Kiss J. László
BERLIN, WASHINGTON, MOSZKVA – NÉMET POLITIKA ÉS NÉMET DISKURZUSOK AZ UKRÁN VÁLSÁGBAN 2014.05.20.
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
MKI-TANULMÁNYOK 10.
A Magyar Külügyi Intézet időszaki kiadványa
Kiadó: Magyar Külügyi Intézet Felelős szerkesztő és tördelő: Tevelyné Kulcsár Andrea
A kiadó elérhetősége: H-1016 Budapest, Bérc utca 13-15. Tel.: +36 1 279-5700 Fax: +36 1 279-5701 E-mail:
[email protected] www.kulugyiintezet.hu www.hiia.hu
© Kiss J. László, 2014 © Magyar Külügyi Intézet, 2014 ISSN 2060-5013
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
A
Az ukrán válság mint a német politika tesztesete
z ötvenedik müncheni biztonságpolitikai konferencián, 2014. januárjában, a berlini nagykoalíció vezetői – közöttük Frank-Walter Steinmeier külügy- és Ursula von der Leyen védelmi miniszter – a német külpolitika új irányát hirdették meg. Steinmeier arról beszélt, hogy az elődje, Guido Westerwelle által folytatott külpolitikától el kell térni, mert Németországnak nem szabad kimaradnia a nemzetközi válságok és konfliktusok rendezéséből, és mind kreatívabban és hatékonyabban kell felhasználnia a diplomácia eszközeit. A német politika e képviselői aligha számítottak arra, hogy már néhány hét múlva eljön az a pillanat, amikor a lelkesnek korántsem mondható német közvéleményt a kockázatokkal és költségekkel járó nemzetközi felelősségvállalás szükségességéről kell meggyőzni, és nem egy Európán kívüli, hanem – Oroszország és Ukrajna részvételével – egy európai válság válik a német politika tesztesetévé. Nem volt meglepő, hogy a krími, illetve ukrajnai válságban az aktívabb nemzetközi elkötelezettség politikáját hirdető Berlin az általános figyelem fókuszába került. Ez a figyelem a Szövetségi Köztársaságnak mint az Európai Unió vezető államának és a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi hatalmának szólt. Annak az országnak, amely uniós szinten hagyományosan az Oroszországhoz fűződő stratégiai és modernizációs partnerség legfőbb szószólója volt. Berlin számára az ukrán válság annak a hidegháborús szembenállásnak a képét idézte fel, amelyben Németország a viszálykodásnak leginkább kitett frontállamként az áldozat, ugyanakkor a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatok építőmestereként az előnyöket is élvező partner szerepét is betöltötte. A válság kezdetétől fogva nyilvánvaló volt, hogy Berlin részvétele nélkül a szankciópolitika éppen úgy kérdéses, mint a nyugati politika egységének hitelessége. Az ukrán válságban – minden óvatossága ellenére – Angela Merkel tudatosan vállalta az aktív és látható vezető szerepet. A kancellár a békés rendezés elkötelezettjeként és Putyin leggyakoribb telefonos tárgyalópartnereként kulcsszerepet játszott az Oroszország elleni szankciók három eszkalációs lépcsőjének a kidolgozásában. Berlin továbbá a közös uniós megközelítés érdekében arra törekedett, hogy – az EBESZ és a NATO mellett – Brüsszel is mindig játékban maradjon. Steinmeier a francia és a lengyel külügyminiszterrel együtt a weimari háromszög nyújtotta, valamint a V4-államokkal való párbeszéd révén kínálkozó lehetőséget egyaránt igénybe vette. Wolfgang Ischinger, a nagy tapasztalatú német diplomata vállalta, hogy az EBESZ képviseletében a kijevi kerekasztal-tárgyalást moderálja.
A
A válság német és orosz percepciói
z ukrán válság és a Krím megszállása a hidegháború utáni legnagyobb geopolitikai sokként érte a német politikát, mivel megingatta azt a még az egykori Ostpolitikban rejlő meggyőződését, hogy a gazdasági és politikai együttműködés rendszerének kialakításával a birodalmi hagyományokban gyökerező orosz magatartás átalakítható. A 2008. évi grúziai háború idején a legtöbb megfigyelő még hajlamos volt arra, hogy az orosz beavatkozást kivételes esetként, sok tekintetben a Tbiliszi által kiprovokált lépésként fogja fel. 2008-ban, a Brüsszel és Moszkva közötti integrációs konkurenciának és Ukrajna belső politikai és kulturális megosztottságának tudatában, még Merkel volt az a nyugati politikus, aki – az amerikai javaslattal szemben – elutasította Ukrajna NATO-tagságának lehetőségét. Nyugaton hosszú évekig az volt az uralkodó álláspont, hogy 3
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
Oroszország a „közel-külföldjén” csak a NATO-hoz való csatlakozás opcióját utasítja el, ám 2013-ban világossá vált, hogy Moszkva annak a lehetőségét is kizárja, hogy – eurázsiai uniójának alternatívájaként – a kelet-európai és a dél-kaukázusi posztszovjet államok társulási törekvéseinek célja az EU legyen. 2013-ban Örményország hirtelen megváltoztatta szándékát, és a társulási szerződés helyett az Oroszország vezette vámunióhoz történő csatlakozását jelentette be. 2014. márciusban a Krím elfoglalása már nem hagyott kétséget afelől, hogy Oroszország revizionista hatalom, amely az 1991-ben elfogadott status quót már nem tekinti magára nézve kötelezőnek. Ebből nyilvánvaló a következtetés, hogy Ukrajna csupán a kezdet lehet abban a folyamatban, amely az orosz befolyásnak a posztszovjet térségbeli visszaszerzésére irányul – még akkor is, ha egyelőre nem világos, hogy Moszkva mekkora árat kész fizetni a nemzetközi jogot sértő birodalmi politikájáért. A Kreml számítása szerint a szankciópolitika – ha előbb nem is, legkésőbb a szankciók jellegének második, még „bársonyos” szakaszát követően – meg fogja osztani a nyugati tábort. Orosz részről úgy vélik, a május 25-i uniós választásokig Ukrajna tartós polgárháborúban álló, működésképtelen, csökkenő legitimitással rendelkező állammá válik, és végül a Nyugat kész lesz elfogadni az Ukrajna feletti orosz ellenőrzést, különösen akkor, ha az alternatíva az Oroszország elleni háború. Berlin szempontjából az optimális forgatókönyv ez lett volna: Vlagyimir Putyin már a szankciók „bársonyos szakaszában” meghátrál, a Krímbe beengedi az EBESZ megfigyelőit, Németország aktív közvetítői szerepe megnő, a szankciók feleslegessé válnak. Merkel azonban alábecsülte Putyin eltökéltségét. Februárban még úgy vélte, Putyint le tudja beszélni a Krím megszállására vonatkozó tervéről. Idővel azonban a kancellár arra a következtetésre jutott, hogy az orosz elnökben nem lehet megbízni, mégis kitartott a vele való folyamatos párbeszéd politikája mellett.
