LVI. évfolyam, 31. szám, 2012. augusztus 3.
Bérczes Tibor
Brutusra már nem haragszunk LVI. évfolyam, 31. szám, 2012. augusztus 3. Interjú Csorba László történésszel
Ha egy franciát vagy hollandot megkérdezünk, miért jó franciának vagy hollandnak lenni, akkor azt feleli, hogy „nézd meg a házam, az autóm, ahogyan élek... és ne kérdezz butaságokat!” Egy magyar azonban – némi túlzással – válaszként sorolni kezdi a büszkeségre okot adó nemzeti hısöket. Mert a jelen – kissé leegyszerősítve – számos honfitársunk számára nem teszi nyilvánvalóan értékessé a nemzethez tartozást, ezért kap hangsúlyosan kompenzáló, vigasztaló, lelkierıt adó szerepet a mitikussá szépített múlt. A történelem így sokszor válik közüggyé, olyan témává, mint a mindennapi élet nagy kérdései – ezért szobrokról vagy temetésekrıl hasonló indulattal vitatkozunk, mint az adókról, a nyugdíjakról vagy az egészségügyi ellátásról – mondja Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum fıigazgatója, akit a történelmi legendák, a nemzeti múltat megszépítı mítoszok iránt napjainkban mutatkozó egyre erısebb igény, megnövekedett „szükséglet” okáról és a népszerő történelmi mítoszok természetérıl kérdeztük.
– Mi lehet az oka a történelmi legendák és mítoszok folyamatos termelıdésének és újratermelıdésének? Ez afféle mindennapos társadalmi jelenség? – Egyes történészek a nemzeti érzés közösségi átélésének bizonyos formáit a „nemzetvallás” szóval jellemzik – és a nemzetvallásnak természetes módon vannak mítoszai és legendái. A legenda és a mítosz eredendıen vallásos mőfaj, de alapvetı természetük nem változik akkor sem, ha világi közegben jelennek meg. Vallásos mintára emlékeztetı elemek egyébként minden közösség csoporttudatának mőködésében vannak, így nem meglepı, hogy ugyanez a helyzet a nemzeti közösség esetében is. – Vagyis abban, ami ma nálunk például a magyar ıstörténettel a történettudományban, helyesebben a történelemtudomány körül zajlik, nincs semmi rendkívüli? – A jelenség máshol is elıfordul, de a mértéke minálunk tényleg rendkívüli. Mivel a nemzeti identitás a múlt-jelen-jövı összefüggı szellemi láncolatában fogalmazható meg a leghatékonyabban, ma Magyarországon komoly küzdelem folyik azért, hogy egyes legendák és mítoszok a tudomány pecsétjével ellátva tölthessék be ezt az identitásképzı funkciót. Képviselıik két dolgot követelnek egyszerre: hogy állításaikat a történészszakma érvényes tudományos megállapításnak tekintse, és hogy e nézeteket a nemzeti közösségen belül mindenki a hazafiság
morális kritériumaként fogadja el. Ráadásul, akik e törekvéseket mozgalomszerően képviselik, szociológiai értelemben pontosan úgy viselkednek, mint egy rajongó vallásos kiscsoport. A hangadók „írásszakértı”, „ısmőveltség-kutató” és hasonló címeket adnak maguknak, ezzel is megtévesztve azt a szélesebb közönséget, amely ıket követve azt hiszi, tudományos fejtegetést hall, miközben valójában igehirdetésen vesz részt. Mert ezek a „tudósok” társadalmi beszédhelyzetüket tekintve valójában misszionáriusok, így amikor megszólalnak a nyilvánosság elıtt, sajátos kommunikációs zavar keletkezik. Arról a „jó hírrıl” ugyanis, amelyet hirdetnek, azt állítják, hogy szigorú módszertani szabályok szerint is elfogadott tudományos igazság. Ám a tudományban nincsenek abszolút érvényő kijelentések, így ha valaki ennek megfelelıen kezdi el vitatni ezeket a „tanokat”, azonnal erkölcsileg megbélyegzik, arra hivatkozva, hogy a másik ember világnézeti meggyızıdését senkinek sincs joga kétségbe vonni. Ezáltal folyton egybekeverik a tudományos vita és a világnézeti vallomás lényegileg különbözı kommunikációs helyzetét. – Tudományos érvek ellenében