Balog Zoltánné A szerelem lángjai az Úrnak lángjai... (részletek) Kiadja: Magyar Kékkereszt Egyesület ELŐSZÓ Ha valaki azt mondta volna, hogy nehéz előszót írni, nem hittem volna el. Most látom, hogy egy olyan vallomás elé, amiben az egyik érintett fél magam vagyok, még nehezebb pár sort leírni. /Sokak nehéz várakozására, akik sürgettek./ Egy év telt el, míg tollat vettem a kezembe, hogy ezt a néhány gondolatot papírra vessem. Az első, amit le kell írnom, az írás végére illik igazán. Csak ennyi: "Ámen." így volt, és adja Isten, hogy 39 évi házasságunk tovább is így legyen. A második, amit szeretnék a vallomásból aláhúzni, hogy a „szerelem lángjai, az Úrnak lángjai." Az írásból kiderül, hogy nem a szokott módon ébredt ez a kapcsolat kettőnk között, Ő ébresztette az első szikrát, őrizte 8 évig, lobbantotta lángra, és azóta is Ő táplálja. Sok vizek ezért nem olthatták ki, és nem is olthatják. Az elején is voltak oltani akaró vizek. Nem mindenki örült közös életünknek. Ez természetes volt, és nem volt zavaró, mert ahol Isten cselekszik, az ellenség sem alszik. Az eljegyzésünk napján az addigi Igékhez még egy erősítést kértem, és kaptam a Zsoltárok könyvéből: „Hadd tudják meg, hogy Te cselekedted ezt Uram." /Zsolt 109,27/ Ez a bizonyságtétel akkor erősített meg, és ma, a negyvenedik évben is megáll, és hiszem, aki eddig megtartott, ezután is megtart bennünket, hogy így életünk, házasságunk az Ő ma is cselekvő szeretetéről bizonyság legyen nekünk és azoknak, akik Őt és a Tőle kapott életet keresik. Ezért kellett bizonyára le is írni. Végül még azt jegyezném meg, hogy tűnhet az egész amolyan régimódi történetnek. Valóban az is, már negyven évvel ezelőtt is annak látszott. Éppen ez a bizonyságtétel szerepe, hogy elmondja: „Istennél nincs változás, vagy annak árnyéka." /Jak 1,17/ Ő jól találta ki és alkotta meg az ember életét, a házasságot is. Aki teljes értékű" életet akar élni, az ne keresse ott, ahol az úgysincs, „a nagy modernségben," hanem találja meg Istennél, Jézus Krisztus kegyelme által. Ő mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bővölködjenek." /Jn 10,10/ Segítsen kit-kit erre ez a bizonyságtétel. Balog Zoltán A saját terheink alatt nem kelleti összeroppanni, hanem reá bízhattuk. Ebbe a szolgálatba beletartozik a család is. Arra kellett vigyázni, hogy ez a két szolgálat soha ne egymás rovására legyen, hanem a család és a gyülekezet egymás megsegítésére. A „SOK VIZEKBŐL" EGY Úgy terveztem, hogy az elmúlt 40 évet megpróbálom leírni, de ebből most csak kevés sikerült, tulajdonképpen, csak ennyi. Remélem, hogy később a már megírt 15 oldal kijavítva kézre kerül. Most csak egyet próbálok sorra venni, mi az, ami az életünkben mint „sok vizek" oltogatni akarták az egymás iránti szeretetünket. Ő is más családból jött, én is. Ez mindig összeütközésre lehetőség, anélkül, hogy akarnánk. Az én családom, az én otthonom, spontán teszem, amit jónak látok, sőt, ami egészen biztos, hogy a legjobb, és kiderül, a másik egészen másképpen gondolja. Pl. októberben volt az esküvőnk, az első Karácsonyt töltöttük együtt. Szépen elterveztem, hogyan készítek el mindent. Akkor Kedves Párom teljes ledöbbenésemre kijelenti: „Minek Karácsonyfa, ajándék, hisz nincs még gyerek." Az én romantikus lelkemnek ezt igen nehéz volt elfogadni. Most mit csináljak, ellenkezzek? Nem akartam ellenkezni, de ne legyen semmi külső jele az ünnepnek? Tudom, ez nem lényeges, de mégis. Végül két kis gallyat csak kerítettem, egy hasznos ajándék is került a gallyak alá. Sokat kellett utazni
férjemnek, mivel szórványgyülekezetben voltunk, és egy termosz szükséges volt. Aztán ő is gondolt egyet, és 2 db ezüstdesszert lett az én ajándékom. Igaz fa, de nem ajándék nélkül, és főleg szeretetben telt el, az első karácsonyunk. Isten iránti hálával, akinek minden jót köszönhettünk. Újra és újra kellett tanulni, /és még most is/ engedni, elviselni egymást. Tudni, mikor szólni, mikor hallgatni. Sokat botladoztunk, de beteljesedett az ige: „Titeket maga az Isten tanított meg, hogy egymást szeressétek." Együtt élve kiderül, a másik nem olyan, amilyennek elképzeltem, a közmondás is arra tanít, „lakva ismerni meg az embert". Felmerül a kérdés: az elképzelésemet szeretem, vagy Őt? Most abbahagyom, de Isten segítségével folytatni szeretném, de addig is szívből kívánom, hogy Te aki ezt elolvastad, tapasztald meg Istennek gazdagító kegyelmét az életedben, akár házasságban, akár házasság nélkül. 1995. március „MERT ERŐS A SZERETET, MINT A HALÁL, KEMÉNY, MINT A SÍR A BUZGÓ SZERELEM; LÁNGJAI TŰZNEK LÁNGJAI, AZ ÚRNAK LÁNGJAI. SOK VIZEK EL NEM OLTHATNÁK E SZERETETET" /Énekek Éneke 8,6/ Igaz ez? - Mennyi szerelem van e világon, és ebből milyen sok csak rövid ideig tart! Mégis! Én ennek az igének az igazságtartalmát átéltem - ezt szeretném most leírni Isten iránti hálából. A VÖRÖS FONÁL 22 éves koromban olvastam egy svájci pszichológus könyvét a szerelemről és a házasságról. Egy mondata élesen megmaradt bennem. „A szexualitás mint vörös fonal húzódik végig az emberek életén..." Ez azt jelenti, hogy erről nem lehet nem tudomást venni; éget, önmaga követeli a megoldást. Én is úgy éltem át, amit nagyon szégyelltem és próbáltam takargatni. Már gyermekkorban kezdődik, természetesen gyerekszinten. Emlékeimben ez úgy él, hogy erősen éreztem azt a különbséget, hogy „ők fiúk, én meg lány vagyok". Mennyi zavartság terhelt társaságukban! -Most negyven év után szinte előttem van, mikor egy iskolai szünetben a fiúk az első hó örömét kihasználva hajrá-kiáltással hőcsatába kezdtek. Engem erős szívdobogás fogott el, mert pont az a fiú dobott meg, aki egy kicsit tetszett. Mennyi emlék elmosódott - de ez megmaradt. Szunnyadó érzések tették és vésték mélyebbé az emlékezést. 