SZABÓ ATTILA AZ ÉN, A SZABADSÁG ÉS A SZELLEM

SZABÓ ATTILA AZ ÉN, A SZABADSÁG ÉS A SZELLEM

SZABÓ ATTILA

AZ ÉN, A SZABADSÁG ÉS A SZELLEM A TAROT NAGY ARKÁNUMAI MINT AZ ÉN-BEAVATÁS FOKOZATAI

BUDAPEST 2007

© Szabó Attila

Grafika: Linegraph

Tartalom

Az ember szellemi lénye és magasabb Énjének ébredése (Egy ezoterikus emberkép felvázolása. A tarot mint Én-fejlődés) .............................7 A beavatás tarot-ja A tarot újraértelmezésének igénye ..........................................................................39 A tarot .....................................................................................................................52 I. A kozmikus princípiumok 1. – 5. ....................................................53 II. A Szubjektív Tudat fejlődése 6. – 16. ..............................................63 A Gonosz eredete és kozmikus szerepe ...........................................84 III. A Kozmikus Tudat kialakítása 17. – 21. .........................................99 Az Új Ember .................................................................................109 Az utókor téves értelmezései .................................................................................110 Összehasonlítások .................................................................................................116 A képek a teremben ...............................................................................................118 A szellemi belső fejlődés szerkezete ......................................................................120 A 4x5-ös felosztás .........................................................................120 A 3x7-es felosztás .........................................................................126 A tarot huszonkét képe ..........................................................................................128 Az Én-beavatás fokozatai, avagy a Belső Út lépcsőfokai .....................................130 A Beavatás Terme ..................................................................................................139 A szabad és morális Én új korszaka (Az ember és a világfejlődés a szellemi világkép nézőpontjából) ..........................140 A Régi Világ és az Új Világ ...................................................................................194

Az emberiség az elmúlt századokban átélt egy intellektuális ébredést. Most egy morális ébredést kell átélnie. „Az ember a lét titkaiból csak olyan mértékben részesülhet, amilyen mértékben megjelenik benne a morális tudat. A moralitás tehát kihat a megismerésre is! Ha ugyanis immorálisan birtokolja valaki a lét titkait, azzal csak magára hoz veszélyt és pusztítás lesz a végeredmény. A Kozmoszban hatalmas szellemi erők vannak, és csak a morálisan vezetett megismerésnek sikerülhet, hogy nem fordítja maga ellen azokat. Az önzés végül is nem boldogulhat a lét nagy erőivel, és csak zűrzavart hozhat rájuk. Ezért az embernek jelenleg csak egy primitív ismeretszintje van a szellemi világról, és a lét igazi nagy titkait nem ismeri és általánosan még nem ismerheti. Hogy ebben fordulat következzen be, ahhoz a morális fejlődésére lenne szükség, egy belső szellemi átalakulásra, amely azonban hosszú és fáradságos utat jelent.” Rudolf Steiner Az Ember missziója valójában szellemi természetű. Erre sem a tudomány, sem a vallás nem ad igazi magyarázatot. Az előbbi inkább tagadja, az utóbbiból pedig egyszerűen hiányzik (csak Istennek van missziója). A „tudatváltás”, a jövő tudata – a beavatás – az lenne, hogy az Ember szellemi („kozmikus”) missziójára ébredünk rá, amit mindenki feladatként ott hordoz magában, a saját Énjében, és ezt a tudatot be is hozzuk a hétköznapokba. Az Ember e küldetése: a világ morális megváltása, morális átformálása a szabadság talaján. Ezt fejezi ki az Új Ember és az Új Világ fogalma. A tarot rejtett (és félreértett) tartalma, a nagy arkánumai által történő beavatás, az Én-beavatás végső célja valójában ez. „Mielőtt az ember a mai tudatához eljutott volna, egy álomszerű szellemi látás állapotában élt. Érzékelte a szellemi létet, de csak úgy, ahogyan álmában lát az ember valamit. Ez volt az emberiség tudatának ősállapota. Az egyes embernek alig volt önálló Énje, ezért még beleolvadt a szellemi világba. Önmagán kívül tapasztalhatta csak magát a szellemit, ezért ha kapcsolatba akart lépni vele, akkor nem maradhatott meg saját bensejében, hanem ki kellett lépnie magán túlra, a szellemi világba. Az emberi Én azonban idővel minél inkább kifejlődik bennünk, annál inkább már önmagunkban is megtalálhatjuk a szellemit, és már nem csak rajtunk kívül lehet és kell azt keresnünk.” Rudolf Steiner *** A könyv egésze egy szellemi beavatásfolyamat előrehaladó menetét is tükrözi, amely 3 részre tagolódik, 3 szintben fejeződik ki. I. szint: A felkészülés. (7. – 51. old.) Bevezetés. Az alapok. – Elméleti fok. II. szint: A megküzdés. (52. – 139. old.) A belső szellemi erők mozgásba hozása, aktivizálása. A személyes-énszerű behatolás a szellemiségbe, a belső tudati falak áttörése. – Gyakorlati fok. III. szint: A felelősség. (140. – 198. old.) Az Új Ember látószögéből való rátekintés a világra, az emberre és a szellemiségre. – Akarati fok.

6

Az ember szellemi lénye és magasabb Énjének ébredése (Egy ezoterikus emberkép felvázolása. A tarot mint Én-fejlődés) Egy mondanivalójában igen jelentős, kitüntetetten emberközpontú ezoterikus tanítást ismerhetünk meg a tarot – valódi eredetét tekintve érthetetlenül titokzatos – képsorozatában, amely az ősi, ókori kozmoszközpontú okkult hagyományhoz közvetlenül nem is nagyon kapcsolható. Valójában nem tudjuk, hogy a tarot honnan származik és kiknek az alkotása, és éppen olyan rejtélyes az is, hogy miért jelent meg és miképpen terjedt el a világban fokról fokra, mégis megállíthatatlanul az elmúlt évszázadok során. Kétségtelen azonban, hogy mindez nem volt „teljesen véletlen”, és fogalmazhatunk úgy, hogy ennek „így kellett lennie”, mert az emberiség tudati fejlődésében mindig idejében és a kellő helyen jelentkeznek azok az erők és eszközök is, amelyek a szellemi továbblépéséhez elengedhetetlenek. A tarot-val is ez a helyzet, pontosan akkor jött, amikor szükségünk lett rá, azaz amikor már érettekké váltunk információi befogadására és felhasználására, vagyis akkor jelent meg a színtéren, amikor már valóban eljött „az ő ideje”. Minden bizonnyal fontos szerepet fog játszani az emberiség elkövetkezendő spirituális ébredésében, és annak egyre inkább és egyre nyíltabban a szellemi eszköztárába fog tartozni, mint az egyik legaktuálisabb és legmodernebb ismereteket hozó kifejeződési formája. A materialista világképbe közvetlenül nem illik bele az a nézőpont és valóságfogalom, amelyet az ezoterikus világképben találunk. Ennek fogalmai szokatlanok és abszurdak a materialista tudomány felől nézve. Korunk még nem vállalkozhat többre, mint az „ezoterikus” és a „tudományos” világkép dualista együttlétezésére, azaz az igazi kommunikáció nélküli puszta „egymásmellettiségükre”. E két világképnek azonban az idők során nem egymást lerombolnia kell, különneműségük ellenére sem egymás ellenségei. Egyszer bizonyára el fog jönni az az idő, amikor már egymás megismerési tárgyainak létezését elismerve egymás létjogosultságát sem fogják tagadni. A világ megismerésének célja és emberi erőfeszítése kibékíti és egyesíti majd őket. Egyelőre azonban még alig-alig találták meg a közös hangot, nem épült fel közöttük híd, és többnyire irtózva menekülnek egymás közelségétől. A fizikai világképünkbe már mindenkor könnyen el tudjuk helyezni a különféle újabb és újabb ismereteinket, de azért, mert maguk ezek az ismeretek mindig csakis a fizikai világra vonatkoznak. A nem-fizikai, a szellemi, az ezoterikus ismeretek számára egyelőre még alig rendelkezünk egy ezoterikus világkép általános és szilárd kereteivel, amelyen belül azonnal el tudnánk helyezni e más típusú és nem az anyagi létre vonatkozó ismereteinket. Az ezoterikus témákkal való ismerkedés tehát legalábbis bizonyos türelmességet, elfogulatlanságot és nyitottságot igényel tőlünk. A tarot problémafelvetése, tartalma és mondanivalója közvetlenül nem mindig helyezhető el a fizikai világképen belül, hanem egy „másik”, egy ezoterikus, egy szellemi világképhez tartozik. Ha ezt eleve elutasítjuk, akkor sem igazságértéke, sem valóságértéke nem lesz számunkra az itt következőknek.

7

1. Ha végignézzük a tarot* huszonkét arkánumát, ezeket a jelbeszédes képeket, amelyek sokat sejtetően valami nagy titokra, a valóság mélyebb megértésének valamilyen lehetőségére látszanak utalni, azonnal szembetűnik az a sajátosságuk, hogy ezoterikus hangulatuk ellenére nem az „égi világ” viszonyait és jelenségeit ábrázolják. Vagyis közvetlenül nem annyira kozmikus létösszefüggéseket találunk e képeken, és így nem is a szellemi lét régióiba való valamilyen titkos betekintést, például nem a lélek „túlvilági útjának” leírását ígérik nekünk, hanem inkább az az érzésünk, hogy itt csakis az emberi világban lejátszódó történések vannak előttünk, olyan helyzetek, amelyek velünk, földi emberekkel kapcsolatosak. Ugyanígy már első ránézésre is világosan érzékelhető, hogy a mégiscsak nagy jelentőségű, sőt sokszor fennkölt hangulatú képeken nem istenalakokat látunk, akik ennek megfelelően bizonyos világalakító isteni tetteket hajtanak végre, számunkra mindig rejtélyesnek megmaradó kozmikus méretű műveleteket, hanem embereket rajzoltak oda, valóban az ember alakját használták fel a mondanivaló jelzésére, ennélfogva kézenfekvő az a további felismerés is, hogy emberek által végzett – jóllehet szellemi és belső – cselekvéseket figyelhetünk meg a képeken. És még akkor is, amikor magasabb létigazságok, kozmikus princípiumok kifejezéséről van szó, mint az első öt ábra esetében: az alakokon itt sem látunk az isteni mivoltra emlékeztető külsőségeket, emberfelettivé emelő monumentalitást, magasztos dicsfényeket, hanem teljesen emberszerűek a megrajzolt személyek, noha látnivaló a szimbólumfunkciójuk, a puszta egyéni létnél tágabb jelentéstartalmuk. Hasonlóképpen, a figyelmes szemlélő számára feltűnik a képeknek az a jellemzője is, hogy a világ értelmezése, avagy egy világkép felvázolásának igénye nem a mindenség egyetemessége felől, kozmikus messzeségek látószögéből, hanem éppenhogy az ember nézőpontjából történik, egy emberfogalom kifejtése útján. Az emberi lélek oldaláról, az emberi lét viszonyain keresztül vannak felvetve bizonyos alapvető témák és nagy igazságok. Vagyis közvetlenül nem a Kozmoszba látunk bele e képek révén, hanem az Emberbe, az ember lényébe, az emberi Én belső területére, ennek sajátos küzdelmeibe. Hamar meg lehet állapítanunk tehát a 22 nagy arkánum szemlélése közben azt, hogy a tarot mégoly ezoterikus tanítása, tartalmisága – nem tagadva ezzel magasabb, szellemi bölcsességét – nem kozmoszcentrikus és ezzel nem istencentrikus, hanem kifejezetten embercentrikus. A tarot világa az ember világa, a tarot tárgya az ember maga. A legdöntőbb bizonyítéka ez annak, hogy a tarot mégsem lehet – mint többen állítják – egy ősi, ókori (egyiptomi), vagy éppen ókor előtti, a mitológiai időkből származó világkép tükröződése, tehát nem lehet ennyire régmúltbeli eredetű sem! Ha bármelyik, az ősi hagyományon alapuló kozmikus világképet, világmítoszt tekintjük,

* Maga a „tarot” szóalak francia eredetű, ezért kiejtése is ennek megfelelően történik: ’taro’.

8

mindegyik szinte kizárólag az „égi világról” szól, az őslét, a létkezdet titkairól, a világegész leírásáról, az istenek világépítő tetteiről, az istenek egymáshoz való viszonyáról, és éppen e témákhoz mérten az ember végletes önállótlanságáról, az istenektől való abszolút függéséről, és arról, hogy ami az emberi lényben található, az mind egyedül az istenektől származik, vagyis amivé az ember lett, az csakis az isteni teremtőaktusok eredménye. Az ősi hagyományban az ember teljes mértékben valami önállótlan, az isteni világtól még mindenben meghatározott lényként jelenik meg. Az ősi világképekből teljesen hiányzik az emberi individuum és ebből fakadóan az emberi szabadság fogalma… De észrevehetően hiányzik e régi – különösen az egyiptomi – mitikus világábrázolásokból maga a szabadság princípiuma, a szabadság „atmoszférája” is, mert ezt a belülről fakadó képességet, magába a személytelen létbe szinte be sem illeszthető, abból sehogyan sem megmagyarázható titokzatos tudatvonást még a felvonuló isteneknek sem igen tulajdoníthatjuk, akik maguk is inkább valami szükségszerűségeknek tűnnek fel, erőknek, kozmikus folyamatoknak, létépítő hatalmaknak, és még önkényük, fantáziájuk, saját céljaik és cselekvéseik sem hordozzák magukon igazán a szabadság valódi jegyeit, hanem olyanoknak látszanak, mint akik csak valami Abszolút Szükségszerűség parancsoló követelményeit teljesítik tetteikben. Minden régmúltbeli ezoterikus tannal, ősi hagyománnyal, ezeknek ismert írásos emlékeivel összehasonlítva tehát a tarot egyik jellemző sajátossága az, hogy elsődlegesen nem a Mindenségről vagy a Szellemi Létről nyújt valamilyen leírást, nem az istenekről és rejtélyes világalakító tetteikről számol be, hanem közvetlenül és célirányosan az Emberről szól. Az ember lényébe vezet be, azt írja körül, azt akarja megfejteni. Legfőbb céljának nem a létegész ábrázolását tekinti, bár az erről való bizonyos tudást és „beavatottságot” már mintegy feltételezi. A tarot nem az „alapokkal” kezdi, a lét általános leírásával, a szellem világban való jelenlétének igazolásával, hanem már épít erre. Az embert a világ nélkül persze megérteni sem lehetne, hiszen e megértés érdekében éppenhogy a világban, a „létben” kell őt elhelyeznünk, vagyis a világegészben elfoglalt helye alapján határozható csak meg az ember lénye is és állapítható meg tetteinek valós értéktartalma. Valamilyen világ-értelmezés, kozmosz-kép, sőt szellem-definíció természetesen kiolvasható a tarot-ból is, de inkább csak a háttérben. Ami az előtérben van, amire a figyelem közvetlenül irányul, az az ember, az ő lénye és saját tennivalói. A vallásokban, a hagyományos ezoterikában mindig egy általános kozmosz-képet adtak meg először, és csak ebből és így úgyszólván „utólag” vezették le az embert, az ember fogalmát. A tarot-ban ez fordítva van. Először egy emberfogalom kerül elénk, ez van benne részletesen kidolgozva, és ebből kell eljutnunk egy világ-értelmezéshez, levezetnünk egy kozmosz-képet, meghatároznunk azt, hogy mi van az ember körül, milyen lét az, amiben található. A tarot újszerű és kissé meghökkentő üzenete az – avagy a mintegy hagyományrombolóan a hagyomány korábbi kozmoszcentrikusságát részben félretevő magatartása azt a felismerést sugallja felénk –, hogy nekünk, embereknek az Emberből kiindulva kell és lehet megfejtenünk a Világot, sőt, éppenséggel magán az emberfogalmon keresztül, az

9

emberi mivolt megértésének segítségével fogunk tudni egyúttal a legmélyebben és a legmesszebbre behatolni majd a Kozmosz és talán maga az Istenség fogalmába is. Az ősi, a hagyományon alapuló világképek kitágulnak, felmerészkednek ugyan a létegész vagy az istenek gondolatilag meglehetősen absztrakt és emberileg legtöbbször követhetetlen világába, de ott nem találnak sokat az Emberről, nem tudják annak lényegét és keletkezése értelmét igazán megragadni. Ha elárulnak és kifejeznek is valami tudnivalót róla, az nem több merő általánosságoknál – például az égi „származása”, a földi „elfajulása”, az isteni világba való jövőbeni „visszakerülése” –, ami nem szolgáltat elégséges tudást az ember számára ahhoz, hogy közelebbről megértse önmagát, és megtudja azt, hogy mivégre van, mi a hivatása, és mit kell e világban kezdenie a saját önállósult személyével, amennyiben kikerült az isteni, az égi harmóniából. Az ősi spirituális hagyomány, a belőle keletkező intézményesült vallások a legtöbbet a mindenségről, az istenekről tudtak, de a legkevesebbet az emberről!... Eszméik és mondanivalóik elsősorban az istenekről és a mindenségről voltak, amiket kifejtettek a teogóniában (az istenek keletkezése) és a kozmogóniában (a világ keletkezése), leírták az égi világ hatását a földi világra az asztrológiában, meghatározták az emberek viszonyulását az istenekhez a kultuszban, közöltek bizonyos erkölcsi parancsokat, amelyek az emberek egymás közötti magatartását szabályozták, de mindeközben „az emberi lény maga” nagyobbrészt megmaradt talánynak e tanításokban. A régi világmítoszok és vallások messzemenően alárendelt és a teljes kiszolgáltatottságig függő helyzetet, a világ egészéhez mérve lekicsinylően mellékes és elenyésző szerepet tulajdonítottak az ember létezésének, és kezdettől fogva meglehetős tanácstalanság vette körül azt a kérdést, hogy egyáltalán mi szükség van rá a mindenségben. Ahogyan a történelem ködbevesző hajnalán az emberi lény is még csak keletkezőben volt a földi-fizikai világban, úgy volt még akkoriban az ember fogalma is üres és meghatározatlan… A mindenség, az istenek kozmikus világa már kész volt, törvényei működtek, determinizmusa érvényesült, ezért lehetett róla már tudással rendelkezni, és eseményeit, belső összefüggéseit kikutatni és leírni. Az ember azonban az írott történelem előtti régmúltban még igazi újszülött volt, óvatosan és lassan haladt a fizikaiságba való leereszkedése, a tisztán szellemi létezésből való átfejlődése az anyag világába, az egyedi lét újdonságát hozó körülmények közé. Ennélfogva minden tekintetben még az isteni-kozmikus világhoz kötődött, lényét az mozgatta és alakította, bensejét az töltötte ki, így a lelki szférájából még teljesen hiányzott is az önállóság, a szubjektivitás érzete és az önmegtapasztalás élménye! Az ezekből a korszakokból – az atlantiszi időkből és az utána következő évezredekből – származó, illetve a „történelmi” korokban is még továbbélő ősi világképekben ezért találunk oly sok utalást az isteni-szellemi világra, az istenek természetére és földi lehatásaira, eseménydús megnyilatkozásaikra, ám alig hallunk valamit az ember mivoltáról és evilági missziójáról.

10

2. Az okkult történelemszemlélet mindenkor eltért a materialista történelemtudomány nézőpontjától. Az előbbi az emberben egy szellemi és nem-halandó lényt lát, aki nemcsak a fizikai, hanem egy szellemi világhoz is hozzátartozik, és aki a szellemi létből „fejlődött ki” és „fejlődött bele” a fizikai létbe. Az utóbbi az embert lényegében egy anyagi és mindenképpen halandó lénynek tekinti, aki a – tudat nélküli – természetből fejlődött ki, és halálakor oda is „tér vissza”, vagyis testével együtt a lelke is elenyészik. Az emberi lény természeti eredetének feltevése azonban értetlenül áll az előtt a kérdés előtt, hogy az „Emberben” olyan tulajdonságok is megjelentek, amelyek a „Természetben” nem találhatók meg! Ilyenek mindenekelőtt a következők: az öntudat vagy én-érzet, a moralitás és a szabadság. A természeti létezőkben nincs igazi különbség a külső lét és a belső lét között. Az emberben azonban kialakul egy belső élet, egy saját személyes világ, amely már megkülönbözteti magát a külvilágtól. A természeti világból tehát hiányzik az individualitás fogalma, az emberi világ ezzel szemben lényegében véve az individuumok világa. – A természeti lények számára, másfelől, ismeretlen az a törekvés, hogy önmagukat „meghaladják”, és például legyőzzék ragadozóvágyukat, vagy az ellenséges fajok „kibéküljenek” egymással, vagyis hogy moralizálódjanak, mert nem teremtenek maguknak a saját megváltozásukra sarkalló eszméket, nincsenek magukkal szemben támasztott értékköveteléseik, és így az adott létük kereteit meghaladó belső („szellemi”) céljaik. – Végül, a természeti szituációk nem különösebben bonyolultak, a természetes ösztönök alapján is el lehet boldogulni bennük és meg lehet oldani őket, míg az emberi szituációk sokkal körmönfontabbak, nehezebb a tájékozódás a területükön, nem mindig alkalmazhatók rájuk sablonok, ezért az ember gyakran mérlegelésekre, döntésekre, választásokra kényszerül, cselekvései tehát nem eleve és mindenkor determináltak, hanem sokkal inkább belőle indulnak ki, szabadságában áll bármit megtenni, és valójában minden irányban nyitott az út előtte. Ha tehát az embert természeti lénynek tekintjük is, furcsa módon mégsem illik bele minden jellemzője a természetbe, más logikát követ, más törvények vezérlik, mint amelyeket a természetből kiolvashatunk. Ha a természettudomány az ember testét a természetre vezeti is vissza, az ember lelkét, szellemét, énjét, és ezzel individualitását, moralitását és szabadságát semmikor sem fogja tudni a természetből megmagyarázni, abból levezetni, és nem pusztán az elégséges adatok hiánya miatt nem képes erre, hanem azért, mert kétféle működést, eltérő belső logikát, ellentétes minőségeket kell mindig tapasztalnia ebben az összehasonlításban, amelyeket nem lehet összekapcsolni, egymással rokonítani, egy kalap alá venni. Ha a testünk a természetből való is, honnan való a lelkünk, a szellemünk, az énünk? Ez az a kérdés, ami túlvisz minket a fizikai világon, a természet „fölé” késztet tekintenünk, és a természeten kívül kutatja a magyarázat lehetőségét. – Az alábbiakban kísérletet teszek egy „ezoterikus emberfogalom” vázlatos kifejtésére, amit bevezetésül szánok a tarot témájához. A tarot mély és rejtett mondanivalóját nem érthetjük meg, ha nem valamilyen szellemi nézőpontú világkép felől

11

közelítünk hozzá. Néhány olyan, általam alapvetőnek tartott szempontot, fogalmat, összefüggést foglalok össze röviden a következőkben, melyek egy ezoterikus emberfogalom kialakításának elemei közül nem hiányozhatnak. Így merőben másképp látjuk majd az embert, a világot, mint ahogy a tudomány az utóbbi egy-két évszázad óta ezt elénk tárja. A nagy kérdés persze az, hogy a fizikai világ mellett létezik-e egy szellemi lét is. Tegyük most fel, hogy igen. És ekkor meglepődve tapasztaljuk, hogy a szellemi világmagyarázat kifejezetten egy morális irányultságot hordoz és foglal magában! A teljességre nem törekedve, kezdjük mindjárt a dolgok közepébe vágva. A régmúlt korok embere számára még egyértelmű volt az ember természet feletti hovatartozása és természeten kívüli eredete. Tudtak egy szellemi világ meglétéről, mert még érzékelték azt. Korábban, a földi-fizikai emberi lét megjelenése előtt mint lelkek maguk is benne éltek ebben a szellemi világban. De akkor még teljesen hiányzott belőlük a szabadság és nem fejlődött ki bennük az én-érzetük sem. Ebben a szellemi létben, a „másik” világban harmónia és szeretet vette körül őket, de ott nem ébredhettek öntudatra. Az emberi lény csak akkortól kezdve érzékeli önmagát a létben, amikor már énszerű és szabad megnyilatkozásokra képes. Amíg tudatával még beleolvadt a szellemi világba, addig önmagáról sem lehetett külön fogalma. Az Ember akkor kezdte tudatosítani önmagát, akkor vált önmaga számára is „valakivé”, amikor különvált a szellemi-kozmikus világtól, amikor már különbözni kezdett a szellemi dimenzióban található „egységléttől”. Az emberlény ezért csak a fizikai világ keretei között találhatott önmagára, csakis ezen a szellemi világon kívüli terepen fejlődhetett ki az éntudata és a szabadságélménye. Itt a halhatatlan és egység-természetű szellemi lelke fokozatosan beleereszkedett és mindinkább beleszokott a külső elkülönülést biztosító fizikai testbe, amely lehetővé tette számára, hogy abban egy „saját létre” tegyen szert, és egyre inkább szabadon gondolkodhasson és cselekedhessen, bár ez nem hirtelen, ugrásszerűen ment végbe, hanem hosszú évezredeket, sőt a legtágabban tekintve egész földkorszakokat vett igénybe. Ez a külső – testi – „elkülönülés” azonban egy belső – lelki – „elkülönüléssel” is járt: az emberi lény befelé, önmaga felé fordulásával, egoizmusa megjelenésével, és egyúttal a rajta kívüli lét elleni offenzíva, a birtoklás és az uralom erőszakos vágyával. Az ember a fizikai sík „keménységében” lassan egyénné válik, de ezzel együtt saját belső – már egyre szubjektívebb – világában elveszíti a szellemi síkra jellemző és ott általa még birtokolt szeretetképességet, a moralitást! Az ember ezt a moralitást, a szeretetre való képességet a földi-fizikai létben már csakis szabad módon, a maga erejével – feltéve, ha akarja – szerezheti meg, szerezheti vissza. De éppenhogy a moralitásnak ebben a földi újra feltámasztásában találhatja majd meg a kozmikusan saját, egyedül őt illető valódi fogalmát, a tulajdonképpeni „emberfogalmat”! Ezt a szellemi világban még hiába kereste volna, mert annak egységlétében erre a sajátosan emberi tettre, a szabad moralitásra neki magának nem is volt lehetősége, illetve ez ott ténylegesen nem is történt meg. Az ember a szellemi létben sohasem tapasztalta meg magát cselekvő, sőt teremtő lényként. Önmagát ott „semminek” látta, akit bábuként mások mozgatnak, mások teremtenek, mint

12

egy magatehetetlen újszülöttet, mert valóban az ember a szellemi világbeli létezése idején – a fizikaiságba való leereszkedése előtt – még nem is volt egyéb annál. Ez az újszülött azonban azért fogant a mindenségben a szellemi lét öléből, hogy egyszer majd elhagyja a szellemi világot, és elkerüljön egy idegen – a fizikai – létbe, egy újabb létteremtő kozmikus színtérre, ahol a saját lábára kell állnia, és egy olyan szellemteremtő úton megindulnia, amelyen előtte még senki nem járt, amelyet előtte még senki nem fedezett fel a Kozmikus Evolúcióban... Ez a kis Ember-újszülött valójában a lét egy új teremtő örvényébe ereszkedett alá, egy misszióval megbízva. Mindezidáig ugyanis a moralitás, a szeretet a szellemi „egység-lét” talaján sarjadt ki a létezőkben. Az új irány és „kozmikus terv” most azt célozza meg, hogy a moralitás, a szeretet a fizikai „elkülönülés-lét” talaján is képes legyen kifejlődni a létezőkben... Az egység-létben – a szellemi világban – könnyű volt megteremteni a szeretetet. Az elkülönülés-létben – a fizikai világban – azonban a már egyénné lett emberlény előtt hatalmas akadályok magasodnak fel, a szellemi világ számára is ismeretlen erők szegülnek vele szembe, amikor a szeretet létrehozása válik különös feladatává. Ezzel az Ember, a kozmosz e legifjabb szülötte a lélek pusztító viharai közé kerül, a tudat sötét és irdatlan erdejének úttalan rengetegében találja magát, ahol minden érthetetlen, minden fenyegető és minden még meghódítatlan. Ám ez az újszerű lény saját magában hordja mindazokat az erőket és eszközöket, amelyek majd képessé teszik, hogy utat vágjon a sűrűben, hogy kiérjen a napfényre, hogy legyőzze az elkülönülés-lét káoszának még megszelídítetlen rémeit. Szellemi magára eszmélésének, különösen pedig moralitásának első igazi pillanata azonban az a döbbenetes és kezdetben lebénító felismerés, hogy az a „sötét erdő” nem kívüle van, hanem benne magában! „Leereszkedésekor” nem csak az égi fényből kapott valamit útravalóul és segítőül, hanem maga a sötétség, az akadály, az ellenerő is beleépült a belső világába, mintegy bevarrták a bőre alá, amit saját magában hord lerázhatatlanul, kitéphetetlenül. Ha mindenkor valódi ellenfélként szembenállva is, de – a kozmikus létben és evolúcióban először – végleg összeforrt egymással az ő lényében a Jó (az egység-lét) és a Rossz (az elkülönülés-lét), ezek kétpetéjű ikrekként ülik meg lelki szféráját. Ő maga a Jó és ő maga a Rossz, ő maga a Sárkánnyal megküzdő legkisebb Királyfi (a moralitás, a szeretet), és ő maga a Királyfira rontó és annak elpusztítását akaró Sárkány (az elkülönülés-tudat, az egoizmus). Ezek harcban állnak ugyan egymással, de végzetszerűen össze is vannak láncolva, immár nem válhatnak el egymástól az emberen belül. A Rossztól tehát az ember nem szabadulhat meg úgy, hogy azt magából egyszerűen kiűzi, a lényén kívülre helyezi, vagyis nem „menekülhet el” tőle és nem „tagadhatja le” magában azt, ami bensejét a világgal szembeállítja. A Rosszat saját magán belül, a saját lényében kell megváltoztatnia, Jóvá formálnia, a Jóval átitatnia, hogy azontúl a Rossz – az elkülönülés-tudat, értsd: az individualizálódás – már ne romboló legyen, hanem maga is beletartozhasson a világ kozmikus harmóniájába. Így az ember éppenséggel a saját, a benne levő Rosszát kapta munkája tárgyául! Mindenki a magáét, azt, amit önmagában, a saját egyedi-személyes létében hordoz.

13

Az ember morális öntudatának első felfénylése tehát akkor jön el, amikor ráébred arra, hogy a küzdőtér benne van, a saját belső világa lett a kozmikus teremtés újabb színtere, ahol neki kell a Teremtőnek lennie, neki kell saját mindenségében magát a Jó istenévé tennie… A „jó” Makrokozmosz mintájára és annak Istenségéhez hasonlatosan most neki a saját „jó” Mikrokozmoszát kell felépítenie, kialakítania, önnönmagában megteremtenie. Mi tehát a Rossz az emberben? Mi az, amivel neki harcolnia kell, amit át kell formálnia, amit Jóvá kell tennie? Nem egyéb ez, mint éppen az individuálissá váló lénye! Maga az egyén mivolt, a szubjektivitás-érzet, a „saját” tudat a problematikus benne, a tulajdonképpeni veszélyforrás, ez a lényében a még bejáratlan irdatlan vadon, a magában talált és egyúttal ténylegesen valami felfedezni való „sötét erdő”. Mert az individualitás egy olyan létezés, amely még hiányzott a kozmikus világból, amelynek létére mindeddig nem volt példa a Szellem evolúciójában. Éppen azért valami ismeretlen ez az emberben megjelenő új tudatfajta, mert egyénné csakis úgy válhatott az emberi lény, hogy a szellemi világból, ennek koherens és harmonikus rendjéből az „ősidőkben” – őt először – kiemelték, és ezzel az isteni-kozmikus „automatizmusok” nagy részét fokozatosan elveszítette a tudatából. Ennek következtében az öntudatra ébredt énjét közvetlenül már nem irányítják magasabb kozmikus törvények, „isteni eszmék”. Ezek legfeljebb csak tudatának legmélyebb – tudattalan – rétegeiben érvényesülnek. Nem vált tehát teljesen függetlenné a kozmikus léttől! De abban a belső, személyes tudati szférájában, ahol öntudata felragyogott, ahol énnek, egy önálló létezőnek érzi magát, ott megkapta a szabadságot, vagyis az isteni-kozmikus szükségszerűségtől áthatott mindenség egyetemes és személytelen törvényeitől való mentességet, ahol „a maga ura lehet”. Egyedisége tehát úgy keletkezett, hogy a tudatával avagy a tudatában „kikerült a szellemi kozmoszból”, nem érvényesülnek benne annak magasabb törvényei. Az Ember így részben a legmagányosabb, a legelszigeteltebb, részben a legrejtélyesebb, a legismeretlenebb és egyúttal a legkiszámíthatatlanabb létező lett a mindenségben. Amikor földi történelme során kialakult az emberben a saját individualitása, amikor fokozatosan megtapasztalta már, hogy cselekvéseit szabadság is jellemzi, csak akkortól fogva kezdett lassan körvonalazódni előtte saját lényének fogalma is, ember mivoltának meghatározása. De minthogy a tulajdonképpeni emberfogalmat az ősi bölcsességből nem meríthette, mert abban semmi ehhez foghatót nem talált, vagyis egy olyan emberlényt, amely ténylegesen ennyire individuális és szabad lenne (és így független a kozmikus-szellemi világ determinizmusától), mint amit most saját magában fedezett fel, azért valódi önmegismerése e kezdetén szembetalálkozik a saját lénye rejtélyének kérdésével is, megdöbbentő titokzatosságával, sehová sem köthető és igazán sehová sem tartozó létével. Minél inkább tudatosítani kezdi tehát önmagát, annál bizonytalanabbá válik előtte az is, hogy tulajdonképpen miféle lény ő, és hol a helye a mindenségben. Létezésének e megválaszolatlansága ezért keresésre, saját lényének önmaga általi kutatására kényszeríti, vagyis egyszer csak azzal a feladattal találja magát szembe, hogy meg kell ismernie, vagy ami ugyanaz:

14

meg kell határoznia önmagát, hogy éppen a maga számára tisztázni tudja emberi léte sajátos titkait. Az ember legalapvetőbb és legégetőbb „örök kérdése” mindig is az volt a szellemi létből való kikerülése, az attól való egyre fokozódó elkülönülése után, hogy „mi az ember” és „miért van ezen a világon”. Csak lassan ismeri fel: az ember speciálisan újszerű végzete az, hogy önmagával kell megküzdenie! Ez közelebbről azt jelenti, hogy az embernek már a „földi síkon” kell kialakítania magában a szellemi, az „égi minőségeket”. – Individuális lényével egyetemes értékeket kellene elsajátítania. Az elkülönülés közegében az egységet kellene megkeresnie. A saját egoizmusától a saját moralitásához kellene elérkeznie. Gyűlöletét szeretetté kellene átformálnia. Fizikaiságába a szellemit kellene befogadnia. De mindezt úgy, hogy közben megtartja, sőt megerősíti egyéni tudatát, individualitását, személyes énje határait, éppen azért, mert az embernek szabad lényként kell járnia új és ismeretlen útját. Ahol azonban nem létezik vagy elsorvad az egyéni-személyes tudat, ott szabadság sem lehetséges. Az emberi lét furcsa vonása így az, hogy egyszerre individuális és kozmikus természetű és irányultságú. Az egyedivé válás – és ezzel a szabadságtörekvés – éppúgy „bele van programozva”, mint a kozmikussá válás, amelynek legfőbb tartalma számunkra a belső moralizálódás, vagyis a szeretet. Az emberben ez a két oldal valójában elválaszthatatlan, együtt és egymásra épülve kell – kellene – kifejlődniük. A szeretet nélküli egyén és az egyediséget, a szabadságot kizáró szeretet az ember két legnagyobb tévedése, önmaga újszerű kozmikus lényének legvégzetesebb félreértése. Az egyediség éppannyira kiüresedik bennünk a szeretet nélkül, mint ahogyan a szeretet is eltorzul, hazuggá, sekélyessé válik, ha meglétében nem a saját egyediségünkre és a szabadságunkra támaszkodik. A „földi lénnyé” váló ember esetében a moralitás, a morális érzék kialakítása a saját lelkében tehát már csakis a szabadság és az individualitás körülményei között történhet meg. Az embernek ez a különös tevékenysége azonban mégsem teljesen független a szellemi léttől. Nem a törékeny szubjektív erőink egyedüli harca, hanem beleágyazódik a létegészbe, a szellemi Kozmikus Evolúció menetébe: az emberi mikrokozmosz-teremtés az isteni makrokozmosz-teremtés része! A makrokozmosz Istensége áll az ember mellé, aki önmaga lényéből adja neki az erőt és a képességet e teremtő mikrokozmikus cselekvés megvalósításához… A szellemi világkép szerint ez az ember mellé álló, őt magasabb erejével segítő, sőt az ember belső szellemi és morális feltámadására kifejezetten felszólító kozmikus istenlény: Krisztus. (Ez a név nem is név, hanem funkció. Értelme: „Én-ébresztő”.) Az anyagi világba azért ereszkedett alá Ő maga is az Ember után, hogy azt a magasabb – kozmoszfeletti, isteni – Én-erőt ébressze fel, aktiválja benne, amely a teremtés további munkáját hivatott folytatni az individualizálódó földi – és ennélfogva szabad – lényekben. Ez az emberben lejátszódó belső morális átalakulás azonban a legkevésbé sem automatikus! Hiányzik belőle a szellemi létre jellemző szigorú determinizmus. Ha nem így lenne, akkor hatalmi szóra, isteni parancsra kerülne belénk a szeretet, amely ezzel nélkülözné magából a választást, a szabadságot. – A Szellemi Világ

15

legfőbb értéke a szeretet. Ehhez társul majd az Emberi Világban a szabadság (vagyis az individualitás). E két princípium együttes meglétére, egymást kiegészítésére és egymással való összefonódására fog épülni egy majdani Új Világ új szellemisége. Krisztus számunkra nem tenné lehetővé a szabadságot mint a lét új princípiumát, ha erőszakkal követelné tőlünk, vagy hatalmával élve külsőlegesen helyezné el bennünk a szeretetet. Hogy a szabadság a létben valóban megjelenhessen, a Krisztus-lénynek – e kozmikusan most beinduló új szellemi tudatevolúció hordozójának és képviselőjének – le kell mondania irányunkban mindenféle külső kényszerítésről, a szellemi világban használt és ott jellemző egyetemes determinizmusról! Magának az egyedi embernek kell ráébrednie a szeretet jelentőségére a világban, és neki kell rájönnie arra, hogy ez mi módon valósítható meg mindenekelőtt a saját személyében. Az ember individualitása és szabadsága tulajdonképpen már az ember fizikai lénnyé válásával megkezdődött, amit a „bűnbeesés” fogalmával jelölt az idővel eltorzult vallási hagyomány, amikor egyúttal az Öntudat – és nem a „Tudás” – Fájának gyümölcséből is szakított az emberi lény, amit tehát éppen a földi egyéni tudat, az énérzet legelső, még nagyon kezdetleges megjelenésének képi megfogalmazásaként kell értenünk, amely a szabadságnak, a szabad választásképességnek lesz majd a hordozója. (Éppen ezért kellett elhagynia a „Paradicsomot”, azaz a szellemi létet.) De ez akkor még csak a lehetősége volt az individualitásnak, nem az igazi, kifejlett valósága. Évezredek alatt bontakozik ki, erősödik meg, csak hosszú történelmi korszakok során edződik meg az emberben a saját individualitása és szabadságtudata. Az ősi időkben azonban ez még alig-alig pislákolt benne, ezért volt a régmúltban akkora jelentősége a törzsnek, a fajnak, a népnek mint a szellemi létből hozott egységtudatnak, ami legfőként a vallás tudatformájában fejeződött ki, és ami mindig alárendelt helyzetben tartotta, magába olvasztotta az egyént, nem tűrt semmiféle eltérést és külön utakat, így még az egyén teljes elnyomását és figyelmen kívül hagyását jelentette, jóllehet ez az egységtudat védelmet, irányítást, biztonságélményt is nyújtott az egyediesülő emberlényeknek az új és ismeretlen földi-fizikai világban. Az ősi mitikus időknek e homogén egységtudata – bár ez fajilag már mégiscsak differenciálódott – és ezzel az egyének személyiségnélkülisége mögött a földiemberi világ és a szellemi-kozmikus világ között fennálló szoros, vagyis akkor még teljesen nyitott kapcsolat állt, amely beleárasztotta a szellemi-kozmikus determinizmus légkörét is az emberi világba… E magasabb determinizmussal szemben nem lehetett védekeznie, azt nem lehetett magából kiiktatnia az emberi lénynek. De még szüksége is volt rá, mert az ezúton leáradó intelligencia, tudás, bölcsesség segítette abban, hogy megvesse lábát a földi környezetben, kialakítsa új – fizikai – létközegében az emberi világot, és rendelkezzen olyan – ingyen kapott – szellemi és kozmikus ismeretekkel, amelyek leírták számára a mindenséget, megalapozták tudományát, és ébren tartották benne a szellemi, a nem-természeti világ emlékét. Ez az égi determinizmus azonban még lehetetlenné tette az ember individualitásának és szabadságának megjelenését, valódi kifejlődését! Egységben, egy közös tudatban tartotta az egyedeket, akiknek ezért még alig volt belső, személyes világuk, saját

16

éntudatuk, és éppen ennek köszönhetően az egyes emberi lénynek és életének nem volt önértéke sem. Az emberek beolvadtak a rajtuk kívülibe, pontosabban, a saját belső világukat még teljes mértékben elfoglalta, kitöltötte valami egyetemesség, valami felettük álló „össztudat”. De az emberlény egy új evolúció alanyaként jelent meg a földi világban. Ehhez pedig biztosítani kellett számára a szabadságot is. Ennek egyetlen módja lehetett csak: az, hogy a kozmikus-isteni befolyás, az égi determinizmus kivonuljon a földi emberi létből… Az írott történelem korszaka a szellemi világ, a szellemi dimenzió fokozatos visszahúzódásával, egyre szorosabb bezáródásával azonos! Ez tette lehetővé azután az emberi világ valódi kialakulását, mind szélesebb kiépülését. Az ember a neki biztosított létterületen – relatíve – magára marad, de ezzel végre megkezdődik számára az igazi története: a szabadság megtapasztalása, az egyediség kifejlesztése a lényében. Ez tudata spirituális elsötétülését is jelentette, magasabb kozmikus kapcsolatai elveszítését, és így a tudatlanság és a félelem mindaddig ismeretlen érzésének megjelenését is. Most a saját értelmére, önállóságára kell majd hagyatkoznia, abban kell megkapaszkodnia. A szellemi világnak ez a visszavonulása természetesen rendkívül lassan és óvatosan történt, egybeesett a Káli Júga egész korszakával, sőt már azt megelőzően kezdetét vette. De minél inkább előrehaladt a szellemi dimenzió bezáródása és közvetlen hatásának megszűnése, annál inkább kiüresedtek a kozmikus-szellemi eredetű vallások tanai és rituáléi is, megerősödött az emberi lélekben az egoizmus, a kapzsiság, a birtokláskényszer, a mások megvetése és gyűlölete, az uralkodásvágy és a kegyetlenség. A szabadság ára a moralitás leépülése volt… Lassan berendezte magát a „Pokol” a Földön. Az „égi” moralitást már nélkülöző földi létben magára eszmélő ember, a fizikaiságban szabaddá és individuálissá váló hajdani szellemlény fokozatosan egy visszataszító és riasztó immorális társadalmi világot hozott létre maga körül, amely ostoba, igazságtalan és gyilkos törvényeknek engedelmeskedik. Ezt a világot – vagy ami ugyanaz: önmagát – a kozmikusan magára hagyott ember döntötte romlásba, de a szabadság magasabb – isteni – elve szerint neki kell megmentenie is, a kozmikus harmóniába egyszer ismét visszaillesztenie! A szellemi lét viszonya az emberhez ezért egyszer csak teljesen új formát ölt… Már nem az egységtudat mechanizmusán keresztül veszi fel vele a kapcsolatot, hanem célirányosan és egyre fokozottabb mértékben a szabad és individuális Énjét akarja megszólítani, ezt keresi benne! A szellemi dimenzió bezáródása folyamán és annak ellensúlyozásaképpen most megjelenik egyvalaki a szellemi világból, és egymaga lép oda az emberekhez az istenektől elhagyott és „Pokollá” változott Földön. Nem az összességükhöz, nem a népükhöz, a törzsükhöz, a fajukhoz szól, hanem az egyes emberi lényekhez, a szabad és individuális emberekhez, mindegyikhez külön-külön. Nem a kényszerítés, a külső parancs nyelvén beszél, hanem a ráébresztés, a meggyőzés, a bátorítás szavaival. A szabad emberben a morális embert keresi, az individuális lényben a kozmikus lényt. És a számukra legnehezebbet kéri tőlük: azt, hogy változzanak meg… De mit jelent ez magasabb értelemben? Arra szólítja fel őket, hogy mostantól váljanak teremtő lényekké, kezdjék el

17

teremteni önmagukat. A szellemi dimenziótól magára hagyott létük csak egyfajta hiánylét, szabadságuk eddig csak bizonyos eloldozottság volt valamitől, leszakadás a kozmikus összrendről, de nem egy tényleges valóság felépítése és megjelenése bennük. E hiánylétüket most nekik kell újra feltölteniük valami valósággal. A kozmikus-szellemi világ értékrendje szerint pedig „valósága” csak a moralitásnak, a szeretetnek van. Amiből ez hiányzik, az nem-valóságos, hanem puszta látszatlét. Az Ember fogalmának legmélyebb titka az emberi Én. Az emberi Én evolúciója adja az Ember evolúcióját… A „szabadság” csak az emberi Én belső teremtő tettei révén kap értelmet a világban. – Az ember „Énjének” nézőpontja azonban nem teljesen azonos a partikuláris emberi „egyediség” látószögével, mert ez utóbbi inkább az egoizmus nézőpontjával esik egybe. Az ember Énjében van valami kozmikus, valami isteni is. A legmagasabb rendű rejtély a világban. Még előttünk, emberek előtt is. Az Én tekinthető az ember szellemi valójának, szellemcsírájának. De ez nem egyszerűen a Szellemi Világból származik, amely lényegében véve szükségszerű természetű és bizonyos értelemben személytelen, hanem inkább a Szellemi Világ „fölött” létező Istenség szellemiségével rokon, amely szabad és személyes. Végső soron innen való az emberi Én, tanítja az ezoterika. Az Én azonban nem tölti ki az emberi személyiség egészét, hanem annak csak valami legmagasabb rendű része, „szikrája”, mintegy a személyiségünk „legtetején” helyezkedik el, amely képes érzékelni az isteni személyességet és az isteni szeretetet. Ennek az emberi Énnek titokzatos kapcsolata van a szellemi lét legmagasabb, legtávolabbi régiójával: az Istenség individuális, tehát nem-személytelen szférájával, amely Krisztus lényén keresztül nyúlt le, hatolt be a földi fizikai világba, az egyedi emberi lélekbe. Az ember tehát elveszítette a Szellemi Világgal való közvetlen tudat-kapcsolatot, de cserébe megkapta az Istenséggel való közvetlen Én-kapcsolatot!… Az első személytelen, egységtudatszerű és determinista jellegű; a második személyes, individuális és szabad. Az első külsőleges formák, tekintélyelvű intézmények, uniformizáló vallások alakjában működött eddig a Földön; a második kizárólag az emberi individuális, szabad és morális Énben kel életre és fejeződik ki. Az első önállótlanságban tartotta, alávetette, magába olvasztotta az egyedi embert, a második az ember önállóságát, szabadságát, individualizálódását tűzi ki célul. Az első megszülte az ember szellemi lényét, a második megtanítja az embert önmagát – szellemileg – továbbteremteni. A „szükségszerűségben” létező Szellemi Világ az Emberlény létbeli alapját adta. A „szabad és személyes” Istenségtől viszont az Emberlény a magasabb céljait, belső evolúcióját, létének értelmét kapja. Ennek legelső kezdete kétezer évvel ezelőtt jelent meg a földi emberi világban. Bizonyos előkészítő Én-minőség ugyan már fel-felfénylett egyes nagy személyiségekben, de az egész emberi nem számára időszámításunk előtt még elérhetetlen maradt a szellemi Én mivolt aktivizálása. Az emberiség maga csak kétezer éve lépett az Én-fejlődés útjára! De ez is akkor még inkább csak a lehetőségét hordozta magában, nem a tényleges valóságát. További számos évszázadnak kellett eltelnie,

18

hogy megérjen az egyes emberi lelkekben az Én mivolt, amely csak a reneszánsz korszakától kezdődően vált igazán láthatóvá a világban, akkor, amikor a földi emberi tudat irányában a kozmikus Szellemi Világ bezáródása a legvégső szakaszába jutott. Ennek köszönhetően és innentől kezdve viharos gyorsasággal haladt előre az emberi lény individualizálódása, szabad és független öntudatának kifejlődése. Ez együtt járt a „túlvilágban” való hit erőteljes megcsappanásával, a természet anyagisága felé fordulás hirtelen beköszöntével, mígnem elérkezett a materializmus XIX. századi diadalához és a XX. század teljes istentagadásához, sőt szellemundorához. A Káli Júga ezen utolsó öt évszázada eltüntette az ember látóköréből a szellemi dimenziót, a „külső” Istent… De azért, hogy mostantól felizzítsa és megérlelje a szellem minőségét az emberi bensőben... A szellemi léthez ettől fogva már csak befelé lehet eljutni, az embernek saját magában kell feltámasztania a szellemi erőket és értékeket, és szabadságára van bízva, hogy választja-e vagy nem a szeretetet. Ha a sorsával nem is, de az individuális lénye meghatározásának, megalkotásának ügyével immár teljesen ő rendelkezik, az ő kezébe lett helyezve. A külső „égi” kényszerítések megszűntek számára. Hogy milyen legyen végül is az Emberi Lény a mindenségben, azt ezek után neki kell meghatároznia, eldöntenie. Az Ember fogalmát definiálja ezentúl maga az Ember! Amivé teremti önmagát, az lesz belőle. Ha az ember tönkreteszi saját magában a kozmosz egy új lényének lehetőségét, ha zátonyra futtatja a Kozmikus Evolúció ezen mostani individualizálódó szakaszát, ha a szabadságot mégsem képes a valóság harmonikus rendjébe beépíteni, azzal összeegyeztetni és gazdagítani, akkor nem is lesz új lény a kozmoszban, vissza kell vonni az egyedivé válás nagy célját a létezőktől, és el kell törölni a szabadság adományát a világban! Mindez azt fogja bizonyítani, hogy nem adható egyediség és szabadság a létezőknek, és vissza kell térni a személytelen és szükségszerű típusú régi kozmosz világához… Az Emberen keresztül egy új teremtés történhetne, de bebizonyosodhat, hogy ez lehetetlen. Akkor a kozmosz evolúciója ebben az irányban nem terjeszkedhet. Más célokat kell találnia, másféle teremtést kell kipróbálnia. Az Emberlény ötlete kudarcba fulladhat, káosszal is végződhet. A szabad, individuális és morális létező – az Istenség személyén kívül – a létben talán nem megvalósítható. Ez múlik rajtunk, ennek lehetősége is itt áll előttünk. Az „égi-földi” Ember: híd egy Új Világ felé! Ha ez a híd beomlik, szétpárolog, eltűnik, akkor az Új Világ eszméje is elenyészik... Az Ember lett őrzője az individualitásnak és a szabadságnak a Kozmikus Evolúcióban, mi vagyunk a hordozói ennek az isteni tervnek! De ezek a moralitás, a szeretet nélkül nem illenek bele, nem épülhetnek be a kozmoszba. Ezért ha nem leszünk képesek a szabadságot és az individualitást átitatni a szeretettel, akkor mint romboló erőket ki kell iktatni a mindenségből őket… Az itt mondottak bizonyos elemei Rudolf Steiner antropozófiájából származnak, ennek kozmikus világképéhez és embertanához kapcsolódnak, amelynek egyik leglényegesebb gondolata a lét minden síkján történő fejlődés. Az emberi világ a szellemi világ részét képezi, amelynek fejlődése máig sem ért véget és semmikor nem is fog. A lét sohasem áll meg valamilyen szintjén, egy adott szerveződésében

19

és felépítésében, hanem állandóan a saját továbbalakulásának lehetőségeit kutatja. Olyan tényezőket, erőket, körülményeket fejleszt ki magában, amelyek újabb és újabb létminőségek megteremtését célozzák meg és hajtják végre benne. E mögött valamilyen isteni – nem-anyagi – intelligenciát, magasabb szellemiséget, teremtő tudaterőt feltételez az antropozófia. Az ember lényét pedig nem csupán önmagában, az eddig lezajlott emberi történelmen belül, illetve az anyagi természetből magyarázza, hanem elhelyezi egy végtelenül kitágított és nagyszabású Kozmikus Evolúcióban is, amely inkább valami tudatfejlődésre hasonlít, szellemi természetű előrehaladásra, amelynek része és lényeges szereplője maga az Ember is.

3. A szellemi világtól elforduló modern ember a reneszánsz korszaka óta egyre inkább kizárólag az anyagi természetben kezdte keresni önmagát, minthogy az utóbbi fél évezredben már csak ez a világ maradt meg számára, mint olyan lét, amivel kapcsolatban állhat, amit érzékelni képes, és ami még megőrizte számára valóságértékét. A szellemi dimenzió determinizmusa visszahúzódott tőle, hogy lehetővé tegye az egyedi ember szabadságának kifejlődését. Ezzel azonban az ember egy teljességgel lélek és szellem nélküli, materiális és emberközömbös világot talált maga körül! Ahogyan vallási világképe az emberi szabadságot és egyediséget iktatta ki a világból, újdonsült tudományos világképe a lélek és a szellem meglétét és minőségét iktatja ki a világból… A szellem valóságát felváltja az anyag valósága. Így az Ember „fogalmát” is az ember most a természeti lét, az anyagi dimenzió keretein belül próbálja megtalálni, az anyagból igyekszik levezetni. Az Embert az anyag hozta létre, az emberi tudat az anyagból való, az emberlét egyedülálló csodája a természet „vak” mechanizmusainak véletlen vagy szerencsés eredménye. A „fizikai világegyetem” fogalma lép a „szellemi világ” helyébe, a Természet létteremtő képessége kerül az Istenség létteremtő képessége helyébe. Az ember azonban ebben a fizikai-kémiai világban még elveszettebbnek érzi magát, mert ez egy olyan típusú lét, amely teljességgel személytelen, öntudatlan és eszmei értékek nélküli, amelyben saját létét az ember ijesztően magányosnak, életét céltalannak, kozmikusan feleslegesnek látja, ami által szükségképpen megjelenik számára egy rettenetes érzés: a világtól való elidegenedettség érzése. A materialistává váló világképe alapján tehát az ember a lelkit, a szellemit már sehol sem találja meg „kívül”, magában a világ szövetében. Ezért lesz kénytelen „befelé” fordulni, ha a lelki, a szellemi oldalát mégsem tudja teljesen „elfelejteni”. A szellem nélküli külső lét – vagyis az embernek az az élménye, hogy a szellemit „kint” közvetlenül nem tapasztalhatja – a legnagyobb motiváló erő lesz számára abban az irányban, hogy a szellemit egyszer csak máshol keresse: ne kívül, hanem saját magában, az emberi Én területén... Amíg a szellemi világ közvetlen érzékelése az ősidőkben, majd ezt követően a „túlvilági” meglétében való hagyományos hit valóságként tüntette fel a szellemi dimenziót, addig az ember elsősorban önmagán

20

kívülről várta a szellemit is. A „külső” istenség fogalma kifelé irányulóvá teszi az embert, aki csak „kívül” juthat kapcsolatba a szellemivel: a kultuszban az isteni, a szellemi mindig kívülről közeledik az emberhez, a forrás sohasem az ember maga. De miután a szellemi világ külső valósága, közvetlen impulzusa visszahúzódott a földi tudat elől: eltűnt mint olyan magasabb forrás is, ahonnan a szellem kiárad az emberi világra! Az eredendően szellemi lény, az ember most egy olyan létben érzi magát, amelyet önmagában egyáltalán nem jellemez a szellemi és lelki oldal, és amelyben valósága csak az anyagi mivoltnak van. Ezért most ő maga kényszerül valóságteremtő cselekvésre: a szellem teremtésének feladatába kell fognia! Megindul benne az offenzíva befelé, vagyis végre keresni kezdi önnön lényében is az istenit, a kozmikusat, és életre akarja kelteni immár a saját Énjében a szellemit. A materialista világkép magasabb értelme valójában az, hogy egy olyan új spirituális világkép kifejlődéséhez vezessen el, amely már az emberlényen belül épül ki, és amely lökőerőt ad ahhoz, hogy a szellemiség valósága az ember belső világában jelenjen meg, fejlődjön ki… A szellem igazi valósága a földi emberben mindeddig nem teremtődött meg. De a földi emberevolúció rejtett célja éppen az, hogy valósággá váljon az emberben a szellemi. A szelleminek ez az énszerű valósággá válása azonban nem történhetett meg egy túlvilági szellemi dimenzióra irányulás keretei között! A vallásokban az ember alapvetően egy rajta kívüli lét felé fordul, a hangsúly mindig ezen van, nem pedig a saját belső világa minőségén és fejlődésén. A viszonya ehhez a külső léthez, a számára transzcendens szellemi dimenzióhoz lényegében a passzivitás, az önállótlanság, a szolgalelkűség, az engedelmesség és a saját gondolkodásról való lemondás volt. Ezek a tulajdonságok nem hordoznak teremtő képességeket, így az embert nem tanítják meg arra sem, hogy önmagában hozza létre a szellem valóságát! Ez utóbbihoz az szükséges, hogy az egyedi ember végre önmaga felé forduljon, és valami teremtő cselekvőerő, akarat jelenjen meg benne. De hogy a belső Énünk igazi aktivitásba lendülhessen bennünk, előbb saját magunkban kell megtalálnunk, felfedeznünk a szellemit. Ez azonban újszerű és ismeretlen mértékű erőfeszítésekkel jár. A Belső Úthoz nem csak morál, hanem erő is szükségeltetik, nem csak hit, hanem szellemi bátorság és személyes küzdésképesség is, nem annyira egy külső dogmatika elfogadása, mint sokkal inkább egy önmagunkon végzett személyiség-átalakító tényleges gyakorlat. Az úgynevezett „Végidők” fogalmát érthetjük a szellemi világ – feladatra serkentő, az embert önállóságra tanító – bezáródásának. A „Krisztus eljövetele” kifejezést tekinthetjük az emberi Én szellemi aktivizálódásának, amikor már egyénenként és személyesen látunk hozzá a szellem valósággá tételéhez önmagunkban. Krisztus bennünk „jön el”, az egyedi Énünkön keresztül hat bele az emberi világba! Először külsőleg és testileg jelent meg a földi síkon, hogy hírt adjon magáról, és arról a magasabb Én-evolúcióról, amelyet vezet és képvisel a kozmoszban. Második eljövetele már „belül” – bennünk – történik meg, amihez a legkevésbé sem testi formában kell a világban fellépnie, hanem szellemileg jelenik meg, mégpedig az emberek Énjében… De ekkor sem elfoglalja, nem kiszorítja vagy eltörli az ember

21

személyes, individuális Énjét, saját kozmikus lényét ültetve annak helyébe, hanem az embernek adományozott – de még „alvó” – isteni Én-erőt segíti életre kelteni, feltámasztani bennünk, kinek-kinek a sajátját, amivel az önteremtő munkánkat megvalósíthatjuk és a szeretet isteni melegét magunkban lángra lobbanthatjuk. Krisztus magát a munkát helyettünk nem végzi el! Nem úgy és azzal „váltja meg” az embert, hogy tétlenné teszi, hanem úgy, hogy képessé teszi a cselekvésre. Nem a bajoktól „szabadít meg”, hanem az addigi énszerű tehetetlenségünktől. Ebben a szellemi eseményben, „Krisztus (az Én-ébresztő) eljövetelében” tehát – most először igazán – az ember saját aktivitására kerül a hangsúly! És az ember csak ezen önteremtő tettei révén nyeri el valódi értékét a világban, világosodik meg számára helye a létben, és érti meg saját szerepét a kozmoszfejlődésben. Ezt megelőzően, e belső, énszerű cselekvését nem végezve még nem volt és nem is lehetett tudomása mindezekről. A Káli Júga, vagyis a Sötétség Korszaka valójában a szellemi dimenzió visszahúzódásának, „elsötétülésének” korszaka, amikor leszakadt az ember a kozmosz vérkeringéséről, mert egyre kevésbé érzékelte földi képességeivel az „égi világot”. Ez a két esemény egy és ugyanazon folyamat. A szellemi világ visszahúzódásának fogalma csak külsőleg, objektíve fejezi ki az emberben lejátszódó belső és szubjektív elváltozást: a szellemi lét nem-érzékelését, az ebben az irányban bekövetkező megvakulását. Visszahúzódni valaminek és nem érzékelni ezt a valamit: itt ugyanazt jelenti. A szellemi világ nem „eltűnt”, hanem az ember az, akiben történt valami, aki külön útra tért. Ez az esemény azonban magában hordoz egy magasabb szükségszerűséget, nem egyszerűen az ember elfajulásával azonos. Maga a szellemi világ vakította meg az embert, és tette magát érzékelhetetlenné az emberi lény számára, mert ez volt az ember szabadságának és egyedivé válásának feltétele. Ezzel azonban egy teljesen ÚJ TÍPUSÚ KÉPESSÉG lehetősége és vele egy nagyszabású tennivaló is megjelent a mindenségben: az embernek a szellemi minőségeket és morális értékeket már ÖNMAGÁBÓL FAKADÓAN kell érzékelnie, és ezeket egyúttal belső valósággá tennie a saját egyediesült személyében. Valóban önteremtésre kényszerül a földi fizikaiságba zuhant és ott szellemileg fokozatosan kiüresedő emberlény, mert valami létszerűen alapvetőt elveszített magából! Ezt neki kell korrigálnia, de nem oly módon, hogy ismét a régi formában térjen vissza, az ősi atavisztikus tudattal olvadjon bele a szellemi létbe. Éppen ez az, ami történelmileg kiszáradt benne. Az újfajta érzékelés mást jelent: általa nem a szellemi dimenziót, valami „tárgyi létet”, hanem kifejezetten szellemi minőségeket, morális elveket, az isteni eszmék magasabb létszintjét lesz képes közvetlenül érzékelni és magában megteremteni! E képesség kialakítása fejeződik ki az emberi „Én-fejlődésben”. Mit értsünk azon, hogy az Én megindul egy belső úton és egyre előbbre halad azon? Azt, hogy az ember önnön lényében – fokról fokra – valami valóságot, létet teremt. De minek a valóságát? Bizonyos minőségek és értékek valóságát. Nem tárgyi-anyagi valóságot hoz létre, hanem lelki és szellemi valóságot. Az, hogy az ember „megteremti” ezen értékeket és minőségeket magában, annyit jelent, hogy ezek az értékek és minőségek az emberben tudatosan, vagy ami ugyanaz: (már) belülről épülnek fel…

22

Az Én megléte bennünk tehát valami tény ugyan, de egyúttal valami feladat is: felszólítás önmagunk szellemi megformálására, vagyis az imént említett teremtő belső cselekvésre. – Az Én kezdetben egyfajta istenhiányos istenlét az emberben. Megvan benne az Isten-Én (ahonnan származik) emléke és annak képessége, de nincs meg benne az Isten-Én valósága. Egy ÖNMAGÁT vesztett istendarab… Az emberi Én ezért hordoz magában egy mélyen gyökerező és elpusztíthatatlan vágyat, hogy egyszer eljusson, megérkezzen „valahová” – esetleg a Mennyországba, vagy a Boldogság Szigetére –, de ami nem egyébnek a vágya benne, mint hogy megtalálja és megalkossa ÖNMAGÁT… Az emberi Én a Földön tulajdonképpen a benne szunnyadó Isten-Én nyomait keresi saját magában (és a többi emberben). Az emberi Én legfőbb kihívása az, hogy az Isten-Én magasabb minőségét mikrokozmikusan és személyesen, a saját énhatárai között, individuális lényének keretein belül építse fel. És a legfőbb adomány a számára az, hogy azt ott valóban fel is építheti.

4. A tarot-ban az embert állandó belső alakulásának menetében, újabb és újabb tulajdonságok, minőségek elérésében, az önmagával való küzdelmeiben látjuk majd. Feladatok és akadályok, erőfeszítés és önteremtés: ilyennek mutatja a tarot az embert, az emberlétet, az embersorsot. A tarot szerint az ember a legkevésbé sem befejezett, hanem egy mozgásban levő és fejlődő lény, akinek önmagát kell megváltania! Minden, ami benne található, az nagyobbrészt még hiányos és félkész. Szinte egy sikerületlen műnek és teremtménynek tűnik, akinek saját magának kell utóbb és menet közben helyrehoznia a benne rejlő összes hibát és elégtelenséget, amivel megterhelve találja magát, ha először őszintén önmagára tekint, és elfogulatlanul a szeme közé néz a saját, a szellemi világból kikerült lényének. Nem lehet elégedett önmagával, mert a legtöbb igazi érték még fogyatékos benne és csenevész. Csoda-e, ha öli, pusztítja saját világát, ha értéktelennek tartja azt, ami emberi? Korábban feltekintett a szellemi világra, oda vágyakozott, mérhetetlenül csodálta az isteneket, miközben önmagát és társait megvetette, mert sem magában, sem a többiekben semmi nagyot nem talált, valami feltétel nélkül igazán szerethetőt. De egyszer csak ráébred valamire, amiről kezdetben nem is tudott: az ember „nincs befejezve”, nem egy már véglegesen lezárt, magában megkövesedett létező! Ennélfogva az ember továbbteremthető… Képlékeny szellemanyagból áll, amely éppen arra várakozik, hogy formálják, tökéletesítsék, felemeljék. És az ember lassan hozzákezd a nagy műhöz: önmaga teremtéséhez, önmaga feltámasztásához szellemi és morális tetszhalálából. Az ember akkor talál rá igazán önmagára, akkor tudja meg, hogy ki is ő valójában és mivégre van, amikor teremteni kezdi önmagát, amikor már valami feladatot is lát az egyediesült lényében, vagyis amikor végre megindul önmaga megalkotásának most már a saját maga által kitűzött és saját maga által vágyott Útján.

23

Ezt az emberre váró hősi küzdelmet, az előtte álló ilyen belső cselekvéseit, a lényében sorsszerűen magában hordozott jövőjét – az Új Embert – fogalmazza meg és tárja elé a tarot huszonkét nagy arkánuma. A tarot-ban az emberfejlődést ábrázolták, ami végül is a bennünk lefolytatandó Én-fejlődés. Az Én-fejlődés azonban lényegében véve a szellemi-morális oldalunk fejlődése, vagyis bizonyos szellemi és lelki minőségek megszerzésének és emberi valósággá tételének folyamata. Az Én fejlődése nem a külvilágon való kierőszakolt uralom nagyságával mérhető le, amikor valaki lerohanja és személyével hatalmában tartja a világot, nem a belső gőg és hiúság önmegkülönböztető modorában ölt testet, nem abban jelentkezik, hogy saját magunkat minél nagyobbra értékeljük és ennélfogva mások fölé helyezzük, hanem arról szól, amikor individualitásunkba valami többet és nagyobbat helyezünk el, mint a saját individualitásunk… Vagyis amikor túlnövünk egyediségünk szűkre szabott birodalmán, és azt kitágítjuk oly mértékben, hogy abba ne csak a saját partikuláris személyiségünk, hanem mások is, sőt „az egész világ is” beleférjen. Az Én-fejlődés az ebben az irányban történő fejlődés az egyénben. De ez a „kitágulás” egyben valami lelki „finomodás” is, ez a mennyiségi bővülés közvetlenül valami minőségi fejlődés is, amelynek során a személyiségünk belsőleg átalakul, és – a szellemi világkép szerint – az Isten-Én természetéhez, minőségéhez válik hasonlóvá, avagy kerül közelebb. Ezt az Isten-Ént az úgynevezett (szellemi, morális) ÉRTÉKEK közvetítik, írják le nekünk itt a Földön. Az értékek útján nyilatkoztatja ki magát, a saját szabad, énszerű belső világát az Isteni Tudat… Az Én-fejlődés tehát egyúttal az értékekben való fejlődés is, vagyis a kozmikus (de éppúgy emberi) értékek elsajátításának igencsak nehéz folyamata. Ezért az Én-fejlődést mindaddig messzire kerüli az ember, amíg még nem fejlődött ki benne az igény és az érzék az értékek világa iránt. A tarot 22 nagy arkánuma: 22 érték (alapelv), 22 minőség (tudatminőség). Az – Isten-Én szubsztanciájából származó – emberi Én 22 építőeleme, tulajdonsága, 22 funkciója. A tarot arkánumai Én-minőségek, az Én minőségei… Ezek egyúttal az Én feladatai is, amelyeket el kell végeznie, hogy kidolgozza önmagát a földi individuális viszonyok között. A 22 arkánum egy program az Én számára, amelynek megvalósítása rá vár. Mindegyik képre úgy tekinthetünk, mintha ezt mondanák nekünk: „Legyen meg benned a …” (ti. az a tulajdonság, érték, amit kifejeznek). Ha kezdetben ezek az Én-minőségek nagyobbrészt az ember tudattalanjában is vannak: nem oda tartoznak, hanem az ember tudatos, akarati és szabad szférájához. A tudattalanban való gyülekezésük és megbújásuk csak a fizikaiságba vetett ember sorsának tükröződése: az isteni-emberi Én mély álomban kerül a földi színtérre, az individualizált emberlénybe. Magasabb minőségei, valóságos cselekvései embrióállapotban, kifejtetlenül szunnyadnak az emberben, és várják ébresztőjüket, az ájult Csipkerózsika-álmukból való „felszabadítójukat”, aki „megváltja” őket tetszhaláluktól. Csakhogy ez az Érkező egyszersmind nem valami külső szereplő, hanem maga az alvó Én. Csipkerózsika és a Királyfi egy és ugyanaz a személy! Az Énnek önmagát kell felébresztenie, az alvónak magától kell a szemét kinyitnia és életre kelnie.

