiamezőbe vágódnak majd a földre hullnak. Nem hisznek a szemüknek, megdöbbenésükben még a tüzelést is abbahagyják. Amúgy sem lenne értelme. - Ennyire nem hihetsz ostobának? Szerinted valaha is besétálnék ide bármiféle biztosíték nélkül? – röhögi el magát, majd magabiztos léptekkel halad a kapu felé. - Megért egy próbát – feleli Zsukov megkönnyebbülve. – Engedjétek át! A két őr hezitálva ugyan, de arrébb áll. Úgysem tehetnek semmit, gondolják magukban. Majd O’Neill magabiztosan odaáll a kapu elé, visszanéz régi bajtársára s átlép a túloldalra. - Viszlát, öreg barátom – suttogja Zsukov, majd parancsot ad az ugrásra. Percek alatt elérik a találkozási pontot. Ott már hadihajók százai sorakoznak, s már csak a támadási koordinátákra várnak. Embereink másodpercek múlva hívást kapnak a Tythanről, a Koroloev testvérhajójáról. Trueman az, személyesen akarja vezetni az akciót. - Csakhogy megérkeztek. Már majdnem nélkületek indultunk – mondja Zsukovnak mosolyogva, végre belekezdhet a kis játékába. - Attól tartok le kell fúnia a támadást, uralkodó. Az ellenség megtudta mit tervezünk. - Mégis mitől olyan biztos ebben admirális? – vágja rá dühében. - Zack O’Neill admirális átállt az ellenség soraiba, átszökött a kapun s jelenleg épp a függetlenségieket tájékoztatja terveinkről. Mire elérjük stratégiai fontosságú rendszereiket, azokon már aktiválják a bolygópajzsot. - Ez lehetetlen! – feleli önmagából kikelve. Nem rendelkezik túl nagy vérmérséklettel.

- Pedig igaz uram. Le kell fújnia az akciót, ha csak nem akar totális vereséget szenvedni. Trueman kis ideig elhallgat, majd miután lenyugodott parancsot ad a visszavonulásra. A következő órákban a birodalom admiralitása egy inváziós terv kidolgozásán ügyködik. O’Neill csakugyan figyelmeztette a függetlenségieket s azok hálájuk jeléül (és mivel ezzel ő lett a legjobb képességekkel rendelkező admirálisuk) rábízták főerőik vezetését. Tudja, hogy csak idő kérdése, egy nagy erejű támadás amelyet esélye sem lesz elhárítani. Ezért elhatározta, hogy mindenképpen ő lép először. 2 és fél órával a támadás lefújása után egy 3 csatacirkálóból 15 rombolóból 8 nehézcirkálóból és közel 60 darab BC 304-esből álló flotta jelenik meg a Warrensburg bányabolygóját körülvevő aszteroidamező mellett. Ez a függetlenségiek haderejének majdnem háromnegyede. Szerencsére egy bányászhajó épp arra járt és időben figyelmezetni tudta a kolóniát, máskülönben észrevétlenül keresztülosonhattak volna a meteorok között s kilőhették volna a bolygópajzs generátorát ezzel megpecsételve a kolónia sorsát. - Uram, aktiválták a bolygópajzsot! – figyelmezteti az egyik tiszt O’Neillt. Egy pillanat alatt tudatosult benne, hogy elbukta a küldetést. Gyorsan átgondolja a lehetőségeket, majd kiválasztja a számára legelfogadhatóbbat. - Harckészültség! Mindenki a helyére! Védekező alakzatba! Indítsák a vadászokat! - Igenis uram! – vágja rá az első tiszt, látszik a tekintetében az eljövendő csata izgalma, ő felkészült az előtte álló feladatokra. A hajók félhold alakzatban állnak fel, a 3 csatacirkáló középen helyezkedik el, ezeket 304esek veszik körül, a félhold alakját a nehézcirkálók valamint a köztük elhelyezkedő rombolók alkotják. Mindegyiküket egy-egy 304-es kíséri, egyenletesen eloszlatva a formációban. Vadászgépek százai özönlenek ki a hangáraikból, s megállnak közvetlenül a hajók előtt kitűnő első védelmi vonalként szolgálva. - Nem lenne bölcsebb visszavonulni? – kérdezi az egyik tiszt O’Neilltól. - Nem azért jöttünk ilyen messzire, hogy aztán elfussunk. Ma harcolni fogunk – mondja magabiztos, határozott tekintettel, bár nagyon rossz előérzete van legbelül. Idő közben Warrensburg segítséget hívott a kapun keresztül, Trueman hatalmas flottát küldött megsegítésükre, amely néhány száz kilométerrel a függetlenségieké előtt lép ki a hipertérből. O’Neill arca elborzad a puszta mérete láttán, csak némán figyeli, ahogy a Starfuryk egymás után tűnnek elő, mellettük nehézcirkálók s rombolók tucatjai s legalább száz 304-es. Rövidesen felkapcsolják pajzsaikat, élesítik fegyvereiket s ék alakzatba rendeződnek. Az alakzatot legfőképp az összesen 9 darab csatacirkáló határozza meg a Korolevvel az élen, a többi hajó ezeket állja körül s vadászok ezrei szállnak fel hangáraikból. A hadak lassan közelítenek egymás felé. - Lőtávolságba értünk – jelenti ki izgatottan Riley. – Közéjük lőhetünk már?

- Türelem katona, eljön még a maga ideje. Álljunk meg s várjuk ki mit lépnek a függetlenségiek. - Értettem uram! Amint megálltak O’Neill is hasonlóképp cselekszik, nem akar harcba bocsátkozni az elsöprő túlerőben lévő ellenséggel viszont meghátrálni sem hajlandó. Így állnak egymással szemben néhány percig, majd Trueman idegesen hívja Zsukovot a csillagkapun keresztül. Hologramja ismét a híd közepén jelenik meg. - Miért nem támadnak? - Várjuk az ellenség lépését, O’Neill nem támadna, ha csak nincs valami aduász a kezében. - Mégis miből gondolja, hogy ő az? - Senki mást nem ismerek, aki ép eszű és képes lenne kiállni 3 szoros túlerő ellen. Érzem, hogy készül valamire, ostobaság lenne támadni, mielőtt rájönnék. - próbálja húzni az időt Zsukov. - Nem érdekel, parancsolom, hogy azonnal nyisson tüzet az ellenségre! – ismét kezd kikelni önmagából. Zsukov szemmel láthatóan habozik, nem akarja megöletni barátját, s nem akarja, hogy ismét a saját népe vérét kelljen ontania. Újra és újra felteszi magában a kérdést: Lőjön, vagy ne lőjön? - Admirális, parancsot kapott tőlem, azonnal nyisson tüzet! – ordítja rá dühösen. Ő azonban nem tud dönteni az erkölcse és a kötelessége között. Mindkettő túl fontos számára, hogy elveszítse. Szomorúan ugyan, de be kell látnia, választania kell. - Nem uram! – mondja határozottan, az eltökéltség szikrái égnek a szemében, oly régóta akarja ezt megtenni, húsz éve már. - Hogy mondja admirális? Mi az, hogy nem lőnek? – mondja, valósággal üvöltve, alig hiszi el, amit az előbb hallott. - Mint mondtam, nem uram! - Vezessék el! Első tiszt, azonnal vegye át a parancsnokságot és adjon parancsot a tüzelésre! Riley feláll, felé fordul, majd széles mosollyal az arcán tagadja meg a parancsot. - Ez hallatlan! Katonák azonnal távolítsák el őket a hídról! Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] A katonák meg sem mozdulnak, hiába ismétli el Trueman újra és újra a parancsot. Senki sem akarja végrehajtani, ahhoz túlságosan tisztelik az admirálist, különösen a Durham felett történtek miatt.

Zsukov a kezével int a kapu leállítására (azóta már megoldották a problémát), Trueman valósággal toporzékolni kezd a túloldalon. - Mi a parancs uram? – kérdezi Riley, haptákba kapva magát s rövidesen a többiek is így tesznek. - Pihenj, nem lövünk, amíg ők sem. Eközben O’Neill hajója a szintén Starfury osztályú Redemption hídján próbálja kitalálni, hogy mi folyik a másik oldalon. Vajon ez egy csapda? Talán Trueman mégsem akar háborút? Esetleg Zsukov húzta keresztül számításait? - Kizárt, hogy Zsukov műve. - gondolja magában. – Az előbb is tűzparancsot adott, most sem habozna. Trueman egy elmebeteg, az elejétől fogva háborút akart. Akkor viszont csapda, biztos aknákat raktak le vagy az aszteroidamezőben bujkál egy másik flottájuk is. Viszont mi szükség lenne rá, amikor háromszoros túlerőben vannak? - Küldjék eléjük a vadászokat, lássuk, mire készülnek – határozza el végül. - Igenis uram, mondja az első tiszt. Zsukov is hasonlóképp cselekszik, nem enged, de nem is hátrál meg. A vadászok nemsokára szemtől szemben találkoznak egymással, egyikük sem lőhet, ezért megállnak s célba veszik egymást. - Nem lőnek. – jegyzi meg hangosan O’Neill, majd folytatja magában. – Valami nem stimmel, ez nem lehet csapda… De akkor mi történik? Bármi is az, nem mi fogjuk elkezdeni. A két flottában már szinte tapintható a feszültség. A kapitányok farkasszemet néznek ellenfeleik kapitányaival. A tüzérek feszülten, remegő kézzel állnak pultjaik fölött. A pilóták ujjai remegnek a ravasz felett. Hosszú órák telnek el így. Vajon ki fog lőni először? Vajon melyik katona húzza meg a ravaszt véletlenül vagy saját beteg szándékában? Vajon az egyik pilóta vagy az egyik ágyús nyom le egy rossz gombot idegességében? Eközben Trueman rendkívüli ülést hívott össze. Többé már nem tud dönteni egyedül, túl nagy számára a teher. Szerencsére órák alatt sikerült összegyűlnie a képviselőknek, s már teendőkről tanácskoznak. - Fegyverszünetet kell kötnünk – javasolja New Hampton. - Az nem megoldás, véglegesen le kell zárnunk ezt a konfliktust – Kirksville. - Mégis hogyan, ha Zsukovot eltávolítjuk a posztjáról, az egész hadsereg fellázad ellenünk. Ő pedig nem fog harcba szállni velük – Mainsfield. - Túl könnyen kicsúszhatnak az események az irányításunk alól. Vissza kell hívnunk őket – Grovespring.

- És hagyjuk, hogy megszálljanak minket? – Warrensburg. - Akkor mit tegyünk? Jelenleg nincs kedvező megoldás – Szólal fel Trueman. - És ha megpróbálnánk őket visszacsalogatni? – teszi fel Mainsfield gyönyörű, mégis erélyes képviselőasszonya. - Szerinted ez még lehetséges? Hiszen ennyire vannak a győzelemtől – Kirksville. - De ők ezt nem tudják. Nem sejtik, hogy Zsukov megtagadta a parancsot. Az ő szemszögükből bármikor megsemmisítő vereséget mérhetünk főerőikre. – Mainsfield. - Ez igaz, épp oly kétségbeesettek, mint mi – látja be Trueman. - S mégis mivel csábítjuk vissza őket? Semmivel sem tudunk nekik többet adni, mint Richard tette. Semmivel sem tudunk jobbat nyújtani számunkra, ha csak nem megy a saját kárunkra. – Kirksville. - Mi van az Örvény galaxis kolonizálásával? – veti fel Trueman. - A fele Drákoké, nem tehetjük – Mainsfield. - Csak a fele, a másik fele jelenleg senkihez sem tartozik. Oda szabadon letelepedhetnénk. – Trueman. - A Drákok már az első találkozáskor kijelentették, hogy oda nem mehetünk. Szerinted mit szólnak majd, ha egyszer csak telepesek milliói érkeznek a szomszédba? – Mainsfield. - Gondolom. hadat üzennek – sóhajtja fel Trueman. - Hát majd harcolunk. Erre van a flotta. És inkább lőjük őket, mint egymást – szólal fel Kirksville. - Érdekes, te az előbb még a polgárháború mellett voltál – Mainsfield. - Akkor még úgy volt, hogy hamar véget ér. Jelen helyzetben. sokkal kevesebb vérrel járna, ha a Drákokat választjuk – magyarázkodik Kirksville. - Egyet értek – feleli Trueman. - Ahogy én is – vágja rá Warrensburg. - Legyen hát – jelenti ki Mainsfield fiatal képviselőasszonya nehéz szívvel. Eközben a két flotta már 10 órája szegezi egymásra pusztító fegyvereit. A két admirális meredten bámulja a másik flottáját, várva az elkerülhetetlent. - Uram, bejövő féregjárat a Földről – értesíti Zsukovot a kommunikációs tiszt.

- Halljuk mit akar – feleli fáradtan, kissé idegesen. Trueman hologramja rövidesen megjelenik a hídon: - Mit akar? – kérdezi szúrós hangon, kihívó tekintettel. - Megváltoztak a küldetés céljai admirális. A tanáccsal úgy határoztunk, hogy béketárgyalásokat kezdeményezünk. Hívja vissza a vadászokat. majd helyezkedjen a flottával lőtávolon kívülre, azonban semmi képen sem hagyják el a naprendszert. Amint ezt megtették hívják őket a diplomáciai frekvencián és közölje a hírt a másik flottával is. Egyikünk sem szeretné. ha épp a tárgyalások ideje alatt fajulnának el a dolgok. - Értettem uram – válaszolja Zsukov megkönnyebbülten. - Hallotta Riley, tegyük, amit mond! - Boldogan uram. – feleli örömteli arccal, de legbelül kissé csalódott. Amint eltávolodtak O’Neill is visszahívta a vadászokat. Majd várta a béketárgyalások eredményét. De már érezte, hogy nem lesz gond. Másnap kezdetét vették a tárgyalások Washingtonban. A szokások szerint a két fél három-három fővel képviselte magát. Egy vezető, egy diplomata és egy admirális. A Tau’ri Birodalom küldöttei: A földi születésű David Trueman, a Mainsfieldről származó Albert Fehlix és a szintén földről származó Zsukov admirális. A Független Tau’ri Rendszerek Szövetségének küldöttei: A Drakonon született Lutor Hermann, az Old Hamptonról származó Josh Steward, valamint a korinthoszi születésű Zack O’Neill. Helyet foglalnak, egymással szemben a hatalmas asztalnál miközben kamerák tucatjai rögzítik minden mozdulatukat s őrük százai felügyelik biztonságukat. - Készséggel hallgatjuk a Birodalom javaslatát – vág bele Hermann, egyenesen a dolgok közepébe vágva. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Én a birodalom nevében csatlakozásra szólítom önöket a következő feltételek mellett: A konfliktusban résztvevőknek amnesztiát ajánlok mindkét oldal részéről. A kolóniáik követeinek helyet biztosítunk a tanácsban teljes szavazati joggal miután az új kormányzót megválasztották. Valamint felajánljuk, hogy a külső kolóniák lakosait ingyen letelepítjük, az Örvény galaxisban amennyiben ott szándékoznak élni. - Ingyen? – kérdezi Steward meglepetten, - Pontosan, önöknek semmibe sem fog kerülni. A származási kötelékeket figyelembe véve az onnan érkező javak 70%-a a külső rendszerekbe áramlik majd – feleli Fehlix a maga meggyőző stílusával.

A következő pár órában pontosan megvitatják a békeszerződés feltételeit. Szerencsére mindkét fél kielégítőnek találta azokat s ezzel újra egyesült a birodalom. Mivel előre láthatóan a Drákok nem hagyják majd szó nélkül a telepesek érkezését Trueman a hadiflotta felét kiküldte a terület biztosítására. Legkiválóbb admirálisival és tábornokaival egyetemben. Az út még az ősök hipertér hajtóműveivel is 3 napba telik. Mivel a Birodalmi Flotta már eleve fel volt készítve, hajói azonnal útnak indulhattak. Zsukov és O’Neill is részt vesz az akcióban, jelenleg mindketten a Korolev fedélzetén tartózkodnak és megvitatják az elmúlt napok eseményeit, amelyeket oly sokáig próbálnak majd maguk mögött hagyni és úgy tenni mintha meg sem történtek volna. - Örülök, hogy így végződött – mondja O’Neill. - Valóban, sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Rengetegen halhattak volna meg abban a csatában. - Mond csak, amikor parancsot adtál a lelövésemre tudtál a pajzsról? Zsukov gondolkodik egy pillanat erejéig, majd úgy dönt, elmondja az igazat. - Nem – tekintetén a megbánás szikrái látszanak. - Átkozott polgárháborúk… – sóhajtja fel O’Neill. - Tudod, épp most zártunk le egy háborút azáltal, hogy egy másikat indítottunk. Remélem, ez simán megy majd, mindkét fél érdekében. - Ezek csak földművesek, nem jelentenek komoly fenyegetést számunkra. Néhány tucat korvettnek szerinted esélye van több mint hatszáz cirkáló ellen? - Akkor is, hibát követünk el. - Rémeket látsz, nem lesz ezzel gond. - Nem ez a háború lesz a gond, hanem ami utána következik majd… Ezzel abbamarad a beszélgetésük s némán bámulnak ki az ablakon a hipertérben utazó hatalmas flottát bámulva, amely már csak 46 órára van céljától. Nemsokára kezdetét veszi a Béke Háborúja.

4. fejezet Durham 2192. március 13-a. Gyönyörű hétköznap virrad Durham káprázatos fővárosára. Maga a város egy zöldellő völgyben fekszik, amelyet egy folyó szel ketté. Mindkét oldalon a kor építészetének megfelelő, megközelítőleg 850 méter magas fehér színű, a tájba tökéletesen illeszkedő kecses felhőkarcolók tornyosulnak. Közöttük apró siklók ezrei cikáznak, valamint egyéb különféle járművek. Mint például ez a szállítójármű, amely jelenleg az űrkikötő felé tart, útja során elsuhan a Regionális Tanács épülete felett is. Ez a nagytanács bolygószintű változata, minden régió elküldi a képviselőjét, akik a gyűlés során egyforma szavazati joggal rendelkeznek. A központi emelvényen a rendszer megbízott kormányzója áll tanácsadóival az oldalán. Az épület is hasonló szerkezetű, az egyetlen nagyobb különbséget a kupola üveges boltozata jelenti. Itt nincs szükség világításra, a képviselők kizárólag nappal üléseznek. Persze szükség esetére rendelkeznek a megfelelő szintű fényszórókkal is. Jelenleg az éves kiértékelést illetően tanácskoznak. A bolygó megbízott kormányzója, Natasha Rose éppen most fejezte be az adatok összegzését. - Kedves képviselők, örömmel jelentem be, hogy ez évben gazdaságunk 12%-os gyarapodást ért el valamint a népesség 8,4 milliárd fölé emelkedett. Ez bármely más kolónia fejlődésének a kétszerese. Nem is rossz, ha így folytatjuk, 20 éven belül magunk mögött hagyjuk Mainsfieldet – szólal fel a keleti kontinens képviselője elégedetten. - Már így is majdnem olyan jelentősek vagyunk, mint ők. A Föld és ő utánuk mi vagyunk a szövetség legfontosabb láncszeme – teszi hozzá az északi kontinensé. - Ráadásul a flotta főbázisa is mellettünk található, az új fegyver prototípusát is mi teszteljük - teszi hozzá a keleti kontinensé. - Ha a teszteket siker koronázza majd, mienk lesz az első fegyver, amely képes egy teljes hadiflotta elpusztítására, egyetlen lövéssel – az óceánon fekvő városok képviselője. - És mégis mi szükség van egy ilyen horderejű fegyverre? Higgins tábornok túl messzire ment ezzel - mondja Rose, nem túl rokonszenvesen. - Sosem árt egy kis tűzerő, mellesleg hatalmas tekintéllyel jár majd részünkről. amíg nem rendszeresítik más planétákon. Addig is Mainsfield semmi lesz hozzánk képest – északi kontinens. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Igaz. Javaslom, használjuk bölcsen a rendelkezésre álló időt. A megfelelő intézkedéseket meghozva akár meg is tarthatjuk előnyünket – déli kontinens. Eközben a kis szállítóhajó elérte az űrkikötőt, a Dr. Eliot Scott parancsnoksága alatt álló BC 304-es már régóta vár érkezésére. A sofőr, Mike megnyit egy kommunikációs frekvenciát, majd azonosítókódja leadásával bizonyítja kilétét. - Csakhogy megérkezett. Már azt hittem a hátamon kell elvinnem ezeket a kutatólaborba.

- Már megbocsásson uram, de fontosabb feladataim voltak. Sok ember igényli szolgálataimat manapság – az igazat megvallva már egy hete nem akadt ügyfele, de így könnyebben tud extra keresethez jutni. - Higgye el, ennél nincs fontosabb feladata, a küldeményt olyan gyorsan szállítsa le, amilyen gyorsan csak tudja. Amint elvégezte 500 terrát kap a számlájára. Mike szeme teljesen kikerekedik az összeg hallatán. Szerencsére csak rádión megy az adás így könnyedén blöffölhet. - Nem is tudom, ennyiért nem éri meg a sietséget. Mit szólna 600 terrához? - Kap 700-at. Elég lesz? – tudja, hogy akár 100 ért is elvállalná, de most semmi kedve alkudozni. - Megbeszéltük, a szállítmányt sugározza csak a raktérbe. A kutatóközponthoz érek vele úgy egy jó másfél órán belül. - Az sajnos nem lehetséges. A szállítmányt túl veszélyes teleportálni, szálljon le a hangárba s az embereim készséggel berakodják. - Még egy teleport fóbiás elmebeteg – gondolja magában, de hát mégiscsak a szokásos havi keresete háromszorosát kapja érte. – Ahogy akarja – folytatja hangosan. Siklójával leszáll a jobb oldali hangárban, leereszti a hátsó rámpát, majd felkészül a szállítmány berakodására. Rövidesen két fekete ruhás, napszemüveges ember jelenik meg a sikló mögött. Az egyikük egy szürke színű alumíniumtáskát tart a kezében. Rövidesen besétálnak a raktérbe majd a táskás fickó a sofőrhöz fordul. - Indulhatunk. - Sajnálom, embereket nem szállíthatok – figyelmezteti őket Mike. - 1000 terráért sem? - mondja a másik feltehetően ázsiai alak. - Maguk tudják, minden esetre elég kényelmetlen ott hátul – leplezi örömét. - Nem probléma – vágja rá fapofával a bőröndös, fekete bőrű fickó. - Ennyi lenne a szállítmány? - Pontosan – ráncolja a homlokát az ázsiai. - Rendben, tegyék a táskát a biztonsági tárolóba, össze ne törjön nekem. A fekete alak beleteszi azt a falból kijövő fiókba, amint elveszi onnan a kezét, a tároló azonnal visszamegy a falba, szinte tökéletesen beleolvadva a környezetébe. Ha az ember nem tudná, hol keresse, sosem találná meg újból. Út közben a két fickó mozdulatlanul ül egymással szemben, látszik rajtuk, hogy nem szokványos figurák, minden bizonnyal az Ügynökség emberei.

- És miért olyan fontos ez önöknek? – próbálja oldani a feszültséget Mike. - Ez államtitok – feleli a fekete bőrű. - Ja hogy, államtitok. Miért nem ezzel kezdte? Megtudhatnám, mégis miért kell egy teljes szállítóhajó egyetlen táskához? – Mike kezd ideges lenni, sokan pórul jártak már az Ügynökséggel való tranzakciók folyamán. Helyzetén az sem segít túl sokat, hogy ilyenkor kényszeresen beszélni kezd. - Senki sem lőne szét egy szállítóhajót fényes nappal egy rutinrepülés közben. Rosszul mutatna a sajtóban – feleli az ázsiai halálnyugalommal. Egy szempillantás alatt belefullad a szó sofőrünkbe, lelassít, keze remegni kezd a botkormányon. Feltűnően kerüli a távolságot mindentől, ami mozog, halálos fenyegetésnek vélve azokat. Szemeivel egyre csak a környező dolgokat vizsgálja, ahogy elhalad az egyik felhőkarcoló bal oldala mellett. Részben ez oka annak, hogy nem vette észre a jobbról előbukkanó taxist, amellyel a lehető legrosszabb pillanatban keresztezik útjukat. Bár viszonylag lassan hajtott így is 150 km/h-val csapódott annak oldalába egy szempillantás alatt tűzgolyóvá változtatva azt. A taxiban ülők és Mike azonnal életét vesztette az ütközéskor, a szállítójárműnek nagyobb méretéből adódóan csak az eleje roncsolódott össze teljesen. A hátsó rész, az utazókkal együtt, viszonylag épen maradt, azok kétségbeesetten próbálják kimenteni a csomagot a föld felé zuhanó siklóból, amely 8 méteres lángcsóvát húz maga után. - Nem tudom kinyitni – mondja, a fekete bőrszínű fennhangon miközben kétségbeesetten próbálja kihúzni a tárolót. - Elől volt a vezérlője, innen nem lehet kinyitni. - Akkor mit tegyünk? Ha leesik, itt mindenki meghal – teszi hozzá aggódóan a fekete bőrű. - Túl késő, mennünk kell! – próbálja társa jobb belátásra téríteni. - Központ, itt Zulu 1-es. Vészhelyzet van! Azonnal teleportáljanak fel minket! – kiáltja az ázsiai a csuklóján elhelyezett parányi mikrofonba. - Túl nagy az interferencia, nem tudjuk befogni önöket – közli a parancsnokság miközben a sikló már 200-al zuhan a talaj felé. A zuhanás robaja miatt a fekete bőrű nem hallja a parancsnokság válaszát, de társa tekintetéből is meg tudja állapítani a helyzetet, végük van. Vállára teszi a kezét majd a következőt mondja: - Megtiszteltetés volt. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Akárcsak nekem – válaszolja társa.

Az emberek némán bámulják, ahogy a 20 méter hosszú égő szállítójármű a földbe csapódik jókora robbanást idézve elő. A lángok valamitől lilás mintázatúak, mindenesetre a tűzoltók perceken belül kimennek a helyszínre, s rövidesen eloltják azokat. Benne két összeégett holttestet találnak s egy üres alumínium táskát. Aznap délre Eliot is megérkezett a kutató épületbe, hajója a Spirit of Fire még mindig a kikötőben rostokol. Meglepetten hallja, hogy a minták még nem érkeztek meg és az Ügynökség emberei felől sem hallottak semmit. Mit sem sejtve a katasztrofális eseményről rögtönzött szállására megy. A tőle megszokott módon megebédel, majd bekapcsolja a tévét és az leül a kanapéra egy pohár sör társaságában. Éppen a kora reggel eseményeit foglalják össze néhány mondatban. - Semmi érdekes – gondolja magában, miközben a híradó adásideje végéhez közeledik. - Végül, de nem utolsó sorban ma reggel egy szállítóhajó karambolozott egy szerencsétlen taxissal. A baleset során, sajnálatos mádon nem voltak túlélők… – mondja a tudósító rokonszenves arccal, Eliot feláll majd meredten figyelni kezd. -… a szállítójármű nem sokkal a főváros kutatóközpontja melletti sztrádába csapódott. A szemtanúk beszámolói alapján a lángok lilás árnyalatúak voltak, a tűzoltók vegyi szennyezésre gyanakodnak. Egyelőre nem találtak semmit viszont azt javasoljuk önöknek, hogy legyenek óvatosak, ha arrafelé járnak. Eliot ennek hallatára teljesen megdermed, a pohár sör kifordul a kezéből, majd az üveg a földre zuhan számos apró szilánkra törve. - A vírus… - suttogja halkan, majd azonnal kirohan a helyiségből, felettese irányába. Soha életében nem futott még ilyen sebességgel. Szíve hevesen zakatol, szervezete pumpálja az adrenalint ereibe. Pillanatok alatt elér főnöke irodájába, kopogás nélkül benyit s heves lélegzetvételek közepette hebeg valamit, amelyből bent lévők egy mukkot sem értenek. - Dr. Stark. Éppen megbeszélést tartunk. Megtenné, hogy elhúzza innen a belét, amíg módja van rá? - vágja hozzá főnöke szigorúan, a többiek sincsenek túlságosan elragadtatva a hívatlan látogatótól. - A vírus… robbanás… lángok… megfogunk… - Próbálja összeszedni mondandóját, de nagyjából csak ennyit lehet kivenni belőle. - Őrök, kísérjék ki innen és gondoskodjanak róla, hogy ne találjon vissza. – mondja Eliot főnöke, majd két őr megpróbálja eltávolítani a teremből. Ő azonban hevesen ellenáll, mindenképpen tovább kell adni üzenetét. - Az Árnyvírus… elszabadult… a lángok… - sikerül ennyit összeszednie mondandójából. - Engedjék el – förmed rá az őrökre, akik löknek egyet rajta, majd visszamennek az eredeti helyükre. - Hogy mondja Stark? Eliot mély levegőt vesz, pár pillanatig némán áll, majd végre zavartalanul mondja: - Elszabadult az Árnyvírus. A mintákat szállító sikló út közben összeütközött egy taxival s a földbe csapódott.

A teremben mindenki megdöbben, senki sem jut szóhoz. Sokuknak percek kellenek a biztos halál hírének feldolgozásához… Másnapra a teljes kolóniát karantén alá helyezik. Richard Hawking, a nagytanács immár harmadszor újraválasztott kormányzója rendkívüli ülést hívott össze, Durham képviselője hologramként van jelen. - Amint mondtam a helyzetünk válságos. Becsléseink alapján a vírus már a fél északi kontinensen elterjedt. Semmivel sem tudjuk megállítani ha nem küldenek segítséget. - Mi sem tehetünk semmit a vírussal szemben, csupán magunkat tudjuk védeni fenyegetésétől. Javaslom, a flotta azonnal helyezze blokád alá a bolygót s lőjön le mindenkit aki megpróbálja elhagyni a kolóniát – szólal fel Mainsfield idős képviselőura. - Támogatom – New Hampton. - Ahogy én is. Ha a vírus kijut onnan már semmivel sem tudjuk megfékezni. A Tejúton is így kezdődött és akkor fajunk jelentős részét kiirtotta, ez nem történhet meg még egyszer – Kirksville. - És velünk mi lesz? Csak úgy végignézitek, ahogy kipusztulunk? – Durham. - Nincs választásunk, jelenleg nincs ismert ellenanyag. Egyáltalán hogyan került oda? Tudtommal minden mintát megsemmisítettünk több mint egy évszázaddal ezelőtt – Richard. - Az most nem érdekes, hogy hogyan. Csak az számít, hogy most mit teszünk – Durham. - Már hogyne számítana. Korábban is gyanítottuk mesterséges eredetét, éppen ezért telepedtünk le itt és nem a jóval közelebbi Pegazus galaxisban. Ha valóban áll valaki e mögött és megtalált minket, akkor máshol is fel fog bukkanni a mi cselekedeteinktől függetlenül – Mainsfield. - Nem állnak. Mi hoztuk ide további kutatások céljából a Spirit of Fire fedélzetén. Azonban egy aleset miatt elszabadult – vallja be Durham küldötte. - Hogy micsoda? – förmed rá Kirksville képviselője. – Fajtánk puszta létével szórakoztok, és el sem mondjátok nekünk? - Sajnálom, csak a hazajutás reményében tettük. Ha sikerül megtalálnunk az ellenszert visszamehetnénk a Tejútra. Újra felvehetnénk a kapcsolatot szövetségeseinkkel. Sokkal jobb élet várna ránk ott mint amink itt van – magyarázkodik Durham képviselője. - Nem, nem te fogod sajnálni. A néped fogja sajnálni mind a 8,4 milliárd ember, aki ott él. Ők ugyanis mind egy szálig bele fognak halni a járványba, akárcsak régi galaxisunkban. Mégis hogy lehettetek ennyire ostobák? Behozni az emberiség leghalálosabb veszedelmét annak 3. legnépesebb bolygójára? Miért nem egyből a Földre hoztátok s szórtátok ki a fiolákat az ablakon? – Kirksville haragosan.

- Elég legyen! - szólal fel Richard. – Ezzel most semmit sem érünk el, még mindig van három évünk az első tünetek mutatkozásáig. Addigra meg tudjátok találni az ellenszert? - Nem tudom. Lehetséges, a kutatást Dr. Eliot Stark vezeti, azt állítja kicsivel több, mint 4 évre van szüksége. A maguk segítségével talán lerövidíthetjük ezt az időtartamot – feleli Durham. - Ha addig fent tudjuk tartani a blokádot. És ha addig nem jut ki senki sem. És ha jutnak valamire egyáltalán – Kirksville. - Igaza van túl sok a feltételezés. 5 év túl hosszú idő. Javaslom a kolónia azonnali kiirtását – szólal fel New Hampton. - Hogy micsoda?! Csak úgy lemészárolnátok minket? – Durham. - Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás – New Hampton. - Korai még erről beszélni – Richard. – Egyelőre szavazzuk meg a blokád felállítását. Utána beszélhetünk a további cselekedeteinkről. - Egyet értek – visszhangzik a tanácsteremből, ezernyi szájból elhangozva. Rövidesen (csodával határos módon) megszavazták a blokád felállítását, valamint a Föld hipertér hajtóművének készenlétbe helyezését, továbbterjedés esetére. Másnap a 32 éves Zsukov admirális, csaknem a teljes Szövetségi Flottát mozgósította, amely jelenleg alig 160 hadihajóból áll. Ezek többsége 304-es, számos rombolóval és néhány nehéz cirkálóval. A kolónia lakosságát csak ezután tájékoztatták az eseményekről. A Regionális Tanács szintén rendkívüli ülést hívott össze, amelyre Eliot is meghívást kapott. Igaz, csak hologram képében: - Maga szerint időben meglesz az ellenszer? – kérdezi tőle Rose. - Szívesen igen mondanék, de az a helyzet, hogy fogalmam sincs. Még a többi kolónia segítségével is rendkívül szoros lesz – feleli kissé megilletődve. - Addig is mit csináljunk? Csak üljünk és várjunk, amíg valaki odafent a teljes megsemmisítés mellett dönt? – északi kontinens. - Semmi képpen sem. Fel kell készülnünk minden eshetőségre. Helyezzék készenlétbe minden mozgósítható erőnket, továbbá helyezzék Keys tábornok irányítása alá. Ha harcra kerül sor gyorsan kell majd cselekednünk és határozottan – Rose. - És mégis mi esélyeink vannak az egész Szövetségi Flotta ellen? – keleti kontinens. - Ami azt illeti, nem is olyan rosszak. A katonai bázisoknak köszönhetően rengeteg űrvédelmi löveg áll a rendelkezésünkre. Ha időben felvonjuk a bolygópajzsot, súlyos veszteségeket okozhatunk nekik. Ráadásul ott van Higgins prototípusa is, az a rakéta a fél flottát képes elintézni, s ha felrobbant kénytelenek lesznek visszavonulni. Szóval én azt javaslom, ne adjuk fel harc nélkül, ha arra kerülne a sor – az óceánok városainak küldötte.

- És mi van ha nem találjuk meg? Akkor még szívességet is tennének nekünk, a betegség lefolyása rendkívül fájdalmas – keleti kontinens. - Három év akkor is több a semminél. Ennyiért már megéri harcolnunk – Rose céltudatosan. - Akkor ezt eldöntöttük – bólint rá a keleti kontinens. 2192. május 21-e. Durham továbbra is blokád alatt áll, Eliot a többi szövetségi rendszer tudósaival együtt lázasan dolgozik az ellenszeren, azonban továbbra sem jut semmire. A kórokozó puszta jelenlétét is két hétbe telt kimutatni a mintákban. Már mindent megpróbáltak, a vírus minden ismert vegyületnek és körülménynek ellenáll, gyengített változat kivonása pedig egyszerűen lehetetlen. Eközben két bátor kalandor próbál áttörni a blokádon, egy ősrégi Tok’ra szállítójárművön, amelyet a roncstelepről loptak, szerencsére a hajó álcázó rendszere nem működőképes. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Nemsokára kiérünk légkörből. Készítsd fel a hajót a hipertérbe való belépésre! - Kész van. Ne feledd, azonnal ugranunk kell, amint kiértünk különben szétlőnek a vadászgépek. - Nem értem miért csinálják ezt, nem vagyunk fertőzöttek. Azt éreznénk… Rövidesen kiérnek a légkörből. - Uram, azonosítatlan hajó lépett ki a légkörből. – mondja Zane, Zsukov első tisztje. - Menekülni próbálnak, azonnal szedjék le őket! Egy szakasz F-312-es Saber azonnal rááll a hajóra, azonban az belép a hipertérbe mielőtt még lőtávolságba érnének. - Elmentek! - szól Zane meglepetten. – Az útirány alapján a Föld felé tart. - Azonnal tárcsázzák! Figyelmeztetnünk kell őket, amíg nem késő – adja ki a parancsot Zsukov meglehetősen idegesen. A Tok’ra hajó a Föld körül lép ki a hipertérből. Egyetlen 304-es áll közte és úti célja, Washington között. - Itt a T.S. Columbia az azonosítatlan hajónak. Azonnal adják meg kiindulási helyüket és érkezési pontjukat! – hívja őket a hajó kapitánya. - Itt a Sovereign. New Hamptonról érkeztünk és Washingtonban szeretnénk leszállni – mondja az egyik kalandor. - Mivel tudják bizonyítani? – kérdezi gyanakodva.

- Nyugodtan szkenneljék a hajót. A raktérben new hamptoni szövetárut találnak majd. Ezeket szeretnénk értékesíteni. - Csinálják! – adja parancsba a kapitány a gépészeknek. - Igazat mondanak, ott van az áru – feleli, Nathan az alig 19 éves első tiszt. - Mennyünk biztosra. Nézze meg a hajónaplót is! - Különös, nincs bejegyzés az indulásról – feleli Nathan miután belenézett abba. – Az is érdekes, hogy éppen Washingtonba indulnak, csak Tokióban a háromszorosát kapnák. - Valami nem stimmel – mondja az egyik kalandor társának. – Már rég át kellett volna engedniük. - Indíts! Ha bizonyítékuk lenne, már rég lelőttek volna. A kis hajó elindul egyenesen a 304-es orra előtt elhúzva. - Hívja őket! – mondja a kapitány. - Nem válaszolnak uram, gyorsítanak. Megállítsuk őket? – kérdezi tanácstalanul. A kapitány döntés elé kényszerül. Ha lelövi, lehet ártatlanokat gyilkolhat, ha viszont futni hagyja, az egész Föld vesztét jelentheti. Úgy dönt, a megérzésére hallat. - Lőjék le! - Ahogy akarja – feleli Nathan, hangnemén szinte tapintható nemtetszése. A 304-es ráfordul a Tok’ra hajóra majd az elülső M-995-ös sínágyúk ontani kezdik a robbanólövedékeket. Viszont szinte egyik sem találja el a távoli célpontot, egymás után süvítenek el mellette. Végül közel fél perc után az egyik eltalálja az oldalát egy jókora darabot kirobbantva abból. Ettől kezdve az lelassul, lehetővé téve a Columbiának, hogy befejezze, amit elkezdett. Amint az felrobbant, a következő felhívásra lesznek figyelmesek a földi csillagkapun keresztül. - Figyelem! Itt Zsukov admirális beszél a flottától. Egy Tok’ra hajó átjutott a blokádon. Ismétlem, egy Tok’ra hajó átjutott a blokádon. Feltehetően a Föld felé tart, azonnal lőjék le, amint meglátják. Ismétlem, azonnal lőjék le! A Columbia kapitány rendkívül megkönnyebbült a hír hallatán. Most már tudja, hogy jól döntött. Az incidenst újabb rendkívüli gyűlés követte, Durham ezúttal nem kapott rá meghívót. Richard éppen most közli velük az eseményeket. - Amint hallják a Föld kis híján megfertőződött, azonnal lépnünk kell az ügy kapcsán, mielőtt komoly baj történne.

- Egyet értek. Ez túl közel volt, nem kockáztathatunk tovább – Mainsfield. - Azonnal meg kell szüntetni a fenyegetést – Kirksville. - Ez felháborító! Nem irthatunk ki csak úgy egy teljes kolóniát - Warrensburg. - Nincs más választásunk, a Föld elvesztését nem kockáztathatjuk meg - New Hampton. - Akkor vigyük arrébb, ott hipertér hajtómű, éppen az ilyen eshetőségek miatt járatjuk a generátorokat már két hónapja – Warrensburg. - Az sem megoldás. Mi lesz a többi kolóniával? A kockázat egyszerűen túl nagy – New Hampton. - Akkor szavazzunk – veti fel Richard. - Megvétózom. Ekkora méretű pusztítás elfogadhatatlan, bármilyen nemes célból is – Warrensburg. Még egy ideig vitatkoztak, azonban Warrensburg képviselője minden alkalommal megvétózta a szavazást így a nagytanács teljeséggel lehetetlen helyzetbe került. Zsukov és Higgins még aznap meghívja Richardot a parancsnoki hajóra, a Reveagerre s egy különös ajánlattal állnak elő. Amint belép Zsukov kabinjába ők már fél órája várnak rá. Az admirális az ablakon át figyeli Durhamet, Higgins az asztalnál ülve malmozik ujjaival. - Muszáj kiirtanunk őket – szól meg Higgins. - Nem tehetjük, amíg a tanács bele nem egyezett. Warrensburg pedig sosem fog beleegyezni – mondja Richard keserű hangon. - Már pedig muszáj lesz. Öt éven át nem tudjuk feltartani a menekülőket. Előbb vagy utóbb sikerrel jár valamelyikük s onnantól kezdve már nem tudjuk megállítani – próbálja rávenni Zsukov tettetett magabiztossággal. - Egyébként megteheted. Te is jóváhagyhatod az akciót, benne van a kormányzói jogkörödben – Higgins. - Az politikai öngyilkosság lenne, már másnap lemondatnának a posztomról. - Való igaz. Azonban mégis melyik a fontosabb? Fajunk túlélése vagy a politikai karriered? – teszi fel Zsukov. Richard kis gondolkodás után belátja, hogy az admirálisnak van igaza. Mégis nehezére esik kimondani ezen szavakat: - Tegyétek meg. Én visszamegyek a Földre s elrendezem a dolgaimat. - Ahogy akarod. Élvezd ki az utolsó napodat – mondja Higgins barátilag.

Amíg Richard visszamegy, ők ketten pedig felkészítik embereiket az akcióra. Fél órán belül már hídon állnak. - Nem helyes, amit csinálunk – sóhajt fel Zsukov. - Tudom, olyan sokan vannak odalent – feleli Higgins. - Készen állsz? - Sajnos igen. Te készen állsz a parancs kiadására? - Kiadni egy dolog. Együtt élni lesz vele nehéz… – ahogy ezt mondja élettel teli tekintete elüresedik, arckifejezése semmit mondó lesz, s remegő hangon folytatja tovább mondandóját. Zane, nyisson tüzet a bolygóra! - Uram? Nem értettem tisztán, amit mondott. Azt mondja, hogy nyissunk tüzet a bolygóra? – kérdezi elbizonytalanodva. - Pontosan ezt mondtam, első tiszt. - Pontosítana? Úgy érti a katonai bázisokat vagy az űrkikötőket? – még mindig nem hiszi el amit az előbb hallott. - Nem, Zane… Vegyenek célba minden egyes várost, falut, tanyát… mindent. Öljék meg őket, az utolsó szálig – mire végigmondta szemei könnybe lábadtak, ő maga sem hiszi el amit most tenni készül. - Értettem uram… azt hiszem - kezeivel remegve nyomja le a megfelelő gombokat, a hajók kapitányai elsőre el sem hiszik a kapott parancsot, sokan pedig még másodjára sem. Amikor harmadszorra kapják meg azt néhányan nem hajlandóak teljesíteni azt, és kiválnak az alakzatból majd a hipertérbe ugranak, köztük Zack O’Neill admirális is. A legtöbben szomorúan ugyan, de tudomásul vették azt, s kiadták a tűzparancsot. A flotta pusztító tüzet zúdít a bolygó településeire. Záporoznak a sínágyúk robbanólövedékei, az ágyúk nukleális töltetei, az Asgard plazmafegyverek sugarai, valamint a nehézcirkálókról és a rombolókról indított torpedók százai. A felszínen Keys tábornok már szinte várta ezt a pillanatot. A szárazföldi parancsnokságon segédje figyelmezteti őt: - Uram, a flotta tüzet nyitott. - Rendben Mira, eljött a pillanat. Húzzák fel a pajzsot! A bolygó körül egy masszív, kék színű energiamező bontakozik ki, másodpercekkel az első lövedékek becsapódása előtt. Azok narancssárgás foltokat hagynak rajta, amelyek hamar eltűnnek annak felületén. - A pajzs kitart, jelenleg 92%-on van – mondja Mira.

- A lövegek nyissanak tüzet, készüljenek fel a rakéta fellövésére! – Keys magabiztosan. A felszínen százával sorakozó hatalmas Űrvédelmi lövegek sortüzet nyitnak. A hajók ágyúihoz hasonlóan fél megatonnás nukleáris tölteteket használnak. A hangsebesség százszorosával haladva lépnek ki a légkörből egyenesen a Szövetség hajói felé. Néhányuk összeütközik a flotta által kilőtt lövedékekkel izzó lángfelhőt hagyva maguk után. e a legtöbbjük eléri a megcélzott hajót, egyikük épp a Redeamer pajzsain robban szét, közvetlenül a híd előtt. A fél hajótest belerázkódik a robbanás keltette lökéshullámba. - Pajzsok 95%-on! – kiáltja az első tiszt. - Ezt nem bírjuk sokáig. Mennyi idő, amíg lemerül a bolygópajzs? – kérdezi Zsukov aggódva. - Még 3 perc, ha így megy tovább a mienk 4 percet is kihúz majd. - Az lehet, hogy mi megússzuk, de sok 304-es nem fogja – közli Higgins közömbösen. - Túl sok. Húzódjunk lőtávolon kívülre! – határozza el Zsukov. Amint visszahúzódnak tanácskozni kezdenek. Valahogy át kell jutniuk a pajzson s ezt a fél flotta elvesztése nélkül kell megtenniük. Közben odalent: - Uram, lőtávon kívülre mennek. - Állítsák le a kilövést! Pontosan a gyújtás előtt, azonnal lőni akarok, amint ismét közelebb jönnek. Eközben Zsukov a taktikai teremben tervezi a következő támadást: - Ha egyszerre csak egy helyről támadnánk, jóval több hajó élné túl – veti fel Higginsnek. - Azt nem tehetjük, minél nagyobb területen kell szétszóródnunk, ahogyan az előbb. - De akkor túl nagyok lesznek a veszteségek. Nem értem mi hasznunk lenne belőle… - Emlékszel az új rakétára? Ha nem tudnád, náluk van az egyetlen prototípus. Ha működni fog, már pedig működni fog. mivel saját magam felügyeltem készítését. a flotta legalább 70%-át elveszítjük ha a te taktikádat választjuk. - Igen, akkor jobb, ha szétszóródunk. Csak valahogy be tudnánk jutni a pajzs alá... - Erre van egy ötletem – veti fel magabiztosan. Durham fővárosának egyik épületében Michael éppen a támadás kapcsán adásba kerülő híreket követi.

- Szerencsére beszüntették a támadást azonban ez egyértelmű üzenet volt a többi kolóniától… - mondja az egyik tudósító. Egyszer csak csörögni kezd a mobilja, felveszi s egy mély, egyértelműen eltorzított hang kezd beszélni hozzá: - Charlie 1-es maga az? - Igen, én vagyok. Ha nem tudná éppen szabadságon… - Ez jelenleg nem szempont – vág bele a szavába. – Ez egy 2-es prioritású küldetés. - Mégis mennyiért? Mert a szokásos nem lesz elég, tudja nemrég egészségügyi problémáim akadtak, s hacsak ebben nem tudnak segíteni, kénytelen leszek elutasítani az ajánlatot. - Mit szólna a háromszorosához? Ha túléli garantálom, hogy a jelenlegi problémáin is segítünk. – feleli a torz hang. - Rendben, mit kell tennem? A fickó rövidesen ismerteti vele küldetés paraméterit, Michael egyszerű embernek öltözik, mindössze egy 9mm-est visz magával. Rövidesen beszáll a siklójába s száguldani kezd célpontja felé. Háromnegyed óra elteltével Zsukov már igencsak kezdi megkérdőjelezni Higgins tervét, különösen, hogy őt nem ismertette róla. - Mégis meddig várjunk a te csodatervedre? - Már nem tarthat sokáig, jobb, ha visszamegyünk a hídra. Gyorsan kell cselekednünk a műsor kezdése után – mondja önelégülten, teljesen biztos terve sikerében. Nemsokára a bolygón lévők egy különös dologra lesznek figyelmesek: - Uram, a Spirit of Fire felszállt. – Szól Mira meglepetten. - Nem azt mondtam, hogy várjanak? Hívja őket! - Nem válaszolnak. - Mi az, hogy nem válaszol?! – feleli egyre idegesebb hangnemben. Közben a 304-es a bolygót védő energiamező hatalmas, ovális alakú generátora felé közeledik. Néhány száz méterrel az elé manőverezik, a bent lévők rémülten bámulnak ki az ablakokon ahonnan átlátni a túloldalra. A hídon mindenütt holttestek hevernek, egyetlen elő embert pillantanak meg rajta. Michael az, könnyedén felosont a hajóra majd egy mérges gázt a szellőzőrendszerbe juttatva megölte a rajta tartózkodókat. Minden munkaadója tervei szerint halad.

- Had szóljon – mondja erős, határozott hangnemben, mintha más is lenne ott rajta kívül, majd lenyom egy piros gombot az egyik panelen. A Spirit of Fire két plazmasugarat lő bele a generátorba. Azok úgy hasítják át annak trinium anyagát, mint kés a vajat. Két hatalmas lyukat belevájva az épületbe, a hajó emelkedni kezd s a generátor nemsokára összeroskad. Az elemek hatalmas robajjal omlanak egymásra, végül a belül elhelyezkedő naquadah tömbök sem bírják tovább és felrobbannak. A korszerű biztonsági és energiaelvezető rendszereknek köszönhetően csak az épület és annak 150 méteres körzetét söpri el a lökéshullám s mindössze 200 méter átmérőjű részt nyelnek el a lángok. - Leállt a bolygópajzs! – szól Zane vegyes érzelmekkel. - Ostromalakzatba! – adja parancsba Zsukov. Az ostromalakzat annyit jelent, hogy minden hajó a számára legkedvezőbb pozíciót veszi fel az adott objektum, jelen esetben Durham körül. A 304-esek valamit a nehézcirkálók amelyek a 304-es osztály tovább fejlesztett, 50%-al megnövelt, torpedó vetőcsövekkel, valamint jóval páncélozottabb változatai, egyenesen a bolygó felé fordulva nyitnak tüzet. A rombolóknak, hosszú, keskeny alakjuknak köszönhetően oldalról ideális a tüzelés. A flotta rövidesen felveszi az alakzatot felkészül a bombázás megkezdéséhez. Odalent Keys még mindig a Sprit of Fire lelövésén fáradozik. A hajót egyik lövedék éri a másik után a pajzsai kezdenek leválni s még messze van a légkör külső határától. - Ez kezd érdekes lenni – jegyzi meg Michael majd az egyik lövedék átjut a pajzson egyenesen a hajtóműveknek csapódva. A robbanás 3-at azonnal leszakít a hajóról, a maradék működésképtelenné válik. – Most már ideje lenne… - folytatja monológját miközben hajója tehetetlenül zuhan a felszín felé. A következő a hangárt éri s csak annak fala átszakítása után robban fel, darabokra tépve azt, a reaktor már nem bírja sokáig, így is kész csoda, hogy a hajótest még viszonylag egyben van. Végül a következő találatot már nem bírja ki és darabokra esik. Michael szerencséjére csak ekkor robban fel a reaktor, s az Ügynökség egyik hajója időben ki tudja teleportálni a roncsok közül, mielőtt szénné égne a lángok között. - Lőjék fel a rakétát! – adja ki a parancsot Keys kétségbeesetten, még most sem látja be, hogy már vége van. - Uram, fellőttek valamit, valami nagyot – figyelmezteti Zsukovot első tisztje. - Fellőtték – jegyzi meg Higgins halkan. - Egyenesen a flotta középső csomópontja felé tart – Zane. - 42 hajó – sóhajt fel Higgins. Zsukov mindent lehetőséget felmér, de csak egy megoldást lát emberei életének megmentéséhez. Arca teljesen elkomolyodik, tekintete pedig rideggé válik.

- Energiát a hajtóművekbe! Zane, álljunk ütközőpályára! Zane szó nélkül teljesíti a parancsot, a többiek megigazítják egyenruhájukat, majd haptákba kapják magukat, felkészültek a pillanatra. - Próbálja úgy kormányozni a hajót, hogy a hasunkba csapódjon, úgy nyeljük el a lehető legnagyobb részét a robbanásnak – teszi hozzá Higgins, majd Zsukov rábólint parancsba adva javaslatát. - Az ágyúk nyissanak tüzet, hátha telibe kapjuk a rohadékot! – Zsukov határozottan. - Nincs értelme, saját pajzsgenerátora van – szól közbe Higgins. - Azért csak próbáljuk meg. Terve működni látszik, ha a tervezett szögben érik el rakétát, a távolságnak köszönhetően csak velük végez majd. Már elég közel értek a tüzeléshez azonban a Redeamer lövedéki sorra pattannak le annak pajzsáról. - Fél perc az ütközésig. – mondja Zane ijedten, ő még nem kész rá, nem tudja mi vár majd rá a túloldalon. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Ütközésre felkészülni! Rövidesen elérik a rakétát, amely csaknem negyed akkora, mint a Redeamer. Zane manővereinek köszönhetően pontosan a hajó hasi részének közepén ütközik bele, amely annak egyik legerősebb pontja. A plazmasugarak pajzsának jelentős részétől már megszabadították, így a becsapódási energia nagy részét a cirkáló pajzsai nyelik el. Mire azok lemerülnek már csak kisebb darabok csapódnak a hajótestbe, minimális károkat okozva abban. - Nem működött – suttogja Higgins megkönnyebbülten, először örül annak, hogy valamit elrontott. A hajón hatalmas éljenzés tör ki, mindenki megkönnyebbült ez egyedül Zsukovon nem mutatkozik. Durham lövegei ismét sortüzet indítanak. - Fejezzük ezt be! Minden hajó kezdje meg a bombázást, először az űrvédelmi ágyúkra célozzanak! – adja parancsba határozottan, mégis nehéz érzelmekkel. A bolygó körül felsorakozó flotta ismét tüzet nyit a már szinte teljesen védtelen bolygóra. A nehézcirkálók és a 304-esek előre fordulva a rombolók pedig oldalról ontják a lövedékeket. Ugyan nem egy találat éri őket idő közben, de pajzsaik felfogják azok erejét ellentétben a kolónia lövegeivel. amelyeket másodpercek alatt semlegesítenek. Egyedül a Redeamer nem nyit tüzet, mivel lemerültek a pajzsai kénytelen lőtávon kívülre húzódni, azonban még így is komoly károkat szenved eközben. S csak azok újratöltése után veszi ki részét a mészárlásból. - Uram, felküldjük a cirkálókat?

- Nincs értelme Mira, már vége van… - Feleli Keys, majd némán felnéz az égbe, egy töltet éppen feléjük tart, majd rövidesen belecsapódik az épületbe a földdel egyenlővé téve azt. Durham népe fejvesztve menekült, próbáltak menedéket keresni a lövedékek elől. Azonban nem volt menekvés, a Szövetségi Flotta módszeresen kiirtotta a korábban élettel teli bolygó teljes lakosságát. Annak hős védői az utolsó percekben sem adták fel, halálukig harcoltak. Még így is alig 7 óra leforgása alatt véget ért a mészárlás, azonban annak elkövetői sosem tudnak megszabadulni, annak emlékeitől. Richard Hawking felkészült rá, hogy másnap lemondjon tisztségéről, ő hajlandó lett volna visszavonulni s csendes életet élni. Azonban a sors nem ezt szánta neki, ő nagyobb dolgokra született. Zsukov még aznap éjjel meghívta hajójára, amely jelenleg Kirksville egyik hatalmas javítóállomásán dokkol. - Mi olyan fontos? – kérdezi egyből Zsukovtól. - Foglalj helyet, jobb, ha ülsz amikor meghallod. Richard helyet foglal, majd Zsukov leül mellé, mély levegőt vesz majd belekezd mondandójába. - Nem mondhatsz le a tisztségedről – mondja Zsukov halál komoly arccal. - Hogy érted ezt? Kötelezni fognak rá – feleli csodálkozva. - Akkor kötelezd őket, hogy ne mondassanak le. - És mégis hogyan? – úgy véli, éppen ugratja őt az admirális. - Katonákkal. Egy sem mer majd igennel szavazni, ha fegyvert fognak a fejükhöz. – javasolja Zsukov. - Katonákkal? Ugye most csak viccelsz? - Zsukov a szemébe néz vért fagyasztó tekintetével, Richard csak most érti meg, miről van szó. – Szóval azt akarod, hogy holnap vigyek magammal egy hadsereget és vegyem át a hatalmat? Már bocsáss meg, de ezt nem tehetem. - Már pedig muszáj lesz – mondja, majd feláll és odasétál a szoba közepén lévő terminálhoz. – Ma délután, nem sokkal a bombázás megkezdése után egy adás hagyta el a bolygó felszínét, minden frekvencián sugározva – lenyom egy kék gombot a terminálon. - Figyelem! Itt Dr. Eliot Stark beszél, az Árnyvírust kutató csoport vezetője. Sikerült mélyszkennelésnek alávetnünk az egyik mintát és döbbenetes következtetésre jutottunk, annak szerkezetét illetően. Eddig csak gyanítottuk, de most már teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a vírus mesterséges eredetű. Ismétlem, az Árnyvírus mesterséges... – hallatszik Eliot hangja a terminálból, majd egy becsapódás hangja szakítja félbe, utána már csak néma sercegés hallható. Richarddal forogni kezd a szoba, a falak, a mennyezet, a mellette állók mind keringeni kezdenek körülötte, kell egy kis idő, mire összeszedi magát.

- Kik? – teszi fel a kérdést döbbenetében. - Ezt még nem tudjuk, de bárki is volt sokkal fejlettebb technológiával rendelkezik nálunk. - De a képviselő azt mondta, hogy ők hozták be a vírust. - Ez igaz. Nem az ellenség műve a katasztrófa, viszont egy biztos. Ők jelenleg is oda kint vannak és minket keresnek. S eljön majd a nap, amikor megtalálnak, ha ez megtörtént nem tudjuk majd feltartani őket. Nem ezzel a flottával és nem ennyi emberrel. - Akkor tárjuk a tanács elé. Ha sereg kell ők is gondoskodhatnak róla, semmi szükség egy önjelölt diktátorra – mondja Richard tanácstalanul. - A tanács öntelt, azt hiszik mindenhatóak vagyunk a rendelkezésünkre álló technológia révén. És ha még meg is győzzük őket, ha még meg is szavazzák egy kétszer vagy háromszor ekkora flotta felállítását, mit szól majd a nép? Galaxis szerte pánik lesz, mindenki menekülni akar majd. – Zsukov. - Az Örvény galaxis… - suttogja Richard, már érti mi a probléma. - A Drákok azonnal hadat üzennek majd. És tudod egy intergalaktikus háború elég sok feltűnéssel jár majd. Bőven eléggel ahhoz, hogy ránk találjanak és befejezzék, amit elkezdtek. Most csak akkor van esélyünk. ha csendben lapulunk és megpróbáljuk a lehető legjobban elbarikádozni magunkat. - Ki tud még erről? - Csak Higgins, de ő nem hajlandó szerepet vállalni ebben. Inkább lemond, majd visszamegy a rendőrséghez. - Érdekes, gyermekkorom óta ismerem őt, azt hittem, hogy mellettem áll majd. – most már szomorúan ugyan, de eldöntötte, hogy megteszi. - Ezt nem mindenki gyomra tudja megemészteni elsőre, de biztos vagyok benne, hogy megbocsát majd. Másnap Richard elment a nagytanács ülésére, amely rövidesen lemondatta tisztségéről, ezalatt katonák ezrei vonultak be az épületbe. S meglepetésszerűen rohamozták meg az összes képviselő állványát. - Mit jelentsen ez?! – kiáltja Mainsfield képviselője elkeseredetten. - Mégsem mondok le a hatalomról. A jelenlegi körülmények nem engedik meg, hogy a ti irányítsatok. Szóval, ezennel indítványozom, hogy államunkat új alapokra helyezzük, amelyben én és csakis én birtoklom a hatalmat. Amennyiben nemmel kívánnak válaszolni, felhívom rá a figyelmüket, embereim ujjai meglehetősen viszketnek a ravasz előtt… Nem meglepő módon szinte minden képviselő igennel szavazott, a Tau’ri Szövetség 2192. május 22-től Tau’ri Birodalom lett. Az elkövetkező években Richard hatalmas flottát épített

ki, valamint megerősítette a kolóniák védelmi rendszereit. Például bolygópajzsok energiáját új fejlesztések bevezetésével csaknem hatszorosára növelte. Ezen kívül a tudósok kidolgozták egy új hajóosztály terveit, amely minden eddiginél nagyobb tűzerővel rendelkezik majd. Első két képviselője a Korolev és a Tythan építését, Zsukov és Zack O’Neill admirális kíséri figyelemmel. - Olyan mintha egy nehézcirkálót gyúrtak volna össze egy rombolóval és megtoldották volna egy kisebb flottára való páncélzattal – jegyzi meg a fiatalabbik admirális. - Valósággal elpusztíthatatlan lesz, azonban furcsa, hogy nem raknak rá Asgard sugarakat. - Nem lehet, a 4 Tachyon löveggel együtt túl sokat fogyasztanának. De azok jócskán kárpótolják a tűzerőt. - Igen, láttam a teszteket. Ezek az ágyúk egyetlen sorozattal robbantanak szét egy 304-est. Eközben Michael magához tér az Ügynökség egyik hajóján. Sérülésit rengeteg idő telt helyrehozni. Ahogy kinyitja a szemét, egy fekete ruhás női alak tűnik fel előtte, ő felül majd felé fordul. - Mi történt? - Felrobbant a hajód, csoda, hogy ki tudtunk menteni. - Sosem volt erősségetek az időzítés – jegyzi meg rágalmazóan. - Meddig voltam kiütve? - 6 hétig – feleli fapofával. - Értem, egyébként csak úgy kíváncsiságból. Nem kellene karanténban lennem? Tudod ez a vírus elég halálos meg minden és… - Már beoltottunk az ellenanyaggal – vág a szavába a nő. - Van ellenanyag? Akkor a bolygó mégis megmenekült – jegyzi meg megkönnyebbülten. - Mind meghaltak – folytatja a nő érzelemmentesen. - Hogy mi? A kezükben volt az ellenszer és szétbombázták őket? De miért? - Csak mi tudunk a szérum létezéséről. Közülük senki, még Hawking sem tudja. Michael egy pillanatra becsukja a szemét, felsóhajt, próbálja elfojtani a dühét. Azonban ebben kudarcot vall, felugrik az asztalról s a nő képébe ordítja: Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Hagytunk meghalni 8 milliárd embert?! A maguk rohadt játékai miatt? Mért nem mondtátok el nekik?! – nem sok minden tartja vissza, hogy kezet emeljen ügynöktársára. - Sajnos nem tehettük. Ha odaadjuk nekik, visszamennének a tejútra… - továbbra is halál nyugalommal feleli.

- Akkor had menjenek vissza! – ordítja önmagából kikelve. - Még nem állnak készen rá… - folytatja, miközben a parányi hajó tovaúszik az űr végtelenében. 2212. május 22-e. Verőfényes nap virrad a völgyre ahol egykor Durham káprázatos fővárosa terült el. Ma már csak romok és szürke hamufelhők jelzik helyét, s az egykor büszke nép helyett csontvázak milliárdjai hevernek, szerte a kihalt felszínen. S egyként őrzik emlékét annak, hogy mi történt aznap, Durham felett.