Német diskurzus Oroszországról: a szorosabb együttműködésben kialakuló „ szövetségtől”
A
az új hidegháborútól való félelemig
z Oroszországhoz fűződő kapcsolatok kérdésében a német közvélemény meglehetősen megosztott. Ha Merkel nyilatkozataiban óvatos is, valójában ahhoz a táborhoz tartozik, amely a kemény válaszadás híve, míg Steinmeier – Gerhard Schröder egykori kancellár korábbi munkatársa – inkább a vonakodókat képviseli. A szociáldemokraták hagyományosan az orosz vezetéssel fenntartandó szoros kapcsolatok mellett törnek lándzsát. Steinmeier külügyminiszter a válság kezdete óta óvott attól, hogy a Moszkvához fűződő szálakat megszakítsák. Merkelnek amúgy is mindig teret kell adnia Steinmeiernek, hogy a külügyminiszter kimerítse a diplomáciai lehetőségeket, mielőtt akár egy lépéssel is tovább mennének. Merkel ugyanakkor pragmatista: amikor 2012-ben a német–orosz politikai kapcsolatok egy elhidegülő szakaszba kerültek, a német kancellár képes volt arra, hogy Putyinnal jó munkakapcsolatokat tartson fenn. A bilaterális kapcsolatokat erősítették a gazdasági kötelékek. Mindez azonban nem akadályozta meg Merkelt abban, hogy bírálja az oroszokat: 2013 őszén arra szólította fel Moszkvát, hogy tartsa tiszteletben Ukrajna jogát szövetségesi kapcsolatainak megválasztásában.1 A két tábor – illetve Merkel és Steinmeier – mindazonáltal egyetért abban, hogy a szankciókkal való fenyegetést az állandó diplomáciai kezdeményezések politikájával kell kombinálni. 1
„Ulrich Speck on German–Russian Relations”. The Interpreter, http://www.interpretermag.com/ulrich-speck-ongerman-russian-relations/. Letöltés ideje: 2014. május 6.
4
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
A német álláspontot három tényező alakítja: a remény, hogy az Oroszországgal való partnerség helyreállítható, az Oroszországgal való konfrontációtól való félelem és a gazdasági kapcsolatok súlya. A helyzet sajátos dilemmája, hogy Berlinnek a válságkezelésben vállalt aktívabb szerepe azoknak a gazdasági eszközöknek a felhasználását követeli meg, amelyek részben a szankciópolitika áldozatai lehetnek, különösen egy olyan országban, ahol minden harmadik munkahely az exporttól függ. A német felfogás szerint a gazdasági szankciók csak korlátozottak és a politikának csak kivételes eszközei lehetnek. A putyini politikában ugyanakkor Németországot különleges hely illeti meg. A németekkel alkotandó szövetség terve mindig is az orosz elnök dédelgetett elképzelései közé tartozott. Ez német oldalon különösen a szociáldemokrata politikusok, vagyis Schröder és Steinmeier pártjának részéről talált rokonszenvre, ám az orosz politika autokratikus vonásainak növekedése beárnyékolta a szorosabb együttműködés perspektíváját, és az ukrán válságról szóló németországi vitákban felmerültek az egy új hidegháború kialakulásával szembeni aggodalmak. Ugyanakkor a német gazdasági elitnek a gazdasági kapcsolatok folytonosságához fűződő érdeke jelentős, nem kis mértékben az orosz piacnak a német foglalkoztatottságra gyakorolt hatása következtében. Becslések szerint mintegy háromszázezer német munkavállaló áll közvetlen kapcsolatban az orosz piaccal. Emellett a Szövetségi Köztársaság gáz- és olajimportjának több mint egyharmada Oroszországból érkezik. Habár Oroszországban 6200 német vállalat tevékenykedik, és számos nagyvállalatnak Oroszország a kereskedelmi partnere, a német kivitelnek csupán 3 százaléka irányul Oroszországba, és az ottani német tőkebefektetések nagysága 2012-ben mintegy 20 milliárd euró volt,2 míg Magyarországon 19,3 milliárd euró.3 Az Oroszországhoz fűződő gazdasági kapcsolatokat – sajátos módon – az euróválság is erősítette. Berlin – gazdasági és pénzügyi erejének megfelelően – a válságba jutott tagállamok legfőbb támogatójává vált, s az ebből adódó problémák megoldására két lehetőséget látott. Az egyik az Unió reformja, melynek célja, hogy a gazdasági kormányzás intézményének kiépítése révén Berlin képes legyen „megvédeni” magát más tagállamok eladósodási politikájával szemben. Az exporttól függő Németországnak az elhúzódó stagnálás esetére született másik válasza az a törekvése, hogy az EU-n kívüli országokkal – közöttük Oroszországgal és Kínával – elmélyítse a kapcsolatait, és új partnereket találjon. Nem véletlen, hogy az eurózóna kibontakozó válságában az amerikai szakértők közül egyesek az EU hanyatlásának logikus kimenetelét közvetlenül a – Lengyelországra és az Egyesült Államokra veszélyt jelentő – német–orosz szövetségben jelölték meg. Ezen elemzők szerint Washington egy német–orosz gazdasági tömb kialakulását az Európai Uniónál sokkal jelentősebb kihívásnak tartaná, részben azért, mert a párhuzamos érdekekkel rendelkező két ország sokkal könnyebben tudna közös politikákat kialakítani, másrészt azért, mert egy ilyen gazdasági tömb a katonai területen is könnyebben tudna előrehaladni, mint a belső nézeteltérések miatt megosztott Európai Unió.4 Ez a – nem a mainstreamhez tartozó – amerikai vélekedés a krími válságban újabb tápot kaphatott, nem kevésbé azért, mert a német közvéleménynek a krími válságra és a kelet-ukrajnai helyzet destabilizálódására adott reakciója meglehetősen összetett. Egyfelől jelen van az orosz katonai agresszió nyomán kialakult sokkhatás, továbbá az ukrán reform-erőfeszítések iránti szimpátia. Ám az Infratest dimap 2014. március végi felmérése szerint a kemény szankciók társadalmi támogatottsága alacsony, és a németek 49 százaléka a Nyugat és Oroszország között, valahol középen látná országát a legszívesebben.5 Ez a vélekedés azonban éppen az, ami miatt a kritikusok az egyértelmű 2 3 4 5
Vö.: „Russische Föderation/Ost-Ausschuss der Deutschen Wirtschaft” OA,. http://www.ost-ausschuss.de/russland. Letöltés ideje: 2014. május 16. Deutsch–Ungarische Industrie- und Handelskammer, www.duihk.hu/wirtschaft. Letöltés ideje: 16. Vö.: George Friedmann: „Germany after the EU and the Russian Scenario”. STRATFOR, http://www.stratfor.com/ weekly/20100524_germany_after_eu_russian_scenario, 2010. május 25. Christiane Hoffmann: „Die Seelenverwandten”. Der Spiegel, No. 15. (2014). 22–23. o.