24

Az emberi Én magában hordozza az Isten-Én potenciálját, de ezt neki a saját erejéből kell felszínre hoznia, megszereznie, önnön lényében valósággá tennie. Ha ennek érdekében semmit sem tesz, akkor örökre rejtve marad benne mindaz a vonás és képesség, ami benne rejlik. De a természeténél fogva szabad és cselekvő Én sajátos sorsa az emberlétben az, hogy valódi megnyilatkozásai, magasabb minőségei úgyszólván az emberlény tudattalan és nem-szabad tudatrégiójába zuhantak le, avagy ott lettek „elhelyezve”. Az Ént illető isteni-kozmikus természetű vonások és tartalmak tehát eleinte nincsenek az ő közvetlen birtokában, hanem mintegy rajta kívül vannak, a mélybe nyúló tudattalan területén. De ez az – isteni eredetű – Énben idővel egy egyre erősebb hiányérzetet, konfliktust okoz, és az irántuk való vágyat kelti fel benne. Az Én tulajdonképpen egyfajta meghasonlásban, kettéosztottságban létezik először bennünk, vagy kerül bele az emberlénybe. A nagyobbik fele még alszik, a kisebbik fele eközben magához tér, illetve ébredezőben van. Az Énnek e helyzetben önmagát kell felolvasztania ebből a dermedtségéből. Ez lesz a feladata, maga az Én harcol az Énért, vagy másképpen mondva: az Én földi végzete az, hogy önmagáért, a saját teljes felébredéséért küzdjön… Az Én tevékenysége lényegében ez az önébresztés, az Én neve ezért joggal lehetne az is, hogy – az Önébresztő. Befelé is található tehát az emberben egy bizonyos transzcendencia: a saját tudattalanunk… Ahogyan fokozatosan transzcendenssé vált a „külső” szellemi dimenzió, ugyanúgy kezdetben transzcendens számunkra a „belső” szellemiségünk is!… Külső „bezáródása” után a szellemi létnek csak az emléke (és nem a valóságos érzékelése) marad meg az emberben. De a bennünk jelenlevő szellemi tudatszféra is még csak valami nem-tudatos formában létezik, nem az Énnel már átjárt módon található bennünk, hanem tudattalanul és éntelenül, és ezt a tudatrészt hívjuk magunkban „tudattalannak”. Még nincs szabad bejárásunk a területére, nem áll tudatos ellenőrzésünk alatt, ugyanakkor e régiónk erős befolyást gyakorol a tudatos területünkre, váratlan kitöréseket végez abban, hallat magáról, de még egy belső idegenként. – A szellemi lét tehát – már csak – belőlünk szól, és nem kívülről, mint korábban… De bennünk éppannyira – még – transzcendens, mint amilyen kívül lett számunkra... A tudattalanunk a bennünk található, a mintegy belénk sűrített szellemi, kozmikus lét valamilyen kivonata. Amit ezzel szemben egónak hívunk, az az a valami bennünk, ami kezdetben teljesen nélkülöz magában minden kozmikusat, mindenségszerűt, vagyis az egó az „elkülönülést” biztosító, a teljesen partikuláris tudatszektorunk. Az egónk a földi-materiális létsík irányából ható erő megnyilatkozása, az ezt kifejező tudatminőség bennünk, amelyben eredetileg semmi kozmikusság és szellemiség, így semmi („morális”) világra-irányulás nincs, hanem csak az egyedi mivoltunk („önző”) önirányulása. Az egónk ezért természetéből fakadóan elhatárolódik és szemben áll a tudattalanunkkal. Az egónk „földi”, a tudattalanunk „égi” eredetű. Az előbbi „földi típusú”, az utóbbi „égi típusú” tudatfajta az emberben. Az Én azonban az az „istenrész” bennünk, amely kapcsolatot teremt, hidat ver a partikuláris egónk és a kozmikus tudattalanunk között. Kétirányú feladatot végez,

25

de ez végül is ugyanaz a cselekvés: egyrészt a kozmikus tudattalan egyes elemeit bevezeti a partikuláris egóba, másrészt ezt a partikuláris egót kitágítja, vagy még inkább, beletágítja a kozmikus tudattalan területére. Az Énnek a Földön az egó az elrendelt „lakóhelye” (az istenlétből „megérkezve” az egó közegébe ereszkedik bele), és valójában ennek következtében „alszik el” az Én, amikor lekerül a földi viszonyok közé. Az Én számára a földi egó egy olyannyira idegen (szellemtelen) lét, hogy annak szférájába behúzódva először úgyszólván öntudatát veszti! Az Én kezdetben teljesen otthontalan és mintegy megdermed a fizikaiság világában született egó kozmosztalan hűvösségében, szellemi hidegében. De éppen azért jött magába az emberlénybe, hogy annak földi eredetű egóját „felmelegítse”. Ezt úgy végzi el, hogy lassanként magához térve, felébredve fokozatosan átvezeti a tudattalanban tárolt szellemi, morális tulajdonságokat az egó területére. E két folyamat párhuzamosan történik, és valójában egymástól elválaszthatatlan. Az Én „felébredése” nem egyéb, mint hogy már ténylegesen „cselekszi” a saját tennivalóit. Az Én ezzel átformálja az egót, ennek partikuláris-földi természetébe kozmikus minőségeket juttat. Az egó nem akarja felvenni magába a kozmikusságot, mert az a saját külön bejáratú partikularitását veszélyezteti. Az Én tehát gyakran harcban áll az egóval. De a tudattalannal is valamilyen módon megküzd az Én, amennyiben ki kell onnan szakítania, meg kell keresnie, fel kell fedeznie benne a kozmikus minőségeket. Az egóval összecsap, harcol, a tudattalanban pedig keres, felfedez az Én. Az Én igazi működésének megkezdődése előtt a tudattalan-tudatrészünk és az egó-tudatrészünk ellenfélként áll szemben egymással! Vagy a kozmikus tudattalan uralkodik az egón, amiként a múltbeli időkben (vö. vallási tudat), vagy a partikuláris egó szorítja ki és hallgattatja el a kozmikus tudattalant, ahová egyre inkább jutott történelme során az ember. Önmagában mindkettő a másikban egy idegen világot lát, amelyhez nem tud kapcsolódni, amelyet nem tud hasznosítani, és egyáltalán nem értik egymás másságát. Az Én azonban az emberfejlődés egy pontján fellép, vagy munkához lát az emberben. Megkezdi összedolgozni az egót és a tudattalant, a bennünk levő egyedipartikulárisat és a bennünk levő kozmikus-egyetemeset. A Belső Út az a folyamat, amelynek során ezt véghezviszi. A Belső Út – ami tulajdonképpen az Én útja – tehát egyaránt kiterjed az egó-oldalunkra és a tudattalan-oldalunkra! Az Énnek e kettőt egymással kell megtermékenyítenie. E folyamat közben azonban mindkét oldalt át is formálja. Az egót kozmikussá és morálissá teszi, a tudattalan tartalmait pedig tudatossá és személyessé. Így mindkét tudatrész saját jellemzője az Én közvetítésével átkerül a másik oldalra, ezzel közeledni kezdenek egymáshoz, enyhül a kezdeti ellentétük, a különneműségük. A tudattalan tartalmait tehát megvilágítja, az egó számára is érzékelhetővé teszi az Én… Ezáltal fokozatosan megtörik a tudattalan transzcendens elzárkózottsága, és egyetemes tartalmai lassan beleáradnak az egó-tudatrészbe. A tudattalanban meghúzódó kozmikus tartalmak az egót ily módon kiemelik „elkülönültségéből”, „egoista” önirányultságából, és a mindenség, illetve az emberi világ irányában

26

„szalonképessé”, ezekbe integrálhatóvá teszik. Az ember személyiségében tehát az egó valami befogadó, egy „kehely”, a tudattalan pedig valami „raktár”. Az Én az a „munkás” – vagy „harcos” –, amely az egyikből merítve feltölti a másikat. E séma (tudattalan – egó – Én) alapján is látjuk, hogy miféle hatalmas és több irányú belső teremtés vár az emberre saját magában, és hogy bonyolult lényét a legkevésbé sem lehetne megragadnunk valami homogén, még kevésbé egy statikus emberfogalom keretei között. Ugyanakkor senkit ne tévesszen meg ez a hármas felosztás, sem a külön névvel való megjelölés: mintha itt lennének ezek hárman, „mi” pedig valahol ott lennénk mellettük negyedikként. Nem vagyunk negyedikek, hanem mindegyik mi vagyunk. Mi vagyunk az Én is, az egó is és a tudattalan is. Ezek nem „mások”, mint mi, és nem valami „külsők”, amelyek ránk telepszenek, manipulálnak, akarnak tőlünk valamit. Minden egyes ember egy ilyen – sőt ennél is bonyolultabb – összetettség. Az ember lénye különböző irányú tendenciákat hordoz magában, többféle tudatilelki szférából épül fel. Az ember tudatvilágának (kozmikus) tudattalanra, (partikuláris-földi) egóra és (isteni) Énre való felosztása azonban nem csupán tudatunk három egymástól megkülönböztethető területét vagy működéstípusát nevezi meg, hanem utal arra is, hogy honnan jövünk, mik vagyunk és mivé leszünk, vagyis ez a felosztás az emberi lény tudatának múltját, jelenét és jövőjét, a magunkban hordozott múltat, jelent és jövőt is kifejezi, a földi tudatevolúciónak azt a fő irányát, amelyen végig kell haladnunk. A tudattalan fogalmát az imént nem pszichológiailag tekintettük, hanem „ezoterikusan”. Az egó tudatrészben és által jelenik meg a Földön az „egyedi lét”, így a „gonosz”, a „rossz” lehetősége, a „hanyatlás” – vö. ezüst-, bronz- és vaskor –, vagyis a „kozmosztalanodás”, a „szellemfelejtés” folyamata, míg végül maradandóan berendezi birodalmát a földi emberi világban az egótudat. Manapság az emberi lény egész tudatalatti tudatszférájában persze már ott találjuk az egó kifejezetten személyre szóló megnyilatkozásait is, az egyedi emlékeit, tapasztalatait, leküzdetlen zavarait, félelmeit, vágyait, jellemző „lelki” mechanizmusait stb., amit különösképpen a pszichológia vizsgál. A tudattalan rejtélyes területe azonban „kozmikus” és „szellemi” természetet is magában foglal, egón túli tudattartalmakat és egó feletti tudatminőségeket! A tudattalan számunkra „zavaros”, „sötét” jellege részben éppen ebből az egón túli természetéből, a kozmikus léptékeiből fakad, amely meghaladja hétköznapi látókörünket, és nehezen fejezhető ki „földi”, racionális fogalmainkkal. De a tudattalan szféránk „zavaros”, „sötét” volta immár abból is származik, hogy ennek eredetileg kizárólag kozmikus és össztudatszerű tartalmai közé az idők során beszivárogtak, lekerültek az egó, az egótudat saját megnyilatkozásai is, mindenféle egótípusú hordalék és salak, romboló egóerő, a szellemileg elsötétülő tudatú egyedi ember önző, erőszakos, szűklátókörű és egyéb lelki vonásai, magának a földi „elkülönülés-létnek” a tudatminősége, és e két különféle tartalom valamiképpen „összeért” a tudatalatti tudatrétegek síkján, ami által részben eltorzult, megzavarodott a tudattalan kezdetben – még az ősi „aranykorra” jellemző – harmonikus

27

működése. A lekerült egóhordalék azután ijesztő isteneket és – éppen a szellemi létre, az istenekre, Istenre hivatkozva – embertorzító, rideg közösségtörvényeket produkált. Az ember történelmi egoizálódását maguk az ősi világképek és istenképek is idővel tükrözni kezdték: hatalommániát, gyűlölködést, részrehajlást és elnyomó, pusztító törekvéseket tulajdonítva a kozmikus világegésznek és az isteneknek is. A szellemi lét bennünk való emlékét és tudatvilágunkban való ilyen jelenlétét hordozó kozmikus tudattalanba tehát az ember részben behatolhat az egóval is, vagyis egószerűen. Ez annyit jelent, hogy az egó a saját partikuláris nézőpontját, szemléletmódját, érdekét viszi be a tudattalan területére, ennélfogva ott nem is a tudattalan kozmikus tartalmait érzékeli, hanem csak önmagát, a saját mindenséghiányos minőségét. A tudattalan az egó számára továbbra is sötétben marad, és az, amit az egó ilyenkor lát, nem egyéb, mint a saját felnagyított és eltorzult tükörképe, amely mint egy kozmikus, egó-feletti Úr jelenik meg előtte. De ez tulajdonképpen nem más, mint a tudattalanban olykor nagy erejű szörnnyé változó egótudat, az ember saját egója, a saját elkülönülés-tudata. Az egó ezzel egyáltalán nem veszi uralma alá a tudattalant – nem „ismeri meg” –, hanem ott maga is csak valami idegenként jelenik meg, és valójában kiszolgáltatott, kaotikus, bizonytalan helyzetet teremt magának annak területén. Ekkor a fel nem ismert kozmikus tudattalan gyakran magát az egót is pusztítani kezdi, bekebelezi, szétmarja, az egóban hordozott egyedi személyiséget felbomlasztja. Az egyébként sem ártalmatlan egó-oldalunk is tehát betörhet a kozmikus tudattalan területére, ahol a saját partikuláris tartalmait és céljait összeelegyíti a tudattalan kozmikus erejével, személyfeletti léptékeivel, ezáltal hatalmasan – már „betegesen” – felduzzadhat az emberben az egószerűség, és paradox módon éppen a tudattalan egyetemességét használja fel ehhez, de annak csak „formai” jellemzőit, az energiáját, a személytelenségét, nem a „tartalmit”, az eszmei és értékhordozó oldalát. Az Én viszont más módon kerül kapcsolatba a tudattalannal, mint az egó, éppen azért, mert neki másféle tartalma, céljai – rendeltetése – van, mint az egónak. Az Én nem „elfoglalni” akarja a tudattalant, hanem „elsajátítani”, nem „kirabolni”, hanem „magába építeni”. Az egó ahhoz ragaszkodik az emberben, ami van. Az Én azt keresi benne, ami még nincs. Az egó-tudatrészünk nem akar hozzányúlni, nem akarja tágítani a személyiségünket, hanem azt végsőnek veszi. Az Én továbbtágítani akarja a személyiségünket, és egyáltalán nem tekinti adott alakjában befejezettnek. Az egó mindenkor elégedett a személyiségünkkel, mereven őrzi fennálló formáját, az Én nagyobbrészt elégedetlen vele, és arra sürgeti, hogy haladja meg eddigi formáját. Az egó visszahúz, az Én előretaszít. Az egó tehát lényegében véve nem foglalkozik a személyiségünk fejlődésével és nem is akarja azt (hiszen ez a fejlődés „kozmikus” irányba tart, avagy a moralizálódás felé), az Én viszont ezen dolgozik bennünk. Az Én eközben mégsem az egó megsemmisítésére törekszik! Az egót az emberben nem eltörölni kell, hanem átformálni. Mert ha az egószerű ön-érzés teljesen kihalna az emberben, akkor elszemélytelenedne és megszűnne egyedisége. –

28

Ahogyan a tudattalanunk egyfajta belénk épített automatizmus módján létezik és működik az emberben, az egó is valami belső automatizmus bennünk. Az egó az „elkülönülés-lét” automatizmusa… Az igazán szabad részünk csak az Én. Az egó-megnyilatkozásaink is lényegében bizonyos automatizmusok, amelyek az önhatárainkat, a partikuláris létünket védik, mintegy ösztönmechanizmusok módjára. Vagyis az egó sem teljes terjedelmében „tudatos” az emberben, benne is felfedezhetünk valamiféle tudattalan alszférát, amely magától működik, már tudatos kontrolljainkat megelőzően is működésben van, és szinte szükségszerű módon érvényesíti bennünk a „földi” elkülönülés-létet! Valódi szabadságot csak az Énünk területén találunk, és csak itt jelentkeznek számunkra a választások igazi konfliktusai. A tudattalanunk össztudat-szerű, az egónk elkülönüléstudat-szerű. Ily módon ahogyan a kozmikus tudattalanunk nem ismer alternatívákat, hanem csak önmagát – a kozmikusat – akarja, az egónk sem ismer alternatívákat, és csak önmagát – a partikulárisat – akarja. Az Én helyzete a legbonyolultabb. Egyaránt szüksége van a tudattalanunkra is és az egónkra is, de alapjában véve egyikhez sem tartozik, egyikkel sem azonos, így e két tudatrészünk egyoldalúságai sem jellemzik, és nincs benne egy olyan működési automatizmus, ami ezekben található. De pontosan ennek köszönheti az Én a maga szabadságát és így a teremtésre való lehetőségét! Az Én nem meglevő és előrekész mechanizmusokból áll, hanem helyben születő és pillanatnyi aktusokból… A tudattalanunk és az egónk tehát egyaránt automatikusan működik bennünk, nem kell külön ösztönöznünk őket arra, hogy érvényesítsék magukat. Az Én belső valósága viszont csak akaratunk által jelenik meg! Még az öntudat, a saját személyes lényünkről való tudat sem egy akaratszerű megnyilatkozásunk. Az öntudat az emberben szintén valami automatizmus módján létezik, egyfajta tudati mechanizmus bennünk. Nem igényel erőfeszítést, hogy öntudatunk fennálljon, a legkevésbé sem szabadságunk műve és eredménye. Az Én ebbe beleágyazódik ugyan, de túl is nyúlik rajta, vagyis több annál, mint a puszta öntudat, a magunkról való tudat. Az Én nem egyszerűen az ön-tudat, hanem sokkal inkább az ön-reflexió az emberben. Ez utóbbi nem annyira a magunkról való passzív „tudomás”, mint inkább egy olyan magunkra való aktív „irányulás”, amelyben önmagunkat megítéljük, valamilyennek minősítjük. Az öntudatban közvetlenül viszonyulunk magunkhoz, közvetlenül éljük meg és érzékeljük önmagunkat. Az Énben viszont közvetetten viszonyulunk magunkhoz, úgyszólván kívülről nézünk és látunk rá önmagunkra. Az egó szempontja, mértékegysége is csak önmaga: a saját partikuláris léte a világban. Az Én szempontja, mértékegysége ellenben a világ: a mindenség léte az egyénben. Ha tehát rendelkezik is az ember az Énjével, ez a tény önmagában még nem minden. Az Én csak akkortól kezdve létezik ténylegesen az emberben, ha valóban használni kezdjük, ha megjelennek számunkra azok a belső célok és tettek, amelyek hordozására hivatott. Az Énünk tehát sem nem az egónk, sem nem az öntudatunk, hanem valami egyéb, valami magasabb rendű, isteni princípium bennünk. Az Én az ember önteremtésre való KÉPESSÉGE, az önteremtés AKTUSA az emberi lényben.

29

Az Én valami tevékenység bennünk, amikor az ember bizonyos magasabb minőségek és morális értékek alapján cselekszik. E cselekvések nélkül az Én még „alszik” az emberben. Az Én „felébredése” annyit jelent, hogy végzi ezeket a cselekvéseket. Ezek a fajta cselekvések azonban nincsenek maguktól, nem indulnak be automatikusan, nincs mögöttük egy eleve működő és őket hordozó tudati mechanizmus! Az emberben ezen a területen az Énnek kell az efféle mechanizmusok helyébe lépnie, itt neki kell helyettesítenie az egyébként „szükségszerű”, vagyis ösztönös tudati mechanizmusokat. Az Én minden aktusa szabad tett, azaz cselekvései forrásának neki kell lennie! Csakis a cselekvéseiben és a cselekvései által létezik az Én… Ezért a saját, már látható, tényleges léte is egyedül tőle függ. Csak az az egyetlen bizonyítéka lehet a bennünk való jelenlétére, hogy valóban cselekszik, hogy megnyilvánul. Az Én valósága tehát annyit jelent, hogy nekünk bizonyos cselekvésekre képesnek lenni. Az Én fejlődése ennélfogva az, hogy magunkban ezekre a cselekvésekre fokozatosan képessé válni… Az az Én, amelyik „nem cselekszik”, az „nincs is”. Annál inkább működik bennünk az Én, minél többféle ilyen cselekvést végez, és minél tökéletesebben, hitelesebben formálja meg azokat. Az Én úgy jön létre, épül ki az emberben, hogy végigjárja e cselekvések elsajátításának útját. És úgy marad fenn, hogy e cselekvések egyúttal a saját minőségeivé válnak. Ez abban fejeződik ki, hogy a belső megszerzésüket követően már belülről fakadóan, szinte észrevétlenül – „gondolkodás nélkül” – végezzük e szabad cselekvéseinket az élet egyes helyzeteiben. – A tarot nagy arkánumai az ilyen Én-cselekvések felsorolásai: ezek részben az Én-létrejövés útjának állomásai; de éppannyira magának az Énnek a saját minőségei, azon tulajdonságai, amelyekből áll. Az Én e fejlődés során vezeti el az Egó-Embert a Kozmikus Emberig (21. tarotkép). Avagy az Én maga ez a Kozmikus Ember bennünk, amely fokozatosan létrehozza önmagát, lépésről lépésre felébred alvó magzatállapotából. Az Egó-Ember még csak valami nem-teljes ember, egy félig kész lény. Mint ilyen, még nem illik bele a kozmosz-egészbe. Az Egó-Embert ezért valamiképpen „kozmosítani” kell. Az „egóban”, az „elkülönülés-tudatban” az emberlény megkapta az egyediség, az egyedi létezés lehetőségét. De ez azzal járt, hogy „tudatrezgése” egy olyan hullámhosszra lett áthangolva, amely nem azonos a morális természetű szellemi dimenzió általános tudat-hullámhosszával. A Kozmikus Evolúció azonban azt célozza, hogy ez a hullámhossz is megjelenjen a világban és beépüljön abba. De ez először egy kozmikus anomáliát eredményez, és ellentétbe állítja a „földi” világot az „égivel”, az egyedi emberek létét a szellemi összléttel. Magát az egótudat hullámhosszát is tehát át kell hangolni, közelíteni kell a kozmosztudat hullámhosszához! Ezt végzi el az emberbe „érkező” – az Isten-Énnel rokon – Én. Ez az áthangolás azonban nem egyszerűen egy visszahangolás, mintha tévedés lett volna az egyedi ember létrejötte, és felesleges lett volna a kozmosz addigi rendjéből való „kiszabadulása”, az attól való „elkülönülése”, hanem meg kell őrizni az egyedi tudat új minőségét is. A nagy feladat éppen az, hogy az egyedi tudatot kell bevezetni a kozmikus tudatba, vagyis magának az egyedi tudatnak kell elsajátítania a kozmikus-morális tudatminőségeket.

30

A „Kozmikus Ember” kifejlődése tehát az a folyamat is, hogy az „Egó-Ember” emelkedjen fel, alakuljon át a mindenségbe illő lénnyé, ami ugyanaz, hogy moralizálódjon, vagyis belsőleg megnyíljon a világ felé. Ezt az Egó-Ember – értsd: a saját egó-oldalunk – egyedül, pusztán a maga elkülönülés-tudata alapján nem lenne képes elvégezni, hiszen éppen a kozmosztagadás, az eredeti össztudat-létből való kikerülés és így a moráltalanodás fejeződik ki benne. Az Én dolga az, hogy ebben a segítségére legyen. De ahogyan a kozmikusság, a moralitás tekintetében az Egó-Ember eleinte vak, az Én is még alszik bennünk. Az Egó-Embert úgy és azzal teszi látóvá az Én, hogy maga felébred. Az Egó-Ember morális érzékszerve lesz az Én… De ehhez előbb még meg kell jelennie! Az Egó-Ember áthangolása tehát az Én önteremtését feltételezi.

5. Ha a tarot képeire egy ilyen összefüggésben és „magaslatról” tekintünk, egy roppant mozgalmas élet és belső lüktetés bontakozik ki előttünk bennük. Látunk egy fejlődési sort, azt a folyamatot, ahogyan az Énünk „létrehozza önmagát”, fokozatosan aktivizálódik („felébred”) azáltal, hogy életre kelti magában a saját minőségeit. Ezekre az Én-minőségekre itt csak utalni tudunk, konkrét leírásukat hamarosan látni fogjuk. A huszonkét nagy arkánum tehát az embernek valamilyen alapvető Én-minősége, Én-megnyilatkozása. Ugyanakkor ezek az Én-minőségek összetett jellegűek, mindegyik önmagában egy egész világ, többféle vonatkozás rejlik bennük, és különböző jelentésrétegeik vannak. Bármelyik képet nézzük is, mindegyikben az egymással rokonnemű cselekvések sokaságát fedezhetjük fel, tehát egyik arkánum sem egyetlen cselekvést jelöl, hanem inkább cselekvések egy csoportját, egymásból felépülő rendszerét. A tarot arkánumai az ember önmagához és a világhoz való általános viszonyulásának egy-egy lényeges oldalát, részterületét fejezik ki, mindegyik egy sokrétű és magában összetett magatartásformát foglal össze utalásszerűen. Ezek az emberi életnek nyilvánvalóan bizonyos alapszituációi is. De nem a külvilágból közelítő, rajtunk kívül létező és tőlünk független – kedvező vagy kedvezőtlen – külső szituációk, mint ahogyan a tarot-jóslásban többnyire értik őket, hanem legelsősorban belső, bennünk levő szituációk. Minden „belsőhöz” azonban természetesen tartozik valami „külső” is: a „belsőnek” a „külső” megfelelője. Ha például valaki belül irigy vagy nagyképű, ez kívül is jól láthatóan megjelenik az illető viselkedésében és tetteiben. Az ember belső „szituációi”, Énjének belső „minőségei” tehát sohasem csak az ő saját szubjektív világát érintik, hanem nyomot hagynak a külvilágon is, megjelennek azonnal kívül is. Amikor Belső Útról, belső fejlődésről beszélünk, ez valójában magához a világhoz való viszonyunkkal kapcsolatos, és éppenhogy a kifelé történő megnyílásunk folyamatára, a világ fokozatos magunkba fogadására vonatkozik. A Belső Út a világhoz, az emberekhez, a mindenséghez, vagyis a rajtunk kívüli léthez vezető út!

31

Hogy mekkorának és hogy milyennek, mifélének tekintjük magát ezt a világot, ezen múlik minden. Van akinek a világ akkora, hogy abba csak a saját önös érdekei férnek bele. Van akinek legfeljebb egy csoporttal, egy néppel, egy ideológiával, vagy bizonyos érdekszövetséggel azonos. A világfogalmunk terjedelme nem valami eleve adott és mindenkiben egyforma méretű, hanem nagyon is tőlünk függ, és egyénenként igencsak eltérő. Ez a terjedelem azonban mindenképpen növelhető, és eljuthat odáig is, amikor már emberiségben, történelemben, civilizációban, Földbolygóban gondolkodunk, sőt kitágulhat a világmindenségig is. Az embert általában az a törekvés mozgatja, hogy minél kisebbre vegye világfogalma terjedelmét. Minél inkább növeljük ezt a terjedelmet, annál több nehézség és egyúttal követelmény jelentkezik számunkra. Egy kis világ könnyen áttekinthető, hamar kiismerhető. Ha azonban egyre nagyobbnak feltételezzük a világot, akkor óhatatlanul szembetalálkozunk azzal, hogy ezt a világot még nem ismerjük, alig-alig értjük, ezért megjelenik a megismerés követelménye, mint külön aktus, ami persze nagy munkát, jelentős belső erőfeszítéseket igényel tőlünk. Ha kis világban gondolkodunk, elegendőnek látjuk csak a magunk és a közvetlenül körülöttünk élők gondját viselnünk. Mindenki, aki azon kívül esik, már nem érdekel bennünket, és a sorsukra bízzuk őket. A nagy világfogalom esetében azonban rögtön megjelenik bennünk a nagyobb felelősség érzete, a többiekkel való törődés felszólítása is, ami szintén erősen megterheli gondtalanságra, kényelemre vágyó hétköznapi életünket. Amilyen a világról alkotott fogalmunk, a világ-képünk, olyanok leszünk mi magunk is! Aminek hisszük a „külső” lét mivoltát és felépítését, olyan létet építünk fel magunkban „belül”. Ha úgy képzeljük, hogy a világ elsősorban a meggazdagodás területe, legfőbb cél benne a pénz, a tulajdon és a velük járó hatalom, akkor ehhez fog idomulni a szubjektív világunk is, vagyis olyan tulajdonságokat, képességeket dolgozunk ki magunkban, amelyek az általunk elgondolt (kiértékelt) világ természetével egybeesnek és abba jól beleillenek. Ha szerintünk a világban az emberek között létrehozandó szeretet ér a legtöbbet, akkor ez alapján fogjuk megformálni a saját személyiségünket is. Az ember önmagával szemben támasztott igényeit, a saját személyiségképét és én-ideálját tehát az határozza meg, hogy milyen a világról alkotott képe, vagyis az, hogy ő maga mit vél a világ lényegének, és ezáltal milyenféle világban akarja magát látni és elhelyezni. Minél tágabb, árnyaltabb, összetettebb külső világról van tudomásunk, annál tágabb, árnyaltabb, összetettebb belső világra fogunk törekedni magunkban is. Minél egyneműbb, színtelenebb, mozdulatlanabb számunkra a világ, annál szűkebbre vonjuk magunkban is azt a határt, amin átlépni már nem fogunk. Csakhogy ez fordított irányban éppannyira igaz. Aki magában mindenkor hajlik a leegyszerűsítésekre, aki megrémül a világ bonyolultságától, aki nem tud elszakadni a hétköznapok behatárolt (sablonos) nézőpontjaitól, az nem is fog eljutni egy olyan valóságképhez, amely nagyobb léptékeket és igazi mélységeket foglal magában. Minél több korlát van bennünk, annál több korlátot helyezünk a világra is. Minél egysíkúbb, szürkébb, merevebb a lelki életünk, annál szürkébb, egysíkúbb és merevebb világot akarunk látni magunk körül. Mint ahogy minél fogyatékosabb,

32

megkötözöttebb, haldoklóbb bennünk a szellem, annál szellemnélkülibbé válik számunkra a világ is. Így az ember jellemző cselekvései, alapvető magatartásformája, személyes beállítottsága mögött mindig, de legalábbis többnyire, bizonyos eszmék, valamilyen felismerések állnak. Ezek motiválnak bennünket abban, hogy miként nézzünk a világra és milyen tettekkel vegyünk részt benne. A különböző fennálló eszmék és gondolatok között válogatni, egyáltalán eszmékhez jutni tehát döntő jelentőséggel bír számunkra. Minél tudatosabb, értékcentrikusabb életet élünk, annál hangsúlyosabb helyet foglalnak el bennünk az eszmék, a valóságot meghatározó és értelmező gondolatok, és annál inkább keressük is az életben fáradhatatlanul a számunkra helyesnek és produktívnak tűnő alapvető igazságokat. Ahogyan valamely cselekvéseket és bizonyos magatartásformákat ábrázolnak a tarot egyes arkánumai, ezeket lényegében a mögöttük meghúzódó eszmék és szellemi igazságok alapján olvassuk ki a képekből. Az ember csak úgy haladhat előre cselekvéseinek minősége tekintetében, ha előrehalad az önmagára és a világra vonatkozó felismeréseiben is… Ha a tarot ábrasorozatát a szűkebb értelemben vett beavatás folyamatának vesszük, akkor a 22 nagy arkánum 22 felismerést is jelent, amelyben a felismerés aktusa magának a beavatásnak az eseménye. Kétségtelen, hogy egyik képnél sem egyetlen felismerésről van szó, vagyis nem egyszerűen huszonkét darab felismerést lehet majd a végén összeszámolnunk, hanem inkább huszonkét felismerés-csoportot találunk bennük, ahol mindegyik egy teljes problémakör, felismerések láncolata, amelyek mégis összetartoznak, egymásból következnek, mivel egy bizonyos területet világítanak meg, egy meghatározott irányba vezetnek. Az arkánumok egymásra épülő sora tehát a bennünk levő eszmék és felismerések fejlődése is, nemcsak a korábban már kiemelt Én-cselekvéseinké. Ennyiben a tarot egy megismerési út is, ahol mindig újabb és újabb igazságokra kell rájönnünk, állandóan újabb és újabb felismeréseket kell tennünk ahhoz, hogy előbbre jussunk a belső fejlődésünkben, önmagunk „létrehozásában”. Minden igazi „beavatás” egyúttal „megismerés” is, vagyis a tudás megszerzése és bővítése, finomítása bennünk. A cselekvéseink minőségében való előrehaladásunk hajtóerői éppen a megszerzett felismeréseink lesznek! És pontosan azért, mert az ember szabad lény. Ha cselekvéseink minden esetben valamiféle belénk épített mechanizmus alapján történnének, akkor teljesen mindegy lenne, hogy vannak-e saját szubjektív eszméink, vagy nincsenek, mert akkor ez a bennünk ható mechanizmus döntene arról, hogy mit kell cselekednünk. Ilyesmi jellemzi az állati létet. A tudatos életünk, a szabadságunk, az Énünk területén azonban nincs ilyenfajta determinizmus bennünk. Hogy tehát mit fogunk általában véve cselekedni, az előbb arra vár, hogy milyen elveket, nézeteket fogadunk el, milyen értékek, igazságok mellett döntünk, minek az alapján építjük fel személyiségünket. A cselekvéseink tehát várják az eszméket, az őket irányító szempontokat, hogy végül is merre forduljanak, milyenek legyenek.

33

Ha az emberből hiányzik a saját felismerés, akkor a szabad cselekvés is még hiányzik belőle… Az egyes ember valójában egy önprogramozó lény. Önmagunkat, a saját életünket bizonyos eszmék, igazságok, értékek alapján vezetjük, de ezeket előbb még meg kell találnunk, ki kell választanunk, vagyis fel kell ismernünk. Az ember fejlődése abban is mérhető, hogy ez az önprogramozott tudatterülete mekkora méretű benne, milyen nagyra növelte meg. A „szabadságunk” épp azt jelenti, hogy önmagunk által programozhatjuk magunkat. De ezen mégsem pusztán azt kell értenünk, hogy egyáltalán lehetőségünk van erre, hanem sokkal inkább azt, hogy rá is kényszerülünk az önprogramozásra. És az ember a felismerései révén programozza önmagát! A felismeréseknek ezt a szerepét bennünk persze nemigen lehet eltúloznunk sem. Sok ember csak nagyon kis részben veszi a fáradtságot, hogy maga adjon tudatának, személyiségének programokat, és inkább átengedi ezt a munkát másoknak, a körülötte levő világnak, a hangadó tekintélyeknek, mindenféle ideológiának, a tömegkommunikációnak. Eszméit, a felismeréseket így legnagyobbrészt kívülről kapja és a legkevésbé sem szabadon dolgozza ki magában, ami meg is látszik majd e nézetei sorsán. Amikért ma lelkesedik, már holnap elfelejti, mert nincs is semmi köze hozzájuk, nem az ő saját, belülről fakadó felismerései voltak, hanem csak mások befolyásának időleges művei. Az ember viselkedését, cselekvéseit, sőt egész személyisége alakulását is tehát mindenképpen valami eszmei előzi meg. A kérdés azonban mindenkor az, hogy ezek az eszmék külsőlegesen törnek-e belénk és pusztán bitorolják a belső világunkat, vagy pedig valóban a saját felismeréseinknek köszönhetjük-e őket, megszerzett tudásunk, fejlődő bölcsességünk lenyomatai-e bennünk. A tarot nagy arkánumain tehát végigtekinthetünk úgy is, mint bizonyos eszmék és igazságok során, amelyeket nekünk az életben fel kell ismernünk. „Felismerni” bizonyos eszméket azonban annyit is jelent, hogy nemcsak az általuk hordozott értékeknek jövünk a tudomására, hanem az eszmék, igazságok tartalmában rejlő problémamélységet, saját belső természetük bonyolultságát, illetve nehezen megragadhatóságát és leírhatóságát is – felismerjük. Valamely eszme, életigazság „felismerése” nem a megismerésaktus vége, hanem éppenséggel a kezdete. A felismeréseink része vagy következő lépése ezért szükségképpen az értelmezés. Ki kell bontanunk absztraktságából az illető eszmét, nemcsak meg kell szabadítanunk szokásos leegyszerűsítéseitől, a közhelyes semmitmondásoktól, hanem mind mélyebbre, egyre beljebb kell hatolnunk a jelentésébe, fel kell tárnunk belső összetettségét és sokféle vonatkozását, rá kell ébrednünk a magában hordozott tényleges bonyolultságára. A konkrét eszmékbe és igazságokba való behatolás folyamán az a megrendítő tapasztalat vár ránk, hogy a jelentésük egyre tovább és tovább nyúlik, belevész a lét messzeségeibe, adott megértésfokuk mindig meghaladható, a jelentés „mélységszintje”, tartalmának bősége mindenkor továbbnövelhető! Ha tehát végignézve a tarot képeit megnevezzük is a bennük ábrázolt eszméket, és akár el is fogadjuk igazságértéküket, azzal még nem sokat csináltunk.

34

A tulajdonképpeni feladat ezután jön, hogy ezeknek az eszméknek a valóságába kell beleélnünk magunkat, avagy magát a valóságot kell tudnunk bennük megragadni és rekonstruálni. A valósággal való ilyen közvetlen szembetalálkozás kísérlete történik meg az értelmezésben. Ez annyit is jelent, hogy a beavatás megismerésoldalának soha nem lehet vége. A beavatottságot, a beavatás-folyamatot már csak emiatt sem helyes statikusan kezelnünk, mintha egy ponton végre befejeződhetne, és nem lenne már további tennivalónk, fejlődnivalónk. A beavatott – tudásánál és képességeinél fogva – végül is nem egyébbe, mint a valóságba, a létbe van „beavatva”, a beavatás a valóságba történő „beavatás”! Minden beavatottnak – és lassan mindannyiunknak ezzé kell válnunk – magával a valósággal kell szembekerülnie, mondhatnánk, azt kell „megtalálnia”, így az a nem kis teher nehezedik rá, hogy állhatatosan a valóságot keresse és a valóságot akarja megismerni. Erről azonban sohasem mondhatja azt, hogy már teljesen érti és hogy a legmélyebb mélységeiig belelát. A szellemi beavatás tehát azt is magában foglalja, hogy egy olyan megismerési útra kerül rá az ember, amely a „végtelenbe vezet”, és most már vállalnunk kell ezt az örökös úton levést is, megismerésünk nyomasztó lezárulatlanságát, az annak természetéből fakadó mindenkori nyitottságát… Az (ön-)beavatás megkezdése ezért azzal is egyjelentésű, hogy az addig általunk lezárt és önmagában lezártnak is akart gondolatvilágunk megkövesedett falain áttörünk, vagy az addig csukott ajtaját végre kitárjuk, és megpillantunk mögötte egy távolba vesző hosszú és kanyargós utat, amely „a valóságba vezet”, azaz annak még behatóbb és mélyebb megismerése, kikutatása felé tart. De éppen a tapasztalaton túli, a szellemi, az ezoterikus megismerés tárgyai esetében már régtől fogva az a szokás honosodott meg, hogy végső kijelentéseket tesznek róluk, miáltal látszólag megszabadulhatnak az igazság-keresés, a valóság-kutatás kellemetlen feladatától is. A vallások történelmi kiszáradása éppen azzal okolható, hogy legfőbb spirituális tárgyaikat illetően végső meghatározásokra törekedtek, lezárt fogalmakat adtak róluk, és véglegesen meg is kívántak állni ezeknél. Az Istenség, a Lélek, a Szellemi Lét (a „Túlvilág”) és maga a Szellem: az ember gondolatainak, érzéseinek, kérdéseinek ilyen legátfogóbb, legegyetemesebb, egyúttal legrejtélyesebb, legmegfoghatatlanabb témáira nézve abszolút, vagyis befejezett kijelentésekkel hozakodtak elő, azontúl pedig az igazság megnyugtató birtokában érezve magukat fensőbbségesen úgy beszéltek, mintha további kiegészítő kijelentéseket már nem is lehetne tenni azokról, sőt egy efféle szándék egyenesen bűn lenne. Jól példázza ezt a római egyház története, amely az ezoterikus fogalmak mélyítésének törekvését egy ponton túl messzemenően megtiltotta, kifejezetten üldözte, vagyis tagadta a szellemi megismerés bővíthetőségét, és idővel maga is elzárkózott ennek felvállalásától. De a fogalmak ilyen dogmává merevítésekor az ember csak a saját – vagy egy adott korszak – megismerésfokánál állapodik meg, és e hagyományhűsége még nem biztosíték arra, hogy megismerésének tárgyai valóban ki vannak merítve igazi mélységükben és teljes terjedelmükben. Dogmatizmusba menekülni azzal jár, hogy

35

magát a megismerési utat torlaszoljuk el magunk előtt, és így elvesszük magunktól annak lehetőségét is, hogy egyrészt továbbjussunk a világ, az ember még mélyrehatóbb megértésében, másrészt, hogy megragadjuk élő-eleven valóságuk alakulását a mindenkori jelenben. A dogmatizmus valójában nem a lét igazságaihoz ragaszkodik, amelyeknek feltárása csakis egy hosszú és állandóan tartó folyamatban történhet, hanem csupán az egyszer kimondott tantételekhez és még inkább e tételek kimondóinak tekintélyéhez. A dogmatizmus célja nem a megismerés, hanem annak éppen a berekesztése, eredménye nem a valósággal való eleven kapcsolat fenntartása, hanem az emberi tudat elszakítása a valóságtól, és saját magába falazása. Nagyon is összefügg ez azzal, hogy miféle szellemi-kozmikus világ-kép található bennünk. Ha ezoterikus (vagy vallási) nézőpontunk olyan, hogy egy magában megkeményedett, változást nem ismerő szellemi világot feltételezünk, amelynek vonásai, törvényei, elvei első bevezetésük után már mozdíthatatlanok, tartalmaiban, árnyalataiban „örök” jellegűek, akkor ennek természetesen az a következménye lesz, hogy egy ilyen világ adekvát kifejezését nekünk is végső, mozdíthatatlan fogalmakban kell elvégeznünk, és a magasabb dimenziót és annak kapcsolatát a földi léttel valamiféle örökre érvényes módon kell leírnunk. Ez jellemezte történelme során különösen a katolicizmust. Mint állította, a szellemi világ változhatatlan, befejezett és tökéletes, ezért leírása után kétségkívül a róla való fogalmaink is változhatatlanok, átírhatatlanok, megkérdőjelezhetetlenek lesznek. Eszméink vele kapcsolatban nem fejlődhetnek, hanem csak a már egyszer megadott merev dogmákhoz kell hűnek maradnunk. Isten tökéletességét abban állapították meg, hogy ő is és szellemi környezete is változatlan, minőségében mozdulatlan. Egy fejlődő, továbbhaladó létet nem tekintettek tökéletesnek, hanem éppen abban látták a lét tökéletlenségét, ha továbbalakulna, ha fejlődne. A szellemi létnek tehát befejezettnek is kell lennie, minden további belső alakítás rajta fogyatékossága bizonyítéka lenne. Az ilyenfajta világképek a legnagyobb türelmetlenséget és merev elutasítást ezért azokkal a nézetekkel szemben tanúsítják, amelyek egy dinamikus és belső mozgásban levő szellemiségről beszélnek, és az ezoterika legfőbb tárgyát, magát a szellemi világot fejlődésben levőnek tekintik. Ha ugyanis változik és alakulásban van a szellemi lét, akkor ezt a róla való fogalmainknak is tükrözniük, az idők haladtával követniük kell, azaz állandóan tovább kell írnunk a szellemi léttel kapcsolatos saját fogalmainkat is… Ha a szellemi világban evolúció folyik, akkor mindenféle dogmatizmus alaptalan és idővel teljesen elszakad az élő valóság helyzetétől. Ezért minden dogmatizmus legfeljebb a múltat fejezi ki, de nem a jelent, és még kevésbé képes a jövőt képviselni, arra felkészülni. Az eszmék, a magasabb, szellemi igazságok folyamatos, időről időre megújuló és a korábbiakhoz képest továbblépő értelmezéséről tehát semmiképp sem lenne szabad lemondanunk, és megértésüket sem valami ténynek, hanem inkább valami folyamatnak kellene tekintenünk. Belső fejlődésünk újabb és újabb szintjeit elérve mindig újra is kell gondolnunk a világot, a világról alkotott korábbi nézeteinket. Belső fejlődésünk mindenképpen a gondolataink, a látásmódunk fejlődése is, illetve

36

ebben is kifejeződik. Ezért amikor elsősorban lezárt, befejezett igazságok elérésére törekszünk, azzal saját szellemi haladásunk lendületét is megakasztjuk! Ha megszerzett felismeréseinket, adott tudásunkat végsőknek tekintjük, amihez azontúl már féltőn és nem ritkán erőszakosan ragaszkodunk, ha félünk a fogalmainkra, a nézeteinkre vonatkozó relativizmustól, a „még csak félig igaz” jellegüktől, ha elrettenünk az állandó továbbmélyítésük lehetőségétől és megijedünk a továbbgondolásukra való örökös felszólítástól, ha visszariadunk az előttünk álló megismerésút lezárhatatlanságától, akkor idővel éppúgy elszárad bennünk a mozgó és eleven – fizikai és szellemi – valósággal való kapcsolatunk, mint ahogyan e magatartással magunkat is belül megkeményítjük, rugalmatlanná tesszük, szellemi terméketlenségre ítéljük. A tarot nagy arkánumai esetében sem pusztán arról van szó, hogy bizonyos alapvető eszméket sorban tudatosítsunk magunkban, nem egyszerűen egy ilyen mennyiségi megismerést, extenzív ismeretbővítést jelentenek, hanem a maguk sajátos módján arra is felszólítanak, hogy a már felismert igazságoknak, eszméknek egyúttal az intenzív, a befelé haladó elsajátítására is törekedjünk. Éppen a képi forma hordozza ezt a felszólítást, hiszen nem valami olvasható szöveget, nyelvileg kifejtett egzakt gondolatokat látunk magunk előtt, hanem ábrákat, jelképeket, csak nagyon általános utalásokat találunk. A legelső, legkezdetibb szakasz a 22 nagy arkánum puszta „felsorolása”, a velük való egyenkénti megismerkedés, amikor sorra vesszük őket, majd végül eljutunk az utolsók (a „Világ”, vagy a „Bolond”) fogalmának leírásáig. Ezzel azonban éppenséggel nem kerültünk el valami végállomásra, ahol a megértésfolyamatnak hirtelen vége szakad. Az arkánumokon való ilyen – először még inkább csak – „mennyiségi” végigtekintést követően kezdődik csak el az igazi munka, amikor már külön-külön mindegyiknél a bennük megjelenő elvek egyre mélyebb felfogása, befogadása válik feladattá. A legnehezebb nem is a képek eszméinek, tartalmainak azonosítása, hanem sokkal inkább a folyamatos behatolás azokba, megértésük állandó mélyítése, a jelentésükben kifejezett valóság utáni kutatás. Ez pedig már mindenkinek a saját ügye, a saját erőfeszítéseinek körébe tartozik! Az arkánumok általános jelentését, körülbelüli behatárolását megkaphatjuk kívülről, másoktól, azaz „ingyen”, de a bennük foglalt eszmék egyre mélyülő jelentésszintjeit, vagyis a saját róluk való fogalmaink minőségi érésfolyamatát már senki sem kaphatja meg „ingyen” és másoktól! Saját belső szellemi-lelki, sőt morális fejlettségünk határozza meg ugyanis azt, hogy az illető eszmének milyen jelentéstartományát ragadjuk meg, értsd: hogy milyen valóságmélység elérésére vagyunk képesek az eszmén keresztül, vagyis hogy megismerőképességünk milyen fokon működik. Senki sem tud magába fogadni egy „mélyebb” jelentést, azaz nem képes a valóság egy még rejtettebb rétegének érzékelésére, gondolati felfogására, ha ehhez belső világában még nem teremtette meg a megfelelő szellemi erőket és feltételeket, amelyek segítségével azonos „hullámhosszra” tud kerülni a világ további jelentésrétegeivel. Egy tárgyi tudás formájában külsőlegesen és formálisan megnevezhetők

37

és közölhetők ugyan a magasabb eszmék, a szellemi igazságok, de ezzel még nem történik meg egyszersmind az ilyen tárgyi tudás megértésének és e megértés egyre mélyebb fokozatainak is az „átadása”, hanem ez teljesen az adott befogadó saját szellemi erejétől és addig elért belső érettségétől függ. Az eszmékről és magasabb igazságokról való puszta tudomás tehát csak a legelső lépés a világ megismerésében. Ami ezután jön, az az értelmezés, vagyis a belső jelentésük egyre mélyebb megragadásának állandóan továbblépő folyamata. Az eszmék, igazságok értékéhez való viszonyunk az, hogy „fel kell ismernünk” őket. Az eszmék, igazságok tartalmához való viszonyunk pedig az, hogy „értelmeznünk” kell őket. A tarot egy olyan beavatási út, ahol mindkettőt gyakorolnunk kell. Az emberi megismerés a „valóság” – és most nem csupán a fizikaira, hanem a szellemire is gondolunk – kimeríthetetlensége következtében ilyen lezárhatatlan, ami nemcsak extenzív, hanem éppannyira intenzív értelemben is elmondható róla. A valóságnak ez a kimeríthetetlensége arra is visszavezethető, hogy maga is folyamatosan fejlődik, önmagát állandóan minőségileg is továbbszövi és egyfolytában alakítja. A valóság nem csak kívül – az anyagában, eseményeiben, tényeiben –, hanem belül – a minőségében, a programjában, a céljaiban – is változik. Ezért kell nekünk is minduntalan a nyomában lennünk, őt magát mindenkor figyelnünk, és újra és újra megismernünk… És ezért kell a saját nézeteinket, a világ-képünket is időről időre újrafogalmaznunk, hasonlóképpen a bennünket legközelebbről érintő ember-képünket, az emberfogalmunkat is. A lét előrefelé halad, tehát megismerésünknek is előrefelé kell tekintenie. A múlt bölcsessége felhasználható, de egymagában nem elegendő a jelen, még kevésbé a jövő megértéséhez. Csak akkor lenne elegendő, ha a lét nem fejlődne és magában mozdulatlan lenne. De ahogyan ezt a fizikai világról manapság már senki nem merné állítani: a számunkra egyelőre még eléggé ismeretlen szellemi világot sem helyes ilyennek feltüntetnünk. A középkorban a fizikai világot is és a szellemi világot is változásnélkülinek, felépítésében egyszer s mindenkorra befejezettnek és minden törvényében véglegesnek tekintették. A természettudomány megjelenése óta tudjuk, hogy a fizikai világ óriási változásokat élt meg, újabb és újabb összetevők és létszintek fejlődtek ki benne, soha nem ismert nyugalmat. A modern ezoterika megjelenése a jelenkorban most azt az ismeretet – üzenetet – hozza számunkra, hogy a szellemi dimenzióra is érvényes a változás fogalma, ott is létezik előrehaladás és örökké tartó fejlődés! A Szellem tökéletlenségét éppen abban kellene látnunk, ha merev és mozdulatlan, vagyis improduktív és mára már fantáziavesztett lenne. Tökéletességét éppen az mutatja, hogy lételeme a teremtés, alapjellemzője a kimeríthetetlen kreativitás, az újat alkotás, a „továbbgondolás” képessége, ami abban fejeződik ki, hogy állandóan fejlődik, azaz újabb és újabb célokat tűz ki maga elé… E folyamatban az emberre is feladatok várnak, sőt magában az emberlényben történik most a kozmikusan új megjelenése és megteremtése! E továbbalakuló fejlődés egyik bizonyítéka lehet számunkra maga a tarot is.

38

A beavatás tarot-ja A tarot újraértelmezésének igénye

A tarot 22 nagy arkánuma a TANÍTÁS AZ EMBERRŐL. A „tarot” utat jelent, a Belső Fejlődés útját, az „arkánum” titkot, ennek az útnak a rejtettségét, de egyúttal az igazi megfejtését is. A tarot 22 képe egy szellemi-kozmikus üzenet arról, hogy mi az Ember, és mi a magasabb célja a földi létének. 22 kép beszéli el, hogy milyen belső szellemi úton kell végighaladnunk ahhoz, hogy e célt egyszer majd elérhessük.

Pontosan nem meghatározható időben, mindeddig ismeretlen hely(ek)en valamely féltve őrzött kultikus teremben a falon színes képek voltak láthatók. (Ehhez rögtön hozzá kell tennünk azt, hogy „talán”, mert biztosan nem tudható. Mi azonban ebből a feltételezésből indulunk ki.) Ezekre olyan ábrákat – alakokat és történéseket – festettek, amelyek egy ezoterikus szellemi beavatás menetét jelenítették meg. Itt gyűltek össze azok a „jövőbe tekintők”, az emberlét rejtélyét kereső „ébren levők”, akik érdemessé váltak ennek az ismeretnek az őrzésére és a róla való elmélyült gondolkodás ápolására. Maguk ezek az ábrák ugyan nem meríthették ki a mondanivaló minden részletét, a beavatási tartalom teljes „okkult” jelentését, de jók voltak arra, hogy egyszerű jelképül és mintegy emlékeztetőül szolgáljanak e beavatás menetéről az úgynevezett beavatottaknak, akik a további részleteket és a képileg lerajzolhatatlan összefüggéseket, mélyebb értelmet a saját fejükben, a megszerzett tudásukban hordozták, amit már csakis szóban közölhettek azokkal, akik a titkos tanba való bevezetésre belsőleg éretteknek bizonyultak. A történelem régebbi vagy újabb viharaiban ezek a „misztériumhelyek” feltehetően megszűntek, külsőleg is elpusztultak, így velük együtt azok a fali képek is, amelyek a „beavatási termekben” voltak találhatók. Az Ember „kozmikus szerepéről”, „földi rendeltetéséről”, a jövőben bekövetkező Új Korszakról és az ehhez vezető, azt megvalósító Belső Útról tudók az ismeretlenségbe húzódtak vissza, miközben talán számuk is egyre fogyatkozott. Ez a magasabb tudás azonban nem veszhetett el, sőt az arra még éretlennek mutatkozó emberiség elől meg is kellett óvni azt. Ezért – valószínűleg – kis lapokra másolták át az egyes képeket, amelyeknek megfejtését csak az értők ismerték, és így rejtegették a velük szemben mind ellenségesebb világban, türelemmel várva arra és reménykedve abban, hogy egyszer még méltó lehet az ember e róla szóló titok megismerésére, és már belső szükségletből keresni fogja ezt a tudást, amelyben saját egyedi létének „kozmikus” jelentőségére és „magasabb” értelmére is választ talál. E kicsinyített formájukban azonban maguk a képek utóbb mégiscsak kikerültek a világba, de már csak egymagukban, mélyebb jelentésük ismerői nélkül. Illetéktelen kezekben egyfajta kártyajátékká minősültek, de talán éppen ez mentette meg őket a teljes megsemmisüléstől. A most már kártyalapokként továbbélő ábrák eredeti jelentése idővel nagyrészt feledésbe merült, és maradtak pusztán a képek. Valami

39

azonban kétségkívül rejtélyes volt e lapokon, ami megfejtést kívánt. Megindult tehát a képek exoterikus, azaz külsőleges magyarázása. Egyfelől bizonyos tudnivalók fennmaradtak vagy kiszivárogtak ugyan a világba az egyes képekről, a beavatás fokozatairól, de ezek csak hézagos ismereteket tartalmaztak. Másfelől, igyekezvén kitölteni e hézagokat, nekiláttak a képek újkeletű, az adott kor és terület saját világnézetéből kiinduló értelmezésének. Csakhogy ilyenkor közvetlenül az ábrákból próbáltak következtetni a rejtett jelentésre. Ez a módszer azonban csak fél sikerrel járhatott. Hiszen eredetileg az ábrák megalkotói a támpontul szolgáló jelentéshez csak kerestek egy képet, annak valamilyen szemléletes ábrázolását. Az okkult jelentés tehát akár egy másik képpel is kifejezhető lett volna. Vagyis nincs közöttük egyértelmű, szigorú megfelelés, abszolút összetartozás, így az ábra sem vezet el egyenes úton az adott jelentéshez! Ezek a képek valóban nem „önmagukat” jelentik, hanem valami szellemi igazságot, egy ezoterikus mondanivalót. A szellemi tartalom megőrzése érdekében alkották meg ezeket a képeket, amelyek azonban maguk – éppen mint puszta vizuális ábrák – teljesen nem meríthették ki a sokkal bonyolultabb eszmei, fogalmi jelentéseket, hanem csak rövidítésül szolgáltak a jelentést magát jól ismerőknek, a világ és az ember ezen titkaiba „beavatottaknak”, akik ha ránéztek a rajzokra, azonnal értették, hogy az ember szellemi Belső Fejlődésének melyik szintjéről van szó valamely kép esetében. Az ábrákat tehát feltétlenül kiegészítették szóbeli úton, vagyis maguk a képek semmi esetre sem fedik le a tulajdonképpeni mondanivalót. Ennélfogva a „Magasabb Tudás”, a „beavatás” tényleges ismeretének egyetlen forrásaként nem szolgálhatnak, hiszen erre önmagukban véve nem is képesek. Az eredeti misztériumhelyek tanítói gyakorlatában ezek az ábrák csak egyfajta utalások lehettek, segédeszközök valamihez, de nem közvetlenül a fődolog: magának a Tudásnak a kifejtése is egyben. E rejtélyes rajzok tehát rászorulnak egy „kifejtésre”, a fogalmi magyarázatra. Ez a belső jellemzőjük azonban jó alap lett arra, hogy az utókor értelmezői fantáziáját féktelen lendületbe sodorja, amely véget nem érő szabad asszociációkban rohanta le a néma képeket, és hogy az elkövetkező századok belevetítsék saját tudatuk sokszor teljesen szellem nélküli törekvéseit is. Magukhoz az összetett és pontosan értendő jelentésekhez eredetileg valóban nehéz lehetett megfelelő ábrákat találni és kitalálni, olyanokat, amelyek meg is őrzik a mondanivaló mélységét, ugyanakkor képi alakban tudják tolmácsolni a szellemi tartalmat. Ha csak mitikus jelképeket, titkos jeleket vagy mértani idomokat alkalmaznak, akkor fennállt volna annak a lehetősége, hogy ezeknek értelme az egymást követő generációkban eltorzul, sőt az idők során el is vész. Ezért inkább valamilyen szituációt (ld. két nő között álló férfi), cselekményt (egy kocsit hajtó ember, egy oroszlánt megfékező lány, toronyból kizuhanó emberek), illetve tárgyat (pl. a kerék, az égitestek, egy csontváz), vagy személyt (a remete, a főpap, az uralkodó, a bolond) használtak fel a jelentések jeleiként, mint amelyek talán könnyebben megfejthetők lesznek még az egészen megváltozott jövőben is. Ám ennek a módszernek is megvolt a maga hátránya! Az elkövetkezendő korokban ugyanis ezeknek a csak „utalásként” értett ábráknak a saját konkrét tartalmai erősen kiszorították az okkult

40

mondanivaló beléjük kódolt eredeti jelentését! Így a két nő között álló férfi lapja leszűkült a szerelmesekre, vagy legalábbis a dilemma helyzetére, a csontvázat ábrázoló kép csak a halált, az elmúlást, vagy valaminek a végső pusztulását juttatta az emberek eszébe, a villámsújtotta torony egyenlő lett a szerencsétlenséggel, az összeomlással, és egy valamiféle óriáskerék látványát közvetlenül azonosították a szerencse forgandóságával. Ennek folytán a képek hajdani jelentése egyre inkább elveszítette okkult gondolatiságát, a hétköznapi látókörhöz és igényekhez idomult, már ezt szolgálta és nem az ember szellemi beavatásának magasabb szükségletét. A beavatási helyek ezoterikus tartalmú fali képeinek kis lapok formájában történő kikerülése a világba végül is oda vezetett, hogy ennek a későbbiekben valahol a „tarot” nevet felvevő ábrasorozatnak az eredeti funkciója – a tanítás – háttérbe szorult, avagy erősen átértelmeződött. Ugyanis e képek jelentésének sejtett magasabb értelme, a szellemit kifejező titkos mondanivalója és – ha nem ütközünk meg a kifejezésen – a szellemi világból inspirált eredete úgy „őrződött meg”, hogy a kozmikusan egyre inkább magára maradó, a szellemi tisztánlátását már végképp elveszítő és a földi anyagiságba immár teljesen belesüppedő ember az előtte közvetlenül már nem megnyilatkozó Szellemi Világ kíváncsi vagy kétségbeesett „kikérdezésére” használta e lapokat, és az Istenek, a sorsot intéző Magasabb Hatalmak túlvilági üzeneteit kereste bennük és várta általuk! Vagyis e titokzatos ábrákkal ösztönösen jósolni kezdett a szellemileg már egyre elhagyatottabb világban magát egyre elveszettebbnek érző ember… A jóslás tevékenysége pedig azontúl jelentős hatással volt a képek értelmezésére is. A tanítói jelentésre ráépültek és azokat egyre vastagabban befedték – ha teljesen nem is tagadták – a jóslási jelentések. A tanítás tulajdonságokat, emberi belső minőségeket jelölt ezeken a képeken, a jóslás ezzel szemben inkább életszituációk és külső történések jelzésére használta az ábrákat. A tanítás az ember kozmikus jövőjét rögzítette e képi formában, a jóslás a hétköznapi élet holnapjai után tudakozódott. Így az ábrás lapok által hordozott, a mintegy beléjük sűrített „megismerés” idővel majdhogynem teljesen lefokozódott a „jövendőmondásra”. E ránk maradt okkult ábrák megértésének azonban éppen az a kulcsa, hogy azok nem külső szituációkat jelentenek, hanem a belső tudatfejlődésre, a szellemi ébredésünkre, a szellem bennünk való megvalósítására vonatkoznak! Az egyes képek az egyéni fejlődésünk bizonyos állomásait ábrázolják, azt jelölik, hogy milyen tulajdonságokat kell megszereznünk, milyen látószöget, szemléletmódot kell magunkban kialakítanunk és egyre mélyebben elsajátítanunk, milyen újabb és újabb belső minőségre kell szert tennünk ahhoz, hogy az „Igazi Emberré”, a „Jövő Emberévé” váljunk – mi magunk. Ha pedig már valóban ezt a „kulcsot” kezdjük használni az eredeti jelentésük megfejtése érdekében, akkor részben sok felesleges és többnyire lényegtelen vonástól szabadítjuk meg a képek értelmezői apparátusát, részben olyan gondolati mélységeket pillanthatunk meg magukban az ábrákban, amelyek általában rejtve maradnak a másféle megközelítésekben. – A tarot-képek sorrendben vannak, azaz már eredetileg számokkal látták el őket, ami nem véletlen, és ez szerencsére megőrződött – bár már igazi funkció nélkül –

41

a későbbi századokban is. Az elsajátítani való tulajdonságokat, cselekvéseket aszerint rendezték el, hogy adott mivoltuknál fogva egyre nehezebb az alanyi megszerzésük, az önerőből való létrehozataluk. Egyre „magasabbra” kell emelkednünk magunkban, hogy birtokolni és ténylegesen művelni tudjuk őket. Ez a természetük ezáltal egy szellemi, belső fejlődést is magában foglal, vagyis valóban egymás után következnek ezek a tulajdonságok, így a „megszámozásuk” döntő segítséget nyújt a képek saját és egymással összehasonlító értelmezésekor. E sorrendet azonban mégsem kell mereven értenünk. Sem abban az értelemben, hogy egy adott fokozat tökéletesen kidolgozódik bennünk és csak ezt követően jöhet majd a következő fok, sem pedig úgy értve, hogy a későbbi fokozatokkal addig nincs is semmi dolgunk, amíg az előbb levőkön végig nem haladtunk. Valójában mindegyik fokozattal – azaz belső tulajdonsággal és szellemi-lelki minőséggel – van valamilyen kapcsolatunk. Részben annyiban, hogy mindenkiben csíraformában ott vannak e tulajdonságok, és ilyen-olyan szinten a legtöbbet talán gyakoroljuk is a hétköznapi élet színpadán; részben éppen a hiányuk utal rájuk, amit esetleg mi magunk is, de főleg a környezetünk többé-kevésbé észrevesz bennünk és szinte mindig szenved is tőle… A kérdés egyfelől az, hogy mennyire tudatosan irányulunk ezekre az adott tulajdonságokra és belső minőségekre, másfelől, hogy mennyire sikeresen, vagyis hogy szilárdan és maradandóan kialakítottuk-e már magunkban őket és működnek-e bennünk mint tetteink meghatározói. Ugyanakkor a képek, azaz a megszerzendő tulajdonságok sorrendje mégis elárul valami lényegeset a szellemi Belső Útról. Minden adott fokozat tulajdonképpen feltételezi, sőt magában foglalja az előtte levőket, mert nem tudnánk igazi viszonyba sem kerülni velük, ha az őket megelőző fokozatok eredményei a szükséges mértékben nem lennének már meg bennünk. Például a „Remete” (9. kép) magányos igazságkeresése lehetetlen lenne, ha előtte nem megy át az ember az „Igazság” (8. kép) fokozatán, amikor is megtanul különbséget tenni az igaz és a hamis, a lényeges és a lényegtelen között, és felismeri az eszmék és magasabb értékek emberformáló szerepét. Hiszen a „Remete” világtól való visszavonulása ilyen előzményekre vezetendő vissza, nem pedig arra, hogy esetleg „megsértődött” volna az emberekre, mert nem szolgálták ki a hiúságát vagy egyéb önző érdekeit. A „Remete”-tulajdonság bennünk már egy nagyfokú tudatosságra alapozódik, a gondolkodás erőteljes jelenlétére utal, amikor keresni kezdjük az élet értelmét. Az igaz és a hamis szétválasztásának – a látásmódunkat a hétköznapi tudat e tekintetben roppant igénytelen színvonala fölé emelő – képessége nélkül tehát sohasem válhatnánk „Remetévé”, amely mindig is a Kereső Ember szimbóluma volt. Hasonlóképpen, a szellemi felé forduló „Akasztott Ember” (12. kép) tulajdonsága is elképzelhetetlen lenne, ha már előbb nem történik meg valakiben a morális érzék megerősödése (10. kép) és ha nincs meg az a belső igénye, hogy önmagát megváltoztassa (11. kép). Lényeges útmutatás tehát a képek fennmaradt megszámozása, mert nemcsak egy felettébb logikus összerendezését adja a képeknek, hanem kiderül az is, hogy a huszonkét nagy arkánum a beavatás egymásra épülő lépcsőfokainak „titkát”, a Belső Út gyakorlati megvalósításának mechanizmusát is tartalmazza. –

42

A Belső Út valójában a lelki-szellemi emberfejlődés, a bennünk levő, de még csak „félig kész” tudatunk saját erővel történő felemelése egy magasabb rendű Én-működésbe avagy Én-minőségbe, ami mint ilyen az emberen belül, szellemileg játszódik le. E folyamat képekkel történő, külsőleges, „figurális” érzékeltetése, analógiákban való ábrázolása nyilván csak valami félmegoldás lehet! E hosszantartó és küzdelmes belső fejlődés egyes állomásait azonban minél pontosabban kell ismernie az erre az útra lépő személynek. Végül is mit kell létrehoznunk magunkban, mi a feladat? A célról, a megvalósítanivalókról határozott tudásunknak kell lennie, különben csak bolyongani fogunk egy határtalan sivatagban, amelyben sohasem tudhatjuk, hogy éppen melyik pontján állunk, és még mekkora az út előttünk. Látnunk kell az irányt, érzékelnünk kell a haladásunkat. E nélkül az a magabiztosság sem őrződhet meg bennünk, amely minden letérés és a látszólagos tehetetlenségünk ellenére sem engedi feladni a harcot, és újra és újra a magunkban való hitre ösztönöz, arra, hogy képesek leszünk mindent végigcsinálni. A beavatás „nagy arkánumai” pontosan azt a célt szolgálták, hogy az embernek biztos fogalmai legyenek az előtte álló út menetéről, ennek részletes felosztásáról, és ezzel a rá váró nehézségekről is. Ezért a képeknek nem egyszerűen a sorrendje volt a fontos, hanem maguknak a képeknek a címe is. Ezekben volt megadva ugyanis a tulajdonképpeni „útvonal” a sok holtággal és tévúttal tarkított Belső Úthoz. Így a képek adott elnevezései a beavatás egyik leglényegesebb részét képezték! Csakis erre épülve lehetett értelme a további tudnivalónak is: a képek sorrendjének. Ha nincs tényleges információnk valamely út konkrét állomásairól, azok „neveiről” – a meghatározásukról –, akkor az állomások puszta „megszámozása” sem nyújthat számunkra igazi információt. Egy „üres” sorrend lesz, és nem tudjuk, hogy miért kell betartanunk. Ez történt a beavatási képekkel is, amikor utólagos értelmezésükben mindinkább a rajtuk látható külső figurációkra került a hangsúly, majd egyenesen az ábrákon található „szereplők” nevét, azaz fogalmát ragasztották tévesen hozzájuk. Ezzel a képeknek nemcsak az eredeti jelentése vált bizonytalanná és veszített tartalmi mélységeiből, hanem a sorrendjük értelme is. Alapvetőnek látszik ezért a tarot-képek átnevezésének szükségessége! A jelentések már egyébként is bizonytalan rögzítése mellett az egyes tarot-lapokat az utókor aszerint nevezte el, amit közvetlenül „látni lehetett” az ábrákon. De ezek a nevek gyakran teljesen önkényesek, mert a képeken szereplő utalások – tárgyak, események, személyek – alapján számos esetben bármi egyebet is ki lehetne emelni címadóul, ami éppannyira megfelelhetne ennek a célnak. Az így kapott lap-nevek ugyanakkor semmiféle logikus egymásra következést, valami tartalmi sorrendet nem tükröznek, és ha nem lennének már eleve megszámozva az egyes ábrák: a ma használatos elnevezések alapján lehetetlen lenne egy világos egymásutániságot megállapítanunk közöttük. Az ilyen külsőleges megnevezések örök rejtélynek hagynák meg, hogy például az első öt személy, a „Mágustól” a „Főpapig”, miért az adott sorrendben következik. De ugyanígy teljes homály fedné azt is, hogy a „Diadalszekeret” miért az „Igazság” követi, a „Halált” miért a „Kiegyenlítődés”, vagy a „Torony” lapja után miért a „Csillag” jön, és a „Végítéletet” vajon miért kell

43

követnie még két lapnak, a „Világnak” és a „Bolondnak”. Ha az eredeti számozás elveszett volna, a legnagyobb – és talán megoldhatatlan – fejtörés elé állítaná az utókort a tarot-képek sorrendjének kérdése, amennyiben egyedül csak az ábrák „látványa” szerint megadott elnevezésekre támaszkodhatna. A logikus egymásra következés felfedését erősen megzavarja az is, hogy az ábrákat már eleve „definiáló”, de csak a „látszat” alapján keletkezett lap-nevekből következtetnek vissza az eredeti jelentésre. Így például a 20. kép baljós „Végítélet” elnevezése az égi büntetést, vagy a kérlelhetetlen isteni szigort sugallja, tehát amit önmagában kifejez az adott tarot-lap nevéül választott valamely fogalom – a halál, a császár, a bolond, a szerencsekerék, a mértékletesség –, azt a jelentést vetítik rá, sőt sokszor teljes egészében azonosítják az ábrákba belekódolt eredeti jelentéssel. Egyrészt tehát nem az eredeti jelentésből alkották meg a képek – ma használt – neveit. Másrészt az így utólagosan keletkező lap-nevekből határozták meg és építették fel az eredeti mondanivaló feltételezett jelentéskörét. Ez az eljárás azonban sohasem vezethet el az „okkult” tartalom teljes, vagy legalábbis mindig a jó irányban haladó feltárásához. Így inkább azt az utat kell járnunk a képek megfejtésekor, hogy először rekonstruáljuk magát a szellemi jelentést – természetesen felhasználva itt az alapábra lényegi utalásait –, és csak ez után, a megtalálni vélt jelentésre alapozva adjunk új – vagy inkább adjuk vissza ismét a „régi” – neveket a képeknek. Ennek alapján pedig bizonyítsuk a képek adott sorrendjének értelmét. A tarot lapjainak „hagyományos”, azaz az utókortól származó elnevezései: 1. A Mágus 2. A Főpapnő 3. A Császárnő, Az Uralkodónő 4. A Császár, Az Uralkodó 5. A Főpap, A Beavatott 6. A Szeretők 7. A Diadalszekér, A Kocsihajtó 8. Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás 9. A Remete 10. A Szerencsekerék, A Sorskerék 11. Az Erő 12. Az Akasztott Ember 13. A Halál 14. A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség 15. Az Ördög 16. A Torony 17. A Csillag 18. A Hold 19. A Nap 20. A Végítélet, A Feltámadás 21. A Világ (22.) A Bolond, A Vándor

44

Valóban látnivaló, hogy a képek ezen elnevezései alapján semmilyen értelmes láncolat nem fejeződik ki a sorrendjükben, és csak egy merőben önkényes egymásra következés látványát nyújtják! Például a „Mágus” után miért jön két „nőalak”, őutánuk miért jön két „férfialak”? Mi értelme lehet annak, hogy a „Főpapnő” és a „Főpap” nem egymás mellett van, és vajon a „Császárnő” miért előzi meg a „Császárt”? Azonkívül, hogyan kerül az egész út „végére”, vagyis a „Világ” után egy „Bolond”? Továbbá miért van előbb a „Csillag” és csak utána a „Hold” és a „Nap”, hiszen köztudomású, hogy a csillagok messzebb vannak, mint ez utóbbi két égitest? És különösképpen: hogyan következhet a „Torony” – ami összedől vagy felrobban, tehát valami kudarc – után a „Csillag”, ami mégiscsak valami „fent levő”, sőt egyenesen a kijutás a „kozmikus síkra”, aminek előfeltétele csakis egy megfelelő érettség, az e tettre való alkalmasságunk lehet. Kísérletet kell tehát tennünk arra, hogy újraértelmezzük és már kifejezetten az Én-fejlődés folyamatához igazítva meghatározzuk e képek eredeti jelentéseit, és az így kapott konkrét tartalmakhoz valamilyen rövidítő „címet” is keressünk, vagyis új elnevezéseket adjunk az egyes lapoknak. Ám a tarot-képekhez a szellemi beavatás felől közelítő jelen törekvés eredményei nyilván el fognak térni a jóslás nézőpontjából keletkezett értelmezésektől. A jóslás az ábrák „történéseiben” élethelyzeteket kutat, a várható események előrejelzését. Ha pl. a „Napot” húzzuk: külső segítségre számíthatunk, ha az „Ördögöt”: veszélyek leselkednek ránk. A „Csillag” lapja reményekre jogosít, a „Halál” veszteségekre figyelmeztet. Az „Akasztott Ember”-nél „bajba kerülünk”, a „Világ”-nál „minden jóra fordul”. E képeket tehát külső szituációk kifejeződéseiként értik, és ha szó is esik eközben az ember belső magatartásáról, a tudati minőségéről, ez csupán a külső események kapcsán merül fel, és az ezekhez való viszonyulásra redukálódik. Vagyis a tudat önmagában való és önmagától függő fejlődését nem tekinti a jóslás, hanem csupán a külvilághoz történő napi kapcsolatában érdekli a személyünk. A szellemi beavatás nézőpontja azonban éppenhogy a tudatunk önerőből való fejlődése, amiben csak másodlagos szerepet játszik a külvilág közvetlen hatása ránk. A „beavatás” ezért a szabad, az önmagát teremtő emberrel számol, őhozzá fordul és intézi mondandóját, míg a „jóslás” esetében inkább egy önállótlan és külső vezetésre szoruló, azt még erősen igénylő lénynek kell tekintenünk az embert, aki ennek megfelelően nem is annyira önmagáról, hanem főleg a külső világ alakulásáról vár további információkat. Az egyes tarot-képek ezen újabb és sokban az eddigi „beavatási” magyarázatoktól is eltérő jelen értelmezései és a képek célul tűzött új elnevezései azonban már nyíltan nem a külső szituációk jelzését szolgálják, hanem a belső tudatfejlődésünk leírását és jellemzését kívánják megadni. – Ha a tarot 22 arkánumában – a 22 képben – már a szellemi fejlődésünket érintő, szellemileg-lelkileg egyre érettebbé tevő és fokozatosan mind magasabbra juttató tudati minőségek és magatartásbeli tulajdonságok jelöléseit látjuk, és nem a külvilág változandó, végzetszerűen közeledő eseményeit fogjuk keresni bennük, amelyek jót és rosszat egyaránt tartogatnak, akkor egyúttal a képek eddigi jelentésbeli „hangulata” is jelentős mértékben módosul számunkra.

