EGYÉB HULLADÉKOK
6.7
Az IT-hulladékot feldolgozó ipar kihívásai
Lukács Bence PhD-hallgató, Veszprémi Egyetem, Környezetmérnöki és Kémiai Technológiai Tanszék Tárgyszavak: elektronikai hulladék; reverzgyártás; újrahasználat; újrahasznosítás. Az elektronikai ipar szédületes fejlődése nyomán a társadalomnak meg kell találnia azokat a módokat, amellyel biztonságosan és gazdaságosan visszanyerhetőek a termékek alkotóelemei. Ez jelentős beruházást fog igényelni a kormányzatok, az ipar és a technológia, illetve oktatás szereplőitől, hogy átdolgozzák az elektronikai hulladék kezelésének társadalmi attitűdjét. A hulladékok újrahasználata és újrahasznosítása fokozza az anyaghasználatot és csökkenti a lerakást. A fehéráruk (hűtő-, mosógép) újrahasznosítása nem újdonság, és a már felaprított fémek feldolgozására is jól kidolgozott infrastruktúra áll rendelkezésre. Az elektronikai termékek hulladéka azonban merőben új kategória, amelynek mennyisége – főleg a személyi számítógépek végett – nagy növekedésnek indult az előző évtizedben.
Jogszabályi kezdeményezés A probléma egyik fontos összetevője a jogi szabályozás. Jelenleg 11 országban található törvény az e-hulladék hasznosítására, és az Európai Unió is életbe léptette két direktíváját 2003 januárjában (WEEE; RoHS). Tajvanon és Japánban csak a kisebb készülékeket veszik viszsza, a nagyobb berendezések esetében termékdíjszerű rendszert alkalmaztak. Dél-Korea 2003-ban hozta meg az e-hulladék visszavételére vonatkozó törvényét, amely mobiltelefonokra és fényképezőgépekre is kiterjed. Kanadában a tartományok majdnem mindegyike igényli az
elektronikai hulladékok visszavételét, az Egyesült Államok 26 államában pedig 52 e-hulladékra vonatkozó törvényjavaslatot nyújtottak be. Jól látható a világméretű konszenzus az elhasználódott elektronikai termékek kezelését illetően. Az előírt eljárások régiónként, országonként különbözhetnek, ám jelentős költségtöbbletet okoznak majd a globális piacra dolgozó gyártóknak, amelyek meg kell feleljenek az eltérő előírások mindegyikének. Minden esetben szükséges egy gazdaságilag hatékony rendszer kidolgozása, amely egy hatékony újrahasznosítási technológia mellett egy társadalmilag elfogadott begyűjtési rendszert is alkalmaz.
Újrahasznosítási rendszerek kidolgozása A rendszertervezés feladata, hogy megfelelő ponton, a leggazdaságosabban és környezetkímélő módon csatlakoztassa a visszagyűjtött terméket vagy anyagát, összetevőit a termelési folyamathoz (újrahasználat) (1. ábra). Ezek a folyamatok tulajdonképpen mindig a nyersanyagok elsődleges extrakciójával kezdődnek: kivonjuk a számunkra szükséges anyagokat a geológiai tényezők által determinált lelőhelyekről (bányászat, mezőgazdaság). Meg kell jegyezni, hogy az újrahasznosításra kerülő anyagok „rezervoárjait” (lelőhelyeit) azonban olyan társadalmi– gazdasági paraméterek határozzák meg, amelyekről csak felületes ismereteink vannak. A nyersanyagellátási lánc ellenkező irányú folyamata fordított termelési folyamatnak is nevezhető (reverzgyártás). Tisztában kell lenni azzal, mennyi kidobásra ítélt termékkel lehet számolni. Tévedés az a feltevés, hogy annyira, amennyit eladnak. Az egyes gyártók, illetve beszállítóik fellendülése vagy hanyatlása nehezen számszerűsíthető mennyiségű és összetételű „árva” terméket eredményez. A bizonytalanságot csak tetézi, hogy a gazdára talált termékek elavulása, elromlása sem pontosan ismert. Befolyásoló tényező a vásárló viselkedése is: milyen gyorsan és szorgalmasan hajlandó közreműködni az újrahasznosítás érdekében? Az Egyesült Államokban megfigyelték, hogy a lakosság 1–10%-a vesz részt ilyen programokban, valamint a beszolgáltatott készülékek állapota és kora egyaránt szórt. A számítógépek életkora az elavulás gyorsulása ellenére folyamatosan nő. Ennek több lehetséges okát látják a kutatók: a recesszió miatt a vállalatok és a lakosság tovább ragaszkodik megszerzett vagyonához, vagy a készülékek tovább maradnak működőképesek. A begyűjtési rendszerekkel járó probléma a kapacitás, és így a begyűjtött árutételenkénti költség meglehetősen széles keretek közt mo-