10 éves voltam, és a kis falu, ahol laktunk, nagy érdeklődéssel vette tudomásul, hogy megérkezett az első hangosfilm. Minket gyerekeket vonzott a legjobban. Édesanyánk szívesen elengedett. Ártatlan szórakozásnak tartotta. Rossz házassága miatt sok keserves könnyet ejtett, és úgy gondolta, hogy „legalább szegény gyerekeknek legyen egy kis örömük". - Mi válogatás nélkül mentünk minden héten. Eleinte egyszer, de később már kétszer is. Én egész héten erre vártam, utána ezen gondolkoztam. Témájuk nagyjából hasonlított: kisebb-nagyobb bonyodalmak után hogyan lesz egymásé két szerelmes. Romantikus mesének is nevezhetnénk. Kialakult bennem egy álomvilág. Ezen a földön csak egy boldogság van, és ez a szerelem. Ebben a korban az lett volna a természetes, hogy minden érdekeljen, és engem sajnos csak ez az egy foglakoztatott. Szinte bánatossá lett, hogy milyen sokáig kell még várnom, amíg 18 éves leszek, és én is mindezeket átélhetem. Rontott helyzetemen, hogy keveset jártunk emberek köze, pajtásaim társaságába. Édesapám nem szerette, ha elmentünk otthonról, és nem is engedett, így szükségszerűen az ábrándjaimban éltem. Egy idő után már hiányzott, ha nem olvashattam ilyen könyvet, vagy nem nézhettem ilyen filmet. Nyáron sokszor lementünk délutánonként a kertünkbe kézimunkázni, ilyenkor egyikünk hangosan olvasott. Egyik nap, amikor a nővérem olvasta a könyvet, egy olyan nehéz részhez ért, ami már meghaladta a szerelem leírásában a romantika halárait, édesanyám tiltó szavára abba kellett hagyni. Mikor látták, hogy én ebbe nem szívesen egyezem bele, akkor a könyvet még el is dugták. Engem igen izgatott. Mi lehet, amit nekem nem szabad megtudnom és a szerelemről szól? Két hétig kerestem, persze titokban, míg végre sikerült megtalálni, és elolvashattam. Sok nyugtalanságot szereztem vele, és rossz lelkiismeretet. Nagyon szerettem énekelni, és egy ilyen ábrándos léleknek mi illett volna jobban, mint a magyar
nóta? Napokon át nem untam meg, a reménytelenül és halálosan szerető szerelmesek szívet tépő énekét énekelni, anélkül, hogy tudtam volna, milyen is az. De szerettem volna, ha már elérkezne. Minket vallásosán neveltek: hittem, hogy Isten van, de Isten és én, az két különböző világ volt. Nem ismertem és nem értettem Őt. - Mi lenne, ha egyszer megpróbálnám kérni Istentől, hogy szerelmes legyek?! - Úgy tanultam, ha valaki 9 hónapon keresztül minden első pénteken meggyón és áldozik, valamit kér, akkor azt biztosan megkapja. Kipróbáltam, de nem jött a várva várt szerelem. Aminek természettől fogva még szunnyadni kellett volna, azt minden költögette, és én is fel akartam költeni. Micsoda ferde lelkűség! De Isten nem vetett meg, hanem megszánt. Álmaimat azonban nagyon zavarta és nyugtalanította, hogy a könyvek és a filmek sokszor végződtek házasságkötéssel, mintha egyedüli cél az lenne. Mi van azután? Az esküvőn mennyi boldog arcú menyasszonyt és vőlegényt lehet látni, akik úgy néznek egymásra, hogy szemükben ott van a jövő ígérete! Akkor miért van annyi rommá lett családi élet, elválás, boldogtalanság? Miért? Miért? Sokszor kergettem el magamtól ezeket a gondolatokat. Én boldog akarok lenni, hogyha soha senki, de majd én megmutatom, majd én ...én! *** * ...amikor Isten dolgairól van szó, vak vagyok. Nem értem, homályos előttem, sötét és zavaros. Mit kell tennem - hinnem? Az első kicsiny fény megjelent életemben. Akkor hangzott el első igazi imádságom. Csak két mondat volt, de felüdült a lelkem. - Uram Jézus, hiszem, hogy az én szemeimet is meg tudod nyitni; szeretnélek Téged megismerni. Majd minden ment a régi kerékvágásban. A húsvéti iskolai szünetben újra hazajött a testvérünk. Egyetlen gondja volt, hogy minél többet segítsen. Részt vett a házimunkában is, csakhogy több időnk legyen a beszélgetésre, bibliaolvasásra. Nagyon szép idő volt, szinte nyáriasan sütött a nap. A fák virágba borultak. Nagypéntek volt, s mi az egész napot lent töltöttük a kertben. Az Úr Jézus szenvedésének a történetét olvastuk. Ami már eddig unalomig ismerős volt, és közömbös, most úgy beszélt róla a testvérem, hogy egészen új és más volt. Másnap reggel elővettem a Bibliát, hogy egyedül olvasok belőle. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa" /Mt 5,3/. Ami eddig érthetetlen volt, ebben az igében világos lett. Alapvetően változtatta meg a gondolkodásomat. Tehát Isten nem követel, hanem ad. Lehullt rólam a teher. Én vagyok a szegény, akinek szüksége van arra, hogy kapjon - és én kaptam is. Nem kell adni Istennek, hanem Ő ad. Ha szegénynek és üresnek is láttam az életem, lehetek boldog. Az is lettem. Valami olyan új kezdődött az életemben, ami nem hasonlított a régihez. 2 hónap múlva csodálattal vettem észre, hogy bűneim, amikkel 6 évig hiábavaló harcot vívtam, egyszerre eltűntek. Lehullt a bilincs. Esténként nem kellet ábrándozni a boldogságról, amit majd a szerelem hoz el, mert ott élt a szívemben. Mindaz, amit eddig külsőképpen erőszakoltam magamra mint vallásos gyakorlatot, az most belülről jött. Nem is jött, hanem tört elő. Moziba kergetni sem lehetett volna. Senki nem mondta, hogy ne menjek. Egyszerűen nem ízlett. Nem lemondtam róla, nem megutáltam, inkább egy nagy közöny fogott el. Elmúlt a varázsa, vonzóereje. Láttam a hazugságait, ahogyan az életet bemutatja. Ugyanígy voltam a könyvekkel és a tánccal is. Olyan nagy kincset kaptam, hogy ezek elveszítették előttem értéküket. Nagy éhséggel vetettem rá magamat az igére és lelki könyvekre. Az első három könyvre még most is emlékszem, amit akkor olvastam. Segítettek eligazodni az új életben. Csodálkozva ismertem fel bennük Jézust és magamat. Annyi kérdés feszített belülről, és láttam, hogy a Bibliában mindenre van felelet és eligazítás. Ezt az új életet észrevették tanáraim és osztálytársaim is. A tanulásom se volt azelőtt teljesen kielégítő. A bűneim terhe elerőtlenített, sokat voltam kedvtelen; így egy-két négyes akadt a bizonyítványomban. Év végén örömmel vettem a kitűnő bizonyítványt. Tanáraim az egész osztály előtt külön is megdicsértek, hogy az elmúlt félévben komoly változáson mentem át, megkomolyodtam, kiegyensúlyozottabb vagyok. Különösen az utóbbi dicséretnek örültem. Mit