45

Az életben örömök és fájdalmak érik az embert. A (karmikus) sorscsapásokat nem szeretjük, mert csak a negatív oldalukat, a saját fájdalmunkat vesszük észre bennük. De a belső személyiségünkre tett építő hatásukat, a lelki progresszív megváltozásainkat hirtelen kikényszerítő, vagyis a belső fejlődésünket felgyorsító – sokszor egyáltalán beindító – szerepüket általában nem tudatosítjuk. Ezért a megrázó eseményeket, de éppenígy a világ kiszámíthatatlanságát, az élet le és fel hullámzását, a küzdelmek kikerülhetetlenségét valójában elítéljük és negatívnak minősítjük. Hiszen csak mint „külvilági” dolgokat tekintjük őket, amelyek egyedül csak rombolnak bennünket, de nem mint a „belvilágunk” megtisztulását elősegítő hatásokat, amelyek gyógyszerül szolgálnak jellemerőnk legyengülése, tartós szellemi sötétségünk és morális elégtelenségeink ellen… Ezt a hétköznapi jellemzőnket a tarot-kártyák „hagyományos” értelmezése is magán viseli, amely a képekbe belevetítette a világgal szemben érzett emberi tehetetlenség élményét is. Több tarot-lap elnevezése ebből fakadóan olyan lett, hogy semmi jóval nem kecsegtethet számunkra! Mivel nem a szellemi erőnk által létrehozandó belső tulajdonságok jelöléseit látták bennük, hanem a kívülről közelítő élethelyzetekét, amelyek oly gyakran meg is keserítik a sorsunkat: egyes kártyalapok már eleve negatív neveket és ezzel negatív jelentést vettek fel magukra, amilyenek például a következő lapok. 10. kép: „Szerencsekerék” (az élet változandósága, a véletlen; de éppen így a végzet szükségszerűsége, a világ befolyásolhatatlansága); 13. kép: „Halál” (elveszítés, véget érés); 15. kép: „Ördög” (a bűnök, a veszély); 20. kép: „Végítélet” (számonkérés, büntetés). Ugyanez tágabb értelemben elmondható a „Remete”, az „Akasztott Ember” és a „Bolond” lapjáról is. Valójában egyik tarot-kép jelentése sem negatív, amilyenné a későbbiekben átértelmeztek egyeseket, hiszen a Belső Úton az embernek természetesen nem negatív tulajdonságokat kell létrehoznia magában, hanem pozitívakat. Ha nem a világ felénk áramló kedvező vagy ártó tényeit, hanem a számunkra alapvető Én-tulajdonságok felsorolását látjuk a képekben, akkor eltűnik a 22 kép fölött – tudniillik a jósláskor – mindig ott lebegő fenyegető atmoszféra is, és a képeken található minden egyes látnivalóban, azaz beavatási utalásban – történésben és személyben – „jó” üzeneteket, pozitív mondanivalót fogunk érzékelni. A „negatív” ezentúl már nem a képekben lesz, hanem éppenséggel bennünk, amennyiben még nem tudjuk teljesíteni a képek által hordozott felszólítást a saját életünkben, a fejlődésre mindenkor képes egyéniségünkben. A tarot-képekhez való ilyen megváltozott viszony egyik feltétele azonban az, hogy „újrakereszteljük” őket, és belső tulajdonságok, cselekvések „neveit” adjuk végre nekik. – A tarot voltaképpeni tárgyának áthelyezése a külső (jövőbeli) események köréből az emberi tudatfejlődés területére – amit mindenesetre teljesen nem mellőz a tarot-t jóslásra használó irodalom sem – semmiképpen sem fogja mérsékelni ennek az „okkult” ábrasorozatnak az eddigi – vagy ezutáni – jelentőségét az életünkben, és nem veszíti el érdekességét a világra nyitott Olvasó előtt sem. Ha idővel már kevésbé – vagy akár egyáltalán nem – fogják használni e képeket jóslási tevékenységre, a ránk váró élethelyzetek már bekövetkezésük előtti kinyilatkoztatására:

46

új és más ismeretek tanulmányozására válnak alkalmassá és nyújtanak nekünk már inkább a saját belső életünkhöz segítséget. Hogy előre megmondható-e a jövő, hogy léteznek-e olyan szellemi hatalmak, amelyek a kérdező elől ezt nem is titkolják el – ne e jelen pillanat feladata legyen eldönteni. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a 22 nagy arkánum valóban az Ember jövőjéről beszél, csak éppen egy egészen másik értelemben. Magáról az Emberi Lényről tudósít ugyanis, aki a jelenben még „befejezetlen”, Útjának meglehetősen az elején tart, de csak őrajta múlik, hogy a Kozmikus Létben egyszer majd igazi alakjában megjelenjen. A jövő Emberének 22 alaptulajdonsága, elengedhetetlen jellemzője lesz. Ezek közül néhányra a képességet „ingyen” kapta, magasabb eredetre néznek vissza, de az ilyenfajta meglétük mégis csak valami lehetőség bennünk, az igazi kidolgozásuk, a tényleges életre keltésük ránk vár. Ezzel szemben a többi tulajdonság kialakítása és tökéletes formára hozása már teljesen a mi – és mint ilyen: nem kevéssé hősies – feladatunk. A szabad döntésünktől függ a létük, csak a saját erőnk teremtheti meg őket a belső világunkban. A múltba vesző, eszmei forrását tekintve tisztázatlan eredetű tarot azt „jósolja” az eljövendő időknek, magának a földi emberiségnek – tehát nekünk is, most –, hogy mind a 22 tulajdonságot meg fogjuk tudni valósítani magunkban! A tarot 22 képe valójában egy-egy felszólítás, felszólítanak arra, hogy milyenek legyünk, hogy belül milyenné kellene válnunk. A tarot-ban megőrzött misztérium végső tartalma egy elementáris isteni-kozmikus felszólítás az emberteremtésre... Teremteni kell önmagunkat! Szellemileg-tudatilag-lelkileg meg kell teremtenünk az Embert. Ez a kettő teljesen azonos: a saját egyedi lényünk és az Ember. Amikor önmagunkat teremtjük, akkor az Embert teremtjük. Hogy az Ember továbbfejlődjön a kozmikus-szellemi létben, ahhoz önmagunkat, a mi saját énünket kell továbbteremtenünk. Mert magának az Embernek a fogalma és valósága a Mindenségben olyan lesz, amilyenné egyedileg mi magunk leszünk… A tarot-képek tehát valami örök misztériumot és időtálló jelentést képviselnek és hordoznak. Végtelen mélységekbe tudják elvezetni a beléjük tekintőt, egy kimeríthetetlen tartalmiság rejtőzik bennük, ami éppúgy vonatkozik a nagy létösszefüggésekre, mint a mi egyedi létünkre. A képeknek tehát jelentésbeli rétegeik vannak: 1. Az Emberi Lény legátfogóbb Kozmikus Evolúciója és rendeltetése. 2. Az egyénben lejátszódó valóságos szellemi-tudati-lelki fejlődés. 3. A megszerzendő tulajdonságok, belső minőségek felsorolása. 4. Egyes konkrét cselekvések az életben, amelyeket vagy megteszünk, vagy nem. A képek értelmezésében ezt a jelentésbeli összetettséget is meg kell ragadnunk. Fel kell emelkednünk az Ember szintjére, amikor önmagunk titkait keressük! Egy szellemi nézőponthoz kell eljutnunk, mert e nélkül teljesen megrekedünk és menthetetlenül beleragadunk a túlságosan is a földön járó hétköznapi szemléletmódunkba, amely az úgynevezett nagy kérdések iránt meglehetősen érzéketlen, és különösen a megválaszolásukra már nagyobbrészt képtelennek is mutatkozik. A tarot-ban fellelhető mély, az emberi lény kozmikus hivatására vonatkozó igazságokat a gondolati erőfeszítésekre általában nem hajlandó hétköznapi tudatunk alapján tehát nem lehet valóban megközelítenünk és még kevésbé befogadnunk.

47

A mindenkiben megtalálható intuitív gondolkodáshoz kell ezért fordulnunk, ezt a magasabb képességünket kell mozgósítanunk magunkban ahhoz, hogy a beavatás egyáltalán jelentsen számunkra valamit. Mert a 22 nagy arkánum esetében nem azonnal, már „ránézésre” belátható fogalmakkal és gondolati összefüggésekkel fogunk találkozni – amelyeket oly nagyon szeret, sőt egyenesen megkövetel a hétköznapi élet gondolatszegénysége és szellemi erőtlensége –, hanem „utána kell mennünk” az elénk kerülő fogalmaknak, és „le kell merülnünk” az emberi lélek szellemi mélységeibe. Valóban oda. A tarot-ban levő információk a mi úgynevezett magasabb Énünkhöz szólnak. A „hétköznapi énünknek” nincs sok dolga velük, de éppen ezért marad is meg bennünk csak valami „hétköznapinak”. A beavatás ugyanis nem csupán annyit jelent, hogy bizonyos tárgyi tudásban részesülünk, megtudunk eleddig elrejtett titkokat, vagy másoktól kimondva halljuk az addig számunkra megfogalmazhatatlannak látszót. A beavatás igazi lényege nem az, hogy „ingyen” tárgyi ismeretekhez juttat – ez csak a szükséges előfeltétel –, hanem sokkal inkább a tudati-szellemi tevékenységünk szokott működésének a „megemelése”, a tudat egy énszerűen intenzívebb formájának a megteremtése, nyugodtan kimondhatjuk: egy minőségileg magasabb rendű és értékű gondolkodás megjelenése az egyénben, vagyis egy tudatváltás előidézése bennünk! Kétségkívül ez a legnehezebb, ami a szellemileg legyengült, morálisan bizonytalan, sőt közömbös korunk emberére vár. Az igazi beavatásban egy valóságos belső fordulatról van szó. Nem egyszerűen egy új világképre szorul a jelenlegi emberiség, hanem sokkal inkább egy új tudatminőségre… Nem pusztán valamely új információ fogja megnyitni az ember előtt a megvilágosodás kapuját, hanem az a magában megerősödött önálló szellemi tájékozódásképessége és a már belőle származó, általa kiküzdött értéktudata, amellyel elrendezi és – még inkább – újrarendezi a már birtokolt információit és felépíti leendő világképét. Az a tudatműködési fok, gondolkodási erőtlenség, amihez már oly jól hozzászoktunk a hétköznapokban, csak a szellemi és lelki káosz megteremtéséhez és fenntartásához elegendő, de az abból való kitöréshez már nem. A tudat egy ilyen erőteljesebb működését hívhatjuk, elkeresztelhetjük Szellemnek is! A bennünk levő „Szellem” – első megközelítésre – voltaképpen nem egyéb, mint a hétköznapok látókörét és igényszintjét meghaladó tudatfok. A hétköznapi tudat a Kozmikus Lét nagy összefüggéseihez, az Élet bonyolult próbatételeinek megértéséhez, az ezek számára szükséges tudati erőfeszítésekhez képest – „lassú”, nem képes utolérni azoknak „gyorsaságát”, vagy felemelkedni, kitágulni azoknak léptékeihez. A „sebességén” kell tehát változtatni. De ez a sebességnövelés nem valami külsőleges gyorsulás lesz, hanem a tudattevékenységnek egy belső intenzívebbé válása, egy olyan kifinomulása, amely messzebbre lát, mint a hétköznapi lét ismert gondolkodása. Ilyenkor nem annyira az egyre „többet”, hanem az egyre „mélyebbet”, az egyre „igazabbat” keressük. Ez a „gyorsulás” tehát nem mennyiségi növekedésről szól, hanem a minőségi fejlődésünkről. Mondhatjuk ezt így is: nem többet kell látnunk, mint eddig, hanem mást kell látnunk, mint eddig. Ebben a „másban” foglaltatik az is, amit úgy nevezünk, hogy (emberi-kozmikus) Szellem.

48

A Szellem nem valami semmi bennünk, jóllehet materiálisan kétségkívül „nem kimutatható” részünk, hanem egy olyan magasabb rendű tudati minőségünk és teremtő képességünk, amely hidat képez és összeköt bennünket az egyetemes szellemiséggel, az Isteni Tudattal. Illetékessége és valós szerepe messze túl terjed a hétköznapi emberi létünk keretein, ugyanakkor a legfőbb feladata most mégis az, hogy a hétköznapi valóság és tudat területét a saját magasabb erőivel átjárja, azt színvonalában feljebb emelje, és ezzel a földi emberi világot értelmi sötétségétől és lelki durvaságaitól megváltsa… A Szellem az a belőlünk feltörő és minduntalan előrehajtó belső vágyunk és akaratunk, hogy az ember ne maradjon örökre olyan természetű, amilyennek most látjuk. A Szellem a többé válás „isteni programja” bennünk, de egyúttal az a saját erőnk és „mágikus” képességünk is, amellyel ezt a többé válást megvalósítjuk. A Szellem teremti bennünk önmagunkat és teremti bennünk az Embert. Ha nem létezne semmi szellemi az emberi lényekben, amiként ez az állatok esetében van, akkor a saját fejlődésük igénye sem létezne számukra, vagyis a belső világuk kimunkálásának és felemelésének szükséglete. A Szellem – tulajdonképpen a magasabb Én – egyfelől benne van minden egyes emberben, de többnyire még „alszik” bennünk. Vagyis még „nem cselekszik”. De mit kellene cselekednie? Miből tudjuk meg, hogy már „felébredt”? Mindenekelőtt abból, hogy valaki belülről elkezdi „önmagát teremteni”, már tudatosan alakítja a saját lényét a Jó – a Szeretet, a Szabadság és a Szellem – irányában. A tarot beavatása ezt a „jó irányt” mutatja meg, összefoglalja az általunk végzett, illetve elvégzendő emberi teremtésfolyamatot… Ez a beavatás tehát nem a hétköznapi életünkön kívül lejátszódó esemény, nem titkos szertartás, kultikus ceremónia, hanem magában a személyes életünkben jelenik meg, annak vezetését veszi át. A „belső” milyenségünktől függ a külső életünk, a cselekvéseink minősége. És a „külső” cselekvéseinktől függ, hogy a körülöttünk levő világnak majd milyen lesz a „belső” minősége. A végső ok és valódi forrás a világ megváltozásában mi magunk vagyunk. Így csakis önmagunk fejlődése vonhatja maga után a külvilág fejlődését is, ami itt ugyanaz, hogy az emberiség fejlődését. „Az ember önmagát teremti. Az Ember teremti az Embert…” Ez volt a tarotbeavatás legfőbb TANÍTÁSA AZ EMBERRŐL! E beavatás menete nem egyéb, mint a bennünk levő, e nagy feladatban szerepet játszó Emberi Szellem felébredésének és kifejlődésének folyamata, amely egyre inkább önállóan halad ezen az úton és egyre nagyobbakat teljesít azon. A beavatás nem a kiválasztottság tudatát hozza, hanem a világgal, a többiekkel szembeni felelősség érzetét. És nem is a megdicsőülés tétlen élvezete, hanem a tevékeny önteremtés lesz az eredménye. A tarot huszonkét arkánuma az emberben található szellemiről tudósít. De mi ez az Emberi Szellem? Az Isteni Szellemből egy rész, egy leszakított darab. Ezért a Szellem hordozza bennünk éppúgy az isteni kreativitást, mint az isteni moralitást, a Kozmikus Valóság e két nagy alappillérét. A Szellem tehát az, ami az egyes embert kozmikus lénnyé teszi, a Mindenség léptékeihez kitágulni képes létezővé! És csakis általa változhat át a beavatás – önbeavatássá.

49

Az erről való tudás és az erre való képesség a korábbi időkben még meghaladta az emberi tudat befogadói erejét, ezért kellett ezt a szellemi tudást „elrejteni” – valójában őrizni –, és ezért tapadt minden ilyen „magasabb” ismerethez az ún. titokzatosság és minősítették a kívülállók félhomályos „okkultizmusnak”. Napjainkra azonban mindez már nem egy „ezoterikus”, azaz titkos tan és ismeret, hanem az idők során érettebbé váló és szellemileg egyre nyitottabb emberiség számára már felfogható és teljesíthető információ lett. A Titkos Tudás, az okkultizmus lépésről lépésre kikerül a világba, megszűnik korábbi elzárkózása a hétköznapi valóságtól, éppen azért, hogy abba most már végleg behatoljon és meg is változtassa azt! Így az ezoterika a mi korunkban az egyik leghatékonyabb új eszközünkké emelkedik a belső emberformálásban, az egyén önteremtésében. És korunknak legfőként ezek az ismeretek kellenek ahhoz, hogy jövője is legyen. – A tarot-képek ezen értelmezésében nem egy bőbeszédű és a részletekben elvesző kifejtést választottam, hanem a jelentés még egyértelmű és világosan körvonalazott leírására törekedtem, röviden és tőmondatszerűen. A lényegi alapmondanivalót állt szándékomban megfogalmazni. A jelentés alkalmazása a világra, a benne rejlő mélységek és belső összefüggések kibontása az Olvasóra vár. Ezért a puszta elolvasásuk még nem hozhatja meg azt az eredményt, amire joggal számíthatunk. Bele kell hatolnunk, körbe kell járnunk, mozgásba kell hoznunk ezeket a tömör összefoglalásokat, az adott tarot-kép jelentésbeli kimeríthetetlenségét és tartalmának különböző gondolati „rétegeit” nyomon követni igyekvő puszta felsorolásokat. Az Olvasó szellemi aktivitása, türelmes elmélyedése, belső önállósága és igazságkereső „láza” nélkül nem nyitható fel e képekbe kódolt „Magasabb Tudás”. Megvalósítása pedig már egyedül a szabad akaratán múlik. Minden ábra értelmezésénél egy hármas szerkezetet lehet majd találnunk: 1. A kép leírása. – A képen látható személy, helyzet, történés meghatározása, az ábra tartalmilag lényeges elemeinek kiemelése. Már ez a rész is magában foglal bizonyos értelmezéseket és előkészít a tulajdonképpeni mondanivaló befogadására. 2. A kép jelentése. – Az ezoterikus jelentés rekonstruálásának kísérlete. A többsíkú mondanivaló egyes oldalait, annak egymásra épülő rétegeit, egyre mélyülő megértésszintjeit elkülönítettem, de ezek egy egészet képeznek a teljes jelentésben. 3. A kép jelentésének negatív formája. – A jelentés lehetséges torz alakja, téves megvalósítása. Gyakran a jelentésben levő tartalom túlhajtása, eltúlzott módja. A számtalan tarot-kártya közül négyet választottam ki, hogy alkalmunk legyen az összehasonlításra is. Ezekből témánknak megfelelően csak a nagy arkánumokat mutatom be, a kis arkánumokat elhagyom. A Tavaglione-féle tarot-ból csak magukat az ábrákat láthatjuk, a köréjük rajzolt asztrológiai stb. jelek nélkül. Tavaglione-tarot Marseille-i tarot Waite-tarot Ibis-tarot

50

* * * A képek szemügyre vételéhez és a hozzájuk fűzött szavakhoz teremtsünk meg magunkban egy bizonyos belső szellemi atmoszférát. A látómezőnk hagyja el időlegesen a hétköznapi síkot és emeljük fel addig a legmagasabb kilátópontjáig, ami csak telik tőlünk. Egy olyan belső szellemi útra indulunk, amelyet a végső igazságok, az emberre vonatkozó nagy eszmék világában kell megtennünk. Ne könnyű spirituális izgalmakat várjunk itt, hanem a megismerést akarjuk, a dolgok mélyére való behatolást, saját tudatunk kitágítását. Gondolkodás, átélés, elmélyülés lehet csak segítségünkre abban, hogy kitartsunk az emelkedőkön és ne legyen légszomjunk, amely visszakényszerít. Lépjünk be képzeletben tehát most mi magunk is abba a Beavatási Terembe, amelynek falán körös-körül ott látjuk felfestve a 22 színes képet… Időzzünk türelmesen előttük, mélyedjünk bele jelentéseikbe, engedjük belénk hatolni őket. Hagyjunk nekik időt, hogy mindent eláruljanak magukról, és hogy valóban szétáradjanak belső világunkban. Vegyük úgy, mintha vezetne bennünket valaki. Érezzük a jelenlétét, halljuk a hangját, kérdezzünk tőle, bízzunk meg benne. Ez a kísérő nem egy külső személy lesz, hanem a saját magasabb Énünk, a bennünk élő kozmikusság, a magunkban hordozott szellemi. A legtöbbet csakis önmagunktól tanulhatunk… Vagyis a saját magasabb Énünktől, a saját lényünk kozmikus részétől, a bennünk aktivizálódó szellemitől. Csakis ez az oldalunk segíthet bennünket abban, hogy kapcsolatot teremtsünk, hogy valóban azonosuljunk és magunkba fogadjuk a világ és az ember létének magasabb igazságait, morális eszméit, amelyek éppannyira ránk is érvényesek. De ahogyan igaz az, hogy a saját magasabb Énünk teremti, azaz emeli egyre feljebb a hétköznapi énünket, éppannyira igaz ez megfordítva is: a saját hétköznapi énünknek is a maga részéről nyitnia kell a magasabb Énünk felé, irányulnia kell rá, annak tevékenységét bennünk meg kell engednie. Ezek egymásra szorulnak, egymás nélkül nem sokat érnek, mert a földi létben mindketten csak valami fél-lények a másik nélkül! A tarot szerint a „beavatás” arról szól, hogy ezek egymáshoz eltaláljanak és egymással végképp összeforrjanak, vagyis már együtt és közösen végre egy valódi Egészet képezzenek. A hétköznapi és a magasabb Énünknek ez az Egésszé válása az ember számára elérhető legmagasabb és az egyetlen igazi Unio Mystica… E cél jegyében tehát induljunk most el azon a Belső Úton, amelynek alapeszméit, tennivalóit, egyes állomásait fogalmazták meg a Beavatás Termének fali képein. Maga ez a Terem a mi szellemi benső lényünket jelképezi, amelyben legbelül ott vannak ezek a princípiumok, jelentések, de lent a tudattalanunkban, vagyis a teljes tudatosítást többnyire még nélkülözve. A Belső Út az, hogy ezekért alámerülünk és felhozzuk őket tudatunk felszínére. E folyamat közben keltjük életre és erősítjük meg magunkban fokról fokra az emberlény és a létegész legrejtélyesebb képességét, a legkevésbé szavakba önthető, legtitokzatosabb minőségét: a Szellemet.

51

A tarot

I. – A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (amelyek az Emberbe bele vannak oltva) (1. – 5.)

1. A TEREMTŐ

[A Mágus]

Rendkívül erőteljes, belsőleg feszült, izzó tekintetű, ám mégis szeretetet sugárzó férfit látunk a képen, aki a Szellem Erejével teremt. (Lásd a „végtelen” jele a feje fölött.) Magasba tartott bal kezében – a „szív” oldalán – a Teremtő Akaratot jelképező Pálcát (a „varázspálcát”) tartja, a jobb kezével pedig – amely az „erő” oldala – parancsolóan mutat lefelé, mintegy érzékeltetve a létre hívó, mágikus Isteni Szót, amely beledübörög a Kozmikus Semmibe: „Legyen!” Előtte egy Asztal áll, amely a teremtőaktus misztikus Oltáraként értendő, rajta különféle tárgyak találhatók: a Teremtés céljai, amelyek valójában az Isteni Mágus „lelkében”, lényében vannak, és csak a szemléltetés kedvéért ábrázolták „kint” az Asztalon őket. Kezeinek ellentétes iránya két létdimenzióra utal: a megnyilvánulatlan (a Szellem „bensejében” levő, a még szunnyadó) és a megnyilvánuló (a már „külső” létté váló) világra. Amiként tehát egyfelől „fentről” ered minden, ami „lenti”, minden létesülés végső forrása az Isteni Szellemiség, úgy másfelől A Teremtő csak önmaga bensejét árasztja ki és formálja bele a rajta kívüli világba, „külsővé” teszi azt, ami „belül” van. Másszóval, önmagából teremt, és ezáltal a (benne létező) „megnyilvánulatlant” „megnyilvánulttá” teszi, avagy alkotja és képezi tovább. Vagyis minden teremtés – így az emberi is – belülről, a szellemiből fakad! A belső Szellemi Teremtőerő a létezés tulajdonképpeni forrása. Ennélfogva a teremtés igazi képessége magunkban is abban és ott – tudniillik belül – keresendő. – Az Abszolút Tudat. A Lét végső Forrása. – A szabad és személyes Isten-Én. – A Szellemiség. A Logosz, az Eszme. – Alkotóerő. Képzelőerő. Az ÚJ kigondolása. – A bennünk levő Szellem teremtőképessége, sokoldalú kreativitása általában. – Az önmagát Teremtő Ember. Az Ember önteremtő képessége, az önmagára irányuló és önmagát formáló szellemi-tudati ereje. – Az Emberben rejlő belső kimeríthetetlenség, a megújulás végtelen lehetősége. – Az Akarat az Emberben. Negatív formája: A világ egyre előbbre juttatásának szándékát nélkülöző teremtés. – A mások által már egyszer elért minőség színvonalán alulteljesíteni. – Dilettantizmus. Teremtőerő nélkül a világot meghatározni akarni.

53

2. A LÉT

[A Főpapnő]

A Lét hatalmas léptékeit és mérhetetlen „súlyát” tartó két Oszlop között ül egy magasztos nőalak, akinek arcát Fátyol takarja el. A jobb kezében a Világ Kulcsát tartja, a bal kezét az ölébe helyezett Világ Könyvén nyugtatja – ez egyes tarotképeken pergamentekercs –, amely ki van nyitva és láthatók a sűrűn teleírt lapjai. Nem a Könyvbe néz, hanem előrefelé, a messzeségbe fúródik a pillantása, mert a Könyv tartalma ő maga, ezért tökéletesen ismeri. Ő mindent „tud”. És mindenhez van Kulcsa, mert a lénye mindent „átjár”, mindenben benne van. – A két Oszlop különböző színű, vagyis A Létben már megjelent a Kettősség, ami az eljövendő sokféleségnek, mozgásnak, fejlődésnek a lehetőségét hordozza magában. Ez már nem a megnyilvánulatlan, még „belsőnek” megmaradó, önmagában levő Isteni Egy saját szférája, hanem a megnyilvánuló és tárgyi létté váló Kozmikus Valóság. De itt a Világnak még csak a létszerű „alapját” avagy a legáltalánosabb „alapelveit” találjuk. Még dísztelen és hideg A Lét, csak a „semleges” világszubsztanciából és az „érzéketlen” törvényekből tevődik össze. Hiányzik a Lélek és a Szeretet A Létnek ebből a legelemibb és legkeményebb „alaprétegéből”, amire majd ráépül minden elkövetkezendő – már „finomabb” – teremtés. Ezt fejezi ki az, hogy az időtlenség légkörét árasztó nőalak arca szigorú és érzéstelen, „nem mosolyog”, mert még nem is tud mosolyogni, ismeretlen számára a belülről fakadó melegség már magasabb minősége. De mégsem ellenséges a létezőkkel szemben, hanem csak A Lét Teljességére kiterjedő rendkívüli felelősséget érezzük rajta, amely az apró részletekkel és a világ „kiszínezésével” nem foglalkozhat, mert óriási létmechanizmusokat és képtelenül hatalmas méreteket kell egyben tartania, azaz összefüggő Egésznek kell megőriznie A Létbe kerülő sokféleséget. – A Személytelen Lét. A Szükségszerűség. A Törvényszerűség. – A minden tartalmat és létezőt magában foglaló és magába olvasztó Létegész. – A valóság „vázát” alkotó, a világ „alapját” képező létprincípiumok és törvények. – Hidegszerűség, személytelenség, érzelemnélküliség. A még „hideg” Fény. – A Lét felépítésében és működésében található Intelligencia, Bölcsesség, Logika. – Az Ember beletartozik egy Nagy Egészbe, nem önmagában áll, hanem része valaminek. Ezt a Nagy Egészet nem képes maradéktalanul átlátni, teljesen megérteni. (Lásd Fátyol a nőalak arca előtt.) Ugyanakkor mégis lankadatlanul törekednie kell a teljes valóság közelítő és törvényeinek egyre mélyebb gondolati megismerésére. – A Gondolkodás képessége az Emberben. Negatív formája: Érzelemtelenség. Kemény és rideg lelkület az emberben. – Hideg, szenvtelen, túlracionalizált gondolkodásmód.

55

3. AZ ÉLET

[A Császárnő, Az Uralkodónő]

Többnyire egy dús, virágzó természeti háttér előtt ábrázolják ezt a már mosolygó, szép arcú és nőiesen jó idomú ülő nőalakot. Ő már Lélekkel és Szeretettel teli lény – értsd: kozmikus princípium –, aki egy lehatároltabb szférában működik, egy szűkebb területen érvényesül, mint az előző tarot-kép mindent átfogó lénye. A Lét megtalálható itt is, de rejtettebb, a mélyben ható formában inkább. E terület igazi „úrnője” Az Élet, ami mindent átjár a maga sajátos melegével és lüktetésével, „lelket” lehel a létezőkbe és megeleveníti őket, millióféle változatban sokasítja meg önmaga belső lényegét bennük, általa mintegy meglendül és felpezseg a valóság: felsóhajt és belülről megremeg, most már felujjong és „Életre kel” A Lét. – A bal kezében ez a nőalak is tart valamit: egy Pálcát, aminek felső végén eredetileg bizonyára Az Életet fakasztó Isteni Erő jelképe lehetett. E Pálcából idővel királynői jogar lett. – Látható még egy kiterjesztett szárnyú Madár is a képen. Ez e létszférának a Lélek hordozására való alkalmasságát jelenti, szemben a 2. képen ábrázolt létbeliséggel, vagyis hogy csak ezen Az Élettel átitatott kozmikus színtéren jelenhet meg és fejlődhet egyre tovább az isteni eredetű Lélekszerűség, illetve az emberi lénybe helyezett isteni Én, amely halhatatlan bennünk, mert egy nem anyagi, hanem egy magasabb rendű valóság jelenléte a földi emberben. Az a Madár tehát a „súlytalan” és „repülő” Lélek jelképe, amelyet nem köt az anyagiság, jóllehet ez a szellemi való újra meg újra megmerítkezik a természeti világ közegében. Az Élet kozmikus princípiuma ugyanakkor nem azonosítható kizárólag a Földdel, a földi Természettel. Ott és abban működik talán a legintenzívebben és a leggazdagabb formákban, avagy egy kozmikusan egészen sajátos minőségben, de részben még tisztán szellemi is, és érvényesül és belenyúlik a szellemi dimenziókba is, ahol már – vagy még – nincs összekötve az általunk ismert fizikaisággal. Az Élet ezért nem csupán a fizikai életet jelenti, hanem a szellemi életet is, a szellemi létben való „élőszerű”, szubjektív-alanyi, így tudatos létezés lehetőségét. – Több tarot-képen az ülő nő feje fölött 12 Csillag (vagy a „koronáján”: 12 ékkő) ragyog, amelyek az állatövet, annak 12 kozmikus jegyét jelképezik. Ezek nemcsak a személyes emberi sors meghatározottságát, hanem az ember „égi” gondviselését, vigyázó-segítő „égi” védelmét is kifejezik. – A nő lába előtt a változékony és egyúttal feminin Hold vékony sarlója fekszik. Ez nem pusztán az Időre utal, hanem a Női Princípiumnak az ebben a léttartományban való mindent átható jelenlétére is. – A Gondviselő Lét. A Kozmosz mint Ős-Anya. A Természet életet fenntartó ereje. – A Nőiség. A lelki melegséget sugárzás. A fizikai létben: a szerelem és a nemiség. – Érzelemtelinek, gyengédnek, lelkileg adakozónak lenni, óvni és gondoskodni. – Széppé formálni, feldíszíteni a világot, és kellemessé, boldoggá tenni azt. – Az emberi Lélek sajátos érzékenysége, az örömre és a fájdalomra való képessége. – Az Érzés képessége az Emberben. Negatív formája: Érzelgősség. Túlérzékenység. A hamis, megjátszott érzelmek.

57

4. A FIZIKAISÁG

[A Császár, Az Uralkodó]

A 4. képen már teljesen „leérünk” a Földre, az anyagi valóságba ereszkedünk alá. Ez egy másik létszféra, mint a tisztán szellemi dimenzió, ide újabb és további tulajdonságok szükségesek, amelyek által ezen a sajátos földi síkon megvethetjük a lábunkat. Itt nem lenne elég pusztán „szellemi lénynek” maradnunk, mert ezzel a világgal egy „sűrűbb”, nagyobb ellenállást produkáló létközeg keletkezett, amely nehezebben formálható és befolyásolható, mint a tisztán szellemi lét. Ez a létszféra „keményebb” és „merevebb”, ezért nagyobb erőfeszítést igényel benne minden cselekedet és teremtő tudati aktus! Ám A Fizikaiság nem önmagáért létezik, hanem éppen azért, hogy az Emberen keresztül maga a Szellem még tovább erősödjön és új vonásokra tegyen szert… Az Emberi Lénybe helyezett Szellem A Fizikaiság létsíkján olyan erőket fejleszt ki magában, amelyeket csakis itt képes megszerezni, ebben a Szellem számára valami „másvilágban”! – Egy „külső” (rajtunk kívüli) léttel szembesülni: ez alakítja ki igazán a „belső” létet, és ez az útja annak, hogy kifejlődjön bennünk az isteni Én. – A Fizikaiság a Szellemet „lekötözi”, azért, hogy ezt a köteléket maga a Szellem szétszakítsa, és az így támadt új és saját erejénél fogva a Szellem a saját amoralitásának lehetőségét kiiktassa a Kozmikus Világból, amely már nemcsak a Kettősséget, hanem a létezők egyediesülését is magában hordozza. – A Szilárd és Ellenálló Lét. Az Anyag. A Föld. Az Evilág. – Egyértelmű és éles határok a létezésben. Egymástól elkülönülő, önálló létezők. – A Férfiasság. Önmagunk megkülönböztetése és szembeállítása a többi lénnyel. – Az egoizmus megjelenése a világban. – Cselekvőképesség. Dinamikusság. Gyakorlatiasság. (A férfialaknak csak az egyik lába áll a földön, a másik a levegőben van, azaz mozdulni képes, indulni kész tervei végrehajtásáért. Vö. A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember] lapjával! Nem „keresztbe teszi” uralkodóian vagy tétlenül a lábát e két kép embere, hanem nagyon is lendületben vannak, a tettvágy fűti őket belül, aktivitás a jellemzőjük.) – A földi Emberi Világ megformálása, kiépítése és fenntartása. (E képen nem egy keménykezű, ellentmondást nem tűrő „hegemóniát” jeleztek, amely önmagában valami belső mozdulatlanság és megmerevedettség is, hanem a világban pillanatról pillanatra irányító jelenlétet kívánó, az újra és újra létrehozandó „élő” és belsőleg dinamikus „stabilitást”, az ennek biztosítására képes rálátást akarták érzékeltetni. A férfialak jobb kezében a fénylő Napgömb van, ami a Szellemire mint „égi mintára” utal, vagy a Teremtő Erőt jelképező Pálca, ami a képen jogar lett.) – Az Ember Anyaghoz kapcsolt kozmikus léthelyzete. – Az Ember mint Fizikai Lény. Negatív formája: Anyagiasság. Egyoldalú anyagelvűség. Az idealizmus hiánya. – Túlméretezett egó-érvényesítés. Lelki merevség, bezárkózás. – Erőszak. A hatalom mint cél. Ellenséges elkülönülés.

59

5. A SZELLEMI SZIKRA

[A Főpap, A Beavatott]

Egy külső megjelenésében is nagy tudásúnak, a Kozmosz legmélyebb titkaiba is beavatottnak látszó embert látunk magunk előtt, akinek arcán azonban a szellemi gőg semmiféle jelét nem fedezzük fel. Mélyre hatoló erős pillantása, elgondolkodó, a világ nagy összefüggéseiben elmerülő tekintete, gyengéd és jóindulatú mosolya, belsőleg végtelenül magabiztos lénye meggyőz bennünket arról, hogy ez a valaki valóban bölcs és lehet tőle tanulni. Fején egy hosszúkás, három részre tagolt Süveg van, ami szintén csak valami „kihelyezése” és szemléltetése annak, ami „belül” található, ennek az embernek a tudatában és egész személyiségében. Bal keze hosszú arany Botot fog, amelynek felső végén egymás fölött szintén három, egyre kisebbedő kereszt figyelhető meg. Ez a Hármasság az Ember alapvető felépítését és egyúttal magának a Kozmikus (Szellemi) Létnek a rétegzettségét demonstrálja. – Előtte egyaránt fedetlen fejű – fejdísz nélküli –, de öltözetükben eltérő két ember ül a „Beavatott” felé fordulva. Figyelemmel hallgatják, de a kezük gesztikulál, ami világossá teszi, hogy nem egy „tekintély” előtt görnyednek alázatosan, hanem eleven kapcsolatban állnak a bölcs férfival, kérdeznek, hozzászólnak, ellenkeznek, vagy elismétlik, amit hallottak, hogy valóban pontosan értsék a Magasabb Tudást. A Magasabb Tudás az Útról szól, amit az embernek meg kell tennie, hogy a Kozmosz Szellemiségének avagy a Szellemi Világnak egy új és majd valóban teljes értékű tagja legyen. Ez az Út azonban nem valahol rajtunk kívül keresendő, hanem magában az emberi bensőben, mert ez az ember Szellemi Valójának az Útja, amely Út az ő tudati-lelki Fejlődése is egyben, amelynek során és által végül megteremti magában, a saját egyediségében a Szellem realitását. Az ember azonban „nem egyedül” indul el ezen az Úton. Az Isteni Szellem önmaga szubsztanciájából és minőségéből mindenkibe belehelyezett egy darabot, amely a Fizikai Lét sötétségében az egyetlen világító fáklyánk, a Szellemi Fény felé vezető belső eszközünk és magasabb képességünk. Ez az „istenrész” tehát bennünk van, magunkban kell figyelnünk és megtalálnunk! – A Szellem Szikrája, Csírája bennünk. Az Emberbe ültetett Isteni. – A képesség a Szellemire. Az Isteni Tudattal való kapcsolatba kerülés lehetősége. – A szellemi Belső Tűz, ami képessé teszi az embert, hogy felfogja, elérje és együtt lángoljon a szellemi – „külső” – Világtűzzel, a Világteremtő saját szellemi tüzével, és egyet akarjon vele, ugyanarra törekedjen, mint maga a Személyes Abszolútum. – A hit önmagunkban. Saját egyediségünk és egyéni létünk értékességének tudata. – Minden emberben ott van a Szellemi Való, A Szellemi Szikra, a „Beavatott”, amely a mi Szellemi Vezetőnk, az Isteni Szellem képviselője bennünk, amely tud magáról a Szellemiről, annak minőségéről, és hírt ad róla. – Az Ember mint Szellemi Lény. Negatív formája: Gőgösség. Öntömjénezés. Felsőbbrendűség-tudat.

61

II. – A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE (6. – 16.)

6. A SZABAD AKARAT

[A Szeretők]

Egy útelágazásban egy férfi két különböző ruhájú nő között áll, akik más-más irányba invitálják. Lehetséges erre is és arra is mennie. Választhat két út között. A férfi fölött a fénylően sugárzó Napkorong van, ahonnan egy – vagy maga az – Isteni Lény felvont íjjal rácéloz: a saját szabadságképességében részesíti az Embert. – Az Ember specifikuma, egyedülálló és csak őt jellemző ismérve a Kozmoszban. – Az Egyéni Lét szabadsága. A bennünk levő szabad akarat. (Ezt „felülről” kaptuk, isteni elrendelés áll mögötte. Lásd Nyilazó a Napból.) A személyes döntés, a saját megítélés, az egyéni mérlegelés lehetősége és egyúttal kényszere. – Az alternatíva szituációja és terhe. A cselekvési lehetőségek nyitottsága. – Felelősség. „Minden tettem alakítja is a létet, valamilyen nyomot hagy benne.” – Az Isteni Szükségszerűség hálója felszakadt, már nem köti meg és nem irányítja tovább az Embert. Ez a lehetősége és a feltétele az Egyéni Fejlődésnek. Negatív formája: A „bármit megtehetek” elve. A korlátokat nem ismerő szabadság. – Félelem és menekülés a saját szabadságom lehetőségétől, az önállóság rám nehezedő súlyától. Nem merek „szabad” lenni. – Nem vállalni a felelősséget a tetteim következményeiért, és ezzel nem vállalni önmagamat a saját tetteimben. A felelősség áthárítása.

63

7. AZ ÉN

[A Diadalszekér, A Kocsihajtó]

A Kocsihajtó és a Lovak a Kocsival együtt az ember teljes személyiségét jelentik. Ezen belül van és ennek része tehát Az Én – a Hajtó –, ami valami magasabb Erő és Képesség, az Önfejlődést akaró és lefolytató szellemi-lelki való bennünk, amely a különböző tulajdonságainkat – a fehér és fekete Lovakat – felügyeli és koordinálja. – Önirányítás. Az Én kormányozza és tartja össze a belső világunkat, miközben valami magasabb – szellemi-„égi” – szempontot is érvényre akar juttatni bennünk. – A „Középút” – amely csak egymaga halad pontosan előrefelé, vagyis a jó és optimális irányban – megtalálása, ami mindig a legnehezebb. A lelkünknek a tulajdonságok szélsőségei és kilengései közötti egyensúlyban tartása. – Önismeret. Önreflexió. Tudatosítani tudni a tulajdonságainkat, a viselkedéseinket. – A saját egyéni tudatvilágunk kialakítása, szubjektív tartalmaink, irányultságaink, nézeteink, a belső gazdagságunk létrehozása. A belső elevenség az emberben. – Személyiségnek lenni. Önmagunkat definiálni, saját világképünket kidolgozni. Negatív formája: A külvilágot, ennek mibenlétét és emberi környezetünket, ennek tanácsait, ismereteit nem vesszük figyelembe tetteinkben és önmagunk vezetésében, hanem „csak magunkra hallgatunk”. Önfejűség.

65

8. A LÉNYEGLÁTÁS

[Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás]

Egy ülő nőalak az egyik kezében Kardot, a másikban Mérleget tart. A Kard szétvág, elkülönít, a Mérleg egymáshoz rendel, összehasonlít. – Az Igaz és a Hamis megkülönböztetni tudása. (Lásd a Kard kettéválasztja őket.) – Különbséget teszünk a Lényeges és a Lényegtelen között. – Az Igaz, a Lényeges mint iránytű, amihez viszonyítjuk a dolgokat, cselekedeteket. (Lásd a Mérleg két serpenyője.) „Megmérjük”, hogy valami jelentését, mivoltát tekintve mennyit ér, mi a valódi „súlya”, azaz belső értéke, igazságtartalma. – Értelmezés. A fogalmak meghatározása. Mi mit jelent? Összefüggések belátása. – Reális világlátás, valóságérzékelés. Előítéletmentesség. – Az értékek általában, a magasabb eszmék, a szellemi igazságok emberformáló szerepének, az ember belső lényét meghatározó jelentőségének felismerése. Negatív formája: Tévedhetetlennek hinni magunkat. Az igazság „kisajátítása”. – Fogalmaink rugalmatlansága, fejlődésképtelensége. Dogmatizmus. – Más világképeket mereven elutasítani.

67

9. A BEFELÉFORDULÁS

[A Remete]

A Remete nem a „Bölcs”, hanem a „Kereső Ember”. Azt szimbolizálja, amikor az ember „kint” a világban már nem talál semmi „bölcsességet”, ezért „belül” kezdi el keresni a „bölcsességet”… A rajzon egy öreg embert látunk, nagy szakállal, akiről ezért azt gondolták a képet értelmezők, hogy ez a személy élete útját megjárva már birtokába jutott az életigazságoknak. Az idős külső azonban nem erre utal, hanem arra, hogy valaki éretté vált önmaga belső vezetésére, a bennünk levő szunnyadó Szellemi Szikra felizzítására – lásd a Lámpást a kezében –, amelynek segítségével megindulhat a hosszú és erőfeszítésekkel teli úton a bölcsesség megszerzése felé. Vagyis egy fiatal ember is lehetne a képen, mert nem az életkor dönti el vagy hozza meg az ilyen jellegű személyes szükségletünket és a Belső Útra lendítő szellemi erőnket, amely képes is végigvezetni bennünket a célig. – A táj, ahol van ez az ember, élettelen és dísztelen, se növényzet nincs rajta, se napsütés nincs felette, egy „riasztó” és „szomorú” sivatag. Ez a táj magának a Remetének a belső lelke! Még nincs benne semmi „megfogható” és biztosra vehető, még kopár, vagyis még csak „keres” ez az ember, de nem „talált” is egyúttal. A választalanság élménye gyötri és ugyanakkor hajtja is előre… – Hiába látjuk őt magányosnak, tulajdonképpen mégsincs „egyedül”. Egyedül ugyanis az az ember van, aki tétlen és semmit sem kezd önmagával. A Remete nem „meghúzódik” egy csendes barlangban, nem „kiáll” az élet sodrából, hanem látjuk rajta, hogy valamit nagyon is cselekszik, egy törekvés olvasható le róla, de ez a cselekvés tisztán belső. A Bot a kezében világosan sejteti, hogy „halad valamerre”, tevőleges ebben a helyzetében, nem pedig hever valahol egy homokdomb tövében lemondóan. – A Szellemi iránti szükséglet jelentkezése. – A külvilágtól való erősen manipulált és általunk eddig jórészt kontrolálatlan függésviszonyunk felismerése. „Olyan voltam, amilyennek a világ akart látni.” – Szakítás a hétköznapi ember felszínességével, igénytelen és szűklátókörű világképével. Elfordulás az álértékektől, kilépés a külső javak és pozíciók utáni hajszából. – A külső ürességben való csalódás. – Keresés. Kérdezés. A dolgok, a világ értelmének kutatása. A „Miért?” kérdése. – A belső űr, a szellemi kitöltetlenség megélése. („Ki vagyok én?”) – Visszavonulás. Magunkra maradás. Számkivetettség. Hontalanság. – Az egyedüllét elfogadása. „A belső-szellemi utunkat egyedül kell járnunk.” – Az értékeset már nem a Külsőben keresni, hanem a Belsőben. (De ez még „üres”.) Negatív formája: Közömbösség a világ iránt.

69

10. A KÉT IRÁNY

[A Szerencsekerék, A Sorskerék]

A Kerék egyik oldala lefelé, a másik oldala felfelé fordul. Ez nem a „körforgásra” utal – egyszer fent, máskor lent –, hanem az ellentétes irányra. A Kerék fölött valami Fényesség van és egy Szárnyas Lény (aki maga a szellemi felé tartó és azt majd magába fogadó Ember), ami a Pozitív Princípiumot, a Magasabb Minőséget fejezi ki. A Kerék alatt pedig Szörnyek, Kígyók (akik itt a szellemvesztett embert is jelképezik), vagy a lehúzó-elnyelő sötét mélységekre tett valamilyen utalás látható (pl. a háborgó feneketlen tenger), ami a Negatív Princípium érzékeltetése. A Kerék fölött és alatt a Világ Két Pólusa van: a Jó és a Rossz kozmikus erői! – Különbségtevés a Jó és a Rossz között. A Jó tudatos választása. – A Moralitás, a Morális Érzék megjelenése az emberben. – A világdualitás, az „Ég” és a „Pokol”, azaz a lét morális polarizálódásának, két részre szakadtságának és ezek ellentétességének felismerése. – Az Út „felfelé” és az Út „lefelé”. – A lét maga egy olyan megpróbáltatás, amely – morálisan – van akit letaszít, van akit felemel. A saját egyéni létezésem önmagam próbára tevése, hogy melyik oldal, melyik értékpólus felé fordulok, melyikhez vonzódom inkább. – A Jó és a Rossz harca bennem. – „Hová akarok tartozni?” („Milyen legyek én?”) Negatív formája: Az értékpólusok közötti hányódás, morális határozatlanság. Itt is, ott is szeretnénk érvényesülni, de igazán egyik oldal mellett sem kötelezzük el magunkat. Felváltva mindkét pólust engedjük hatni magunkra, ennyiben morálisan hol „felkerülünk”, hol „lecsúszunk”. Nem „előrefelé” a belső szellemi-morális fejlődés Útját járjuk, hanem „körben forgunk”, nem haladunk.

71

11. A BELSŐ ERŐ

[Az Erő]

Egy gyengéd Lány az előtte levő vad és üvöltő Oroszlánt hátulról lefogja, a kezeit – mint valami kantárt – két oldalról az Oroszlán pofáján tartja. Az Oroszlán dühöng, de tehetetlen a Lánnyal szemben! – A képen egyúttal az Emberfejlődés jelképe, a Szfinx is látható: alul egy állati test, és elöl illetve felül mintegy kimagaslik belőle az emberalak, utalva arra, hogy mind az Emberlénynek a Kozmikus Evolúcióban, mind az Egyénnek a hétköznapokban egy minőségi metamorfózist kell végrehajtania önmagán. – A Lány és az Oroszlán eszerint együtt alkotja magát az embert, tehát ez a kép nem két különálló lény harcát és kapcsolatát fejezi ki, hanem ugyanazon személy saját belső viszonyulását önmagához. (Amiként Az Én [A Diadalszekér] és Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög] esetében is erről van szó.) Az Oroszlán az állati bennünk, a szellemivel át nem hatott alacsonyabb rendű részünk, avagy az ilyenszerű megnyilatkozásaink, cselekedeteink és érzéseink. A Lány a bennünk levő Szellemi, a magasabb rendű, az állatfeletti. De ez most megkezdi átvenni az uralmat az emberben ennek alacsonyabb rendű természete, a Jót – a morálisat, a szellemit – nem ismerő vad és sötét része felett. – Az önmegváltoztatás igénye. – Az önmagammal szembeni elégedetlenség. Az önmagammal való megküzdés szükségességének felismerése, első igazi kezdetei, majd állandósulása bennem. – Szembenézni a hibáinkkal, a belső fejlődésünket akadályozó tulajdonságainkkal. – Szembefordulni a bennünk levő Lehúzó Erőkkel. Megfékezni magunkban azt, ami csak rombolni tud: gyűlölet, irigység, kapzsiság, bosszúvágy, hatalmaskodás stb. Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen eltüntethető lenne a Lehúzó Erők jelenlétének lehetősége bennünk, hanem annyit, hogy már felügyeletünk alatt tartjuk őket, tudatosítani – észrevenni és reagálni – vagyunk képesek mindenkori jelentkezésükre. – Önuralom. Az indulatok megszelídítése. – Az erőszakról való lemondás. – Megkezdődik bennünk a „teremtés befelé”, ami csakis Szellemi Erővel lehetséges. (Lásd a „végtelen” – a Szellem – jele a Lány fejénél.) Negatív formája: Önostorozás, önmagam örökös hibáztatása. Értéktelenség-tudat. – Életidegen szigorúság a hétköznapokban. Túlfegyelmezés. Aszketizmus. – Ösztönvilágunk túlzott elfojtása, vágyaink, érzelmeink kiéletlensége.

73

12. A SZELLEM FELVÁLLALÁSA

[Az Akasztott Ember]

Valaki kötélen egy gerendáról fejjel lefelé lóg az egyik lábánál fogva. A másik lába szabadon van, ami egyúttal mégis a „járásra”, a „mozgásképességre”, vagyis a „szabadságra” utal. A képnek nem az a mondanivalója, ami külsőleg látható – látszik – rajta, hanem a „nem látható” ok felfedése, ami e sajátos pozíció megindoklása, tudniillik az ott függő ember belső elhatározásának és szándékának az érzékeltetése, aminek alapján a hétköznapi gondolkodás számára ilyen furcsa és lehetetlen helyzetben találjuk. Ez nem egy passzív és tehetetlen lelki szituáció, hanem egy mérhetetlenül aktív és célra tartó belső tudatforma, amibe ő maga, e tettével a látószögét teljesen megváltoztató ember hozta magát, akartan és tudatosan. Vagyis ez egy teljesen szabad cselekvése volt! A képben rejlő dinamikusság tehát nem „kívül” van és nem is kívül keresendő, hanem belül, az illető ember „fejében”, a lelkében, az akaratában… Az Akasztott Ember állapota így valójában a legkevésbé sem a kiszolgáltatottság, hanem ellenkezőleg, valami lendületesség és felfokozottság: maga az útra kelés. – A kezei is kifejezik, hogy nincs ellenére ez a „testhelyzet”: nyugodtan és várakozóan ruhájának zsebeibe csúsztatja őket, mint aki biztos a dolgában és nem tart semmilyen külső veszélytől sem. De az utókor tévedése mutatkozik meg abban, amikor a fejjel lefelé lógó ember kezeit is összekötözve rajzolják meg, hogy ezzel a tehetetlenségét és a pillanatnyi tétlenségét hangsúlyozzák ki. Itt azonban éppenhogy egy aktív cselekvést látunk. A lábai nem érintik már a földet, sőt az Ég felé mutatnak, felkészülve arra, hogy – jelképesen – majd oda is vigyék őt. Hiszen egyszeriben mindent fordítva lát, mint korábban a földön állva! Egy új világ, egy új út lehetősége nyílik meg előtte – amire a rügyező vagy zöldellő faoszlopok is utalnak kétoldalt –, avagy az eddigi csupán belső előkészületei most csapnak át a már a szellemit megcélzó valóságos cselekvésbe, aminek eddig inkább csak a lelki-tudati feltételeit teremtette meg és dolgozta ki magában. Mostantól fogva léptékeiben kiszélesedik a belső fejlődése, a szellemi önátformálása, mert megjelent benne egy magasabb rendű lét befogadásának akarata. – Csak egy belsőleg már erős ember hozhatja magát e helyzetbe! – A tudatos megindulás a Szellemi irányában. A „felfelé törekvés” bennünk. – Egy szubjektum feletti egyetemes-kozmikus értékrend felé fordulni, megnyílni, kitárulkozni, egy a saját léptékeinket meghaladó világtartalmat befogadni akarni. – A saját hétköznapi személyünk korlátolt és kicsinyes látószögének meghaladása, a középszerűség földhözragadt szemléletmódjának háttérbe szorulása bennünk. – A belső elszakadás az „anyagitól”, a szellemnélkülitől, a kisszerűtől. (A Befeléfordulásban ez még csak egy külső elfordulás, a világtól való visszavonulás volt.) – Vállalni a szellemi Belső Út gyakorlatát, a valóságos kivitelezését. – „Útnak indulás.” Kitartás. Céltudatosság. Elkötelezettség. Negatív formája: Beszűkülés. Elszakadás a realitástól. Egyoldalú misztikus-idealista irányultság. Vallásos túlbuzgóság. Vakhit. Tekintélytisztelet.

75

13. A FÉLELEMNÉLKÜLISÉG

[A Halál]

A halál olyan valami a földi életben az ember számára, amihez a leginkább társítható a félelem érzése. Még az „Ördögtől” sem félünk annyira, mint a „Haláltól”. Már egy holttest látványa is bizonyos irtózatot kelt, de a legnagyobb pánikot a saját halálunk lehetőségekor éljük át. A valódi szellemi Út, maga a Szellemi Lét nem közelíthető meg igazi bátorság nélkül! A Félelemnélküliség tulajdonságára talán a legtalálóbban éppen a halál képével lehet utalni, mint aminél a leginkább szükségünk van a gyakorlására, hiszen az egy mélyről feltörő félelmet vált ki bennünk. – Eredetileg ezen a tarot-képen nem a megszemélyesített „Halál” volt ábrázolva, hanem egy emberi csontváz, egy „hulla”. Mert nem arról van szó e kép esetében, hogy „jön a Halál, kasza a kezében és mindent letarol”, amely helyzetre valóban csak egyetlen ésszerű reagálás lehetséges: a futás, a menekülés! De nem valószínű, hogy egy efféle cselekvést és a mögötte meghúzódó lelki állapotot tartottak volna szükségesnek az ember belső szellemi útján való további haladásához. A megszemélyesített Halál itt csak egy későbbi félreértés. A képen egy hulla van, amely a legvilágosabban úgy ismerhető fel, ha már csontváz lett belőle. Az emberi lény számára az élet nélküli – és az ember esetében: az én nélküli – test látványa egy teljesen idegenszerű lét vagy állapot megmutatkozása, amit sohasem lehet igazán felfognunk és megszoknunk. A kép arról szól, hogy egy halott és maga a halál mint esemény egy érzést vált ki belőlünk: a félelmet. De félelmet nem csak a halállal szemben érezhetünk, hanem bármi egyébbel szemben is. A kép nem magát a „halált” akarja ábrázolni, hanem a „félelmet” magunkban, amely átjár bennünket például egy csontvázat látva. (Ha esetleg egy katonát rajzoltak volna e képre, aki valakit éppen megöl, nem feltétlenül a félelem tulajdonságára asszociálnánk.) – Ahogyan félelmet érzünk és elborzadunk egy élettelen és éntelen testre pillantva, vagy tágabban mondva, ahogyan félünk az elmúlástól, a haláltól itt a fizikai életben, ugyanúgy félünk a Szellemitől is, mert ismeretlen és egészen más mineműségű, mint a megszokott földi lét, a fizikaiság. A félelem legyőzése mind általában, mind a Szellemire vonatkozva azonban hozzátartozik a belső-szellemi fejlődésünkhöz. A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember] tulajdonságának megszerzése után csak úgy tudunk majd valóban „járni is az Égben”, ha megvalósítjuk magunkban A Félelemnélküliség tulajdonságát. E nélkül ugyanis nincs oda bejárás, legalábbis nem volna szabad a bekerülés. E követelmény tehát a mi védelmünket szolgálja! – Szembenézni azzal, ami először idegenszerűnek, félelmet keltőnek mutatja magát. – Megszólítani, kapcsolatba lépni merni a számunkra ismeretlennel vagy ijesztővel. – A belső félelmeink terhét elbírni. Az általunk még nem irányítható szituációkból nem elmenekülni, hanem ott maradni. Helytállás. Rendíthetetlenség. Bátorság. – Legyőzni a szellemi világra vonatkozó félelmünket. Kutatni a látható mögöttit. – Hinni a saját elpusztíthatatlanságunkban, az Énünk halhatatlanságában! Negatív formája: Belső pánik. Szorongás a világtól. Rettegés a természeten túlitól.

77

14. A SZELLEM MINŐSÉGE

[A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség]

Egy angyalszárnyas Női Alak mindkét kezében egy-egy Serleg – Korsó – van, és az egyikből átönti annak tartalmát a másikba. Az a Serleg, amelyikből folyik ki a víz: sötét színű, vagy ezüstből van. Az a Serleg, amelyik most befogadja a folyadékot: világos színű, vagy aranyból van. A két Serleg nincs egymagasságban, hanem a kiürülő feljebb helyezkedik el, a megtöltődőt pedig ez alá tartja az ezzel foglalatoskodó személy. Ezzel egyértelműen közölve van a folyás iránya, vagyis hogy a töltés nem oda-vissza történik, hanem egyirányú: az egyik Serlegből átkerül a víz a másikba. A képnek az idők során már teljesen félreértett elnevezése – „Kiegyenlítődés” – abból az önkényes kiegészítésből fakad, amely „mozgásba hozza” a rajzot, és az éppen vele ellentétes figurációt, mozdulatot is mellé ragasztja, azaz mintha ez a személy az egyik Serlegből a másikba felváltva töltögetné a vizet, hol az egyik kezét emelve fel, hol a másikat. Ennek azonban ellentmond a kép határozott jelzése, hogy a Serlegek különbözőek: a felső elhasznált, kopottas, csúnyább, az alsó viszont új, makulátlan, fényesebb és díszesebb. A valahonnan valahová tartás mondanivalóját megerősíti egyes tarot-képeken még az is, hogy a Nőalak a folyadéköntés közben a partról belép az előtte fekvő folyó vizébe: egyik lába még a száraz, homokos talajon, az „innenső parton” van, a másikkal azonban már benne áll a vízben, és nem látszik rajta olyan szándék, hogy hátra fog fordulni, megint visszalépve lábával a partra! Itt tehát valamilyen előrehaladást kell látnunk képileg megfogalmazva, semmint az ember úgymond különböző személyiségoldalainak – tudniillik a kétféle Serleg tartalmának – a kiegyenlítését, összeelegyítését, még kevésbé az egymással való mérséklésüket, amely téves feltevésből adódott a kép másik elnevezése is, a „Mértékletesség”. E soron következő fokozaton nem valamiféle belső kiegyensúlyozásnak, önmegfékezésnek, hanem sokkal inkább az átváltozásnak jött el az ideje! – Hogy kifejezetten egy fejlődést kell értenünk e lap jelentéseként, azt elárulja az a további utalás is – amennyiben egy vízbe lépő embert ábrázolnak a képen –, hogy az a lába van még a szárazon, amelyik oldalon a rosszabbik Serleg van, és az a lába lép a vízbe, azaz előrefelé, amelyik oldalon a szebb Serleget tartja. Itt tehát az alaknak a legkevésbé sem a keze mozog – megfordítván a töltésirányt, a Korsók elhelyezkedését –, hanem a lába: lép előre, vagyis ő maga elindult valamerre. Ugyanakkor e 14. képen nem mindig található efféle folyó és vízbelépés, amely a kétféle hely és hollét – minőség – megkülönböztetésével az előrejutást, a továbbhaladást ennyire nyíltan és érthetően juttatja kifejezésre, de ebben az esetben a honnan-hová jelzését mégis megoldják úgy, hogy az öntő személy teste ívesen elhajlik a díszesebb, az aranyból való Serleg felé, mondhatnánk, lendületből tölt, nemcsak a kifolyó víz ömlik, hanem a teste is „húz” valamerre, egyértelműen elmozdul a nemesebbik tárgy felé. Világosan érzékeltetik a képen azt is, hogy ez az ember milyen irányba tart, avagy hogy mit jelképez az aranyló és az ábrázolásokban sokszor nagyobb méretű Serleg. A Nőalak fejét ugyanis valami sugarakban szétáradó Tűz veszi körül, illetve a feje tetején vagy a homlokán egy kis Fényteli Kör (egyes tarot-lapokon: virág)

79

látható, amely valami alapvető belső-szellemi változást, átalakulást árul el erről a személyről. Több tarot-képen a Nőalak mögött a távolban már feltűnik a Nap is – mintegy felkelőben van, a hajnalt jelzi –, ami szintén azt sejteti, hogy ennek a szárnyas emberlénynek már bizonyos betekintése van a Szellemibe, azt valóban átéli-érzékeli, annak realitása immár kezd megszületni benne. Ugyanezt a „fejlődést a szellemiekben” jelentik természetesen a Szárnyak is, amelyek mindig is az „emelkedést” és a belső „emelkedettséget” voltak hivatottak jelképezni az emberiség ősi képnyelvében. Ez a Nőalak tehát semmiképpen sem egy „Angyal”, aki eleve ott tartózkodik a szellemi régiókban, ennélfogva neki nem is kellene oda kívülről „belefejlődnie”, ráadásul a Szellemi Nap sem olyan távolról fénylene feléje, – hanem az „Emberről” van szó ezen a tarot-képen, akiben a földi Sötétség most először megtörik, és valódi szellemi Fény szikrázik fel bensejében! A két különböző Serleg is ezek szerint magával az öntő egyénnel azonos, vagyis az ő belső világa, a most bekövetkező szellemi átalakulása jelenik meg előttünk e képi formában. Az egyik (az ezüst, a fénytelenebb) Serlegből átönti lelkét a másik (az arany, a „napszerű”) Serlegbe. – A partról belép a vízbe, a Szellem Vizébe. – Nem az már, aki volt, hanem egy új belső világ, egy új minőség jelent meg benne! A 14. kép mondanivalója maga a Minőség fogalma, a már minőségi fejlődés, amikor szellemi utunkon először történik meg bennünk az a csak az Emberlétben lehetséges igazi csoda, hogy önmagunkat meghaladjuk, a meglevő földi-emberi korlátainkon áttörünk, a kozmikusan elsötétülő tudatunkban mi magunk gyújtjuk meg a szellemi Fényt, és utánamegyünk az előlünk visszahúzódó Isteninek. – A Szellem Minőségének érzékelése, értése. – A Szellemi iránti intuitív érzék, belső fogékonyság kifejlődése bennünk. – A Szellemi emberi fogalmát megtisztítjuk a külsőségektől, és a belső lényegét, a „mélységét”, a „titkát”, a „minőségét” keressük, majd éljük át. Ehhez eljutni csak úgy lehet, ha mi magunk is belül újjászületünk, azaz „feltámad” bennünk a Szellem. Ahhoz, hogy bennünk egy tényleges szellemi minőségi változás következzen be: fel kell fognunk, meg kell ragadnunk magának a Szellemnek a Mivoltát, a Szellem Minőségét is! Egy már belső minőségi átalakulás nem származhat bennünk a szellemiség puszta külsőségeiből, a róla való absztrakt fogalmakból, a neki való szolgai alárendelődésünkből. Áhitat, dicsőítés itt egyáltalán nem elég és nem segít rajtunk, mert ezekben még csak magunkon kívül találunk valami Szellemit, mint ahogy mindeddig (6. – 13.) csakis ott kerestük… De a Szellemit realitásként most magunkban kell létrehoznunk! A Szellemet tehát már nem egyszerűen „imádnunk” kell valahol rajtunk kívül, hanem feltámasztanunk saját magunkban. De a Szellemet feltámasztani nem lehetséges a „külsőségeiből”, abból, ami a Szellemnek csupán az általunk kitalált, számunkra felhígított, hozzánk alkalmazkodott, elmaterializált és ezzel eltorzított „külső oldala”. Nem a „látható”, hanem a „láthatatlan” – a csak gondolható, a csak átélhető – oldalához kell tudnunk egyre intenzívebben és sokrétűbben kapcsolódni, oda kell – a „minőségi” mélységeibe és lényegébe – „átkerül-

80

nünk”, „belépnünk”. Ez pedig már egy rendkívül aktív és egy igazán önteremtő cselekvés megjelenése lesz bennünk a Szellem irányában. A Belső Fejlődés e fokán tehát az embernek ahhoz kell eljutnia, hogy már A Szellem Minőségét is érzékelje, értse a világban, mert csak ezáltal lesz képes a Szellem teljesen felébredni és valóságosan létezni benne! A leginkább megfoghatatlanban, a legkevésbé definiálhatóban, a legnehezebben kifejezhetőben: a szellemi MINŐSÉGBEN kell változnia, vagyis most már a Szellem igazi magasabb minőségét is meg kell magába szereznie, ami egy valódi belső tudatváltást hoz el a számára. Negatív formája: Kapkodás a szellemi úton, a fejlődés sürgetése, türelmetlenkedés.

81

15. AZ EGOIZMUS LEGYŐZÉSE

[Az Ördög]

Egy – valójában – álarcos Lény égő Fáklyát – Tüzet – tartva az egyik kezében egy Emelvényen áll, amelyhez két ember – vagy nemileg meghatározhatatlanok, vagy egy férfi és egy nő – van odaláncolva a nyakánál fogva, ahogyan a kutyákat kötik ki az ólhoz a pórázzal. A Lény maga fedetlen, és vagy nem nélküli, vagy a férfi és a női nemi jegyeket egyaránt magán hordja, vagy pedig kifejezetten hímnemű. Denevérszárnyat visel, vagyis az „éjszaka”, a – szellemi – „Sötétség” világából való. Mégis a fejénél (bár csak egyes tarot-lapokon) tompa, de szuggesztív Fény sugárzódik szét, érzékeltetve, hogy kozmikus erő lakozik benne és hogy valami kozmikus – tehát szellemi – funkciót tölt be meglehetősen ijesztő és vad alakja. Láthatólag uralkodik az előtte levőkön. Az emberek fején, a Lényhez hasonlóan, „ördögszarv” nőtt ki, és ők is meztelenek, ami náluk azt jelzi, hogy a legbelső lelki rétegük síkján szemléljük őket, a legmélyebb alapfelépítésükbe látunk be. A Lény egyik keze, vagy a fáklyás, vagy a másik, felfelé mutat, a másik keze pedig lefelé. Ez a mozdulat ismert A Teremtő [A Mágus] lapjáról… Fáklyájával mintegy hajtja az elé „bekötött” két embert, ami pedig Az Én [A Diadalszekér] szituációjára emlékeztet. Hasonlóképpen az Emelvény is, ami a Diadalszekér, a Kocsi mása itt.

A látszat ellenére e kép nem a nemiséget és a kéjsóvár vágyakat bélyegzi meg, hanem a bennünk levő egoizmusról szól. Az úgynevezett „ördögi kísértések” és csábítások mindig az „egoizmus” felé akarnak terelni bennünket, valójában az egoizmusunkat szólítják meg és „ingerlik”. Minden, ami „rossz” a világban a saját önzéseinkből fakad, az önzés tulajdonsága áll mögötte. De mi ez a valami bennünk, és miért ennyire nehéz megfékeznünk vagy szembenéznünk vele? E téma messzire vezet el, ezért mindenkor szükségesnek tűnhet a 15. kép rejtélyes alakjáról valamilyen előzetes fejtegetés beiktatása, amit nekünk is meg kell most kísérelnünk. Tekinthetjük a következőket egyfajta („kozmikus-mitikus”) mesének is, de amely a valósághoz való kulcsot keresi. Ám ha valakinek – még – túl elvont lenne a Gonosz fogalmának alábbi ezoterikus és kikerülhetetlenül „metafizikai” elemzése, az elolvasását későbbre is halaszthatja. Ez esetben térjen át a 15. kép értelmezésére. – A Gonosz létének megindoklása és a hozzá való viszonyunk egyre behatóbb megismerése azonban teljesen nem nélkülözhető sem a világegész, sem az emberi morális cselekvések jobb megértése számára. Eddigi tarot-utunkon most érkeztünk el oda, hogy e témába mélyebben bepillantsunk. – Gondolkodási erőnlétünk, absztraháló képességünk fejlesztése ugyanakkor a belső szellemi fejlődésünkhöz is hozzátartozik, ezért a legkevésbé se tekintsük felesleges és haszontalan fáradozásoknak az ilyen természetű erőpróbáinkat. A jelen szakaszban nem képszerűen, hanem fogalmak útján, tisztán gondolatilag közeledünk a lét titkaihoz, éppen azért, mert adott tárgyunk – a Gonosz – nem valami materiális elv és létezés, hanem teljességgel szellemi.