zog. A fix helyszín megbízható, nagy hulladékáramot képes kezelni, ám a rezsije is magas. Az Egyesült Államokban számos vállalatnak vissza lehet küldeni elhasználódott termékeit. Ez a módszer elég költséges és kevésbé hatékony terjedelmes, törött vagy értéktelen hulladékok begyűjtésére. Az alkalmi akciók sikerét nem lehet garantálni (negatív befolyásoló tényező lehet a rossz helyszínkiválasztás, időjárás, elégtelen tájékoztatás). használat (térben és időben eloszlik)
termék szétosztása és értékesítése
értékesíthető termék
javított termék
újraelosztás, újraértékesítés
– összegyűjtés – szállítás
javítás, tesztelés
javítható termékek
összeszerelés
begyűjtés
jótállás
szerviz
minősítés – értékbecslés – újrahasználhatóság
törött, ill. újrahasználható részek
szétszerelés újrahasználható részek
– szétválasztás – szétbontás – szétroncsolás
összetevők gyártása újrafeldolgozás anyaggyártás
– recycling – energiahasznosítás
egyéb felhasználásra kerülő alkatrészek
egyéb felhasználásra kerülő anyagok
1. ábra Termelői kör (hagyományos gyártás a bal oldalon, reverzgyártás a jobb oldalon) A gyűjtési rendszer lényeges tulajdonsága, hogy meghatározza a költségeket, a fordított termelési folyamat méretét, és a figyelembe vehető eljárásokat, módszereket. Például jelentős beruházásra bátoríthatja a rendszergazdákat és koordinátorokat egy olyan folyamat, amely állandó-
an nagy mennyiségű anyag begyűjtését garantálja. Ugyanakkor a begyűjtés kiterjesztésére szánt többletköltség a megtakarítást ellensúlyozza, vagy akár telítheti is a piacot (résztvevők számának növelése, vagy a rendszer földrajzi lefedettségének növelése). [Más rendszerekben, pl. szőnyegek esetében ez meglehetősen nehezen kezelhető kompromisszum. Hatékony depolimerizációs technológia létezik a poliamid-6 kaprolaktámmá történő lebontására, ám igen nehéznek bizonyult a szükséges szőnyegbegyűjtő és más típusú szőnyegeket is fogadni képes hálózat kiépítése.] Az elektronikai termékek esetében újrahasználat szempontjából a fő gondot a hulladékáram minőségének előrejelezhetetlensége, illetve a rendszerrel szerződött gyártók külföldre vonulásának veszélye jelenti. Ez ahhoz az érdekes helyzethez vezet, hogy az e-hulladék exportja lesz a lehető legjobb megoldás, mert előnyösebb, ha az újrafeldolgozási műveletek a végfelhasználói piac közelében történnek. Ezzel szemben az EU és más OECD-tagállamok által elfogadott Bázeli Egyezmény a veszélyes hulladék szállításának korlátozására összpontosít és azt is elvárja, hogy a kezelés a keletkezés helyéhez minél közelebb menjen végbe. Úgy tűnik, az elektronikai hulladékokkal foglalkozó hatékony technológiák kombinálni fogják a szétszerelést a nagy kapacitású újrahasznosítással. A termékeket egy vagy néhány anyagból álló darabokká szedik szét, amelyeket aztán fizikai és kémiai tulajdonságok alapján lehet szétválasztani. A gépjárművekhez hasonlóan az elektronikai termékek néhány értékes összetevő és részegység (mikroprocesszor, merevlemez), illetve értékes anyag (nyomtatott áramköri lemezek, borítás) kombinációjából állnak. Az alkalmazott újrahasznosítási módnak pénzügyileg ki kell egyensúlyoznia a meglehetősen munkaigényes vizsgálatok és a szétszerelés költségeit az összetevők anyagából származó hasznon felüli járulékos értékkel. Például a mostanság egyre közkedveltebb folyadékkristályos monitorok erősen letörték a katódsugárcsöves képernyők (CRT) árát, így a megjavított CRT-k értéke igen alacsony eredeti piacaikon. Ez lelohasztja a CRT-teszteket és -felújításokat, ám növeli az ólmozott üveg, fém és műanyag visszanyerésének igényét. Noha a CRT piaca csökken, maga az ólmozott üveg fölöslegessé válik, és máris más szinten kell szembesülni a lerakás problémájával. Ez a probléma a számítógépek esetében még összetettebb, mivel egész rendszerként vagy alrendszerként használható újra. A csipek és merevlemezek elavulási sebessége lelassult, de az új alkatrészek ára továbbra is esik. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a hulladék vizsgála-
