Bartha Attila: Az új EU-tagországok reálgazdasági felzárkózása, belépésük a Gazdasági és Monetáris Unióba

Bartha Attila: Az új EU-tagországok reálgazdasági felzárkózása, belépésük a Gazdasági és Monetáris Unióba Megjelent: Hegedűs István (szerk.): A magyarok bemenetele. Tagállamként a bővülő Európai Unióban. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2006. 313-332. p. Forrás: http://www.valasztaskutatas.hu

BARTHA ATTILA

Az új EU-tagországok reálgazdasági felzárkózása, belépésük a Gazdasági és Monetáris Unióba BEVEZETÉS 2004. május 1-jével az addig tizenöt tagországból álló Európai Unió tíz új taggal bõvült és létrejött a huszonötök Európája (amely 2007. január 1-jétõl – Bulgária és Románia belépésével – a huszonhetek Európája lesz). Ezt a kibõvülést több metszetben is szokás történelminek tekinteni. Egyrészt a 2004-ben EU-taggá vált tíz államból nyolc a bõvítés elõtt tizenöt évvel még az államszocialista világrendhez tartozott: 1989-ig politikai berendezkedésükben autoriter, gazdasági rendszerüket tekintve pedig államközpontú, dominánsan nem piaci típusú országok voltak. Az, hogy történeti léptékkel mérve rendkívül rövid idõ alatt a világgazdaság egyik meghatározó erõközpontjához csatlakozhattak, szimbolikus elismerés is, amely tanúsítja, hogy ezek az országok demokratikus piacgazdaságokká váltak. Az átalakulás erõszakmentesen, a nyugati civilizáció fõ irányában ment végbe és a történelem nagy átalakulásai (Polányi 2004 [1944]) közül erõszakmentessége, totalitása, valamint elképesztõ gyorsasága miatt egyedülállónak tekinthetõ (Kornai 2005). Másrészt a felvett országok számát tekintve az EU egyetlen korábbi bõvítés során sem nõtt még hasonló mértékben; más kérdés, hogy a közel 75 milliós lakosságnövekedés az unió gazdasági teljesítményét – vásárlóerõparitáson számolva – csak annyival növelte, mintha a mai Spanyolországot vették volna fel egymagában. Harmadrészt az Európai Unió 2004-es kibõvülése egyedülálló abban az értelemben is, hogy a régi és új tagországok közötti fejlettségi különbség rendkívül nagy volt: a csatlakozók egy fõre jutó GDP-je árfolyamon számítva kevesebb mint harmadát, de még vásárlóerõparitáson mérve is alig felét tette ki az EU–15-ökének. Amint azonban arra Neményi (2003, 481. o.) rámutat, az új EU-tagok jelentõs elmaradása a jö-

314

BARTHA ATTILA

vedelemszintben távolról sem jelenti azt, hogy a gazdaság szerkezeti jellemzõit tekintve hasonló lenne a távolság. A belépés idejére – sõt, döntõ többségükben már 2000-tõl – valamennyi kelet-közép-európai csatlakozó ország magas növekedési pályára állt (lásd pl. Kopint-Datorg: Konjunktúrajelentés 2006/3, 37. o.), mégpedig úgy, hogy a növekedés hátterében érdemi, pozitív szerkezeti változások álltak. Erõteljes külföldi mûködõtõke-beáramlás, magas – de legalábbis gyorsan emelkedõ – beruházási ráta, impozánsan növekvõ vállalati termelékenység és jövedelmezõség, valamint szárnyaló export jellemezte-jellemzi a régió tagországait. Paradox módon, a csatlakozás idejére a 2004-ben belépõk szerkezetileg sokkal jobban integrálódtak az EU-ba, mint az a tagságukat elnyerõknél a korábbi bõvítések idején megfigyelhetõ volt. Mindezek alapján logikusan arra számíthatunk, hogy a kelet-közép-európai új uniós tagállamok reálgazdasági felzárkózása gyors lesz és növekedésük még hosszú éveken keresztül érdemben meghaladja majd a régi tagállamokét. A dél-európai országok (Bartha 2002 és Jarociñski 2003) vagy a nyolcvanas évek közepéig akár Írország példája is (Barry 2003) ugyanakkor óvatosságra intenek: a reálgazdasági felzárkózás az EU-tagság elnyerése után egyáltalán nem automatikus – a tapasztalat szerint a folyamat ciklikus és a közeledés periódusait idõrõl idõre divergens szakaszok váltják fel, amikor a kevésbé fejlett uniós tagországok lemaradása nemhogy csökkenne, hanem éppenséggel nõ. (Ez a megfigyelés teljes mértékben összhangban áll Barro és Sala-i-Martin [1995] tézisével a nemzetgazdasági jövedelemszintek feltételes konvergenciájáról.) Ami a reálgazdasági felzárkózás kérdését a keletközép-európai országok esetében közgazdaságilag – valamint jogilag és politikailag is – különösen érdekessé, egyszersmind bonyolultabbá is teszi, az a Gazdasági és Monetáris Unió (a továbbiakban: GMU) közös pénzének, az eurónak a bevezetése. Tanulmányunkban az euró átvétele és az új EU-tagállamok reálgazdasági felzárkózása közötti kapcsolatot vizsgáljuk. Ehhez elsõként áttekintjük a konvergencia különbözõ dimenzióit, vagyis azt, hogy az új tagállamok gazdasági jellemzõi – reálgazdasági fejlettségük, ár-, illetve bérszínvonaluk – várhatóan hogyan közelednek a fejlettebb régi tagokhoz. Ezt követõen bemutatjuk, hogy az ún. maastrichti konvergenciakritériumok – amelyek közgazdaságilag nem feleltethetõk meg egy az egyben a reálgazdasági, valamint az ár- és a bérszintek konvergenciájának –, illetve a valutaunióba történõ belépést követõen a Stabilitási és Növekedési Egyezmény milyen követelményeket támasztanak a tagállamokkal szemben. Ezután az euró átvételére készülõ kelet-közép-európai tagországoknak