jelent a Jézusban való békesség! Bennem nagyon sokféle-fajta félelem volt. Emberektől, eseményektől, állatoktól, sötéttől, egyedülléttől, az élettől, de legfőképpen a haláltól. Most mindez elmúlt. Micsoda vakmerőségnek látszott volna ezelőtt, ha valaki azt merte volna mondani, hogy ő nem kárhozik el, hanem halála után is Istennél van az ő helye! Most számomra is boldog meggyőződés volt. Én is mondhattam bátran. Nem a magam jóságáért; Jézus elszenvedte bűneim büntetését, és én elhittem, hogy az ő érdemeiért enyém bűneim bocsánata és az örök élet. Sokszor el is mondtam, hogy ízleljem ennek a békességnek nagyon jó ízét. Ha pedig a legnagyobbtól, a haláltól nem kell félnem, miért félnék a kisebbektől? Ez a békesség alapvető változást jelentett. Nem is lehetett, hogy mások meg ne lássák. Nem is fért meg bennem. Mondani kellett. Eddig mindenki ellen panaszom volt, ideges voltam, most jó lett volna magamhoz ölelni a világot. A KIÖMLŐ PATAK Az iskolában két lánnyal komoly baj volt. Igazgatói intést kaptak. Eddig nem nagyon barátkoztunk, de most nővéremmel, aki szintén új életet talált az Úr Jézusban, elhatároztuk, hogy törődünk velük. Fogunk velük Bibliát olvasni, hogy megjavuljanak, és megvigasztalódjanak. Ez bizony keservesen ment. Hol egyiknek, hol másiknak nem volt ideje. Minden buzgóságunk és emberi akarásunk csődöt mondott. De más alkalom nyílt. Egyik kézimunka órán a padtársain hiányzott, mert beteg volt. Más mellett ültem. Nagyban beszélgetett az egyik lánnyal. Nagy hangon jelentette ki, hogy ő csak ahhoz fog férjhez menni, akit Isten akar. Odafordultam hozzá, és megkérdeztem: - Honnan fogod megtudni, hogy kit akar az Isten? - Tényleg, honnan lehet megtudni? - szólt megütközve. - A Bibliából, mert ott van az Isten beszéde - válaszoltam. - Hol lehet ilyet kapni? - Majd délután hozok neked - ígértem. Már a kapuban várt, és 2 órán keresztül el sem engedett. Mérhetetlen szomjúsággal kérdezett. Amit tudtam, átéltem, azt elmondtam neki. Szinte könyörgött, hogy másnap is menjünk. Reggel ijedt arccal fogadott. - Ne haragudjatok rám, de a barátnőmnek mindent elmondtam. Ahogy ült mellettem, olyan idegennek tűnt, mint akiket egy világ választ el egymástól. Ő is szeretne jönni, ugye nem haragudtok? Igazán a csodák idejét éltük. Láttuk Isten hatalmát, ami nemcsak a mi életünket szabadította meg, hanem amint a patak vize, ha túlárad és felüdülést, életet ad a körülötte lévő növényzetnek, úgy áradt mások életére a mi szívünkön és életünkön keresztül. Eltelt egy pár év, és nem kellett a szerelemmel foglalkoznom. Az életet eddig bezártam egy szűk korlátba a szerelem felé. Most az élet kitárult a maga szépségével. A két esetből azt is megtanultuk, hogy milyen más az, amikor Isten készíti az utat mások életében, vagy csak a mi elgondolásunk, elképzelésünk vezet. Jött a háború a sok nyomorúságával, de nekünk akkor sem kelleti félnünk, Isten igéje ragyogott számunkra, és mások számára is. A HARC A háború után felkerültem Pestre. Ott egy évig meleg testvéri közösségben éltem. Olyan volt, mint egy család, távol édesanyámtól, de szerettek, vigyáztak rám, törődtek velem. Éltem a hívő gyerekkoromat a maga betegségeivel, örömeivel. Eljött az idő, hogy elfoglaljam vidéken első állásomat. Az utazás előtti napokban egy ige nagyon megfogott. Tudtam, hogy Isten szól hozzám rajta keresztül, hogy felkészítsen arra, ami reám vár. „írok néktek gyermekek, mert megbocsáttattak a ti bűneitek, írok néktek ifjak, mert meggyőztétek a gonoszt..." (1Jn 2,12-13)
Élhetek annak az örömével, hogy Jézus megbocsátotta a bűneimet, de készüljek fel a harcra. Elindultam. Míg zakatolt a vonat, hátradőltem az ülésen, behunytam a szemem, és hangtalanul imádkoztam: - Uram segíts meg harcaimban, add hogy győzelmes ifjúságom legyen, ne sodródjam semmilyen árral... Beléptem az épület kapuján, kerestem a főnökömet. Ahogy állok a folyosón a nagy bőrönddel a kezemben, a szemközti ajtón 4-5 fiatal férfi belép. Az egyik megfordult, és rám nézett, majd újra visszafordult. Elfogott a nyugtalanság. Belül, a szívem mélyén, valamit sejtettem. Hónapok teltek el, és én egyáltalán nem találkoztam „Vele". Új állás, új munka sok időmet, erőmet lekötötték. Fiatal voltam, szükségem volt rá, hogy tanuljak még sokat. Itt is találtam testvéreket, akikkel lehetett együtt imádkozni, haszonlesés nélkül szerettek. Fél év után új munkatársakat kaptunk. Szorongva láttam, hogy ő is köztük van, akit először láttam ideérkezésemkor (aki kétszer is olyan jól megnézett). Rögtön érzékeltem, hogy nem vagyok közömbös a számára, de fordítva is volt ebben igazság. Féltem a harctól, hiszen én gyenge akaratú vagyok, a szerelemnek pedig ereje van. Olyan igével jöttem erre a helyre, ami azt mondta számomra, hogy nem házasságkötésnek van itt az ideje, hanem a harcoknak. Tehát nem lehet. Nem is lehet társam, aki nem szereti Jézust. Hogyan nézzek rá tisztelettel, megbecsüléssel, ha neki nem érték és kincs az Isten ajándéka? Nem volt ő ellensége az Istennek, de nem is érdekelte komolyan. Tapintatosan, finoman próbált hozzám közeledni. Lovagias és tisztelettudó volt, mint a filmbeli álomlovagok. Férfias és megnyerő volt. Jaj, de nehéz volt, mert a hitem nemet mondott, de a szívem igent akart! Isten segített a harcokban. Egyszer munkám közben egy gondolat megfogott, amikor láttam, hogy édesanyák mennyi kínnal hozzák világra gyermekeiket, kockáztatva sokszor életüket is. Így szűrődött le bennem: „Minden annyit ér, amennyit adnak érte; legalább is annak, aki adja. Azért olyan nagy kincs bizonyára a gyermek, mert édesanyák sokat adnak érte." Nekem Jézus mennyit ér? Többet, mint a szerelem? Szívem szerint imádkoztam: - Uram, Te nekem több vagy; azt akarom, hogy több is maradj; de hát mást mondanak az érzéseim, a kísértés, akaratommal itt állok előtted. Mikor láttam, hogy mind kevesebb az erőm, hogy közeledéseit visszautasítsam, elmondtam neki, hogy mi két olyan különböző világban élünk, hogy sose tudnánk igazi harmóniában élni, hagyjuk abba. Nem tudta megérteni, hogy miért tiltakozom a boldogság ellen, mikor érzi, hogy én is vonzódom hozzá. Hányan irigyeltek és bolondnak tartottak, ilyen nagy szerencsét elmulasztani! De én tudtam, hogy saját síromat és boldogtalanságomat választottam volna vele... Végre komolyan vette szakításomat. így könnyebb volt, de nem jobb. Kínlódásaimat hűségesen megírtam édesanyámnak, bátyámnak, nővéremnek. Szeretettel próbáltak segíteni. Nagy áldást jelentett egy család, ahol a legtöbb szabadidőmet töltöttem. Őszintén tártam ki szívemet, sokat imádkoztunk együtt. Igazi otthonom volt. Mindenkibe kapaszkodtam volna, hogy könnyebb legyen. Egy ideig jó volt, de végleges megoldást nem adott. Ez az én harcom volt. Néha szerettem volna alkudozni az Istennel: mégis, nem lehetne? Még felelet sem jött, és tudtam, hogy nem lehet. A saját szívem, a körülményeim mint rémületes erők törtek elő. Egy könyv került a kezembe: „Nézz Jézusra". Megtántorodó lábaimmal csak kétségbe lehet esni, de nézzek Jézusra, neki gondja van rám. Megkönnyebbültem. Könnyes szemmel imádkoztam, hogy most már Tőle várom szabadulásomat. Nemsokára egy délután nagy Örömömre eljött hozzám a bátyám. Újságolta, hogy kerített más állást. Jöjjek el, akkor a család is együtt lesz. Hálás szívvel fogadtam Isten segítségét. Kicsit meggyötört szívvel, de reménységgel indultam új munkahelyemre. A KAZÁNBA ZÁRT TŰZ Az új helyzet, az új körülmény, maga az újrakezdés sok időmet, erőmet lekötötték. Ez így volt jó, csak ne gondolkozzak. Jó volt magam mögött tudni a nagy harcot. Itt is kerestem testvéreket,