tának, szétszerelésének és az újrahasznosítás technológiájának költségei a teljesítményhez igen különbözőképp aránylanak. Így a kizárólagosan történelmi e-hulladékok feldolgozására szánt kisléptékű műveletek esetében a szétszerelés még kivitelezhető, de ahogy a mennyiség, változatosság és a rendszer életkora növekszik, úgy lesz szükséges a nagyobb teljesítmény és automatizáltság. Bármely szétválasztási művelet esetében két fontos követelménynek kellene megfelelni: az összetevők fizikailag, kémiailag ne kötődjenek egymáshoz, illetve meg kell találni azokat a fizikai, kémiai tulajdonságokat, amelyekben leginkább különböznek egymástól. Műanyagok fémektől történő elválasztása általában intenzív shreddeléssel és a rendszer szétverésével történik, ami által a fizikai kötőelemek (csavar, szegecs) öszszetörnek. Ez egyúttal a részek méretét is lecsökkenti. A fémek egymástól ferro- vagy paramágneses tulajdonságaik alapján is szétválaszthatók, mielőtt kohóba kerülnének. Gyakran ezt a műveletet mindennemű szeparáció nélkül is végre lehet hajtani, pusztán méretcsökkentés szükséges a sűrítés végett, amelyet az égethető műanyagfrakció energiájának hasznosításával kombinálhatnak. Ez utóbbi azonban meglehetősen öszszetett kérdés a brómozott égésgátló vegyületek és a PVC jelenléte miatt. Ha a műanyagok szeparációját fém elválasztása követi, úgy ezek az 1. táblázat szerinti módszerekkel végezhetők. 1. táblázat Műanyagok különböző mechanikai szétválasztási technikái Tulajdonság
Műanyag elválasztási technikák
Sűrűség
Nehézszuszpenziós elválasztás (ciklon, ülepítő–lebegtető tartály/dob)
Hidrofóbitás
Flotálás (mechanikai tartály, flotálóoszlop)
Polaritás
Elektrosztatikus elválasztás (szabadesésű, dobtípusú)
Színkép
Spektroszkópiai elválasztás (közeli IV, MS, röntgen)
Oldhatóság
Oldószerekkel végzett szelektív beoldás
A reverzgyártás A termék visszavétele összhangban van a reverzgyártás kívánalmaival, amely a termékek újragyártásának műveleti szempontjait hangsúlyozza (az e-hulladék begyűjtése, felújítása és az ép termékek ismételt
eladása). A termékek a reverzgyártás folyamatába általában kevés újrahasználható értékkel lépnek be: elavult technológiával és ósdi felépítéssel rendelkeznek. Ennek eredményeképp a legtöbb számítógép-újrafeldolgozó inkább a teljes szétbontást választja: az értékes vagy értékesíthető anyagokat visszanyerik a termékekből, a lerakást elkerülendő. A számítógépek esete jól szemlélteti a különbséget a felújításorientált újragyártás és az újrahasznosítás-orientált helyettesített termelés mint egymást kiegészítő reverzgyártás-stratégiák közt. Minden bizonnyal a különböző kormányzati szinteken hozott, hulladékkezelést ösztönző szabályozások és tiltások, illetve a termelő/fogyasztó e-hulladékok iránti felelősségének erősödését biztosító politika eredményének tudható be, hogy az Egyesült Államokban a visszaforgatott elektronikai termékek aránya várhatóan eléri a 18%-ot. Mivel nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű hatástanulmány, a számítógépfeldolgozó infrastruktúra táplálta remények ellenére eddig csekély figyelem terelődött a termelési folyamaton keresztül ható környezeti következményekre. Noha az újrahasznosításnak gyakran csak az előnyös részét emlegetik, nem szabad megfeledkezni a környezeti költségekről (energiaigény, anyagminőség romlása). A potenciálisan negatív hatások mérése és csökkentése egyre fontosabb, mivel a világgazdaság az e-hulladékot egyre inkább a visszaforgatás oldaláról közelíti.