erkölcsi bunkó, ráadásul a tudomány jelmezében: kilátástalan küzdelem... – Valóban, hiszen e „tudósok” esetében nincs egyébrıl szó, mint saját világnézetük másokra való ráerıltetésének igyekezetérıl – vagyis ez a „gyakorlat” valamiképp a hitviták sok száz évvel ezelıtti korát idézi fel. A hitviták azonban, mint tudjuk, eldönthetetlenek, mert a világnézeti állítások belsı igazságai egyenértékőek. Ezen a helyzeten lépett túl a modern természetjogi és emberi jogi gondolkodás, amikor a 18. században – sokban épp a kereszténység egyes irányzataira, a reneszánszra, a reformációra stb. támaszkodva – fölfedezte: ha komolyan gondoljuk azt, hogy az emberrel együtt születik a gondolkodás és a lelkiismeret szabadsága, akkor ezek között nem lehet minıségi különbséget tenni. A közhatalomnak – az államnak –, a közvéleménynek, a nyilvánosságnak stb. világnézeti szempontból semlegesnek kell lennie. Ha tehát valaki általánosan érvényes tudományos állításként akar elfogadtatni valamit, ami valójában csak az ı hite, akkor végsı soron visszaveszi ezt a szellemi vívmányt, visszaveszi azt, amin az egész modern kori demokratikus emberi kultúra alapszik. – Miért foglalkoznak elıszeretettel a nemzeti legendák és mítoszok a nemzet eredetével, ıstörténetével? – Mert a történetileg kevéssé megismerhetı régmúltban megnı a mítoszok játéktere. De az idı „megállítása”, valamiképp a tanítás idıtlenségének sugallása – ami másképp fogalmazva nem más, mint a kezdetekhez való örök visszatérés igénye – a vallásos gondolkodás egyik lényege. Talán ezzel függhet össze, hogy a modern kultuszok, a napjainkban létrejövı újabb és újabb egyházak is lenyőgözı gyorsasággal képesek mitizálni és – a „klasszikus” minták szerint – legendásítani önmaguk eredetét, megszületésük körülményeit, akkor is, ha ez csak most játszódott le, a mi idınkben. A legismertebb példa erre a Csendes-óceán déli szigetvilágában a II. világháború után kibontakozott úgynevezett rakománykultuszok (cargo cult) sora, amelyeknek az a lényege, hogy a szigetlakók sosem látták, miként jönnek létre a fehér emberek csodálatos tárgyai. Csak azt látták, hogy valamilyen készülékekbe belebeszélnek, valamilyen tárgyakkal mutogatnak, hadonásznak – és egyszer csak megjelennek a gazdag hajók a kikötıben. Nekiláttak hát „hasonló” varázslásnak, és várták – várják – a mitikus rakományhozó próféta eljövetelét. Ilyen például a Vanuatu (volt ÚjHebridák) szigetcsoport Tanna szigetén egy John Frum nevő mitikus figura – pár évtizede léphetett színre, de manapság csak ellentmondásos hírfoszlányok léteznek róla, alakja pillanatok alatt mitizálódott. Egy másik rakománykultusz központi szereplıje maga Fülöp edinburgh-i herceg, az angol királynı férje. Az ı esetében a kutatók szerencsések, mert az elképesztı sebességő mitizálás lépésrıl lépésre dokumentálható. Nos, úgy látszik, a hazai mitikus történelmi legendák is hasonló gyorsasággal és elevenséggel támadnak, sokszor szinte a semmibıl, hogy kiszolgálják közönségük
mítoszigényét. Ilyennek tekinthetjük például az İsmagyar Egyházat, amelyet hívei 1972-ben hoztak létre Los Angelesben, de amely önmagáról azt állítja, hogy csupán visszatérés „szittya-magyar ıseink” elképzelt, „eredeti” hitéhez arról a magyar Boldogasszony Anyáról, aki nem a kereszténység Máriája, hanem maga a mediterrán népek isteni ısanyja, Magna Mater. – Ez a tágabban vett vallásos minta érvényesül a nemzeti eszmekörben is? – Amikor a nemzeti konfliktusok elıször kibontakoztak, a keverten megtelepült vidékeken az eredet kérdése azonnal hatalmi kérdésként is fölvetıdött, valamiképpen a polgári jogban ismert tulajdonlási, birtoklási címek mintájára. Eszerint aki