Budapesti Teleki Téka 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 46.
REGIO
A REGIO c. folyóiratot az alábbi könyvesboltokban lehet megvásárolni
Írók Boltja 1067 Budapest, Andrássy út 45.
REGIO Kisebbség, Politika, Társadalom
Pont Könyvkereskedés 1051 Budapest, Nádor u. 8. Kis Magiszter Könyvesbolt 1053 Budapest, Magyar u. 40. Atlantisz Könyvsziget 1052 Budapest, Piarista köz 1.
Az identitás fogalmának genezise, inflálódása és problémái
Balassi Könyvesbolt 1023 Budapest, Margit u. 1.
Kódex Könyváruház 1054 Budapest, Honvéd u. 5.
EU-imázs Kelet-Közép-Európában és a Balkánon
Sík Sándor Könyvesbolt 6720 Szeged, Oskola u. 27.
Szlovák–magyar történelmi emlékezet
Két Könyvész Könyvesbolt 3500 Miskolc, Egyetemváros
Széchenyi Könyvesbolt 7624 Pécs, Rókus u. 5.
Kárpát Panel 2007
Cédrus Könyvkereskedés 9400 Sopron, Mátyás kir. u. 34/f.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
Könyvesház 9700 Szombathely, Halász Ernõ u. 7. Sziget Könyvkereskedés 4032 Debrecen, Egyetem tér 1.
2007
990 Ft
4
2007/4 2007/3
REGIO Kisebbség, Politika, Társadalom. 18. évfolyam, 2007. 4. szám
MINERVA PETER STACHEL Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái
3
EU-IMÁZS VIDRA ZSUZSANNA Az Európai Unió képe néhány kelet-közép-európai és egy balkáni ország sajtójában
35
STEFAN PANNONYMUS Egy imigráns vallomásai. Igazi népmese
56
SZLOVÁK–MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET MIROSLAV MICHELA Emlékezet, politika, Trianon. A legújabbkori szlovák–magyar kapcsolatok „új kezdetének” kontextualizálása
81
KOLLAI ISTVÁN Meghasadt múlt? Kapcsolódási pontok és ellentétek a szlovák és a magyar történelmi narratíva között
93
GYORS-JELENTÉS PAPP Z. ATTILA Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása. Egy szociológiai kutatás margójára
107
BÁRDI NÁNDOR Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
128
SZEMLE SZABÓ Á. TÖHÖTÖM Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok (Balogh Balázs – Bodó Barna – Ilyés Zoltán (szerk.): Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás)
165
BAUMANN TÍMEA – LÉVAI GÁBOR A társadalomtudományok multikulturalizmusa, avagy miként szólaljon meg a határon túli magyar tudományosság? (Papp Richárd (szerk.): Délvidék/Vajdaság. Társadalomtudományi tanulmányok) 178
MINERVA PETER STACHEL
Identitás A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái* „[A kultúratudományok] hajlamosak arra, hogy a kultúrát lényegében integratív módon értelmezzék, viszont a konfliktusokat minimalizálják, vagy legalábbis a történelmi folyamatok hajtóerejeként ne privilegizálják. Ennek következménye túlságosan is könnyedén a statika, a harmonizálás és esztétizálás.”1 Hans-Ulrich Wehler
R
obert Colls The Identity of England2 c. könyvének recenzense, Gerhard Altmann a H-Soz-U-Kult internetes portálon a 2003 februárjában meg jelentetett könyvismertetõjében azt állította, hogy az „identitás” fogalma az újabb keletû kultúratudományi 3 * Peter Stachel: Identität. Genese, Inflation und Probleme eines für die zeitgenössischen Sozial- und Kulturwissenschaften zentralen Begriffs. Archiv für Kulturgeschichte 87,2 (2005) 395–425. 1 Hans-Ulrich Wehler: Das Duell zwischen Sozialgeschichte und Kulturgeschichte. In: Wehler: Konflikte zu Beginn des 21. Jahrhunderts. Essays. München, 2003. 173. 2 Robert Colls: The Identity of England. Oxford, 2002. 3 „Kultúratudományin” nem egy új tudományos diszciplínát értünk, hanem sokkal inkább fogalmak és koncepciók eszköztárát, amelyet különféle adott tudományokban, kiváltképp pedig az interdiszciplináris és transzdiszciplináris összefüggésekben használnak. Lásd: Lawrence Grossberg – Cary Nelson – Paula Treichler (szerk.): Cultural Studies. New York–London, 1992.; Klaus P. Hansen: Kultur- und Kulturwissenschaft. Tübingen–Basel, 1995.; Hartmut Böhme – Klaus R. Scherpe (szerk.): Literatur und Kulturwissenschaften. Positionen, Theorien, Modelle. Reinbek, Hamburg, 1996.; Ansgar Nünning (szerk.): Metzler Lexikon Literatur-
4
PETER STACHEL
elemzésekben gyakorta a „hermeneutikai újrahasznosítás” funkciójával bír: „Mindent megmagyarázni látszik, ami fennmarad, ha az empirikus társadalomtudomány teljes eszköztárát bevetik, ám az eredetileg feltett összes kérdésre nem született kielégítõ válasz. A történelmi különutak, az ugrásszerû fejlõdési hullámok és az eltérések a posztulált normálgenezistõl nem rejtik el immár a pillantás elõl a nagy egészet, ha egy specifikus identitás következményének tekintjük õket.”4 Ez a polemikus kijelentés kifejezi a társadalom- és kultúratudományokban használt „identitáskoncepciók” erõsödõ inflálódása, valamint a kultúratudomány által inspirált történeti kutatás miatt keletkezett rossz érzést, miközben meg jegyzendõ, hogy a tudományok itt tulajdonképpen azt követik, amit a politikai és társadalmi viták felkínáltak – hogy azután megfordítva, ez utóbbiakra maguk is hassanak. A „mûanyag szó” „rémisztõ konjunktúrájáról” beszél többértelmû megfogalmazásában Lutz Niethammer német történész is a 2000-ben megjelent Kollektive Identität5 címû tanulmányában, amelyben az identitásbeszéd”-et (identity talk) többek und Kulturtheorie. Stuttgart–Weimar, 1998; Christina Lutter – Markus Reisenleitner: Cultural Studies. Eine Einführung. Bécs, 1998.; Hartmut Böhme – Peter Matussek – Lothar Müller: Orientierung Kulturwissenschaft. Was sie kann, was sie will. Reinbek, Hamburg, 2000.; Friedrich Kittler: Eine Kulturgeschichte der Kulturwissenschaften. München, 2000.; Rolf Lindner: Die Stunde der Cultural Studies. Bécs, 2000.; Vladimir Biti: Literatur- und Kulturtheorie. Ein Handbuch gegenwärtiger Begriffe. Reinbek, Hamburg, 2001.; Ansgar Nünning – Vera Nünning (szerk.): Konzepte der Kulturwissenschaften. Theoretische Grundlagen–Ansätze–Perspektiven. Stuttgart– Weimar, 2003.; Markus Fauser: Einführung in die Kulturwissenschaft. Darmstadt, 2003. A történettudományok kultúratudományi szempontjairól lásd: Christoph Conrad – Martina Kessel: Geschichte schreiben in der Postmoderne. Beiträge zur aktuellen Diskussion. Stuttgart, 1994.; Peter Burke: Varieties of Cultural History. Cambridge, 1997.; Thomas Mergel – Thomas Welskopp (szerk.): Geschichte zwischen Kultur und Gesellschaft. Beiträge zur Theoriedebatte. München, 1997.; Hans-Ulrich Wehler: Die Herausforderung der Kulturgeschichte. München, 1998.; Christoph Conrad – Martina Kessel (szerk.): Kultur und Geschichte. Neue Einblicke in eine alte Beziehung. Stuttgart, 1998.; Peter Burke (szerk.): New Perspectives on Historical Writing. University Park/Pa. 1998; Uta Daniel: Kompendium Kulturgeschichte. Theorien, Praxis, Schlüsselwörter. Frankfurt/M., 2001.; Michael Maurer (szerk.): Aufriß der Historischen Wissenschaften 7: Neue Themen und Methoden der Geschichtswissenschaft. Stuttgart, 2003.; Hans-Ulrich Wehler (2003) i. m. 167–177. 4 Gerhard Altmann, Rezension von: Colls, Robert, The Identity of England. Oxford 2002. In: Historische Literatur 1,1 (2003), 413–415.; idézet: 413. Lásd még: http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/rezensionen/id=2150&count=1&recno=1&type=rezbuecher&sort=datum&order=up&search=Colls (2004-03-27) 5 Lutz Niethammer – Axel Dossmann: Kollektive Identität. Heimlich Quellen einer unheimlichen Konjunktur. Reinbek, Hamburg, 2000.
Identitás
5
között a szilárd és részben erõszakos identitáspolitika úttörõjének tartja. Kollégája, Hans-Ulrich Wehler már két évvel korábban meg jegyezte: „Számos, egymáshoz legfeljebb csak érintõlegesen közelítõ jelentésû identitásfogalom létezik egymás mellett, vetélkedik egymással. Fönnáll annak veszélye, hogy azok a tiszta körvonalak, amelyekre a kultúratudományos irányzatok az identitás definiálásával törekednek, a konkurenciaharcban elmosódnak.”6 Másutt Wehler az „identitás” fogalmát így jellemzi: „amorf, mindenkori felhasználásra alkalmas paszpartu-szó”.7 Egy tudományos fogalom adott konkrét jelentése csak részben adódik lexikai-definíciós jelentésébõl, tudniillik általában minden meghatározott fogalom mögött egész kutatási koncepciók állnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a fogalom lexikai definíciója teljességgel jelentéktelen lenne, mindazonáltal elkülönítve vizsgálva nem elegendõ egy bizonyos terminológia funkciójának megértéséhez. Továbbá figyelembe kell venni egyrészt azt az elméleti hagyományt, amelyikbõl a fogalom származik, másrészt pedig a fogalom konkrét használatának kontextusát. Mindenesetre semmi értelme nem lenne az „identitás” fogalmának általánosan érvényes elméleti definícióját keresni. Ugyanakkor az is világos, hogy bizonyos kulcsfogalmak – és ki vitatná, hogy az „identitás” fogalma a kultúratudományi kutatás egyik ilyen kulcsfogalma? – saját életet élnek, ontologizálódnak és tárgyiasulnak azon mottó alapján, miszerint ahol egy fogalom létezik, ott valaminek lennie kell, amit e fogalom megnevez. Általában úgy véli az ember, hogy akárhányszor csak szavakat hall, azok mögött gondolatoknak is kell rejtõzniük. Eközben meg kell állapítanunk, hogy az identitás fogalma – s ez semmiképpen sem magától értetõdõ – a kultúratudományi érvelések összefüggésében általában a kollektívumokra vonatkozik, illetve az individuális identitást a kollektívummal összefüggésben vagy a kollektívumhoz való tartozásként vizsgálják. Önmagában nézve ez semmiképpen sem elfogadhatatlan nézõpont, hiszen bátran kiindulhatunk abból, hogy az individuumok önképe a társadalmi környezethez viszonyulva alakul ki. Problematikussá akkor válik ez, ha az efféle, racionálisan kifejlõdött identitásfogalmat esszencializálják, a „kollektív identitást” adott és egységes „egészként” posztulálják. A „kollektív identitások” éppen ezen 6 7
Wehler (1998) i. m. 130. Hans-Ulrich Wehler, Identität. Unheimliche Hochkonjunktur eines „Plastikwortes”. In: Wehler (2003) i. m. 147. A szöveg Niethammer idézett könyvének recenziója, elõször 2000. 11. 14-én jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.
6
PETER STACHEL
fogalmisága állhat nagyon is közel különféle politikai koncepciókhoz és ideologémákhoz, s pontosan e körülmény miatt tûnik kézenfekvõnek a fogalom különbözõ szokásos alkalmazásainak a vizsgálata. Mindenekelõtt meg kell állapítanunk, hogy nem csupán lehetségessé, de szokássá is vált az identitásról beszélni, anélkül, hogy eközben tudatnák vagy világossá válna, mi mivel illetve ki kivel is lenne azonos. Más szavakkal: meghatároznak valamit terminológiailag és konceptuálisan, amit empirikusan nem neveznek meg. Mostani kereteink között nem lehetséges részletesen megtárgyalni az „identitás és differencia” fogalompárnak8 a kultúratudományokban az utóbbi években létrejött számos, különféle koncepciójának genezisét, azonban a társadalom- és kultúratudományi identitásfogalom tudományelméleti illetve terminológiai-genealógiai megfigyelése nagyon is tanulságos lehet pontosan a fogalom jelenleg megállapítható inflálódása miatt. Ezért a következõkben elõször az amerikai társadalomtudományok identitás-fogalmiságának az európai diskurzusra is nagy hatással bíró genezisét tekintem át nagyvonalakban, majd azt követõen érinteni fogom az identitáskoncepciók fundamentálisan fontos konstruktivista alkalmazásának az aktuális kultúratudományi kutatások szempontjából alapvetõ terminológiai és logikai problémáit. Eközben két alapvetõ, az amerikai diskurzusban rendkívül fontos munkára támaszkodom, amelyekrõl a német nyelvterületen mindeddig alig vettek tudomást: az egyik a nyolcvanas évek közepén a fogalom történetérõl írt szöveg, a másik pedig egy 2000-ben megjelent fogalomelméleti analízis. Az identity talk tudományos-analitikus és politikai használata közötti összefüggések szükségessé teszik, hogy a fogalom genezisének szociokulturális és politikai kontextusáról is beszéljünk. Ennek megfelelõen a következõk-
8
Vö.: Biti (2001) i. m. 370–382.; 159–166.; Dan Danielsen – Karen Engle (szerk.): After Identity. A Reader in Law and Culture. New York–London, 1995.; Stuart Hall – Paul Du Gay (szerk.): Questions of Cultural Identity. London–Thousand Oaks– New Delhi, 1996.; Aleida Assmann – Heidrun Friese (szerk.): Identitäten. Erinnerung, Geschichte, Identität 3. Frankfurt/M., 1998.; Bernhard Giesen (szerk.): Nationale und kulturelle Identität. Studien zur Entwicklung des kollektiven Bewußtseins in der Neuzeit. Frankfurt/M., 1991.; Bernhard Giesen: Kollektive Identität. Die Intellektuellen und die Nation 2. Frankfurt/M., 1999.; Helmut Berding (szerk.): Nationales Bewußtsein und kollektive Identität. Studien zur Entwicklung des kollektiven Bewußtseins in der Neuzeit 2. Frankfurt/M., 1994.; Peter Burke – Timothy J. Owens – Richard T. Serpe (szerk.): Advances in Identity Theory and Research. New York, 2003.
Identitás
7
ben különféle aspektusok tág spektrumáról lesz szó, amelyek jelentõségét itt részben csak vázlatosan tárgyalhatjuk meg. Immár több mint két évtizede, hogy Philip Gleason amerikai történész 1983-ban megállapította az „identitás(ok)” reflektálatlan fogalmiságának elharapózását a társadalom- és szellemtudományokban. A Journal of American History címû tekintélyes folyóiratban megjelent Identifying Identity: A Semantic History c. cikkében9 Gleason megpróbálta egyrészt leírni a fogalom használatának történetét az amerikai társadalomtudományokban, másrészt megkísérelte elemezni e fogalmiság föltûnõ konjunktúráját. Mivel ez a konjunktúra már régóta érezhetõ az európai, így a németnyelvû tudományos kultúrában is, és ez nem utolsósorban – még ha nem is kizárólagosan – az Egyesült Államok közvetlen, úgy tudományon belüli, mint általános szociokulturális és politikai befolyására vezethetõ vissza, ezért Gleason felismerései az itteni viszonyokra is kamatoztathatók. Hans-Ulrich Wehler ebben az összefüggésben beszél a hatalmas „diffúziós hullám[ról], amellyel az identitás Amerikából a német nyelvi világba is betolakodott”10, és – Niethammer kijelentéseinek kritikájaként – erõteljesen hangsúlyozza az amerikai befolyás fundamentális jelentõségét az identitás-fogalmiság konjunktúrájára nézvést a németnyelvû társadalom- és kultúratudományokban. Philip Gleason 1927-ben született, Daytonban (Ohio) és Notre Dame-ban (Indiana) végzett tanulmányai után az ötvenes évek végétõl a történelem professzora a katolikus Notre Dame Universityn. Jelenleg nyugdíjas. Kutatásainak középpontjában többek között az Intellectual History, a History of Ethnicity, a bevándorlás története, valamint a vallástörténet, különösképp az amerikai katolicizmus története állt.11 Katolikus tudósi önértelmezésébõl kiindulva Gleason az amerikai katolikusok 9
Philip Gleason: Identifying Identity: A Semantic History (1983). In: Werner Sollors (szerk.): Theories of Ethnicity. A Classical Reader. New York, 1996. 460–487. (a továbbiakban ezt a forrást idézzük). Eredeti: The Journal of American History 69,4 (1983), 910–931. 10 Wehler (2003) i. m. 150. 11 Lásd: Philip Gleason: The Conservative Reformers. German-American Catholics and the Social Order. Notre Dame/Ind., 1968.; Gleason: Keeping the Faith. American Catholicism Past and Present. Notre Dame/Ind., 1987.; Gleason – William Petersen – Michael Novak: Concepts of Ethnicity (Dimensions of Ethnicity). Cambridge/Mass., 1982.; Gleason: Speaking of Diversity. Language and Ethnicity in Twentieth Century America. Baltimore/Md., 1992.; Gleason: Contending with Modernity. Catholic Higher Education in the Twentieth Century. Oxford, 1995.