AZ ÚJ EU-TAGORSZÁGOK REÁLGAZDASÁGI FELZÁRKÓZÁSA…

315

a GMU-csatlakozásig várható útját, a lehetséges idõzítés költségeit és hasznait mutatjuk be, ezen belül röviden kitérünk az euró magyarországi bevezetésének kérdéseire is. Végül összefoglaljuk az új EU-tagországok reálgazdasági felzárkózása és a valutaunióba történõ belépés idõzítése, illetve intézményi megoldásai közötti legfontosabb tanulságokat.

A konvergencia metszetei: reálgazdasági felzárkózás, ár- és bérkonvergencia A „konvergencia” a „versenyképesség” mellett a jelenkori gazdaságpolitikai közbeszéd talán legdivatosabb, leggyakrabban használt, közgazdasági tartalmi értelemben ugyanakkor rendkívül bizonytalan státusú fogalma. Nem véletlen, hogy a „konvergencia” – vagy a szinonimájaként használt felzárkózás – és a „versenyképesség” közötti kapcsolat sokszor körkörös érvelésbe fullad: eszerint a „versenyképesebb” gazdaságok gyorsabban konvergálnak, miközben a gyorsabban felzárkózó országok „versenyképesebbek” lesznek. Amint arra Oblath (2006) meggyõzõen rámutat, a versenyképesség koncepciója makroszinten önmagában is igen problematikus, könnyen adható ugyanakkor a felzárkózásnak (konvergenciának) empirikusan termékeny interpretáció. Eszerint a konvergencia három metszetben értelmezhetõ. Egyrészt egy fejletlenebb ország (vagy országcsoport) gazdasági növekedési többletét jelentheti a referenciául szolgáló fejlettebb ország(ok)hoz képest – ezt nevezzük reálgazdasági felzárkózásnak: mérésére tipikusan az egy fõre jutó, vásárlóerõ-paritáson számolt bruttó hazai terméket (GDP-t) használjuk. Másrészt a felzárkózás dimenziója lehet az ún. nominális vagy árkonvergencia is: ebben az esetben a fejletlenebb ország (vagy országcsoport) átlagos árszínvonala közeledik az összehasonlításra használt fejlettebb ország(ok)hoz. Ezt technikailag legegyszerûbben a vásárlóerõ-paritás és az árfolyam hányadosának alakulásával mérhetjük. Mint az könnyen belátható, azonos valuták vagy egymáshoz rögzített árfolyamok esetén az árkonvergencia aligha jelentheti az inflációs szintek azonossá válását: ez esetben ugyanis az árváltozások kiegyenlítõdése az árszintek különbségeinek fennmaradását jelenti. Más megközelítésben: árkonvergencia esetén a fejletlenebb ország(ok) valutájának reálfelértékelõdése megy végbe: kötött árfolyamoknál ez a fejlettebb ország(ok)énál magasabb inflációt, lebegõ árfolyamoknál pedig vagy közel azonos infláció melletti nominális felértékelõdést, vagy az esetleges nomi-

316

BARTHA ATTILA

nális leértékelõdést meghaladó inflációs többletet jelent. Az árkonvergenciának ez a sajátossága két fontos – egy értelmezési és egy tartalmi – következménnyel jár: egyfelõl, a fejletlenebb ország valutájának reálfelértékelõdése nem jelenti szükségképpen a „versenyképesség romlását”; liberalizált kereskedelmi áramlásoknál (így például az Európai Unió egységes belsõ piacát alkotó országok között) inkább természetes folyamatnak tekinthetõ. Másfelõl, amennyiben a fejletlenebb ország(ok) valutáját a fejlett(ek)éhez rögzítik, akkor az árkonvergenciának az elõbbi ország(csoport) tartósan magasabb inflációja a velejárója. A reálgazdasági és az ármetszet mellett a konvergencia harmadik dimenziója a bérfelzárkózás, amelyet a fogyasztók (munkavállalók, potenciális vendégmunkások) szempontjából a fogyasztási vásárlóerõ-paritáson számolt reálbérrel, a munkaadók szempontjából pedig a GDP szerinti vásárlóerõ-paritáson számolt termelõi munkaerõköltséggel mérhetünk. A bérkonvergencia valójában olyan szintetikus mutató, amelyben a reálgazdasági és az ár- (nominális) konvergencia összevont hatása mutatkozik meg – a lehetséges összefüggéseket és hatásmechanizmusokat részletesen tárgyalja Palócz (2004a, 8–10. o.). Az említett három dimenzió mellett természetesen beszélhetünk többek között adókonvergenciáról vagy éppenséggel a fiskális politikák konvergenciájáról és még számtalan más gazdaságpolitikai területen megfigyelhetõ hasonulásról is, azonban ezek nem egy fejletlenebb ország(csoport)nak a fejlettebb(ek)hez történõ felzárkózásakor megfigyelhetõ hosszú távú makrogazdasági automatizmusok, hanem egyedi gazdaságpolitikai döntések következményei. Persze a gazdaságpolitika szabadságfoka – a globalizáció vagy a késõbb tárgyalandó maastrichti konvergenciakritériumok kényszerítõ hatására – számos területen igen alacsony; sem logikailag, sem pedig empirikusan nem mutatható ki ugyanakkor egyértelmû kapcsolat az adóztatás mértéke és a gazdasági fejlettség szintje, illetve változása között. A magas adóztatású országok közül például Németország lassan, az észak-európai államok viszont gyorsan nõnek, másrészt az alacsony redisztribúciójú Spanyolország viszonylag gyorsan zárkózik fel, miközben Portugália gazdasági felzárkózása megrekedt, és a 2000-es évtizedben konvergencia helyett ott reálgazdasági divergenciát figyelhetünk meg (Kopint-Datorg: Konjunktúrajelentés 2006/3, 37. o.). Ami a reálgazdasági, az ár-, illetve a bérszintek konvergenciája közötti viszonyt illeti, Oblath (2006) nyomán egy normatív gazdaságpolitikai állítást is megfogalmazhatunk: a harmonikus arányok elérése és fenntartása a követendõ vezérelv, vagyis annak biztosítása, hogy az ár- és a bérkonver-