Termékek visszaforgatása A reverzgyártás inputjára egy átlagos asztali számítógép nagyon jó példa! A terméket három fő alkatrészcsoportra lehet osztani, amelyek mindegyike további értékes összetevőkre bontható (2. ábra): – központi feldolgozóegység, – monitor, – egyéb periféria (egér, hangszóró stb.). Az entrópia termodinamikai okokból meggátolja a termék értékes részeinek „desztillálását”, így a teljes visszanyerés csak pazarlóan nagy energiabefektetéssel lenne lehetséges. Ez azt jelenti, hogy abból, amit egy termékbe beépítenek, nem kapnak mindent vissza. Gazdaságilag tehát a visszanyert javak megtérülése korlátozza a feldolgozásba történő befektetést. Ezért a vállalatok az anyagfélék piaci árának megfelelően és az újrafeldolgozás jövedelmezőségének fenntartása mellett folyamatosan változtatják a visszanyert anyag tisztaságát. Logisztikai szempontból a feldolgozási műveletekhez olyan részletes információra van szükség,
katódsugárcső
ólomtartalmú és ólommentes üveg, réztartalmú áramkörök
burkolat
ütésálló polisztirol, ABS
szerkezeti alkatrészek (belső szerkezet)
vas- és nemvasfém (Al), polisztirol
monitor
vasfémek
lemezmeghajtók
CPU
áramköri lapok (alaplap, bővítőkártyák)
nemes- és nemvasfém (Cu), térhálós műanyag
csipek (mikroprocesszor, memória)
nemes- és nemvasfém (Cu), szilícium-alapú csipek
veszélyes komponensek (elemek, akkumulátorok)
veszélyes hulladék
elektromos berendezések (kábel, motor, tápegység)
nemvasfém (Cu), műanyag burkolat
adatbeviteli eszközök (billentyűzet, egér, hangszóró)
nemvasfém (Cu), polisztirol
perifériák
üveg 12%
fa 5%
egyéb 1%
műanyag 33%
fém 49%
HIPS 58%
ABS 21%
PPO 15% egyéb PP/PE műanyag 3% 3%
2. ábra Asztali személyi számítógép és értékes alkotórészei
amely megszerzésével a jelenlegi infrastruktúra alig boldogul (főleg a termék összetételének kiderítése okoz gondot). Ráadásul a reverzgyártás olyan új szétszerelő technológiát igényel, amely bizonyos esetben az összeszerelő technológia megváltoztatását is megköveteli, ezért fontos lenne e két tábor együttműködése és megfelelő kommunikációja. A reverzgyártás modelljei többszintű feldolgozást vázolnak és gyakran használják a zárt ciklusú gyártás fogalmát (1. ábra). A reverzgyártás négy leglényegesebb lépcsője a begyűjtés, értékelés, szétszerelés és újrafeldolgozás. Ezeken kívül fontos még megemlíteni a tesztelés–javítás és újraelosztás–újraeladás lépcsőket, mint a gyártás értékesítését és garanciális kötelezettségeit kiegészítő tevékenységeket. Van azonban egy lényeges különbség a tartós termékek és a számítógépek visszaforgatása közt. A legtöbb modell az eredetikészülék-gyártók (OEM) által felújított készülékek újragyártására koncentrál, azonban a független szereplők a termékekben rejlő értékeket a piacon diszpergálják. Vagyis: a számítógép szétszerelésekor a nem újrahasználható alkatrészeket tovább bontják, és az így kapott termékeket értékesítik mindenütt, ahol csak lehet. Így éppen az is lehetséges, hogy a számítógépből kiszerelt csipeket például játékokban használhatják tovább.