8
PETER STACHEL
önképét vallási kisebbségként vizsgálta az Egyesült Államok többségében protestáns társadalmán belül: az amerikai katolikusok „identitásválságai” nem véletlenül szolgálnak számára esettanulmányként.12 Gleasonnak az amerikai társadalomtudományokban használt – és általa már a hatvanas évek óta megfigyelt – identitásfogalmi konjunktúrára vonatkozó kritikája inkább implicit, mint explicit kidolgozott bírálata az „etnikai identitás” politikai koncepciója megerõsödésének, amelyet szociokulturális szempontból konszenzuális „Americanism” veszélyeztetésének érez. Számára az etnikai identity talk az amerikai politikai rendszer válságának részét és következményét egyaránt jelentette. Amint Gleason tanulmánya elején kifejti, az „identity” fogalmát, amelyet a közbeszédben már régóta használtak, reflekxió nélkül, az angolszász nyelvterületen elõször a 17. században helyezték filozófiai-tudományos összefüggésekbe, mégpedig a „személyes identitás” értelmében. Kiváltképp John Locke lélek-test problémájára (1690) és David Humera (1739) utal. Az 1950-es évektõl kezdõdõen azután a terminust egyre gyakrabban használták társadalomtudományi elemzésekben. E fejlemény legfontosabb kezdeményezõjének Gleason a dán anya gyermekeként Németországban született, majd a nemzetiszocialisták elõl az Egyesült Államokba menekült gyerekpszichológust és pszichoanalitikust, Erik H. Eriksont (1902–1994) tartja, aki a személyes identitás pszichológiai koncepcióját elõször alkalmazta céltudatosan társadalmi és történeti elemzésekben.13 Erikson szerint a személyes „identitás” a gyermek illetve a fiatal individuum és a társadalmi környezet interakciója révén jön létre, tehát a társadalmi életben való részvétel terméke, pontosabban az individuum alkalmazkodása a társadalom normáihoz, értékeihez, szerep- és státuszkínálatához, illetve ezek szellemi elsajátítása. Minden társadalom kötelezõ erejû normaként várja el tagjai individuális magatartásának alkalmazkodását bizonyos gondolkodásmódokhoz és értéktételezésekhez, amelyeket az individuum a gyermeki szocializálódás során sajátít el. Az egyes személy mintegy a társadalmi környezete által kínált tipikus személyiségi sajátosságok regiszteréhez alkalmazkodik. Gleason állítása, miszerint Erikson a személyiség belsõ struktúrájára vonatkozóan lényegében freudiánus modellt (ösztön-én – én – fölöttes-én) követ, annyiban mindenképpen kiegészítendõ, hogy Erikson, aki analízis tanulmányait Anna Freudnál folytatta, a személyiség fejlõ12 13
Vö. Gleason (1996) i. m. 463. Niethammer is részletesen foglalkozik Eriksonnal. Vö. Niethammer (2000) i. m. 267–307.
Identitás
9
dési fázisait nem a freudi koncepcióra visszavezethetõ „ösztönelméletként”, tehát egy veleszületett, biológiailag irányított fejlõdési sémaként fogta fel, hanem pszichokulturális tanulási folyamatként, a „Challenge and Response” (inger – válasz) mintáját követõ szocializációs folyamatként. Ennyiben felfogása közelebb áll Piaget-hez, mint Freudhoz. Amúgy mint Erikson mûveinek többi kommentátora, Gleason is hangsúlyozza az életpálya és az életmû közötti összefüggéseket: ismeretlen apától házasságon kívül született gyerekként, aki mostohaapja nevét (Homberger illetve Homburger) az amerikai állampolgárság felvételekor megtagadta, „asszimilálódott” zsidóként, akit a nemzetiszocialisták „faji” okokból üldöztek és bevándorlóként érkezett az Egyesült Államokba, Erikson saját életpályája során hangsúlyosan konfrontálódott „identitásválságokkal”. „Amikor [Erikson] húsz évvel késõbb [1975-ben] visszatekintett, az identitással kapcsolatos gondolkodásának alakulását vázolva, bevándorlóként szerzett saját tapasztalatait hangsúlyozta. »Magától értetõdõnek tûnhet, [...] hogyan merült fel személyes, klinikai és antropológiai megfigyeléseim nyomán az ’identitás’ és ’identitásválság’ fogalma. Nem emlékszem, mikor kezdtem el használni ezeket a meghatározásokat; természetesnek tûnõ alakjuk a ki- és bevándorlás és az amerikanizáció élménye.« Ez valóban elképzelhetõ.”14 Gleason szerint nem Erikson az „identitás-boom” egyetlen forrása az amerikai társadalomtudományokban. Nagyjából ugyanebben az idõben fejlõdtek a szociológia elméletében is az identitáskoncepciók. Név szerint Gleason a referenciacsoport-elméletre (reference group theory) és a szimbolikus interakcionizmus (symbolic interactionism) koncepciójára utal – két, egymáshoz koncepciójában közelálló irányzatra, amelyek jelentõsége az amerikai társadalomtudományokban az ötvenes évektõl rohamosan növekedett,15 ám tradíciójuk – de erre Gleason nem utal – még régebbre vezethetõ vissza. A szimbolikus interakcionizmus kapcsán például George Herbert Mead John Dewey és kiváltképp Charles Horton
14
Gleason (1996) i. m. 478. Az Erikson-idézet forrása: Erik H. Erikson: Identitásválság önéletrajzi vetületben. [Ford. Petõ Katalin.] In: A fi atal Luther és más írások. Gondolat, Budapest, 1991. 429. 15 A referenciacsoport-elmélet 1945 utáni amerikai konjunktúrájának egyik lényeges kiváltó oka egy nagy – és ennek megfelelõ elméleti fejtegetésekkel támogatott – empirikus kutatás volt az amerikai katonák önértelmezésérõl a háború alatt és után. Vö. Samuel A. Stouffer et al.: The American Soldier. 2 kötet. Princeton/NJ, 1949.
10
PETER STACHEL
Cooley16 (1864–1929) hatása említhetõ. A looking-glass-self (értelemszerû fordításban: tükör-én) Cooley által fémjelzett fogalma az amerikai társadalomtudományokban mind a mai napig fontos szerepet játszik. Cooley abból az elõfeltételezésbõl indul ki, hogy az individuumokat nem lehet a szociális interakciókba való beágyazottságuk nélkül értelmezni, hanem sokkal inkább feloldhatatlan kötésben élnek a társadalommal. Egy individuális önértelmezés felépítése ezek alapján abból a vélekedésbõl adódik, hogy miként észlelik mások az embert, illetve azokból a vágyképzetekbõl, amelyek szerint az egyes ember szeretné, ha érzékelnék. Az „én” nem valamiféle elõre adott nagyság, hanem folyamatosan konstituálódik a társadalmi cselekvések kognitív és emocionális aktusai alapján, továbbá a társadalmi elfogadottságtól függ. A looking-glass-self eme szociálpszichológiai koncepciója amúgy – akárcsak Erikson esetében – életrajzilag levezethetõ Cooley saját „identitásproblémáiból”: súlyos, vélhetõen pszichoszomatikus eredetû testi fogyatékoktól – többek között beszédzavartól – szenvedett, s extrém introvertált személyiségként jellemezték. Természetesen az a kérdés az érdekesebb, hogy koncepciója elterjedésének – Cooley eszméihez csatlakozó fontos társadalomtudományi szerzõkként többek között Erving Goffman és David Riesman említhetõ meg – az amerikai társadalom mely szociokulturális elõfeltételei kedveztek különösen. Mindenesetre az amerikai társadalomtudományokat már korán meghatározó szociálbehaviorista álláspont, mely szerint személyes „identitás” folyamatosan alakul a társadalmi interakciók által, meglehetõsen erõsen különbözik az Európában hosszú ideig domináns koncepcióktól. Bizonyára nem tévedünk, ha ennek okát a bevándorló-társadalom specifikus elõfeltételeiben keressük, amelyben az interakció-konvenciók figyelembe vétele a társadalom mindennapos biztonsága szempontjából bizalmi intézkedésként hatalmas jelentõséggel bír, az egyén pedig erõs akkulturációs és azonosulási nyomásnak van kitéve. Ilyen elõfeltételek mellett a szociokulturális „idegenség” a társadalmi interakció alaptulajdonsága, amelynek eredménye nyitott, meglepõ és alkalmasint kockáza-
16
Cooley-ról lásd: Lewis A. Coser: Charles Horton Cooley. In: Coser: Masters of Sociological Thought. Ideas in Historical and Social Context. Fort Worth, 1971. 305–330.; Marshall J. Cohen: Charles Horton Cooley and the Social Self in American Thought. New York, 1982. Az amerikai szociológia fejlõdésében betöltött szerepérõl lásd: Dorothy Ross: The Origins of American Social Science. Cambridge, 1992. 229–256.
Identitás
11
tos is lehet.17 A bevándorló számára, aki készen áll arra, hogy az amerikai társadalom részévé váljon, magatartása és önértelmezése szempontjából nyilvánvalóan fundamentális jelentõséggel bír a kérdés: „Miként érzékel engem a környezetem?”. A referenciacsoport-elmélet és a szimbolikus interakcionizmus egyaránt abból a felfogásból indul ki, miszerint egy individuum azáltal „állítja elõ” identitását, hogy tudatosan vagy tudattalanul eldönti, melyik csoportok relevánsak a számára illetve melyekhez tartozna szívesen (pozitív referenciacsoportok), s azoknak a normáihoz és értéktételezéseihez igazodik. A referenciacsoport-elmélet képviselõi – Gleason mások mellett Robert K. Merton18 nevét említi – abból indulnak ki, hogy az individuumok társadalmi jóváírásai önmagukra vonatkoznak, ezáltal elfogadottá és elsajátítottá válnak. A referenciacsoportok, mint a család, a vallási közösség, a társadalmi réteg vagy a szakmai csoport, különféle társadalmi szerepmintát kínálnak, amelyek az adott státusz jóváírásához kötõdnek; ezek határozzák meg az individuumot annak megítélésében, mi „valóságos” és „nem-valóságos”, mi jó és mi rossz. A szimbolikus interakcionizmus képviselõi – Gleason Erving Goffmant19 és Peter L. Bergert említi meg – elsõsorban az értelmezésük szerint a közös szimbólumrendszer 17
Az „interakciórend” ezen elveire utalt – Georg Simmelnek a társadalmon belüli idegenekrõl alkotott koncepciójára hivatkozva – erõteljesen Erving Goffman. Lásd még: Georg Simmel: Der Fremde. In: Michael Landmann (szerk.): Simmel. Das individuelle Gesetz. Philosophische Exkurse. Frankfurt/M., 1987. 63–70. (Eredetileg: 1908). Simmel felfogása központi jelentõségû hatással volt egy másik igen befolyásos amerikai szociológusra, Robert Ezra Parkra is. Lásd: Robert E. Park: Human Migration and the Marginal Man. The American Journal of Sociology 33/6 (1928), 881–893. Utánnyomás: Theories of Ethnicity (1996) i. m. 156–167. 18 Vö. Robert K. Merton: Beiträge zur Theorie des Bezugsgruppenverhaltens. In: Merton: Soziologische Theorie und soziale Struktur. Berlin–New York, 1995. 217–268. (Eredetileg: 1949); Merton: Weiterentwicklungen der Theorie von Bezugsgruppen und Sozialstruktur. In: uo., 269–366. 19 A szimbolikus interakcionizmus hagyományát sokan Goffmannak tulajdonítják, noha õ maga tiltakozott ez ellen. Vö. Robert Hettlage: Erving Goffman (1922–1982). In: Dirk Kaesler (szerk.): Klassiker der Soziologie 2. Von Talcott Parsons bis Pierre Bourdieu. München, 1999. 188–205., különösen 188–190. Stigma címû, 1963-ban megjelent könyvében Goffman felveti a kérdést, miként is kezelik az emberek a mindennapok folyamatos cselekvései során az „énjüket”. Eközben megkülönbözteti egy individuum „acting selves”-ének különféle változatait, a személyes, társadalmi, virtuális (helyzeteken átívelõ, életrajzi), aktuális, kinyilvánított, eltitkolt, diszkreditált és diszkreditálható identitást. Vö. Erving Goffman: Stigma. Über Techniken der Bewältigung beschädigter Identität. Frankfurt/M., 2002. Lásd még: Hettlage (1999) i. m. 196. o.
12
PETER STACHEL
által közvetített társadalmi interakció szervezési elveinek elemzésével és leírásával foglalkoznak. „Szimbólumnak” értendõ a legtágabb értelemben véve minden, ami „jelentéssel” bír illetve bírhat, a legfontosabb szimbólumrendszer a beszélt nyelv. A szimbólumrendszerek lehetõvé teszik az individuumnak, hogy felbecsülje, miként reagál a környezete a cselekvésére, s azt e reakciók alapján igazítsa, mintegy illeszkedjék a társadalmi interakció konvencióihoz. Gleason szerint a szimbolikus interakcionizmus egyik legfontosabb kérdésfeltevése az a probléma, hogy a társadalmi interakció miként befolyásolja az individuum önértékelését. Tehát a személyes identitást mind a referenciacsoport-elméletben, mind pedig a szimbolikus interakcionizmusban konstruktivista módon, a kollektívum által formálva, változónak és kontextus-függõnek értelmezik: „Szociológiailag nézve az én nem állandó, eleve adott lény, amely egyik szituációból halad elõre a másikba, hanem egy dinamikus folyamat, valami, ami minden egyes új társadalmi helyzetben újra alakul és az emlékezet vékonyka fonala tartja egyben.”20 Ezzel azonban a szociológiai koncepciók egy fundamentális jelentõségû pontban különböznek az identitás Erikson által vallott felfogásától, amely szerint, írja Gleason, „a belsõ mivolt és a folytonosság elemei nélkülözhetetlenek”21. Amíg Erikson a gyermekkori fejlõdésben formált személyes identitást még ha nem is tökéletesen formálhatatlannak, de mindenesetre valami olyasfélének, mint a személyiség magva, a személy „bensõje” fogja fel, amely konfrontálódik a külvilággal, addig a referenciacsoport-elmélet és a szimbolikus interakcionizmus képviselõi „identitáson” a társadalmi interakció hatásának, folyamatszerû, képlékeny és kontextus-függõ termékét értik, végeredményben a társadalmi cselekvés egy formáját. A fogalom ezen „puha” interpretációjával egyértelmûen közelebb állnak a fogalom ma szokásos kultúratudományos használatához, mint Erikson a maga inkább common-sense irányultságú felfogásával. „A két megközelítés legfõképpen abban a kérdésben tér el egymástól, hogy az identitást egyfajta belsõ dologként kell-e felfognunk, amely a változás folyamán 20
Peter L. Berger: Einladung zur Soziologie. Eine humanistische Perspektive. München, 1977. 118. (Eredetileg: New York, 1963). Lásd még: Peter L. Berger – Thomas Luckmann: Die gesellschaftliche Konstruktion der Wirklichkeit. Eine Theorie der Wissenssoziologie. Frankfurt/M., 1997. 185–195. (Eredetileg: 1966). A konstruktivista módszer egyik leg jelentõsebb indikátorának a (Peter L. Bergerhez hasonlóan) Bécsben született és 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált Alfred Schützöt (1899–1959) tartják az amerikai társadalomtudományokban. 21 Gleason (1996) i. m. 468.