317

gencia nagyjából összhangban legyen a reálgazdasági felzárkózással. Miközben a bérfelzárkózás lemaradása politikai problémákhoz vezet (és valójában hosszabb távon empirikusan aligha realisztikus feltevés), addig a bérés az árkonvergencia hirtelen elõreszaladásának következménye egyértelmûen a reálgazdasági felzárkózás elakadása (erre viszont számtalan példát ismerünk, közte a 2002–2006 között Magyarországon zajló folyamatokat). A görög, illetve a portugál gazdaság hosszú távú trendjeinek empirikus vizsgálata (Palócz 2004a, 137. o.) meggyõzõen illusztrálja ezt az összefüggést. A 2000–2005 közötti idõszak egészét tekintve a kelet-közép-európai országok többségében harmonikus viszony jött létre a reálgazdasági, illetve az árés a bérkonvergencia között, egyedül Magyarországon figyelhettünk meg a reálgazdasági felzárkózásnál jelentõsen nagyobb ár- és bérnövekedést: az EU–25 átlagához az egy fõre jutó GDP szintje 9 százalékponttal, az ár- és a bérszint viszont egyaránt mintegy 12 százalékponttal közeledett nálunk. Lengyelországban ugyanakkor ebben az idõszakban zajlott le a teljesítményhez képest túlságosan magas bérszint korrekciója, miközben Szlovákiában a korábban túlságosan alacsony árszínvonal igazodása következett be, amit 2004-tõl a bérkonvergencia gyorsulása is követett. Mindebbõl az is következik, hogy 2006 elején – a baltiak nélkül számított öt kelet-közép-európai ország közül – csak Magyarországon volt diszharmónia a konvergencia különbözõ dimenziói között, de ez sem volt olyan drámai mértékû, mint amilyen például Görögországot a hatvanas évektõl a nyolcvanas évek közepéig jellemezte. Ezzel együtt Magyarországra is fennáll (mint ahogy 2001–2002-ben például Lengyelországra is érvényes volt), hogy a konvergencia metszetei közötti harmónia megbomlása kétszer okozott kárt: elõször akkor, amikor a lehetõségekhez képest lefékezte a gazdasági fejlõdést (2006-ban), majd akkor, amikor a megbomlott összhangot kényszerû gazdaságpolitikai megszorításokkal kell helyreállítani (minden bizonnyal 2007–2008-ban).

318

BARTHA ATTILA

Reálgazdasági felzárkózás, ár- és bérkonvergencia Kelet-Közép-Európában 2000–2005 között (közeledés az EU-átlaghoz, százalékpontban) GDP/fõ, vásárlõerõ-paritáson

Relatív árszint

Relatív bérszint

Csehország

9,9

9,8

7,6

Magyarország

9,2

12,4

11,6

Lengyelország

3,8

2,5

1,0

Szlovákia

7,6

11,1

3,7

Szlovénia

8,5

0,8

7,7

Forrás: Eurostat, AMECO, OECD alapján Oblath (2006) számításai

A maastrichti konvergenciakritériumok és az euró Miközben fentebb a reálgazdasági, az ár- és a bérkonvergencia közgazdasági tartalmi dimenzióját vizsgáltuk, a továbbiakban a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) létrehozását szabályozó, az 1992-es csúcstalálkozó helyszíne után közkeletûen maastrichti konvergenciakritériumokként emlegetett szempontokat tárgyaljuk (amelyeket szokás „nominális konvergenciakritériumokként” megnevezni). A GMU létrehozását természetesen nem egyszeri politikai-gazdasági aktusként, hanem sokkal inkább események hosszabb láncolataként célszerû elgondolnunk – mégpedig elsõsorban politikai és csak másodsorban gazdasági megfontolások motívumaiként. Az eseménysor egyik kiemelkedõ állomásának az 1989-es Delors-jelentést tekinthetjük, amely kijelölte a többlépcsõs pályát a GMU létrehozásáig, azaz a közös pénz, az euró bevezetéséig. Manapság ugyanakkor gyakran feledésbe merül, hogy a GMU létrehozásának és az euró bevezetésének éppenséggel a gazdasági növekedés serkentése volt az egyik kulcsmotívuma (Delors-jelentés, 8. o.), amelyet azután az 1992-es „Közös piac, közös pénz” jelentés bontott ki részletesen (Emerson és szerzõtársai, 1992 nyomán sokszor egyszerûen Emersonjelentésként hivatkozva). Az elméleti megfontolások ugyanakkor nem egyértelmûek a valutauniónak a reálgazdasági konvergenciára – vagyis a benne résztvevõ országok közötti fejlettségi különbségek csökkenésére – gyakorolt hatásait illetõen. Miközben a fõáramba tartozó irányzatok közül