5. fejezet A Halál Diadala 2212. június 4-e. Az összesen 614 hadihajóból álló flotta elérte az Örvény galaxis szélét, majd az utasításnak megfelelően kilépett a hipertérből és kivárják, amíg a Drákok észreveszik őket. Alig 10 percen belül rájuk találnak. - Azonosítatlan hajó lépett ki a hipertérből 12 óránál, egyenesen felénk tart – közli Riley. - Ez gyors volt – jegyzi meg Zsukov. - Mindenki a helyére, harckészültség! – mindenki posztjára siet, köztük O’Neill is most ér fel a Redemption hídjára. - Hívnak minket – szól Riley. - Kapcsolja, halljuk a fenyegetést. A magányos hajóról egy meglehetősen mély és szúrós hang válaszol. - Itt a Tak’rot elnevezésű Drák korvett. Önök megszegték népünk hagyományait, amennyiben nem fordulnak vissza azonnal, azt egyértelmű hadüzenetnek vesszük és elpusztítjuk önöket – figyelmezteti fenyegető hangon. - Ez nem fog megtörténni – feleli az admirális nyugodtan, pontosan erre számított. A kicsiny hajó szó nélkül odébb áll. Néhány óra csend után egy kisebb hadiflotta tömörülését érzékelik a nagy hatótávolságú érzékelők. Zsukov tudja, hogy rajtaütést terveznek, ezért az egész flottát oda vezényli. Út közben eligazítást tart a kapitányoknak: - Uraim, a mai naptól fogva háborúban állunk a Drákokkal. Egy csillagköd mellet gyűjtik erőiket egy rajtaütéshez, viszont az ősök radartechnikájának köszönhetően még időben kiszúrtuk őket. Nemsokára odaérünk és szétcsapunk közöttük. A hírszerzésünk alapján haderejük 80-120 korvett közé tehető. Más hajótípust nem tartanak szükségesnek, továbbá vadászokkal sem rendelkeznek. Azonban felhívom a figyelmüket, hogy azok a korvettek igen erős plazmafegyverekkel vannak ellátva, amelyek valamely számunkra ismeretlen folyamat által hajóikhoz hasonlóan zöldes árnyalatú. Manőverezhetőségüknek és erős pajzsaiknak köszönhetően méltó ellenfelei lehetnek egy 304-esnek, de akár egy nehézcirkálót is megtépázhatnak. Ezért arra kérem önöket, hogy ne bízzák el magukat, bár a siker garantált mégis komoly veszteségeket szenvedhetünk. Az akcióról helyettesem, O’Neill admirális ismerteti önöket a támadási tervről. Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] O’Neill megköszörüli torkát, feláll, majd odasétál a taktikai asztalhoz. - Az ellenséges hajók nem sokkal a csillagköd előtt gyülekeznek, mi pontosan előttük lépünk ki a hipertérből nem sokkal lőtávon kívül. Majd ékalakzatba rendeződünk és megindítjuk a támadást. Mivel nem rendelkeznek torpedókkal és vadászgépeknek is híján vannak nem lesz szükség vadászfedezetre, a hajóink ezután egyenesen átgázolnak rajtuk…

- Nem lenne egyszerűbb felülről támadni? Vagy esetleg csak a Starfuryket bevetni? Azokban nem tehetnek túl sok kárt – vág bele a szavába Nathan, a Columbia jó eszű kapitánya. - Szemtől-szemben állunk fel velük, a teljes seregünket felmutatva. Ezzel mutatva, hogy nem félünk tőlük s remélhetőleg kedvüket szegjük a további ellenállástól. Senki sem akarja megszállni őket, csupán kolóniákat létesítünk a lakatlan területeken – teszi hozzá Zsukov. - És csak úgy feladják? Nem szólnak a szövetségeseiknek vagy indítanak további hadműveleteket? A Drákok katonák köztudottan büszke és kegyetlen harcosok, nem hagyják majd ennyiben. - Éppen ezért próbáljuk a lehető legnagyobbnak mutatni magunkat. Így több esélyünk van rá, mintha egyből cselekhez folyamodnánk – Zsukov szemmel láthatóan kezdi elveszíteni türelmét, ezért Nathan inkább nem folytatja a beszélgetést. - Akkor minden világos uraim? - kérdezi határozottan és céltudatosan. - Igen uram! – visszahangzik a teremből. - Sok szerencsét mindannyiunk számra. – fejezi be mondandóját. Perceken belül kiérnek a hipertérből egyenesen a Drák flotta előtt. A terv szerint ék alakzatba rendeződnek. A 13 csatacirkáló közül a Korolev megy elől, mellette néhány száz méterrel hátrébb a Redemption és a Tythan kíséri, s mindkettőt őt-öt Starfury követ hasonlóképpen, de csak az egyik oldaluk felől. Mindegyiküket 2 nehézcirkáló és 4 romboló kíséri egyenletesen körbevéve azokat. Ezeket az 523 BC 304-es követi a formáció tömegét adva, nem hiába képezi a flotta gerincét a már két évszázada létező hajótípus. A Drák flotta az előrejelzésnek megfelelően 93 korvettből áll, teljesen felkészületlenül éri őket a hatalmas flotta feltűnése. Ezért annak hatalmas vezére Kortis admirális diplomáciai frekvencián hívva próbálja húzni az időt. Zsukov megállítja közeledő flottáját, néhány tucat kilométerre a lőtávolságtól s fogadja az adást. - Üdvözletem admirális, van fogalma arról, hogy mit akar most népére zúdítani? – kezdi Kortis valódi céljait leplezve. - Igen van, és maga tudja mivel is áll szemben? Ha nem venné észre, legalább hatszoros túlerőben vagyunk. Szerintem nem magának kellene itt fenyegetőznie. – feleli nyugodtan, tudja, hogy esélye sincs ellenfelének, - Tudja, népünk körében van egy közmondás. Elég bonyolult a maga nyelvén, nagyjából annyit tesz, hogy nem a szembenálló felek száma határozza meg a csatát. Hanem azok katonáinak elszántsága, és mi nagyon is eltökéltek vagyunk. Halálunkig vagyunk hajlandóak küzdeni minden egyes négyzetcentiméteréért szülő galaxisunknak. Maga elmondhatja ugyanezt népéről admirális? – kérdezi még mindig fenyegető hangon. - Nem, mi otthagytuk. Ahogy maguk is kénytelenek lesznek otthagyni ezt a galaxist amennyiben továbbra is ellenállnak. Ne feledje, még van választása. Nem muszáj vérontásnak lennie… - Zsukov teljes nyugalommal, ellenfelét felmérve.

- Így igaz. Még elkerülhető, ha jól tudom. jelenleg egy ember képviseli népe érdekeit. Beszélhetnék vele? – most már hangneme átmegy megalkuvóba. - Nem probléma – feleli, úgy érzi még elkerülhető a konfliktus. Rövidesen tárcsázzák a Földet a Korolev gyomrában elhelyezkedő csillagkapuról. Truemant éppen egy gyenge pillanatában sikerül elérni, de azért mégis csak szóba áll Kortissal. A híd közepén jelenik meg hologramként, mivel a Drákok nem rendelkeznek ilyen technológiával, a hajó kommunikációs rendszerein keresztül továbbítják az adást. A féregjáraton rendkívül gyorsan halad át az információ szinte késés nélkül tudnak kommunikálni egymással. - Mégis miért hívott admirális? – kezdi Trueman fenyegető hangnemben, kissé idegesen. - Szeretném elsimítani ezt a kis incidenst népeink között. Mielőtt még pusztulásba kellene taszítanunk nagy múltú civilizációjukat – fenyegetőzik alaptalanul. - Pusztulásba taszítani? A maga népének van aztán önbizalma s ez más körülmények között még dicséretes is lenne, viszont jelen helyzetben… - Távozzanak a galaxisunkból, különben meghalnak – Jelenti ki komoran, Trueman mondatába vágva. Ő nem éppen vérmérsékletéről híres s mélységesen lenézi ellenfelét. Ráadásul ki nem állhatja, ha a valaki a szavába vág. - Ti mégis hogy mertek fenyegetni minket? Minket, Tau’ri népét? Minket, akik legyőzték a Goa’uld hamis isteneit? Minket, akik káoszba taszították a Lidércek hordáit? Minket, akik kiirtották a Replikátorokat s felmorzsolták az Ori hatalmas hadait? Minket, akik az Ősök és Asgardok örökségét hordozzuk? Ti semmik vagytok, koszos földművelők, akik még egy rendes csillagkaput sem képesek létrehozni. Hogy mertek ti fenyegetni minket? – ezután mély levegőt vesz s közelebb hajol az admirálishoz, majd folytatja felháborodottsága fenyegetésbe csap át. Le fogunk települni a galaxisotokban akár tetszik, akár nem. És ha kell, az utolsó szálig kiirtunk titeket onnan. Amennyiben nem vonultok vissza azonnal nem csak a lakatlan részeken fogunk letelepedni, titeket is megszállunk majd. Bevonulunk városaitokba s azok lakóit mind egy szálig megöljük, majd s ha ezzel végeztünk levágjuk a fejüket s a koszos kaszáitokra tűzzük azokat. Kortis teljesen megdöbbent e hallatán. Nem tudja, mit mondjon, de érzi, hogy népének csak akkor van esélye a túlélésre, ha sikerül elrettentenie ellenfelét. - Bátor szavak ezek egy kis embertől. Azonban amit tettetek, azok mások eredményeiből fakadnak. Mi legalább a saját tudásunkkal gazdálkodunk. Bármi is történjék ma, ne feledje. Mi szóltunk – feleli tettetett magabiztossággal és mosollyal az arcán. - Nemsokára mi fogunk letelepedni az önök bolygóin, de azok addigra már nem lesznek lakottak – a kapcsolat hirtelen megszakad a Drákok oldaláról. A hajón Zsukov már a fejét fogja a beszélgetés hallatán. Nem hiszi el, hogy annyi ember közül pont Truemannek kellett hatalomra kerülnie.

- Indítsa meg a támadást! – adja parancsba az admirálisnak. - Igen uram – feleli, nem túl elragadtatva majd beszünteti a féregjáratot. – Nos, mind tudtuk, hogy ez lesz belőle. Riley, kerüljünk lőtávolságba! Legalább megkapja a hőn áhított csatáját. - Értettem uram! – mondja izgatottan, úgy véli, élete egyik álma válik valóra a mai napon, A hatalmas flotta az alakzatot tartva szép lassan közelít a látszólag alakzat nélküli véletlenszerűen elhelyezkedő kicsiny Drák flotta felé. - Miért megyünk ilyen lassan? – kérdezi Zsukov meglepetten. - Sok az űrtörmelék, ha gyorsabban megyünk. lemeríthetik a pajzsokat. Ha feladjuk a formációt, kikerülhetjük őket és jóval hamarabb odaérhetünk. - Még csak azt kéne, éppen erre számítanak. Tartsuk az alakzatot, már tudom, mire készülnek. Ezzel a sebességgel 5 percbe telik mire lőtávolságba érnek s a tervnek megfelelően megállnak az ellenség lőtávolságától néhány kilométerre. - Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból. Az elülső sínágyúk nyissanak tüzet! - Csak a sínágyúk? – Riley meglepetten. - Igen, első tiszt, csak a sínágyúkkal. Nem tudják, hogy mink van és ez jobb. ha így is marad, amíg fény nem derül a tervükre. A sínágyúk sorra tüzet nyitnak, halálos robbanólövedékek ezreit ontva magukból. Kortis meredten figyeli azokat. - Hát elkezdődött – jegyzi meg hangosan, eddig minden tervei szerint alakult. Arcán enyhe mosoly látható. - Nem kellene visszalőnünk? – kérdezi helyettese. - Türelem Sevron, türelem… A záporozó lövedékek elérik a hajókat, majd némán átsuhannak azokon. A Korolev hídján tartózkodók tanácstalanul állnak az események mögött. - Egyszerűen átmentek rajtuk. Semmi kár nem észlelünk – mondja Riley értetlenkedve, - Ez meg hogy lehetséges? – tűnődik Zsukov. - Mi a… fluktuációt vettünk észre a hajókon, amikor áthaladnak a lövedékek. - Csak hologramok – jön rá végül. – Egyenesen belesétáltunk a csapdájukba…

- Akkor mit csináljunk most? – Riley még mindig tanácstalanul. Zsukov már érzi a levegőben, hogy valami nagyon rossz fog történni. Az kérdés, hogy hajlandó e szembenézni vele… - Vissza! Mindenki vonuljon vissza! – határozza el végül. - Vissza? De hát… Eközben Kortis elérkezettnek látja az időt miközben zászlóshajója, a Crudelitas fedélzetén figyeli az eseményeket. - Sevron, robbantsa az aknákat! - Örömmel uram! – azzal meghúz egy kart és szörnyű láncreakció veszi kezdetét. Mivel tartották az alakzatot egyenesen közéjük hajtottak. Maguk az aknák nem túl bonyolult szerkezetek, viszont annál nehezebb őket észrevenni és hatalmas pusztítás véghezviteléhez képesek. A gyújtószerkezet miatt nem egyszerre robbannak fel, van ahol 10 másodperc is eltelik a jel megérkezését követően, de van ahol néhány miliszekundum alatt bekövetkezik. Az első közvetlenül a Korolev előtt haladó Columbia alatt robban fel, alig méterekre annak pajzsaitól. Azok képtelenek ekkora energia elnyelésére s alig felével tudnak megbirkózni. A megmaradt lökéshullám azonnal darabokra tépi a több mint 225 méter hosszúságú hajótestet. Ezt a reaktor robbanása követi, amely a teljes legénység életét követeli, Nathanét is beleértve. A hídon lévők értetlenül állnak az események előtt. Egyedül Zsukov tudja, hogy sikerült bemanővereznie a legnagyobb valaha ember által összevont hadiflottát egy aknamező közepébe. - Ennyire nem lehetünk ostobák… - jegyzi meg halkan, Ez alatt az aknák százával robbannak fel a hajók között. Az egyik romboló jobb oldalánál is felrobban egy. Annak pajzsa még elhárítják azt azonban ez az energiája 90%-ába kerül. A következő a bal oldalt éri. Ezzel már pajzsai nem képesek megbirkózni s a lökéshullám kettétépi a hosszúkás, keskeny hajótestet. Egyedül a nehéz cirkálók és a Starfuryknek van némi esélyük, illetve azon szerencséseknek, akik pont aknamentes területen tartózkodnak. A Korolev nem tartozott közéjük, amint az admirális elért mondandója végéhez a jobb hangár alatt robbant fel az egyik. A robbanás kisebb földrengésként rázza meg a hajótestet, sokan elesnek, mások valamiben megkapaszkodva vészelik át a rázkódást. - Pajzsok 60%-on! – mondja Riley döbbenetéből felocsúdva, S egy másik akna is felrobban ugyanazon az oldalon, a hajó aljánál, az előzőnél is nagyobb rázkódást okozva. Az egyik tiszt elesik s beveri a fejét az egyik vascsőbe, amelybe fogódzkodni akart, azonnal eszméletét veszti.

- Már csak 20%! – kiáltja Riley elkeseredetten, – Vajon robban e még egy akna? – kérdezgeti magától, A flottát további robbanások tucatjai rázzák meg alaposan megtizedelve azt. Különösen a 304-esek számából faragott le. Ugyanis azok sem a megfelelő pajzsokkal, sem a megfelelő páncélzattal nem rendelkeznek. De még a masszív csatacirkálók közül sem élte túl mindegyik. A szörnyű 10 másodperc véget ért. A büszke flotta hajóinak roncsai úsznak mindenfelé, Zsukov alig hiszi el a történéseket. - Jelentést! - A pajzsok 20%-on, a jobb oldali hangár megsérült. Ezen kívül tüzeket jelentettek az alsóbb fedélzeteken. A fő rendszerek továbbra is működőképesek. - Mi a helyzet a flottával? - Elvesztettünk 13... nem, 16... te jóisten... Uram, 362 hajót veszettünk. – feleli Riley elszörnyedve. - A fél flottát… - Zsukov is elszörnyed a hallottakon, már tudja, hogy sosem feledi ezt a napot. Most már meg sem fordul a fejében a visszavonulás gondolata, már csak vissza akar vágni ellenfelének. A túloldalon Kortis örömmel veszi tudomásul a minden várakozást felülmúló pusztítást. Magabiztosan hátradől székében, elérkezettnek látja zseniális tervének folytatását. - Mehet a második fázis, küldjék be a hajókat! Pillanatokon belül a korvettek és nehéz korvettek százai valamint csatahajók tucatjai kezdenek kilépni a hipertérből és egyenesen a már erősen megtizedelt flotta hajói között. - Ellenséges hajók lépnek ki a hipertérből! Mindenütt ott vannak! – kiáltja el Riley rémülten, ő nem ilyen csatára várt oly régóta. - Azonnal nyissanak tüzet! Most megmutatjuk nekik milyen fából faragtak minket. – adja ki a parancsot félelem nélkül és céltudatosan, még mindig teljesen biztos a győzelemben, tekintetén látszik a céltudatosság s embereiben való hite. A földi hajók tüzet nyitnak a hipertér ablakból kilépő hajókra. Először a kicsiny, mindössze 150 méter hosszú korvettek tűnnek elő, ezeket csak a sínágyúk lövedékei találják el, amelyek sorra pattannak le pajzsaikról. Ezek a hajók nem a felsorakoztatott hologramok közül jönnek, a közeli csillagködben tömörültek, amíg Kortis az időt húzta. Ezeket a jóval nagyobb és szélesebb nehéz korvettek követik. A 300 méter hosszú tömzsi hajókat már nem egy plazmasugár kapja telibe komoly károkat okozva pajzsaikban. Végül a hatalmas, több mint 900 méter hosszú Drák csatahajók is megjelennek, nem sokkal a Starfuryk között kilépve az ablakból s korvettek tucatjai kísérik őket. Közülük kettő a Redemption mellett teszi ezt meg.

A hajó 4 Tachyon lövege azonnal sortüzet nyit rájuk, minimális károkat okozva bennük. Azonban az egyik korvett véletlenül belemanőverezik az egyik lövedékbe s az tucatnyi darabra robbantja. - Uram hajó lép ki mellettünk, 900 méter hosszú, átmérője 527 méter – szól Riley félelemmel a tekintetében. – Nem tudom mik ezek. - Forduljon rá! Nyisson rá tüzet! Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] A Korolev ráfordul a még nála is hatalmasabb szörnyetegre majd sortüzet nyit rá. Ezen felül 8 darab torpedót is elindít a hajó felé. Azonban nem sikerül átütnie pajzsait s alig 10%-ot merít azokon, Kortis zászlóhajója az. - Torpedókat indítanak – figyelmezteti őt Sevron. - Indítsák a vadászgépeket – vágja rá magabiztosan. Kis vadászgépek tucatjai válnak le a Crudelitas jobb oldaláról, rövidesen 6-ot sikerül leszedniük a közülük. - Pajzsok 70%-on. - Indítsák a torpedókat! – adja ki a parancsot egyre biztosabban győzelmében. A hajó oldalsó vetőcsöveit 12 Drák torpedó hagyja el egyenesen a Korolev felé tartva. - Torpedókat indítanak! – kiáltja Riley valósággal megdöbbenve. - De hiszen nincsenek is… - mondja Zsukov hitetlenkedve. - Azonnal indítsák el a vadászokat! – adja ki a parancsot ordítva, közben egy másik csatahajó is torpedókat indít a másik oldalról. Ahogy ezt kimondja a torpedók egyre csak közelednek a hajó felé. A vadászok képtelenek időben odaérni ráadásul az ellenség soraiba tartozókon is át kell vágniuk. Egyedül az elülső M-995-ös sínágyúknak van némi esélye, de azok robbanólövedékei egymás után süvítenek el mellettük. Egyszerűen túl kicsik ahhoz, hogy eltalálják őket. A hídon tartózkodók dermedten figyelik, ahogy az első zavartalanul keresztülmegy a pajzson. Majd a következő és az azt követő is. Egyszerűen nem hiszik el, hogy ez lehetséges. - Ki kell térnünk! – kiáltja Riley majd felettese engedélye nélkül belekezd a manőverbe. - Késő… – Feleli, miközben megdermedve figyeli az egyik egyenesen felé tartó torpedót. Tekintete ismét elüresedik, élettel teli arca elfehéredik, miközben farkasszemet néz a hatalmas torpedóval. Farkasszemet néz magával a halállal… A legelöl lévő sínágyúk egyike telibe kapja, annak robbanófejét mikor már csak 5 méterre van célpontjától. A lökéshullám ereje még így is túl sok a hajó burkolatának s a robbanás lángba borítja a hidat…

…hosszú órák teltek el, mindent lángok borítanak, fullasztó füst tölti meg a levegőt és összeégett holttestek hevernek mindenfelé. Két bátor kommandós megy fel a hídra, amelyet már csak a robbanást követően, a betört ablakrészeken levágódó vészhelyzeti válaszfalak tartanak egyben. Az admirálist keresik, bár szinte már minden remény szertefoszlott. Zsukov földön fekszik véres sebbel a homlokán, nem tudni él-e vagy már a túlvilágra került. Simon és John még egyszer utoljára átfésüli a helyiséget, de sehol sem találják. Rövidesen a visszafordulás mellett döntenek. Egyikük megbotlik valamiben, lenéz a földre és megpillantja az admirális ősz hajszálait. - Megtaláltam! – mondja John, majd leguggol és ellenőrzi pulzusát. - És? – kérdezi vissza Simon kíváncsian. John nem hisz saját tapintásának, újra és újra leellenőrzi azt, majd mély levegőt vesz: - Meghalt. - A francba… már megint – válaszolja idegesen. - Nem a mi hibánk. Jobb, ha visszamegyünk, mielőtt megfulladunk – majd visszaindulnak a bejárathoz. Ekkor Zsukov szeme hirtelen felnyílik, mellkasa kitágul s különös hangot ad ki magából. A két kommandós megfordul, odasiet hozzá. majd felsegítik őt. - Tud járni? – kérdezi tőle John. - Igen, jól vagyok – Feleli, majd pár lépés megtétele után döbbenten néz körül a hídon. Először Riley holtteste tűnik fel neki, akit a hajót megmentő manőver végzése közben égettek szénné a lángok, majd az egyik repedt, magát megadni készülő ablakon kinézve, a még égő hajóroncsok tucatjai tűnnek fel számára. Viszonylag könnyű megkülönböztetni a Tau’ri hajók roncsait a Drákokétól ugyanis azok narancssárga, ellenségeiké pedig zöldes árnyalatú lángokkal égnek. Az admirális meglepetten tapasztalja, hogy sokkal, de sokkal több narancssárga láng van, mint zöld. Az ugyanis alig néhány helyen látható. Tekintete ugyan érzelemmentesnek tűnik, de ő legszívesebben sírva fakadna. - Szétrúgták a seggünket… folytatná, de Simon a szavába vág. - Ki kell jutnunk innen, hamarosan lezárják ezt a részt és kieresztik rajta a levegőt. Zsukov belátja, hogy igaza van, majd ők a hajó taktikai termébe indulnak, ez tartalékhídként szolgál a Starfury osztály képviselőinél. Az emberek nagyon megörülnek, amikor meglátják, ő jelenti az utolsó reményt számukra. - Mi történt? – kérdezi az ott tartózkodóktól. - Szétvertek minket – feleli Malcolm, a hajó egyik gépésze. - Hány hajó élte túl?

- Csak mi – válaszolja keserű tekintettel. - A Redemption? – vágja rá aggódóan, bár már tudja a választ. - Darabokra tépték, nincsenek túlélők – feleli a fejét ingatva. - Mi hogyan éltük túl? - Szerencsénk volt, elől csak 2 torpedó kapott telibe, egy pedig nem sokkal a híd előtt robbant. Viszont az alsó részen a hajó hasa és tatja között öt is eltalált minket, ezeket a részeket lezártuk az ott lévők mind meghaltak. A fő rendszerek pár másodperccel a robbanást követően leálltak, s ezért azt hiszik, hogy meghaltunk. A főerőik elmentek, csak néhány hajót hagytak hátra, legalábbis ennyit látunk az ablakokon keresztül. - Hova mentek? – vágja rá azonnal, a legrosszabbtól tartva. - A galaxisunk felé… – tekintetében látszik az őszinte megbánás. - A fő rendszereket mikorra tudják megjavítani? A tüzeket miért nem oltották még el? Egyáltalán minek rostokolunk még itt? – Zsukov a legrosszabbtól tart, miszerint lerohanják otthonaikat. - Magára vártunk uram, nem akartunk maga nélkül elindulni. Ha eloltjuk a tüzeket, észreveszik, hogy élünk utána azonnal indulnunk kell majd, a fő rendszereket, azóta ahogyan csak lehetett helyrehoztuk, csak az ön parancsára várunk. - Kinek az ötlete volt ez? – kérdezi látszólag haragosan. - Az enyém uram. – feleli kissé elbizonytalanodva. - Akkor maga az új első tiszt, mindenki a helyére! – adja ki a parancsot határozottan. Malcolm tétlenkedve ugyan, de elvégzi a teendőket, rövidesen mindenki a helyén van. - Ideje eloltani a tüzeket. Ezzel együtt kapcsoljanak be mindent! Amint tudunk hipertér ablakot nyitunk a Föld felé. Minden úgy történik, ahogy mondta. A lángokkal borított részeket elzárják, a masszív zsilipajtók lezárják a sérült részeket, majd a szellőzőrendszer kiszivattyúzza onnan a levegőt. Ezzel párhuzamosan a haldokló hajó hajtóművei bekapcsolnak, sérült generátorai pedig védőmezőt emelnek köré. Amint bekapcsolnak a radarok, teljes képet kapnak a helyzetről. - 12 korvett van körülöttünk. Fél perc van az ugrásig – mondja Malcolm. - A fegyverek működnek? - Csak a 70%-uk. Elől működik a legtöbbjük valamint a jobb oldalon. - A Tachyon lövegek? Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected]

- Kifogástalan állapotban vannak. - Jó. Ne lőjenek velük, amíg nem szólok. A sínágyúkkal és az ágyúkkal adjanak nekik, ahogy tudnak! – feleli új tervvel a fejében. - De miért ne? Azokkal lenne legtöbb esélyünk – kérdezi aggódva, hiszen alaposan beverte a fejét felettese. - Jobb, ha még nem tudnak róla, hogy működnek. 6 korvett kezd közeledni a hajó felé, 4 elölről és 2 hátulról. A lövedékek csak kisebb károkat okoznak bennük. Rövidesen tüzet nyitnak a már sérült hajóra. - Pajzsok 15%-on! Ezt nem bírjuk sokáig – 20 másodperc van még hátra. – Lőnünk kell velük. - Várjon még! – parancsol rá Zsukov farkas tekintettel. - Már csak 10%! - Most! – adja ki végül az utasítást. A 4 löveg sortüzet nyit a közeledő hajókra. Mindegyik fejenként 5 lövést ad le, amelyek elől a kis távolság miatt képtelenek kitérni célpontjaik, s darabokra tépik azokat a lövegek masszív, kék színű lövedékei. A másik 2 hajó visszavonulót fúj, a már általuk leadott lövések alig 3%-ra apasztják a pajzsot. Így a sérült hajó még éppen, hogy be tud lépni a hipertérbe további szerkezeti károk megkockáztatása nélkül. Zsukov a legrosszabbtól tartva úgy dönt, hogy a végső harc előtt beszédet tart embereinek, akik rövidesen köré gyűlnek: - Uraim, nem fogok hazudni önöknek. Ma megsemmisítő vereséget szenvedtünk a Drákoktól. Nagyon sok mindent rosszul tudtunk róluk. Sokkal fejlettebbek, okosabbak és erősebbek, mint azt álmunkban is sejthettük volna. Nem tudjuk mi vár ránk odahaza, nem tudom hányan élték túl ezen órákat. De egy biztos, jelenleg szükségük van ránk, jobban, mint bármikor és mi segíteni is fogunk nekik. Megmutatjuk nekik, hogy mi hogyan harcolunk. Megmutatjuk, hogy mi sosem hátrálunk meg, és ha kell, a halálunkig harcolunk hazánkért és higgyétek el, eljön majd a nap, amikor síró kislányokként futnak majd előlünk. Eljön majd a nap, amikor térden állva, esedezve könyörögnek megadásért. Eljön, a nap mikor rájönnek kiivel is húztak újat a mai napon. Eljön majd a győzelem napja! – Kiáltja határozottan, diadalittas tekintettel, lelket öntve reményvesztett embereiben, akik hatalmas éljenzésben törnek ki beszéde hallatán. Azonban mégis hazudott embereinek. Ugyanis ő már nem biztos abban, hogy a háború még megnyerhető, nem ezen csata után. Egyre csak a következő kérdéseket ismételgeti magában: Írta: Darth Raven; Elérhetőség: [email protected] - Vajon lesznek e még túlélők? Van-e még hova hazamenni? Vajon fennáll-e még a Birodalom?

Vége az I. résznek

II. rész Félelem Nélkül 1. fejezet A Hazaút A súlyosan sérült Korolev folytatja útját otthona felé. Bár legénységének közel harmada életét vesztette a csatában Zsukovnak mégis sikerült lelket önteni katonáiba. Sérülésit épp a gyengélkedőben kezelik. - Nos, ezzel meg is volnánk – közli vele Dr. Edgar. - Ennyi lett volna? Alig feküdtem ide 2 perce – feli majd felkel az Ősök technológiából kifejlesztett gyógyító berendezésből. - Ez egy igen fejlett eszköz, percek alatt képes meggyógyítani bármilyen természetű sérülést vagy betegséget. Például nem egy rákos ember életét mentették már meg vele – feleli Edgar örülve betege sikeres felépülésének - És őket miért nem lehet meggyógyítani vele? – kérdezi a helyiségben tartózkodó súlyosan megsebesült katonára utalva. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - A berendezés üzemeltetése rendkívül költséges és energiaigényes. Csak a legfontosabb páciensek esetében alkalmazzuk, illetve ha az illető képes előteremteni a megfelelő összeget. Nos mivel maga a hajó kapitánya ezért… - Szóval már megint a pénz… - vág bele a szavába felháborodva – Ha nem tudná háborúban állunk az istenért! Most minden élet számít, jobban mint bármikor. Szóval fogja ezeket az embereket és gyógyítsa meg vele. - De uram ez az egyetlen működőképes berendezésünk a hajón és… Eközben az egyik katona, Miller szíve leáll, az éles sípoló hang hallatára az orvosok azonnal odasietnek próbálva megmenteni az életét. - Vele kezdje! – ordít rá fenyegető mégis tiszteletet parancsoló arckifejezéssel. - Ő csak egy őrmester, tíz évi keresetébe kerülne ezt megtéríteni… - magyarázkodik kételkedve Zsukov ítélő képességében, ő már évek óta e szisztéma szerint válogatja betegeit. - Akkor ma jó napja van. Ugyanis maga megmenti az életét még mielőtt főbe lövetem magát. – förmed rá haragosan. - Igen uram. – helyesel belátva, hogy nem nyerheti meg a vitát. Zsukov ezután visszamegy a rögtönzött hídra, hogy kidolgozhasson egy tervet a következő találkozás idejére.

- Hogy állunk a javításokkal Riley? – kérdezi határozottan az első tiszt felé fordulva amint belépett a helyiségbe. - Malcolm vagyok uram. Riley szolgálatteljesítés közben elesett. - Igen… elesett. – jegyzi meg észbe kapva, nehéz lesz számára feldolgozni kiváló tisztje és egyben jó barátja elvesztését – Hogy állunk a javításokkal? – ismétli meg a kérdést szomorú hangvétellel. - Nem túl jól. A pajzsgenerátor mindössze 40%-os kapacitást tud fenntartani. Az hajó alsó fele járhatatlan, nem tudunk hozzáférni a sérült részekhez s az energiakábelekhez. Amíg ezt nem tesszük meg a bal oldalon a vetőcsövek feléből nem tudunk torpedót indítani, továbbá az ágyúk közül 6 működésképtelen marad. A hipertér hajtóművek ugyan még kitartanak, de az egyik torpedó kirobbantott egy jókora részt az energia elosztó rendszerből. Az elől felrobbanó két torpedó 3 vetőcsövet tett tönkre, továbbá az ottani fegyverek 60%-át. Szerencsére a Tachyon lövegek sokkal erősebben vannak a burkolatba ágyazva így minimális károsodást szenvedtek… - Mi a helyzet a jobb oldallal? - Az szinte sértetlenül vészelte át az ütközetet. Javaslom, hogy harc esetén próbáljuk azt fordítani az ellenség felé. - Ez már valami, a felső részek? – csillan fel benne a remény szikrája. - Minimális károkat szenvedtek. De a látottak alapján akkor sincs esélyünk. - Azoknak a korvetteknek elég rendesen alápörköltünk. Mi a helyzet a másik két hajótípussal? - Nos a nehéz korvetteket még talán elintézhetjük. Viszont már azok is rendelkeznek torpedókkal szóval elég gyorsan kell ezt megtennünk. De csatahajóik ellen tehetetlenek vagyunk, labdába sem rúghatunk ellenük, amíg nem találtunk ki valamit a torpedók ellen. – - Csak túléltünk 7 találatot. Ha a jobb oldalunkat mutatjuk és kiküldjük a vadászokat, lehet némi esélyünk. - A vadászgépek közel fele maradt épségben, de azokra nem jut elég pilóta. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy minden torpedót leszedjenek. Azok közül pedig csak 6 robbant fel és nem tudjuk… - Csak hat? Mi van a hetedikkel? – vág a szavába kíváncsian - A hajó alsó részébe fúródott a H fedélzeten távol a létfontosságú rendszerektől. A személyzetet már evakuáltuk onnan és felkészültünk az esetleges detonációra. - Felkészültek? Ha sikerül belepillantanunk abba a vacakba rájöhetünk hogyan mentek át a pajzsainkon – mosolyog fel Zsukov, úgy érzi, ezzel kiegyenlíthetnék az esélyeiket.

- Túl veszélyes, a robbanófeje bármikor felrobbanhat. Ha bárkit odaküldünk az jó eséllyel nem fog visszajönni. Ráadásul elbarikádoztuk a fél fedélzetet a károk csökkentése reményében, képtelenség odamenni – sorolja az ellenérveket teljesen szkeptikusan. - Mondjuk teleportációval? – veti fel meglepődve, hogy ez még senkinek sem jutott eszébe. - Az Asgard sugarak vezérlői megsemmisültek a többi torpedó által. Mint mondtam nem lehet odajutni. - Valahogyan az is bejutott. A vájaton keresztül beküldhetjük a tűzszerészeket és hatástalaníthatják a robbanófejet. Ezután behozzuk a hangárba és végre rájövünk a titkaira – veti fel újabb ötletét. - Az összes tűzszerészünk meghalt uram, Miller kivételével ő viszont súlyosan megsérült. - Szerintem pedig már szolgálatra készen áll, küldjenek fel érte valakit. - Ahogy akarja – mondja a fejét rázva, de legnagyobb megdöbbenésére Miller csakugyan kifogástalan állapotban érkezik vissza az érte küldött katonákkal. - Hogy érzi magát katona? – kérdezi tőle Zsukov kedves arcát mutatva, az ott lévők közül sokan nem hitték ennek létezését ezért különös meglepetésként érte őket. - Soha jobban uram. Köszönöm, amit értem tett, már rég nem élnék, ha maga nem lép közbe – feleli boldogan, már amennyire valaki boldog lehet jelen körülmények között. - Itt az esély rá, hogy lerója tartozását. Van egy fel nem robbant torpedó a H fedélzeten. A maga feladata az lesz, hogy hatástalanítsa, majd vigye be a bal oldali felső hangárba. - Hogy micsoda? Engem csak emberi és Goa’uld készítésű fegyverek hatástalanítására képeztek ki. Nem tudom, hogy működnek ezek. - Akkor majd rögtönöz – jelenti ki ismét szigorú énjét előtérbe helyezve. - Értettem uram. Mégis hogyan fogok odajutni? Azt hallottam elbarikádozták az egész fedélzetet. - Egy Viper rakteréből fog beleugrani a torpedó által vájt járatba – jelenti ki halál komolyan a teljesen abszurd tervet. - És ki lesz az a két őrült aki ezt a manővert végrehajtja majd a hipertérben? - Biztosan találunk valakit a feladatra – válaszolja magabiztosan. - Malcolm, kik a legjobb életben maradt pilóták? - Egyik sem tudja megcsinálni uram, amit kér azt egyszerűen lehetetlen megcsinálni egy Viperrel – jelenti ki a szokásos pesszimizmusával.

- Egyik sem? Ha jól emlékszem a vadászgépek pilótáit a legjobbak közül válogattuk. Nem létezik, hogy senki se tudja – feleli hitetlenkedve. - Uram, mi végre tudjuk hajtani a feladatot – lép előre John és Simon. – Több mint 10 éves tapasztalatunk van ez ügyben. - Elvégre is maguk mentettek meg az előbb, szóval hajlandó vagyok magukra bízni a feladatot – mondja döntését ismét személyes érzéseire alapozva. Perceken belül a jobb alsó hangárban találják magukat egy Viper pilótafülkéjében. Miller a tömzsi felderítőjármű rakterében áll az összes szükséges felszereléssel ellátva. Viszont a küldetés kimenetele még így is kétséges. - Műszerek ellenőrizve, minden zöld – ismételten John vezet. - Megerősítve, kezdheted a felszállást. Kapaszkodj Miller! – figyelmezteti Simon. A meglehetősen nagyra nőtt űrjármű a maga csiga lassúságú tempójában hagyja el a hangárt. John szép lassan odamanőverezi a kérdéses területhez. Idő közben saját szemükkel is felmérhetik a károkat amelyek minden elképzelésüket felülmúlni bizonyulják. - Szent ég… - döbben le John az egyik becsapódási hely mellett elhaladva. – Ez hatalmas! - Csoda, hogy még egyben van a hajótest – teszi hozzá szintén döbbenten bámulva a hatalmas lyukat. Nemsokára a célterület fölé érnek, most jön a trükkös része. Ugyanis elég lassan kell menniük ahhoz, hogy ne végezzék ezernyi darabban a pajzsokon. De elég gyorsan ahhoz, hogy ne üsse el őket a Korolev, amely már a létező legminimálisabb sebességgel vánszorog a hipertérben… - Közeledünk, készülj Miller! Nem lesz sok időd átjutni. - Felkészültem, nyithatod a raktér ajtaját. A tömör trinium ajtó kinyílik s a vákuum mindent kiszippant az űrbe Milleren kívül. Eközben az F-312-es Viper szép lassan közelít a pajzsokhoz. - Túl gyorsan közeledünk – figyelmezteti Simon. - De ha lassabban megyünk, lehagy minket a hajó. - Így pedig a pajzsokon fogunk megdögleni. Jobb. ha lelassítasz aztán amint átjutottunk kiugrik Miller, mi pedig… - Addigra már rég meghalunk. Ez egyszerűen lehetetlen – vág hirtelen a szavába. - Olyan lehetetlen. mint napot robbantani? – próbálja oldani a feszültséget. - Hát jó, megér egy próbát.

A Viper szinte teljesen lelassít alig 50 km/h-val mozog. Viszont a Korolev legalább 200-al megy és vészesen közeledik a parányi felderítőgép felé. Miller farkas tekintettel várja a megfelelő pillanatot. Amikor a hatalmas cirkáló már csak másodpercekre van egy kék villanás kíséri az éppen, hogy a mögé csusszanó gépet. - Gyorsíts! – Szól neki Simon az egyre közelebb és közelebb érő falként tornyosuló kiálló páncéllemezdarabok láttán. John gázt ad azonban a gép nem gyorsul eléggé az ütközés elkerüléséhez. John választás elé kényszerül s egy szempillantás alatt meghozza a döntést. - Ugorj Miller, ugorj! Miller szolgálatra készen kiugrik a raktérből, éppen elég időt adva Johnnak, hogy elránthassa a Vipert az egyik páncéldarab elől, amely szinte súrolja annak alsó szárnyát. - Elment az eszed? – förmed rá társa. – Ugye tudod, hogy nem mentünk elég gyorsan? A jármű mindössze 162-vel ment, amikor Miller kiugrott belőle, ezt a sebességet tartotta, amikor beért a torpedó által vájt járatba. Emiatt annak szélső része 38 km/h-val vágódott neki, amely nagyjából olyan érzés volt számára mintha elcsapta volna egy kamion. A tűzszerészek számára készült űrruhának köszönhetően megúszta egy néhány zúzódással az esetet. - Áááh… Azt hittem akkor ugrok, amikor már nem ez fog történni. Egyébként mit kerestek a pajzson kívül? Nem az volt a terv hogy… - Bocs Miller, így jött össze. Nem tudjuk, ezt még egyszer megcsinálni szóval rögtönöznöd kell majd. Egyelőre hatástalanítsd a robbanófejet – válaszolja neki John. - Remek. Ez a nap csak egyre jobb és jobb lesz… - jegyzi meg, enyhe indulattal majd megindul a torpedó felé. Ahogy sikerül oda vergődnie a trimium burkolatba vájt járaton keresztül szörnyű látvány fogadja. Ugyanis egy őrjárat éppen ott haladt el és az ördögi szerkezet egyenesen keresztül ment rajtuk véres cafatokra szaggatva őket majd ezeket szétszórva a helyiségben. Vér és húscafatok borítottak mindent. Miller kis híján belehányt a sisakjába ennek láttán, amely meglehetősen kellemetlen munkakörülményeket teremtett volna. Szemeivel felméri a szerkezetet valamiféle nyílást keresve rajta ahol végre munkához láthat. - Nem látok rajta semmit ahol hozzá tudnék férni a robbanófejhez. Eszetekbe jutott már, hogy a Drákok nem gondoltak erre az aprócska tényezőre és csak egyszer… - ekkor kattogó hangra lesz figyelmes a vastag ereszcsatornára emlékeztető szerkezet közepéből. – Te jó büdös… - Mi az őrnagy? Mit látott? – kérdezi aggodalommal teli hangon Simon. - Ez visszaszámol… - mondja halkan suttogva, megfagy a vér ereiben, eljött a pillanat, amelyet legrosszabb rémálmában sem számított volna -

- Hogy érti, hogy visszaszámol? – Simon már a legrosszabb eshetőségtől tart Miller összeszedi lélekjelenlétét, és ahogy az akadémián tanulta, mély levegőt vesz majd pedig fennhangon elkiáltja: - Fel fog robbanni! Bármelyik pillanatban robbanhat! Mindenki megrémül ennek hallatán, most már biztosan újabb robbanás fogja megrázni a már így is jócskán vihar vert hajót. - Robbanásra felkészülni! Mindenki húzódjon a padlóra, mindenki kapaszkodjon! – adja ki a parancsot Zsukov - Rendben Miller, figyeljen rám! Nem tudjuk kihozni magát időben szóval az egyetlen esélye ha hatástalanítja a robbanófejet. - De nem megy, nem lehet hozzáférni, ez egyszerűen… - hitetlenkedik félelmében - De meg tudja csinálni. Az akadémián is került már ilyen helyzetbe nem? - Igen, de… - Akkor semmi de, ha akkor sikerült most is menni fog. Csak nyugodjon meg, lélegezzen mélyeket – próbálja bátorítani az admirális. Miller rászánja magát a műveletre. Remegő kezeivel kitapogatja a torpedó oldalát esteleges rejtett nyílások után kutatva. - Csak úgy, mint az akadémián, úgy ahogy tanítottak… - Nyugtatgatja magát, amely nem valami könnyű feladat helyzetét tekintve. – Csak mély levegőt… Meg van! Meg van a fedőlemez. - Na látja fiam, megy ez magának! Csak csináljon mindent pontosan úgy, mint az akadémián tette akárhányszor ilyen jellegű feladat elé állították. – tovább nyugtatja az őrmestert - De akkor mindig felrobbantak… egyszer sem sikerült. Csak azért engedtek, mert az apám a vezérkar… - vallja be, nem éppen a legmegfelelőbb pillanatban - Hogy mondja? Soha nem hatástalanított egyetlen robbanófejet sem? - Nem uram. - Nem baj őrmester, egyszer mindent el kell kezdeni – mondja látszólag továbbra is bátorítóan, de idegességében már lassan a haját tépi. - Megkezdem a fedőlap eltávolítását – idő közben remegő kezeivel megfogja a két szélét és szép lassan elemeli onnan, a pusztító szerkezet belseje szeme elé tárul. Az őrmester szemei kikerekedtek annak láttán. - Ez nem lehet… ilyen nincs – hitetlenkedik, majd egyszer csak fennhangon elneveti magát.

- Elcseszték! Nem működik! – kiáltozza nevetve, a többiek nem sokat értenek belőle. - Mi történik őrmester? – kérdezi tőle az admirális. - Nem fog felrobbanni uram. Elbaltázták a rohadékok – válaszolja még mindig nevetve. - Biztos ebben? - Igen uram, halálbiztos. Az kattogó hangot nem az időzítő, hanem az ütőszeg adja ki, ahogy próbálja berobbantani a robbanófejet. De nem éri el, gyári hibás uram. Most, hogy megértik, miről beszél, mindenki megkönnyebbül a jó hírek hallatán. Miller ráköt egy vontatókábelt a torpedóra, majd belefogódzkodik. A másik végét kidobja az űrbe egy vashoroggal, amelyet John próbál elkapni a Viperrel. Szerencsére sikerrel jár és így az őrmesterrel együtt sikerül kihúzniuk a hajótestből majd a bal alsó, teljesen leamortizált hangárba szállítani - mivel a hajó azon részéért lenne kár a legkevésbé, ha mégis felrobbanna. A hajó technikusai szétszedik, majd alkatrészről alkatrészre átvizsgálják azt. - Találtunk valamit uram – jelenti be Tim, a vezető technikus félórányi szöszmötölés után. - Mégis mit? Rájöttek hogyan csinálták? - Igen uram, úgy tűnik, pajzsmodulátorokat használnak – folytatja izgatottan, ez számára maga a Szent Grál. - Fejtse ki, sosem hallottam róluk. - Nos, beleszereltek egy rezonátort, amely a saját pajzsfrekvenciánkat sugározza ezáltal eloszlatva azt maga körül. Mivel ez az érték a pajzsgenerátoraink felépítésétől függ és mi mindet ugyanúgy csináljuk ezek a szerkezetek képesek átmenni bármilyen erőterünkön, továbbá… - Nem érdekelnek a részletek Tim, azt mondja meg, hogyan gátoljuk meg ebben. - Nos, nem tudjuk megállítani őket, hacsak nem építjük át magát a generátort. Ehhez viszont rengeteg idő kell szóval jelenleg ez nem lehetséges. - Értem, de ha szólnánk a többieknek, lehetséges lenne mindet átépíteni, még mielőtt teljesen feltörlik velünk a padlót? - Igen uram, minden bizonnyal. Ehhez csak tárcsáznunk kell őket és rádión közölni velük. Az ottani generátorok részben Ős technológián alapulnak, ezért támogatják a frekvenciaváltást. Amint továbbítottuk nekik az üzenetet másodpercek alatt megoldódik a probléma részükről, viszont erre egy hasonló robbanófej tanulmányozásáig nem fognak rájönni. Erre senki sem gondol manapság. - Akkor hát szóljunk nekik. Malcolm, lépjünk ki a hipertérből! - De már majdnem otthon vagyunk uram.

- Csinálja! – förmed rá szigorúan. A Korolev kilép a hipertérből alig 10 percnyire az Új Remény galaxistól. Azonnal tárcsázni kezdik a Földet. - A hetes ékszár nem rögzül uram. Pedig hatótávon belül vagyunk, a másik oldalon van a probléma. - Gondolom már rég egy biztonságos helyre vitték. Trueman nem akar kockáztatni. Akkor tárcsázza Mainsfieldet. - Itt sem rögzül 7. ékzár. A következő percekben valamennyi fontos kolóniát tárcsáznak azonban egyiket sem sikerül elérni. – a taktikai teremben lévők nem értik mi áll az események mögött – - Az ostrom protokoll… - sóhajtja fel Zsukov rövid csendet követően. - Hogy mondja uram? – kérdezi vissza Malcolm. - Már a kolóniákat bombázzák… - folytatja alig hallható, remegő hangon. - De ilyen hamar? Az nem lehet, hiszen több száz hajót hagytunk itt… ez lehetetlen – hitetlenkedik, hiszen ez azt jelenti, hogy már vert helyzetben vannak. - Még nyerhetünk. – jelenti ki a maga komoly stílusában, még van egy utolsó mentsváruk. Maga az ostromprotokoll egy vészhelyzeti eljárás, amelyet elsöprő erejű támadások esetére vezettek be amelyet már esélyük sincs kivédeni. Mivel az ellenség bevett eljárása támadás az inváziót esetén történő betárcsázás a Tau’rik beszereltek egy szerkezetet új típusú kapuikba, amelyekkel azonnal zárolhatják őket szükség esetén. Az ellenség betárcsázását elkerülve. Ugyanakkor kitárcsázni még mindig lehet a kapuval így a túlélőknek esélyük van a menekülésre vagy segélyhívásra, minden bolygószintű invázió esetén ez a bevett eljárás. Mivel most egyik kolóniát sem lehet betárcsázni logikus következtetés, hogy a Drák Anyaflotta időközben teljesen felülkerekedett a Birodalmi Flotta felett és őskori szokásainak megfelelően azonnali és nagy erejű inváziót indított az ellenfél valamennyi kulcs fontosságú rendszere ellen. Amennyiben mégis sikerülne felülkerekednie a kolóniának betápláltak egy biztonsági kódot amely alkalmazásával a kaput zároló szerkezet automatikusan lekapcsol és fogadja a féregjáratot. Ez tömeges tárcsázás esetén is működik, így Zsukovnak nincs más dolga mint odamenni az egyik ilyen kolóniához, lekérni a kódot majd tárcsázni valamennyi kolóniát és továbbítania az üzenetet. - Melyik a legközelebbi kolónia, amelyet nem tudunk elérni? - Growespring. - Akkor induljunk el felé.

Út közben Tim újra keresi az admirálist. - Mit a probléma? – kérdezi unottan, azt hiszi, megint valamely számára teljesen érdektelen dologra van szüksége. - Semmi uram. Rájöttem, hogyan juthatnánk át a pajzsaikon. - Hallgatom – közben szemeiben felcsillan egy különös örömszikra. - Nos, a csata folyamán nem egy hajójuk pajzsát sikerült átütnünk és ezalatt sikerült szkennelnünk azokat. Ebből sikerült megállapítanom azok pajzsgenerátorainak frekvenciáját. Ha sikerülne áthangolni a torpedói… - Mennyi idő? - Negyed óra, utána a torpedóink egyenesen átmennek majd a pajzsaikon. - Kitűnő munka Tim, legyenek kész minél hamarabb. Ideje visszavágnunk a rohadékoknak. Hirtelen segélyhívást fognak a hajó nagy hatótávolságú érzékelői a biztonsági csatornán. Zsukov kötelességéből és némi információ reményében oda siet hajójával. - Figyelem, itt James Tyrol a T.S. Offspring romboló kapitánya. Kilőtték a hipertér hajtóművet… azonnali segítségre van szükségünk. Egyelőre elkergettük őket, de már úton az erősítésük. - Itt Zsukov admirális a T. S. Korolev fedélzetéről. Szívesen segítünk maguknak – válaszolnak szolgálatkészen amint odaértek. - Zsukov? Hát maga él? – csodálkozik Tyrol, idő közben ők már a temetésén is túl vannak. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Ahogy mondja, viszont csak most érkeztünk vissza. Elmondaná, mi folyik itt? Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Próbáltuk feltartani őket, de túl sokan voltak. Semmi esélyünk sem volt, O’Neill mindent megpróbált, de… - O’Neill? Hát még él? – nagyon megörül ennek hallatán. - Igen, nem sokkal a Redemption pusztulása után visszament a kapun keresztül, figyelmeztettt minket az invázióról. Az elején még boldogultunk, de a torpedóik ellen tehetetlenek vagyunk… - Rájöttünk, hogyan csinálják. Ha visszaértünk elmondjuk nekik és végre megfordítjuk a dolgokat. - Hát nem érted… már rég vesztettünk. Az utolsó védelmi vonalainkat is áttörték, már a kolóniákat ostromolják. - De a Földet nem érhetik el, addig pedig nincs vége.

- A Föld hipertér hajtóművét kilőtték, jelenleg is bombázzák… a nagytanács már a megadásról tárgyal. Vidd el nekik az információt különben ennek nagyon hamar vége lesz. – Zsukov végre megérti, mi minden forog most kockán - Előbb helyrehozunk titeket, aztán együtt elvisszük. - De hisz emberek milliói halnak meg percről percre. Mi nem érünk ennyit… - Senki nem hagyunk hátra – vág bele a szavába határozottan. - Uram, hajó lép ki a hipertérből, a baloldalon… Ez egy Drák csatahajó. - A torpedók? - Még nem állnak készen, nincs esélyünk. Az nevezetű Imperio nevezetű Drák csatahajó lőtávolságba ér, egyenesen a Korolev felé haladva. Az Offspringgel egyelőre nem foglalkozik. - Lőtávban vannak! – kiáltja Malcolm, hangján hallatszik a halálfélelem. - Nyissanak tüzet, indítsák a torpedókat! Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Ne csinálja admirális, mi nem érünk ennyit! – szól bele Tyrol. - Torpedókat indítanak a Korolev felé – szól Katey, az Offspring első tisztje. - Nem fogják túlélni… Közben a két titán vadászai egymás torpedóit próbálják elfogni, ez azonban csak az ellenségnek sikerül. - Becsapódásra felkészülni! – kiáltja Zsukov, tudja, hogy ezt a baloldal nem bírja már ki. - Uram, az Offspring elindult, közénk akarnak állni. – szól meglepetten - Közénk? Hívja őket! - majd miután kapcsolta őket Malcolm. – Mégis mit csinál Tyrol? Mennyen ki onnan! - Sajnálom admirális, maguk nem halhatnak meg helyettünk. – közli vele Tyrol. Közben a mindössze 400 méter hosszú Offspring olyan pozíciót vesz fel, hogy minden egyes ellenséges torpedó belé csapódjon a Korolev helyett. Közben egy 9 tagból álló torpedósort indítanak a szörnyeteg felé. A két fél torpedói elsüvítenek egymás mellett majd becsapódnak. Először a Drákoké hatalmas darabokat kirobbantva a keskeny hajótestből, az emberek torpedóit azonban felfogják a hatalmas hajó pajzsai. A 4 találat Tyrol hajóját a pusztulás szélére taszította. - Megreped a reaktormagjuk! – kiáltja Malcolm az ott lévőkre gondolva.

- Indítsák a hajtóműveket! – adja ki a parancsot a választás hilyánya révén, nehéz szívvel. A heves rázkódások közepette egy utolsó üzenet hagyja el a hajót: - Menj Zsukov, mentsd meg a birodalmat… - ezután annak reaktora felrobban hatalmas tűzgolyóvá változtatva. Tyrol és legénysége még egyszer utoljára felnéz az éppen hipertérbe lépő Korolevre majd hamuvá égnek a tűzfelhőben…

2. fejezet Titánok Harca Zsukov szomorúan állt a hídon, ma számos remek ember vesztette életét. Egy újabb hős áldozta fel magát miatta. Mindez azonban egyáltalán nem látszott rajta, igazság szerint semmilyen érzelem sem. Csak némán állt a szakállát bal kezével simogatva és a hiperteret bámulva az ablakon keresztül. - Megfizetnek érte… - hagyta el száját egyszer csak ez a mondat, nem tudta miért vagy hogyan. Egyszerűen csak kicsúszott az ezernyi fejében keringő gondolat közül. - Hogy mondja? – kérdezett rá azonnal Malcolm, azt hitte parancsot akart adni az előbb valamire. Ő még újoncnak számított az első tisztek között, nem szokta még meg amit Riley vagy Zane. Miszerint ő vele gyakran előfordultak ilyen félmondatok, egyéb kivehetetlen mondattöredékek. S csak akkor ad parancsot, amikor erősen, határozottan mondja a mondandóját. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Semmi különös – felelte egy kissé megilletődve, ugyanis nem akarta kimondani az előbbi félmondatot és ezért is kínosnak érzi az estet. – Mikor érünk Grovespringre? – próbált kitérni a kínos pillanat elől, hátha nem tűnik az fel senkinek. - 8 perc, megkezdjük az előkészületeket? – ugyanis nem sok jóra számíthatnak a rendszerben, ha tényleg úgy van, ahogy Tyrol állította, akkor egy egész flottányi hajó ostromolja a kolóniát. Márpedig alaposan fel kell készülni egy ilyen horderejű összecsapás előtt, nem azért mert nem állnak a helyükön a katonák vagy nincsenek a gépekben a pilóták. Hanem lelkileg kell felkészülniük, a katonáknak el kell fogadniuk a tényt, hogy jó eséllyel nem térnek haza. Egyesek imádkoznak, mások viccelődnek vagy egyéb módszerekkel próbálják ezt megtenni. - Igen, kezdjék me… - ekkor egy kisebb robbanás lökéshulláma rázta meg a hidat, kis híján ledöntve az admirálist lábairól. A Korolev azonnal kiesett a hipertér ablakból, a semmi közepén. – Mi volt ez? – kérdezte, amint véget ért a rázkódás, karjaival az egyik pultnak támaszkodva. Ő ugyanis szinte sosem ül harc előtt, mint a többi kapitány vagy admirális. Zsukov fel alá járkál egészen addig, amíg el nem kezdődik az akció, aztán leül, és halál nyugalommal próbálja venni az előtte álló akadályokat. - Robbanás történt az energia elosztóknál. Nem jut energia a hipertér hajtóművekbe – úgy tűnik bevált a jóslata és a sérült kábelek nem bírták tovább. - Éppen a lehető legjobbkor – folytatta enyhén cinikus hangnemben. - Mikorra lesz kész? - Nos, ha leküldjük a karbantartókat akkor helyre tudják pofozni egy jó fél órán belül. Már ha rendelkezésünkre állnak a megfelelő pótalkatrészek. - Lássanak neki. A lehető leghamarabb oda kell érnünk, túl nagy a tét ahhoz, hogy elbukhassunk.

Viszont Malcolm nem számolta bele, hogy most már gyalog kellett odaérniük és az alkatrészeket sem tudták csak úgy odasugározni. S bár a közlegények szívüket, lelküket beleadták a munkába még másfél óra után sem jutottak vele semmire. Egészen addig amíg Rodriguez észre nem vett egy keskeny égésnyomot egy drótcsomó körül. Ez önmagában még nem lenne valami különös, ha nem futna körbe az egész elosztón. Mikor ez feltűnt neki, az első gondolata az, hogy figyelmeztesse a társait. - Srácok, van egy kis probléma – fordult feléjük még a megszokottnál is komolyabb arckifejezéssel. - Mégis mi csoda? – förmedt rá Charlie. - Ez nem volt véletlen baleset. Valaki szándékosan szétégette a vezetékeket. - Igen, persze, szétégette… Figyelj, most komoly dolgunk van. Hagyd a francba a vicceidet. – ugyanis Rodriguez volt a csapat bohóca, mindig minden alkalmat megragadott társai beugratására. Így nem csoda, hogy senki sem hitt neki. - De most komolyan. Nézd meg a saját szemeddel – győzködte társát, aki végre nagy nehezen odavánszorgtt, s valóban vetett rá egy felületes pillantást. - Semmi ez, csak képzelődsz, mint a múltkor – majd visszament a saját dolgához. Ezzel a többiek is elvesztették az érdeklődésüket a mondandója iránt. – Ha igazán segíteni akarsz valamiben, akkor kösd át a C16-os vezetéket a D2-es vájatba. Hátha sikerül életet lehelni ebbe a vacakba mielőtt kiirtanak minket. - De ez nem lehet véletlen, ahhoz túl szabályos. Ha nem hisztek nekem, hívom a hidat… s a csuklójára erősített kommunikátoron át megpróbálja hívni a hidat, de mindössze néma sercegés hallatszik belőle. – A francba, megint bedöglött ez a vacak. Megyek és elmondom nekik személyesen - rövidesen elindult a folyosón. - Várj, az enyém sem működik – szólt utána Leon. - Lehet bedöglött a kommunikációs rendszer. Vetnél rá egy pillantást út közben? – Rodriguez a fejét rázva tovább ment. – Tudod mit, elkísérlek, és majd visszafele megnézzük. - Rendben, gyere, ha akarsz – rövidesen a hosszú folyosókon át elindultak a hídra, ahogy út közben haladnak Leon különösen feszültnek tűnt. – Jól vagy? Idegesnek látszol. - Nem, jól vagyok – közben jobb kezével a hátánál rejtegetett pisztoly felé nyúlt. - Hát jó, induljunk tovább – majd Rodriguez előre fordul és folytatja a sétát. Leon már várta ezt az alkalmat, egyenesen korábbi barátja felé tartotta a hangtompítóval felszerelt pisztolyt, majd szemrebbenés nélkül meghúzta a ravaszt. A közlegény fején egy szempillantás alatt keresztülment a 9 mm-es lövedéke. Még azelőtt véget ért az élete mielőtt felfoghatta volna, mi történik, az agyveleje már rég a falakat borította s teste élettelenül zuhant a föld felé. - Bocs haver, útban voltál. – tette hozzá a megbánás legcsekélyebb jele nélkül, majd bevonszolta a holttestet az egyik elhagyatott kabinba. A vérfoltokat már nem volt ideje feltörölni. Gyorsan kellett cselekednie, ha véghez akarta vinni a küldetését.

Az elosztónál már csak hárman maradtak, s 4 munkáskéz hiányában csigalassúsággal haladtak a javításokkal. Eközben a rögtönzött hídon Zsukov türelmetlenül járkált fel-alá. A többiek viszont kihasználták a váratlan nyugalmat egy kis pihenésre. Malcolm éppen a szemeit pihentette, amikor egy pittyenés hangjára lett figyelmes a kijelzője felől. Szemeit szép lassan felnyitotta s egy új pontot figyelt meg a radar kijelzőjén. Aztán a szokás szerint leolvasta az arról beérkezett adatokat. Ahogy azt olvasta egyszer csak kikerekedtek fáradt szemei, félálomban lévő agya hirtelen teljesen bekapcsolt és arckifejezése is szokatlanul komollyá vált. Mintha csak felpofozták volna… - Drák csatahajó 6 óránál! – kiáltotta el most már teljes határozottsággal. Erre mindenki felkapta a fejét, mindenkiben megállt az ütő. Még Zsukovban is, bár rajta sosem lehet megállapítani az ilyesmit. - Hogy mondja Malcolm? – kérdezte vissza, hátha csak rosszul halotta az előbb. Hátha ez csak egy rossz álom, saját képzelete kegyetlen játéka. - Egy Drák csatahajó lépett ki a hipertérből egyenesen mögöttünk. Az adatokból ítélve ugyanaz, amelyikkel az előbb találkoztunk. Nem tudom, hogyan találtak meg minket… - Harckészültség! – Adta ki a parancsot fennhangon, még mielőtt első tiszte befejezhette volna mondandóját. – Teljes forduló a támadó hajó felé! Azonnal indítsák a vadászokat! Maguk is menjenek. – intett Johnnak és Simonnak a fejével. Ők pedig azonnal megindultak a legközelebbi hangár felé. - Mikorra kerülünk lőtávba? - Még 3 perc, elég messze léptek ki az ablakból. Mit akar tenni uram? Nincs esélyünk ellene. - Hogy állnak a torpedókkal? – érdeklődött egyetlen lehetséges ütőkártyája felől. - Készen állnak! – jelentette be Malcolm részben megkönnyebbülve azonban még mindig nem látott túl sok esélyt a túlélésre. Abban viszont bízott, hogy Zsukov kitalál valamit. Mindannyian ebben bíztak. - Tegyenek rá a Hellcatekre egy-egy torpedót is! Közben készüljenek fel a tüzelésre! Minden úgy történt, ahogy Zsukov elrendelte. A gépészek sorra rakták fel a bombázókra a méretes torpedókat. A tüzérek elkezdték forgatni a sínágyúk csövét, hogy azok kellően átmelegedhessenek az ideális tüzeléshez. A Tachyon lövegekben elkezdté koncentrálni az energiát, így azonnal elkezdhetik majd az első sorozatot, amikor lőtávba érnek. A torpedókkal és az ágyúkkal nem volt túl sok teendő, amint betöltötték a lövedékeket már csak meg kellett nyomniuk a gombot. Minden esetre a tüzérek ezen gombok fölé helyezték ujjaikat. A Saberek sorra repültek ki a hangárokból, amíg a Hellcatekre rárakták az igencsak méretes torpedókat. Nagy nehezen Simonék is odaértek egy jó alapos sprint után, azonnal beszálltak az egyik pilóta nélkül maradt bombázóba, majd a gépészek arra is rácsatolták a torpedót. Közben a bombázóraj parancsnoka Jefferson egy gyors eligazítást tartott nekik:

- Nos, láttam mit csináltatok az előbb, jól értitek a dolgotokat. Viszont ez csapatjáték nem egyszemélyes leszámoló hadjárat ezért maradjatok az alakzatban és várjátok az utasításokat. Érthető? - Kristály tisztán. – Felelte Simon, aki most átvette a pilóta szerepét. - Akkor jó. Amint felszálltatok megindulunk a bestia felé. A feladatunk célba juttatni ezeket a kis apróságokat, lehetőleg ott ahol a legjobban fáj nekik. A vadászfedezetről a Saberek gondoskodnak, mi nem szállunk harcba a vadászaikkal, csupán a hajót támadjuk. Mivel legalább háromszor annyian lesznek odakint mindössze egyetlen próbálkozásunk lesz szóval jobb, ha nem tolják el. - Nem fogjuk, ez az utolsó napja a nyavalyásoknak. – vágja rá John magabiztosan. – Mik a hívónevek? - A bombázórajé az Echo, a maguk gépe az Echo 11-es. Ezen kívül két vadászraj is lesz velünk. Az egyik minket fedez majd ők a Cobra hívójelet kapták. A másik feladata az ellenséges torpedók lelövése szolgál ők kapták a Geek hívójelet. - Geek? Ki találta ki ezeket a neveket? – jött a meglepő kérdés Simontól. - Ne kérdezze. Jobb, ha nem tudja – felelte Jefferson, hívójelén Echo 1-es. – Készen állnak az indulásra? - Természetesen, ideje visszavágni. - Ahogy mondja. Az Echo 11-es felszállt a hangárból és csatlakozott a többi géphez. Az elindította a maga vadászrajait és felkészült a harcra.

Imperio is

- Egy perc és lőtávba érünk. – figyelmeztette Zsukovot első tisztje. – Közölné velünk a tervét uram? – folytatta mivel úgy sejtette, hogy már az admirális rájött valamire amely a javukra billenthetné majd a mérleget. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Tudja, ilyen helyzetben három lehetőség áll fent. – kezdte válaszát a szokásos nyugodsággal. – Elfutsz, elbújsz vagy pedig harcolsz. Mivel most a harc az egyetlen lehetőségünk kénytelenek vagyunk belemenni a játékukba, még ha az életünkbe kerül is. Így legalább megölünk egy párat közülük. – fejezte be kissé komoran. - Lőtávba értünk! – Jelentette be Malcolm. - Tűz! – Kiáltotta el magát Zsukov, hangjában szinte érezhető volt a bosszúvágy. Ezzel a Tachyon lövegek megindították 5 lövedékből álló sorozataikat a behemót felé. Az M-995-ös sínágyúkkal inkább a vadászokat célozták, hiszen az Imperio pajzsaiban csak elenyésző kárt okoznának. Az ágyúk a lövegekhez hasonlóan rákezdtek pusztító záporukra. A torpedók kilövése egyelőre felesleges volt, hiszen a vadászok könnyedén elintéznék őket mire odaérnek.