Identitás
13
megmarad, vagy külsõ tényezõk eredményeként, amely a körülményeknek megfelelõen változik.” 22 Gleason szerint az identitásfogalom használatához kötõdõ koncepcionális konfúziók nem utolsósorban azon nyugodnak, hogy az „identitás” eme két koncepciója közötti fundamentális különbséget nemhogy figyelembe nem vették, hanem ugyanazon terminológia reflektálatlan használatakor sokkal inkább elmosták. Gleason szerint ugyanilyen „kemény” és „puha” értelmezése létezik a fogalomban a politikai vitákban is, kiváltképp azokban a kérdésekben, amelyek az „etnikai identitással” állnak összefüggésben: egyik oldalon azok állnak, akik az etnikai identitást örökölt, eleve adott és ezáltal stabil valaminek tartják, Gleason fogalma szerint a primordialisták (primordialists), a másik oldalon azok, akik az identitást kontextus-függõnek és formálhatónak tartják, vagyis az opcionalisták (optionalists). „Röviden, a két megközelítés között az a különbség, hogy a primordialisták adottnak tekintik az etnicitást, az egyén személyes identitása alapelemének, amely egyszerûen csak létezik és nem változtatható, míg az opcionalisták szerint az etnicitás nem a pszichére nyomott, kitörölhetetlen bélyeg, hanem az egyéni és csoportos lét dimenziója, amely tudatosan hangsúlyozható az adott helyzetben. Nézeteltérésükhöz nyilvánvalóan hozzájárul az etnikai identitással kapcsolatos felfogásuk különbsége is. […] A primordialisták amellett kardoskodnak, hogy az etnicitás permanens tény, az opcionalisták viszont úgy vélik, hogy bizonyos határok között tudatos döntéssel felvállalható vagy félretehetõ.”23 Mindkét felfogáshoz hozzárendelhetõ valamely tipikus politikai program: a „primordialisták” általában az etnikai sajátosságok védelmének és erõsítésének politikája mellett foglalnának állást, ami Gleason szerint végeredményben ellentmondásos, mivel az eleve adott, stabil identitás tulajdonképpen nem szorul rá efféle védelemre. Ezzel szemben az „opcionalisták” pozíciója inkább megfelel a reformorientált politikának, mivel a konkrét, helyzettõl függõ tényezõk szerepét magasabbra értékeli.24 Ezekben a jellemzésekben teljesen nyilvánvalóan benne rejlik egy implicit értékítélet is. Mi az oka az identity talk aktuális konjunktúrájának a tudományban és a politikában? Ezzel a kérdéssel Gleason elemzése második részében foglalkozik. Az okok egyikét abban látja, hogy az „identitás” közbeszédben 22 23 24
Uo. Uo. 469. Uo. 470.
14
PETER STACHEL
használt fogalma a maga kvázi „technikai” alkalmazása révén az Egyesült Államokban az 1890-es évek óta nagy presztízzsel bíró társadalomtudományokban a különleges „magyarázóképesség” látszatával töltõdött fel. „Ezek a fejlemények azt a laikusok és a tudományos körökben mozgó értelmiségiek által széles körben elfogadott nézetet bizonyították, miszerint a társadalomtudományok megfejthetik az ember mibenlétének titkait. Ez a nézet […] messzemenõen magyarázatot ad arra, miért lett az identitás olyan gyorsan sikeres az 1950-es években. Bár köznapi értelemben régóta használatos volt, úgy látszott, hogy a pszichológusok és a szociológusok által emlegetett identitás valami mélyebbre, rejtélyesebbre és jelentõsebbre utal. Egyetemes érvényû dolognak számított, hisz identitása mindenkinek van, de ha valaki azt próbálta felmérni, milyen szerepet játszik az identitás a fájdalmas »keresésekben« és a kínzó »krízisekben«, annak a társadalomtudósok szakértelméhez kellett folyamodnia. Az identitásfogalom így összekapcsolódott a társadalomtudományokkal, ami hozzájárult intellektuális vonzerejéhez, és részévé tette annak a fogalmi eszköztárnak, melyet az amerikai társadalom gyötrõ problémáinak megoldásával kecsegtetõ tudományos megközelítés használt.”25 Amerikában a társadalomtudományok presztízsének folyamatos növekedése szempontjából igen jelentõsek voltak a rohamosan növekvõ, mobil, társadalmilag differenciált bevándorló-társadalomban az etnikai differenciálódás problémái. Ennek a fejlõdésnek az amerikai társadalom alábbi feszültségei voltak a legfontosabb állomásai az 1880-as évek (a sztrájkok és trösztellenes mozgalmak) óta: a kilencvenes évek gazdasági válsága, az elõzõ kettõ reakciójaként a progressive movement mozgalma, a nemzetgazdasági fejlõdés tudományos irányításának igényével lépett fel, továbbá az I. világháború és a külpolitikai helyzet ezzel együtt járó változása, a két háború között a rasszok elkülönítésének megszüntetésére (desegregation) irányuló kérdés a déli államokban, a New Deal, a társadalmi és gazdasági tervezés politikája, végül pedig az Egyesült Államok megváltozott világpolitikai szerpe a II. világháború után. Mindezen kérdésekben igény volt a társadalomtudományok szakértõi tudására, különösen nagymértékben bíztak abban, hogy racionális magyarázatokat tudnak adni az egyre áttekinthetetlenebbé váló szociokulturális környe-
25
Uo. 473.
Identitás
15
zet problémáira, megfelelve a Colley által megfogalmazott vezérfonalnak: „A szociológia otthonosabbá teszi számunkra az emberek világát.”26 Különösen nagyra becsülték a második világháború után az olyan tanulmányokat, amelyek azzal foglalkoztak, amit a „nemzeti karakter” homályos fogalmával lehet jelölni. A külpolitikai cselekvés szakértõi támogatásaként értve e tanulmányok gyakorta készültek politikai vagy katonai megrendelésre. „Az az elképzelés, hogy a különféle emberi csoportok megkülönböztetõ jegyekkel rendelkeznek, legalábbis Hérodotosz óta létezik, de az 1930-as években rossz hírbe keveredett, mivel a fajelmélettel lépett frigyre. 27 A nemzeti karakter tudományos szempontból szalonképes kutatásának új korszaka a II. világháború alatt vette kezdetét egy kutatócsoportnak köszönhetõen, amelyet az Egyesült Államok kormányának képviselõi arra kértek fel, hogy szaktudását olyan kérdésekben kamatoztassa, mint a civil lakosság harci szellemének fenntarthatósága vagy az ellenséggel szemben leghatékonyabban bevethetõ propaganda.”28 Amire Gleason csupán utal, az az a jelentõs körülmény, hogy ezek a kulturális antropológiai szándékkal írott elemzések Cooley és Erikson inkább szociálpszichológiai irányultságú írásaival, a referenciacsoport-elmélettel és a szimbolikus interakcionizmussal szemben a megismerésre irányuló érdeklõdés alapvetõ jelentõségû eltolódását mutatják fel. Míg utóbbiak az individuum identitását a társadalmi interakció révén, a kollektívumban megformáltként értették, addig az elõbbiek a kollektív identitást a szó szoros értelmében, tehát egy kollektívum identitásaként, egy egészként értelmezték. Némiképp leegyszerûsítve azt lehetne mondani, hogy a kollektív identitás fogalmi összekapcsolódásában az identitást a szociálpszichológiából és a szociológiából vették, a kollektívet pedig a kulturális antropológiából kölcsönözték. Az identitás-fogalmiságnak az etnikai politikai vitákba való átvételében, ami az elkövetkezendõ évtizedekben szokássá vált az Egyesült Államokban, a két szándékot összekötötték egymással, ám anélkül, hogy az igen is különbözõ jelentésszinteket egymástól elhatárolták, vagy akár csupán erre reflektáltak volna. A Modern Cultural Anthropology amerikai hagyományának megalapítója Franz Boas (1858–1942) volt. A vesztfáliai Mindenben született, egy 26 27
Charles H. Cooley, idézi Coser (1971) i. m. 330. Lásd: Richard Hofstadter: Social Darwinism in America Thought. Boston, 1992. (Eredetileg: 1944) 28 Gleason (1996) i. m. 473.
16
PETER STACHEL
az 1848-as forradalommal szimpatizáló asszimilálódott zsidó családban, heidelbergi, bonni és kieli földrajzi és fizikai tanulmányai, majd berlini habilitációja után 1886-ban érkezett az Egyesült Államokba, ahol egy hosszabb szakmai szünet után 1896-ban docensi, három évvel késõbb pedig professzori állást kapott a neves Columbia University-n.29 A német „Völkerpsychologie” [néplélektan] hagyományának hatása alatt, amelynek képviselõi többek között Moritz Lazarus és Hajim Steinthal (mindketten Georg Simmel nagyhatású tanárai), késõbb Wilhelm Wundt voltak, és maguk részben a még régebbi „Volksgeistlehre” [népszellemtan] tanaira támaszkodtak, 30 Boas elkeseredett ellenfele volt a kultúrforradalmi felfogásoknak, s ennek a tagadásnak tudatos politikai motivációi is voltak. 31 A kultúrrelativizmus pozícióját képviselte, amely szerint minden „kultúra” egy funkcionális egész (holizmus) és ezáltal specifikus és egyedi, vagyis más kultúrákkal elvileg nem hasonlítható össze. Boas szerint a kultúrát kialakító tényezõ nem az etnikai származásban vagy az etnikai azonosságban keresendõk, hanem azok kizárólag környezeti hatások, amelyek közé az idegen kultúrák befolyása is hozzátartozhat. Akárcsak Eriksonnál és Clooney-nál, a zsidó emigráns Boas-nál is könnyen felismerhetõk az elmélet életrajzi gyökerei. 32 29
Lásd Douglas Cole – Franz Boas: The Early Years. Seattle/ WA, 1999.; továbbá: Matti Bunzl: Franz Boas and the Humboldtian Tradition: From Volksgeist and Nationalcharakter to an Anthropological Concept of Culture. In: George W. Stocking jr. (szerk.): Volksgeist as Method and Ethic. Essays on Boasian Ethnography and the German Anthropological Tradition. History of Anthropology 8. Madison/ Wis., 1996. 17–78. 30 Lásd: Georg Eckardt (szerk.): Völkerpsychologie. Versuch einer Neuentdeckung. Texte von Lazarus, Steinthal und Wundt. Weinheim, 1997.; Heinz-Günter Vester: Kollektive Identitäten und Mentalitäten. Von der Völkerpsychologie zur kulturvergleichenden Soziologie und interkulturellen Kommunikation. Frankfurt/M., 1996. Az aktuális kultúratudományi kutatások desideratumai közé tartozik többek között a saját pozíció és a régebbi hagyományok összehasonlításának hiánya, kiváltképp ott, ahol ez nyilvánvalóan politikailag inkorrektnek találtatik. A „kollektív identitás” mai terminológiájának módszertani összevetése a 19. század „néplélektanával” igen érdekes lenne, és vélhetõen váratlan egyezésekhez vezethetne. Legalábbis mindkettõ kritikusai feltûnõ módon hasonló dolgokról – terminológiai tetszõlegesség, esszencializmusra való hajlam stb. – beszélnek. 31 Vö.: Marshall Hyatt – Franz Boas: Social Activist. The Dynamics of Ethnicity. Westport/CT, 1990.; Claudia Roth Pierpoint: The Measure of America. How a Rebel Anthropologist Waged War on Racism. In: The New Yorker, March 8th 2004. 48–63. 32 Figyelemreméltó ebben az összefüggésben Margaret Mead megjegyzése, miszerint diákjai Boast kulturálisan idegenszerûnek találták. Lásd: Margaret Mead:
Identitás
17
A környezeti befolyások kultúrát meghatározó hatásának kiemelésével Boas tudatosan elhatárolódott a korában virágzó „fajelméletektõl” – az akkori Egyesült Államokban a „faji”-szegregációs politika és a color line (a feketékkel szembeni diszkrimináció) hatalmas politikai súllyal bírt –, egyben az õ munkássága jelenti a kiváltképp az amerikai etnológiát meghatározó Nature vs. Nurture (természet vs. nevelés) vitának a kezdetét, amelyben a Nurture-hipotézist, még ha tudományosan nem is mindig kifogásolhatatlan érvekkel, 33 a tanítványai, például Ruth Benedict és Margaret Mead képviselték igen hevesen. Az amerikai vitában kiemelkedõ jelentõségû volt Boas asszisztensének, Ruth Benedictnek (1887–1948) 1934-ben megjelent, akkoriban rendkívül sokat olvasott Patterns of Culture34 címû tanulmánya. Akárcsak Boasnál, a kulturális praktikák, normák, értéktételezések és magatartásminták Benedictnél is kizárólag a nevelés és a környezet hatásának termékei, s ugyancsak Boashoz hasonlóan a „kultúrákat” õ is integráns egészként, „formai struktúrákként” fog ja fel. Mindazonáltal Boasnál lényegesen erõteljesebben hangsúlyozza, hogy az efféle „kultúrán” belül élõ individuumokat az adott kultúra alapmotívumai átfogó és totális módon határozzák meg, õk tulajdonképpen a kollektívum által elõre megadott tulajdonságok és magatartások puszta „hordozói”. Ott pedig egyértelmûen eltávolodik Boastól, ahol a tömeget lehetséges „kulturális elemektõl” korlátozottnak fogja fel és ebbõl a kultúrák „alapmotívumainak” tipológiáját vezeti le. Ezek az alapmotívumok megengednék, hogy egy kultúrát – többé-kevésbé egyértelmûen „szerves” módon – egyfajta „személyiségként” Brombeerblüten im Winter. Ein befreites Leben. Reinbek, Hamburg, 1978. 91. Ugyancsak f igyelemreméltó Boasnak egy magánlevélben tett meg jegyzése, hogy az Egyesült Államokban különösen az elsõ világháború alatt és után német származása miatt szociokulturálisan kívülállónak érezte magát. Vö.: Douglas Cole – Franz Boas: Ein Wissenschaftler und Patriot zwischen zwei Ländern. In: Volker Rodekamp (szerk.): Franz Boas, 1830–1942: Ein amerikanischer Anthropologe aus Minden. Bielefeld, 1994. 9–23., különösen 15. 33 Itt utalnunk kell arra vitára, amely szerint Margaret Mead korai etnológiai fõmûvében a vizsgálatok eredményeit esetlegesen manipulálta. Margaret Mead: Coming of Age in Samoa: A Psychological Study of Primitive Youth for Western Civilization. New York, 1928. Lásd még: Derek Freeman: Margaret Mead and Samoa. The Making and Unmaking of an Anthropological Myth. Cambridge/Ma., 1983.; Freeman: The Fateful Hoaxing of Margaret Mead. A Historical Analysis of Her Samoan Research. Boulder/Co., 1999. Mead Freemannal szembeni védelmének példájára lásd: Martin Orans: Not Even Wrong. Margaret Mead, Derek Freeman, and the Samoans. Novato/Ca., 1996. 34 Ruth Benedict: Patterns of Culture. Boston, 1934.
18
PETER STACHEL
lehessen leírni, hasonlóan az individuális személyiségekhez. E felfogás szerint a „kultúrák” mintegy „személy(feletti)es tulajdonságokkal” bírnak, egészként békések vagy harcosak, nagyvonalúak vagy kicsinyesek, materialisták vagy spirituálisak. Benedict számára saját megfogalmazásában egy kultúra a „nagybetûs személyiség”, tehát az individuumokat a legmesszebbmenõkig meghatározó kollektív egyes szám. Mai szemmel némiképp otrombának tûnõ csapongásai az individuális és a kollektív szint között meglehetõs következményekkel jártak, a Patterns of Culture-t több mint húsz nyelvre lefordították és mind a mai napig az egyik legnagyobb példányszámban eladott etnológiai tanulmány. Pontosan ezek az úgynevezett „primitív” kultúrák kutatására kifejlesztett elméleti koncepciók voltak azok, amelyek a negyvenes évek elejétõl, gyakorta közvetlen politikai megrendelésre, az úgynevezett „fejlett kultúrák” „nemzeti karaktere” elemzésének alapjául szolgáltak. Kevéssé meglepõ, hogy fõként a Boas-iskola képviselõi vizsgálatának egyik leggyakoribb tárgya a második világháború alatt és után a két háborús ellenség, Japán és Németország „kultúrája” volt. 35 Ám ugyanebben az idõszakban ezt az instrumentáriumot használta az amerikai társadalom vizsgálatára is a Boas-tanítvány Margaret Mead, illetve a brit Mead- és Benedict-tanítvány, Geoffrey Gorer is. 36 Azt a körülményt, hogy az „amerikai nemzeti karakterrõl” szóló efféle tanulmányok, amelyek a társadalomtudományok, közülük is kiváltképp a kul35
Lásd például: Ruth Benedict: The Crysanthemum and the Sword. Patterns of Japanese Culture. Boston, 1946.; Robert H. Lowie: The German People. A Social Portrait to 1914. New York–Toronto, 1945.; Lowie: Toward Understanding Germany. Chicago, 1954. Az 1883-ban Bécsben született, majd tízévesen az Egyesült Államokba bevándorolt Boas-tanítvány, Lowie, annyiban is fi gyelmet érdemel, hogy etnológiai-antropológiai kérdésfelvetéseit kifejezetten és reflektáltan párhuzamba állította saját, zsidó bevándorlóként szerzett tapasztalataival, és ezzel az etnográfus, mint a kultúrák szélén vagy kultúrák között álló személyiség, a „marginal man” típusának mintát szolgáltatott. Ebben az összefüggésben lásd: Justin Stagl: Kulturanthropologie und Gesellschaft. Eine wissenschaftssoziologische Darstellung der Kulturanthropologie und Ethnologie. Berlin, 1981. 65–96. 36 Lásd Margaret Mead: And Keep Your Powder Dry. An Anthropologist Looks at America. New York, 1942.; Geoffrey Gorer: The American People. A Study in National Character. New York, 1948., továbbá: Gorer: The Concept of National Character. In: Clyde Kluckhohn – Henry A. Murray (szerk.): Personality in Nature, Society and Culture. New York, 1955. 246–259.; Michael McGiffert: Selected Writings on American National Character. American Quarterly 15 (1963), 271–288. Elméletük kidolgozásánál vélhetõen Mead és Gorer esetében is játszottak életrajzi gyökerû dolgok bizonyos szerepet.