319

a neoklasszikus növekedési modellek alapvetõen a konvergencia mellett érvelnek, az endogén növekedési és az új gazdaságföldrajzi megközelítések szerint nagy a valószínûsége a fejlettségi különbségek fennmaradásának, sõt, a reálgazdasági divergencia sem tekinthetõ atipikusnak. A neoklasszikus felfogás szerint a konvergencia fõ mozgatója a termelési tényezõk csökkenõ hozadékának elve, amelynek köszönhetõen a közös valutaövezetben a mûködõ tõke és a kereskedelem hatékony allokációja valósul meg: a tõke inkább a szegényebb, a munkaerõ ugyanakkor inkább a gazdagabb országok felé áramlik; márpedig ezek a mechanizmusok vitathatatlanul segítik a reálgazdasági konvergenciát. Az endogén növekedési és az új gazdaságföldrajzi megközelítésben ugyanakkor az externáliák és az agglomerációs hatások miatt a fokozott integráció nagy valószínûséggel a már létezõ fejlõdési centrumok felé irányítja a tõkeáramlásokat, emiatt a közös valuta ugyan nagy eséllyel serkenti a valutaövezet mint egész gazdaságának növekedését, azonban ezen belül könnyen fokozhatja a meglevõ fejlettségi különbségeket. Nem mellékes, hogy lényegében ez utóbbi megfontolás vezetett a kohéziós alapok létrehozásához, mintegy ellensúlyozandó a periféria régióinak esetleges leszakadását okozó mechanizmusokat (lásd a Delors-jelentés 29. fejezetét). Amikor fentebb a maastrichti konvergenciakritériumok politikai jellegére utaltunk – illetve ehhez hasonlóképpen a Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SNE) politikai jellegére is célozhatunk, akkor tehát nem az alapvetõ gazdasági motívumokat kérdõjelezzük meg. Az viszont egyértelmû, hogy az egyes kritériumok konkrét küszöbértéke egyik szabályrendszer esetében sem valamiféle evidens közgazdasági racionalitást tükröz, hanem sokkal inkább egyfajta politikai alkuk eredményeként létrejött hüvelykujjszabály-együttesnek tekinthetõ (errõl részletesebben lásd: Oblath 1999, illetve Benczes 2003). A maastrichti konvergenciakritériumokat, csakúgy, mint a Stabilitási és Növekedési Egyezményt tehát nem véletlenül illetik szinte folytonos – nemcsak közgazdasági, hanem jogi természetû – kritikával is; errõl legújabban lásd például Buiter (2006) szenvedélyes hangvételû, ugyanakkor a jogi-politikai motívumok mellett statisztikai alapokról érvelõ írását. Ráadásul a kritériumok megalkotói nem számoltak legalább két olyan szemponttal, amelyek az új EU-tagállamok euróátvételekor speciálisan jelen vannak; döntõen mindkét szempont a felzárkózás sajátságaihoz köthetõ. Az egyik a fentebb már részletesen tárgyalt árkonvergencia folyamata, amely természetszerûleg nagyobb inflációval jár, a másik viszont a reálgazdasági fel-

320

BARTHA ATTILA

zárkózásból adódó beruházásiimport-éhség, amely ugyancsak természetes módon jelentõs külsõ egyensúlytalansággal, a folyó fizetési mérleg tartósan magas hiányával jár (Schadler 2006). Azok a viták, amelyek a maastrichti konvergenciakritériumok „jogossága” körül folynak, témánk szempontjából nem különösebben érdekesek. Az euró stabilizáló, voltaképpen növekedést serkentõ hatása mellett meggyõzõen érvel ugyanakkor többek között Csajbók–Csermely (2002) és Csaba (2005). Itt csupán annak leszögezésére szorítkozunk, hogy sem a növekedés és az infláció, sem pedig a növekedés és az államháztartási hiány között nem áll fenn átváltási összefüggés. Sõt, a kiegyensúlyozott államháztartási politikának, mivel a gazdasági szereplõk bizalmát növeli, illetve megszilárdítja, az ún. nem keynesi hatások révén – mindenekelõtt a kamatok lemorzsolódása nyomán élénkülõ vállalkozói aktivitásnak és a növekvõ üzleti beruházásoknak köszönhetõen –, pozitív a szerepe a gazdasági növekedésben (Rzoñca–Ci¿kowicz 2005).