83

A Gonosz eredete és kozmikus szerepe Az Elkülönülés Szelleme A Szellemi Kozmosz eredetileg csak az „Egységet” ismerte. Maga a Szellemiség eleve valami egységlét. Minden összefügg benne, minden egymásért van, mindent a harmónia ural. A Szellemi Lét törvényei ugyanis nem egyfajta „semleges”, hatásukat tekintve „közömbös” természeti-fizikai törvények, hanem morális törvények! „Lakói”, létezői mindenkor törekednek és vágynak a harmóniára, az egységre, a szeretetre, a „Jó”-ra. De a Szellemi Lét maga nem is anyagiság, hanem tudatiság. Nem a fizikai anyaghoz hasonló a „közege”, hanem tudatból van. E tudatiságnak pedig a legmélyebb belső természete és legalapvetőbb meghatározója a moralitás, ami az isteni – hívjuk most így – „Abszolút Tudat”-ból árad bele a létegészbe. Ez az Abszolút Tudat semmit sem enged a Szellemi Kozmosz ellen fordulni, hogy e Kozmosz szilárd fennállása és harmonikus működése ne kerüljön veszélybe. Ezt a Létre irányuló „védelmet”, a Lét ilyen „megvédését” nevezzük moralitásnak. A Szellemi Kozmosz e jellemzőjének és így egysége és harmóniája megőrzésének biztosítása azonban oly módon történt, hogy az Abszolút Tudat minden létezést és lényt a lehető legteljesebb mértékben belülről átjárt és uralt, mintegy közvetlenül „bennük volt” és így morálisan „szemmel tartott”. A Kozmosz „morális” jellege, a tudatos „jósága” ennélfogva együtt járt azzal, hogy belőle egyúttal minden „szabadság” is hiányzott és valami abszolút szükségszerűség nehezedett rá. A moralitás tehát valójában csak annak köszönhetően állt fenn a szellemi világegészben, hogy elháríthatatlan magasabb törvényként hatolt bele minden egyes létezőbe. Vagyis a szellemi lények nem „maguktól” voltak morálisak és jók, hanem az Abszolút Tudat bennük való ilyen közvetlen jelenléte és érvényesülése folytán. A világnak azonban egy még magasabb minőségi vonását jelentené az, ha a moralitásra a létezők önmagukból fakadóan is képesek lennének. Vagyis a jóság, a moralitás fennállásának a Létben nem egyedül az Abszolút Tudaton, hanem az egyes létezőkön is kellene alapulnia… Ez egy belsőleg még erősebb, moralitásában – „Lét-védelmében” – még szilárdabb Mindenség kialakulását eredményezné. Megjelenik tehát az addig zárt – és csak látszólag befejezett – világegész továbbteremtésének, minőségi továbbfejlődésének szükséglete. A Lét addigi „külső” alakulását követnie kell a létezők már saját magukon belüli – az ő alanyiságukban lejátszódó – fejlődésének. A Makrokozmosz átfogó kifejlődése után annak további finomítása immár a Mikrokozmoszban történik, azaz az egyes létezők saját tudatszférájában. Az e feladatra kiválasztott lény, akinek először kell megindulnia egy ilyen belső tudatalakító úton és aki ennek folytán az egész szellemi valóság számára valami újat fog hozni – az Ember. A már a szabadságon alapuló és egyénileg megteremtett moralitás elvét kell majd bevezetnie a Szellemi Kozmoszba! Ezzel a Lét új morális szilárdsága létrehozásának nagy missziója vár rá, ennek roppant felelősségével és a szellemi lények számára mindeddig ismeretlen belső küzdelmeivel együtt. E nagy cél érdekében azonban a Kozmosz addigi szükségszerűségét fel kellett törni valahol, rendjét, az ellenállhatatlanul érvényesülő moralitását – jóllehet csak

84

részlegesen – fel kellett függeszteni, úgyszólván egy szigetet különítve el a kozmikus szellemiség nagy óceánjában, ahol megkezdődhetett a Szellem egy leendő tulajdonságának a fokról fokra történő kialakítása. E „szigetet” Fizikaiságnak, az Anyag területének, a Fizikai Világegyetemnek nevezzük, de amelynek kitüntetett színhelye az említett kozmikus fordulatban a Föld maga, a fizikai Földbolygó, amelyre és amely köré összpontosul célirányosan minden szellemi esemény és folyamat, ami szerepet játszik a Kozmikus Tudat, a Szellemi Lét jelenlegi evolúciójában. A fizikai létmód valami átformált és leárnyékolt szellemi létezés, egy kihűlt vagy megkeményedett tudatiság, azaz a Szellemiség egyfajta „félműködésben” és „lelassulásban”, amelynek az a rendeltetése, hogy az isteni szükségszerűség abszolút dominanciája megtörjön rajta és a szellemi-tudati egységlét kohéziós ereje mérséklődjön benne... Ezzel lehetővé váljon a létezők tudatának egymástól való elkülönülése, vagyis a létezők önállósodása, egyediesülése, ami majd hordozni lesz képes bennük a szabadság új tulajdonságát, mint ami a Kozmikus Moralitás új forrásaként léphet fel. Ennek következtében nemcsak „felülről”, az Abszolút Tudat felől, hanem „alulról” is, az (egyedivé váló) létezők felől is biztosítva lesz a Lét morális eszméinek, értékeinek már énszerűen fellépő tudatos akarása – a Szeretet. Nem a fizikaiság létrejötte volt azonban a Mindenség új irányban történő fejlődésének a kezdőpontja, mert ez csak egy későbbi fejlemény benne. Először is a legalapvetőbbet, magának az ilyen irányú fejlődésnek az eszméjét és így a hajtóerejét kellett létrehozni. Az Abszolút Tudatnak meg kellett teremtenie a „Mérget”, a „Bomlasztó Erőt”, azt az eddig még nem létező „Oldószert”, egy az új evolúcióhoz szükséges új kozmikus princípiumot, ami a Kozmosz addigi természetének szöges ellentéte lesz! Az Abszolút Tudatnak létre kellett hoznia egy az Ő számára is valami teljességgel nonszensz-létet: ti. az Egység és a Harmónia tagadását, a Lét-fennállás és Lét-védelem amorális gyűlöletét, a Rendből való kiszakadás, a világgal való szembefordulás „istentelen” elvét, vagyis az Önmagától, a saját természetétől való eltávolodás mindaddig ismeretlen programját és világot alakító lendületét. Ez csakis oly módon történhetett meg, hogy Önmagát, a saját lényét, önnön morális minőségét kivonta az Abszolút Tudat valahonnan, mintegy megszüntette Magát a Létnek egy cseppjében, Önmagától üresen hagyta azt. Az így keletkező létdarab vagy „mesterségesen előállított” létező az úgynevezett Gonosz. Ez azt a célt hivatott szolgálni, hogy ne érvényesüljön valahol – abszolút mértékben – az Isteni Szükségszerűség, a Kozmikus Moralitás. De ott, azon a helyen, ahol a működésre engedélyt kap, megteremtődik a szabadság új lehetősége a Mindenség végtelenül hatalmas és szigorúan összefüggő tudattengerében. Mert csakis a szabadság ereje hozhatja létre az egyes létezőkben keletkező és így már belőlük kiinduló moralitást. A Gonosz tehát egyfajta vákuum, a közvetlen isteni jelenlét és így az isteni szükségszerűség felfüggesztése, ami azonban egyúttal az isteni-kozmikus moralitás hiánya és nem-érvényesülése is lesz e különös vákuumon belül… A Gonosz létét, megjelenését a Kozmikus Világban tehát maga az Abszolút Tudat, az Istenség tette lehetővé. Semelyik létező sem lett volna képes az eredeti szükségszerűségből kilépni, a tudatiság moralitását magában kikapcsolni, és szembehelyezkedni

85

a valóban „Abszolút” Tudattal. E kilépéshez és tagadáshoz már szabadság, a szabadságra való képesség kellett volna, de pontosan ez hiányzott magából a Létből, a Kozmikus Valóságból, így a létezőkből is. A Gonosz tehát annyiban „ártatlan”, hogy nem ő akarta a saját megjelenését, a különvaló ismeretlen természetét, hanem maga az Abszolút Tudat, amely ezzel a Lét egy új evolúcióját kívánta elindítani egy merőben új tulajdonság kialakulását tűzve ki célul: a moralitás, a szeretet már kényszer nélküli, azaz már magukból a létezőkből fakadó gyakorlását. A Gonosz valójában az Egységből való kilépés, az Egésztől való elszakadás elve, aminek következtében jelenhet csak meg az egyéni lét, a saját tudat érzete a létezőkben… Amíg nem lehetséges elkülönülés a „homogén” összléttől, egy megkülönböztetés valamely létező és a külvilág, azaz a létegész között, addig az egyéni lét, a saját tudat érzete sem lehetséges a világban! Ha pedig ez utóbbiak nem állnak fenn, akkor a moralitás, a szeretet is csak valami szükségszerű formában, csupán egyfajta belső automatizmusként működik a létezőkben. A Gonosz elsődleges funkciója a létszerű elkülönülés, ezért hozza magával a „tagadás”, az „ellentét” elvét. A neve ezért lehetne az Elkülönülés Szelleme is. Egy rendkívül rejtélyes isteni princípium és létformáló erő működik rajta keresztül. Általa a kozmikus tudatóceán bizonyos tudatcseppjei leszakadnak az összességről, e cseppek köré valamiféle elválasztó falak épülnek, hogy megteremthessék és megőrizhessék „identitásukat”. Így nemcsak a létegésztől, hanem éppannyira már egymástól is elkülönülnek ezek az elkerített tudatdarabok, és megélhetik azt az isteni érzést magukban, hogy „önmaguk”… Rajtuk kívül a Kozmikus Valóságban semmilyen létező sem élheti át igazán azt, hogy ő valami egyéb is, mint az Össztudat és annak Rendje. De ezek az elkülönülő létezők, tudatok egyaránt megélhetik már azt, hogy Részek és hogy Egészek. Egy Rész mindenkor függ az Egésztől és beletartozik abba, az Egész maga viszont egy önmagától meghatározott lét. Lehetséges lesz tehát most egy olyan létezésforma, amely bár része egy nála nagyobb egésznek, mégis éppannyira hordoz magában egy saját teljességet és egész mivoltot, egy belső önállóságot is, amit már megőriz abban az esetben is, hogy része az összlétnek. Az Elkülönülés Szelleme a létegész egyes Részeinek megadja ezt az „Egész”-tudatot, amit semmilyen korábbi „Rész”-létező (lény) még nem ismert és nem élt át. De ez az „Egész”-tudat egy mérget is önt, az „elkülönülés” mérgét az ilyenné vált létezőkbe: ezek már nem érzik magukat csak Részeknek, akik szükségszerűen hozzátartoznak egy rajtuk kívüli Egészhez, és egyszeriben nem másokért és a náluk nagyobb Egészért, a Kozmoszért akarnak élni, hanem tisztán önmagukért, a saját Egész-létükért! A létezőkbe helyezett „Egész”-tudat, ami maga nem egyéb, mint az elkülönülés és az önállóvá válás, létrehívja bennük a valóság egy addig ismeretlen és teljességgel új megnyilatkozását is: az önmagukért élést, az önzést… Az Elkülönülés elve így a másokkal való szembekerülést, a többiektől való elhatárolódás vágyát, és ami ezzel jár, a gyűlöletet és az erőszakot is beleveti a világba! A végső cél az egyénileg és szabad módon művelt moralitás lesz, az összlét egységének és harmóniájának megerősödése, az út oda azonban a moralitás leépülésével, a kifejezett tagadásával, az összlét belső megzavarásával és bomlasztásával kezdődik.

86

A Gonosz a maga legeredetibb értelmében tehát az a kozmikus szellemi elv és teremtő isteni erő, hogy a létezők elkülönüljenek a világtól és a többi létezőtől, és önmagukra irányuljanak, önmagukon belül hozzanak létre egy énszerű középpontot, amivel először adatik meg nekik az a lehetőség, hogy „önmagukká” váljanak… A Szellemi Kozmosz korábbi tudati egységtermészete ilyet semmikor sem tett volna lehetővé, mert abban úgyszólván minden átjárt mindent és minden ugyanarra a felső vezérlésre működött. Az egyébként önmagában személyes és énszerű isteni Abszolút Tudat teljes és elháríthatatlan jelenléte a világban a létezőket valójában személytelenné tette, amelyek számszerűségük ellenére sem képeztek valódi individuális „sokaságot”, hanem csak egy lényegében önállóság és egyedi vonások nélküli tudati „egységet”. A Szellemi Kozmosznak ez az állapota és világa mondhatni még azonos volt az Abszolút Tudat – az Istenség – saját belső állapotával és világával. A Gonosz Eszméjének megteremtése előtti Szellemi Kozmoszt tekinthetjük ezért az Istenség még csupán „belső” életének, avagy egy Tőle még nem megkülönböztethető létbeliségnek, amelyben maguk a létezők az Abszolút Tudatnak csak egyfajta végrehajtó „tevékenységei” voltak, vagyis inkább személytelen „létmechanizmusok”, semmint magukban kialakult valóban individuális „én-lények”. Ez az „én-lény”-teremtés igazán csak akkor indult meg, amikor azt a tudati egységlétet feltörte az Abszolút Tudat és megkezdte benne a kozmikus tudatiság differenciálását, oly módon, hogy véget vetett a saját szükségszerűségként ható és működő jelenlétének a Kozmoszban, azt enyhítette vagy részlegesen feloldotta, vagyis amikor az Elkülönülés – a Gonosz – Eszméjét belevetette a Létbe, és ezt ezzel a lépésével egy valódi belső – a létezőkön belüli – mozgás, egy akkortól kezdődő új típusú fejlődés útjára bocsátotta. E tettével a létezők önálló belső világának kialakítása felé fordult, és ezáltal már a szabadságuk lehetősége irányába terelte a létalakulást. A Gonosz tehát egy romboló erő ugyan, de valójában a személyes „én-lények” teremtése és ezzel a szabadság kifejlődése felé tör ellenállhatatlanul utat! Az isteni világterv szerves része és nem nélkülözhető eszköze. Az eredeti homogénszerű, személytelen Egységbe „vájja bele” kérlelhetetlen karmait, de voltaképpen azért, hogy idővel egy új, egy már egyénileg is differenciált és ilyen módon sokszínűbb Egységbe legyen foglalható a Kozmikus Tudatiság. Ez így egy „szabadabb” világ megalkotására válik majd alkalmassá, amit a létezők is a sajátukénak érezhetnek, mert benne – mint már egyediesült lények – immár részt vehetnek önmaguk belső irányításában és ezzel a saját lényük teremtő építésében. A Gonosz tehát ha van is, nem azért van, hogy a világ szétessen vagy elpusztuljon általa! Ez csak az alakjához hozzátartozó látszat. Lényegének megértése az, hogy felismerjük kettős szerepét. Valóban elkülöníti és egymással szembeállítja az egyes létezőket, őket magukat téve meg önmaguk középpontjának, aminek folytán önmagukat fontosabbnak, értékesebbnek kezdik érezni, mint a többi hasonló létezőt, mi több, az egész világegyetemet. Hogy ez a magukba záródás – ami az önálló létük kialakulását és további megerősödését szolgálja – valósággá váljon bennük, a Gonosznak az a fő feladata, hogy az egyedi létezők „elfelejtsék” a rajtuk kívüli „Egész” és a „Többiek” fogalmát, így ezek „védelmét” is: a szeretetet, a moralitást.

87

A Gonosznak éppen ez a tevékenysége váltja ki bennük önmaguk abszolutizálását, önimádatát és végletes önérvényesítését a külvilággal szemben, önmaguk minden más elé helyezését, röviden: az önzés tulajdonságát, ami tehát közvetlenül egybeesik az immoralitással, a mindig kifelé, a többi lény felé irányuló szeretet tagadásával. Minthogy a rajtuk kívüli Egész, az Összlét fogalma – így a jóság, a szeretet, a moralitás – elhalványul bennük: kezdetben nincs is semmi fékező erő a lényükben, ami ezt az „önistenítést” mérsékelné, vagy akár megakadályozhatná. Fék nélkül haladhatnak tehát az önzés „lejtőjén”, az önmaguk-érzet mámora teljesen kitölti őket, így a megkapott szabadságukban egyedül csak a saját én-kultuszuk kiélését keresik, ami egyúttal úgy is kifejezhető, hogy mintegy hozzá vannak láncolva a saját önzésükhöz, úgyszólván rabszolgái lettek a beléjük költözött Elkülönülés Szellemének, és ezentúl közvetlenül már ez az úr felettük, nem pedig a moralitást sugárzó és az önzéssel teljesen ellentétes természetű Abszolút Tudat. Ezek az újszerű létezők – vagyis mi magunk, az emberek – a Szellemi Kozmosz egy elkerített szigetén tehát a „Gonosz” uralma alá kerültek, mert az Istenség által számukra kiosztott magasabb feladatuk a létevolúcióban az, hogy magukban hordozzák az „elkülönülés” – az individualizálódás – tulajdonságát, átitatódjanak vele és a belső minőségükké váljon. De ez csak úgy volt lehetséges és megvalósítható, hogy a lényükből bizonyos mértékig ki kellett lépnie az Istenségnek, mert csakis az Istenség – azaz a belőle fakadó szükségszerűség – hiánya teremtheti meg annak feltételét, hogy a létezők egy önálló létet, egy belső és saját tudatiságot alkossanak meg maguknak! Ennek további és előrevívő szerepe van a világegész elkövetkezendő alakulásában, amely fölött tervezői befolyását és irányítói erejét vélhetően ez után sem veszíti el az isteni Abszolút Tudat. Az Ember azonban egy olyan szellemi lénnyé vált ebben az egészen sajátos új kozmikus szituációban, akinek a belső természetében és alanyi állapotában a kozmikus Egységről való tudomás teljesen letompult, mintegy alszik, ám az Elkülönülés tudata egyoldalúan fel van erősödve. De éppenséggel ennek az „istentelen” helyzetnek köszönhető az is, hogy az Ember a legegyénibb és a legszabadabb létező lett a Kozmikus Valóságban! Az embernek persze nem csupán egyéni lénynek és szabadnak kell lennie, hanem ezek mellett ismét morálisnak is. Ezt azonban már csakis a saját erejéből teheti meg! (Hiszen ez is volt a cél.) Az Isteni Szükségszerűségre ugyanis közvetlenül már nem támaszkodhat, a szellemi létben ható Kozmikus Moralitás „mechanizmusára”, amely benne is csak „automatikusan” hozná létre a morális értékeket és a szeretetet. Ennek régi érvényesülése megszűnt az emberben az Elkülönülés elvének hatására, amely végérvényesen az emberbe került és a legmélyebb lelki alaprétegeiig beleivódott. De a tudatevolúció nem megrekedt az Elkülönülés elvével, a Gonosszal, hanem ellenkezőleg, éppen vele indult be. A Szellemi Kozmosz tudatiságában egy új tulajdonságnak és erőnek kell megjelennie: annak, hogy maguk a létezők is képesek legyenek a szeretet belső teremtésére, egyéni-személyes akarására, ne csak az Abszolút Tudat. De ez az ő esetükben hogyan fejlődhet ki? Éppen úgy, hogy a beléjük helyezett elkülönülés-tudat – vagyis az „Egész”-tudat – elhatalmasodó egyeduralmával, kétségkívül egyoldalúvá lett jelenlétével kell megküzdeniük magukban!

88

A létezők egyediségét kialakító „Egész”-tudatnak – amely valójában továbbra is csak valami Rész-létezés, egy puszta cseppje a nagy tudatóceánnak – egyszer oda kell eljutnia, hogy ne pusztán önmagára irányuljon, hanem az „igazi” Egészre, a minden létezőt magában foglaló Összlétre, vagyis a többi létezőre is – az önmagára való irányulása mellett. Nem az a cél tehát, hogy az egyedi létezők ismét elveszítsék az „Egész”-tudat tulajdonságát, azaz a saját magukban egy önálló létet való érzetüket, mondhatnánk így is: az én-tudatukat, mert ezzel a szabadság képességét is azonnal elveszítenék, ami pedig az egész új – morális – evolúció célja és értelme (vö. a „Rész”-tudat nem foglal magában szabadságot), hanem a kitűzött cél ennél jóval nehezebb: mind a két „Egész” – a kozmikus is és az egyéni is – legyen meg és maradjon meg bennük! Egyrészt az önmagukat, az egyediségüket és önállóságukat megszülő „Egész”tudat, amely voltaképpen egyfajta istentudat és isteni minőség, az Abszolút Tudat jellemző vonása, másrészt a Kozmoszhoz, a Világhoz való hozzátartozás érzése és akarása is legyen meg bennük, vagyis a Kozmikus Moralitás, a Szeretet, ami szintén az Abszolút Tudatból veszi eredetét. A „régi” Szellemi Kozmosz csak az egységlétet és a moralitást fejezte ki, szabadság nélkül. Az Elkülönülés Szelleme csak a szabadságot és az egyéni létet képviseli, az egységlét és a moralitás nélkül. Az Ember feladata lesz az, hogy e kettőt egyesítse, így az első olyan lényre mutat majd példát a Mindenségben, aki mindkét elvet egyaránt magában hordozza: az Egységet is és az Elkülönülést is, vagyis a moralitást éppúgy, mint a szabadságot. Ennek megvalósításához azonban az szükséges, hogy az ember saját magában fokozatosan „átprogramozza” az Elkülönülés Szellemét, és azt ezáltal a saját – már morális – uralma alá kényszerítse. Az Elkülönülés Szelleme tulajdonképpen egy kettősséget tartalmaz, amit észre kell vennünk benne. Egyszerre két elvet hordoz magában: a szabadságot is és az önzést is! Az egyik ezek közül nélkülözhetetlen a Kozmikus Evolúció további alakulása számára, mert a Szellemi Kozmosznak szüksége van a szabadságra ahhoz, hogy megkezdhesse az Abszolút Tudat által kitűzött új és magasabb rendű belső működését. Ez egybeesik azzal a nem titkolt céllal, hogy az isteni Abszolút Tudat saját morális és szabad mivoltához váljon hasonlatossá immár maga a Kozmosz tudatisága is, még közelebb kerülve ily módon az Abszolút Tudat minőségéhez és valódi természetéhez. Az Abszolút Tudat szükségszerű formában történő jelenléte a Mindenségben és az ilyenfajta viszonyulása a létezőkhöz ugyanis a létteremtésnek valójában csak valami kezdeti szakasza volt, nem a végső formája! Mivel a szellemi létezők maguk még nem voltak képesek belülről és önerőből a moralitás, a szeretet teremtésére, azért az Abszolút Tudatnak közvetlenül jelen kellett lennie minden lény tudatában, Neki kellett képviselnie és fenntartania bennük a moralitást, és lényegében ez volt a Kozmikus Tudatiság eddigi szükségszerű típusú szellemi működése. De ez a létezőkben csak egy morális automatizmust eredményezhetett. A szabad cselekvésükre van szükség, hogy egy már valóban saját moralitásra, egy belőlük fakadó szeretetképességre szert tegyenek.

89

A létezőket – egyelőre csak az Embert – a morális szükségszerűség alól tehát fel kellett szabadítani, az Istenség által biztosított morális egységlétből fokozatosan ki kellett bocsátani, hogy a moralitás majdani igazi teremtőivé lehessenek. Szabaddá válásuk alapjában véve – tudniillik az Abszolút Tudat szándéka szerint – éppen a moralitás, a szeretet érdekében történt, hogy ezen az úton egy újabb kohéziós erő épüljön bele a Létbe. Ezért az Abszolút Tudat az Embertől mint az első ilyen jellegű lénytől azt várja, hogy valóban „szabad” legyen, – de ne legyen „önző”… Vagyis nem lesz megkötve a tudata a szükségszerűség által, de ezt az állapotát ne kizárólag a maga hasznára fordítsa, ne kihasználja és öncélúan kisajátítsa, azaz e megkapott szabad létében se feledkezzen meg a világról, a többiek érdekéről. Az Elkülönülés Szellemétől eltérően az Istenség tehát arra szólítja fel az embereket, hogy szabadok és önzetlenek legyenek, ami egyúttal egybeesik a Gonosz úgynevezett megváltásával is. Ez mindakkor megtörténik, amikor „szabadságunk” ellenére nem élünk az „önzés” lehetőségével, ezt a lehetőséget elhárítjuk és visszautasítjuk, és a szeretet, a moralitás elvét szolgáljuk már a saját szabadságunk eszközével is. Az Elkülönülés Szellemében rejlő romboló erőt ezzel megszelídítjük, és e már moralitást teremtő cselekvésünkkel így őt magát is a Szellemi Kozmosz és a Kozmikus Moralitás szolgálatába állítjuk, vagyis mi magunk visszahelyezzük oda, ahonnan az Abszolút Tudat kiemelte: a kozmikus egységbe és összlétbe, és a belőle fakadó „mérget”, amit eddig jelentett a világ számára, éltető „gyógyszerré” változtatjuk. Az ember nagy kozmikus feladata tehát az, hogy az Elkülönülés Szellemének egyik oldalát megőrizze és ápolja magában: a szabadságot, a másik oldalát viszont leépítse és hatástalanítsa: az önzést. Az Elkülönülés Szelleme általunk így tisztán pozitív erővé válik, amely már a Kozmosz javára szolgál és annak megújulását biztosítja, ha a szabadságot a moralitással – az önzésnélküliséggel – kötjük össze. Ez a sajátos feladat azonban az embertől mérhetetlen erőfeszítést, egy valóban teremtő jelenlétet és aktivitást követel, egy olyan hősies küzdelmet, amellyel teljesen egyedül áll a Kozmosz létezői között. Az egyénivé válása, a belső önállóságának egyre fokozódó kifejlődése, az egyre szabadabbá válásának lehetősége ugyanis az embert részben felszabadítja ugyan egy homogenizáló és szükségszerű lét hatása alól, részben azonban be is zárja önmagába, a saját egyedi létének keretei közé! Minthogy már önmagát érzékeli a legintenzívebben és a saját lénye van hozzá a legközelebb: ez az önmaga-érzet egyúttal minden egyebet elhomályosít körülötte. Bármi eseményben, tárgyban és személyben ezért legtöbbször csak annak eszközét látja, hogy ezt az önirányultságát – befelé – minél teljesebben kiélvezhesse, és az önérvényesítését – kifelé – maradéktalanul fenntarthassa. Egoizmusa végül is nem egyéb, mint ennek az önmaga-érzetnek az élvezete, és a legfőbb mozgatója éppen az, hogy félti elveszíteni ezt az ön-élvezetét. Ennek a törekvésének és szinte belső lelki törvényének a visszaszorítása, legyőzése a legnagyobb próbatétel, ami ezzel az egyedivé váló lénnyel történhet! Hiszen morálissá válása érdekében valóban le kellene mondania a saját lénye túlzó érvényesítéséről, egyediségének magába kellene fogadnia a többi egyedi lény érvényesülését és szeretetét is, és fel kellene áldoznia saját önimádatát. Ez pedig mindazzal ellenkezik, amilyen eddig volt.

90

Az egyedi emberi lény tehát kapott valamit a kozmikus világteremtésben, amit neki magának mégis részben vissza kell adnia, csak a „felét” szabad „elfogadnia”! A szabadságot igen, az önzést nem. E kettőt el kell választania egymástól, meg kell különböztetnie őket, fel kell ismernie a nem azonos minőségüket, még ha valóban együtt és látszólag elválaszthatatlanul jelentek is meg előtte. Olyan követelmény ez, ami erősen próbára teszi az egyénné lett embert, akihez először menthetetlenül hozzánő és teljesen kitölti az önzés befelé mámorító, de kifelé veszélyes tulajdonsága. Az emberi lénynek azonban, aki továbbra is beletartozik a kozmikus összlétbe, és csak valami illúzió a számára, hogy ténylegesen egy „saját univerzumba” került volna, amely mindenben „önellátó” lehet és nem szorul a rajta kívüli lények cselekvéseire és szeretetére: egyszer mégiscsak meg kell találnia a kapcsolatot és nyitnia kell a rajta kívüli világ felé is, magába kell fogadnia a lét védelmét szolgáló értékeket, mert individuális lénye csak így maradhat meg a Szellemi Kozmosz tagjaként. Önzése csak valami kezdeti stádiumnak számít, a személyes „én-lény”-teremtés egy kiiktathatatlan bevezető szakaszának funkciójával rendelkezik, amin az embernek át kell haladnia ugyan, de egyúttal túl kell lépnie is rajta. Szabadságát tovább kell vinnie magával az úton, de önzését maga mögött kell hagynia, mint ami csak időlegesen játszhatott szerepet saját belső lénye, autonóm öntudata kialakulásában. Az Elkülönülés Szellemének egyik felét így magunkban megtartjuk, a másik felét magunkból eltávolítjuk. A rajtunk való korlátlan uralmának véget vetünk, és immár a saját uralmunk alá helyezzük őt magát, azaz a benne kifejeződő – a személyes én-lényeket létrehívó – kozmikus erőt és elvet: az „Elkülönülés” teremtő isteni princípiumát. Az Elkülönülés Szellemét – a Gonoszt – tekintheti az ember valami önálló lénynek, ha akarja. De ez nem akadályozhatja meg abban, hogy azt egyúttal saját magában is keresse, fogalmazván úgy, hogy az Elkülönülés Szellemének mindkét oldala egyaránt benne lakozik, nemcsak a szabadság, hanem az önzés is. Vagyis nem csupán rajtunk kívül – azaz másokban – kell mindig keresnünk a sötétebbik oldalát, hanem saját magunkban is rá kell találnunk. Az egyedi megnyilatkozásainkban, a saját tulajdonságainkban kell a harcot vele – az önzésünkkel – felvennünk. Ám ez nem azt jelenti, hogy az ember valami eredendően bűnös vagy gonosz lény, aki mindörökké ilyen is maradna, ha nem emelné ki ebből egy külső segítség, az isteni kegyelem. Az isteni kegyelem ezzel ellentétben egyenesen az volt, hogy a „Gonosz” az emberbe helyeződött, mert csakis így válhatott szabad lénnyé, és csak mint „szabad lény” hozhat valódi hasznot és teljesíthet valami funkciót a Szellemi Kozmosz összléte és moralitása számára! A „Gonosztól való megszabadítás” ezért éppenséggel nem az isteni kegyelem feladata, mert ezzel Ő maga, az Abszolút Tudat rombolná le azt a művét és új kezdeményezését, amit belevetett a világba: az ilyen külsőleges kegyelem tettével csak visszaállítaná ismét a szükségszerűség uralmát, az Ő közvetlen jelenlétét a létezők tudatában, és így a szabadságukat törölné el bennük. A Gonosztól, vagyis most már fogalmazhatunk úgy, hogy az Elkülönülés Szellemének egyoldalú és eltúlzott működésétől a mi feladatunk megszabadítani magunkat, úgy, hogy a saját szabadságunk győzedelmeskedik a saját önzésünk felett.

91

Ha nem lenne meg bennünk a Gonosz és nem kellene egy küzdelmet lefolytatnunk vele, akkor a szeretet, azaz a világ morális védelmének akarása sem alakulhatna ki bennünk. A szeretet tulajdonságát senkinek sem lehet készen átadni! Legfeljebb csak külsőleg érvényesíteni lehet a létezőkben, amit tett is az Abszolút Tudat mindeddig. De így a szeretet csak egyfajta parancsként élt bennük, kötelező volt, mert az isteni szükségszerűségnek nem lehet ellentmondani. Ha azonban ez már kivonul bizonyos lények tudatiságából, és ott átveszi helyét a Gonosz, azaz az isteni moralitás hiánya, akkor ők a szeretet új megjelenéséhez már csak Én-erőből, a saját egyéni erőfeszítéseik folytán juthatnak el! De éppen e belső küzdelmükben keletkezik, illetve hozzák létre az új és isteni képességüket: a szeretet teremtésének képességét! Az isteni moralitás hiányát megtapasztalva fejlődik ki bennük az a morális teremtőképesség, amit mindaddig csak az Abszolút Tudat birtokolt magában… Az Elkülönülés Szellemére, a Gonoszra tehát azért volt szükség, hogy a kozmikus össztudattól elkülönülő egyedi lények keletkezhessenek (az első igazán ilyen lény az Ember), és ebből fakadóan szabadon cselekedhessenek, szabadságuk által pedig már ők maguk teremtsék meg magukban a szeretetet – azaz a Lét és Értékei védelmét. A „Gonosz” végső funkciója tehát valami „jó”, működése éppen a Szellemi Kozmosz majdani még fokozottabb összetartó erejét és még szilárdabb harmóniáját szolgálja! Ehhez az eredményhez azonban egy út (és éppen a Belső Út) vezet, és nem egykönnyen érhető el. De közvetlenül nem maga az Elkülönülés Szelleme, a Gonosz teszi a világot „jó”-vá, hanem éppen mi, az Ember! Az előbbi ehhez csak az előfeltételeket teremti meg: ti. a mi belső morális próbatételeinket… Ezek során és az akadályok legyőzése által fejlődik ki és erősödik meg bennünk a szeretet már szabad gyakorlása, a szabad akaratból keletkező morális készség és morális erő. – A Gonosz nagy rejtélye a világban semmiképp sem tisztázható, ha végső eredetét nem egy ennyire átfogó, a létegészre kiterjedő síkon vetjük fel. Megléte és működése csak itt és így kaphat értelmet, különben marad számunkra a teljes abszurditása, az, hogy sehogyan sem illeszthető be egy átlátható és harmonikus mindenségbe, és amelynek csak egyetlen célja van: az emberi világ kifejlődésének megakadályozása, az emberlét, az emberminőség végső lerombolása. Ettől a Gonosztól csak félni lehet, éppen azért, mert teljesen megérthetetlen, kikutathatatlan, és nincs semmilyen ellenszerünk vele szemben, amivel megállíthatnánk. De ez a Gonosznak csak egy absztrakt fogalma, amikor még semmit sem értünk belőle. A Gonoszról a legfurcsább tudnivaló, hogy teljességgel összefügg a moralitással, a bennünk kialakítandó szeretettel. A Gonosz elve mögött – „kozmikusan” – valahol a Szeretet elve áll, és ez az összefüggés bizonyára az egyik legnagyobb fejtörő számunkra. De éppen az ember feladata ezt megfejteni, a Gonosz titkát nekünk kell leleplezni. Ha a Gonosz fogalmát az Elkülönülés Szellemének fogalmára fordítjuk le, akkor világossá válik kapcsolata az individualizálódással és a szabadsággal, amelyek csakis az emberben találhatók meg a Kozmikus Létben. Ha a Gonosz fogalmát az emberen kívülre helyezzük, akkor félelmetes lesz és végső soron legyőzhetetlen.

92

Ha viszont a Gonosz fogalmát az emberen belülre helyezzük, akkor már reményünk lehet a vele való szembenézésre és a majdani semlegesítésére. A Gonosz absztrakt fogalma (a Sátán stb.) másra nem jó, csak a félelemkeltésre, és nem is tudjuk, hogy mit kellene tennünk vele szemben, sőt a legteljesebb tehetetlenségérzetet ülteti el az emberben. A Gonosznak ez a (vallási) fogalma kiszolgáltatottá teszi az embert, éppenhogy teljesen passzív lénnyé akarja dermeszteni, aki legfeljebb odamenekül – félelmében, és sokszor csakis ezért – Istenéhez, hogy megvédje tőle. A Gonosznak ez a fogalma éppolyan értelmetlen, mint a neki tulajdonított cselekvések. A Gonosz valóban valami szellemi tényező és erő a világban, de teljesen más típusú és célú. Az „Elkülönülés Szellemének” imént leírt fogalma megkísérelte a Gonosz absztrakt fogalmát lehozni a meghatározatlanság ködös szférájából és tartalommal tölteni meg. Kiderült, hogy ahogyan ember mivoltunkat (egyediségünket és szabadságunkat) éppen a bennünk való jelenlétének köszönhetjük, úgy emberi rendeltetésünk is vele kapcsolatos: meg kell találnunk azt a formáját, amely nem veszélyt hoz a világra, hanem abba már harmonikusan beleépíthető és abban örökérvényűen meg is tartható. Az emberlény missziója a Kozmikus Létben tulajdonképpen ez. * Az embernek nem az énjéről és a szabadságáról kell lemondania, hanem az egoizmusáról. Nem éntelenné kell válnunk, hanem önzetlenné, ami nem ugyanaz.

93

– Tudatosítani magunkban az „Elkülönülés Szellemének” kettős mivoltát: megadja az egyéni létet és a szabadságot, de ezek kifejlődéséhez belénk ülteti az önzést is. – Legyőzni magamban azt az „ördögi” kísértést, hogy önmagamat tegyem meg a világ legfőbb középpontjává. („Minden csak értem van, mindenki értem legyen.”) – Megküzdés az egoizmusunkkal. Megkeresni magunkban és szembenézni a bennünk levő Gonosszal, és új irányba fordítani: az önzésnélküliségre megtanítani. – A Gonosz princípiumát meg kell szelídítenünk magunkban: az Elkülönülés Szellemének adományát, az individualitásunkat megtartjuk magunkban, de ki kell egészítenünk a moralitással. Úgy kell „elkülönülnünk” a világtól, hogy e külön létünkben mégis magunkon túlra, a többi lényre, a világegészre is irányuljunk, vagyis a Gonosz elve, az „Elkülönülés” mellett egyúttal a kozmikus „Egységet” és „Harmóniát”, azaz ezek védelmét: a moralitást is érvényesítsük. Az ember megmarad egyénnek ez után is, de egy nem pusztán önmagára irányuló egyén már. – Az Elkülönülés Szelleme – mennyire ostobán hangzana így: az „Ördög” – nem eltűnik belőlünk, hanem megmarad, de már egy olyan formában vagy természettel, amely úgy tartja fenn a saját „elkülönülésünket” a világtól – azaz az individualitásunkat –, hogy ez a rajtunk kívüli létnek ne a rombolója legyen és ne uralkodni akarjon a világon. Az Elkülönülés elve csak az adott egyénre, az ő individuális létének megőrzésére vonatkozzon, de ne terjedjen tovább erőszakosan a külvilágra is, vagyis az egyén ne akarja a saját elkülönült létébe beolvasztani a többi létezőt, azaz ne rendelje alá a saját érdekeinek őket. Az ember a Kozmikus Erőből saját használatra kapott erőket ne arra fordítsa, hogy a többieket önmaga szolgáivá tegye! Az elkülönülés, az én-érzet benne levő tulajdonságát tehát ne a világ ellen használja fel. – Az egoizmus „ördögi rabláncára” vagyunk fűzve. De meg kell fordítanunk e tarotképen levő szituációt: nekünk kell a Gonoszt láncon tartani, a mi kocsink elé kell befogni. A kép arra emlékeztet, hogy mi a kiindulóhelyzet, a „kozmikus” eredetű lelki alapszituáció bennünk, de arra felszólítás, hogy e helyzetet megfordítsuk. – Az „Ördögről” csak azután tudhatunk, hogy a Szellem magasabb Minőségét már valóban érzékeljük és megjelent bennünk. Csak a bennünk megszülető „Angyal” tudja leverni a bennünk működő „Ördögöt”. (Vö. 14. kép, A Szellem Minősége [A Kiegyenlítődés], amelyen az angyalszárnyas lény maga az ember.) Az „Ördög” – a saját egoizmusunk – mindig olyan alakot vesz fel, hogy ne legyen felismerhető a valódi jellege, a tulajdonképpeni – önző – természete. Ezért mindig álruhában van, megszépíti és ezzel igazolja magát, vagyis immorális volta azonosítatlan marad. Csak A Szellem Minőségének érzékelése és belső megszerzése után és által hull le az „Ördögről” – a Gonoszról – a lepel, és lesz már színről színre látható, lesz megtalálható bennünk, illetve léphetünk be világának díszletei mögé, hogy ott megküzdjünk vele és valóban elvegyük tőle a fölöttünk való hatalmát. – A sorsbeli kihívásoknak, az élet megpróbáltatásainak elfogadása, magunkra vétele. A nehézségekben azt keresni, hogy mi az üzenetük, miképpen segítenek nekünk abban, hogy legyőzzük a saját egoizmusunkat. A külső bajok romboló erőit saját magunkat építő belső erőkké transzponálni! (A szenvedés morálisan átalakít.)

94

– A Jónak Útján találkoznunk kell a Gonosszal is – értsd: az Elkülönülés Szellemével –, a bennünk levő egoizmussal! Felismerjük, hogy a különféle kifelé pusztító, másokat letaroló tulajdonságaink mögött (amelyekkel A Belső Erő fokától kezdve nézünk szembe) az egoizmusunk áll, a saját magunkra való egyoldalú leszűkülésünk. Az egoizmus magának a földi elkülönülés-létnek a vonása, amely A Fizikaiság létsíkját jellemzi. Mint a földi szférába koronként ismételten lekerülő-megszülető lények, minden egyes inkarnációnkban újra és újra szembesülnünk kell és meg kell küzdenünk ezzel a tudatminőséggel. A földi elkülönülés-lét azonban összefügg a szabadságunkkal, az egyénként létezésünkkel is, amelyek elválaszthatatlanok az emberi mivolttól. Az ember a Földön mindig egy ilyen kettősséget hordoz magában: az Elkülönülés Szellemének egocentrikus és önző természetét, de ugyanakkor a Kozmikus Tudatiság, a Kozmikus Össztudat INDIVIDUALIZÁLÓDÁSÁNAK isteni szándékát is! (Lásd az „Ördög” fejénél szellemi-kozmikus Fény van a tarot-képen.) A földi „Sötétség” álarca mögött tehát valójában valami nagyon is pozitív van, egy leendő „Világosság”: az egyediség és a szabadság kifejlődése a Kozmoszban. Az Elkülönülés Szelleme a Szellemi Kozmosz továbbfejlődése érdekében keletkezett és ennek nevében tevékenykedik. Ám csak általunk – és bennünk – válhat Jó Erővé! – A Férfi Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. Ez az Elkülönülés Szellemének „lázadó” ereje, a homogén egységből való kitörés, a korlátok szétfeszítésének energiája és lendülete bennünk. – A Szellemi Kozmosz egységléte a Női Princípiumot viseli magán, a Gonosz elkülönülése pedig valami Férfi Princípium. A Férfi Mivolt „tisztán” tehát egyfelől valami „gonosz” minőség: az „öncélú” elkülönülés, a „gőgös” és „erőszakos” önmegkülönböztetés. Mégis másfelől nélkülözhetetlen is a kozmikus-szellemi evolúció számára, mert az individualizálódás pozitív erejét hordozza magában! Az embernek mind a két princípiumra szüksége van, mert egyaránt kell morálissá, illetve emellett egyénné és szabaddá is válnia. Az embernek tehát részben meg kell szelídítenie magában az Elkülönülés Szellemét – a Férfi Princípiumot –, részben meg is kell erősítenie magában azt! A Női Princípium, az egységtudat magunkba fogadása a 17. fokon (Adni [A Csillag]) történik. Most a feladat a Férfi Princípium minőségének helyes elsajátítása: az elkülönüléshez, az önmagunk személyes határainak meghúzásához való erő megszerzése, kidolgozása, az „Elkülönülés Szellemében” levő én-védő erő felhasználása, birtoklása. – Az ember tudatosítja magában a szabadság és az önzés egymástól való elválasztásának szükségességét. Legyőzi egoizmusát, de eközben a legkevésbé sem veszíti el szabadságát. Nem a szabadságunkról kell lemondanunk, hanem az egoizmusunkról… Ha e kettőt nem különböztetjük meg, akkor a további út is bezáródik előttünk, mert ahhoz már egy fokozott szabadságképesség lesz szükséges, amit éppen azáltal szerzünk meg, hogy a szabadságunkat megtisztítjuk az egoizmusunktól és a szabadságot a moralitás szolgálatába állítjuk. Negatív formája: Az „önzésünk” legyőzését – így a bennünk szükséges morális fejlődést és átalakulást – azonosítani az „egyéniségünkről” és a „szabadságunkról” való önkéntes – engedelmes vagy álszent – lemondással.

95

16. A SAJÁT ALAP

[A Torony]

E tarot-kép az igazi belső szilárdság megteremtésére szólít fel. A Torony minden eddigi szilárdságomat jelképezi, de amely mégis csak valami külső – rajtam kívül létező – támaszom volt. Ebbe most belecsap a Villám, felülről, az Égből, és összedönti! Kigyullad a Torony, lehetetlen tovább ott maradnom, ki kell ugranom belőle. Most már nem tartozom ahhoz a régi énemhez sem, amely az erejét kívülről kapta, de az új énem sincs még teljesen felépítve bennem, amelynek ereje belülről jön, egy belső forrásból fakad. Zuhanok, semmi szilárd nincs a talpam alatt, semmi külsőbe már nem tudok megkapaszkodni. A Szellem mint külső dogma és a Szellem mint belső bizonyosság között lebegek, egy minden fogódzó nélküli űrben úszom. Fejjel lefelé vagyok: az „Égben” akarok járni, de az Égnek – a Szelleminek – még nincs igazi realitása bennem. Ehhez azonban csak a saját erőm vezethet el! A nem általam kiküzdött utak, az ingyen várt, másoktól remélt „mennybemenetel” vágya már nem tud félrevezetni. Úgy érzem, hogy elveszítettem mindent kívül, egyedül csak a saját Énem maradt meg, csak arra számíthatok, csak annak hihetek! – Az Égből jön a Villám, tehát egy magasabb erő, egy isteni akarat húzódik meg amögött, hogy a Torony megremegjen és az ember kiessen belőle. Az Ég felé vezető úton maga az Istenség kényszerít arra, hogy belsőleg igazán önállóvá váljunk, vagyis hogy magunk mögött hagyjuk a lelki függőséget a külső tekintélytől, a mindig egyoldalúan megfogalmazott ideológiáktól és helyi világképektől, a gyakran csak bizonyos önérdekeket szolgáló hitrendszerektől, és hogy önerőből kialakítsuk magunkban a saját gondolkodást, szellemünk, énünk függetlenségét – az önmagunkon alapulást. – Külső vezetettség nélkül lenni. Magamra utaltság. Csak magamra támaszkodhatom. Csak az és annyi vagyok, ami „én vagyok”, vagyis ami „bennem” van. – Az ember igazán csak önmagában tud megkapaszkodni, vagyis abban, amilyenné önmagát tette az élete során, illetve amivé ő maga formálta magát. – Találkozás a Semmivel, a Lét meghatározatlanságával, amikor a Valaminek a megléte és önértéke nem evidens. Hogy legyen a Valami és hogy mi legyen az: ez rajtam is múlik, tőlem is függ. – Ha nem is győz és érvényesül a Szellem kint, a „külső” Létben, annyi szellemi legalábbis létezik, ami bennem van. Ha az egész világ értéknélkülivé, üressé is válna, saját magamban fenntartom, megvédem és őrzöm az értékszerűt, a fénytelit! „Ha akár nem létezik Isten sem, megcsinálom én azt, amit Ő is tenne a Lét Világossága érdekében, hogy a világnak értelme legyen.” – A támponttalanságban támpontokat teremtek. – Megértem, hogy valójában nekem mint egyénnek kell moralitását, értékeit, eszméit tekintve felépítenem, meghatároznom, teremtenem a világot és önmagamat. – Átélem, hogy magamra kell vennem a Lét terhének (így védelmének) egyénileg rám eső részét, és nekem kell hordoznom és tartanom annak rám nehezedő súlyát. – Megjelenik a Szabadság Valósága bennem. Most lettem igazán Szabad Lény. Negatív formája: Gyökértelenség. Semmihez sem tartozás. Önelvesztés.

97

III. – A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA (17. – 21.) A belső szellemi fejlődés folytatódik, de már nem a szubjektív tudatunkon belüli munka és tökéletesedés a feladat, hanem a kozmikus tudat kiépítése magunkban. 17. ADNI

[A Csillag]

A képen a meztelen Női Alak felett a Kozmikus Világot, vagy szűkebben véve, a Naprendszert látjuk: középen a Nap, amit félkörben – kehely alakzatban – alulróloldalról körbevesz a 7 Bolygó (a Merkúrtól a Szaturnuszig, amelyek közé itt a Hold is beleszámít). A Nap mintegy beleereszkedik a Bolygók által alkotott félkörbe, de tágabban értve, magába a Kozmikus Világba, hogy fényét és életet hozó erejét megossza a világgal – önmagát abba belesugározva. A világ ennek köszönhetően nem egy magára hagyott, sorsára bízott lét, amely a (fizikai és egyben szellemi) Nap tüze nélkül hamar elsivárosodna, kihűlne, rideggé válna. De a Nap ad, felmelegíti maga körül a világot. – A ruhátlan Női Alak a Napnak ezt a tevékenységét szimbolizálja. Mind a két kezében egy-egy Korsó van, és azokból kétfelé önti ki a vizet, a Szeretet, az Élet Vizét. Féltérdre ereszkedő pózban közel húzódik, érzelemtelien lehajol cselekvése tárgyához, nem pedig „felülről” és a „távolból”, vagyis nem öntelten és uralkodóian „adakozik”. Az egyik Korsó tartalmát a mögötte levő virágzó földre, a másikét az előtte levő mélysötét vízbe – tengerbe – folyatja. Nem néz le oda, ahová kiömlik a víz, nem mérlegeli, hogy hová önt és ki fogja kapni. Csak adni akar, a saját lényét átnyújtani a világnak, magából semmit sem visszatartani előle. „Vegyétek amim van, értetek vagyok.” Mintegy belső szükségletből „ad”, ahogyan az anya a gyermekének, vagy a szerelmes nő a férfinak. Ez a vonás a Kozmosz és az Istenség „Női Oldala”. Az emberi világban ezt a női nem hordozza, képviseli és árasztja szét benne. – A Kozmoszban minden létező ad valamit a többi létezőnek, semmi sem csak önmagáért él, hanem az Egészért is. De ez megfordítva még inkább fennáll: a Kozmosz-Egész a Részeiért él, mint ahogy a legfőbb világalkotó, az Abszolút Teremtő is a Világért, a saját Teremtéséért, az egyes létezők végtelen sokaságáért él. – Megosztani a világgal azt, ami bennem van, ami én vagyok és azt, ami az enyém. – Ellenszolgáltatás nélkül adni, nem várni cserébe semmit. – Nem válogatni abban, hogy mikor és kinek adok. (Nemcsak hangulattól függően vagy szimpátiából „adni”, hanem magamban mindig késznek lenni e cselekedetre.) – A Szeretet érzése általában. Önzetlenség. Jószívűség. Segítőszándék. – A Női Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. „Egységtudat” a világgal. – Kifelé fordulás, a magamon kívüli világra irányulás. A hangsúly átkerül a világra. Negatív formája: Nem a megfelelő módon és időben adni. Nem azt adni, amit kell.

99

18. A SZELLEMIT KÖZVETÍTENI

[A Hold]

Egy sötét, kietlen táj fölött a Hold világít, vagyis az egyetlen fény e vidéken a Hold. A Hold mögött – éppen egyvonalban vele – ott látjuk a Napot is! Egyfajta napfogyatkozás-alakzatban áll a két égitest: a Hold külső pereme mentén a Napból csak egy vékony szeglet látszik körben, úgyszólván glóriát képez a Hold kerülete körül. De a Hold itt nem eltakarja a Napot, hanem ellenkezőleg: a Nap fényét tükrözi, közvetíti, továbbítja oda is, ahová a Nap közvetlenül még nem ér el… A Hold fénye visszautal a Nap fényére, a Napot tükrözi vissza, az ő fénye valójában a Napé, és a Holdon keresztül jut ide – bár egyelőre csak – valami visszfény a napszerűségből. A Holdnak tehát nagy a felelőssége, tőle függ, hogy miként és mennyire érvényesül e félhomályos vidéken az igazi Világosság. – A lenti tájon nem találunk emberi lényt, a szellemit már hordozó istenképmást, hanem csak állati lényeket – két Kutyát, vagy két Sakált –, amelyek mégis az egyetlen számukra látható fény felé fordulnak: a Holdat (értetlenül) bámulják, vagy éppen veszettül megugatják. Az itt lakókat még nem jellemzi a már belülről kiinduló, önerőre támaszkodó fejlődés, szellemileg itt még nincs mozgás és előrehaladás, hanem minden stagnál, visszafelé húz. (Lásd: Rák a képen.) De vékony Ösvény kanyarog a messzeség felé, jelezve, hogy e terméketlen, élettelen éjszakából is vezet út felfelé, vagyis hogy van kiút e sötétségből és elvadultságból, és talán éppen azáltal, hogy a Hold rendületlenül sugározza, továbbítja ide a Nap fényét, melegét. – A Szellem, a Kozmikusság közvetítője lenni. Továbbítani, továbbadni a Szellemit. – Világítani a nem szűnő, a tartós Sötétségben is. Eljuttatni, belevinni az Alacsonyabba (a „Sötétségbe”) a Magasabbat (a „Fényt”). (Lásd: Fényeső hull a Holdból.) – Előlegezni a „Napot”, a Szellemit ott, ahol még nincs uralmon. – Tudatosan belemenni a szellemnélkülibe, oda, ahol a Szellem, a Jó még nem érvényesül, hogy ott a Szellemit, a Morálisat átnyújtsuk és megismertessük. (Már nem önmagunk fejlődése a közvetlen célunk, hanem a világ, a többiek fejlődése.) – Érintkezni merni, ütközni a világban a Sötétség Erőivel, hogy a Fénnyel, a Jóval, a Szellemivel szembesítsük. Képviselni, kimondani a Szellemit, kiállni a Morális mellett! (A képen alul és felül két ellentétes világ néz egymással farkasszemet!) – Aktív segíteni akarás, cselekvő segítségnyújtás. Nem csak akkor „Adni”, amikor véletlenszerűen szembetalálkozunk és elénk kerül a szükség és a baj, hanem megkeresni azt, hogy hol kell adni, felkutatni azt, ahol rászorulnak arra, hogy kapjanak. – Magasabb rendű célokat szolgálni. A Szellemi eszközévé lenni. Feladatvállalás. Negatív formája: Önmagunkat tenni meg mások mércéjéül. Ön-rangosztás. – Ráerőltetni valakire azt, amit még képtelen befogadni. Fanatizmus. – Az illúziót, a nem-valóságot hozni. Félrevezetni. Az igazság, az értékek álarcát felvéve a hamisat és értéktelent terjeszteni. A felismerhetetlenségig „összedolgozni” az igazat és a hamisat, hogy már ne lehessen megkülönböztetni őket. Kiszolgálni a szellemtelennel is megelégedő átlagigényeket.

101

19. A BELSŐ MEGNYÍLÁS

[A Nap]

Két ember, egy férfi és egy nő áll egymást mellett, egymás kezét fogják, vagy átkarolják egymást. Meztelenek. (Egyes szemérmes és itt is csak a „külsőt” látó és a test nemiségében rosszat sejtő tarot-lapokon, tévesen, az ágyékukat vékony lepel fedi.) – Fölöttük a Nap van, amely bódító meleg sugárzással tekint le rájuk. Az emberpár valamilyen alacsony Fal előtt áll, amelynek kör alakú íve több tarotképen azt sejteti, hogy a Fal körbe fut körülöttük egy biztonságos szigetet formázva: itt belül a „Rossz” Princípiuma már nem létezik, nem képes megjelenni e két emberlény jóindulatú szeretete és szabad akaratának ereje folytán. – A belső megnyílás embertársunk felé. A teljes lelki-érzelmi nyitottság. A másik ember magunkba fogadásának képessége. A konkrét és személyes Szeretet. – A másik ember szubjektív és egyénileg partikuláris érdekét is magunkra venni, a saját érdekünkké tenni: „észrevenni”, „megérteni”, „helyet adni” az ő érdekének. – Önkorlátozás. Mások szabadságát érvényesülni engedni, akár a saját szabadságunk rovására is. Lemondani a magunk érdekéről a másik ember érdekének javára, ha személyes boldogsága vagy belső fejlődésének útja ezt tőlünk így kívánja. – Áldozathozatal. Önfeláldozás. Ez az erőfeszítés a „Szeretet”, és nem a rajongás! – Az Énemnek egy másik személy Énjével, a legbenső lényével, a legmélyebb lelkiszellemi középpontjával való intim kapcsolata. („Az Énjét keresem benne.”) – A személyiségbeli álarcok, szerepek, pózok levetése, amelyek mögé korábban elbújtunk, visszahúzódtunk érdekből, védekezésül és a megtévesztés céljából. Az Énünk „mez”-telen, most már nem „takargat” semmit a másik ember irányában. – Az Énünk e „mez”-telenségéhez azonban már két ember kell! E belső minőségünk végső kialakításához nem vagyunk elegendőek egymagunk, csak abban, ami itt rajtunk múlik. Az emberek e tekintetben már függnek is egymástól, vagyis e vonásnak a magunkban való teljes megvalósítása csak akkor lehetséges, ha a másik emberben is létrejött e tulajdonság, azaz ha végigjárta magában azt a fejlődést, amely ehhez az érettséghez juttatja. Az emberek igazán „mez”-telenné – „napszerűvé” – csak együtt válhatnak! Ez a kapcsolat – tulajdonság – csakis Egyén és Egyén között lehetséges, amikor is az individualitásunk szólítja meg és kerül viszonyba a másik személy individualitásával. Ez éppen azt jelenti, hogy sablonok nélkül, konkrétan, az adott személyhez „igazítva”, magunkat ővele „egyeztetve” kell ezt létrehoznunk, és minden egyes emberrel külön-külön kell kialakítanunk... Egyedül ez az Egyének között megteremtett individuális kapcsolat lehet az alapja – az igazi Közösségnek. Negatív formája: A saját egyéniségünk, a szabadságunk leépítése a másik ember iránti feltétlen szeretetünkben. Érzelmi kiszolgáltatottság. – A saját lelki megnyílásomra hivatkozva ugyanezt követelni másoktól. – Áldozataimért, szeretet-tetteimért földi elismerést és égi jutalmat várni.

103

20. A SZELLEM VALÓSÁGA

[A Végítélet, A Feltámadás]

A kép nagyobbik felét képező felső részében egy tüzes lángnyelvekkel körülvett keretben, amely ontja magából a fényt és sűrű aranyló sugarai lehatolnak a kép alsó részébe, egy nőalak, egy Égi Lény jelent meg, aki hosszú nyelű Trombitát tart a kezében, és lefelé, a Föld felé messzire zengve és kitartóan fújja azt. Szárnyai vannak, a fejénél egy fényes kör, a Trombitához egy Zászlót fog, rajta Kereszt. Alul emberek láthatók, akik meztelenek és éppen kelnek ki a Koporsóikból. Szellemi ébredésük boldogsággal tölti el őket, karjaikat többen nevetve kitárják, mert egy új és másik létbe, egy magasabb dimenzióba kerülve találják magukat. – A fizikai érzékelés természetétől és működésétől már nem függő, attól teljesen elszakadni képes úgynevezett tiszta gondolkodás kialakítása, amelynek eredményei és felismerései a gondolaterő művei, és amelynek tárgya a fizikai mögötti szellemi. – Szellemi megismerés. A magasabb Szellemiség rejtett igazságainak megragadása, a szellemi folyamatok, események belső logikájának kiismerése, ezek tartalmának és összefüggéseinek fokozatos és egyre mélyülő elsajátítása. Ezoterikus világkép. – A Szellemi Lét (dimenzió) valóságáról való belső bizonyosság. A Szellemi Világhoz tartozás tudata a földi emberben, az azzal való szellemi-lelki egység érzete. – A Szellemi Közösség az emberek között. A Szellem a valódi közösségalakító erő. Negatív formája: Nem a magasabb Énünk útján és segítségével, és nem annak morális tartalmaival és céljaival hatolni be a Szellemi Világba.

105

21. A KOZMIKUS TUDAT

[A Világ]

A Kozmoszt jelképező zárt körformában egy meztelen Nőt látunk, kitárt karokkal a Világ felé. Kezében A Teremtő két mágusi Pálcája. E nőalak maga az Emberi Lény, aki középponti helyet foglal el a Világegészben és döntő szerepe van benne. A Nő lép: nem befejezett a Világ, hanem fejlődik tovább, most már az Ember által is. – (A négy allegorikus alak együtt a teljes emberiséget jelképezi, ill. magát az „Embert”.) – A Kozmikus Tudat bennünk. A Kozmikus Ember. – A Szellemi Kozmosz és az Ember igazi és legmélyebb kapcsolatának, az Ember mivoltának, létezése miértjének és kozmikus helyének megértése. – Tudatosítani és vállalni az Ember hivatását, szerepét a Világevolúcióban. – Emberiségtudat az egyénben. – Az egyéni tudat akarati, gondolati és érzésbeli kitágulása a Világegészbe. – Az Isteni Nézőpont megjelenése bennünk. Negatív formája: Beleveszünk az Abszolútumba, az Ős-Egybe. Eltűnünk Istenben.

107

A Beavatási Út véget ért, az Én-fejlődés betetőződött, az emberteremtés végbement. (6. – 21., de a legtágabban tekintve: 1. – 21.) Mi jött létre, mi a kozmikus és szellemi eredmény?

AZ ÚJ EMBER

[A Bolond, A Vándor. – A Felfedező]

Mintegy a világ végén, az „Óperenciás Tengeren is túli” tájon könnyedén lépked egy fiatal ember. Céltudatosan siet valamerre. A bal vállán egy Boton tartva a Batyuját viszi, de a jobb kezében is – egyes tarot-képeken rügyező vagy virágzó, tehát élő – Botot fog, a hosszú vándorutak e jól ismert kellékét. Mögötte egy Kutya fut ugatva és megpróbál beleharapni az igyekvő ember lábába, de csak a nadrágját éri el és azt szaggatja. A fiú azonban rá sem hederít, nem törődik a támadóval, hanem halad magabiztosan. Éppen előtte véget ér az Út, és már a Szakadék fölé emeli is az egyik lábát. A fejét feltartja és a Szakadék fölé néz, nem bele. Mintha látna valamit a távolban, ami hívogatná és amit ő maga köszöntene. A Régi Kozmosz minden értékét megszerezte az Ember (ott van a vállára vetett Batyujában). Maga a Régi Kozmosz a Kutya, amely már mögötte van, és nem érti, hogy hová megy tovább az Ember. Féltőn avagy erőszakkal vissza akarja tartani az Embert attól, hogy elhagyja a régi (az eddigi) világot. De az Ember nézőpontja feljebb van már, mint a Kutyáé, a Régi Világé. Olyan Új Létet lát a távolban, amit csak ő lát egyedül. Az Ember biztosan lépked előrefelé, már nem keres, hanem tudja, hogy merre kell mennie. Megtalálta a lét Új Értelmét. Belelép a Szakadékba = az Új Világba. Ez csak a Régi Világ számára „Szakadék”, valami „Nem-létező”, mert a Régi Világ nem látja és nem tud róla. De az Ember a Szakadékba nem „belezuhan”, hanem ott valami szilárdra lép. Csak az Ember számára, az ő tudata számára létezik ez az új szilárdság, a lét Új Alapja, ami magában az EMBERBEN található!... Az Ember e művével a Szellemi Világ egy Új Teremtője lett. Ő a 10. hierarchia. Beleviszi a Szabadságot a kozmikus Szükségszerűségbe, beleárasztja a Személyes Egyénlétet a személytelen, individualizálatlan Összlétbe… Ő maga önmaga forrása. Céljait maga tűzi ki, tetteit maga hajtja végre, eszméi, értékei belőle fakadnak. Az Ember már individuálisan valósítja meg az Isteni Mivoltot, azt, amit Isten önmagában, az ő végtelen léptékeiben él át. Ezzel egy Új Kozmosz, egy ÚJ VILÁG felépítésébe kezd Istennel! Csak ők ketten tudják, hogy valójában miről van szó, hogy a létnek mi az Új Célja. És most már megfordítva, az EMBER válik a Régi Világ, az eddigi Kozmosz mintájává, példaadójává, őselvévé. Őt fogja követni a Régi Világ. Az Ember lett a Kozmosz Új Beavatója! Istenhez hasonlatossá vált, Isten-tudat van benne: Isten-felelősség a Világ iránt… És egész fejlődése mit szolgált, mit tesz még élőbbé, még erősebbé a Létegészben? – A SZERETETET... Negatív formája: A világgal szembeni türelmetlenség. A jelen eszméinek és eszményeinek csak a fonák oldalát látni meg. Kiábrándultság. Világfájdalom.

109

Az utókor téves értelmezései

A tarot-nak feltehetően ősmintául szolgáló és a tarot-kártyákban „kiszivárgó” eredeti beavatási képek napjainkig nem maradtak fenn. A középkor végi Európában ismeretlen helyről és szellemi forrásból, és egészen rejtélyes módon felbukkanó nagy arkánumok bizonyára már maguk is valamilyen másolatok voltak, amelyeket utóbb hozzáillesztettek egy adott kártyajátékhoz (a kép nélküli kis arkánumokhoz). Az ábrákat mindig újrarajzolták, ami magán viselte az illető kor, ország és kultúra helyi szemléletét, a rajzoló személyek saját ízlésvilágát, ezáltal az egyes tarot-képek manapság már többféle ábrázolásban léteznek. Különösen az utóbbi időkben számtalan tarot-pakli és ezzel tarot-értelmezés látott napvilágot, amelyek többé-kevésbé megőriznek bizonyos párhuzamokat, de nem kevés részletben jelentősen el is térnek egymástól. „Abszolút” tarot tehát nem létezik, egy olyan képsorozat, amely teljesen autentikus lenne, mert az utókor már mindenütt rányomta bélyegét és gyakran torzításait a lapok ábráira. De bizonyos főmotívumokról tudni lehet, hogy hitelesek, minthogy a legrégibb vagy a legtöbb tarot-változatban feltűnnek, még ha eltérő képi megfogalmazásban is. Néhány elterjedt és jellemző tévedést szükséges megemlítenünk, mert megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik a szellemi beavatás, avagy a Belső Út egyes fokozatait kifejező képek megértését. 3. kép. – Az Élet [A Császárnő] A képen levő Madár értelmezése az idők során már nem tűnt túl könnyűnek. A legrosszabbnak az látszik, amikor valami sasformának ábrázolják és egy pajzsra festve látható, szinte a tróntermek hatalmat sugárzó légkörét idézve. A súlytalan és repülő Madárka – az emberi Lélek – így összetéveszthető lett a hatalom jelképeivel, amelyek valóban megilletnének egy császárnőt, ha csakugyan azt látnánk ezen a 3. tarot-képen. Az Élet, az Érzésképesség, a Nőiség természetesen a legkevésbé sem kapcsolatos a hatalommal, hanem éppen az olyan tulajdonságokkal, amelyek annak szöges ellentétei. Ha viszont e 3. képhez nem is társítjuk a hatalom fogalmát, akkor vajon miért kell hívnunk ezt a személyt „császárnőnek”? – A tarot történetében a főalakok (vagy főesemények) téves megítélése gyakran vezetett oda, hogy a körülöttük levő tárgyakat és jelképeket a későbbi magyarázók „átrajzolták” az átértelmezett főalak új elnevezésének megfelelően, vagyis „hozzáigazították” a kép részleteit az új értelmezéshez. Ebből egy eklektikus képegész és az eredeti jelentés elferdítése keletkezett. Így például a „Császár” a fején idővel már igazi koronát visel, a kezében országalma és uralkodói jogar van, és természetesen trónon ül. A „Császárnő” ugyancsak hasonló külsőségekkel lett ellátva, ám ehhez furcsán társul például a híres Marseille-i tarot-ban (18. század) az, hogy emellett – kissé már elnagyoltan ugyan – angyalszárnyai is vannak. A szárnyak bizonyára az eredeti ábrázolás utóemlékei lehetnek és egyértelműen a szellemire utalnak, e 3. tarot-kép nőalakjának kozmikus jellegére. Egy-két évszázaddal később már egyszerű ruharedő vagy leomló fejdíszszalag lett a szárnyakból, hiszen császárnőt kellett látni a képen.

110

6. kép. – A Szabad Akarat [A Szeretők] „Szeretők”-ként (szerelmespárként) értve e képet a felső Nyilazó Alak egyes tarot-lapokon valamelyik nőre céloz. Ez azt a látszatot kelti, mintha a választás ezen égi személy dolga lenne, nem pedig a férfié ott lent a két nő között. Ha az a fenti szárnyas alak valóban csak Ámor lenne, aki kiszemeli szerelmeinket és kényszerít a választásra, akkor ez a tarot-kép valóban nem is szólhatna a saját döntésről és a szabadságról, hanem csak a vak szerelemről. Ez esetben miért van két út, két különböző ruhájú és természetű nő a képen? És láthatólag a férfi még a döntés előtt áll, egyik nő felé sem fordul határozottan, azaz még nincs eleve eldőlve, hogy mi történik majd a továbbiakban. Hiába is céloz az Égi Nyilazó valamelyik – többnyire a szemrevaló – hölgy felé, mégis őt, a férfit lessük, hogy vajon mit fog határozni, merre indul. Egy ember saját választása két lehetőség közül – erről szól ez a kép, nem pedig a szerelem romantikájáról. A középen álló férfi szabadon dönt, nem befolyásolják avagy parancsolnak rá a nők sem, hogy mit tegyen. Amennyiben egyéb tarot-lapokon az a kép tetején levő isteni személy, aki kezében felhúzott íjjal lefelé céloz, – helyesen – a férfit veszi célba, ez sem azt fejezi ki, hogy a választó férfi szabadsága lenne egy ilyen úton korlátozva, mintegy felülről meghatározva és irányítva a férfi döntését. A Nyilazó Alak mozdulata azt jelenti, hogy valami legfelső égi – isteni – tulajdonság és cselekvés került le a Földre, az Emberbe: a Szabadság, a Szabad Akarat. Ez egy magasabb eredetű képesség bennünk, magától nem keletkezett volna, a lehetőségét az Ember csak megkapta. A Nyilazó Alak téves ábrázolása az, amikor egy meztelen pufók kisgyereknek rajzolják, Ámornak, aki nem felel tetteiért, összezavarja az embereket és sokszor csak bajt zúdít a világra. Inkább egy fennkölt és nagy erejű, végtelenül határozott lényt kell ott elképzelnünk! Mellékessé vált és csak az érzelmek, a szerelem melegeként értették a Nyilazó Alaknak azt a jellemzését és kiléte megnevezését, hogy a rajzon a Nap veszi körül, vagy még inkább: a Napban van, onnan lövi ki nyílvesszőjét! A „Nap” az Isteninek, a Szelleminek a jelképe. Ennek a lénynek továbbá Szárnyai vannak, ami ugyancsak a szellemi síkra és összefüggésekre utal. Itt nem egy a szabadságunktól éppenhogy megfosztó istenlényről van szó, aki az uralhatatlan érzelmek viharaiba taszítja az embert pajkos és önkényeskedő csínyjeivel. Az az Égi Nyilazó az Istenség maga, aki saját szabadságképességét ülteti el bennünk… Ennélfogva a képen nem is egy leendő „szerelmespár” látható – amely éppen a zavaró rivális eltávolítását fontolgatja –, hanem maga a Szabad Ember, akinek elengedték a kezét, nem kényszerítik a lét szigorú szükségszerűségei, hanem maga járhatja az útját, szabadon választhat az előtte fellépő lehetőségek közül. 12. kép – A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember] E rajz egy fontos részletben pontatlan. Az Akasztott Ember a kezét valójában nem csípőre teszi, zsebre dugja stb., hanem e fordított testhelyzetben kitárja felfelé, egy edényt vagy kelyhet formál a karjaival, jelezve, hogy kitárulkozik az Ég felé, befogadni kész a Szellemit. A késői korok felfogása a „tétlen” vagy „megkötött” kezekről – utalva ezzel egy passzív állapotra – a kép mondanivalóját összezavarja.

111

15. kép – Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög] A nemiséggel keverik össze e tarot-lap jelentését, ami mindenképpen a középkori vallási dogmák belevetítése a képbe! Rendszerint a perverz szexualitás légkörét akarják a képre idézni. De ezen a fokon nem az állítólag „állatias” szexuális vágyakkal, nem a test vallásilag „erkölcstelennek” minősített belső érzéki tüzével kell megküzdenünk. Így a 15. kép nem is szólhat a nemi élet „bűnös” kiéléseiről, egyáltalán a nemi szenvedélyekről, sem azok esetleges visszaszorításáról, legyőzéséről! Csak a középkori evilág-idegen, valójában éppen a földi szerelemérzést a túlvilági Isten felé irányító római egyház „üdvtana” azonosította a nemiséget – amely éppenhogy az emberre irányul – az „Ördöggel”, minthogy kiéletlen nemi vágyaikban valóban legnagyobb kínzójukra találtak tagjai, miután a szellemi út akadályozójának kiáltották ki a szexuális életerőket. A nemiség azonban önmagában nem hordoz ilyen szellemellenes funkciókat, ezért külön kitiltani sem kell a szellemi útját járó egyén életéből. Az előző fokon (A Szellem Minősége [A Kiegyenlítődés]) a belső világában mind előbbre jutó ember az alacsonyabb, szellemnélkülibb szintjét már elhagyta, és egy magasabb, szellemmel telibb belső minőséget hozott létre magában (átöntötte lelkét az arany Serlegbe, és ezzel felragyog számára a távolban a szellemi Nap). Az ember itt elért belső fejlettségéből már önként következik a szexualitást a lelkiséggel is átható magatartása, amelyet nem kapcsol össze egy érzelmileg féltékeny isten rosszallásával, és így a bűntudattal. Az emberi érzelmeket átmelegítő, a bensőt megnyitó, az empátiát fejlesztő nemi élmény megvetése pusztító, lélekromboló elv! A 15. képen valóban valami „szörny”, valami sötétséget hordozó alak van, de sem nem azokkal a külső jegyekkel van felruházva, ahogyan a középkori keresztény világkép az Ördögöt – a saját Ördögét – elképzelte, sem pedig nem olyan funkciók tartoznak hozzá, amelyek az Ördög kisszerű középkori alakját jellemzik. Ez a lény egy kozmikus hatalmasság, kozmikus funkciókkal, akit meg kell értenünk ahhoz, hogy ne ellenünkre legyen, hanem a szolgálatunkra álljon. Az okkult tanok képnyelvében erre a lényre vagy kozmikus erőre inkább a „Sárkány” alakját használták, amely kifejezte romboló működését, de azt is, hogy nem egy sunyi, rossz szándékú, kárörvendő, elcsábító és mindig idegen ruhákba öltözködő, magát nem vállaló hazug lény, amilyenné – velünk együtt – a „mi” Ördögünk lett, hanem részben nyíltan az, ami, részben személytelenül működik, önmagában nincs külön személyisége. Megelevenedéséhez a mi énünkre van szüksége, amikor mi magunk akarunk a rabszolgái lenni, gáttalan működést biztosítva az általa képviselt minőségnek: az egoizmusnak. – A megszemélyesített „Ördög” fogalma kifejezetten egy emberi hazugság, jellemző példája az álszent és magát mindig szebb színben feltüntetni akaró embernek, aki a saját tulajdonságait, az önzését, gyarlóságait és legmocskosabb bűneit kivetíti magán túlra, önnön gonoszságából egy önálló léttel bíró Gonosz Lényt csinál, majd megfordítja az irányt, és azontúl már azt okolja, e rajta kívül létező „másik személyt”, hogy őbenne valami rossz egyáltalán keletkezhetett. Önmagát mindenkor ártatlannak tekinti, és mindenért azt a Gonosz Lényt, az Ördögöt teszi meg felelőssé – „bűneink az Ördög sugallatai” –, mint aki csábításának csupán szenvedő áldozata a hiszékeny és könnyen megtéveszthető emberi faj.