- Becsapódásra felkészülni! – mondta Zsukov az ellenség válaszára felkészülten. - Ez furcsa... nem viszonozzák a tüzet. Viszont a fegyvereik élesítve vannak. - Akkor mégis csak kisebb a lőtávjuk. Legalább ebben igazunk volt... – örült meg az admirális a hír hallataának, azonban Malcolm kénytelen volt a szavába vágni. - Most már ők is lőnek! Az Imperio hatalmas elülső és oldalsó plazmavetői hatalmas erejű zöld energianyalábokat lőttek a Korolev felé, miközben az első Tachyonlövedékek sorra csapódtak be pajzsaiba. Eközben a sínágyúk robbanólövedékei nem egy Drák elfogóvadász vesztét okoták, a Tau’ri vadászrajok eddig sikeresen kerülgették a plazmalövedékzáport. - Rendben Echo osztag, ne legyenek illúzióik. Az ellen a szörnyeteg ellen esélye sincs a Korolevnek főleg, hogy már a fél hajó tönkrement. Az egyetlen esélyük ha gyenge pontot találunk rajta amíg a Geek osztag védi a hátsójukat. Világos? – tartotta utolsó eligazítását Echo 1-es. - Mint a nap – érkezett a válasz a többi pilótától. Eközben a két titán már csak kilométerekre volt egymástól. - Malcolm, gondoskodjon róla, hogy csakis jobb oldalunkat valamint a felső részeket érje találat. - Már megetttem uram – érkezett a meglepő válasz, minden esetre helyesen cselekedett. Ahogy közledtek egymás felé a lövedékek, egyre erősebben rázták meg a hajókat. Ez a sérült pajzsgenerátor miatt a Koroleven sokal jobban mutatkozott meg, ahol már erősen kellett kapaszkodnia a legénység tagjainak. Míg az Imperion alig löttyent ki néhány edényből a forróvíz. Végül elérték az ideális torpedóvető távolságot. Indítsák az első sorozatot! – adta ki büszkén a parncsot, most végre visszaadhat valamit abból amit elszenvedtek az elmúlt napok folyamán. A hajó elejéről 3 torpedó indult útnak, ezután egyre inkább egymás mellé értek viszont a jobb oldali torpedókat nem indítják el, amíg nem érnek tejesen melléjük. Az Imperio kapitánya is így döntött, s mivel hajója nem rendelkezik elülső vetőcsövekkel kimaradt ebből a körből, minden esetre a vadászokat kiküldték rájuk. - Itt Cobra 1-es a rajnak, az ellenség rámozdul a torpedókra. Mindenki maradjon az alakzatban, ez a Geek osztag feladata, mi a Hellcatekre vigyázunk. - Itt Geek vezér a rajnak. Ne hagyják, hogy leszedjék azokat a torpedókat. Azt akarom, hogy égjenek a rohadékok, megértették? Mindenki megértette a feladatot, a vadászraj gépei bátran nekimentek a Drákok vadászainak. S egész jól teljesítettek, a géppuskákkal darabokra szedték őket, egyiket a másik

után. Mire eltakarították őket a torpedók már el is érték az Imperiot. Mindenki mély levegőt vett és bámulni kezdte azokat. - Vajon működni fog-e? – Kérdezgették maguktól egyfolytában, egészen addig amíg az első el nem érte a pajzsot és úgy ment át rajta, mint ha mi sem történt volna és csapódott be a hajó orrába. Rövidesen a másik kettő is becsapódott, jókora darabokat kitépve a robosztus bestia páncélzatából. Zöldes árnyalatú lángok borították el a kérdéses fedélzeteket, a Korolev legyénysége és pilótái éljenzésben törtek ki. Az Imperio kapitánya válaszul a vadászok másik felét is kiküldte, így már közel hatszoros túlerőben voltak a bátor Tau’ri pilóták ellen. Ahogy a kis, csészealjszerű vadászok sorra váltak le a burkolatról, Zsukov elérkezettnek látta az időt. - Indítsák a jobb oldali torpedókat! – adta ki a parancsot jó szerencsében reménykedve, hátha célba ér majd néhányuk. S a Korolev oldalát 8 torpedó hagyta el egyenesen a már mellettük lévő Imperio felé. Az tizenkettővel válaszolt, a jóval kisebb titán fenygetésére. S azok izzó tűzgolyóként suhantak ki vetőcsöveikből. A torpedók 8 méteres lángcsóvát húztak maguk után, ahogyan hatalmas robajjal szelték az űr sötétjét célpontjaik felé közeledve. Most már a vadászokon múlt minden, amelyek pilótái legjobb képeeségeik szerint próbálták végrehajtani a feladatot. S közben a Hellcatek is megindították rohamukat. - Itt Echo 1-es a rajnak. Tartsák az alakzatot és maradjanak szorosan egymás mellett, hátba kapjuk a rohadékot – ahogy ezt végigmondta egy rakás Drák vadász is megtalálta őket. – Cobra osztag, van egy-két mumus 8 óránál. Ki tudnátok segíteni? - Nem probléma Echo 1-es, azonnal szétcsapunk közöttük – válaszolta Cobra 1-es. Ezután 6 gépük kivált az alakzatból és nikrontott a 12 elennséges vadásznak. Amint lőtávba értek sortüzet nyitottak a géppuskákkal és neikikküldtek néhány rakétát is. Az egyik pont telibe kapta a szélen haladó ellenséges vadászt s darbokra tépte azt robbanás, a darabok további két gépbe csapódtak bele végzetes károkat okzova bennük. S az ellenség csak ezután viszonozta a tüzet, a képzettebb földiek ugyan nagyrészt kimanőverezték azokat, de így is 3 gép árán takarítták el őket. - Itt Geek 1-es, a szakasz 6-os sorszámig támadja az ellenséges torpedókat, a többiek a saját torpedóinkat védjék – hozzá is kezdtek feladatukhoz s szép sorjában szedték le a torpedókat. Azonban hatalmas túlerővel kellett szembe nézniük. A vadászok adásait a hídon is hallani: - Itt Geek 2- es eltaláltak, megpró... – A rádió sercegni kezdett, miközben a Saber izzó roncsként sodródott a végtelenben. - Geek 2-est kilőtték, ismétlem... - Itt Cobra 4-es rámtapadtak, nem tudom lerázni. Valaki segítse... – robbanás hangja hallatszott.

- Itt Echo 3-as, a hátunkba kerültek! Hol vannak a Cobrá... S a bátor piloták sorra estek el az ütközetben, nem egy Drák gépet leszedtek ugyan, de nem eleget a felállás megfordításához... Mindezek alatt az első torpedók elérték célpontjaikat. Először a Tu’riké csapódtak bem alaposan megtépázva az Imperio törzsét s öt hatalmas darabot szakíottak ki belőle. Annak egész jobb oldala lángba borult, a fedélzeten lévő matrózok kétsébeesetten próbáltak elmekülni a lánteger elől. - 5 találat, komoly károkat szenvedtek – Közölte Malcolm a fejleményeket. - Viszont most jönnek az övé... – az első Drák torpedó épp ekkor csapódott be a hajó törzsébe, kisebb földrengésként megrázva azt. Ezután a többi is követte azt, hatalmas darabokat kitépve a hajó páncéllemezeiből, helyenként letörve azokat. Az egyik kicsivel a jobb felső hangár fölött csapódott be, 3 ágyút és 4 sínágyút széttépve. A következő 3 a hangárokat érte, ezek közül az egyi a tartópilléreket és huzalokat is megsemmisíti. - Le fog szakadni a jobb felső hangár! – kiáltotta fel Malcolm. - Evakuálják azt a részt! Azonban már túl késő, a hősiesen küzdő katonák nem értek ki onnan, amikor az valóságos lángtengerrel borítva szakadt le a hajótestről, a következő torpedó nem sokkal felette robbant s lökéshulláma az alsó hangárnak vágta. A két hatalmas triniumdarab csikororgó hangot adva surlódott egymásnak. Szerencsére a tartóelemek kiállták a próbát, igaz nem egy eltört vagy megrepedt közülük. S a rázkódás miatt az ott maradt vadászgépek is egymásnak ütköztek, nem egy gépészt véres masszává zúzva. - Kárjelentést! – mondja az admirális Malcolm felé dordulva. - A jobb felső hangár leszakadt, az alsó súlyosan megsérült. Emellet beszakladt a burkolat legalább 7 fedélzeten. A pajzsok 12%-on. Már nem bírjuk sokáig uram... - Mi a helyzet velük? - A pajzsaik 46%-on. Súlyos sérüléseket szenvedtek, de közel sem elget. - Elindultak! Megpróbálnak mögénk kerülni. - Ne engedje, tartsuk a sebességüket. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] A két kolosszus lasan körözni kezdett egymás mellett miközben pokoli tüzet zúdítottak egymásra. Sorra záporoztak a torpedók, az ágyúk robbanó töltetei és a zöldes plazmalövedékek. Köztük pedig a vadászok vívták ádáz harcukat, a Hellcatek lassan elérik célpontjaikat. Közben az oldalsó részen a tüzérek éppen egy újabb ágyúlövedéket töltöttek be, amikor az egyik torpedó egyenesen beléjük csapódott. A becsapódást követő robbanásban szinte mindannyian életüket vesztették. A túlélőket a vákum szippantotta ki az űrbe, ahol kegyetlen fagyhalál várt rájuk. Maga a töltet is berobbant, amely láncreakciót idézett elő mintegy 62

négyzetmétert kitépve a hajótestből. A rázkódás azonnal a földhöz vágott mindenkit, aki nem ült vagy fogódzkodott elég erősen. - Elszállt a pajzsgenerátor, nincs pajzsunk! - Akkor itt a vége... – egyenesedett fel Zsukov, most már vert helyzetben vannak. Azonban nem számolt a Hellcatekkel, amelyek elérték a hatalmas hajó hatóműveit. Ha Echo 1-es terve beválik, a másodlagos robbanások működésképtelenné teszik majd a hajót. - Itt Echo 11-es megkezdem a rárepülést. - Vettem Echo 11, veletek tartok – közölte velük Echo 4. Közben Echo 1 is csatlakozott hozzájuk, őket amegmaradt 5 Cobra gép kísérte. - Lőtávba érünk 3... 2... 1... Indítom – majd Simon meghúzta a ravaszt és a hatalmas torpedó már repült is célpontja felé, centiméterekre elhúzva előtte. – Nem talált. Ismétlem, a célpont sértetlen. - Ezt hogy tudtad eltéveszteni? – kérdezte tőle John már-már felháborodva. - Nos, úgy tűnik mégis te vagy a jobb pilóta. Ahogy beszéltek ellenséges vadászok rontottak közéjük. Echo 11 visszavonulót fújt, miköben próbálta valahogy fedezni a másik két Hellcatet. Azonban Echo 6-ost rövidesen kilőtték, Echo 1-es pedig megsérült. - Itt Echo 1-es, nem tudom lerázni őket, kilövöm innen a torpedót – Jefferson mehúzta a ravaszt és megindította a csomagot. A következő pillanatban az egyik Drák vadász telibe kapta a gépét plazmafegyverével, ezernyi darabra robbantva azt. Így ő nem élhette meg a becsapódás pillanatát. Ugyanis sikerrel járt. A torpedó berobbantotta a bestia üzemanyagcelláit s az ezt követő robbanás kiszakította annak egyik hatalmas hatóművét a négy közül. Ahogy szép lassan távolodott tőle, a vákum kiszippantotta a rengeteg kétsébeesett matrózt is akiknek szürke, zöld erekkel behálózott teste némán repült ki az űrbe, azonnal halálra fagyva. A másodlagos robbanások tönkretették a hajó energiamagját, így áram nélkül hagyva azt. Sorra álltak le a kolosszus rendszerei, leállt a pajzsgenerátor, a plazmaágyúk, a vetőcsövek, kihunyt a világítás, csődöt mondott a létfenntartás. S megszűnt a vadászokat működtető jel is, azonnali leállásra kényszerítve azokat. Az Imperio és vadászai hatalmas fémkoporsókká váltak, ahonnan halára ítéltek ezrei próbáltak kétségbeesetten kijutni. - Uram... leálltak – jelentette ki ledöbbenve Malcolm. Egyszerűen nem érti, hogy mi történhetett. - Hogy érti, hogy leálltak? – kérdezte ugyanabban a döbbenetben, még sosem látott ilyet. - Egyszerűen leálltak. Leállt a pajzsuk, fegyvereik, létfenntartásuk... minden. Még a vadászaik is.

Zsukov arcán hirtelen az öröm jelei mutatkoztak egy minimális mosoly formájában. S didalittasan, már-már csillogó szemekkel adta ki a parancsot. - Lőjék szét őket! Ideje befejezni ezt a harcot. - Igenis uram – Jelentette ki Malcolm, büszkén, a győzelem mámorát érezve. A Korolev pusztító sortüzet indított a már halott Imperiora. Egyre nagyobb és nagyobb darabokat kiszaggatva belőle. Mivel már egy szikra energia sem maradt benne, elmaradt a robbanás és csak lángoló romhalmazként hagyták hátra. Nemsokkal később hívás érkezett a karbantartóktól egyenesen a rögtönzött hídra. - Admirális úr, befejeztük a javításokat. Most már tovább mehetünk. - Szép munka volt uraim. Elismerésem mindannyiuknak – felelte Zsukov. - Leonnak köszönje, ő jött rá a fő problémára, nélküle még most se jutottunk volna semmirte. Viszont Rodriguez lelécelt, nem tudjuk hol lehet. - Nemsokára utánaküldök pár embert – majd intett az adás megszakítására. – Malcolm, hogy állunk? - Ugyan győztünk, de hatalmas áldozatot hoztunk érte. A hajót most már csak a jóindulat tartja egyben. Nincs pajzsunk, 2 hangár működik a négyből. A hagyományos hajtóművek fele oda, a fegyverek 70%-a nem működőképes. A legénység most már csak negyede az eredetinek, nemsokára kisértethajóként végezzük. Alig maradt vadászgépünk és mindössze 18 pilótánk. - Legalább még élünk. Induljunk tovább Grovespringre! – adta ki a parancsot, ezúttal kényelmesen hátradőlve székében. - De uram, pajzsok nélkül a hajó valósággal szétszaggatja magát. - Viszont muszáj eljutnunk oda, és már nem igen lesznek pajzsaink. Szóval muszáj megkockáztatnunk. - Ahogy akarja uram. – felelte Malcolm, majd belépnek a hipertérbe. A Starfury osztály tervezői gyakorlatilag minden ehetőségre felkészítették szörnyüket, ezt az egyet kivéve. Amint beléptek az ablakba heves rázkódás rázte meg hajótestet, ezek másdpercről másodpercre erősebbé váltak. Már a harmadik percnél elkezdtek leszakadni az első apró darabkák és a már kiálló páncéllemezek. A legénység tajai látták ahogy apró izzó fémdarabok suhantak el az ablakok mellet. Nemsokára az egész hajótest nyikorogni kezdett és repedések kezdtek kúszni az illesztések mentén. - Mennyi idő még? – tette fel a kérdést pár perc eltelte után, amikor is a rázkódás már szinte elviselhetetlenné vált. - Fél perc. Addig is kapasz... – ekkor egy éles nyikorgás hallatszott, amelyet szinte azonnal egy reccsenés követett. A hajót egy valóságos földrengés rázta meg. Azonnal kigyulladtak a vészjelzők, megszólaltak a riasztó berendezések. Malcolm legrosszabb félelme vált valóra

Zsukov tervével kapcsolatban. – Felszakadt a burkolat a C-től az I fedélzetig. Ketté fog törni a hajótest! – ennek hallatára mindenki megrémült, azonnal belecsimpaszkodtak valamibe, s felkészültek a legrosszabra. - Gyerünk kislány, meg tudod csinálni... – suttogta Zsukov alig hallhatóan. A szívéhez nőtt már a hajó a hosszú évek alatt, mint ahogy minden kapitányhoz a sajátja. Szerencsére elmaradt a katasztrófa. A Korolev egyben megérkezett Grovespringre, közben kis izzó trimiumdarabok ezrei váltak le róla és suhantak el annak megmaradt burkolata mellet. A repedésből viszont legalább tízszer ekkorák váltak le hatalmasra szélesítve a nyílást. - Megérkeztünk – Jelentette ki Malcolm határozottan, és rendkívüli örömmel a hangszínében. Azonban amint rápillantott a radarképernyőre, azonnal eltűnt mosolya az arcáról. Zsukov az eltelt időben elég jól megismerte első tisztét ahhoz, hogy tudja mit jelent ezen arckifejezése. – Hányan? - 1 csatahajó, 3 nehéz cirkáló és 15 korvett. Szerencsére viszonylag messze voltak tőlük, éppen a kolóniát bombázták. Annak pajzsai ugyan jól bírták a rá zúdított plazmaesőt, de 4 erősebb hajóról indított torpedók könnyedén átmentek rajtuk és porig rombolták az egykor fényűző metroplisokat. Maga a látvány leírhatalan volt, az egykor zöldellő bolygó felszínén lévő városok lángokban álltak, izzó narancssárga foltokként feltűnve annak felszínén. A védők lövegeit és hajóit már napokkal ezelőtt semlegesítették s a Birodalmi Flotta a veszteségek miatt kénytelen volt feladni a kolóniát, Zsukov maradt az egyetlen remény számukra. Rövidesen 5 korvett vált ki a formációból és indult meg a Korolev felé. - Nos, akkor elérkezett az utunk vége. Mennyi időnk van még? - 12 perc, szerencsére a naprendszer szélén léptünk ki a további károk minimalizálása végett. - Hívják Grovespringet! Legalább az üzenetet adjuk át. Malcolm rövidesen kapcsolta a kolóniát, ahol még szerencsére képesek voltak fogadni az adást és egyenesen a választott kormányzójához, Terry Brownhoz továbbították azt. - Zsukov admirális, már épp a legjobbkor érkezett. Kérem mondja, hogy jó hírei vannak. Ugye küldenek erősítést? – kérdezte tőle kétségbeesetten, már a megadást fontolgatva. - Figyelj Terry, most nincs időnk erre. Amit most mondani fogok továbbítanom kell minden egyes kolóniára ezért szükségem lesz a zárlat feloldási kódjára. - Rendben, a kód 11472-5623-5389. Amint beütöttétek... Zsukov nem várta meg, hogy Brown befejezze a mondandóját. Azonnal kiadta a parancsot a tárcsázásra, miközben a korvettek egyre közlebb értek. A kód helyesnek bizonyult és sikerült egyidejűleg minden egyes kaput tárcsázniuk galaxis szerte. Megnylt a Föld kapuja a

Chayene-hegy gyomrában, a Mainsfield tágas termőföldein lévő, a Kirksville égi vulkánján álló és a Grovespring romjai közt heverő is. Eközben Washington romvárosában egy utolsó ülést tartott a nagytanács: - Akkor elndöntett, a szavazás eredménye képpen a feltétel nélküli megadást választjuk – Jelentette be Trueman elkeseredetten, akárcsak az ott lévők miközben újabb és újabb becsapódások rázták meg a komoly szerkezeti kárkoat elszenvedett épületet. - Nem tehetünk mást. Ekkora túlerő ellen nincs esélyünk, még O’Neill admirális is magára hagyott minket... – tette hozzá Kirksville képviselője, most már megtört emberként, a nem sokkal ezelőtti eseményekre utalva. Amikor is O’Neill visszavonulót fújt a Föld körül tömörülő Birodalmi Flottával mielőtt teljesen megsemmisíthették volna. - Bejövő féregjárat! – Szólt közbe az egyik biztonsági tiszt, a bent lévők legnagyobb meglepetésére. – Ezt hallaniuk kell! – majd a megfelelő gombok lenyomása után Zsukov holgramja jelent meg a tanácsterem közepén. - Itt Zsukov admirális beszél a Birodalmi Flotta főparancsnoka. A Torpedók pajzsmodulátorokkal jutnak át az enegiamezőinken. Ha megváltoztatják a pajzsok ferkvenciáját már könnyedén elhárítják azokat. Ismétlem! Változtassák meg a pajzsok ferkvenciáját! Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] A tanács nem meglepő módon lefújta a megadást, a kolóniák mind megváltozatatták a frakvenciákat és remekül bevált a terv. A torpedók sorra robbantak szét a pajzsokon és Birodalomszerte felcsillant a remény a túlélésre. Eközben a Korolev ismét szembe nézett végzetével: - Működött uram! A torpedókat felfogják a pajzsok – közölte Riley vegyes érzelmekkel, hiszen az 5 korvett már csak másfél percnyire volt a lőtávtól. - De vajon meddig tartanak majd ki? – tette fel a következő nagy kérdést. – Gyerünk Zack... Biztos gondoltál erre is... - Fél perc és lőtávban vannak. Nem tudjuk feltartani őket. - Tudom Malcolm... tudom. Ekkor azonban nem várt esemény történt. Egy újabb Starfury tűnt fel a már harcképtelen Korolev mellet. Nem sokkal a bal oldalán állt meg és kiterjesztette rá pajzsmezejét. - Korolev, itt a T. S. Demolisher. Hallanak minket odaát? – Kérdezte tőlük O’Neill újdonsült zászlóshajójáról. - Kristály tisztán Zack, már éppen ideje volt – válaszolta megkönnyebbülve, már a rádió hangjából is felismeri barátját. - Nem leszünk kevesen egy kicsit? Ha nem látnád egy egész hadiflotta van itt. - Csak figyeld a showt – vágta rá magabiztosan.

Egy szempillantáson belül 6 BC-304-es és 2 romboló lépett ki a hipertérből, közvetlenül a bolygó védőmezeje alatt és ez nem csak itt történt így. O’Neill valóban számított erre és ellentámadást indított a megmaradt folttával. Mivel így nem tudnak kárt tenni bennük, Kortis kénytelen volt visszavonulót fújni, így hőseink is megmenekültek. Ezt a napot birodalomszerte hosszas gyász kísérte annak hátralévő idejében, Zsukovot nemzeti hőssé nyilvánították tetteiért és a tanács éppen hálálkodott neki, miután a Demolisher pajzsmezejében haladva beértek az egyik Kirksvillei űrállomásra. Éppen arra, ahol annak idején építették. - Tetteiért fogadja örök hálánkat admirális – mondja neki Trueman. - Köszönöm uram! – vágta rá Zsukov katonásan, a hagyományoknak megfelelően. – Mindazonáltal szertném tudni a jelenlegi helyzetet is, ugyanis lemaradtam az előző napok eseményiről. - Annak ellenére, hogy mementett minket hatalmas árat fizettünk a tévadésünkért. Mostanra a Drákok sikersen elpusztították a flotta legalább 80%-át. Így durván négyszeres túlerőben vannak. A bolygópajzsoknak köszönhetően patthelyzet alakult ki. Nincsenek elegen, hogy így gőzhessenek felettünk viszont mi sem mehetünk ki különben túl kevesen maradunk a védelemhez. - De csak 352 kolónia rendelkezik pjzsokkal. Mi lesz a többivel? - Nekik végük van, szépen sorjában letarolják őket amíg mi erőt gyűjtünk egy ellentámadásra. Mellesleg sajnos már csak 351 kolóni rendelkezik velük – közölte vele szomorú hangnemben. - Ki tudná fejteni bővebben? Miért csak 351? – Zsukov ismét tudta a választ a kérdésére, egyedül azt nem tudta, melyik kolóniáról van szó. - Mainsfield generátorát telibe trafálták a mocskok. Ugyan nem tudták hol van, azonban az egyik torpedó véletlenül oda csapódott. Onnantól kezdve megszakadt velük a kapcsolat. – Zsukov elszörnyedt a hír hallatán, ezúttal sikerült elrejtenie ezt a többiek elől. - 12 milliárd ember... 12 milliárd. – Ismételgette magában. Ezzel együtt a civil veszteségek 30 és 50 milliárd közé tehetőek. Miután végeznek a védtelen kolóniákkal a becslések szerint 95-125 közé esik majd. De most már legalább van esélyük visszavágni, van esélyük megfordítani az állást. Esélyük van a győzelemre, Zsukov admirálisnak és félelmet nem ismerő emberinek köszönhetően...

3. fejezet A Legősibb Ellenség

2212. június 11-e. Az emberiség még mindig az elmúlt napok eseményeiből próbált magához térni. Washington városa romokban hevert, milliók haltak bele a bombázásba vagy váltak hajléktalanná. Ezen felül még ennél is többen veszítették el szeretteiket és barátaikat. Ők most könnyes szemekkel járják be a romokat, kétségbeesve keresve őket. Mindössze a halvány remény maradt meg számukra, hogy a lesújtó fejleményekkel ellentétben mégis csak túlélték. Valahogyan kijutottak a romok közül… és ez nem csak itt van így. Így van ez az összes többi nagyvárosban, az összes többi kolónián, amelyet lebombáztak. Romokban állnak Grovespring hatalmas mezővárosai, Kirksville fellegvárai és Warrensburg bányásztelepei. Az emberiség soha nem látott pusztítással találta szembe magát és most, évszázadok óta először félve nézett a holnapba. Félt attól, amit az tartogat számára, hiszen még mindig odakint van az ellenség, még mindig a vérüket akarja, és ők nem tudják, hogyan állíthatnák meg őket… Trueman rendkívüli gyűlést hívott össze ennek eldöntése érdekében: - Nem harcolhatunk és győzhetünk ekkora túlerővel szemben – jelentette ki Kirksville képviselője. - De muszáj tennünk valamit. Már megkezdték a külső kolóniák kiirtását, nem hagyhatjuk veszni őket csak úgy. És mégis mi lesz Mainsfielddel? Őket nem nélkülözhetjük hosszú távon, azonnali ellencsapást kell mérnünk és visszafoglalni a kolóniát – vetette fel New Hampton, amely minimális veszteségekkel vészelte át a támadást. - Már ha túlélte valaki egyáltalán. Nem indíthatunk támadást puszta feltételezések és halvány remények mellet. Először is bizonyítékra van szükségünk, tudnunk kell hányan maradtak életben ha vannak túlélők egyáltalán. Ráadásul mivel kellene támadnunk? Jelenleg egyetlen hajót sem kockáztathatunk – Grovespring. - Ellentámadás? – Szólal fel végül Trueman felháborodva. – Még azt sem tudjuk, hogyan tarthatnánk ki hosszútávon. Előbb vagy utóbb rájönnek, hogyan juthatnak át újra a pajzsokon, és ha mégsem, emlékeztetem önöket, hogy sokkal gyorsabban építik a hajóikat, mint mi. Most a felállás egy a négyhez, három hónap múlva egy a hathoz, év végére pedig egy a nyolchoz. És akkor barátaim, akkor már könnyűszerrel átgázolnak majd rajtunk. Legelőször ezt a mérleget kellene a javunkra billentenünk. A kérdés csak az, hogyan? - Korábban is voltunk már hasonló helyzetben. Igaz századokkal ezelőtt, de voltunk, mégpedig a Goua’uld ellen. Akkor a szövetségeseink, első sorban az Asgardok mentettek meg minket nem egy alkalommal. De ők már sajnos a Lidérceknek hála kihaltak és már minden kapcsolatunk megszűnt az otthoni szövetségeseinkkel, amikor elmentünk. Viszont itt nem egy tekintélyes katonai erővel rendelkező faj él, mi lenne, ha tőlük kérnénk segítséget? – tette hozzá Kirksville képviselője némi történelmi ismeretről tanúbizonyságot téve. - Soha, nem fogunk térden állva könyörögni nekik – New Hampton. - Már pedig muszáj lesz, ez már nem a becsületről vagy a büszkeségről szól hanem a túlélésről – jelentette ki Trueman. - Egyetértek. De megfeledkeztünk egy aprócska problémáról. A Drákoknak velük nincs bajuk, mi hoztuk őket a nyakunkra. Ők mégis miért kockáztatnának értünk? Tudtommal nem vagyunk túl jóban velük. Ha segítséget kérünk, másokhoz kell folyamodnunk – Gorvespring.

- De mégis kikhez? - vetette fel a kérdést Trueman. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Van egy ötletem… - válaszolta Warrensburg képviselője. Másnap reggel Albert Fehlix diplomata egy rendkívüli eseményre készült. Jómaga és a 4 főt számláló CSK-46 nemsokára egy már elfeledettnek hitt helyre látogatnak. Sosem gondolták, hogy valaha is ilyen megtiszteltetésben lesz részük, hiszen már több mint egy évszázada nem mehetett oda élő ember. E mellet viszont tartottak is a helytől, csak sejthették mi vár majd rájuk a túloldalon, és hogy szívesen látják-e majd őket. Minden esetre ő sokkal több izgalmat és kalandvágyat érzett, mint félelmet. Szinte olyan volt, mint egy túrázni induló gyermek, a katonák viszont sokkal elővigyázatosabbak. Gondosan leellenőrizték vegyvédelmi ruhájuk minden apró négyzetcentiméterét, apró lyukak és szakadások után kutatva. Valamint Fehlixet is erre kötelezték. Amint ezzel megvoltak, jöhettek a fegyverek, kések, gránátok és minden más, ami fontos lehetett. Bár előre láthatóan nem lesz szükség rájuk minden eshetőségre felkészültek, végül a diplomata jelezte, hogy készen állnak. Megkezdhetik a tárcsázást. A CSKP irányítótermében Sergei kezdte te a tárcsázást, mivel az újfajta kapu már jóval gyorsabb tárcsázási eljárást használt, nem kellett egyesével végigmondania az ékzárakat, tulajdonképpen ideje sem lett volna rá. Már 3 másodperc elteltével a 6. ékzárnál tartottak, a csapat rutinszerűen meggyőződött róla, hogy elég távol állnak tőle mielőtt megnyílt volna a féregjárat. - 8. ékzár kódolva. – Jelentette ki Sergei, ez csak egy rutintárcsázás számára, őt nem avatták be a küldetés céljába vagy annak jelentőségébe. Ezzel egy időben nyílt meg a féregjárat, az eseményhorizont méterekre tornyosult ki a kapuból, alaposan megugrasztva Fehlixet, ő még annyi év után sem tudott hozzászokni ehhez. Nem úgy, mint a katonák, akik még csak a szemeiket sem hunyták be és alaposan megmosolyogták a diplomata reakcióját a háta mögött. - Készen áll uram? – kérdezte tőle Beales őrmester, az őt védő szakasz vezetője. - Hát persze, induljunk! – a katonák előre mentek, majd Fehlix is követte őket az esemény horizontba. Másodpercekkel később a ZPM által táplált féregjárat lekapcsolt, Sergei meglepődve tapasztalja, hogy annak energiája már csak 16 %-os. - Srácok, most már igazán kicserélhetnétek a Zéró Pont Modult. Ha valami miatt utánuk kellene küldenünk valamit, nem leszünk képesek betárcsázni - Mondta bele a rádióba. - Megpróbálunk szerezni egyet, sajnos most az összeset a pajzsgenerátorokhoz vitték, ha netán visszajönnének a látogatóink. Esetleg behozatunk egyet Atlantiszról, nekik mindig van. Eközben a bátor utazók elérték úti céljukat. Amint kiléptek az eseményhorizontból csodálkozva néztek körül a sivatagos tájon. Ugyan az nem sokat változott az elmúlt időben, de mégis teljesen más volt, mint ahogy leírták. A szél magával hordta az enyhén vöröses homokot, ráfújta a romváros több ezer éves épületeinek oszlopaira, befújta a finom kanyonokba, hegyek meredek oldalára. A napot eltakarták az enyhén vöröses felhők, a nagy hegy romjai jól voltak láthatóak a távolból, a nem sokkal mellette lezuhant Ha’Takkal

egyetemben. Sőt, még a csillagkapu régi helye is pontosan kivethető volt az ott elterülő romok mintázatából. Megérkeztek Dakarára. Miután mindenki alaposan körülnézett Beales a kezével jelzett az indulásra. Most már idegen terülten tartózkodtak, tehát ő a főnök. Óvatos léptekkel haladtak előre a kihalt tájon. - Nem kellene itt lennie valakinek? Úgy értem mégis csak innen kormányozzák a galaxisukat - törte meg a csendet Fehlix, aki már ezer féleképpen elképzelte az érkezés pillanatát, ezt az egyet kivéve. - Vagy csak kormányozták. Tudod elég régen voltunk már itt utoljára és minden úgy van, ahogy a csata után volt. Ha még itt lennének, nem kellet volna helyrepofozniuk a helyet? – válaszolja Beales. - Akkor lehet már a Chulakon van a közigazgatási központjuk? - Esélytelen, elég rendesen megszórták annak idején. Az sem lepne meg, ha már rég kihaltak volna. - A vírus? – kapcsolódott bele a fiatal Anderson. - De hát nem csak embereket fertőzött meg? Ha jól emlékszem a töri órákra a Jaffák immunisak rá. - Azóta ezerféleképpen mutálódhatott. Ez volt a hitviláguk központja, ez volt nekik a szabadság szimbóluma. Ha még élnének, itt lennének – válaszolja neki Beales. Ő mindig is pesszimista volt ráadásul sosem szívlelte őket túlzottan az általa hallottak alapján. - Bármi is történt a hegy romjainál jó eséllyel választ kapunk rá. Biztos hagytak valami üzenetet, bármit, ami megmondja, hol keressük őket. – vetette fel Fehlix hiú reményeit, gyermekkora óta erről álmodott és most nem hajlandó lemondani erről. - Mi hagytunk? – ütötte bele Anderson az utolsó szöget reményeibe. - Nehezedik a terep, nézzetek a lábatok elé. Ha elesel és az egyik kő szétvágja a ruhát halott vagy – figyelmeztette őket Beales, amikor egy kavicsos lejtőhöz érkeztek. Egy bő negyed óra után odaérnek a nagy hegyhez, legalábbis ami maradt belőle. Az Ori alapos munkát végzett. Azonnal elkezdtek nyomok után kutatni. - Semmi, és még több semmi. Erre aztán megérte pazarolni a parancsnokság utolsó ZPMének az energiáját. – bosszankodott Anderson miközben a romok között járkált fel-alá. - Csak várd ki a végét, van, amikor az ilyen küldetésekből lesznek a legizgalmasabbak – vágta rá Beales, közben leült az egyik kődarabra és szokás szerint rágyújtott egy szál cigarettára. Az lilás lánggal kezdett égni jelezve a halálos kór jelenlétét. Már éppen a szájához emelte volna, amikor leesett neki, hogy ez vegyvédelmi ruhában nem lehetséges. A kínos pillanat elkerülése végett úgy tett mintha csak a vírus jelenlétét tesztelte volna. - Ez már mindenhol elterjedt? Hihetetlen, hogy még 140 év alatt sem jöttünk rá… - ekkor az őrmester csendet intett egy katonai kézjellel. Mindenki abbahagyta, amit eddig csinált, még ő is eldobja a cigarettacsikket. Már mutatta volna bal kezével a további utasításokat amikor:

- Jaffa kree! Kree Sha! – kiáltotta egy rakás Jaffa katona az árkok közül előugorva. Beales és a többi CSK katonával egyetemben azonnal rájuk szegezte fegyverét, majd verbális csatába kezdetek ellenfeleikkel. Mivel mindegyikük csak a saját nyelvén értett, mindkét fél úgy vélte, hogy nyerésre áll. Egyedül Fehlix beszél Gou’uldul. - Kree! Ke'i jaffa! – közölte kezeit feltartva, társainak is intett, hogy lehetőleg tegyék ugyanezt, ők pedig belátva, hogy 15 jaffa állt körülöttük kénytelenek voltak megtenni. - Nanb'tu'qua? – kérdezte az egyik jaffa, a szakasz vezetőjének tűnt a Fehlix által tudottak alapján. - Kritan jaffa. Tal'mac Tau’ri, A'lada spryng Chaapa'ai – legjobb nyelvtudása szerint mondta nekik, hogy ők a Tau’rik és a kapun át érkeztek. - Nok Tau’ri. Tau’ri Kek, ri'sha'e ka-mu'gai – válaszolta a jaffa katona, nagyjából annyit szűrt le belőle, hogy szerintük az emberek már kihaltak és nem hisznek neki. - Tau’ri nok kek – Jelentette ki, erre az összes jaffa megdöbben, majd leeresztették botfegyvereiket. A következő percekben Fehlix tudatta velük, hogy beszélni akar a vezetőikkel ők pedig készséggel oda kísérték őket. Legnagyobb megdöbbenésükre ez még mindig Dakarán volt, éppen csak eltakarta az egyik domb. Azonban nem az a hatalmas fényűző palota fogadta őket, amelyre számított. Egy romos öreg épület volt csupán némi helyőrséggel és egy-két, a talajon heverő halálsiklóval. Ugyan a vírus nem hatott népükre, de a járványt megelőző háborúk pusztítását még mostanra sem sikerült kiheverniük. Beales őrmester és csapata egy mukkot sem értett az egészből, de az út vége felé már elég barátságosnak tűntek idegen származású kísérőik, szóval ők is megnyugodtak valamelyest. Rövidesen beérnek a tanácsterembe ahol a Jaffa nép vezetője Ash'rak és két tanácsosa Rak'nor és Mic'ta fogadta őket. - Tec'ma'te Jaffa – üdvözölte őket Fehlix. - Ba'ja'kakma'te Tau’ri – válaszolta Ash’rak. – Nagy utat tettetek meg idáig, biztosan jó okkal – ez jókora meglepetésként érte hőseinket, nem hitték volna, hogy még mindig akad Jaffa, aki beszélte a nyelvüket. - Igen, támadás érte népünket. A segítségetekre van szükségünk külön… - Várjunk csak egy percet – vágott bele a szavába Ash’rak bal kezét felemelve, fenyegető hangnemben, az ott lévő több tucat Jaffa azonnal készenlétbe helyezte botfegyverét. – A mai napig még a kihalt fajok listáján voltatok. Most pedig 143 év után egyszer csak idejöttök segítséget kérni. Volnál szíves tájékoztatni arról, hogy mégis mi történt ebben az időtartamban? Felvilágosítanál arról, hogy miért nem adtatok hírt magatokról? - Nem állt módunkban. Úgy hittük valaki szándékosan alkotta a vírust, ezért igyekeztünk a lehető legkevesebb nyomot hagyni magunk után – magyarázkodott Fehlix, nem értette miért ilyen ellenségesek korábbi szövetségeseik. Egyedül csak az világos, hogy konkrét céljuk van vele, tehát akarnak valamit tőlük. - Minden esetre most már itt vagyunk és hajlandóak vagyunk segíteni nektek, ha ti is segítetek nekünk.

- Rendben – közben leengedte a kezét, jelt adva katonáinak fegyvereik leeresztésére. Hangneme ismét kedvessé, vendégszeretővé vált. - Akkor javaslom, nézzük meg, hogyan is tudnánk segíteni egymáson. A következő percekben Fehlix ismertette velük a hadállást valamint ellenfelük elsöprő erejét. Ash’rak egy rövid tanácskozást tartott kísérőivel majd feltette ajánlatát: - Jelenlegi helyzetünkben nem tudunk sokat nélkülözni. Ezért azt javaslom, előbb ti segítsetek rajtunk, aztán amennyiben sikerrel jártatok hajlandó vagyok 96 Ha’takot és a hozzájuk tartozó Halálsiklókat, Al’kesheket, katonákat és felszerelést a rendelkezésetekre bocsátani. Ezek közül 8 az Anubis által zászlóshajóként használt típust képviseli, a maradék 88 a 200 évvel ezelőtt használatos modell jócskán továbbfejlesztett változata. Ugyan nem elég győzelmetekhez, de jelentős mértékben hozzásegíthet majd, amennyiben megfordulna a szerencsétek. - És mit kell tennünk cserébe? – vágta rá céltudatosan, a bőkezűen felajánlott flotta bőven meghaladta felettesei elvárásait. - Emlékeztek az eltűnésetek előtti évekre? A nagy háborúkra, amelyek által oly hatalmas néppé nőttétek ki magatokat? Különösen arra, amikor az Ori másodszor is galaxisunkra tört és arra, amikor megtisztítottátok a környező galaxisokat a megmaradt Replikátoroktól? - Igen, emlékszünk rá. Mindkét esetben elsöprő győzelmet arattunk. Viszont a tisztogatás során sikerült behoznunk a vírust. amely oly sok áldozatot követelt népünktől. Ha nem jövünk rá, hogyan vitték be az Asgardok azt a bolygót a hipertérbe sosem éltük volna túl. - Akkor emlékeztek rá, hogy az előbbi konfliktus mekkora áldozatot kívánt tőlünk. Emlékeztek rá, amikor ti visszamenetetek a drágalátos anyabolygótokra, amíg elég hajótok nem lett az ellencsapáshoz? És arra is, hogy addig csaknem az összeomlás szélére taszították civilizációnkat? És utána megígértétek, hogy segítetek az újjáépítésben, visszaállítani annak régi mivoltát? Emlékeztek rá, amikor ezt megtettétek Tau’rik, emlékeztek rá? – förmedt rá ismét fenyegetően Fehlixre. - Nem, ez sajnos nem történt meg. Az első években segítettünk viszont miután kitört a járvány már nem volt esélyünk a menekülésen kívül ezért sosem tudtuk teljesíteni ígéretünket. Ahogy jelenlegi helyzetünkben sem. Ahhoz előbb meg kell találnunk a gyógymódot és meg kell nyernünk a háborút. - Ez már csak természetes, viszont volna még más is. Tudjátok, amikor kifüstöltétek a Replikátorokat nem voltatok elég alaposak. Néhányuk túlélte és több mint 14 évtizeden át sodródtak az űrben mire ide érkez… - Hogy mondja? – vágott bele Beales meglepetten Ash’rak mondandójába. - A Replikátorok megkezdték a galaxis megszállását. Hetekkel ezelőtt az általatok P2S2D7 megjelölésű bolygón vetették meg a „lábukat”. Sikerült elpusztítanunk a kaput mielőtt kijutottak volna, jelenleg 3 Ha’tak köröz a helyszín felett, de egyszerűen lehetetlenség elpusztítani őket. Viszont maguk ráleltek a módjára még 2064-ben így könnyedén legyőzhetik az ellenfelet. Ha megtették megkapják a felajánlott hajókat és megtaláljuk a módját a

sterilizálásukra, nehogy átvigyék a betegséget a fedélzetükön – válaszolta most rokonszenves arcát mutatva. – Valamint utána segítenek újjáépíteni civilizációnkat. - Rendben, megegyeztünk – nyújt kezet neki Fehlix, Ash’rak bár illetlennek tartotta, de mégis csak az emberek kézfogásával szentesítette magát az egyezséget a régi hagyományos szokásaik szerinti helyett. - Már csak annyit szeretnénk tudni, hogy mégis mikorra tudják megkezdeni a planéta megtisztítását? - Ez attól függ, a feladathoz szükségünk lesz egy hajóra, egy Bc-304-es bőven eleget tesz majd a célnak. Az oda út úgy három és fél hónap, így mire visszaérne az önök flottájával, már elvesztenénk a háborút… - Akkor mégis mit javasol? – vágott bele mondandójába türelmetlenül, neki most a fenyegetés megszüntetése volt a legfontosabb. - Emlékeznek még P3Y-229-re? Ha sikerülne működésbe hozni a mi oldalunkon elhelyezkedő szuperkaput és helyrehozni az ottanit, másodpercek alatt átjöhetne az a hajó valamint az önök flottája is bemehetne hozzánk. - Működhet. De mégis hogyan akarják megjavítani azt a kaput, még mielőtt kifogynak a levegőből? - Nem fogjuk, visszamegyünk a Földre és onnan elintézünk mindent. - Khm… - Köszörülte meg a torkát Ash’rak majd az összes jaffa ráfogta botfegyverét csapatukra. – Azt már nem, nem játsszátok el kétszer ugyanazt a trükköt. Innen csak az ideküldött hajóval távozhattok… Kis időbe beletelt mire beletörődtek helyzetükbe aztán a magukkal hozott egyszeri betárcsázásra alkalmas eszközzel (amely a még Jack O’Neill által készített pontos mása) betárcsáztak a Földre és elmagyarázták helyzetüket valamint tudatták, hogy 8 órára elegendő levegőjük maradt. A Tanács egyetlen lehetősége az munkálatok azonnali elkezdése volt a Tejúton lévő kaput nem volt nehéz helyrerakni mivel csak az egyik darabjának pörköltek alá még 2062-ben. Minden a másik oldalon lévőtől függött. Hét és háromnegyed óra telt el azóta, Fehlixet és a CSK-46 tagjait addig is egy átlagos Goa’uld cellában tartják fogva fejenként egy jeladóval ellátva. - Szerinted időben elkészülnek? – kérdezte Anderson már sokadszorra. - Nem tudom. – vágja rá mindenki a választ, mint minden egyes alkalommal, amikor ezt megkérdezte. - Tudjátok, nem lenne jó így végezni. Nem akarok itt ülni és megvárni, amíg megfulladok úgy 15 perc múlva – folytatta Anderson. - Még mindig leveheted a sisakod. A vírusnak évek kellenek, mire végez veled – mondta Fehlix nagyrészt már beletörődve helyzetébe.

- Én nem fogom az biztos… - Tudjátok fiúk, mielőtt meghalnánk, egy valamit el kell mondanom nektek. – vágott bele Beales a szokásos szigorát mellőzve az őszinteség egyértelmű jeleit mutatva az arcán. – Már hosszú ideje szolgáltok alattam és ti vagytok a legjo… - ekkor egy fehér villanásra lesznek figyelmesek és hirtelen a Daybreaker egyik fertőtlenítő kamrájában találják magukat. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Szóval mégiscsak sikerült nekik – jelentette ki Fehlix megkönnyebbülten. - Úgy bizony. – helyeselt Beales. - Mit is akart mondani az előbb uram? – kérdezte Anderson aki már alaposan „kiéhezett” egy kis dicséretre. - Semmit, az égvilágon semmit… – húzta ki magát a helyzetből. Ekkor megkezdődik a fertőtlenítési folyamat. Az elővigyázatosság kedvéért ez kicsivel több, mint fél órát vett igénybe s miután mindenki többször is meggyőződött róla, hogy a kórokozó már nem lehet életben teljesen elégették a már feltehetően tiszta vegyvédelmi ruhákat, hiszen nem lehet kockáztatni az ilyesmiben. A csapat rövidesen hozzájutott a megfelelő ruházathoz majd felkísérték őket a hídra. - Üdvözlöm önöket! Franklyn Darnell vagyok a Daybreaker kapitánya. Valóságos csoda, hogy időben kihoztuk magukat. - Köszönöm uram! – felelte Fehlix, ő még sosem találkozott vele, Beales őrmesterrel ellentétben. Ők már gyermekkoruk óta ismerték egymást. - Épp a legjobbkor. Alig várom, hogy visszaérjünk. – Mondja Beales miközben leül a legközelebbi kényelmesnek látszó székre és ismét rágyújt egy szál cigarettára. Végre elszívhatja. - Az még odébb lesz, először elintézzük a Replikátorokat. - Elintézzük? Hiszen ez idáig fogva tartottak minket és kis híján meg is öltek – háborodott fel Anderson. - Igen, elintézzük. Ez nem egy mentőakció, a fejesek utasítása szerint a megállapodás értelmében fel kell számolnunk a Replikátorokat a P2S-2D7-en. Mégpedig bármi áron, kell az a flotta. - És ezek után miből gondolja, hogy a rendelkezésünkre is bocsátják azt a flottát? – szólalt fel Fehlix még társáénál is nagyobb felháborodással. - Érthető, hogy meg akarnak bizonyosodni a segítség megérkezésé felől, a múltkor is cserbenhagytuk… - Frankbe belefulladt a szó egy pillanatra és csak egy gondterhelt sóhajtás után folytatta a mondandóját. – Áhh, minek álltatom magam? Ez csak a tanács jól begyakorolt sablonszövege. Valójában senki sem tudja valóban segítenek-e majd. Én pedig egyáltalán nem hiszek ebben, de egy

dolog biztos. Ez a háború nagyon hamar véget ér, ha nem lelünk támogatókra, és amíg a leghalványabb esély is van rá, hogy jönnek azok a hajók, addig muszáj megpróbálnunk. - És mi a helyzet a többi fajjal odahaza? Vagy az itt élőkkel? Mi van a Tok’rával? Nem igaz, hogy csak ők hajlandóak egyezkedni velünk. - Amíg mi itt beszélgetünk diplomaták százait küldték minden ismert civilizációhoz segítségért, de az esélyek legjobb estben is csak minimálisak. A Tok’ra valóban hajlandó segíteni, de ők nem szaporodnak valami gyorsan. Jelenleg is csak egy rakás szállítóhajójuk és Zat’nik’telük van. Azokkal pedig nem megyünk túl sokra. A párbeszéd még ekképpen folytatódott egy ideig miközben a Daybreaker a hipertérben haladt célpontja, a P2S-2D7 felé. Fedélzetén jól felszerelt kommandósok tucatjai tartózkodtak a hagyományos földi fegyverekkel ellátva, Clayton admirális szerint ez is elég lesz, ha netán feljutnának a hajóra. - Megérkeztünk uram! – szólt Galen, a hajó első tisztje. Érdekes módon nagyjából mindent úgy találtak, ahogy Ash’rak leírta. Néhány száz Replikátor volt a sivatagos bolygó felszínén egy szurdokban. Néhány kilométerrel a fejük felett 3 Ha’tak körözött, miközben halálsiklók tucatjai próbálják megtisztítani a terepet a betolakodótól, szemmel láthatóan eredménytelenül. Az is észrevehető volt, hogy nem egyszer próbálták meg maguk a hajók elpusztítani őket, viszont csak a kaput sikerült tárcsázás képtelenné tenniük. Egyedül itt lódított Ash’rak, de ez most teljesen mindegy. Se így se úgy nem tudnak kitárcsázni a robotok. - Itt a T.S. Daybreaker a felszín közelében lévő hajóknak. Távolodjanak el a célterülettől, nemsokára bombázni kezdjük a területet a plazma sugarakkal – hívta őket Frank. - Nem válaszolnak. A hajók helyzete változatlan, még a halálsiklók sem mennek arrébb – jelentette ki Galen jó néhány perc elteltével. Frank még többször is megismételte az üzenetet, közel fél óra után kaptak rá választ: - Távozzatok Tau’ri népe. Ez itt a mi harcunk, a mi dicsőségünk, távozzatok – válaszolta egy igen mély hangú jaffa látszólag érzelemmentesen és ridegen. - Ez nem lehetséges. Nagyra becsült vezetőtök, Ash’rak bízott meg minket ezzel a feladattal. És lekötötte, hogy mindenképpen pusztítsuk el őket a csapatai elhelyezkedésétől függetlenül – próbált blöffölni Frank, valójában nem tudta mi tévő legyen. Ha bárkit megöl a jaffák közül, nem hogy hajókat nem kapnak, hanem egy újabb háború is zúdul a nyakukba. Ha viszont annyiban hagyja, szinte biztosan elvesztik a jelenlegit. - Most sem válaszolnak. Valami itt nem stimmel… - Valóban nem Galen, valami itt nagyon nincs rendben. Szkennelje azokat a hajókat életjelek után! – ahogy kijelentette már kezdetét is vette az alig pár másodperces folyamat. - Nem jutnak át az érzékelők a pajzsaikon. Úgy tűnik tényleg eszközöltek néhány fejlesztést… várjunk csak… Emelkedni kezdenek! – jelentette ki meglepetten.

- Hála az égnek, ké… - De ez nem minden, ott hagyták a halálsiklókat… – a következő adatok leolvasásánál elakadt a lélegzete, szemei kikerekedtek, szíve egyre hevesebben kezdett verni. – Élesítik a fegyvereiket, elfogó pályára álltak! - Hogy a jó büdös… - semmi logikát nem látott a másik fél cselekedeteiben. De érezte, hogy bármi is lesz rengeteg ember életébe kerülhet amennyiben rossz döntést hoz. – Harckészültség! Amint ez elhangzott megszólalt a riasztás, villogni kezdtek a vészjelző lámpák vörös fényei, a katonák sorra rohantak a posztjukra, a kommandósok védelmi pozíciókat vettek fel a létfontosságú részeknél. A személyzet minden tagja felfegyverkezett, még a séf is felkapott egy jó hosszú konyhakést. A pilóták sorra szálltak gépeikbe, ez a hajó mindössze egy tucat Saberrel és két Viperrel rendelkezett. Felpörögtek a sínágyúk egyenesen a közeledő hajók felé fordulva, a két elülső ágyú is célra állt majd pedig feltöltötték az asgardok sugárfegyvereit is. Ugyan már rég ebben az állapotban kellet volna lennie a hajónak, de nem fenyegette valós veszély, legalábbis eddig nem… - Ne lőjenek, ha nem muszáj. Ha lehet, nem bocsátkozunk velük harcba – mondta Farnk egy kis bizonytalansággal a hangjában. - De ha tüzet nyitnak ránk darabokra robbantjuk őket. A 3 Ha’tak kihasználva a helyzetet teljesen körülvette a Daybreakert, maximumra töltve fegyvereiket. Egy egyenesen a híddal szemben, kettő pedig a hajó mögött helyezkedett el. Néhány feszült pillanat után, mikor már megjelentek az első izzadságcseppek Frank homlokán az előttük lévő megkezdte a tüzelést. Öt sárga plazmalövedéket ráküldve a hajóra, ezeket a pajzs könnyedén elhárította. - Lőjék szét őket! – adta parancsba Frank. - Ne pazaroljunk, elég lesz egy lövés is. Egy kék plazma sugár hagyja el a hajót a jobb oldali hangár mellett egyenesen a Ha’taknak csapódva. A hídon tartózkodók legnagyobb meglepetésére annak sárgásan felvillanó pajzsai maradéktalanul felfogták a lövést. - Minimális károk, a pajzsaik alig estek – ekkor a másik két hajó is belekapcsolódott az ütközetbe alaposan megszórva a Daybreakert, ezt hajó szerte heves rázkódások kísérték. - Teljes tűz! Lőjék szét azt a hajót! – adta ki a parancsot Frank, értetlenül állva a látottak előtt. Tucatjával záporoztak a plazmalövedékek a hajó felé az sínágyúival és két hátsó ágyújával viszonozta a tüzet a két hátulsónak. Emellett sora engedte útjára a plazmasugarakat a híd előtt elhelyezkedő Ha’takra. Annak pajzsai csak a hatodik lövésre adták meg magukat, a hetedik már könnyű szerrel hasította keresztül a hajótestet, miközben a két elülső ágyú és az M-995ös sínágyúk robbanólövedékei jókora darabokat szakítottak ki a hajótestből. Mivel a plazmasugár elérte a főrektorát rövidesen darabokra robbantotta a hajót. Frank számára hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez a pillanat, azonban nem tartott, nem tarthatott valami sokáig.

- Pajzsok 60%-on. A plazma fegyverek működésképtelenek, már nem bírjuk sokáig. - Teljes sebességgel balra! Rázzuk le őket! A Daybreaker teljes sebességével, több mint 125 ezer km/s-el indult meg a naprendszer széle felé. Üldözőik könnyedén utolérték őket és egyik sárga lövedéket juttatták célba a másik után. Még csak nem is tévesztették el céljukat. - 40%, nem tudjuk lerázni őket! Tönkrement a hipertér hajtómű! - Hogy lehetséges ez? – kérdezte Beales. – Még egy Ori anyahajó sem bír ki 6 találatot, és kizárt, hogy ezek ennyivel tudnának menni. A jaffák nem fejlődhettek ennyit ilyen kevés idő… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Ezek nem jaffák – vágott bele Frank a mondandójába. – Ezek Replikátorok, idő közben biztosan feljutottak azokra hajókra és feljavították azok elsődleges rendszereiket. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. - Nos, akkor miért menekülünk? – nyugodott meg valamelyest Beales. – Tisztítsuk meg a hajókat az EM ágyúkkal és már mehetünk is a dolgunkra. - Nem szerelték fel velük a hajót – felelte rá idegesen. - Mi az, hogy nem? Idejöttetek Replikátort irtani EM fegyverek nélkül? Eszetekbe sem jutott, hogy hajóik is lehetnek ekkorra? – förmedt rá jogosan felháborodva. - Eszünkbe jutott, de Clayton admirális úgy határozott, hogy jelenleg… - Ja hogy Clayton… így már mindent értek. Ő sosem gondol semmi... – ekkor azonban egy kisebb földrengés rázta meg a hajótestet. - Pajzsok már csak 20%-on, beszakadt a burkolat az A fedélzeten! – jelentette ki Galen elkeseredetten. A hajó mostanra már komoly károkat szenvedett, mindenhol tüzek égtek. Az embereket sorra döntötte le lábaikról a becsapódó plazmalövedékek által keletkezett rázkódás. A pajzsok szép lassan felmondták a szolgálatot így egyre súlyosabb sérüléseket szerzett a Daybreaker. Franklyn sorra mérlegelte a lehetőségeket, még a legőrültebbeket is beleértve, miközben elkeseredetten nézte, ahogy az életükért küzdöttek emberei, azonban egyik alternatíva sem kínált megoldást jelenlegi helyzetükben…

4. fejezet Ellenségem Ellensége… A 2 Replikátor Ha’tak pusztító tüzet zúdított a Daybreakerre. Pajzsai nem sokára leválnak majd, minden fedélzeten tüzek pusztítottak, sokan elevenen elégtek a lángok között. Másokat a szikrázó vezetékek ráztak halálra. Azonban nem adták fel, még most az utolsó pillanatokban is viszonozzák a tüzet, a megmaradt fegyvereikkel minimális sérüléseket okozva támadóiknak. A csata közepette egy negyedik hajó is bekapcsolódott az ütközetbe deaktiválva álcázását. Írta: Darth Raven Elérthetőség: [email protected] - Új hajó tűnt fel a radaron. Ismeretlen konfiguráció – jelentette a kétségbeesett első tiszt. - Honnan a pokolból került i… - ekkor egy hatalmas rázkódás rengette meg a hajótestet a padlóra kényszerítve Franket. - Leváltak a pajzsok! A hagyományos hajtóművek működésképtelenek! – mondta az első tiszt visszamászva a termináljához. Ekkor a rejtélyes negyedik hajó tüzet nyitott a két Ha’takra, ugyan alig érte el az 50 méteres átmérőt, de rendkívül jól boldogult a feladattal, a hajók közt elhúzva apró, világoskék színű energianyalábokat lőtt ki rájuk mindkét irányban. Apró mérete miatt könnyedén elkerülte a sárga plazmalövedékeket, amelyek egyenesen a két monstrumba csapódtak. A tüzelés egyszer csak abbamaradt és a két hadihajó teljesen megbénulva sodródott az űr végtelenében. Ekkor a váratlan vendégek a bolygó felé vették az irányt és bekapcsolták álcázásukat. - Mi történt? – kérdezte Frank megkönnyebbülten és igen csak örülve a váratlan segítségnek, azonban aggasztotta, hogy semmit sem tudtak meg kilétükről. - Az összes replikátor elpusztult a Jaffa hajókon, most már semmi sem irányítja őket valamennyi rendszerük lekapcsolt. Kilőjük őket uram? - Mindenképpen, nem lenne jó, ha mégis akadna néhány szerencsés bogár. A Daybreaker ráfordult a két pajzs nélkül maradt hajóra majd a megmaradt ágyúk megsemmisítő erejű tölteteket zúdítottak rájuk, amelyek darabokra tépték azokat. Igen kellemes látványt nyújtva a legénység tagjainak, miközben lángoló roncsok szép lassan a bolygó felé sodródtak. - Kárjelentést! – rendelte el Frank megkönnyebbülve ugyan, de most már sehogy sem tudták elpusztítani a megmaradt replikátorokat. - Pajzsok töltődnek, a feljavított generátornak köszönhetően 16 óra múlva elérik a 100%ot. A hagyományos hajtóműveket legalább 8-ba telik majd helyrehozni viszont a hipertér hajtóművet és az Asgard fegyvereket már csak a dokkban tudják helyrerakni. – közölte, Galen, az első tiszt. - Értem. – sóhajtott fel Frank, ez egyet jelentett a küldetés végével. - Legalább a másik hajóról megtudtunk valamit?

- Nem sokat, nincs egyezés az adatbázisban, viszont minden jel arra mutat, hogy EM fegyvereket használtak. - EM fegyvereket? – vágta rá Anderson meglepetten. Ugyan nem sok köze volt a párbeszédhez, de nem tudta megállni a pillanat hevét. - Tehát idejöttek és megmentettek minket a saját fegyvereinkkel. Ez remek… - De mégis honnan szerezhették őket? – tette fel a vérfagyasztó kérdést Beales őrmester. – Honnan tudták megszerezni a saját technikánkat? - P2S-4C3, az egyetlen hely ahol hagytunk párat, ha netán mégis akadnának túlélők – közölte Franklyn. - Túlélők? Mindvégig maradtak volna? De hiszen a jaffák azt mondták, hogy 143 éve nem találkoztak közülünk senkivel. - Hazudtak. Nem ez az első eset. Sikerült lencsevégre kapni a nyavalyást? - Igen uram, a vészhelyzeti kamerák számos képet rögzítettek róla. - Mutassa a legtisztábbat, ahol a legtöbb látszik a hajóból – Galen rövidesen a híd képernyőjére vetítette a képet. Egy tömzsi, leginkább egy Al’keshre hasonlító hajó rajzolódott ki előttük. Szürke színű, egyértelműen fémből készült az illesztések hegesztései emberi készítésre utaltak. Aztán megakadt a szemük az oldalán, az orrészhez közel elhelyezkedő feliraton. - Ez nem lehet… - csodálkozott el Beales. - Ez egyszerűen lehetetlen. - Ilyen nincs, tudja mit jelent ez? – közölte az eddig a sarokban gubbasztó Fehlix izgatottan. - A.S. Virginia… Mégsem haltak meg mind – jelentette ki Franklyn. – Azonnal oda kell mennünk. - De hogyan? - Teleportáljuk fel a bolygón lévő kaput, hátha rendbe tudjuk hozni. Aztán a CSK-46... – Fehlix a kezével próbálta jelezni, hogy ő is itt van. – És persze a diplomatánk vegyvédelmi ruháikban odamennek és felveszik velük a kapcsolatot. Amennyiben sikerül ez egy történelmi nap lesz számunkra. De ha mégsem, csak hozzanak el egyet az EM fegyverek közül és irtsuk ki végleg a mocskokat – ezzel együtt a sikeres küldetés reménye is újraéledt. A kaput egyenesen a bal oldali hangárba teleportálták, akárhogy is igyekeztek egy rakás replikátorral együtt sikerült ezt megtenniük. Mivel valamennyi kommandóst oda rendeltek, – hiszen ez várható volt – másodpercek alatt csak apró nanitok maradtak belőlük. Kevesebb, mint egy órán belül a csillagkapu már használatra készen állt a hangárban, a CSK-46, Fehlix és két szakasz kommandós rövidesen átléphetett rajta. - Itt is volnánk – jelentette ki Beales, tapasztalatai és rangja miatt most ő vezette az akciót.

- Még is hol van az az itt? Még sosem hallottam erről a helyről – mondta Taylor tizedes, a CSK csapat jelenlegi újonca, miközben csodálkozva nézett körül a hatalmas bunkerkomplexumban. Igaz nem sokat látott belőle, mivel jócskán a föld alatt voltak és csak a vészvilágítás működött az elhagyatott épületben. Minden esetre zseblámpájával próbált segíteni a helyzeten. - Langara, a naquadria egyetlen lelőhelye ebben a glaxisban. Elsőként csatlakozott a Tau’ri szövetséghez 2033-ban, onnantól a járványig a legfontosabb tagjai közé tartozott. Továbbá itt volt a legnagyobb katonai bázisunk is. A járvány ideje alatt milliók költöztek át a Földre a mai napig megőrizve civilizációjukat és kultúrájukat. Mielőtt tovább álltunk volna létrehoztuk ezt a hatalmas bunkerek egész hálózatát arra az esetre, ha a halálozási arány mégsem lenne 100%-os, valamint a kapuját a központi bunker közepébe helyeztük. Ezután a civilizáció újjáépítéséhez minden szükséges eszközt elhelyeztünk ezekben a bunkerekben. Élelmet, gyógyszereket, építőanyagokat, tervrajzokat, egy a minden technikai tudásunkat tartalmazó adatbázist. Sőt még kisebb hajókat, fegyvereket és még egy ZPM-et is. Ha az a hajó valóban a mienk akkor innen kellet jönnie – tájékoztatta őt Anderson. - Egyébként, hogy lehet nem ismerni ezt a helyet? Nem igaz, hogy nem hallottál még Új Langaráról, a Földre költözött túlélők által létrehozott kolóniáról, amelynek több mint fél milliárd lakosa van – tette hozzá Fehlix. - Pedig tényleg nem, engem az akadémián csak harcolni tanítottak. Ehhez nem kell tudni, hogy ki mit csinált 140 évvel ezelőtt. - Rendben, ezzel a cseverészés lezárva! Meg kell találnunk és működésbe kell hoznunk a ZPM-et aztán megkeresni azokat a túlélőket. Már ha vannak egyáltalán, valami nagyon bűzlik nekem ezzel a hajóval kapcsolatban – zárta le Beales a rögtönzött történelemórát, Anderson szerencsére még a tervrajzokat is ismerte, ezért csak negyed óra gyaloglás kellett a generátorterem és előre láthatóan a ZPM eléréséhez. Maga a terem leginkább az ősök irányítótermeihez hasonlított. Közepén egy szék volt a szokásos kezelőfelülettel ellátva, körülötte 4 terminál helyezkedett el. A vészvilágítás sárga fénye alig láthatóan borította be a helyiséget, az évek alatt felhalmozódott por sűrű ködként szállt a levegőben. A csapat az orráig sem látott, ennek ellenére Fehlix belebotlott az ősök szinte korlátlan energiával rendelkező szerkezetének pontos emberi másába. - Megvan! – kiáltotta majd kezeivel óvatosan kiemelte az annak gondosan elkészített tárolójából. Ahogy elég magasra emelte a többiek megkönnyebbülten látták, hogy sárgásan világít. Tehát még mindig van benne energia. - Ez már valami, gyorsan rakjuk be a helyére! – jelentette ki Beales. Rövidesen bele is helyezték az ős szék ZPM tárolójába az energiaforrást. A fények egyből felgyulladtak, hallatszott, ahogyan életre kelt a hosszú évek óta elhagyatott hely. A csapat tagjai közül mindenkiben megtalálható volt az ős gén, de egyedül Anderson mert bele ülni és irányítani a komplexum rendszereit, szerencsére látszólag jól boldogult a feladattal. Bár rengeteg kérdésük volt egyelőre a túlélőkről akartak megbizonyosodni. – Életjelek?