Begyűjtés A begyűjtésnek és szállításnak három eltérő módja különböztethető meg: járda mellőli gyűjtés (pl. lomtalanítás alkalmával, alkalmanként), azonnali begyűjtés (a vásárló leadhatja valahol), illetve (reverz)gyártói visszavétel. Az Egyesült Államokban ez szervezett kommunális szolgáltatás keretében történik, Japánban a vásárló a felelős, Európában pedig a gyártó (bár, be kell látni, a legtöbb esetben a fogyasztó) fizeti meg a begyűjtés, ártalmatlanítás, kezelés költségeit. A reverzlogisztika megfelelő tervezésével csökkenthető a hulladékinput bizonytalansága (mennyiség, ütemezés, összetétel, minőség). Az ehhez szükséges információk – és ezek megszerzésének feltételét adó infrastruktúra – azonban a legtöbb számítástechnikai termék esetében jelenleg még nem érhetők el, a feldolgozást igen csekély mélységű előválogatás előzi meg. Az információ hiányán felül annak aszimmetriája is gondot jelent: a hulladék birtokosa jól tudja, melyik számítógépből mi hiányzik, vagy nem működik, de az átvevőhöz ez már nem jut el. A feldolgozók nagyobb cégekkel gyakran olyan személyeken keresztül kötnek e-hulladékgazdálkodási szerződést, akiknek fogalmuk sincs az informatikai eszközök
állapotáról, ezért előnyös két részből álló tarifát alkalmazni: fix díj a rezsit fedezi, egy vámszerű költség pedig a visszanyerés termékenkénti költségeit. A szakaszos hulladékáram pufferelése végett a feldolgozóüzemek egész széles spektrumú e-hulladékot dolgoznak fel, amely így a mikrosütőkkel és porszívókkal még heterogénebbé lett, és még több információt, tanulást és munkahelyi rugalmasságot igényel.
Értékelés A reverzgyártás értékbecslési lépcsője a visszanyerés „útvonalának” megválasztása: egy terméket vagy annak részét javítani, karbantartani, felújítani vagy egyszerűen eladni érdemesebb-e. Elméletileg az értékelést az egész válogatási rendszertervezésbe kellene integrálni, ám a számítógépek értékbecslése általában a termék részleges szétbontása után valósulhat csak meg. Az értékelés legfőbb akadálya a hulladék elégtelen információtartalma és a felvevőpiac kezdetlegessége. A termékek feldolgozási útjának tervezése érdekében olyan információkat vesznek figyelembe, mint pl. összetétel, a termékben rejlő értékek, javítási módszerek, a visszanyert anyagok piaca. Így egy használt merevlemez értékesítési árát össze kell vetni a kiszerelés költségével, ahogy egy adott rézkinyerési technológiánál is mérlegelni kell a réz tisztításának költségét és az árutőzsdei árat (a számítógépek visszaforgatásának elsődleges hajtóereje a fémek fejlett másodlagos piaca). A gazdasági elemzésekhez szükséges adatok azonban nem mindig állnak azonnal rendelkezésre. El kell dönteni: meglévő piacon értékesítik-e a visszaforgatott anyagokat, vagy új piacot teremtenek. A márkahűség és piacvédelem erős hatással lehet a visszaforgatásra: néhány OEM megsemmisíti a saját tulajdonba került szabadalmaztatott technológiákat annak érdekében, hogy az elsődleges piacon alkatrészkénti felhasználásuktól megóvja második vonalbéli termékeit.