Identitás
19
turális antropológia eszköztárával dolgozva azzal az igénnyel léptek föl, hogy az amerikai polgároknak elmagyarázzák saját társadalmukat és kultúrájukat, tekinthetjük egy mély szociokulturális elbizonytalanodás jelének is. A háború utáni amerikai társadalomnak az „orientációs ismeretek” iránti, az akadémiai és a politikai szférát messze meghaladó igénye bizonyítékaként Philipp Gleason azt említi, hogy az inkább populárisnak tartott társadalomtudományi tanulmányok, például David Riesman, 37 William Whyte38 vagy Vance Packard 39 mûvei valóságos bestsellerekké váltak, Riesman könyvének a címe, a „magányos tömeg” (Lonely Crowd) pedig egyenesen szállóigévé lett. Éppen ez az a szociokulturális és politikai kontextus, amelyben az „identitás”-terminológia igen gyorsan elharapózott az amerikai társadalomtudományokban.40 „A legfontosabb tényezõ tulajdonképpen az, hogy az identitás szó ideálisan adaptálható volt arra, hogy az egyén és a társadalom viszonyáról – vagyis arról az örök problémáról, amellyel az amerikaiak a század közepén szembesültek – szóló beszédben alkalmazzák. Az identitás egy speciális vonatkozásban is ígért valamit: azt, hogy megvilágítja a probléma két eleme közti fogalmi összefüggést, mivel az egyéni személyiség és a különbözõ csoportoknak sajátos karaktert adó társadalmi és kulturális jegyek együttesére nézve használták, és a kettõ összefüggésére irányult. Az egyén 37
David Riesman – Reuel Denney – Nathan Glazer: The Lonely Crowd. A Study of Changing American Character. New Haven/Con., 1950. A német fordítás elõszavában hangsúlyosan szólnak az amerikai szociokulturális keretfeltételekrõl: „Különféle világosan felismerhetõ jelek arra utalnak, hogy az amerikai számára saját maga vált az elsõ számú problémává. Az a vezetõ szerep, amely az Egyesült Államoknak jutott a világpolitikában az utóbbi két évtizedben, túl sok helyen áll ellentmondásban a világpolitikailag viszonylag elszigetelt múlttal…” , Helmut Schelsky: Einführung. In: David Riesman – Reuel Denney – Nathan Glazer: Die einsame Masse. Hamburg, 1958. 7. [A magányos tömeg. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968. Ford. Szelényi Iván.] 38 William H. Whyte jr.: The Organization Man. New York, 1956. 39 Vance Packard: The Hidden Persuaders. What makes us buy, believe – and even vote – the way we do? New York, 1957.; Packard: The Status Seekers. An Explanation of Class Behavior in America and the Hidden Barriers That Affect You, Your Community, Your Future. New York, 1959. 40 Az idevágó mûvek (kiváltképp németre való) nagyszámú fordításából arra lehet következtetni, hogy ezeknek az eszméknek a nemzetközi terjesztését politikai célokból támogatták. Ugyanez állapítható meg a latin-amerikai társadalomtudományokra gyakorolt amerikai hatásról. Lásd: Ursula Prutsch: Die atlantische Perspektive im Werk des brasilianischen Soziologen Gilberto Freyre. Wiener Zeitschrift zur Geschichte der Neuzeit 3,2 (2003), 98–109.
20
PETER STACHEL
társadalomhoz való viszonya mindig is problematikus volt az amerikaiak szemében, mivel az egyén szabadságának, egyenlõségének és autonómiájának értékei kiemelt fontosságot kaptak a nemzeti ideológiában.”41 Hans-Ulrich Wehler – konkrétan Erikson kapcsán – arra a körülményre utal, hogy az identitás-fogalmiság Amerikában, „egy bevándorló-országban, ahol a sokféle, rendkívül heterogén kulturális tradíció a szocializációs folyamatban egymással krízisszerûen rivalizál, a megértés közvetlen visszhangra” lelt, „azért is, mert egy rendkívül mobilis, urbánus, multietnikus társadalomban, amilyen az amerikai, a stabil identitás, amelyik immár nem a belsõleg irányított, fehér és protestáns új-angliai bizonyos értelemben ortodox ideáltípusához igazodik, már régóta állandó problémává vált”.42 Az amerikai bevándorló-társadalom – 1820-tól napjainkig jó hetvenmillió ember vándorolt be önkéntesen az Egyesült Államokba, ehhez jön még a behurcolt afrikai rabszolgák pontosan meg nem állapítható létszámú tömege – vezetõ legitimációs stratégiája hosszú ideig közismerten az olvasztótégely (melting pot)43 ideálja volt, egy mélyen harmonizálásra törekvõ koncepció, amely szerint minden bevándorló magával hozza „kulturális örökségét” az amerikai társadalomban, s ezzel azt maga is alakítja, ugyanakkor pedig beilleszkedik a bevándorló-társadalomba. A valóság természetesen nem egészen felelt meg e fennkölt ideálnak: számos etnikai csoport számított „beolvaszthatatlan etnikumnak” (unmeltable ethnics), akiket a társadalom szociokulturális alapkonszenzusából ezáltal per definitionem kizártak. Elsõsorban érvényes ez a „láthatóan másfajta” etnikumokra (visible minorities), vagyis az afroamerikaiakra, az indián népességre vagy az ázsiai bevándorlókra, de adott esetben vallási vagy nem specifikus módon „kulturálisan” eltérõ csoportokra is, mint a katolikusok, zsidók vagy a kelet-európai bevándorlók. Más etnikai csoportok többé-kevésbé tudatosan álltak ellen az angolszász és protestáns vezetõ kultúrához való alkalmazkodásnak, de eközben – különösen politikai válsághelyzetben – a „nativisztikus” törekvések célkeresztjébe kerültek, amelyek az „amerikaiság” elismerését egy ráadás etnikai predikátum kiegészítésével illojalitásként értelmezték, s hangsúlyosan célul tûzték ki az efféle „kötõjel-identitás” megsemmi41 42 43
Gleason (1996) i. m. 476. Wehler (2003) i. m. 151. Lásd: Richard C. Harper: The Course of the Melting Pot Idea to 1910. New York, 1980 (részletes bibliográfiával).
Identitás
21
sítését.44 Tipikus történelmi példája ennek a törekvésnek az elsõ világháború idején a német bevándorlók és utódaik korábban virágzó „etnikus életének” (ethnic life) politikai és jogi eszközökkel végrehajtott megsemmisítése,45 vagy a japán származású amerikaiak tömeges deportálása a második világháború idején. A kérdés, hogy vajon az a nyomás, amelynek a muzulmán amerikaiak 2001. szeptember 11. óta ki vannak téve, hasonló szcenáriumhoz vezet-e, egyelõre még nyitva áll. Az ábrázolt szituációban a WASPs (White Anglo-Saxon Protestants) domináns csoportja nem egyszerûen azon etnikai-kulturális csoportnak tartotta magát, amelyik a politikai hatalom és a gazdasági erõforrások fölött rendelkezik, hanem szó szerinti értelemben véve civilizatorikusan a legelõrehaladottabb „vezérkultúrának” is, amelyhez a társadalom többi szegmensének alkalmazkodnia kell, amint erre képesnek tartották õket. Ennek az önértelmezésnek feleltek meg azok a társadalomtudományokban hosszú ideig domináns egyenlõsítõ „nagyelméletek” – legbefolyásosabb amerikai képviselõjükként Talcott Parsons említhetõ –, amelyek a civilizatorikus fejlõdés nagy ívû, vagy evolúciós folyamatként zajló egységes alapmintájából indultak ki és olyan vezérfogalmakkal operáltak, mint a civilizáció, racionalizálás, haladás, technicizálódás és demokratizálódás. Az „etnicitást” e „modernizációs elméletekben” a „civilizációs folyamat” meghaladandó vagy már meghaladott lépcsõfokának tartották, a módszertani „etnicitás-vakság” a társadalmi rend átfogó racionalizálási folyamatának elemzésekor elõfeltételnek számított. Gleason szavaival: „Az 1940-es évek végén azt hitték, hogy az asszimiláció szinte teljesen szétmorzsolta a bevándorlók kultúráit, és a csoporttudat még meglévõ maradványai nem csupán archaikusnak, hanem diszfunkcionálisnak is tûntek az etnocentrizmus, az anti-intellektualizmus és az elszigetelõdési érzés forrásaiként.”46 Az efféle nézetek, amelyeket a „nyugati kultúra” felsõbbségének a kultúrevolúció által táplált tudataként kell értékelni, elõször persze Európában jelentek meg, de a multietnikus amerikai bevándorló44
Lásd: John Higham: Strangers in the Land. Patterns of American Nativism 1860–1925. New Brunswick–London, 1988. (1. kiadás: 1955); Peter Freese: Between Assimilation and Nativism. Popular Expressions of the Changing Concepts of National Identity. In: Roland Hagenbüchle – Josef Raab – Marietta Messmer (szerk.): Negotiations of America’s National Identity. Tübingen, 1999. 248–271. 45 Vö. Frederick C. Luebke: Bonds of Loyalty. German Americans and World War I. De Kalb/Ill. 1974. 46 Gleason (1996) i. m. 479.
22
PETER STACHEL
társadalom társadalmi elitjében ugyancsak termékeny talajra leltek. Az Egyesült Államokban a „fehér” Amerika feltételezett civilizatorikus fensõbbsége és ezzel párhuzamosan az eg ységes szociokulturális fejlõdésminta koncepciója korábban és közvetlenebbül szorítóba került, mint Európában, ahol viszont a gyarmatosító politika 1945 után gyorsan bekövetkezõ vége legalábbis szándékaiban az egységes „kulturális evolúció” elméletével szembeni ellenáramlatként fogható fel.47 Az oktatási rendszer szegregációs politikájának jogi megszüntetésébõl48 és az afroamerikai polgárjogi mozgalmakból kiindulva az ötvenes, de még erõteljesebben a hatvanas évektõl kezdve különféle etnikai csoportok, mindenekelõtt az afroamerikai népesség egy része, de latin-amerikaiak és kisebb részben ázsiai származásúak is, etnikai kritériumok alapján az amerikai társadalom szeparált részeiként kezdték értelmezni önmagukat. Önértelmezésüknek megfelelõen defenzív módon tették ezt, védekezve a hegemón helyzetben lévõ „WASP-vezérkultúra” azonosságra irányuló nyomása ellen. E változás szemmel látható kifejezõdése volt többek között, hogy az amerikai iskolarendszerben az általános civilization courses-t a minority studies-zal egészítették ki, majd ez utóbbi fokozatosan kiszorította az elõzõt. Az identitás-fogalmiság ily módon askriptívanalitikus és politikai szinten egyaránt dinamizálódott. Amint az elején említettük, Gleason ezt a fejleményt az amerikai politikai rendszer következményének és részének tartotta: „Az etnikai és kisebbségi identitások vonzóbbakká váltak, mivel a hagyományos amerikaiság hitelét vesztette.”49 Az Egyesült Államok többé-kevésbé homogén és stabil nemzeti „identitása” ideáljának képviselõi számára ez a fejlemény problematikus. Mindazonáltal persze azt is meg kell jegyezni, hogy e politikai és szociokulturális változás hívei érvelésükben éppenséggel a felvilágosodás „nyugati” politikai filozófiájára, a társadalmi esélyegyenlõségre és a polgárok jogegyenlõségére hivatkoztak, így ezen ideálok legalábbis részleges megvalósulását a specifikusan „nyugati” perspektívából is pozitívan kell értékelni. Gleason nem vonja kétségbe a személyes- és pol47
Lásd: Milton M. Gordon: The Scope of Sociology. New York–Oxford, 1988. 140–168.; Stephen Steinberg: The Ethnic Myth. Race, Ethnicity, and Class in America. Boston–Massachusetts, 1989. 44–74. A kritikusok kifogásolják, hogy az „etnicitásvakság” leépítése a társadalomelemzés szférájában a nemzetgazdasági különbségek marginalizálódásának árán valósult meg. 48 Lásd a Supreme Court ítéleteit a Brown vs. Board of Education of Topeka és a Bolling vs. Sharpe ügyekben 1954-ben 49 Gleason (1996) i. m. 479.
Identitás
23
gárjogok kiterjesztésének létjogosultságát, ugyanakkor inkább ezen fejlõdésnek a nemzeti „alapkonszenzusra” nézvést válságszerû jellegét hangsúlyozza: „Az etnicitás [fogalmának] újjáéledése különös figyelmet érdemel a kulturális válság összefüggésében, hiszen talán épp az etnicitás az 1960-as évek legfontosabb öröksége az identitás használata terén. Az ügy természetébõl adódóan szoros kapcsolat áll fenn egyfelõl az identitás fogalma, másfelõl ama tudatosság között, amely velejárója egy jól megragadható csoporthoz – a többi csoporttól a rassz [race], a vallás, a nemzeti háttér vagy egyéb kulturális megkülönböztetõ jegy által elkülönülõhöz – való tartozásnak.”50 A társadalom- és kultúratudományos identitás-terminológia itt kérdéses genezise szempontjából, összefüggésben a vázolt szociokulturális és politikai átalakulási folyamatokkal, mindenképpen a fogalmi és konceptuális tisztaság csökkenését kell megállapítanunk. Az identitás-terminológia különleges alkalmassága arra, hogy etnikai kisebbségi csoportok megfogalmazzák és véghezvigyék politikai szándékaikat, azzal a következménnyel járt, hogy a hatvanas évek óta nem csupán etnikai, hanem más deskriptív vagy askriptív jellemzõk által definiált társadalmi csoportok is saját kollektív identitásukra hivatkoznak (például nõk, fogyatékosok, melegek, leszbikusok). Az európai szellem- és társadalomtudományokban valamint a politikában ezek az amerikai hatások – a kiváltképp a tudományok terén érvényesülõ amerikai kulturális dominancia közvetítésével – némi késéssel, s részben jellemzõ módon újrafogalmazva érvényesültek. A kultúratudományos igényû kutatások konjunktúráját, amelyekre jellemzõ többek között az identitás-fogalmiság, e fejlemények jellemzõ kifejezõdésének tekinthetjük. További ösztönzõje volt e konjunktúrának a kétpólusú világrend 1989-es megszûnése után az Európa bizonyos részein tapasztalható – amúgy a kutatók által szinte egyáltalán nem prognosztizált –, az „etnikai identitás” és a territórium egységét célzó „re-etnizálási” politika. Csupán futólagosan utalunk az egykori szovjet-orosz birodalom peremvidékein, valamint az egykori Jugoszláviában lezajlott véres etnikai háborúskodásokra. De a nyugat-európai országokba beáramló bevándorló tömegek és az európai egyesülés folyamata is megtette ez ügyben a magáét. Akár kívánatos, akár nem, de az „etnikai” és a „nemzeti” identitás ismét az európai politika, valamint a történelem-, társadalom- és kultúratudományi elemzések napirendjén szerepel. 50
Uo. 478.