112

Vagyis a „Rossz” forrása egyedül az a rajtunk kívüli lény lenne, de sohasem mi magunk vagyunk ez a romboló és gonosz forrás. Az ember önmagát illető hazugsága tehát megteremt egy „külsőleg létező” hazugságot: az „Ördög” – túlságosan is emberi – fogalmát és alakját. A 15. tarot-képet ezért a különféle belevetítésektől és eltorzításoktól való megtisztítás érdekében a legkevésbé sem lenne szabad „Az Ördög” meglehetősen középkori hangulatot idéző elnevezésével illetnünk. E kép másfelől éppen a lényegét tekintve hiányos. Ama „sötét” Lény feje fölött – így képzeljük – egy csillagokból álló köralakzat volt látható, ami a Szellemi Lét zártságát és harmóniáját jelképezte. A körnek azonban az egyik pontján hiányzott egy csillag, mintegy megbontva ezt a zártságot és ezzel együtt feldúlva az addigi zavartalan harmóniát. Egy csillag tehát kissé messzebb ragyogott a saját korábbi, de immár elhagyott helyétől, vagyis már kívül állt a kör alakú láncolaton, elkülönült az addigi világrendtől és már nem tartozott volt „csillagtársai” közé. Ez szemléletesen kifejezte a képen levő Lény „múltját” és egyúttal belső – a romboló – természetét, de a kozmikus fejlődésben betöltött – látszatra negatív, de valójában előrevívő – nehéz és hálátlan szerepét is: az Elkülönülés Princípiumának hordozását, amivel nála hatalmasabb erők megbízták. 16. kép – A Saját Alap [A Torony] E tarot-képen valójában nem a Torony a főszereplő, hanem az Ember, aki zuhan. Ezért inkább lehetne „Zuhanás” a címe, mint az, hogy „Torony”! A belső önállósodásról beszél ez a kép, önmagunk, az Isteniből származó Énünk rendkívüli – mondhatnánk kozmikussá váló – megerősödéséről, és a legkevésbé sem annak összeomlásáról, végszükségéről, szerencsétlenségéről. Az alakok a levegőben vannak, így fejezi ki mondanivalóját: a külső kapaszkodók nélküli állapotot, a talajnélküliséget a kép. Az alakok nem „lezuhannak”, hanem „zuhannak”! Ezért nagy félrefogalmazása a képnek, amikor a Toronyból kieső embereket a későbbi értelmezés úgy rajzolta meg, mint akik „leértek” a földre és éppen összetörik magukat. A 16. kép „sorsa” az egyik legjellemzőbb, ami történik a tarot nagy arkánumaival, ha szituációkként tekintik őket és nem valamilyen lelki-szellemi tulajdonság rajzbeli jelzéseként. Itt nem egy torony dől össze, nem ő csinál valamit, hanem a zuhanókkal történik valami, ők cselekszenek. Továbbá észrevenni való mozzanat a képen, hogy a tornyon a „robbanás” csak felül következik be, tehát a „villámbecsapódás” csak azokat érinti, akik már képesek voltak oda felkerülni! Alul ugyanis a torony továbbra is érintetlenül áll, a régi szilárdságában, vagyis akik ott „laknak”, azokat nem is fenyegeti az a veszély, ami a fentieket érte. Ugyanakkor villám még soha nem döntött össze épületet, különösen nem egy ennyire vastag falú és várszerű erődítményt, vagyis az a villám nem egy külső „szituációra” figyelmeztet, hanem egy belső „tulajdonság” megjelenését fejezi ki, mert csak valami Szellemi Erő lehet az, ami képes a „Torony” tetejének e kibillentésére. Első ránézésre a szemlélő persze valami büntetésre gyanakodhat. Ahogyan Bábel Tornyánál is történt: a túl magasra törtetők, „az Eget ostromlók” végül úgyis visszazuhannak, – mert az „Ég” az ember számára megközelíthetetlen, vagy

113

túl messze van. Ez esetben e tarot-kép vajon mit is akarna mondani? „Vigyázz, mert lecsap rád az isteni büntetés, ha túl közel merészkedsz az Úrhoz!” A Belső Út, avagy a beavatás – ami ugyanaz – azonban éppen arra szolgál, hogy minél hasonlóbbakká váljunk az Isteni Minőséghez; tehát igenis felfelé kell törekednünk, egyre közelebb kell kerülnünk az égi magasságokhoz. – De ha a következőt olvasnánk ki ebből a képből, az sem vezetne messzire: „Aki felhatolna az Égig, az csak az elpusztítása érdekében tenné ezt. Meg ne próbáld tehát, hogy égig érő tornyot építs magadban!” – Az „Éghez” közelíteni valóban nem lehet a „Pokol” erőivel. Ezt azonban már nagyon is tudja a Torony tetejére végre felérkező ember, mert éppen az „imént”, a 15. fokon (Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög]) küzdött meg sikeresen saját bensejében az Égre egyedül veszedelmes erőkkel! Közel kerülése az Éghez nem egy támadás előzménye, hanem eddigi szellemi útjának kivívott eredménye, vagyis nem bűn, hanem érdem, nem büntetni való, hanem elismerni, ennélfogva az Ég sem visszavetni akarja őt azzal a villámmal, hanem további haladását biztosítani! Ez pedig a szellemi önállósodás új próbatétele és egyúttal majd – bizonyára – a sikeres megvalósítása is. Azt a tornyot tehát azért kellett felül „felrobbantva” ábrázolni, hogy világos legyen a következő: a helyet el kell hagynia az ott tartózkodónak. Ki kell ugrania! Számára a „torony-létnek” vége. Ugyanakkor nem a fizikai nehézkedés törvényébe rejtették el a képből levonható tanulságot – a magasról le-esni –, hanem a ki-esés, a kívül kerülés élményébe: itt a „szellemi nehézkedés” (a külsőleg kapott eszméktől való tekintélyelvű függés) mindeddig érvényben levő törvényének a felfüggesztése következik be, hasonlóan a fizikai súlytalansághoz, amikor szabadon lebegünk a térben, mert túljutottunk a gravitáción. A 16. kép azonban egy kettős folyamatot mutat be egyetlen ábrán. A legtöbb tarot-lapon ennek megfelelően nem egy, hanem két kieső embert látunk. De ez a két ember ugyanaz a személy! Ezen a fokon ugyanis először elhagyjuk a külső tekintélybe való kapaszkodásunk eddigi magatartását – lásd a lebillenő Koronát ( = „Tekintélyt”) a Torony tetején! –, és ezáltal már „magunkra leszünk utalva”, egy támpontok nélküli „űrbe” kerülünk. Mintegy zuhanunk a „semmiben”. Ez a megpróbáltatása ennek a fejlődési foknak. Ezután viszont megszerezzük a szabad és morális Saját Alapunkat, és már biztosan tartjuk magunkat a létben általa. Ez a teremtő tette ennek a fejlődési foknak. A kép belső összetettségét úgy érzékeltették, hogy egyrészt egy fejjel lefelé zuhanó embert mutattak, de másrészt saját maga mellé őt magát még egyszer odarajzolták, aki már vízszintes helyzetbe került, és repül a saját kiterjesztett karjai segítségével, szilárdan fennmaradva a magasban! Ezzel kifejeződött az is, hogy a 16. kép nem valami szerencsétlenségre, netán egy bennünket érintő égi büntetésre utal, hanem egy megszerzett újabb tulajdonság képezi igazi tartalmát, egy dicsérni való új képességünk, amely még magasabb szintre vezet bennünket fejlődési utunkon. Hiszen a „Torony” után a „Csillag” jön és a kozmikus égitestek sora, a „Hold”, a „Nap”, ahová betört fejjel, kificamodott végtagokkal aligha tudnánk felkerülni és világukba behatolni, hanem csakis a most megszerzett új erőnkkel tehetjük ezt meg!

114

17. kép – Adni [A Csillag] A kép valójában nem egy csillagról szól a többi között és nem is a csillagokról általában, hanem magát a Napot jeleníti meg, annak kozmikus, életet adó szerepét. A kép elnevezése („A Csillag”) sehová sem vezet és érthetetlen marad kapcsolata az ott cselekvő személlyel! – Éppígy a Nőalak mozdulata nem passzív reményt, a jövő jobbrafordulásában való bizakodást fejez ki – ami szintén előfordul a kép hagyományos értelmezéseként –, hanem egy olyan tettet, ami teljesen belőle árad. 18. kép – A Szellemit Közvetíteni [A Hold] Kétoldalt nem az emberi kultúra jelzésére szolgáló – sokszor díszes – többemeletes épület (vár, bástya) magasodik, hanem két hatalmas – könnyen nem szétmálló – csupasz szikla. Ezek éppen az mutatják, hogy még nincs „emberi kultúra” elterjedve e vidéken, teljesen hiányzik a Szellem jelenléte. A Holdra vonító kutyák sem a rejtelmekkel teli éjszaka – vagy amint sokszor hiszik: a sejtelmesen misztikus ezoterikus tevékenység – „izgalmas” hangulatát idézik, hanem a szellemileg alacsony színvonalat, amely még „megugatja” a Fényt, a Világosságot. Ide világít be a Hold, a könnyű győzelem reményével nem áltatva magát. 19. kép – A Belső Megnyílás [A Nap] Van ahol nem két meztelen embert látunk, hanem egy meztelen kisgyereket lovon ülve. Ez a képi megfogalmazás nem terjedhet odáig, hogy érthetően kifejezze azt a bensőséges kapcsolatot, ami csak ember és ember között lehetséges. Nem a „gyermekké válás” itt a fő mondanivaló – megszületik bennünk az „ártatlanság” –, hanem a szeretetre való igazi képesség, ami csakis egy másik emberrel szemben jelentkezhet bennünk, illetve mérhető le, tehető próbára. 20. kép – A Szellem Valósága [A Végítélet, A Feltámadás] A kép „Végítélet” elnevezése csak egy betegesen pesszimista vagy rosszmájú lelkület találmánya lehetett. Puszta ránézésre is inkább a jóval reménykeltőbb „Feltámadás” nevet lenne csak szabad használnunk a képre. A várható büntetés semmiféle kellékét és felvonulását nem észleljük itt, és a sírjukból kilépő emberek a rettegésnek semmilyen jelét nem mutatják. A kép hangulata nem a félelem, hanem az ujjongás. Figyelemre méltó ugyanis: az égben megjelenő szárnyas angyalalak nem kardot – egy fegyvert – tart a kezében, hanem trombitát – egy hangszert! Arca sem borzadályt kelt az emberekben, hanem éppen bizalmat és fellélegzést, valami önkéntelen és szíves odafigyelést, mert nem egy zord és kérlelhetetlen isteni Bosszúálló meglehetősen visszataszító látványa tárul elébük, hanem a messzehangzó hangszerrel hatalmasat trombitáló angyallény, akinek orcája kétoldalt gömbölyűen felfúvódik boldog igyekezetében, amint az embereknek kihirdeti hosszú Földi Álmuk befejeződését, mert a saját lelkükben-tudatukban végre kettéhasították az igazi Valóságot eltakaró Látszatok Fátylát. Az angyal tehát nem is „sorakozót fúj” valamilyen számonkéréshez vagy éppen az „Égi Király” trónja előtt lezajló katonás szemléhez, hanem a saját belső szellemi feltámadásuk tényét közli velük.

115

Összehasonlítások

– A Női és a Férfi Princípium kétszer, két helyen jelenik meg. Az Élet-ben [A Császárnő] és A Fizikaiság-ban [A Császár] a materiális, a testi, a természeti, az inkább külsőleges, ösztönös megnyilvánulását találjuk. Az Egoizmus Legyőzésében [Az Ördög] és az Adni fokozaton [A Csillag] ezzel szemben a Férfi és a Női Princípiumnak a szellemi, az Én-tevékenységben gyökerező, tehát egy tudatosabb és már a moralitás területéhez tartozó megnyilatkozása fejeződik ki. – Az „Ördög” „ostorként” a kezében tart egy fáklyát és befogja az emelvénye elé az embert, ami visszautal Az Én-re [A Diadalszekér]. Amiként az Énünk felépíteni akarja a személyiségünket és vezeti valami magasabb szempont alapján az embert, az egoizmus – az „Ördög”, avagy a „Gonosz” – is irányítani akar belül bennünket, de azzal a céllal, hogy lerombolja mindazt, amit az Én bennünk már megteremtett. – A Kozmikus Tudat [A Világ] képén levő Nőalak – aki maga az Ember – kezében két „mágusi” Pálcát látunk. Az Új Ember [A Bolond] is két Botot fog, egyiket a vállán viszi, a másikra a gyaloglásában támaszkodik. E két tárgy valójában ugyanaz: a „Bolond” Botjai a Teremtő Erő isteni Pálcái, tehát nem puszta külső kellékek a képen, hanem a rajta szereplő személy belső jellemzését szolgálják, tudatának, képességeinek „kívül ábrázolt” megjelenítései. Az, hogy e két egymás után következő képen mindkét személy kezében két tárgyat találunk, bizonyossá teszi, hogy a két szereplő is ugyanaz: a 21. képen található Nőalak maga a későbbi „Bolond” (az Új Ember)! Az egyik azért nőnemű, mert „mindent magába fogadott” és a Kozmosznak már „gondviselője”. A másik azért hímnemű, mert „önmagából teremt”, és a Létnek már aktív „alakítója”, „formálója”. A „Mágus” csak egyetlen Pálcát tart a kezében, a „Bolond” kettőt. Ezt nem úgy kell értenünk, hogy az Ember nagyobb teremtőképességgel rendelkezik immár, mint az Isten, hanem úgy, hogy A Teremtő tevékenységét, világalakító munkáját most folytatja Az Új Ember a saját belső kifejlődése után, ám vele valami új is megjelenik a Létben, ami a világteremtés kezdetén, amikor A Teremtő még „egyedül” – avagy a szükségszerűség formájában – művelte azt, nem volt megtalálható a Kozmikus Valóságban. Az Ember tehát hozzátesz valami lényegeset és újat a világhoz! Ez is azt mutatja, hogy a legkevésbé sem körbenjár a Lét fejlődése, bizonyos elért csúcspont után lerombolva, majd idővel ismét elölről kezdve mindent, hanem „spirálisan” halad egyre feljebb és egyre messzebb eredeti Kezdő Pontjától, a Kozmikus Tudat akkori általános minőségétől. Az Emberi Lény ezek szerint nem a Világegyetem jelentéktelen porszeme, és nem is egy „bűnös” és haszontalan kinövés rajta, hanem létteremtő feladatai vannak benne, és az Istenség társa a Kozmosz szellemi-tudati építésében! Nem az előbbi, hanem az utóbbi irányból és minősítésből kellene ezért mindenkor tekintenünk önmagunkra is, és így természetesen a Kozmosz e különös és megkülönböztetett létezőjére is: magára az Emberre.

116

Ha a tarot-kártyákban „A Világ” lapján – mint gyakran megesik – csak egyetlen Pálcát tart a kezében a Mindenség középpontjába helyezett Nőalak, akkor észrevétlen marad az emberfejlődés benne ábrázolt végeredményének mint a 21 fokozat záró akkordjának szoros kapcsolata és lényegi összefüggése mind a legelső, mind a legutolsó – az utána következő – személlyel, ti. a „Mágussal” és a „Bolonddal”. – Az emberi szabadságra két kép utal közvetlenül az összes tarot-kép közül: A Szabad Akarat [A Szeretők] és A Saját Alap [A Torony]. Mindkettőre egy „Égből jövő” behatást, egy felülről való isteni lefelé irányulást is odarajzoltak. A Szabad Akarat esetében egy Égi Alak nyilaz rá az emberre, A Saját Alapnál egy Égi Villám csap bele – nem egy toronyba, hanem megintcsak – az emberbe, hogy azt követően a szabadság lehetőségével élve végezze, és – a második képnél – már még fokozottabban szabadon és önmagán alapulóan folytassa további belső szellemi útját az ember. Ez azt fejezi ki, hogy szabaddá lenni egy isteni felszólítás számunkra és bennünk!… Az Ember a Szellemi Kozmoszban egy kiválasztott lény, amit éppen a szabadság elnyerése miatt mondhatunk el róla. Vagyis a „szabadság” fogalma maga közvetlenül nem azonosítható a „gonosszal”, a „bűnnel”, a „lázadással”, az „engedetlenséggel”, amiként olyan fáradhatatlanul akartak erről mindig is meggyőzni bennünket a szabadságunktól a saját uralmukat féltő és állandóan egy isteni diktátor szigorúságára hivatkozó egyes történelmi vallási egyházak és állami intézményrendszerek. Valójában az emberi szabadság kibontakozását nem engedni, ezt az isteni képességet az emberben megfojtani és eltaposni akarni az igazi gonoszság, amely egyúttal annak is útjában áll, hogy az ember – sőt, az Ember mint kozmikus lény – valóban eltaláljon a benne élő magasabb szellemiséghez éppúgy, mint a rajta kívül létező – szabad – Istenség eszméjéhez. – A legrégebbi tarot-kártyákban „Az Igazság” a 8. helyen, „Az Erő” pedig a 11. helyen állt. A 20. század elején A. E. Waite saját megfontolásai alapján felcserélte e két képet, és így a Waite-féle tarot-ban önkényesen átszámozta őket: „Az Erő” a 8. helyre került, „Az Igazság” a 11.-re. A rajzai miatt híressé és elterjedtté vált Waite-tarot számos további tarot-kártya mintájául szolgált, így napjainkban már vegyesen találkozunk e két kép kétféle megszámozásával. A Belső Út szempontjából ez a felcserélés azonban tévedésnek bizonyul, és megzavarja a fokozatok egymásra épülésének logikáját. A 11. fok egy fordulópont a 22 ábra fejlődésmenetében, mintegy két részre osztja az ember belső szellemi érésének és küzdelmes önteremtésének folyamatát. A szellemi önbeavatás már tényleges gyakorlata kezdődik meg utána, amely nem bizonyos „igazságok” felismerésén múlik, hanem az igazi „belső erő” megjelenésén az emberben, aki már valóban a közelébe kerül a Szelleminek, azt egyre inkább képes magában valóságosan feltámasztani, szemben a korábbi, inkább még ösztönös és kereső magatartásával, amely még egyfajta távolságot fejezett ki a Szellemitől, ennek csak „elméletéig” emelkedett, de még nem jutott el magában a „valóságáig”. A 11. fok, A Belső Erő az a fordulópont, amikor ezen a határon végre áttörünk.

117

A képek a teremben

11. A Belső Erő [Az Erő] ********** 10. A Két Irány [A Szerencsekerék] 12. A Szellem Felvállalása [Akasztott E.] 9. A Befeléfordulás [A Remete] 13. A Félelemnélküliség [A Halál] 8. A Lényeglátás [Az Igazság] 14. A Szellem Minősége [Kiegyenlítődés] 7. Az Én [A Diadalszekér] 15. Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög] 6. A Szabad Akarat [A Szeretők] 16. A Saját Alap [A Torony] –––– –––– 5. A Szellemi Szikra [A Főpap] 17. Adni [A Csillag] 4. A Fizikaiság [A Császár] 18. A Szellemit Közvetíteni [A Hold] 3. Az Élet [A Császárnő] 19. A Belső Megnyílás [A Nap] 2. A Lét [A Főpapnő] 20. A Szellem Valósága [A Végítélet] 1. A Teremtő [A Mágus] 21. A Kozmikus Tudat [A Világ] Az Új Ember [A Bolond] (A képek ilyen elrendezését a Belső Fejlődés szerkezete indokolja. Lásd ott.) A bal és a jobb oldalon 10-10 kép van. A bejárattal szemben a főfalon középen egyetlen képet látunk, amely az emberi önteremtés, önmegváltoztatás jelképe. (A Beavatás Termének legfőbb tanítása az önteremtés.) Az innenső falon viszont, ahol az ajtó van, nincs kép. Csak magán az ajtón látható egy kép. – A belépő először szemben a főfalon A Belső Erő képét pillantja meg. Majd végignézi a két oldalfalat. Legutoljára, a kilépéskor veszi csak észre Az Új Ember [a Bolond] képét az ajtón. A „Bolond” képe belül az ajtón volt és nem a falon… Eredetileg azért sem volt száma, mert nem a falon – vagyis a többi kép között – volt található, hanem mintegy a kijáraton, az ajtón. – A 22-es számot azért tulajdoníthatta neki az utókor, mert kétségkívül a 22. helyen van a tarot-képek sorában, vagyis az a tudnivaló fennmaradt a későbbi évszázadokban is, hogy a „Bolondnak” a 21. kép, a „Világ” után kell jönnie. De a legrégebbi tarot-ábrázolásokban semmilyen szám nem volt a lapján! Ezért egyes tarot-kártyákban a „Bolondot” önkényesen áttették legelőre és a nulla számát adták neki. A nullával való jelölése azonban értelmetlenség, hiszen ha ő az első kép, még a „Mágus” előtt, akkor értelemszerűen az 1-es számot kellett volna kapnia! A „Mágus” azonban a Lét kezdete és elindítója, nélküle nincs semmi, második helyen tehát nem lehet. Így az 1-es szám egyértelműen a „Mágusé”. Ha viszont a „Bolondot” minden elé akarjuk tenni, abból a megfontolásból, hogy ő az a – beavatandó – személy, aki majd végighalad az egész beavatási folyamaton, akkor számára valóban csak a nulla marad, ami az 1-es „előtt” áll. Egy olyan személyt azonban, aki „még semmit sem csinált” és a beavatás szempontjából teljesen „üres” és szellemi tartalom nélküli, felesleges lett volna külön jelölni.

118

A „Bolond” nem is az út elejét jelképezi, hanem éppenséggel a végét, azt, amikor már minden megszerezhetőt birtokol magában valaki – maga az Ember –, amit ez az Út nyújthat számára. A „Bolondnak” ezért sem nem nulla, sem nem 22-es a száma, hanem nincsen száma, szám nélküli, jelezve ezzel azt, hogy az egész Belső Úton már túl van, azaz egyúttal már kívül áll e fejlődési egymásra következésen, a tarot-képek belsőleg összefüggő és jelentésegészét tekintve zárt során. Mert a „Bolondnak”, az Új Embernek nem egy újabb ön-teremtő feladata van, hanem már világ-teremtő feladata, vagyis nem önmagára irányul a tevékenysége, hanem a létre, a külső világra! Nem a saját belső lényét kell megformálnia, hanem a rajta kívüli valóságot. Az Új Ember „bolond” jellege csak a Régi Világgal való kapcsolatára értendő, éppen arra, hogy ő közvetlenül már nem kapcsolódik a Régi Kozmosz meglétéhez és minőségéhez, hanem egy Új Kozmosz kialakításában segédkezik a Világteremtőnek: túlnéz a mögötte levő világon, avagy előrenéz egy ismeretlen másik világ felé! Vagyis „elhagyja” a Régi Világot, „kimegy” egy újba. Ezt rendkívül találóan és szellemesen fejezte – volna – ki az, hogy a Beavatás Termében – feltevésünk szerint – belül az ajtóra festették fel „A Bolond” képét, érzékeltetve a beavatandóval azt, hogy amiként ő is távozik majd e teremből, végignézve és végiggondolva a 21 fejlődési fokozat jelentését, ugyanígy távozik az Új Ember is a Régi Világból, a lét egy eddig fennálló állapotából. A kilépő neofita ezzel az élménnyel – a legutolsó képpel a lelkében – hagyja el a termet, és ez marad meg benne végső mondanivalóként: végigjárni és beteljesíteni az eddigi világ értékeit, és ezután nekikezdeni annak, ami miatt az egész beavatási utunk történt. „Egy új létminőség kialakítása a világban az Emberi Lény által” – ezt jelenti „A Bolond” képe és alakja… És ezt az egyetemes felszólítást mint legmagasabb rendű eszményt, de egyúttal mint gyakorlati célt vitte magával mindannyiszor a többi már beavatott személy is, amikor kiléptek a Beavatás Terméből. – A két oldalfalon a szemben levő képek számainak összege mindig 22! A főfalon A Belső Erő száma 11, aminek összege szintén 22, vagyis Az Új Ember „helyének” száma, aki a Kozmosz új beavatója lesz, és aki már nem tartozik a 21 kép egybefüggő láncolatába. A 22-es számra – vagyis az ajtóra, a kijáratra – való ilyen nyomatékos utalás jelzi, hogy a terem falán megjelenített igazságok csak önmagukban képeznek egy zárt egészet, de létezik egy ennél is nagyobb további összefüggés és egész, amelyben továbbfolytatódik a fejlődés útja! Maga a mozgás és haladás örök, nem ér véget semmilyen tetőponttal sem, még ha az új irány a jelenlegi látókörünkön egyelőre kívül is esik és a szellemi horizontunkon messze túlnyúlik az a tudati minőség és tényleges tennivaló, ami a belőlünk kifejlődő Kozmikus Emberre vár… A legkevésbé sem mellékes, hogy „A Bolond” „A Mágus” és „A Világ” között áll, a két legjelentősebb, „legnagyobb” kép között. Ez is utal a rá váró feladat nagyságára, léptékeire és a Kozmoszban betöltött szerepének jelentőségére. Az Embernek a Mindenségben missziója van, és létezésének igazi értelme csakis az lehet, hogy adni képes valamit a Létnek, olyat, amit csak ő tud megadni neki, amire ő készült fel és szenvedett meg érte, hogy egyszer a Mindenség valódi és teljes értékű tagja lehessen, aki már részt vesz a világ védelmező fenntartásában és alkotó teremtésében.

119

A szellemi belső fejlődés szerkezete

A 4x5-ös felosztás Az 5+5 és 5+5 kép között a felezőponton A Belső Erő [Az Erő] van, és az egész folyamaton kívül áll Az Új Ember [A Bolond].

A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK I. 1. A Teremtő [A Mágus] 2. A Lét [A Főpapnő] 3. Az Élet [A Császárnő] 4. A Fizikaiság [A Császár] 5. A Szellemi Szikra [A Főpap] A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE II. 6. A Szabad Akarat [A Szeretők] 7. Az Én [A Diadalszekér] 8. A Lényeglátás [Az Igazság] 9. A Befeléfordulás [A Remete] 10. A Két Irány [A Szerencsekerék] ***

11.

III. 12. 13. 14. 15. 16.

A Belső Erő

[Az Erő]

A Szellem Felvállalása A Félelemnélküliség A Szellem Minősége Az Egoizmus Legyőzése A Saját Alap

[Az Akasztott Ember] [A Halál] [A Kiegyenlítődés] [Az Ördög] [A Torony]

A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA IV. 17. Adni [A Csillag] 18. A Szellemit Közvetíteni [A Hold] 19. A Belső Megnyílás [A Nap] 20. A Szellem Valósága [A Végítélet] 21. A Kozmikus Tudat [A Világ] Az Új Ember

120

[A Bolond]

A 21 lépcsőfokból álló Én-fejlődés tulajdonképpen három alapvető szakaszra különül el. A középső azonban kétszer olyan terjedelmes, mint a másik kettő, és önmagán belül két részből tevődik össze. Ezért végül is négy szakaszt különböztethetünk meg a teljes sorrendben, amelyek aszerint jellemezhetők, hogy az ember egyre aktívabb szerepet játszik bennük, egyre inkább a saját kezébe veszi önátalakításának munkáját az egymás után következő szakaszok folyamán, ezáltal egyre tudatosabban és egyre hatékonyabban lép fel saját belső fejlődésében.

A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK I.

1. – 5. A Teremtő –– A Szellemi Szikra Ez a szakasz az ember lényét a legáltalánosabban fogalmazza meg, azokat a tulajdonságait írja le, amelyek az egész nemét jellemzik és mint „kozmikus létezőt” megilletik. Az akarat, a gondolkodás, az érzés képessége bennünk, az ember mint fizikai és szellemi lény. Egyúttal e tulajdonságait össze is kötötték vagy vonatkozásba hozták a világmindenség, a létegész egyes „rétegeivel”, alapprincípiumaival, mint amelyek „belekerültek” az ember felépítésébe, belső tudatminőségébe, illetve utalnak sajátos léthelyzetére és az ebből következő rendeltetésére a Kozmikus Valóságban, mindenekelőtt magán a Földön.

A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE II.

6. – 10. A Szabad Akarat –– A Két Irány Minden igazi belső szellemi fejlődés feltételeit találjuk meg ebben a szakaszban. Itt már egy konkrét egyénről van szó, akinek saját magának kell létrehoznia azokat a belső előkészületeket, amelyek a szellemi-lelki alapját teremtik meg a benne megkezdendő emberfejlődésnek. Ezek: a szabadságra való képességének tudatosítása (6), énjének érvényesülése és irányítói ereje a személyisége felett (7), logikus és lényegre látó gondolkodásának kiképzése (8), önmaga szellemi-lelki lénye befejezetlenségének felismerése (9), a morális érzületnek, a moralitás belső szükségletének kialakulása benne (10). Mindezek megléte azonban csak valami félút, korántsem a végállomás, mert e felsorolt öt alapfeltétel – amelyek egyébként a mindennapi élet számára is alapkövetelmények – tartalmilag bármilyen irányban felhasználhatók avagy eltéríthetők, vagyis megmaradhatnak teljesen a hétköznapok keretei között is és egy materiális világképen belül, de akár egy kommersz spirituális-misztikus látómezőt sem meghaladva. Az igazi szellemi fejlődésünkben e szinten inkább még csak „elméletileg” viszonyulunk a Lét nagy kérdéseihez, az ember valódi hivatásához és a szellemiség fogalmához, így magához a bennünk kialakítani való szellemi mivolthoz is, és ebből következően a „kozmikus” és a jelenlegi földi tudatunk számára „transzcendens” Szellemi Világhoz.

121

*** 11. A Belső Erő A Szubjektív Tudatunk fejlődésében a fordulópontot jelenti ez a lépcsőfok. Az előtte levő szakasznak a csúcspontja és az ezután következőnek a beindítója. Belső szellemi erőink igazi összpontosulását jelképezi, amikor már a „gyakorlatban” is képessé válunk a szellemit érvényesíteni magunkban. Ez csakis abban mérhető le, hogy mennyire tud valóságosan felülkerekedni bennünk a szellemi a szellemnélkülivel és szellemalattival szemben, illetve a morális az immorálissal szemben. Mindezek a saját személyünkben találhatók, így egyúttal az önmagunkkal való megküzdés kapujához érkeztünk most el, amelyen vagy belépünk, vagy onnan visszahátrálunk. A Belső Erőnk e küzdelemhez nem származhat bennünk egyéb forrásból, mint a szellemiből, a saját szellemünkből, mert egyedül ennek van meg az az igénye, hogy önmagunkat átalakítsuk, és pontosan ez a magunkkal szemben támasztott ilyen igény hozhatja csak létre azt az erőt is, amellyel képesek lehetünk az önátformálásunkat ténylegesen megvalósítani, azaz végigküzdeni... Akinek efféle „igénye” nincs, annak „ereje” sem lesz önmagát valóban megváltoztatni! Ezért A Belső Erő képe a Beavatás Termében joggal állhatott a főhelyen, egyfajta Szellemi Oltár gyanánt, és egymagában, nem beolvadva és elveszve a többi kép között, mert valóban fordulópontot jelképez az egyéni fejlődésünkben: tulajdonképpen csak vele kezdődik meg az önteremtés az emberben, ami az egész Belső Út lényege, mondanivalója és „titka”. Ezért is találjuk a végtelen jelét az Oroszlán fölé kerekedő, de nem egy külsőleges erőszak eszközével élő, hanem már a Szellem „láthatatlan”, „isteni” erejét használó Nőalak feje fölött! Ahogyan A Teremtő [A Mágus] – aki fölött szintén ott látható a végtelen jele – világot teremt a Szellem Erejével, ugyanúgy a mi saját Belső – szellemi – Erőnk önmagunkat, a mi egyéni világunkat lesz képes teremteni. Most jelenik meg bennünk tehát a Szellem először gyakorlatilag, és a Szellem első ilyen jelentkezése számunkra valami – erő. III. 12. – 16. A Szellem Felvállalása –– A Saját Alap A Szubjektív Tudat fejlődésének második és már valóban tettekkel beszélő szakasza kezdődik meg A Szellem Felvállalásának belső magatartásával. Itt már – vagy innentől fogva – nemcsak tapogatózunk a Szellem irányában és félig-meddig még ösztönösen követjük orientáló értékeit, hanem kifejezetten melléállunk, és már valóban tudatosan és akarattal indulunk meg a Szellem – a Beavatás – Útján. A Szubjektív Tudat e második szakaszában, szemben az elsővel, már nemcsak egy előkészített tudati alap és egy megszerzett belső erő áll a rendelkezésünkre, hanem egyéni fejlődésünk számára már kikristályosodik a cél is, ami felé törekedni fogunk. Csak most válik bennünk először céllá a Szellem! Ennek lesz az a következménye, hogy egyre közelebbről is érezzük a Szellem igazi mivoltát, sajátos „atmoszféráját”, a rá jellemző – számunkra kezdetben talán nyomasztó és „túl bonyolult”, ezért idegen – világát. A legfőbb változás bennünk azonban mégis az, hogy kezdünk már lépést tartani a nem

122

„majaként” létező, hanem az „igazi” valóság intenzitásával működő Szellemi Világ saját ritmusával. A belső életünk, a lelki folyamataink „üteme”, a tudati felfogóerőnk, a tudatmozgásaink „sebessége” ehhez idomulva és ennek most elszántan a nyomába eredve fokozatosan felgyorsul. Gondolkodói bátorságunk mértéke messzemenően megnövekszik. Képesek leszünk szembenézni olyan dolgokkal és kérdésekkel, amelyekkel korábban nem tudtunk és többnyire nem is mertünk. Egyre önállóbbakká és belsőleg egyre szilárdabbakká válunk. Mindinkább megjelenik bennünk és érezzük is magunkban a saját szabadságunk hatóerejét és önformáló szerepét, amit a szellemi fejlődési utunkon egyre magasabbra érkezve immár egyre kevésbé nélkülözhetünk. Ezt a szakaszt (III.) nyugodtan nevezhetjük a Belső Szabadság kialakítása szakaszának, amelyben az Ember kozmikusan újszerű lényének legdöntőbb specifikumát dolgozzuk ki magunkban, és ezzel az Emberfejlődés már hosszú korszakok óta legvártabb eredményét mutatjuk fel a „Szellemi Világnak” és nyújtjuk át a „Kozmikus Összlétnek”. – Az itt található öt fokozat mindegyikén valóban erősen próbára lesz téve a szabadságra való képességünk. A Szellemi irányában történő szemléletmódváltozásunkra senki sem kényszerít bennünket, sőt a hétköznapi világgal szembenállva kell majd ezt cselekednünk! Ha nincs meg bennünk a szabad elhatározás e tettünk számára, akkor nem is fogunk elindulni soha a Belső Út most már egyre meredekebben emelkedő e további részén (12). A bármiféle és bárkitől való félelmünk szintén a saját szabadságunk területéhez, ennek megméretéséhez tartozik, mert valójában minden félelem és gyávaság csak a szabadság hiánya bennünk… Aki „szabadon”, vagyis önmagára támaszkodva és magában bízva lép fel az életben, annak egyes akár meglehetősen éles helyzeteiben, az a valóságos veszélyek vagy fenyegetettségek közepette sem lesz kiszolgáltatottja a félelmeinek, mert tudni fogja magáról, hogy előbbutóbb kivonja személyét a helyzet hatása alól, így nem „végleges” számára az ilyen adott külső szituáció sem. Félelmeink legfőbb forrása ugyanis az, hogy kiútját tekintve mi magunk „lezárjuk”, azaz ránk tett hatásában „véglegesítjük” magát a helyzetet, mint amire nincs egy belőlünk kiinduló megoldás. És valójában ettől félünk, a saját erőnk és szabadságképességünk hiányától, nem is a szituációban megjelenő külső erőktől… A hősök sohasem amiatt voltak hősök, hogy nem mérték volna fel a veszély nagyságát, hanem amiatt, hogy önmagukat soha nem veszítették el a veszélyben, önmagukról hitték, hogy a veszéllyel szembenézve fölébe tudnak kerülni. Egy addig ismeretlen területre (a Szellemibe) behatolni ugyanilyen „félelmetes” lehet. De itt is azok a törvényszerűségek uralkodnak, amelyek a saját szabadságunkra vezethetők vissza. Vállalni egy ismeretlen világgal való találkozás közben keletkező félelmeinket, a fellépő értelmezői bizonytalanságainkat, a kezdeti szükségszerű tájékozódásképtelenségünket: nem kis bátorság a részünkről! De egy ilyen ismeretlen világ csak úgy nyitja meg magát előttünk, ha elszántan valóban be is hatolunk a területére, tehát ha megszerezzük és megőrizzük aktivitásunkat, kezdeményezőkészségünket e találkozásban (13).

123

Az ezután következő három fokozaton egyre intenzívebbé válik bennünk a valódi szellemi tevékenység, és ennek folytán igazi eredményeket fogunk tudni felmutatni a mindinkább már minőségi síkon és árnyalatokban zajló belső fejlődésünkben. Itt már legelsősorban a saját teremtőképességünkre kell támaszkodnunk, amely mindvégig itt volt bennünk, fokozatosan ébredezett, de csak mostantól fogva kezd valóban működni, és már számunkra is láthatóvá és létét tekintve „bizonyítottá” válni. Az ember ekkor szembesül magában igazán az önteremtés nagy misztériumával, felemelő sikereinek boldogító érzetével éppúgy, mint „emberfeletti” nehézségeinek izzasztó poklával és számunkra mindig keménynek bizonyuló próbáival. – Ennek előfeltételeként felfénylik bennünk egy intuitív képesség, amely már egyértelműen mutatja a magasba vezető utat, minthogy mindenkor felismeri a szellemit, a Szellem minőségét (14). Ez által a Szubjektív Tudatunk kimunkálásának és benne rejlő lehetőségei teljes életre keltésének a végső szakaszára jutunk, ahol a legnagyobb összecsapásokat éljük meg saját magunkkal, személyiségünk individuális voltával. E küzdelem nem könnyen elérhető eredménye az lesz, hogy egyedi lényünk általunk immár megközelíthetővé tett belső magjában „felszabadítjuk” a szabadságunkat a hozzátapadó egoizmusunktól (15). Ennek következtében mind a morális erőnk, mind a szabadságunk végtelenül megszilárdul, miáltal egyre közelebb kerülünk az „Éghez” is, mert egyúttal feljutottunk a saját szabadságunk „tornyának” is a tisztán morális „tetejére”, ahonnan már csak felfelé, az egyén léptékein túlnyúló értékek, tulajdonságok és ismeretek felé vezethet a további Belső Utunk (16). – A Szubjektív Tudat fejlődésének e 2. szakasza szintén csak valami előkészület volt tehát a következő, még magasabb szintre, a Kozmikus Tudat befogadására.

A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA IV.

17. – 21. Adni –– A Kozmikus Tudat A most következő és utolsó szakaszban szerezzük vissza elveszített kozmikus tulajdonságainkat és képességeinket, amelyeket eredetileg az Összlétben birtokoltunk, még ha nem is pontosan ugyanilyen formában. Ezek magának a Szellemi Kozmosznak a morális jellemvonásai, de mindezt mi már – eltérően a világegész többi létezőjétől – szabadon és egyénileg akartan sajátítjuk el, minden külső kényszertől mentesen, az Isteni Szükségszerűség korábban általánosan jellemző közvetlen jelenlététől és irányítói befolyásától immár függetlenül, vagy legfeljebb csak a Szellemi Világ bizonyos távoli figyelmétől kísérve. Az első három tulajdonság közvetlenül morális, a másokért való élés kozmikus törvényét fogalmazza meg: önmagunk képességeinek felajánlását a világ számára (17), a világ szellemi ébresztésében való részvételünket (18), és a belső megnyílásunkat a többi létező felé, akiknek érdekeit már a sajátunkénak tudjuk érezni (19). Az utolsó két lépcsőfoka a Belső Útnak és magának az Emberfejlődésnek a morális mellett tudati-gondolati természetű is, és az Ember

124

és a Kozmosz kapcsolatára derít fényt. Megismerjük és megértjük a Szellemi Valóságot (20), és elfoglaljuk – felfogjuk és vállaljuk – eddig üresen álló létteremtő helyünket a Mindenségben. Az „Ember” ezideig még csak lehetőség volt, most e puszta lehetőségből valóság lett. Ezzel ténylegesen megjelent benne és általa – az első szabadon morális lény a Szellemi Kozmoszban (21). Az Új Ember Az Ember magasabb rendeltetésének és létezése értelmének megvilágosodása bennünk. „Az emberi Én szabad és önmagát átalakító tetteitől függ a Kozmikus Jövő, magának a Szellemi Kozmosznak a sorsa!” Az Emberi Lény öntudatossá válása, saját kozmikus értékének, jelentőségének és nélkülözhetetlenségének tudatosítása. Ember és Isten azonos és közös világteremtő céljának belátása. A Belső Építést követnie kell, követni fogja a Külső Építés. Az emberi Benső felépítése után és már arra alapozva, mintául azt használva jön majd létre a Jövő Kozmoszában a megígért morális, individuális és szabad – ÚJ VILÁG. * * * A 4x5 + 1 + 1-es felosztás világosan tagolja az emberi Én-fejlődés egyes fő szakaszait, így a 22 kép egymásutániságán nekünk sem „egyetlen lendülettel” kell végigtekintenünk, nem téve különbséget az egyre „előbbre” haladó tarot-képek mondanivalója között, hanem legelső lépésként éppen azt lehet felismernünk, hogy jól látható csoportokba rendeződnek a képek, amely csoportok között lényeges minőségi eltérések vannak, az emberfejlődés más és más szintjét különböztetik meg. Az első (1. – 5.) és a negyedik (17. – 21.) ilyen egység kozmikus természetű, a Szellemi Kozmosszal kapcsolatos, a benne fellelhető tulajdonságok és ismeretek a Kozmoszból erednek vagy oda vezetnek. Az első csoport az Ember belső fejlődésének a lehetőségét, a kiindulópontját teremti meg; a negyedik csoport e fejlődés végpontját, tehát a benne rejlő tulajdonképpeni célját állítja elénk. A második (6. – 10.) és a harmadik (12. – 16.) egység – közrefogva a 11. fokot avagy tulajdonságot – az ember saját szubjektív világát öleli fel, ahol önmaga egyedi lényével kell „találkoznia”, azzal „megküzdenie”, a szellemivel fokozatosan átitatnia, és önmagát alkalmassá tennie arra, hogy partikuláris egyedisége kozmikus jellemvonások és kozmikus tudati léptékek befogadására váljon majd képessé. Ez a szubjektív – közvetlenül az egyénre irányuló – fejlődésszakasz a Belső Út legterjedelmesebb része, a 6. foktól a 16.-ig tart, tehát 11 fokból (2x5 + 1) tevődik össze. Ez a magában kettős egység a Szabadsággal „kezdődik” és „végződik” (A Szabad Akarat [Szeretők] és A Saját Alap [Torony]), és ennek megfelelően – az emberi szabadságképességünknek feladatot és munkát is adva – az igazi nagy belső harcokat tartogatja számunkra! A 11. fok, A Belső Erő jóllehet külön helyet foglalt el a Beavatás Termében, ez csak a szubjektív fejlődésünkben bekövetkező fordulópontot emelte ki, de ami nem egy magában elszigetelt egységnek veendő, hanem a legteljesebben beletartozik az előtte és az utána levő csoportok fejlődésmenetébe.

125

A 3x7-es felosztás Ebben a felosztásban – amely a hetes szám érvényesülésére utal, amelyről tudjuk, hogy mind az egyéni, mind pedig a kozmikus fejlődésben alapvető szerepet játszik – három fejlődési ívet pillanthatunk meg, három fő végeredménnyel. I. 1. – 7. A Teremtő –– Az Én Ez a lefelé ereszkedő – kozmikus – fejlődés bemutatása, amely az Istenséggel kezdődik, a Lét legmagasabb pontjával, és annak „lenti”, „legalsó” megjelenésével, a Kozmikus Világ legújabb szereplőjével záródik: az emberi ÉN-nel. II. 8. – 14. A Lényeglátás –– A Szellem Minősége Ez a szakasz azt ábrázolja, ahogyan az emberi Én szellemileg fokozatosan megtalálja és kidolgozza önmagát „lent” a fizikai világ körülményei és nehezítő feltételei között, megtapasztalván saját magában az értelem tévedéseit (8), a hétköznapi élet „világi” hazugságait és álértékeit (9), a moráltalanságot és a rosszindulatot (10), a szubjektív emberi gyarlóságokat és azoknak erőszakosságát (11), – és ezekkel szembefordulva kialakítja magában ellenszerüket… Majd előkészül magasabb rendeltetésére a Szellemihez való odafordulás (12), szembenézés (13) és átélés (14) tekintetében. Ez a fejlődési egység a SZELLEM minőségének megszerzésében tetőződik. III. 15. – 21. Az Egoizmus Legyőzése –– A Kozmikus Tudat Ebben történik meg a felfelé emelkedés folyamata, amely hasonlóan az első nagy szakaszhoz, szintén kozmikus tartalmakkal kapcsolatos: el kell sajátítani benne az „új” (15. – 16.) és a „régi” Szellemi Kozmosz tudati és morális jellemzőit. Ennek a fejlődési ívnek a végeredménye a belső természetében és szellemi képességeiben kozmikus lénnyé váló, az önerőből ismét ilyenné lett EMBER. Az Új Ember e felosztás szerint (3x7=21…+ 1) láthatólag nem befejezi az eddigi fejlődési sort, hanem éppenséggel elkezd egy újat, egy következő teljes kört, amelyben már ő A TEREMTŐ, a „Mágus”, vagyis ő lesz az „1. kép”! * * * E felosztás további árnyalatokat árul el a belső szellemi Én-fejlődés bonyolult összetettségéről. A „kozmikus” és a „szubjektív” szakaszok „egymásba tolódását”, az emberi belső fejlődés „zsilipjeit”, a kozmikus és az egyéni „szintkülönbségek” közötti összekötő elemeket és tulajdonságokat lehet észrevennünk a segítségével, ha összevetjük az előző tagolással, a 4x5-ös felosztással. Ilyen tudnivaló, hogy A Szabad Akarat és Az Én egyaránt valami kozmikus (vö. 3x7-es felosztás) és egyéni (vö. 4x5-ös felosztás) princípium bennünk, bizonyos értelemben ide is és oda is tartozik! Ami pedig már az emberfejlődés igazi mélységeibe vezet el: hogy

126

ugyanez elmondható Az Egoizmus Legyőzése és A Saját Alap megszerzése fokozatokról is. Már valami kozmikusat is művelünk (vö. 3x7-es felosztás), amikor egyéni fejlődésünkben (vö. 4x5-ös felosztás) ezeknek belső kimunkálásán dolgozunk. Hasonlóképpen jól észrevehető lesz a 3x7-es felosztásban az az összefüggés is, hogy mi képezi az egymás után következő szakaszok, a három nagy fejlődési ív hajtóerejét, illetve megvalósításuk alapját. Mindig az előző szakasz végeredménye tekinthető a következő szakasz felépülése eszközének, avagy mozgató alanyának. Az I. szakaszban az alap és a hajtóerő maga A TEREMTŐ. A TEREMTŐ-től (vagyis a Teremtővel, az Abszolút Tudat által és segítségével) jut el a világalakulás az emberi ÉN-ig, amely e szakasz végeredménye lesz. Innentől kezdve azonban az Ember már egyre inkább egyedül és önmagát vezetve – önmaga teremtését végzi… A II. szakaszban tehát AZ ÉN-től (vagyis az Én-nel) eljutunk a SZELLEM-ig, és a III. szakaszban A SZELLEM-től (vagyis a Szellemmel) eljutunk az EMBER-ig! (E kifejezéseket ugyanakkor ne mereven tekintsük, hanem csak egy terminológiai használatnak. Természetesen az alany mindannyiukban azonos, amely „állandó alanyt” egyaránt nevezhetnénk „Énnek” is, „Szellemnek” is, vagy „Embernek” is. Mindhárom mi magunk vagyunk, de egyre „kozmikusabban”.) AZ („igazi”) EMBER mint a teljes fejlődésfolyamat, a három szakasz „legutolsó” végeredménye pedig ugyanígy egy következő – számunkra részleteiben egyelőre még nem belátható – nagy fejlődési ív alapja és eszköze lesz a távoli kozmikus jövőben! Vagyis a Tarot 22 arkánuma folytatódik majd egy másik arkánumsorban... A létrejött fejlődési „végeredmények” mint a következő szakaszok hajtóerői: TEREMTŐ  ÉN  SZELLEM  EMBER  … AZ ÚJ KOZMOSZTUDAT (1.) I. (7.) II. (14.) III. (21.) * * * Az értelmes és belsőleg önálló Olvasóra bízzuk, hogy maga fejtse tovább és egyre mélyebben hatoljon be az emberi lét itt követett nagy titkaiba. A tarot képeinek e fenti értelmezése nem dogma, hanem egy lehetséges megközelítés, amely megfér a további kiegészítésekkel és nyitott a helyesbítésekre is. – A képek által hordozott szellemi jelentéseket bizonyára nem lehet egy felületes rápillantás alapján megítélnünk. Újra és újra elő kell vennünk őket, ismételten átgondolnunk, tágítva saját magunkban a helyüket és az egyre intenzívebb belső érvényesülésüket. A tarot 22 nagy arkánumán végighaladni: valóban beavatást nyújt, a szellemi Én-beavatás Útjára jutunk általa. Gondolati megértése után a gyakorlati megvalósítása következik, a megismert tulajdonságok, nézőpontok, képességek és erők életre keltése a saját egyéni lényünkben, a saját életünkben. Nagyok a követelmények, amelyekkel szembetalálkozunk, megerőltető a munka, aminek kitesszük magunkat, de rendkívüli az eredmény is. A saját életünk és a világ létének értelméhez jutunk közelebb, a sorsunkat már magunk kezdjük formálni e felismeréseknek köszönhetően, és egyre valóságosabb, átéltebb, hatékonyabb lesz bennünk a mi saját legértékesebb részünk: a Szellemi Valónk, az isteni-kozmikus eredetű és a ránk váró lelki-szellemi teremtésre egyedül képes – magasabb Énünk.

127

A tarot huszonkét képe

I. A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (1. – 5.) Összetartozásukat az ülő testhelyzet fejezi ki, kivéve a Mágust, akinek dinamikus, teremtő lényét állva ábrázolták.

II. A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE (6. – 16.) A legkülönfélébb helyzetek. III. A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA (17. – 21.) A képek kozmikus jellege és egyúttal csoportszerű összetartozása felfedezhető abban, hogy mindegyik egy felső és egy alsó részre van felosztva (felül a Kozmikus Világ látható). A 21. képen viszont e két szféra már teljesen eggyé válik – a Kozmikus Ember alakjában.

Az Én-beavatás fokozatai, avagy A Belső Út lépcsőfokai

I. – A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (amelyek az Emberbe bele vannak oltva) (1. – 5.)

1. A TEREMTŐ

[A Mágus]

– Az Abszolút Tudat. A Lét végső Forrása. – A szabad és személyes Isten-Én. – A Szellemiség. A Logosz, az Eszme. – Alkotóerő. Képzelőerő. Az ÚJ kigondolása. – A bennünk levő Szellem teremtőképessége, sokoldalú kreativitása általában. – Az önmagát Teremtő Ember. Az Ember önteremtő képessége, az önmagára irányuló és önmagát formáló szellemi-tudati ereje. – Az Emberben rejlő belső kimeríthetetlenség, a megújulás végtelen lehetősége. – Az Akarat az Emberben.

2. A LÉT

[A Főpapnő]

– A Személytelen Lét. A Szükségszerűség. A Törvényszerűség. – A minden tartalmat és létezőt magában foglaló és magába olvasztó Létegész. – A valóság „vázát” alkotó, a világ „alapját” képező létprincípiumok és törvények. – Hidegszerűség, személytelenség, érzelemnélküliség. A még „hideg” Fény. – A Lét felépítésében és működésében található Intelligencia, Bölcsesség, Logika. – Az Ember beletartozik egy Nagy Egészbe, nem önmagában áll, hanem része valaminek. Ezt a Nagy Egészet nem képes maradéktalanul átlátni, teljesen megérteni. Ugyanakkor mégis lankadatlanul törekednie kell a teljes valóság közelítő és törvényeinek egyre mélyebb gondolati megismerésére. – A Gondolkodás képessége az Emberben.

130

3. AZ ÉLET

[A Császárnő, Az Uralkodónő]

– A Gondviselő Lét. A Kozmosz mint Ős-Anya. A Természet életet fenntartó ereje. – A Nőiség. A lelki melegséget sugárzás. A fizikai létben: a szerelem és a nemiség. – Érzelemtelinek, gyengédnek, lelkileg adakozónak lenni, óvni és gondoskodni. – Széppé formálni, feldíszíteni a világot, és kellemessé, boldoggá tenni azt. – Az emberi Lélek sajátos érzékenysége, az örömre és a fájdalomra való képessége. – Az Érzés képessége az Emberben.

4. A FIZIKAISÁG

[A Császár, Az Uralkodó]

– A Szilárd és Ellenálló Lét. Az Anyag. A Föld. Az Evilág. – Egyértelmű és éles határok a létezésben. Egymástól elkülönülő, önálló létezők. – A Férfiasság. Önmagunk megkülönböztetése és szembeállítása a többi lénnyel. – Az egoizmus megjelenése a világban. – Cselekvőképesség. Dinamikusság. Gyakorlatiasság. – A földi Emberi Világ megformálása, kiépítése és fenntartása. – Az Ember Anyaghoz kapcsolt kozmikus léthelyzete. – Az Ember mint Fizikai Lény.

5. A SZELLEMI SZIKRA

[A Főpap, A Beavatott]

– A Szellem Szikrája, Csírája bennünk. Az Emberbe ültetett Isteni. – A képesség a Szellemire. Az Isteni Tudattal való kapcsolatba kerülés lehetősége. – A szellemi Belső Tűz, ami képessé teszi az embert, hogy felfogja, elérje és együtt lángoljon a szellemi – „külső” – Világtűzzel, a Világteremtő saját szellemi tüzével, és egyet akarjon vele, ugyanarra törekedjen, mint maga a Személyes Abszolútum. – A hit önmagunkban. Saját egyediségünk és egyéni létünk értékességének tudata. – Minden emberben ott van a Szellemi Való, A Szellemi Szikra, a „Beavatott”, amely a mi Szellemi Vezetőnk, az Isteni Szellem képviselője bennünk, amely tud magáról a Szellemiről, annak minőségéről, és hírt ad róla. – Az Ember mint Szellemi Lény.

131

II. – A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE (6. – 16.)

6. A SZABAD AKARAT

[A Szeretők]

– Az Ember specifikuma, egyedülálló és csak őt jellemző ismérve a Kozmoszban. – Az Egyéni Lét szabadsága. A bennünk levő szabad akarat. A személyes döntés, a saját megítélés, az egyéni mérlegelés lehetősége és egyúttal kényszere. – Az alternatíva szituációja és terhe. A cselekvési lehetőségek nyitottsága. – Felelősség. „Minden tettem alakítja is a létet, valamilyen nyomot hagy benne.” – Az Isteni Szükségszerűség hálója felszakadt, már nem köti meg és nem irányítja tovább az Embert. Ez a lehetősége és a feltétele az Egyéni Fejlődésnek.

7. AZ ÉN

[A Diadalszekér, A Kocsihajtó]

– Önirányítás. Az Én kormányozza és tartja össze a belső világunkat, miközben valami magasabb – szellemi-„égi” – szempontot is érvényre akar juttatni bennünk. – A „Középút” – amely csak egymaga halad pontosan előrefelé, vagyis a jó és optimális irányban – megtalálása, ami mindig a legnehezebb. A lelkünknek a tulajdonságok szélsőségei és kilengései közötti egyensúlyban tartása. – Önismeret. Önreflexió. Tudatosítani tudni a tulajdonságainkat, a viselkedéseinket. – A saját egyéni tudatvilágunk kialakítása, szubjektív tartalmaink, irányultságaink, nézeteink, a belső gazdagságunk létrehozása. A belső elevenség az emberben. – Személyiségnek lenni. Önmagunkat definiálni, saját világképünket kidolgozni.

8. A LÉNYEGLÁTÁS

[Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás]

– Az Igaz és a Hamis megkülönböztetni tudása. – Különbséget teszünk a Lényeges és a Lényegtelen között. – Az Igaz, a Lényeges mint iránytű, amihez viszonyítjuk a dolgokat, cselekedeteket. „Megmérjük”, hogy valami jelentését, mivoltát tekintve mennyit ér, mi a valódi „súlya”, azaz belső értéke, igazságtartalma. – Értelmezés. A fogalmak meghatározása. Mi mit jelent? Összefüggések belátása. – Reális világlátás, valóságérzékelés. Előítéletmentesség. – Az értékek általában, a magasabb eszmék, a szellemi igazságok emberformáló szerepének, az ember belső lényét meghatározó jelentőségének felismerése.

132

9. A BEFELÉFORDULÁS

[A Remete]

– A Szellemi iránti szükséglet jelentkezése. – A külvilágtól való erősen manipulált és általunk eddig jórészt kontrolálatlan függésviszonyunk felismerése. „Olyan voltam, amilyennek a világ akart látni.” – Szakítás a hétköznapi ember felszínességével, igénytelen és szűklátókörű világképével. Elfordulás az álértékektől, kilépés a külső javak és pozíciók utáni hajszából. – A külső ürességben való csalódás. – Keresés. Kérdezés. A dolgok, a világ értelmének kutatása. A „Miért?” kérdése. – A belső űr, a szellemi kitöltetlenség megélése. („Ki vagyok én?”) – Visszavonulás. Magunkra maradás. Számkivetettség. Hontalanság. – Az egyedüllét elfogadása. „A belső-szellemi utunkat egyedül kell járnunk.” – Az értékeset már nem a Külsőben keresni, hanem a Belsőben. (De ez még „üres”.)

10. A KÉT IRÁNY

[A Szerencsekerék, A Sorskerék]

– Különbségtevés a Jó és a Rossz között. A Jó tudatos választása. – A Moralitás, a Morális Érzék megjelenése az emberben. – A világdualitás, az „Ég” és a „Pokol”, azaz a lét morális polarizálódásának, két részre szakadtságának és ezek ellentétességének felismerése. – Az Út „felfelé” és az Út „lefelé”. – A lét maga egy olyan megpróbáltatás, amely – morálisan – van akit letaszít, van akit felemel. A saját egyéni létezésem önmagam próbára tevése, hogy melyik oldal, melyik értékpólus felé fordulok, melyikhez vonzódom inkább. – A Jó és a Rossz harca bennem. – „Hová akarok tartozni?” („Milyen legyek én?”)

11. A BELSŐ ERŐ

[Az Erő]

– Az önmegváltoztatás igénye. – Az önmagammal szembeni elégedetlenség. Az önmagammal való megküzdés szükségességének felismerése, első igazi kezdetei, majd állandósulása bennem. – Szembenézni a hibáinkkal, a belső fejlődésünket akadályozó tulajdonságainkkal. – Szembefordulni a bennünk levő Lehúzó Erőkkel. Megfékezni magunkban azt, ami csak rombolni tud: gyűlölet, irigység, kapzsiság, bosszúvágy, hatalmaskodás stb. Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen eltüntethető lenne a Lehúzó Erők jelenlétének lehetősége bennünk, hanem annyit, hogy már felügyeletünk alatt tartjuk őket, tudatosítani – észrevenni és reagálni – vagyunk képesek mindenkori jelentkezésükre. – Önuralom. Az indulatok megszelídítése. – Az erőszakról való lemondás. – Megkezdődik bennünk a „teremtés befelé”, ami csakis Szellemi Erővel lehetséges.

133

12. A SZELLEM FELVÁLLALÁSA

[Az Akasztott Ember]

– A tudatos megindulás a Szellemi irányában. A „felfelé törekvés” bennünk. – Egy szubjektum feletti egyetemes-kozmikus értékrend felé fordulni, megnyílni, kitárulkozni, egy a saját léptékeinket meghaladó világtartalmat befogadni akarni. – A saját hétköznapi személyünk korlátolt és kicsinyes látószögének meghaladása, a középszerűség földhözragadt szemléletmódjának háttérbe szorulása bennünk. – A belső elszakadás az „anyagitól”, a szellemnélkülitől, a kisszerűtől. – Vállalni a szellemi Belső Út gyakorlatát, a valóságos kivitelezését. – „Útnak indulás.” Kitartás. Céltudatosság. Elkötelezettség.

13. A FÉLELEMNÉLKÜLISÉG

[A Halál]

– Szembenézni azzal, ami először idegenszerűnek, félelmet keltőnek mutatja magát. – Megszólítani, kapcsolatba lépni merni a számunkra ismeretlennel vagy ijesztővel. – A belső félelmeink terhét elbírni. Az általunk még nem irányítható szituációkból nem elmenekülni, hanem ott maradni. Helytállás. Rendíthetetlenség. Bátorság. – Legyőzni a szellemi világra vonatkozó félelmünket. Kutatni a látható mögöttit. – Hinni a saját elpusztíthatatlanságunkban, az Énünk halhatatlanságában!

14. A SZELLEM MINŐSÉGE

[A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség]

– A Szellem Minőségének érzékelése, értése. – A Szellemi iránti intuitív érzék, belső fogékonyság kifejlődése bennünk. – A Szellemi emberi fogalmát megtisztítjuk a külsőségektől, és a belső lényegét, a „mélységét”, a „titkát”, a „minőségét” keressük, majd éljük át. Ehhez eljutni csak úgy lehet, ha mi magunk is belül újjászületünk, azaz „feltámad” bennünk a Szellem. A Szellemet már nem egyszerűen „imádnunk” kell valahol rajtunk kívül, hanem feltámasztanunk saját magunkban… De a Szellemet feltámasztani nem lehetséges a „külsőségeiből”, abból, ami a Szellemnek csupán az általunk kitalált, számunkra felhígított, hozzánk alkalmazkodott, elmaterializált és ezzel eltorzított „külső oldala”. Nem a „látható”, hanem a „láthatatlan” – a csak gondolható, a csak átélhető – oldalához kell tudnunk egyre intenzívebben és sokrétűbben kapcsolódni, oda kell – a „minőségi” mélységeibe és lényegébe – „átkerülnünk”, „belépnünk”. A Belső Fejlődés e fokán tehát az embernek ahhoz kell eljutnia, hogy már A Szellem Minőségét is érzékelje, értse a világban, mert csak ezáltal lesz képes a Szellem teljesen felébredni és valóságosan létezni benne! A leginkább megfoghatatlanban, a legkevésbé definiálhatóban, a legnehezebben kifejezhetőben: a szellemi MINŐSÉGBEN kell változnia, vagyis most már a Szellem igazi magasabb minőségét is meg kell magába szereznie, ami egy valódi belső tudatváltást hoz el a számára.

134

15. AZ EGOIZMUS LEGYŐZÉSE

[Az Ördög]

– Tudatosítani magunkban az „Elkülönülés Szellemének” kettős mivoltát: megadja az egyéni létet és a szabadságot, de ezek kifejlődéséhez belénk ülteti az önzést is. – Legyőzni magamban azt az „ördögi” kísértést, hogy önmagamat tegyem meg a világ legfőbb középpontjává. („Minden csak értem van, mindenki értem legyen.”) – Megküzdés az egoizmusunkkal. Megkeresni magunkban és szembenézni a bennünk levő Gonosszal, és új irányba fordítani: az önzésnélküliségre megtanítani. – A Gonosz princípiumát meg kell szelídítenünk magunkban: az Elkülönülés Szellemének adományát, az individualitásunkat megtartjuk magunkban, de ki kell egészítenünk a moralitással. Úgy kell „elkülönülnünk” a világtól, hogy e külön létünkben mégis magunkon túlra, a többi lényre, a világegészre is irányuljunk, vagyis a Gonosz elve, az „Elkülönülés” mellett egyúttal a kozmikus „Egységet” és „Harmóniát”, azaz ezek védelmét: a moralitást is érvényesítsük. Az ember megmarad egyénnek ez után is, de egy nem pusztán önmagára irányuló egyén már. – A saját „elkülönülésünk” a világtól – azaz az individualitásunk – a rajtunk kívüli létnek ne a rombolója legyen és ne uralkodni akarjon a világon. Az Elkülönülés elve csak az adott egyénre, az ő individuális létének megőrzésére vonatkozzon, de ne terjedjen tovább erőszakosan a külvilágra is, vagyis az egyén ne akarja a saját elkülönült létébe beolvasztani a többi létezőt, azaz ne rendelje alá a saját érdekeinek őket. Az ember a Kozmikus Erőből saját használatra kapott erőket ne arra fordítsa, hogy a többieket önmaga szolgáivá tegye! Az elkülönülés, az én-érzet benne levő tulajdonságát tehát ne a világ ellen használja fel. – A sorsbeli kihívásoknak, az élet megpróbáltatásainak elfogadása, magunkra vétele. A nehézségekben azt keresni, hogy mi az üzenetük, miképpen segítenek nekünk abban, hogy legyőzzük a saját egoizmusunkat. A külső bajok romboló erőit saját magunkat építő belső erőkké transzponálni! (A szenvedés morálisan átalakít.) – A Férfi Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. Ez az Elkülönülés Szellemének „lázadó” ereje, a homogén egységből való kitörés, a korlátok szétfeszítésének energiája és lendülete bennünk, ami az individualizálódás pozitív erejét hordozza magában. – Az embernek részben meg kell szelídítenie magában az Elkülönülés Szellemét – a Férfi Princípiumot –, részben meg is kell erősítenie magában azt! Az utóbbi a Férfi Princípium minőségének helyes elsajátítását jelenti, azt, hogy az elkülönüléshez, az önmagunk személyes határainak meghúzásához való erőt szerezzük meg és dolgozzuk ki az egyéni fejlődésünkben, vagyis az „Elkülönülés Szellemében” levő én-védő erőt ténylegesen felhasználjuk, birtokoljuk. – Az ember tudatosítja magában a szabadság és az önzés egymástól való elválasztásának szükségességét. Legyőzi egoizmusát, de eközben a legkevésbé sem veszíti el szabadságát. Nem a szabadságunkról kell lemondanunk, hanem az egoizmusunkról... Hiszen szabadságképességünk és ennek morálisan tudatos harca nélkül nem is lenne mivel legyőzhető az egoizmusunk. Éppenhogy a saját „szabadságunk” fog győzni a saját „önzésünk” felett! E küzdelem során a szabadságunkat megtisztítjuk az egoizmusunktól és a szabadságot a moralitás szolgálatába állítjuk.

135

16. A SAJÁT ALAP

[A Torony]

– Külső vezetettség nélkül lenni. Magamra utaltság. Csak magamra támaszkodhatom. Csak az és annyi vagyok, ami „én vagyok”, vagyis ami „bennem” van. – Az ember igazán csak önmagában tud megkapaszkodni, vagyis abban, amilyenné önmagát tette az élete során, illetve amivé ő maga formálta magát. – Belső önállóság. Saját és független gondolkodás. Önmagunkon alapulás. – Találkozás a Semmivel, a Lét meghatározatlanságával, amikor a Valaminek a megléte és önértéke nem evidens. Hogy legyen a Valami és hogy mi legyen az: ez rajtam is múlik, tőlem is függ. – Ha nem is győz és érvényesül a Szellem kint, a „külső” Létben, annyi szellemi legalábbis létezik, ami bennem van. Ha az egész világ értéknélkülivé, üressé is válna, saját magamban fenntartom, megvédem és őrzöm az értékszerűt, a fénytelit! „Ha akár nem létezik Isten sem, megcsinálom én azt, amit Ő is tenne a Lét Világossága érdekében, hogy a világnak értelme legyen.” – A támponttalanságban támpontokat teremtek. – Megértem, hogy valójában nekem mint egyénnek kell moralitását, értékeit, eszméit tekintve felépítenem, meghatároznom, teremtenem a világot és önmagamat. – Átélem, hogy magamra kell vennem a Lét terhének (így védelmének) egyénileg rám eső részét, és nekem kell hordoznom és tartanom annak rám nehezedő súlyát. – Megjelenik a Szabadság Valósága bennem. Most lettem igazán Szabad Lény.

III. – A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA (17. – 21.)

17. ADNI

[A Csillag]

– Megosztani a világgal azt, ami bennem van, ami én vagyok és azt, ami az enyém. – Ellenszolgáltatás nélkül adni, nem várni cserébe semmit. – Nem válogatni abban, hogy mikor és kinek adok. (Nemcsak hangulattól függően vagy szimpátiából „adni”, hanem magamban mindig késznek lenni e cselekedetre.) – A Szeretet érzése általában. Önzetlenség. Jószívűség. Segítőszándék. – A Női Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. „Egységtudat” a világgal. – Kifelé fordulás, a magamon kívüli világra irányulás. A hangsúly átkerül a világra.

136

18. A SZELLEMIT KÖZVETÍTENI

[A Hold]

– A Szellem, a Kozmikusság közvetítője lenni. Továbbítani, továbbadni a Szellemit. – Világítani a nem szűnő, a tartós Sötétségben is. Eljuttatni, belevinni az Alacsonyabba (a „Sötétségbe”) a Magasabbat (a „Fényt”). – Előlegezni a „Napot”, a Szellemit ott, ahol még nincs uralmon. – Tudatosan belemenni a szellemnélkülibe, oda, ahol a Szellem, a Jó még nem érvényesül, hogy ott a Szellemit, a Morálisat átnyújtsuk és megismertessük. (Már nem önmagunk fejlődése a közvetlen célunk, hanem a világ, a többiek fejlődése.) – Érintkezni merni, ütközni a világban a Sötétség Erőivel, hogy a Fénnyel, a Jóval, a Szellemivel szembesítsük. Képviselni, kimondani a Szellemit, kiállni a Morális mellett! – Aktív segíteni akarás, cselekvő segítségnyújtás. Nem csak akkor „Adni”, amikor véletlenszerűen szembetalálkozunk és elénk kerül a szükség és a baj, hanem megkeresni azt, hogy hol kell adni, felkutatni azt, ahol rászorulnak arra, hogy kapjanak. – Magasabb rendű célokat szolgálni. A Szellemi eszközévé lenni. Feladatvállalás.

19. A BELSŐ MEGNYÍLÁS

[A Nap]

– A belső megnyílás embertársunk felé. A teljes lelki-érzelmi nyitottság. A másik ember magunkba fogadásának képessége. A konkrét és személyes Szeretet. – A másik ember szubjektív és egyénileg partikuláris érdekét is magunkra venni, a saját érdekünkké tenni: „észrevenni”, „megérteni”, „helyet adni” az ő érdekének. – Önkorlátozás. Mások szabadságát érvényesülni engedni, akár a saját szabadságunk rovására is. Lemondani a magunk érdekéről a másik ember érdekének javára, ha személyes boldogsága vagy belső fejlődésének útja ezt tőlünk így kívánja. – Áldozathozatal. Önfeláldozás. Ez az erőfeszítés a „Szeretet”, és nem a rajongás! – Az Énemnek egy másik személy Énjével, a legbenső lényével, a legmélyebb lelkiszellemi középpontjával való intim kapcsolata. („Az Énjét keresem benne.”) – A személyiségbeli álarcok, szerepek, pózok levetése, amelyek mögé korábban elbújtunk, visszahúzódtunk érdekből, védekezésül és a megtévesztés céljából. Az Énünk „mez”-telen, most már nem „takargat” semmit a másik ember irányában. – Az Énünk e „mez”-telenségéhez azonban már két ember kell! E belső minőségünk végső kialakításához nem vagyunk elegendőek egymagunk, csak abban, ami itt rajtunk múlik. Az emberek e tekintetben már függnek is egymástól, vagyis e vonásnak a magunkban való teljes megvalósítása csak akkor lehetséges, ha a másik emberben is létrejött e tulajdonság, azaz ha végigjárta magában azt a fejlődést, amely ehhez az érettséghez juttatja. Az emberek igazán „mez”-telenné – „napszerűvé” – csak együtt válhatnak! Ez a kapcsolat – tulajdonság – csakis Egyén és Egyén között lehetséges, amikor is az individualitásunk szólítja meg és kerül viszonyba a másik

137

személy individualitásával. Ez éppen azt jelenti, hogy sablonok nélkül, konkrétan, az adott személyhez „igazítva”, magunkat ővele „egyeztetve” kell ezt létrehoznunk, és minden egyes emberrel külön-külön kell kialakítanunk... Egyedül ez az Egyének között megteremtett individuális kapcsolat lehet az alapja – az igazi Közösségnek.

20. A SZELLEM VALÓSÁGA

[A Végítélet, A Feltámadás]

– A fizikai érzékelés természetétől és működésétől már nem függő, attól teljesen elszakadni képes úgynevezett tiszta gondolkodás kialakítása, amelynek eredményei és felismerései a gondolaterő művei, és amelynek tárgya a fizikai mögötti szellemi. – Szellemi megismerés. A magasabb Szellemiség rejtett igazságainak megragadása, a szellemi folyamatok, események belső logikájának kiismerése, ezek tartalmának és összefüggéseinek fokozatos és egyre mélyülő elsajátítása. Ezoterikus világkép. – A Szellemi Lét (dimenzió) valóságáról való belső bizonyosság. A Szellemi Világhoz tartozás tudata a földi emberben, az azzal való szellemi-lelki egység érzete. – A Szellemi Közösség az emberek között. A Szellem a valódi közösségalakító erő.