5
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
nyugati elkötelezettséggel szemben a Kelet és Nyugat közötti német „középhelyzet” ideológiájának újraéledésétől hajlamosak tartani. Heinrich August Winkler német történész szerint Németország most „hosszú nyugati utazásának” végéhez érkezett, ám az ukrán válsággal és a kelet–nyugati konfliktus újraéledésétől való félelemmel ez a megérkezés most kevésbé látszik véglegesnek. Hirtelen a Németország különleges szerepéről szóló régi kérdések is újra felmerültek. Természetesen a német társadalom többsége nem kérdőjelezi meg a Szövetségi Köztársaság NATO- és EU-tagságát, de az országnak az Oroszországhoz fűződő különleges kapcsolatai – amelyek Berlint megkülönböztetik más nyugat-európai országoktól – igazolható hatással vannak a német politikára.6 A krími válság nyomán a NATO-tagállamok fegyverkezési kiadását sürgető politika ugyancsak olyan tényező, amellyel szemben az ellenállás a pacifista hagyományokban szocializált német társadalomban könnyen felébreszthető, jóllehet a szövetségi költségvetés megengedhetné, hogy a védelmi kiadásokat a GDP jelenlegi 1,3 százalékáról legalább a NATO által célzott 2 százalékra emeljék. Nem kétséges, hogy ezek a tényezők korlátozhatják a kancellár asszony politikai mozgásterét. Merkel egy hiteles politikával csak addig mehet el, ameddig a német elit és a közvélemény támogatja. Ahogy a Der Spiegel egyik esszéírója fogalmazta: a háború és béke kérdésében a kancellár nem politizálhat a saját népe ellen.7 Nem véletlen, hogy Merkel a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott 2014. májusi interjújában a katonai költségvetés emelését éppen úgy elutasította, mint a hadkötelezettség újbóli bevezetését. A kancellár leszögezte továbbá, hogy az ukrán válság katonailag nem oldható meg, és a 21. század globális világában nem szándékozik a 19. és 20. század túlhaladott struktúráihoz visszatérni, mi több, nem látja szükségszerűnek egy egészen új német Ostpolitk kezdetét.8
A
„Putyin megértői” a német vitában
putyini politikát „megértők” tábora a német politika paletta meglehetősen széles spektrumát foglalja magában A vitáról írva ezért a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyenesen sokkolónak nevezte, hogy gazdaságpolitikai okokból, Amerika-ellenességből vagy a szovjet idők iránti nosztalgiából az, hogy a nemzetközi jog sérül, másodlagossá válik.9 A „megértők” táborában a prominens szociáldemokrata politikusok különösen nagy számban vannak jelen. A veterán szociáldemokrata Erhard Eppler az őket érő bírálattal szemben kifejti, hogy miért kell megkísérelni, hogy megértsék Putyint. „Nem csodálom az embert, és azt sem szeretném, ha ő kormányozna engem, de szeretném megérteni őt, mert a megértés alternatívája a gyűlölet. Ha valakit megértek, akkor is ellentmondhatok neki. Ám gyűlölni nem akarom őt” – írja Eppler.10 A CDU soraiban sem ismeretlen az ilyen vagy ehhez hasonló állásfoglalás. Az Oroszországgal a német átlagon felüli mértékű gazdasági kapcsolatokat ápoló Észak-Rajna–Vesztfália kereszténydemokrata vezetője, Armin Laschet úgy fogalmazott, hogy Putyin démonizálása nem politika, inkább alibi az orosz elnökkel kapcsolatos politika hiánya miatt; mindegy, hogyan gondolkodunk róla, 6 Christiane Hoffmann: „How Western Is Germany? Russia Crisis Spurs Identity Conflict”. Spiegel Online, http:// www.spiegel.de/international/europe/conflict-with-russia-raises-buried-questions-of-german-identity-a-963014. html, 2014. április 9. 7 Jakob Augstein: „Die Mär vom irren Iwan”. Spiegel Online, http://www.spiegel.de/politik/ausland/augstein-zurkrim-krise-deutsche-journalisten-berichten-einseitig-a-961623.html, 2014. március 31. 8 „Russland wendet sich wieder altem Denken zu”. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2014. május 16. 9 Julia Encke: „Putin-Versteher. Unser harter Hund”. Frankfurter Allgemeine, http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/ putin-versteher-unser-harter-hund-12881604.html, 2014. április 6. 10 Erhard Eppler: „Wir reaktionären Versteher”. Der Spiegel, No. 18. (2014). 30. o.
6
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
Putyinnal mégis beszélni kell.11 Klaus von Dohnanyi, az egyéni véleményével rendszeresen kitűnő szociáldemokrata politikus úgy fogalmazott, hogy az összefüggések mind a két oldalról történő megértése még nem az annexió jóváhagyása: tout comprendre nem annyi, mint tout pardonner. Dohnanyi szerint a problémát valójában nem annyira Moszkva, sokkal inkább Washington teremtette, Ukrajna mielőbbi NATO-tagságára irányuló törekvésével. Gerhard Schröder egykori kancellár arról beszélt, hogy az ukrán krízis kirobbanásáért az uniós válságkezelést is felelősség terheli, ami részben abból származik, hogy az Európai Bizottság nem ismerte fel eléggé Ukrajna kulturális megosztottságának, a közös politikai kultúra hiányának a jelentőségét. Ukrajna történelmileg megosztott ország, és ezért nem jött létre egy működőképes állam. A Szovjetunió összeomlása óta az ország egyik fele mindig a másik fél kormányzására tett kísérletet, függetlenül attól, hogy ki volt éppen az elnök. Ilyen esetben, ahogy azt a német történelem mutatja, egyetlen módszer van: a föderalizmus.12 A volt szociáldemokrata kancellár szerint nem volt helyes, hogy az Európai Bizottság Kijevnek csak az EU-val kötendő társulási megállapodás vagy az Oroszországgal kötendő vámszerződés alternatíváját kínálta fel. Bölcsebb lett volna a „vagy-vagy” helyett a „mind-mind” politikáját ajánlani. A Krím annektálása a nemzetközi jog elveibe ütközik, ám Schröder mégsem ítélte el Putyint: azt hangsúlyozta, hogy a koszovói konfliktus idején, a Jugoszlávia ellen indított légitámadással maga is megsértette a nemzetközi jog elveit.13 Egy másik, nagy nemzetközi tekintélynek örvendő szociáldemokrata kancellár, Helmut Schmidt az Európai Bizottságot egyenesen azzal vádolta, hogy az Ukrajna-konfliktusban túllépi a hatáskörét, az Unió „nagyzási hóbortban” szenved, „túlzottan beavatkozik a világba”, jóllehet a legtöbb esetben biztos nem érti a helyzetet – és mindez a volt kancellár számára az első világháborút megelőző helyzetet idézi fel.14 Eppler – más szociáldemokrata politikusokhoz hasonlóan – ugyancsak elismerte Ukrajna kapcsán a nemzetközi jog megsértését, de egyúttal arra figyelmeztetett, hogy emiatt a világ nem osztható fel a nemzetközi jogot tiszteletben tartó „jókra” és a megvetésre méltó „rosszakra”. Mit mond a nemzetközi jog azokról a gyilkoló drónokról, amelyeket német földről irányítanak? Vajon azok használata által nem sérül-e a német szuverenitás és a nemzetközi jog? Vajon jutott-e valaki arra a gondolatra, hogy az Egyesült Államokat az iraki háború miatt kizárja a civilizált népek családjából? – teszi fel a kérdések sorát a szociáldemokrata politikus.15 Dohnanyi a nyugati reálpolitika hiányára hívta fel a figyelmet, azt hangsúlyozva, hogy a hatalmas országot aligha lehet másképp kormányozni, mint ahogyan Putyin teszi.16 Alice Schwarzer egyenesen azt állította, hogy Putyin nélkül Oroszország a „maffia markába” kerülne.17 Ezektől az értékelésektől nem áll messze Gregor Gysinek, a legnagyobb ellenzéki párt, a „Die Linke” vezetőjének álláspontja. Véleménye szerint azért, hogy Putyin megsértette a nemzetközi jogot, a Nyugat is felelős, mivel nem vette komolyan Gorbacsovnak a „közös európai ház” – és ezzel a NATO és a Varsói Szerződés kereteit meghaladó, új európai biztonsági architektúra – megteremtésére vonatkozó tervét, ahogyan 11 Laschet: Putin nicht dämonisieren. CDU-Politiker kritisiert Mangel an Strategie”. Genios, http://www.genios.de/ presse-archiv/artikel/FAZ/20140318/laschet-putin-nicht-daemonisieren-c/FD3201403184224530.html, 2014. március 18. 12 Uo. 13 „Schröder macht EU für Krim-Krise mitverantwortlich”. Spiegel Onlne, http://www.spiegel.de/politik/deutschland/ krim-krise-ex-kanzler-gerhard-schroeder-kritisiert-eu-a-957728-druck.html, 2014. március 10. 14 „Helmut Schmidt wirft Größenwahn vor”. Zeitonline, http://www.zeit.de/politik/deutschland/2014-05/helmutschmidt-ukraine-eu-weltkrieg, 2014. május 16. 15 Eppler: i. m. 16 Vö.: „Das Verständnis-Problem. Viele Deutsche reagieren auf die Expansionspolitik Moskaus mit großer Nachsicht. Sind wir ein Volk der Russland-Versteher?”. Der Spiegel, No. 14. (2014). 18. o. 17 Uo.