24
PETER STACHEL
Amint azt Gleason meggyõzõen kifejti, az identitás-fogalmiság, amely már az ötvenes években, az amerikai kezdetekkor is homályos volt, ezen inflációt okozó konjunktúra révén elvesztette analízisre való alkalmasságának a maradékát is. Ha szinte mindent az „identitás” specifikus formájának lehet tartani, akkor az egész üres szóvirág marad, fogalmi tartalom nélkül. Ezt állapítja meg Gleason is fejtegetései rezüméjében: „Ahogy az identitás mindinkább klisévé vált, jelentése egyre jobban kitágult, ez pedig kedvezett az egyre lazább és felelõtlenebb szóhasználatnak. Ennek az a lehangoló eredménye, hogy az identitásról szóló fejtegetések nagy része nem sokkal több, mint inkoherens gondolatok hangzatos elegye: a történész legyen óvatos, ha ennél többet akar kihámozni belõlük.”51 Gleason eme záró soraihoz csatlakozik egy tizenhét évvel késõbb megjelent tanulmány, amelyik az identitásfogalom mint analitikus fogalom néhány alapvetõ problémáját tárgyalja, mégpedig a fogalomnak az újabb társadalom- és kultúratudományokban való használatának kritikájából kiindulva. E szöveg a Beyond „Identity” címet viseli, 2000-ben jelent meg a Theory and Society címû folyóiratban, s negyvenhét nyomtatott oldalnyi terjedelmével már majdnem egy kisebbfajta monográfia.52 Szerzõi Rogers Brubaker szociológus (UCLA) és Frederick Cooper történész (University of Michigan). Brubaker 1956-ban született, 1991-tõl a University of California vendégprofesszora Los Angelesben, 1994-tõl pedig rendes professzora. 53 Többek között társadalomelmélettel, emigrációkutatással, az állampolgárság fogalmával és a nacionalizmussal (konkrétan Közép-Európával), valamint a szociológia „klasszikusaival”, Max Weberrel és Pierre Bourdieu-vel foglalkozik, õ az egyik legfontosabb amerikai közvetítõje Bourdieu gondolatainak. Brubaker eddig négy monográfiát írt, amelyek közül az egyik, nevezetesen amelyik a német és a francia történelem egymástól különbözõ állampolgársági koncepcióit tárgyalja, németül is meg jelent 54. A másik három témája a nemzet fogalmának változása 51 52
Uo. 480. Rogers Brubaker – Frederick Cooper: Beyond „Identity”. Theory and Society 29 (2000), 1–47. 53 Brubakerrõl lásd: http://www.sscnet.ucla.edu/soc/faculty/brubaker/ és http:// www.sscnet.ucla.edu/soc/faculty/brubaker/Documents%20for%20Dept%20Website/CV%20for%20Department%20Website.pdf (2004-03-27) 54 Rogers Brubaker: Staats-Bürger. Frankreich und Deutschland im historischen Vergleich. Hamburg, 1994. (Eredeti: 1992). Lásd még: Rogers Brubaker (szerk.): Immigration and the Politics of Citizenship in Europe and North America. Lanham/Md., 1989.
Identitás
25
Európában 1989 után, 55 Max Weber, 56 illetve az „etnicitás-fogalom”. 57 Brubaker alapvetõ elemzései, amelyek az 1989 utáni európai helyzettel, különösen az „új nacionalizmus” és az „identitáspolitika” fenoménjeivel foglalkoznak, s amelyekben kritikával illeti az „identitás” kulcsfogalmának inf lálódó használatát az újabb kultúratudományi kutatásokban, nagy figyelmet keltettek az amerikai szociológiában, részben kötelezõ olvasmányokká váltak. Mostanság, amint az honlapján58 olvasható, Kolozsvár környékérõl ír tanulmányt, s ez a munkája a problematika példaértékû eseteként bekerült a Beyond „Identity”-be is. Megállapítja ugyanis, hogy e térségben, ahol magyarok és románok élnek, domináns az elméleti, igényei szerint a mindennapokat is szabályozó politikai identitáskurzus, amely két különbözõ népcsoport világos, kategorikus megkülönböztetésébõl ered, ám nem felel meg a térség szociokulturális realitásának. Ezt ugyanis a széles körben elterjedt kétnyelvûség, a generációkon átívelõ, mindkét irányban zajló asszimilációs folyamat, számos vegyes házasság és – ami véleménye szerint a legfontosabb – a népesség széles köreinek a nemzeti kategorizálás iránti érdektelensége jellemzi. Az identitáskurzus, így Brubaker, nyilvánvalóan egy arra irányuló kísérlet, hogy megkonstruáljanak egy olyan realitást, amely ebben a formában nem, vagy legalábbis még nem létezik. 59 Az etnikai tudat „konstruálásának” efféle fenoménjei jól ismertek más történelmi összefüggésekbõl, például a 19. század nemzeti mozgalmainak,60 vagy a Habsburg monarchia utolsó évtizedeinek történetébõl.61 55
56 57
58
59 60
61
Rogers Brubaker: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge, 1996. [Nacionalizmus új keretek között. L’Harmattan – Atelier, 2006. Ford. Erdõsi Péter.] Rogers Brubaker: The Limits of Rationality. An Essay on the Social and Moral Thought of Max Weber. London, 1984. Rogers Brubaker: Ethnicity Without Groups. Cambridge/Ma., 2004. A kötet az eddig megjelent írásainak gyûjteménye, megtalálható benne a Beyond „Identity” is. A kötet idõközben meg jelent: Rogus Brubaker, Margit Feischmidt, Jon Fox, Liana Grancea: Nationalist Politics and Evryday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton: Princeton University Press, 2006. Brubaker – Cooper (2000) i. m. 27. Lásd például: Miroslav Hroch: Die Vorkämpfer der nationalen Bewegung bei den kleinen Völkern Europas. Eine vergleichende Analyse zur gesellschaftlichen Schichtung der patriotischen Gruppen. Acta Universitatis Carolinae Philosophica et Historica Monographia 24. Prága, 1968. Lásd például: Werner Sollors (szerk.): The Invention of Ethnicity. Oxford, 1991.
26
PETER STACHEL
Brubaker társszerzõje Frederick Cooper történészprofesszor, az Ann Arbor-i University of Michigan Charles Gibson professzorátusáról, fõ kutatási területe Afrika története, a rabszolgaság és a gyarmatosítás története, valamint a gyarmatbirodalmak felbomlása.62 A két szerzõ különbözõ kutatási területe pozitív hatású, fõként a történetileg és földrajzilag tág orientáció és a példák összehasonlító perspektívája miatt. A Beyond „Identity” három részre tagolódik: az elsõben az identitásfogalom szokásos alkalmazásai esnek kritikai vizsgálat alá, a másodikban egy alternatív, differenciált fogalmiságot javasolnak a szerzõk, a harmadikban pedig néhány esettanulmányt – köztük a már említett kolozsvári témát – tárgyalnak meg részletesebben. A következõkben az elsõ két részre koncentrálok, s miközben a kritikát nagyon jónak találom, addig az alternatív terminológiára irányuló javaslatokat részben nehezen tudom követni; ez utóbbinak talán az is lehet az egyik oka, hogy az ott használt fogalmakat alighanem nem lehet adekvát módon németre fordítani. „Tanulmányunkban azt állítjuk, hogy a társadalom- és bölcsészettudományok behódoltak az »identitás« szónak, s ennek intellektuális és politikai szinten egyaránt megvan az ára. Úgy gondoljuk, létezik jobb megoldás. Azt állítjuk, hogy az »identitás« immár túl sok mindent jelent (erõs értelmezésben), vagy éppen túl keveset (gyenge értelmezésben), vagy egyáltalán semmit (nyilvánvaló kétértelmûsége okán).”63 A szöveg az „Identity” fogalom történetének rövid ismertetésével kezdõdik, kifejezetten Philip Gleason fejtegetéseit követve, s csak annyiban megy túl azokon, hogy a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes éveknek a fejleményeit részletesebben tárgyalja. A szerzõk arra az aligha meglepõ következtetésre jutnak, hogy az identitásfogalom használata régóta inflálódik: „W. J. M. Mackenzie már az 1970-es évek közepén arra a megállapításra jutott, hogy az identitás mint szó »értelmét veszti a túlzott használat során«, Robert Cole pedig megjegyezte, hogy az identitás és az identitásválság fogalma »merõ klisévé« vált. De ez még csak a kezdet. Az 1980-as években, mikor a rassz [race], az osztály és a társadalmi 62
Frederick Cooper: Plantation Slavery on the East Coast of Africa. New Haven/Con., 1977.; Cooper: From Slaves to Squatters. Plantation Labour and Agriculture in Zanzibar and Coastal Kenya 1890–1925. New Haven/Con., 1980.; Cooper: On the African Waterfront. Urban Disorder and the Transformation of Work in Colonial Mombasa. New Haven/Con., 1987.; Cooper: Decolonialization and African Society. The Labour Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.; Cooper: Africa Since 1940. The Past of the Present. Cambridge, 2002. 63 Brubaker – Cooper (2000) i. m. 1.
Identitás
27
nem »szentháromsága« megjelent az irodalomkritikában és a kultúratudományban, a humán tudományok is teljes erõvel vitába szálltak. Az »identitásbeszéd« – a tudományos körökön belül és kívül – napjainkban tovább burjánzik. Az »identitás«-válság – vagyis a jelentés túltermelési válsága, melybõl elértéktelenedés következik – sem látszik enyhülni.”64 Miután megállapították, hogy az identitás fogalmát a társadalomtudományi analízis és a politikai retorika egyaránt használja – ami persze a társadalomtudományi terminusok esetében egyáltalán nem rendkívüli –, a szerzõk a fogalom különféle explanációs funkcióira térnek rá, s arra az eredményre jutnak, hogy egymással részben összeegyeztethetetlenek. Ezt jelenti az a megállapítás, hogy a fogalomnak a szokásos használatban túlontúl sok jelentése van. Ezután – Gleasonhoz hasonlóan – Brubaker és Cooper is különbséget tesz egy, ahogy nevezik, „erõs” eszenciális és egy „gyenge” konstruktivista alkalmazás között. Az identitás „erõs” fogalmiságát az alábbiak jellemzik: az identitás olyasvalami, amivel minden individuum rendelkezik, rendelkeznie kellene, vagy éppen keresi, akárcsak minden kollektívum. Ebben az értelemben az identitást el lehet gondolni egy identitás tudatától függetlenül, tehát olyasvalami, amit adott esetben „föl kell fedezni” illetve ki kell nyilvánítani. Az identitás erõs fölfogása a csoportok erõs összetartozását implikálja, valamint a belsõ és a külsõ, a mi és az idegen (we-group vs. they-group) világos megkülönböztetését. Az identitás efféle erõs felfogását néha még használják tudományos elemzésekben, de a társadalom- és kultúratudományos kérdésfelvetésekkel összefüggésben ma a „gyenge” konstruktivista identitásfogalom a domináns, amelynek igényei szerint kerülnie kell az „erõs” identitásfogalom problémáját. De a szerzõk véleménye szerint, akik itt a Gleason által megadott kereteket elhagyják, a gyenge, konstruktivista identitásfogalom is egy sor (új) problémát vet fel. „Azt állítjuk, hogy a konstruktivista álláspont, mely az identitás tekintetében ma uralkodó – vagyis az a törekvés, mely a fogalom »puhítására« irányul, valamint az »esszencializmus« vádja alóli felmentésére ama kikötés által, hogy az identitások konstruáltnak, képlékenynek és sokfélének tekintendõk – megfoszt bennünket annak az értelmétõl, hogy egyáltalán »identitásokról« beszéljünk. Miatta nincs a kezünkben eszköz ahhoz, hogy napjaink identitáspolitikájának »kemény« dinamikáját és esszencialista állításait vizsgáljuk. A »puha« konstruktivizmus lehetõvé 64
Uo. 3.
28
PETER STACHEL
teszi a vélelmezett »identitások« burjánzását. Miközben ezek elszaporodnak, a fogalom elveszti analitikus erejét. Ha az identitás mindenütt jelen van, akkor nincs sehol.”65 Az identitás lexikális jelentése (latinul: identitas, idem = ugyanaz) „állandó alakulást” jelez. Ahhoz, hogy azt állíthassuk, valami változik, azt kell elõfeltételeznünk, hogy ami változik, az valóban valami. Ha abból indulunk ki, hogy a nyolcvanéves agg bizonyos értelemben ugyanaz az ember, mint a kétéves kisgyermek, aki egykor volt, akkor a személyes identitást elõfeltételezzük. Hasonló a helyzet a csoportoknál, eltekintve a személyi összetétel változásaitól.66 No mármost ha azt, ami tulajdonképpen kategorikusan a maradandót hivatott jelölni a változásban, folyamatszerûnek, változékonynak, képlékenynek stb. nevezzük, akkor végeredményben az a veszély fenyeget, hogy csupán egy üres formulánk marad. „A konstruktivista szakirodalmat olvasva világosan látható, miért is gyengék az identitás gyenge értelmezései, az viszont nem, hogy ezek mitõl identitáskoncepciók egyáltalán. Ez a szakirodalom különféle puha állításokat hangsúlyoz és dolgoz ki az identitás kapcsán – a konstruáltságát, esetlegességét, labilitását, sokféleségét, képlékenységét emeli ki –, de magát az identitást, amelyrõl ezeket az állításokat megfogalmazza, magától értetõdõnek tekinti és csak elvétve fejti ki.”67 Ez a konstruktivista identitásfogalom azonban, így Brubaker és Cooper, három szempontból is problematikus: „Az elsõ szempont az, amit mi »klisészerû konstruktivizmusnak« hívunk. A gyenge vagy puha identitáskoncepciókat rutinosan egybecsomagolják a szokványos minõségjelzõkkel, amelyek azt hirdetik, hogy az identitás sokféle, ingatag, változékony, esetleges, töredékes, konstruált, egyezkedés során létrejövõ stb. E minõségjelzõk oly megszokottak – és tulajdonképpen kötelezõek – lettek az elmúlt években, hogy az ember gyakorlatilag gépiesen olvassa és írja le õket. 65 66
Uo. 1. Az identitás e logikai (vagy numerikus) fogalma mellett, amelyik azt a specifikus viszonyt jelöli, amellyel egy tárgy kizárólag saját maga viszonylatában bír, tehát amivel szükségszerûen semmi más vonatkozásában nem rendelkezik (az identitás mint totális és abszolút azonosság), létezik a relatív (parciális) identitás is, ami a releváns viszonyok azonosságát nevezi meg. ebben az értelemben ugyanazon könyv két példánya ugyan ontológiai értelemben nem ugyanaz a tárgy, egymással mégis azonos. Lásd még: K[uno] L[orenz]: Identität. In: Jürgen Mittelstraß (szerk.): Enzyklopädie Philosophie und Wissenschaftstheorie 2. Stuttgart–Weimar, 1995. 189–192. 67 Brubaker – Cooper (2000) i. m. 19.
Identitás
29
Könnyen a tartalmat helyettesítõ puszta jelekké válhatnak, álláspontot jelzõ gesztusokká, ahelyett, hogy jelentést közvetítõ szavak lennének. Második szempontunk: nem világos, az identitás gyenge koncepciói mitõl identitáskoncepciók. Az »identitás« köznapi jelentése nagyon is erõs annyiban, hogy legalább valamennyi, idõben tartós önazonosságot feltételez, valamit, ami azonos és ugyanaz marad, miközben a többi dolog megváltozik. Mi értelme az »identitás« kifejezés használatának, ha jelentésének ezt a központi részét nyíltan elutasítjuk? A harmadik és legfontosabb szempontunk pedig az, hogy az identitás gyenge koncepciói túlságosan is gyengének bizonyulhatnak ahhoz, hogy elõremutató elméleti munkát végezzünk általuk. A puha identitással operálók, akik azzal foglalatoskodnak, hogy megtisztítsák a fogalmat az elméleti szempontból szalonképtelen »kemény« konnotációitól, és kitartanak amellett, hogy az identitások sokfélék, alakíthatók, képlékenyek stb., olyan végtelenül rugalmas fogalmat varrnak a nyakunkba, amellyel már lehetetlen komoly elemzést végeznünk.”68 Gyakorta megfigyelhetõ, hogy az elõzetes elméleti fejtegetésekben gyengének nevezett identitásfogalmat a következõkben konkrétan igenis az erõs identitásfogalom értelmében használnak. A konstruált, kétértelmû stb. megnevezés mintegy rutinszerûen történik és csak arra a célra szolgál, hogy a szerzõ elkerülje a megfelelõ kritikát. Más szerzõk azáltal, hogy a fogalmat idézõjelben, vagy következetesen többes számban használják, implicit maradó fenntartásaikat dokumentálják. „De gyakran azzal szembesülünk, hogy a konstruktivista nyelvezet fura egyveleget alkot az esszencialista érveléssel. Ez nem az intellektuális hanyagságra tartozik, hanem annak a jele, hogy sokan azok közül, akik az identitás ügyét tudományos körökben képviselik, egyidejûleg elemzõi és termelõi is az identitáspolitikának. Jelzi a feszültséget a tudományos korrektség által megkívánt konstruktivista nyelvezet és a fundacionalista vagy esszencialista, az »identitásra« való hivatkozások gyakorlati hatékonysága szempontjából megkívánt üzenet között. Ezt a problémát egy következetesebb konstruktivizmus sem oldaná meg, hisz nem világos, hogy mindazt, amit rutinból sokfélének, töredékesnek és képlékenynek szokás tartani, miért kellene egyáltalán az »identitás« fogalmával kifejezni.”69
68 69
Uo. 11. Uo. 6.