321

A maastrichti konvergenciakritériumok Árstabilitás „Az … árstabilitási kritérium azt jelenti, hogy egy tagállam fenntartható árstabilitással és a vizsgálatot megelõzõ egyéves idõszakon keresztül az árstabilitást illetõen legjobb eredményt felmutató legfeljebb három tagállam átlagos inflációs rátáját legfeljebb 1,5 százalékponttal meghaladó inflációs rátával rendelkezik. …” Költségvetési fegyelem „Az … állami költségvetési helyzetre vonatkozó kritérium azt jelenti, hogy a vizsgálat idõpontjában a tagállam nem áll a [Gazdasági és Pénzügyminiszterek] Tanács[a] által a túlzott hiány fennállásáról … hozott határozat hatálya alatt.” A túlzott hiány fennállását megállapító határozat meghozatala során két mutató, az államháztartási hiány, illetve az államadósság GDP-hez viszonyított alakulását vizsgálják. A közösségi elõírások mindkettõre ún. referenciaértéket határoztak meg: az elõbbire 3, az utóbbira 60 százalékot. Az ezeket meghaladó értékek esetében a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa – minõsített többséggel – dönt arról, hogy fennáll-e az adott tagállamban az ún. túlzott hiány. A döntés során figyelembe vehetik, hogy • az államháztartási hiány ugyan meghaladja a referenciaértéket, de jelentõs mértékben és folyamatosan csökkent, és elért egy, a referenciaértékhez közeli szintet, illetve a referenciaérték túllépése csak kivételes és átmeneti, és az arány közel marad a referenciaértékhez; • az államadósság ugyan meghaladja a referenciaértéket, de elegendõ mértékben csökken, és kielégítõ ütemben közelít a referenciaértékhez. Árfolyam-stabilitás „Az … Európai Monetáris Rendszer árfolyam-mechanizmusában történõ részvételre vonatkozó kritérium azt jelenti, hogy egy tagállam a vizsgálatot megelõzõ legalább két éven keresztül komoly feszültségek nélkül az Európai Monetáris Rendszer árfolyam-mechanizmusa által elõírt normál ingadozási sávokon belül maradt. Így különösen azt, hogy ugyanezen idõszak alatt a tagállam saját kezdeményezésére nem értékelte le valutájának bilaterális középárfolyamát valamely másik tagállam valutájával szemben.” Kamatkonvergencia „A … kamatokra vonatkozó konvergenciakritérium azt jelenti, hogy egy tagállam a vizsgálatot megelõzõ egyéves idõszakon keresztül az árstabilitást illetõen legjobb eredményt felmutató legfeljebb három tagállam átlagos nominális hosszú távú kamatát legfeljebb 2 százalékponttal meghaladó kamattal rendelkezett. …” Forrás: A forint útja az euróhoz (MNB, 2001)

322

BARTHA ATTILA

Az új EU-tagországok belépése a Gazdasági és Monetáris Unióba A fentiekbõl kiderül, hogy közgazdasági-tartalmi értelemben egyértelmûen az euró bevezetése – mégpedig lehetséges legkorábbi bevezetése – a 2004ben csatlakozott új EU-tagországok érdeke. A „növekedési áldozatokkal” történõ riogatás érvrendszerét egyrészt – ellensúlyozva az esetlegesen fellépõ negatív agglomerációs hatásokat – a kohéziós alapok megléte, másrészt az államháztartási stabilizáció jótékony nem keynesi hatásai alapvetõen megkérdõjelezik. S ebben a tekintetben a jogi szabályozás összhangban áll a közgazdasági megfontolásokkal: az új tagországok által elfogadott acquis communautaire kizárja olyan opt-out, illetve opt-in klauzulák elérését, amelyekre korábban az Egyesült Királyság vagy Dánia lehetõséget kapott, mellesleg éppen a Maastrichti Szerzõdés elfogadásáért cserébe. Megjegyzendõ, hogy Dánia vagy az euró bevezetésérõl szóló népszavazást negatív eredménnyel abszolváló Svédország államháztartási egyenlege hosszú évek óta többlettel zár, miközben az Egyesült Királyság az egyetlen olyan európai gazdaság, amelynek üzleti ciklusai jelentõsen eltérnek az eurózóna magállamaiétól. Vagyis a jogi lehetõségek kihasználása ezen államok esetében nem párosul makrogazdasági-politikai abúzussal. Csajbók–Csermely (2002) számításai szerint az euró átvétele hosszú távon 0,6-0,9 százalékponttal emelheti a GDP növekedését, a kereskedelem, a tõkebefektetések, a hitelkapcsolatok bõvülésének, illetve az árfolyamkockázat eltûnésének és a kamatszint csökkenésének köszönhetõen. Az euró használatának pozitív hatásait ma már kevesen kérdõjelezik meg, az addig megteendõ út során fellépõ „növekedési áldozatokat” ugyanakkor többen kárhoztatják – Magyarországon többek között Matolcsy György (2004) és Csaba Lászlóval folytatott nyilvános vitájában Róna Péter (2006). Gern és szerzõtársai (2004) azonban rámutatnak arra, hogy az euró bevezetéséhez vezetõ út során megkövetelt fegyelmezett gazdaságpolitika valójában inkább elõnyként fogható fel. Az intézményi stabilitásból fakadó nyereségek több fronton jelentkeznek: egyrészt a szabály alapú fiskális politika meghonosítása, másrészt a politikai nyomásnak sokkal inkább ellenállni képes szupranacionális monetáris politika révén (Grubel 2005, Jankovics 2005). Az euró mielõbbi bevezetése mellett szóló érvek másik csoportja nem annyira az euró elõnyeire, hanem a kisméretû, nyitott gazdaságú, a tõkemozgásokat liberalizáló országokban az önálló nemzeti valuta meglétébõl fakadó kockázatokra mutat rá (Rostowski 2003, Vincze 2004, Maliszewska–