Anderson behunyta a szemét és erősen koncentrálni kezdett. Közben mindenféle a komplexum felépítését ábrázoló kép és ábra jelent meg a szék előtt, de ő fura módon csukott szemmel is tudta, hogy azok mit ábrázolnak. - Nos? – kérdezte Fehlix kis idő elteltével, karrierje csúcspontja után reménykedve. – Van itt bárki más is rajtunk kívül? Anderson kinyitotta a szemeit és felé fordult. – Nem, csak mi. Itt senki sem járt az elmúlt 143 évben. - Ez, hogy lehetséges? Akkor honnan jött a Virginia? – folytatta a kérdezősködést csalódottan. - Nem tudom, itt nincs róla feljegyzés. Ráadásul az összes EM fegyver a helyén van. Akárkik is ők és bármit is akartak, nem innen szerezték őket. Ez legalább megmagyarázza, hogy miért nem léptek kapcsolatba velünk, egyszerűen nem ismernek minket. - De akkor miért segítettek? - Ezt sosem tudjuk meg, bármennyit is elmélkedünk. Inkább sugározzuk át egy EM ágyút a Daybreaker hangárjába és végezzük el a küldetést – szólt közbe Beales őrmester. - Ne… jobb ötletem van – jelentette ki Anderson. – Ahogy az előbb is említettem itt számos csillaghajót hagytunk, és ha nincsenek túlélők, akkor nyugodtan kölcsönvehetnénk az egyiket, úgysem bánja már senki. - De minek? Ezek már több mint 150 éves ócskavasak, jobban járunk, ha visszamegyünk a sajátunkra és elintézzük a mechanikus dögöket, mielőtt ismét átszállnak az egyik olyan Jaffa hajóra – vágta rá Taylor. - De a Daybreaker hipertér hajtóművei már helyrehozhatatlanok. Csak úgy tudnánk hazahozni, ha a másik oldalról küldenek még egy hajót, amely hazakíséri. De az nagyon sokáig fog tartani, már ha Clayton hajlandó még egy 304-est kockáztatni… - Felejtsd el Anderson. Egy 304-es visszakíséréséhez legalább akkora hajó kellene, mint egy 303-as – förmedt rá Beales türelmetlenül, szerinte ez már csak hátráltatná a küldetést. - Egy másik 304-es elég nagy lenne? – kérdezte vissza csillogó szemekkel, ezt a mondatot várta az egész párbeszédben. Perceken belül már úton is voltak a komplexum legfelsőbb bunkere felé, a hangárrészhez. Mivel sikerült az összes teleportációs helyiséget valami másnak nézniük, ez jó fél órás menetnek ígérkezett számukra. Ahogy nehézkesen ballagtak a vegyvédelmi ruhákban szemeikkel kíváncsian vizsgálták az épület falait, annak különös mintázatait. Ez ugyanis nem úgy nézett ki, mint a hagyományos atombunkerek, minden eleme gondosan ki van dolgozva az akkori építészeti stílusnak megfelelően, amely mostanra már teljesen idegennek bizonyult a csapatnak. - Biztos, hogy ott az a hajó? – tette fel Tyler a következő felesleges kérdést.

- Persze, hogy ott van. Le van írva az adatbázisban, hogy ott hagytak egyet és az érzékelők is megerősítették a jelenlétét – bizonygatta állítását Anderson, legalább akadt valami téma út közben is. - Nem értem, ha ez a hely annyira fontos volt, akkor miért nem vittük magunkkal, mint a Földet? Nem lehetet volna rászerelni egy olyan hajtómű izét… aztán csak elrepülni vele? Erre a mondatra a többiek azonnal nevetni kezdtek. Ugyan nem akarták megbántani társukat, de ezt már egyszerűen nem lehetett magukban tartani. Tyler inkább csendben maradt és megvárta, amíg megemberelték magukat. Viszont Anderson úgy döntött, hogy engesztelő jelleggel elmagyarázza neki a dolgokat. - Ez nem olyan egyszerű, mint egy űrhajót vagy Atlantiszt a hipertérbe juttatni – kezdett bele mondandójába, Tyler pedig figyelmesen hallgatni kezdte. - Elég hosszú történet, szóval kezdjük az elejénél. Egyszer régen, élt egy ősi civilizáció, amely évmilliókkal ezelőtt járta a galaxisokat, sorra segítve a fejletlenebb fajokat a békés, becsületes létezés felé terelve azokat… - Az Ősök? – vágott bele Tyler, nem sokat értve az elhangzottakból. - Nem, ők még az Ősök előtt léteztek, nagyon keveset tudunk róluk. Az általuk űrbe segített fajok közé tartozott az Asgard is, békében éltek velük egészen mintegy 500 ezer évvel időszámításunk előttig. Ekkor háborúba keveredtek egy másik, még náluk is hatalmasabb civilizációval és örökre eltűntek. Mivel az Asgardok ekkor még nem tudtak önerőből az űrbe jutni nem érdekelték túlzottan az új látogatókat, akik rövidesen távoztak. Több mint 470 ezer év telt el mire ismét az űrbe jutottak, az akkor történteket már csak legendának tartották. Egészen 500 évvel ezelőttig, amikor is megtalálták az egyik hajójuk roncsát egy vulkanikus bolygón. Ugyan tervezését és az adatbázisában rejtett információkat évszázadokig tanulmányozták, még sem jutottak vele semmire. Egyszerűen nem értették a működését, nem tudták mégis hogyan működhet az abban leírt eszközök bármelyike is – közben egy nagyobb folyosóra érkeztek - Aztán jöttek a replikátorok, ekkorra már annyi tisztázódott, hogy mit mire használhattak. A tervrajzok között találtak egy szerkezetet, amely képes volt egy egész bolygót a hipertérbe juttatni. Ennek akkoriban többször is szemtanúi voltak, de nem értették hogyan csinálták, legalábbis addig nem. Mivel ez tökéletes megoldást jelentett volna számukra az akkori körülmények mellett azonnal nekiláttak a szerkezet megépítéséhez. Azonban még mindig voltak problémák, ez a szerkezet csak a hipertér ablakot tudta megnyitni, magát a bolygót nem tudta megvédeni az űr hidegétől vagy módosítani annak pályáját. Ráadásul csak annyit tudtak, hogy működik, annak mikéntje rejtély maradt számukra. Ezért pontosan lemásolták a szerkezetet egy elhagyatott kisbolygón és remélték a legjobbakat, azonban nem működött, nem nyílt meg az ablak. Sokáig tűnődtek a történeteken mire rájöttek a probléma okára. Egyszerűen túl fejlett volt számukra ez a fajta meghajtás, muszáj volt lebutítaniuk és a saját technikájukkal kiegészíteni azt. Ekkor végre megnyílt az ablak és a bolygó probléma nélkül belesodródott – beértek a komplexum liftjéhez - De még most sem sikerült. Mivel nem tudták lemásolni az ő pajzsgenerátoraikat a sajátjaikat kellett használniuk amely ereje sajnos nem bizonyult elegendőnek. Az energiamező levált és a bolygót kis híján darabokra tépte az utazás, mielőtt ez bekövetkezhetett volna a planéta kiesett a hipertérből fényévekre a legközelebbi naprendszertől. Ugyanis mivel a saját tudásukkal egészítették ki a szerkezetet az annak sajátosságait hordozta magával. Ezek között volt az instabilitás is, hiszen volt szürke barátaink sosem gondolták, hogy egyszer egy ekkora

testtel is meg kell próbálkozniuk – a lift megérkezett a hangárrészhez és megindultak a 304-es felé vezető folyosón. - De akkor mi ezt hogyan csináltuk meg a Földdel? – kérdezte Tyler, kemény katona létére nem tudta titkolni kíváncsiságát. - Nos, akkor ugorjunk egy kicsit. Mi akkor jöttünk rá erre, amikor 2064-ben visszamentünk az Asgard galaxisba felszámolni a megmaradt replikátorokat. Pár hónap múlva ugyanis ráakadtunk erre az égitestre. A pegazusi törzs készséggel megosztott velünk minden adatot róla. Mivel nem működött annyiban hagytuk, egészen a járvány kezdetéig. Mivel ekkorra a Lidércek megtalálták és teljesen kiirtották a pegazusi Asgard törzset egyedül kellet rájönnünk a megoldásra, amelyet Atlantisz adatbázisa jelentette számunkra. Ekkorra Jack O’Neill tábornok fiának hála sikerült dekódolnunk egy részét, köztük a meghajtást és a ZPM-eket. Lecseréltük az Asgard tecnikával kipótolt részeket és az ősök technikájával helyettesítettük azokat. Így a járat már elég stabil volt egy bolygónak. Mire elkészültünk vele elég ZPM-et gyártottunk ahhoz, hogy létrehozzunk egy az egész bolygóra kiterjedő energiamezőt és kellő erősséggel fenn is tartsuk azt – mostanra már nem sokra jártak a hangártól. - De még így is számos probléma akadt. Először is képtelenek voltunk befolyásolni a pályáját így a forgás általi sebességet kellett felhasználnunk és csakis annak irányát tudtuk tartani, ezért a megfelelő pillanatban kellett megnyitnunk az ablakot, hogy a kívánt naprendszerbe érhessünk vele. Pontosan kellett végrehajtani, mert ha rosszul kapja el a másik csillag gravitációs mezeje kihajíthatja azt a naprendszerből vagy magába is ránthatja otthonunkat. Ezen felül csak a Föld fért bele az ablakba, a Hold már nem. Így még erről is gondoskodnunk kellett az érkezést követően, bár ez már a könnyebbik része volt a dolognak. A következő problémát az űr hidege jelentette, a pajzsot úgy kellett állítani, hogy a lehető legtöbb hőt tartsa bent, de a nap melege nélkül így is valóságos jégkorszak vette kezdetét mire megérkeztünk. - Ezen felül az utazás ideje is gond volt, bár ez a meghajtás mindössze két hét alatt célba juttatta a bolygót, annak bioszférája majdnem visszafordíthatatlan károsodást szenvedett. Ez idő alatt a lakosság és a más kolóniákról érkezett menekültek óvóhelyeken és bunkerekben keresett menedéket, de így sem jutott hely mindenkinek. Sokan halálra fagytak, de minden esetre minden jól alakult és megérkeztünk az Új Remény galaxisba. De kétlem, hogy ezt valaha is megcsinálnánk bármely más bolygóval. A szerkezet megépítése népünk szinte minden erőforrását felemésztette, többek között az akkori flotta háromnegyedét lebontották a nyersanyagszükséglet miatt. Ezen felül legalább két hét kell, mire elég energia gyűlik össze az ablak létrehozásához, ráadásul rendkívül pontos számításokat igényel. Kész csoda, hogy akkor sikerrel jártunk, könnyen ki is halhattunk volna. És most itt vagyunk, a rohadt Drákok szétbombázták az egészet már az ostrom első napján. Évekbe telik majd mire újra használni tudjuk. - Így már érthető, egy dolgot kivéve. Miért kellett a pegazusi Asgardokat kérdeznünk? Nem volt semmilyen adat a másik törzstől kapott adatbázisban – tette fel az észrevételét Tyler. - Nem volt, éppen ez a legfurcsább. Mintha nem akarták volna, hogy valaha is tudomást szerezzünk erről a népről – ekkor megérkeznek a hangárba, az ott sorakozó űrhajók tucatjainak látványa fogadta őket. A legtöbbjük kicsi, már ócskavasnak számító modell, egyet kivéve. Ugyanis a hangár közepén ott állt méltóságteljesen az Anderson által ígért BC-304-es, bár egy kicsit berozsdásodott az eltelt évek alatt. Gondosan felmérték szemeikkel és nem

igazán voltak elragadtatva a látványtól. Egészen, amíg le nem olvassák a hangárom található feliratot… - A.S. Daedalus… ez nem lehet – mondta Beales határozatlanul döbbenetében. Ha egy dolog volt, amire soha életében nem számított volna akkor ez volt az. - Az a Daedalus? Az első 304-es? – kérdezte vissza Fehlix hitetlenkedve. - Annak kell lennie, egyetlen hajó sem kapta ezt a nevet rajta kívül. Ez egy legenda – jelentette ki Anderson. - És mi van az oldalfelirattal? Kétszáz éve még fel sem tűntették ezeken. - Utólag festhették rá, majd otthon átfestik. Ha működik egyáltalán – tette hozzá Beales. - Működik. Ez a hajó még sosem hagyott cserben senkit, több csatát látott már, mint a fél flotta együttvéve. Ezzel haza tudjuk kísérni a Daybreakert és még Clayton is örülni fog neki. Rakjunk fel rá pár EM fegyvert és induljunk útnak – folytatta Anderson. - Akkor kezdjünk is hozzá, még van 16 órányi levegőnk. Amint lehetett, felmentek a hajóra, melynek hídján oly sokan megfordultak már. Megannyi csatában és megannyi háborúban. 143 év után először életre kelt, hogy egy újabbat láthasson, egy újabbat nyerhessenek meg vele. Amint megbizonyosodtak róla, hogy a már aggastyánnak számító hajó valóban fel tudott szállni és be tudott lépni a hipertérbe felteleportálták a burkolatára az EM ágyúkat. Ezek az aljukon elhelyezkedő mágnesekkel rögzítették magukat a trimium páncélzathoz és egy vezeték nélküli hálózat által lehetett őket irányítani a hídról. Ezután beindították a masszív hajtóműveket és jelt adtak a komplexumot vezérlő számítógépnek a hangár kapujának felnyitására, idő közben a ZPM-et is a fedélzetre sugározták. Mivel ez még mindig 200 méterrel vannak a föld alatt úgy tűnt, mintha egy kút mélyéről néztek volna felfelé. Mivel a hatalmas fedőlapok oldalai betonból voltak, ezért a föld nem zúdult rá az utazókra. A tervezők szemmel láthatóan gondoltak a többszöri igénybevétel eshetőségére is. Mire a hajó elérte a felszínt már meredek szögben tette azt és egy puskagolyó gyorsaságával süvített ki onnan. Magasan emelkedve Kelowna szellemvárosa felett és másodpercek alatt kilépve a légkörből. A CSK-46 tagjai ugyan nem lettek felkészítve egy cirkáló vezetésére, de Fehlixnek volt néhány gyermekkori tapasztalata. Betáplálta az útirányt, majd rövidesen a P2S-2D7 mellett kötöttek ki. - Azonosítatlan hajó, itt a T.S. Daybreaker. Azonosítsa magát! – hallatszott Frank hangja a rádióból. - Itt az A.S… vagyis most már a T.S. Daedalus. Én vagyok az Beales. - Daedalus? És mégis, hogy a francba kerültek maguk a fedélzetére? - Ezt majd később tisztázzuk. Jelenleg van egy rakás EM fegyverünk, amelyek csak egy célpontra várnak. Minden rendben zajlott idő közben?

- Igen, a jaffák sem mutatkoztak. Ráadásul megjavítottuk a hagyományos hajtóműveket szóval akár haza is kísérhetnétek bennünket. De a replikátorok valamiféle hajót kezdtek barkácsolni magukból. Olyan mintha egy hatalmas szürke pók lenne, még sosem találkoztam ilyesmivel. - Rendben Fehlix. Amint lehet lőtt szét a dögöket! Menni fog? – fordult oda hozzá Beales őrmester. Viszont az csak matatott az egyik terminálnál látszólag semmi hasznosat sem csinálva. Írta: Darth Raven Elérthetőség: [email protected] - Azt hiszem igen… csak meg kell adni ezt, meg ezt be kell… meg is van. Akkor mehet? - Csináld már! – förmedt rá ismét elvesztve türelmét. Társa még lenyomott pár gombot és az egyik EM ágyú parányi gömb alakú fénynyalábok tucatjait kezdte kilőni magából. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy elérjék a völgyet ahol a replikátorok mostanra már sikeresen összeállították hajójukat. - Megindulnak az termoszféra felé! – jelentette ki Fehlix. Közben egy másik hajó is feltűnt, szorosan alatta repülve. - Az meg honnan került ide? - Álcázásból léphetett ki az előbb, megpróbál minél messzebbre jutni… - közben leolvasta a számítógép adatait. - Ez a Virginia. - Virginia… ekkor egy fiatalabb kori emlék ugrott be számára a régmúltból. Egy hegygerinc felett járt bajtársaival. Az idő ködös volt, alig lehetett látni valamit, éppen egy hadgyakorlaton vettek részt egy M típusú, akkor még lakatlan bolygón. Ő és a többi újonc egy Typhoon osztályú csapatszállító repülőgép utasterében állt. Ez a gép egy mai helikopter rotorok nélküli, sugárhajtású változata, már csak 380 méterre jártak a talajtól. - Rendben újoncok, ma itt az esélyük, hogy bizonyítsanak – kezdte az őrmester rövid eligazítását. - Mint tudják ez nem egy szokványos hadgyakorlat, ez sokkal inkább háború. Ugyan itt nem vesznek oda életek, de igazi fájdalmat fognak érezni. Ha itt meghalnak az olyan lesz mintha… - ekkor megszólalt a jelzés, elérték a 200 méteres magasságot. A másodpilóta jelezte, hogy alaposan készüljenek fel, mert ez egy rázós menet lesz. - … ténylegesen meghaltak volna. A szabadságpártiak a völgyben ásták be magukat. Azt hitték, csak azért mert megszegik a szabályokat és nem jelzik előre a helyzetüket előnyhöz jutnak. De Clayton admirális azonnal rájött a cselükre, ma ők húzzák majd a rövidebbet - ekkor elérték a 100 méteres magasságot, az oldalajtók kinyíltak a katonák kiszállását előkészítendően. A heves szél azonnal süvíteni kezdett a járműben, kis híján kimozdítva őt az egyensúlyából. Minden esetre időben megragadta az egyik fogódzkodót, épp mielőtt az őrmesternek kellett volna elkapnia. A körülmények ellenére viszonylag jó rálátás nyílt a mellettük repülő typhoonra ahol testvére, Anthony Beales állt. Mindketten gyermekkoruktól kezdve katonák akartak lenni és ma minden álmuk teljesülni bizonyult. Ha kiállják a mai próbát, már mehetnek is az egyik hajóra, sőt akár egy CSK csapat tagjai is lehetnek. - Vörös kód, mumus van a radaron – közölte a pilóta. – Méghozzá egy szép nagydarab, a szabik bázisáról száll fel.

- Felszáll? Ezek minden szabályt megszegnek manapság? – háborodott fel az őrnagy, majd az újoncok felé fordult – Rendben uraim! Most megmutatjuk nekik, hogy becsülettel is lehet nyerni – eközben a jármű vészesen közeledni kezdett a repülőraj felé. - Hé! Ennyire nem jöhetnek közel! – csattant fel a másodpilóta is. - Ezek meg akarnak ölni min… - ekkor a pilótafülke alján lévő üvegablakon keresztül tiszta rálátása nyílt a kérdéses járműre. – Ez nem része gyakorlatnak… - Mi az, hogy nem… - kezdte a pilóta miközben ő is vetett egy pillantást a mumusra. Még életében nem látott ehhez hasonló űrhajót, de a kiképzésnek hála azonnal tudta mivel áll szemben. – A büdös… - Térj ki! Térj ki! – kiáltotta társa majd éles emelkedésbe kezdett jobb oldali irányban. Ezzel párhuzamosan az alattuk lévő hajó is megpróbált kitérni, a váratlan látogatók teljesen felkészületlenül érték őket. Viszont ennyi gépet teljességgel lehetetlen volt kikerülniük… A fiatal Timothy Beales az éles kanyartól oldalra dőlt. Egyedül a fogódzkodó tartotta vissza a gépből való kieséstől miközben ő mégis a másik irányba fordítja a fejét. Testvére gépének irányába. Tehetetlenül nézte, ahogyan a több mint 50 méter hosszú űrhajó lándzsás orra egyszerűen felnyársalta a parányi sugárhajtású gépet, amelynek lángjai örökre elnyelték ikertestvérét. - Neeeee! – ordította elkeseredetten, közben tudat alattija minden egyes képkockáját rögzítette az eseménynek. Köztük a hajó oldalán szereplő feliratot is. Ugyan innentől kezdve minden álmában újra és újra átélte az eseményeket, a feliratot sosem ikerült felidéznie, egészen mostanáig. Ezzel ismét a Daedalus hídján találja magát. A replikátor hajóra kilőtt számtalan EM lövedék közül az egyik rövidesen telibe is kapta azt. Ugyan a lövedék parányi volt, de hihetetlenül halálos fenyegetést jelentett rájuk nézve. Amint az belecsapódott egy kék energiahullám hatolt végig rajta, nanitról-nanira terjedve. Közben minden kapcsolatot megszakítva azok között, így a hajó szürke porrá vált, ahogyan az végighaladt rajta. Végül semmi sem marad fajuk utolsó hírmondójából. Egy rakás örökre megbénult nanitot kivéve, amelyek szétégtek a légkörben. - Lőjék le azt a hajót! – adta parancsba Beales az A.S. Virginiára mutatva. - De miért? Azt sem tudju… - Dehogynem tudjuk. Ez az Ügynökség egyik lopakodó hajója. Zsukov parancsai szerint azonnal le kell lőnünk minden egyes hajójukat amint észrevettük őket – ekkorra azonban a hajó álcázta magát és örökre eltűnt az érzékelők elől. Beales szomorúan vette ezt tudomásul, pedig már majdnem kiegyenlíthette a számlát. - Mi az az Ügynökség? – tette fel a következő szellemes kérdést Tyler. - Nos - sóhajtott fel Anderson, kezdte már unni a folytonos magyarázást. – Az Ügynökség egy közismert terroristaszervezet. Nem sokkal a Trust feloszlatása után jött létre, nagyjából ugyanazokat az irányelveket követve. Viszont mi egészen a 2060-es évekig nem szereztünk tudomást róluk. Tudtunkkal egy rakás hájas befektető vezeti, akik úgy hiszik, sokkal jobban ismerik az emberiség érdekeit a kormánynál. A kettő általában egybeesik, Durhamnél is

segítettek valamint az előbb is megmentették a bőrünket. Viszont voltak és még lesznek is estek, amikor ellenünk fordulnak, ezért galaxis szerte üldözik őket. De hála a fránya álcázó berendezéseiknek és a viszonylag sok kapuval rendelkező lakatlan bolygónak egyszerűen képtelenség rájuk akadni. - Hajók lépnek ki a hipertérből! – szólt közbe Fehlix miközben 4 Jaffa Ha’tak tűnt fel a két 304-es között. - Itt Ash’rak a Tau’ri hajóknak. Hol van a másik három hajónk? A következő percekben Fehlix ismertetette a helyzetet Ash’rakkal. Aki dühösen ugyan, de úgy tűnt bele törődött jaffái elvesztésébe és elhitte a magyarázatot. - Szóval a replikátor fenyegetést megszűntettük. Mikorra kapjuk meg az ígért hajókat? – erre a jaffa elmosolyodott és jelt adott valamire egy fölényes kézmozdulattal. - Nem kapják meg őket. A mi népünk sosem fog áldozatot vállalni magukért! Nem azután, hogy évekig ültek és nézték, ahogyan az Ori egyik bolygónkat írtja ki a másik után – eközben a 4 hajó élesítette a fegyvereit. - De arról volt szó, hogy… - A feltételek megváltoztak. Távozzatok, amíg megtehetitek, különben mi verjük majd az utolsó szöget koporsótokba! A 4 Ha’tak ugyan nem volt számottevő ellenfél a két 304-esnek, de Beales és Frank is tudta, hogy nem kerülhetnek velük háborúba ezért a visszavonulás mellett döntöttek. A Daedalus szorosan beállt a Daybreaker elé majd megnyitott egy hipertér ablakot a Szuperkapu felé. A sérült hajó szorosan követni kezdte, így egyszerre léptek be az ablakba. Amint a legendás hajó célba ért közösen léptek ki a hipertérből, így elkísérve Frank cirkálóját. Amint keresztülmentek a hatalmas roncsmezőn, amelyen már hajóroncsok százai hevertek, tárcsázzák az Új Remény galaxist. A másik oldalon Kirksville hatalmas javítóállomásai mellett értek ki. - Szerinted mi keresett ott az a hajó? Úgy értem egyszerűen csak biztosítani akarták a küldetés sikerét? – kérdezte Anderson Beales őrmestertől. - Nem hiszem, értünk sosem kockáztatnak – felelte keserűen. - Valami mást akartak elérni. De akármi legyen is az, remélem, hogy nem jártak sikerrel. - Itt a Korolev az ismeretlen hajónak. Azonosítsák magukat! – hallatszott Zsukov hangja a rádióból. Közben az ablakból láthatóvá vált a monstruma, amelyet még mindig foltozgatnak a javítóállomáson. Jelenleg éppen az új jobb felső hangárt rögzítették. - Itt Anthony Beales a T.S. Daedalusról. Csak visszahoztuk otthonról, de egyelőre ne küldjenek át rá senkit, mert fertőzött, először ki kell engednünk a levegőt majd egy csoportnak fertőtlenítenie a fedélzeteket. - Ismételje meg, amit mondott! A hajó nevét véletlenül Daedalusnak értettem…

Írta: Darth Raven Elérthetőség: [email protected] Eközben az A.S. Virginia szelte az űr hidegét, miután ismételten átlopakodott a kapun. Fedélzetén Michael a szokásos módon ünnepelte a sikeres küldetést. Az 1990-es évek zenéit hallgatta, miközben jókora mennyiségű alkoholt fogyasztott. Egyszer csak a hajó végébe sétált, ahol egy erőtérrel körülvett asztalon egy magányos replikátor próbált kitörni ketrecéből. Teljességgel eredménytelenül. - Meg akarsz ölni? – kérdezte tőle miközben odahajolt hozzá széles mosollyal az arcán. A pókszerű gépezet ekkor felé vetette magát egyenesen az erőtérnek vetődve, amely visszalökte azt eredeti kiindulási pontjára. – Ez nem fog megtörténni. Sőt, segíteni fogsz nekem – ekkor újra megpróbálkozott egy ugrással, mivel faja utolsó példányának számított, nem rendelkezett túl sok intelligenciával. – Többet, mint hinnéd… Az Exterminatus project végre kezdetét veheti - folytatta Michael miközben öreg hajója tovább haladt az űr végtelenében.

5. fejezet Asorda 2212. július 13-a. Javában dúlt a háború Tau’ri népe és vad Drák seregek között. A Birodalmi Flotta tehetetlenül nézte, ahogy egyik védtelen kolónia lakosait mészárolták le a másik után. Ugyan az új kormányzót még nem választották, a Birodalom már csak névlegesen létezett, minden fontosabb döntést a Nagytanács rendelt el és hajtatott végre, akaratát pedig az ígéreteit tartani látszó David Trueman képviselte. Jelenleg Kirksville központi állomásán az admiralitás vakmerő tervezgetését kísérte figyelemmel: - Azonnal ellentámadást kell indítanunk – jelentette ki Clayton miközben a terem közepén elhelyezkedő asztal fölé hajolt. Itt a galaxis térképe volt megjelenítve. A zöld pontok jelölték a baráti területeket, a zöld vonalak pedig a baráti flottákat. A piros vonalak és pontok ezek Drák megfelelőit jelképezték. Nem kellet egy admirális szeme a helyzet átlátásához, vesztésre álltak. A flotta maradéka a legfontosabb kolóniák körül tömörült, miközben az ellenség módszeresen lerohant mindent, amely védtelenül maradt. - Esélytelen, egyszerűen túl sokan vannak. Egy sikeres ellentámadás esélyei egy másik nép támogatása nélkül a legjobb esetben is minimális. De ha sikerül is túl sokba kerülne – mondta Zsukov a fejét fogva. Hetek óta egy percre sem hagyta nyugodni az elkeserítő helyzet és másra sem vágyott jobban egy sikeres akciónál. De egyszerűen túl nagy volt a kockázat. - Bármi is teszünk, előbb vagy utóbb úgyis lerohannak minket. Mostanra már ők is elkezdték váltogatni a pajzsfrekvenciákat, nem tudunk átjutni a pajzsaikon. Ezt a háborút már régen elvesztettük – tette hozzá O’Neill. - Akkor ennyi? Nem nézhetjük végig csak úgy a saját halálunkat. Kell, hogy legyen egy megoldás – vágta rá Trueman, erre mindhárman felé fordultak. Arckifejezésükből látszott, hogy egyikük sem látott már kiutat. Egyedül O’Neill hozakodott elő valamivel: - Egy mód van, de nem fog tetszeni. Ha nem teszünk semmit, legalább öt hónapunk van, addigra ugyan nem tudjuk rendbe hozni a Föld hajtóművét, de esetleg a flotta megmaradt hajóival elég embert tudnánk evakuálni a hosszú távú fennmaradáshoz. Javaslom, azonnal küldjünk ki pár 304-est egy új lehetséges otthon felkutatása céljából, ahol rejtve tudunk maradni előlük… - Fussunk? – szólt közbe Clayton. - Ez az egyetlen lehetőségünk. Ha most megkezdjük az evakuálást milliók menekülhetnek meg. Ugyanakkor elég diszkréten kell majd végrehajtanunk, az ellenség sosem szerezhet tudomást erről. Ugyan senkinek sem volt ínyére az ötlet, de belátták a terv szükségességét. A project előkészületeit egy váratlan Ős szövegű üzenet szakította félbe, amely egyenesen Lochus bolygójáról érkezett. Tartalma alapján az ott élők hajlandóak tárgyalni egy jövőbeli katonai szövetség ügyében. Azonban leszögezték, hogy csak egy embert küldhetnek, mégpedig egy a diplomácia terén jártas embert. Albert Fehlix alaposan meglepődött, amikor rá esett a tanács választása, különösen az előző küldetésének eseményei miatt, minden esetre készséggel vállalta a feladatot.

Ezúttal is a földi CSKP-ról indult. Az előző lakalomnál is izgatottabban vágott neki a feladatnak ugyanis ez lesz az egy első találkozása Lochus rejtélyes népével. - 7-es ékzár kódolva – hallatszott Sergei hangja a rádióból. Az eseményhorizont kitüremkedése ismét megugrasztotta a diplomatát, a röhögés viszont elmaradt a többiek részéről. Úgy tűnt a Replikátorok kiirtása és Daedalus hazavitele elég komoly dolognak számított köreikben. Miután átért a kapu minden magyarázat nélkül azonnal lekapcsolt és onnantól kezdve képtelenek voltak betárcsázni. Csak remélhették, hogy nem esett baja a nem éppen talpraesett utazónak. Ő egy szinte vaksötét, gömb alakú helyiségben találta magát, a kapu lekapcsolása után semmit sem látott. Mintha csak hajnal kettőkor próbált volna eljutni a mellékhelységbe, egyik bizonytalan lépést tette meg a másik után. A falak felől különös morajlás hallatszott, az egyedüli fény is innen szűrődött be. Azonban ez nem folyamatosan, hanem mintha hullámzott volna. Az egész leginkább egy akváriumra hasonlított, végül egy fehér fény világította meg a helyiség sarkát egy különös ruhára mutatva. - És ezzel mit csináljak? Vegyem fel? – nem érkezett válasz, akárhányszor is ismételte meg a kérdéseket. Ez jó negyed óra után végül is belebújt a leginkább egy aranyszínű, 20. századi űrruhához hasonlító öltözetbe. - És most? Hahó? Van itt… - ekkor a szoba falainak tűnő erőtér megszűnt. Egyszer csak több tonna víz tölti ki a megmaradt légbuborékot. Szerencsére ő gond nélkül tudott lélegezni az öltözetben, amely még a nyomáskülönbségtől is megvédte. A következő pillanatban valóságos fényáradatnak lett szemtanúja, a ruha talpán lévő mágnesek is bekapcsoltak, ezzel a talajra kényszerítve Fehlixet, aki már egész szabadon kezdett volna úszkálni. Amint szemei alkalmazkodtak a kékes fényhez egy hatalmas épület belsejének képe rajzolódott ki előtte. A kapu egy hatalmas teremben helyezkedett el, ahonnan folyosók tucatjai ágaztak kifelé minden lehetséges irányban. Ezek közül csak az egyiknek látott el a végéig, ahol egy ablakot pillantott meg és rövidesen oda is indult. Út közben sokat tűnődött a másik nép kilétét illetően, még életében nem tapasztalt ehhez hasonlót. Ahogy odaért az ablakhoz kíváncsian nézett ki rajta. Egy hatalmas város képe rajzolódott ki előtte. Olyan volt mintha egy átlagos város lett volna ez, de teljes egészében víz fedte. Az óceán kékes fénye borított be mindent, ahol ez mégis kevésnek bizonyult volna ott fehér fényű lámpákkal segítettek rá az ottaniak. Maga a város még emberi szemmel nézve is gyönyörűnek és hatalmasnak látszódott, főleg onnan nézve ahol ő állt. Ugyanis egy több kilométer magas torony egyik oldalablakából nézett alá az óceáni metropoliszra. Azt viszont meglepetten tapasztalta, hogy senkit sem látott az épületek között és azok járatokkal voltak összekötve, melyek falain képtelen volt átlátni. Ráadásul az is elég furcsa volt, hogy még senkivel sem találkozott, ám ekkor egy ijesztő hangra lesz figyelmes. Azonnal oda fordította fejét s egy furcsa, halszerű lényt pillantott meg. Ez az élőlény legalább 3 méter hosszú volt s 6 végtaggal rendelkezett, amelyek leginkább karokhoz hasonlítottak. Mindegyiken 4 ujj volt található, amelyeket egy vékony úszóhártya kapcsolt össze. Plusz a könyök részen is volt egy méretes darab, amely az élőlény testétől az alkarjáig húzódott. Ezen kívül még egy legalább fél méter hosszú, úszóhártyás farokkal is rendelkezett, amellyel egyensúlyban tarthatta magát. Hátán és könyökén különös tüskék húzódtak, amelyek talán egy régebbi evolúciós állapotból maradhattak vissza. Ugyanis ez egy igen fejlett élőlénynek tűnt, nem olyannak, mint a galaxisban megszokott többi víz alatti ragadozó.

Ez a fején mutatkozott meg a legegyértelműbben, amely leginkább a szárazföldi humanoid fajokéhoz hasonlított, viszont hosszúkásabb volt valamelyest. Két oldalán hosszú, hegyes fülekkel rendelkezett. Nagy, kék szemei ugyanott helyezkedtek el ahol az embereknél, viszont ezt egy vékony hártya borította. Orral viszont már nem büszkélkedhetett, ehelyett a nyaki részén voltak kopoltyúi. Szája hosszúkás volt, egyértelműen ragadozó életmódhoz alkalmazkodott. Ezt vékony, hegyes fogai is megerősíteni látszottak, viszont egyáltalán nem mutatta agresszió jeleit. Fehlix mégis halálra rémült a különös lény láttán, bár ez a körülményeket tekintve nem volt túl meglepő reakció részéről. A különös élőlény nyugtatni próbálta, azonban mondandóját nem beszéd útján közölte, hanem hősünk az elméjében hallhatta azt, egy mély férfihang formájában. - Nem kell félned ember, nem esik bántódásod – ezzel teljesen ledöbbentette őt, egy ideig szóhoz sem jutott a sokk hatására. - Ezt meg hogy csináltad? - Mi így kommunikálunk, egymás gondolatait osztjuk meg beszéd helyett – felelte a lény még jobban meghökkentve őt. - Szóval olvasol a fejemben? - Nem, csak azokat a gondolatokat tudjuk olvasni, amelyeket átküldünk egymásnak. A te fajod még nem lépett erre az evolúciós szintre, hogy ilyen üzeneteket küldhessen. Viszont már kész azok fogadására – ezzel valamennyire megnyugtatta őt, legalább a titkai biztonságban maradhattak. - Szóval csak azt hallod, amit mondok - erre a lény rábólintott. – Te hívtál ide? - Igen, mi hívtunk ide. Népünk szövetségéről akarunk tárgyalni veled. - Ti? De hiszen egyedül vagy. Hol vannak a többiek? - Mind itt vagyunk – ezt ő már egyáltalán nem értette, nem is érthette. – Jelenleg fajunk minden tagja nevében beszélek. - Kik vagytok? – tette fel a legfontosabb kérdését. Honnan tudjátok a nyelvünket? - Mi azonosak vagyunk azokkal a lényekkel, amelyeket Furlingnek neveztek – ekkor valósággal megfagyott a vér hősünk ereiben, erre számított a legkevésbé minden lehetséges válasz közül. – Népeink már korábban is találkoztak és akkor mindent megtudtunk rólatok. - De ti nem lehettek, az adatbázisainkban kis szőrös élőlényekként vagytok feltűntetve. - Ők a Cozars, általunk létre hívott mechanikus élőlények. Mindegyik mellkasában egy az ősökéhez hasonló kommunikációs eszköz található. Velük tartjuk a kapcsolatot a szárazföldi fajokkal. - Ez érthető, ti csak vízben tudtok létezni.

- Nem akármilyen vízben. Különleges összetevők kellenek ahhoz, hogy életben maradhassunk. Egykor ez az összetevő valamennyi bolygón megtalálható volt. Azonban az idők folyamán kiveszett belőlük, ez a világ utolsóként őrizte meg évezredeken át. De az idő sosem áll meg, ahogy forgott végtelen kereke itt is ritkulni kezdett. Ekkor kénytelenek voltunk visszahúzódni az óceánok végtelenéből és zárt helyeken megőrizni azt, ami megmaradt belőle. Mára teljesen kiveszett a bolygó vizeiből, ezért ezen városok népünk utolsó menedékéül szolgálnak. Viszont az idő kereke most sem áll meg, akárhogy is próbáljuk megállítani a városaink vizeiből is ki fog veszni ez az anyag. És akkor örökre elhallgatunk. - Akkor miért nem kértetek segítséget hamarabb? Hiszen egy szövetségbe tartozunk... – ekkor a Furling dühösen szakította félbe a mondandóját. - Nem vagytok tagjai a szövetségnek. Sosem lesztek. És igenis kértünk, sokaktól. De egy sem felelt, egy sem tudott. Senki, még az általatok Ősöknek nevezettek sem. Most pedig már túl hatalmasok, hogy segíthessenek. - Nem értem, miért nem vagyunk tagjai? Az Asgardok azt mondták, hogy… - Ők nem mi vagyunk! Ők már nem léteznek, senki más sem létezik a négy faj közül. Egyedül mi maradtunk életben. Ezért mi jogunk eldönteni, hogy azok lehettek-e vagy sem. És szerintünk az Asgard nevezetű túl messzire ment veletek. A ti fajotok gonosz és kegyetlen, lételeme a harc és az öldöklés. Lám, most is mit műveltetek. - Mi nem akartunk ártani senkinek. Csak le akartunk telepedni a lakatlan részeken. - De tudtátok, hogy ez lesz. Készek voltatok ezreket, százezreket, milliókat lemészárolni közülük csak, hogy megkapjátok, amit akartatok. Egy szövetségbeli faj sosem tenne ilyet, megérdemlitek, amit magatokra hoztatok. - Akkor miért akartok segíteni? – vágta rá a találó kérdést. - Mert csak ti tudtok megmenteni minket. És ha megtettétek tartozni fogunk nektek, többel, mint azt megérdemelnétek. Akkor hajlandóak leszünk a rossz oldalra állni, de csak akkor és nem másért, mint becsületért. Ezt jól jegyezzétek meg. - Rendben, észben tartjuk. De mégis miben tudnánk segíteni? - Nemrég találtunk egy bunkert, mélyen az óceánok szintje alatt. Egy ősi, még az ősökénél is ősibb civilizáció építette. Ott, és csakis ott, megvan az információ, amely megmentheti népünket. De csak a ti fajotok DNS-e egyezik eléggé ahhoz, hogy bemehessen, mi hiába próbálkoztunk. Ezen felül a közeg is számotokra a megfelelőbb. - Így már érthető. És hogyan akartok engem odajuttatni? - Teleportációval, viszont ide nem jöhetsz majd vissza. Addigra egyik bárkátoknak készen kell állnia, hogy felvehessen. Amint odaérkeztél kezd el küldeni az adatokat, de csak nekünk küldheted el azokat. Néped még nem kész a benne foglaltakra. Ha csak megpróbálkoztok vele a megállapodásunk érvényét veszti.

Rövidesen a további részleteket is „megbeszélték”, mivel nem tudta pontosan mi vár rá csak akkor küldték át a bunkerbe, amikor már a Daybreaker bolygó körüli pályára állt és bemérte az életjelét. Ez nem volt túl nehéz, ugyanis a Furlingeket nem észlelték az érzékelők. Ahogy átküldték egy újabb sötét helyen találta magát. Viszont itt már nem volt víz és meglepve tapasztalta, hogy a búvárruha nélkül került ide, de a többi ruhája még rajta volt. A levegő áporodott volt és sűrű porfelhők keringtek az épületben s mindössze csak egy sárgás vészvilágítás szolgáltatott némi látótávolságot. Rövid, bizonytalan lépésekkel haladt előre az egyik terminál felé. Amint hozzá ért felvillantak annak fényei. Fura módon nagyon is értette, hogy mi mire való. Mintha csak emberek számára készítették volna. Az egyik zöldesen világító gombot lenyomva a bunker világítása is bekapcsolt. Egy katonai épülethez szokatlan erősségű fehér fény ragyogta be a helyet, amelyet néhány jól elrejtett reflektor biztosított. S ez már bőven elég volt ahhoz, hogy alaposan körülnézhessen a gigantikus méretű épületben. Ahol annyi minden volt, hogy azt sem tudta, min akadjanak meg a szemei, végül az egy szinte lehetetlenül nagyméretű űrhajó egyik hajtóművén tapadt meg pillantása. Bár hosszú percekig bámulta és próbálta felmérni sehogy sem tudta ezt megtenni. Maga a hajó egyszerűen annyira nagy volt, hogy lehetetlen volt képet alkotni róla jelenlegi helyzetéből. Minden esetre nem ez volt a feladata, hanem az adatok átsugárzása, ehhez csak egy erre alkalmas terminált kellett találnia. Viszont egyszerűen elveszett a tárgyak sokaságában, közel fél óra elteltével végül Frank úgy döntött utána küldi a CSK-46-ot is, amelynek tagjai néhány méterrel a háta mögött találták magukat. - Valami gond van Fehlix? – kérdezte Beales kisebb szívrohamot okozva a mit sem sejtő diplomatának. - Nem, csak nem találom a terminált, ahonnan az adatokat kellene átküldeni – felelte néhány mély lélegzet után. - Rajta fiúk, keressük meg! – erre mindenki alaposan körülnézett, hátha sikerül ráakadnia. - Az meg mi a jó Isten? – kérdezte Anderson a tőlük kilométerekre álló űrhajóra mutatva. A csapat többi tagja is alaposan szemügyre vette, majd tanácstalanul szóltak fel a Daybreakernek: - Nem tudjuk, hogy mi ez, de hatalmas. Szeretnénk megvizsgálni, ha lehet, talán magunkkal is vihetnénk. Ez a bestia kapóra jöhetne egy párszor. - Negatív Beales, ha bármit magunkhoz veszünk innen, akkor a megállapodás érvényét veszti. Az a hajó ott marad, inkább kezdjék meg az adatátvitelt. - De uram, a jaffák sem segítettek. Mi van, ha bennük sem bízhatunk? Ha elvisszük azt a hajót az biztosan a mienk lesz, és arra használjuk, amire csak akarjuk – tette hozzá Anderson, őt különösen érdekelte a hatalmas monstrum. - Nem lehet. Egy hajó az csak egy hajó, mit ér egy egész flotta ellen? A Furling jóval értékesebb segítséget nyújthat, mint az a hajó. - Hát jó. Akkor lássunk neki – jelentette ki Anderson, aki szinte azonnal ráakadt a megfelelő terminálra.

Ekkor viszont egy új pötty jelent meg Galen, a Daybreaker első tisztjének képernyőjén. - Azonosítatlan hajó lépett ki a hipertérből. Ez a Virginia, bekapcsolta az álcázását. - A Virginia? Ezt mégis honnan tudja? – lepődött meg Franklyn. - A múltkor letapogattuk a szerkezetét és egyedi horpadások vannak rajta. Ezzel könnyedén azonosítható. - A francba, Beales, sietnetek kell. Az Ügynökségnek is akad némi dolga errefelé. - Az adatok… - mondta Beales határozatlanul, de őszintén hitt igazában. – El fogják lopni az adatokat. Frank, azonnal le kell szednetek! Ezzel ő is tisztában volt, ennek mikéntje jelentett csak némi fennakadást. Hogyan lőhetnek le valamit, amelyről azt sem tudják, hol van? Nem sokkal később Frank csak kitalált valamit: - Zavarjuk a frekvenciát! De ne teljesen, mert akkor nem tudják továbbítani az adatokat, csak annyira, hogy éppen csak át tudják küldeni őket. - Frekvencia zavarva – jelentette ki Galen. – De így is el tudják majd lopni őket, ráadásul az összes kódolási formánkat ismerik. - Viszont legalább 5 km-re kell lenniük. És ez pedig a víz alatt van. Az óceán vizének áramlataiból már meg tudjuk határozni a helyzetét. - De nem tudjuk majd eltalálni, ahhoz nekünk is a víz alá kellene mennünk. - Akkor mire várunk? – Galen lenyomott pár gombot a terminálján és a hajó rövidesen puskagolyóként csapódott az óceánba. Ekkorra már a Virginia is ott tartózkodott és felkészült az adatok átvételére. Micheal nem is sejtette, miért mentek a víz alá, minden esetre nem érezte magát túl nagy fenyegetettségben. - Gondolom mostanra már megtudtuk a helyzetüket – mondta Frank majd odafordul Galenhez. - Nem uram, egyszerűen sehol sem találom. Pedig már látszania kellene, hiába van álcázása attól még a vízzel is érintkeznie kell. Márpedig ez áramlatokat okoz, ahogy a víz elhalad, mellette akárhol is legyen. - Ha csak nem áll a fenéken… - kapott észbe Franklyn. – Akkor nem tudjuk megkülönböztetni egy az ott levő szikláktól. Eközben Anderson már majdnem elkezdte az adatátvitelt, viszont az Asgard sugár villanásának fénye megzavarja őt ebben. – Mi az már megint? – kérdezte társaitól, de azok nem felelnek. Ekkorra ugyanis már teljesen kiütötte őket a Virginiáról átsugárzott, már élesített Gou’uld gránát és csak eszméletlen testei földre borulásának hangjára lett figyelmes, mintha csak krumplis zsákok

lettek volna. Ahogyan hátrafordult egy hétköznapi ruhát viselő, sötétbarna hajú, középkorú európai férfit pillantott meg. Válltájig érő haját ősz hajszálak tarkították, arckifejezése viszont semmit mondó volt akárcsak többi ügynöktársáénak. Kezében egy 9mm-est tartott egyenesen Andersonra fogva, ő is a fegyveréért nyúl, de már túl késő volt. - Viszlát, Anderson! – mondta Michael halál nyugalommal és fejbe lőtte őt egy kábító lövedékkel. Gyorsan odarohant a kérdéses terminálhoz és aktivált egy erőteret a bunker körül, nehogy erősítés érkezhessen a hajóról vagy netán őt sugározzák fel a fogdába. Amint ezzel végzett elkobozta a fegyvereket a csapat tagjaitól és egy helyre vonszolta őket. További óvintézkedéseket nem látott szükségesnek, elvégre most már egyedül ő volt felfegyverezve. Ezután rácsatlakoztatott egy adattároló eszközt a terminálra és megkezdte az adatok letöltését, ez jó néhány percet vett igénybe, majd a szükséges időtartam még ennél is többnek bizonyult. Nagyjából fél óra elteltével Anderson magához tért, kis időbe telt neki mire nagyjából tudatában lett a körülményeknek és észrevette Michaelt. - Szemétláda, ezt nem úszod meg! – közben a fegyveréért nyúlt, meglepetten tapasztalta, hogy az már nem volt a helyén, valamint a tartalék sem. Sőt, még a rejtett helyen lévőnek is nyoma veszett. - És mégis, hogyan akartok megállítani? – nevette el magát, közben végre befejeződött az adatok áttöltése. Kihúzta az adattárolóját a terminálból majd zsebre vágta azt. - Van fogalmad róla mit tettél? A Furling most már sosem fo… - Dehogynem fog. Ők csak a távolsági adatátvitelt tudják lenyomozni, nem fog feltűnni nekik ez a kis incidens. - És mi van, ha idejönnek? Akkor már megtudják. - Nem fogják – jelentette ki magabiztosan, miközben matatott valamit egy, a karjához csatolt teleportációs eszközzel. - De miért? – nyögte ki magából Anderson, miközben megpróbál talpra állni, de visszaesett a padlóra. - Hogy miért? Látod ott azt a hajót? – közben rámutatott a már többször is említett gigászi méretű űrjárműre. - Ebben az adatbázisban pontosan le van írva ennek a civilizációnak minden tudása, kódolva ugyan, de benne van. Köztük van e hajónak a teljes szerkezeti leírása is. Pontosan le van írva, hogy miből áll, hogyan működik és az is, hogy hogyan tudnánk megépíteni. Gondolj bele! Ha minden jól alakul hamarosan egy egész flotta állhat rendelkezésünkre ezekből a monstrumokból. A Drák, a Furling, a Doch’te, a Jaffa, mind semmi lesz hozzánk képest. - Ezekkel a hajókkal napok alatt véget vethetnénk a háborúnak, milliárdok életét menthetnénk meg. De nem… ti nem akarjátok. Nektek túl kockázatos a drágalátos kis szövetségetek, igaz? Hát ezért vagyunk itt mi, elvégezni a piszkos munkát. Olyan szintre emeljük az emberiséget, amelyet az valóban megérdemel, ez a mi célunk Anderson. Mindössze az emberiség jóléte.

- De milyen áron? – vágta rá Anderson. – Közben olyan dolgokkal szórakoztok, amelyekről fogalmatok sincs, hogy mit okozhatnak. Mi lesz, ha valami rosszul sül el? Akkor ki fogja a kárát szenvedni? Mert mondok neked valamit, ha az a civilizáció még él és ti megépítitek azt a hajót. Nem fogják annyiban hagyni, vissza fognak jönni és megölnek mindenkit, akinek köze volt hozzá nehogy fenyegetést jelentsünk rájuk. És akkor ki és hogyan állítja meg őket? - Erre nem lesz szükség. Nem fognak beavatkozni – válaszolta önelégülten, már szinte kínos magabiztossággal. Majd lenyomott egy gombot a teleportációs eszközön és rövidesen a Virginián találta magát – ekkorra már lekapcsolta az energiamezőt. A többieknek még kellett egy kis idő, mire magukhoz tértek és visszanyerték a látásukat. Sokáig tanakodtak a teendőkön, de semmire sem jutnak. Mivel a Furling számára valóban rejtve maradt a dolog és nem akarnak tovább kockáztatni egy esetleges második letöltéssel úgy döntenek, átküldik az adatokat. - Akkor kezdem az átvitelt – közölte Anderson nem túl boldog hangnemben. A folyamat másodpercek alatt végbement, azonban ekkor egy hatalmas földrengés rázta meg az épületet. A komplexum egyik darabja hullott le a mennyezetről a másik után, ráadásul egyre nagyobb repedések keletkeztek annak falain is. - Azonnal sugározzanak fel minket! – kiáltotta Beales, miközben az egyik kődarab kis híján összelapította, alig sikerült elugrania előle. Az Asgard sugarak rövidesen a Daybreaker fedélzetére hozzák őket. – Épp ideje volt. - Ki kellett érnünk az óceánból, hogy lekapcsolhassuk a pajzsokat. Különben a hangárban tartózkodók laposan eláztak volna – mondta Frank. Nem sokkal később hívást kapnak a Furlingtől. Mivel ilyen távolságban nem működött a kommunikációs eljárásuk az egyik Cozarst használták. - Az adatok átmentek, mi sosem feledjük segítségüket. - Ez már csak természetes, cserébe akkor számíthatunk a segítségükre? - Ugyan ebben a háborúban ti álltok a rosszak oldalán… - Mi? Mi állunk a rosszak oldalán? Hiszen éppen kiirtanak minket a barbár mocskok! – háborodott fel Franklyn, de ebben a pillanatban Fehlix ingatta a fejét és kezével jelezte, hogy szerinte ezeknek nincs ki mind a négy kerekük. Ezt ő is tudomásul is vette és megemberelte magát. - De mivel megmentettétek népünket a biztos haláltól és betartottátok a feltételeket, népeink ezentúl egyként harcolnak majd a Drák ellen. – erre a mondatra várt mindenki, kisebb örömáradat halad keresztül a hajón. – Legyen az győzelem vagy halál. - És mégis mikorra tudnánk egyesíteni erőinket? – vágta rá kíváncsian, mégis türelmesnek mutatva magát.

- Hajóink már megkezdték a felszállást. A nagy hatótávú érzékelőinknek köszönhetően pontosan tudjuk, hol vannak, nem igénylünk különösebb eligazítást, ezért azonnal be szeretnénk kapcsolódni a konfliktusba. A meglepetés erejét kihasználva remélhetőleg már most megfordíthatjuk a dolgok állását. - Uram, növekszik a szeizmikus aktivitás az óceánok fenekén. – jelentette ki Galen. A felszálló hajók ugyanis egy 9-es erősségű földrengés erejével rázták meg a bolygó kérgét. Ez viszont nem sok kárt tett az erre jól felkészített tömör anyagból épült víz alatti épületekben. A hatalmas Furling flotta hajói egymás után törtek elő az óceánból. Legtöbbjük viszonylag kicsi, 260 méter hosszú lándzsa alakú cirkáló. Ezeket a már jóval nagyobb csészealjra emlékeztető rombolók kísérték, amelyek átmérője a 600 métert is meghaladta. Rövidesen a hatalmas, patkó alakú hordozók is előtűnnek. A több mint 1200 métert kitevő hajótesten vadászok százai sorakoztak. Ezek a hajók fehéres árnyalatú anyagból készültek, amely kék színű kristályokkal volt kiegészítve, ezzel egy jellegzetes, szinte vakító erejű ragyogást kölcsönözve nekik. A Daybreaker hídján állók elképedve bámulták, ahogyan a több mint 400 hajót számláló flotta kisebb csoportokra oszlott és belépett a hipertérbe, egyenesen a védtelenül maradt kolóniák felé haladva. Néhányuk maradt egy ideig, majd a haza induló 304-essel tartott, tájékoztatva az admiralitást a helyzetről. Eközben odalent, Lochus fővárosában a Furling nép két befolyásos embere ez különös beszélgetést folytatott: - A tervek átmentek, a hajók építése azonnal megkezdődhet. - Biztos, hogy ez jó ötlet volt? Úgy értem, ha megtudják, hogy kikhez tartozott az a hely valójában nekünk végünk van. Ráadásul ez a háború nem kiszámítható, egyik sem az. Akár kellemetlen fordulatot is vehet számunkra. - Bőven megéri a kockázatot. Ha ez a flotta elkészül, mindennél hatalmasabbak leszünk. Nemcsak a Drákoktól szabadulhatunk meg, hanem mindenki mástól is. Az emberek többé nem jelentenek majd akadályt számunkra, ahogyan a többi nép sem. Egyszerűen elsöpörjük majd őket. - Remélem, hogy így lesz. Minden esetre meglep, hogy bevették a vízzel kapcsolatos állításunkat. Sokkal naivabbak, mint hittem… Nem sokkal később az admiralitás ismét ülésezett Kirksville hatalmas űrállomásai közül a legnagyobbikon: - Nos, uraim. Jelen pillanatban galaxis szerte kapunk híreket a két oldal közti összecsapásokról. Eddig egész jól boldogulnak viszont hosszú távon szükségük lesz a támogatásunkra – mondta Trueman. - Megkaphatják. Azonnal ki kell küldenünk a flottát és teljes támogatást biztosítanunk nekik. – jelentette ki O’Neill. - Ahogy mondod. Ha most bevetünk mindent, könnyedén fordíthatunk, ugyanis még most sem értik mi történik. Amint felocsúdtak a sokkból és rendezték soraikat már jóval nehezebb

dolgunk lesz. Ezért azt javaslom a lehető legtöbb veszteséget okozzuk nekik, mielőtt ez a pont elérkezne – helyeselt Clayton, már csak Zsukov beleegyezése hiányzott. - Akkor ezt eldöntöttük… Odalent a bolygón Michael elérkezettnek látta az időt a felszínre merészkedésre. Ahogyan hajója kiért a légkörből jelentést tesz főnökének: - Itt Charlie 1-es a központnak. Hallanak? - Kristály tisztán Charlie 1-es. Elvégezte a megbízatást? – válaszota egy mély férfihang a rádióból. Nem tudni, hogyan tudott vele kommunikálni aktív féregjárat nélkül. - Mint mindig. Az adatokat feltöltöttem a hajó számítógépbe. Amint visszaértem átküldöm őket. - Kiváló munka Michael, mindig is maga volt legjobb. - Igen, de ezúttal túl hamar kiszúrtak, szükségem lesz egy másik hajóra. - Ez már csak természetes, előkészítjük magának a Dauntlesst, a főhangárban várja majd amint ideért. Ezen kívül újfent figyelmeztetem, hogy az Avus Primigenius nép tudása semmiképpen sem juthat a kormány kezére. Megértette? - Igen, megértettem. De megtudhatnám, hogy miért nem? Ez a tudás megnyerné nekik a háborút, ez pedig nekünk és éppen olyan fontos, mint nekik. - Még nem állnak készen rá – hangzott a különös alak válasza. Ekkor Michael megszakította az adást, majd visszaült a hajó egyik termináljához. A képernyőjén a már dekódolt adatbázisból tisztán látszódott egy kép, amely az előbb említett hajó tervrajzait mutatta. Külön ábra jelent meg a masszív hajótest elejéről, oldaláról és hátsó részéről is. Ezeket Ős írás vette körül bizonyos helyekre nyilazva, szemmel láthatóan az adott részek feladatára mutattak rá. - Nem állnak rá készen mi? – motyogta magában dühösen. – Majd meglátjuk – közben odasétált kommunikációs terminálhoz és lenyomott rajta néhány billentyűt. - Haló? Itt Timothy Keller. Miben segíthetek? - Üdvözlöm Mr. Keller. Van itt valami, ami érdekelné… - mondta miközben az A.S. Virginia tovább haladt az űr végtelenében.

Vége II. résznek

III. rész Mainsfield 1. fejezet A Megszállás 2212. június 9-e. Egy átlagos nyári nap virradt Thassosra, Mainsfield káprázatos fővárosára. A 150 millió lakosú város egy hosszú, meredek hegyvonulat lábánál kezdődött és több száz kilométeren át húzódott a végtelennek tűnő alföldek erdőségeinek belseje felé. A hegygerincről egy vízesés zuhant alá a síkságra, melynek vize egyenesen az Atlanta folyóba zúdult. Ez a vízfolyam két hatalmas részre szelte a várost, ahogyan több száz kilométeren át kanyargott lefelé az alföldeken egyenesen az óceánba torkollva. A két városrészt hidak tucatjai kapcsolták össze azonban a közlekedés jelentős része már a levegőben illetve teleportációval törtét. Utóbbi viszont meglehetősen háttérbe szorult mostanság, eddig is sokan gondolták, hogy a folyamaton átesett emberek már sosem lesznek ugyanazok. Valamint sokan voltak, akik attól féltek, hogy nem állnak össze teljesen. De néhány hónappal ezelőtt egy hirtelen jött áramszünet következtében emberek százai vesztették életüket, ők ugyanis éppen a teleportációs folyamat közepén jártak és mivel ezek a szerkezetek azonnal lekapcsoltak csak félig mentek át a túloldalra, a másik felük eredeti helyén maradt. Válaszul az elmúlt hetekben több mint 80%-al csökkent a forgalmuk. A tömegközlekedésnek köszönhetően nem a folyó volt az, amely leginkább megosztotta a várost, hanem annak elrendezése, ez pedig annak felépítésére vezethető vissza. Amikor 2069ben az emberiség megérkezett új otthonába a Földön valóságos jégkorszak uralkodott ezért annak lakosai új otthonok után nézetek. Mire a bolygó éghajlata ismét a normális körülmények között stabilizálódott az emberek megalapították Mainsfield, Durham, Kirksville és Grovespring kolóniáját. Ezen a bolygón elsőként Thassos városát építették fel a hegygerinc lábánál, ennek eredményeképpen itt található annak összes fontos feladatot ellátó épülete is. Ahogy teltek a századok, érkeztek a telepesek valamint növekedett a népességszám és a város elkezdett terjeszkedni a folyó mentén. Viszont nem hatalmas felhőkarcolók vagy tömzsi kupolás épületek, hanem kisebb lakóházak formájában. Ebből adódóan a város egy gazdag és egy szegényebb részre tagolódott. Bár a szegény részen élők csak a másik részhez viszonyítva nevezhetőek szegénynek, ők is éppolyan jólétben élnek, mint bárki más jelen pillanatban. Közéjük tartozott Clark Davidson és Thomas Davidson is, akik egy húszas éveik közepén járó testvérpár. Ugyan ez nem látszott rajtuk első ránézésre. Clark egy jól megtermett, robosztus testalkatú, csaknem 1,9 méter magassággal büszkélkedő fiatalember volt. Szőke, rövid haját hátra fésülte, arca sima, kemény vonásokkal rendelkezett. Kék szemeinek fenyegető tekintetével szinte bárkit halálra tudott volna rémiszteni, ha akarta volna. De jó lelkének köszönhetően inkább kedvesebb énjét mutatta. Thomas viszont alig érte el 170 centiméteres magasságot, testfelépítése alig ütötte az átlagosat, izomereje is hagyott némi kívánni valót maga után. Valamivel hosszabbra növesztett, fekete haját csak a hasonlóság kedvéért fésülte hátra. Arca meglehetősen borostás volt, ugyanis nem szeretett túlzottan borotválkozni, annak vonásai pedig teljesen eltértek bátyjáétól.

Mivel ránézésre nem volt ember, aki megmondta volna, hogy ők testvérek megpróbáltak valamilyen szinten összeöltözni, hogy elkerüljék az esetleges kínos helyzeteket. Mint például a tavalyit, amikor a felső negyed egyik bárjában az általuk gondosan kiszemelt lányok a képükbe röhögtek a „testvérek vagyunk” kifejezés elhangzásakor. Kettejük közül azonban mégis csak Thomas járt sikerrel és mostanra már házasságot kötött kedvesével. Clark viszont még mindig facér, sosem volt szerencséje. Minden esetre sosem engedték, hogy az efféle dolgok a jól ápolt testvéri kötelékük kárára menjenek, ebből a szempontból ritka kivételt képeznek a többi testvérpárhoz képest. Jelenleg a hálaadási ünnepségre indultak, amelyet a kormányzati torony lábánál rendeznek majd a város fennállásának 143. évfordulója alkalmából. A kolónia kormányzója, Jacob Tanner személyesen nyitja majd meg az ünnepséget, mint minden évben. Ők ketten percekkel a kezdés előtt érkeztek oda ezért már csak távolról figyelhették az eseményeket, mivel az emberek sokasága több száz méter hosszan elnyúlt. - Legalább nem lapít össze minket a tömeg. Nem értem miért kell személyesen megnéznünk, a TV-ben sokkal jobban lehet látni mindent. - Az nem ugyanaz – vágta rá Tom, mindig az ő kedvéért mentek. De Clark sem panaszkodhatott, amúgy sem volt mit csinálnia otthon. Egyébként is jött neki eggyel a múltkori miatt. A kormányzó ekkor belekezdett szokásos sablonbeszédébe, amelyet már oly sokszor elismételt politikai pályafutása alatt. A szöveget át sem kellett olvasnia, kívülről fújta az egészet egészen a harmadik újraválasztását követően. Bár Tomot ez nem érdekelte különösebben, csak néhány mondatot szűrt ki belőle: - Ezen esemény rendkívül fontos számunkra… Az elért eredmények magukért beszélnek. Durham sajnálatos pusztulása után messze mi vagyunk a legfontosabb kolónia a Föld után… Hatalmas termőföldeink rendszerek százait látják el élelemmel, gyáraink naponta több millió tonna fémet dolgoznak fel, bányáink csak úgy ontják a különféle nyersanyagokat… Jelenleg mi rendelkezünk a legmodernebb katonai eszközökkel, légvédelmi berendezésekkel köztük jó néhány Tachyon löveggel is… Köszönöm, hogy ma megjelentek, az ünnepséget ezennel megnyitom. – jelentette ki Tanner legalább negyed órával hamarabb, mint kellet volna majd sietve besétált az egyik teleportációs fülkébe és eltűnt a közönség előtt. Ez már csak azért is különös volt, mert ő saját elmondása szerint csak a legszükségesebb esetekben használta ezen berendezések bármelyikét is. Néhány perc elteltével a közönség - a testvérpárt is beleértve tűnődve forgatta a fejét az égbolton bármely ember alkotta dolog után kutakodva kíváncsi pillantásaik sokaságával. - Hol marad a felvonulás? – csattant fel fennhangon Tom, ez volt az egyetlen ok, amiért eljött, ráadásul még testvérét is ide rángatta. Ugyanis rajongott a katonai járművekért, közülük is a hadihajókért. Már pedig minden egyes hálaadáskor Typhoonok és Saberek százai szoktak elsüvíteni a fejük felett jó néhány 304-essel egyetemben. Sőt a tavalyi évben még a Korolev is tett egy tiszteletkört. Most azonban semmi, még csak ez sikló sem mutatta magát. A csalódott tömeg már haza is indult volna, amikor egyszer csak egy kék energiaburok kezdett kibontakozni az atmoszféra felett. - Aktiválták a bolygópajzsot – jelentette ki Clark meglepetten az égboltra tekintve. – Ez is a felvonulás része lenne? - Az is lehet, hogy megtámadtak minket – vetette fel Tom.