7
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
Putyinnak a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő szabadkereskedelmi övezetről felvázolt elképzelését sem. Gysi szerint az oroszok gondjait az amerikai védelmi rakéták lengyelországi és csehországi telepítésének kilátásba helyezése tovább növelte. A kijevi kormány – így Gysi – éppen olyan kevéssé legitim, minta a krími referendum. Azok a fasiszták, akik most Kijevben hatalomra jutottak, valódiak, nem Putyin propagandafigurái.18 Nem áll messze Gysi érvelésétől a sokáig a CDU színeiben tevékenykedő és most az Alternatíva Németországnak (AfD) képviseletében politizáló Alexander Gauland gondolatmenete sem, amely a Krím bekebelezését illegálisnak, de nem illegitimnek tartja, mivel a NATO a hidegháborút követően nem törekedett egy új békerendszer létrehozására, hanem – a Nyugat és a Szovjetunió közös meggyőződése ellenére – a meglévőt terjesztette ki keleti irányba.19 Valójában ilyen egyetértés nem volt, és a Nyugat részéről a Putyin által is emlegetett ígéret sem hangzott el – ahogy erre a vitában Heinrich August Winkler történész rámutatott.20 Az orosz politika megértése Dohnanyi, Schröder, Eppler és mások világképének csak az egyik oldala; a másik az Amerikával szembeni kritikájuk. Dohnanyi azt hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok keveset ért meg Európából: hiányolja ugyan az európai telefonszámot, és felpanaszolja a nehézkes döntési folyamatokat, ám geopolitikai okokból Ukrajna és Törökország uniós belépését szorgalmazza, anélkül hogy megfontolná, mit jelentene egy ilyen lépés Európa biztonsága és cselekvőképessége számára. Oroszországgal csak akkor juthatunk előre – így Dohnanyi –, ha közös érdekeket keresünk és fogalmazunk meg. A szociáldemokrata politikus szerint nincs szó Ukrajna felosztásáról, de a NATO-hoz és az Unióhoz tartozó Ukrajnáról sem. Az ország nyithat az EU felé, anélkül azonban, hogy Putyint az EU az eurázsiai vámunió megnyitásában akadályozná. Európának egészséges Ukrajnára van szüksége, amelynek fenntartása mind az Unió, mind Oroszország számára költséges feladat.21 E gondolatmenet folytatásaként a német vitában felmerült azoknak a közös érdekeknek a hangsúlyozása, amelyek a bizonytalan kimenetelű ukrán válságban a Nyugatot és Oroszországot nem elválasztják, hanem összekötik, s amit a szankciós politika korlátai is jól mutatnak: sem Oroszország, sem a Nyugat nem nézheti tétlenül egy nagy európai állam működésképtelenné válását. Ukrajna támogatásakor a Nyugat rá van utalva a Moszkvával történő együttműködésre, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy Oroszország nélkül nem létezik európai biztonság.22
18 Vö.: Jakob Augstein: „Schlafwandler”. Spiegel Online, http://www.spiegel.de/politik/ausland/referendum-prorussland-jakob-augstein-ueber-den-konflikt-auf-der-krim-a-959058.html, 2014. március 17. 19 „Das Verständnis-Problem…”. 20 A még nyilvánosságra nem hozott nyugati íratok szerint az egykori német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher szovjet kollégájának, Eduard Sevarnadzénak 1990. február 10-én valóban megjegyezte, hogy a NATO határai a német újraegyesüléssel nem fognak kelet felé eltolódni, és ez egy olyan kijelentés volt, amely nem csupán az akkor még létező NDK határaira vonatkozott. Ám George Herbert Walker Bush amerikai elnök egyáltalán nem gondolt arra, hogy egy átfogó ígéretet tegyen – és ezt érvényesítette is. A német egységről szóló 2+4 megállapodásban an�nyi szerepelt, hogy külföldi csapatok és atomfegyverek vagy azok hordozói nem fognak az egykori NDK területén állomásozni. Ezt a kötelezettséget máig betartják. Vö.: Heinrich August Winkler: „Die Spuren schrecken. Putins deutsche Verteidiger wissen nicht, in welcher Tradition sie stehen”. Der Spiegel, No. 16. (2014). 28. o. 21 Klaus von Dohnanyi: „Was sie in die Knie zwingt”. Frankfurter Allgemeine, http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/ debatten/was-sie-in-die-knie-zwingt-klaus-von-dohnanyi-zur-ukraine-krise-12914417.html, 2014. április 28. 22 Vö.: Ekkehard Brose: „Was den Westen und Russland in der Ukraine verbindet”. SWP, http://www.swp-berlin.org/ de/publikationen/kurz-gesagt/was-den-westen-und-russland-in-der-ukraine-verbindet.html, 2014. április 1.