323

Maliszewski 2005). A kelet-közép-európai országok növekedése – a már említett modernizációs deficit miatt – tipikusan magas folyó fizetési mérleghiánnyal jár (Schadler 2006); ez alól csak a legfejlettebb, erõs autonóm vállalkozói szektorral, következésképpen nemcsak jelentõs exportkapacitásokkal, hanem dinamikus szolgáltató szektorral is rendelkezõ Szlovénia jelent kivételt. Míg a kötött árfolyamrendszerek az árkonvergencia, következésképp az infláció leszorításának nehézsége miatt problematikusak (a rögzített árfolyam ugyanis per definitionem nem tud felértékelõdni), addig a rugalmas árfolyamrendszerek fõ kockázatát az adja, hogy fertõzéses pénzügyi válság idején maga az árfolyam lehet a nominális jellegû sokkok forrása. Röviden, a kelet-közép-európai országoknak már csak azért is célszerû mielõbb átállniuk az euró bevezetésére, mivel az önálló valuta, illetve monetáris és árfolyam-politika megõrzése számottevõ kockázatokkal jár. A spanyol és a portugál gazdaság fejlõdése a GMU-n belül jól illusztrálja a kétféle elõnyt. Portugáliát a hibás gazdaságpolitikai lépések sorozata, az éveken keresztül folyó fiskális katasztrófapolitika mellett az euróövezeti tagság minden bizonnyal egy átfogó gazdasági válságtól mentette meg, és hozzásegítette ahhoz, hogy a 2000-es évek elsõ felét ne drámai recesszióval, hanem stagnálásközeli eredménnyel vészelje át. Spanyolország ugyanakkor pozitív értelemben is ki tudta használni az euróövezeti tagság elõnyeit: a GMU-n belül a spanyol növekedést nem korlátozta az ott továbbra is magas, 9% körül mozgó folyó fizetési mérleghiány, és az árkonvergencia is folyamatos, harmonikus pályán zajlik, a gazdagabb GMU-tagállamokhoz képest évrõl évre mérsékelt többletinflációval. A reálgazdasági, az ár- és a bérkonvergencia harmóniáját jól segítette a fiskális politika pozitív irányú fordulata: a korábban a többi dél-európai országhoz hasonlóan jelentõs államháztartási hiányt Spanyolországban az utóbbi években egyensúlyi, illetve enyhe többletet mutató fiskális pozíció váltotta fel. Felmerül persze a kérdés: a kelet-közép-európai régióra általánosan kifejtett – és a két ibériai ország példáján keresztül empirikusan illusztrált – megállapításokhoz képest jelent-e Magyarország bármilyen szempontból is speciális esetet? Amennyiben a gazdaság szerkezeti jellemzõit, a hosszabb távú reálgazdasági, ár- illetve bérfelzárkózás kilátásait tekintjük, a kérdésre határozottan nemmel válaszolhatunk. Az aktuális helyzet, a pillanatnyilag egyedülállóan súlyos – 2005–2006-ban még a negatív példaként citált portugáliai szintnél is nagyságrendekkel rosszabb – államháztartási pozíció, valamint a fiskális politikát alakító rendkívül gyenge intézményi környezet miatt (ahol a szabályok alig, a diszkrecionális szándékok viszont an-

324

BARTHA ATTILA

nál inkább érvényre jutnak) azonban mégis részben igennel kell felelnünk a feltett kérdésre. Mindez arra is rámutat egyben, hogy a felzárkózás, a reálgazdasági konvergencia folytatódását nem az euróövezeti tagság halogatása, netán trükközés, kreatív könyvelés, az államháztartási kiigazítás elnapolása biztosítja, hanem éppen ellenkezõleg: az euró minél elõbbi átvétele, amelyhez azonban a fiskális politika meggyõzõ fordulatának és szabály alapúvá válásának is társulnia kell.

Összegzõ megjegyzések Tanulmányunkban az Európai Unióba 2004-ben belépett új tagországok reálgazdasági felzárkózása valamint az euróövezeti tagság összefüggéseit vizsgáltuk. Bár a tavaly elõtti bõvítés mind a felvett országok számát, mind a fejlettségi szintek különbségét tekintve egyedülállónak minõsül, a gazdaságok szerkezeti jellemzõit tekintve – köszönhetõen a bõvítést megelõzõ 15 év folyamatos és alapos intézményépítési eredményeinek, az új tagállamok gazdasági értelemben szinte zökkenõmentesen integrálódtak a huszonötök Európájába, és logikusan számíthatunk az elmúlt éveket jellemzõ dinamikus reálgazdasági felzárkózásuk folytatódására. A konvergencia különbözõ metszetei – a reálgazdasági mellett az ár- és a bérfelzárkózás dimenziói – között 2005 végén a kelet-közép-európai országok többségében harmonikus viszony állt fenn, ez alól sajnos épp a magyar gazdaság jelentett kivételt, ahol a korábbi harmónia megbomlott, mivel a reálgazdasági teljesítményhez képest túlságosan elõreszaladt az ár- és a bérszintek emelkedése. Ennek következtében a 2006–2008 közötti idõszakot Magyarország reálgazdasági felzárkózásának jelentõs – de remélhetõleg csak átmeneti – lassulása jellemzi: a diszharmónia már önmagában mérsékelte a gazdasági növekedést, amit a közeljövõ gazdaságpolitikai megszorításai kényszerûen tovább fékeznek. A maastrichti konvergenciakritériumok teljesítése és az euró mielõbbi bevezetése egyértelmûen kedvezõ a felzárkózó, ugyanakkor kis, nyitott, a korábban elmaradt beruházások miatt modernizációs deficittel és jelentõs külsõ egyensúlyhiánnyal küszködõ kelet-közép-európai országok számára. A pozitív hatások két mechanizmuson keresztül jutnak érvényre: egyrészt a kereskedelem, a tõkebefektetések és a hitelkapcsolatok bõvülésének, valamint a kedvezõbb kamatkörnyezetnek köszönhetõen önmagukban közvetlenül 0,6-0,9 százalékponttal emelik az új tagországok növekedését,


325

másrészt legalább ilyen fontos a kockázatok mérséklõdésébõl adódó közvetett, bár nehezen számszerûsíthetõ közvetett hatás. A szabály alapú intézményi környezet, valamint a fiskális politika stabilitása ugyanakkor perdöntõ a potenciális pozitív hatások tényleges érvényre jutása szempontjából. Portugália negatív, illetve Spanyolország pozitív közelmúltbeli tapasztalatai meggyõzõen illusztrálják, hogy a GMU-tagság önmagában minden felsorolt elõnye ellenére sem megoldás a szerkezeti, illetve intézményi problémákra; hibás gazdaság- és társadalompolitika esetén legfeljebb mérsékli az elõbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezõ bûnhõdés társadalmi költségeit. Magyarország 2000 után sajnos Portugália útját járta; itt az ideje, hogy a jövõben a pozitív spanyol fiskális és intézményi minta, valamint Szlovénia és Észtország tapasztalatai alakítsák a magyar gazdaságpolitikai pályát.