30
PETER STACHEL
Brubaker és Cooper véleménye szerint a társadalom- és kultúratudományos magyarázat esetében a problematikus identitásforgalom jobbára elkerülhetõ, kivéve ott, ahol az erõs „identitások” elemzésérõl van szó. Itt azonban már nem analitikus kategória, az ilyen esetekben sokkal inkább az lenne a feladat, hogy az erõs „identitások” konstrukciójának módját analizálják: az „identitás” fogalma ekkor nem szociokulturális fenomének magyarázására szolgál, hanem a maga részérõl mint empirikus fenomén szorul magyarázatra. Más esetekben azonban az identitás-fogalmiság használata általában semmivel nem járul hozzá az analitikus magyarázathoz. A szerzõk példaként Craig Calhoun amerikai szociológus egyik tanulmányát említik, aki az 1989-ban a pekingi Tienanmen-téren az államhatalommal életük kockáztatásával szembeszálló kínai diákok motivációját a társadalmi becsület specifikus felfogásával magyarázza, amely a szociokulturális helyzetbõl kiindulva magát intellektuálisnak tekintette és bizonyos értelemben a nemzeti szintjére emeltetett.70 Ez a magyarázat részleteiben meggyõzõ, de nehéz belátni, hogy Calhoun ebbõl miért is vezeti le a diákok specifikus kulturális identitását. Az identitás-fogalmiság itt semmivel nem járul hozzá a magyarázathoz, a diákok motivációját a társadalmi becsület említett koncepciója kellõképpen megmagyarázza. Miért kell ide ráadásként bevonni az „identitás” fogalmát? A Beyond „Identity” második részében a szerzõk egy alternatív fogalmiság létrehozásán fáradoznak. Mivel az identitásfogalom egyik alapvetõ problémája a jelentéstúltengésben rejlik, természetesen értelmetlen lenne az „identitást” egy másik fogalommal helyettesíteni, Brubaker és Cooper ehelyett a fogalmak három csomagját javasolják, mindegyiket korlátozott jelentéssel. A differenciált terminológiára irányuló javaslatuk lényegesen kidolgozottabbnak tûnik Niethammerénál, aki az „identitást” egy „mi” – illetve „magunk” – terminológiával javasolja helyettesíteni. A javaslat, amint Wehler nagyon is jogosan kritizálja, nem csak tudományosan nem kielégítõ, hanem ideológiailag is rendkívül problematikus.71 De hogy a a Brubaker és Cooper által javasolt terminológia elegendõ-e az „identitás”-probléma megoldására, ugyancsak kérdéses: a tartalmi és konceptuális problémákat a tudományokban nemigen lehet megoldani 70
Lásd: Craig Calhoun: The Problem of Identity in Collective Action. In: Joan Huber (szerk.): Macro Micro Linkages in Sociology. Newbury Park/Cal., 1991. 51–75. 71 Lásd: Wehler (2003) i. m. 150., 154.
Identitás
31
nyelvi szabályozás által. Ugyanakkor az a kérdés is felvetõdik, az „identitás” fogalmi sajátosságaihoz miként lehetne más módon közelíteni. 1. Identifi cation and Categorization = identifikálás és kategorizálás. Brubaker és Copper szerint ezek aktív, folyamatszerû fogalmak, amelyeket igékbõl vezetünk le, és társadalmi aktusokat neveznek meg bizonyos kontextusokban. Ezzel megemlítik az askriptív aktusok intencionalitását is; tehát hogy valaki valamivel vagy valakivel identifikálja magát, vagy ugyanígy identifikálják õt mások. E fogalmiság másik elõnye abban rejlik, hogy a figyelem ez esetben a társadalmi aktorra irányul, tehát arra a kérdésre, ki rendel valahova (saját elrendelés vagy idegen), miközben a szerzõk természetesen elismerik, hogy a saját és az idegen elrendelés között összefüggések állnak fenn. De ez azért az elrendelésnek mégiscsak két különbözõ formája. 2. Self-understanding and social location = önértelmezés és társadalmi helymeghatározás. Ezzel a szubjektum önreferenciális defi nícióját nevezik meg, amely különféle kontextusokban különbözõ, s még ha szubjektív is, azért az idegen odarendelések befolyásolhatják. A szerzõk szerint ennek a fogalmiságnak az az elõnye, hogy elkerüli a változás állandóságának szemantikai jelentését, mivel a szubjektív önértelmezés helyzettõl és idõtõl függõen változhat anélkül, hogy terminológiai ellentmondás keletkezne. A kulturális és társadalmi önértelmezés akkor is magyarázhatja a cselekvések motívumait, ha nem artikulálódik diszkurzív módon. Brubaker és Cooper ezen a helyen megnevezi a self-representation és a self-identifi cation fogalmak terminológiai megkülönböztetését, amelyek az önértelmezések diskurzív artikulációjának formáit hivatottak jelölni. 3. Commonality, Connectedness, Groupness = azonosság, kötõdés, összetartozás-érzés (ez utóbbi német fogalom szerepel [Zusammengehörigkeitsgefühl] szerepel a Beyond „Identity”-ben, innen ered a fordítása, Max Weberre hivatkozva). Brubaker és Cooper véleménye szerint e fogalmisággal lehetõvé válik az egy csoporttal való identifikálódás különféle formáinak a megkülönböztetése, nevezetesen egyrészt egy erõs, kizárólagosan a csoporthoz tartozásé, másrészt egy inkább laza, gyengébb összetartozás-érzés. Ezenkívül terminológiailag különbséget lehet tenni egyrészt a csoporthoz tartozást engedélyezõ kategorikus azonosságok, másrészt az odatartozás szubjektív érzése között; olyan alapvetõ különbségek ezek, amelyek a – Brubaker és Cooper megfogalmazásában – „az identitás nagy
32
PETER STACHEL
konceptuális olvasztótégelye” ( great conceptual melting-pot of identity)72 alkalmazásával elvesznének. „Hogy a hivatalos kategorizálások mennyire alakítják az önértelmezéseket, hogy az államok vagy a politikai vállalkozók által meghatározott, a népességre vetített kategóriák mennyire illenek rá a valós »csoportokra« – ezek olyan nyitott kérdések, amelyekre csak empirikus úton kereshetünk választ. Az »identitás« nyelvezete sokkal inkább akadályozza, mint elõsegíti, hogy feltegyük e kérdéseket, mivel összemossa azt, amit el kellene különíteni: a külsõ kategorizálást és az önértelmezést, az objektív azonosságot [commonality] és a szubjektív összetartozás-érzést [groupness].”73 Tehát terminológiailag meg kell különböztetni egyrészt a külsõ odarendeléseket a szubjektív önértelmezéstõl, másrészt az objektív azonosságokat a szubjektív összetartozás-érzéstõl, miközben a szerzõk természetesen elismerik, hogy e különbözõ szintek között vannak összefüggések. De az összefüggések megléte semmiképpen sem jelenti azt, hogy ugyanarról a fenoménról lenne szó. Ezeket a fundamentális különbségeket fedi el az „identitás” átfogó fogalma, ami többek között ezért is alkalmatlan analitikus terminusnak. „Jobban járnánk, ha egy differenciáltabb analitikus nyelvezetet használnánk, ahelyett, hogy elvegyítjük a rasszon [race], valláson, etnicitáson stb. alapuló önértelmezéseket az »identitás« nagy konceptuális olvasztótégelyében. A mindenre ráhúzott »identitás« helyett nagyobb hasznát látnánk az olyan fogalmaknak, mint az azonosság [commonality], a kötõdés [connectedness], az összetartozás-érzés [groupness]. Az »azonosság« valamilyen közös jellemzõn való osztozást jelöl, a »kötõdés« az embereket egymással összekapcsoló relacionális kötelékeket. Önmagában sem az azonosság, sem a kötõdés nem hoz létre »összetartozás-érzést«, vagyis egy jól megragadható, körülhatárolt, szolidáris csoporthoz való tartozás érzetét. Az azonosság és a kötõdés együttvéve azonban már képes lehet erre.”74 A kérdésnek, hogy a Brubaker és Cooper által javasolt nyelvi szabályozás mennyiben lenne valóban alkalmas annak a problémának a megoldására, hogy a kultúratudományi „identitáskoncepciók” mint empirikusan üres helyek terminológiai-konceptuális „fölülírása” elkerülhetõ legyen, itt nyitva kell maradnia. Eltekintve attól, hogy az ilyen jellegû terminológiát nehezen lehet „elrendelés útján” bevezetni, csakis a próba, 72 73 74
Brubaker – Cooper (2000) i. m. 20. Uo. 27. Uo. 20.
Identitás
33
vagyis az empirikus-analitikus vizsgálatok keretein belül elvégzett bizonyítás igazolhatja az efféle terminológia alkalmasságát. Mindenesetre a Beyond „Identity” harmadik része, amelyben a szerzõk az általuk javasol fogalmi eszköztárral elemeznek egyes példaértékû eseteket, legalábbis részben igazolni látszik terminológiájuk alkalmasságát. Aki beszél, így a meglehetõsen banális elõfeltétel, nem kerülheti el, hogy fogalmakat használjon. Nem kevésbé banális az az elvi felismerés, hogy a fogalmak csalókák lehetnek és saját életet élhetnek, hogy alkalmanként többet takarnak el, mint amennyit felfednek. A semmiképpen sem banális fölismerést, hogy ez miként érvényes nagymértékben a jelenleg mindenütt jelenlévõ identitásfogalomra, Brubaker és Cooper mintaszerûen mutatta be a Beyond „Identity”-ben.75 Fordította: Mesés Péter (német szövegrészek) és Erdõsi Péter (angol szövegrészek).
75
E szöveg utolsó harmada a Szarajevóban 2003-ban megtartott Identitások és modernitás Közép-Európában c. workshopon elhangzott elõadáson alapul. Köszönettel tartozom Andreas Priberskynek (Bécs), aki felhívta a figyelmemet Brubaker és Cooper szövegére, és Bernd Weilernek (Friedrichshafen), aki kritikusan átnézte a kéziratot és kiegészítõ utalásokkal élt az amerikai társadalomtudományok elmélettörténetének tárgykörében.
EU-IMÁZS VIDRA ZSUZSANNA
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában* Egy komparatív kutatás tanulságai
H
at ország, köztük négy elsõ körös (Csehország, Lengyel ország, Magyarország és Szlovénia), egy második körös (Bulgária) és az egyelõre nem EU-tag Horvátország sajtójában egy összehasonlító kutatás keretében ország-tanulmányok készültek, melyek a kritikai diskurzus-elemzés1 módszerével tárták fel a fontosabb politikai * A tanulmány alapjául szolgáló kutatás az Eastern Enlargement – Western Enlargement: Cultural Encounters in the European Economy and Society After the Accession projekt az European Commission Sixth Framework Programme keretében készült. Az egyes résztvevõ országok elkészítették saját sajtóelemzésüket. A jelen dolgozat ezeknek az ország-tanulmányoknak az összehasonlításából készült. A projektben részt vett ugyan Románia is, de mivel ott nem készült sajtóelemzés, az összehasonlító tanulmányban ezért nem szerepela csatlakozó országok között. 1 A kritikai diskurzus-elemzés elsõ lépéseként az adatbázisba került cikkek tematikus kódolása történt meg. Ezek alapján lehetett meghatározni az egyes témák erõfordulási gyakoriságát és felvázolni az adott pillanatban a meghatározó diskurzust. A diskurzus-elemzés kvalitatív módszer, tehát a témák kontextualizálására és a szemantikai összefüggések feltárására ad lehetõséget az interpretáció segítségével. Lásd errõl: Chouliaraki, Lilie – Fairclough Norman: Discourse in late modernity: rethinking critical discourse analysis. Edinburgh, Edinburgh University Press, 1999.; Csigó Péter – Kovács Éva: Európai integráció vagy/és kisebbségpolitika? A román–magyar alapszerzõdés sajtóvitája. In: Sík Endre – Tóth Judit (szerk.): Diskurzusok a vándorlásról. MTA PTI, 2000.; Fairclough, Norman: Critical discourse analysis: the critical study of language. London, Longman, 1995.; Wodak, Ruth: The discursive construction of national identity. Edinburgh, Edinburgh University Press, 1999.; Wodak, Ruth – Meyer, Michael (szerk.): Methods of critical discourse analysis. London, SAGE, 2001.
36
VIDRA ZSUZSANNA
és gazdasági napilapokban, illetve hetente meg jelenõ magazinokban 2 az Európai Unióra vonatkozó jellemzõ diskurzusokat és az ezekhez kapcsolódó EU képeket. A módszer segítségével kirajzolódtak a jellemzõ álláspontok, a domináns beszédmódok és a meghatározó EU ábrázolások, melyek végigkísérték a csatlakozási folyamtatot a vizsgált országokban. A tanulmányok összevetésekor kiderült, hogy meglepõen nagy a strukturális hasonlóság a különbözõ országok EU diskurzusaiban függetlenül attól, hogy mikorra volt kitûzve a csatlakozás idõpontja, milyen sajátos kapcsolat fûzte az adott országot az EU-hoz, illetve az egyes tagállamokhoz. Fontos további hasonlóság volt az EU-párti diskurzusok dominanciája a mainstream sajtóban, míg az EU-t kritizáló hangok leginkább reakcióként, a felülreprezentált pozitív EU képre való reagálásként és kevésbé autonóm kritikaként jelentek meg. A nagyfokú megegyezések sorában ki kell még emelni azt a jelenséget, mely az EU-hoz kötõdõ témákat nemcsak erõsen átpolitizálta, hanem „belpolitizálta” is: a legjelentõsebb és legjellemzõbb, az EU-t, illetve a csatlakozást is érintõ 2
A lapok kiválasztásának alapvetõ kritériuma az volt, hogy az a sajtópaletta minél szélesebb részét ölelje fel mind ideológiai irányultság, mind mûfaj tekintetében, illetve, hogy a piaci részesedést illetõen is meghatározó legyen az adott sajtótermék. Így a következõ lapok kerültek az egyes országok sajtóadatbázisába: Bulgária: 24 chasa (bulvár napilap), Monitor (nacionalista hangvételû napilap), Sega (baloldali irányultságú napilap), Dnevnik, Capital (két, liberális beállítódású hetilap). A horvát sajtóelemzésbe a következõ lapok kerültek: Veèernij list és Jutarnij list (bulvár jellegû napilapok), Vjesnik (állami tulajdonban lévõ napilap), Globus (politikai hetilap). A cseh adatbázis lapjai: Právo (mérsékelt hangvételû baloldali napilap), Hospodáøské noviny (mérsékelt hangvételû jobboldali napilap), Týden (általános tematikájú hetilap), Euro (hetilap). A lengyel lapok: Gazeta Wyborcza (mérsékelt hangvételû centrista napilap), Nasz Dziennik (jobboldali napilap), Trybuna (poszt-kommunista pártok érdekeltségébe tartozó napilap), Wprost (neo-liberális gazdasági és konzervatív politikai nézeteket valló hetilap). A szlovén lapok: Delo (legjelentõsebb baloldali napilap), Finance (neo-liberális gazdasági és konzervatív politikai nézeteket valló hetilap), Gospodarski vestnik (gazdasági hetilap). A magyar sajtótermékek közül a következõ lapok kerültek elemezésre: Népszabadság (baloldali napilap), Magyar Nemzet ( jobboldali napilap), Heti Világgazdaság (gazdasági hetilap), Élet és Irodalom (közéleti, irodalmi hetilap), Magyar Narancs (baloldali liberális politikai, kulturális hetilap). Az adatbázisokba a tárgyalások megkezdésének idõpontjától a csatlakozás pillanatáig megjelenõ cikkek kerültek. Horvátország esetében a kezdõidõpont ugyancsak a tárgyalások megkezdése volt, a záró idõpont pedig a tanulmány elkészülésének pillanata (2006). Az egyes idézeteknél megjelöltük a lapszámot, kivéve a lengyel lapoknál, mivel az összehasonlító tanulmány alapjául szolgáló országtanulmányból sajnálatos módon hiányoztak ezek az adatok.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
37
viták a belpolitikai harcokban tûntek fel. Ennek következtében az EU körüli diskurzusok elsõsorban a pártok ideológiai megosztottságát tükrözték. A különbözõ sajtó-orgánumok politikai irányultságuknak megfelelõen vették fel az EU-párti vagy az EU-t kritizáló álláspontjukat: a baloldali/liberális megközelítésû lapok jellemzõen pro-EU, míg a konzervatív lapok inkább EU ellenes hangokat hallattak. Megfigyelhetõ volt ugyanakkor a nagypéldányszámú és sokak által olvasott bulvár lapok kritikai hangvétele, mely nemcsak az Unióra irányult, hanem az ország politikai elitjét is célba vette.