igehallgatási lehetőségeket. Jó volt a Jézus közelében megcsendesedni. Gyógyultam, csak visszavisszatérni akaró gondolataimat kellett elhessegetni. Különösen szerettem az imaórákat. Mindenki elmondta, melyik ige szólt hozzá, közösen beszélgettünk, együtt imádkoztunk. Valóságosan átéltem, hogy egy lelki családhoz tartozom. Egyik hétfőn több új arc is volt, köztük egy fiatal teológus is. Nagyon értelmesen és bölcsen szólt az igéhez. Egy pár nap múlva egyik éjszaka különös álom zavart meg. Egy erdőben sétáltam, és az a bizonyos teológus jött velem szembe ragyogó szemekkel, ahogyan csak egy szerelmes férfi tud nézni. Két karja ölelésre tárva. Én, aki mélyen alvó vagyok, felébredtem, és rémület fogott el. Kiugrottam az ágyból, és letérdeltem: - Uram szabadíts meg a gonosztól; nem akarok új harcot, elég volt. Még ki sem gyógyultam az egyikből, már jöjjön a másik? Ebben teljenek éveim? Én neked akarok, szeretnék szolgálni. Add meg Istenem, hogy többé fel ne ébredjen a szerelem, amíg Te nem akarod! Tökéletes nyugalom szállt meg. Megszabadultam. Lefeküdtem; el is aludtam. Másnap már csak szégyenkezés volt bennem, hogy íme, én ilyen vagyok, mindig ezzel foglalkozom. Mennyire irigyeltem a lányokat, akik azzal dicsekedtek, hogy őket nem érdeklik a fiúk, nem is mennek férjhez! Azóta már tudom, hogy hazudtak. (Mind hamarább ment férjhez, mint én.) Én mindig vágytam társra, hogy szeressenek, és én is szerethessek valakit. Ebben a tekintetben mindenkinél bűnösebbnek és gyengébbnek tudtam magam. Milyen jó lenne másnak lenni, ha nem érdekelne! Újra Istennek a szava vett el minden kesergést. Nemcsak megvigasztalt, hanem szinte hálássá tett azért, hogy így van. „Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket" (2Kor 1,4). Ebben a dologban segítségére lehetek másoknak, ahogyan az Isten segített nekem. Micsoda lehetőség!!! Valóra is vált. A lányok mindig hozzám jöttek, ha férjhez menési problémáik voltak. Egyik barátnőin egy alkalommal jön hozzám, és újságolja: „Tudod, ajánlottalak, hogy te végezhetsz fiúk között lelki munkát, mert te nem vagy olyan, mint a többi lányok, akik mindig csak fiúkérdéssel foglalkoznak." Nagyon hálás voltam az Istennek ezért, Isten a bennem lévő harcok ellenére is látta, hogy őt szeretem, és neki akarok szolgálni. Betakart szabadításával. A meghívást nem fogadtam el. Az az egészséges, hogy lelkigondozást lányok lányok között, fiúk fiúk között végezzenek. Csalárd szívünk mindig keresi a kibúvókat. A szerelemről beszélni nem szerettem. Nem akartam a tűzzel játszani; majd ha itt lesz annak az ideje, vagy a kérő jelentkezik. Egy előadás került a kezembe, ami a szerelemről szólt. Szép hasonlatot használt. A szerelem olyan, mint a tűz; ha szabadjára engedik, akkor pusztít, de ha bezárják egy kazánba, akkor fűthetnek vele egy egészen nagy épületet, mondjuk egy kórházat. Igen, én is így szerettem volna a szívembe zárt tűzzel mások életének hasznára lenni. AZ ÉGŐÁLDOZAT Az Ószövetségben abban az időben nagyon érdekesek voltak számomra a különböző áldozatok, amit a zsidó népnek kellett bemutatni Istennek. Melyik mit jelent? Legjobban az égőáldozat foglakoztatott. Az Úrnak valamit elégetni. Még nem volt világos egészen, hogy mit is jelent. Jézusról mondja a zsoltáros: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem" (Jn 2,17). Jézus élete ebben a szeretetben égett el. Vagy Pál apostol, akinek az ige „csontjaiba rekesztett tűz" volt. De mit jelenthet ez az én számomra? Olyan vágy támadt bennem, hogy szívesen adnám életemet égőáldozatul Istennek, hálából mindazért, amit értem tett. Mit jelent ez gyakorlatban? Egyik este bibliaolvasáskor a Jefte leánya következett. Jefte (Izraelben egyik bíró) megígéri az Úrnak, hogy ha győzni fog a harcban, hazatérésekor ami házából először kijön, azt égőáldozatul az Úrnak adja. - Megrettenésére a leánya jön vele szembe. A leány elfogadja apja fogadását magára nézve, és soha nem megy férjhez... (Bír 11,36). Jefte leányának ezt jelentette az égőáldozat. Szíven
ütött. Ennek az igének ereje volt. Tudtam, hogy Istentől kaptam. Nekem is ez az égőáldozatom. Hirtelen szívfájdalom fogott el. Tehát soha? Minden álmomat adjam oda? Igent mondtam és a Jézushoz való tartozásnak egy olyan maradék nélküli érzése töltött be, amit eddig még nem tapasztaltam. Egy dolog bezárult bennem. Mi volt ebben a jó? - Eddig, ha találkoztam férfiakkal, akaratlanul is átfutott bennem egy gondolat: milyen férj lenne? Esetleg ő lenne az, akihez a sorsomat kötöm? - Többet nem voltak számomra férjjelöltek. Mindenki ember volt, aki felé lehetett szolgálnom. Jézus és a neki való szolgálat lett az életem célja és értelme. Mi következett ezután? Nekem olyan szép leánykorom volt, amit senkivel sem cseréltem volna fel. Adhattam szeretetet, vigasztalást. Átélhettem betegek gyógyulását, Jézushoz fordulásukat. Egyszer napokig annak a csodának a hatása alatt éltem, amikor egy haldokló a bűnbocsánat békességével halt meg. Érdemes volt élni. Egy időben szinte kézzelfoghatóan éltük át barátnőimmel, ahogyan Isten meghallgatta az imádságainkat. Hittem, hogy a keresztyén élet gazdagabb bármilyen más életnél. Napjaim munkaidő után tele voltak sűrű programokkal. Azért, hogy nem éltem a világnak, szabadidőm nem tellett üresen és céltalanul. A főnököm egyszer fejcsóválva jegyezte meg: - Nem jár szórakozni, nem jár táncolni, nem udvaroltat magának, akkor hol tud ennyit csavarogni? Persze a „vörös fonal" csak-csak mozdult, hogy égessen; meg-meg szomorított, de nem fosztott ki. Majd csendesebb, békességesebb idők jöttek. Mikor jelentkeztek a kérők, csak akkor lehetett a témával foglalkozni. Néha egyszerűbben ment, néha nehezebben. Mindig Istentől kértem tanácsol, és mindig megéreztem a helyes döntést. Egyszer jót nevetett az édesanyám, amikor elmeséltem az újabb leánykérést, s közben közel álltam a pityergéshez. - Ezt miért mondod majdnem sírva? -kérdi csodálkozva. - Miért nem kér meg már egyszer olyan, akit szeretni tudnék? -feleltem sóhajtva. Meg volt a magam igénye a jövendőbeli férjjel szemben. Egy könyv volt, ami aztán egészen szabaddá tett: „Szász Ágnes naplója". Önéletrajz, amiben az író elmondja, hogy vőlegénye meghalt a háborúban, és ő hogyan találta meg vigasztalását, örömét, helyét a Jézusnak való szolgálatban. Igen nagy hatással volt rám. Isten odáig juttatott el, hogy én, aki mindig otthonra vágytam, felismertem és átéltem, hogy jobb volt „így maradni". 