Szétszerelés A termék három fő fázisból álló szétszerelésének célja az egyes összetevők újrahasználata, újrahasznosítása vagy épp ártalmatlanítása érdekében végzett rendezése: – az első fázisban az újrahasználható komponensek hozzáférhetőségét segítik elő, – a második fázisban eltávolítják az újrahasználható alkatrészeket,
– a harmadik fázisban a maradványt előkészítik az anyagvisszanyeréshez. Az esetek többségében a szétszerelés szabályszerű rombolással jár – szétroncsolás (az értékesebb, de nehezen hozzáférhető anyagok viszszanyerése, vagy egyszerűen csak időmegtakarítás érdekében) –, a műanyag paneleket és burkolatokat gyakran helyrehozhatatlanul széttörik. Erre jó példa a hulladékok shreddeléses aprítása, és a képcsövek front- és kónuszüvegének elválasztása utáni őrlése is megemlíthető. Fontos megjegyezni, hogy biztonsági okokból számos feldolgozó garantálja a merevlemezeken található adatok törlését, de ez nem jelenti feltétlenül az eszköz összezúzását. Műszakilag fejletlenebb vagy felesleges alkatrészek épségére nem is fontos ügyelni. A szétbontás ebben a kontextusban olyan szétszerelést jelent, amellyel egy bizonyos alkatrész épen megmenthető – de ehhez más szerkezeti elemek roncsolása szükséges. Továbbá: a szétválasztott összetevők mindegyike „egyben” marad. A termékek szétszerelése és az alkatrészek szétválogatása megsokszorozza a visszanyerési csatornák számát. Ezek hatékony kezeléséhez szükséges a rendszertervezés, ám mindezeket hátráltatja az információhiány és a nem megfelelő kivitelezés. Az alapvető gond az egyes alkatrészek összeillesztése, amelynek optimalizálásával a szétszerelést is meg lehetne könnyíteni (szegecselés, forrasztás helyettesítése olcsóbban, egyszerűbben oldható kötésekkel). Ez sokkal hatékonyabb módszer, mint a visszaforgatás költséghatékonyságának vagy az elválasztás technológiájának fejlesztése. Az információhiány a szétszerelésnél is gondot jelent: egyrészt a gyártók és újrahasznosítók közt kellene elősegíteni a párbeszédet, másrészt pedig előfordulhat, hogy a termékek minél gyorsabb és olcsóbb szétszerelése – mint elsődleges cél – érdekében a potenciálisan értékes komponenseket szétroncsolják. Kutatók és szakemberek egyetértenek abban, hogy az információ szélesebb elérhetősége segítheti elő az ehulladék visszaforgatásának környezetvédelmi szempontból megnyugtató fejlődését, akár konzorciumokon keresztül vagy szabályozók által, akár hosszú távú szerződések révén.
Újrafeldolgozás A 2. ábra mutatja azokat a komponenseket, amelyek – az újrahasználható alkatrészek eltávolítása után – összetételük révén hordozhatnak némi értéket. Ezek összefoglalva: vasfémek, alumínium, réz, nemesfé-
mek (Au, Pd, Ag), üveg, műanyag. Az újrafeldolgozás célja ezek eladható mennyiségben történő kinyerése. Az összetevők alapkategóriákba történő szétválogatása összetételük szerint történik, jellemző a legmagasabb értékű anyag szerinti szegregáció. Az újrahasznosítás előtt shreddelés, őrlés történik, ezután automatizált szeparáció következik. Az újrafeldolgozás technológiai részétől eltekintve, a legnagyobb kihívás az anyagok piacának, valamint kívánatos tisztasági fokának meghatározása. A fémhulladék talán a legkönnyebben és leggazdaságosabban újrafeldolgozható anyag (elsősorban kifejlett infrastruktúrája miatt). Az üvegnek már korlátozottabb a piaca, mivel a képcsövek ólomtartalma miatt ez veszélyes hulladéknak számít, ám a kónusz- és frontüveg különkülön törmelékké zúzva és tiszta nyersanyaggal keverve a képcsőgyártásban felhasználható (az Egyesült Államokban azonban erre még alig találni példát). A műanyag feldolgozása még bonyolultabb és még kevésbé gazdaságos, mivel ezek garmadáját lehetetlen bármilyen technológiával azonosítani és költséghatékonyan szétválogatni. Amennyiben nem sikerül az újrafeldolgozás során elvárható minőségi szintet kielégíteni, úgy a műanyagokat magas energiatartalmuknál fogva elégetik, olcsó útburkolati töltőanyagként használják fel vagy deponálják. A kézi válogatás ugyan lassabb, mint az automatizált, de ha a pontosság és tisztaság az elvárás, akkor célravezető lehet. Ugyanakkor a shreddelő, őrlő és válogató berendezések az anyagoutput tisztaságát nagyban befolyásolják, mivel a meglévő technikák nem alkalmasak arra, hogy költséghatékonyan szétválasszanak minden összekeveredett anyagot.