EU diskurzusok és EU képek: attitûd és érzelem Az összehasonlítás során feltárt nagyfokú strukturális hasonlóság, mely a kutatásba bevont országok sajtóját jellemezte az EU témakörben, arra ösztönzött bennünket, hogy keressünk egy olyan interpretációs keretet, amely lehetõséget ad, hogy alaposabban megérthessük az EU-párti és az EU ellenes vagy EU szkeptikus diskurzusok konstrukcióját. Mint azt már említettük, a domináns diskurzust az EU-t támogatók álláspontjai alkották. Ebbõl következõen egy olyan értelmezési rendszert kellett találnunk, amely elsõsorban ezt a jelenséget magyarázza. Az elemzett országok sajtójában az EU csatlakozás feltételeként elõírt szabályok önkéntes elfogadását hangsúlyozták, azt, hogy a bebocsáttatás érdekében saját elhatározásból kell alávetni magunkat az elvárásoknak. Ezt az „önkéntes alávetettséget”, megítélésünk szerint, nagyon jól értelmezhetjük azzal a kritikai elméletben manapság használt fogalommal, melyet Alexander Kjosszev 3 alkotott meg a közép-kelet európai és balkáni poszt-kommunista országok állapotának leírására. Az „öngyarmatosítás” koncepciójának bevezetésével a poszt-koloniális irodalom elméleti megállapításaira alapozva próbálta a poszt-kommunista állapotot értelmezni. A fogalom egyrészt utal a poszt-kommunista és a poszt-koloniális állapot bizonyos szempontból hasonló, de ugyanakkor lényegi elmeit tekintve nagyon is eltérõ voltára. A koncepció kritikájaként gyakran felmerül, hogy az esetlegesen esszencializálja a régiót, illetve megerõsít bináris ellentéteket és sztereotípiákat. Mindezekkel együtt feltételezzük, hogy az öngyarmatosítás terminusának alkalmazásával rávilágíthatunk 3
Kjosszev, Alexander: Notes on Self-colonising Cultures. In: B. Pejic – D. Elliott (ed.): Art and Culture in post-Communist Europe. Stockholm, Moderna Museet, 1999. 114–118.
38
VIDRA ZSUZSANNA
a kelet-nyugat viszony olyan aspektusaira, amelyek a csatlakozási folyamat alatt váltak fontossá. A poszt-koloniális irodalom bizonyos irányzataiban,4 illetve magának az öngyarmatosítás fogalmának az értelmezésében meghatározó szerepet képvisel a pszichoanalitikus megközelítés. Ennek fényében nem tûnik megalapozatlannak, hogy a csatlakozás sajtójában megjelenõ EU képeket és diskurzusokat pszichológiai és szociálpszichológiai fogalmak bevezetésével kíséreljük meg dekonstruálni. Ez azért is tûnik fontosnak, mivel a diskurzusok megteremtésében érezhetõen meghatározó szerepet játszottak bizonyos attitûdök és érzelmek. Tehát ezek kibontása segíthet bennünket az esetleges értelmezések kiszélesítésében és árnyalásában. Röviden összefoglalva, az öngyarmatosítás Kjosszev értelmezésében egy sor negációból áll össze, reflektálva a poszt-koloniális elméletek felvetéseire. Ezek szerint a régió se nem elég központi, se nem elég nagy, ugyanakkor nem eléggé távoli és elmaradott, továbbá se nem gyarmatosító, se nem gyarmatosított. Nyugatinak (tehát univerzálisnak) sem tekinthetõ, de egy másfajta (alsóbbrendû) „fajnak” sem. Ezt a helyzetet leírhatjuk a gyarmatosítók és gyarmatosítottak közti állapotként, vagy ahogy ezt Steven Tötösy5 nevezte: „köztes periférián levésként”. A kint és bent, a kirekesztettség és a befogadottság állandó tapasztalata a fogalmat használók szerint egy olyan traumát vagy traumatikus identitást hozott létre, mely magyarázza az eltúlzott önvádat és a kínos Nyugat-majmolást.6 Az öngyarmatosítás koncepciójának vannak ugyan problematikus aspektusai, de amint azt az elõbbiekben már jeleztük, a csatlakozási folyamat során a leg jellemzõbb képek és diskurzusok mind az EU elvárásoknak való önkéntes alárendelõdés domináns pozícióját erõsítették, míg más diskurzustípusok a domináns beszédmódra való reakcióként voltak értelmezhetõek. Mindez, kérdõjelekkel ugyan, de legitimálhatja 4
Többek között: Anne McClintock: Imperial Leather: Race, Gender, and Sexuality in the Colonial Contest. New York, Routledge, 1995.; Homi K Bhabha.: The Location of Culture. London – New York, Routledge, 1994.; Robert Young: Colonial Desire. London, Routledge, 1995. 5 Imre, Anikó: Gender, Literature, and Film in Contemporary East Central European Culture. Ch. 3. 2001. CLCWeb: Comparative Literature and Culture: A WWWeb Journal http://www.clcwebjournal.lib.purdue.edu 6 András, Edit: Blind spot of the new critical theory. Notes on the theory of self colonization. 2004. http://www.exindex.hu/index.php?l=en&t=szabadkez&tf=selfcolonization_en.html
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
39
a fogalom használatát. Másrészrõl, a koncepció alkalmazásával lehetõség nyílik a képek és diskurzusok attitûdök és érzelmek mentén való dekonstruálására, amit az is indokolttá tesz, hogy a csatlakozás nem volt mentes érzelmektõl telített álláspontok és beszédmódok erõteljes jelenlététõl. Feltételezzük, hogy az elemzés során a Kelet–Nyugat viszonyról feltárt újabb aspektusok végsõ mérlegelésénél eldönthetjük, hogy a fogalom gazdagodott-e, avagy jelentése módosult, netán használata teljesen alaptalan, így azt jobb, ha el is vetjük. Az ország-tanulmányok összevetése során három fõ attitûdöt és érzelmet azonosítottunk, melyek meghatározónak bizonyultak a különféle narratívák szempontjából. Ezek az engedelmesség, sértõdöttség és félelem. A következõkben azt fogjuk megvizsgálni tehát, hogy milyen képeket és diskurzusokat is hoztak létre ezek az attitûdök és érzelmek. Elõtte azonban ki kell térnünk egy fontos kép bemutatására és értelmezésére, amely különféle formákat öltve jelent meg az egyes országok sajtójában a csatlakozás kontextusában. Ez a kép az EU-nak, mint az ígéret földjének az ábrázolása.
Az ígéret földje A háború utáni Európa sokak számára jelent egy vonzó, ígéretekkel teli világot. Ahogy azt a német filmrendezõ, Wim Wenders mondta: „azok akik nincsenek itt, azok, akik máshol élnek, mindenáron be akarnak jutni és csatlakozni kívánnak hozzánk. […] Európa a földi paradicsom, az ígéret földje, mármint ha kívülrõl nézed.”7 Valóban, a tagjelölt államok mind megteremtették maguknak az ígéret földjét, az európai álom képét a csatlakozási folyamat narratíváiban. Miben is állt pontosan ez az ígéret földje kép? Európa egyik legcsábítóbb aspektusa az újak számára, úgy tûnik, a gazdagság és prosperitás, amit a régiek már jó ideje élvezhetnek odabent. Igaz is, negyven év kommunizmusa, sok más dolog mellett, õrült vágyat gerjesztett a jólét és a fogyasztás iránt. Nem csoda hát, hogy ez olyan képekben fejezõdött ki, mint pl. „az európai álom a fogyasztás és fogyasztók paradicsoma” (bolgár sajtó), vagy egy kissé kevésbé kifinomult formában „az EU, mint egy pénzeszsák” (lengyel sajtó), vagy 7
Wenders, Wim: Giving Europe a Soul? Speech delivered at the conference A Soul for Europe. 2006. http://www.signandsight.com/features/1098.html
40
VIDRA ZSUZSANNA
„bõségszarú” (bolgár sajtó). Az az ábránd, hogy „a legszegényebbek fognak a legtöbbet nyerni a csatlakozáson”8 jelzi, hogy milyen elsöprõ volt is a szomjúhozás arra a jólétre, ami talán elõször ezeknek az országoknak a történelmében karnyújtásnyira került. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy ez a kép, melyet a csatlakozó országok kreáltak maguknak Európáról, valójában mennyire is emlékeztetett a valódi Európára. Vagy megfogalmazhatjuk úgy is a kérdést, kissé provokatívan, hogy tényleg Európához akartunk-e csatlakozni? Az ígéret földjének metaforáját mindig is használták egy új, virágzó és békés földre érkezéskor különféle népek, különféle korokban. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, melynek történelme során az ígéret földje kép szorosan összekapcsolódott az Új Világ ígéretével. A legelsõ telepesektõl kezdve, akik azzal a céllal érkeztek, hogy megteremtsék Isten földi országát az Új Világban, minden új bevándorló csoport megteremtette a saját ígéret föld-mítoszát. A bevándorlók mítoszai az amerikai identitás alap elemeivé váltak: az ígéret földje az, amit törekvéssel és kemény munkával megteremtünk magunk számára. És az, ami így gazdagságot és prosperitást hozd majd nekünk. Milyen is ezek után Európa, mint az ígéret földje? A kontinens önképében a gazdagság és jólét, melyet saját szorgos munkánkkal teremtünk meg, valószínûleg kevésbé tölt be fontos szerepet, mint az emberi jogok, vagy a sokszínûség, és egyéb más kulturális értékek. Az újonnan jövõk azonban nem ezt, hanem fõként a háború után Európában megteremtett jólétet és az ezzel járó fogyasztási kultúrát látják, és ez az, amibõl részesedni kívánnak. A szerencsések beengedtetnek. Az ígéret földje az övék lehet, ha alkalmazkodnak és engedelmeskednek hasonlóan a bibliai történet izraelitáihoz. És mi, az újonnan jövõk engedelmeskedünk, hisz meg vagyunk verve a vággyal, hogy bejussunk az ígéret földjére és élvezhessük annak gazdagságát. Mindez azonban ellentmondásokat szül: be akarunk jutni egy amerikanizált ígéret földjére, a fogyasztás paradicsomába, de tennénk ezt európai módon. Más szóval, szeretnénk élvezni a jólétet, de úgy gondoljuk, ez jár nekünk, megkapjuk és nem magunk kemény munkájával kell megteremtenünk azt. Ugyanakkor ezért keményen meg is fizetünk, pszichikailag mindenképpen: a nagyvonalú ajánlat elfogadása és az engedelmesség sértõdöttséget szül, hisz úgy érezzük az alkalmazko8
Dnevnik 2005.04.29.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
41
dás során tett erõfeszítéseinket nem értékelik megfelelõen. De félünk is, mivel mégis csak az ismeretlenbe lépünk be. Tehát ezek, a már említett attitûdök – az engedelmesség, a sértõdöttség és a félelem – azok, melyek meghatározták és alakították az EU csatlakozás diskurzusait a csatlakozás elõtt álló országokban.
Engedelmesség Vizsgáljuk meg elõször, hogy hogyan is épül fel az engedelmesség diskurzusa. A csatlakozásra várók történelmük elkerülhetetlen lépéseként értelmezték az Unióba való belépést, mint ezt a következõ idézetbõl is láthatjuk: „A Cseh Köztársaság csatlakozása csak akkor történhet meg, ha az ország felkészült a tagságra. […] Amennyiben egyetértünk, hogy a Cseh Köztársaság számára prioritás, hogy az EU tagja legyen amilyen gyorsan lehetséges, akkor azt kell meghatározni, hogy mik azok a szükséges lépések, amelyeket meg kell tenni, hogy ezt a célt elérjük. […] Mindenek elõtt el kell ismerni, hogy az EU-nak nincs alternatívája amennyiben békét és jólétet szeretnénk országunk számára.”9 A csatlakozó országok önképében a kezdeti idõszak jellemzõ képe az alárendelt pozícióban lévõ állam, melyet a különbözõ országok sajtójában gyakran egy poroszos tanár–diák viszonyban jelenítettek meg. A magyar sajtó egy az egyben ezt a képet használta: „A magasztos elvet most legkevésbé az a három-négyszáz hazai kormányhivatalnok érezheti át, aki a Európai Unió (EU) képviselõi által április végén átnyújtott, mintegy kétezer kérdést tartalmazó 159 oldalas kérdõív fölé görnyedve valószínûleg úgy gondolja, nagyon is találó az EU és Magyarország kapcsolatát a tanár-diák viszonyhoz hasonlítani.”10 A bolgár lapokban így tálalták a csatlakozás ezen vonatkozását: „Verheugen megfenyítette Bulgáriát”;11 „Verheugen: lehet, hogy a fejezeteket lezárták Önök, de a korrupcióval még nem birkóztak meg”.12 Olli Rehn, Bulgária csatlakozásáért felelõs uniós biztos nyilatkozata is hasonló hangnemben született: „A csatlakozás nem csak fejezetek megnyitásából és lezárásából áll, hanem reformlépéseket is tenni kellene az országnak”.13 A cseh lapok is hasonló 9 10 11 12 13
Hospodáøské noviny 1998.04.22. HVG 1996.06.01. 24 chasa 2003.10.03. 24 chasa 2004.06.09. 24 chasa 2004.12.20.
42
VIDRA ZSUZSANNA
képekben fogalmaztak: „Kormányhivatalnokok és politikusok egyaránt megkapták minden évben a bizonyítványt. Brüsszel évenként értékelte, hogy mennyit haladt elõre az ország a csatlakozási feltételek teljesítésében.”14 A lengyel sajtóban ugyancsak találkozhattunk hasonló megfogalmazásokkal: „Van még idõnk az eredményeink javítására a hónap végéig, amikor is a Bizottság elküldi a tag jelölt országoknak a második monitoring jelentést”.15 A horvát lapok egy arrogáns, rossz diák képét festették országukról: „A bizottság tagjainak szilárd véleménye, hogy kifejezetten kellemetlen, amikor a horvátok beteszik a lábukat Brüsszelbe. Mi, horvátok, azt gondoljuk, hogy mindent tudunk, de a brüsszeliek más állásponton vannak ezzel kapcsolatban. Ami még ennél is rosszabb azonban, hogy még csak nem is vagyunk hajlandók tanulni sem. […] Minél elõbb bele kell kezdeni a csatlakozási tárgyalásokba, hogy végre magunk mögött hagyjuk arrogáns Európa-gyûlöletünket.”16 Az EU „felsõbbrendûsége” is megjelent jó néhány képben. A cseh sajtóban például egy mindenható figuraként: „Az EU-ban ismernek bennünket, tudják, hogy mit teszünk, mire van szükségünk és mire nincs.”17 A horvát médiában ez az EU kép kiegészült még egy racionális és objektív jellemvonással: „Az Unió fantasztikus a realitások és a konkrétumok kezelésében. Nemrég a Bizottság kiadott egy jelentést a Balkánról. Rettentõ izgalmas, de ugyanakkor objektív olvasmány!”18 Az EU dorgálásai és kritikái mellett, az önkritika is gyakori diskurzusképzõ elem lett. Fõként az elmaradt reformok kerültek a középpontba: „Bulgária nem kíván megváltozni ahhoz, hogy beléphessen az EU-ba.”19 A horvát sajtó pedig így fogalmazott: „A legfontosabb a gazdasági biztonság. Ezt belsõ reformok útján lehetne elérni, olyan reformokkal, melyeket itthon terveztünk meg, és nem olyanokkal melyeket csupán azért lépünk meg, mert tagjai lettünk az Uniónak.”20 Az önkritika, a véghez nem vitt reformokhoz szorosan kapcsolódva, az ország elmaradottságát is gyakorta érintette. A csehek például így fogalmaztak: „Ami az ökológiához való viszonyunka illeti, a fejlett Európá14 15 16 17 18 19 20
Týden 2003.06.02. Gazeta Wyborcza Globus 2005.03.04. Hospodáøské noviny 1998.04.22. Globus 2003.04.25. Capital 2000.11.04. Globus 2004.12.17.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
43
hoz képest nagyon le vagyunk maradva. […] Valószínûleg minden nemzetközi vagy EU-s dokumentum említést tesz a fenntarthatóságról. […] Nálunk a Cseh Köztársaságban nagyon más a helyzet: a fenntartható fejlõdés fogalma lényegében ismeretlen errefelé.”21 A horvátok még ennél is élesebb hangnemben fogalmaztak az önostorozásban, amikor arról beszéltek, hogy „Horvátország egy árnyék föld”, egy ország, mely még mindig a „balkáni primitivizmusban él”. A fenti példák mindegyikében az „õk” – az EU – felsõbbrendûként, a „mi” pedig alsóbbrendûként jelent meg a kíméletlen önkritikákban. Mindez az önkéntes alávetettség vagy az öngyarmatosítás metaforikus kifejezõdése. Létrehoztunk egy EU-t, mely felettünk állt és internalizáltuk, illetve óriási méretûvé növesztettük az irányunkban még meg sem fogalmazott kritikáit. Állandóan magunkon éreztük az EU felsõbbrendû tekintetét, melyben saját elmaradottságunk tükrözõdött. A bolgár fõtárgyaló ezt egy komikusan ható képpel jelenítette meg: „Bulgária egy teve, melynek lóvá kell válnia.” A horvát sajtóban is találkoztunk az önkritika idesorolható válfajával: „Horvátország az európaiak szemében csak egy szegény ország, mely gondokkal küzd, hogy betartson nemzetközi megállapodásokat, pl. Gotovina tábornok kézrekerítését.”22 Az önkritika az elmaradottságunk feletti általános siránkozáson túl kiterjedt a csatlakozási folyamat konkrét szereplõire és eseményeire is. Az összes vizsgált ország sajtójában kritika tárgyává tették az inkompetens politikai elitet és közigazgatást, az állami bürokrácia elégtelen pénzügyi ellenõrzését, a köztisztviselõk felkészületlenségét az EU-t érintõ ügyekben, stb.: „A cseh állami intézmények felelõsek a csatlakozási felkészülésben való lemaradásért. […] A kormánynak minden erejével azon kellene lennie, hogy kihasználja a tagsággal járó elõnyöket, ezzel szemben nem ez, hanem a lehetõségek elfecsérlése zajlik. […] Nem lehet azt sem kizárni, hogy Brüsszel letiltja a beígért forrásokat.”23 A magyar sajtó is erõs kritikával illette a csatlakozásban részvevõ szereplõket: „Munkacsoport munkacsoport hátán készíti a következõ hónapokban a Magyarország EU-csatlakozásáról várhatóan a jövõ év elején meginduló tárgyalásokhoz a kormányzati stratégiát. Egyelõre azonban nem látni, hogy a több helyütt párhuzamosan folyó munkák a végtelenen kívül hol fognak 21 22 23
Hospodáøské noviny 1998.04.27. Globus 2005.05.20. Euro 2003.05.05.