4 év csodálatos szabadsága jött el. Nem én változtam meg, hanem szabad lettem. Már úgy gondoltam, ezután mindig így is lesz. AZ ÚR NEM HAGYJA ÉHEZNI AZ IGAZNAK LELKÉT (Péld 10,3) Egyik délután bejött egy ismerősöm a szobámba. Kisgyereke született. A férjét várta. Gondolta, amíg megérkezik, elbeszélgetünk. Felvettem a kezembe a kis pólyást, és ahogy tartottam a karjaimban, megmagyarázhatatlan erős szívfájdalom tört rám, szinte sírással kellett küszködnöm. - Én sosem fogom a saját gyermekemet így ölelni? - Nem értettem: most nekem semmi nem rossz, szabadnak is tudom magam; most mindez miért? Vagy mégis, a szívem mélyén még minden ott van? Nagyon elszomorított. Én nem kívánok így élni, hogy újra és újra küszködjem. Jó, hogy lehetett újra őszintén kitárni szívemet Isten előtt. - Uram, ha azt akarod, hogy ne menjek fejhez, akkor ne engedd, hogy küszködjem; ha másként akarod, akkor adj nekem társat. -Isten most sem hagyott bizonytalanságban, egyedül. Szólt hozzám. „Az Úr nem hagyja éhezni az igazak lelkét" (Péld 10,3). Egyszerre minden megcsendesedett bennem, bizonyos lettem abban, hogy férjhez megyek. Isten is úgy akarja. Ő ad nekem társat, keresni sem kellett. A másik ami megörvendeztetett ezzel az igével: hogy elvette a szégyenkezést. Mintha csak azt mondta volna: „Ne szégyelld magad, a házasság nem testi kérdés." Valamit azért nem egészen értettem. Biztos, hogy Isten szava; de Jefte lánya is az volt. Most melyik az igaz? Egészen őszinte csak a nővéremmel tudtam lenni, miután az Úr Jézus által duplán is testvérek voltunk. (Megtérésünk előtt nagyon sokat ellenkeztünk.) - Mikor elmondom kérdésemet, ő is elgondolkozva néz rám. Tényleg, melyik az igazi? Másnap kapok tőle egy levelet. Csodálkoztam, hogy mit is írhat mikor most találkoztunk. Egy igével jött segítségemre. Jézus mondja egy tanítványának: mindezt csak azért mondta, hogy próbára
tegye őt. Igen, így már más volt, és érthető. Azért kellett eddig így lenni, hogy szabad legyek a neki való szolgálatra. Egy hónap telt el, amikorra mindez valóra is vált. Hiába volt bizonyosságom, hogy férjhez megyek, úgy éltem, mint eddig. Ha eddig nem magam intéztem a sorsomat, ezután sem akarom. Sokszor láttam, milyen veszélyes igéhez hozzáfűzni a magam elképzeléseit. Hogyan is történt? Ezt sokkal nehezebb leírni, mint az előzményeket volt. Túlságosan szép és kedves nekem. Nehéz szavakat találnom, de megpróbálom. Egyik vasárnap délutánra megbeszéltük többen, hogy kimegyünk a nővéremékhez. Valahogy indulásra ki ilyen, ki olyan indokkal lemaradt. Ketten maradtunk egy lelkésszel (az a bizonyos teológus, akiről álmodtam nyolc évvel ezelőtt). Olyan egyszerű, kedves, tiszta volt az a délután! Jó volt édesanyáméknál együtt igét olvasni, imádkozni, majd elbeszélgetni. Nem volt benne semmi nyugtalanító. Ebből nem vontam le semmi következtetést, nem is akartam. Ennek a délutánnak az lett a következménye, hogy a nővérem ajánlatára a szokásos kirándulásunkra őt hívtuk meg. Mi lányok minden nyáron együtt töltöttük a szabadságunkat. Kimentünk a hegyek közé, igét olvastunk, imádkoztunk, és nagyon sokat énekeltünk. Most már kívántuk, hogy olyan is legyen köztünk, akinek komolyabb bibliaismerete van. Meghívásunkat elfogadta, de az volt a gondolata, hogy inkább menjünk ki egyik lelkészbarátjához, ott van üres szoba, és ha kedvünk tartja, igazán lehet ott is a földön és szalmán aludni. (Az előző helyen ugyanis úgy aludtunk.) Előtte természetesen még ki kell menni beszélni velük is. Majd ő kimegy egy barátjával, motorral. Másnap munkám közben telefonhoz hívtak. Kiderült, hogy a motor rossz, és most az volt a kérdés, hogy kimennék-e vele busszal. Túlságosan is készséges voltam, pedig nem egyezett az elveimmel. Olyan szigorú voltam magamhoz, hogy még bibliaórára sem mentem el kettesben egy fiúval, még ha hívő keresztyén is. Megérkeztünk a családhoz. A férfiak eltűntek. Csak várom, hogy jön a megbeszélés, de nem jön. Kénytelen voltam szegény háziasszonynak segíteni a pelenkamosásban. Este vacsoránál elmondjuk jövetelünk célját. A házigazda a maga csendes és egyszerű modorával elintézte. - Rendben van, gyertek. Egy hét múlva itt volt az indulás ideje. Jókedvünk volt, mint a kiszabadult madaraknak. Volt valami a levegőben, ami arra késztetett, hogy „vele" is csipkelődjem, de mindez a tudatomig nem jutott el. Ültünk a vonatban, és panaszkodtam, hogy a bátyám azt akarta, hogy többeket hívjak erre a kirándulásra, „ő" meg úgy gondolta, csak keveset. Sóhajtva jegyeztem meg: - Milyen nehéz két császár közölt dönteni, hogy kire hallgassak! Megszólalt csendesen: - Még lehet császárné, és akkor csak egyre kellene hallgatnia. -Óriási derültség. Édesanyám és nővérem nevettek a legjobban. Szellemes volt, de azért nem kellett volna ennyire nevetni gondoltam. Este hordtuk a szénát a padlásról (amin majd aludni fogunk). „Ő" fent a padon köti lepedőbe, én lent bogozom, illetve bogoznám, ha tudnám - de nagyon erősen meg van szorítva. Sóhajtva jegyeztem meg: - Szegény leány, akinek ilyen erősen fogja bekötni a fejét, mint ezt a lepedőt! A nővérem alig bírt állni a nevetéstől. Kellett volna valamit sejtenem, és mégsem... Másnap reggel megkezdjük az együttes bibliaolvasást. Én is szóltam valamit hozzá. Utána odajön, hogy szeretne velem beszélni. Volt olyan emlékem róla, hogy nagy kritikus. Na, gondoltam, most fogja megmondani, hogy teológiailag mit mondtam rosszul. De most már mindegy, megyek. Megyünk ketten fel a kertbe. - Hogyan is kezdjem... - küszködött. Meglepetten néztem rá. Még sohasem láttam zavarban. Mindig csak teljes magabiztosság áradt belőle. Csak nem akar megkérni...? Ez teljes lehetetlenség. Én idősebb is vagyok, és annyi ellenérv jutott az eszembe, és ...