Újragyártás és helyettesített termelés A számítógépek visszaforgatásában az újragyártás helyett a helyettesített termelés a jellemző stratégia. Míg az újragyártás a termékek felújítására és a visszanyert anyagok céltermékek gyártásába történő viszszajuttatására helyezi a hangsúlyt, addig a helyettesített termelés legfontosabb célja a hulladékok lerakásának elkerülése, illetve az anyagok újrahasználata/-hasznosítása mindenütt, ahol gyakorlatilag lehetséges. Így a helyettesített termelés minimálisra csökkenti az esélyét annak, hogy a visszaforgatott összetevők a már meglévő termékek cserealkatrésze legyen, netán egy új termékbe építsék bele. Látni kell, hogy a viszszaforgatási folyamat kimenete nem feltétlenül lesz ugyanazon termék
gyártási bemenete. Sommásan úgy is lehetne mondani, hogy az újragyártás a helyettesített termelés érettebb és integrált változata.
Az egyes döntések környezeti hatásai A reverzgyártás mellett sok pozitívumot fel lehet hozni, a visszaforgatás azonban nem eliminálja a hulladékproblémát, csak csökkenti vagy elodázza azt. Az egyes részek újrahasználata és anyagok újrahasznosítása közvetlenül csökkenti a nyersanyagbányászat és hulladékártalmatlanítás környezetterhelését. A réz újraolvasztása nyomtatott áramköri lemezekből a rézgyártás során az üvegházhatású gázok kibocsátását 40%-kal, a savasodásért felelősökét 90%-kal, a szmogot okozókat 80%kal csökkenti. A kellő mértékben kiterjedt visszaforgatás a nehézfémek környezetbe kerülését is megakadályozza. A reverzgyártás közvetett előnye továbbá, hogy – egyfajta tanulási lehetőséget teremtve – az előállított termékek egyre környezetkímélőbbek lesznek. Bár a visszaforgatás hatékonyságának javításán sokan munkálkodnak, ezek környezetkímélő megtervezésére kevés figyelem irányul.
A visszaforgatás energiaigényes Az újrafeldolgozási folyamat nyilvánvalóan igényel bizonyos menynyiségű energiát, ám figyelembe kell venni a leselejtezett termékek – azok összetevőinek – országokon, kontinenseken keresztül történő szállítását is. A nagy távolság az újrahasznosítás környezetvédelmi előnyeit csökkenti, a hajtóerő pedig enyhébb jogszabályok vagy olcsóbb munkaerő lehetnek. A szétszerelés és újrafeldolgozás a begyűjtésnél, szállításnál valószínűleg kevesebb energiát használ, de még mindig a „fenntarthatatlan” fosszilis energiahordozókat használja, így energiahatékonyság és „zöldítés” szükséges környezeti terhelésük csökkentéséhez.