8
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
A
Az ukrán válság és az Unión belüli megosztottság
Krím orosz annektálása és Kelet-Ukrajna elszakadásának a veszélye a transzatlanti kapcsolatokban újra azt a hidegháborúból már jól ismert kérdést állította a középpontba, hogy miként kell és lehet egy agresszív Oroszországgal foglalkozni. Az EU-t az Oroszországgal kialakult konfliktus meglehetősen felkészületlenül érte, mivel a keleti szomszédokhoz fűződő viszonyt a Keleti Partnerség elképzelése határozta meg. E projekt célja természetesen nem az Oroszországgal folytatandó geopolitikai viszálykodás volt, hanem az, hogy – a regionális stabilitás érdekében – a tagság ígérete nélküli társulás és szabad kereskedelem megvalósításának eszköze legyen. 2013. őszén láthatóvá vált, hogy Moszkva az ilyen típusú megállapodásokat ellenzi, ám az Unió tagállamainak nem sikerült a Keleti Partnerség mellett kellő határozottsággal felsorakozniuk. 2013. augusztusában a tagállamok nem reagáltak az ukrán import orosz akadályozására, s azon sem fáradoztak a szükséges erővel, hogy Ukrajnában és Örményországban a maguk oldalára állítsák a közvéleményt. Emellett Moszkva irányába sem mutatták az iránti eltökéltségüket, hogy támogatni akarják az Unió keleti szomszédjainak választási szabadságát.23 A német külügyminisztériumban egy, a szomszédságpolitikáról szóló új dokumentum született, amely alapján 2014. március végén, a weimari háromszög külügyminiszteri találkozóján Steinmeier úgy nyilatkozott, hogy a Keleti Partnerség továbbra is napirenden marad, ám a keleti szomszédokat a jövőben többé nem fogják „vagyvagy” döntésre kényszeríteni.24 Az EU minden előzetes szándék nélkül került Oroszországgal konfliktusba. A válság az uniós tagállamokat is megosztja. A nyugati és a déli tagországok a Moszkvával szemben alkalmazandó politikában hajlamosak a vonakodásra, míg az északi és a keleti államok sokkal inkább készek egy konfrontatívabb politika elfogadására. A NATO geopolitikájának alakításakor különösen a balti államok és Lengyelország képviseli azt a felfogást, amely a NATO világcsendőri szerepével szemben a szövetség ortodox, oroszellenes önazonosságának erősítését tekinti prioritásnak. A nyugati és a déli tagállamok a keleti szomszédság stabilizálásának feladatát nem érzik annyira sürgetőnek, mint – a történelmileg kialakult fenyegetettségi percepcióik alapján – a közép-európaiak, így a V4-országok. Két, egymással ellentétes vélemény figyelhető meg. Az egyik szerint a Nyugatnak nem kell közvetlenül megválaszolnia az orosz katonai agressziót, nehogy a helyzet eszkalálódjon Ukrajnában, és Oroszország provokálva érezze magát. A másik nézet képviselői, köztük a legtöbb közép-európai, azt szeretnék, ha a NATO a nagyobb megnyugtatás politikája érelmében Moszkva felé az elrettentés félreérthetetlen jelzéseit küldené. Az EU szankciókkal fenyegeti Oroszországot, ám számos jel mutat arra, hogy a hatékony szankciópolitika megvalósításához ez nem lesz elég, mert a tagállami érdekek túlzottan különbözőek. A franciák és a németek egy közbülső álláspontot látszanak elfoglalni. Valójában nem akarnak szankciókat, de mégis azok érdekében szállnak síkra, amennyiben Putyin a továbbiakban is destabilizálja Ukrajnát. A németek a pénzügyi szektorban látják a megoldást, mivel elképzelésük szerint az Európai Beruházási Bankon (EIB) és az Európai Újjáépítési és Beruházási Bankon (EBRD) keresztül nyomást lehet gyakorolni Moszkvára. Az EIB a projektek egy olyan listájával rendelkezik, amely a szankciók kibővítése esetén lekerülne a napirendről. Nagy-Britannia és Ciprus élesen ellenzi az ilyen 23 Vö.: Ulrich Speck: „Russia’s New Challenge to Europe”. Carnegie Europe, http://carnegieeurope.eu/2014/04/17/ russia-s-new-challenge-to-europe/h8dy, 2014. április 17. 24 Severin Weiland: „Steinmeiers Osteuropa-Plan. Brüssel oder Moskau? Beides!”. Spiegel Online, http://www.spiegel. de/politik/deutschland/krim-krise-steinmeier-stellt-osteuropa-plan-vor-a-961637.html, 2014. március 31.
9
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
típusú szankciókat, mivel azok a saját pénzügyi szektoraikat érintenék. Ezért inkább az energiabojkott mellett foglalnak állást. Viszont meg az olyan közép- és délkelet-európai államok ellenállásába ütközne, mint Bulgária és Szlovákia, amelyek úgyszólván teljesen az orosz gázszállításoktól függnek. Nyilvánvaló, hogy a komolyabb gazdasági szankciók igen költségesnek bizonyulnának. Az Európai Bizottság bizalmas jelentése szerint például Németország növekedése 2014-ben 0,9, 2015-ben 0,3 százalékkal csökkenne. Ezzel együtt számos kormány részéről növekszik a kétely a tekintetben, hogy az orosz politika szankciók útján ténylegesen megváltoztatható-e. Német biztonságpolitikai körökben ezt csaknem kizártnak tartják. Az eddigi szankciók Putyinban és környezetében nem váltottak ki aggodalmat. A recesszió és a tőkekivonás kezdeti hatásai érződnek, de Oroszországnak csekély a külső adóssága és nagy devizatartalékokkal rendelkezik.25
A
Az ukrán válság és a német–amerikai kapcsolatok
z Obama-adminisztráció általában abból indult ki, hogy az Európai Uniónak kell a vezető szerepet játszania a saját szomszédságának stabilizálásában. Ám minél inkább eszkalálódott Ukrajnában a helyzet, az Egyesült Államok aktivitása és szerepvállalása annál erőteljesebben növekedett. A válságkezelési politikában – a kezdeti időszaktól eltekintve – az Egyesült Államok és az Unió szorosan együttműködik egymással. Washington katonai jelenlétének növelése különösen jelentős szerepet játszik a közép-európaiak megnyugtatásában. Lényeges különbség közte és az EU között, hogy az Egyesült Államok sokkal határozottabban vállalja a kemény szankciópolitikával és a katonai jelenléttel együtt járó konfrontációs szerepet, mint Európa. A német–amerikai viszony a schröderi időszakhoz képest jelentősen javult, ám ma sem tekinthető problémamentesnek. A kétoldalú kapcsolatokra hosszú árnyékot vet az NSA lehallgatási botrányának a német belpolitikában tovább gyűrűző története. Angela Merkel 2014. május 2-án, a hidegháború utáni legnagyobb válság idején tett washingtoni látogatásakor, Obama elnökkel együtt az egyetértés és a szoros szövetségesi viszony képét demonstrálta. A kétoldalú kapcsolatokban a lehallgatások nyomán megcsappant bizalom ismételt megerősítéséhez elengedhetetlen kiberbiztonság és adatvédelem kérdései azonban nem kerültek a megbeszélések napirendjére. Obama kerülte a világos választ a sajtó minden olyan kérdésére, amely az NSA tevékenységére és egy lehetséges „no spy” egyezményre vonatkozott Az amerikaiak a németeknek a Snowden-botrány kirobbanását követően, még 2013. nyarán Washingtonba küldött kérdéseire sem adtak választ. Néhány héttel korábban, washingtoni látogatásakor, François Hollande francia elnök bejelentette, hogy Franciaországot illetően a bizalmat sikerült helyreállítani. Amikor az újságírók Merkelt kérdezték, a kancellár asszony arról beszélt, hogy a „különbségek megmaradtak”, és még vannak megoldandó problémák az NSA ügyben és az Oroszország elleni szankciók kérdésében. A német kancellárnak és az amerikai elnöknek nem sikerült részletes megállapodást elérnie a szankciók harmadik fordulójáról, csupán abban egyeztek meg, hogy az az orosz üzletemberekre és Putyin tanácsadóira, valamint a bankokra fog kiterjedni. Merkel szerint a további szankciók elkerülhetetlenek lehetnek, amennyiben Ukrajnában olyan kaotikus marad a helyzet, hogy a választásokat a tervezett időben, 2014. május 25-én nem lehet megtartani. Ám ehhez azt is hozzáfűzte, hogy „mi nem akarunk szankciókat”. Merkel látogatása arra a növekvő problémára világított rá, hogy különös módon Németország EU-tagsága akadályozza az országnak az Egyesült Államokkal történő bilaterális megállapodását, különösen a biztonság és a védelem területén, ahol az Európai Uniónak nincs 25 „Das bisschen Angst”. Der Spiegel, No. 20. (2014). 34. o.