Mégis az lett. A meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni, egy ideig. Majd megpróbáltam elmondani sorban érveimet, amiket évek alatt, mint védőbástyákat építettem magam köré. Az első, ami tiszteletre méltó volt, az volt, hogy nem sértődött meg. Szeretettel állt mellém, és próbált segíteni. Pár nap gondolkozási időt kértem. Gondoltam, elég lesz egy pár óra is, de ami biztos, az biztos. Mennyire örültem, hogy ott volt édesanyám és a nővérem! Gyorsan akartam velük beszélni. Titokzatosan mosolyogtak, és azt felelték, hogy ők csak örülni tudnak - már tegnaptól tudják. - Mit? - nézek rájuk megütközve. - Ő már tegnap elmondta otthon, hogy nősül, és téged vesz el feleségül. A múlt héten is ezért volt itt, mikor veled jött, hogy hívő barátjával megbeszélje a döntését - válaszolták édesanyámék. Milyen más volt ő, mint az előző kérők, akik nagyon a lelkemre kötötték, hogy ha nemet mondok, nehogy elmondjam valakinek! Hiúságukat nagyon bántotta volna, ha mások is megtudják a kosarat. Ő biztosra ment. Nagyon megnyerő volt ez a határozottság, milyen férfias ez a biztonság! Megértette, hogy hirtelen és váratlanul jött a döntés, csak gondolkozzak nyugodtan. Minden voltam, csak nyugodt nem. Nem sikerült hamar döntenem. Sem az igen, sem a nem nem adott békességet. Fél éjszakát átbeszéltem a nővéremmel, és úgy határoztam, otthon majd megbeszélem a bátyámmal. (Közben „ő" otthon azért imádkozott, hogy én igent mondjak.) Aztán átfutott bennem a gondolat, hogy mégiscsak nekem kellene eldönteni a saját házasságomat, nem másnak. Reggel olvasom az igét, ami soron következik. Különösebben nem is vártam tanácsra, mégis kaptam. „Aki által vettük a kegyelmet a hitben való engedelmesség okáért" (Rm 1,5). Akármit teszek, hitben kell tennem. Isten jót akar, kegyelmet gyakorol velem ezzel a házassággal. Kézzelfogható bizonyítékok nincsenek előre. Tudtam, hogy igent kell mondanom. Eleinte az is zavart, hogy van ugyan bennem megbecsülés feléje, de egy házasságban más is kell. Mihelyt eldőlt bennem az igen, egyszerre csak kezdett melegedni a szívem feléje. Felálltam, odamentem a barátnőimhez, és bejelentettem, hogy férjhez megyek. Mind velem örültek. Még reggeli előtt kimentem valamiért az udvarra. Jön szembe a házigazda mosolyogva: - Nézze a galambokat, és ne gondolkozzon, ez az élet rendje! - Nem gondolkozom - feleltem zavartan. Később sokat elmondta, kedves szemrehányással, hogy nem neki mondtam ki először az igent. De bent a szobában ő is meghallotta. Szinte féltem, és vártam az első találkozást. Mennyire elmúlt minden magabiztosságom! Nem tudtam mit kezdeni magammal, és vele. Amit régen vártam, soká jött el, és hirtelen szakadt rám. Valami furcsa zavartság, békesség, öröm, a vonzalmak jóleső érzése kavargott bennem. Később hányszor szedtük történetünket ízeire! Csodálkozva láttuk, hogy Isten régtől így készítette, hogy egymásé legyünk, közös sorsunk legyen. Eszembe jutott a 8 év előtti álom, amit már majdnem el is felejtettem, mert nem is akartam neki jelentőséget tulajdonítani. Kiderült, hogy akkor benne is mozdult valami. Istentől kért tanácsot, de nem kapott választ. Úgy gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy nem kell ezzel a kérdéssel még foglalkoznia. 8 év múlt el azóta. Jó, hogy nem hamarább volt. Most volt itt ennek az ideje. Elvesztettem volna azokat a szép időket. Sokszor mondom, hogy nekem nagyon szép lányságom volt, de nem sírom vissza. Mit jelentett számomra, hogy társam van? Valami végtelen nyugalmat, mint aki megtalálta a helyét. Szerettem a munkám, de mindig éreztem, hogy nem ez az én igazi helyem. Volt, amikor azt gondoltam, hogy más állás vagy hivatás... Menyasszonyságom alatt, ha távol voltunk egymástól, sokszor játszottam a gyűrűmmel. Lehúztam az ujjamról: Mintha sötétebb lett volna a világ - újra felhúztam: s íme kisütött a nap. Mintha egy zsilip nyílt volna fel a szívemben, és a szerelem feltartóztathatatlanul nőtt, dagadt, áradt az életemben. Itt volt az ideje, és nem is kellett feltartóztatni. Szabad volt szeretni lelkiismeret furdalás
nélkül, szégyenkezés nélkül; és hálaadással imádkozhattunk együtt, egymásért. Visszanézve boldogan fedeztem fel, hogy Isten mennyi kívánságomat teljesítette. Azt adta, amire vágytam, de nem úgy, és nem akkor, amikor képzeltem. Mint a gyerek, örültem előre annak a meglepetésnek, amit a munkatársaimnak okozok majd. Ez teljesen sikerült is. Elképedéssel fogadtak. 4 napi szabadságra mentem, és mint gyűrűs menyasszony jöttem vissza. Azok, akik eddig lebecsüléssel, gúnnyal, jobbik esetben sajnálkozva néztek rám, hogy a Bibliát bújom, és nem táncolni járok, hogy férjet szerezzek magamnak, azok csodálkoztak. Biztosak voltak benne, hogy aki ilyen „szent" életet él, az csak vénlány maradhat. Egyben irigykedtek is. - Te biztosan boldog leszel; nem rontottad el az életedet, mint mi, akik minél hamarabb, és mindenáron férjhez akartunk menni. - Ez is volt Istentől a kérésem, hogy inkább sohasem menjek férjhez, de ha igen, akkor csak az Ő akarata szerint, vagyis jól. AMIKÉPPEN VETTÉTEK A KRISZTUS JÉZUST, AZ ÚRAT AKÉPPEN JÁRJATOK ŐBENNE." (Kol 2,6) Ahogy együtt sétáltunk, mint menyasszony és vőlegény, felmerült bennem egy kérdés. Mit kellene ahhoz lennem, hogy mindig ilyen tiszta és szép maradjon egymáshoz való szeretetünk, mint ahogyan kezdtük? - Ugyanakkor eszembe jutott ez az ige is: „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Ural, aképpen járjatok Őbenne." Milyen nagy dolog volt, amikor én az Úr Jézust megismertem! Annak a csudálatos ragyogása hányszor megfakult az életemben, s mikor kerestem az utat, akkor ez az ige segített abban, hogy megtaláljam. Hogyan is kezdődött bennem az új élet? Hittel elfogadtam, hogy Isten szeret, jót akar nekem. Mindig így kellett újra kezdenem. Ebben sokszor megcsendesedett, megbékélt az élelem; sok agyonkomplikált dolog leegyszerűsödött. A járás a lépések sorozata. Ahogyan kezdtük, úgy kell folytatni. Valahogy a házassággal is így van. Ha kezdett szürkülni, ha be akart szennyeződni, jó volt emlékezni, hogy hogyan kaptuk. A házigazda volt, aki erről az igéről beszéli esküvőnkön. Nem akarom azt tenni, ami a mozikban sem tetszett: hogy csak az elért házasságkötésig mutatták be a történetet. Milyen lett a házasságunk ilyen szép kezdet után? Egyszer amikor a gyermekeimnek beszéltem a szerelemről, így mondtam el: - Mit szerelnétek kapni: mindennap egy forintot, vagy évek múlva 100000-et? Mind lelkesen a százezret választották. - Tudjátok, sose kergessétek azt az örömet, amit a szerelem ad. Várjátok ki az idejét, és akkor százezret fogtok kapni. Az emberek hajszolják az örömet, futnak a fillérek után, és mikor házasságot kötnek, életük társának sem tudnak már sokat adni, csak filléreket. Persze ez csak szegényes hasonlat, hisz nem lehet azt pénzben kifejezni, amit egymásban kaptunk. Boldogság volt szeretni. Néha szorongva gondoltam, hogy mi lesz, ha ... ha egészen elfoglalja szívemet, s kiszorítja Jézust? - Jézus erősebb volt, nem lehetett, és nem is kellett különválasztani. Hárman éltünk. A legkedvesebb és legszebb napok után is mindig éhes maradt a szívem az igére és imádságra. ...5 éves házasok voltunk amikor együtt elmentünk egy hétre fürdőre. Bemegyünk a fürdőorvoshoz; kérdezi a személyi adatokat, hány éves vagyok. Rettenetesen zavarba jöttem - esküvőnk óta nem számoltam a napokat, mint régen. Mikor is mentem férjhez? 