- Ugyan már… mégis kik? - Nemrég mondták a hírekben, hogy hadba léptünk a Drákokkal, talán ők azok. - Igen a Drákok – felelte lekezelő hangnemben. – Gondolom szétverték a valaha összeállított legnagyobb emberi flottát, aztán két nap alatt idejöttek és végigmasíroztak minden létező védelmi vonalon, aztán most jönnek kiirtani minket… - erre mindketten elnevették magukat, sőt még néhány közelben álló ember is. Ők azonnal csendben maradnak, amint Clark feléjük emelte fenyegető tekintetét, aztán tovább nevetett testvérével. - Végigmasíroztak… - fakadt ki Tomból röhögése közepette. Percekkel később azonban felharsogtak a katasztrófavédelmi gyakorlatok során használatos hangjelzések valamint egy középkorú férfi hangja kezdett el szólnia hangosbemondókban. - Figyelem! Minden nem katonai személy azonnal menjen haza vagy húzódjon az óvóhelyek valamelyikébe! Minden katonai képzésben részesült személy azonnal jelentkezzen a bázisokon! Ez nem gyakorlat, ismétlem ez nem gyakorlat – ez folyamatosan ismétlődött ugyanazzal a fülsüketítő hangerővel. Mivel mindketten szolgáltak már a seregben néhány évvel ezelőtt, a katonaságtól kapott szerződés értelmében nekik is jelentkezniük kellett a legközelebbi katonai bázison. - Ugye ez csak egy vicc? Ehhez legalább 50 kilométert kell megtennünk – eközben a tömeg pánikolva széledt szét minden lehetséges irányban. Sokan egyenesen feléjük haladtak. – Így sosem jutunk el oda. - Mi van azzal a teleportfülkével? – mutatott rá Tom a már teljesen elhagyatott emelvényen álló fülkére amellyel Tanner is elhúzta a csíkot. Megpróbálnak oda férkőzni az onnan érkező emberáradat ellenében, de csak nagyon nehezen jutottak előbbre. Közben rájöttek, hogy sokkal jobban haladnak, ha Clark megy előre, majd félre lök mindenkit az útjából, miközben Tom szorosan mögötte oson. Legalább száz métert tettek meg így, mire elfogytak az emberek. Így már viszonylag könnyen oda tudtak szaladni és beteleportálni magukat a legközelebbi katonai támaszpont szívébe. Amint kiléptek a fülkéből egy rakás másik ember közé keveredtek, akik hozzájuk hasonló módon kerültek ide. Ők is átlagos állampolgárok voltak, akik életük során valamilyen okból töltöttek el egy kis időt a seregben. - Uraim, sorakozzanak a fehér vonal mentén! - hallatszott az egyik őrmester mély hangja. Szemmel láthatóan nem jutott túl sok emberük a feladatra. A tömeg rövidesen felsorakozott a vonal mentén hosszú sorokba rendeződve, mint ahogy katonakorukban tették. A közben érkezők gyorsan felismerték a helyzetet és rövidesen beálltak az egyik sorba. - Ahogy sejtették szeretett otthonunkat támadás érte. Jelenleg csak annyit mondhatok, hogy szükségállapotot rendeltek el. Ennek értelmében maguk kötelesek szolgálatra jelentkezni. A felszerelést… Amint befejezte a rövid eligazítást rövidesen mindannyian katonai ruhát öltöttek és felszerelkeztek a szükséges fegyverekkel. Ezek közé tartozott a Heckler géppuska, a már elavulófélben lévő, de még mindig olcsó és megbízható M9-es, valamint egy gyalogsági kés. Ezen kívül néhány gránát, egy jó adag lőszer, majd a tovább fejlesztett golyóálló mellény,

szokványos lekerekített szélű sisak, gyalogsági ásó, bakancs… stb. Mivel a mai fegyverek már jóval kisebb és halálosabb lövedékeket használtak jó néhány tárat magukkal vihettek, amint valamennyien elkészültek az őrmesterek beterelték őket a Typhoonokba amelyek az előre meghatározott gyülekezőpontokhoz repültek. Minden helyen ötösével szálltak le így nagyjából száz ember került egy csoportba egy-egy századot formálva. Mivel minden öt gépre jutott egy százados is, ők lettek a század parancsnokai. Ezzel a mozgósítási tervvel Zsukov hozakodott elő 2193-ban majd többször is átdolgozták az évek során. Ugyan az így kapott századok nem lettek valami ütőképesek, de kétségtelenül ez volt a lehető leggyorsabb módja a tartalékok mozgósításának. Ezzel a módszerrel ugyanis még jóval az esetleges invázió megkezdése előtt már a teljes haderő a tábornokok rendelkezésére állhatott, jelen esetben ez több millió katonát jelentett a folyamatosan aktív haderő néhány százezer jól képzett embere mellett. Ők ketten a Bravo11-es század részei lettek és a főváros déli határán húzódó rögtönzött védelmi vonal keleti szárnyára lettek beosztva. Winslow százados a lövészárkok ásására utasította őket. Kis idő elteltével felszálló vadászgépek és cirkálók hangjára lettek figyelmesek a tőlük néhány kilométerre található légi támaszpont felől. Ezek a felvonulásra szánt hajók voltak, ezeket ugyanis biztonsági okokból teljesen lefegyverezték és csak mostanra sikerült harcképes állapotba hozniuk őket. A lent ásó katonák nem sokat értettek az eseményekből, csak reménykedhetnek, hogy ez egy újfajta hadgyakorlat amely Clayton admirális zavaros elméjéből pattant elő a napokban. - Szerinted mi folyik itt? Tényleg támadás alatt állunk? – kérdezte Tomtól a mellette ásó katona. - Nagyon remélem, hogy nem… - válaszolta, de közben a tőle méterekre álló Winslow megköszörülte torkát. Ezzel jelezve, hogy jobb, ha csendben marad és folytatja a munkát. Ez így folytatódott legalább fél óráig, amikor is megkezdődött az elkeseredett űrütközet Mainsfield virágzó bolygója felett. Egy ideig csak távoli robbanásokat lehetett látni a sötét éjszaka égboltján, de rövidesen a felszín felé zuhanó hajók roncsainak látványa töltötte be az eget, ahogyan azok milliónyi darabra morzsolódtak a bolygót védő energiamezőn. Viszont azt képtelenség volt megállapítani, hogy ezek melyik félhez is tartozhattak. Alig három perc elteltével a fények halványodni kezdtek és egyre kevesebb és kevesebb robbanások törték meg az űr sötétjét. Aztán az utolsó fény is kihunyt, az utolsó villanás is elhalványult. Egy pillanatra minden normális lett. Minden olyan volt, mint azelőtt, még egyszer utoljára. - Vajon nyertünk? – hangzott el az egyik fiatalember kérdése. Azonban nem érkezett rá felelet, néma csend kísérte a kérdést katonák ezreinek reményeivel. A csöndet végül a védelmi lövegek össztüzének égtelen robaja törte meg azonnali választ adva a kérdésre. A védelmi ágyúk sorra lötték ki fél megatonnás tölteteiket a csillagok közé, ezeket a masszív Tachyon lövegek sortüze követte nem egy korvett vesztét okozva. Válaszul Kortis flottája megkezdte az orbitális bombázást, halálos plazmaesőt zúdítva a bolygóra, a megerősített pajzs ezeket könnyű szerrel hárította. Felejthetetlen látványt nyújtva a lent álló katonáknak, lángba borult Mainsfield ege.

Ezzel párhuzamosan a tartalék erőket is mozgósították. Sorra szálltak fel a vadászgépek és a megmaradt 304-esek. Azonban nem kapcsolódtak bele az ütközetbe, csupán a szárazföldi csapatok támogatására szolgáltak. Miután az ásással már elkészültek, az általuk kimélyített lövészárkokban lapuló katonák ismét találgathattak, amikor az első torpedók is megérkeztek. Legnagyobb meglepetésükre gond nélkül átsuhanva az energiamezőn. Egyik csapódott be a másik után, de nem a katonák állásain, hanem a város közepébe érkezve. Ők pedig tehetetlenül figyelték, ahogyan milliók haltak szörnyet a pusztító robbanások és az azokat kísérő lángok közepette. Az egyik zöldes lánggal égő torpedó egyenesen az egyik 304-es felé tartott. Az ugyan megpróbált kitérni, de az túl gyorsan közeledett felé és a hajó gerincén csapódott be egy jókora darabot kitépve a hajótestből. Egy pillanatra úgy tűnt, kiállta a strapát azonban szép lassan süllyedni kezdett a felszín felé a közel 3000 méteres magasságból. Ahogyan süllyedt tisztán látható volt, hogy hatóműveiből kihagyott az energia és azok hol felvillantak, hol elsötétültek. A súlyosan sérült hajó egyre gyorsabban kezdett süllyedni és egyenesen a város közepe felé tartott. A haldokló óriás utolsó leheletéből a ritkábban lakott rész felé kormányozta magát, majd hajtóművei végleg elsötétedtek. Néhány néma, feszült pillanat után egyre világosabbá vált, hogy nem sikerült az irányváltás, egyenesen az egyik felhőkarcoló felé tartott. A benne lévők kétségbeesetten próbáltak menekülni, de mindhiába. A lángoló hajótest egyenesen belecsapódott kettészelve az épületet, majd pedig az egyik sztrádán ért földet. Ezután még jó 300 métert csúszott előre, mielőtt végleg megállt volna. Közben a hatalmas felhőkarcoló keleti irányban dőlt le emberéletek tízezreit magával ragadva. A romok között tomboló lángok füstje még kilométerekről is jól látszott, az összes többi romba dőlt épületével és utcáéval egyetemben. Thassos városa romokba hevert. A következő csapás fél órával később következett be, amikor is az egyik torpedó telibe trafálta a hegygerinc aljában gondosan elrejtett pajzsgenerátort. Az azt ellátó ZPM-ek automatikusan lekapcsoltak a katasztrofális erejű robbanást elkerülendő, de a naquadah egy része így is felrobbant egy jókora rész elnyelve a városból. Mainsfield energiamezeje szép lassan eloszlott annak ege felett, Kortis már alig várta ezt a pillanatot. A bolygó körüli pályán álló flotta pusztító plazmaesőt zúdított valamennyi nagyvárosra teljesen romba döntve azokat. Nem egy lövedék a katonák állásait is elérte százakat megölve közülük, ők azonban hősiesen tartották a pozíciójukat. Azonban a bombázás egyszer csak abba maradt, éppen mielőtt mindent eltörölhetett volna. Valami készülőben volt odafent. A Bravo11-es század állásai viszonylag szerencsésen megúszták a dolgot. Mindössze egyetlen lövedék csapódott be néhány méterre az árkok előtt. Katonái csodálkozva néztek a magasba, nem értették miért hagyták abba ellenségeik, amikor már csak karnyújtásnyira voltak a győzelemtől. Közben elképedve bámulták az általuk okozott pusztítást, a lángokban álló fővárost, a mostanra az utolsó szálig lelőtt 304-esek talajon elterülő roncsait, halott vagy sebesült bajtársaik testeit, ahogy a szanitécek kétségbeesetten rohangálnak közöttük. Egyszer csak vadászgépek süvítésére lettek figyelmesek, ahogy a leszállni készülő csapatszállítókat kísérték. Hirtelen minden világossá vált számukra: Mainsfieldet nem eltörlik, hanem megszállják.

Prescott tábornok, a szárazföldi védelem vezetője egy utolsó beszédet mondott embereinek. Már tudta, hogy vége, de ezt kötelességének érezte, hangját a rádiókon keresztül továbbították, a század katonái figyelmesen hallgatták őt: - Katonák! Amint látják nem túl rózsás a helyzet, a drákok teljes erejű támadást indítottak szertett otthonunk ellen. Azt hiszik, csak úgy besétálhatnak ide, azt hiszik most már megtörtek minket és könnyedén elvehetik, amit akarnak. De most az egyszer azok a nyálkás fejű mocskok tévednek. Mi még nem törtünk meg. Mi Tau’ri büszke harcosai vagyunk, mi sosem törünk meg. És most, most megmutatjuk nekik, mire is vagyunk képesek, még ilyenkor is a halál kapujában. Mert ma egyikünk sem tér haza, ma a halálunkig harcolunk. És megmutatjuk nekik mit jelent igazi harcosnak lenni. Megmutatjuk mit jelent Tau’rinak lenni! – ezzel az adás véget ért, a katonák félve ugyan, de lelkesen készültek fel az előttük álló ütközetre és figyelték, ahogyan az első ellenséges vadászgépek megkezdték harcukat a megmaradt Saberekkel. Ugyan utóbbiaknak semmi esélyük sem volt a lehengerlő túlerővel szemben mégis hősiesen harcoltak, nem egyet magukkal rántva a halálba. Az egyik vadászgép találatot kapott, hajtóművei leálltak, fegyverei működésképtelenné váltak. A pilóta zuhanás közben belemanőverezte gépét az egyik Drák vadászgépbe majd egyenesen az egyik Skorpió tankra zuhantak darabokra törve azt. Még javában dúlt a légi csata az omladozó felhőkarcolók között, amikor megérkeztek az első csapatszállítók. Amint födet értek, lenyílott a rámpájuk és ellenséges katonák százai özönlöttek ki belőlük. Bőrük szürkés árnyalatú volt, ereikben zöld vér csörgedezett, amelyek jól láthatóak voltak bőrük felületén, így összességében zöldesszürke színt kölcsönözve nekik. Szemeik sötétzölden ragyogtak, a vicsorgásuk közepette fekete fogaik között előtűnő ínyükkel és nyelvükkel egyetemben. Egyszerű, sötétszürke fémpáncélt viseltek mintha csak egy középkori harcmezőről érkeztek volna. Izmos karjaiknak és legalább 2 méteres termetüknek köszönhetően egyszerre két fegyvert hordhattak magukkal. Ezek egyike egy fejszének tűnő éles közelharci eszköz volt, a mási pedig egy jókora méretű géppuskának látszó távolsági fegyver. Hosszú karmaiknak és tüskés fejüknek valamint fejüket borító sűrű, fekete szőrzetüknek köszönhetően önmagukban is félelmetes látványt nyújtottak. Ezt már csak fülsüketítő harci ordításuk tetézte, ahogyan egyenesen a védők felé rohantak. Utánuk masszív, legalább 10 méter hosszú, jókora kerekeken guruló tankok gördültek le szép sorjában. Ezek az erősen páncélozott zöldes árnyalatúra festett harcjárművek nem rendelkeznek lövegtoronnyal, két legalább 1,5 méter hosszú lövegcsövük lándzsaként állt ki elülső páncéllemezükből. Amint ezek elhagyták a csapatszállítókat azok feljebb emelkedtek, mintha csak távozni készültek volna. Azonban még mindig tartogattak egy halálos meglepetést hőseink számára: közel 25 méteres magasságba emelkedve egy jókora páncéllemez vágódott arrébb, egy jókora nyílást hagyva a hajó alján. Ebből egy valóságos acélszörnyeteg hullott alá a talajra, s az irdatlan erővel remegett meg alatta. A katonák rövidesen megpillantották a Drákok leghalálosabb szárazföldi monstrumát, a Krakent. Ez egy hatalmas, közel harminc méter átmérőjű bestia volt, közepét egy leginkább gömb alakú, több méternyi páncélzattal körülvett irányítóegység alkotta, amelyből négy pókszerű láb ágazott el biztos támaszt nyújtva a monstrumnak. Az irányítóegység teteje viszont egy lapos, szögletes részben teljesedett ki. Itt szállt bele annak személyzete valamint ide erősítették a fő fegyverét is. Amely nem volt más, mint egy korvettről leemelt plazmaágyú, soha nem látott pusztító erőt kölcsönözve hordozójának. Mivel a legtetején

helyezkedett el, állványa 360°-os szögben volt forgatható, teljes körű védelmet nyújtva bármely páncélozott jármű ellen. A gyalogság ellen pedig az irányítóegységből lándzsaként kiálló géppuskák védték, amelyek közül egy lett elhelyezve minden oldalon. Továbbá az elejére két másikat is felszereltek további tűzerőt nyújtva, valamint így lehetett a legkönnyebben megkülönböztetni az elejét a hátuljától. Összességében minden századra egy jutott belőle, ezen kívül legalább négy tank és vadállatként rohamozó ellenséges katonák százai. A Bravo11-es századnak azonban már csak két Skorpió osztályú nehézpáncélosa maradt. Ezek a masszív, 12 méter hosszú, 160 mm-es ágyúval felszerelt barnára festett járművek tűzerő tekintetében az ellenség tankjainak voltak megfelelői. Ezen kívül alig száz emberrel, néhány nehézgéppuskával és tankelhárító fegyverrel rendelkeztek. Mindannyian féltek, tudták, hogy nincs visszaút. Egyedül Winslow arcán látszódott némi önbizalom, őt nem rémisztette meg a lassú, nyikorgó léptekkel közeledő monstrum látványa és némán figyelte, ahogyan a torz teremtmények áradata egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk. - Felkészülni! – hallatszott szúrós hangja ősz szakálla mögül, mégis elég hangosan ahhoz, hogy valamennyien hallhassák az égtelen lárma közepette. A katonák sorra emelték fel géppuskáikat valamely torz teremtményt megcélozva vele. A két tank is célhoz emelte lövegeit, az ellenséges tankok valamelyikére mutatva velük. Végtelennek tűnő másodpercek következtek. A katonák próbáltak bátorságot meríteni valahonnan. Sokan szeretteik, bajtársaik iránt érzett kötelességükből, lelkük egy nem mutatott részéből vagy hitükből. Még Clark is a nyakából letépett amulettjét szorongatja kezében, amellyel fegyverét is tartotta, és egy imát mormolt fogai között. Thomas viszont felesége, Sharon iránti szeretetéből merítette erejét az előtte állókra. Érezte, hogy még életben van, és minél több időt akart nyerni neki a meneküléshez. Eközben lövések hallatszottak a távolból, majd egyre közelebbről és közelebbről is. - Tűz! – ordította el magát Winslow bajuszát pödörve, ez amolyan kényszeres szokása volt neki idegességében. És most minden oka meg volt hozzá. Ahogy hangja végigzengett soraikon össztüzet a katonák nyitottak az ellenségre. A géppuskák lövedékei sorra süvítettek el Kortis katonái mellet miközben vaktában rohantak az árkok irányába. Sokukat találat érte ugyan, de ők úgy tovább rohantak mintha teljességgel érzéketlenek lettek volna a fájdalomra. Csak a fejüket és a mellkasukat ért lövések állították meg őket véglegesen, élettelen testüket pedig dühödten lökte félre a mögötte haladó teremtmény. Egyikük sípcsontját szabályosan kettéválasztotta az 50mm-es nehézgéppuska lövedéke, azonnal ledöntve lábról. Viszont ő nem adta fel és tovább kúszott előre célja felé, egészen addig, amíg Thomas fejen nem találta, és ki nem oltotta életét. Ekkorra a tankok is belekezdtek pusztító párbajukba, a jobb oldali Skorpió lövése keresztül hasított ellenfelének páncélján majd az ott felhalmozott lőszeresládákba csapódva lángba borította azt. A bal oldali viszont eltévesztette célját. A megmaradt 3 tank válaszul mind a 6 lövegéből ontani kezdte a páncéltörő lövedékeket, amelyeket azonban sorra felfogtak a jól beásott járművek előtt tornyosuló homokzsákok. Az esélyek ellenére egész jól boldogultak, az ellenséges katonák képtelenek voltak elég közel kerülni az állásokhoz ezért a legcsekélyebb fedezéket sem nyújtó mezőn kellett tűz alá venniük a jól beásott védőket, akik halomra lőtték őket rókalyukaikból. Rövidesen a három félelmetes tankot is sikerült semlegesíteniük. Közülük kettővel a Skorpiók, eggyel pedig

Clark végzett az egyik bajtársa kezéből kiemelt rakétavetővel. De ezért a sikerért magas árat kellett fizetniük, a század csaknem harmada odaveszett, holttestek hevertek mindenfelé. Ugyanis azok sisakjai nem tudták felfogni a Drákok által használatos lövedékeket, ráadásul a Kraken még mindig feléjük közeledett, már alig 50 méterre járt az elszánt védők állásaitól. - Össztűz! Szedjék le azt a szörnyet! – kiáltotta Winslow egyenesen a bestiára mutatva, amely lépései kisebb földrengéseket keltettek a talajban. A záporozó lövedékek ezrei azonban sorra pattantak le annak tömör páncélzatáról, még a Skorpiók nehézpáncélzatú tankok ellen kifejlesztett lövedékei is. Minden esetre szép kis karcolásokat hagytak rajta, ha mást nem a zöld festéket lekoptatták a monstrumról, amely nem késlekedett sokat a válasszal. A három elülső géppuskáját egyenesen állásaikra irányozta, majd módszeresen minden egyes árokra kilőtt egy sorozatot nem egy elszánt katona halálát okozva. Tom éppen elfordította fejét és egy újabb tárért nyúlt, amikor a monstrum egyik lövése centikre süvített el az arca mellett egyik bajtára sisakját eltalálva. Gond nélkül suhant át azon, a katona agyvelejét pedig egy jó fél méteres távolságban vetette szét, az ott lévők pedig szóhoz sem jutnak döbbenetükben. Ekkor újabb szállítóhajók hangja töltötte meg az eget, az ellenség mozgósította tartalékait. Ezzel párhuzamosan újabb vadászok kapcsolódtak bele a légi ütközetbe, megadva az utolsó tőrdöfést az megmaradt F-312-eseknek, amelyek eddig is csak a megmaradt légvédelemnek köszönhették életüket. Most azonban néhány korvett is alá szállt az űr sötétjéből gondosan szétrobbantva azokat. Eközben az újonnan érkezett csapatszállítók már jóval közelebb landoltak az állásokhoz, az ellenség újabb áradatát rázúdítva a megmaradt védőkre, akik elkeseredett harcukat vívták a Krakenekkel. A Bravo11-es század egyik tankja telibe kapta az irányítóegységet a jobb elülső lábbal összekötő fémhengert csaknem kettétörve azt. A bestia válaszul plazma ágyújával darabokra robbantotta azt majd újabb lépést tett az árkok felé. A megmaradt tank már éppen célba készült venni a sérült rész, amikor is ellenséges vadászgépek repültek rá az állásokra. Nagy kaliberű géppuskáik cafatokra szaggatták az embereket és teljesen megsemmisítették a tankot. Az egyik lövedék Winslowot is eltalálta, aki azonnal életét vesztett. A csata elveszett. A tucatnyi túlélő ugyan hősiesen harcolt, de esélyük sem volt már a Kraken ellen, amely a sérült lábát épp most tette be az egyik rókalyukba, nem sokkal Thomsonék mellet. Ő egy, a földön heverő rakétavetőt pillantott meg az egyik halott bajtársa karjai között. Odakúszott, majd megpróbálta kirángatni onnan, Charles is felfigyelt erre, megfogta testvérét a vállánál, majd egy jó erős rántással rásegített a dologra, egyből kiszabadítva onnan a rakétavetővel egyetemben. - Majd én – mondta Tomnak, majd kikapta a kezéből a rakétavetőt, felállt és egyenesen a sérült hengerbe lőtte annak lövedékét. A robbanás tőből letépte a bestia lábát és mivel az így képtelen volt egyensúlyozni kőtömbként vágódott a talajba. A becsapódás ereje pedig teljesen tönkretette annak rendszerit, kész csoda, hogy ők ketten időben ki tudtak ugrani alóla. - Megöltük – jelentette ki Tom, mintha csak ez élőlényről beszélne. - Igen, kicsináltuk a rohadékot! – folytatta Charles örömteli arccal, egy pillanatra mindketten elmosolyodtak, de semmi sem tart örökké. Még egy másodpercbe sem telt bele mire az özönlő barbárok harci kiáltása törölte le a mosolyt az arcukról, már csak pár méterre jártak az állásuktól.

Ekkorra már a légi csata is véget ért, az ellenség gépei szabadon rontottak neki az állásoknak, már nem volt, ami megállítsa őket. A védelmi vonalakat már szinte mindenhol áttörték, néhány helyen már a külvárosban masíroztak a seregek. Prescott tábornok valóban az utolsó leheletéig küzdött emberivel, mostanra azonban már vége volt. A Baravo11-es század maroknyi túlélője fejvesztve kezdett menekülni, már nem volt értelme a harcnak. Ahogyan az első emberek futásnak eredtek Clark odafordult testvéréhez és a következőt mondta neki halál komoly arckifejezéssel: - Menj! Én maradok, mentsd magad. - De… - felelte Tom értetlenkedve, nem fogta fel miért nem tart vele. Ráadásul semmiképp sem akart nélküle menni, nem tudott volna együtt élni a tudattal. - Figyelj! Neked ott van Sharon, mi lesz vele nélküled? – szakította őt félbe, mindketten tudták, hogy igaza van. Tom azonban továbbra sem mozdult. – Menj! – ismételte el fennhangon, tőle szokatlanul határozott hangnemben. Csak ekkor látta be, hogy meg kell tennie. Megfordult majd a többi katonával együtt futásnak eredt a külváros felé a többi bajtársával együtt. Clark fejében viszont ez még csak meg sem fordult. Őt senki sem várta otthon, ha még maradt számára otthon. Egyedül testvére biztonsága érdekelte, ehhez viszont a lehető legtovább kellett feltartania őket, túlélési esélyt adva öccsének. Felkapott a földről egy másik géppuskát is egyik elesett bajtársa kezéből majd pedig mindkét fegyverével, célzás nélkül nyitott tüzet ellenfelei áradatára. Mivel ők futottak nem maradt idejük visszalőni és sokan áldozatul estek a golyózápornak. Akik viszont nem, idő hiányában célzás nélkül viszonozhatták a tüzet a Kraken roncsai között fedezéket találó hősünknek. - Gyertek mocskok! Gyertek! – kiáltotta harciasan, miközben szinte tucatjával kaszálta le őket. Ahogyan a golyók sorra süvítettek el mellette az egyik drák rávetette magát a roncs tetejéről, fejszéjét egyenesen a mellkasa felé tartva. Csak az utolsó pillanatban vette észre támadóját. Jobb kezéből eldobta a géppuskát, majd blokkolta vele a támadást, de a rávetődő közel 100 kilós ellenfél súlya a fölre lökte és elejtette másik gépfegyverét is. A talajon birkóztak tovább, Clark egy pillanatra egyetlen karjával tartotta fel, miközben annak undortó nyála az arcára csöpögött, minden esetre elérte a célját. Másik kezével kirántotta az övére csatolt kését majd a torz élőlény nyakába döfte, azonnal véget vetve az élethalálharcnak. A drák még egy ideig nyöszörgött, azonban már nem tudott sokat tenni, Clark nem is foglalkozott vele különösebben. Ehelyett felkapta az egyik fegyvert a földről és fojtatta harcát ellenfeleivel. - Na, mi van? Csak ennyit tudtok?! – kiáltotta fennhangon. Ekkor azonban kifogyott a tár fegyveréből, s ahogyan a következőért nyúlt éles fájdalomra lett figyelmes a mellkasán, szíven találta az egyik. A találatot rövidesen két másik is követte, ugyancsak a mellkasába csapódva, ő rövidesen a földre rogyott, majd utolsó erejéből egy gránátot próbált ellenségeire dobni. De mielőtt ezt megtehetné, szervezete nem bírta már tovább és örökre eszméletét vesztette.

Még most, halála után is jobb kezében szorongatta fegyverét, valamint a számára oly sokat jelentő amulettet… 2212. július 14-e. Hála neki testvére sikeresen visszajutott a városba majd találkozott feleségével. Jelenleg a több mint 1 milliárd túlélő közé tartozik, akiket a lelketlen megszállók az éhhalál küszöbén tartanak. Ő maga a rövidesen megalakult ellenállás egyik vezetőjévé nőtte ki magát idő közben, jelenleg egy rádión dolgoznak, amellyel válaszolhatnának a kolónia felett hetente elhúzó Tok’ra hajónak, amelyet nem sokkal a dakarai incidens után bocsátottak rendelkezésre, legjobb pilótájuk, Anise vezetésével…

2. fejezet Az Ellenség Arca 2212. június 9-e. Kortis admirális hatalmas flottájával fél órán belül kilép majd a hipertérből Mainsfield gyanútlan kolóniája felett. Zászlóshajója, a Crudelitas hídján ült most, miközben első tisztje a lehetséges védelmi rendszerekről tájékoztatta. Maga a híd leginkább ez emberi kialakításúra hasonlított, viszont jóval szerényebb, zöld világítás volt fenntartva a szürke falak között. Valamint különös gőz terjengett mindenfelé a hűtőrendszerekből, őket ugyanis ez nem zavarta különösebben. - Az ismereteink alapján jelenleg ez a második legfontosabb Tau’ri rendszer. Elpusztítása nagyon komoly csapást jelentene számukra. Fontossága miatt alighanem hadihajók egész armadája védelmezi valamint igen fejlett védelmi rendszerekkel van ellátva. Nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy mindössze 27 hajót hoztunk magunkkal – fejtette ki Sevron kihúzva magát, felé fordulva. Náluk ez így szokás, ha egy nagyobb jelentőségű személlyel beszélnek, márpedig Kortisnál nem sok nagyobb jelentőségű személy volt ekkortájt. - Bőven elég lesz 27 hajó is. A lehető legtöbbet kell Mathayus rendelkezésére bocsátanunk, hogy esélye lehessen az anyaviláguk ellen – válaszolta a maga fenyegető hangnemében, ugyanis nehezére esett másképp beszélni. – Mikor érjük el a naprendszer szélét? - Még 24 perc, de nem lenne egyszerűbb, ha a kolónia körül lépnénk… - Nem lenne az! – vágott bele agresszívan. A párbeszédnek ezzel vége szakadt, Sevron visszaült a helyére és folytatta munkáját. Ő egy átlagos testalkatú dráknak volt mondható, 202 centiméter magas, fogai és karmai élesek erei pedig kidülledtek végtagjain. Egyedül fiatal kora és az átlagosnál hosszabb haja különböztette meg társaitól. Ugyanis náluk az a szokás tartja, hogy a lehető leghosszabbra növesztik azt. De ha kudarcot vallanak kötelesek kopaszra borotválni magukat. Ennek hossza mutatja, hogy mennyire alkalmasak az adott feladat elvégzéséhez. Mivel ő egy harcos, neki akkor kell ezt megtennie, ha párbajt veszít valaki más ellen. De ő még sosem vesztett, születése óta növesztette már hajkoronáját. Kortis viszont valóságos góliátnak számított közöttük. 256 centiméteres magassággal büszkélkedhetett, ehhez robosztus testalkat párosult. Erei kevésbé voltak láthatóak, mellkasán és arcán heges sebek húzódtak. Állkapcsa jobb oldalán törés nyomai látszottak valamint onnan 5 foga is hiányzott, köztük az egyik szemfoga is, amelyről azonnal fel lehetett ismerni. Ezt a sérülést még régebben szerezte a Mathayussal vívott, a Drák Anyaflotta vezetéséért zajló küzdelmében, nem sokkal mielőtt betörte volna ellenfele koponyáját csaknem halálos sebet okozva neki. Haja azonban szokatlanul rövid volt, alig érte el izmos nyakának közepét. Nem azért mert legyőzték volna, hanem saját maga szemében vallott kudarcot. Úgy érezte a néhány évvel ezelőtt bekövetkezett események után kötelessége volt megszabadulnia a már derekáig érő hajkoronájától, így jelenleg ő rendelkezett a legrövidebbel a jelenlévők közül. Ez általában szégyent jelentett társadalmukban, ha valakinek ilyen rövid volt, valóságos számkivetetté vált, és ezt naponta megrótták miatta.

Azonban őt senki sem merte szembesíteni ezzel, halál fia volt bárki is, aki csak rosszul nézett rá emiatt. Egyszer ugyan egy részeg katona megmosolyogta ezt, nem sokkal később szemei, végtagjai valamint belső szervei nélkül lógatatta fel a raktér közepén. - Őnagyságod – szólította meg Kortist az egyik biztonsági tiszt. – Norfern szeretne beszélni veled. Beengedjem? – ő lassan felé fordult majd a feje ingatásával jelezte, hogy bemehet. Amint belépett a nem mindennapi, kissé testes figura illendően meghajolt és elkezdte mondandóját. - Tegnap említetted, hogy keresselek fel, amint találhatok valami használhatót a biztonsági fejlesztések közül. És találtam egy igen érdekeset a rendelkezésemre álló tervrajzok között. - Csakugyan? Papírt találtál egy rakás papír között, ámulok a tehetségeden – förmedt rá belé fojtva a szót. – Ha már sikerült 20 perccel csata előtt idegurulnod, talán megoszthatnád velünk mitől olyan érdekes az a tervrajz – a tudós fél perc kínos csend után belekezdett annak ismertetésébe. - Magammal hoztam, szeretnék pontosan ismertetni minden apró részletet, ha nem zavar – Kortis nem igazán repesett az örömtől a számára teljesen érdektelen előadás lehetőségétől, de szerette tudni pontosan mi is kerül majd a hajójára. Ezért fejet ingatott fölötte, erre a tudós előhúzott egy zöldesen világító követ a zsebéből majd annak tetejét lenyomva egy kék hologram jelent meg. – Nos amint látja ezek a berendezések… - ugyan megpróbált figyelni az elhangzottakra, azonban gondolatai másfelé terelték a figyelmét. Hirtelen otthonában találta magát, minden nyugodt, éppen éjszaka volt. A kandallóban narancssárga tűz égett, halvány fénnyel betöltve a helyiséget. Karjai közt szeretett felesége aludt békésen, fejét mellkasára borítva. – Ha vészhelyzet esetén, mondjuk a hajó zuhanásakor… - már majdnem ő is elszenderült, amikor apró léptek hangja zavarta meg a tűz ropogását. Egyszer csak 3 éves kislánya szaladt ki riadtan szobájából – Apu, anyu! Szörny van az ágy alatt, segítsetek! – mondta a kislány kiverve az álmot mindkettejük szeméből – Ez akár a hajtóművek súlyos károsodása esetén is lehetséges lenne… - Ő rámosolygott kislányára majd pedig megindult a veszedelmes fenevad felkutatására. Az elvárásainak megfelelően semmit sem talált, gyermekét rövidesen megnyugtatta majd ismét lefektette. Még egy rövid esti mese felolvasására is hajlandó volt. - Maga a hipertér ugrás néhány ezer fényév távolságában lesz majd lehetséges… - Miután elvégezte a számára örömteli feladatot visszafeküdt az ágyba szemre való felesége mellé. – A szemem fénye – suttogja oda neki, majd összeölelkeztek és szemeiket perceken belül édes álom leple borította. - Szóval akkor alkalmazzuk a módosításokat? Igazán nem kerülne sok munkába – fejezte be végül mondandóját kissé kínos helyzetben hagyva Kortist. Ugyanis ő csak az előbbi mondattöredékeket kapta el szövegéből s csak most ocsúdott fel a régi emlékfoszlány hatása alól. - Nem szükséges – vágta rá határozottan, a maga érdes hangján. Nem építhetnek be valamit a hajójába, amelyről azt sem tudta mi az és mit is csinál pontosan. Ha pedig elismételtetné vele az a gyengeség jele lett volna emberi szemében.

Néhány perc elteltével megérkeztek a naprendszer széléhez. A 3 csatahajóból, 7 nehéz és 17 átlagos korvettből álló flotta hajói lépcsőzetes alakzatban léptek ki a hipertérből. Sevron egy pillanat erejéig nem tudta eldönteni, hogy szóljon-e az admirálisnak, hiszen ő gyűlölte, ha teljesen nyilvánvaló dolgokkal zargatták. Már pedig ezt a vak is látta, ezért úgy döntött, inkább csendben marad és figyeli az érzékelők adatait ellenséges hajók után kutatva. - Nos? – förmedt rá Kortis. - 18 Tau’ri hajó áll a rendszer második bolygója körül annak sötét oldalán. Egy masszív energiamező alá húzódtak, amely a planéta teljes felületére kiterjed egészen a termoszféra felső határáig. - Honnan tudták? – ordította dühösen majd ökölbe szorítva kezét rávágott a széke karfájára. Még legalább háromszor elismételte a kérdést, de senki sem tudta, hogyan történhetett. - Javaslom, vonuljunk vissza, ennyi ellen még az új torpedókkal sem megyünk semmire, amíg a védelmi lövegek hatótávolságán belül vannak. - Nem szükséges… - ezután rövid időre mérlegelte a fennálló lehetőségeket, a harc mellett döntött. – Nyisson egy csatornát! Sevron nem értette, ez hogyan segíthetett volna helyzetükön, de teljesítette az utasítást. Clayton admirális fogadta a diplomácia csatornán küldött adást, ahogy az a fejközi egyezmények közt szerepelt. - Mit akar? – förmedt rá Clayton amint fogadták az adást, mindenféle bemutatkozás vagy egyéb gesztus nélkül. - Azonnal adják meg magukat és megkímélem az életüket. Különben az utolsó szálig megölöm magukat. - Elutasítva – vágta rá ellenfele, majd megszakította az adást. Kortis az ősz hajú admirális testtartásából, arckifejezéséből, gesztikulációjából minden szükséges információt leolvasott egy működőképes terv kidolgozásához melynek célja az ellenséges flotta kicsalása volt az energiamező alól. Lehetőleg Mainsfield űrvédelmi lövegeinek hatótávolságán kívülre. Ahogy agyal, vetett egy pillantást első tisztje termináljára és egy jókora szürke pontokból álló sávra lett figyelmes. - Az ott mi? – mutatott rá bal kezének már legalább háromszor eltörött mutató ujjával. - Egy aszteroidamező, a rendszer külső naprendszer esetében.

szélén húzódik, mint minden középkorú

- Van köztük egy legalább 50 km átmérőjű? – kérdezite miközben egyre világosabbá vált szándéka tisztjei számára.

- Minden bizonnyal. Ha rendesen körülnézünk akár egy 500 kilométereset is találhatunk. Az már átvinné a pajzsot és elpusztítaná az egész kolóniát – erre Kortis finoman bólogatni kezdett, tőle még ez is fenyegetőnek hatott. - Akkorát nem bírunk elvontatni. És különben sem Mainsfieldnek lesz, hanem a holdjának – Sevron erre meglepetten nézett vissza rá, szemein látszott, hogy kénytelen lesz bővebben kifejteni a tervét. – Ha egy ekkorra aszteroidát összeütköztetnénk a planéta holdjával már laikus szemmel nézve kitéríthetné azt a pályájáról. Márpedig ezt nem engedik majd számunkra, ezzel kikényszerítjük a csatát a saját feltételeink szerint. Ugyan a kolóniával és a flottával egyszerre nem bírunk el, külön már nem jelentenek majd problémát. - De egy 100 km-est is el tudnánk vontatni. Az már jó eséllyel ténylegesen megtenné, egyáltalán nem kellene harcba szállni a védőkkel. Egyetlen csapással elpusztíthatnánk mindegyiküket. - Elpusztítani? – nevetett fel Kortis. – Dehogy akarom én elpusztítani, ha nincsenek túlélők mégis miért fáradnának majd a visszafoglalásával? - De ha Mathayus sikerrel jár, a Föld ellen nem marad erejük visszafoglalni bármit is. Nem ezért bízott rá több mint 150 hajót? – válaszolta meglepetten. - Nem. Túlélik majd az elvesztését, a maradék hajóikkal visszavonulnak az űr mélyébe és az utolsó leheletükig harcolnak majd. Ez esetben pedig kelleni fog nekünk egy csali, valami, amiért harcolnának. Ez pedig Mainsfield lesz, ugyanis nem fogjuk elpusztítani. Szóval keressék meg azt a meteort és vontassák ütközőpályára azzal a holddal! - Ahogy kívánja őnagysága – felelte, majd kiadta a megfelelő utasításokat a terminálján, amely tele volt mindenféle kapcsolóval, karral, és kijelzővel. Már az is meglepő, hogy bárki is el tudott igazodni ezeken. Mikorra ráesteledett Thassos városára találtak és ütköző pályára állítottak egy a feltételeknek megfelelő aszteroidát, eközben érkeztek a Davidson fivérek a rögtönzött védelmi vonalakhoz. Kortis remélte, hogy valóban bekapja Clayton a csalit és kivezényli a flottát a pajzs alól. - Egy perc az ütközésig – jelentette ki Sevron. - Gyerünk… induljatok… - suttogta az admirális, mások számára érthetetlen motyogás formájában. De hiába vette szinte biztosra, az egy perc elteltével a tau’ri flotta továbbra is rendületlenül tartotta pozícióját. Az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy nézte amint a hatalmas kődarab szép lassan haladt a méretes hold felé. Másodpercről-másodpercre közelebb kerültek egymáshoz, míg be nem következett a katasztrofális erejű becsapódás. Légkör híján elmaradt a robbanás, de maga a lökéshullám és az apró darabokra morzsolódó aszteroida látványa sem volt semmi. Ahogy a lökéshullám egy hatalmas krátert vájt a hold felszínébe Kortisnak egy újabb, sokkal zordabb emlék jutott eszébe. Talán ismét belefeledkezett volna, ha nem szakítja félbe a következő kérdés: „Mi van ha azt hiszik, hogy tényleg így akartuk elpusztítani a kolóniát, de eleve tudták, hogy kevés lesz?”

- Vontassanak ide egy száz kilométer átmérőjűt! – förmedt rá örömében, ő még ilyenkor sem volt valami kedves drák. Ez meghozta a kívánt eredményt. Amint elindult a három korvettből és egy nehéz korvettből álló konvoj, Clayton elrendelte a mozgósítást. Bár tudta, hogy nem arathat győzelmet a túlerővel szemben ez volt az egyetlen általa látott megoldás, amelynek a lehető legtöbb esélye volt a sikerre. Hiszen honnan tudhatta volna, hogy a drák csupán megszállni akarja a kolóniát és nem elpusztítani azt? - Közelednek, most értek ki az energiamező alól. 21 hajó, köztük 2 Starfury, 3 romboló és 1 nehézcirkáló, a többi mind 304-es. Mi a parancs? - Várjunk, amíg az űrvédelem lőtávolságán kívülre érnek. Amint ez megtörtént egy vonal mentén sorakozva rontunk közéjük. Úgy álljunk fel, hogy mindenhol akadjon legalább egy torpedókkal felszerelt hajó! – még el sem kezdődött az öldöklés, de már érezte a győzelem ízét. Ahogy kiértek Mainsfield oltalmából a drák flotta másodpercek alatt felvette a kívánt alakzatot és készen állt az ütközetre. - Lőtávba érnek 10 másodpercen belül, nekünk még 15 kell. 5, 4… tüzet nyitnak! – A tau’ri flotta lövedékei sorra záporoztak a drák hajók felé. Első sorban a torpedóvetésre képes hajókat célozták, a korvetteket nem tartották számottevő fenyegetésnek a kolónia szempontjából. Az egyik nehézcirkálót alaposan meg is sorozta a két Starfury, a tachyon lövedékek lemerítették annak pajzsait majd az egyik 304-es plazmasugara izzó ronccsá változtatta. Nem ez darab repült ki belőle, sokuk a Crudelitas oldalsó pajzsába csapódva. - Tovább! – ordította a rázkódás közepette, egy pillanatra úgy tűnt mintha komoly baj is történhetett volna. Idő közben ők is lőtávba érkeztek, kár volt hagyni azokat a korvetteket. Plazmalövedékeik 10%-ot merítottek a 304-esek pajzsaiból és akár húszat is lőhetnek vele percenként. Egy darabig mindkét oldal komoly veszteségeket szenvedett, az egyik drák csatahajó pajzsai leváltak a 304-esek össztüze által miközben a korvettek sorra tizedelték azokat. Csak az új generációs hadihajók bírták komoly károk elszenvedése nélkül. Igaz a rombolók tűzerejét első sorban a torpedók adták, semmilyen energiafegyverrel sem szerelték fel őket így azok leginkább golyófogóként szolgáltak a csata e fázisában. Mikorra egymás mellé ért a két flotta, a Starfuryk 3 nehéz korvettet intéztek el, a nehézcirkáló pedig eltakarította az útból a sérült csatahajót. A megmaradt 304-esek pedig most már rátértek a korvettekre nem egy burkolatát átégetve plazmasugaraikkal. - Indítsák a torpedókat! – adta parancsba Kortis, Claytonnal egyidejűleg. A vadászok képtelenek voltak elkapni azokat a csata hevében ugyanis már jóval előbb kiküldték őket és messze lemaradtak hordozóik mellett. Így a vetőcsövekből sorra előtörő harcászati eszközök gond nélkül süvíthettek célpontjaik felé. Ugyan néhányat leszedtek az emberek sínágyúi és akatd néhány, amely olyan szerencsés szögben lett elindítva, hogy egymásba csapódtak, a legtöbbjük elérte célpontját hatalmas robbanásokat előidézve. Ezek a robbanások közel azonos erejűek voltak, mindössze a színük különbözött.

A narancssárgás robbanásokat kék ragyogás közepette nyelték el a drák pajzsok. Egyedül két nehéz korvett és a második csatahajó nem osztozott ebben a luxusban. Ugyanis azt 3 rombolónak olyan kiválóan sikerült körülállnia, hogy több mint 23 torpedót juttattak célba, módszeresen darabokra robbantva annak robosztus hajótestét. Mivel ez a 17. becsapódásra végbement a maradék még az apró darabokat is tovább darabolta, szinte porrá lett a hatalmas hajó. Viszont annak bosszúja hamar utolérte támadóit, mindkét oldaláról elindított 24 torpedó közül 15 csapódott be mindhárom hajóba, amelyek pajzsaik védelme híján izzó fémhulladékká lettek. Ahogyan a tau’ri flotta jelentős része is. Az jobb oldali starfuryt ketté szakította az egyik becsapódás ereje, amely annak legsebezhetőbb, „nyaki” részén érte, amely a hidat a jóval tömörebb résszel összekötő szakasz. A nehézcirkáló is izzó roncsként zuhant alá az égbolt felé amint Mainsfield gravitációs mezeje valósággal hozzávágta annak pajzsához. Clayton hajója és 4 darab 304-es viszont még mindig talpon volt és éppen a 4 megmaradt nehéz korvett egyikét szedték darabokra. A megmaradt 12 korvett gyorsan közéjük csapott három irányból is. - Feltöltik a hipertér hajtóműveket! – figyelmeztette Kortist első tisztje. - Hagyják abba a tüzelést, had menjenek – Sevron kiadta a parancsot, de kíváncsi szemeiből látott, hogy magyarázatra lesz szüksége a későbbiekben. Ezt előbb utóbb úgyis kiharcolta volna, az admirális egyik boldogabb pillanatában megkérdezve. Ezért úgy döntött, megszabadítja ennek terhétől. - Az ott Clayton admirális hajója. Mivel legyőztem, jobb stratéga vagyok nála – kezdett bele mondandója kifejtésébe. – Ha elmegy, folytatja a harcát ellenem és mivel jobb vagyok nála, a következő találkozáskor is jó eséllyel győzedelmeskedni fogok. De ha megölöm, új embert állítanak a helyébe, aki majd teljesen másként fog gondolkodni. Ez pedig sokkal kétségesebbé teszi a csata kimenetelét – ezen egy kicsit tűnődött ugyan, de végül megértette a lényeget, miközben nézte, ahogy megmaradt 5 hajó belépett a hipertérbe. - Álljunk orbitális pályára! Egyenesen a főváros felett elhelyezkedve! Így kevesebb ágyú tud majd lőni minket. Azonban elmaradt a tüzelés, Mainsfield vezetése tanácstalan volt, az ő szemszögükből bármit is tesznek, végleg elpusztulnak. Egyedül időt nyerhettek, erősítés reményében. - Nyisson csatornát! – hátha megadják magukat, bár ő nem főzött hozzá túl nagy reményeket és nem is várta ezt a fordulatot. Viszont így sok embere menekülhetne meg, ezért most félre kellett tennie örökös bosszúvágyát. A kormányzó földalatti atombunkeréből fogadta a hívást. - Azonnal adják meg magukat! – ordított rá amint létrejött a csatorna. - Szerintem maguknak kellene megadniuk magukat – feleli Tanner. Politikusként tökéletesen értette az alaptalan blöffölés és gátlástalan hazudozás művészetét. Szinte hibátlanul játszotta a közelgő győzelem mámorában úszó vezető karakterét. Miközben kisgyermekként reszketett legbelül. - Valóban? – nevetett fel Kortis, majd pont ő fogja feladni…

- Most kaptuk a hírt a Földről, hogy megnyerték a csatát és több mint 50 hajót küldenek a rendszer megsegítésére. Amely itt van úgy… – eközben maga elé emelte jobb karját és jól láthatóan olvassa le arról az időt. – Tíz perc múlva. Szóval vagy elmennek, vagy meghalnak. – jelentette ki farkasszemet nézve vele. Kortis teljesen átlátna rajta, ha nem említette volna a Föld felett aratott győzelmet. Honnan tudta, hogy megtámadták, amikor a kapukat lezárják, amíg nem győzedelmeskedik valamely fontos kolónia? Már pedig ha így van, akkor tényleg vereséget szenvedtek a Föld felett. - Kezdjék meg a bombázást! – Egy pillanatra tényleg bedőlt ellenfele blöffjének. Azonban megérzése egy pillanat alatt véget vetett ellenfele az Ősök köveinek köszönhető sikerének. Ezzel párhuzamosan az űrvédelem is tüzet nyitott. Jelen estben a városban felállított 6 Tachyon löveg jelentette a legnagyobb problémát, Kortis tehetetlenül figyelte, ahogyab a kék energianyalábok kapásból leszedték négy korvettjét is. Egyikükre tökéletes rálátás nyílott a híd kerek ablakából, az orra előtt darabokra szaggatva becses harcosaival jól megrakott hajóját. - Lőjék ki a torpedókat! Először azokat a rohadt lövegeket célozzák – Sevron gondosan becélozta azokat, majd megkezdte a tüzelést. Közben újabb hajók felszállására lett figyelmes. - 5 tau’ri cirkáló éppen most száll fel a felszínről. Megálltak 3000 méteres magasságnál! - Lőjék le őket! Az invázió nem veheti kezdetét, amíg bármelyikük működőképes – Eközben célba értek az első torpedók, egyenesen a tachyon lövegekbe csapódva. Azok pedig vagy azonnal eltűntek egy lángfelhőben, vagy a becsapódás ereje kitépte azokat a talajból és oldalukra borította. A cirkálók és megmaradt ágyúk perceken belül megsemmisültek, de mivel már csak kevés torpedóvetésre képes hajó maradt, nagyon lassan haladtak a városok bombázásával és a megmaradt védelem eltörlésével. Kortis örömteli arccal nézte, ahogy egyik becsapódás végzett ártatlanok millióival a másik után. A hídon tartózkodók értetlenül figyelték az arcán megjelenő, végtelen elégedettséget sugalló mosolyt, míg mindenki más elszörnyedt a látottakon. Nem értették miért rendelte el minden kolónia kiirtását, nem tudták, hogy mi szükség volt erre, amikor már most is egy életre elvették az ellenség kedvét az anyaföldjük benépesítésétől. Azonban egyikük sem mert szembeszegülni vele, inkább csak némán figyelték a pusztítást, lelkük mélyén hálát adva isteneiknek, hogy nincsenek a helyükben. Ahogy egyik zöldes villanás látszódott Thassos felől a másik után, az admirálist ismét elkapta az emlékek áradata, s újfent birtokánál találta magát. Évek teltek már el azon éjszaka óta, fiatal drákok sírása hallatszott a távolból, elkeseredett anyák könnyei terítették be a szénné égett földet. A fiatal admirális kompja éppen most landolt a letarolt síkságon. Ahogy lenyílt annak rámpája, ő egy szó nélkül rohant ki a járműből, egyenesen kicsiny hajléka felé tartva. Szíve hevesen vert, a benne égő remény lángja drákfeletti erőt kölcsönzött neki a futáshoz. Ugyan elméje folyamatosan próbálta tudatni vele, hogy már nem lehetnek életben és csak fájdalmat talál egykori otthonában, ő meg se hallotta ezen gondolatokat.

- Nem hallhattak meg… az nem lehet! – ismételgette magában folyamatosan. Embereit már messze maga mögött hagyta, nem tudták tartani a tempót. Ahogy egyre közelebb és közelebb került a kráter közepéhez, a látótávolság szinte nullára csökkent a hamuesőben. Bárki más eltévedt volna, de ő itt nőtt fel, itt élte le életének jelentős hányadát. Csukott szemmel is megmondta volna, hol járt éppen. Végül megérkezett takaros, egyszerű házának bejáratához. Neki sosem kellett pompa vagy fényűzés, egyszerű és boldog életre törekedett. Most azonban eddig tisztességgel és becsülettel végzett élete alapjaiban kérdőjeleződött meg előtte, ahogy a talajjal egyenlővé tett házának izzó darabjaira eresztette szemeinek kétségbeesett pillantását. - Zaphir! Zaphir! – kiáltotta lánya nevét kétségbeesetten, miközben vakon beleszaladt a több száz fokos, szénné égett vagy még izzó fa és fémdarabok közé. Azonban be kellett látnia, hogy ez értelmetlen volt, nem élhették túl. Ahogy senki sem élhette túl a Barracuda fél megatonnás töltetének becsapódását ebben a körzetben. Kortis térdre rogyott, öklével kezdte verdesni a szenes padlót tombolásában… Eközben őrei is lassan odaértek, ekkor egy elkeseredett, fájdalommal teli ordítás hallatszott onnan. Elnyomva minden más hangot, minden más könnyet és jajveszékelést. Ők inkább megállnak és kivárták, amíg lenyugodott parancsnokuk, el sem tudták képzelni, mit érezhetett. Egyedül ők tudták valamilyen szinten megérteni az arcán lévő mosolyt, ahogy az ártatlanok millióinak elpusztításával próbálta megtölteni a feneketlen űrt, aznap kővé dermedt szívében. De mindegy hány ember lelte most halálát, mindegy mit és hogyan ért el, sosem tölthette azt meg, és ez az, amit nem látott, nem is láthatott be. - A bolygó lakossága nemsokára egymilliárd alá esik. Azt mondtad ekkor hagyjuk abba a bombázást – zökkentette ki Sevron iszonyatos emlékei áradatából. - Rendben – sóhajtotta fel, mára véget ért az öröm egyetlen formája, amely megmaradt neki azóta. Ekkorra már rég levált a bolygópajzs, idő közben az egyik torpedó véletlenül telibe kapta a generátort. A lángfelhő még az űrből is jól volt látható, bár először nem tudták mire vélni a dolgot. Még Kortis is azt hitte, csak az egyik fegyverraktárt sikerült eltrafálniuk, aztán a bolygót körbeölelő, kékes energiamező lassan oszladozni kezdett fekete szempárjai előtt. - Kezdjük meg a megszállást! Minden katonára szükség lesz odalent. - De nem maradtunk elegen. Az eredeti tervben szó sem volt inváziós haderőről, nem hoztunk elég embert. - Akkor pont jó, hogy hoztunk szuvenírt. A hitvány emberek ezúttal a segítségünkre lesznek, rájöttek már, hogyan hozhatjuk működésbe a féregjárat generátorukat? - Igen, rájöttem – felelte Norfern, aki épp most toppant be a helyiségbe, igaz, nem ezért jött. - Akkor tárcsázzák vele Potestatemet, ott meglesz a szükséges haderő – jelentette ki az anyavilágukkal csaknem szomszédos, militarista kolóniára utalva. Jelenleg katonák milliói tartózkodtak ott.

- Ez nem ilyen egyszerű, a féregjárat csak egy irányban alkalmas a stabil anyagátvitelre, nekik kell tárcsázniuk minket. Ehhez ott is kell lennie egy kapunak. Ráadásul ezzel a módszerrel hetekbe telne a sereg átkelése, annyi időnk nincs – felelte kételkedve, az érkezésének eredeti okát inkább meg sem említette. Elvégre meglesznek ők a fejlesztések nélkül is. - Talán mégsem lesz ez ilyen körülményes – felelte az admirális kis gondolkodás után. Minden az elgondolása szerint történt. Amint tárcsázták a még az oroszlánköd melletti csatában ottmaradt Starfuryk valamelyikén lévő kaput, egy rádióadás keretében részletesen elmagyarázták nekik, hogy pontosan mit kell tenniük. Ahogy a csillagkapu működésbe lépett Potestatemen megkezdték az akkorra már katonákkal megrakott szállítójárművek átsugárzását Mainsfield űrterébe. Ennek energiaigényessége miatt ehhez a militarista bolygó gyárainak generátoraiból kellett elvonniuk az energiát, ezért a féregjárat megszűnésével már a teleportáció is ki volt csukva a lehetséges megoldásuk közül, ugyanis az ő technológiájuk e téren még jóval elmaradottabb szinten állt. Mikor mozgósítható járművek nagy részét átsugározták a túloldalra letelt a 38 perc és bezárult a féregjárat. E járművek rövidesen alakzatba rendeződtek és megkezdték az ekkorra már teljesen leamortizáltnak látszó védelem elleni támadást. Ugyan az érzékelők közel egy milliárd humanoid életformát jeleztek a felszínen, Kortis nem tartotta harcképesnek Mainsfieldet. Kissé túlzásnak is vélte a bevetett csapatszállítók mennyiségét. De a védők ezúttal keresztülhúzni látszottak számításait, bár néhány helyen sikerült betörniük a nagyvárosokba, a legtöbb harctéren vesztésre álltak, vagy már vesztettek is. - Hak’tarian tranassa! – kiáltotta az admirális dühében a saját nyelvükön, öklével jókora nyomot hagy széke fémes karfáján. - Ketara Kortis, nikte’ge – nyugtatta Sevron, szerinte most inkább a következő lépésre kellene koncentrálniuk. - Nyissák meg a kaput! Küldjenek át rajta mindenkit, aki mozog. Söpörjük el a férgeket! - Ahogy gondolod – felelte Sevron, majd elvégezte a szükséges teendőket terminálján, amelyek több tucat drákkal végeztették el a további intézkedéseket, amelyek drákok százaival végeztették el a feladatot a túloldalon. Rövidesen minden megmaradt katona és szállítójármű átsugárzása végbement. Azonban az ilyesfajta energiaátvitel megadta a kegyelemdöfést a már az előzőtől is haldokló generátoroknak, nem egy létesítmény maradt áram nélkül odaát. - Nofata aktra nis’da! – adja ki Kortis a parancsot az erősítés mozgósítására. - Dak! – tiltakozott Sevron. – Ti’é nassa’tra, ti’o hanakta de attarinatti – szerinte csak úgy van esélyük, ha a megmaradt hajók fedezik a támadást.

- Nadak – ingatta rá fejét Kortis. – Ti’é attarimatti ket’e lok, Ti’ké beregte Tau’ri – parancsba adta, hogy a flotta teljes támogatást nyújtson az érkező csaptoknak, s közösen győzzék le a megmarat védőket. Alig egy percbe telt az egész, az érkező korvettek és az őket kísérő vadészok rengetege, az érkező tartalékosokkal együtt végleg elsöpörte a védelmet. Amint ez megtörtént az admirális megadást követelt Mainsfieldtől, cserébe meghagyják majd a túlélők életét, még ha ellenük is harcoltak az elmúlt nap folyamán. - Elfogadjuk a feltételeket – jelenti ki Tanner, választása nem lévén. A drák katonák már a bunker masszív trinium kapui előtt gyülekeztek. Ráadásul egy Krakent is magukkal hoztak, elég egyértelművé téve ezzel döntését. Még mielőtt válaszolhatott volna, egy egyes prioritású üzenetet kapott Mathayustól, kénytelen volt megszakítani az adást. Minden esetre a megadás így is megtörtént, ez már csak a formaságok közé tartozott volna. - Mi történt? – förmedt rá korábbi ellenlábasára. - Ellentámadást indítottak, vissza kell vonulnunk különben… - ekkor egy robbanás hangja hallatszott, egy pillanatara félbe is szakadt az adás. Amint az helyreállt, Mathayus fején egy véres seb kígyózott, valamint egy kisebb lángoszlop is megjelent a háttérben. - Tegyék – sóhajtott fel az admirális. – Nekem kellett volna vezetnem a támadást. - Egyáltalán miért bíztad rá? – fordult hozzá kíváncsian Sevron. - Mert ha nyert volna, őt tartották volna a legtöbbre az összes alattam szolgáló admirális közül. Tehát a kihívás joga is az övé lett volna a háború után, őt pedig már legyőztem – ez igen megalapozott döntés volt részéről, egy faj kiirtása visszhanggal járt vezetőségük részéről. Biztosra vehette, hogy harccal teszik majd próbára alkalmasságát. És ha nem akar meghalni aznap, jobb, ha előre megválasztja ellenfelét. - A harmadik flotta engedélyt kér a visszavonulásra Warrensburg felől – jelentette Sevron. - Engedélyt? – háborodott fel. - Igen… - ekkor újabb üzenetek villantak fel terminálján. – Az ötödik is… a hetedik… a harmadik… mindegyik. A Tau’ri flotta teljes erejű ellentámadást indított, nem használnak többé a pajzsmodulátorok, szétvernek minket. - Akkor vonuljanak – felelte Kortis, hamar tudatosult benne a helyzet. – Bár így elveszítjük a csatát, de már megnyertük a háborút – eközben a frissen meghódított Mainsfield még mindig lángoló városait figyelte a híd lekerekített üvegablakán keresztül…

3. fejezet Exodus I. 2212. július 28-a, Mainsfield. Anise a mostanra már szokásosnak mondható berepülését végezte Thassos romvárosa felett. Sajnos nem kockáztathatott többet, 10 röpke percnél, ez ugyanis a maximális időtartam, amelyet az álcázó rendszer garantálni tudott számára. Óvatosan cikázott az őrjáratozó korvettek és vadászgépek sokasága között, miközben az oly régóta áhított válasz után kutatott hívásával, amely a jól bevált tau’ri kódolással lett eltorzítva. - Gyerünk már… mi lesz… - mérgelődött Thomas Davidson, háza pincéjének gyomrában, miközben társaival próbálta működésbe hozni jeladójukat. Ez a harmadik alkalom, hogy biztosra vették működését. Mégsem okozott nekik túl nagy meglepetést a helyzet. Hiszen maga a berendezés olyan volt, mintha a roncstelepről összeszedett kacatokból tákolta volna össze valaki. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy ez így is volt. A megszállók ugyanis még egy egyszerű kávéfőzőt sem tűrtek meg náluk és rendszeresen átkutatták otthonaikat, „veszélyes” technológiát képviselő eszközök után kutatva. - Nem fog sikerülni, alig maradt 5 percünk – ingatta a fejét Jeff, az ellenállás másik nagy embere. Bár ez nem volt az a klasszikus forradalmi szervezet, amelyre mindenki más gondolna. Inkább információval rendelkeztek, mint fegyverekkel, bár e tekintetben sem voltak annyira rossz helyzetben. Számuk pedig már ezrekre rúgott, viszont egy rendes rádió szerzése, amelyet nem tudnak zavarni ellenségeik szinte a lehetetlennel határos feladat. Erre ugyanis külön módosítások kellettek. Nem úgy, mint egy jó kis sörétes esetében, amelyet elég volt elemelni egy halott katona karjai közül. - A rohadt életbe! – kiáltotta Tom haragosan, majd ökölbe szorított kezével jókorát adott szerkezetüknek. Bár ő is tudta, hogy ez lesz, nehezére esett a remény újbóli szertefoszlásával szembesülnie. - Majd legközelebb – jelentette ki Erik a maga nemtörődöm stílusában, kezét kecskeszakállán végigsimítva. Ekkor azonban halk sercegés törte meg a csendet a halottnak látszó berendezés felül. Tom azonnal felkapta a kagylót, hátha más is volt ott a sercegésen kívül. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Itt Anise, a tok’ráktól. Hall valaki? – hallatszott az automataismétlés, melyre oly régóta vártak. - Igen, itt vagyunk! – vágta rá azonnal, örömteli arccal. Ezzel egy pillanatra megfagyasztva a vért a tok’rában, egy pillanatra azt hitte, hogy egy drák hangját hallotta az imént. Ahogy válaszolni készült a szimbióta átadta helyét a gazdatestnek, egy emberi hangot mégis jobb volt hallani ennyi várakozás után. - Hála az égnek. Már azt hittük senki sem élte túl – jelentette ki megkönnyebbülten. Ugyanis a drákok nemcsak az alapvető rádiófrekvenciákat zavarták, valahogyan az életjeldetektorokat és az Asgard sugarakat is blokkolni tudták. A romos felszínről pedig lehetetlen volt megmondani, hogy bárki is túlélhette volna és nem csak ellenségeik próbálták benépesíteni a bolygót. – Hányan vannak? Kik maguk? - A nevem Thomas Davidson, az ellenállás egyik vezetője… - Ellenállás? – kérdezte vissza meglepetten. Túlélőkre sem számított túlzottan, nemhogy egy komplett mozgalomra. - Igen, vannak embereink, fegyvereink, terveink. De szükségünk van a segítségükre. - Meglátom, mit tehetek. De mi van lakossággal, hányan maradtak odalent? - Közel egy milliárdan, de… - ekkor azonban Sharon nyitotta fel sietősen a pincéjük fedelét.