10
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
stratégiája, vagy az a legjobb esetben is csupán embrionális állapotban van. Az Oroszország elleni gazdasági szankciók defenzív fegyverek, de az unilaterális amerikai lépések hatástalanok az EU részvétele nélkül. Merkel nem alaptalanul beszélt arról, hogy a 28 tagúvá bővült Unióban nem könnyű egyetértésre jutni a szankciókról.26 A német kancellár washingtoni útja előtt ugyanakkor a német kormány a Bundestagnak az NSA ügyeivel foglalkozó vizsgálóbizottságát arról tájékoztatta, hogy Edward Snowden meghallgatása nem lehetséges, mivel egy ilyen lépés ártana a német–amerikai kapcsolatoknak.27 Merkel kényes helyzete nyilvánvaló volt: a barátok közötti lehallgatás és kémkedés ügye az ukrán válság közepette olyan feszültséget éleszthet, amely az orosz érdekeknek kedvezne, ugyanakkor a történet belpolitikai része még távol van a nyugvóponttól. Merkel washingtoni látogatásakor – a szövetségesi egység hangsúlyozása mellett – a német Ukrajna-politikával szembeni bíráló hangok sem maradtak el. Ebben az amerikai percepcióban a Putyin politikája iránt megértést tanúsítók – akiknek köre a teljes német politikai spektrumot átfogja, s köztük van a Putyinnal baráti kapcsolatokat ápoló Schröder is –éppen úgy szerepet játszanak, mint a „Corporate Germany”, azaz a német vállalatok befolyása, hiszen azok elzárkóznak az Oroszországgal szembeni szankcióktól.28 A jelenség nem új. A keleti kereskedelem mellett elkötelezett német ipar már 1989 előtt, a kelet–nyugati kapcsolatok elhidegülési periódusaiban is mindig a szövetségi kormány megbízható partnerének bizonyult, amikor a gazdasági együttműködés politikájának védelméről volt szó. Az érdek- és értékalapú külpolitika feszültségi viszonyában a nem demokratikus, illetve a részben demokratikus államokkal folytatott kereskedelem fenntarthatóságának általánosabb kérdése is felvetődött, amely hagyományosan a német üzleti modellnek mindig is a része volt; olyannyira, hogy a második világháború utáni német történelemben a kereskedelempolitika sokszor a külpolitika helyére lépett.29 A krími válság alatt a német gazdasági körök arra emlékeztettek, hogy az utóbbi négy évtized alatt Európa és Oroszország között az energiapartnerség egész rendszere alakult ki, anélkül hogy Moszkva a gázt egyszer is stratégiai fegyverként alkalmazta volna. Mindkét fél hasonló mértékű hasznot húz a partnerségből, míg a szankciópolitika a múlt felelősségteljesen felépített Ostpolitikjának fennmaradását fenyegeti.30 Joe Kaeser, a Siemens-konszern vezetője a szankciópolitika ellenére személyes látogatást tett Putyinnál, és azt hangsúlyozta, hogy a hosszú távú vállalati tervezés érdekeit a „rövid távú turbulenciák” nem akadályozhatják.31 Günter Verheugen, az Unió egykori bővítési biztosa a 26 Robert Gerald Livingston: „Merkel Visit Unproductive”. AICGS, http://www.aicgs.org/issue/merkel-visitunproductive/, 2014. május 6. 27 A Der Spiegel hírmagazin ironikusan állapítja meg, hogy a német kormány szerint a lehallgatás nem, csak az arra vonatkozó kérdések ártanak a transzatlanti kapcsolatoknak. A német–amerikai kapcsolatok különlegessége, hogy a kancellár nem kockáztat egy konfliktust az Egyesült Államokkal, és a parlamenti vizsgálóbizottság akkor sikeres, ha nincs sikere. Merkel a külpolitikai érdekeket és a titkosszolgálatok együttműködését a Bundestag érdekei fölé helyezte. Vö.: Jakob Augstein: „Angela Merkel, Mitarbeiterin des Monats / Die Vorbeugung”. Der Spiegel, No. 19. (2014). 16., 18–19. o. 28 Vö.: Andreas Ross: „Zwischen Selbstachtung und Ohnmacht”. Frankfurter Allgemeine, www.faz.net/aktuell/ politik/ausland/kanzlerin-merkel-in-washington-zwischen-selbstachtung-und-ohnmacht-12920377.html, 2014. május 3. 29 A Freedom House kategorizálása szerint 2013-ban Berlinnek a „nem szabad” vagy „részben szabad” autokratikus államokkal folytatott kereskedelmének a nagysága elérte az évi 200 milliárd eurót. Vö.: Henrik Müller: „Deutschlands wirtschaftliche Waffen in der Krim-Krise”. Spiegel Online, http://www.spiegel.de/wirtschaft/soziales/ukrainekrise-wegen-krim-sollte-deutschland-sanktionen-gegen-putin-erwaegen-a-958820.html, 2014. március 16. 30 „»����������������������������������������������������������������������������������������������������������� Ich hoffe auf Entspannung���������������������������������������������������������������������������������� «. ������������������������������������������������������������������������������� E-on-Chef Johannes-Teyssen, 54, über die Krim-Krise und die Folgen für den Russenhandel”. Der Spiegel, No. 12. (2014). 28. o. 31 „Gabriel findet Kaesers Besuch bei Putin »schräg«”. Die Welt, www.diewelt.de/wirtschaft/article26372994/Gabrielfindet-Kaesers-Besuch.bei-Putin-schraeg.html, 2014. március 30.
11
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
gazdasági elit tagjaihoz hasonlóan arra figyelmeztetett, hogy a szankciók és a várható ellenszankciók spirálja kiszámíthatatlan politikai helyzethez vezet, ami Berlin politikai stabilitáshoz fűzött érdekeinek mond ellent. Nem kétséges – nyilatkozta Verheugen –, hogy ugyanezen az úton egyszer vissza is kell indulnunk, ezért jobb, ha arra teszünk kísérletet, hogy eszkaláció helyett „deeszkaláljunk”.32 Közeledve a 2014. őszi időközi kongresszusi választásokhoz, John McCain republikánus szenátor nemcsak az Obama-kormányt bírálja, hanem a német kormány Ukrajna-politikáját is éles szavakkal ítélte el, azt hangsúlyozva, hogy Merkel nélkülözi a szükséges vezetői erélyt, és a német iparnak a politikára gyakorolt hatása túlságosan nagy.33 A kritika időzítése nem volt véletlen, mivel a szankciók „bársonyos” két szakasza után a következő lépés a kemény szankciók időszaka lehet, amelyben Washington szerint Németországnak – gazdasági kapcsolatai súlyának megfelelően – kulcsszerepet kell játszania.