elıbb foglalta el azt a tájat, azé valójában a tulajdon, a hatalom. Ez a szempont sajátos aktualitást adott a leghomályosabb eredetmítoszoknak is, annál inkább, mert a történelemszemlélet nemzeti látószöge – ahogyan azt Szőcs Jenı szellemesen feltárta – sajátos idıtlenséggel ruházza fel magát a nemzetet. Pszichológiai értelemben a nemzeti érzés olyan közösségi önszuggesztió, amely kivételes alkalmazkodóképességgel és elevenséggel vetíti bele magát saját történeti elızményeibe, és azokat saját képére formálja. Ez a sajátossága is nagyon hasonlít a vallásos közösségek „öntudatára”. Ezért szoktunk magától értetıdı természetességgel fogalmazni valamiféle „történelmi” többes számban, miszerint „mi” jöttünk be Vereckénél, „mi” rontottuk el Muhinál vagy Mohácsnál, „mi mindig mindenrıl elkésünk”, stb. E kijelentések alanyaként mindig a jelenkori magyar nemzetet képzeljük el, holott ez a valóságban egyáltalán nem volt így, középkori eleink önazonosság-tudatában a „magyar” mozzanat nem úgy létezett, mint manapság. Ehelyett az önmeghatározás úgy szólt, hogy „budai” vagy „soproni vagyok”, „katolikus” vagy „református vagyok”, „a csizmadia-” vagy „a halászcéhbe tartozom”, stb. Az, hogy „magyarul beszélek”, csak valahol az ötödik helyen bukkant fel az identitásban. Nos, ennek a spontán múltbavetítésnek is köszönhetı, hogy honfitársaink zöme az ıstörténeti kérdéseket egyáltalán nem érzi idıben távolinak, azok ugyanolyan közvetlenül mozgatják meg az érzelmeit, mint mai élményei. – Lehet, hogy ennek az öntudatlan vallásos hozzáállásnak a következménye, hogy a tudományosan igazolhatatlan állításokban hívık szinte soha nem szembesülnek az általuk végrehajtott logikai bakugrásokkal? – Igen, mert a legendákban hívık többsége egyáltalán nem ostoba vagy iskolázatlan ember, tévedés lenézni ıket és azon értetlenkedni, hogy mővelt felnıtt létükre hogyan hihetnek el ilyesmit. A lényeg az, hogy éppen a hitük tartalma az a meggyızıdés, hogy a nézeteik tudományos állítások – tehát valójában nem tudják, hanem csak azt hiszik, hogy tudják. Így ezek az elméletek számukra inkább hittételek, amelyek nem igényelnek bizonyítást, tehát a szó tudományos értelmében nem is kell logikusnak lenniük. – Valódi tudóssal ilyesmi nem fordulhat elı? – De, ritkán, amikor olyannyira hinni akar egy számára kedves hipotézis igazában, hogy akaratlanul is lazábban kezeli a szakma elıírásait. Ám épp arra való a tudományos nyilvánosság, hogy a kollégák figyelmeztessék egymást az ilyen hibákra. De visszatérve a legendák társadalmi környezetére: nyilvánvaló, hogy a tanultabb, mőveltebb rétegek körében hatnak igazán a történelmi téveszmék és mítoszok. Pár évvel ezelıtt például az olaszországi magyarok körében kisebb szenzációt keltett egy könyv, amely az etruszkok és a magyarok nyelvrokonságát próbálta bizonyítani. Ahhoz azonban, hogy ezt valaki értékelje, tudnia kell, kik is az etruszkok, hogy az ókori népek körében milyen magas a „presztízsük”, stb. Az orvos, a lelkész, a mérnök elég mővelt ahhoz, hogy föllelkesítse egy ilyen elmélet – de már ahhoz nincs meg a bölcsész szaktudása, hogy fölismerje, miért is abszurd ez az ötlet. Úgy véli, az általános