- Tom, jönnek – suttogta oda neki, arckifejezésén egyértelműen látszott, hogy ez nem volt tréfa. A rendszertelen ellenőrzés éppen most vette kezdetét. Ő azonban még mindig még feltétlenül el akart mondani valamit. - Nézze, éheztetnek minket. Naponta ezrek halnak meg, százával mészárolnak minket az utcákon. Kedvtelésből koncolják fel egymás után a civileket. Segíteniük kell! – ezzel félbe szakadt mondandója. A kagylót letéve azonnal felsietett, a csapóajtó felé tolta a kanapét, majd pedig a szokásos módon fogadták az érkező katonákat, mialatt a többiek odalent bujkáltak. Mivel a pince nem szerepelt az alaprajzon, erre jó esélyük volt. A két szem közkatona durva léptekkel és heves morgással lépett be a szerény hajlékba. Tom és Sharon a sarokban álltak, mindössze gesztikuláció formájában kommunikálnak velük, hiszen azok nem tudtak angolul. Egyszer csak egyikük különös hangra lett figyelmes, felkapta fegyverét, majd össze-vissza kezdett hadonászni a helyiségben. Erre a másik is meglehetősen felingerelte magát, kezdett eldurvulni a helyzet. Thomas próbálta nyugalomra inteni őket, azonban már sejtette, hogy nemsokára végük van és elkeseredetten nézte, ahogy az egyik nagydarab harcos elvonszolta a kanapét a pince fedele felől… Eközben Anise nem tudta mire vélni a kapcsolat megszakadásának okát, de ezen nem is tűnődhet valami sokat, lassan 10 perce tartózkodott már légkörben. Szép lassan emelkedni kezdett a közel 3000 méteres magasságból, miközben egy korvett közeledett felé. Azonban már nincs ideje elkerülni, túl kevés ideje maradt. - Nem láthatnak meg, csak nyugodtan menj el mellettük – hallotta a szimbióta hangját gondolataiban, azóta sem cserélt vele. - És ha kinéznek az ablakon? – felelte aggódóan, ezt könnyedén ki lehetett venni elméjéből. - Álcázás, nem emlékszel? Szabad szemmel láthatatlan a hajó, senki sem fog kiszúrni minket. - Igaz – felelte, miközben egyéb irányú gondolatokkal próbálta elterelni elméjét félelme elől. Épp Jack jutott eszébe, pedig olyan rég volt már, két teljes évszázada. De ez nem is volt olyan hosszú időtartam egy tokra számára. Épp azon tűnődött, vajon milyen lesz a találkozás Zackkel, korábbi szerelme egyenes ági leszármazottjával. Hiszen ezekkel az adatokkal meghívást kap majd az admiralitás ülésére is. Ahogy egyre mélyebben kötött ki ebben, kicsiny hajója elhúz a közel 180 méteres óriás mellett. Jobbra nézve kitűnő rálátása nyílott annak fedélzetére, a lekerekített ablakokon keresztül. Épp olyan volt, mint minden átlagos drák hajón. Az egyik folyosón épp a takarító végezte munkáját, a másikon két katona lökdösődött, a körülöttük lévők pedig már a téteket gyűjtötték. A következő helyiségben ülő katona épp egy forró vízzel töltött dézsába lógatta lábát, ez kész felüdülésnek számít részükről. Aztán a szomszédos kabinban egy kíváncsi, egyenesen rá meredő, fekete szempárra lett figyelmes. Elsőre nem is törődött vele, nem láthatta, de ekkor a szempár követni kezdi kicsin hajójának mozgását. Anise ijedelméből felocsúdva azonnal nagyobb sebességre kapcsolt, miközben éles szögben kezdett emelkedni. De már túl késő volt, a robosztus korvettnek egyetlen lövésébe került a pokol fenekére küldeni mindkettejüket. A romok közt mászkáló civilek döbbenten bámulták, ahogyan az ezernyi darabra eső roncs lángolva zuhant alá a magasból. - És ennyit erről… - jelentette ki Michael, aki újdonsült hajójáról, az A.S. Dauntless fedélzetéről figyelte az eseményeket. Az Ügynökség hajói jóval fejlettebb álcázó technológiát használtak, korlátlan ideig maradhattak légkörben. - Megismételné? – felelte munkaadója szokásos módon eltorzított hangja a Goa’uld kommunikációs gömbökön alapuló rádióból. - A Tok’ra hajót lelőtték, pont, amikor már megtudta, hogy vannak túlélők.

- Ez sajnálatos – pontosan ezt a választ várta embere, aki most már nem épp lelkes híve volkt a drágalátos szabályaiknak. - És mégis meddig fogunk itt ülni és várni? Napról-napra több hajót veszítenek, most még megnyerhető lenne a csata. De egy hónap múlva… - Addigra más irányú terveink gondoskodnak a problémáról. - De addig milliók halnak meg! – felelte felháborodva. – Hát nem az emberiség felemelése a célunk, egy magasabb szintre? - Pontosan ez a célunk, azonban ennek semmi köze… - Mit árthatnak a folyamatnak, ha egy kicsit többen vannak? - Hát jó – felelte kis gondolkodás után. – Továbbítsa nekik az információt, hátha véget ér a háború, még az Exterminatus előtt. De ne várjon fizetséget. - Rendben – felelte kissé csalódottan. Igaz, csak az előző két melóból bérelhetne magának egy luxusvillát, néhány elhanyagolható évtizeden keresztül. Minden esetre azonnal nyitott egy hipertér ablakot Kirksville felé. Órákon belül megérkezett, majd dokkolt a hatalmas központi űrállomáson, amelyen az admiralitás is előszeretettel ülésezett. Ezt minden héten megismételték, épp a mai napon, gondosan Anise jelentéseihez igazodva. Pechére azonban már elkezdődött, az erőtér miatt nem tudta besugározni magát, kénytelen volt az ajtón keresztül próbálkozni. A gond csak a két, fekete ruhás őr formájában jelentkezett, kik nem igazán szeretnének beengedni senkit. Ő maga pedig egyszerű kalandornak álcázta magát, ha felfedi kilétét már az űrből szétlőtték volna, esélyt sem adva neki az adatok közlésére. - Mit akar itt? – förmedt rá egyikük, ahogyan tűnődve álldogált előttük. Nem igazán szokott az ilyen helyzetekhez, inkább lelőni szokta a problémás egyéneket, de ez most ki van zárva. - Helló! Michael vagyok, az Ügynökség egyik embere, afféle főgonosz típus. Bejöhetek? – a két őr nevetésben fakadt ki, a szakadt pulóver viselő, farmergatyás ember állításán. - Nem – közölte vele a másik, miközben még mindig rázta a röhögés. - Egy próbát megért – felelte kissé idegesen, a fegyveréért nyúlva. - Van ám fegyverem is – ekkor egyenesen a legjobban röhögő őr fejéhez szegezte pisztolyát. Nem meglepő módon azonnal golyózápor érte, pajzsa azonban tökéletesen funkcionált. Megvárta, amíg mindkét tár lövedékei kilapultak a zöldes energiamezőn, majd egy laza mozdulattal fejbe vágta az egyiket a puskatussal, mire a másik behúzott neki egyet. Viszont mintha csak betonfalba ütött volna, az ősök energiamezeje tökéletesen hárította izmai erejét. - Nem fair, igaz? – nevette el magát Michael. Jobbjával megragadta a második ütésre készülő őr kezét, majd jó erősen a föld felé rántotta azt. Ahogyan az a padló felé közeledett egy fejre irányzott, jókora erejű rúgással fejezte be a mozdulatsort. Leporolta magát, majd letépte az azonosító kártyát az egyik ájult őr nyakából, azt végighúzva a biztonsági zár sínjén könnyedén bebocsátást kapott a helyiségbe. Az éppen a taktikai asztal felett idegeskedő ember és Cozarok formájában jelen lévő furling tábornokok alaposan meglepődtek érkezésén. Mivel még mindig ott volt kezében a 9mm-es, jó néhány puskacső figyelmének központjában találta magát a pillanat hevében. - Ezt nem igazán így terveztem – közölte velük kissé elbizonytalanodva. Náluk alig fél tucat ember volt jelen az ehhez hasonló megbeszéléseken és nem egy kisebb hadsereg. – Egyébként életben vannak az őrök… - Ki maga? – ordított rá Zsukov, a katonák már szinte várták, hogy szitává lőhessék. Michael rövidesen ismertetette velük a helyzetet, részletesen elmagyarázva a Mainsfielden történteket, kielégítő adatokat szolgáltatva egy támadáshoz.

- Szóval ez egyszer a mi oldalunkon vannak – jelentette ki Zsukov, leeresztve pisztolyát. Egy biccentéssel jelezte embereinek, hogy hasonlóképp cselekedjenek. - Bevenni Mainsfieldet? Ez rázós lesz – mondta O’neill. - Ha igaz, amit mond, az a bolygó egy erőd. Azért hagyták életben az ottaniakat, mert ott szeretnék megvívni ezt a harcot. Ne feledjük mi történt a legutóbb, amikor ők választották meg a csata helyszínét – egészítette ki Clayton az admirális gondolatmenetét. - Tehát, csak úgy hemzsegni fog velük a hely. Minél többel végzünk, annál jobb – ellenkezett Zsukov. - A dolgok jelenleg ígéretesen alakulnak, lassan ugyan, de fordul a kocka – hallatszott az egyik Cozarból. – Ha most támadunk, mindent elveszthetünk. - Inkább mi lépjünk, mint ők. Nekik is megvan a maguk terve, ebben biztos vagyok – látta be Clayton. - Valóban jobbak az esélyek, ha mi támadunk. Így legalább ismerjük a kockázatot – helyeselt a furling. - Akkor legyen. Maguk mellettünk állnak? – fordult oda O’neill Michaelhöz. - Nem tudom, ez az akció inkább magánjellegű. Meglátom, mit tehetek ez ügyben. - Ahogy gondoltam, maguk gyávák az ilyesmihez. Szóval, számíthatunk legalább százötven hajóra, tucatnyi csatahajóra, egy megjavított bolygópajzsra, jelentős szárazföldi erőkre és űrvédelemre… - kezdte Zsukov az akció tervezését. - Nem csak ötven hajót mondott? – kérdezett bele Clayton. - Ezért lesz ott legalább százötven. Várni fognak a rohadékok, szóval szükségünk lesz szinte mindenre, amink maradt. - Tehát minden eldől – jelentette ki O’neill. - Ha nyerünk, megnyerjük a háborút és fennmaradunk. Ha vesztünk elveszítjük a háborút és kipusztulunk, mindketten – fordult oda az egyik Cozarhoz. – Először is a pajzson kell átjutnunk valahogy, semmi esélyünk, ha aktív az űrvédelem. - Ez nem lesz nehéz – vágta rá a furling. – Mi már évszázadokkal ezelőtt megoldottuk a problémát… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] 2212. július 30-a: Egy szokványos nap vette kezdetét Mainsfielden, amikor is hipertér ablakok vöröses villanásai törték meg az űr csendjét. Az éppen arra járó, kicsiny korvett legénysége döbbenten nézte, ahogyan az armada hajói százával törtek ki belőle. A drák hajó az egyik, patkó alakú furling hordozó orrán morzsolódott apró darabokra, annak pajzsai könnyedén elhárították annak energiáját. A döntő csata kezdetét vette. A 243 hajót számláló had ék alakzatot vett fel néhány százezer kilométerrel az űrvédelem lőtávolságán kívül. Ebből 116 hajó földi, ők csak egy minimális őrséget hagytak, míg a furling megmaradt hadereje alig harmadát mozgósította. A bolygó körüli pályán álló, 46 drák hajót számláló helyőrség hamar védelmi alakzatot vett fel, a már hetek óta rendbe hozott pajzsgenerátor kékes energiamezeje alatt. - Látja, csak ötven, ahogy megjósoltam – közölte aggodalmát leplezve Clayton, egy kommunikációs csatornán keresztül Zsukovval. Amint a mondat végére ért, újabb hipertér ablakok tűntek fel a bolygó körül. Az érkező drák hajók zöldes fényei egyértelműen őt igazolják, így csakugyan százötvenen vannak. - Óramű pontossággal – jelentette ki enyhe magabiztossággal, mielőtt túl magabiztossá válhatna, újabb hipertér ablakok nyílnak a mezoszféra felett – Hányan? - 124 hajó érkezett, így pontosan 273 hajóra rúg az ellenséges flotta – közölte Malcolm, próbálva leplezni félelmét, tudja mi történt legutóbb.

- Hát persze, miért is lett volna egyszerű… Nem fogják megvárni, amíg odamegyünk. - Nem kellene visszavonulnunk. Túl nagy a kockázat ahhoz, hogy veszítsünk – javasolta Clayton. - Nem, ez itt és most fog eldőlni. Indítsák a vadászokat, tartsuk az alakzatot, egyenesen a szemük közé megyünk – ahogy végigmondta, a másik flotta is ékalakzatba rendeződött, Kortis is hasonlóképp tervezte a játszmát. Ahogy a hadihajók rengetege szép lassan egymás felé közeledett, egyértelművé vált, hogy minden számítás szerint az űrvédelmi lövegek hatótávolságán kívül lesz az összecsapás, Kortis elbízta magát. Flottája rendeződése egyszerű volt, az ék alakot a csatahajók határozták meg, őket kísérték a nehéz korvettek, azokat pedig a korvettek. Hőseink flottájánál is hasonló a helyzet, csak itt a furling hordozók és a tau’ri csatacirkálók vegyesen határozták meg az alakzatot. - Egy perc van hátra – jelentette ki Malcolm. - Szóljon nekik, hogy kezdhetik! – erre első tisztje egy gombnyomással elküldte az előre bekészített üzenetet szövetségeseiknek. A Furling zászlóshajó elülső részébe beépített, több mint 200 méter átmérőjű csillagkapu egy kék villanás keretében nyílott meg. Az eseményhorizont legalább 300 méterre türemkedett ki, félelmetes látványt kölcsönözve. A féregjárat népük eddig féltve őrzött szerkezetéből, az Interfatumból indult ki. Amelyet még századokkal ezelőtt építettek, tenger alatti világuk egyik geotermikus forrására, ezzel szinte korlátlan energiát kölcsönözve neki. Mivel már órákkal ezelőtt működésbe hozták, azonnal megindíthatta vöröses árnyalatú lézersugarát. Külön szerencse, hogy Kortis olyan vakmerő volt, flottája ugyanis épp az útjában van a mindent elsöprő erejű lézersugárnak. Amely Mathayus hajóját, az Infernót érte el először, úgy vágta annak szinte grafit keménységű burkolatát, mint kés a vajat. Szinte egy másodperc leforgása alatt keresztülrágta magát azon, két izzó fémdarabra bontva a hajót, amely rövidesen fel is robbant. Tovább haladva még számos korvetten, egy nehéz korvetten és jó néhány vadászgépen is áthaladt, egyenesen Mainsfield erős pajzsába csapódva. Ugyan ellen tudott állni az energiájának, de már csak idő kérdése volt, hogy összeomoljon. - Nem is rossz, csak nehogy lelőjék nekem – mondta Zsukov, miközben látszólag haláli nyugalommal ül székében. - Érkeznek az ellenséges vadászok, fél perc a lőtávig. – fordult hozzá Malcolm, már tekintetéből is látta, mi lesz következő parancsa. – Tüzet nyitunk minden állásból. - Közben a vadászok készüljenek fel a torpedók utáni hajszára, egy század külön őrizze azt a monstrumot, nem lőhetik ki – legbelül ettől tartott a legjobban, elvesztek az extra tűzerő nélkül. Itt ugyanis a méret a lényeg, és ők a kisebbek. Ahogy kiadta a parancsot a drák vadászgépek első hulláma elérte flottáikat, az ellenük induló F-312-esekkel közvetlenül a vezérhajók orma alatt csaptak össze. Apró robbanások fényes villanásai töltötték be az űr sötétjét, az eddig halálos veszedelemként számon tartott gépek százával semmisültek meg, ahogy többi ellenséges vadász is elérte a harcteret. A legjobb pilóták sem érezhették most biztonságban magukat gépeikben, ekkora számok esetén lehetetlen volt mindenre odafigyelni, minden fenyegetést számon tartani. Egyedül szerencséjükben bízhattak, abban a tényben, hogy a másik oldalon ülő pilóta nem szúrja ki őket a cikázó rengetegben. Abban, hogy nem találja el őket egy céltalanul süvítő plazmalövedék, nem morzsolja gépüket porrá flottájuk egyik hajója, ahogy dacosan közeledett az ellenséges hajóhad felé. Esélyeiket tovább rontotta az a tény is, hogy most már az óriások is lőtávolságba értek, pusztító tüzet zúdítva egymásra. És ember legyen a talpán aki kikerülte az általa hősiesen védelmezett 304-es sínágyúinak rettegett golyózáporát, el tudott manőverezni a masszív tachyon lövedékek mellett. Miközben az ágyúk töltetei méterekre süvítettek el a kerekített ívű szárnyak mellett. Ha ez még nem lenne elég nehéz, hamarosan a válasz is megérkezett,

kereszttűzbe kényszerítve mindkét fél pilótáit, sok ezerrel csökkentve létszámukat. Simonék is kezdték bánni döntésüket, miszerint ismét az Echo rajjal tartanak, célpont után lesve. Ugyan a bombázók távol maradtak a harcmező forró pontjaitól, így is jócskán akadt mit kimanőverezniük. A már teljesen kijavított Daybreaker egyik csendes sínágyúja, éppen akkor kezdte ontani a robbanólövedékek áradatát, amikor alig néhány tucat suhannak el csöve előtt. Az alig 5 méterre elhúzó lövedékek robaja a szívbajt hozza Johnra, aki most nem volt hajlandó átengedni a kormányt társának. Ekkor azonban a Daedalus hasa alatt elhúzó, zöldes plazmalövedék terelték el figyelmét. - Itt Echo vezér, húzódjanak a 304-esek mögé. Semmi kedvem érkezés előtt elveszteni a fél rajt. - A számból vetted ki a szót – felelte John, majd gondosan a veterán cirkáló hajtóművei mögé manőverezett gépével. Eközben a Kobrák felé terelődött figyelme, akik a legnehezebb feladatot kapták mindközül. Ugyanis a Furling zászlóshajót kellett őrizniük egy századra való Saberrel és jó néhány tucat, lándzsás alakú furling vadászgéppel egyetemben. Velük pedig igen nehéz koordinálni a manővereket, közös nyelv hiányában még csak jelt sem lehetett adni nekik a teendők felől. Ebből adódóan néhányan össze is ütköznek, értelmetlen halált halva. A hajót támadó ellenséges vadászgépek sokasága sem könnyítette helyzetüket, a hajóról érkező pontvédelmi rendszer sárgás plazmanyalábjai ugyanis sokszor őket találták el, túl sokszor is. És ugyan a szörnyeteg patkó alakú teste belső részén elhelyezett, roppant pajzsgenerátor energiamezeje minden nemű fenyegetés ellen tökéletes védelmet nyújtott számára, a jövevények alaposan megtizedelték a védők sorait, különösen a masszív lézersugár energiaoszlopa körül. Itt ugyanis körkörös íven repültek fel és alá, egy kívülálló számára még kecsesnek is mondható haláltáncot járva körülötte. És bizony sok sérült gép zuhant bele irányíthatatlanul és vált a hamunál is kisebb részecskékké a vöröses fényáradatban. Mindezek ellenére jól tartották magukat, a fejlett elhárító rendszerek jóval több ellenséges géppel végeztek, mint azt bárki is remélte volna. Ez azonban csak a sorok meglazítására, az esetleges csapdák felfedésére szolgált Kortis részéről, az igazi csata csak most kezdődött. Ugyanis a két hatalmas flotta hajói lassan elérték a torpedók kilövésére ideális szöget és távolságot. Közben a 304-esek, korvettek, furling cirkálók sorra vesztek oda egy méretes plazmalövedék, löveg vagy plazmasugár által. Ebben a tekintetben az erőviszonyok kiegyenlítettnek tekinthetők, a nagyobb hajók daliásan helyt állnak, sorra szedték áldozataikat. A kisebbek pedig cikázva próbálják elkerülni lövéseiket miközben sajátjaikat próbálták célba juttatni. A BC-304-es mintha a hadviselés ezen formájára lett volna kitalálva, gyors hajtóműveinek köszönhetően szinte lehetetlenség volt eltalálni, az Ős technológiával feljavított Asgard célzó rendszerek pedig szinte már isteni szinten jósolják meg az alig 180 méter hosszúságú korvettek minden lehetséges tartózkodási helyét. A biztonság kedvéért kapitányaik mindenhova lőttek egy-egy sugarat, a nagy számoknak köszönhetően, ami mellément, jó eséllyel valaki mást talál majd el. Viszont a Furling Flotta cirkálói már koránt sem szerepeltek ilyen jól. A nagyobb hajók támogatására, nem pedig egyszemélyes, filmbe illő hadjáratokra tervezték őket. Nagyobb méretük, gyengébb pajzsaik tökéletes célponttá tették őket, sárgás plazmalövedékeik pedig egyszerűen nem szolgáltak kielégítő tűzerővel, ellenségeik felé billentve az érzékeny mérleg egyensúlyát. Ezt viszont hordozóik kombinált fegyverzetének páratlan tűzereje a 11 megmaradt starfuryével kiegészülve könnyedén visszabillentették kétes egyensúlyába. Ahogy másodpercről-másodpercre robbantották izzó fémdarabokra a kétségbeesetten cikázó korvetteket, viszont kisebb flottájuknak köszönhetően, még így is vesztésre álltak. Zsukov már emberei arcán látta ezt, egyedül egy agyafúrt válasz kieszelésére kell ránéznie a taktikai kijelzők monitoraira. Viszont semmi sem jutott eszébe ez egyszer, semmivel sem lehetett változtatni a puszta méretből fakadó hátrányon. De azt is tudta, hogy még semmi sem

veszett el, a hadviselés következő percekben tanúsított formája fogja eldönteni mindezt. Ahogy a háború eddigi menetét is jóformán ez határozta meg, de most az egyszer egyik fél sem tudott csalni. Mindkét fél bebiztosította magát az ellen, hogy a torpedók ne mehessenek át a pajzsokon. A szokásos módon, az utolsó pillanatban ötlött fel neki egy mentőötlet. - 20 másodperc a torpedók kilövéséig – figyelmeztette Malcolm az újonnan jött terve esélyeit mérlegelő admirálist. - Állj! Rendeződjünk egyenes vonalba, minden torpedóvetésre képes hajó forduljon 90°-al balra, aztán lőjék a torpedókat. A 304-esek álljanak be elénk, ők fogják kilőni ellenség torpedóit – jelentette ki szinte teljes magabiztossággal, Malcolm gondolkodás nélkül továbbította a parancsot. De valójában még soha senki sem csinált ilyet, ő maga is csak remélte, hogy jól fog elsülni. Maga a manőver alig 8 másodpercbe került, elvégzése után azonnal útnak indult a torpedók gyilkos áradata, így ugyanis azonnal megfelelő szögbe kerültek. Kortis már nem kockáztatta meg, amíg melléjük kerülnek, így ő is hasonlóképp utasította armadáját. A korvetteket pedig egyenesen az egyesített flotta cirkálóira küldte, azok hamarosan megkezdték gyilkos párharcukat. Egyik plazmasugár repült a másik után, miközben célpontjaik felől zöldes lövedékek érkeztek, hevesen megrázva a földi cirkálókat, amelyek szokatlanul nagy sebességgel manővereztek a titánok torpedóáradata közepette. Eközben a furling cirkálók is jócskán kivették részüket a pusztításból, most már elég közel jártak ellenségeikhez, szinte minden sárgás lövedékük célba talált. Azonban most ők kerültek a vadászok helyzetébe, pusztító óriások kereszttüzében találják magukat. A 304-esek még csak elmanővereztek valahogy az egymás mellett elsüvítő torpedók, energianyalábok és a Fruling szuperfegyver vöröses lézersugarai között, amelyet igyekeztek minél jobban az ellenséges csatahajók felé irányozni. De szövetségesük hajói, a drák korvettekkel egyetemben mintha csak agyaggalambok lettek volna. Szerencsére egyik fél sem merte ráengedni vadászait a másikra ilyen körülmények közepette, másodpercek alatt elhamvadtak volna az áradatban. Így John is tehetetlenül figyelte, ahogyan egyik lövedék kapta telibe a már haldokló Daedalust a másik után, úgy tűnt, megannyi dicsőséges harc után, elérkezett az ő ideje. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Idő közben a furling és tau’ri torpedók sorra tépázták ellenségeik monstrumait, akik a 304eseknek köszönhetően sajátjaik harmadát is alig tudták célba juttatni. Most már hőseinké a volt terep, ez a tény mellett volt az is, hogy a rombolókat pontosan erre a célra találták ki. Bármely nehéz korvettet megszégyenítő közelharci arzenálja több tucat torpedót és egyéb finomságot juttatott célba percenként, egyszerűen bedarálva mindent, ami a közelébe került. És ugyan bőven kaptak találatot, pajzsaik tökéletesen hárították a zöldes lánggal égő torpedók robbanásait, amelyek oly sokkal végeztek, amikor még nem volt fair a felállás. Kortis, a híd lekerekített ablakán keresztül figyelte, ahogy becses hajói sorra mállanak fémdarabok égő halmazává a megsemmisítő erejű ostromtűzben. Ahogyan a Crudelitas testvérhajójának lángoló roncsai úsztak el előtte, rájött, nincs választása. - Húzódjunk vissza! – mondta, szinte aggodalomra intő nyugalommal. Mintha nem tudná, mi forgott most kockán. Minden esetre a jócskán megtépázott, harmadára zsugorodott flotta az űrvédelmi lövegek oltalma alá húzódott, út közben a furlingek azért telibe kaptak egy csatahajót lézersugarukkal. - Menjünk közelebb, pár kilométerre a lőtávon kívülre, hátha előbb merül le az a pajzs – jelenti ki Zsukov elhatározását. Az alig 70 elvesztett hajónak köszönhetően kétszeres túlerőben voltak már, ez szinte biztos győzelmet garantált számára. Az egyenes vonalban felálló flotta rövidesen elérte rendeltetési helyét, majd védelmi alakzatot vett fel a szuperfegyver körül. Kortis pontosan erre számított.

- Kezdjék az ugrást! – amint a mondat végére ért Sevron két gombnyomással továbbította üzenetét. A megmaradt hajók egy rendkívül rövid hipertér ugrást hajtottak végre, egyenesen a támadó flotta hajói közé érkezve. Amint megérkeztek minden kilőttek, amijük csak volt. Minden vetőcsőből torpedók törtek elő, minden plazmaágyú ontani kezdte lövedékeik, minden vadász egyszerre tör elő a hangáraikból, vagy vált le a hajótestek masszív falairól. Teljes meglepetést okozva ezzel ellenfeleiknek. Most Zsukovnak kellett végignéznie hajói pusztulását, most a tau’ri és furling hajók hamvadtak el a megsemmisítő erejű ostromtűzben. Az egyik gép telibe kapta John bombázójának hajtóművét, amely ugyan működött még, de irányíthatatlanná vált gépe. - Húzd fel, húzd fel! – kiáltotta Simon ijedtében, most nem tudta leplezni, már most sok volt neki az értelmetlen öldöklésből. De hiába, a kicsiny Hellcat megállíthatatlanul száguldott Mainsfield energiamezeje felé, ráadásul előre láthatóan az energiasugárral is keresztezni fogják útjukat. Eközben hőseink hadának sikerült felocsúdnia döbbenetéből és a rombolók alaposan megsorozták a furling zászlóshajót közrefogó csatahajókat, azonban már félő volt, hogy túl késő. A Korolev is próbálta odaküzdeni magát, viszont a Crudelitas elvágta útját. Zsukov… - suttogja Kortis, érezte zsigereiben ellenfele jelenlétét. - Hogy mondod? – fordult oda hozzá Sevron. - Vegyék célba azt a hajót, minden tűzerőt összpontosítsanak rá. Mindenképp pusztítsák el! – Ugyan tudta, hogy a megmaradt flottája már nem győzedelmeskedhet, ha kilövi a szuperfegyvert hordozó furling hajót, és még nagy ellenfelét is megöli, elég időt nyerhet a kolóniának az erősítés megérkezéséig. Akkor pedig esélye sem lesz ellenségeinek. Ahogy parancsba adta a Crudelitas, két nehéz korvett, valamint egy második csatahajó is tűz alá vette a már komoly károkat szenvedett csatacirkálót. - Pajzsok 40%-on. Ha nem kérjük a többi hajó segítségét elvesztünk – jelentette ki Malcolm, miközben Zsukov tekintete a furling hordozó felé irányult, amely jelenleg minden segítséget megkapott. A rombolók és egy tucat 304-es éppen most robbantotta izzó darabokra az azt támadó 3 csatahajó egyikét. Míg a másik a kettőt a megmaradt starfuryk sorozták, egyelőre nem megjósolható eredménnyel. Azonban a hajó pajzsai megadták magukat, a zöldes lövedékek egymás után csapódtak bele a fehér hajótestbe. A robbanások heves lángokat idéztek elő, azonban, ahogy áttörték a vastag, ismeretlen anyagból készült burkolatot, az hajótestből kiözönlő víz hamar eloltotta azokat. A levágódó zsilipajtóknak köszönhetően, csak néhány hektoliter veszett oda a számukra legértékesebb kincsként számon tartott vízből, amelyből egy kisebb óceánra elegendő mennyiség volt található a hajón. Azonban még a többi hajó segítségével is kétséges volt most sorsa, semmiképp sem éli túl, ha a Korolevet is meg akarják menteni. Úgy fest, csak a monstrumok egyike élheti túl a csatát. - Uram, szóljunk a többi hajónak? – kérdezte ismét első tisztje. Ő azonban nem tudta pontosan, mi tévő legyen. Élete legnehezebb döntését kellett most meghoznia. Saját életét választja és eldobja népétől a győzelem esélyét, vagy pedig feláldozza magát, és legénységét a többség java érdekében?

4. fejezet Exodus II. - Ne szóljanak nekik, most ők a fontosabbak – jelentette ki gondolkodás nélkül. Nem ez volt az első alkalom, hogy farkasszemet kellett néznie a halállal és sokan remélték, hogy nem is az utolsó. Ekkor azonban egy nagy erejű robbanás rázta meg a fedélzetet, valósággal földhöz vágva az épp talpon állókat, Zsukov szerencsére pont most foglalt helyet székében. - Pajzsok 10%-on nem bírunk ki többet! – kiáltotta Malcolm, valamiféle remény után kutakodva az admirális elüresedett tekintetében. - Eljött az idő… - jelentette ki teljes nyugalommal, megbékélt a helyzettel. Egyik találat érte hajóját a másik után, a pajzsok leválni készültek. Ekkor azonban újabb hipertér ablakok törték meg a csata robaját. Az A.S. Dauntless tűnt elő belőle, de ezúttal nem egyedül, a kicsiny hajótípus képviselőinek kisebb armadáját hozta magával. A szürkés hajók sokasága laza, körkörös alakzatot vett fel és azonnal a sérült hajó segítségére indult, ehhez azonban a fél csatatéren keresztül kellett manőverezniük, és ez koránt sem volt egyszerű feladat. Ugyanis a csillaghajók már szinte testközelből lövették egymást, a hatalmas seregek hajói alig néhány négyzetkilométeren tartózkodtak. Kis méretükből adódóan rendkívül nehéz célpontot nyújtottak a nagyobb hajóknak, viszont a vadászok számára már túl nagy falatot jelentettek. Ennek köszönhetően viszonylag könnyen el tudtak cikázni a robosztus hajók között, de ezúttal sem érhette el célját mindegyikük. A Dauntless mellett haladó cirkáló Clayton hajója, a Manhattan kegyetlen harcot vívott a közvetlenül előtte elhaladó, már pajzsokkal sem rendelkező nehéz korvettel. Pechére a Dauntless mellett elhaladó ügynökségi hajónak sikerült belemanővereznie magát a drák hajó halálos plazmalövedékébe, csak pár másodperccel azelőtt, hogy az óriás reaktora végleg megadta volna magát. A többiek viszont komolyabb gond nélkül odaértek, rövidesen védelmi alakzatba rendeződve, majd körkörösen cikázva a hajótest körül. Ugyan túl kicsik voltak az ellenfeleik célzó rendszere számára, mégis komoly fegyverzettel rendelkeztek. Plazmavetőikkel félelmetes pontossággal tudták eltalálni a Korolev felé suhanó torpedókat, valamint az ellenük induló vadászgépeket. - Hiányoztam? – kérdezte Michael az admirálistól, miközben az újonnan jött flotta hajói védelmi alakzatba rendeződtek a már sérült csatacirkáló körül. Szinte az össze torpedót sikerült elkapniuk, miközben ionlövedékeik sorra csapódtak a masszív csatahajók pajzsaiba, jócskán lemerítve azokat. - Nem is jöhetett volna jobbkor – válaszolta Zsukov enyhe mosollyal az arcán, mégis csak az életét mentették meg az imént. A harcmező túloldalán azonban nem alakultak ilyen szerencsésen az események. A furling hordozó hajóteste nem bírta tovább az érkező torpedók becsapódását, melyet az utolsó megmaradt csatahajó adott le, végső leheleteként. A torpedók hatalmas darabokat szaggattak ki a patkó alakú hajótest oldalából, az utolsó hajótest valósággal letépte a jobb oldali részt, több ezer tonna víz zúdult az űr hidegébe. A zsilipajtók már nem bírtak megbirkózni ekkora nyomáskülönbséggel, egy konzervdoboz tetejeként repültek ki korábbi helyzetükből. A hajó sorsa megpecsételődött, túl nagy volt a kár ahhoz, hogy az energiaelvezető rendszerek megfelelő kapacitással működhessenek, a főreaktor másodpercek alatt túltöltődött és robbanása darabokra szakította az 1200 méter hosszú hajótestet. De elmaradt a lángfelhő, a víz tökéletesen gondoskodott erről, maga a lökéshullám végzett az óriással. A többi részhez hasonlóan a patkó alakú hajótest jobb oldali része is külön utakon

kezdett járni, a lökéshullám ereje egyenesen az agresszorba vágta. Közelségéből adódóan a keletkező robbanás mindent eltörölt a környéken, a furling óriáskapuval egyetemben. A kicsiny Hellcat megállíthatatlanul száguldott a vöröses lézersugár felé, már alig néhány száz méterre voltak tőle, a sérüléseknek köszönhetően nem tudtak katapultálni. Már tisztán látszott, hogy valahol a szélénél érkeznek majd bele, ekkor azonban Mainsfield pajzsgenerátora végleg megadta magát. Ahogy a kékes energiamező szép lassan eloszlott, a szuperfegyver sugara hatalmas erővel csapódott a felszínbe, egy mély krátert vájva a Thassos városa felett húzódó hegygerincbe. A Furling nagyjából ekkor tervezte leállítani szerkezetét, de a kapu pusztulásának köszönhetően ez magától is végbement. Amint megszűnt a féregjárat, a biztonsági rendszerek leállították a roppant mérető fegyver generátorát. John gépe egyenesen a felszínbe csapódott, mivel ekkorra az összes üzemanyag elfogyott, valamelyest vissza tudta nyerni a gép irányítását, és siklórepülésben lassítani annak sebességét. De még így is hatalmas sebességgel csapódtak Thassos külvárosába… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Ezalatt az odafent tomboló űrcsata lassan a végéhez közeledett. Az utolsó drák hajókat épp most lőtte darabokra az egyesített flotta közel 120 megmaradt hajójának kombinált tűzereje. A Demolisher minimális sérülésekkel vészelte át az öldöklést, O’Neill igyekezett távol tartani hajóját az események sűrűjéből, de azért minden fontosabb eseményből kivette a részét. Az Ügynökség felmentő seregének hála a Korolev is megúszta, bár komoly károkat szenvedett, beletelik majd pár órába, mire helyrepofozzák a gépészek. Viszont nem mindenki mondható ilyen szerencsésnek, az utolsó megmaradt nehéz cirkáló, néhány korvett társaságában ostromolta a már pajzs nélkül maradt Manhattant. Plazmalövedékei hatalmas darabokat téptek ki a hajó gerincéből, a szögnek köszönhetően könnyedén keresztülhasítva annak kemény páncélzatát. Mivel a harctér elég távol eső részén voltak, a segítségére siető rombolók és 304esek nem érhettek oda időben. Kénytelenek voltak végignézni, ahogyan az egyik lövés keresztül vágta magát a burkolaton és egészen az egyik lőszerraktárig ette magát. Az azonnal berobbanó fél megatonnás robbanófejek egy másodperc tört része alatt tépték ketté a hajótestet, amely annak fennmaradó részében egy izzó lángcsóva keretében morzsolódott apró darabokra. Clayton admirális és emberei hősi halált haltak a csatában. Nem úgy, mint Kortis, aki a szuperfegyver pusztulásakor elugrott a rendszerből, maradék flottáját végleg maga mögött hagyva. De a Manhattannel végző hajók is rövidesen távoztak a harctérről. - Megnyertük a csatát – jelentette ki Malcolm, amint az utolsó piros pötty is eltűnt képernyőjéről. - De milyen áron… - sóhajtotta fel Zsukov, nem örült túlzottan barátja és megannyi bajtársa elvesztésének. De semmi sincs ingyen, mindennek megvan a maga ára, a túlélésé pedig különösen magas jelen helyzetben. - A bolygópajzs lent van. Mikor kezdjük meg az űrvédelem felszámolását? - Most – jelentette ki látszólag rendíthetetlen elhatározással. Viszont döntését inkább a kényszer szülte, ugyan az energiamező generátora lemerült és annak energiatekercsei bizonyára kiégtek, nem lenne túl szerencsés, ha idő közben helyrehoznák. – Az összes, nem mentést vagy javítást végző hajó képezzen ostromgyűrűt a bolygó körül, de Thassos felé menjenek a legtöbben. Egyben kell az a generátor. - Ébredj! Jól vagy? Hallasz engem? – hallotta Simon, miközben lassan magához tért. Szemeit szép lassan felnyitva egy kedves szőke hajú nő arcának körvonalai rajzolódtak ki előtte. Hirtelen nem tudta hol van, vagy mi történt vele. Egyedül a szerzett zúzódások fájdalma szolgáltat némi információt az elmúlt órák eseményeiről.

- Tom, magához tért! – közben szép lassan megpróbált felülni. A közben odaugró Thomas jobbjával próbál segítséget nyújtani ebben. - Hol vagyok? – kérdezte miközben már sikerült ülő helyzetbe helyeznie magát, közben örömmel tapasztalta, hogy sikerült is úgy maradnia. - Biztonságban – felelte Sharon, ezzel valamelyest megnyugtatva. Minden esetre mégis csak körülnézett. A sötét, poros helyiségben egy egyszerű villanykörte szolgáltatott némi fénnyel, első pillantásra egy átlagos pincének mutatva a félhomályban. A poros faasztal és tetején helyet foglaló, számára beazonosíthatatlan berendezés is tökéletesen beleillett a képbe. Már majdnem teljesen megnyugodott, amikor két drák katona holttestén akadt meg tekintete, ő azonnal felugrott riadalmában. - Megérdemelték – mondta Tom, közben vállára tette a kezét. Legalább meggyőződtek róla, hogy nem szerzett komoly sérüléseket. A következő percekben ismertette vele a helyzetet, elmondta, hogy egy égő roncs mellett találtak rá és senki mást nem tartózkodott a környéken. Nekik pedig még épp időben sikerült eltűnniük, ugyanis egy rakás ellenséges katona ért a roncshoz, percekkel kimentése után. Valamint neki kezdtek a harcra való felkészülésre, a mai napon ugyanis elérkezett az ő idejük, a lehető legnagyobb káoszt akarják kelteni, ezzel jócskán javítva a felmentő sereg esélyeit. Ezalatt az egyesített flotta ostromalakzatba rendeződött a kolónia körül. O’Neill javaslatának eleget téve, csak a viszonylag éppen maradt hajók vehettek részt benne, így akarta elkerülni a további veszteségeket. Ennek megfelelően a Korolev is kénytelen vot félre állni, bár ezt Zsukov nem is bánta annyira. Embereit az űrben tehetetlenül sodródó Daedalus mentésére utasította, ezzel harmadikként csatlakozva az azt körülálló hajókhoz. Ennek ellenére nem volt túl bíztató a helyzet, az utolsó plazmalövedék ugyanis áthatolt a cirkáló pajzsán és az orrészbe csapódtak, kis híján átszakítva a burkolatot, és egy jókora fekete foltot hagyva, amely az elülső rész felső oldalán is végighúzódott. Ugyan emberek százai igyekeztek a hajó megmentésén, de még a legjobb gépészek sem mertek komoly ígéreteket tenni. Ritka, hogy ilyen szintű károkat próbáljon bárki is helyrehozni. A hajó rendszereinek túlnyomó része kiégett, fegyverzete működésképtelen volt már, hajtóművei kiégtek a reaktor többlet energiája elvezetése közben. Emellett szivárgott annak levegője és előre láthatóan szüksége lesz egy új pajzsgenerátorra is. Tehát drágább lesz helyrehozni, mint építeni egy teljesen újat, de mégis csak a Daedalusról volt szó, túl sokat jelentett a katonák számára, hogy szó nélkül otthagyhassák. A drák lövegek sorra tüzet nyitottak, amint az egyesített flotta hajói lőtávolságba kerültek, a védők nem adták fel egykönnyen a kolóniát, az utasításaik szerint az utolsó drákig harcolnak. A plazmalövedékek ereje nem bizonyult elegendőnek, a magasból záporozó lövedékek másodpercek alatt darabokra tépték őket, egyetlen cirkálót sem sikerült elintézniük. Ekkor a flotta hajói egy különös segélyhívásra lettek figyelmesek, az enyhe károkat elszenvedett Daybreaker vette elsőként az adást.. - Itt John Watermann, lezuhant gépem, mentésre van szükségem. Hallja ezt valaki? A nyomomban vannak, nem tudom meddig… - ezután megszakadt az adás és csak halk sercegés hallatszott. - Vállajuk a mentést – vágta rá Baeles, aki a híd hátsó részén bagózott, jól ismerte Johnt régebbről. - Rendben, vigye a csapatát, azonnal odasugározzuk magukat – válaszolta Frank.

- Nem lehet, még mindig zavarják, nem tudni honnan. Manuálisan kell odamenniük jelentette ki Galen, a hagyományos érezési módra utalva. - Túl veszélyes a terep egy csapatszállítónak. Attól tartok maradniuk kell – mondta Franklyn, vegyes érzelmekkel, legalább az ő életükért nem kell aggódnia. - Nem olyan biztos az, támadt egy ötletem – vágta rá Anderson. Elgondolásának megfelelően rásugározták őket valamely, a mentést vállaló, az Ügynökség soraiba tartozó hajóra. Közülük egyedül Michael vállalta a feladatot, igencsak meglepődött, amikor meglátta az érkezőket. Előző találkozásukból fakadó emlékeiknek köszönhetően egy pillanat alatt fegyvereikkel hadonászva kezdtek ordibálni a kicsiny hajó irányítótermében. - Most megdöglesz, te mocsok! – kiáltotta Beales, miközben ujja fékezhetetlenül remegett a ravasz felett. - Ne fogadj rá – jelentette ki halál nyugalommal. Tökéletesen leplezve azt a tényt, hogy pajzsa teljesen lemerült az előző alkalommal. - Tedd le, most egy oldalon állunk – próbálta jobb belátásra téríteni Taylor. - Megölted a testvérem! – kiáltotta lelki fájdalmában, kezd önkívületi állapotba kerülni. - Kit? – értetlenkedett Michael. - 16 éve, Szküllán, engem is majdnem kicsináltál aznap! – folytatta a számára régóta tervezett pillanat pillanathoz szőtt monológot. Arcának minden rezdülésén látszott, hogy elégtételt akart venni. Azonban remegő ujjait mégsem tudta a ravasz meghúzására parancsolni. Taylor eközben elég közel osont hozzá, baljával azonnal kiragadta a géppuskát kezei közül, jobbjával pedig visszatartotta, nehogy visszaszerezhesse. - Nyugi, most velünk van. Majd utána elintézitek… – próbálta nyugtatni, látszólag kevés sikerrel. Végül Beales odébb lépett és lábával jókorát rúgott az egyik földön heverő ládába, a helyiség másik végbe repítve azt. - Még elintézzük, erre mérget vehetsz – fenyegette farkas szemet nézve Michaellel, akinek még mostanra sem sikerült felidéznie, hogy mire is célzott pontosan. Amint úgy látta, hogy megfelelő mértékben lenyugodtak a kedélyek segélyhívás helye felé vette az irányt. Az álcázó rendszernek hála könnyedén át tudott jutni a város körül járőröző vadászgépek sokaságán, inkább a kijutás miatt aggódott, hiszen rövidesen kezdetét veszi a szárazföldi ütközet. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Uram a bolygó űrtere teljesen az ellenőrzésünk alatt áll, minden légvédelmi üteget semlegesítettünk. Viszont valószínűsíthetően rejtett lövegek is vannak, célszerű lenne, ha folytatnánk a bombázást – javasolta Malcolm az admirálisnak. - Nem folytatjuk, most a bolygón lévő 1 milliárd embert mentjük, nem pusztítjuk. Indítsák a gépeket, koncentrálják a támadást Thassosra, mindenképp el kell foglalnunk a pajzsgenerátort. - Igen uram! – felelte határozottan, majd továbbította az utasításokat terminálján keresztül. A zavarásnak köszönhetően hagyományos módon kell a felszínre juttatniuk a csapatokat. Ugyan a Typhoonok csak a légkörben képesek repülni, a hadmérnökök tökéletesen felkészültek erre a problémára is. Még 18 évvel ezelőtt hozakodtak elő a rombolók szárazföldi invázióra is felkészítendő átalakításaival s a tanács jóváhagyásának köszönhetően mára már mindegyiken alkalmazták a módosításokat. A megmaradt 16 rombolón a tervnek megfelelően annyi katona és harcjármű tartózkodott, amennyi csak lehetett. További csapatokról Kortishoz hasonlóan módszerrel az Aurorán tartózkodó tartalékosok soraiból akartak gondoskodni. A Dallas ekkorra már sikeresen leszállt felszínen, John legutolsó ismert tartózkodási helyén. Ahogy kiléptek a hajótestből az automatikusan álcázásba kapcsolt, innentől fogva egyedül Michael tudta vezérelni egy, a zsebében rejtegetett távirányítóféleségen keresztül.

Körülnézve azonnal rálelnek kopottas bakancsa mély nyomaira az eső áztatta talajon. Pechjükre John a legrosszabb irányba tartott minden lehetséges közül, egyenesen a Thassos városának közepe felé. S nem volt egyedül, fél tucat Drák nyomait jellegzetes, szögletes mintázatú nyomaira is ráleltek, bár ezek jóval frissebbek voltak az előbbieknél. Még lehetett egy kis előnye. Egyik romboló lépett be a légkörbe a másik után, a magasból ívelten ereszkedő lándzsákként közelítve a felszín felé, majd megálltak pár száz méterrel a felhőkarcolók magassága felett. A védők csak erre a pillanatra vártak, a megmaradt lövegek sorra kezdték ontani a tüzet, ahogyan lenyíltak a kör alakzatban a városközpont – és egyben a pajzsgenerátor – felé közelítő karcsú hajók robosztus rámpái. S azokból valósággal özönlöttek a Typhoonok, ahogyan becsapódtak az első, zöld színű plazmalövedékek, valóságos égi poklot előidézve. Épp, ahogyan Zsukov számított erre még annak idején, amikor elrendelte az átalakításokat. A heves tűzre való válaszul valamennyi romboló alsó felén százával nyíltak ki a zsilipek és rövidesen a betöltő szerkezet robotikus vezérlése egy-egy rakétát töltött azokba, melyek robbanófejei már kilátszottak a silókból. Aztán a semmiből, néhány kósza gombnyomást követően azonnal begyulladtak narancssárgás lánggal égő hajtószerkezeteik, s több méteres lángcsóvát maguk után húzva eredtek útnak a már előre kijelölt célpontjaik felé. Ez hosszú percekig így folytatódott, a masszív hajók keselyűként köröztek a hatalmas város romos felhőkarcolói felett, miközben a százával megindított rakéták után húzott világosszürke füstcsíkok töltötték be a levegőt és sorra hallatszott a becsapódások hangja, látszották lángcsóváik, majd a légvédelem maradékának elszenesedett maradványai. Most már biztonsággal leszállíthatták a csapatokat. Ezzel párhuzamosan a felkelés is elérkezettnek látta az időt. Elvégre nem árthat némi segítség társaiknak. Ugyan csak kevés harcjárművel rendelkeztek, de Simonnak és Tomnak bőven jutott egy, a roncstelepről csempészett páncéllemezből összetákolt dzsip. Mögöttük az egyik katonaforma gyári munkás már alig várta, hogy élesben is kipróbálhassa a jármű tetejére szerelt nehézgéppuskát. Mivel jelenleg sokkal több gyalogosuk van kénytelenek az ő tempójukat tartani. S nincs is könnyebb célpont egy lassan vánszorgó terepjárműnél az út közepén. Nem telt bele túl sok időbe és már több helyről is tüzet nyitottak rájuk, Tom egy fölényes legyintéssel intett a szomszédos, meglehetősen romos – egy jó 300 méter le volt nyesve a tetejéből – felhőkarcolón elhelyezkedő mesterlövészcsapatnak, akik egy frappáns sorozat leadása után már figyelték is a földre konfettiként hulló holttesteket és hallották kiáltásaik után hallatszó placcsanásukat. Sokukat hidegen hagyta és örültek, hogy nem voltak a helyükben, de volt a ki elmosolyodott a látványtól és a lelkükben lakozó különös érzéstől. De hiába, ilyen a háború. A következő pillanat azonban már koránt sem volt ilyen örömteli számukra, amikor is hangos zúgásra lettek figyelmesek, mintha feltöltődne valami, valami nagyon nagy erejű fegyver. De már csak későn eszméltek rá mi is az, csak a zöldes plazmalövedék közeledte láttakor pillantották meg a pár száz méterre tartózkodó bestiát, egy Drák Krakent. A lövedék egyenesen a felhőkarcolóba csapódott, pontosan a fejük fölé. Tom némán lehunyta a szemét a robbanás láttán s dermedten figyelte ahogyan a fémszörnyeteg becélozza őket a gömbforma központi egységére szerelt ágyúval. Nem sokkal a folyamat végbemenetele előtt viszont egy, a felettük elsuhanó romboló felől elindított rakéta csapódott bele a monstrumba, egy szempillantás alatt darabokra tépve azt, majd hatalmas robajjal zúdultak a talajra izzó maradványai.

Ha önfeláldozó rohamuk másra nem is volt jó, de remekül előcsalogatta az eddig rejtőzködő ellenfelet rejtekéről. Viszont amint fellélegezhettek volna már a következő lövedékek sora záporoztak feléjük… Ekkorra a tetőpontjára hágott az ütközet. A Typhoonok sorra szállították a talajra az állig felfegyverzett büszke harcosokat, a nagyobb szállítójárművek pedig egyik Scorpiont rakták le a másik után. S azok már mainsfieldet érésük pillanatában csatlakoztak a generátor felé tartó masszív tankoszlophoz, melyet katonák, dzsipek és egyéb harcjárművek ezrei kísértek, miközben a siklók fedezték őket a levegőből, pusztító rakétazáport zúdítva minden előttük álló épületre. A drákoknak nem maradt választásuk. Parancsaiknak megfelelően nem tehettek kárt a generátorban, de nem is hagyhatták magára. Az utolsó leheletükig kellett harcolniuk. S ennek eleget is kívánt tenni valamennyiük. A megmaradt Krakenek újult erővel szórták az áldást a tankok közé, s lövedékeik nem csak megsemmisítették, de messze a magasba is repítették a Scorpionok égő roncsait, melyek közül sok páncéllemezei szürkék voltak a szokásos világosbarna helyett. Most gördültek le a futószalagról. Együttes tűzerejük bőven elég megtorlásnak bizonyult. Egy ugyan képtelen volt leteríteni a monstrumot, de 3 már könnyű szerrel megszabadította lábaitól és fő fegyverzetétől, s így már nem volt valami sok haszna a roppant méretű harcjárműnek. Végre egyszer ők álltak nyerésre. Ekkorra Michaelék is megérkeztek a csata forgatagába. Az ellenséges katonák tüze azonnal az egyik még a korábbi elkeseredett küzdelemből visszamaradt lövészárokba szorította őket. Innen már könnyűszerrel viszonozhatták a tüzet. A CSK-46 tagjai nem spóroltak semmivel, csak úgy özönlött az ólom puskacsöveikből. Michael kissé kényelmetlenül érezte magát, ugyanis 9 mm-es pisztolya eltörpült újdonsült társai gépkarabélyai mellett, mégis jóval többet szedett le az ellenség soraiból, mint bármelyikük. Neki ugyanis egy könnyed pillantás is elég volt ahhoz, hogy akár 200 méterről is fejbe találja ellenfelét, a sok-sok éves gyakorlás meghozni látszott gyümölcsét. Ekkor azonban a lehengerlő túlerőben lévő ellenfél megelégelte a kis csapat jelenlétét, s az egyik tank egyenesen a lövészárok felé indult. - Remek és most? - hangzott a kérdés Andersontól. - Kitartunk, amíg ide nem ér ez az ócskavas – vágta rá Tyler. - Az oké, de utána? – társa ekkor vállat vont. Egyedül Michael szemei csillantak fel. - Nekem lenne egy jó ötletem. De ehhez le kell majd buknotok – kis gondolkodás után valamennyien rábólintottak, majd a lövészárok oltalma alá kuporodva várták az Ügynök újabb hajmeresztő mutatványát. Majd alig 20 másodperc elteltével, jókora robajjal kezdett rázkódni a talaj, fegyverropogás és halálsikolyok hangja töltötte meg a levegőt. Ennek abbamaradtával rövidesen kidugták a fejüket az árokból. Meglepetten tapasztalták, hogy minden ellenséges katona meghalt s a tank egykori helyén is csak egy jó kora lyuk tátongott, valamint annak izzó fémdarabjai hevertek mindenfelé. Előttük Michael hősiesen feszített, széles mosollyal az arcán. - Ennyi lett volna – mondta önelégülten a csodálkozó szempárak felé irányozva diadalittas tekintetét. A regényes pillanatot követően egy dzsip rajzolódott ki a háttérben, melyet két Scorpion tank kísért, valamint több tucatnyi katona állt körül. - De ezt nem is te csináltad – jött rá közülük Anderson elsőként a teljesen nyilvánvalóra. S a többiek csak némán bólogattak, amint leesett nekik az egész. - Nem, de láttam a közeledő tankokat és úgy gondoltam jó ötlet lett lenne, ha lebuknánk mielőtt tüzet nyitnak…

- És ha csak megmondod, hogy jön egy rakás tank? – vágta félbe mondandóját Beales, Michael erre csak a fejét ingatta. - Az elrontotta volna a pillanatot. Ekkor az őrmester egy ismerős arcot pillantott meg a dzsipen, egész pontosan kettőt. Simon és John volt az, úgy tűnik ők valamivel jobb szerencsének örvendtek. Ekkorra szép lassan abbamaradtak a puskalövések is, lenyugvóban voltak a heves harcok. A pajzsgenerátort ekkorra az oda érkező különleges erők csapatai már nagyrészt megtisztították és hőseink örömteli arccal nézhették, ahogyan annak kékes energiamezeje körülölelte a bolygót. - Nos, uraim. Győzelmet arattunk – jelentette ki Zsukov néhány óra elteltével, mikorra már Thassos városának minden apró része az ellenőrzésük alá került. Ugyan a zavarást okozó szerkezetet még mindig nem sikerült meglelniük, viszont már teljes biztonsággal tudhatták a kolóniát ismételten az irányításuk alatt. Jól tudta, ez egy történelmi nap volt számukra. - Valóban – vágta rá Higgins. Aki a szárazföldi hadműveleteket koordinálta. Idő közben ugyanis visszahelyeztette magát a seregbe, egyébként sem maradt túl sok tábornok az Oroszlánmezei ütközetet követően. Bár meg kell hagyni, jó pár kilót felszedett az évek alatt és az akkoriban még makulátlannak tűnő elméje is kezdett megkopni valamelyest. Viszont még így győzelemre tudta vezetni a csapatokat. - De nagy árat fizettünk érte – tette hozzá O’Neill a számos elesett bajtársukra, valamint Claytonra utalva. Viszont tudta legbelül, hogy mindez megérte. Egyszer és mindenkorra fordítottak a dolgok menetén, immár volt esélyük a győzelemre. - Drák hajók a 8 óránál, a naprendszer vége felé léptek ki a hipertérből! – szakította félbe Malcolm a fejesek szolid ünneplését. Úgy tűnik még koránt sem ért véget a játszma, Kortis megérkezett a lovassággal. Ekkorra tisztázódott bennük a tény, hogy nem Mainsfield visszafoglalása volt az előttük állóak neheze, megtartani lesz az. A határozatlanságból fakadó csendet végül Zsukov szakította félbe. - Hány hajó? - 216, majdnem akkora ez a flotta, mint, amelyet az előbb győztünk le. Most nem fog sikerülni. - Miért? Talán meghibásodott volna a pajzsgenerátor? – emelte fel a hangját az admirális, a Mainsfield orbitális elhárító mezejét generáló szerkezetre utalva. - Nem, de a számarány közel kettő az egyhez és az elő… - Akkor miért nem indult még a bolygópajzs alá valamennyi hajó? - förmedt rá az admirális látszólag fenyegetően, bár már inkább csak megjátszotta. – Az alatt lesz esélyünk. Nem is kevés… - Hacsak nem jöttek rá megint, hogyan jutnak át rajta – tette fel a még mindi kapcsolatban lévő kérdést O’Neill valósággal karót verve az ősz hajú admirális szívébe, aki mindenre gondolt, ennek kivételével… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Minden esetre a flotta felvette a kívánt pozíciót és valamennyi Tau’ri és Furling csillaghajó nem sokkal a kékesen ragyogó energiamező vonala alá ereszkedett. Sorra élesítették fegyvereiket és fojtották vissza lélegzetüket. Most könnyed győzelmet aratnak, vagy mind elpusztulnak. A Korolev hídján Malcolm meredten bámulta a hold felől közeledő méretes flotta közeledtét. Már csak néhány ezer kilométerre voltak a lőtávoltól, majd hirtelen megálltak. - Uram, az ellenséges flotta megállt és tartja a pozícióját. Mi is ezt tegyük? - Feltétlenül. Innen nem mozdulunk fiam. Ma győzelmet aratunk, vagy az utolsó leheletünkig küzdve veszítünk.

Ez után újabb kínos csend következett. Aki tehette, - még Zsukov is - a radarképernyő kijelzőjéhez meresztette tekintetét. Majd idegesen figyelte közel negyed órán keresztül az eljövendő történéseket. Ekkor pittyenések hallatszottak. S mindenkiben megállt az ütő azok hallatán egy pillanat erejéig. Még az admirális halántékán is megjelent néhány tömzsi izzadságcsepp, majd megkönnyebbülve tapasztalták, hogy azok a hirtelen eltűnő hajókat kívánták jelölni. Visszavonultak. - Éljen! – hallatszott a kiáltás valamennyi szájból visszahangozva. Egyedül talán Zsukov kivételével, aki csak ez enyhe mosolyt engedett meg magának. De azt is méltán, ma győzelmet arattak…

5. fejezet Egyetlen Óra 2212. július 29-e, 19:30 perc. Már lenyugvóban volt a nap Thassos romvárosa felett. Utcáin a tegnapi nap eseményeiből visszamaradt roncsok, kráterek, mindenféle törmelék és mindkét oldal katonáinak testei hevernek. Ugyan már sorra hordják el azokat a szikes talajba ásott tömegsírok felé, de túl sok munka ez az Asgard sugarak nélkül, s nem is fáradozik mindenki azokon. A legtöbben az ünneplésre, a hosszas harcok feszültségeinek enyhítésére használják fel ezt a napot, tudták, hogy még koránt sem ért véget a háború. Bár már a vége felé közeledett, tegnap ugyanis túl sok drákot, túl sok hajót vesztett el Kortis, hogy népe túl sokáig húzhassa a Tau’ri és Furling egyesített hadai ellenében. Éppen ezért a mai nap szinte tökéletesnek mondható. Több hónapnyi kesergés és idegeskedés után ez az első nap, hogy fellélegezhettek. Most már szinte biztos a győzelem. - Uram, jöjjön! – hallatszott egy mély hang, hangos kopogás kíséretében. Zsukov először figyelembe sem akarta venni, inkább tovább forgolódott. Majd a sorozatos ismétlődés hatására sem akart tágítani, először aludta volna ki magát rendesen az oroszlánködi csata óta, erre pár óra elteltével ismét felverik. Végül, egy jó negyed óra múlva csak kikászálódott kabinja meglehetősen kényelmes, eredetileg két személynek szánt ágyából. - Nos, lehet nem fél négykor kellett volna lefeküdni – jegyezte meg magában az órára pillantva, majd kinyitotta a vastag trimiumajtót. Egy igen barátságos ábrázatú közlegény rajzolódott ki a szemei előtt, a nevét viszont sehogy sem volt képes felidézni. Nem is erőlködött rajta túlzottan, elvégre képtelenség minden egyes a Korolev fedélzetén szolgáló ember nevét észben tartani. Főleg most, hogy a legénység két harmada más hajókról lett áthelyezve. - Mi történt? – szólította meg a közlegényt, amint a hidraulika szélesre nyitotta a helyiség bejáratát. Bármennyire is próbált kedves lenni a környezetében tartózkodókhoz, nem ment neki egy jó adag kávé nélkül. - Az admiralitás rendkívüli ülést tart fél, vagyis már csak negyed órán belül. Önnek is jelen kell lennie, bár egy magamfajta alacsony besorolású személy nem igazán tudja miről is lesz szó. - A végső csapásról – vágta rá az ősz hajú admirális, ez minden háborúnál így szokott történni. Bár meglepetésként érte, hogy ilyen hamar eljött, legalább egy hét pihenőt remélt. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Szokás szerint az utolsó percben érkezett Kirksville roppant űrállomásának taktikai terméhez. Annak bejáratánál ezúttal már négy őr állt, melyek a szokás szerint nem voltak hajlandóak az azonosító kártyája nélkül beengedni. Egy pillanatra idegesen kapott a fejéhez, mivel úgy vélte sikerült hajóján felejtenie, de aztán csak meglett a zsebében való ideges kotorászás közepette. - Üdvözlöm, uram – hallatszott az egyik őr szájából, amint belépett a helyiségbe, – az ajtó előtt állók most modortalanok voltak – ahol az öt szem admirálist egy kisebb hadosztály őrizte. Maga az ülés még nem vette kezdetét, szokás szerint megvárták, bár már látszott, hogy a Furling küldötte már nagyon bele akar kezdeni mondandójába. S meg is tette, amint Zsukov a taktikai asztal fölé magasodott. - Népünk úgy véli, eljött az idő egy teljes erejű ellencsapáshoz, amely előkészítene egy, az Örvény galaxisba történő inváziót. - Inváziót? – harsant fel O’Neill. – A saját területeink védelmére sem maradt elég hajónk, évekbe telne, mikorra eléggé talpra állítanánk a flottát, hogy egyáltalán esélyünk legyen.