A
Amerikai percepciók: a „kettős feltartóztatástól” a német– orosz alternatíváig
német–amerikai kapcsolatokat a szilárd szövetségesi viszonyok jellemzik, amelyek azonban nem nélkülözik a német társadalomban meglévő Amerika-ellenesség hagyományainak alkalmi hatásait és a kapcsolatok időnkénti hullámvölgyeit, mint amilyen a 2003. évi iraki háború idején volt megfigyelhető. Akkoriban Schröder kancellár félreérthetetlenül kijelentette, hogy a német (kül-)politikát Berlinben „csinálják”, és a Szövetségi Köztársaság az ENSZ BT felhatalmazását nélkülöző iraki intervencióban történő részvétel helyett a neogaulle-ista színezetű politikának és a francia–orosz együttműködésnek adott elsőbbséget. Schröder az iraki kérdést ügyesen használta fel a választási kampányában, míg a második Bush-adminisztráció nem csinált titkot abból, hogy az iraki úton egyedül halad, és nem engedi, hogy a multilateralista európaiak „appeasementnek” tekintett magatartása fékezze az amerikai szándékok megvalósítását.34 A kapcsolatokra jellemző hagyományos baráti retorika mellett mind az amerikai, mind a német oldalon időről időre megmutatkoznak az egymással szembeni – kimondott és ki nem mondott – fenntartások és bírálatok. Elég csupán arra utalni, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség, az NSA (National Security Agency) tevékenységében a vezető német politikusok – maga a kancellár asszony is – folyamatosan a lehallgatási agenda részét képezték, és amerikai részről ma sem mutatnak hajlandóságot arra, hogy a Szövetségi Köztársasággal egy no spy egyezményt kössenek. A barátok lehallgatása a német társadalomban a bizalomvesztés kérdéseként csapódott le. A német területről indítható amerikai drónok a szuverenitás megsértésének más típusú problémáit vetették fel. Egy további mozzanat is figyelmet érdemel. Az egyesült Németország sajátosan intézményközpontú külpolitikája folyamatosan arra törekszik, hogy az ENSZ BT állandó tagja legyen, ám azt az USA – a németek aktívabb nemzetközi szerepvállalásra való bátorítása ellenére – sohasem támogatta. Igaz, hogy Washington a második világháború utáni erőviszonyoknak megfelelő intézményesített állapotok megőrzése érdekében az ENSZ egészének a reformját is akadályozta. 32 „Verhältnis EU–Russland. »Gefahr einer Spirale nach unten«. Günter Verheugen im Gespräch mit Dirk Müller”. Deutschlandfunk, http://www.deutschlandfunk.de/verhaeltnis-eu-russland-gefahr-einer-spirale-nach-unten.694. de.html?dram:article_id=280378, 2014. március 18. 33 „Senator McCain findet Merkels Führungsstil »peinlich«”. Spiegel Online, http://www.spiegel.de/politik/ausland/ merkel-auf-usa-reise-senator-john-mccain-kritisiert-die-kanzerlin-a-967171.html, 2014. május 1. 34 Stephen F. Szabo: Parting Ways. The Crisis in German–American Relations. Washington, D.C.: Brookings Istitution Press, 2004. 5. o.
12
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
Az amerikai politikai kultúrában a második világháborút követően kialakult, a szovjet és az esetlegesen újraéledő német veszéllyel szembeni „kettős feltartóztatás” (dual containment) politikájának, ha változó formában is, de érezhetőek a máig nyúló hagyományai. Az amerikai percepcióban a német–szovjet, illetve a német–orosz együttműködés elmélyülése időről időre fenntartásokhoz vezetett. A német felfogásban az autokratikus Oroszország együttműködés útján történő átalakításának elképzelése és a kemény szankciópolitika elutasítása mélyebben gyökerezik, mint az amerikaiban. Ez utóbbiban a geopolitikai konfliktusok és a nemzetközi jog megsértése esetén az export és az import korlátozása a nyomásgyakorlás megszokott eszközének számít. Az amerikai percepcióból nem hiányoznak azok a vélemények, melyek a növekvő energiahatalomként teret nyerő Oroszország és az euróválság során vitathatatlan vezető hatalommá vált Németország – röviden: az orosz energia és a német technológia együttműködésének – gazdasági szinergiájából fakadó potenciálra hívják fel a figyelmet. Számos szakértő véli úgy, hogy ez a potenciál már önmagában – Németország szilárd euroatlanti elkötelezettsége ellenére – is kockázatokat rejthet magában. A két ország közötti gazdasági szinergia mindig nagy szerepet játszott és játszik abban, hogy az egyesült Németország – a Franciaországgal vállalt partnersége alapján is – az EU kontextusában kezdettől fogva az Oroszországgal kialakítandó stratégiai partnerség mellett szállt síkra, és időről időre Moszkvának az uniós együttműködés keretébe történő bevonására törekedett. Berlin nézőpontjából az érdekeinek megfelelő és az uniós keretekbe emelt orosz–német, illetve orosz–német–francia együttműködés annak a problémának a megoldására is lehetőséget nyújt, amely Berlin külpolitikai stratégiájának nagy kérdéseként a 19. században, a három nagyhatalom együttműködésének az értelmében, lehetetlennek tűnt. Nem véletlen, hogy az iraki háború idején a Schröder által támogatott „hármas szövetség” a német–amerikai kapcsolatok drámai rosszabbodásához vezetett. Ha nem is a hivatalos amerikai politika szintjén, de egyes tengerentúli szakértők percepcióiban az euróválság és az ukrán válság kockázatokkal járó változásokat hozott. A kérdés úgy merült fel, hogy mi történik akkor, ha a német politikai osztály változatlanul az EU keretében gondolkodik ugyan, ám az euróválság következtében az Unió egésze és Franciaország jelentősen meggyengül, míg Németország európai szerepe tovább erősödik. A válasz abba az irányba mutatott, hogy ez esetben lehetőség kínálkozhat arra, hogy a már létező és dinamikusan fejlődő német–orosz kapcsolatok bázisán Oroszország válik Berlinnek az EU-val szembeni természetes alternatívájává.35 A valóságban ilyen alternatíva nem merült fel. A Merkel vezette német kormány az euróválság legfőbb kezelőjeként és a bajba jutott tagországok fő támogatójaként újra megerősítette elkötelezettségét az európai paradigma mellett, ahogy az ukrán válságban valódi vezető szerepet vállalva, az Oroszországgal szembeni közös politika alakításában is. A német politikai osztály számára világos, hogy az európai és/vagy atlanti keretek lazulása a németkérdés valamilyen formájának a feltámadásához vezethet, ami véget vethet a második világháború utáni európai struktúrának, amely a német dominancia veszélyének elhárításával időről időre hozzájárult ahhoz, hogy Európa békéje és prosperitása érdekében minden ország hasznot tudjon húzni a német gazdaság dinamizmusából. Mindez persze nem mond ellent a német és az orosz gazdaság közötti gazdasági szinergia hatásainak. Ez az ukrán válság eddigi történetében is kifejezésre jutott, hiszen – a Merkel-kormánnyal szemben – a német gazdasági elit egy jelentős része az Oroszországgal fennálló gazdasági kapcsolatok folytonossága mellett foglalt állást.
35 Vö.: George Friedman: „The Future of Germany, France and Russia?”. Russia other Points of View, www. russiaotherpointsofview.com/2012/03/the-future-of-germany-france-and-russia.html. Letöltés ideje: 2014. május 16.