21. A KOZMIKUS TUDAT

[A Világ]

– A Kozmikus Tudat bennünk. A Kozmikus Ember. – A Szellemi Kozmosz és az Ember igazi és legmélyebb kapcsolatának, az Ember mivoltának, létezése miértjének és kozmikus helyének megértése. – Tudatosítani és vállalni az Ember hivatását, szerepét a Világevolúcióban. – Emberiségtudat az egyénben. – Az egyéni tudat akarati, gondolati és érzésbeli kitágulása a Világegészbe. – Az Isteni Nézőpont megjelenése bennünk.

AZ ÚJ EMBER

[A Bolond, A Vándor. – A Felfedező]

– Az Emberi Világ moralizálódásában, a Morális Emberben való hitünk. – Az Én, a Szabadság és a Szellem eszméjének hordozása, képviselése a világban. – A Szellemi Kozmosz továbbfejlődése mellett való kiállás és akarat.

138

A Beavatás Terme

A szabad és morális Én új korszaka (Az ember és a világfejlődés a szellemi világkép nézőpontjából)

1. Az 5000 éves Káli Júga (Sötét Korszak) a 20. században (formálisan 1899-ben) véget ért a modern okkultizmus szerint. A Káli Júga attól volt „sötét”, hogy az ember – az Ember – végletesen elszakadt a Szellemi Kozmosztól, belenyomódott az anyagi-fizikai világba, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is, ennek folytán kialudtak benne a magasabb képességei, elhalványodtak kozmikus ismeretei, elveszítette az ősi Tudást, és ennek hatására majdnem teljesen elfelejtette saját szellemi mivoltát, a benne található természetfelettiséget is, ami abban fejeződött ki, hogy idővel már alig használta, sőt teljesen meg is szűnt számára a Szellem fogalma. Legfeljebb csak a Lélekről volt szó még ezután, ez azonban éppen abban különbözik a Szellemtől, hogy benne már nem feltételezünk semmilyen magasabb kozmikus entitást, valamiféle „isteni” természetet és „tökéletességet”, és különösen nem tulajdonítunk neki kozmikus feladatokat, igazi elhivatottságot, csak valami földi hatóerőt és illetékességet. (De a materialista tudomány test-centrikussága következtében már a Lélek fogalma is veszélybe került, és napjainkra csak egy kizárólag anyagi-természeti lényt szabad látnunk magunkban.) A Szellem és a Lélek fogalma bizonyos értelemben valóban nem azonosítható, mert közvetlenül nem esnek egybe, hanem az emberlény két különböző síkjára vagy oldalára utalnak. A Lélek valami személyesebb, egyedibb, partikulárisabb való bennünk, a Szellem valami egyetemesebb, kozmikusabb „része”, megnyilatkozása az emberi lénynek. A Lelkében az ember önmagára mint szubjektumra irányul, a Szellemében viszont – és ez ennek a sajátos jellemzője – az ember végül is másra irányul: a világra, sőt kifejezetten egy szellemi létre, és ennek titokzatos kozmoszfeletti mozgatójára, az egyetemes, de éppannyira személyes Isteni Tudatra, amelynek szellemi természete és cselekvését meghatározó eszméi, értékei az emberben is többé-kevésbé megtalálhatók. Így a Szellem szintén az emberhez tartozik, miként a Lélek, de ennél szélesebb összefüggésekbe, világléptékek közé és a távolba vesző kozmikus időegységekbe helyezi az embert, tehát messze túlmutat a bennünket közvetlenül körülvevő valóságon. Az ember jelenkori tudati ébredése nem egyéb, mint az elveszített és elfelejtett kozmikusság újrafelidézése, vagyis az ember ismételt tudati belenövése és beletágulása a kozmikus léptékek közé, az anyagit és szellemit egyaránt magában foglaló Mindenségbe, amit most már Én-erőivel fog elvégezni, tudatos módon, és nem olyan ösztönös szellemi látó formában, mint az ősidőkben. A Mindenség, a Létegész az ezoterika (és a vallások) szerint nemcsak a fizikai világegyetem, hanem egy ezen túl található még hatalmasabb szellemi-tudati létbeliség is. Az ember szellemileg értett „elalvása” abban is kifejeződött, hogy a „történelmi” korokkal kezdődően mindinkább a fizikai létre szűkült le és ennek szellemhiányos mivoltához idomult a tudata… Az ember szellemi „felébredését”

140

ezért úgy is meghatározhatjuk, hogy a tudata megint kapcsolatba kerül a Mindenség magasabb szellemi típusú létbeliségével is, ami éppolyan valóság és éppolyan valóságos, mint a fizikai lét, csak éppen bizonyos okoknál fogva nem volt számunkra érzékelhető – és egyre fokozottabban nem – a Káli Júga 5000 éve alatt. Az ember ezen idő közben elveszítette a Szellemét, hogy kidolgozza magában a Lelkét... A kozmikus súlyok lekerültek a válláról, az egyetemes elvek és ismeretek kihúzódtak a tudatából, hogy az egyedi lénye (mozgás-)szabadsághoz jusson és kifejlessze magában individualitását. Megszűnt fölötte a Szellemi Világ, hogy kialakuljon benne a saját világa, az egyedisége! Az ember individuális belső lénye ennélfogva teljesen a Fizikai Léthez kötődött, mert abban jött létre és abból nyerte tartalmait… Az ember tehát teljesen magába záródott, személyisége megerősödött, de egyúttal „kozmosztalanodott” is, és kiszáradt benne az isteni-kozmikus moralitás. A Káli Júga „sötét” volta tehát az individualizálódás nagy folyamatát biztosította, ennek ismert ellentmondásos következményeit is beleértve. Letelte azonban nem az individualizálódás lezáródását, eltörlését hozza magával, hanem e folyamat kiegészítését egy másik, egy további folyamattal. Az „individualitást” most meg kell tölteni a „kozmikussággal”… Újra megnyílnak a Szellemi Kozmosz kapui, de a leáramló – azaz az emberben aktivizálódó – kozmikus erők és szellemi értékek, ismeretek már az időközben kialakult individuális létezőkbe fognak kerülni! „Lekerülésük” – avagy a bennünk való „felébredésük” – azonban mégsem automatikus, hanem éppenhogy az így létrejött individuális képességekre „számítanak”, a szabaddá lett ember saját tevékenységére „várnak”, hogy az ember már egyénileg és akaratlagosan fogadja be őket, és belső mikrokozmikus világát tudatosan feltöltse velük. A kozmikusság így megjelenik a földi terepen az ember tudatában és egész személyiségében. A Lélekhez most ismét hozzákapcsolódik a Szellem, társulnak egymással, és ezzel még tovább lép az Emberi Lény saját – belső – evolúciójában. Ennek a belső evolúciónak az a sajátossága, hogy szabad feltételek között zajlik, valójában nincs igazi kényszerítő erő mögötte, ami éppannyira megkönnyítő, mint megnehezítő körülmény. Az emberre van bízva, hogy mit csinál, lehet akár teljes tétlenségben is, ha nem is minden következmény nélkül. De ugyanakkor az embernek egyedül kell végrehajtania azt, amit jónak lát, végül is önerőből, és maga által meghatározva, hogy mit és mennyit fog tenni. Mindenki annyira jut előre, amennyire hajlandó, mindenki annyit vállal a kozmikus tartalomból, amennyit elbír. Már a Szellemünkben is fejlődni – nem „kötelező”, hanem csak szabad… De éppen ez a kötetlenség az igazi nehézség! Parancsra fejlődni sokkal könynyebb lenne, mint magunktól fejlődni. Szabadnak lennünk sokkal nehezebb, mint lelki automatának megmaradnunk. A szabadság ugyanis arra szólít fel bennünket, hogy elhatározásaink, tetteink okai legyünk, mi tűzzünk ki bizonyos belső szellemi célokat, amelyek egyébként soha nem jelennének meg a világban, vagyis arra szólít fel, hogy vegyük magunkra a kezdeményezés szerepét és valódi forrásává váljunk a saját személyünk alakításának. Másszóval, a szabadságunk arra való lenne, hogy teremtsük önmagunkat.

141

Bizonyos értelemben azonban joggal állítható az az először talán bizarrnak tűnő megfogalmazás, hogy az „ön-teremtés” szellemileg nagyobb fáradtságba kerül, mint a „világ-teremtés”. Mert „befelé” teremteni mindig fájdalmas is, míg „kifelé” teremteni inkább élvezet. Valakinek önmagát átalakítania küzdelmesebb folyamat, mint a rajta kívül létező valóságot. A világban a legkisebb cselekvés is már látható változást, elmozdulást idéz elő. A saját lényünkben többnyire csak hosszú harcok során, esetleg nagy megpróbáltatásokat követően és nem kevés idő elteltével szokott jelentkezni valami aprócska javulás, új erény, egy addig még nem használt képesség. A külső, fizikai világ mintha fogékonyabb lenne a változásokra, mint a mi saját belső világunk! De miért van ez így, és miért olyan nehéz számunkra a szabadság terhe? Ez egy olyan kérdés, amit sohasem tudnánk megválaszolni egyedül a fizikai világkép segítségével, vagyis azon belül maradva. Csak a fizikaiságon túl tekintő ezoterikus világkép nézőpontja által találhatunk erre magyarázatot. E világkép szerint maga a fizikai földi lét a tisztán Szellemi Kozmoszból mintegy „kihelyezett”, azon „kívülre” került valóságszféra. Ennek köszönhető, hogy benne csak erősen visszatartottan és legyengülten érvényesül mindaz a szellemi törvény és magasabb morális természet, ami a Mindenség fizikaiságon túli létének elidegeníthetetlen sajátja. Ha ezek a Földön jelen is vannak, akkor sem egy látható formában és nem a felszínen, hanem elrejtőzve a természeti folyamatok mögé, és lehúzódva az emberi lény tudattalan mélyrétegeibe. A földi világ azonban a világevolúcióban „szándékosan” lett ilyen, mert azt a célt szolgálja kialakulásával, hogy az isteni szükségszerűség távolabbra kerüljön az egyedi létet kapott emberek világától és tudattevékenységeitől, biztosítva számukra e visszahúzódásával a saját cselekvés és a szabad döntés lehetőségét. Csakis itt, a földi fizikaiság közegében lehetséges és alakulhat ki a szabadság a létezők számára. Az embernek azonban a szabadság ezen új művelésében egy olyan tudatiságot, tudatminőséget és belső tudati erőt kell létrehoznia, amely eddig még sohasem létezett a Szellemi Kozmoszban! Maga a Szellemi Világ eredeti mivolta és természete számára teljességgel ismeretlen ez a tulajdonság és belső cselekvés – a szabadság –, amit az embernek mégis fokozatosan ki kell fejlesztenie és meg kell alkotnia magában (ismétlődő) földi életei során, fizikai testbe zárva és egyedi lénynek találva magát. Ennyiben a mi szabad emberi tudatunknak olyan feladata van, amihez a Szellemi Világból nem szerezhet inspirációkat, nem kaphat onnan magába építhető már előrekész elemeket, amelyek lerövidíthetnék előtte álló útját és megkönnyíthetnék annak nehézségeit! Mert valójában a „szabad lényre” nincs egy másolható modell a számunkra a (szellemi és fizikai) Univerzumban, hanem nekünk magunknak kell ennek a modellnek is lennünk saját magunk számára. Ezért a szabad lény fogalma is csak olyan mértékben világosodik meg előttünk, amilyen mértékben már valami tényleges valósággá vált bennünk a szabadság a saját tevékenységünk eredményeként… Igazán szabadnak lenni annyit jelent, hogy vállalni a szabadságot, elfogadni az önmagunkon alapulás könnyűnek nem mondható terhét, és cselekedni a szabad döntést az élet egyes helyzeteiben, amely döntés először mindig befelé irányul, saját magunkra, itt hoz létre valami változást, avagy alapoz meg egy magatartást

142

bennünk, és csak ezt követően fordul és vonatkozik a külső világ eseményeire. Bele kell tehát teljesen ereszkednünk a szabadság szituációjába és meg kell élnünk magunkban a szabadságot, amennyiben „emberré lettünk” a Mindenségben. Ez azonban az emberi lény földi létének csupán az egyik oldala. A másik abban a szintén ránk háruló teremtő tennivalónkban van, hogy e megkapott szabadságunkat a moralitás szolgálatába kellene állítanunk, a szeretet „evilági” megvalósítása érdekében felhasználnunk, de éppen azon sajátos körülmények közepette, hogy az isteni-kozmikus moralitás szükségszerű érvényesülése már hiányzik a mi földi világunkból. Ezt a fajta már teljesen szabadon végzett morális cselekvést viszont a kozmikus múltban még soha nem tapasztalta meg az Ember mint tisztán szellemi lény, de az egész Szellemi Kozmosz sem ismeri. A Kozmikus Moralitás, a Szeretet elve a Mindenségben mindeddig csak szükségszerű módon és formában létezett. Vagyis a Szeretet és a Szabadság két nagy princípiuma mindezidáig még nem volt „összeérintve” benne, ezek nem „találkoztak” egymással, és ezért még soha nem is vették fel magukba egymás minőségeit… Ráadásul természetüket tekintve mintha egészen ellentétes irányultságúak lennének, szinte kizárják egymást, vagy legalábbis nehezen összeegyeztethetőknek látszanak. És az Emberi Lénynek kellene először egyesítenie e két különnemű princípiumot! Ezt kifejezhetjük úgy is, hogy az Embernek úgyszólván a semmiből kell teremtenie valamit, egy eddig még nem létező tudatminőséget kell kialakítania és a hozzá vezető „Kitaposatlan Úton” végighaladnia. (Ez ugyanaz, ami a „Belső Út”!) Az a valami, amit a „semmiből” kellene tehát így megteremtenünk, nem egyéb, mint egy szabad és morális új belső világ a létezőkben, amit nekünk a saját lényünkben kell kihordanunk és végül megszülnünk. Az Emberre ily módon nem kis feladat hárul a Kozmosz szellemi evolúciójában. A Kozmikus Tudatból kapta ő is a saját tudatát, mint abból egy cseppet. Ezt a Kozmikus Tudatot azonban az Embernek a saját tudatán belül egy olyan új tulajdonságra kell rávezetnie, egy olyan egészen újfajta cselekvés műveléséhez kell eljuttatnia, amely mindeddig teljesen hiányozott magából a Kozmikus Tudatból. Mindezidáig ugyanis a szellemi-kozmikus létben a szellemi lények tudattevékenysége alapjában véve „kifelé” irányuló volt, azaz a világot működtette, a Mindenséget alakította ki és építette fel, és csak figyelmük adott tárgyát és főként az Istenség valamely megnyilatkozását látták és érzékelték, de önmagukat nem. Csak a szabadság princípiumának bevetése a Kozmoszba hozza el azt a fordulatot, hogy a szellemi-kozmikus lények fokozatosan képesek legyenek az ön-megpillantásra, már önmagukra is tudjanak reflektálni, és „tudatosíthassák” a saját lényüket. Ez egyrészt odavezet, hogy lassanként önállósodnak belül, már személyesebb, individuálisabb természetűvé válnak. Másrészt – jobb esetben – kialakul az a képességük, hogy már maguk végzik a saját morális irányításukat. Ezzel egy olyan Belső Lét jelenik meg bennük, amely az Istenség eddigi őket vezető szerepét részben már magára tudja venni – átvállalja. Ez a végül is kozmikus és a világegészt érintő nagy jelentőségű szellemi folyamat először az Ember tudatában játszódik le, őt terheli meg alig elbírható súlyával, ám megadja neki a létezők előtt eddig ismeretlen önállóságérzetet is.

143

Az Emberben most már mindinkább individualizálódó Kozmikus Tudat azonban egyúttal fokról fokra elveszíti a saját régi, bejáratott és stabil morális működését. Az Emberi Tudatnak ezért egyfajta „kézi vezérlésre” kell átkapcsolnia! Ha például ma valaki szabad akaratából egy helyzetben „jó” volt és a moralitást érvényesíteni tudta magában, ez még nem biztosítja arról, hogy holnap is ugyanígy meg fogja ezt tenni. Holnap éppannyira meg kell küzdenie érte, és megint egy szabad cselekvésaktusban kell választania a „Jót”, mert nincs benne egy morális automatizmus a „Jó” irányában, hanem az ilyen típusú automatizmus helyén egyedül a szabadsága, a szabad döntésképessége áll. A Kozmikus Moralitás „magától” – mint eddig, az isteni szükségszerűség hatására – már nem érvényesül benne. A Fizikai Létben kialakuló és ennek megfelelően először „egoistává” formálódó egyéni emberi tudat ilyenformán azt a saját természetével kezdetben messzemenően ellentétes, egyedülálló és nem kevéssé küzdelmes feladatot kapta a Szellem Evolúciójában, hogy önmagát egyénileg tanítsa meg a szeretetre, és már valóban személyesen küzdje ki magának a Szellemi Létre jellemző isteni eredetű tudatminőséget – a moralitást. Ám ezt a vonását egy sajátos fejlődést igénylő belső teremtő út során hozhatja csak létre! Ennek lefolyása közvetlenül nem kapcsolódik a – szellemi – Kozmosz egész eddigi fejlődésmenetéhez, hanem abban egy teljesen új szakaszt képvisel. Az Embernek ez a csak őt érintő KÜLÖN FEJLŐDÉSE, az ő SAJÁT ÚTJA fogalmazódik meg annak a beavatásnak a tartalmában és valóságos kivitelezésében, amit a tarot 22 nagy arkánumának képsorozata fejez ki. A tarot azt az egyéni szabad belső fejlődést ábrázolja, ahogyan megszerzi magában valaki a Kozmikus Moralitást, egyénnek megmaradva kitágul az egyénen túli léptékekhez, ami annyit is jelent, hogy a fizikaiság által letompított tudatába bevezeti és abban életre kelti a Szellemet, amely e benne lejátszódó folyamatnak egyaránt az alanya is és a tárgya is. A „beavatás” maga tehát több annál, mint aminek rendszerint hiszik: „okkult” kozmikus ismeretek, szellemi „titkok” elsajátítása, bizonyos „mágikus” hatalom megszerzése a lét erői és embertársaink felett. A beavatás legfőbb lényege nem ez, hanem sokkal inkább az Emberré válás, az ezt megvalósító Belső szellemi Útra kelés, és az ezen az Úton mind előbbre jutó és egyre magabiztosabb haladás… A beavatás tulajdonképpeni tartalma és tette az emberteremtés, egy új Kozmikus Lény általunk történő megalkotása és felmutatása saját magunkban! A Szellemi Világról szerzett mégoly magasrendű ismeretek egész tömege sem ér önmagában annyit – sem számunkra, sem a Kozmikus Létegész avagy maga a Szellemi Világ számára –, mint egyetlen valódi lépés megtétele a saját Én-fejlődésünkben, legyen az akár a legcsekélyebb eredmény, a legkisebb győzelem is a végső és távoli célhoz képest. Az igazi misztérium a teremtés, és az Ember az első olyan lény a világban, akinek ezt önmagával szemben lehet megtennie, aki a mondott értelemben önmagát teremtheti. Csakis az Ember kiváltsága a szabadság, a szabadság pedig az a lehetőség, hogy egy létező önmagát alkothatja meg valamilyenné. A szükségszerűség csak a „külső létet” képes alakítani, a szabadság azonban a „belső lét” formálására létrehívott eszköz, amely már kötelezi is az ilyen tulajdonságot magában hordozó lényeket az önteremtésre.

144

2. Kikerül az emberből a morális szükségszerűség, hogy belépjen az emberbe a szabad moralitás. Ez ugyanannak az eseménynek a másik oldala, hogy megszűnik az emberben a kozmikus összlét működéstípusa, és megjelenik az emberben az egyedi lét cselekvésformája! A szükségszerűséget felváltja a szabadság, az összességben való létet követi az egyénként létezés. Hatalmas fordulat ez a szellemi világevolúcióban, letérés az eddigi „járt útról”, és egy új ösvény vágása kezdődik meg a Kozmikus Tudat fejlődésének éppannyira „égi”, mint „földi” történetében. A morális szükségszerűség kihúzódása az emberből persze közvetlenül nem hozza létre a szabad moralitást, hanem ennek csak a lehetősége előtt nyitja meg az utat. Az emberre vár, hogy ebből a lehetőségből valóságot formáljon, és egyszer majd valóban elidegeníthetetlen sajátossága legyen a szabad moralitás. A Szellemi Kozmosz nézőpontjából tekintve a tulajdonképpeni emberfejlődés nem a természeti világ meghódítása, vagy a tárgyi javakat illető technikai haladás, hanem az ember tudatiságának fejlődése, belső-szellemi világának alakítása, amelynek legfőbb gerince az ember szabad moralitásának kibontakozása, a már morális szabadság kiépítése az emberi tudatban. A Káli Júga annak a korszaka volt, amikor többé-kevésbé még érvényesült a morális szükségszerűség, ami az ősi és újabb vallások intézményeiben és tantételeiben öltött testet… De a lassan kibontakozó individualizálódás egyre inkább ellentétbe került az egyéni szabadságot mindenkor tagadó vallási rendszerekkel, a csakis tekintélyelvű uralmukkal és az egyes ember maguknak igényelt szellemi vezetésével. A Káli Júga vége valójában a szellemi és belső Szabadság Korszakának kezdete, amikortól az egyéneknek morálisan már maguknak kell a cselekvéseik mögött állniuk, már nekik kell felépíteniük az ilyen jellegű saját belső tudatiságukat, a cselekvéseiket meghatározó értékorientációjukat. Ezentúl a moralitást nélkülöző szabadságra és a moralitást létrehozó szabadságra egyaránt lehetőség van, és már teljesen az egyénen múlik és rá van bízva, hogy merre indul el a most fellépő és mindinkább már az ember belső-tudati teremtő tetteitől függő Új Korszakban. Idővel ugyanis a morális szükségszerűség utolsó maradványai is fokozatosan kiszorulnak az emberiség szellemi életéből, a vallási szigor, a túlvilági büntetéstől való félelem egyre kisebb szerepet fog játszani az emberek morális választásaiban (a „rosszak” esetében éppúgy, mint a „jók” esetében), és a moralitás egyetlen valóban működő alapja AZ EGYÉNBE HÚZÓDIK: mindenki maga lesz – vagy nem lesz – a forrása, de az egyéb eddigi külső ösztönzők lassan elapadnak. És ezzel az egyéni szabad moralitás megteremtésének meredek útjához érkezik el az emberiség. Az emberiség morális létezése nagy mértékben veszélybe kerül akkor, amikor a szeretet jelenléte a világban mindinkább már csak az egyéneken fog múlni! De így a személyes morális felelősségük is eddig még soha nem tapasztalt mértékben megnövekszik. Ezért vált az egyre inkább ebbe az irányba tartó korunkban fontossá az, hogy az emberek végre valóban – és történelmileg szinte most először – rálépjenek

145

az ún. Belső Útra, a szabad moralitás képességének kialakítását célzó szellemi fejlődés útjára, amin manapság már mindenkinek magának és jobbára egyedül, önmagára támaszkodva kell végighaladnia a hétköznapi valóság talaján állva és ennek sokszor hátráltató körülményei közepette. Mert az Új Korszak emberiségének spiritualizálódásával együtt jár az a magasabb esemény is, hogy a Szellemi Világ részéről mindinkább az egyes ember kezébe adatik önmaga sorsának alakítása. Ezoterikus értelemben az ember a Földön a jövőben „szellemileg” egyre inkább – avagy már „teljesen” – szabaddá válik saját belső világát tekintve. Ezzel függ össze az is, hogy már nem külső (pl. vallási) intézményeknek, hanem az egyes embereknek kell hordozniuk a moralitás és a szeretet ügyét a Földön, és megteremteniük annak mindenkori valóságát a fizikai síkon. Az előbbiek végül is sohasem voltak képesek megvalósítani a szeretetet a világban, legfeljebb csak a fogalmát tartották életben benne. Hogy tehát milyen „belül” az egyes ember, ezen fog múlni a jövőben a világ morális minősége, a szeretet és a gyűlölet „harca”, másszóval az emberek közötti élet elviselhetősége vagy elviselhetetlensége. Ez az előttünk álló morális fejlődés egyúttal az emberiség felnőtté válásának, de ezzel jövőjének is a feltétele! Ha az emberiség erre nem képes, vagyis ha egyedei nem válnak önmaguktól, tehát már szabadon morális lényekké, akkor semmi egyéb nem fogja tudni megmenteni őket a belső szellemi elsorvadástól, a felgyorsuló lelki infantilizálódástól, az egoizmus egyre kegyetlenebb uralmától, és ennek egyenes következményeként a hétköznapi élet kaotizálódásától és a földi civilizáció lassú történelmi összeomlásától. Ebből is látható, hogy az Én-beavatás, azaz az egyénileg lefolytatott belső morális fejlődés nem valami fölös luxus és legfeljebb csak egyes kiválasztottakra tartozó titokzatoskodó ügy, hanem létszükséglet az emberiség számára. Az emberiség nem politikai vagy jogi úton fogja végül elnyerni igazi belső – szociális – harmóniáját, hanem MORÁLIS ÚTON, vagyis nem elsősorban az intézmények megreformálása, hanem az EGYÉNEK megváltozása következtében! És éppen ez utóbbit jósolja meg nekünk, vagy ami ugyanaz: erre szólít fel bennünket a tarot is, amelynek megalkotói kétségkívül hittek is ebben. Az „evilágban” a Kozmikus Moralitás – avagy csak egyszerűen: a szeretet – tekintélyelvű intézmények általi hordozásának befejeződése, ezek eddigi irányítói és közvetítői szerepének lassú kialvása folytán minden emberre egyúttal a teljes morális lepusztulás vár, ha most már saját magukban nem teremtik meg a moralitás forrását, ezáltal biztosítva a szeretet érvényesülését, sőt első igazi megjelenését nemcsak önmagukban, hanem rajtuk keresztül magában a Földi Világban is. Az intézményesült vallásokban artikulálódó és külsőleges formáikban testet öltő morális szükségszerűség ugyanis a lefolyt történelmi korokban csak „kívülről” és „felülről”, parancs formájában, a kényszerítés és fenyegetés eszközeit használva közvetítette az embernek a szeretet princípiumát, – lenézve és elnyomva eközben az emberi lényt magát! E módszer azonban a legkevésbé sem érte el célját a már egyre inkább individuummá és szabaddá váló földi ember esetében, akinek ezúton – mint tapasztalható – nem is vált igazán sajátjává a szeretet. Bármi földi vagy égi büntetés kilátása sem akadályozhatta meg az önirányult és egoista embert abban,

146

hogy a „Gonosz Birodalmává” rendezze be a számára terepül kapott evilági létet, a földi fizikai világot, a Kozmikus Valóságban az egyetlen igazán emberi színteret. A szabad moralitásban viszont éppenhogy „belülről” építjük fel magunkban a szeretetet, nem a büntetéstől való félelem, hanem a belátás és a belső hajlandóságunk lesz a motiváló erőnk, ezért lehet egyszer majd a szeretetből már igazi valóság bennünk, amit nem parancsra gyakorolunk, szolgaian engedelmeskedve egy nálunk nagyobb földi vagy kozmikus hatalom szigorának, hanem már minden külső kényszer nélkül fogjuk megtenni, egyedül a saját szabad akaratunkból következően. Ez a második út vagy módszer – szemben az elsővel – a szeretet földi megvalósulása érdekében tehát már messzemenően az ember teremtő aktivitására támaszkodik, és az erre a feladatra való belső érettségét, az ahhoz való személyes felnövésének képességét feltételezi is róla. Vagyis egyenrangú, sőt elsődleges félként bevonja az embert a szeretet benne történő kialakításának folyamatába… Mert tudja és elismeri, hogy az ember ilyen irányú teremtő jelenléte nélkül egyáltalán nem megvalósítható ezen a Szellemi Világon kívüli terepen maga a moralitás, a morális érzület! A szeretet a Földön csak általunk, a saját elhatározásunkból kiindulva keletkezhet bennünk, mert nincs egyéb szereplő és nincs más erő, amely azt ott kivitelezhetné. A Szellemi Kozmosz maga közvetlenül nem építi fel és tartja fenn az emberben a szeretet tulajdonságát és gyakorlását, hanem várja azt, hogy mi tegyük ezt meg, és nem közvetlenül követeli, hanem sokkal inkább csak reméli azt, hogy az ember végül a moralitást teremtő lénnyé növi ki magát. Az ember csakis így válhat majd a Mindenség teljes értékű és abban már valóban szerepet játszó tagjává, aki maga is teremtő lényként jelenik meg annak kimeríthetetlen és örökké tartó evolúciójában. Csak azoknak a lényeknek lehet a Kozmikus Valóságban „teljes értéke” és valódi „szerepe”, akik teremteni képesek benne, vagyis akik maguk is továbbteremteni tudják a saját hatókörükön belül a Létet. Az Ember esetében ez a teremtési terület és teremteni való – MAGA AZ EMBER, az ő saját, már individuális és valóban szabad belső világa. A morális szükségszerűség és a szabad moralitás tehát két különböző út és módszer a szeretet földi megvalósítására, az ember morális felemelésére, a „Gonosz” legyőzésére az emberi lényben. Az előbbi valójában már a múlthoz tartozik, a még lelkileg és belsőleg kialakulatlan emberiséghez, amely még dogmákon, tekintélytiszteleten és az ezeket kinyilvánító külső intézményeken, ezeknek parancsuralmán keresztül fejtette ki hatását. Az utóbbi a jövőre készít elő, és már a személyes emberi Énen és annak szabad akaratán keresztül kíván megjelenni a világban. Legfőbb különbségük azon alapul, hogy az Ember fogalmát és lényét eltérő módon értelmezik, nem ugyanannak látják, és ebből következően máshogyan is szólítják meg, azaz viszonyulnak hozzá. Az egyik egy önállótlan, külsőleg vezethető, sőt ezt is igénylő, másokba kapaszkodó lényt csinált az emberből. A másik egy önmagán alapuló, önmagát teremtő lényt akar faragni belőle, aki képes lesz a saját magasabb – morális – rendeltetését tudatosítani. Az egyik az embertől elvette a hitet önmagában, a másik az embert hinni tanítja önmagában. Az egyik a porba taszította és rabságban tartotta az egyént, a másik inkább a felegyenesedésre ösztökéli és ráébreszti saját

147

szabadságára. Az egyik befalazta, tiltotta és elfordult a szeretet teremtésére egyedül képes gondolkodó és érző emberi bensőtől, a másik meg akarja azt nyitni, és keresi vele a kapcsolatot. Az egyik csakis oly módon látta lehetségesnek a „Gonoszt” – a szeretettagadást – letörni az emberben, hogy ehhez magát az embert kell letörni, akaratában legyengíteni, Énjében elsorvasztani, – azért, hogy „ne legyen ereje” a Rossz művelésére. A másik viszont úgy képzeli a „Gonosz” elleni küzdelmet magunkban, hogy éppen az ember Énjét kell megerősíteni, belül feltámasztani e küzdelemhez, – azért, hogy „legyen ereje” a Jó gyakorlására… Ez kétféle út, kétféle módszer és kétféle emberfogalom. Az elsőhöz az eddigi Régi Ember, a másodikhoz az eljövendő Új Ember tartozik. Az Ember nagy kozmikus útja azonban a Szükségszerűségtől a Szabadság felé tart! Az Ember egy olyan szellemi lény, amely a Kozmikus Tervnek megfelelően a szabadság szituációjába lett kilökve és valóban szabadságra van ítélve… A mi korunkban minden Negatív Erő azért harcol, hogy az ember megmaradjon a szükségszerűség – újabb és újabb formákat öltő – tudati állapotában. Minden Pozitív Erő pedig azért küzd, hogy az ember továbbkerüljön – morális – szabadságának kifejlődésében, és ő maga a saját belső világában egyre szabadabbá váljon. De talán éppen maga az ember törekszik a leginkább arra, hogy még megmaradjon a szükségszerűség valamely formájának keretei között, és hogy minél inkább elodázza nem irigylendő, bár mégis nagyszerű sorsát: a szabadságot. Mert a szabaddá válás nemcsak valami előrelépés az evolúcióban, valami feltámadás egy lényben, és egyedülálló létbeli felemelkedés, szem- és szellemkápráztató megdicsőülés a Kozmoszban, hanem a fájdalom megjelenése is a Lét önmagát kibontó hatalmas és végső lényegét tekintve titokzatos folyamában. A szabadság princípiumával és állapotával belépett a világba a belső küzdelem, és e küzdelemmel egybefonódva megjelent a szenvedés is. A harmonikus és boldog Szellemi Világ semmit sem tud arról a kínról és egyre meredekebben emelkedő keresztútról, a saját egyediségébe bezárt lény rémületéről, a ránehezedő terhek alatt összecsukló halálos kimerültségéről, ami csakis az emberlét sajátja, a fizikaiságban fuldokló szellemi lény kiszabott végzete. Mindez éppen azért jellemzi őt, mert a Szabadság Keresztfáját kénytelen vinni földi életében. (A kereszt valójában a legkevésbé sem a kereszthalál, az istenszenvedés szimbóluma, hanem a Mindenség megváltására hivatott terhes, de győzelmes szabadságprincípium jele! Krisztus a Szabadság istene. A Szabad Lény azonban magára veszi a világ terheit.) Az embertől az Istenség, avagy a Kozmikus Evolúció egy a létben még szinte teljesen ismeretlen belső önállóság kifejlődését, mindeddig csak az Istenségre jellemző személyes autonomitást vár!... Az „egyetlen” és „nagy” (isteni-kozmikus) Egy mellett és körül valamiért meg kell jelennie „sok” és „kicsi” (isteni-emberi) Egynek – az egyes emberi lények Énjében helyet kapva. Vajon az isteni Egy ezáltal a Teremtést bennünk folytatja, és most „szétszórja”, azaz „továbbadja” Magát is, önnön lényének egy eddig még visszatartott minőségét az általa létrehívott világba, Önmaga „képét”, „hasonmását” helyezve még el az Emberben, mert a kozmikus Létegészben még ez a rész hiányzott Őbelőle?

148

De mi Isten és Ember legjellemzőbb hasonlósága, a tulajdonképpeni rokonvonásuk? Mit jelent a „saját képére” formáltságunk? Talán legelsősorban magát a szabadságot, a „szabadnak lenni” élményét és létállapotát… És mit jelent az, hogy „Istenhez hasonlatosakká” kell válnunk? Talán azt, hogy ténylegesen és vállaltan, részben léthelyzetünkből fakadóan kényszer folytán, részben önerőből és önmagunkat ilyenné teremtve – szabad lényekké kell válnunk… De „szabadnak”, vagyis „Egynek” és „Énnek” lenni valami rendkívüli kihívás és próbatétel a világban. A legnehezebb, ami csak elképzelhető. Az emberi lény nem tudja, hogy miért az a sorsa és rendeltetése, ami, és mégis benne van az a merészség és elszántság, hogy amit végül mégiscsak felismer a saját sorsának és rendeltetésének – azt elvállalja és véghezviszi. És talán csak az Út legvégén, amikor beérkezik az Istenség, az Ősterv által kitűzött és elrendelt távoli és mindaddig ismeretlen célba, tudja meg a választ arra, hogy – MIÉRT?… Miért van az ő egész lénye? Miért került bele ő is a Mindenségbe? Miért volt nélkülözhetetlen abban? Valójában mi is volt az, amit ő adni tudott a Világnak, a Létegésznek, az Istenségnek azzal, hogy létezett, hogy léteznie kellett. Hiszen létének tulajdonképpen csak abban az esetben van valami magasabb értelme, ha ő maga (is) „volt valamiért”, „betöltött valamilyen szerepet” a világban. E szerep jobb megértése felé viszi minden bizonnyal az a pillanat, amikor arra a kérdésre, hogy minek az érdekében van a szabadság egyáltalában és egyúttal önnön egyéni szabadsága: azt a feleletet adja, hogy a szeretet érdekében! A szabadság ha öncél és a szabadság ha eszköz – eszköz a szeretet érdekében –, ez az a nagy különbség, ami elélép, az a belső útelágazás, ahol találja magát az ember tudatosodásának első perceiben, és amit neki magának akkor és azután is mindenkor el kell döntenie. A szabad lénynek azt a hozzátartozó és számára kikerülhetetlen kérdést kell megválaszolnia, hogy vajon miért létezik a világban szabadság? Mire szolgál? Miért lett „kitalálva”, mi lehet az értelme? De ez a kérdés fogja elvezetni ahhoz a további kérdéshez, illetve az abból következő egyre határozottabb felismeréshez is, hogy vajon van-e valami jelentősége és célja annak, vagy teljesen mellékes és egyszerű „véletlen” az a tény a világban, hogy minden kiszolgáltatottságunk, kényszerűségünk mellett egészen biztosan és tőlünk el nem vehetően – szabadok is vagyunk… Úgy tűnik, hogy a szabadság „miért”-jének tisztázása vezetheti csak el az embert a saját létezése „miért”-jének tisztázásához. A szabadság megértése nélkül az ember lénye is érthetetlen, vagy ami ugyanaz, félreértett marad. Az embert megérteni annyi, hogy a szabadságot megérteni… Mert az embertitok igazi nyitja: a szabadság.

149

3. Az Ember létének végső titkai minden bizonnyal túlvezetnek az Emberen, és valahol egészen messze, talán magának az Istenségnek, az Ősforrásnak a titkaiban gyökereznek, és csak onnan kaphatnak igazi megvilágítást. Ezért önmagát, saját létét és különös mivoltát feltehetően mindaddig nem is értheti meg maradéktalanul és teljesen az Ember, amíg a Létegészt, legfőképpen pedig ennek legrejtettebb és szellemi minőségét tekintve legtitokzatosabb középpontját, az Isteni Tudatot a számára elérhető szinten és mértékben még nem értette meg és nem tudott Hozzá szellemileg magában felemelkedni. De Ember és Isten megismerése és átélése talán nem is két külön megismerési és átélési aktus, hanem egyetlen és ugyanazon folyamat! Ahogyan az Embert nem lehet megismerni az Istenség és a Kozmosz megismerése nélkül, éppenúgy magát az Istenséget sem lehetne megismernünk az Ember megismerése nélkül. Az Ember megértése feltétlenül beletartozik az Istenre vonatkozó megértésünk folyamatába… Mint ahogyan az Ember önmegvalósítása egyúttal az Istenhez vezető út is. Az Isten „emberré lett”, és az Ember „istenné válik”. E kifejezések azt jelzik, hogy mindkét részről fennáll az egymáshoz közeledés, az egymásból részesedés szükséglete és magasabb vágya. Titokzatos módon valamit egymástól tanulnak meg. Saját jelenlegi útjuk az, hogy egymást tapasztalják meg! Az Ember magába fogadja az istenlétben található minőséget, az Istenség magába fogadja az emberlétben található minőséget… Mindketten mozgásban vannak, mégpedig egymás felé, hogy ezzel megújítsák a világot, magát a létet. Az isteni és az emberi összeérintése, egyesülése hozza el azt az ÚJ VILÁGOT, ami majd a Létegész, az Ember, sőt bizonyos értelemben és valamiképpen az Istenség megváltása is lesz egyszerre… Közös és legfőbb titkuk talán ebben van. Az ember tehát nem üres kézzel, nem egy kiüresített, tartalom nélküli tudattal és elszemélytelenedett, éntelenített szolgai lélekkel érkezik meg majd egyszer az Istenséghez, hanem ÖNMAGÁT HOZZA, az emberlét újszerű és hasonlíthatatlan tapasztalatait, megéléseit nyújtja át Neki. Az Ember „istenivé válása” nem az, hogy feladja ember voltát, beleolvad Isten saját létébe, az Ő emberfeletti Személyébe, vagy valami elszemélytelenítő abszolút Egybe, hanem az Ember „istenivé válását” helyesebb lenne úgy értenünk, hogy az éppenhogy a saját „EMBERRÉ VÁLÁSA”... E belső folyamat végigküzdése lesz az ő saját „megistenülése”! „Embernek lenni”, „emberileg” érni el és teremteni valamit, szubjektíven és belülről, individuálisan és szabadon: ez az ő igazi sorsa és legfőbb adnivalója az isteni-kozmikus világnak. Az eddig mondottakat a régi tudat, a hagyományos (vallási) világkép alapján nyilván „istenkáromlásnak” is minősíthetnénk. De miért káromlása az Istenségnek az, ha az Ember létének magasabb értelme van, és hasznos és aktív szereplőnek tekintjük a Kozmoszban, aki végül is arra teremtetett, hogy maga is hozzátegyen valamit a világhoz, ne mindig csak elvegyen belőle? És miért lenne az Istenség „lealacsonyítása” az, hogy tőlünk, küzdő és szenvedő törékeny emberektől elfogad valamit?

150

Az Isteni Lény a maga legistenibb vonását és mibenlétét, a SZELLEMIT most valójában az emberlétben, az emberformában próbálja ki, edzi és teremti tovább! Az Ember tapasztalatai az Istenség saját tapasztalataivá válnak, Őt és Vele együtt a Létet gazdagítják és teszik érettebbé… Hatalom nélkül is nagyot tenni; végtelen erő nélkül is bátornak lenni; a mindentudás nélkülözése közben a tudást okosan és félre nem vezethetően mégis megszerezni; a saját individualitás érzete és a világgal szembeni ellentétek ellenére is a világ felé kinyílni és hozzá hidat verni tudni; a szenvedések közben is a morális értékek, a „Jó” mellett kitartani; a félelmet is elviselni; a gyűlöletet magunkban legyőzni; az önzést megfékezni – e szituációkat az Istenség soha nem élte át, e szituációk megoldására képes tulajdonságokat még semmikor sem élte meg… Hogy mindezt megtapasztalja, megismerje és egyúttal már beleépítse egy a Régi Világot követő Új Világba: Önmaga egy darabját, az Embert küldte előre, ezt a minden létsíkhoz hozzátartozó, de tudatában mégis magára maradt és akaratában magára utalt lényt, akinek a Teremtés egy új, soron következő Oltárán a saját áldozatát kell bemutatnia – de semmiképp sem magát „feláldoznia”: önmaga lényét kell odanyújtania, felajánlania a Kozmosznak, azért, hogy elmerüljön a létalakítás egy újabb olvasztótégelyében, és ÁLTALA és BENNE az Istenség nekikezdjen egy mindeddig talán legnehezebb teremtésműveletbe: a szabadság és az individualitás istenelveinek megformálásába a Létben. – Az ember viszonya a földi világhoz, viszonya a szellemi léthez és viszonya önmagához – e három viszonyrendszer tisztázásának, megismerésének feladata lép a Szellemi Létből kizuhanó és egyre szabadabbá váló – azaz az egyre önállóbb és egyúttal önmagát egyre gyökértelenebbnek érző – ember elé itt a fizikai síkon. Ha ebben a három irányban nem lát tisztán, ha a hozzájuk vezető úton valahol eltéved, ha a rá leselkedő illúziók elhitetik vele, hogy már célba ért és nincs mit tovább keresnie, akkor a saját szellemi Énjét érintő isteni teremtésterv is elakad, vesztegel tehetetlenül. Az ember, éppen mert szabad lény lett, képes derékba törni, eltéríteni a szellemi világevolúciót. Csak az ő segítségével, belső teremtő tetteivel történhet meg a világ előrehaladása! De ha az ember nem érzi magát a Kozmikus Világ részének, ha nem állítja bele személyét annak fejlődésébe, ha úgy hiszi, hogy a világ véget is ér a saját személyes érdekeinek határainál, akkor hidegen fogja hagyni a földi léthez (az emberekhez), a szellemiséghez és önmaga magasabb Énjéhez való viszonya is. Így az ezek irányában fennálló felelősségéről sem vesz tudomást, és a rá háruló tennivalóit sem vállalja. A világ megismerése és az abban való helyünk tudatosítása nélkül az ember soha nem lesz képes, sem hajlandó részt venni a világ Szellemi Evolúciójában. Magába záródása, közömbössége, ismerethiánya mindent tönkre tehet, a Kozmikus Valóság nagy céljait semlegesítheti. De az emberi fejlődésben egy új időszaknak nézünk elébe. Ez a már valóban szabad és önmagát teremtő ember Új Korszaka, amely a régi, szellemileg bilincsbe verő előítéleteket fokozatosan széttöri, és olyan új erőket, magasabb lelki-szellemi képességeket támaszt fel bennünk, amelyek korábban még nem léteztek az emberben! A tarot is annak az időszerűvé vált és most kibontakozó szellemi impulzusnak a része és terméke, amely ezeket az erőket és képességeket felszabadítja bennünk.

151

4. A tarot legrejtélyesebb képe a huszonkét nagy arkánum közül minden bizonnyal a legutolsó: a „Bolond”, a „Vándor”, a „Felfedező”, az „Új Ember”. Vajon mit akar mondani ez a rajz, mi az üzenete, és miért áll éppen ő mindennek a legvégén? A „Bolond” alakjához fűződő titokzatosság, „istenszerűség”, azaz a „végső megoldás” birtoklása, a „továbblépés” képessége – a kártyajátékban a „Bolondból” lett a Joker, amely „mindent visz”, bármilyen nehézségből kimenekít, valóban úgy, mint valami „isten” – egy olyan hangulatot kölcsönöz e képnek, amely mintegy kiemeli a többi közül, valamiféle saját nimbusszal ruházza fel, mert sejtjük szereplőjéről, hogy nem „átlagember”, és hogy erősen különbözik, sőt szemben áll a hétköznapok sablonvilágával. Ahogyan a Joker lapja a legerősebb, legütőképesebb a kártyában, ugyanúgy a „Bolond” lapja a „legmisztikusabb” a tarot-ban. A legtöbb fejtörést kiváltó, a legnehezebben értelmezhető, mert az alakja valami nagy titok őrzésére, az emberlét megértését illető valamilyen kulcsszerep betöltésére utal, amit egyik kép sem tud a maga saját jelentésével felülmúlni. A tarot-ban az utolsó kép a legnagyobb rejtély, ezért a szokásos megközelítései is a legellentétesebbek. Ez a személy vajon fellegekben járó idealista, vagy beszámíthatatlan gyengeelméjű; mindent magasabb szemszögből néz, vagy mindenen gúnyolódik; mindent tud, vagy valami megbízhatatlan hazudozó és szélhámos; a pusztulásba megy, vagy megtalálta az átjárót a valósághoz? Mit csinál: céltalanul ődöng, naiv élvezettel szemlélgeti a tarka világot, vagy nem lát, nem hall semmit maga körül elszánt útra kelésében? Kivert kutya az életben, vagy az élet fölött álló bölcs? Minden a szellemre és a transzcendenciára irányuló hagyományos világképben, ősi okkult tanban és vallásban találunk egy az emberlétre vonatkozó legfőbb végcélt, mintegy az embersors betetőzését, a földi emberút valamilyen égi jutalmát, ami arról szól, hogy mi lesz az emberrel, avagy mi lesz az emberből, amikor földi valósága befejeződik. Ez egyfajta embereszmény is, és lényegében minden ősi eredetű és így „régi típusú” szemléletben ugyanaz. Ez kifejezetten azt állítja, hogy a sok gyötrődés, küzdelem után egy „másik világban” a végső megnyugvás, az önfeledt tétlenség és az individuális léttől való boldog megszabadulás vár az emberre. A földi cselekvéseket egyfajta égi cselekvésnélküliség követi, a kínokkal járó aktivitást az elernyesztő passzivitás, a szamszárát – a lét-körforgást – a nirvána. Az ember ilyenszerű szellemi megdicsőülése („üdvössége”) azonban egyúttal az emberi lény eltűnése is lenne, vagyis az emberlét végső értelme a saját ember voltunk felszámolása lenne! Magában hordja ez az elképzelés azt a feltételezést, hogy a vallások „mennyországába” való bejutás, vagy a „nirvána” elérése a mozgásnélküliség, a szellemi mozdulatlanság bekövetkezésével azonos. Eszerint a szellemi léttel, az Istenséggel való találkozás számunkra minden mozgás megszűnése, minden ellentét és létező konfliktus végső elpárolgása is lenne. A magasabb világokban valójában semmit sem kell csinálni, és majd ez jelenti a legfőbb boldogságot a sokat próbált és sokat szenvedett ember számára is. Nyugalomra vágyik és ott végre része lesz belőle. Vagy pedig: a Földön sokat háborgatta és kínozta a tudata, a szellemi létben majd

152

megkapja a tudat-nélküliséget, az Egyetemes Tudatban való feloldódással járó teljes ön-feledtséget. Mintha ennek az Egyetemes Tudatnak a legfőbb jellemzője a tudatvesztés, a belső némaság és belső üresség, a semmit sem gondolás lenne! A földi zaklatottság megváltása tehát öntudatunknak ez az üressége és semmissége lesz, egyéni lényünk kioltása, elalvása, meghalása. „Meghalni” megyünk a szellemi létbe, személyiségünket, énérzetünket tekintve megsemmisülni! Ezt mégis örök életnek és feltámadásnak nevezik, mint akik nem gondolták végig a saját szavaikat. Vajon a „feltámadás” valóban beleolvadás lenne az Istenségbe, az „örök élet” valóban az egyéni létünk befejeződése lenne? Az Atya trónusa, vagy az isteniegyetemes Egy szellemi fénymagja köré gyűlni annyit jelent, hogy már soha többé semmit sem csinálunk, minden tevékenységet beszüntetünk? Vajon nem valamiféle fogalomzavarnak tekinthető-e az, hogy a létteremtő, legaktívabb, legtevékenyebb lénnyel, az isteni Eggyel – vagy nevezzük ahogyan akarjuk – „egyesülni”, „találkozni”, aki formál, alkot, teremt, amióta csak tud magáról: a mi részünkről mégis a legteljesebb passzivitással, a semmittevés boldogságával lesz egyenlő? A régi ezoterikus tanokban, de a mostani vallásokban is, az emberlét végső kimenetele, a szellemi végcél és ezzel maga az embereszmény valójában nem egyéb, mint az ember – aki egyén, mert csak addig ember, ameddig egyén – eltörlése, eltüntetése, azaz ember voltának leépítése! Ez lenne hát a halhatatlan emberlélek, hogy a végén hirtelen szétpárolog, felszívódik, belehull és nyoma vész a vakító isteni Fényben?... A világ ezoterikus irányú értelmezésében egymásra mindig hasonlítva, azonos minőséggel lép fel a túlvilágfogalom és az embereszmény. Ha a Szellemi Létet, az Istenséget – saját világában mégiscsak – passzívnak és homogénnek, valójában tétlennek és üresnek képzeljük, akkor az oda kerülés, a Vele való találkozás is a passzivitással és az elüresedéssel azonos az ember számára. Ha ott csend, nyugalom, béke és pihenés van, akkor az embereszmény is a csend, a nyugalom, a béke és a pihenés lesz. – Ha azonban az Egyet, az Istenséget, a Szellemi Létet tevékenynek, aktívnak, valóban teremtőnek gondoljuk, akkor a velük való közösség is az ilyenszerű tulajdonságok megtapasztalását, az efféle „légkör” megélését fogja jelenteni számunkra! Ez esetben a „mennyország” sem a tunya és zavartalan heverés hona és a „nirvána” sem a tárgynélküli gondolattalanság állapota lenne. Azaz még ott (vagy abban) sem szűnik meg az élet, a teremtés, a létalakítás, hanem más formában ugyan, de folytatódik, és ez az aktív, tevékeny jelleg lényegében mindenkor és mindenhol – a fizikai és a szellemi valóságban egyaránt – fennáll. A „Bolond” képe, amely a legutolsó, azaz a „legtávolabbi” helyre került, és így bizonyára valami embereszmény megfogalmazásának is vehető: nem egy megdicsőült, glóriával a feje körüli „beérkezett” és „megnyugvó” alakot mutat, hanem egy továbbra is cselekvő, az ismeretlen felé lépkedő embert, azaz olyat, akinek céljai vannak, aki még feladatokat lát maga előtt, aki számára a legkevésbé sem ért véget a saját sorsa, a személyes élete. – A legtöbb vallás eszményképe a „Szent”, aki az Isteni Csendet vágyja, és feloldódik az Isteni Fényben, belefagy a Létbe. A tarot eszményképe a „Bolond”: a Továbblépő, a Felfedező, nem egy puszta kóborló „Vándor”, hanem az örökösen Előrehaladó, a világ újabb és újabb formáiért

153

Megküzdő, a mindig minden keretből és korlát közül Kinövő, avagy a kereteket állandóan Továbbtágító, a mindenkor a Távolbatekintő, a Messzebbrenéző, a belsőleg Nyugtalan, a kifelé Tettrekész. A Bolond nem a személytelen Isteni Fénnyel keres kapcsolatot, hanem a személyszerű Isteni Tűzzel, amely valami élőbb, érzőbb, akaróbb isten-megnyilatkozás. A Szent az út végén belsőleg kialszik, cselekvésre képtelenné válik, és éppen ez elégíti ki. A Bolond kreatív marad mindörökké, és nem ismeri a végső nyugalmat, a cselekvés feladását. A Szent célja valami katartikus és elernyesztő boldogság elérése, a Bolond célja a katartikus és izgalomban tartó teremtés folytatása. Vajon melyikük hasonlíthat jobban az Istenségre? És számunkra melyikük legyen a követendő és legmagasabb rendű embereszmény? Ebben a kétféle „ideális ember” modellben szintén a „kétféle” világ – a régi és az új – paradigmatikus különbsége fejeződik ki. A „Szent” úgy jut el saját megváltásához, saját tökéletesség-érzetéhez, vagy másképpen mondva, úgy keresi az Istenséget, hogy leépíti egyediségét és visszaadja szabadságát. A „Bolond” abban látja önmaga kiteljesítését és az Istenséghez való hasonlatosság elérését, hogy kidolgozza egyediségét és megóvja, sőt megerősíti a (belülről felépített moralitással összefonódó) szabadságát. Az első esetben a szabadság az ember „istenszerűsége” megszerzésének az akadálya, a második esetben annak éppen a feltétele, az oda vezető útnak számít. A Bolond a tarot-ban az előtte tátongó szakadék felett a saját bensejéből képződött Szabadság hídján lépdel át! Csakis a Szabad Lény előtt nyílik meg az út, egyedül ő kerülhet át a szakadék túloldalára, aminek találó ábrázolása, hogy a szikláról kilép a szakadék fölé („a levegőben jár”). A tarot Bolondjának legalapvetőbb jellemzője, legfőbb ismérve mindenképpen a szabadság. Ez is azt mutatja, hogy a tarot nem a régmúltban, hanem csakis egy olyan korban születhetett meg, amikor már „aktuálissá” vált az emberi világban a szabadság fogalma, amikor eljött annak az ideje, hogy az ember a saját szabadságképességének tudatára jusson és kezdje megteremteni ennek „valóságát” magában. Az ősi világképből és a később belőle származó egyes vallásokból még hiányzik az Én fogalma! Az ősi időkben az individuális – földi – Én valós szerepe, kozmikus helye még nem kristályosodott ki, mert tényleges tevékenysége sem kezdődött meg. Ezért az ember önmaga létét pusztán a „rosszal”, az „elszakadással”, a szellemi lét „elveszítésével” azonosította. Az egyénné levésnek még nem derült ki a kozmikus funkciója, és e történésnek csak a negatív oldalait tudatosították. Az egyéni lélek „börtönén” belül még valóban nem volt „teremtés”, ezért azt szellemi szempontból még „üresnek” látták. Egyfajta szégyenérzet és bűntudat társult ahhoz az érzéshez, hogy egyén lett az ember, hogy magában elkülönült öntudata van, amely egyre inkább el is felejti a kozmikus lét világát és annak értékeit, igazságait. Az ember ezért az ősidőkben mindenáron vissza akart térni az elhagyott Egységbe, individualitása börtönétől meg akart szabadulni. Az egyénné és szabaddá válást e régmúlt korszakokban – de nem kevésbé később is – tehát bűnként élik meg! Az emberi éntudat keletkezésének látszólag semmi értelme nincs. Egy tévedés, félrecsúszás volt a világalakulásban, amit hamar vissza kell fordítani. Úgy vélték, hogy egyedül az ember eltévelyedésével okolható, vagyis

154

az Én-keletkezés mögött nincs Isteni Terv, hanem az ember-Én csak valami vadhajtás a Világ Fáján. Olyan valami, ami soha nem érik meg igazi gyümölccsé, nem gazdagítja a létet, hanem veszélybe sodorja, ezért onnan le kell szakítani. Az egyénné és szabaddá válás megértése és elfogadása csak a jóval későbbi korokban válik lehetségessé, és Krisztus megjelenéséhez kötődik. Az Én-szerű Krisztus-erők azonban csak az utóbbi időkben kezdték meg igazi hatásukat, és juttatnak el egyúttal ahhoz a felismeréshez, hogy az emberi Énnek kozmikus missziója van. Csak ezután tudatosulhat, hogy az embernek nem egyszerűen „visszatérnie” kell az Egységbe, hanem „továbbemelnie” kell azt az ember saját kiteljesedése által. Magasabb értelemben az Ember nem szakadt ki a Kozmikus Világból, hanem most is benne van, de olyan sajátos és ismeretlen körülmények között, amelyeknek igazi értelmét eleinte nem is ismerhette fel. Ebben az újszerű közegben azonban valami szellemileg ÚJ készül és teremtődik. Az ember úgy „tér vissza” az Egységbe, hogy egyedi és szabad Énje létrehozza magában ezt az Újat, az Egységnek ezt az új minőségét: a szabadságot, a szabad moralitást. A „Szent” alakja annak az ősi nézőpontnak felel meg, amely még visszamenekülni igyekszik az Egységbe, és még feladja, feláldozza egyediségét. A tarot „Bolondja” annak jelképe, hogy az emberi Én felismerte és már műveli kozmikus misszióját. – Az ősi korokban az ember csakis azon az áron tudott „feljutni az istenekhez”, hogy kiiktatta, elfojtotta magában az „elkülönülés-tudatát”. A saját egyediségét „nem vihette fel”. Az újabb, modern időkben viszont éppen a szabadság megszerzése lett az a kulcs, amely megnyithatja előttünk a szellemiség kapuját, mert az ember már csakis a szabadsága révén sajátíthatja el a szellemi világgal való morális együttrezgés képességét és teheti ezt a tudatminőséget valósággá az egyedi lényében. Amíg ez nem válik benne valósággá, addig valóban „kint kell hagynia” egyediségét, mert ez még képtelen „együttrezegni” a szellemi dimenzióval. A régi beavatások ezért teljesen kikapcsolták a személyes tudatot az emberben, emiatt voltak a beavatott szellemi élményei transzszerűek, emiatt jártak öntudatvesztéssel, és hasonlítottak valamiféle álomtudathoz, sőt halálállapothoz. Élményeit azonban ebben a formában a beavatott nem érezte a sajátjának, mintegy idegenként állt szemben spirituális tapasztalataival, csupán külsőleg megfigyelte a szellemi dimenziót és nem belsőleg átélte azt, éppen azért, mert „lent maradt” a személyes egyedisége, amibe élményeit felvehette és amivel a magáéivá tehette volna. Az ember ekkor legfeljebb csak betekintett a szellemi létbe, de ezzel még nem vált odatartozóvá is. A személyes egyediség jogos tartózkodási helye valóban még sokáig nem is lesz a szellemi dimenzió! Az emberlény úgynevezett „visszakerülése” a szellemi világba ugyanis csak akkor válik lehetővé a kozmoszfejlődésben, amikor az ember ténylegesen kidolgozza magában a szellemi lét tudatminőségeit, valósággá teszi saját egyediségében annak morális értékeit. Az embernek a szellemi léthez való saját felnövését, a szellemi érettségét azonban a földi világban kell megszereznie, ezt csak itt lehet kidolgoznia, egymást követő földi életei során, egyedi és szabad Én-ereje segítségével! Ahhoz, hogy a szellemi dimenzióba az emberlény a kozmikus tudatevolúció során egyszer majd valóban visszakerüljön létszerűen is, vagyis „örökkévalóan”:

155

előbb itt a Földön kell szellemi lénnyé válnia belül az Énjében, lelkében-tudatában és egész individualizált belső világában… E „modern” felismerés folytán a beavatás célja és értelme maga is megváltozik! Az új beavatás már egy szabad és Én-hordozó embert igényel, aminek lényeges következményei vannak magának a beavatásnak a jelenbeli formájára és a természetére is. A régi beavatás a szellemi dimenzióra irányult, az új beavatás viszont a szellemi minőségekre… A régi beavatás a szellemi lét valóságába akart bepillantani, az új beavatás a szellemi létet az emberben akarja valósággá tenni. Az egyik célja az istenélmény, a másik célja az emberteremtés. Az egyik az „Égbe” akar behatolni, a külső transzcendenciát keresi. A másik az „Emberbe” akar behatolni és a belső transzcendenciát keresi, vagyis az ember lényében kutatja fel a transzcendens elemet… Az egyik az Isten–Ember viszonyt szétszakítottságban látja, sőt egyenesen az ellentétességüket hirdeti, a másik az összetartozásukat állítja, és a rokonszerűségüket ismeri fel. Régen a beavatás egy külön beavatót igényelt, ma az embernek önmagát kell beavatnia. Aki önmagát nem képes beavatni, azt egy másik személy, a beavató sem lesz képes. Régen a beavatásfolyamat egyfajta rituálé volt, titkos körülmények között zajlott, elrejtőzve a világ elől, és egy bizonyos időtartamot vett igénybe. Ma a beavatásfolyamat maga az élet, nyitott és ismert körülmények között történik, a világ forgatagába állítva, és életünk egész idejére kiterjed. A régi beavatás célja a szellemi dimenzió érzékelése, az oda való tudati behatolás volt, az új beavatás célja az Én-ébresztés lett, az emberi Én tudati megalkotása. Ennek az új beavatásnak legfeljebb már csak része a szellemi látás, de nem ez adja legfőbb tartalmát, sem igazi értékét. A szellemi látónak éppúgy végig kell járnia a saját Én-ébredését, ezt semmikor sem helyettesítheti a magasabb világokba való bepillantásának képessége, mint ahogy nem is ezzel a képességével fogja elvégezni a saját Én-fejlődését, hanem csakis a benne kifejlesztett Én-ereje segítségével. Csak az Én alkothatja meg az Ént, a szellemi dimenzióbeli tapasztalatok önmagukban ezt nem idézik elő. Az Én ismerete nem nyerhető a szellemi világból, hanem egyedül a földi világbeli tapasztalatok és küzdelmek útján… Az Énünket, az Én „princípiumát” és egyúttal „valóságát” önmagunkban kell megélnünk, a rajtunk kívüli létben nyilvánvalóan nem lehet tárgyunk. Az újabb idők legfőbb és legnagyobb misztériuma: az Én-misztérium... Most a szellemi beavatás aktuális tárgya az Én-misztériumba való beavatás... A tarot huszonkét nagy arkánuma az emberi Én misztériumát foglalja magában, egy arra irányuló és azt feltáró beavatásfolyamatot rögzít és ábrázol. Ez a beavatás a maga reneszánsz kori rejtélyes, a „semmiből való”, „névtelen” és így a legkevésbé sem erőszakos megjelenésével is kifejezte azt, hogy nem bizonyos iskolákhoz, áramlatokhoz, egyvalamely valláshoz kötődik, és nem sajátítható ki egy olyan formában, mint valami zárt csoport tulajdona. Az emberi Én és teremtő szellemi missziója összemberi ügy, sőt valami kozmikus esemény. Az Én-beavatás ezért nem külső közvetítőket igényel, intézményeket, mestereket, tekintélyeket, akik mindenben vezetnek bennünket, és akiket csak engedelmesen követnünk kell. Az Én-beavatás

156

az EGYÉN ügye, ennek megfelelően mindenekelőtt önállóságot követel tőlünk, az önmagunkra hagyatkozás bátorságát feltételezi, a magunkat vezetés szabadságára épül. Ezen az úton sokszor tévedhetünk, nagyokat hibázhatunk, könnyen eltévedhetünk. De ez még mindig a kisebbik baj, mert ekkor is tanulunk, tapasztalunk, érünk, mindenkor meglehet azonban arra a reményünk, hogy magunkra támaszkodva egyszer majd visszatalálunk a jó irányba, és kijavítjuk baklövéseinket, úrrá leszünk gyengeségeinken. Reménytelenné akkor válik a saját Én-ébredésünk, a legnagyobb veszély ebben akkor leselkedik ránk, ha mástól várjuk a saját előrehaladásunkat, ha más személyében látjuk ennek biztosítékát, ha valaki másnak a védőszárnyai alá akarunk tartósan behúzódni. Nem a biztonságot kellene keresnünk mindenáron, hanem sokkal inkább az úton levés lendületét, örökös próbálkozásait, távolba tekintését, merészségét kellene felvállalnunk. Ehhez nem mások erejében kell megkapaszkodnunk, hanem éppenhogy önmagunk belső megerősödését kell elérnünk. Nem másoknak kell magunkat alávetnünk, hanem magunkban kellene hinnünk. Az Én-beavatás feladata, célja legelőször is ezt tudatosítani az emberben! A legértékesebb kincs a Földön az emberi Én. Miért az? Azért, mert itt születik, itt formálódik ki, itt készül a világ, a mindenség számára! Rudolf Steiner a modern okkultizmus, az antropozófia megalapítója, az újabb ezoterika minden bizonnyal egyik legnagyobb alakja. Veleszületett szellemi látó képessége révén betekintése volt a magasabb, érzékfeletti dimenzióba. Az alábbi mondatokat ő fogalmazta meg. Az emberi lény a Földön így szólhatna magához: „…Alá kellett szállnom ebbe a sűrű fizikai anyagba, hogy abban az öntudatot megszerezhessem. Ha magamra tekintek, magamat én-lénynek érzem. Valamikor társa voltam az összes szellemi lénynek, akik már csak az éteri [szellemi] világba fellátó tekintet számára észlelhetők. Közülük való vagyok, de alászálltam, hogy megfelelően sűrű formát öltsek. Az ember minden tökéletessége ebből a szellemi világból származik. Nemcsak azok, amelyekkel az ember már rendelkezik, hanem olyan tökéletességek és tulajdonságok is, amelyeket az embernek még csak ezután kell megszereznie. Egyvalamit azonban senki sem tud kivívni magának, aki nem szállt alá a fizikai síkra. A világmindenségben vannak még nagyobb tökéletességek is, mint az ember tudatszintje; a tudatnak egyéb formái is léteznek. Ahhoz azonban, hogy a tudatnak az a sajátos formája megjelenjen, amit az ember fejleszt ki itt a Földön magában, egy lénynek alá kell szállnia a Földre, és bizonyos számú inkarnáción keresztül a sűrű anyagban kell megtestesülnie. Habár azok a szellemi lények, akiknek világába most feltekintek, végtelenül magasabb rendűek és tökéletesebbek, mint a földi emberek, egyvalami azonban még sincs meg az ő világukban, van amivel nem rendelkeznek: az emberi éntudattal. Maga a földi világ azért van itt, hogy ezt az emberlénynek megadja! … Értelmetlen tehát azt állítanunk, hogy kint a szellemi világban emberi éntudat található.”… Az ember „csak a földre szállása révén fejlődött énné”. (A Kelet a Nyugat fényében. 1909 – A kiemelések tőlem származnak.) Az Én maga azonban nem olyan valami, ami készen jelenik meg. Készen csak a létrehozása feltételeit kapta meg: a földi létet, a fizikai testet és az Én-szubsztanciát. Tényleges – belső – kifejlődése egy további aktus és hosszantartó folyamat, amit

157

maga az Én végez el és lényegében rá hárul. A szellemi eredetű emberi Én a földi síkon nem útja végére ért, nem menthetetlenül elfajult itt és bűnösen megromlott, kiüresedett. Saját kozmikus története éppenséggel elkezdődik a földi létben való elmerülésével! A Mindenségben most van születőben az Én mivolt, amire még ismeretlen tennivalók és bizonnyal nagy jövő vár az elkövetkezendő korszakokban, létevolúcióban. A mi időnkben, a XX–XXI. századtól kezdődően, a Káli Júga lezáródásával ez a folyamat valójában felerősödött, vagy a történelem folyamán igazi lendületet csak most vett. Jelen korszakunknak tehát nem az elszemélytelenedés, az eltömegesedés a valódi és tulajdonképpeni tendenciája, hanem ellenkezőleg: az Énné válás! Ami a jövőben az emberiségre vár, az nem az éntelenedés, hanem éppen az „énesedés”. Ezt nagy erejű ellenakciók, megtévesztések fékezhetik, a múlt kiüresedett formái, a jövő hamis alternatívái megzavarhatják, de a magára eszmélő Én előtt az utat végül nem zárhatják el. Az Isten-Én földi másolata bennünk a saját emberi Énünk... Az emberi lény ezért nem valami jelentéktelen, értéktelen, a periférián meghúzódó aprócska porszem a világegyetemben, amelynek megjelenése csak valami kuriózum, de létezése alapjában véve teljesen mellékes és bármikor eltörölhető, hanem a magában hordozott Én-princípium révén valójában egy égi eredetű hatalmasság, valami kiolthatatlan tűz a létben, amely a Szellem evolúcióját rejti magában. Az ember a szeretet és a szabadság első egyesítője lesz a világban. A szeretet kényszer a szabadság nélkül, a szabadság rombolás a szeretet nélkül. A kettő összeérintése egy új létlehetőség, egy új tudatfajta a kozmoszfejlődésben! Az ember Én-fejlődése ezt a programot valósítja meg, az emberi Én ezt a célt tűzi ki maga elé földi létezésében. Az ember sorsa egy küldetés, létének értelme egy teremtés.

5. A moralitásnak, a szeretetnek már nem a „kívülről” történő – személytelen és szükségszerű – felvétele, hanem a „belülről” – az Én útján, a szabad akaratból – való művelése a kozmoszfejlődés mostani nagy szakaszának Új Princípiuma. E princípium legfőbb hordozója, a Kozmikus Valóságban ennek magvát elültetője: Krisztus. Krisztus maga nem az isteni szükségszerűséget, hanem az isteni szabadságot képviseli a világban. De a „SZABADSÁG” az Isteni Tudatnak azt az oldalát, legbelső, legszemélyesebb szféráját jelenti, amely mindeddig, vagyis az eddigi – a „régi” – Világevolúcióban még nem került kinyilatkoztatásra, a Létegészben ténylegesen még soha nem nyilvánult meg… Ez az Emberlét viszonyai között, az emberi lénybe helyezett személyes, de éppannyira isteni Én földi létezésének teremtő cselekvéseiben ad hírt először magáról! Ezért van az, hogy a „szabadság” a Szellemi Világban, de vele együtt az ember morális missziója számára létközeget biztosító Földi Világban is még a legismeretlenebb, a legrejtélyesebb és adott minőségét tekintve a legidegenebb isteni princípiumnak számít.

158

Az Istenség legmagasabb rendű tulajdonságai közé tartozik a szabadság is. Ha egyedül csak szükségszerűség jellemezné, akkor az Istenség nem lenne „Személy”, nem lehetne személyszerű, hanem csak „Lét” volna. A Létben – vagy mondjuk így: a Mindenségben – csak szükségszerűség van, önmagában és önmagából eredően nem ismeri és nem tartalmazza a „szabadság” különös tulajdonságát. A Létbe – a Mindenségbe – csak az Istenség hozhat és helyezhet szabadságot… A szabadság közvetlenül egy isteni princípium! A Léten, a Mindenségen KÍVÜLRŐL származik. Egy Lét fölötti princípium. A szabadság megjelenése a Létben nem is történhetett volna meg a Lét saját, rá jellemző törvényszerűségei alapján, belőle fakadóan. A Lét a szükségszerűség elvei szerint épül fel és így is működik. Ha csak ez a Lét létezne bármiféle személyszerű és szabad Intelligencia és Akarat nélkül – mint ahogyan ezt a természettudomány állítja –, akkor a szabadság elvének sehol nem lelnénk meg az okát benne, és egy szabad tudat fel sem léphetett volna egy ilyen Létben, így maga az ember sem, tehát teljességgel hiányoznia kellene belőle az egészen sajátos emberi világnak is. Ha testileg ki is alakult volna az emberi forma magasan szervezett tökéletessége és biológiai bonyolultsága, abban nem működne semmiféle szabad akarat és éntudat, hanem csak az állati személytelen és szükségszerű ösztön irányítaná továbbra is azt a biológiailag fejlett testiséget. Pusztán állatemberek lennénk, egyedi belső és szabad személyiség nélkül. A fizikai természet csak „Lét”. Összműködése és rendszere nem tartalmaz akarati és személyes elemeket, lényegében tudatnélküli. A szükségszerűség ilyen rendszerében minden szabadság-megnyilatkozás csak valami hibának számítana, a rendszer megszakadásának, amit sürgősen ki kellene javítani, vagyis azonnal kiiktatni. A szabadságot nem tudja magába építeni, megtűrni a szükségszerűség, mert különben egész valósága bármikor veszélybe kerülne, felborulna, szétesne. Szabadság ezért nem is található „kint” a Létben, hanem csak egyetlen helyen: „belül”, egy elhatárolt tudatterületen, az ember Én-tudatában!… Ez a szabadság ugyan nem terjed ki az emberlény teljes működési rendszerére, hanem még tudatának is csupán egy vékony szegletét jellemzi. De ott az ember megélheti a szükségszerűségen való kívül állást, a szabad cselekvésre való lehetőséget, az önirányítás élményét, és a mindezek alapját képező önmagáról tudást. A szabadság azonban először még nem hordoz semmilyen értéktartalmat, hanem csak a szükségszerűségen való kívül kerülés helyzete. Ám egy szabad lénynek is birtokolnia kell magában a Lét védelmének képességét, akaratát, vagyis a moralitást, a szeretetet. Csakhogy ezt neki már egy külön aktus során kell megtanulnia, mert szabaddá válása ennek szükségszerű érvényesülésétől megfosztotta! A szabaddá válást ezért követnie kell a morálissá válásnak is, hogy a szabad lény ne tegyen kárt, ne rendítse meg a Lét harmóniáját. De a moralitást, a szeretetképességet, amit idáig szükségszerűen és „ingyen” kaptak meg a magasabb szellemi világ lényei: a szabad lénynek magától és önerőből kell megszereznie, magába építenie. Egy ilyenféle morális tudatépítést azonban mindezidáig nem tartalmazott a kozmikus össztudat, a szellemi világ sem, ezért ennek területéről nem is tudná eltanulni a szabaddá lett lény azt, hogy miként oldja meg saját morális megalkotását!