326

BARTHA ATTILA

Irodalom Afonso, António–Ebert, Werner–Schucknecht, Ludger–Thöne, Michael (2005): Quality of Public Finances and Growth. Working Paper Series, 438. szám, ECB (Európai Központi Bank) Antal László (2004): Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest Barro, R.–Sala-i-Martin, X. (1995): Economic Growth. McGraw-Hill Inc., New York Barry, Frank (2003): Economic Integration and Convergence Processes in the EU Cohesion Countries. Journal of Common Market Studies, 41. évf. 5. szám, 897–921. o. Bartha Attila (szerk., 2002): Magyarország csatlakozása az euróövezethez. Kopint-Datorg, Budapest Bartha Attila (2006): Megint a purgatóriumban? A magyar gazdaság helyzete és a második stabilizáció nemzetközi kitekintésben. Beszélõ, 7–8. szám, 36–42. o. Benczes István (2003): A Stabilitási és Növekedési Paktum kritikai értékelése. Európai Tükör, 8. évf. 4–5. szám, 59–78. o. Berger, Helge–Kopits György–Székely P. István (2004): Fiscal Indulgence in Central Europe: Loss of External Anchor. IMF Working Paper 62. szám, Nemzetközi Valutaalap, Washington Björkstén, Nils (2000): Real Convergence in the Enlarged Euro Area: a Coming Challenge for Monetary Policy. Bank of Finland Economics Department Working Paper, 1. szám, Finn Nemzeti Bank Buiter, Willem H. (2006): The ’Sense and Nonsense of Maastricht’ revisited: What have we learnt about stabilization in the EMU? Journal of Common Market Studies, 44. évf. 4. szám, 687–710. o. Buiter, Willem H.–Grafe, Clemens (2004): Patching up the Pact. Suggestions for enhancing fiscal sustainability and macroeconomic stability in an enlarged European Union. Economics of Transition. 12. évf. 1. szám: 67–102. o. Coricelli, Fabrizio (2002): Exchange Rate Policy during Transition to the European Monetary Union: The Option of Euroization. Economics of Transition, 10. évf. 2. szám, 405–417. o. Committee for the Study of Economic and Monetary Union (1989): The Delors Report. Report on Economic and Monetary Uinon in the European Community. Office for Official Publications for the European Communities, Luxembourg Csaba László (2005): The New Political Economy of Emerging Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest Csaba László–Róna Péter (2006): Pró és kontra. Világgazdaság Online, 2006. május 3, www.vilaggazdasag.hu Csajbók Attila–Csermely Ágnes (szerk., 2002): Az euró bevezetésének várható hasznai, költségei és idõzítése. MNB Mûhelytanulmányok, 24. szám, Magyar Nemzeti Bank, Budapest


327

Darvas Zsolt (2003): Nagymértékû reálfelértékelõdések nemzetközi összehasonlítása. Külgazdaság, 47. évf. 7–8. szám, 30–56. o. Doyle, Peter–Kuijs, Louis–Jiang, Guorong (2001): Real Convergence to EU Income Levels: Central Europe from 1990 to the Long Term. IMF Working Paper 146. szám, Nemzetközi Valutaalap, Washington Eichengreen, Barry (2005): Europe, the Euro and the ECB: Monetary Success, Fiscal Failure. Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. szám, 427–439. o. Emerson, M.–Gros, D.–Italianer, A.–Pisany-Ferry, J.–Reichenbach, H. (1992): One Market, One Money: An Evaluation of the Potential Benefits and Costs of Forming an Economic and Monetary Union, Oxford Univerity Press, Oxford European Bank for Reconstruction and Development (2005): Transition Report 2005. Business in Transition European Bank for Reconstruction and Development (2006): Transition Report Update, May 2006 Gács János–Halpern László (2006): A versenyképesség növekedésének makrogazdasági keretei. Megjelent: Vértes András–Viszt Erzsébet (szerk.): Tanulmányok Magyarország versenyképességérõl. Stratégiai kutatások – Magyarország 2015. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 62–85. o. Gern, Klaus Jürgen–Hammermann, Felix–Schweickert, Rainer és Vinhas de Souza, Lúcio (2004): European Monetary Integration after the 2004 EU Enlargement. Kiel Discussion Papers, 413. szám. Kiel Institute for World Economics, Kiel Giavazzi, Francesco–Pagano, Marco (1996): Non-Keynesian Effects of Fiscal Policy Changes: International Evidence and the Swedish Experience. Swedish Economic Policy Review, 3. évf. 1. szám, 67–103. o. Gnan, Ernest–Janger, Jürgen–Scharler, Johann (2004): Determinants of Long-term Growth in Austria. A Call for a National Growth Strategy. Monetary Policy and the Economy, 2004 1. szám. ÖNB (Osztrák Nemzeti Bank) Grubel, Herbert (2005): Small Country Benefits from Monetary Union. Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. szám, 509–523. o. Gyõrffy Dóra (2005): Eurócsatlakozás és fiskális konszolidáció Magyarországon. Tanulságok a globális tõkepiacok történetébõl. Külgazdaság, 49. évf. 3. szám, 69–81. o. Horvath, Julius–Rátfai, Attila (2004): Supply and Demand Shocks in Accession Countries to the Economic and Monetary Union. Journal of Comparative Economics, 32. évf. 2. szám, 202–211. o. Issing, Ottmar (2005): The ECB and the Euro – the First 6 years: A View from the ECB. Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. szám, 405–420. o. Jankovics László (2005): Az euró és a gazdasági növekedés az új tagországokban. Európai Tükör, 10. évf. 12. szám, 35–57. o. Jankovics László (2006): A kelet-közép-európai új tagállamok eurózónás csatlakozásának pénzügy-politikai kérdései, különös tekintettel Magyarországra. Doktori értekezés. Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Kar Közgazdaságtan Tanszék