13
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
Az ukrán válság mint egy új energiapolitikai vita kezdete – vita a diverzifikációról és az európai energiaunióról
A
z ukrán válságban a nyugati szankciópolitika előtérbe állította Németországnak és a többi uniós államnak az orosz gáztól és olajtól való importfüggőségének kérdését, ahogyan azt a tényt is, a hogy a geopolitika a jövőben is az ellátásbiztonság meghatározó tényezője marad. Merkel találóan utalt arra, hogy a krími válság egy új energiapolitikai vita kezdete, és mint ilyen, nem csupán a tagállami, hanem az egész európai energiapolitika olyan megváltozott szemléletét követeli meg, amely a német energiafordulatot is új keretekbe helyezheti. A német vitában előtérbe került egy új energia-külpolitika szükségessége, amely az ukrán válság gyorsító hatása mellett a nemzetközi energiapiacok átrendeződése miatt is sürgetővé vált. Az orosz gáztól és olajtól való függőség lazítása csak szakaszosan képzelhető el. Ebben a folyamatban az Egyesült Államok vezető szerepe nem kétséges, mivel a következő évek folyamán az Európában ma még vitatott palagáz opciójával és a folyékony gáz szerepének növekedésével az USA a legnagyobb importőrből a legnagyobb exportőrré, a világ legnagyobb energiatermelőjévé válik, jóllehet ennek infrastruktúrája még nem épült ki, és a várható árszínvonala magasabb, mint a vezetékes ellátásé. Ám egy másik valószínűsíthető forgatókönyv szerint a feltételezhetően csökkenő olaj-, gáz- és szénárak Oroszországnak az energiapolitikában elfoglalt geopolitikai helyzetét éppen úgy relativizálhatják, mint a modellnek tekintett német energiafordulat kilátásait. A fejlődés bizonytalanságai nagyok, ezért az államoknak és a vállalatoknak nincs más választásuk, mint az, hogy a gyorsan változó energiavilágban újrapozícionálják magukat. A geopolitikai kockázatok a fosszilis energiaellátás kulcstényezői, és mint ilyenek, mindig magukban rejtik a magasabb olaj- és gázárak lehetőségét is. Az Egyesült Államok elkülönült gázpiaccal és növekvő nyersolajkínálattal rendelkezik, politikája olyan modell, amelyet a nettó importőr Unió nem követhet. Ezért különösen nagy erőfeszítésekre van szükség a politikai és a gazdasági érdekek kiegyensúlyozása érdekében. Németországnak ebben is kulcsszerepe van, mert azon uniós országok egyike, amelynek energiaszektora szorosan kapcsolódik Oroszországhoz. Németország az orosz gáz elosztója Európában. A német olajfinomítók versenyképessége részben az orosz nyersolajtól függ. A német vitában nagyon sokan rámutattak arra, hogy rövid távon egy Oroszország nélküli biztos energiaellátás nem lehetséges, sőt megbízhatóan középtávon is csak orosz együttműködéssel érhető el az ellátásbiztonság kívánatos szintje. Az ellátásbiztonság és az energiafordulat sikere érdekében az Unió világos és stabil keretfeltételeire, ugyanakkor egy új energia-külpolitikára van szükség.36 A belpolitikai viták jól mutatják egy energia-külpolitika nehézségeit. A krími válság és a szankciópolitika kérdésében elfoglalt német kormányálláspont ugyanis korántsem jelenti azt, hogy a két nagy koalíciós párton és magán a koalíción belül nem lennének eltérő vélemények a szankciós politikáról és egy új energiapolitika kezdeteiről. Michael Fuchs, a CDU helyettes frakcióvezetője első reagálásában az orosz gázzal szembeni valódi alternatívákat hiányolta, és arról beszélt, hogy Moszkva a hidegháború legsötétebb időszakában is mindig kész volt arra, hogy betartsa a szerződéseket. A nyilatkozatát követő napon szóvivője útján már arról beszélt, hogy szükség van az energiaimport erősebb diverzifikálására, továbbá a német politikának azon korábbi törekvésének a folytatására, 36 Vö.: Kirsten Westphal: „Deutschland braucht eine neue Energie-Aussenpolitik”. SWP, http://www.swp-berlin.org/ de/publikationen/kurz-gesagt/deutschland-braucht-eine-neue-energie-aussenpolitik.html, 2014. március 28. 2–3. o.
14
2014/05/20
Berlin, Washington, Moszkva Kiss J. László
hogy csökkentse a fosszilis energia importját, ami a nukleáris energiából való kilépést jelentő német energiafordulatnak is a célja.37 Tanulságosnak bizonyult Angela Merkel és Sigmar Gabriel, a két kormánypárt vezetőjének a vitája. Merkel azt hangsúlyozta, hogy az orosz gáztól és olajtól való függőséget az egész Unióban csökkenteni kell, míg a gazdasági és energiaminiszter Gabriel úgy nyilatkozott, hogy rövid távon az orosz gáz importjának nincsen „ésszerű alternatívája”. Egy nappal később mind a két politikus ezen ellentétes álláspontok feloldásán munkálkodott. Ennek eredményeként a nukleáris energiából való német kilépés – az ún. energiafordulat – politikája az Oroszországtól való függőség csökkentésére irányuló stratégiai döntés központi elemévé vált, jóllehet 2011-ben, a fukusimai atomerőmű katasztrófája nyomán meghozott és a német pártpolitikai rendszer egészét átfogó döntés idején erről még nem lehetett szó. A valóságban a nagy szubvenciókkal és megemelt árral támogatott zöldáram termelésének növekedése csupán azt az energiamennyiséget pótolja, amit a leállított német atomerőművek már nem termelnek. Más szavakkal: a zöldáram termelésének támogatására fordított összeg, az eddigi mintegy 100 milliárd eurós energiafordulat ellenére, Németországnak ma is annyi orosz energiára van szüksége, mint korábban. A német energiafordulat alaptétele – a fosszilis energiára fordítandó költségek miatt a zöldáram termelése már önmagában is kifizetődővé válik – már régen nem tekinthető érvényesnek. Az energiapolitikai vita egy további európai vonulata Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek az európai energiaunió megteremtésére vonatkozó javaslata körül bontakozott ki. Tusk az ukrán válság kitörését követően azt a javaslatot tette Merkelnek, hogy az Unióban a koordinált gázvásárlás egy ügynökségen keresztül történjen, annak érdekében, hogy az EU Oroszországgal szemben egy erősebb tárgyalási pozíciót szerezzen. Ezzel szemben Günther Oettinger energiabiztos elutasította egy politikailag meghatározott, egységes gázár lehetőségét, és azt hangsúlyozta, hogy az orosz gáztól és a Gazprom monopolhelyzetétől való függés csökkentésére más lehetőségek kínálkoznak. Az energiabiztos szerint az EU-nak mindenekelőtt az Ukrajnát és Moldáviát is magában foglaló belpiacát kell teljessé tennie, és ezen az úton az ellátó csőhálózat réseit kell bezárni annak érdekében, hogy a gáz az egyik országból akadálytalanul jusson a másikba. Ennek érdekében a csőhálózatot mindenekelőtt nyugat–keleti irányban és a Baltikumban kell kiépíteni, mivel a három balti állam, valamint Bulgária, Finnország és Szlovákia gázellátása csaknem 100 százalékosan a Gazpromtól függ. Az így kialakuló versenyben a ma még különböző árak automatikusan kiegyenlítődnének, és ilyen módon Oroszország már nem lenne képes arra, hogy az egyik országot a másikkal szemben kijátssza, azaz a Gazprom monopolhelyzetét kihasználva magasabb árat kérjen a balti államoktól és Bulgáriától, mint a németektől. Oettinger arra is rámutatott, hogy az Unió olyan más eszközökkel is rendelkezik Oroszország és a Gazprom piaci hatalmának korlátozására, mint az uniós versenyjog felhasználása. Az energiabiztos szerint az orosz energiakonszern visszaél a monopolhelyzetével, mivel arra törekszik, hogy az orosz gáz más államok számára történő továbbadását szerződésileg megtiltsa. Oettinger szerint jogi lépésekre lehet szükség a néhány uniós állam és Oroszország közötti Déli Áramlat megépítéséről szóló szerződés esetében is, mivel a projekt nincs összhangban az uniós joggal, és mint ilyen, ütközik az energia-belpiac előírásaival. Az energiabiztos arra is utalt, hogy az ukrán válság miatt új kezdeményezések várhatóak az Unió részéről az atomenergiáról szóló vitában is, amelyben nem annyira Németország, mint inkább Nagy-Britannia játszhat szerepet. Az EU az energiafüggőség csökkentése és az európai energiapiac diverzifikálása érdekében meg fogja vizsgálni az Egyesült Királyságban épülő új atomerőmű támogatásának, s azzal egy, a további atomerőművek építése számára kialakítandó új irányvonal lehetőségét.38 37 „Russland-Krise befeuert die Energiedebatte”. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2014. március 29. 19. o. 38 Vö.: „Oettinger lehnt eine Energieunion ab”. Frankfurter Allgemeine Zeitung,.2014. május 15.
15