159

A szellemi dimenzióban a szeretet valami abszolút tény, egyfajta létközeg, így ismeretlen benne a szeretet „létrehozásának” problémája. Ez a létsík törvényszerűen hordozza magában a moralitást, az egységtudatot, ebből következően csak a parancs és a kényszerítés formáját ismeri, hogy közvetítse az ember számára a szeretet fogalmát! A szabaddá vált ember a moralitás magában történő belső, akarati megteremtését igazán csak egy olyan valóságszféra útmutatásai alapján sajátíthatja el, amelynek saját tulajdonsága a szabadság is. Ez a valóságszféra a szükségszerű természetű és működésű (fizikai és szellemi) Léten kívül álló és e Lét fölött található személyes istenszféra, az Istenség Személye. Benne a szeretet nem egy szükségszerű mechanizmus módján áll fenn, hanem a saját szabad akarati aktusának eredménye. A szeretet akarását és folyamatos fenntartását a földi világba lekerült szabad ember csak ettől a személyes istenszférától tanulhatja meg – a személyes Isten-Éntől. Ez a személyes istenszféra Krisztus lényében és közvetítésével ereszkedett alá, általa lépett be, hatolt bele az addig csak szükségszerű Létbe, és jutott el a szabaddá tett emberig… Krisztus átadja az embernek azt az istenképességet és istenerőt, amellyel a szeretet szabad módon felépíthető és folyamatosan fenntartható olyan körülmények között is, ahol hiányzik a szeretet beépített mechanizmusa, ennek automatizmusa. A szabad lényt, az Embert csak egy másik szabad lény, az Istenség taníthatja meg a szeretet belülről fakadó, tehát nem mechanizmusszerű művelésére. Ez a tulajdonság nem a szellemi dimenzió érzékelésén múlik, hanem a szellemi minőségek, eszmék és értékek érzékelésén… Tudást, ismereteket eredményezhet a szellemi látás, szeretetet azonban közvetlenül nem teremt bennünk. Krisztus ezért nem is a „kifelé irányuló” és „külső” tudást adó szellemi látást hozza el – nem ez a feladata –, hanem a „belülről keletkező”, a „belső eredetű” szeretetképességet, a szeretetteremtésre irányuló akaratot segíti kifejlődni bennünk, és az ehhez szükséges saját szabad Én-erőnket erősíti meg. Nem magát a szeretetet helyezi belénk, készen és ingyen, hanem csak a szeretet általunk történő megalkotásának magasabb vágyát, belső szükségletét ülteti el az emberben. A többi azonban onnantól fogva már egyedül rajtunk múlik, a saját szabadságunk morális használatán, önmagunk ilyen irányú belső teremtésén, a Belső Út fokozatos megvalósításán. Az egyedi ember a szeretet szabad művelésében éppúgy magára van utalva, mint legfelső létszférájában maga az Istenség… Az emberi lény külső támponttalansága és önmagából építkezése hasonlít a Lét fölött álló és érte felelősséget vállaló Istenség helyzetére. Mindkettőjüknél a moralitás eszméje, a szeretet érzülete belülről jön, vagyis személyes, individuális eredetű. Ez a belső forrás az egyik legrejtélyesebb és legmagasabb rendű tulajdonság a létezőkben. A szellemi világ szellemi lényeit csak átjárja a rajtuk kívüli eredetű szeretet, rájuk sugárzódik, de ha ez a hatás megszűnne náluk, akkor addigi szeretetképességük is kihűlne, mert csak „kívülről” éri őket az Istenségből kiáradó szeretet melege, de ezt nem ők hozzák létre magukban belülről. A szeretetnek ezt a belülről fakadó képességét az ÉN hordozza, amely csak az Istenségben és az emberi lényekben található meg. Az Istenség először az embernek adta át ezt a tulajdonságát, az Én mivoltot, így a szeretet belső forrásának képességét is. Az ember csak az Énje segítségével képes a szeretetet belülről teremteni magában.

160

Az Ént leépíteni akarni az emberben tehát annyit is jelent, hogy a szeretet e belső eredetű képességét is leépíteni benne, minthogy ezzel e képesség hordozóját semmisítenék meg. Az eddigi vallási világképek alapvető sikertelensége a szeretet földi megvalósítása terén lényegében azzal okolható, hogy egyrészt nem tudtak az emberbe bekerült (isteni) Énről, másrészt, amikor ez kezdte szárnyait bontogatni a földi emberben, akkor éppen valami istenellenes dolgot láttak a bennünk nyiladozó individualitásban. E tudatlanságuk miatt magát a moralitást is úgy kezelték, mint ami idegen az emberi természettől, ezért azt az emberre rá kell kényszeríteni, mert az ember magától, azaz belülről erre sem nem hajlandó, sem nem képes azt egyedül megteremteni magában. Az ősi korokban még spontánul keletkező „kozmikus”, majd a későbbiekben már bürokratikusan „intézményesült” vallások így valójában elszakítják az embert a benne található istenitől, tagadják az emberben az istenit. Ezek a vallások csak az Ént nélkülöző kozmikus-szellemi dimenzióra, avagy annak személytelen isteneire irányultak, de nem az emberszerűbb és személyes Isten-Énre. Krisztus földi megjelenése előtt nem is volt más lehetőségük, mert akkor az IstenÉnnek még nem volt közvetlen behatása a földi világra. De a Krisztus nevét felvevő, önmagát „kereszténynek” nevező egyház minden látszat ellenére megintcsak nem a szabad és énszerű Istenséggel vette fel a kapcsolatot, hanem megmaradt a régi típusú világképnél, amely nem tartalmazza magában sem az Isten-Én, sem az emberi Én fogalmát. Ezért ez az egyház szintén nem hirdette sem a belső eredetű szeretetet, sem az emberi szabadságot. Parancsokra hivatkozott, túlvilági büntetéssel fenyegetett, a lelki erőszakra építette működését, és megtiltotta az egyén belső önállóságát. Az Isten-Én földre ereszkedése, vagyis Krisztus megjelenése óta azonban az emberi lényben megszületett és fejlődésnek indult az Énszerűség, amely a Kozmikus Evolúció további fejlődésének legfőbb hordozója és lényegi megvalósítója. Ez az isteni eredetű Én azonban csakis individuális úton jelenhet meg és fejlődhet ki az emberben, belülről és szabadon, önerőből és kényszereket nélkülözve. Az emberi éntelenséget és az ember szabadságnélküliségét hirdető vallások korszaka ezért végérvényesen lejárt, mert nem egyeztethetők össze sem az ember szellemileg megváltozott lényével, ami 2000 év alatt egyre inkább előrehaladt, sem pedig azzal a jelenkorban időszerűvé vált új nézőponttal, amely az „istenszerűt” nem „kívül”, a kozmoszban keresi, hanem az ember Énjében... A vallások és intézményeik valami nem-énszerűbe és ezzel nem-emberszerűbe vezették el az embert a maguk túlvilágképével és hegemonikus, transzcendens isteneikkel. A szabad és individuális Én, illetve az azt elismerő eszmerendszer máshová vezeti el az embert: magába az emberbe, hogy majd ez úton képes legyen továbbvezetni a benne található reális szellemihez is, és a vele énszerűen rokon Isten-Énhez is. A csakis az Emberrel kötött „Új Szövetség” az, hogy az addig makrokozmikusan ható és működő Istenség átlép a mikrokozmoszba, mintegy vakítóan felragyog az egyedi emberek Énjében, hogy majd rajtuk keresztül és velük együtt térjen vissza egy már új szellemi makrokozmoszba, amelyet teljességgel átjár, mégpedig belülről az Énszerűség, így a szabadság is. A Kozmikus Evolúció jelenlegi nagy periódusában a makrokozmosz Isten-Énjének saját ÚTJA a mikrokozmikus Ember-Én-ek

161

szféráján át vezet, hogy így az éntelen szellemi kozmosz világát új élettel telítse meg, új lendülettel teremtse tovább. Mondható, hogy az emberben lejátszódó egyéni Tarot Út egyúttal a makrokozmikus Istenség Útja BENNÜNK, vagyis a Tarot Út az Isten-Én, az Istenség egyfajta mikrokozmikus útja a Létben, amikor ezt a Létet most nem makrokozmikusan, hanem már mikrokozmikusan építi tovább, nem csak személytelenül, hanem már énszerűen is átjárja saját magasabb lényével. De ezt maga az individuális ember végzi el saját magában, az istenlét, az istenerő neki adományozott egy-egy belső szikrájával... Mi magunk hajtjuk végre ezt az isten-utat az egyediesült és szabaddá tett lényünkben, amely ÚT legfőbb lényege a szeretet belső eredetűvé tétele egy szellemi létezőben. Az ember valójában szellemi-kozmikus lény, és csak egy megjelenési forma rajta a természeti-anyagi alaköltés. Az Európában kifejlődő materialista természettudomány tagadja a szellemi létet, az anyagfölöttiséget, és ezzel szorosan összefüggve az emberben is csak egy biológiai létezőt lát, amely az anyag személytelen törvényeivel ellenkezve egyszer rejtélyes módon mégis öntudatra kelt a természet spontán fejlődése, valamilyen mindeddig tisztázatlan elhajlása során. Az ember tehát nem szellemi lény, a lélek halandó, a szellemi lét üres mese, az ősember butasága talált ki efféléket. Ám éppen a középkori európai vallás, az eltorzult és saját ezoterikus fogalmait az ellentétébe fordító „kereszténység” volt az előkészítője ennek a materializmusnak... Egy olyan szellemfogalmat, istenfogalmat és emberfogalmat alkotott meg, amellyel mindezeket végzetesen kiüresítette, lejáratta, szinte minden magasabb jelentésüktől megfosztotta. A fizikai világon kívül álló szellemi létnek egy olyan képét költötte, amelynek folytán az ismét tudásra törekvő, a vakhit dogmái után az értelemben megbízó, a gondolkodást magában felfedező és az Ént magában megsejtő újkori modern ember az első kettőből végül is drasztikusan kiábrándult, az utóbbival szemben pedig már veszélyesen közömbössé vált. E szellemtelen és saját magasabb forrását, a Krisztus-Ént meg nem értő vallásnak köszönhetően az általa elferdített és leegyszerűsített szellemi-kozmikus tartalmakat és tanokat a későbbi racionalizálódó korok merő ostobaságoknak minősítették, miután hirdetői az elmúlt két évezredben kellőképpen meghamisították és súlytalanná tették azokat. Így ez a vallás a kozmosz messzeségéből az emberi létsíkra leérkező Krisztust, az Isten-Én hordozóját és reprezentálóját valójában kiűzte a földi-emberi világból, ismét egy túlvilági, „transzcendens” istenlénnyé tette, akivel az emberi Én nem találhatta meg az igazi – a már énszerű – kapcsolatot, mert nem ismerhette fel Benne önmagát, a saját személyes és szabad Énjével való rokonszerűséget. Ez a keresztény istenfogalom lassan, de biztosan elriasztotta az individualizálódó embereket magától a szellemi világtól is… Krisztusból éppen úgy egy „külső” istent csinált, mint ahogyan minden Krisztus előtti, ókori vallásban az istenek (a politeizmusban) és az Isten (a monoteizmusban) az ember számára csakis valami „külsők” voltak, amelyek felette és egyúttal szemben álltak az emberrel, és amelyek a saját lényüket soha nem is kívánták megosztani az ember individuális Én-szférájával. A jelenkor spirituális ébredésének ezért egyik legfőbb feladata ettől az istenfogalomtól megszabadulni, és Krisztus szellemi lényét újraértelmezni, megtalálva benne a valódi Énszerűséget.

162

A mi időnk szellemi erőfeszítései közé tartozik az is, hogy utat találjunk egy új Krisztus-megértéshez. Krisztus – az Isten-Én – megismerése nem valami egyszeri aktus, amely valamely korban végleg lezárható lenne. Koronként folyamatosan előrehalad, mert az emberlény szellemi fejlődésének adott szintjeihez Krisztus – az Én-ébresztő – mindig újabb és újabb, egyre mélyebb megragadása tartozik. A jelenkor így juttathat el bennünket egy új és radikális felismeréshez, ha ennek végiggondolásához megvan bennünk a kellő bátorság és a valódi igazságkeresés. Ez a felismerés így hangzik: az embernek nem valamilyen túlvilágra irányító istenfogalomban kellene megkapaszkodnia ahhoz, hogy felébressze saját szellemiségét, hanem éppenhogy az Én-fogalomban! Az istenfogalom – avagy minden hagyományos istenfogalom – feltételezi a kultuszt, így egy olyan külső intézményt is, amely közvetít a szellem, a kozmosz, az Istenség és az egyes emberek között. Ez a kultikus közvetítés azonban előbb-utóbb mindig rátelepszik az istenfogalomra, azt a saját céljaira átformálja, vagyis az istenfogalom tartalma a kultikus közvetítők – valamely egyház – önhasznú érdekeinek tartalmával töltődik fel, ezt kezdi egyre közvetlenebb módon kiszolgálni. Az istenfogalom tőle idegen eszmékkel, anyagias, hatalmi szempontokkal telítődik, egészen belesüpped önjelölt közvetítőinek számító világába, és hovatovább megszűnik valódi „istenfogalom” lenni. Ekkor a „láthatatlan” – mert szellemi – Isten már csak a „látható” közvetítők révén kap egyáltalán valóságot! Amikor pedig a látható közvetítőkben csalódunk, azonmód a láthatatlan Isten is elveszíti előttünk valóságát, minthogy az Isten valóságát, a szellemi valóságot, az abban való „hitet” mindenekelőtt a látható közvetítőkhöz kötöttük. Ennek köszönhető, hogy a keresztény egyházban való csalódás a keresztény istenfogalom „halálához” vezetett, mert ez az istenfogalom szorosan összefonódott saját közvetítőivel, a történelem során hitelét vesztett egyházzal. Hogy e tévutat elkerüljük, az embernek a szellemiségre, a szellemi világra nem valamely „istenfogalom” révén, az „istenhit” útján kellene irányulnia, hanem az Én-fogalom révén. Nem az istenfogalomban, hanem az Én-fogalomban kellene keresnünk és megtalálnunk a szellemit, ennek minőségét, és egyúttal a kozmikus IstenÉnnel összekötő szabad kapcsolatot is. Itt a közvetítő maga az Én, minden egyes ember önmaga „közvetíti” önmagát a szellemiség felé, hiszen EZ A SZELLEMI: VALAMI ÉNSZERŰ, amely utóbbi jellemzőt mindenki eleve ott találja magában! Egy transzcendens – túlvilági – Istenhez nyilván szükséges az evilági közvetítők (egyházak) megléte és tevékenysége is, mert az ilyenkor belül szellemtelennek és így „istentelennek” tekintett ember magától természetesen nem tudhatja, hogy mire kellene irányulnia, hová kellene eljutnia. De hogy a „közvetítőkbe”, akik szintén emberek, hogyan került ez a transzcendens tudás, arra nem kapunk választ tőlük! Csak el kell hinnünk róluk, hogy ők rendelkeznek valamivel, ami a többi embernek nincs birtokában. Másfelől, egy ködös messzeségbe helyezett túlvilági Isten éppannyira mindenkor felfoghatatlan marad számunkra, és rejtélyes mivolta örökre magunkba fogadhatatlan, bármilyen buzgón „közvetítsék” is nekünk saját magukat erre kijelölt vallások és szervezeteik. E közvetítés ugyanakkor mindig megmarad valami külső aktusnak, mások által végzett cselekvésnek, és sohasem a saját tettünk.

163

Az immanens – a bennünk megnyilatkozó, a velünk rokonszerű – Isten-Énhez ellenben nem kell más közvetítő csak mi magunk, ekkor az út a szellemi felé rajtunk múlik, tőlünk függ, mert ez az út és ezzel a kapcsolattartás nem valami külső, kultikus-ceremoniális, hanem kifejezetten bennünk keresendő és bennünk történik. Az istenfogalom tehát mindig igényli és feltételezi a közvetítőket is, akik azután kisajátítják maguknak az istenfogalom értelmezését, és ők mondják meg, hogy mit kell tennünk, mit kell igaznak elfogadnunk. (Ennek azután legnagyobbrészt már alig van köze a szellemihez.) Az Én-fogalom azonban nem szorul a szellemihez vezető ilyen külső (intézményesült) közvetítőkre, és követésekor nekünk magunknak kell – magunkban – feltámasztanunk és – általunk – meghatároznunk a szellemit... Az első esetben szellemileg tartósan kiskorúak maradunk, éppen azért, mert nincs ami belülről vezethetne bennünket, hiszen nem magunkban keressük a szellemit, hanem azt magunkon kívülre helyezzük, és onnan várjuk parancsait. A másodikban viszont már magunkban érezzük a szellem erejét, amely csak arra várt, hogy felébresszük. Úgy tűnik, hogy a középkori istenfogalom nem vezet el sem Krisztus mélyebb megértéséhez – az általa képviselt és elhozott Énszerűséghez –, sem a bennünk található szellemi Énhez… Lényegében még a Krisztus megjelenése előtti ókori világképhez, főleg ennek monoteista („ószövetségi”) változatához tartozik, amely nem ismerte el az individualitást, mert még nem tudott az emberi Énről – az ember egyetlen valódi közvetítőjéről a szellemi felé –, és amely így még nem használta az Én-fogalmat sem. Ezért minden szellemit egy az emberen kívül található lénybe, a transzcendens Istenbe sűrített, aki egymaga hordozta és birtokolta a szellemiséget. A korunkban kifejlődő szabad emberi Énszerűség számára azonban már nem egy ilyen istenfogalom tűnik annak a formának és módnak, amelyben átélhető és követhető a szellemiség, hanem az Én-fogalom. Ez esetben az „isteni mivoltban” sem csupán egy rajtunk kívül álló, tőlünk elkülönült kozmikus lényt fogunk látni, hanem egy bennünk is megtalálható szellemi MINŐSÉGET. Krisztusban nem egyszerűen egy isten-személyiség ereszkedett a földi-emberi világba, hanem egy isten-minőség! Az „isten-személyhez” legfőként a neki való alárendelődés és a tőle való félelem köt, az „isten-minőséghez” azonban mindenekelőtt az önteremtés belső aktusa… Régen a szellemi világhoz való kapcsolat a „túlvilági Isten” fogalmában összpontosult, ma ugyanez a – nem kevésbé isteni – „szellemi Én” fogalmába helyeződik. E kettőt immár ideje megkülönböztetnünk, lévén más és más jelentés és emberi viszonyulás, belső cselekvés jár együtt velük. Az Istenség „szellemi jellegén” például nem azt kell elsősorban értenünk, hogy nincs fizikai teste, hanem azt, hogy valami szellemi-eszmei minőséget jelent és hordoz – mind gondolati, mind érzületi, mind akarati értelemben. „Láthatatlansága”, az úgynevezett természet-felettisége, avagy a szellemi mivolta nem az „alakjára” (valami külsőre és formaira) értendő, hanem inkább a „minőségére” (valami belsőre és tartalmira)! Mint ahogy nem úgy és akkor „teremtünk kapcsolatot” az Istenséggel, ha elképzeljük magunknak valamilyen – többnyire az emberalakra hasonlító – képben, hanem ha egy belső MINŐSÉGET hozunk létre magunkban… Ez a minőség „láthatatlan” marad, mert másféleképpen létezik, tudniillik szellemi módon, de amely mégis itt van bennünk valóságosan.

164

A vallástörténet annak is története, ahogyan az istenfogalom egyre inkább materialista színezetet öltött az egyre inkább materialistává váló földi tudatban! A szellemiről az anyagira, a belsőről és lelkiről a külsőlegesre került a hangsúly, amiként a kozmikus-szellemi tudás is átfordult a féltudásba, majd az önkényesen és már vakon építkező hittanokba, és a moralitás helyén is megjelent a gyűlölet, a részvétlenség és az egoizmus. Ahogyan a szellemi tartalmak tekintetében mindenre, az istenfogalomra is idővel az elsekélyesedés várt, a hétköznapi ember középszerű látómezejének, szellemtelenedő lelkületének martaléka lett. Az „istenfogalom” most felvetett kérdése azonban nem valamiféle dogmatikai ügy, hanem egy valódi élő szellemi probléma, amely teljességgel gyakorlati kérdés, valami nyitott feladat, amely az újabb időkben elénk állt és végiggondolásra késztet. Bizonyára nem lenne helyes e szerteágazó és módfelett „kényes” témát leegyszerűsíteni, mint ahogy a fent mondottakat sem kell valakinek azonnal elfogadnia. De észre kell vennünk a vallások „istenfogalmában” és így az ezzel szorosan összefüggő „vallási tudatban” meghúzódó anakronizmust. A vallási tudat eltávolítja az emberből a szellemit, ezt igazi formájában csak az emberen kívül tételezi. Az Ember–Isten kapcsolatot belsőleg szétszakítja, majd ez után külsőleg létrehoz egy látszatkapcsolatot, az úgynevezett „közvetítést”, a kultuszt, amit az egyházak végeznek. Mindez azért van, mert a vallások annak az ősi emberi tudatszintnek felelnek meg, amikor még nem fejlődött ki az emberi lényben az Én, ezért ő maga még valóban nem tudott „személyesen” és individuálisan kapcsolatot találni a szellemi léthez, a magasabb kozmikus valósághoz. Az egyén beolvadt egy nagyobb közösségbe, a népébe, a fajába, és egyúttal azonosult a vallási tudatformával, amelyben – az ő saját egyéni belső útját nem igényelve, sőt azt tiltva – „készen szállították neki” a szellemihez való viszonyt. A vallás eredetileg mindig egy nép vallása volt és nem az egyéné, valamely vallás egy egész népet fejezett ki és közvetített a szellemi felé, nem pedig a magában álló egyént. A vallási tudat tehát mindig valami néptudat, közösségtudat, összességtudat volt, és hasonlít a Szellemi Világ személytelen és szabadságnélküli „össztudatára”. Az ilyenfajta „közösségtudat” azonban nem az egyének szabad közösségét jelentette, hanem a még nem-individuális emberek „nyáját”, amelyben nincs és nem is lehetett – nem volt megengedett – semmilyen egyéni különbség a tagok között. Ez a közösség csak egy homogén és személytelen egység volt, amelyben eltűnt az egyén, mert még ki sem fejlődött a belső személyisége, és nem volt valódi közösség, amit ma értünk ezen a kifejezésen, amely magában foglalja az Énszerűséget, és semmiképpen sem nyomja el az egyént, annak individualitását és szabadságát. Az ősi korokban és még a legutóbbi időkig is tehát a vallás és a vallási tudat hordozta a szellemihez való viszonyt, amelyből még hiányzott az Én, és csak egy személytelen viszonyulás volt a szellemi léthez, a magasabb érzékfeletti valósághoz. A vallás formája tehát betöltött egy funkciót, azt, hogy az „éntelen” – értsd: a saját magasabb szellemi Énjét magában még fel nem ébresztő – embert ráirányítsa a szellemiségre a földi körülmények között. A vallás és a vallási tudat tehát csak addig jogosult, amíg nem fejlődött ki és erősödött meg az emberben az Énszerűség.

165

Amikor viszont ez megjelenik, akkor a vallás már visszahúzó erővé válik, mert akadályozza az (isteni) Énszerűség felébredését és kibontakozását az emberben. Minthogy a vallással ezidáig elválaszthatatlanul összekötötték a szellemiséget és a szellemihez való viszonyulást, úgy tűnhet, hogy a vallási tudat meghaladásának szándéka a szellemiség tagadását jelenti. „Aki nem vallásos, az materialista és ateista, és csak az anyagi létben hisz, csak egy szellem nélküli létet fogad el.” Itt azonban inkább arról van szó, hogy felismerjük: a vallás csak egy bizonyos formája volt az emberi szellemiségnek, a szellemi léthez való emberi viszonyulásnak, most viszont már egy új és másik forma vált szükségessé, amely ugyanakkor nem a vallás megreformálása lesz, annak valamilyen kibővítése és korszerűsítése, hanem egy valóban új tudatforma, amely nem vallási ugyan, mégis a szellemire irányul, azt keresi és valósítja meg, de már nem kívül a kultuszban, hanem belül az egyénben. A vallást mint tudatformát azért nem lehet „belülről” és „szervesen” megújítani, mert alapjellemzője, hogy az ember Énszerűségét nem foglalja magában. A vallás az Énszerűség nélküli – a „közvetítős” – viszonyulás a szellemihez. Az Én azonban az idők fordultával ébredezni kezdett az emberben, ezért szükség lett egy olyan új viszonyulásra a szellemiséghez, amely már éppen az ember (isteni) Énszerűségére épül és azt akarja aktivizálni. Korunk nagy kihívása, igazi szellemi próbatétele az, hogy az eddigi vallási tudatformán kívül megtaláljuk a szellemi léthez való új viszonyunkat, vagyis hogy már énszerűen keressük a szellemit, individuálisan és szabadon, belülről és teremtően. Ez valami kitaposatlan út, a Kozmikus Evolúció egy teljesen ismeretlen tudatminősége, amelyhez most érkezett el az emberi lény. Egész eddigi története csak előkészítés volt erre, az ember mint szabad szellemi lény csak mostantól lép fel önállóan, és kezdi meg azt a szerepét és hivatását, amiért megjelent a kozmikus létben, a Szellem evolúciójában. Egy ismeretlen út előtt állunk, elérkeztünk a belsőénszerű emberteremtés kapujához, amikor magának a szelleminek is egy új formáját kell megtalálnunk és fokozatosan kiépítenünk magunkban. A vallási tudat még a személytelen kozmikus lét össztudatának maradványa, a Régi Világ tudatminősége. Az új tudat, az énszerű szellemi tudat azonban most hozzáfog egy új tudatfajta és vele egy Új Világ kialakításához, amely a kozmikus-szellemi dimenzió feletti istenszférából kapja legfőbb impulzusát, az Isten-Éntől, az isteni mivolt Énszerűségétől, amelynek „tüzét” Krisztus önnön lényében hozta el az emberi világba… Krisztus e tettével MEGVÁLTOTTA az embert az ÉNTELENSÉGTŐL, KISZABADÍTOTTA a SZEMÉLYTELENSÉGBŐL, amely addig az embert mint szellemi lényt jellemezte.

6. Az Istenség helyesebb megértésének kulcsa a Szellem fogalmának egy még mélyebb megértése. Ezt azonban éppen az Én fogalmán keresztül érthetjük meg! A Szellemiséghez való viszonyunk valójában csak akkor tisztázódhat, ha képesek vagyunk világosan megfogalmazni a bennünk található isteni Énszerűséget.

166

Az Istenségből a földi tudatunkkal csak azt érthetjük meg igazán és teljesen, ami énszerű benne! A szabad földi ember számára a „szellemi” mindenekelőtt azzal esik egybe, avagy egyjelentésű azzal, hogy „énszerű”… A Szellem, az Istenség bizonyára messze túl terjed azon a tartományon, ami Énszerűség benne. Ezzel a túlnani hatalmas területtel van dolga a személytelen szellemi hierarchiáknak, amelyeknek kilenc kozmikus szintjét, csoportját sorolja fel az ezoterika. Egykor, a kozmikus jövőben az Ember a tizedik hierarchiává növi ki magát, belőle lesz egy újabb tudati és teremtő szint a szellemi kozmoszban. A 10. hierarchia az, amelyik elkezdett magában individualizálódni, énszerűsödni… A szellemi-kozmikus létben ez lesz az Én-Hierarchia, avagy a Szabadság Hierarchiája. Az ember ezért az Istenségből, a Szellemiből legfőként vagy kizárólag az Énszerűség érzékelésére képes és hivatott... Neki már az Istenség személyes, énszerű oldalát kell magában megvalósítania! Így arra a kérdésre, hogy „mi egyáltalán a Szellem?”, az ember számára az a válasz adódik, hogy – „a Szellem az, ami ÉNSZERŰ az Istenben”. Amikor az ember a Szellemnek csak a személytelen oldalát képes megragadni és legfőként csak annak személytelenségéhez viszonyul, az annyit jelent, hogy még sem a rajta kívüli (isteni) szellemiségben, az Istenlényben, sem önmaga saját szellemi tudatszférájában nem fedezte fel a Szellem énszerű-személyes minőségét, így azt sem „kívül”, sem „belül” még nem is keresi. A Szellem ezen Énszerűségét, énszerű mivoltát azonban az ember „kint”, a szellemi-kozmikus dimenzióban közvetlenül nem is tapasztalhatná és figyelhetné meg, ezért ott semmikor nem is találhatna rá! Az (isteni) Énszerűséget csak belül lehet keresnünk és felfedeznünk, csak belülről lehet elővarázsolnunk és megtapasztalnunk. Vagyis egyedül a bennünk levő szellemiből fejthető ki, nem a rajtunk kívüli kozmikus létből! Az Isten-Énnel – Krisztussal – is csak belül találkozhatunk, nem pedig magunkon kívül. A vallások ellenben mindig kívül kerestek valamit, az isteneket, az Istent. Ezért a bennünk megnyilatkozó Isten-Énhez, az Énszerűség princípiumához és a saját egyedi (isteni) Énünkhöz nem tudnak elvezetni. Az ezekhez eljutás így nem is „vallás”, hanem egy újfajta tudat, egy újszerű tevékenység. Ez az ÉNSZERŰ TUDAT a földi emberi világban és fejlődésben igazából csak most van születőben, és a szellemiséghez való ÚJ VISZONYULÁS jelentkezik és fejeződik ki benne. A belülről feltörő szellemihez, a szellemi Énhez viszonyulás tehát nem vallás, nem egy vallási tudat. A vallás minden külsőségét nélkülözi. Vagy másképpen mondva: nem hit valamiben (egy rajtunk kívüliben), hanem teremtése valaminek (egy bennünk levőnek). Ez egy új cselekvés, egy új cselekvésre való felszólítás, amely túllép az ember eddigi passzív lénynek tekintésén is. A vallások tárgya a vagy személytelen, vagy – még ha antropomorfizálják is – transzcendens Isten, illetve az ilyenszerű istenek. Az új tudat tárgya az emberrel rokonszerű Isten-Én – az Én-ébresztő – és az egyes emberi Én-ek. Az ember a vallás Úr-Istenéhez (avagy az Isten-Úrhoz mint Uralkodóhoz és Hatalomhoz) való viszonyában szolga, bűnös, az Isten-Énhez való viszonyában társteremtő. Az első esetben parancsokat teljesít, kényszerből cselekszi a szellemit! A másodikban belátja önmaga felemelésének szükségességét, és ez már belső szükségletté válik benne. Az Énné levés, az Én magunkban való kifejlesztése

167

mögött ugyanis nem egy kényszerű cselekvés áll, hanem a szabad akarat. Ez a belső teremtés csakis azért lehetséges, mert ennek megvalósítóját az ember saját magában hordozza. Ha ezt nem hordozná magában, akkor egy ilyen irányú cselekvés legfeljebb bizonyos kényszerítés hatására történhetne meg benne. De vajon lehetséges-e a morális önteremtés külső kényszer útján és alkalmazásával, idegen vezérlésre? Egy „parancsoló” Isten nem tehetetlen-e mégis az emberrel szemben, amikor az ember belső fejlődéséről van szó, akinek itt a földön egyúttal szabad akarata is van? Megtenni a jót, a morálisat úgy is, ha azt nem parancsolta nekünk senki, és ha e tettünkért cserébe nem várunk valamilyen ellenszolgáltatást és jutalmat egy magasabb hatalomtól, hanem magáért a jóért tesszük, amit teszünk, a másik ember érdekét magunkban tudatosítva, és nem pusztán „istenfélelemből” cselekszünk: csakis ezzel kezdődhet és ezen alapulhat az igazi szeretet, a valódi moralitás, amely egyedül csak belőlünk fakadhat, a legszemélyesebb lényünkből, és nem keletkezhet és művelhető egy túlvilági büntetéstől való kisszerű félelmünkből, egy ebből eredő gyáva szolgalelkűségből. Az ilyen alapokon nyugvó morál ingatag, hazug és számító volt. A „külső” Isten fogalma, a parancsoló és alázatosságot követelő Istenben való hagyományos hit a történelem során számtalanszor megmutatta, hogy a legnagyobb moráltalanságok is jól megfértek vele, és hogy hatástalan és valójában közömbös volt annak a nagy kozmikus-evolúciós célnak a megvalósításában, hogy a moralitás bekerüljön és végleg gyökeret eresszen az emberi lélekben. A moralitás, a szeretet igazi titka az, hogy csak belülről jöhet, individuálisan, az ember saját Énjéből… Megjelenése máshonnan nem várható, mögötte mint teremtő erő csak mi magunk állhatunk. Az ezt megvalósító magasabb rendű (isteni) Én nem valami idegen „transzcendencia” bennünk, nem egy „külső” Isten jelenléte, egy belénk nyomuló Úr szava, hanem A SAJÁT SZELLEMI MIVOLTUNK. Ezért csakis az egyedi-személyes lényünk átélése és kiművelése során tudjuk ezt a szellemi-belső Ént magunkban kidolgozni és kifejleszteni! A viszonyunk ehhez az úgynevezett „magasabb” Énhez ugyanaz, mint ami az önmagunkhoz való viszony. Bár valami kozmikus-isteni elemet hordozunk általa magunkban, a viszonyunk hozzá nem valamiféle „vallási” viszony, hanem teljességgel személyes és intim. Az Én tehát egyszerre valami létrehozandó bennünk, amely belső szellemi erőfeszítéseink tárgya, és valami olyasmi is, ami mi magunk vagyunk, nem egy „másik lény” működése bennünk. Ezt a „kettős” jellegét, azt, hogy velünk azonos, de még „fel kell ébresztenünk alvásából”, „működésbe kell hoznunk” és aktivizálnunk kell, különben nem jelentkezik: nem úgy kell értenünk, hogy szemben áll velünk és számunkra valamiféle idegen lét lenne. – Hasonlatban úgy fogalmazhatnánk: gyakran előfordul, hogy van bennünk valamilyen rejtett képességünk, amely még nem működött. Ettől még a „miénk” volt, csak éppen eddig semmire sem használtuk. De most felfedezzük magunkban, hogy valahol ez is itt van bennünk. Minthogy még nem is tudtunk róla, először kissé idegenül és bizalmatlanul tekintünk rá, nem tudjuk, hogyan keltsük életre. De valami ösztön, egy belső hajlam mégis hajt bennünket arra, hogy foglalkozzunk vele és végre használni, alkalmazni kezdjük. Minél inkább magához tér ez a képességünk – és éppenhogy a saját tevékenységünk eredményeként –, annál

168

inkább elfogadjuk jelenlétét, megszokjuk, és idővel teljesen beépül a belső lelki életünkbe. Lényegében ilyen a saját szellemi Énszerűségünk is, a bennünk található isteni Én-princípium, amely most ébredezni kezdett az emberben. De hogyan határozható meg közelebbről ez az „Énszerűség”? Az Én nehezen megfejthető fogalma valami kettősséget takar. Egyrészt az a nagy titok a világban, amely mindenkit egy megismételhetetlen és egyszeri lénnyé tesz. Mindenki érzi magában az „Én vagyok” elvének valóságát. Másrészt nem is azonos közvetlenül az egyedi személyiségünkkel, annak sokszor „önző”, „egószerű” természetével, ami valami eltúlzott önmagunkra irányulás bennünk, egy magunkra leszűkült látómező, amikor „csak magunkat látjuk”, hanem az egyedi személyiségünknek kifejezetten egy magasabb rendű működése vagy magatartása. Ebben a tekintetben az Én inkább valami kozmikusat képvisel bennünk, a tartalma valami egyetemes. A tartalma ugyanis a kozmikus moralitás. A forma, a mód azonban, ahogyan az emberben, az Énjében megjelenik vagy kifejeződik ez az egyetemes-kozmikus tartalom, az mégis valami individuális, mert mi magunk teremtjük meg magunkban. Az Énnel tehát egy olyan tartalmat is felmutatunk, amely nem a sajátunk, hanem a világegész sajátja! Az Én, az Énszerűség azonban ennek az egyetemes tartalmiságnak egy olyan közvetítését, hordozását adja, amelyben individuálisan elsajátított módon, az adott egyén által jön létre ez a tartalom. Az „Énszerűség” tartalma tehát egyetemes, formája viszont individuális; azaz: a tartalma a moralitás, a formája pedig a belső eredet. Az Énszerűség fokozatos kibontakozása az emberben ezért megváltoztatja a szellemi léttel való „hagyományos” kapcsolatot is! Az Isten-Énhez, Krisztushoz való viszony elveszíti eddigi „vallásos” színezetét, külső-ceremoniális, „hitszerű” formáját. Ez a viszony valóban belsővé válik, személyes karaktert vesz fel, egyéni ügy lesz. Ezzel már nem a tekintélyelvűség, lényegében az úr–szolga viszony alapján fog működni, hanem közvetlenné és bensőségessé válik, éppen azért, mert az Isten-Énnel – Krisztussal – való kapcsolatunk a saját magunkhoz történő viszonyulássá alakul át, kifejezetten az önmagunkhoz viszonyulás formáját ölti fel… A Krisztushoz való viszonyban nem az a döntő, hogy állandóan azt hajtogassuk: „Uram, Uram – Krisztus, Krisztus”, amivel éppen azt fejezzük ki és hangoztatjuk, hogy egy „külső” Istenhez viszonyulunk, egy „külső” Istennek akarunk megfelelni, akinek minduntalan bizonygatjuk, hogy „szeretjük”, hogy „betartjuk parancsait”, és ily módon érdemesek vagyunk a tőle kapható jutalomra (az „örök életre”, az „üdvösségre”). A Krisztushoz való új viszonyban sokkal inkább az a fontos, hogy elindultunk egy úton: a magunk által létrehozott, belső eredetű szeretet kialakításának útján... Ezen nem egyszerűen Krisztus puszta „neve” – az örökös hangoztatása – fog vezetni bennünket előrefelé, hanem az a belső szellemi (énszerű) „minőség”, amely Krisztustól ered, de amely már itt van bennünk, a saját egyediségünkben. – Krisztushoz nem csak „vallási úton” és „vallásos formában” lehet viszonyulni: ez korunkban valami „újdonság”, és első hallásra módfelett érthetetlennek tűnhet, szinte valami abszurdumnak. De mi az, hogy „vallási út”? Ha ennek leple mögé bepillantunk, lényegében azt kell észrevennünk, hogy a vallás a szellemihez való viszonynak kifejezetten valami szervezeten, az egyházakon keresztül történő for-

169

mája. Így különösen az Európában idővel kiformálódott keresztény vallás célja sohasem az volt, hogy elvezesse az embert a szellemiség egyre magasabb ezoterikus szintjeire, hanem csupán az, hogy az embereknek a szellemihez való viszonyulását egy ezt irányító intézményen belül tartsa, egy az egyént magának alárendelő szervezeten keresztül műveltesse, így ezt a viszonyt a saját dogmái által mindenkor felügyelje, vagyis a szellemihez való összemberi viszonyt egy külső intézmény, az egyház által kisajátítsa, és teljesen kiiktassa abból az individuális (a szabad) viszonyulás lehetőségét. A „vallási út” tehát valami intézmény-függőséget jelent. A szellemi azonban elsorvad és elhal az ilyen földi intézményekben! Ha belekényszerítik a kozmikus szellemit egy szervezet bürokráciájába, dogmatikájába, kultikus külsőségeibe, akkor a szelleminek az eredeti élőszerű, rugalmas, lüktető jellege hamarosan elszárad, kiüresedik, elpusztul. A mi időnkben egy intézmény már nem képes kozmikus és isteni lenni, hanem csakis valami földi és hétköznapi. Ami képes kozmikus és isteni lenni, ami élő módon tudja a szellemit megélni és megnyilatkoztatni: az az EGYÉN. Hiszen éppen az egyes ember hordozza magában mint isteni szikrát a szellemit, a szellemiség érzékelésének képességét! Ezt a tényt azonban az intézményes vallás nem fogadja el, mert akkor saját létjogosultságának kérdésével is szembe kellene néznie. Az ilyen vallás számára tehát mindig is abszurdumnak fog számítani az a felfogás, hogy az egyén nélküle is boldogulhat, sőt éppen nélküle indul meg egy olyan úton, amely szellemileg magasabbra vezet. Mindenesetre azt világosan lássuk itt: amikor éppen a szellemiség – és nem a materialista-ateista világkép – nézőpontjából merül fel a vallás problematikussága, akkor azzal nem Krisztus kozmikus lénye ellen történik valami támadás, nem Krisztus létét és az emberi fejlődésben betöltött kivételes szerepét tagadjuk, hanem csak az emberiség múltbeli szellemi szintjéhez tartozó vallási tudatot kérdőjelezzük meg. Krisztushoz nem a vallási tudaton, hanem a morális tudaton keresztül viszonyulni (amit itt megkülönböztettünk), azaz nem „intézményesen”, hanem egy új úton, individuálisan közeledni a Krisztus-Énhez, illetve a szellemit más módon, nem „vallásosan” felfogni: ez az, aminek átgondolása és megvalósítása itt felmerült. Ehhez az újszerű úthoz valóban önálló emberek kellenek, akik már maguk keresik a szellem mélyebb jelentését, és nem elégednek meg a kiüresedett eszmesablonokkal, önkényes dogmákkal. Aki azonban nem akarja, hogy „elengedjék a kezét”, aki önállóan elindulva még megriad az elé álló nehézségektől, az nem fog lemondani arról, hogy mások vezessék és hogy beletartozzon egy így kapott látszatbiztonságba. Egyénné válni éppolyan nehéz, mint egyénileg keresni a szellemit. Ezért csak az olyan ember fog az eddig mondottakra nyitottan reagálni, aki egyfelől már elégedetlen a régi típusú szellem-közvetítés formájával, másfelől érez magában erőt ahhoz, hogy lassan a saját lábára álljon és a szellemiség keresésében a saját magasabb Énjére hagyatkozzon. Az emberi evolúció azonban a mi korunkban már ebben az irányban halad, az Énszerűségünk felébresztésének – feltámasztásának – ideje jött el! A vallási és egyéb hasonló, többnyire valamely ál- vagy részigazságra leszűkülő és a háttérben valójában a tudatunk fölötti uralmat megcélzó szervezetek közvetlenül nem képviselik ezeket a most időszerűvé vált szellemi igazságokat,

170

a már énszerű emberi minőségeket, és nagyobbrészt csak Én-leépítő lelki tájakra invitálják az embert. A jövőben a szellem valósága egyre inkább csak az EGYÉNBEN lesz megtalálható és felfedezhető, a szellem valóságát itt a Földön már csak az EGYÉN fogja hordozni és képviselni. Ez mégsem az egyén magára maradását, elmagányosodását jelenti. A tömegben, vagy egy külső közösségben is lehet magányos valaki, egy szervezethez tartozás még nem biztosíték arra, hogy az ember – éppenséggel belül – ne lehetne egyedül. Az egyén elveszítvén a külsőleges közösség-kereteket, a többi egyént fogja keresni, már egyéneket akar keresni! A jövő feladata az, hogy maguk az egyének jussanak el egymáshoz, meglássák egymásban az individuumot, az embert, a szellemet. Ne csak egy-egy külső közösség, valamely szervezet (egyház) önmegadó tükröződését vegyék észre és méltányolják egymásban, hanem a másik embernek a valóban személyes és szabad Énjéhez találjanak el. Ez azt is magában foglalja, hogy ebben a találkozásban az embernek a saját Énjét is meg kell nyitnia a másik ember felé. A közösségben még „elbújhatunk”, zárva tarthatjuk a belső lelki szféránkat. Az egyén-egyén kapcsolat azonban éppen arról szól és egyenesen az arra való felszólítás számunkra, hogy megnyissuk magunkat kifelé, individuálisan és énszerűen lépjünk fel a világban, már az Énünkkel jelenjünk meg benne. Ez pedig egy újfajta közösségalkotás csírája is lesz. Egy olyan közösségé, amely valóban egyénekből áll, nem pedig arctalan és éntelen lényekből, akikben csak egy személytelen sablon lenyomatát lehet megtalálnunk, amelyet külsőleg erőltettek rájuk, kívülről illesztettek beléjük. Az eddigi, de mára már tartalmilag (szellemileg) kiüresedett nagyközösségek helyét felváltják a kisközösségek, amelyek spontánul és önállóan szerveződnek meg, és csak addig állnak fenn, amíg az élő szellemi atmoszféra megteremtésére és a lelkileg nyitott kapcsolatok fenntartására képesek. A nagyközösségek örökéletűek akarnak lenni, és amikor már kiüresedtek, akkor is még erőszakosan ragaszkodnak önmagukhoz. A kisközösségek csak addig akarnak létezni, amíg őszinték és hitelesek, barátiak és egyéncentrikusak, és nem az élettartamukban látják értékességük bizonyítékát. Nyilvánvalóan maguk az egyének is létrehozhatnak bizonyos közösségeket, egy cél nevében társuló szervezeteket. De ebben maga a szervezet soha nem kerülhet hatalmi pozícióba, egyszer csak a tagjai fölé nőve és azokat birtokának érezve, hanem mindig a benne található szabad egyének fogják ésszerűen meghatározni, képlékenyen formálni és belsőleg folyamatosan újrateremteni az adott szervezetet. A szervezet nem fogja nyíltan vagy alattomosan uralni, gúzsba kötni az egyéneket, például megmerevedve egy olyan állapotában, amelyet időközben már meghaladtak az állandóan fejlődő és belsőleg mindenkor mozgékony tagjai, hanem az eleven egyéneket kell kifejeznie, akik végül is nem a szervezetben, hanem saját magukban látják a tulajdonképpeni megvalósítani valót. Ez már egy olyan társulás lesz az egyének között, amelyben nem az egyének vannak a szervezetért, hanem a szervezet van az egyénekért! Mindez azonban természetesen olyan kreatív egyéneket feltételez, akik nem sablonosak (a gondolkodásukban), nem önállótlanok (a lelkiségükben) és nem céltalanok (az akaratukban).

171

7. A Jóban elmélyülni nem azt jelenti, hogy egyre távolabb kerülünk a Gonosztól, hanem azt, hogy mind saját magunkban, mind a külvilágban egyre közelebb merészkedünk hozzá. A Jó útján járni nem azt jelenti, hogy a Gonosszal – végre! – már semmi dolgunk nincs és nem is lehet, hogy örökre magunk mögött tudhatjuk, és egy csillogó, fennkölten makulátlan világba jutottunk. A Jó útjára lépni annyit jelent, hogy a Gonosszal szembenézni – magunkban éppúgy, mint a többi emberben. De mi valójában a Gonosz? A Gonosz a legkevésbé sem valamiféle természeti fogalom és jelenség, a materialista természettudomány eszközeivel egyáltalán nem lehetne megérteni. A Gonosz valami szellemi típusú lét, nem külső-tárgyi, hanem belső-tudati. Nem egy önálló lény, hanem egy tudatminőség, amely persze csakis létező lényeken keresztül nyilvánulhat meg. Próbáljunk belelátni. A Gonosz az ÉRTÉKEK hiánya. Érték az intelligencia, az okosság, a bölcsesség. A Gonosz ezek hiánya: az ostobaság, a szűklátókörűség, az előítéletek. Érték a szeretet, a jóindulat, az empátia. A Gonosz ezek hiánya: a gyűlölködés, a mások megalázása, a többi emberen való uralkodásvágy, a rosszindulat. Érték az emberi nagyság, az önálló és önmagát meghatározó jellem. A Gonosz ezek hiánya: a kisszerűség, a hazugság, a gyávaság, az aljasság, a megbocsátásra való képtelenség, a szürke és fantáziátlan lelkület. Ha ezek a hiánytulajdonságok önálló létre tettek is szert, és külön megnevezéshez is jutottak, mégis valójában nem valami tényleges és valóságszerű létet fejeznek ki, hanem valamilyen valóságnak a jelen-nem-létét. A Gonosz valami olyan semmi-lét, amely mégis létnek látszik, sőt magát állítja be az igazi létnek, jóllehet mindig csak valami hiányfogalomban képes alakot ölteni, amikor valami érték és valóság éppenhogy hiányzik, az adott helyen nincs jelen. Valamely megtörtént eseményt pontosan és lényegre törően elmondani, arról tudósítani: ilyenkor használjuk az igazság szót, mert a közlés hűen visszaadta a megtörtént eseményt. Csak ennek a közlésnek van valóságértéke, és tekinthető valóságnak. A megtörtént eseményhez csakis egy ilyen közlés tartozhat. A hazugság, amikor hamisan állítjuk be az eseményt, amikor elhallgatunk belőle elemeket, vagy éppen hozzáteszünk, amikor kiforgatjuk a szavakat és a jelentéseket, az nem valami valóság, hanem annak éppen a hiánya, a valóság nem-léte. A Gonosz a valóságból mindig valami valóságtalanságot csinál, olyat, amiből hiányzik a tényleges valóság. – Ha futás közben nagyot esik egy kisgyerek és beüti magát, akkor odaszaladunk, megnézzük, hol vérzik, lábra tud-e állni, felsegítjük, esetleg elkísérjük valameddig. Ha kirepültek a tankönyvei az iskolatáskájából, akkor összeszedjük azokat is, és betesszük a táskájába, visszacsukva a zárat is. Egy valóságos helyzet igényelt tőlünk egy valóságos cselekvést. Ez valóság volt. Ha ellenben csak ott állunk a megbotló gyerek közelében, vagy érzéketlen arccal, üres tekintettel továbbmegyünk, nem törődve azzal, hogy a segítségünkre szorul, akkor az ilyen cselekedet valaminek a hiánya, amikor valami nem történt meg, amikor kiiktattunk magunkból valamit, aminek lennie kellett volna. Ez is a Gonosz megjelenési formája, és éppen arról ismerhető fel, hogy valami hiányzik, valami elmaradt.

172

A Gonosz tette az, hogy a valóságot, ennek értéktartalmát eltünteti, letagadja, „elfelejti”, a létből kiszakít minden értékszerűt, így a létet kiüresíti és értékteleníti. De a Gonosz nem egy fekete ijesztő kísértet az éjféli sötét szobában, hanem kint jár a nappali fényben az emberek alakját öltve magára. Mindenkiben ott van a Gonosz lehetősége, bármelyik megjelenési formájáról legyen is szó. Az önzés, a kapzsiság, az uralkodásvágy, az önhittség vagy a részvétlenség gyakran semmivel sem jelent kisebb veszélyt és okoz enyhébb károkat a világban, mint a kifejezett kegyetlenség és a tudatos rombolás. Az járja a Jó útját, aki már észre tudja venni a Gonoszt, ezt a hiánylétet, nemcsak másban, hanem saját magában is. De a Gonoszt ekkor sem fogja sem kívül, sem belül egy puszta kézlegyintéssel elkergetni, köddé változtatni. A Gonosz van és működik – mind kívül, mind belül. Teljesen eltörölni nem lehet, de szembenézni vele lehet, és fokról fokra, helyről helyre valamennyire visszaszorítani. A Gonosz elleni küzdelem az, hogy az általa képviselt hiányszerűséget, értékhiányt és valóságtalanságot „valósággal” töltjük fel, vagyis valódi értékeket, alkotó és morális cselekvéseket illesztünk be az általa kierőszakolt ürességbe, értékhiányos vákuumlétbe. A Gonosz már nagyon durva vagy tömény jelenléte egy helyzetben éppen az, amikor kizárólag ilyen hiánytulajdonságok tapasztalhatók valakiben. A Gonosz fogalmát tehát itt tudatosan nem misztifikáljuk, nem valami megfoghatatlan természetfeletti hatalomnak, egy önmagában létező szellemi lénynek tekintjük, amely kívülről birtokba vehet valakit és az emberben az ember helyett cselekszik. A Gonosz valójában a meg nem tett moralitás, az Énjében fel nem nőtt, éretlen ember... Ahogyan a moralitás, a szeretet csakis belső eredetű lehet, ennek ellenpólusa, a Gonosz is belülről jön, az ember belső világán keresztül nyilatkozik meg. – Mindegy, hogy gonosz erők az embert kívülről is mindenkor támadják és hatalmuk alá akarják vetni. Ez a földi létben úgyis kikerülhetetlen, a gonoszság a történelem során soha nem szünetelt, és valójában mindenkor uralta a világot társadalmilag is, eszmeileg-tudatilag is. A „külső” és a „belső” Gonosszal a dolgunk annyi, hogy észrevegyük, azonosítsuk, tudatosítsuk, és a jelenlétét ellensúlyozzuk. Az ellensúlyozás az, hogy morálisan megteszünk valamit, aminek megtétele ott és akkor hiányzik a világból. Morális nézőpontból a Gonoszhoz való tudatos viszonyulás ott kezdődik, amikor a Gonoszt nem tekintjük, nem fogadjuk el valóságnak, vagyis nem ismerjük el megnyilatkozásairól, hogy ezek a valósághoz hozzátartoznak, hanem elvitatjuk azt az igényét, hogy ő, a Gonosz a valóság részét képezi. Ettől természetesen a Gonosz nem lesz kevésbé valóságos és ténylegesen működő, de nem is az ő oldalán történik valami változás, amikor egy ilyen magatartást felveszünk. Amíg az ember úgy tekinti a Gonoszt, hogy annak joga van a létre, és belenyugszik az általa teremtett hiányokba – az értékek, bizonyos cselekvések hiányába –, addig a Gonosz gáttalanul léphet fel és tarol le mindent maga körül. A gyávaságunk és önállótlanságunk felbátorítja a Gonoszt, mert e tulajdonságokkal elismerjük róla, hogy a valósághoz tartozik, hogy helye van a létben. A Gonosszal szemben kimondott határozott Nem! az egyetlen fegyverünk ellene, amivel éppen a valóságtalanságot olvassuk rá, azt mondjuk a szemébe, hogy nem tartozik egy lenni érdemes valósághoz, hanem az

173

ő léte csak valami semmi-lét, egy üresség és hiány, amely nem hordoz és nem fejez ki igazi – emberi – valóságot. Mindezt persze nem csak a külvilágban, másokkal szemben cselekedhetjük meg, hanem – és mindenekelőtt – saját magunkban is. A tarot minden egyes arkánuma arról szól, hogy valamit éppenhogy megtegyünk, valamilyen belső-szellemi értéket magunkban megalkossunk. Ahogyan a Gonosz mindig valamit elhagy a létből, vagy kiszakít belőle valamit, azaz minduntalan elmulasztja a létépítő, létmegőrző cselekvéseket, a tarot örökös mondanivalója nem egyéb, mint a külső és a bennünk levő valóság teremtésére, az ezt végrehajtó tettre való felszólítás. Ezek a tettek mindig „beletesznek” valamit a létbe, a külső létbe éppúgy, mint a belsőbe. A tarot abból indul ki, hogy az ember még nem valami kész lény, fejlődését még nem járta végig, ezért tele van hiányokkal – tudatilag-lelkileg és szociális cselekedeteiben egyaránt –, ennélfogva az emberevolúciót éppen abban látja, hogy az embert „fel kell tölteni” bizonyos tulajdonságokkal, értékekkel, amelyeket még nélkülöz magában. A Gonosz az az ellenerő, amely ezzel a törekvéssel szembeszegül, az ember ezen hiánylétezését, szellemi és morális belső ürességeit állandósítani, végérvényesíteni akarja, így az emberi fejlődést jelenlegi adott fokán, a félig kész ember szintjén le akarja állítani és befagyasztani. A tarot a jövő felől közelít az emberhez, egy emberideált vázol fel, és ehhez méri a jelent. Ezzel egy perspektívát is állít az ember elé, fejlődési célokat mutat fel számára. A Gonosz éppen az emberideál hiányát fejezi ki, a jelenlegi embert tekinti a végső valóságnak, és tagadja az ember fejlődőképességét, jövőbeli belső megváltozásának lehetőségét, az önteremtésre való elhivatottságát, amely az emberbe került és benne tevékeny Én feladata lenne. A Gonosz éppen az emberben levő (isteni) ÉN-ről nem tud semmit… Úgy kezeli az emberlényt, mint aki Én-telen, így csak ő, a Gonosz marad, hogy az embert irányítsa és belsőleg – a maga képére – megformálja. A Gonosz legnagyobb rémülete az és mindenkori veresége akkor történik, amikor ezzel az (isteni) Énnel találkozik az emberben, amikor ez az Én felmutat számára egy olyan alternatívát az emberben, amely ellentétes a Gonosz látókörével és felkínált útjaival. A Gonosz működése az emberben az, amikor az ember felhagy a saját evolúciójával, és nem akar belsőleg fejlődni. Az Én működése az emberben az, amikor az ember felismeri belső lelki-szellemi hiányait, és önmaga továbbfejlődésére törekszik. A Gonosz tehát éppen az Én-fejlődéssel ellentétes tényező és erő. A Gonosz titkába így semmiképp sem hatolhatnánk be az Én fogalmának megértése nélkül. A Gonosz kifejezetten az Én ellen tör, annak ellensége, az Én-fejlődés akadályozása miatt van ezen a világon... (Az „Elkülönülés Szellemének” fogalma tágabb jelentést foglal magában, mint a Gonosz fogalmának itt tárgyalt szűkebb jelentése.) Az Én végzi el bennünk a hiánylétezésünk, az ürességeink fokozatos feltöltését, ezeknek egy igazi valósággal való helyettesítését. Az Én éppen valami cselekvéstermészet az emberben, igazán csak annyiban létezik, amennyiben cselekvőleg lép fel. Cselekvése valami valóságteremtés, az ember lényének már belülről kiinduló önteremtése, a Morális Ember magasabb minőségének megalkotása. A Gonosz létleépítő és hiányteremtő működésével szemben csak az Én képes szembefordulni! Ezért is jött. Az Én éppen a Gonosz végső hatástalanítása miatt van ezen a világon.

174

8. A tarot itt elemzett ezoterikus témájával a materialista tudományos világkép nyilvánvalóan nem sokat tud kezdeni, és kevésbé lehet programszerűen hasznosítani valamely szervezeti formán belül is. A tarot egész területe az egyedi embert szólítja meg, amely helyenként gazdagabb és bonyolultabb létezést jelent, mint a tudomány bármikori tárgya, vagy egy szervezet külsőleges működése. Az egyedi ember olyan sajátos mélységeket és valódi titkokat sejt illetve talál magában, amelyeknek felszínre hozatalában és fokozatos megértésében semmilyen érdemleges segítséget nem kap a jelenlegi materialista, tudományos világképtől. A tudomány csak az érzékelhető világról nyilatkozik, amelynek fogalmába immár nyilván beleértendők annak szabad szemmel nem látható fizikai-kémiai szférái is. A valóság úgynevezett szellemi síkja, az érzékfeletti világ tekintetében az ember messzemenően saját magára, önmaga egyedi élményeire és megismerő erejére van utalva! Ez a „láthatatlan” valóságszféra semmivel sem jelent „távolabbi” területet vagy közömbösebb témákat számára, mint a tudomány ismert tárgyköre. A tudomány előtt lényegében ismeretlen mindaz, ami a moralitással, az emberi szabadsággal, az Énnel és hasonlókkal kapcsolatos. Ezek olyan belső, „érzékfeletti” témák, amelyek megközelíthetetlenek a tudomány számára, amely elsődlegesen a külső-személytelen világgal foglalkozik. Az ember azonban éppannyira egy belső világhoz is hozzátartozik, mint egy külsőhöz, éppannyira hordoz magában egy kutatni való belső világot is, mint ahogy mindig egy külső világba is integrálódnia kell. Amikor az ember e belső világába igyekszünk bepillantani, akkor ott nem egy természettípusú valóságot találunk, hanem egy szellemtípusút. Ezek nem analóg valóságok. Ha az emberi bensőben csak a természet személytelen folyamatait véljük lehetségesnek és minduntalan azokat keressük vissza, akkor az emberi lény lényegét tévesztjük szem elől. Az emberi benső minőségileg más világot rejt magában, mint a természet világa. E különbséget az emberben található lélek vagy szellem adja. A lélek egy olyan valóság bennünk, amely nem érthető meg a személytelen természet mégoly mélyreható megismerése révén sem, mert egy másféle világ, amely másféle megismerést igényel tőlünk. Erről a nem-természeti világról hallani sem akar a modern természettudomány. De az egyedi ember nagyon is tud róla! A lélek létét nem lehet bizonyítani tudományos eljárásokkal, mégis minden egyes ember önmagában hordozza a bizonyítást és a meggyőződést a lélek valóságáról. A szellemi lélek meglétét – joggal – tagadhatja a tudomány a természet területén, de semmikor sem lesz képes végleg megcáfolni azt az emberen belül! Az ember az újabb időkben felfedezte az anyagot, megismerte annak törvényeit, folyamatait, de éppúgy felfedezni való és egyre mélyebben megismerni való számára a lélek szférája is. Az ember a megismerésben tehát nemcsak a természet rejtélye előtt találja magát, hanem emberi lényének rejtélye előtt is, mert nemcsak egy testileg-anyagilag létező lény, hanem egy lelkileg-szellemileg létező lény is. Amennyiben azonban az ember felfedezi magában a lelket, annyiban fel fogja fedezni azt is, hogy ahogyan a testéhez egy természeti világ tartozik, ugyanúgy a lelkéhez valamiképpen egy valóságos szellemi világ tartozik.

175

Erről a szellemi világról még keveset tudunk, mert egész hangadó világképünk a természeti világ felé fordult és egyúttal arra szűkült le. A történelem hajnalán még volt tudomása az embernek erről az érzékfeletti világról, sőt akkor ez jobban is érdekelte, mint a fizikai világ. Az individualitás kialakulása érdekében azonban a szellemi létnek el kellett tűnnie a földi tudat elől. Az ember elveszítette a szellemi világgal való közvetlen kapcsolatát, és a földi lét viszonyai felé fordult. Ennek több korszakban megvalósuló, a jelenig elvezető grandiózus folyamatát Rudolf Steiner antropozófiája lenyűgöző módon mutatja be. Minden, ami történt, szükségképpen történt, volt célja és értelme. De korunkban eljött az ideje annak, hogy az egyoldalú szellemi lét felé fordulás és az egyoldalú fizikai lét felé fordulás után a szellemi és a fizikai létről való egyidejű tudomás jelenjen meg az emberiség tudati életében. A szellemi világról való tudás azonban AZ EMBERBEN TALÁLHATÓ SZELLEMISÉG felfedezésével és új alapokon történő kiművelésével kezdődik! Ez az emberi Én területe. Az Én mivoltának megismerése vezetheti el ismét a földi embert a szellemi kozmosz felé. Ezek éppolyan megismerni való tudásterületek, mint a természet világa. Ha csak a természetet ismerjük meg, azzal még nem fogjuk leleplezni az emberlény végső titkát. Ehhez a szellemi világot is meg kell ismernünk. A szellemi világ megismerésében azonban egy belső intuitív megismerés szükséges, nem a személytelen természetre szakosodott tudomány absztrakt megismerési módja és tárgyi-technikai eszközei. A szellemi világ belülről tárható fel, nem pedig kívülről, érzékszervileg. Ehhez az emberi képességek a mi időnkben kezdenek megjelenni, és éppenhogy belül, az Énben. Ezekkel a képességekkel a régi emberiség még nem rendelkezett, ezek csak most kezdenek nyiladozni a koronként ismételten újraszülető egyedi emberlelkekben. Az ember a régi időkben képtelen lett volna úgy megismerni a természetet és annak sajátos törvényeit, mint manapság. Ez egy belső-tudati fejlődés eredménye volt az emberben. De ez a fejlődés továbbhalad, és most már arra is kiterjed, hogy az ember a szellemi lét megismerésére is lassanként képes legyen. Az emberi világban nemcsak egy társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés történik, hanem egy belső, egy szellemi evolúció is. Ez utóbbi nem a külső világban játszódik le, hanem magában az emberi lényben… Ahogyan ennek köszönhetően az ember a történelem során egyre materialistább tudatúvá vált – kellett hogy váljon –, most ismét elkezd egyre spirituálisabb tudatúvá válni, újra képes lesz befogadni a szellemi világról való tudást, de ezt már nem a régi, atavisztikus álomszerű tudattal teszi, hanem saját gondolkodásképességét használja fel ehhez. A gondolkodás belső ereje nélkül ugyanis nem tárulkozik fel számunkra a szellemi lét, éppolyan sötétben marad, mint amilyenné vált az utóbbi évszázadokban, évezredekben. Az ember csak az újszerű szellemi-gondolkodásbeli erőfeszítései által lehet képes arra, hogy mind messzebbre bevilágítson az előlünk homályba burkolózó, írott történelmünk során egyre távolabbivá és rejtélyesebbé váló szellemi világba. Ez az emberi megismerés egy új tárgyát képezi, egy új perspektívát nyit meg előtte. Ahogyan a XVII–XVIII. században nekikezdtek egy új valóságterület, az anyagi természet feltárásának, ugyanazt jelenti a XX–XXI. század a megismerés történetében: most a szellemi lét felfedezésének nagy korszakához érkeztünk el. Még mindennek az elején állunk.

176

A szellemihez közeledés és a szellemiről való megbizonyosodás nem a külső bizonyítékokon múlik. Természettudományos korunk bizonyítéknak csak azt tekinti, ami külsőleg-tapasztalatilag észlelhető, vagyis materiális létformája van. Így a szellem létét is elfogadnák, ha az valamilyen külső-anyagi formában nyilatkozna meg. Ha az égből fényes angyalcsapat szállna alá, ha Krisztus fizikai testben megint végigvonulna a világon és közben számtalan kézzelfogható csodát tenne: ez már bizonyítéknak számítana az anyagi természetre leszűkült tudatunknak. De valami teljes képtelenségnek tűnik számára az, hogy egy külső materiális alakot nem öltött lét is valóságnak vehető. Így a természet közegén belül követeli a szellem önmagáról való bizonyítékait. Ennek paradox módon abban a formában kellene megtörténnie, hogy éppen a természet rendjét szakítsák meg, a természeten tegyenek erőszakot a „szellemi lények”. Csak valami természetfeletti lehetne a bizonyíték a szellemiség létezésére. A természetfeletti itt azt jelenti, hogy a természetbe valaki önkényesen, rendbontóan beavatkozik, és annak törvényeit ideiglenesen felfüggeszti. A szellemi megjelenésekor azonban nem az anyaggal történik valami, hanem éppenhogy a szellemi típusú létezésekkel. A szellemit nem a természet valamilyen ellenpólusaként kell elképzelnünk, egyfajta fordított természetként, amikor az anyag törvényei helyileg visszaszorulnak és számukra idegen törvényeket vesznek magukra. Ha ezt kívánjuk a szellemiség bizonyítékául, akkor pontosan azt nem értettük meg, hogy a szellemi nem a természet „felett” van, hanem a természeten és annak rendszerén „kívül” áll, vagyis hogy a szellem titka és igazi meghatározása nem a természetfelettiség – ahogyan érteni szoktuk ezt a kifejezést –, hanem a természetkívüliség. Kívül áll a természeten, az anyagiságon, mert egy „másik világ”, egy „másik lét”. Más létformája, más minőségei vannak, másmilyen fogalmakkal közelíthető meg és írható le. Ennélfogva egy másik szemléletmód szükséges ahhoz, hogy „tapasztalni” és „bizonyítani” lehessen. Korunk a szellemit az anyag egy nagyon finom formájának szeretné hinni, holott a szellem nem az anyag valamilyen válfaja. A szellemi dimenzió „létbelisége” és az anyag világa között persze van valami lényegi kapcsolat is, amennyiben az anyag a szellemnek egy megkeményedett formája és eredetileg abból származik. A szellem és az anyag dimenzióinak e kapcsolódási pontjaival szintén lehet foglalkozni. A lelket-szellemet magában hordozó emberi lénynek azonban a szellemnek nem ezzel a részével van a legfőbb dolga, hanem a szellem „szellemibb” oldalával, amelyben már semmiféle anyagra-vonatkoztatottság nincs. A bennünk levő lélek egy „másik” világból való, egy teljesen nem-anyagi létből. A lélekről és az ilyenfajta szellemi létről „külső-materiális” bizonyíték egyáltalán nem adható, hanem csakis „lélektípusú” és „szellemi” bizonyíték. A szellemi létnek ez az oldala ugyanis alapvetően morális jellegű. Ahogyan a természet anyagból áll és épül fel, a szelleminek a saját dimenziója moralitásból áll és épül fel. A moralitás a „közege”, a törvénye. Ebből is látható, hogy mennyire más világ, mint a moralitást teljességgel nélkülöző személytelen természet világa. Ahogyan a szellem „kívül” áll a természeten, az anyag is „kívül” áll a moralitáson. Nem aszerint működik, más alapelv irányítja. Az emberi lélek azonban „belül” áll ezen a moralitáson, ehhez tartozik és nem az anyag személytelenségéhez.