A reverzgyártás is termel hulladékot A begyűjtés, értékelés, feldolgozás után bizonyosan marad hasznosíthatatlan rész, amit az adott üzem nem tud feldolgozni (bizonyos típusú műanyagok, veszélyes hulladékok). Noha a műanyagok gyenge minőségű termékké történő újrahasznosításával (zajvédő fal, nehezék) el is lehet kerülni az azonnali lerakást, a piac hamar telítődik az amúgy is csekély felhasználási körrel rendelkező reciklált termékekkel, és az
e-hulladék műanyag komponensei immár akadálytalanul áramolhatnak az égetőkbe, lerakókba. A támogatásokat a nyersanyaggyártástól az anyag újrafeldolgozása felé tolva talán élesebbé lehetne tenni a versenyt a visszaforgatott anyagok és a primer nyersanyagok közt. További gondot jelent, hogy a műanyagok esetében nincs olyan berendezés, emberi szem, amely képes tiszta frakciókká szétválogatni a hulladékot. Erre valamelyest megoldást jelenthetne a szabványosítás és a felhasználható műanyagok spektrumának korlátozása, ám ezeket a javaslatokat az OEM-ek megakadályozzák, mert szerintük a külső megjelenés erős hatással van a márkára és egyben az eladási statisztikákra is. Alternatív javaslat lehet a műanyagok „címkézése”, ez ellen azonban a szakmai titok és a különleges összetétel szól. A fenntartható termelés és visszaforgatás érdekében ezen igényekből kellene engedni.
Az újragyártás és újrahasznosítás nem segíti elő a felelős fogyasztást A termék visszaforgatása nem akadályozza meg azt a jelenséget, hogy az egyes javak rendkívül rövid élettartam után kerülnek kidobásra. Sőt, ha a fogyasztókkal elhitetik, hogy az újrahasznosítás a környezeti veszélyeket eltünteti, de legalábbis csökkenti, e káros folyamat még erősödhet is. A potenciális visszacsapó hatás – amelyet ugyan némileg tompít a visszaforgatás ténye – abban áll, hogy az emberek két–három terméket vásárolnak akkora időintervallumban, amelyben korábban csak egyet vettek. Az ún. fogyasztói társadalom (és az ezzel összefüggő szabadpiaci gyakorlat, a gazdasági növekedés hajszolása) csak erősíti e folyamatot, és miközben az újrahasznosításra támaszkodik, nincs konkrét irányvonala a felelős fogyasztás elősegítésére. Mindezek a folyamatok súlyosbítják fenntarthatatlan anyag- és energiafelhasználási rendszerünket.
Összegzés Kevesebb lehetőség áll rendelkezésre az olyan bonyolult termékek, mint pl. a számítógépek újrahasználatára, így újragyártásra is kevésbé alkalmas. A helyettesített termelés azonban más kihívásokat jelent, mint az újragyártás. A termék-visszaforgatás teljes potenciáljának megvalósítása érdekében sokkal részletesebb információra van szükség a hulladékká vált termék kivitelezését, összetételét, minőségét, mennyiségét és ütemezését illetően.
A reverzgyártáson megbukhat az újrahasznosítás, hacsak ezt a lehetőséget nem sikerül kiterjeszteni az üveg, a műanyag és a veszélyes hulladék összetevőire. Ha az e-hulladék mennyiségének a csökkentése a cél, a legokosabb döntés a számítógépek élettartamának megnövelése lenne (a fordított termelői lánc gyakorlatával ellentétben): a tovább tartó, sokkal inkább újrahasználható és bővíthető termékek kifejlesztése az egész termelési folyamat anyag- és energiaigényét csökkentené. Jobban, mintha alkotórészeire kellene széttörni őket és újra összerakni. Több mint valószínű, hogy menedzselési szempontból a reverzgyártás a környezetterheléssel való játszadozásnál sokkal hatékonyabb, továbbá a hulladékproblémákat is képes megoldani. Realff, M. J.; Raymond, M.; Ammons, J. C.: E-waste: an opportunity. = Materials Today, 7. k. 1. sz. 2004. p. 40–45. White, C. D.; Masanet, E. stb.: Product recovery with some byte: an overview of management challenges and environmental consequences in reverse manufacturing for the computer industry. = Journal of Cleaner Production, 11. k. 4. sz. 2003. p. 445– 458.