olvasottság elég a történelem és különösen a nemzeti történelem problematikájában való tökéletes eligazodáshoz. – Lehet-e szerepe a legendák mai tömeges terjedésében annak, hogy a történészt a diktatúra idején tapasztalt manipulációk miatt nem tekintik megbízható szakembernek? – Minden szakma és tudomány megszenvedte a diktatúrát, elég a „magyar narancsra”, a gumipitypang-ültetvényekre vagy a vízlépcsı-mérnökökre gondolni. Kissé igazságtalan azonban a közvélemény, amikor Micsurint és Liszenkót már nem dörgöli a mai növénynemesítık orra alá, ám a „hivatalos”, az „akadémiai” történetírást hiteltelennek minısíti, mert egykor – úgymond – kiszolgálta a diktatúrát. Ehhez társul egy régi elıítélet: hogy a természettudósok egy része a társadalomtudományok mővelıit eleve nem tekinti magával egyenrangú, komoly szakembernek. Azt hiszik, az általános mőveltség elég a megfelelı tájékozottsághoz. Ám ez súlyos tévedés, amelynek következményeit az egész közösség megsínyli. Mindenki retteg a modern fundamentalista vallásos mozgalmaktól – mégis meglepıen kevesen értik, hogy az ezekben rejlı veszélyek feltárásához valláselméleti szakemberekre és vallástörténészekre van szükség, nem is kis számban. És miképp segíthetnénk saját kisebbségeink nyomasztó gazdasági viszonyain, hogyan vehetnénk fel a küzdelmet az elıítélet iszonyatos fenyegetésével, ha nincsenek bölcsész szakembereink, akik e problémák pszichológiai, szociológiai, néprajzi, történelmi stb. részleteinek feltárásával nélkülözhetetlen segítséget tudnának adni a megoldások megtalálásához? – Vannak-e olyan tényezık, amelyek egy társadalmat fogékonyabbá tesznek erre a fajta mitizáló gondolkodásra? – Ha a közösséget folyamatos kudarcok érik, akkor fölerısödik az igény valamiféle kompenzáció iránt – és a múltról való gondolkodásnak lehet ilyen vigasztaló, gyógyító funkciója. Minél mélyebbek a konfliktusok, minél nagyobbak a bukások, annál erısebb ez a szükséglet. Az elszegényedı család tagjait is vigasztalhatja és lelkileg erısítheti, hogy egykor gazdagok és fontosak voltak. Az összefüggés persze fordítva is igaz: minél jobban boldogul a nemzet a jelenben, annál kevésbé van szüksége szellemi pótlékokra és kábítószerekre. A nemzeti múltat megszépítı mítoszok hatását ráadásul növelheti, hogy azok, akik hisznek benne, saját hívı mivoltukkal többnyire nincsenek tisztában. A vallásos csoportnak ugyanis nem feltétlenül kritériuma, hogy maga a csoport is így határozza meg önmagát. – Mostanában a jobboldal látszik aktívabbnak ezen a téren, de a legendákra való fogékonyság tekintetében van-e igazából különbség a jobb- és a baloldal között? – Abban az értelemben nincs, hogy – miként az közismert – a szocialista utópia is eredetileg vallásos környezetben született. Legkorábbi elıfutárai szerzetesek voltak, de például az 1820as években a vallásos rajongás határozta meg a híres szocialista utópista reformer, a gyáros Robert Owen kísérleti telepe, New Harmony közösségi életét is az amerikai Közép-Nyugaton, Indiana államban. Karl Kautsky, a korai szocializmus neves teoretikusa pedig azt írta a kereszténység eredetérıl szóló könyvében, hogy a keresztények a Római Birodalom proletárjai voltak, akik sikeres osztályharcot vívtak a római burzsoázia és osztályuralom ellen. Ám ez fordítva még inkább igaz volt: a modern hivatásos forradalmárok valójában vallásos rajongók voltak, akik ugyanazzal a messianisztikus hevülettel harcoltak a maguk utópiájáért, mint egykor az ıskeresztény hívık Jézus igazáért. Kautsky tehát közvetve a szocialista politikai mozgalom kvázi vallásos jellegét fogalmazta meg. Ezek a gyökerek azonban – szemmel láthatóan – mégsem tették fogékonyabbá a baloldalt a nemzeti mítoszok adaptálása iránt. A marxizmus ugyanis elvi alapon is azt állította, hogy a nemzeti kötıdés idejét múlta,