- De nekünk nem – válaszolta a furling látszólagos gondolkodás nélkül. – A mi flottánk java része megmaradt. A Tau’ri hadiflotta maradékának támogatása mellett jó eséllyel befejeződne a háború, egy hónapon belül. - És mi van a béketárgyalásokkal? – szólt közbe Fehlix. - Most rúgtuk szét a seggüket, ráadásul már elérték, amit akartak. Az első találkozáskor is sikerült megegyeznünk velük. Véleményem szerint, a körülményekből adódóan ez most sem lesz másképpen. - Támogatom az ötletet, bőven elég vér folyt már – jelentette ki Zsukov, majd O’Neill is rábólintott. Minden bizonnyal Clayton is ugyanezt tette volna, ha még életben lenne. - A mi részünkről, lehet – csattant fel a furling. – De koránt sem az ő részükről. Nem haboznának a lehetőséggel, ezért nekünk sem szabad. Amint talpra álltak a vereségből az esélyeik megsokszorozódnak majd. És nem lesz semmiféle biztosíték rá, hogy a béke tartósnak bizonyul majd. - A döntés joga itt a mienk. A mi létünk forog veszélyben, ti csak a tartozásotok lerovása céljából álltok mellettünk. Részetekről mindegy, hogyan ér véget – válaszolta Zsukov. - Többé már nem. Azzal, hogy az oldaltokon létünk hadba éppúgy a vesztünket akarják, mint a tieteket. Mi az utolsó drák kolónia elestéig folytatjuk majd a harcot, veletek, vagy nélkületek. Ha veletek, egyenlő arányban osztozunk a megszerzett területek felett. Ha nélkületek, miénk lesz mindkét galaxis jelentős hányada… - Tessék?! – vágott közbe O’Neill felháborodásában. - Jól hallottad ember, népünk nem visel hadat puszta hálából. Rajtatok áll, mennyi hasznunk lesz a konfliktusból… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] 19:47-perc. Thassos félig ledőlt rezidenciájának legfelsőbb éppen maradt emeleti ablakából Tom és Simon figyelik a naplementét, miközben a többiek az asztalnál pókereznek, valamint Sharon italt indult hozni a hősöknek. - Tudod, ezelőtt még sosem jártam Mainsfielden – törte meg Simon a csendet. – El sem tudom képzelni, hogyan nézhetett ki innen a város az invázió előtt. - Csodaszép látványt nyújtott. Sokat álltam itt még gyermekkoromban, és csak hosszú órákon át figyeltem a táját. Egyszerűen semmihez sem volt fogható, bár most sem néz ki olyan rosszul. Csak fel kell húzni pár új épületet, eltakarítani az a hajóroncsot – közben a sztráda betonjába fúródott BC-304-es roncsa felé mutatott. – És hívni kell pár takarítót. Aztán szebb lesz, mint valaha. - Remélem is, minden esetre már ezért is megérte harcolni. - Ahogy mondod, tökéletesen megérte. Ahogyan mondata végére ért Sharon lépett be a konyhából, jó néhány üveg sörrel a kezei között. Beales és Anderson láttán, hogy alig bírja tartani azokat illemtudó ember módjára már oda is suhant hozzá, majd mindketten elvettek egy-egy üveggel s csakhamar belekezdtek fogyasztásába. A nő ezután körbement, mindenkinek átnyújtva egy üveget, de így is maradt kettő. Pedig direkt úgy számolta, hogy egy jusson mindenkinek, saját magát is beleértve. Gyorsan körbe is nézett, hogy vajon kit hagyhatott ki a helyiségben tartózkodók közül. Viszont úgy látta, senki sem hagyott ki a jelenlévők közül, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy valaki hiányzik. - Hol van Michael? – kérdezte meglepetten. - Valami titkos ügynökségbéli feladatot végezhet – vágta rá Tyler. – Legalább is erre engednek következtetni a látottak. Egyszer csak felpattant és megindult, pár perc múlva pedig már láttuk is felszállni a hajóját.

- Sebaj, több jut nekünk – vágta rá Beales, majd mélyen belekortyolt a még szinte jeges italba. Legalább a bosszú terhei alól mentesült, Michael igen ritka előtűnéseiből ítélve egy jó időre, ha nem örökre. - Nem értem, miben mesterkedhetnek már megint? – tette hozzá Thomas. – Különben is győztünk, végre úgy tűnik minden rendben lesz. Nem igaz, hogy nincs egy szabadnapja, vagy ilyesmi. - Talán van, csak nem él vele, mert az akarja, hogy ez így is maradjon – felelte Anderson, aki már a felét megitta az üveg tartalmának. De ez a teljesítmény még mindig eltörpült Simon és John rutinos ivászata mellett, ők úgy itták a folyékony aranyat, mintha csak egyszerű csapvíz lett volna. Mostanra már a harmadik üvegen próbáltak osztozkodni, melyet John vitt az egész falat helyettesítő, már betört ablakhoz. - Én mondom, ezután leszerelek és egy szép kis minnesotai tó mell telepszem, amely csak úgy hemzseg a halaktól – közölte John a többiekkel. - Minnesota? Szerintem Michigannel jobban járnál – vágta rá Simon. – Bár én részemről inkább Washingtonba megyek, segítek az újjáépítésben. És te mihez kezdesz majd Tom? - Maradok a katonaságnál. Elvégre valakinek vigyáznia is kell rátok. - Akárcsak mi – szólt közbe Beales, közben a CSK-46 valamennyi tagja helyeslően bólogatott. – Egészen az utolsó csatáig folytatjuk a harcot. 19:48 perc. A már rég a bolygón kívül hitt Dallas álcázásban szeli Thassos romvárosának égboltját. A közeli erdőket kémlelve. - Semmi, semmi és még több semmi – hajtogatta egyhangúan Michael, bár ezúttal sem tartózkodott senki más a fedélzeten. - Véget ért a felszín alatti üregek feltárása… - hallatszott egy gépi hang a pilótafülke terminálja felől. - Igen, tudom, teljesen üres az egész – szakította félbe a már ezerszer hallott szöveget. – Nincsenek életjelek és a zavaró berendezésnek sincs semmi nyoma. Pedig itt kell lennie valahol… - Eltalálta – felelte a gépi, nőies hang. – Semmi sem található a barlangrendszerben. Ismét lefuttassam a keresést? - Miféle barlangrendszerben? – csattant fel Michael. - Thassos városa körül, közvetlenül a nagy kiterjedésű erdőségek alatt egy körkörös formájú barlangrendszer húzódik. Azt hitten tud róla – válaszolta készséggel a számítógép, teljesen tanácstalanná téve az Ügynököt. - De hiszen egy hónapja még semmi sem volt… ott. - Pontosan. Néhány hete kezdett el létrejönni, kialakulásának körülményei ismeretlenek számomra, mindazonáltal… - Azonnal menjünk el innen! - Kérem, pontosítson az úti célt illetően. - Mindegy, hogy hová, csak el innen! Értesítsd a többi ügynököt, azonnal el kell húzniuk a csíkot. 19:56 perc. Az Ügynökség valamennyi hajójának hirtelen eltűnése némi gyanakvást keltett ugyan, de nem eleget, ahhoz, hogy riadóztassák, vagy egyáltalán tájékoztassák a felszínen lévőket. Minden esetre leküldtek néhány rombolót, hátha ráakadnak arra, amire a bolygóközi terrorszervezet tagjai is.

- Különös, hirtelen elég sok hajó lett errefelé – jelentette ki Tom egyhangúan, miközben a nem sokkal előttük elhaladó romboló oldalán nézett végig szemeivel. Gyerekkora óta lenyűgözte az ilyesmi, különösen e fenséges, hatalmat sugárzó hajók szürkés színű törzsének látványa. - Csak hencegnek egy kicsit. Tudod, hogy van ez, ha már idejöttek és felszabadították a kolóniát, úgy érzik, jár nekik némi tetszelgés – válaszolta Sharon szelíden, némileg megnyugtatva. Elvégre, ha nem is volt a flottától megszokott, de minden bizonnyal várható volt ez történetének egyik legfényesebb győzelme után. Ekkor különös, leginkább egy mennydörgéshez hasonló hang robaja visszhangzott végig a tájon. Mindannyian az égboltot kezdték kémlelni kíváncsi szemeik tekintetével, de egy árva bárányfelhőt sem véltek felfedezni. Mondhatni kristály tiszta volt az égbolt, kizárt, hogy egy villámcsapás égtelen moraját hallották volna az imént. - De akkor mit? – visszhangzott gondolataikban. Egy szempillantás leforgása alatt meglelték a választ kérdésükre, mikor is egy zöldesen ragyogó, hatalmas energianyalábot pillantotta meg az erdő felől, amely egyenesen feléjük hasította a tiszta levegőt. - Bukjatok le! – kiáltotta el Beales torka szakattából, majd mindannyian az általuk a lehető legbiztonságosabbnak vélt helyre húzódtak. De hamar rá kellett jönniük, hogy közel sem a rezidencia épülete volt a célpont. A plazmalövedék az előttük elhaladó romboló felé tartott. Az megpróbált kitérni ugyan, de már túl késő volt. A hosszúkás hajótestet a hajtóművel összekötő vékony összekötőrészen érte a találat. Mivel a fedélzetén tartózkodók nem voltak harckészültségben, a pajzsot sem húzták fel, ezért akadálytalanul érte el, majd borította lángba a kérdéses részt. Simon kidugva a fejét látta, ahogyan egy masszív lángcsóva keretében eltűnik a vékonyka rész, majd a hatalmas robajjal nyikorgó és csavarodó acél feladta a harcot. Két részre szakadt a hajótest. Az egyedül a hajtóműveket tartalmazó hátsó rész a sztráda felé kezdett zuhanni, viszont a hajó elülső, több mint 350 méteres darabja egyenesen a romos felhőkarcoló felé tartott, melyben jómaguk is tartózkodtak. - Vigyázz! – kiáltotta Tom, majd a lehető legszorosabban fogta át feleségét, Sharont karjaival, miközben a hatalmas hajótest belecsapódott, majd mélyen belefúródott az épületbe, lángba borítva azt. Közben mindenfelől záporozó lövedékek éles zöreje hallatszott a távolból. A hosszú hetek alatt kiépített földalatti bunkerrendszerbe rejtőzött drák hadsereg megindította ellencsapását. Az előbb látotthoz hasonló módszerrel iktatták ki a légkörben lévő hajók valamennyiét, majd minden erejükkel a városközpont felé indultak. Sorra tűntek elő kettős lövegtoronnyal felszerelt tankjaik a Thassos városa mellett elterülő erdőből, egyik Kraken lépett elő onnan a másik után, majd ezrével csörtettek előre az ellenséges katonák igen bátor csatakiáltásuk közepette. A Tau’rik ugyan hősiesen bocsátkoztak harcba velük, de már a számok láttán sem kínálkozott túl sok esélyük. Haderejük nagy része a pajzsgenerátor köré csoportosult, ekkor azonban váratlan meglepetés érte őket. Ellenségük ugyanis nem kívánta elfoglalni a roppant méretű energiaforrást. Tüzérségük néhány könnyed lövéssel semlegesítette azt. Egyszer és mindenkorra. 20:01 perc. Az Egyesített flotta védelmi alakzatot vett fel az immár védőburok nélkül maradt kolónia körül. Még nem tudják, hogy ez egy utolsó elkeseredett lépés volt az ott rekedt katonák részéről, vagy pedig egy nagy erejű ellencsapás kezdeti szakasza. Bár Zsukov már érzi szíve

legmélyén, hogy ennek nem lesz jó vége, s reménykedik, hogy rövidesen megérkezik a Furling által beígért erősítés. Még mielőtt túl késő lenne. - Kezdettől fogva csak játszottak velünk, tudták, hogyan gondolkodunk és ismét csapdába csaltak minket… – hajtogatta fennhangon, miközben idegesen járkált fel-alá a hídon, majd Malcolm zavarta meg laikus szemmel különösnek vélt ténykedését. - Ellenséges flotta lépett ki a hipertérből! – Zsukov ennek hallatán megállt, behunyta kék szemit, majd mély levegőt vett. - Hányan? – sóhajtott fel végül. - 122 hajó, közülük 98 korvett. Még bírunk velük, de éppen hogy – ennek hallatán némileg elmosolyodott kellemes csalódása által. - Legalább lesz esélyünk – gondolta, majd hangosan folytatta. – Harckészültség! Tömörüljünk össze, amennyire csak lehet! Mi kellünk nekik, nem a kolónia, szóval alaposan nehezítsük meg a dolgukat! - Igenis, uram! – jelentette ki Malcolm, majd különös dolgot tapasztalt a megfelelő parancsok továbbítása után. Egy ideig csak szótlanul ült, hitetlenkedve a pittyenések egyre gyorsuló áradatában, majd az admirális felé fordította zavart tekintetét, de az inkább csendre intette. - Kitalálom, még kétszáz a naprendszer másik feléről. - Nem, rosszabb. A Furling… elmentek… - Hogy mi van? – vágott közbe felháborodva. - Valamennyi Furling hajó alakzatot bontott, majd belépett a hipertérbe. Alig 36 hajónk maradt a rendszerben, még a bolygópajzzsal sem lenne túl sok esélyünk. Azt javaslom, vonuljunk vissza. - Az kizárt, nem hagyjuk hátra a kolónián rekedteket. Tárcsázzák Aurorát! Átsugározzuk, akit csak lehet. - De mi lesz a zavarással, addig nem… – ekkor az admirális közbevágott. - Ellenőrizze le még egyszer, már rég deaktiválták, ebben biztos vagyok. Ez éppúgy gátolja az ő terveiket is. - Csakugyan – felelte meglepetten az adatok ismételt lekérése után. – Viszont a felszínen nincs működőképes teleportációs eszköz, viszont a mi oldalunkról kell bemérni a lent lévőket. Egyszerűen képtelenség kivitelezni. - Majd mi átsugározzuk őket – vágta rá Zsukov. - De ahhoz le kell engednünk a pajzsokat. - Való igaz. A Korolev hajóteste bírja a legtöbbet, valamint rendelkezik a legnagyobb teleport kapacitással a flotta valamennyi hajója közül. Evidens, hogy mi leszünk azok. A terv egyszerű: a flotta valamennyi hajója körénk gyűlik, és kitartanak, ameddig lehet, addig is mi a lehető legtöbb embert fogjuk átsugározni. Amint nem bírjuk tovább, vagy végeztünk, visszavonulunk. - És mi lesz a csatával? – kérdezte vissza Malcolm értetlenkedve. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Az már elveszett, mielőtt elkezdődött volna. Tudták, hogy ez lesz, és most ismételten győzedelmeskednek. Malcolm kis gondolkodás után továbbította a terv utasításait, melyet jóval könnyebb volt kiötölni, mint kivitelezni. Amint a Korolev a romváros fölé ereszkedett, tárcsázta Aurorát és megkezdte a lent lévők átsugárzását a szárazföldön és az űrben tartózkodó Drák erők célpontjává vált egyaránt. Rövidesen ádáz küzdelmem vette kezdetét. A szárazföldi erők már az első percben tüzet nyitottak roppant hadihajó alsó felére, a plazmalövedékek, rakéták és minden egyéb pusztításra tervezett eszköz hatalmas robajjal

csapódott a masszív, naquadahval és grafittal ötvözött trimiumötvözetbe, amely látszólag kiállta a próbát. A kérdés csak az volt: Vajon meddig? Ezzel párhuzamosan Kortis zászlóshajója a Crudelitas fedélzetén, minden nélkülözhető hajójuk kíséretében végre a kicsiny, de annál elszántabb földi flottának ronthatott, melynek első védelmi vonalát a 304-esek képezték. Tervének megfelelően először a korvettek indultak meg, majd kezdek cikázni a plazmasugarak között, saját lövedékeiket mértéktelenül rájuk zúdítva. Viszont a megmaradt starfuryk tachyon lövegeinek fedező tüze mellett sikerült kitartaniuk a háromszoros túlerő ellenében. Pontosan, ahogyan Kortis eltervezte, most már rés nyílott az alakzaton. Most már csak néhány romboló és csatacirkáló választotta el a Korolevtől. A feladatot öt csatahajójára – az övét is beleértve, valamint 13 nehéz cirkálóra bízta. Együttes tűzerejük pedig csakugyan kielégítőnek bizonyult. Két rombolót az első perc leforgása alatt sikerült kiütnie, egy nehézcirkálóval egyetemben. Ekkor azonban nem várt meglepetésben részesült. A Tau’ri flotta hajói ugyanis nem kitámadtak, mint ahogyan azt megszokhatta ellenfeleitől, hanem egyre inkább összetömörült a már életek millióit megmentő Korolev felett. Sorra tűntek el az emberek Thassos városából, a sebesültek, a romok alatt heverők, vagy a földalatti bunkerekben menedék után kutatók egyaránt s érkeztek meg a biztonságos Aurorai városok oltalmába. Sajnálatos módon, ez még mindig csak töredéke volt a Zsukov által remélt számnak, amikor is az egyik alulról érkező lövedék telibe trafálta az egyik energia elosztót, melynek köszönhetően egy másodpercnyi áramkimaradást követően Malcolmnak szomorú bejelentést kellett tennie. - Az Asgard sugaraknak annyi. Nem tudjuk folytatni a túlélők átsugárzását. - Értem – sóhajtott fel Zsukov, miközben felfelé fordította keserű tekintetét és látta, ahogyan egy 304-es suhan felette, két drák korvettel a sarkában, melyek halálos lövedékei egymás után suhannak el a már lángokban álló hátsó rész, alig 10%-os töltéssel rendelkező pajzsai mellett. Próbált kitérni ugyan, amennyire tudott, valamint viszonozni a tüzet. De az már nem bizonyult elégségesnek, sorsuk már megpecsételődött. Ekkor az egyik lövedék telibe kapta a hátulját, végleg lemerítve a pajzsot, majd a jobb oldali hajtóművek legnagyobbikába csapódva, darabokra szaggatva azt. S ahogyan annak darabjai tehetetlenül a felszín szikes talaja felé hullottak egy újabb becsapódás is követte a gyilkos lövedéket. Ezzel végleg megadta magát a Daybreaker hajóteste, s egy izzó lángfelhő nyelte el Franket, Galent és mindenkit, aki a fedélzetén tartózkodott. - Akkor menjünk innen, már nincs értelme… – ugyan nem szakította félbe semmi mondandóját, de mégis belefulladt a szó. Kezével intett első tisztjének az indulásra, majd a Korolev és a megmaradt 16 hajó valamennyije elhagyta Mainsfieldet, s egyenesen a Föld felé vették az irányt. Nem sokkal később Kortis orbitális pályára parancsolta flottáját. Végre befejezhette, amit elkezdett és díszpáholyból figyelhette, ahogyan flottája hamuvá égeti az egykor virágzó kolónia élettel teli felszínét. 20:16 perc. A Tau’ri flotta maradéka visszatért egykor büszke birodalmuk szívébe. Trueman azonnal beszélni kívánt Zsukovval. Persze nem személyesen, hanem ismét a híd közepén megjelenő hologram formájában. - Mi történt? – förmedt rá látszólag idegesen. - Vesztettünk, nem volt esélyünk – felelte Zsukov üres tekintettel.

- Hogy érti? És mi van a többi hajóval? – értetlenkedett. A legutóbb kapott jelentések szerint még nyerésre álltak. - Az egész egy csapda volt, a Furling is otthagyott minket. Csak ennyi maradt. - Ennyi? – csattant fel az indulattól. – Így összesen 38 hadihajónk maradt. Mégis hogyan nyerhetnénk meg a háborút ennyivel, a Furling segítsége nélkül? - 39 – tette hozzá az admirális, mentve, ami menthető. – A Daedalus is ott van. A fegyverei többsége ugyan nem, de a hajtóművei már működőképesek, így már hadihajónak számít. És nem uram, így már nem nyerhetünk… - Akkor mégis mit javasol? – vágta rá Trueman elképedve. - Küldjünk ki egy hajót Lochusra, meg kell tudnunk mi történt. Ha még ott vannak, talán sikerülhet megegyeznünk velük, de ha nem, akkor vége. Nincs tovább, vesztünk és ismét menekülnünk kell majd, hogy ki ne irtsanak minket. De akkor sem marad majd belőlünk annyi, hogy emberiségnek legyen nevezhető. 20:29 perc. A T.S. Vortex Lochus bolygója fölé érkezett, egy féregjáraton át tartja a kapcsolatot a Földdel, kíváncsian várva a fejleményeket. Viszont már most sem tárult túl bíztató kép szemeik elé. Mindenhol Drák és Furling hajók még lángoló roncsai úsztak az űrben, kezdett beigazolódni O’Neill gyanúja, miszerint hirtelen távozásuk oka saját épp lerohanás alatt álló világuk védelme érdekében történt. Viszont csak a szkennelés után mondhattak biztosat, melhez csupán az egyik Furling hordozó jeges roncsa mellett való elhaladásuk közzepette kezdhettek hozzá. - Véget ért a folyamat – jelentette ki kapitánya, Scott, pár másodperc elteltével. - És vannak túlélők? – hallatszott Trueman kíváncsi kérdése. - Negatív – sóhajtotta fel Scott pár másodpernyi néma csend után. – Porig romboltak minden víz alatti települést. Senki sem élte túl, egyszerűen kiirtották őket. - Kiirtották? Csak azért végeztek velük, mert kisegítettek minket? Azt hittem csak velünk van bajuk. – felelte Trueman. - Elrettentés. Ha eddig bárki is hajlott rá, hogy segítsen, most már biztosan nem fog. Ezzel bebiztosították, hogy már senkire sem számíthassunk. – jelentette ki Zsukov, igen szomorú hangvétellel… 20:30 perc. Az egyetlen órával ezelőtt még reményekkel teli Mainsfield most lángokban áll. A Drák hadiflotta teljességgel felperzselte annak felszínét, szertefoszlatva az emberiség győzelembe vetett hitét, ezzel minden reményét. Lochus egyetlen órával ezelőtt még élettel teli világa most romokban hever. S a Furling faj örök sírhelyéül szolgál majd. Egy faj emlékét örökre magában zárva őrzi majd, amely sokkal többre volt hivatott. A háború, a sors, a szerencse, gyakorlatilag minden megfordult, egyetlen óra leforgás alatt. Épp, ahogyan Kortis eltervezte…

Vége a III. résznek

IV. rész Végjáték 1. fejezet Árulás 2212. június 16-a, 8:32 perc, Washington. Madarak zengő csiripelése hallatszott a távolból, végigvisszhangozva a helyiség falain, felkeltve e kicsiny, a város szélén elhelyezkedő ház tulajdonosát. Aki igen szerencsésnek mondhatta magát, hogy szerény lakhelye sértetlenül vészelte át a bombázást, bár lepusztultságából ítélve már nem is lehetett túl sokat rombolni azon. Felnyitva barna szemeit fájdalom nyilallt fejébe, mely csak úgy lüktetni kezdett. Eleinte megrémisztette annak intenzitása, valamint az a tény, hogy egy árva emléke sincsen a tegnap estéről. Aztán az asztalon heverő üres brandys üvegekre pillantva minden világossá vált számára, mint minden reggel. Már évek óta így mentek a dolgok számára. Minden egyes reggel elhatározta, hogy a mai naptól kezdve sosem néz a pohár fenekére, majd minden este előjöttek a rossz emlékek az akkor történtekről, és ismét az asztal alatt találta magát. Most sem saját ágyán ébredt, hanem a konyha közepén álló poros faasztal vézna lábai alatt. Nehézkes feltápászkodása után durva lépései dobogó hangjának kíséretében nagy nehezen elvergődte magát a fürdőszobába, majd kapkodva kezdte nyelni a csap hideg vizét. Egyszer csak szemei megakadtak a tükörben felé néző arcon, majd elzárta a vizet és meredten bámulni kezdte tükörképét. Végigsimította borostás arcának éles vonásait, majd borzos, hetek óta még csak meg sem fésült haját próbálta igazgatni valamelyest. Közben ismét tudatába nyilalltak az egykori emlékek, az akkori történések. Az események, amikor még jóvágású fiatalember volt, mikor még barna haja büszkén, hátra fésülve helyezkedett el fejtetőjén. S egy kisebb palotának is nevezhető lakása volt e poros kis viskó helyett. De azok az idők már örökre elmúltak, nem szolgált már a sereg soraiban. Már sosem élhette újra álmát, nem szelhette többé az űr végtelenét a Barracudával, örökre megszűnt már az admirálisi rang után áhítozó vakmerő kapitány lenni. Minden ajtó bezárult számára a végzetes nap után, melyet csak Első Találkozásként emlegetnek. Ekkor hangos, türelmetlen kopogtatás hallatszott szerény faajtaja felől, melyet már csak a jóindulat tartott a helyén. Kis idő elteltével odavánszorgott, majd dörmögő hangom förmedt rá hosszú hónapok óta első látogatójára. - Bárki is az nem érdekel, takarodjon – de csak nem maradt abba a dörömbölés, sőt, válasz is érkezett. - Nézze, fontos ügyben keresem magát. Ajánlatos lenne ajtót nyitnia – hallatszott egy fiatalos, akár még kedvesnek is mondható hang, majd csak kinyílott a már düledező ajtó. - És mi lenne az a fontos ügy? Ha a tegnap este miatt akar panaszkodni, ne tegye, semmi közöm sincs hozzá – közölte az előtte álló igen jólöltözött fiatalemberrel, a legcsekélyebb mértékben sem szégyenkezett szegényes ruhája vágett. - Ajánlatom van az ön számára. Egy olyasféle ajánlat, melyet semmiképpen sem szeretne kihagyni. - Nem érdekelnek már az ilyesfélék, már sok éve nem – válaszolta majd becsapni készült az ajtót, de a vadidegen ember a küszöbhöz emelte bőrcipőjét, majd karjával állította meg a felé közeledő ajtót. - Nézze, ez nagyon fontos – nyögte ki miközben az ajtóval küszködött, amely egyre erősebben nyomta lábfejét.

- Ugyan biztos talál mást is a feladatra, engem felesleges háborgatnia az ilyesmivel – közben elengedte az ajtót, félt, hogy esetleg kitörne a helyéről a nagy erőlködés közepette. - Ez esetben elnézését kérem uram, bizonyára összekevertem valakivel. Én Samuel Hackettet, az egykori Barracuda félelmet nem ismerő kapitányát keresem, aki elsőként merészkedett az Örvény galaxisba. Az embert, aki olyan döntéseket hozott aznap, melybe sokan egyszerűen beleroppantak volna és hősiesen helytállt azon a napon, a biztos halálból megmentve legénységét – ennek hallatán Hackett elhallgatott egy pillanatra, majd egy mély lélegzet után folytatta. - Rendben, mit akar? – kérdezte éles hangnemben, szokása szerint egyből a dolgok közepébe vágva. - Visszaadni a korábbi életét. Én és feletteseim támogatása mellett nem csak visszakerülhet a Barracuda hídjára, admirálisi rangra is emelkedhet. Többet érhet majd el néhány hónap alatt, mint azt valaha is remélte. Ehhez pedig csak egyetlen dolgot kell majd teljesítenie, mikor eljött az idő. - Megegyeztünk – felelte kis gondolkodás után. – Öhm… - nyújtotta felé a kezét, miközben a nevét próbálva kitalálni. - Óh, elnézést, még csak be sem mutatkoztam. Jason Loktemetris vagyok, de nyugodtam szólítson csak Lokinak… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] 2212. október 26-a. A Drák háború a végéhez közeledett. Ugyan az emberiség mindent megpróbált, de megmaradt haderejével képtelenség volt megfordítani a mérleget, s ádáz ellenségük számbeli fölénye napról-napra fokozódott. Mostanra már feltehetően 8 drák korvett jutott minden egyes Tau’ri cirkálóra, ezzel túl nagy lett a különbség, hogy hatékonyan védekezhessenek. Ezt Kortis már hetekkel ezelőtt felismerte és hatalmas erejű támadásokat indított minden fontos kolónia ellen. Szisztematikusan haladva, a legkönnyebben védettől a legerősebb felé haladva. Grovespring, Aurora, New Hampton, Warrensburg, mind elbuktak már, lakosaikból csupán hamvaik maradtak. Úgy tűnik, a Földet a végére tartogatja, ezért lerohanására feltehetően az utolsó mentsvár, Kirksville bukása után kerül majd sor. Sajnálatos módon semmit sem tehetnek védelme érdekében, nem maradtak már elegen, mindössze a flotta központját, valamint az összes javítás alatt álló hajók áthelyezését kezdték el anyavilágukra, minimalizálandó a veszteségeket. Mostanra már a Daedalustól kezdve a Korolevig mindegyiket átvitték a denveri űrkikötőbe és kezdték meg felkészítésük befejezését, – bár ez jelen esetben már nem a felfegyverzésről szólt, hanem hogy a lehető legtöbb menekültet helyezhessék el rajtuk, hogy az emberiségből minél több maradhasson az újabb vándorlás végeztével, melynek már meghatározták végállomását – egyet kivéve. Timothy Keller izgatottan járkál fel-alá a roppant méretű kirksvillei javítóállomás egyik összekötő folyosóján, melynek ablakai a kérdéses monstrum masszív hajóteste elülső oldala felé néznek. Már ezerszer lefutatta gondolataiban előre betervezett beszédét, minden eshetőségre alaposan felkészülve. Ekkor szélesre tárult a bejárat masszív fémajtaja, majd egy látszólag átlagos testalkatú, barna hajú férfi lépett be rajta, s ő azonnal felismerte arcának éles vonásairól. - Hackett admirális! Üdvözlöm, én Dr. Timothy Keller vagyok a… - Pontosan tudom ki maga – vágott bele az igen régóta szőtt mondandójába már annak legelején. – Ön tervezte a hajómat, vezette a gyártását és biztosított afelől, hogy a mai napra már elkészül. És mindössze egyetlen kérdésem van az ön számára: Elkészült?

- Nos, maga a hajótest rendben van. Viszont rengeteg apróság van még hátra, melyet mindenképpen be kellene fejezni. Rá kell festeni a flotta jelét, elnevezni, meg aztán van egykét rendszer, amely még nem működik megf… - Szóval nincs – vágta rá csalódottan. Bár már tapasztalatból tudta, hogy gyakorlatilag mindig ez van, ha ezek ígérgetni kezdenek valamit. Mégis azt remélte, ez esetben másképpen lesznek a dolgok. - Nem ezt mondtam – kezdte a mentegetőzést. – Maga a hajó működőképes, a fegyverektől kezdve a hajtóművekig, a létfenntartáson át minden működőképes. Viszont még vannak bizonyos formaságok, melyeket mindenképp el kell intézni és ez még egy hetet is igénybe vesz majd. - Szóval hivatalosan még nincs kész, de ha most idejönne egy csatahajó… - ekkor szándékosan abbahagyta a mondatot, várva, hogy a tudós befejezze azt. - Megbánnák, hogy megszülettek – felelte kis gondolkodás után. - Nos, engem nem érdekelnek túlzottan a formaságok, Dr. Keller. Szóval fogjuk rá, hogy elkészült, csak még pihentetjük egy kicsit a dokkban. - Ahogy akarja – bólintott rá Tim. - Mikor léphetnék a fedélzetre? Perceken belül a hatalmas hajó fedélzetén találták magukat, eddig ugyan viszonylag csend volt, de Tim már nem tudta magában tartani mondanivalóját. S amint beléptek a fedélzetre valósággal özönleni kezdtek szavai cserepes ajkai közül. Hackett már legszívesebben a hídra vezető folyosóra való lépésekor elhallgattatta volna, de tekintettel a tényre, hogy nélküle sosem épülhetett volna meg a hajó, – vagy épp Michael kéretlen közbenjárása nélkül – inkább hagyta, hogy kiélhesse magát. - Ez itt a WS-312-es, Nexus névre keresztelt hajóosztály első képviselője. Maga a hajó a létező legmodernebb technológiák ötvözésével készült, számos újítást tartalmaz még a starfury osztály is elavultnak számít hozzá képest. Mindazon által a legfontosabb az energia elosztó-, valamint a meghajtó rendszer. - És mitől ilyen fontosak azok? – tetette az érdeklődőt Hackett, valójában ez teljességgel hidegen hagyta, viszont Tim szemmel láthatóan megörült a kérdés hallatán. - Az energia elosztó rendszer kapcsol össze mindent a reaktorral, olyan, mint az érhálózat az emberi testben. Eddig lehetetlenség volt 4-nél több hipertér hajtóművet, vagy egynél több pajzsgenerátort beleszerelni egyetlen hajóba, valamint ez a fegyverzet terén is gondokat jelentett. Ugyanis az akkori elosztó rendszer képtelen volt többel megbirkózni, egyszerűen felesleges lett volna. Viszont az általam kifejlesztettnek ez egyáltalán nem jelent problémát. - Ami azt jelenti, hogy? - Ennek a hajónak 6 darab hipertér hajtóműve és kettő darab pajzsgenerátora van. De térjünk is rá a meghajtásra, amely nélkül ez a hajó sosem jöhetett volna létre. Vagy legalábbis nem ilyen formában. - Kifejtené? - A meghajtás képezte a legnagyobb problémát, minél nagyobb egy hajó, annál több energia kell a meghajtásához és annál strapabíróbb hajtóművekre van szükség. Maga az alapötlet itt azonban nem az én érdemem, egy rejtélyes alak által átküldött tervrajzokról származik, amely feltehetően még a Lochuson talált behemóthoz tartozhatott. - Szóval ez a hajó az ott talált monstrum pontos mása lenne? - Nem, az a hajó még túl nagy falat nekünk. Feltehetően évszázadokba telik majd, mikorra rájövünk a megépítésének módjára, egyedül a meghajtást tudjuk hasznosítani jelenleg, azt is csak részben. De már ezzel is jóval nagyobb hajók építésére nyílt lehetőségünk, mint eddig bármikor. - Elnézést, de nem igazán volt alkalmam átnézni a műszaki adatokat. Mekkora is ez a hajó pontosan?

- Maga a hajótest 1823 méter hosszú, szélessége, s a henger alaknak köszönhetően az átmérője pedig 150-300 méter közé tehető. Jóval keskenyebb lett, mint egy starfury és emiatt pajzsok nélkül sebezhetőbb is valamivel, de mivel két pajzsgenerátora van, melyek jóval erősebbek az előző hajóosztályénál és eltérő frekvencián üzemelnek, valósággal áthatolhatatlanok s egyáltalán nem kell aggódni emiatt. De mivel semmi sem biztos, úgy döntöttünk, – ő és tudós társai – lekerekítjük a hajótestet, így jó eséllyel minden lövés lepattan majd róla, ráadásul a hajlított felület hatékonyabban is viseli el a találatot, ha esetleg be is kapná a lövést. - De 150 méter az akkor sem valami sok, ha ott telibe kapja egy korvett, vége a játéknak. Az egész kettészakad, majd másodpercek alatt elporlad. - Ha a pajzsnak vége, akkor már úgyis mindegy lesz. Így legalább kevesebb az eltalálható felület, s ennek értelmében tovább tartanak majd. Ez nem egy régimódi szögletes csatahajó, ez egy kecses, elölről kör alakú, oldalról lándzsásnak tűnő cirkáló, halálos tűzerővel megáldva. - Mégis mennyire halálossal? – hallatszott az első őt valóban érdeklő kérdés Hackett szájából. - Nos, hol is kezdjem – mosolyodott el Tim. – A rendelkezésünkre álló többlet energia mennyisége által annyi fegyver rakhattunk rá, amennyit csak elbírt a lány. Végeredményképp mindkét oldalán négy 4 tachyon és 8 plazmalöveggel rendelkezik. Valamint 30 darab M-995ös sínágyúval is rendelkezik, melyek tökéletes védelmet nyújtanak az ellensége vadászgépek ellen. Ezen kívül elől tovább 12 van ezekből, valamint 4 vetőcső is a formaság kedvéért, de nem ezek mind eltörpülnek a hajó fő fegyvere mellett, amely szintén az orrészen kapott helyet és az elülső rész jelentős hányadát magába foglalja. - Mégpedig a…? - Az orbitális taktikai lézerlöveg, bár én csak világégető szerkezetnek szoktam nevezni. Lényegében a furling által Mainsfieldnél használt szerkezet kicsinyített mását szerelték bele a hajótestbe, mérete miatt itt a 150-ről fokozatosan 300 méterre kellett növelni annak átmérőjét. - Úgy érti, ez a hajó ki tud ütni egy teljes kolóniát, néhány perc leforgása alatt? - Nem, erről szó sincs. A lézer intenzitás mindössze nyolcada az ottaninak és csak pár másodpercig lehet üzemeltetni, de úgy 10-12 ilyen hajónak már nem jelentene problémát. Viszont elméletben már ez a hajó is elegendő tűzerővel rendelkezik egy drák csatahajó keresztüllövéséhez. - Hm, már értem, miért foglalkoztak ennyit ezzel a hajóval. De még most sem értem, hogyan akarják vele megfordítani a háború menetét? - Pedig egyszerű – vágta rá Tim. – Minden háborút két dolog határoz meg leginkább. A számok és a technológia. Immár lehetetlenség a számok terén felülkerekednünk, így nyilvánvalóvá vált, hogy a technológia terén kell jókora előnyhöz jutnunk – eközben a hídra érkeztek, ahol valamennyien haptákba kapták magukat üdvözlésképp. Első tisztjét, Jacksont már ismerte, de senki mást közülük. Csendre intette Timet, majd meglepetten tapasztalta, hogy ezt a helyiségben tartózkodók pihenjnek vették. Hiába, még hozzá kell szokniuk különös kézmozdulatai és arckifejezései hajmeresztő rendszerébe. Eközben a régi, rutinos lépésekkel a kapitányi szék felé közeledett, de ekkor kék villanásokra lett figyelmes a Barrakudáétól nem sokban különböző híd vaskos, mégis kristály tiszta látványt nyújtó ablakán keresztül. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Hipertér ablakok voltak azok. Rövidesen harsogni kezdtek a szirénák, villódzni a fények, majd mindenki felkészült a csatára. Sorra vonták fel a védelmet nyújtó energiamezőket, a hatalmas űrállomások valamennyije élesítette fegyvereit, felkészültek rá, hogy ha kell, halálukig küzdjenek.

- Harckészültség! – kiáltotta el magát Hackett, mély hangjának éles visszhangja töltötte meg a helyiség falait. - De még nem vagyunk kész, be kell fejezni a gyártást. Még csak nevet sem adtunk a hajónak, egyál… - értetlenkedett Jackson, de az admirális nem engedte, hogy befejezze mondandóját. - Tim, maga azt mondta ez a hajó harcképes! – fordult felé látszólag idegesen, arca legalább is teljes mértékben elvörösödött. Hiába, túl volt már az ötvenen. - Teljes mértékben az – vágta rá bizonytalanul. - Akkor menjünk ki innen, izzítsák be a fegyvereket! Gondoskodjunk róla, hogy még a saját születésüket is megbánják! - Értettem uram – felelte Jackson, majd továbbította a megfelelő utasításokat. Ezután sorra gyulladtak fel a hajtóművek kékes fényei s szép lassan megkezdték a roppant monstrumok monstrumának meghajtását, s az kecsesen távozott a dokkból, egyenesen az ellenséges flotta felé véve az irányt. Ekkor hívás érkezett, majd jött keresztül az állomásról. - Maguk mégis mit csinálnak? – csattant fel az állomás parancsnokának rekedt hangja, bizonyára összeszedett valamit a napokban. - Itt a T.S. Mercilles – rögtönözte a nevet Hackett meglehetősen gyors válaszának keretében. – Csatába indulunk! - Negatív Mercilles, amennyiben működőképes a fény feletti meghajtás azonnal menjenek a Földre, ez az admiralitás közvetlen parancsa. - Kizárt, nem hagyjuk veszni önöket – vágta rá gondolkodás nélkül. - Az érzékelők szerint 350 ellenséges hajó érkezett, a felállás egy a tízhez. Itt már nincs segítség, semmit sem számít már egy hajó. Legyen az bármilyen erős is. - Ez estben megtiszteltetés volt önnel szolgálni – felelte tudomásul véve a rossz hírt, Jackson felé fordította a tekintetét. – Működnek? - Igen uram, bármikor útnak indulhatunk. - Akkor mire várunk még? – csattant fel élesen ugyan, de nehéz szívvel. Első tisztje csakhamar betáplálta a kérdéses koordinátákat termináljába és meg is kezdték a roppant hajtóművek izzítását. Ekkor azonban egy hatalmas drák hajó úszott be eléjük, látszólag a semmiből, ez csatahajó és azonnal tüzet nyitott a Mercillesre. Azonban a lövedékek egyszerűen semmivé lettek a Korolev védőmezejének együttesen háromszoros kapacitásával bíró pajzsokon. A korábban még valóságos földrengéseket előidéző zöldes plazmalövedékek becsapódásai most alig voltak érezhetőek. Hackett magabiztosan mosolyodott el ennek láttán. - Nem tudunk belépni, elállja az utunkat! – jelentette ki Jackson. - Nos, akkor muszáj lesz eltakarítani onnan – eközben folyamatosan záporoztak feléjük a bestia lövései. – Az a fő lézer… valami, működőképes? - Az OTL rendszer teljesen működőképes és tüzelésre kész, uram. Valamint a pajzsok 97%-on állnak, de nem bírjuk ezt örökké. - Akkor ideje rendet rakni. Célozzák be vele és lőjék szét azt a mocskot! Egy másodperbe sem telt bele a parancs végrehajtása, a rendszer már előre kijelölte a célpontot, az első tisztnek csak a „piros” gombot kellet megnyomnia és a vörösesen izzó, 50 méter széles lézersugár oszlopszerűen tört elő a hajó orrészében kialakított roppant méretű bemélyedésből és egyenesen a rettegett hajó pajzsának csapódott. Az egy másodpercig sem tudott kitartani a hatalmas tűzerő ellenében, majd a lézernyaláb módszeresen elkezdte keresztülfúrni a hajótestet. A bestia reaktormagjához érve azonban véget ért az alig 3 másodpercig tartó haláltusa és egy izzó lángcsóva keretében ezernyi apró, zöldesen izzó darabra szakadt, mondhatni porrá vált a csatahajó. Hackett elégedetten mosolyodott el ennek láttán, míg mindenki más hatalmas éljenzésben tört ki.

- Most már mehetünk, Jackson? - Ahogy mondja – közben továbbította a megfelelő utasításokat terminálján, majd a Mercilles tovatűnt a hipertérben, épp Kirksville központi állomásának felrobbanásakor. Mivel ez a kolónia gyakorlatilag a Föld küszöbének számított, percek alatt oda is értek. Rövidesen Zsukov hívta őket a felszínen veszteglő hajójáról. - Hackett admirális, örülök, hogy ideértek. Azonnal meg kell kezdenünk az evakuálási folyamatot – jelentette ki tőle meglehetősen szokatlan, szomorú, leginkább keserű hangnemben. - Evakuáció? Azt hittem ez egy hadihajó és a háború megnyerésének célja hívta életre, nem pedig egy mozgó menekülttábor ábrándjai. - Való igaz, nem erre tervezték eredetileg. De ez a flotta legnagyobb hajója, akár kétezer embert is elszállíthat, ez a jelenlegi flotta összkapacitásának 10%-a. És ha az a kérdés, hogy 18 vagy 20 ezer ember élje túl mindezt, én a húszezret választanám – Hackett már épp fejet hajtott a döntés előtt, amikor is hívást kapott a zsebébe rejtett kommunikátoron keresztül. Kezével jelzett a kapcsolat megszakítására, – melyet Jackson ugyan nem értett, minden esetre megtette – majd távozott a helyiségből és elhagyatottnak látszó összekötő folyosó felé vette az irányt, majd ott fogadta a rejtélyes hívást. - Üdvözlöm, „admirális” – hallatszott Loki hangja a mikrofonból, különösen, de Hackett számára teljesen érthetően hangsúlyozva a szót. – Megtudhatnám, mégis hogyan mennek a dolgok odaát? - Minden a tervek szerint halad. Senki sem sejti valódi célunkat és szó nélkül követik parancsaimat. Miért kerestél? - Eljött az idő. Vigye a hajót a már korábban megadott koordinátákra, majd eressze le a pajzsait és hagyja, hogy a drákok átvegyék felette az irányítást. Az ön és emberei biztonságáról kezeskedünk, nekik csak a hajó kell, semmi több. - Ott leszek, amint csak tudok – felelte kis gondolkodás után. Ő ezt egyáltalán nem érezte ezt árulásnak a részéről, a háború már véget ért, képtelenség azt megfordítani. Semmit sem számít, hogy 18 vagy 20 ezer ember marad életben. Nélkülük pedig nem sokra jutott volna, ők helyezték vissza korábbi posztjára és végig segítették. Sőt, magasabbra emelték, mint azt valaha is remélte. Eljött az ideje, hogy viszonozza mindezt. Különben is biztos volt benne, hogy a közelében tartanak egy jó képességekkel megáldott bérgyilkos, ha esetleg nem kívánna együtt működni. Rövidesen ismét visszatért a hídra. - Változott a terv. Jackson, irány a Farkas Ösvény csillagköd! - A mi? De hát… – értetlenkedett első tisztje. - Csinálja! – förmedt rá fenyegető hangnemben. Kis gondolkodás után teljesen értetlenül ugyan, de eleget tett a feladatnak, majd a Mercilles ismét útra kelt kékesen izzó hajtóműveinek robaja közepette. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Elmentek! – jelentette ki Malcolm meghökkenve a még mindig javítás alatt álló, de már folyamatosan menekülteket fogadó Korolev fedélzetén. - Hogy éti, hogy elmentek? – csattant fel Zsukov. - Egyszerűen megfordultak és beléptek a hipertérbe. - A fenébe… – sóhajtott fel Zsukov rövid csendet követően. - Arra céloz uram, hogy Hackett talán mindvégig az Ügynökség embere volt? – kérdezte vissza Malcolm. Így már minden értelmet nyert számára. Ezért került Zsukov helyett az a szemét a Mercilles kapitányi székébe. Ezért vették vissza a flottához, minden ezért az egy hajóért volt. - Nem, rosszabb…

- Rosszabb? Egy Ügynök meglovasított egy komplett csatahajót, mi lehet még ennél is rosszabb? - Kizárt, hogy az Ügynökség legyen, nem Mainsfield után. Hackett a drák szimpatizánsok közé tartozik és most a kezükbe adta a hajót, amely mindem technológiai tudásunkat tartalmazza. Ezáltal erősebbek lesznek, mint valaha… A T.S. Mercilles ekkor érkezett meg a Farkas Ösvény csillagködhöz. Amely méltán kapta ezt a nevet. Ugyanis két, egymás mellett elhelyezkedő, gyakorlatilag minden számára átláthatatlan kozmikus porfelhőből állt, melyet egyetlen keskeny sáv választott el egymástól Mindössze egyetlen hajó fért át rajta, magányos farkasként kellet átsuhannia a vékony folyosón. Akárcsak ezen csillaghajó, miközben világos árnyalatot adott a lilás fény csillogása sötétszürke burkolatának. Hirtelen egy pittyenés hallatszott Jackson terminálja felől, majd az rövidesen az admirális felé fordult meglepett arckifejezésének kíséretében. - Egy korvett jön egyenesen felénk. Leeresztett pajzsokkal, nincs rajta életjel. Elpusztítsuk, uram? – ekkor Hackett szemmel láthatóan gondolkodóba esett, mégis csak nehezére esett meghozni az előbb még oly könnyednek kínálkozó döntést. Ekkor a hídon lévők egyike kilépett terminálja mögül, majd egyenesen Hackett elé sétált, halál komoly arckifejezéssel. Övén látszott a már korábban kibiztosított fegyvere, látszott rajta, hogy nem tréfál. A többiek nem igazán értették különös viselkedésének okát, Hackettet kivéve. Tudta, hogy ezt az ember küldték biztosítéknak, majd az bele is kezdett mondandójába, farkasszemet nézve az admirálissal. - A Korvett teljesen üres, a legénység számára lett előkészítve. Ha közelebb engeditek, összekapcsolódik a Mercillessel és biztonságban átszállhattok rá, majd egy lakható, M osztályú bolyóra visz benneteket. Ebbe nem kívánunk beleavatkozni, nekünk csak a hajó kell. Amennyiben nincs ellenvetése, admirális. Ha esetleg lenne muszáj megemlítenem, hogy a csillagköd hemzseg a drák hajóktól. – förmedt rá fenyegetően. - Egyáltalán nincs, a maguké…

2. fejezet A Nexus Alkonya Egy pillanatra megállni látszott az idő a Mercilles fedélzetén. A száraz levegő félelemmel és nyugtalansággal lett teli, ahogyan az idegességükben verejtékező arcok szempárai mind admirálisuk felé meredtek. Mindössze egyetlen arc, egyetlen ember volt nyugodt, sőt, mármár elégedett. A korábban még halálos veszedelemmel kecsegtető tiszt most hirtelenére kezes bárányként pillantott felé. Széles, önelégültség teljes mosolyával arcán nyújtotta felé balját, mintha csak két üzletember kötött volna egy kecsegtető megállapodást. S a megannyi tiszt, katona és bajtárs csak némán figyelte, ahogyan egykori példaképük szemrebbenés nélkül odanyújtja sajátját és szorosan kezet ráz az árulóval, ki ezután hátra fordult és elégedettsége tomboló örvényének közepette nézett ki a híd hatalmas ablakán, mely egyenesen a csillagköd lilás árnyalatú képét tárta lelketlen szemei elé. S azon belül egy végeláthatatlan fekete ösvény cikázott keresztül, amely a két hatalmas csillagpor halmaz közti határvonalat képezte. Az egyetlen hely, ahol semmi sem zavarta az érzékelőket, csak itt volt biztonságos az átkelés, a két csillagköd ugyanis bármit rejthetett. S ezt Hackett is jól tudta, akár több tucat drák hajó is rejtőzhet a mindenség e rejtelmes fátyolában, viszont az is jóllehet, csupán megvezette a különös szerzet. S már indulás előtt is tudta, hogy nem kockáztathatja meg a férfi igazát. Éppen ezért eddig semmit sem tehetett, ha meg akart volna bizonyosodni e felől, azonnal megállították volna, és ki tudja mi lesz a hajóval, ha már nincs, ki vezesse. De most már tudja kilétét, s az illető egyenesen háttal áll neki, és a helyiségben tartózkodó megannyi embernek: Itt a tökéletes alkalom. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Valahogy mindig is sejtette, hogy ez lesz. Attól a naptól fogva, mikor fejet hajtott Loki ajánlata felett. Érezte, hogy itt lesz mindennek a tetőpontja s ezen perc cselekedetén múlik majd mindene. A becsülete és élete egyaránt, viszont egy valamit nem ismert fel ekkor. Mégpedig, hogy nem tarthatja meg mindet. Választania kell majd, s élete legfontosabb választása lesz majd. Bármit is hitt eddig legnagyobb győzelmének, legborzasztóbb kudarcának, most mind eltörpült e perc mellett, egyetlen röpke pillanat mellett. S már el is döntötte, miképp fog cselekedni. Egy tisztviselő, legyen az kapitány, vagy admirális, mindig hord magánál fegyvert. Legyen az egy öreg revolver, vagy egy spéci, sci-fi-be illő stukker. Hackett mindig is az előbbit részesítette előnyben, a régi módszerek híveként, azokat vélte eredményesebbnek. És csakhamar kézhez is fogta jó öreg pisztolyának fémes markolatát, majd egy mérges csörgőkígyó gyorsaságával irányozta az áruló kopasz tarkója felé és húzta meg rozsdás ravaszát. Csak egyetlen probléma volt ezekkel a fegyverekkel, mint minden fegyverrel. Nem volt ez ilyen egyszerű, lövedék is kellett bele. Hackett nem tudta, megtöltötte-e aznap, vagy pedig élete legnagyobb és egyben utolsó hibáját követte-e el az imént, de már mindegy volt. Tehetetlenül nézte, ahogyan bevágódott a kakas és közben fordult a fegyver hat részre szabott dobtára, majd egy hangos dörrenés rengette meg a helyiséget, miközben egy villanás terítette be látóterét. Egy pillanatra behunyta szemeit egy kósza reflex, de sokkal inkább riadalom hatására, majd olyan hamar nyitotta fel azokat, amilyen sebességgel csak lehetséges volt számára, pedig már tudta, hogy töltve volt a fegyver. Éppen csak azt nem, hogy eltalálta e célpontját. De csakhamar meglelte erre a kérdésre is válaszát, ahogyan az áruló tiszt agyvelejének az üvegablakon elterülő hátborzongató látványára lett figyelmes. A többiek örömteli

pillantásával egyetemben, ismét visszakapták hősüket. Legszívesebben mind gratuláltak volna, de egyedül Jackson szólalt fel közülük. - Ideje volt, uram. Már azt hittük… - Ugyan – vágta közbe. – Te is tudod, hogy sosem adnám be nekik a derekam. - Pedig úgy tűnt, egyáltalán minek jöttünk ide, ha nem így van? – kérdezte vissza az elsőt az elméjében körvonalazódó kérdések sokasága közül. - Meg kellett tudnom a kilétét. Máskülönben sokkal rosszabb vége lett volna a dolgoknak. El tudod képzelni, mi lett volna, ha felvesszük az utasokat és megérkezünk Eurékára, amíg ez a fedélzeten van? – ebben tökéletesen igaza is volt az admirálisnak, viszont egy újabb kérdést is felvetett. Mi van, ha vannak mások is, csak épp más hajókon? Viszont ez csak részletkérdésnek számított jelen helyzetükben, hiszen még el is kellett hagyniuk az űr e kietlen mégis káprázatos részét, s az admirális már intett is egy furcsa kézmozdulatával, hogy már odahaza szeretné tudni magát. Jackson pedig már bele is kezdett volna az ugrás előkészítéséhez, de hirtelen megadtak valamin zöld szemei, majd csak némán ingatta fejét. - Mi a gond? - A korvett, túl közel van. Ha most ugrunk, jó eséllyel belemegyünk és darabokra szakad a hajótest. - És ez mióta jelent ekkorra problémát, az előbb keresztüllőttünk egy csatahajót. Hát már csak megbirkózunk egy fránya korvettel? - Hát persze, miért nem ezzel kezdte – vágta rá első tisztje, majd rövidesen bemérték a parányi, tőlük már csak néhány száz méterre járó csillaghajót, amely oldal irányból közeledett feléjük. Az oldalsó ágyúsor masszív lövegei másodpercek alatt ráfordultak célpontjukra, majd kékes plazma és tachyonnyalábok áradatát kezdték a tized akkora hajóra zúdítani, mely meg sem próbált kitérni előlük, hiszen senki sem volt a fedélzeten. Csak az első néhány lövést tudta hárítani zöldesen felvillanó pajzsa, a megannyi lövedék akadálytalanul csapódott fémes burkolatába és csakhamar átszakították azt. Izzó lángfelhő követte az első becsapódások éles moraját. Könnyedén elbántak ellenfelükkel, viszont még most sem tudták, akadna e majd mások is errefelé. - Menjünk innen, méghozzá azonnal! – jelentette ki Hackett fennhangon, biztosra vélte, hogy még tartogatnak számukra néhány meglepetést. - Igen, uram! – felelte első tisztje. Mivel végig egy helyben maradtak csak folytatnia kellett az előbb leállított visszaszámlálást, így egy szempillantás leforgása alatt izzhattak fel a Mercilles kékes hajtóművei és lökhették bele roppant hajótestét a pontosan ekkor megnyíló hipertér ablakba. Csak egy gond volt: Nem tűnt tova annak kékes fényáradata közepette. Ehelyett csak némán átsuhant rajta, mintha csak a semmin hajtott volna keresztül. A fedélzeten tartózkodók értetlenül álltak a történések felett, még senki sem látott ilyet azelőtt. Még Jacksonnak sem volt sejtése ki, vagy mi lehetett a probléma oka és egyre csak a terminálján gondosan elhelyezett kijelző adatait ellenőrizte. Egyedül Hackett tudta a szükséges válaszokat, legalábbis egyiküket. Biztosra vélte, hogy az ellenség műve volt ez, bár ennek mikéntje felől jómagának sem volt sejtése. De már ez is bőven elég volt neki. Elérkezettnek látta az időt, hogy megtudja, mi is rejtőzik a lilás árnyalatú köd fátylai mögött. Ezzel párhuzamosan egy zömök testalkatú, délceg fiatalember lépett be mindenféle meghívás vagy előrejelzés nélkül a hídra és az admirális felé fordította vérfagyasztó pillantását, majd ő is visszanézett rá, keresztezve tekintetét. - Készen áll? – kérdezte Hackett fennhangon, melyet a férfi éles hangnemben közölt válasza követet.

- Mindegyik. - Nos, akkor mire is várunk még – közben Jackson felé fordult, finoman jelezve, hogy emelje el a kezét munkaállomása egy bizonyos része felől, ahol többek között egy kékesen világító gomb is elhelyezkedett. - Ha köd van, gyűjts lámpást… - kezdett bele egy régi szólás idézésébe, miközben a különös gomb felé emelte mutatóujját. – Vagy csak robbantsd fel a férgesét! – emelte fel hangját, majd lenyomta azt a bizonyos gombot. Ekkor villódzó fények kezdték betölteni a két csillagköd ösvényt övező oldalait, még a Mercilles is beleremegett éktelen lármájukba. A nem rég odatelepített aknák egymás után robbantak fel, de ez nem érte nagy meglepetésként az admirálist, hiszen eleve így tervezte, ha esetleg csapdába sétálnának. Viszont még kérdés volt, vajon tényleg ott vannak-e a fenyegetésképp beígért csillaghajók. A válasz hamarosan meg is érkezett. Az ott veszteglő drák hajók pajzsainak zöldes villanásai, majd heves robbanásai és a ködből puskagolyóként kisüvítő fémdarabok egyértelmű válaszként szolgáltak. S meglepően sok volt belőlük, de bőven elég akna jutott valamennyijükre. Bár valamennyi késés itt is jelentkezett néhány robbanás között, de ez koránt sem volt probléma. Így jobban lehetett élvezni a kilátást, melyet a híd kijelzői biztosítottak számukra. A látvány, ahogyan egyik kis korvett mállik porrá a másik után, ahogyan a robosztus csatahajók pajzsa végleg megadja magát és a soron következő robbanások hatalmas darabokat hasítanak ki oldalaikból, végül pedig egy heves láncreakciót követően még csak űrszemétnek sem nevezhető izzó fémdarabok maradnak utánuk. A drákok egy teljes hadiflottát rejtettek a ködbe. Egyet, mely most már örökre történelem. Most végre visszaadhatták az Oroszlánköd aknamezején elszenvedett fájó veszteségeket, bár inkább csak egy töredéküket. - Nos, azt hiszem nyertünk – törte meg Hackett végül az ezt követő csendet, valamint az ismételten meghökkent pillantások zavaró áradatát. – Mehetünk végre? – első tisztje hezitálás nélkül bólintott ennek hallatán, majd eleget is tett a már várható utasításnak. A Mercilles hatalmas hajtóművei ismét fellángoltak, s vitték bele azt a rövidesen megnyíló hipertér ablakba, majd a masszív hajótest ismét némán keresztülsuhant rajta, mintha mi sem történt volna. Ezután haragos értetlenkedés vette kezdetétét, majd maradt abba alig fél perc elteltével, már-már ijesztő hirtelenséggel, amikor is egy újabb hajó kezdett előtűnni a csillagködből. - Ilyen nincs – suttogta halkan, szinte már némán Jackson, ahogyan az eddig soha nem látott felépítésű drák hajó lándzsás orra tört elő a bal oldali csillagköd fátylai közül, majd szép lassan az egyre szélesedő, ék alakú hajótest barázdált, mélyedésekkel teli oldalai előtűntek, végül pedig a lekerekített hátsó részén elhelyezkedő zöldesen izzó hajtóművek teljes egészében kitolták a fátyol mögül. Már első látásra is meg lehetett mondani, hogy nem csak akkora, de még jóval termetesebb is, mint a Mercilees, valamint fegyverzet terén sem akadtak hiányosságai. Az oldalán felsorakozó árokszerű mélyedéseken ugyanis roppant méretű plazmalövegek ültek, melyek egy 304-es hosszával vetekedtek. Pajzsai gigászi erejét méltán mutatja, hogy egy karcolás sem látszott törzsén, meg sem kottyantak neki az aknák, melyek még a csatahajókat is könnyedén elintézték. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] - Ők is megcsinálták a saját szörnyüket – sóhajtotta fel Hackett, ahogyan a kolosszus feléjük fordult, minden egyes elülső lövegét feléjük irányozva. Biztosra vette, hogy innen zavarhatják az ugrást, elvégre semmi más sem élhette túl e mértéktelen pusztítást. Tehát mindenképpen le kellett számolniuk vele, de nem csak a saját érdekükben, mindenki más

érdekében. Hiszen ha ez a monstrum a Földhöz ér, egyetlen hajó sem tud majd elmenni, s még az a néhány ezer egyén sem marad majd meg egykor dicső fajukból. - Mi a parancs? – fordult oda hozzá Jackson. - Nyissunk tüzet az OTL-el, remélhetőleg most már eléggé meggyengült a pajzsa, hogy átüthessük. - Célpont bemérve – közölte az első tiszt egy szemhunyásnyi idő elteltével. A következő pillanatban már rá is fordultak, s egy masszív, vöröses lézersugár hagyta el a Mercilles orrán kialakított mintegy ötven méter széles bemélyedést. A sugár egyenesen a kolosszus irdatlan erejű elhárító mezejébe csapódott, s lélegzetelállító fényjáték vette kezdetét, ahogyan a vörös és a zöld vakító villanások keretében keveredett egymással négy teljes másodperc erejéig, majd a Nexus cirkáló fő fegyverének roppant kondenzátorai lemerültek, s abba maradt a beígért pusztítás. Sőt, mondhatni meg sem kottyant az a monstrumnak, mely most minden lehetséges módon ontani kezdte lövései záporát. - Teljes tűz! Menjünk közelebb hozzájuk! - Közelebb? – tette fel a kérdést Jackson meglepetten. - Igen, közelebb, hátha hasznunkra válik a keskeny hajótest. Ezután minden Hackett elvárásainak megfelelően következett, ahogyan újdonsült hajója egyre közelebb ért a több mint két és fél kilométer hosszú monstrumhoz, melynek roppant lövegei szinte minden esetben elhibázták célpontjukat. Túl keskeny volt számukra a Mercilles hosszúkás hajóteste, kifizetődni látszott Tim elgondolása. Amit egy starfury, sőt, még egy nehéz cirkáló is bekapott volna, az most egyszerűen csak elsuhant a nexus hajóteste mellett, amíg az halálos fegyverarzenáljának minden egyes képviselőjét célba jutatta, mostanra minden bizonnyal legyengültek a kolosszus pajzsai, legalábbis ekképp vélte az admirális, amikor is már szinte karnyújtásnyi távolságra értek. - Vigyen be melléjük, amilyen szorosan csak lehet! - De akkor már nem tudjuk kikerülni a lövéseket, ezt nem bírják majd sokáig a pajzsok – ekkor hatalmas rázkódás hasított keresztül a hajótesten, ugyanis már most is akadtak kivételek, melyek hatalmas mennyiségű energiát emésztettek fel a pajzsokból. - Oldalról sebezhetőbb – jelentette ki Hackett. - Csak ha lemerültek a pajzsai – vágta rá Jackson. - És mennyin áll jelenleg? – közben egy újabb zöldesen izzó plazmalövedék csapódott az elülső rész felől a kékesen felragyogó pajzsok valamelyikébe, a Tim által felvázoltak alapján mindkettőbe. - Nem tudom, valahogyan elrejtik – felelte Jackson kis idő és rengeteg értékes energia elteltével. - Hm… nem lehet maradhatott már túl sok szufla benne – jelentette ki, hiszen már elég sok kijutott ellenfeleiknek a „jóból”. Ismét minden elgondolása szerint történt, ahogyan meg volt írva a nagykönyvben. A két monstrum szorosan egymásnak veselkedett szomszédos oldalaik felől. A kolosszus hattagú ágyúsorának zöldesen izzó plazmalövedékei egymás után csapódtak a Mercilles pajzsaiba, miközben annak négy tachyon és nyolc plazmalövege is sortüzet indított, kivétel nélkül célba találva. - Pajzsok 46%-on – jelentette ki Jackson, miközben egyik kisebb földrengés rázta meg a hajótestet a másik után, morajuk visszhangja pedig betöltötte a helyiséget. Az ellenséges hajó elhárító mezeje viszont még most sem akaródzott megadni magát. S eddig alakultak a dolgok a csavaros eszű admirális elgondolása alapján. Úgy tűnik mégsem volt igaza Timnek, koránt sem kerekedtek felül technológiai szempontból. Éppen csak behoztak ez kicsit lemaradásukból. Újra és újra végigpörgette fejében a felkínálkozó

lehetőségeket és már majdnem talált egy elfogadhatót, amikor is soha nem látott erejű rengés döntötte le kis híján zömök lábairól. - Az egyes pajzsgenerátor elszállt. Csak az energia 24%-a maradt meg. - Az nem elég… – sóhajtott fel végül. - Uram, most kell tennünk valamit vagy végünk van! – szögezte le első tisztje a teljesen nyilvánvalót. A kérdés csak az volt: Hogy mégis mit? Csakhamar körvonalazódott benne döntése, s ez már puszta tekintetén is megmutatkozott. Tisztán látszott szemei kötelesség teljes pillantásán, hogy tisztában van e hajó fontosságával. De emellett azzal a ténnyel is, hogy mást diktál a többség érdeket, semmiképp sem juthat el a Földre ellenségük kolosszusa. - Ütközőpályára! – kiáltotta el magát határozottan, készen az előtte állókra, s meggyőződése volt, hogy emberei is felkészültek már ugyanerre. Látszott arckifejezésükön, Jackson határozott bólintásán és kézmozdulatain, valamint azon, hogy a hídon tartózkodók mind kihúzták magukat, s tisztelegni kezdtek. - Minden készen áll uram – jelentette ki végül első tisztje, majd ő is társai példáját kívánta követni, ám Hackett egy újabb kézmozdulattal jelzett, hogy felesleges. - Tüzeljen az OTL-el, hátha kevésnek bizonyul majd a hajó tömege! - De még nem töltődtek fel teljesen… - Az már mindegy, egy kis ideig csak bírja majd – Jackson rövidesen rábólintott, bár tudja, hogy ki fog égni a tüzelés abbamaradtával. De már úgyis mindegy lesz, fél perc és feltehetően mind elporladnak majd. Egy újabb vöröses lézersugár hagyta el a Nemesist, amint ráfordult célpontjára. Ez azonban jóval rövidebb ideig tartott, alig ölelt fel egy másodpercet, de épp elég volt, ahhoz, hogy a kolosszus pajzsai végre megadják magukat, így már közvetlenül a hajótestbe csapódhattak, ám a saját pajzsuk is épp most adta meg magát. Az első ekkor érkező lövés méterekre suhant el a hajótest mellett, leperzselve a sötétszürke festést hatalmas, jelenleg mégis csak kicsiny hajójuk fémes burkolatáról. A következő viszont egyenesen telibe kapta a főlöveget a hajótesttel összekötő alig 150 méter vastag lekerekített részt, annak elülső részénél, s a keletkező robbanást követően kettészakadt a Mercilles robosztus hajóteste. Az most már leszakadt elülső részt egy újabb lövés kapta telibe, izzó fémdarabok záporozó áradatává robbantva azt, s kioltva az ott, ezzel együtt a hídon tartózkodók – köztük Hackett és Jackson – életét. A Mercilles többi, most már lándzsát formáló része viszont gerely módjára fúródott bele a kolosszus burkolatába, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva zömök hajótestében. És ugyan több részre hasadt idő közben szikrák és lángok heves áradata közepette, elég mélyre fúródott. Elé mélyre ért ahhoz, hogy a drák hajó masszív főreaktora megadja magát és pusztító láncreakció vegye kezdetét. A hajótest rövidesen ezernyi apró darabra hasadt, s azok a zöld és narancssárga lángok heves viharának kíséretében áradtak szét az űrben. Ezzel véget ért az emberiség utolsó reményének meglehetősen rövid élete, s a kirksvillei űrállomás pusztulásával alighanem sosem épülhet már újabb belőle a végső ütközetig. De legalább bebizonyosodott, hogy mire is volt képes egyetlen hajó, a megfelelő parancsnok irányítása alatt, s ezzel ha más nem is, de örökké tart majd emléke. Ugyanis egy üzenet hagyta el a csillagködöt, nem sokkal a végzetes robbanást megelőzően. Mivel nem féregjáraton át érkezett, jóval tovább tart majd, mikorra eljut bárkihez is. De legalább eljut majd valahova magával hordozva e keserédes, mégis dicső nap emlékét: - Itt Hackett admirális, az utolsó szálig elintéztük a mocskokat…