29 éves voltam; azóta hány év is telt el? Talán három? Kinyögtem, persze 2-vel kevesebbet. Látom, hogy férjem szemben áll, nevetését nehezen tartja vissza. Mikor kijöttünk, mosolyogva kérdezi: - Mi történt veled? - Tudod, megállt az idő... - Ez egy közismert sláger volt, amit akkoriban a strandon sokat játszottak. Istentől az volt a kérésem, hogy bármilyen döntésemben igét adjon. Ezt kértem a házasságomra is. Tudtam, mindennek eljön a próbája. Amikor bizonytalanná válnak érzések, gondolatok, legyen egy a biztos, amibe kapaszkodom, Isten szava. A mi életünkben is eljött a próbák ideje. Kicsit el is bíztuk magunkat. Keresztyének között is van rossz házasság, de úgy gondoltuk, hogy mi majd megmutatjuk. Isten beletett a rostába, és újra
kiderült, hogy belőlünk nem sok valami telik ki. Mi a jót is csak elrontani tudjuk, de valóra váltotta Isten az igét. A szerelem az Úrtól való tűz, és a sok vizek nem tudták eloltani az életünkben. Fél éves házasok voltunk, amikor észrevettem, hogy milyen zárkózott természetű. Ezt tragikusnak tartottam. Ha engem valami bánt, túl sokat akarok beszélni, ő pont fordítva. Mindenképpen akartam ezen változtatni, de hamar, és nem sikerült. Ilyenkor elviselhetetlenül egyedül éreztem magam. Egy ige el akart igazítani: „Aki fel nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, az nem lehet az én tanítványom" (Mt 16,24). Azért írtam, hogy el akart igazítani, mert nem akartam elfogadni. Ez következett soron, de ez az én esetemre nem vonatkozhat -tiltakoztam teljes erővel-, aki nékem a legdrágább, legkedvesebb, az nem lehet a keresztem. A kereszt, az fáj, és gyötrelmes; a szerelem az édes és gyönyörűséges. Jó pár évnek kellet eltelni, hogy meglássam, hogy Isten igenis áldásul adta a keresztet. Mindig akkor volt nehezebb hordozni, akkor fájt élesebben, ha a szívemben nem volt meg az isteni rend. Az első az Úr, csak azután jöhet más. A keresztemmel el akarta szakítani azokat a szálakat, amikkel jobban kötődtem a férjemhez, mint Jézushoz. Jézushoz kötődni szabadság, emberekhez kötődni szolgaság. A kereszt segít abban, hogy minden helyére kerüljön az életünkben. Azzal, hogy Jézus az első, sohasem lett kevesebb, kisebb értékű a férjem. A szeretetem sem lett kevesebb, csak tisztább. A tételekben Isten lefosztotta álmaimat és elképzeléseimet. Nem olyan a férjem, mint az elképzelt álomlovag; más, és mégis több. Még egy igét nagyon szeretek a Bibliából: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak...Ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek..." (Préd. 3,1-4). A házasság nem mindig egy szinten mozog. Nem mindig boldog, és nem mindig próbák alatt van; de Isten, ki életünket a kezében tartja, nagy bölcsességgel és szeretettel határt szab a próbáknak, és helyes mederben tartja örömeinket. BEFEJEZÉS Miért is írtam le mindezt? -Az elmúlt nyáron hosszú idő után több napig együtt lehettem a bátyám kislányával, akit kicsi korában édesanyja betegsége miatt, egy ideig gondoztam, neveltem. Nekem mindig nagyon kedves volt. Most 18 éves, és szomorúság, levertség volt az arcán. Mi lehet egy ilyen fiatal lánynak a baja? Biztosan az, ami nekem is volt. Egyedül érzi magát, társtalan, szeretne valakihez tartozni, de nem ismeri az Úr Jézushoz tartozás drága örömét. Egyik este kint maradtunk a csillagos ég alatt, és beszélgettünk. Próbáltam azokat, amiket itt leírtam kicsit mondogatni, de olyan sután jöttek elő a szavak! Egészen őszinte sem mertem lenni. Nem tudtam átadni, amit szerettem volna. Mikor lányokkal találkoztam, akkor is folyton ott bujkált bennem, de jó lenne nekik elmondani! Biztosan segítenék vele. Talán leírjam??? Elhessegettem a gondolatot. Az elmúlt karácsonykor egy kedves lelki testvérünk volt nálunk, és kérte, hogy mondjam el házasságunk történetét. Ahogyan emlékeztem és mondtam, újra átéltem annak szépségét, Isten jóságát. Akkor döntöttem el, hogy leírom. Mit szeretnék vele elérni? Mindig nagyon sajnálom azokat, akik házasságukat elrontják. Akik rosszul döntenek, földi életüket rontják el, akik jól döntenek, megnyerik. Szeretném, hogy aki ezt elolvassa, először is keresse Jézust, élje át a hozzá való tartozásnak tökéletes biztonságát. Ne a házasság és a szerelem legyen a cél. Ajándék nélkül lehet élni, de az Ajándékozó nélkül nem. Életét őszintén és igazán bízza Jézusra. Higgyen előre Istennek, nehogy később keserűen kelljen csalódnia, hogy mindent elrontott. Életemnek egy darabja ez. Elsősorban egy szempontból írtam le. Most vagyunk 16 éves házasok, nem elérhetetlen messzeségben történt. Tudom, hogy a mai fiatalok élete más, mint az enyém volt. Könnyebb és nehezebb. De a szívünk hasonlít. Boldog szeretnél lenni, szeretni vágyol, és azt kívánod, hogy valaki szeressen Téged. Keresd ezt először Jézusban! Őnála senki sem szeret jobban. „Fel ne költsétek a szerelmet, valamíg ő akarja" (Éneke Éneke 3,5). 1971. május
„Sok vizek el nem olthatják..." Énekek Éneke 8,6 VISSZATEKINTÉS 24 évvel ezelőtt írtam le, hogy Isten életünkben, így az én életemnek egy nagyon fontos kérdésében hogyan segített meg, hogyan őrzött, hogy ne Isten nélkül keressem a megoldásokat. Házasság vagy egyedül? A nagy szabadítás az volt, amikor felismertem és átéltem, teljes értékű az élet házasság nélkül is, mert Ő az igazi társ és Isten népében sok szép emberi kapcsolatot is találhatunk. Mégis mindenki saját kegyelmi ajándékot kapott, ez az én helyem, ezt Ő készítette és adta. Sokan megjósolták, nem keresztyén gondolkodású emberek, hogy én soha se fogok megfelelő férjet találni. Megláttuk mindketten, hogy Isten egymásnak ajándékozott, minden örömével, terhével és feladatával együtt. Egyszer egy gyermekhéten történt, ahol 30 fiúval együtt Isten országának a nagy lehetőségeiről beszélgettünk és megemlítettem: életünk minden dolgában számíthatunk az Ő tanácsaira. Ha nagy leszel még abban is, hogy ki legyen a házastársad. Nekem is Ő mutatta meg. Ez délelőtt volt, este lefekvéskor minden szobába bementem, hogy jó éjszakát kívánjak és a hiányzó édesanyák helyett egy simogatást adjak. A kis Zsolti magához húzott és súgva mondta: „Margit néni, bevált?" Micsoda? -kérdeztem. „Hát a férje" - 9 évesen ez a kérdés izgatta. Másokat is. „Ha ilyen szépen kezdtetek, akkor sikerült?" Több mint tíz éve foglalkoztatott engem is. Jó volna leírni, már a címe is 10 éve megvan, de nem könnyű. Férjem így fogalmazta meg, lehet, de „igazságot szeretetben." Remélem sikerül úgy leírni, hogy akik olvassák, megérzik: azok a veszélyek, krízishelyzetek, „sok vizek", melyek egyetlen házasságot sem kerülnek ki, a miénket sem, azt a szeretet, amit Isten adott, nem oltották ki, sőt elmélyítették. Egyedül annak köszönhető, hogy Isten adott hozzá segítséget, megbocsátott és mi is megbocsátottunk egymásnak. A cím is ezért került ide, ezért választottam. Ehhez is fűződik egy élményem. Újra egy gyermekhéten történt, ahol már 40 kislány volt. Este vacsora után mondtam Áginak, aki mint főiskolai leány először volt közöttünk, hogy segítsen: „hagyjad őket játszani, kicsit rendetlenkedni is villanyoltás előtt, de mielőtt elaludnának egy igét olvass el. Maradjon meg gondolataikban, szívükben." 