hamarosan elenyészik, a gazdaság globalizálódása az internacionalizmust hozza magával. A diktatúra folyamatos történelemhamisítása ugyanakkor a közvélemény szemében vonzóvá tette a nemzeti legendákat, mert követésüknek, pláne hirdetésüknek némi rendszerellenes ízt adott. Mindez a nemzeti örökséget eleve antikommunista és jobboldali színben tüntette fel. Végsı soron tehát a kommunista diktatúra volt az, amely a XX. században az egész nemzeti hagyományt átterelte a jobboldal szellemi térfelére. Nyilván a baloldalnak is lenne mibıl fölépítenie egy saját nemzeti hagyományt, amely kiegészítené a jobboldalét, de ehhez köreiben – marxista terminológiával szólva – talán még hiányzik a „történelmi szükségszerőség” fölismerése. Így egyelıre nem tudjuk megítélni, milyen mértékben használna ehhez mitikus, legendás elemeket is. – Mi a dolga a történésznek ezekkel a régi-új legendákkal? – A közösségi téveszmék kutatása „klasszikus” történészi feladat. Az okos kulturális politika támogatja, terjeszti, jutalmazza a magas színvonalú tudományos ismeretterjesztést. Felesleges azonban a nyílt vita olyan fórumokon, ahol az imént vázolt kommunikációs zavar uralkodik. Nincs szükség új hitvitákra. Ilyen helyzetekben az a fontos, hogy mielıbb világossá váljon, ki milyen pozícióból beszél. Ebbıl a szempontból akár szemléletváltozásról is beszélhetünk, hiszen jeles tanáraink nemzedéke még hajlamos volt egyszerően kinevetni az alaptalan legendákat, lehülyézni a mitikus túlzások terjesztıit, és szemmel látható sikereiket kizárólag a butaság és a mőveletlenség számlájára írni. Ma már azonban világos, hogy tömegek érzelmi rokonszenve kíséri ezeket az elméleteket, mert nagyszerőségük vigasztal, képtelenségük viszont – a tudáshiány, továbbá a körbevevı, kvázi vallásos áhítat és morális nyomás miatt – nem derül ki. Meg kell értenünk ezt a jelenséget, és persze észrevenni azt is, hogy az elsı pillantásra ártalmatlannak látszó álmodozók, a jó szándékú tömeg mögött tudatos kiscsoportok is tevékenykednek, amelyeknek már üzleti és egyéb érdeke főzıdhet a nemzeti téveszmék terjesztéséhez. Sıt, vannak, akik szellemi-ideológiai térnyerésre igyekeznek fölhasználni a magyar múltat kiszínezı mítoszok népszerőségét. Hogy milyen hatékonyan, azt már olyan jelentıs közéleti tényezı is észlelte, mint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, amely pár éve körlevélben figyelmeztette híveit ennek a nemzeti köntösben jelentkezı „újpogányságnak” a terjedésére. Nos, ugyanezek a mozgalmak egyben a nemzeti múlt mitikus-ideologikus átértelmezésére is egyre erıteljesebb kísérletet tesznek. Korszerő nemzetnevelés kell tehát ezeken a területeken is, a tudományos eredmények felelısségteljes terjesztése, a legszorosabb együttmőködésben az iskolai oktatással. – Konkrétan mire gondol? – Manapság széles körben hódít az az összeesküvés-elmélet, hogy a magyarság finnugor eredetének tudatát elıbb a Habsburgok, majd a szovjeteket kiszolgáló kommunisták erıltették rá a magyar népre, azzal a céllal, hogy ellenállását könnyebben megtörjék. E logika szerint ugyanis, ha elevenebben élne nemzetünkben a nagy keleti népekkel – hunok, szittyák stb. – való rokonság meggyızıdése, akkor nehezebb lenne minket alávetni, meghódítani. Ennek a „nagy összeesküvésnek” ugyan eddig még egyetlen betőnyi bizonyítékára sem akadt sehol senki, de érzelmileg van elızménye: az a sajnálatos lenézés, amivel a XIX. század utolsó harmadában a még erısen nemesi örökségő magyar nacionalizmus a nyelvrokon népeket kezelte. Fogalmuk sem volt ugyanis arról – és sokan mindmáig nem tudják –, hogy az ugor népek három évezreddel ezelıtt az Urál hegység keleti oldalán, a ligetes erdık és a steppe határán, fejlett termelı és lovas kultúrában éltek, és csak késıbb váltak szét vándorútjaik. A magyarok ısei dél felé fordultak és áttértek a nomadizálásra, míg mások északra, a tajgai erdıségek felé vándoroltak – és ott alakult