328

BARTHA ATTILA

Jarociñski, Marek (2003): Nominal and Real Convergence in Spain, Portugal and Greece during their Accession to the EMU. CASE Studies and Analyses 256. szám, Center for Social and Economic Research, Varsó Kopint-Datorg (2006): Konjunktúrajelentés, 2006/3. A világgazdaság és a magyar gazdaság helyzete és kilátásai 2006 õszén Kopits György (2000): A közép- és kelet-európai országok árfolyam-politikája az európai Gazdasági és Monetáris Unió összefüggésében. Külgazdaság, 45. évf. 2. szám, 44–74. o. Kornai János (2005): Közép-Kelet-Európa nagy átalakulása – siker és csalódás. Közgazdasági Szemle, 52. évf., december, 907–936. o. Krugman, Paul (1993): Lessons of Massachusetts for GMU. Megjelent: Torres, Francisco–Giavazzi, Francesco (szerk.): Adjustment and Growth in the European Union. Cambridge University Press, Cambridge, 241–261. o. Lõrincné Istvánffy Hajna (2001): Pénzügyi integráció Európában. KJK Kerszöv, Budapest MNB (2001): A forint útja az euróhoz. Magyar Nemzeti Bank. Maliszewska, Maryla–Maliszewski, Wojciech (2005): The Exchange Rate: Shock Generator or Shock Absorber? Megjelent: Dabrowski, Marek–Rostowski, Jacek (szerk.): The Eastern Enlargement of the Eurozone. Springer Verlag, Heidelberg–New York, 15–40. o. Neményi Judit (2003): Az euró bevezetésének feltételei Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 50. évf., június, 479–504. o. Neményi Judit–Petschnig Mária Zita (2004): Az euró bevezetésének makrogazdasági feltételrendszere és kilátásai Magyarországon. Pénzügykutató Rt., Budapest Oblath Gábor (1999): A Maastrichti Szerzõdés fiskális kritériumai és a hazai államháztartási helyzet értelmezése. Közgazdasági Szemle, 46. évf. 1. szám, 851–872. o. Oblath Gábor (2006): Versenyképesség és gazdasági felzárkózás. Konferenciaelõadás, Bokros Lajos Szakmai Hét, 2006. október 16., Budapesti Corvinus Egyetem, Heller Farkas Szakkollégium Obstfeld, Maurice–Shambaugh, Jay C.–Taylor, Alan M. (2004): The Trilemma in History: Tradeoffs among Exchange Rates, Monetary Policies and Capital Mobility. NBER Working Papers 10396. szám, National Bureau of Economic Research, Washington Orbán Gábor–Szapáry György (2004): A Stabilitási és Növekedési Egyezmény az új tagállamok szemszögébõl. MNB füzetek 4. szám, Magyar Nemzeti Bank, Budapest Ortega, E. (2003): Persistent inflation differentials in Europe. Economic Bulletin, April, Banco de España (Spanyol Nemzeti Bank) Palócz Éva (szerk., 2004a): Az árak, a bérek és az infláció várható alakulása a csatlakozást követõen, az adórendszer harmonizálásának hatása az árszínvonalra. Kopint-Datorg, Budapest


329

Palócz Éva (szerk., 2004 b): Az euró bevezetéséhez vezetõ, társadalmi és gazdasági szempontból optimális út jellemzõirõl. Kopint-Datorg, Budapest Polányi Károly (2004 [1944]): A nagy átalakulás. Napvilág Kiadó, Budapest Rogoff, Kenneth (2005): The Euro at Five: Short-Run Pain, Long-Run Gain? Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. szám, 441–443. o. Rostowski, Jacek (2003): When Should the Central Europeans Join the EMU? CASE Studies and Analyses 253. szám, Center for Social and Economic Research, Varsó Rzoñca, Andrzej–Ci¿kowicz, Piotr (2005): Non-Keynesian Effects of Fiscal Contraction in New Member States. Working Paper Series, 519. szám, ECB (Európai Központi Bank) Schadler, Susan (2006): Regional Outlook for Central Europe and the Baltics: Anchoring policies in uncertain times. Elõadás az ICEG Európai Központ és a Nemzetközi Valutaalap Regionális Hivatala szervezte mûhelyvitához, 2006. október 16., Budapest Vincze János (2004): Eurót? Mikor? (De miért is?) Beszélõ, Harmadik folyam 9. évf. 4. szám, 18–26. o.

Bartha Attila: Az új EU-tagországok reálgazdasági felzárkózása, belépésük a Gazdasági és Monetáris Unióba

Recommend Documents