10 óra előtt ijedten jön szólni Agi, hogy a 8-10 éves kislányok óhaja, hogy az Énekek Énekéből olvasson, de Ő ezt nem tudja teljesíteni. Miközben mentem fel, eszembe jutott, hogy én erről már írtam is és fogok is, így kettőt mondtam. Az egyik: "Fel ne költsétek a szerelmet, amíg Ő nem akarja..." a másik: "Sok vizek el nem olthatják". Nekünk egyik legnagyobb tévedésünk, hogy mindent máskor akarunk tenni, mint amikor itt van az ideje. Most kislányfejjel TV-vel, beszélgetéssel, újságokkal, viselkedéssel költögeti azt a szerelmet, aminek most még szunnyadni kellene. Amikor pedig eljön a nagy szerelem, ami az Isten ajándéka, és rendje módja szerint házasság lesz belőle, akkor oltogatják, pedig a Biblia szerint ezt nem is lehet, mert az Úrnak lángjai. Fordítva kellene. Most békén hagyni, a házasságban féltve őrizni, táplálni, hogy égjen, melegítsen, hogy az otthon puha, meleg fészek legyen, ahol mindenki jól érzi magát. Megszólal egy kislány: „Ez nem igaz, el lehet oltani, hisz milyen sok házasság vallással végződik." Ez tényleg így látszik, de én inkább hiszek a Bibliának. Bizony ezek az emberek egy életen át égési sebeket hordoznak. Igen jó beszélgetés sikerült, sokáig betöltött ennek öröme. 3 hét múlva ifjúsági hetünk volt és beszámoltam a nagyleányoknak a gyermekheti élményemről. Alig fejeztem be, a gimnazista Anikó felugrik és hevesen mondja: „Én is azt mondom, hogy el lehet oltani. Az én szüleim is elváltak, mindketten új házasságot kötöttek és nagyon boldogok." „Szívből kívánom, hogy így legyen." Ennyit feleltem, többet nem is szóltam, nem akartam az ellenkezőjéről meggyőzni. 1 nap múlva jön Anikó, hogy szeretne valamit mondani. Eszébe jutott egy szava az Édesanyjának. Sejtettem, hogy mi lehetett az, és vártam. Egyszer megemlítette, hogy „milyen kár, hogy nem voltam türelmesebb a férjemhez, még most is együtt lennénk." A férj sokat horgászott, keveset volt otthon, ebből viták, veszekedések adódtak... addig-addig, hogy válás lett. „De Édesapámnál semmi baj." 1 nap múlva újra jön Anikó: „Margit néni, most jut eszembe, hogy Édesapám is mondta egy párszor: „Inkább hoztam volna egy kis áldozatot, még most is együtt lenne a család." „Ha olyan nagy a boldogság, akkor miért nem felejtette el az elsőt? Vagy mégis igaza van a Bibliának?" „Igaza" - mondta Anikó halkan. „Ráadásul az édesapám az új házasságban már nem
jár horgászni. Kár, hogy nem az első házasságában tette ezt meg." Mit tegyen, aki már elvált? Az most már egy életen át mint helyrehozhatatlan terhet cipelje magával, Ő már nem lehet boldog? Nem hozhatja helyre /mert esetleg már új házasság is van/? Az ige arról beszél, hogy „a tudatlanság idejét elnézi Isten", de most térjen meg. Ez a házasságra úgy vonatkozik, hogy most keresse az Istennel való kapcsolatot, az Ö tanácsa szerint, az Ő útján legyen kész járni, ezt és minden gondját bízza Rá és Isten amire szüksége van Tőle és Vele együtt megadja. Még házasság nélkül is teljes értékű az élet, de Isten nélkül nem. Miért írtam le ezt? Igaz, az Isten adja a szerelem lángját, ígéri is, hogy Ő őrzi, de én lehetek hitetlen, választhatom a megkeményedés útját, én döntöm el, hogyan élek vele. Magam és mások javára, vagy kárára. A nehézség idején, amikor konfliktusba kerülünk egymással, úgy érzi az ember, hogy már én sem szeretem úgy, elhitetjük, hogy a másik sem, és ebben szenvedünk. Igen, aki szeret, csak az szenved, bár a szeretet átcsaphat gyűlöletbe is, hisz a szerelem ambivalens érzés, közömbös soha nem lehet. Meggyűlölted házastársad? Akkor még szereted, szoktuk mondani lelkigondozásunk során azoknak, akik mélyponton vannak. Egy életre szóló feladat őrizni, védeni, táplálni ezt a lángot. Hogyan? Egy Svájcban élő magyar orvosnő szép hasonlata jut eszembe. Két tenyeret szorosan összetesznek. 10 év múlva elválasztják, olyan mintha semmi közük nem lelt volna egymáshoz, de ha a két tenyér egymásnak sebet okoz, és mégis megmaradnak szorosan egymás mellett, egy idő után elválaszthatatlanok, összenőnek, eggyé lesznek. A megbocsátás minden kapcsolatot erősít, és nem gyengít. Nem fogcsikorgató a tűrés, hanem az, ahogyan az Úr megbocsátott mindnyájunknak. AMI AZ ELSŐ FÜZETBŐL KIMARADT Még egy vallomással tartozom, ami kimaradt az első füzetemből, aminek nagy jelentősége volt, és most is van a házasságunkban. Még egymástól függetlenül éltünk Miskolcon mindketten. Egy lelki közösségbe jártunk, ahol minden hétfőn találkoztunk, és ott számoltunk be az elmúlt hét örömeiről, nehézségeiről, de ami a legfontosabb volt, hogy elmondtuk azokat a Bibliai igéket, amiket Istentől kaptunk üzenetként, segítségként életünkre... Azokban a napokban kezdett leterhelni egy gondolat. Múlnak az évek, magánéletemben semmi sem alakul, mit tegyek? Várjak ölbe tett kézzel? Akkor olvastuk a Bibliaolvasó kalauz szerint Aggeus próféta könyvét. Egy romba dőlt országban, ahol a fogságból hazatért zsidók elkezdik építeni a saját házukat, az Isten háza romokban hever. Akkor elküldi Isten a prófétáját ezzel az üzenettel: „Hát annak van itt az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom romokban hever? Sokra számítottatok, de kevés lett, amit hazahordtatok, azt is elfújtam. Ugyan miért? Azért mert az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza körül szorgoskodtok..." „az Úr félelme fogta el a népet... eljöttek, nekifogtak a munkának Istenünknek, a seregek Urának a házán..." Isten válasza erre a döntésre: „...ettől a naptól fogva áldást adok." /Aggeus 1,4-2,19/ Megértettem. Az én életemben is legyen az első az Isten háza, az Ő ügye, az Ő országának a terjedése, munkálkodjak és sorsomat bízzam rá, majd Ő megáld és az jobb lesz, mintha én intézném. Emlékszem, milyen nagy kő esett le a szívemről. Eldöntöttem: így akarok élni. Alig vártam, hogy elmondhassam a közösségben. Alig, hogy beszámoltam, nyílt az ajtó, és jövendőbeli férjem lépett be. Ezt akkor még nem sejtettem. Azért késett egy kicsit, mert Sárospatakon tanult a teológián, és mindig hétfőn jött haza az édesanyjához, de a vonattól előbb a közösségbe jött. A beszámolókon Ő is sorra került. Megdöbbenve hallgattam. Szinte teljesen ugyanazokat mondta. Aggeus könyvét olvasta Ő is, neki is hasonló terhei voltak, és Ő is ezt a választ kapta. Miért volt ez nemcsak akkor, hanem később is fontos? Azért mert a házasságunkban is ez volt a fontos, hogy az Ő akarata legyen az első, az Ő országának az ügye a legfontosabb. A közös megbízatás, hogy neki akarunk szolgálni, házasságunkat és CSALÁDI ELETÜNKET IS GAZDAGÍTOTTA. Most 40 év távlatában ezt még jobban látjuk.