ki az a sajátos halász-vadász életmódjuk, amellyel azután Reguly Antal és a többi kutató találkozott Szibériában. Mai ismereteink szerint a magyar nép saját néptudata már mintegy kétezer-ötszáz évvel ezelıtt kialakult, ám ettıl kezdve fokozatosan elvált a többi finnugor néptıl, átkerült az Urál nyugati oldalára, a Volga–Káma vidékére, majd a Krisztus utáni VIII. századtól megindult az a mozgás, amely végül a IX. század végén a Kárpát-medencébe érkezéshez elvezetett. Ennek során a steppei népek körében a finnugor magyarság nyilván más népelemekkel gazdagodott, keveredett, így a honfoglalás idején embertanilag már régen nem volt egységes. Tárgyi és szellemi kultúrája pedig sokban hasonlóvá vált a népvándorlás többi népének kultúrájához, persze sajátos elemekkel vegyítve. Elsısorban tehát két alapvetı gondolatot kell a legmodernebb kommunikációs eszközökkel világossá tenni a téveszmék ellenében. Egyfelıl a finnugor összehasonlító nyelvészet már régen nem csupán „elmélet”, hanem éppen olyan komoly és alapos tudomány, mint például az indoeurópai nyelvészet. A finnugor nyelvek rokonságát ugyanazok a módszerek bizonyítják, mint a germán, a szláv vagy a latin nyelvekét. A másik alapvetı szempont, hogy a nyelvrokonság és a származási közösség nem azonos egymással. E felismerés széleskörő terjesztése kilendíthetné a magyar ıstörténettel kapcsolatos gondolkodást az évszázados, reménytelenül kétpólusú vergıdésbıl. Aki a honfoglalók egy részének a steppei népekkel való származási rokonságára szeretne büszke lenni – voltak ilyen kapcsolatok is –, az ezt immár megteheti anélkül, hogy erkölcsi kényszernek érezné a finnugor nyelvrokonság nyilvánvaló tényeinek tagadását. Hogy kicsit hazabeszéljek: ha majd megfelelı központi támogatással elkészül a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának eddig hiányzó honfoglalás kori része, ott nyilván komoly figyelmet fordíthatunk e fölismerések tudományosan alapos, ugyanakkor szórakoztatóan látványos megjelenítésére. – Ön szerint hol a helye ma Magyarországon a történelem ismeretének a nemzeti közösség életében? – A történelem a magyar identitásban – de a szomszéd népekében is, ez tehát alighanem közép-európai sajátosság – más szerepet tölt be, mint Nyugat-Európa legtöbb országában. Ha egy franciát vagy hollandot megkérdezünk, miért jó franciának vagy hollandnak lenni, akkor azt feleli, hogy „nézd meg a házam, az autóm, ahogyan élek... és ne kérdezz butaságokat!” Egy magyar azonban – némi túlzással – válaszként sorolni kezdi a büszkeségre okot adó nemzeti hısöket. Mert a jelen – kissé leegyszerősítve – számos honfitársunk számára nem teszi nyilvánvalóan értékessé a nemzethez tartozást, ezért kap hangsúlyosan kompenzáló, vigasztaló, lelkierıt adó szerepet a mitikussá szépített múlt. A történelem így sokszor válik közüggyé, olyan témává, mint a mindennapi élet nagy kérdései – ezért szobrokról vagy temetésekrıl hasonló indulattal vitatkozunk, mint az adókról, a nyugdíjakról vagy az egészségügyi ellátásról. Ez bizonyos mértékig természetes, hiszen az átlagember számára a történelem elsısorban épp arra „való”, hogy segítségével fejezze ki véleményét a világról, amelyben él. A történészek nyilván csak abban segíthetnek, hogy a múlt „kizsákmányolása” ne legyen teljesen önkényes és gátlástalan – magát a jelenséget megszüntetni nem lehet. A diktatúra ugyanis még nagyon közel van, a mi rémes XX. századunk még itt él velünk és tálcán kínálja a legendás magyarázatokat, amelyek – mert a valóságos sérelmek még frissek – érzelmileg képesek megragadni az embereket. Amikor Caesar meggyilkolásáról olvasunk, bármilyen felháborító is az árulás, igazán már nem tudunk haragudni Brutusra. Saját történeteink azonban még sokáig fel fognak zaklatni bennünket.