177

Az ilyen bizonyítékok iránt is tehát meg kell szereznünk a fogékonyságunkat, különben nemcsak a szellemi világ, hanem a saját lelkünk létéről sem lesz semmi „bizonyítékunk”. A szellemi létről és a saját lelkünkről való legfőbb bizonyítékaink ugyanis éppen a morális bizonyítékok… Morális tetteink nem a természetből, az anyag világából erednek, abból egyáltalán nem magyarázhatók meg! Magyarázatuk máshonnan való. Ha tehát a szellem bizonyítékát keressük, akkor azt nem a természet rendjének felfüggesztésében kellene látnunk (csodák, kísértetek, jelenések stb.), hanem az emberi bensőben jelentkező moralitásban… A moralitás, a morális cselekvés lehet az egyetlen hiteles és valódi bizonyíték a szellemi világ meglétére és saját halhatatlan – értsd: nem-anyagi – lelkünk tényleges valóságára! Aki ilyet önmagában nem tud felmutatni, vagy ezt képtelen érzékelni a körülötte élő többi emberben, annak valóban semmi „konkrét” bizonyítéka nincs a szellemiről, mert a kozmikusszellemi lét minden megnyilatkozása felénk „bizonyíthatatlan” marad számunkra, minthogy az sohasem anyagi formában történik, vagyis érzékszervileg általunk érzékelhetően. A szellemi világ meglétét csak mi magunk bizonyíthatjuk be magunknak, mégpedig úgy és akkor, amikor morálisan cselekszünk, mert ilyenkor nem az anyagi természet törvényei szerint viselkedünk, hanem egy másik lét törvényei szerint, amellyel éppolyan kapcsolatban áll a lelkünk, mint amilyen kapcsolat áll fenn a testünk anyagisága és a természet világa között. A morális viselkedés a maga módján éppolyan csoda a személytelen és morál nélküli természet területén, de ez a csoda nem „természetfeletti” jellegű, azaz az anyag saját törvényeinek felfüggesztése, hanem valami „természetkívüli” megnyilatkozás, vagyis a szellem saját törvényeinek érvényesítése… A szellemi világ moralitása jelenik meg az ember morális érzületében és tetteiben, így az ember a legkevésbé sem természeti lényként képes a moralitásra és nem mint természeti lény végzi azt, hanem éppenhogy szellemi lényként. Minthogy a moralitás gyökere nem a természetben van, hanem azon kívül található, azért „megokolása” azt feltételezi, hogy kilépjünk a természet világából, és ott keressük eredetét, ahová valójában tartozik és ahonnan levezethető. A természeten kívül létező reális szellemi világ azonban a természetben keletkezett érzékszerveinkkel nem érzékelhető, azok számára „láthatatlan”. A szellemi létről magáról ezért ténylegesen – „bizonyíthatóan” – csak annyit tudhatunk, amennyi abból belénk került és bennünk van… A szellemi létet nem „kint” észleljük, hanem „belül”, saját magunkban! Nem a külső csoda az igazi bizonyítéka, hanem a belső csoda: az emberből kisarjadó morális magatartás, az ezt kifejlesztő szellemi fejlődés az egyénben… A moralitás iránti szükségletünk, a Morális Ember utáni mélyről fakadó és a körülöttünk levő minden moráltalanság ellenére is kitörölhetetlen belső vágyunk a legfőbb és szinte az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy egy másik világhoz is tartozunk, nemcsak a morálisan semleges anyagi természethez, és hogy egy másik világnak is léteznie kell, nemcsak a természettudomány által feltárt és egyedülinek kikiáltott személytelen létrégiónak. – Az emberek általában úgy vélik, hogy a szellemi világ meglétére az istenek, az Isten léte a legfőbb bizonyíték. Ha Isten van, akkor létezik a szellemi világ is. Ha Isten nincs, akkor a szellemi világ sincs. Az ateista kor ezért tagadja a szellemi

178

világ, egyáltalán a szellem létezését. Isten létét formálisan „bizonyítani” azonban nem is lehet, mert ez meghaladja földi tudatunk lehetőségeit. De ez nem jelenti azt, hogy a szellemiségről semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk és nem is rendelkezhetünk! A bizonyíték másban és máshol található, a bizonyítás más formában történik. Ha valóban arra kellene várnunk, hogy Isten létét bebizonyíthassuk, akkor nem sok reményünk maradna abban a tekintetben, hogy egyáltalán bármiféle szellemi létezésben higgyünk, és értelmét találjuk annak, hogy még egy ilyenféle létet és létminőséget is keressünk a világban. A szellemi létről való meggyőződés igazából nem is az istenfogalmon keresztül történik, mert ez nem hordozhat olyan egyértelmű és magától értetődő bizonyítóerőt, amelyre szükségünk lenne e cél érdekében. Az istenfogalmak eleve csak valami ember alkotta fogalmak, ezért történelmileg ingatagok és tartalmilag relatívak, ennyiben könnyen kikezdhetőek, és el lehet szakadni tőlük. Az Isten lénye pedig külső tapasztalatilag nem elérhető valóság számunkra, ezért nem lehetséges bizonyítékként sem felhasználnunk a szellemi lét igazolása érdekében, és mivel Isten lénye fizikailag nem érzékelhető, azért lehet nem hinni is benne. A szellemi világ léte tehát ezen az úton nem bizonyítható, és valóban az ilyen módszeren alapuló kapcsolódás a szellemiséghez mára már teljesen kiüresedett – dogmatikusan, a gondolkodást elutasítva ugyan még továbbél –, sőt modern anyagelvű korunkban a szellemi világ teljes elfelejtéséhez, már magabiztos tagadásához és tudományos „megcáfolásához” vezetett. Ezért a szellemi létről való tudomás és meggyőződés immár más eszközöket igényel, a járt út járhatatlanná vált, a puszta hiten alapuló eddigi bizonygatások helyett valódi bizonyíték után kiált a szellem jelenlétét magában mégiscsak érző és arról lemondani nem akaró ember. De ehhez valójában nem is kell messzire mennie. A bizonyíték a lehető legközelebb van: saját magában. Régen a legmesszebbre távolodtak el az emberlénytől, és a mindenség legmagasabb, számunkra legtávolabbi pontjáról „kiáradó” Istenlény fogalmával „bizonyították be” a szellemiség létezését. Ha másfelől bele is vetítették az Istenséget a természet jelenségeibe – „Isten minden létezőben benne van” –, ezzel mégsem hozták igazán közelebb, mert ekkor is csak személytelen formájában volt benne mindenben, és az ember számára egy növényben, az égzengésben éppolyan felfoghatatlan maradt, mint a kozmosz égi magasságaiban. De az emberhez való viszonya is ennek megfelelően alakult. Ez volt a „túlvilági” (a transzcendens) Isten, amely mint istenkép az erőszakot és a félelemkeltést sem nélkülözve tartotta fenn a szellemi létről való tudomást a földön. Ez a „túlvilági”, „emberkívüli” Isten, értsd: istenfogalom volt az, amelyik később „meghalt”, azaz kiüresedett, a modern énszerű ember számára távolivá, idegenszerűvé, megragadhatatlanná, így a szellemiség felé irányulásában mindinkább használhatatlanná vált. Az újabb korban a szellemi létről való meggyőződést ez az istenfogalom többé már nem volt képes hordozni és az ember számára biztosítani. E túlvilági Isten fogalmának fokozatos „halála” azonban egyúttal magával rántotta a szellemi létet – annak fogalmát – is, az arról való belső bizonyosságunkat! Az ateizmust követte a materializmus, és a „tudományosodó”, „anyagelvűsödő” emberiség megnyugodott, hogy végre kinőtt a mesék világából.

179

Ha az ember nem lenne szellemi lény is, hanem csak természeti-biológiai lény lenne, akkor nem érte volna veszteség azzal, hogy a nem-természeti világról való elképzeléseit maga mögött hagyta. A lelkünk azonban élő bizonyítéka egy bennünk levő nem-természeti valóságnak! A lelkünk – tulajdonképpen az Énünk – az adott szituációban: a materialista világkép által már csak az anyagiságra leszűkített létben most keresni kezdi saját identitását. Ezt nem tudja kötni a természethez, de már a „túlvilági” (transzcendens) Isten sem siet a segítségére, hogy saját létével az ember szellemi voltát is „bizonyítsa”, mert ez a külső Isten eltűnt, elhallgatott, visszavonult. Ebbe az Istenbe az ember már nem tud „belekapaszkodni” annak érdekében, hogy saját szellemiségében is biztos legyen. Kívülről a teljes szellemi – szellemtípusú – sötétség veszi körül… Semmi szellemit nem érzékel a „külső” világban. Ha belül sem lenne valami szellemi benne, akkor a tényleges szellemi elsötétedés várna rá, mert a szellem fényét kívülről immár semmi sem erősíti meg számára. Önmaga szellemiségének ügyében magára maradt, annak lángja már csak benne pislákol, amelyet kívülről egyúttal nagy erővel igyekszik elfújni valami szellemközömbös és nem kevésbé emberidegen hatalom. Ez a szabadság szituációja számára: választhat a szellem mellett vagy ellen. Nincs parancsszó, nincs dogmahit, nincs semmi külső, ami saját szellemi mivoltát hangsúlyozná előtte és e téren fogódzóul szolgálhatna számára. De ez a helyzet nemcsak a szabadság, hanem a teremtés szituációja is. Csak most döbbenhet rá, hogy ő valóban szellemi lény, és éppen azért az, mert valami szellemi teremtő erővel rendelkezik! Idáig készen kapta mindazt, ami benne van. Most minderre építve tovább kell vinnie, de már magából kiindulva kell folytatnia a saját lénye kozmikus teremtését. Igazán csak a külső szellemi elsötétedés folyamán és hatására fedezi fel először önmagában a BELSŐ szellemiséget, önmaga individuális lényének elidegeníthetetlen SAJÁT FÉNYÉT, amely már nem visszfény, hanem valódi, „belső eredetű” fényesség benne. Eddig a külső és „transzcendens” fény elhomályosította a benne található szellemit, most éppen erre a saját szellemire lehet ráébrednie, arra, ami már csakis belőle fakad, az ő műve, az ő tettének eredménye. És ekkor felfedezi, hogy a „szellemiség” valójában nem egyéb, mint moralitás. A szellemiség teremtése a moralitás teremtése... Szellemi lénynek lenni elsősorban annyit jelent, hogy morális lénynek lenni! A lélek szellemszerűségéről nem az a legfőbb tudnivaló, hogy a fizikai test halála után a lélek elhagyja ezt a testet, átlép egy szellemi dimenzióba, ahol továbbra is él, vagyis a lélek nem semmisül meg a test halálával. A lélek – az Én – szellemi mivolta sokkal inkább abban keresendő, hogy moralitást – szeretetet – hordoz és képes magába felvenni… A moralitás, a szeretet a lét kozmikus-szellemi melegének forrása, a mindenséget éltető tűz, amely a valóságot egy bizonyos létállapotba vagy létminőségbe emeli, amely nélkül az rideg és csupán „mechanikus-gépies” lenne. Ilyen a fizikai természet. A szellemi kozmoszt azonban a szeretet különös és egyedülálló isteni tulajdonsága járja át. Ez biztosítja, hogy a szellemi kozmosz nem hideg és sivár. A morálisan elsötétedő fizikai világban az emberi lélek felfedezi magában azt, hogy ő is – ha akarja és ha cselekszi – képes lehet önmagából fakadóan a szeretet kozmikus melegének teremtésére, mert ennek isteni lángja most benne is meggyulladt, avagy meggyújtható.

180

A szellemi lét bizonyítékát az ember így önmagában találja meg, a benne élő moralitásban, a belőle fakadó szeretetben… Saját szellemiségének bizonyításához immár nem szorul egy külső („túlvilági”, transzcendens) Isten fogalmára, és nem ijed meg a lét teljes személytelenségét hirdető természettudománynak a szellemit tagadó felfogásától sem. A magában fokozatosan feltámasztott moralitása képezi saját szellemi Énje fokozatos feltámadását is, amely éppolyan – belső – tapasztalati valóság számára, mint a természeti külvilág tényei és eseményei. Ezzel a természeti mellett egy olyan Szellemi Kozmoszban is elhelyezi magát, amely választ ad számára a testiségén kívül őt éppannyira jellemző lelkisége létezésére is, annak eredetére és sajátos jellegére, végső mozgatórugóira. – Az ember így egy olyan magasabb rendű BELSŐ VILÁGOT talál meg, vagy inkább lépésről lépésre fedez fel és alkot meg magában, amelyet nem kaphatott volna meg sem a materialista tudománytól, sem a hagyományos vallástól. Valójában ezek egyike sem irányul az emberlény tulajdonképpeni szellemi lényegére, az (isteni) ÉNJÉRE, arra, ami az embert a természeti létben minden más lénytől a leginkább megkülönbözteti, és az ő igazi értékét, létének értékességét hordozza. Ennek első és valódi tudatosítása a szabad és individuális, az eredendően szellemi, de már önmaga által morális ember megjelenésére várt. – Érdekes módon az először olyannyira rejtélyesnek tűnő, de utóbb mondanivalójában megdöbbentően célirányosnak és meglepően átláthatónak bizonyuló tarot megalkotói, a nagy arkánumok képeinek eredeti megrajzolói az emberfejlődés e majdani szellemi-belső fordulatát előrelátták, és az Új Ember születésének most kezdődő korszakát a maguk részéről teljesen biztosra vették, mintha a múltban (az újkor hajnalán) már tudtak volna arról, hogy néhány évszázad elteltével milyen szellemi tendenciák lépnek fel az emberiség tudati életében… És éppen ez adott alkalmat a nagy félreértésre! A tarot valóban a JÖVŐT jósolja meg, szellemileg belelátott a jövőbe, – de egy teljesen másik értelemben, mint ahogyan ezt később értették és a világban róla elterjesztették. Sokkal mélyebb jelentések kódolódtak a képekbe, mint a jóslások által megtudható vagy megtudni vélt jövő heti hétköznapi események. A tarot az ember már saját szellemi fejlődését, a kozmikus evolúcióban megjelenő Új Embert, a bennünk aktivizálódó isteni Ént LÁTTA ELŐRE, amelynek elkövetkezendő és rá váró szellemi Belső Útját ábrázolta a Beavatás Termében. – E Belső Út megfogalmazása bizonyára más módon is lehetséges, a tarot által történő leírása azonban ennek egyik legkonkrétabb és legrészletesebb formája. A tarot valójában az emberi önteremtésről szól, amelynek célja, de éppannyira eszköze a szellem. A tarot ezoterikus tartalmát két legalapvetőbb fogalomra egyszerűsíthetjük le, vagy vezethetjük vissza: a szabadságra és a szeretetre. Az egyiket műveljük, a másikat létrehozzuk az arkánumok princípiumain való gyakorlati végighaladásunk során a saját személyes életünkben. Ehhez az erőnk belülről jön és nem kívülről! Ezt az erőt így belülről is várjuk és ne kívülről… Aki nem hiszi, hogy saját magában hordozza ezt az erőt, azt kívülről semmilyen istenerő sem fogja tudni megerősíteni. A „Mennyország” bennünk készül, ott kell megteremtenünk, nem vár ránk készen az égi világban... A Beavatás Termét ezzel a tudattal hagyja el a tarot beavatottja. A földi lét felé fordulva, mégis a magasabb létre tekintve járja szellemi Belső Útját.

181

9. Fejtegetéseinket azzal kezdtük, hogy a tarot alig kapcsolható azokhoz a kozmikus világképekhez, amelyek a régmúltban, az emberiség ősi, mitikus korszakában keletkeztek. Manapság úgy hisszük, hogy minden igazi bölcsesség csak a múlt tanításaiból jöhet. Az idők során elfeledett tanokat csak újra kell keresnünk, ismét felelevenítenünk, és akkor megtudjuk mindazt a titkot, ami az ember szellemi lényére vonatkozik. Az ősi tanokból persze nem hiányzik az ember valamilyen leírása. Ez azonban az akkori kozmoszba és szellemi létbe való integrációjáról szól, a Krisztus előtti mindenségről. Ebben az ember alapvetően a szellemi kozmosztól függött, és többnyire egy szigorú determinizmusba ágyazottan létezett itt a földi síkon is. Ezt fejezte ki például az asztrológia, amely az embert típusokba sorolja be, bizonyos kozmikus sablonok érvényesülését mutatja meg a földi személyiségünkben. Itt egy állandó és változatlan („örök”) kozmoszról van szó, amelynek hatásai a világ végezetéig egyformán hatnak, töretlen érvényességgel és teljes szigorúsággal. Az ősi kozmoszképek azonban nem tudnak a világlét eljövendő sorsáról: a szabadságról, mert még nem ismerik a Krisztus-impulzust, még pontosabban mondva: hiányzik belőlük a Krisztus-impulzus. A Nap-kultuszokban ugyan már Krisztus homályos fogalmát élték át, de Krisztus földi megjelenése előtt az Ő igazi titkát – a szabadságot és az Énszerűséget – még nem láthatták „színről színre”, egyértelműen és teljes élességgel. A Nap-kultusz csak sejtett valamit, de még nem értette e sejtése igazi lényegét, mert akkoriban a Krisztus-lény még nem kezdte meg nagy tettét: a szabadság és az Énszerűség belesugárzását a kozmikus világba. Ez ugyanis csak a kozmosz egy erre előkészített, „elkerített” helyén, a földi fizikaiság világában vehette kezdetét, innen indul ki, hogy ez az impulzus egyszer majd makrokozmikus méretekben is szétáradjon a létben. Krisztus kozmikus útja a legfelső istenszférából a földi sík felé fokozatosan ment végbe. Az ősi Nap-kultuszok idején Krisztus még csak a kozmikus Nap-szférában tartózkodott e közeledésben – ezért a Földön a Napot imádták, de még nem tudtak magáról Krisztusról –, ennélfogva még személytelen és „kozmosztípusú” alakban írták le Őt a beavatottak, akinek valódi kapcsolatát a földi emberi lénnyel és léttel nem is deríthették ki. Így az énszerű Istenséget még összetévesztették, azonosították a személytelen jellegű kozmoszműködéssel… De Krisztus nem a szükségszerű típusú „kozmoszt” közvetíti az embervilág felé, hanem a személyes és szabad „istenszférát”, amelyről mindaddig a legkevesebbet tudtak a kozmosztanokat magukban hordozó ősi bölcsességek. A kozmoszba az igazi változást nem is maga a kozmosz hozza, hanem egyedül a kozmosz felett álló személyes istenszféra. A kozmosz természete „örök” típusú, statikus jellegű, szilárdságra, állandóságra törekvő. Az istenszféra hordozza a lét dinamikus elemét, a változás lehetőségét, a fejlődés erejét. De ez a maga igazi titkát az ősidőkben még nem fedte fel a mindenségnek, azt, hogy az isteni mivoltban szabadság és Énszerűség is rejlik, és hogy a kozmikus szellemi evolúció egyik legfőbb célja éppen ennek a tulajdonságnak és minőségnek az elültetése a világban. Amikor Krisztus „leérkezik” a Földre, akkor éppen ez a cél lesz „hírül adva”,

182

közölve a világgal, ami egy teljesen új és ismeretlen impulzus a világ számára. Ezen impulzussal egy rendkívüli, dinamikus, szinte mindent felforgató elem robban bele a kozmikus létbe, mindenekelőtt az emberi lény létközegébe! A Krisztus-impulzus az eddigi statikus kozmikus összrend paradigmáihoz alig köthető, egy új fejezetet jelent a mindenségtörténetben. Hiába ismerjük a kozmosz működését a régi tanok fényében, a Krisztus-princípiummal egy olyan új vonás jelent meg a létben, amelyet azok nem tartalmaznak, vagy csak igen távoli utalásokban, amit már sejteni lehetett arról Krisztus földi megjelenése előtt. Így a régi bölcsesség legalábbis csak féltudással rendelkezik, sőt nem is a leglényegesebb és idővel – napjainkban – egyre aktuálisabbá váló ismerettel. Ezt az ismeretet tehát nekünk nem a múltban kell keresnünk, mert ott csak „tükör által homályosan”, vagy sehogyan sem található meg. Ez a személyes istenszférából származó és onnan közeledő új princípium a „külső” kozmoszban nincs benne! Abba még nem íródott bele, abban még nem vált létté, valami létező valósággá, hanem csak a kialakulás stádiumában található, képlékenyen, törékenyen, mondhatnánk, magzatállapotban, és éppenhogy az emberi lényen belül, az emberi Én-szférában! Az ősi kozmosztudás az embert csak kozmikus (a mindenséghez tartozó) lényként ábrázolta, az új tudás azonban az embert mint isteni (az Istenséghez tartozó) lényt mutatja be. Az ősi bölcsességet tehát ki kell egészítenünk az ember egy új, most ébredező oldaláról szóló tudással. A tarot 22 képe tulajdonképpen nem archetípusokat jelöl, bizonyos „örök” emberi tudattípusokat, hanem 22 cselekvést, az énszerű, szabad földi ember belső eredetű akarati megnyilatkozásait, amelyek valóban az emberi lényből indulnak ki (és nem a kozmoszból), egyedül az emberen múlnak, és nincsenek meg „készen” valamilyen már létté keményedett formában a mindenségben. Ezek a tartalmak csak most kerülnek bele a létbe, a kozmoszba, és éppenséggel az ember által, az ember cselekvő magatartása, akarati jelenléte következtében. Ezért kell inkább valamiféle ÚT-hoz hasonlítani e princípiumokat, és nem olyan „őselvekhez”, amelyek egy fennálló és már régóta ható kozmikus működést fejeznek ki. A tarot-ban ábrázolt eszmék a mindenségben még nem váltak okokká, hanem egyelőre csak célokként vannak jelen benne! Ezért az embert nem a determinizmus köti hozzájuk, hanem a szabadság, vagyis az indeterminizmus. A jövő felől hívnak, nem a múlt felől parancsolnak. Nem az embert „valósítják meg”, mint a már létező kozmikus őselvek és archetípusok, hanem maga az ember valósítja meg őket, teszi őket igazi valósággá, hogy e princípiumok célból egyszer majd okká válhassanak a kozmikus összlétben. Ezt tudatosítva az ember felismerheti, hogy valóban teremtő feladat hárul rá, aktív szerepben jelenik meg a kozmikus evolúcióban, létépítő tevékenységgel bízták meg abban. Az új emberfogalom e felismerés nélkül nem születhet meg. Az új emberfogalom éppen arról szól, hogy az emberben valami teremtő, a makrokozmoszra is kiható, sőt azt megváltoztató lényt lássunk, aki nem egy másoktól mozgatott akarattalan bábu, hanem a létteremtésben maga is Mágus, Mester, Teremtő, a mindenség egy új felelősségteljes formálója. Ez az embermegítélés teljesen hiányzik a vallásokból, egyáltalán a kozmoszból kiinduló ősi bölcsességből. Egy még nem létező lét megalkotása az ember által – ez az elv csak korunk ezoterikájában jelent meg.

183

A már megértett új Krisztus-fogalom, egyáltalán maga a Krisztus-impulzus révén tehát egy új emberfogalomhoz jutunk. A Krisztus-impulzus egy valóban Új Ember létrejöttének lehetősége bennünk. Ez azonban egyúttal valami mozgásba és lendületbe kerülés, az eddigi sablonos, automatikusan működő statikus keretek közül való kilökődés is, egy izgalmakkal váró és veszélyekkel terhes valódi felfedező útra indulás, amely ténylegesen az ismeretlen felé vezet… A nem-változó, végérvényesen „elkészült” és „befejezett”, ugyanakkor – e minősítéssel rejtélyes módon összefüggve – alávetettnek, szolga szerepűnek, porszem jelentőségűnek látott ember fogalma helyett egy dinamikus, fejlődést hordozó, alkotóerővel rendelkező, istenmércével mérhető ember fogalmát fedezzük fel a létegészben és éljük meg magunkban a Krisztus-impulzus tudatosítása után. A kozmosztól mindenben szigorúan függő, attól ezer szállal gúzsba kötött ember régi képét követően egy kozmoszt építő, abban szabadon fellépő, sőt éppen a saját teremtő erejére utalt ember új képe bontakozik ki előttünk. Nyilvánvalóan mindez nem azt jelenti, hogy a lét alapvető meghatározottságai hirtelen megszűnnének az egyes ember életében, és a teljes meghatározatlanság állapotában kellene magát éreznie. Az emberben megjelenő Krisztus-impulzus nem törli ki belőlünk a kozmosz alapvető érvényesülését, de jelentősen kiegészíti azt, tovább finomítja, egy minőségileg új formába vezeti át. Ez azonban kihat, illetve visszahat a kozmoszra is, annak eddigi természetére és az embert illető működésére. A szellemi kozmosz maga is átalakulóban van. Az emberre irányuló régi determinizmusát kezdi elveszíteni. A fizikai-földi sík irányában történő lassú „bezáródása” egyúttal addigi meghatározó ereje fogyatkozását is jelenti, belső impulzusainak fokozatos elapadását. A szigorú determinizmust magából kibocsátó kozmikus működés energiája kimerült, a régi makrokozmosz-struktúra kiszáradt, már nem képes úgy hatni és abban a formában létezni, ahogyan a kozmikus ősidőkben létrejött. Az a morális isteni meleg, amely mindeddig átjárta a szellemi mindenséget, kihűlőben van. Az a hatalmas vakító kozmikus fény, amely mindeddig bevilágította a szellemi világot, sötétülni kezdett. – A szellemi létbe belelátó, avagy a szellemiségből egy új üzenetet a földi világba „lehozó” Rudolf Steinernek, az újabb idők egyik legrejtélyesebb személyének, korunk egyik legnagyobb beavatottjának minden bizonnyal leggrandiózusabb és egyúttal legdöbbenetesebb kozmikus képe, legezoterikusabb eszméje az, hogy maga a makrokozmosz elhalóban van… Múltbeli léte, fennálló formája nem „örökkévaló”, nem végérvényes, nem sziklaszilárd, hanem megingott, megroppant, foszladozik. De Steiner ehhez kapcsolódó másik kijelentése éppolyan megdöbbentő, mint az első. Egy új makrokozmosz van születőben, amelynek csírája éppen a földi lét, a Föld maga, ahol az új makrokozmosz eljövendő kozmikus fénye és morális melege egyszer majd hatalmasan felizzik, és innen fog kiáradni a szellemi mindenségre és áraszt Új Életet abba... Krisztus az istenszférából azért jött a Földre, hogy ezt a hatalmas átalakító folyamatot elindítsa, és ezzel a világot, a kozmoszt megmentse. A „feltámadás” fogalma ezek szerint nemcsak emberi léptékekben érvényes, hanem magára a létegészre, a kozmikus valóságra, a szellemi világra is vonatkozik! A krisztusi „megváltás” tehát nemcsak az emberi szférát érinti, hanem

184

legelsősorban magát a makrokozmoszt. Az új makrokozmikus fény fellobbantásához azonban Krisztusnak szüksége van az emberi lényre, az ember mindeddig ismeretlen teremtő akaratára, belső-énszerű morális cselekedetére, mert mi vagyunk az az áteresztő közeg, az a közvetítő, amely a Krisztus-impulzust először képes magába fogadni a mindenség létezői közül, mi vagyunk a létben az a kanóc, amelyen a krisztusi tűz, szeretetláng felgyulladhat, és amelyen keresztül a kihűlt makrokozmosz újra átmelegíthető, a halódó, megfakult szellemi világ ismét életre kelthető lesz. Az Ember tehát a jövő mindensége kialakulásának fókuszpontjában áll, annak nem csupán mellékszereplője, hanem Krisztussal együtt egyenesen a főszereplője, akinek erről bizonyára tudnia is kell. A Krisztus-impulzus így vezet el bennünket egy teljesen új emberfogalomhoz, egy új emberképhez is. De ebben átélünk egyúttal egy hihetetlen terhet, egy rendkívüli felelősséget is, ám nem kevésbé egy újszerű öntudatosságot, látva az előttünk sorsszerűen megnyíló énszerű Utat az Új Világba. Ha immár harmadik oldaláról tesszük fel azt a kérdést, hogy mi a Gonosz titka, akkor az elmondottak alapján egy a kozmosz történéseit és az ember lényét illető alapvető össszefüggésre találhatunk rá. Itt természetesen továbbra is az ezoterikus világkép keretén belül haladunk, ami vagy teljes abszurdumnak, vagy egyszerűen légből kapott kitalálások kavargásának tűnhet a hétköznapi tudat, a materialista tudományos nézőpont, de még a konvencionális vallásos felfogás számára is. Amikor a legtávolabbi ősidőkben a szellemi kozmosz determináló belső ereje még töretlen volt, akkor csak „jó lények” léteztek benne. A „rossz lények”, a Gonosz megjelenése a világban annyit jelent, hogy a kozmikus morális determinizmus hatása alól kiszabadultak bizonyos szellemi lények, akikre ez a magasabb determinizmus már nem volt képes teljes terjedelmében és abszolút hatásfokkal hatni. Minél inkább legyengült az eredetileg csak „jó lényeket” alkotó és fenntartó kozmosz determinizmusa, annál több „rossz lény” jelent meg benne, akik már nem, vagy csak részlegesen hordozták magukban az eredeti morális impulzusokat. A moralitás ilyen nem-érvényesülése a szellemi lényekben azonban egyúttal azok létszerű kiszáradását, valamiféle elhalásukat is jelenti, a kozmikus Élet bizonyos végzetes elfonnyadását bennük. A szellemiségben csak az él igazán, ami morális is. A moralitás ilyen kiszorulása egy lényből egybeesik e lény kiszorulásával az Életből, a szellemi élőszerűségből. Ahol nem érvényesülnek a morális impulzusok, ott egy elhalási folyamat is kezdődik az illető lényen belül! E halálerők a moralitás hiányában lépnek fel, miként a férgek az életet már nem hordozó tetemben. A „gonosszá válás” éppen azt mutatja, hogy a kozmikus determinizmus egy létezőben nem érvényesül, hatástalan, ezért morálisan determinálatlan marad az ilyen lény. Ez a gonosszá válás tehát valami szabaddá válás is, de olyan, amely csak immorálisan tud viselkedni, úgymond csak rombol és „rossz”. Minthogy ez a gonoszság valami halálerő megjelenése az ilyenné vált lényekben, azért ezek már a kozmikus Életből is kezdenek kiszorulni, és lelkileg valami belső „pokol” felé sodródnak, de akár külsőleg is egyfajta kozmikus temetőbe, ahová az ilyen „kísérteteknek”, a morálisan életteleneknek kell kerülniük, átadva őket az „örök enyészetnek”, ami itt a teljes szellemi elszáradást, kiüresedést, a szellemi kihűlést jelenti.

185

A legérdekesebb, hogy az emberlény kialakulása és sorsa beletagolódik ebbe a folyamatba! A szellemi kozmosz determinizmusvesztésének folyamata egyedül az ember esetében nem valami kudarcesemény, hanem éppen az ő szerves fejlődésének útja és eszköze… Az ember nemcsak indeterminált lénnyé válik, hanem egy olyan szabad lénnyé is, amely idővel már saját maga képes feltölteni a morálisan indeterminált belső világát a moralitással, amire a kozmosz egyéb lényei nem képesek. A földi emberben megjelenő indeterminizmusba ugyanis belép a Krisztus-impulzus, az isteni Énszerűség alkotó ereje, morális képessége… Vagyis ez nem hagyja üresen az ember mindinkább indeterminálttá váló belső világát, amiként az ebben a tekintetben valóban üresen maradt a „rossz” szellemi lények esetében. Az ember e makrokozmikus elhalási folyamatban egyedülálló módon az istenszféra saját morális teremtő erejét kapja meg, amit addig vagy „eltitkolt”, vagy a világgal ismertetni még szükségtelennek tartott az Istenség. Így az ember a kozmikus összlétben egy olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely csak benne van meg, a kozmikus-szellemi lényekben nincs, ezáltal egy olyan tettre képes, amelyet csak ő tud megtenni, de a kozmikus-szellemi lények nem. Éppen ezzel azonban alkalmassá válik a morálisan egyre indetermináltabb kozmosz megmentésére is, amelyre Krisztussal együtt csak ő képes a beleáradó Krisztus-impulzus hatására, az istenszféra legsajátosabb és a kozmosz előtt mindeddig ismeretlen tulajdonsága, az Énszerűség következtében. Azok a gonosz lények – avagy erők, folyamatok –, amelyek immár nem hordozzák magukban a kozmosz morális determinizmusát, de nincs meg bennük a szabad Krisztus-impulzus sem: nem képesek érvényesíteni magukban a moralitást, így saját erejüket a világ ellen fordítják, korábbi építő hatalmukat most pusztításra használják fel. De ez bennük már valami halálszerűség, egyfajta lelki-tudati belső pusztulás is. Az ember úgy őrzi meg saját lényében a kozmikus-szellemi Életet, hogy ő belülről, énszerűen építi fel magában a moralitást, valóban a kozmikus determinizmus hatása nélkül, vagyis azt az okot és forrást, amit idáig a kozmikus determinizmus jelentett a moralitás számára, az ember áthelyezi saját magába, és már benne lesz megtalálható. A szellemi kozmosz belső elsötétülése, növekvő gonoszság-felhője, azaz elhalási tendenciája ugyanakkor folyamatosan árad le a földi-emberi világba, és tölti fel magával azt! A morális indeterminizmus kozmikus hullámai az egyedi embert is elérik, saját individuális megnyilatkozásainkban jelentkeznek, így ezzel a makrokozmikus folyamattal nekünk saját magunkban kell megküzdenünk. A morális indeterminizmus éppenhogy a belső világunkat fenyegeti, ezért mindenekelőtt ott kell vele szembenéznünk. Ez a belénk nyomuló kozmikus Gonosz-princípium, azaz szellemilelki élettelenedés egy olyan belső állapotként és tendenciaként jelenik meg bennünk, amikor az ember már egyre kevésbé vagy egyáltalán nem érez magában semmiféle indíttatást arra, hogy ő maga bármit is a moralitás alapján cselekedjen, mert minden külső morális hatás és kényszerítés számára teljesen közömbössé és immúnissá vált. A Gonosz pusztító fellépése a kozmoszban tehát az addigi szellemi determinizmus kimerülésével, fokozatos legyengülésével párhuzamos folyamat. A régi makrokozmosz „elhalása” e két folyamat együttesen: egyrészt a régi típusú determinizmus erejének elapadása, másrészt az így morálisan már indeterminált létezőkben,

186

kozmikus tendenciákban megjelenő romboló erejű Gonosz elszabadulása. Ezért egy új lét, egy új létműködés megteremtése válik szükségessé! Ha furcsán is hangzik: az új makrokozmoszban az új determinizmus a szabadság lesz… Vagyis abban a moralitást már nem egy külső, kívülről közelítő és parancs jellegű determinizmus tartja majd fenn, ahogyan ez a régi makrokozmoszban történt, hanem egy belső, egy belülről fakadó és önkéntes akarat. Az új makrokozmoszban a külső-személytelen DETERMINIZMUST tehát felváltja a szabad és énszerű AKARAT. Ez a szellemi fejlődéstendencia – kozmikus evolúció –, ez az új fény és meleg a mindenségben csakis a Földön, az emberi világban érhet meg, és innen áradhat majd ki az egész mindenségbe! A „visszaút a szellemibe” kifejezés valódi értelme nem egyéb, mint ez a folyamat. A szellem útja az anyagba, majd e folyamat megfordulása vissza a szellemibe: az új makrokozmosznak a Földről, az Emberből kiinduló kialakulását jelenti, amelyet Krisztus isteni lénye vezet és Én-ereje biztosít. A legfurcsább, amit az ezoterikában hallhatunk, az a kijelentés, hogy a szellemi világ megváltása a fizikai világban és világból történik. A fizikai síkon lehetővé vált szabadság, a fizikaiságban kifejlődni képes Énszerűség útján állítható csak meg a szellemi lét elhalásának, elsötétülésének titokzatos folyamata! Az ember szellemi lény, és a halál után átkerül a szellemi világba. De ott nem valami boldogság-birodalomba kerülve érzi magát, ahol végre leheveredhet és az idők végezetéig úgy is maradhat, hanem azt tapasztalja, hogy az igazi történés és „nagy esemény” nem ott van, hanem odaát a földi létben, ahol Krisztus előkészíti az új makrokozmoszt. Krisztust nem találja meg a szellemi világban, mint ahogy még ott volt időszámításunk előtt 5000-ben, vagy éppen 500-ban, hanem „lent van” a földi szféra közvetlen közelében, és isteni erejét ott árasztja ki az emberlényre. A szabadság-evolúció és Én-evolúció a Földön történik, nem a szellemi világban… Ezért a szellemi síkra átlépett ember egy idő után leküzdhetetlen vágyat kezd érezni magában, hogy ismét fizikai alakban visszaszülessen a Földre, és részt vegyen az ott történő folyamatokban. Valójában a halál után a szellemi világban való mindenkori tartózkodásunk csak egy gondos előkészület és tudatos felkészülés az újabb fizikai létezésünkre, ahol az Új Világ fényének majdani fellobbanásához járulunk hozzá a magunk kicsiny, de semmiképp sem nélkülözhető szikrájával. Mi tehát a földi lét rejtett célja és egyúttal nagy próbatétele? Az új krisztusi – énszerű – kozmosz létrehozása! Ez az esemény a mi emberi lényünkön keresztül történik meg, amennyiben egy szabad és morális világ épül fel bennünk és körülöttünk, nemcsak emberi léptékeink között, hanem makrokozmikusan is. A kozmoszhoz éppúgy hozzátartozunk, mint a közvetlen hétköznapi környezetünkhöz. E két színtér össze is ér, kapcsolatban áll, nem választja el őket merev határ. Nem hihetjük, hogy a szellemi kozmoszhoz semmi közünk nincs, és elég lehet, ha csak az úgynevezett „látható” világról van tudomásunk. Saját szubjektív, belső világunkban éppannyira a makrokozmoszt is építjük, egyéni fejlődésünk azonos a kozmikus evolúcióval. A két létszféra elkülönültsége csak látszat, a szellemiség és fizikaiság polaritása csak időleges, mint ahogy a mindenség, a szellemi kozmosz „elhalása” is csak viszonylagos, és valójában egy új isteni terv részét képezi: egy új kozmosz megalkotását. –

187

Ez az egész nézőpont nemigen fér meg a régebbi istenfogalommal és azzal, ahogyan az ember önmaga viszonyát képzelte hajdan a szellemi léthez. Akkor egy „statikus” kozmoszból indult ki, és ebből fakadóan egy „statikus” – a trónján nyugalmasan ülő és „onnan fentről” uralkodó – Istent látott, akinek tevékenysége kimerült abban, hogy szigorúan figyelte a világot, és ha annak ugyancsak „statikus” rendjét valahol megsérteni látta, akkor nyomban büntetett. E nézetek szerint a világ stabilitása azon múlik, hogy semmi se változzon meg benne, és Isten tulajdonképpeni feladata a világ mozdulatlanságának megőrzése. Az embernek egy ilyen világban a formális-külsőleges engedelmesség szerepe marad, a fennálló törvények aprólékos betartása, és bűne mindig az, ha ettől a statikus világtól valamiben eltér. A világ lezárt, merev és változásképtelen, az embernek nincs semmilyen rendeltetése benne, semmit nem tehet hozzá ehhez a világhoz, és az úr–szolga formában viszonyul istenéhez. Így az ember is egy „statikus” lény, örökké ugyanaz és nem-változó, ha pedig valami vétsége, bűne van, abból csak az isteni kegyelem, az uralkodói megbocsátás külsőleges aktusa mentheti fel. Minthogy pedig az ember sok tekintetben igen kreatív lény, azért állandóan Istenhez kényszerül folyamodni, hogy megbocsássa neki e statikus és tágíthatatlan világba nem illő újításait, emberi megnyilatkozásait… Isten itt Bíró, aki szigorúan büntet, vagy kegyesen feloldoz. E (vallási) világkép és istenkép megalkotói semmit sem tudnak a kozmikus evolúcióról, az Istenség mérhetetlenül dinamikus, alkotó jelenlétéről a világban, és éppolyan középszerű világot és Istent hisznek maguk körül és maguk felett, mint amilyen középszerűek ők maguk. Csak meg ne változzon semmi a létben, maradjon minden ugyanolyan, miként a világ kezdetén volt – ez az alapelvük. Ez az alapelv azonban minden Életet nélkülöz magában, és a szellemi megdermedés, a szellemi kihűlés és elhalás kifejeződése, amely a legtávolabb áll a Krisztus-impulzustól és a legkevesebbet értett meg az emberből, az emberlény földi missziójából. A cselekvő, dinamikus Istenség, a kozmosz átalakulásának eget-földet megrázó eseménye, az ember aktív jelenléte a világfolyamatban azonban egy teljesen új és másfajta világképet eredményez! Isten érzelmes „imádata” helyett az emberben megjelenik a tettre kész részvétel „akarata”, és nem a külsőségekben kifejezett, számító imádat, hanem ez a belső viszony fűzi őt az Istenséghez. Nem pusztán egy szellemi Isten meglétében „hisz”, hanem egy új és istenszerűbb – azaz szabad és énszerű – Világot „akar”… Nem egy külső istenalakot képzel állandóan maga elé, hanem egy belső istenminőséget kutat fel magában… Nem a világ mozdulatlanságához ragaszkodik, hanem a világ további tökéletesedését keresi. Itt minden aktívvá, tevékennyé, mozgalmassá válik, Isten is, a Világ is és az Ember is. E felfogás alapján Élet árad bele önmagunkba is, a világba is, és nem kevésbé az Istenségbe is. A makrokozmosz megmentése, a világ megváltása kétségkívül olyan cselekvések, amelyek nem illenek össze a világ felett trónoló isten hagyományos képével. Az utóbbi inkább valami despotához hasonlít, az ókori birodalmak hatalomhoz szokott, a hatalmukat féltőn-kegyetlenül őrző kényuraihoz, és bizonyára az ókor királyaicsászárai voltak a minták egy ilyen istenfogalom megalkotásához. A cselekvő Istent, a világ formálásában tevékenyen részt vevő Krisztust nem a világ felett képzeljük el,

188

hanem benne magában a világban, aki éppen ezért nem is csúszó-mászó szolgákat akar látni bennünk, hanem egy szellemi-kozmikus folyamat résztvevőit, egy feladat felvállalóit, egy eszme megértőit, társakat, akik magukra veszik a világalakulás terhét és felelősségét önként, és nem kényszerből, félelemből követik Őt, hanem szabadon, pusztán a morális érzületükből fakadóan. Egy ilyen istennek nem külső kultuszokra, látványos ceremóniákra, hízelgő agyondicsérésekre, önfeladó megalázkodásokra van szüksége az ember részéről, mert ezekkel semmit sem tud kezdeni. Csak egy hiú és dölyfös isten igényelhetné az ilyen emberi megnyilatkozásokat! A szeretet Istene azonban keresztülnéz rajtuk. A szeretet tulajdonsága Benne épp azt jelenti, hogy nem önmagával van elfoglalva, hanem a világgal, ezért nem is a saját isten-kultuszát várja tőlünk, hanem a világban fellépő és a világra irányuló tevékeny jelenlétünket, a világ és önmagunk jobbá tételének szilárd akaratát, azt az új kozmoszhoz feltétlenül szükséges, belőlünk magunkból kicsiholt-kipattintott szikrát, amely az eljövendő makrokozmikus világfény hatalmas felvillanásának része lesz. Így érthetjük meg a maga legátfogóbb jelentésében azt a krisztusi mondást, hogy „Azért jöttem, hogy e világra Tüzet bocsássak.” Ez a készülődő új makrokozmoszra tett utalás is, a jövőben megjelenő, az elsötétedett „régi” kozmosz helyébe lépő KRISZTUS-KOZMOSZ új és most születő tűzfényének hírül adása. – És ugyanígy: „Én vagyok a világ Világossága, aki engem követ, az nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az Életnek világossága.” Ezek makrokozmikus értelmű szavak. Krisztus nem uralkodó isten, nem parancsoló isten, és még kevésbé büntető isten. Ezek egy „statikus” isten tulajdonságai lennének! Krisztus dinamikus isten, cselekvő és változtató isten, magában kozmikus célokat hordozó isten, ÚTON LEVŐ isten, tevékeny isten. És vajon csak kifelé ilyen-e? Lehetséges, hogy befelé is „dinamikus”, hogy belül sem „statikus”? Még nagyobbnak tűnhet előttünk alakja, ha legintimebb istentitkához tartozik az a tulajdonsága – ennélfogva magának az istenszférának az a tulajdonsága – is, hogy velünk együtt és a kozmosszal együtt ő maga is fejlődik, istenlétében további és egyre magasabb minőségeket teremt meg magában! Ami a leginkább megkülönbözteti a statikus, despota istenektől, amiben saját Énszerűsége a legalapvetőbb oldalában, a legistenibb vonásában mutatkozik meg, azt abban a radikális kijelentésben, mindeddig hiányzó felismerésben fejezhetjük ki, hogy Krisztus fejlődő isten. Ám hogy ez közelebbről mit takar, abba mi, emberek – e mostani tudatszintünkön – még nem látunk bele. – A régi – az eddigi – kozmosz tehát a determinizmus elvén alapult, és ebben a formában történt a szellemi kozmosz és az ember kapcsolata is. Ez egy „felülről” „lefelé” irányuló kapcsolat volt, vagyis lényegében egyoldalú, amikor az ember még teljesen külsőlegesen és mintegy próbaképpen gyakorolta a saját felfelé irányulását a kultuszok merev ceremóniáiban, a kultikus rítusokban és áldozatokban. Ebben az állapotában azonban az emberből még hiányzott a Krisztus-impulzus, vagyis az Én-erő és így a szabad moralitás képessége! Ezért az embert kívülről és felülről még vezetni kellett, nem lehetett teljesen „szabadjára engedni”, mert különben ő is arra a sorsra jutott volna, ami a szellemi létben a kozmosz morális determinizmusa alól kikerült lényeket fenyegette: a szellemi elhalás sötét és ijesztő folyamata.

189

A szellemi világ determinista hatásának visszahúzódását, a „bezáródást” azonban egyúttal meg is kellett kezdeni itt a földi síkon, hogy ezzel előkészüljön az a „szabad hely” az emberben, ahová majd a Krisztus-impulzus isteni magja belevethető. (Lásd a „mag-hasonlatot” Krisztus példabeszédében.) Az emberben is tehát kialakul egy indeterminált szféra, ahol a kozmosz determinizmusa már nem érvényesül, hogy ott megjelenhessen az Énszerűség, a belső eredetű morális isteni Én-erő… Majd Krisztus „lehozza” a földi-fizikai síkra saját magasabb impulzusát, amely ahogyan valami belső Én-erőnek, egyúttal a külvilágra irányuló Szeretet-erőnek is nevezhető. (Én-erő = Szeretet-erő.) Ezzel kezdetét veszi a kozmikus Szabadság Korszaka – természetesen akkor még csak „magként” és nem valódi kifejlettségében –, megindul a kozmosz individualizálásának hatalmas és újszerű folyamata, amely fokozatosan megváltoztatja az ember és a kozmosz addigi kapcsolatát is. Innentől fogva az Emberlény maga is lassan egy új kozmikus „hierarchiává” kezd válni, olyan teremtő kozmikus szellem-csoportosulássá, amelyből a szellemi kozmoszban kilenc van az ezoterikus hagyomány szerint, és amelyek az ember kozmikus létrejöttében, életben tartásában és földi irányításában részt vettek. Ha ez a hatásuk teljes mértékben nem is szűnik meg, idővel az Ember mint 10. hierarchia önmagában egyre önállóbbá és a kozmikus hierarchiáktól egyre szabadabbá válik. Ahogyan az ember viszonya az isteni világhoz idáig egyoldalú módon történt, ebben most fokozatosan egy fordulat következik be. Mindeddig az ember mindig csak kapott a szellemi kozmosztól, most végre elkezd ő is valóban adni a kozmosznak. Ezt nevezi Steiner „fordított kultusznak”. A „felülről” „lefelé” irányuló hatás megfordul, illetve kiegészül az „alulról” „felfelé” irányuló emberi hatással… Ez éppen magának a 10. kozmikus-szellemi hierarchiának a megjelenését és az újfajta működését jelenti a létben. Ami ezen az emberhierarchián, – Steiner kifejezésével – a Szabadság Hierarchiáján múlik, az nem más, mint a kozmosz individualizálása, Énszerűsítése, a kozmoszt a szabadságprincípiummal való megismertetése, vagyis a Krisztus-impulzus bevezetése a szellemi-kozmikus valóságba, a makrokozmoszba! A többi, az embernél más vonatkozásban magasabb rendű szellemi hierarchiák ugyanis a Krisztus-impulzust – a szeretet és a szabadság énszerű összefonódását – csak az ember és éppen az egyedi ember saját belső fejlődése révén – azt általuk érzékelve és átélve – ismerhetik meg, fogadhatják magukba és sajátíthatják el, de sem a kozmosz „jó lényei”, sem annak már „elszabadult” „rossz lényei” maguktól nem képesek Krisztus szabad és énszerű szeretetprincípiumának befogadására. Az ember tehát valóban képes adni valami rendkívüli jelentőségűt az egész mindenség számára, és éppenhogy e majdani tette miatt „indították útjára” az ősidőkben, és éppen ezt várja tőle a jelenben maga a szellemi világ, a „régi” makrokozmosz is. Korunktól kezdve az ember a saját személyes cselekedeteiben most már kezd kisugározni valamit a kozmoszba, a szellemi hierarchiák felé, bontakozó morális Én-ereje segítségével. Amilyen mértékben történik ez, olyan mértékben fénylik fel a Föld, a Föld-szféra a szellemi mindenségben, hogy egyszer majd vakító világossággal beragyogja azt. És amilyen mértékben megszületik és megerősödik itt a Földön, az emberlelkekben a szabad moralitás és az individuális Énszerűség, úgy veszti

190

érvényét és hal el a kozmosz régi princípiuma, a személytelen és szabadságtalan determinizmus elve! A Krisztus-impulzus emberekben megfogant erejének hatására egy új Ég és új Föld jelenik meg a létben – ezt a kifejezést szintén már konkrétabban érthetjük –, amely egy alapvetően új korszak kezdetét jelenti a mindenségben, a kozmikus szellemi valóságban, ahová az ember is tartozik, sőt annak új formája létrejöttében teremtően közreműködik. Ha ezt a kozmikus perspektívát, a szabad és individuális, az énszerű új makrokozmosz, az Új Világ születését nem ismerjük, akkor sem a szellemi emberlényt és vele együtt saját egyéni létünket, sem Krisztus világot feltámasztó lényét és elhozott megváltó impulzusát nem érthetjük meg. – Ha a tarot-t és huszonkét képét, a huszonkét Én-cselekvést, Én-minőséget ebből az aspektusból tekintjük: a Krisztus-impulzus magasabb tartalmát, nagy létformáló eszméjét, ennek „lekódolását” fedezhetjük fel bennük! A Tarot Út a Krisztusi Út. De ez a Krisztusi Út – értsd: az Új Világ kialakításának Teremtő Útja – az emberben található, illetve benne magában történik meg, más létező még nem képes rálépni, ez a Kozmikus Ember – a 10. hierarchia – SAJÁT KÜLÖN ÚTJA… Ezzel az ember egy nagy titka is kiderül itt. Maga az EMBERLÉNY ez az ÚT… Önmagát járja, a benne rejlő nagy kozmikus lehetőségeket hozza felszínre és fedezi fel, amikor ezen az úton halad. Ha a tarot-képek sorát már belehelyezzük az imént vázolt kozmikus történésbe, akkor lesz igazán világos a mondanivalójuk célja és értelme, és kapják meg jelentésük igazi súlyát. A képek egy nagy kozmikus titkot foglalnak magukban. Ezen az úton jön létre nemcsak az Új Ember, hanem vele együtt az Új Kozmosz is! Mit találhatunk meg a tarot utolsó képében? A Bolond képe és jelképes alakja tulajdonképpen maga Krisztus, illetve az Ő impulzusát befogadó ember. A tarot Bolondja elindul és útban van egy új világ felé, egyedül ő lát el a szakadék másik oldalára, egyedül ő képes arra, hogy végül áthaladjon az új kozmoszt a régi kozmosztól elválasztó szakadék fölött. És éppen azért teheti ezt meg, mert az ÚJ VILÁG új minősége BENNE MAGÁBAN FEJLŐDIK KI, a saját belső világában! Ennyiben nem is egy ismeretlen világ felé halad, hanem egy olyan felé, amely a legközelebb áll hozzá, amely a benne kialakult sajátosságokkal a leginkább megegyezik. Az ember sorsában foglaltatik, hogy az eljövendő világot megalkossa, egy szabad és énszerű, egy szereteten alapuló létet, amely majd magára a mindenségre is kihatással lesz. Az ember belső világa, a magában létrehozott belső minősége mintegy a saját külvilágává, külső világgá változik, Makrokozmosszá lesz körülötte! Az ember szellemi lény egy szellemi mindenségben, amelyen belül csak egy ideiglenesen megkeményedett legbelső mag a fizikaiság létformája, a fizikai világegyetem. Egykor ez a fizikai létsík – a szellemi világkép szerint – ismét visszaolvad oda, ahonnan kivált: a szellemi dimenzióba. Akkor már csak szellemi lét lesz. Mindaz a belső szellemiség, lelkiség, amit az ember létrehozott magában a fizikai lét körülményei között, az egyes földi inkarnációi során, akkor majd beleárad magába a szellemi világba, létté válik, moralitássá, a szellemi kozmosz valóságközegévé... A jelenben kezdődő Új Korszak az ember felnőtté válását igényli, kozmikus távlataihoz való felnövését. Megjelent az új krisztusi makrokozmosz Új Emberének lehetősége bennünk, amit nekünk kell valósággá tenni... Ez a teremtés az emberlét.

191

* * * Ismeretesek bizonyos krisztusi mondások, amelyek a fentiek fényében részben máshogyan is érthetők, mint a hagyományos értelmezések: „Az Isten Országa bennetek van.” Lukács, 17,21 – Az Isten Országa = az Isten Minősége, azaz a szabad isteni Én. Az „Isten Országa”, vagyis az isteni Én, az isteni Én-princípium, ez az istenminőség már BENNETEK VAN. (Magatokban keressétek. Ez a szabad és individuális Én az emberben.) „Az Isten Országa nem szemmel láthatóan jön el.” Lukács 17,20 – Nem fizikailag érzékelhetően, nem „külsőleg” (politikailag, hatalmilag) bevezetve jelenik meg és nem is így terjed el. „Isten Országa” szellemi valami, egy érzékfeletti valóság, ezért létezése láthatatlan a külső érzékszervek számára. De mégsem a szellemi világban keresendő, mert Isten Országa „eljön”, értsd: a földi-emberi létben születik meg, az ember belső világában, a személyes Énjében támad fel. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben” – az Én nevében –, „ott vagyok közöttük” (a minőségem, az Énszerűségem). Máté 18,20 „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, hogy mit cselekszik (milyen) az ura. Titeket barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” János 15,15 – Megismertétek az Isten-Ént. Ez az Új Kapcsolat (Szövetség) arra szólít fel, hogy szabad, morális lénnyé váljatok. „Az igazságnak ama Lelkét, amit a világ” – a személytelen és éntelen valóság – „nem képes befogadni, mert nem látja és nem ismeri azt: ti ismeritek, mert nálatok marad és bennetek él.” János 14,17 – A megígért és elküldendő (értsd: az emberben megszülető, felébredő, kibontakozó) Szentlélek, vagy más megfogalmazásban Szent Szellem valójában avagy bizonyára: az ÉN, az Én-princípium!… Nem egy újabb istenszemély, hanem (a jövőben, most) az ember által aktivizált tudatminőség. – De: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten Országát (Minőségét).” – Nem érzékelheti, nem tudhat róla, nem értheti. A személyes szellemi, az Énszerűség (részben) még alszik az emberben, azt kell (teljesen) felébreszteni, életre kelteni. Ezért: „Szükséges nektek újjászületnetek / belül megújulnotok!” János 3,3 és 3,7 „Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek; és akire sokat bíztak, attól többet is kívánnak.” Lukács 12,48 – Az isteni-emberi Én kifejlesztése magunkban nem a könnyebbik, hanem a nehezebbik út számunkra. Az ember Én-hordozó rendeltetése nagy (kozmikus-evolúciós) dicsőség, „megdicsőülés”, de nagy teher és felelősség is. „Azért jöttem, hogy e világra TÜZET bocsássak.” Lukács 12,49 – Az ÉN tüzét, belső teremtőerejét és egyúttal morális melegét. Az isteni-emberi Én valami mozgás és erő, lüktetés és lendület, érzékenység és kezdeményezés: szabadság és szellem. „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudnátok megérteni. Amikor azonban eljön az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra, ... és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” János 16,12 – Az akkori kor emberisége még nem foghatta fel az Isten-Én és az Ember-Én mély kozmikus misztériumát, Isten és Ember misszióját a világfejlődésben. De az idők haladtával egyre több mutatkozik meg számunkra az „igazságból”. Így a reneszánsz tájékán a titokzatos tarot ismeretlen megalkotóira is ez a krisztusi impulzus hatott, hogy erről a misszióról hírt adjanak.

192

* * * A tarot-ban nem egy csupán „pszichológiai” jellegű személyiségfejlődést fogalmaztak meg, hanem az ember „szellemi” és ezzel „morális” belső kibontakozását. A tarot beavatási útja a bennünk szunnyadó Szellemre irányul, a magasabb Énünk „feltámadásához” szükséges tudatfejlődés fokozatait, azaz feltételeit írja le. De maga a „Szellem” és a „magasabb Én” egy újkeletű és teljesen még nem is elsajátított fogalom a mi korunkban, amelynek materialista világnézete még erősen ellenáll az ember ilyen irányú szemléletének. A tarot-ban megismert belső fejlődés tehát semmit sem mondhat nekünk, ha e fogalmakról és a saját lényünkben való jelenlétükről még nincs tudomásunk, vagy egyenesen tagadjuk magunkban őket. Hiszen nem fogadhatjuk el magát ezt az „utat”, ha az „alanyát” nem tartjuk létezőnek, amely ezen az úton van hivatva végigmenni! Ez az út azonban semmit sem jelent az alanya nélkül… Ahhoz tehát hogy értelme és jelentése legyen számunkra a belső fejlődésről itt mondottaknak, a Szellemet – a sajátunkat –, az Ént, azaz e belső szellemi fejlődés Alanyát kell először is megtalálnunk önmagunkban. Ám meglehet, egyes esetekben ez szinte nehezebb feladatnak látszik, mint maga az egész előttünk álló és ránk váró Út… De a bennünk szunnyadó Szellem jelenlegi tehetetlensége, egyfajta krónikusan mély „alvása” és talán már az „örök nyugalmát” is magában rejtő végzete csak korunk világképéből fakad, nem pedig BELŐLÜNK, akik nem csak az Anyag szülöttei vagyunk. A gyáva lelki bezárkózás, az önző háborítatlanság-vágy, a gőgös önelégültség – megbéklyóz, a homokba süllyeszt, leállít. A kilépés a bizonytalanba, a ránk szakadó végveszély, a vállalt belső harc – meglendít, az Úton tart, előbbre juttat. Elfogadnunk egy eszmét, követnünk egy értéket annyit jelent, hogy azt magunkban megteremteni, általunk létrehozni, magunkból megszülni. Ha ez nem történik meg, ha ezt nem akarjuk elvégezni, akkor valamely eszme, érték magától nem is fog megjelenni bennünk! Csak mi adhatunk ezeknek belső valóságot. Ahogyan a sötétben nem láthatók a tárgyak, csak akkor, ha fény vetül rájuk, úgy vagyunk mi is a földi éjszakában egy ilyen fényforrás az eszmék, az értékek számára, amelyekre nekünk kell odavilágítanunk, hogy láthatóvá váljanak – bennünk. A krisztusi „újjászületés” fogalma nem egyéb, mint a morális tudat kifejlődése bennünk, a Morális Ember felébresztése magunkban. Ez földi tett és esemény! A tarot az emberi akaratot szólítja meg. Nem annyira tudás- és ismeret-beavatás, mint inkább az akarat beavatása. Az akarat nem a már meglevőre, hanem a még nem létezőre irányul. Az akarat célokat keres magának, olyan tartalmakat, amelyek még hiányoznak a valóságból, ezért ott van rá szükség, ahol a világ továbbalakulása történik, ahol a lét újabb formákba, minőségekbe megy át. Ezt az akarati teremtő erőt az Énünk hordozza bennünk. Az Én-beavatás mindenekelőtt akarat-beavatás.

193

A Régi Világ és az Új Világ

Rajzolta: Szabó Róbert

194

E kép helye is ebben a könyvben van. – Amikor már hosszabb ideje a tarot képein és azok mondanivalóján gondolkodtam, de csak az első, még meglehetősen hiányos és elnagyolt vázlatoknál tartottam, a hétéves kisfiam elém tette ezt a filctollal készült színes rajzot, amit éppen akkor fejezett be. – Mi ez, kérdeztem tőle. – Nem teljesen tudom, mondta, de amikor nekiültem egy kicsit „valamit színezni”, akkor magamtól „csak csináltam”. – Félretoltam a papírjaimat az íróasztalon, hogy közösen megszemléljük a művét. Minél tovább néztem a rajzot, annál kerekebbre tágult a szemem, annál inkább elakadt a hangom. A rajz nem egy tájkép volt, fákkal, házakkal, a kék éggel, hanem jelképek értelmes rendszere, egy tartalmi mondanivaló szemléletes érzékeltetése, valami „eszme” ábrázolása, amit meg kellett fejteni, ami arra várt, hogy értelmezzék, akárcsak a tarot-ban! De hiszen én éppen erről írok, erről gondolkodom, ez a „festmény” összefügg a tarot-val, kapcsolatos az ember fejlődésével és az egész jelenbeli világkorszakkal! Azóta a képet egyszerű keretbe tettük, és végig ott volt előttem a falon, amíg a fenti könyvet megírtam. Sokszor néztem rá közben és merítettem belőle lendületet, igazolást, bátorságot, hitet. Szinte valami „üzenetet” éreztem benne, ami a kisfiam által jutott el hozzám, hogy „erről kell írnom”. A rajz maga valóban megdöbbentő, és ha elfogulatlanul tanulmányozzuk, észrevesszük azt is, hogy kifejeznivalóját tekintve hihetetlenül szabatos és egyértelmű. Első ránézésre feltűnik, hogy a rajz tele van „különbségekkel”: a két Ház, illetve ezek felső tetőrészének eltérő mérete. A Kapuk száma és nagyságuk a két Házon. A Keresztek „hollétének”, egymáshoz mért magasságának és saját „bonyolultságának”, „minőségének” különbsége. Az egyes „látnivalókat” így értelmeztem: Szivárvány = a Szellemiség, a Kozmikus Világ, a Magasabb Dimenzió, az Eszmék Fa = az Élet, a Léterő Nagy Ház = a Régi Világ (az eddigi létfennállás, emberi tudatminőség) Kis Ház = az Új Világ (az új emberi tudatminőség) A Nagy Ház terjedelmes, kiépült és biztosan áll. A Kis Ház a Nagy Ház oldalából nő ki, de a „teste” fele akkora, és a tetőrésze csak félig készült el, csonka. A Kis Ház mellett azonban egy lombozatában keresztet hordozó élő Fa áll, amely összeköttetésben van a Kis Házzal: alul a törzse hozzáér a falához, és így átárad abba a belőle fakadó friss életerő! (A Nagy Ház mellett nincs Fa.) A Nagy Ház csúcsa felér a Szivárványig, és a Keresztje teljesen a Szivárványban helyezkedik el. A Nagy Ház Keresztje egy egyszerű, „hagyományos” kereszt. A Kis Ház csúcsa még messze van a Szivárványtól, a Keresztje azonban sokkal bonyolultabb, gazdagabb tagolású, meglepően új formájú, és igazi jelentésében szinte még nem is érthető… A Keresztek az adott Házak „minőségeit” jelzik, azt, hogy milyen eszmeiség, világkép található bennük, milyen tartalmiság hordozói. A két Ház között tehát különbség van „minőségüket” tekintve. A Nagy Házon két kapu van, de ezek kisebbek. A Kis Házon csak egy kapu van, de ez nagyobb, mint a másik Házon levők. A Nagy Házban tehát többen vannak,

195

nagyobb tömeg özönlik be, könnyebb bekerülni. A Kis Házban egyelőre csak kevesen gyülekeznek, elég egyetlen kapu is, de a nagyobb kapuméret azt jelzi, hogy idővel már „hívogatóbb” lesz ez a kapu. A Nagy Háznak tökéletesek az arányai, látjuk rajta, hogy mozdulatlan, stabil és befejezett. A Kis Ház feltűnő aránytalanságai – a kapuhoz képest kicsik a falai, a falmagassághoz képest kicsi a tetője, és a Kereszt hatalmas méretéhez viszonyítva aprócska maga az egész Ház (lásd a Nagy Ház és saját Keresztje közötti arányt) – azt az egyértelmű benyomást keltik, hogy ez a Kis Ház nem befejezett, hanem növekvőben, fejlődőben van, fokról fokra terebélyesedik, tágul, emelkedik, így a Keresztjével biztosan „átszakítja” majd a Szivárvány alsó határát. A két Kereszt méretkülönbsége kétségtelenné teszi, hogy a most még Kis Ház, ha eléri saját teljes nagyságát, akkor sokkal magasabb lesz, mint a mellette levő Nagy Ház, és az egymáshoz való arányuk megfordul: a Kis Ház lesz a nagyobb, amely egyúttal több embert és átfogóbb, „nagyobb” eszméket, magasabb szellemiséget lesz képes befogadni és annak oltalmat nyújtani. A Kis Ház Keresztje még nincs benne a Szivárványban, de éppen ott magasodik annak „határánál”, és várható, hogy mindjárt behatol a területére. A Kozmikus Világba tehát egy új elv, egy új jövevény készülődik, amely valami többet és mélyebbet fog elhozni abba, mint amire a másik Ház képes volt. Azt az evolúciós pillanatot látjuk a rajzon, amikor az Új Világ, az Új Ember – a Kis Ház – magasabb eszmeisége éppen az előtt áll, hogy immár belépjen a szellemi-kozmikus létbe! Ez magának a történelmi jelennek, a mi korszakunknak a lényege. Még nincs bent ugyan, de ez a jövő vár rá, ez az út nyílt meg előtte. Érdekes látnivaló: a Nagy Ház mellett növekedésnek induló, felfelé törekvő „zsenge” Kis Ház fele részére ráterpeszkedik a Nagy Ház kinyúló tetője, amely így keményen akadályozza a Kis Házat előrehaladásának útján. Első pillanattól fogva rabul ejtett a Kis Ház nagyszabású Keresztje. Bonyolultsága mindenképpen valami magasrendű szellemi igazság kifejeződésére utal. Ezt a Nagy Ház „fogalmi rendszerén” belül semmiképp sem lehet megértenünk, mert azt „meghaladja”. És mégsem ellenségeként tűnik fel, mert a tetején ugyanolyan Kereszt látható, mint a Nagy Házon! Az éltető erőket kisugárzó Fa belsejében szintén keresztalakzat figyelhető meg. Véleményem szerint a „kereszt” jelképe itt nem valami egyházat és közvetlenül nem is a kereszténységet jelöli, amely egyébként is már régóta nem az, aminek eredetileg szánták, hanem a szellemit és a kozmikusat fejezi ki, amivel az emberiség a kapcsolatát soha nem veszítette el teljesen, mindig is magában hordta nyomait és emlékét, de egyre torzabban és mind halványabban. Ennek a SZELLEMINEK az adott, eddigi (tudat-) formája fejeződik ki a Nagy Ház Keresztjében, egy újabb, következő (tudat-) formája pedig a Kis Ház Keresztjében! Az első a nem-énszerű behatolást jelenti a szellemi-kozmikus világba, a második az ember énszerű megjelenését jelképezi abban. Az elsőben nem Én-erőket használtak e cselekvés során, a másodikban az Én-erők révén történik meg a kapcsolat kiépítése és fenntartása. Az Én-erők azonban az egyedi emberre irányulnak, befelé tárják fel a szellemi-kozmikus világot, az emberben hozzák azt létre!

196

A kép azt sugallja: a világ fordulóponthoz érkezett el, a jelenünkben valami nagy erő feszül és készül áttörni – egy kozmikus esemény történik körülöttünk és bennünk! E korszak legfőbb tette az emberi Én kezdődő belső feltámadása lesz… A „megváltás” a saját Én-ébredésünk, amelynek révén a Mindenséget is „megváltjuk” a belénk helyezett „Gonosztól”, és így egy olyan Új Világot építünk fel az eddig személytelen-egyetemes Létben, amely nemcsak morális, hanem már személyesindividuális is lesz, de mindeközben nemcsak szabad, hanem már ismét jó is. Ez valami teremtés, vagyis nem történik meg magától, és csak belőlünk indulhat ki. A krisztusi mondás korunkban jutott el oda, hogy végre beteljesedjen, amelyet sokáig félreértettek, mert „kívül” keresték az értelmét, de amely valójában így hangzott, avagy azt a belső jelentést foglalta magában, ami csak most lett számunkra érthető és már világosan kimondható: Az ÉN az Út, az Igazság és az Élet. Az ember rejtett evolúciója az istenivé válás, de ez csak az Én által történhet meg. Az emberlény igazi meghatározása nem az, hogy a múltban az állatból fejlődött ki, hanem az, hogy a jövőben az istenibe fejlődik bele… Akik az előző definícióhoz ragaszkodnak, azok nem lesznek képesek valódi jövőképet nyújtani az ember számára, mert nem a szellem és moralitás nélküli természet fölé akarják irányítani az embert, hanem már kifejezetten a természet alá, a minden élőszerűséget és minden lélekszerűséget nélkülöző személytelen gépi világba. Számukra az emberből ne „isten” legyen, hanem „robot”, lénye ne szellemi intelligenciát hordozzon, hanem gépi intelligenciát. A mi időnkben éppen ez a legalapvetőbb alternatíva került az ember elé: vagy a természet „fölé” vezet kozmikus evolúciója, vagy az emberi világ a természet „alá” fog lezuhanni. Az utóbbiban a krisztusi értelemben nincs Élet és nincs Igazság. Oda is tart egy út, de az nem a krisztusi Én-evolúció Útja, mert az elszemélytelenedés, az éntelenedés, az uniformizálódás irányában halad. Ott nem folyik Én-teremtés: sem az Én-princípiumot nem teremtik benne, sem az Én maga nem válik teremtő erővé az emberben. A pusztulás, a szétesés, a káosz világa lesz az a szellemiség számára, de egyúttal valami kiszáradás, megkeményedés, összezáródás is a lélek oldaláról nézve. Korunkban a Szellemi legfőbb ellensége az emberben megjelenő teljes szellemközömbösség és szellemfelejtés. Ezzel nem tudott és nem tud megküzdeni a Szellem régi formája, a Régi Világ szellemisége: a Régi Világ nem képes megvédeni az emberlényt a végső szellemtelenedéstől! Az emberben lakozó Szellemi el fog tűnni, ha a Szelleminek egy ÚJ FORMÁJA, a Krisztus által még idejében belénk ültetett magva: a magasabb Énszerűségünk nem ébred fel bennünk és nem kezdi el önmagát megalkotni. Az emberben, akiben egyszer teljesen elhal a szellemi, hamarosan el fog halni a lelki is, és számára csak egyetlen lét lesz: a testi. De az előbbi kettőt nélkülözve erre is a végső pusztulás vár, nélkülük nem tarthatja fenn magát sem. Az emberi szellem, a szellemi ember sorsa van a kezünkben! A személytelen gépi maradjon az emberen kívül, vagyis ott, ahová való. Ne folyjon bele az ember tudatába, személyiségébe. Az emberen belül viszont támadjon fel a személyes szellemi, mert csak ez teszi emberré is. Korunkban a Szellemit megérteni annyit is jelent, hogy az Ember Evolúcióját folytatni tudni... Ha ez elmarad, az lesz az apokalipszis.

197

De korunkat észrevehetően egyre erősebben jellemzi a spirituális hajlam. Az utóbbi idők materialista irányultságának látszólagos egyeduralma sem tudta kiölni az emberből a Szellemi iránti vágyat és szükségletet. Jól megfigyelhető és kétségtelen, hogy az emberek ismét keresik, keresni kezdték a Szellemit. Ha ennek gyakran csak külsőleges oldaláig merészkednek is el, és olykor beérik kevéssel is, a mélyebb és igényesebb törekvések sem hiányoznak már. De ha a Szellemit az emberlényen kívül keressük, akkor még csak félúton vagyunk. Minél inkább összekapcsoljuk a spiritualitást az ember rejtélyének kérdésével, minél inkább magában az emberben fedezzük fel a spiritualitás igazi nagy témáját, annál közelebb kerülünk a Szellemihez. Az Ember a legfőbb spirituális téma. A Szellemi és az Ember összefonódik, egybeesik. A szellemi úton tulajdonképpen az Embert keressük és az Embert kell megvalósítanunk. Ez földi létünkben a legkatartikusabb és egyúttal a legnehezebb feladatunk. És éppen azért az, mert magának az embernek a titokzatos lénye vezet át bennünket a szellemiség szférájába! Mi vagyunk az átjáró a Szellemibe, bennünk, a saját Énünkben zengenek fel a Szellemi hangzatai, ami katartikus érzés ugyan, de megszólaltatásuk egy belső újjászületést, egy morális teremtést igényel tőlünk, ami nagy küzdelmekbe kerül és igazi jellemerőt feltételez. De ez az út szép is. A belső sötétségből a belső világosság felé haladunk: a félénkségtől a bátorság felé, a tehetetlenségtől a tettvágy felé, a szűklátókörűségtől a bölcsesség felé, a gyűlölettől a szeretet felé, a szabadságtalanságtól a szabadság felé. Krisztus előtt a legfőbb igazság így szólt: Ember, ismerd meg önmagad! Krisztus után a legfőbb igazság így hangzik: Ember, változtasd meg önmagad! Az első igazság az ember múltjára és eredetére emlékeztetett, arra, hogy az ember szellemi lény volt, aki most a földi létbe ereszkedett alá és belezuhant az egoizmus szférájába. A második igazság az ember jövőjére és rendeltetésére szólít fel, azt tudatja velünk, hogy az ember ismét szellemi lény lesz, akinek meg kell haladnia földi egoizmusát, azt meg kell tisztítania a moralitás isteni tüzével. Az ember léte így nem olyan, hogy pusztán egyik napról a másikra él, avagy nem csak a mának, a pillanatnak él, hanem kapott egy perspektívát is, egy jövő lehetőségét, ily módon magában, az Énjében hordoz egyfajta jövőbelátást, ahol önmagát láthatja, a saját kozmikus lényét, megújulva, átszellemiesülve, belsőleg megtisztulva. A jövőbelátás e képességével fokozatosan kirajzolódik előttünk az Ember fogalma, vagyis az az emberminőség, amelyhez mindenkor mérnünk kell magunkat, amely földi létünkben az a magasabb modell és isteni mérce, amelyre tekintve megítélhetjük, hogy hol tartunk kozmikus evolúciónkban, nem kevésbé pedig, egyéni fejlődésünkben. A jövőbelátás tehát, és így a tarot jövőbelátása is, az Emberre vonatkozik, az Ember-eszmére, az Ember-fogalomra, vagyis az Új Ember cél-modelljére, ennélfogva az emberlény nagy missziójára és legfőbb rejtélyére. A jövőbelátás nem csak ember-megismerés, hanem ember-teremtés, azaz már ember-megváltoztatás is. A tarot többszörösen félreértett fogalmát és elhíresült vonását, a „jóslást” csak így érthetjük meg igazi jelentésében, és fogjuk összekötni a Krisztus-impulzussal, az Új Világ megalkotásának istenileg is merész szándékával és akaratával. Az Új Világ felé haladni annyi, hogy átmenni egy szakadék felett, amely valójában bennünk van.

198

Emanuel Halpern