Viszont ezzel együtt az emberek utolsó kockát is elvetették, az utolsó kártyát is az asztalra terítették, s vesztettek. Most már egyedül a Föld maradt a jelentősebb kolóniák közül és csak egy maroknyi hajó őrzi csupán, a reménytelenül hatalmas túlerővel szemben. Ádáz ellenségeik támadása pedig már bármikor megindulhat feléjük, szinte bármelyik pillanatban eljöhet már rémálmaik harca, amely szó szerint az utolsó emberig tart majd, a szerencsés tizennyolc ezer kivételével. S ez a pillanat hamarabb eljött, mint azt valaha is gondolták volna. Alig fél órával a tragikus eseményeket követően zöldes hipertér ablakok nyíltak a naprendszer szélénél, az aszteroidaöv felett. Sorra suhantak át rajta a Drák flotta büszke hajói, először egy, aztán tíz, majd száz s több mint kétszáz tűnt elő a semmiből. Majd közeledett némán az emberiség bölcsője és egyben végső menedéke felé. - Admirális… – szólította meg Zsukovot első tisztje, majd nyelt egyet a felé forduló kíváncsi pillantások közepette. – Elkezdődött… - Nos… – sóhajtott fel. – Mindig is tudtuk, hogy eljön majd ez a nap, csak azt reméltük, nem a ma lesz az. Hányan? - 242 hajó, ék alakzatban, s úgy tűnik valami új játékszerük is akad. Az átmérője 1400, hossza pedig 2500 méter, fogalmam sincs mi ez. - Nem számít, 37 hajóval nem megyünk sokra… Csak lépjünk be a hipertérbe… – Malcolm nehéz szívvel ugyan, de rábólintott. A kicsiny flotta 18 ezer emberrel a fedélzetén megindult kékes hipertér ablakaik felé, majd sorra suhantak át azokon, akárcsak a Mercilles esetében. Ugyanis Hackett sok mindenre gondolt, csak arra nem, hogy talán kettőt építettek belőle. - Harcállásba! – kiáltotta el Zsukov parancsát egy másodpercnyi teketóriázás nélkül, s valamennyien követték azt. Ezután pedig a Föld masszív elhárító mezejének oltalma alatt kerestek menedéket az ellenséges flotta elől. Rövidesen hatalmas csata vette kezdetét, a Drák flotta egyenesen a nagyrészt Európa felett tömörülő flotta felé vette az irányt, majd valamennyi hajó megkezdte a tüzelést. Köztük a másik kolosszus is bombázásba kezdett masszív plazmalövegeivel, hatalmas kárt okozva a Föld pajzsában. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem bírja majd valami sokáig, akkor pedig védtelenné válnak a sokszoros túlerővel szemben. S ezt Zsukov is jól tudta. S most ahelyett, hogy halálnyugalommal ült volna székében idegesen járkált fel-alá, mind minden ember, aki most szerepet játszott ebben az ütközetben. Sorra mérlegelte a jelen helyzetben kínálkozó lehetőségeket, de sajnos mindegyik az emberiség végével kecsegtetett... Egyszerűen nem volt elég tűzerejük a kolosszus leszedésére. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Még Michael is ezen agyalt, hajójával nem sokkal a harcmező mellett haladva, figyelemmel kísérve a nem mindennapi látványosságnak számító ütközetet. - Szinte már szép – gondolná az ember. Ha nem tudná, mit is lát éppen. Mikor a Föld elhárító mezeje már csak 20%-on állt, hívás érkezett a komrendszeren keresztül. Az Ügynök azonnal tudta hívója kilétét, titokzatos főnöke volt az. Tehát mégis beszállnak az ütközetbe. - Milyen a helyzet odaát? – hangzott a dörmögő, mélyen eltorzított hang a rádióból. - Nagyon rossz. Esélyünk sincs, egyszerűen túl soka… - A flotta elmenekült már? – vágott bele a szavába türelmetlenül. - Nem, zavarják az ugrást, egyetlen hajó sem tudja elhagyni a területet. Muszáj tennünk valamit! – emelte fel a hangját Michael. - Tudom… nincs választásunk – ekkor egy mély sóhajtás hallatszott. – Elindítjuk az Exterminatust…

3. fejezet Exterminatus Sorra dördültek el Európa szerte az űrvédelmi lövegek, zengett az ég a nagyvárosok közelében letelepített tachyon lövegek tüzelési folyamatának heves robajától. Berlin, Párizs, Moszkva minden lehetséges eszközzel lőtte az eget, s az összes többi város is, amely rendelkezett ilyesfajta fegyverekkel, valamint célba tudták venni a támadó hajókat, miközben egy kicsiny, alig 37 hajóból álló flotta nézett szembe felettük a sokszoros túlerő össztüzével, melyet egy vékony, alig 40%-on álló energiamező választott el tőlük. S azok is kétségbeesetten tüzeltek az ég felé. Sorra indították útjára ágyúik lövegeit, torpedóik valamint plazmasugaraik záporát, valamint az M-995-ös sínágyúk robbanó lövedékeit, a három megmaradt starfury tachyon lövegei zárótüze kíséretében, miközben a heves plazmaeső kegyetlen, de mégis pompás látványt nyújtott az égbolton. S amíg az nem szakadt rájuk a Tau’ri flotta maradéka számos, becses hajójától szabadította meg Kortis admirálist, aki valamilyen okokból nem a kolosszus fedélzetén akarta vezetni a csatát, inkább jó öreg bárkája, a Crudelitas fedélzetéről koordinálja flottáját. Ugyan katonái nem sok értelmét látták döntésének az események ismét őt látszanak igazolni, hiszen a hősiesen küzdő védők első sorban legújabb generációs szörnyszülöttűkre koncentrálták lövedékeik pusztító áradatát, minden áron el karták pusztítani a monstrumot, de ez nem csoda, hiszen a hipertér zavaró berendezés semlegesítése fajuk túlélésének kulcsát jelentette. - Folytassák a tüzelést! – jelentette ki Zsukov határozottan és eltökélten, bár már sejtette, hogy ha eddig nem jártak sikerrel, mostanra már esélyül sincsen. - Semmi hatása, egyszerűen túl erős a pajzsa – vágta rá első tisztje, Malcolm hitetlenkedve, ő végképp nem látott esélyt az admirális tervének működésére. - Ez lehetetlen! 37 hajó nem bír, egyel? - Ha csak önmaga lenne, még bírnánk vele, de a többi hajó beleáll a lövedékekbe, csak egy kis hányadok ér célba. - De kell, hogy legyen egy módja. Ha nem lőjük ki mind itt halunk meg, az egész emberiség sorsa múlik mindezen… S terve valóban fajuk túlélésének kulcsát jelentette. Legalább is az ő szemszögükből nézve. Hiszen itt nem csak két nézőpont létezett, egy harmadik fél is játékban volt még s senki sem sejtette, mire készülnek. Egy távoli rendszerben, nem messze az egykoron Old Hampton névre keresztelt virágzó, ám mostanra már hamvak és égett romok kietlen sivatagává vált kolónia mellett nem várt eseménysorozat vette kezdetét. Az eddig titkolódzás és ármánykodás kétes leplébe burkolódzó Ügynökség, a galaxis egykoron rettegett terrorszervezetének vezetősége oly rég óta először Midst bolygója mellett egy apró, céljaikra mégis tökéletesen megfelelő űrállomáson összeült, hogy egy minden eddiginél nagyobb horderejű műveletet indíthassanak meg. S ennek célja most nem zavarkeltés, merényletek vagy közönséges propaganda, hanem az emberi faj megmentése. Most, az eddig csak havonta, ha nem évente hologram formájában tanácskozó szervezet vezetői életük folyamán először személyesen is találkoztak, majd helyet foglaltak egy már korábban erre a célra kialakított kerek helyiség kényelmes székein. A Tau’ri hírszerzés adataival szöges ellentétben itt nem egy rakás önelégült, hájas, büntetett előéletű vagy körözött személyiségről volt szó. Hanem jól öltözött, művelt fiatalemberekről, akik ténylegesen a szívükön viselték az emberiség ügyét, csak épp a saját szemszögükből, egy általuk szélesebbnek vélt perspektívából nézve.

- Nos, mind tudjuk miért jöttünk ide – kezdte Ferguson, közülük a legkiemelkedőbb, ő tette messze a legtöbbet és hozta a legtöbb áldozatot ügyükért. – Szóval hagyjuk a formaságokat, ugyanis éppen most elkeseredett küzdelem folyik anyabolygónk, a Föld felett. S a pajzsa már nem tart ki sokáig. - Ez lényegtelen. A drákoknak órákba, ha nem napokba telik majd, hogy mindenkivel végezzenek, estig is ráérünk a döntés meghozatalára – emelte fel a hangját egy 40-es évei közepén járó nő, akinek enyhén ferdén állt az orra. Ezt még Michaeltől szerezte, 20 évvel ezelőtt, Durham után. Igen sokra vitte azóta. - Lényegtelen? – csattant fel az éles válasz. – Nem cseverészhetünk, iszogathatunk, mulathatunk mialatt emberek milliárdjai halnak meg. Arról nem is beszélve, hogy ha Föld elbukik, kipusztulunk. - Ez nem túl valószínű, ugyan a Föld az utolsó jelentősebb kolónia, de a továbbra is emberek milliói élnek a megmaradtakon. Ha a kaptárak elkészülnek, tízezreket vihetünk el Eurékára, jóval többet mintha most feláldoznánk őket a Birodalom megmentéséért. Azt javaslom, hagyjuk veszni a Földet, akkor a Birodalomnak is befellegzett, ráadásul végre akadálytalanul végezhetnénk az emberi faj felemelését. - Tiltakozom – vágta rá Ferguson. – Nem hagyhatunk meghalni 16 milliárd embert, a megmaradt emberi faj több mint 99%-át csak ezért. Nekünk az emberiség javát kellene szolgálnunk, nem csak ülni és végignézni a pusztulását. - És inkább odaküldenéd az összes kaptárt, tudván, hogy még el sem készültek? Csak ezért kockára tennél mindent a biztos megoldás helyett? - Miféle biztos megoldás? A fél admiralitás tud Eurékáról, Hackett is tudott Eurékáról, sőt, még mi is tudunk Eurékáról, amikor a Birodalom legféltettebb titkának kellene lennie. Tudjuk, hogy vannak drák szimpatizánsok, kezdettől fogva léteznek és a mienkhez hasonlóan is működik szervezetük. Ha mi megtudtuk, abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy már ők és az egész Drák Hadiflotta tud róla. - Egyetértek. Fájó belegondolni, de egyet kell értenem. Euréka nem más, mint ez kelepce. Az emberiség túlélésének kulcsa nem az oda történő evakuációban, hanem a háború megnyerésében rejlik. - Pontosan – bólintott rá Ferguson. – Már pedig, ha a Föld elbukik, elveszítjük a háborút. És a döntő ütközet épp most zajlik odaát, amíg mi itt ülünk és fontolgatjuk az egyértelműt. Az Exterminatust meg kell indítani, az összes kaptárt azonnal a Földre kell küldeni, hogy onnan kiindulva kezdhessék meg a tisztogatást. - Még mindig 200 drák hajó van odakint, mi van, ha egyszerűen csak szétlövik őket? Csak engem zavar az a tény, hogy sokuk burkolatán még 50 méteres lyukak tátongnak? - Ez már csak részletkérdés. Mind a 18 kaptár meghajtása, pajzsai és fegyverei működőképesek, valamint az irányítók is a fedélzeten tartózkodnak. Csak meg kell nyomnunk egy gombot, s már repülnek is – fejezte be a mondandóját Ferguson. - Akkor küldjük is be őket, semmiképp sem veszthetünk. - Egyet értek. - Legyen hát – felelte az idősödő nő. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Mikor a Föld elhárító mezeje már csak 20%-on állt, hívás érkezett a komrendszeren keresztül. Az Ügynök azonnal tudta hívója kilétét, Ferguson volt az. Tehát mégis beszállnak az ütközetbe. - Milyen a helyzet odaát? – hangzott a dörmögő, mélyen eltorzított hang a rádióból. - Nagyon rossz. Esélyünk sincs, egyszerűen túl soka… - A flotta elmenekült már? – vágott bele a szavába türelmetlenül.

- Nem, zavarják az ugrást, egyetlen hajó sem tudja elhagyni a területet. Muszáj tennünk valamit! – emelte fel a hangját Michael. - Tudom… nincs választásunk – ekkor egy mély sóhajtás hallatszott. – Elindítjuk az Exterminatust. - Az Exterminatust? Azt hittem a bogarak még az egyik kaptárt sem fejezték be. - Ez most lényegtelen, a tanács megszavazta, tehát útnak indulnak. - És mennyi? Ide hány hajó jön? - Az összes. - És gondolom, nem lenne bölcsebb meghagyni párat arra az estre, ha egyszerűen szétlőnék őket, vagy a Replikátorok mégsem azt tennék, amire programoztuk őket? - Nem, mindenképpen meg kell nyernünk ezt a csatát, ehhez pedig valamennyi hajóra szükség lesz. - Nos, akkor jobb, ha siettek – felelte Michael miközben a monumentális űrcsatát figyelte az egyik ablakon keresztül. Az elkeseredett védők össztüze épp izzó fémdarabokra robbantotta az egyik nehéz korvettet, amely azon hajót köze tartozott, melyek beleálltak a kolosszus felé irányzott lövedékek áradatába. Így egy rés keletkezett ahol akadály nélkül átjuthattak azok, csak azért, hogy a monstrum irdatlan erejű védőmezeje könnyűszerrel hárítsa azokat, majd egy újabb hajó vegye át a nem sokkal ezelőtt szétlőtt helyét. S az Ügynökség hajói még csak most készültek útnak indulni. - Sierra 3-as kész. - Omega 8 készen áll. - Echo 4-es kész. - Charlie 2-es teljesen működőképes. - Delta 6-os alig várja, hogy közéjük csapjon. - A teljes flotta készen áll – jelentette ki az Alfa 1-es vezérkaptár irányítóinak egyike szolgálatkészen. - Rendben, koordináták megerősítve, utasítások megerősítve – közölte Ferguson. – Indulhatnak. - Ahogy kívánja. - Ja, és még valami. Küldjék őket a pokol fenekére! - Meglesz uram, Alfa 1-es kiszáll – ahogy mondandója végére ért az irányító jelt adott az indulásra. Társa ismételten végigfutotta az adatokat, majd valamennyi hajónak továbbította a parancsot. Egyidejűleg izzottak fel mind a 18 kaptár hajtóművei és kékes fényük kíséretében tolták előre a csaknem 2 kilométer hosszú, robosztus hajókat. Mikorra kiértek az eddig otthonukul szolgáló aszteroidamezőből már valamennyi, a szükséges nyersanyagok behozataláért felelős Replikátor elért a saját kaptáráig, majd bemászott annak fedélzetére a félkész csillaghajók burkolatán tátongó nyílások valamelyikén. S az irányítók csak ekkor adtak jelt az indulásra. A 18 hipertér ablak szinte egyidejűleg nyílott meg s a hatalmas kaptárak sorra léptek be rajtuk, majd tűntek tova azokban. S csak úgy süvítettek úti céljuk, a Föld felé. - Tudod, én még most sem értem miért hívják ezeket a hajókat kaptáraknak – tette fel a kérdést Keylee, az Alfa 1-es egyik irányítója társának, Nicknek utazásuk közepette. - Alighanem azért, mert minden egyes hajó több ezer kis Replikátornak ad otthont, melyek darazsak módjára rajzanak ki belőle csata idején és bontják szét az ellenséges hajókat, valamint mennek ki és javítják a sérüléseket a burkolaton, vagy épp szerzik be az építéshez szükséges nyersanyagot.

- De akkor is, mind a 18 hajó egy WS-312-es cirkáló pontos mása. Ugyanazok a pajzsok, hajtóművek, fegyverek, minden műszaki adat tökéletesen egyezik. Nem lenne egyszerűbb simán Nexusnak hívni őket? Mert engem ez teljesen összezavar. - Részemről teljesen mindegy. De a fejesek biztosan elgondolkodnak ezen a csata után, nekünk pedig az a dolgunk, hogy meg is nyerjük azt… - Uram, mindjárt megszűnik a védőpajzs! – jelentette ki Malcolm fennhangon. - Szóval eljött az idő… – sóhajtott fel Zsukov. – Minden hajó tartsa a pozíciót, addig védjük a Földet amíg… ameddig csak lehetséges. A Drák Hadiflotta semmihez sem hasonlítható össztüze zúdult rá a bolygót védő, egyre csak gyengülő energiamezejére. A támadók hajói közül sokan jóval nagyobb részt vettek ki a pusztításból az átlagnál. Közülük a csatahajók tűntek ki a legjobbal a Crudelitassal az élen. Hiszen ezen csillahajók sokkal nagyobb tűzerővel rendelkeztek a korvettek és nehéz cirkálók sokaságánál, de a kolosszus még ennél is nagyobb tűzerővel rendelkezett. Hatalmas ágyúinak zöldesen izzó lövedékei okozták az energiaveszteség közel 10%-át, percekkel megrövidítve ezzel az ottaniak életét. A hatalmas plazmanyalábok sorra csapódtak bele a pajzsba, majd egy utolsó kékesen fénylő villanás után az végleg megadta magát és egy szempillantás leforgása alatt megszűnt. A Föld védtelenül maradt. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] A Tau’ri csillaghajók ugyan – választásuk nem lévén – hősiesen tartották helyzetüket és fel is fogták a találatok jelentős hányadát, de mégis sokuk elérte a felszínt, túl sokuk is. Spanyolországot érték az első találatok majd egyik több ezer, ha nem tízezer életet követelő becsapódás követte a másikat Európa szerte. Már minden reménytelennek látszott, amikor is újabb hipertér ablakok nyíltak meg nem sokkal a két flotta mellett, megérkezett az erősítés. A 18 Nexuscirkáló csatarendben özönlött elő azokból, felvont pajzsokkal, élesített fegyverekkel. S nem haboztak használni azokat. Még egy szempillantás sem telt a normál térbe való belépést követően és már egyidejűleg, szinte gombnyomásra nyitottak tüzet főlövegükkel, s megannyi vörösesen izzó lézersugár tört elő a lándzsás alakú hajók zömök orrán kialakított 50 méter széles bemélyedésekből, mindegyikük célba talált. Egyik csatahajó robbant ezernyi apró darabra a másik után, valamint számos korvett lelte korai végét röpke 3 másodperc leforgása alatt. Ugyanis nem a kondenzátorok lemerüléséig tüzeltek, hanem célpontjuk megsemmisüléséig. Így még elé energia maradt egy második, bár már jóval rövidebb időtartamot felölelő lövésre, ám az irányítók ezt inkább tartogatni látszottak, különben is hívásuk érkezett. - Itt Zsukov admirális a Tau’ri Flottától. Kik maguk és mit keresnek itt? - Itt Keylee az Ügynökségtől, segíteni jöttünk – hangzott a női hang a mikrofonból, miközben egyre mélyült az admirális értetlensége az ügy kapcsán. - Segíteni?! - Igen, a Föld nem bukhat el. - Egyáltalán honnan szerezték ezeket a hajókat? Mi egyet is alig tudtunk építeni. - Ezt majd később, most inkább a csatára koncentráljuk. - Egyet értek – vágta rá elégedetten. – Már épp ideje volt, hogy segítsenek is valamit. Az ellenséges közepén van egy nagy, robosztus felépítésű hajó… - Egy Kolosszus, már láttunk ilyet korábban. - Mégis hol? – kérdezte vissza meglepetten. - A Farkas Ösvény csillagködben, Hackett csatározott egy darabig a monstrummal – közölte közömbösen, ugyanis ők is jelen voltak aznap. A drák szimpatizánsok bázisa megtalálásának érdekében követték a hajót, viszont feleslegesnek vélték a kibontakozó csatába való beavatkozást, s távoztak a Mecilles pusztulását követően.

- Hackett nem drák szimpatizáns volt véletlenül? Mi oka lett volna csatározni ezzel a hajóval? - Mi is azt hittük, de mint kiderült csapdába csalta őket. Egy egész, a csillagködökbe rejtett flottát pusztított el a jól bevált aknás trükkel. A Kolosszus ezután merészkedett elő, meg sem kottyant neki a műsor. Ezután az utolsó leheletükig küzdöttek, végül mind két hajó megsemmisült. Azt hittük ezzel vége, de úgy tűnik, hogy szokás szerint kettőt csináltak belőle a mocskok. - Értem, az a gond, hogy amíg az a monstrum egyben van, nem tudunk visszavonulni, esetleg meg tudnák oldani az önök oldaláról, nekünk sajnos nincs meg hozzá a tűzerőnk. - Nem probléma – vágta rá Keylee, majd jelt adott Nicknek s rövidesen a teljes flotta célba vette a kérdéses monstrumot, majd egyidejűleg zúdították rá lézereik pusztító áradatát. S a tüzelés ugyan jóval rövidebb ideig tartott, de így is bőven elégnek bizonyult. A lézersugarak ugyanis könnyű szerrel fúródtak át az azt körülálló hajókon és csapódtak annak masszív pajzsába, majd hasítottak rajta keresztül egy szempillantás alatt. Egy másodperce sem telt bel és a kolosszus roppant főreaktora is megadta magát, s a keletkező robbanás ezernyi apró darabra hasította a hajót, melyek aztán óriási sebességgel suhantak a szélrózsa minden irányába az űrben, hogy tucatnyi másik hajóval végezhessenek. - Köszönjük – jelentette ki Zsukov, amint megbizonyosodtak a hajó pusztulásáról. – Remélem, még találkozunk, hogy kellőképp kárpótolhassuk önöket. - Hogy érti? Nem maradnak és harcolnak? - Nem tehetem, a Császár közvetlen parancsa, hogy kezdjük meg a visszavonulást, amint megszűnt a zavaró mező – ezúttal nem játszhatta a vakmerő admirálist, aki megtagadja a közvetlen parancsot, nem, ha ennyi minden forog kockán. 18 hajó legyen akármilyen erős is koránt sem jelent garanciát a győzelemre, ráadásul Trueman is a Korolev fedélzetén tartózkodik s így már jóval nehezebb ellentmondani neki. - Milyen kár, pedig már azt hittem, hogy ismét vállvetve harcolunk majd. Egyébként is jóval több esélyünk lenne közösen. - Sajnálom, majd talán legközelebb – ekkor azonban léptek zöreje hallatszott a híd bejárati ajtaja felől s Trueman lépett be rajta. - Felesleges sajnálkoznia admirális, megváltozott a parancs. Harcolunk! Eztán ádáz küzdelem vette kezdetét. Az Ügynökség 18 hajója, valamint a már csak 32 hajóra zsugorodó Tau’ri hadiflotta újult erővel rontott a még 150 hadihajóval büszkélkedő ellenséges flottának. Sorra záporoztak a torpedók, plazmalövedékek, s minden egyéb pusztító fegyver. Sorra záporoztak a Föld űrvédelmének lövedékei s egyik hajó robbant fel a másik után az utolsó, elkeseredett csata perceiben, de végül az emberiség felé kezdett billeni a háború mérlegének ingatag nyelve. A Nexus ugyanis több volt egy átlagos cirkálónál, valóságos mozgó erődítménynek számított fegyverzet terén, de mégis oly keskeny volt, hogy lehetetlenség legyen eltalálni. A Drák flotta egyszerűen képtelen volt felvenni az újdonsült hajóosztály 18 képviselőjével szemben. A korvettek szinte meg sem karcolták plazmalövedékeikkel, mielőtt a masszív tau’ri plazmalövegek könnyű szerrel darabokra robbantották volna azokat. A csatahajók pedig túl nagyok voltak, könnyedén elporlaszthatta őket az ügynökség hajóinak OTL lövegei. Egyedül a nehéz korvetteknek lett volna némi esélye, de a Nexuscirkálók mindkét oldalán elhelyezkedő tachyon ágyúsorok még időben semlegesítették őket. Egyedül a sokaság válhatott volna Kortis előnyére, de Zsukov és flottája, ha nagy áldozatok árán is, de sikerrel tehermentesítette segítői hajóhadát. Ugyanis a háborúban semmi sem volt ingyen. Ahhoz, hogy ilyen közel jussanak a felülkerekedéshez még 12 Tau’ri és 4 Ügynökségi hajónak kellett pusztulnia s koránt sem látszott még véget érni az ütközet.

Kortis zászlós hajója hídjáról nézte végig, ahogyan a Delta 6-os megjelölésű nexus utolsó pajzsa is megadja magát, majd az oldalát hevesen tépázó csatahajó plazmalövegei darabokra lövik a lándzsás alakú cirkáló keskeny összekötőrészét, s egy izzó lángcsóva kezdi elnyelni azt, miközben a kérdéses csatahajót keresztüllőtte az Alfa 1-es megjelölésű ügynökségi hajó. Ekkor a Delta 6-os OTL lövege még egy utolsó lövést adott le egyenesen a Crudelitasra, s csak a szerencsén múlott, hogy a nexus saját pusztulása időben véget vetett e folyamatnak és nem pusztult bele valamennyiük, de így is komoly károkat szenvedett a hajótest. - Visszavonulás! – kiáltotta el Kortis féktelen haragja közepette, s a megmaradt 47 drák hajó rövidesen elhagyta a naprendszert, véget ért a csata. - Győzelem! – hallatszott a kiáltás ezernyi szájból, zengett megannyi hajó kapitányának torkából, s a Föld több milliárd lakosa egyként éljenzett a hír hallatán. Ha az utolsó pillanatban is, de felülkerekedtek és sikerrel védték meg otthonuk ádáz ellenségeiktől. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Viszont még mindig kérdés volt, hogy mi lesz ezután. Senki sem számított rá, hogy ilyen kevés áldozat árán nyerik meg a csatát. Mindenki, egyedül Ferguson kivételével, aki már másnap találkozót beszélt meg a császárral az újonnan emelt császári palota tágas csarnokában s mostanra már meg is kezdték tanácskozásukat mindkét fél jövője érdekében. - Hálásak vagyunk a segítségükért, de ez így nem maradhat. Egyszerűen túl nagy haderő birtokában vannak – kezdett bele Trueman mondandójába. - Magát az okot vitatnám, de abban egyet értek, hogy a flotta nem maradhat a mi kezünkben. Ugyan az Ügynökség képviseletében jöttem és jelenleg én parancsolok a flottának, de félek ez nem mindig lesz így. A többi tanácstag már egyik abszurdabb elképzelést szövi a másik után. Ekkora haderő birtokában a következő lépésünk még számomra is megjósolhatatlan. - Nos, akkor tekintsünk el az októl és törekedjünk a megoldás felé. Viszont, ha átvesszük a flotta irányítását tudnunk kell hogyan hozták létre, valamint meg kell szabadulnunk a replikátoroktól. - Röviden annyi, hogy még régebben elfogtunk egy replikátort, átprogramoztuk, majd sokasodni hagytuk. Később elloptuk a WS-312-es hajómodell terveit, majd egy aszteroidamezőbe vittük a bogarakat és megmondtuk nekik, hogy kezdjék meg 18 kaptár építését néhány héttel ezelőtt. - Héttel? - Igen, ez a legcsodálatosabb az egészben. Hetek alatt megépítik azt, ami évekbe telne, ráadásul csak a nyersanyagot kell biztosítanunk számukra, a költségek minimálisak. A programozásuk értelmében pedig mienk az egész, hagyják, hogy kedvünk szerint vegyük át az irányítást. - Egészen addig, amíg nem lázadnak fel. A Replikátor faj puszta létezése is fenyegetést jelent ránk nézve, ezért mindenképp el kell pusztulniuk, amint csak lehet. - Látom, nem érti. Mi ugyanúgy vezéreljük őket, akár az Ősök tették a Pegazuson, csak hatékonyabban. Ezek sosem fordulnának ellenünk, kipróbáltuk. Több ezret lövettünk szét belőlük az ügynökeinkkel és semmi, rájuk sem hederítettek. Ráadásul, nélkülük nem nyerhetünk. A Drákok most visszavonultak s a sebeiket nyalogatják majd egy ideig, de ez nem tart majd örökké. S már csak 13 hajónk maradt, önöknek meg 20, egy ideig még feltarthatjuk őket, de aztán végünk. Ha győzni akarunk, – és ez most létkérdés – nagyon gyorsan, nagyon sok hadihajóra lesz szükségünk, s ezt csak a Replikátorok tudják megadni nekünk. - Valóban – bólintott rá Trueman kis gondolkodást követően. – De utána elpusztulnak. - És utána mi lesz? Gondolj bele, David, ha megtartjuk őket, az emberi faj egy magasabb szintre emelkedik majd, legyőzhetetlenek leszünk, valóságos istenek. Egész hadiflottákat

építhetünk a semmiből, világokat irthatunk ki egy mozdulattal. S teljesen mindegy lesz hány hajót veszítünk, ezek a kis fickók már a roncsmezőn újjáépíthetik azokat. Gondolj bele, mit érhetünk el a segítségükkel! - És mi van, ha mégsem? Mi van, ha egyszer csak mást mond nekik a programjuk, kiirtanak minket egy szempillantás alatt, ezek csak robotok, egyszerű gépek. Nekik teljesen mindegy, hogy mi élünk vagy halunk, csak azért segítenek, mert azt mondja a kódolásuk. Sajnálom, de a döntésem végeleges. A háború végéig maradhatnak, de aztán végük. - Rendben – felelte Ferguson, egyébként sem remélt túl sokat az ügy kapcsán. – Hajlandóak vagyunk minden adatunkat megosztani önökkel a vezérlésükről, felépítésükről és programozásukkal kapcsolatban, de ezt kellő képpen kell ellensúlyozniuk. - Mégis hogyan? - Biztosítaniuk kell a szervezetünk működését. Ha megadjuk a kérdéses adatokat az Ügynökség mától kezdve törvényes szervezet lesz, amely a kormány ellenőrzése alatt működik majd, természetesen az én irányításom alatt. Minden szükséges eszközt a rendelkezésünkre bocsátanak majd, hogy szabadon létesíthessünk bázisokat, építhessünk hajókat, képezzük ügynökeinket. - Ugye viccel? – nevezett fel Trueman. - Nem, ennek ez az ára. Kell, vagy nem kell? - Legyen – bólintott rá kis gondolkodás után. – De akkor nincs semmi titkolódzás, minden egyes lépésükről tájékoztatni fognak, valamint megfigyelőink lehetnek majd a soraikban. Csak azt tehetik, amit mi jóváhagyunk és minden eddigi műveletüket nyilvánosság elé tárják. - Természetesen – bólintott rá Ferguson, csekély ár ez szervezete túlélése számára. - És had kérdezzek még valamit. Azt értem, hogy minimális költsége volt az egész hajóépítés dolognak, de azért még ez így is rengeteg pénz az önök számára, kizárt, hogy sima csempészettel és sikkasztással hozzá tudtak volna jutni a szükséges összeghez. Szóval megtudhatnám, mégis, hogyan? - Richard Hawking megölésével…

4. fejezet A Végső Állomás 2212. december 13-a. Hosszú hónapok teltek el a Föld felett vívott elkeseredett ütközet óta. A Replikátoroknak köszönhetően a Tau’ri flotta sikeresen talpra állt és megindulhatott az invázió az Örvény galaxis felé. Több hónapos csatározást követően sikerült megtörniük az ellenállást és erőik szinte akadálytalanul vonulhattak a mélymag felé. S akkor még nem sejtették, de a háború még csak most kezdődött… A T.S. Dakota hatalmas robajjal tört elő a hipertérből egyenesen a csillagok áradatába, egy hatalmas, zöldes fényű csillagköd közelében. A masszív Nexus cirkálót két BC-304-es kísérte. - Ennyit a hírszerzésről. Egy feladata volt az ügynökségnek és a nagy semmi közepére vezettek – jelentette ki kapitánya, Ronald Statford fennhangon, ekkor egy replikátor vetette a padlóra magát az egyik szellőzőnyílásból. Mindenkiben megállt az ütő ennek láttán egy pillanatra. Az egyik biztonsági tiszt már darabokra is lőtte volna sörétesével, de megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a mechanikus bogár azon nyomban eliszkolt a helyiségből. - És ezeket a dögöket – sóhajtott fel a Statford. Eközben szorosan suhantak el a zöldes csillagköd mellett, amikor is egy tucatnyi korvett suhant elől fátylai közül és rájuk zúdították plazmasugaraik pusztító áradatát. A robosztus hajót kísérő egyik 304-es azonnal elporladt, a másik pedig súlyos károkat szenvedett, ezért kénytelen volt elhagyni a harcteret. - Kárjelentést – csattant fel a kapitány. - Pajzsok kitartanak, nem jelentenek komoly fenyegetést. Viszont kiütötték a kíséretünket – felelte az első tiszt. - Akkor ránk maradtak. Az oldalágyúk kezdjék meg a tüzelést! Minden utasítása szerint történt. Az oldalsó lövegek sorra ontották a lövedékek kékes áradatát és nem egyet el is pusztítottak a támadók közül, ám ekkor egy újabb dolog tűnt elő a csillagködből. Egy aszteroida, melyet számos, a hátsó részére szerelt hajtómű zöldesen izzó lángja hajtott előre s egyenesen a Dakota felé tartott. - Kitérő manőver! – kiáltotta el magát a kapitány. - Késő! – vágta rá az első tiszt, minden esetre továbbította a kérdéses utasítást és a hajó éles fordulóba kezdett, valamint soha nem látott sebességgel kezdett el robogni előre. De ne volt elég. A hatalmas aszteroida a Dakota farának csapódott és azonnal kettétépte a hajót, melyet hatalmas robbanások egész sorozata kezdett darabokra tépni. - S.O.S. Itt a T.S. Dakota, segítségre van szükségünk! – azonban már semmi értelme nem volt segítséget hívni. A lángok ugyanis másodperceken belül elnyelték a hidat s a soron következő robbanás ezernyi apró darabra tépte a hajótest maradékát. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Az admiralitás csak 20 perccel később értesült az esetről, ekkor már nem volt értelme bárkit is kiküldeni az esetleges túlélők keresésére. Ezt O’Neillnek és Zsukovnak is el kellett fogadnia. - Akkor ennyit ez újabb nexusról és a teljes legénységéről – szólalt fel fiatalabbikuk félpercnyi néma csend után. - Ez már a harmadik eben a hónapban. Bevallom, sosem arathatnánk győzelmet a kis dögök nélkül. Jut eszembe, hány nexust is készítenek el a hónap végére? – vetette fel a kérdést Zsukov.

- Tizenkettőt. Még így is kilenccel gyarapodik a flotta. Lefogadom, még mindig fogalmuk sincs róla, hogyan is csináljuk. - Ez remélhetőleg így is marad. 2212. december 18-a. A T.S. Daedalus felderítő útra indult az Ügynökség által megadott, állítólag minimális fenyegetettséggel kecsegtető célponthoz, amely egy három csillagból álló naprendszer szélén helyezkedik el és egy aktív féregjárat hasítja keresztül a teret nem messze annak negyedik bolygójától. - Kérlek, mond, hogy megérte idejönnünk – fordult oda a sokat látott hajó kapitánya első tisztjéhez. - Sajnálom uram, nincs itt semmi – ekkor megérkeztek az alattuk elterülő planéta szkennelésének adatai, a húszan éves Jamie nem hitt a szemének, bele is fagyott a szó döbbenetében. - Mi az? – fordult oda a kapitány kíváncsian. - A bolyón 5 milliárdan vannak uram. Azt hiszem megleltük az… - Otthonukat – egészítette ki szavait, majd kíváncsi szemekkel nézett alá Kratos – mert így hívták ádáz ellenségeik szülővilágát – gyönyörű bolygójára s azonnal kikerekedett szemei pillantás egy gondolattól, mely most mindennél hangosabb zengett elméjében. – Kitérőmanőver! Épp időben hangzottak el szavai, ugyanis az éles felfelé irányuló forduló által éppen, hogy elkerülték a hipertérből éppen most kilépő korvettek azonnal megindított lövedékeinek záporát. - Lépjünk be a hipertérbe – idő közben egy hatalmas becsapódás rázta meg a hajótestet, minden bizonnyal egy csatahajótól származott a lövés – Kolosszus nem lehetett, hiszen azonnal elhamvadtak volna. - Igenis uram! – aztán két kapcsoló lenyomása után a Daedalus egy szempillantás alatt suhant be a hipertérbe egyenesen az admiralitás előre tolt központja felé. Kiérve a hipertér anyagának kékes áradatából azonnal továbbították is az információt, s rövidesen meg is kezdték a vakmerő támadás tervezgetését. Bár talán nem is volt olyan vakmerő, elvégre már ötször több csillaghajójuk volt ellenfeleiknél, de a Föld felett sem volt ez másképpen, csak épp fordítva. - Ne küldjük be az összes hajót, lehet, hogy csapda – tette fel Zsukov a taktikai asztal fölé magasodva melyen a kérdéses bolygó hologramja volt látható. - Egyet értek, a harmada is bőven elég lesz. 32 nexus némi kísérettel bőven elégnek bizonyul majd – vágta rá O’Neill. - És mi lesz a féregjárattal? Nem jelent majd veszélyt a flottára nézve? Tudtommal összevissza ugrál a naprendszerben – tette hozzá az ülést felügyelő Trueman. - Kicsi az esélye, a kockázat legjobb esetben is minimális. - Különben is, most van a legtöbb esélyünk. Még most sem rendezték soraikat Potestatem után. - Valóban nem – vágta rá Zsukov. - Ez esetben uraim, elérkezett az utolsó csata ideje – jelentette ki Trueman fennhangon. 2212. december 19-e. Egy átlagos nap köszöntött Kratos virágzó planétájára, egészen mostanáig. Most ugyanis a rendszertől alig néhány tízezer kilométerre megnyíló hipertér ablakok rengetege törte meg az űr hidegének néma csendjét.

Majd egyik hajó suhant át rajta a másik után. Sorra tűntek elő 304-esek, srafuryk és rombolók, de ezek most koránt sem játszottak főszerepet. Sokkal inkább az alig ez másodperccel később kilépő Nexuscirkálók áradata jelentette győzelmük kulcsát és már fel is töltötték halálos lézereiket. Zsukov szokása szerint a Korolev fedélzetén tartózkodott, halál nyugalommal ülve székében. Elismerte ugyan az új hajótípus hatékonyságát, de sehogyan sem vette rá a lélek, hogy lecserélje gyöngyszemét, valamint legénységét. - Nos, gondolom már előre tudtak rólunk és mindenüket felsorakoztatták, amijük csak maradt? – szólalt fel teljességgel hitetlenkedve a meglepetésszerűre tervezett támadás keretében. - 96 drák hajó áll bolygó körüli pályán – válaszolta Malcolm. – Úgy tűnik ismét igaza volt uram. - Akkor, mire várunk. Csapjunk szét közöttük. Bár a most érkezett Tau’ri flotta csak 82 hajóval rendelkezett, Zsukov teljesen biztos volt győzelmében. S ezt a 32 cirkáló OTL lövegeinek össztüze azonnal igazolni látszott. Minden egyes lövés célba talált. 32 ellenséges hajó vált semmivé egy szempillantás alatt. A Crudelitas szerencsére kimaradt ezek közül, így Kortis most döntés elé kényszerült. Feladja hazáját és visszavonul, vagy pedig utolsó leheletükig küzd embereivel. - Támadás! Minden hajó azonnal induljon az ellenséges flotta gócpontja felé – kiáltotta el fennhangon, már úgysem volt esélyük a győzelemre. - Parancsára – vágta rá Sevron szolgálatkészen. Rövidesen hajóik meg is indultak előre a záporozó plazmasugarak, nyalábok, torpedók és minden pusztításra tervezett eszköz lövedékeinek viharzó tengerében. Egyik drák hajó robbant fel a másik után, ahogyan egyre előrébb és előrébb próbálták küzdeni magukat az űr hidegében. Első sorban a nexusokra céloztak, ezért nem volt túl sok veszteség a földiek részéről. Ekkor ez újabb sortűz indult útjának és másodpercek alatt végzett a megmaradt flotta kétharmadával, s Kortis egykor rettegett zászlóshajóját is találat érte, keresztülfúrva a hajótestet. Azonban a több mint 900 méter hosszú hajótest azonban nem adta meg magát és egyben maradt, de szinte minden tönkre ment a létfenntartás kivételével. S Kratos felszíne felé kezdett sodródni. Egyik zöldes robbanás látszott a távolból a másik után. Kortis kénytelen volt végignézni, ahogyan ízzé-porrá lövik egykor hatalmas, büszke flottáját, miközben tehetetlenül sodródnak bele népük szülővilágának légkörébe. Már a narancssárgás lángcsóvák az ablakok felől való előtűnésekor tudta, hogy vége van, és életének minden mozzanata záporozni kezdett fekete szempárja előtt. A korábban Norfern által javasolt fejlesztéssel most könnyedén beléphettek volna a hipertérbe, de mivel nem figyelt aznap, megpecsételődött a sorsuk. Fémes csikorgás közepette még ez ideig bírta hajója masszív fémburkolata, aztán egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszott, majd éktelen robaj következett. Kettétört a hajótest. Még egyszer vetett egy pillantást világuk zöldellő talajára majd a lángok elöntötték a hidat. Elevenem elégetve az ott lévőket. S ezt a hajó főreaktorának hatalmas robbanása követte, ezernyi apró darabra szakítva a hajót. Az Ügynökség hajói csak ekkor léptek be az ütközetbe, s parányi fregattjaik nyomban cikázni kezdtek a hatalmas cirkálók között, alapos leckét adva a megmaradt drák hajóknak, melyek rendületlenül védték otthonukat. A Dauntless csak méterekre húzott el a Korolev felett, amikor is váratlan események következtek.

- Uram, aktivitást észlelünk a féregjárat felől. - Miféle aktivitást? – csattant fel Zsukov idegesen, s meglepetten. - Valami keresztülmegy rajta. Zsukov tisztán látta hitetlenkedő szemeivel, ahogyan egy kékes energianyaláb tört elő a járatból és egyenesen feléjük vette az irányt. Méterekre húzott el pajzsuk hatóköre felett és az egyik nexus felé folytatta útját. S úgy ment keresztül a hajón, mintha az ott sem lett volna. - Leállni, leállni! – hallatszott Trueman szava a rádióból, ahogyan a korábban hajója mellett álló cirkáló izzó roncsai lángolva úsztak a jéghideg űrben hitetlenkedő szemei előtt. – Visszavonulás! - Negatív! – vágta rá Zsukov. - Hát nem érti, az a valami mindjárt keresztüljön! - Nem mehetünk vissza. Nem tudhatjuk, mi történt a túloldalon, lehet, hogy csak a puszta véletlen műve. - Nem érdekel, húzódjon vissza – ekkor Zsukov mély levegőt vett és az előbbinél jóval határozottabbra, már-már fenyegetőre váltotta hangnemét. - Nézze, én nem azért jöttem el idáig, hogy most adjam fel, amikor már csak egy lépésre vagyunk a győzelemtől! Ha akar, csak tessék. Menjen! De én maradok, és harcolok, s ha kell, meghalok ügyemért. - Rendben – sóhajtotta fel Trueman kis gondolkodást követően. – A parancs visszavonva folytatjuk a támadást – az eddigi történéseknek köszönhetően senki, még ő sem tudott ellentmondani az admirálisnak. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Alig telt bele pár percbe, s már el is takarították a megmaradt hajókat, Kratos virágzó, élettel teli bolygója teljesen védtelenül maradt, felszínén pedig 5 milliárd drák remegett félelmében. Vajon bosszút állnak? Úgy tesznek majd, ahogyan ők? Megélik e, a holnapot? Viszont bár elmentek volna, sosem visszanézve. Legalábbis Zsukov és emberei számára mindenképp ez lett volna a jobb, ugyanis percekkel később a féreglyuk ismételten ugrott egyet a térben, és egyenesen a Korolev alatt nyílt meg, majd egy szempillantás alatt magával rántotta a hajót, a Dauntlesst is beleértve, ugyanis Michael még most is a Korolev mellett rostokolt. - Mi történt? – csattant fel Trueman idegesen. - Meghaltak – sóhajtott fel O’Neill szomorúan. Számos barátja életét követelte már e háború, túlságosan sokét is. - Ezt mégis honnan tudja? - A féregjáratok csak egy irányban működnek, ha az a nyaláb át tudott jönni, akkor ők sosem érhetnek át épségben arra az oldalra. Visszavonuljunk? - Felesleges, már nem nagyon megy sehova, amíg itt leszünk. Befejezzük, ami elkezdtünk, már csak az ő emlékére is. Mérjenek be egy lakatlan területet, de csak ezzel a hajóval és pörköljünk alá az OTL-el. Erre csakhamar kapitulálnak majd. - Biztos ebben? Ne adjunk vissza egy kicsit abból, amit tőlük kaptunk? - Semmi képpen, mi nem ők vagyunk. Mutassuk meg nekik, hogy becsülettel is meg lehet majd nyerni e háborút – még ugyan nem sejti, nem is sejtheti, de az emberiség nagyon megbánja majd döntését… …Elpattant vezetékek szikrái, a földön fetrengő sebesültek és kisebb tüzek borították a Korolev hídját. Mégis csak átértek a túloldalra, még ha elég rázós is volt utazásuk. De ez perce sem volt felocsúdni, Malcolm már magához is ragadta figyelmét. - Új hajót mutatnak az érzékelők! – kiáltotta döbbenetében, szemei kikerekedtek a műszaki adatok láttán. - Hol a frászban vagyunk, és miféle hajót?

- Az adatok szerint huszonötezer méter hosszú és tizenhatezer széles, valamint négyezer magas. Azt hiszem meghibásodtak… - Nem Malcolm, a legkevésbé sem – felelte az admirális, ahogyan a híd mostanra már repedt üvegablaka felé fordította kék szemeinek hitetlenkedő tekintetét. Egy hatalmas csillaghajó, egy igazi monstrum rajzolódott ki előtte és valamennyijük előtt. Formája alapján leginkább egy aláereszkedő héjához hasonlított, ha bármihez is lehetett hasonlítani egyáltalán. Barnás árnyalatú burkolatát az oldalain elhelyezett ormótlan ágyúk tarkították. - Mi van a féregjárattal? Azonnal vissza kell mennünk rajta – jelentette ki idegesen. Tudta, hogy ez a hajó adta le azt a titokzatos lövést, amely oly könnyedén kettészelte azt a nexust a túloldalon. El sem tudta képzelni, mit tenne a Korolevvel. - Felszívódott, amint átmentünk rajta. Alighanem itt jóval nagyobb területen ugrál a bejárata. Kizárt, hogy időben ráakadjunk. - Hát ez remek… - Uram, élesítik a fegyvereiket! Ekkorra már Michael is feleszmélt kicsiny hajója fedélzetén, ő bezzeg egy karcolás nélkül úszta meg az egészet. S az ablakhoz emelve szemeinek kíváncsi pillantását nem hitt az elé táruló monstrum látványának. A korábban továbbított tervrajzok alapján kétségek kizáróan tudta, mivel áll szemben. Ez az akkor a hangárban álló hajó, vagy annak pontos mása volt, s nem tudta fékezni nyelvét hitetlenkedése közepette. - Uram Isten, ez nem lehet…

5. fejezet A Végzet Útján 2213. február harmadika. Felkelő nap virradt Washington városára. Hiába ért véget a hosszas háború, Trueman látva, hogy mire képesek, lefújta a Replikátorok elpusztítását. S a segítségükkel kezdődött meg az újjáépítés, amely minden várakozásokat felülmúló ütemben haladt. Ami korábban több éves munkának tűnt, hónapok sőt, néhol hetek alatt végbement. Ennek köszönhetően, Washington most ismét régi pompájában tündökölhet és a Föld roppant hipertér hajtóműve ismét működőképes. Persze már nincs értelme sehova sem menni vele, de még is megnyugtató a tudat, hogy ha bármi, az elmúlt év eseményeihez fogható történne, ott az egérút, biztos esély van a túlélésre. Ahogy az egyik kis hajó suhant el a másik után a főváros roppant kutatóközpontja felett, az egyik tudós, név szerint Alex Tyrol, egyszer csak felugrott mikroszkópja felől és lelkes újongásba kezdett. - Megvan! Megtaláltam! – eközben izgalma szédítő sebességet kölcsönzött lépteinek, ahogyan főnökei felé vette az irányt. Rövidesen beért meglehetősen testes főnöke irodájába, szemel láthatóan félbe szakítva valamiben. Ennek ellenére az szívélyes mosollyal fogadta érkezését. - Áh, Alex, mégis mi híre van számomra? - Megtaláltam! Meg van az Árnyvírus ellenszere! – főnöke jóízű nevetésben tört ki ennek hallatán. - Ez jó vicc volt, értékelem a humorát. - Nem vicceltem, tényleg megtaláltam… Másnap reggelre a teljes tudóskart összehívták egy maximális biztonságú helyiségbe, majd pedig egy rövid demonstrációba kezdtek az egész világ, de legfőképp Trueman színe előtt, aki nem győzött betelni a csodálattól. Hiszen ha működik, évezredeken át zengik majd valamennyijük nevét. Egy kis kamrát töltöttek meg a vírussal, majd pedig kivárták az elterjedéshez szükséges időtartamot, s csak ekkor eresztették be az ellenanyagot. Idő közben Alex kezdte magyarázni az ellenszer működését a Császárnak. - Maga a vírus a levegőben terjed és így fertőzi meg áldozatait. Én pedig kikísérleteztem ezt vírust, amely hasonló gyorsasággal terjed, de nem tesz kárt semmiben, a vírus kivételével. Ráadásul, reprodukciós képességének köszönhetően, napok alatt képes megtisztítani egy teljes bolygó légkörét. - Tehát csak ez kicsit bele kell ereszteni a légkörbe, és várni, ennyi az egész? - Még ennél is egyszerűbb. A Tejút csillagkapu hálózatának köszönhetően, elég csak tárcsázni egy programmal a teljes hálózatot ez olyan bolygóról, ahol már jelen van az ellenvírus, és pár nap múlva véget ér az egész. A teljes Tejutat megtisztítja. Százötven év után végre hazamehetünk… Másnap Trueman és az admiralitás rendkívüli tanácskozást tartott, ahol a megmaradt néhány rendszer képviselője is jelen lehetett ugyan, de egyikük sem mutatkozott. Tudván, hogy a népesség 99%-át immár a Föld teszi ki, egyébként sem lenne túl sok beleszólásuk a dolgokba. - Szóval ennyi, csak így hazamegyünk? – tette fel O’Neill a legfontosabb kérdést mindközül, melyek keringtek gondolataiban.

- Miért is ne? Mainsfield, Durham, Kirksville, New Hampton… már mind oda. Többé már semmi sem köt minket ide, ráadásul most, hogy a galaxis szinte lakatlan a többi faj – a Raz’gullal az élen – már elkezdte a galaxis újbóli benépesítését. Vagy elmegyünk, vagy újabb véres háború áll előttünk. - Ezekkel a dögökkel az oldalunkon ez már mindegy – csattant fel O’Neill. – Tízszer több hajót építenek egy hónap alatt, mint ők egy év alatt. - Hát nem így hittük a múltkor is? Balgaság lenne ismét háborúba indulnunk tudván, hogy mi történt itt az előbb. Különben is, hát nem ezt akarja a nép oly régóta, hazamenni? - Legyen hát – vágta rá O’Neill. – Megkezdjük az előkészületeket. Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] 2213. április 17-e. Hatalmas moraj hallhatszott és eget rengető rengések terjengtek a talajban, ahogyan a roppant hipertér hajtómű teljesen feltöltötte hatalmas kondenzátorait az ősök ZPM-ei által szolgáltatott energia több ezerszeresével. A szakemberek már hetekkel ezelőtt kiszámolták a pontos ballisztikai adatokat, az indulásig már csak másodpercek voltak hátra. - 5… 4… 3… 2… 1… Indítás! – pontosan a mondat elhangzásának pillanatában egy éles, mennydörgéshez hasonló hang hagyta el a generátort, melybe a teljes bolygó belerázkódott, majd rövidesen egy hatalmas, fehéres árnyalatú hipertér ablak nyílt meg, amely egy szempillantás alatt elnyelte azt, valamint a szorosan mögötte haladó holdját is. Ezúttal direkt úgy számolták, hogy mindkét égitest beleférhessen, nem kis munkát megspórolva maguknak a későbbiek folyamán. Mivel a legutóbbi alkalommal milliók vesztették életüket az utazáskor, a teljes lakosságot evakuálták az elmúlt hónapok folyamán, s jelenleg egy korábban lakatlan világ a Replikátorok által felépített metropoliszban tartózkodnak. Csak az utazás végeztével térhetnek majd vissza otthonaikba. Ha minden a tervek szerint megy, pontosan 13 nap 6 óra és 47 perc múlva fog ez bekövetkezni, s az emberiség addig nem tehetett mást, csak némán ült és reménykedett, hogy az utazást vezérlő néhány ezer ember ismételten pokoli jó munkát végez. 2213. április 30-a. - És íme, a nagy pillanat – törte meg Simon a hosszú órák óta tartó csendet, miközben John és Beales társaságában kémlelte az érkezési pontot szemeivel. Ugyanis aznap szinte mindenki megmentett közülük Zsukov, és Tyler kivételével. Ő már a teleportáció pillanatában életét vesztette. Simon már épp csalódottan kezdte volna rázni fejét, amikor is megtörtént a csoda, a Föld épp a megfelelő helyen és a megfelelő időben tűnt elő a semmiből, s már ránézésre meg lehetett állapítani, hogy egykori helyén fog pályára állni a naprendszerben. Oly sok év után ismét a Vénusz és a Mars szomszédságában. Még ugyan hónapokba, ha nem évekbe telik majd, hogy ismét berendezkedjenek régi otthonukba, de már megtették az első és legfontosabb – egyben visszavonhatatlan – lépést. Mivel volt, aki tartott a Jaffák esetleges közbelépésétől, már hetekkel ezelőtt ide helyeztek egy hadiflottát, amely a becslések szerint bármekkora Jaffa haderőt képes lenne feltartani. Ha arra kerülne a sor. A hatalmas nexuscirkálók – O’Nell új zászlóshajóját, a Lexingtont is beleértve – némán suhantak otthonuk felé az űr hidegében, miközben számos 304-es kísérte őket, köztük a Daedalus is, amely valóságos szimbólummá lett az elmúlt események kétes folyamának köszönhetően.

Ekkor egy újabb hatalmas, szintén fehéres árnyalatú hipertér ablak nyílt meg kíváncsi szemeik meredt pillantása előtt és egy gigászi, fehér színű csillaghajó lépett ki belőle. Ragyogása elhomályosította a csillagok halovány fényének áradatát, és helyettük is fényt vitt az űr hidegébe, majd hajtóműveinek kékes ragyogása közepette suhant egyenesen velük szemben. - Te jó ég… – hökkent meg O’Neill. Még soha életében nem látott ehhez hasonlót. A többi hídon tartózkodót is hasonlóképp döbbentette, igézte meg a látvány. - Egyetlen ismert konfigurációval sem egyezi… – kontrázott volna rá első tisztje, de ekkor meglepő felfedezést tett a központi számítógép. Valamit, amire egyikük sem számított. – Ez nem lehet… - Bökje már ki – türelmetlenkedett O’Neill. - A hajó harminckétezer méter hosszú, huszonhatezer széles és magas. A konfiguráció semmihez sem hasonlítható, mégis pontosan egyezik az Asgard galaxisban talált roncséval. Ezek ők uram. Ez a faj emelte fel őket, tették lehetővé a bolygók utazásét a hipertérben… - Az egyetlen faj, amely még az Ősöknél is hatalmasabb – fejezte be mondandóját az admirális. – Hát mégsem haltak ki… Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] Ebben a pillanatban a Lexington valamennyi rendszere leállt, az egész hajó sötétségbe borult, egyedül a vészfények szolgáltattak egy minimális szintű fénnyel a helyiségben. Egy megközelítőleg két és fél méter magas, karcsú, fehér bőrszínű és ritkás ruházatú élőlény hologramja jelent meg a híd közepén, beragyogva a helyiséget. - Üdvözletem, Tau’ri népe – kezdett bele a különös élőlény mondandójába, de nehezen lehetet érteni szavát. Mintha az angolnál egy összehasonlíthatatlanul bonyolultabb nyelvről próbált volna meg fordítani, s szava nem csak egy, hanem legalább háromféle hangon visszhangzott a térségben. - Örvendek a szerencsének – felelte az admirális kisé megilletődve. Nem is tudatosult még benne teljesen, hogy a valaha élt leghatalmasabb fajjal való találkozás első számú képviselője. - Megtudhatnám a nevét? Az enyém… - Tudjuk, hogy ki vagy, Zack O’Neill admirális. De fajotok még nem áll készen rá, hogy ismerhesse nevünket. Egykor készen állt rá és ismerte is azt, de ti már elfeledtétek azokat az időket, pedig azok nem voltak oly régen. S most, már csak halovány árnyai, hamvai vagytok önmagatoknak. Még nem álltok készen, s mint kiderült, sosem fogtok többé. - Ezt meg, hogy érti? Mi még tanulhatunk, fejlődhetünk, az Asgard… - Az Asgard bölcs nép, erélyes akaratában, de még ők sem méltóak ezen tudáshoz. Hogy ti készen állhatnátok-e, igen, ebben biztosak vagyunk. - De akkor mégis mi a gond? – csattant fel O’Neill idegesebben, mint az eltervezte. - Egyetlen probléma van csupán, az idő. A ti fajotok gyorsan tanul, soha nem látott ütemben tud fejlődni, amely még minket is meghazudtolt egykoron. De már nincs annyi időtök, hamarosan mind semmivé lesztek. S ez már nem évmilliót, vagy ezredek, talán még századok kérdése sem. Addigra senki, még ti sem tudja elsajátítani ezt a tudást. - Milyen századok? Mégis mi… - A mi technológiánkat használtátok, hogy megmentsétek népetek annak idején. S ezzel végzetes hibát vétettetek… - Emiatt elnézést kérünk, de kénytelenek voltunk megtenni. Ha ez a gond… - Nem mi vagyunk azok, kiktől bocsánatot kell kérnetek. Népeink egykoron együtt szelték a mindenséget. Szövetségesek voltunk, sőt, közeli barátok. De azóta, sok idő telt már el, népeink romokban hevernek. Mi szívesen segítünk benneteket, felőlünk nyugodtan használhatjátok tudásunkat, már amennyit sikerül hasznosítanotok belőle. Viszont a hajtómű aktiválása hatalmas energiával jár… - Igen tudjuk és…

- Ami nem tudtok, hogy az ilyen mértékű energiakibocsájtás könnyedén lenyomozható egy hozzánk hasonló fejlettségű faj számára. Amikor elmentetek ők azt hitték, hogy kihaltatok, egyedül mi szereztünk tudomást sikeretekről, s legféltettebb titkunkká tettük azt. Féltünk, ha szólunk nektek végzetes hibát követtek majd el. Ezért csak vártunk és reméltük, hogy sosem trétek vissza. De most már késő, tudják, hogy éltek és jönni fognak… - Mégis kicsodák? - Az általatok Árnyvírusnak nevezett kórért felelős faj az, akiktől tartanotok kell. Most már jönni fognak, és nem nyugszanak addig, amíg az utolsó szálig ki nem pusztultok. - Akkor segítsetek. Azt mondtátok, hogy csak hasonló a fejlettségük, mint a tietek. Közös erővel talán… - Mi megpróbáltuk feltartóztatni őket. Századokon át dacoltunk velük, amikor az Asgardok galaxisára törtek oly sok évezreddel ezelőtt. De nem nyerhettünk. Mi egy békés nép vagyunk, nem háborúra születtünk. Azelőtt ezredek ezredein át éltünk békében és gyarapítottunk más civilizációkat, a tietekkel és sok más néppel vállvetve. - De hát mégis itt vagytok, ha akkor… - Nekünk szerencsénk volt. Bár tudtuk, hogy messze a leghatalmasabbak vagyunk minden ismert faj közül, tudatában voltunk annak, hogy a kozmosz végtelen. Ezért sosem feledkeztünk meg arról a lehetőségről, hogy egy nap jöhet majd valaki, aki még nálunk is hatalmasabb. Ezért amikor jöttek, már felkészültünk az alakalomra, hogy egyszer és mindenkorra elhagyjuk az űr ezen részét, de még így is csak kevesen játunk sikerrel… - De most mi is itt vagyunk, ketten… - Túl kevesen, hogy segíthessünk. Ez a hajó, amit láttunk egyike az alig egy maroknyinak, melyekkel jelenleg rendelkezünk. Viszont ők… nekik több ezer van már, és egyre csak építik őket. Egy napig sem húznánk, s halálunk is értelmetlen lenne… - Akkor mégis miért jöttetek? - Hogy magunkkal vihessük népetek magvait. A hajóitok elférnek majd a mi csillaghajónk hangárában, és új otthonunkra kísérünk majd ahol újá… – ekkor azonban megszakadt az komcsatorna és a rejtélyes nép hajója egy szempillantás alatt tovatűnt a hipertérben. - Most mégis mi történt – hitetlenkedett O’Neill. – Hova mentek? Írta: Darth Raven Elérhetőség: [email protected] A rejtelmes csillaghajó eltűnésével minden újonnan szerzett adat eltűnt róla a számítógépekből. A hídon történt események felvételei, hanganyaga, valamint a csillaghajót megörökítő összes létező kamera kép semmivé foszlott. Minden odalett, mi meggyőzhette volna Truemant, a Tanácsot, vagy bárki mást O’Neill igazáról, ki utolsó leheletéig hangoztatta azt, sosem adva fel… S meglehet, sosem lelte meg e kérdésre a választ, nem is sejtette mi történt volna, ha a hajó csak egy pillanattal is tovább marad, vagy a köztudatban is bebizonyosodik a létezésük. Messze a naprendszertől, kívül minden érzékelő hatósugarából, amelynek a legcsekélyebb esélye is lett volna kiszúrni, egy hatalmas hajó szelte az űr végtelenét. A vírus alkotóinak roppant csillaghajója volt ez, és ez pillanaton múlott csupán, hogy ne észleljék korábbi ellenségeik hajóját, amely csak néhány ezer méterrel volt nagyobb sajátjaiknál. S azokból már erekkel rendelkeztek, jelen pillanatban. Két fekete köpenyt viselő alak volt látható annak egyik ablakán keresztül, ahogyan az egyik gázóriást figyelték. De közelebbről megnézve, nem is látszott más, csak maguk a köpenyek. Testük minden egyéb része tovatűnt öltözetük árnyékában. Egyszer csak felszólalt az egyikük. - Változott a terv. - Valóban. Azonnal meg kell indítanunk az inváziót, még mielőtt túl erőssé válnának.

- Kizárt. Ők csak egy a sok közük, akiket eltörlünk majd, ha eljött az idő. Viszont ahhoz, még mindig több hajó kell. - Ez estben nem most, de minél hamarabb. - Megsürgetem a gyártást, ha maximalizáljuk a kohók teljesítményét, akár évezredekkel előrébb hozhatjuk az inváziót. - Akkor tégy úgy. A Tau’rik most már nem menekülhetnek. Ha futni próbálnak az utolsó szálig is levadásszuk őket, ha pedig harcolnak, akkor is végzünk velük. Ez a végzetük…

VÉGE