44
VIDRA ZSUZSANNA
még találkozni.”24 A lengyeleknél is hasonlóan problematikusnak tûnt az állami bürokrácia a csatlakozás aspektusából: „Hiány van közhivatalnokokból, és akik vannak azok is nagyon rosszul szervezettek.”25 Egy másik lengyel lap így kommentálta mindezt: „Az központi kormányzat és a helyi önkormányzatok nincsenek száz százalékosan felkészülve az EU források fogadására. A megyék több mint felében egyáltalán nem találunk idegen nyelvet beszélõ tisztségviselõket.”26 Illetve: „A közösségi dokumentumok fordításában Lengyelország rettenetesen le van maradva, és az is, ami elkészült már nem felel meg az elvárásoknak. A szövegek nyolcvan százalékát Brüsszel visszaküldte azzal, hogy további módosításokat kell eszközölni rajtuk.”27 A csatlakozásra váró országok gyakran ábrázolták saját magukat megbízhatatlan partnerként: „Horvátország sok mindent megtett már a csatlakozás érdekében, de nem eleget. Állandó jelleggel felmerülõ probléma, hogy országunk nem eléggé megbízható a megegyezések betartásában. A brüsszeli elvárások teljesítése inkább tûnik kikényszeríttet lépésnek, mintsem valós önálló politikai tettnek. A Hágai Bírósággal való együttmûködés is sokkal inkább tekinthetõ egy ránk erõletett lépésnek és nem egy önszántunkból elfogadott kötelezettség végrehajtásának. Horvátországnak nagyon sürgõsen konszenzusra kellene jutnia az EU-s elvárások és kötelezettségek teljesítését illetõen.”28 A fentiekbõl úgy tûnik, hogy nekünk, közép-kelet európaiaknak és balkániaknak szükségünk van külsõ segítségre, valakire, aki segít bennünket civilizálódni. A horvát sajtóban ez nyíltan meg is fogalmazódott: „A bõvítés egy egyedülálló történelmi tett, egy remek, példa nélkül álló civilizációs vállalkozás.” Az EU a „világosság” és a „judeo-keresztény értékek földje” és „civilizációs erõ a Balkán számára”.29 A jelöltek fantáziájában az EU megmentõként is megjelent: megment bennünket többek között saját (becstelen) elitjeinktõl. Például álljon itt egy magyar idézet: „A kormány most azért lobbizik, hogy ne kelljen átvennünk a cigaretta uniós jövedékiadó-szintjét. [...] Az ötlet „szülõatyját”, a Pénzügyminisztérium jövedéki osztályán dolgozó PZ köztisztviselõt 24 25 26 27 28 29
HVG 1997.08.09. Gazeta Wyborcza Trybuna Wprost Globus 2005.02.04. Globus 2003.01.31.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
45
ma már hiába keresnénk a tárcánál. Fölmondott, és szeptemberben átment a Philip Morrishoz menedzsernek a kormányzati kapcsolatok osztályára. Levélben vetettem fel László Csaba miniszternek, nem tartja-e kissé korrupciógyanúsnak, hogy egy köztisztviselõ a dohányipari lobbi korábban hangoztatott, szakmailag erõsen kétséges érveit szó szerint átvéve befolyásolja a tárca állásfoglalását, majd távozik az egyik dohányipari céghez. Beszteri Sára fõosztályvezetõ – Pályi volt közvetlen fõnöke – kijelentette: „Pályi Zoltán mint valamennyi alkalmazásra került köztisztviselõ, felvételekor esküt tett – többek között arra –, hogy hivatali kötelességeit részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, becsületesen, a jogszabályoknak megfelelõen, pontosan és etikusan végzi.”30 Megmentõnknek dolga akad esetlen politikai és korrupt gazdasági kultúránk környékén is: „Az európaiak és a magyar kormány között nem csak nyelvi szakadék van. […] A probléma hermeneutikai mélységû. A magyar fordító egy olyan országhoz próbálja igazítani a fordítást, amilyen Európában nincsen, az európaiak meg egy olyan világ szabályait alkották meg a jogszabályokban, amilyet a magyarok még soha nem tapasztaltak meg a sajátjukként. A két fél két különbözõ világról beszél. […] A diplomatikus, szép, európai nyelven megírt sorok között világos az üzenet: a közösségi piacon nincs helye a magyar vircsaftnak.”31 A szlovén sajtóban meg jelent egyik cikkben a „húsfeldolgozó botrányt” tárgyalták. A vizsgálatok során fény derült arra, hogy az országban mûködõ húsüzemek meg sem közelítették az EU szabványokat és a fogyasztókat emiatt szükségtelenül nagy kockázatnak tették ki. Az ügyrõl szóló tudósítás pedig így fejezõdött be: „Az EU valójában saját magunktól fog megmenteni bennünket!”32 A nagy elvárások közt az EU, mint a valódi társadalmi és gazdasági változások elõmozdítója is elõfordult: „Az Uniós segít majd leküzdeni a munkanélküliséget. Euro milliárdok fognak érkezni az országba az Európai Szociális Alaptól munkanélküliek képzésére és átképzésére, álláskeresésben való mediálásra. […] A csatlakozás után rengeteg pénz fog tehát befolyni Lengyelországba. A 2004–2006-os idõszakra az Unió 11,4 milliárd eurót szán részünkre. 2015-ig pedig még a legkisebb településeken is lesz csatornarendszer. […] Vonzani fogjuk a külföldi befektetéseket, megnövekszik a fogyasztás és mindez általános gazdasági növekedéshez 30 31 32
Magyar Narancs 2000.12.07. Magyar Narancs 2002.07.11. Delo 1999.10.
46
VIDRA ZSUZSANNA
fog vezetni.”33 A horvát sajtó pedig az ország nemzetépítõ politikai projektjének befejezését várta az EU-tól. A tárgyalások megkezdését így interpretálták: „Történelmi lépés a horvát államiság megteremtésében.”34 Az engedelmesség diskurzusát tehát az a feltevés alapozta meg, hogy a csatlakozás végeredményben egy elkerülhetetlen lépés, egy történelmi fordulópont. A különbözõ tagjelölt országokban nagyon hasonló módon épült fel ez a típusú narratíva. A csatlakozás törvényszerûsége a történelmileg meghatározott elmaradottságunkból ered, és ez a diskurzusok szintjén keserû önkritikában nyilvánult meg, mely érintett minden, az ország számára fontos szereplõt, intézményt stb. Az EU ebben a kontextusban egy domináns, már-már autoriter, de ugyanakkor egy mindenható civilizációs figuraként jelent meg, akinek önként alávettük magunkat annak érdekében, hogy végre valahára részesei lehessünk a civilizált világnak, ahova úgy gondoltuk mindig is tartoztunk.
Sértõdöttség A sértõdöttség diskurzusa akkor született meg, amikor a tag jelölt országok ráeszméltek, hogy Európa nem feltétlenül olyan szívélyes irányukban, mint azt feltételezték. A legelsõ sokkoló élménynek a csatlakozás idõpontjának idegfeszítõ halogatása bizonyult. Egy bolgár bulvárlap a következõképpen írt errõl: „Az EU becsapta Bulgáriát a tagsággal kapcsolatban!”35 A csehek pedig így adtak hangot kételyüknek: „Mi akarjuk Európát, de vajon Európa is akar-e bennünket? […] Míg mi mindent megtettünk, hogy felgyorsítsuk a felkészülésünket a csatlakozásra, az EU hivatalnokok némely megjegyzései kétséget ébresztenek bennünk az egész folyamattal, a beígért 2003-as csatlakozási dátummal kapcsolatban.”36 A szlovén sajtó még ennél is élesebben fogalmazott: „Mi vagyunk a legjobbak. Méltatlan dolog, hogy várakoznunk kell!”37 Az egész csatlakozási folyamat alatt soha nem tûnt el teljesen a kétely, hogy az EU valóban elszánta-e magát a bõvítésre. „Brüsszel keménykedik
33 34 35 36 37
Trybuna Globus 2005.10.07. 24 chasa 2000.09.14. Týden 2000. Delo 1999.02.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
47
velünk!”;38 „A nyugat nem akar bennünket!”39 Ilyen és ehhez hasonló mérgelõdések végigkísérték a csatlakozás idõszakát. A horvát lapok is keserûen nyilatkoztak: „Amikor tavaly télen a Financial Times-ban láttam egy térképet, amin azt jelezték, hogy Horvátország Törökországgal egyetemben 2020-ban léphet be az EU-ba, azt hittem, hogy ez valami baki volt. De most már látom, hogy nem, ez egy valóságos terv. […] A tárgyalások nem fognak elég gyorsan lezajlani és félõ, hogy visszahúz a Balkán, ahonnan sikerült négy évvel ezelõtt megszabadulnunk. […] Az EU azzal taktikázik, hogy várat bennünket az ajtó elõtt és közben felhasználja ellenünk saját hibáinkat.”40 A tagjelöltek számára az elkerülhetetlennek tûnõ csatlakozás és az egyenlõtlen kapcsolat szülte feszültség életre hívott egy erõs EU-t kritizáló hangot: „A ’tárgyalások’ egy teljesen téves kifejezés. Ugyanis semmi megtárgyalandó nincs, a tagjelölt országtól elvárják, hogy alkalmazkodjon az Unió elõírásaihoz és mindez a Bizottság szigorú felügyelete mellett történik. A csatlakozó ország így egy egyenlõtlen pozícióba kerül Brüszszellel és más tagállamokkal szemben. A jelöltek sokszor érezték magukat megalázva a folyamat alatt.”41 Ugyanakkor a kívül maradás sem tûnt megoldásnak: „Ha nem lépnénk be az EU-ba, akkor olyanok maradnánk, mint Emir Kusturica reménytelen és reményvesztett figurái, akik teli konyakos poharakat vagdosnak a saját fejükhöz.”42 Az EU kényelmetlen és zavaró fölényes jelenléte újabb és újabb elégedetlenkedõ megnyilvánulásokat hívott életre: „Mit akar az EU? Eltiporni bennünket a jelentéseivel? […] Brüsszelt irritálja, hogy Bulgária állandóan új fejezeteket akar megnyitni mielõtt a lezárt fejezetek eredményeit értékelni tudták volna.”43 A magyar sajtóban meg jelent egyik cikk az EU komolyságát kérdõjelezte meg: A csatlakozás után, 2004–2006 között 350 milliárd forinttal többet kapunk az Európai Uniótól, mint amennyit befizetünk annak kasszájába. Kecsegtetõ ajánlat. A handlé szokott ilyen jellegû összegekkel zsonglõrködni. Elsõ hallásra soknak hangzik, s csak késõbb derül ki, hogy mélyen alatta van a reális árnak. [...] Tudni kell, hogy a 350 milliárd többlet nem jár automatikusan, az egy 38 39 40 41 42 43
24 chasa 2000.06.17. 24 chasa 2000.09.11. Globus 2005.05.20. Globus 2004.05.28. Globus 2005.05.20. 24 chasa 2000.06.17.
48
VIDRA ZSUZSANNA
keretösszeg, amit akkor kaphatunk meg, ha elnyerjük az unió bürokratáinak maximális kegyeit.”44 Ez utóbbi véleményt, elkerülendõ az „engedelmeskedõk” kritikáit, eurorealista álláspontnak keresztelték. Az elsõ fontos eleme ennek a diskurzusnak a tanár kép dekonstruálása: „Alapos a gyanú: a kérdõív jelentõs részben az eurobürokraták kényelmi szempontjait szolgálja, hiszen – az évkönyvekbõl kiolvasható adatok mellett – azt is megtudhatnák viszonylag kis fáradsággal, hogy Magyarország, mondjuk, mióta tag ja az ENSZ-nek, vagy hogy milyen érvényes nemzetközi megállapodásai vannak – éppenséggel például magával az Európai Unióval. Mindenesetre biztos, hogy aki elolvassa a (helyesen) kitöltött kérdõívet, tudni fogja mi is az a Magyarország”.45 A horvát sajtóban is megjelentek kétkedõ hangok: „Legyünk fokozottan gyanakvóak az EU-t illetõen. Nem kell mindent elhinni, amit mondanak. Gyakran fogalmuk sincs mirõl beszélnek. Egész pontosan ebben a pillanatban az EU magáról sem tudja, hogy kicsoda, micsoda, merre megy és hogyan fog mindez végzõdni. Még ha olyakor érthetõnek is tûnik, amit mond, az üzenet mégis becsapós. Hív bennünket: gyertek csak, gyertek befele! De ez csak egy jól hangzó szólam, a jólneveltség álcája.”46 A tag jelöltek irányában tanúsított szolidaritást is fenntartásokkal kell kezelni. A lengyel sajtóban jelent meg az agrártámogatások kapcsán, hogy „az agrárpolitikai reformok ürügyén az Unió a lengyel gazdáknak nagyon méltatlan támogatást ígért.”47 Az EU-ban elhatalmasodó félelem a bõvítést követõ migrációs hullámtól, a következõ reakciót eredményezte: „Ugyanazok a lapok, melyek anno, a berlini fal leomlása után azzal ijesztgették Nyugat Európát, hogy 25 millióan fognak megindulni az Elbán túlról egy jobb élet reményében nyugat felé, most újabb népvándorlás rémképével fenyegetik az EU országok lakosságát. Tudni kell, hogy 1989 óta alig 2 millióan mentek el az egész volt szovjet blokkból. Az 1980-es években is hasonló migrációs hisztéria uralkodott el Európán, amikor Görögország, Portugália és Spanyolország csatlakozott. Amikor elérkezett a nagy nap, kiderült, hogy a félelem alaptalanak bizonyult. Sõt, az eltávozni szándékozók száma még csökkent is a bõvítés után!”48 44 45 46 47 48
Magyar Nemzet 2003.04.09. HVG 1996.06.01. Globus 2003.04.25. Nasz Dziennik Wprost
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
49
A horvátok diskurzusában az európai vezetõk gazdag és jómódú országaik önzõ érdekvédõiként jelentek meg. A nagy politikai egyéniségek, mint Churchill, de Gaulle, Kohl, vagy akár még Mitterand is, letûntek a színrõl és most, mint azt megtudtuk, „a nemzet-államokat párt technokraták irányítják.”49 A szlovénoknál is találkoztunk hasonló véleménnyel: „Az EU-ban a hozzá nem értés és a nemzeti egoizmus uralkodik.”50 A meglehetõsen negatív képek sorában felbukkant a kisstílû, zsugori EU is: „A tagországok szemében túl magasnak tûnnek az egyesítés költségei, így kicsinyes alkudozás kíséri a bõvítést.”51 Ennek az attitûdnek az eredménye is lehet akár a cseh sajtóban megfogalmazott vélemény: „A csatlakozás, legalábbis az állami költségvetés szempontjából egy katasztrófa lesz. […] A tagság sokak számára nagy és keserû kiábrándulást fog hozni.”52 Hasonló kételyeket fogalmazott meg egy másik cseh lap is: „Úgy tûnhet, mintha a cseh költségvetés a következõ években nagyon jól jár majd a csatlakozás következtében. […] Az ördög azonban, mint azt megszoktuk, a részletekben van!”53 Összességében, bár az egyenlõtlen viszony az EU és a tag jelölt országok között adott és megváltoztathatatlan volt, az elutasítottság és az EU bõvítés iránti valódi elkötelezettségben való kétkedés hatására az engedelmesség diskurzusával szemben megszületett egy ellen-narratíva, melyet elsõsorban a mindenható civilizátorként fellépõ EU kép dekonstruálása jellemzett.
Félelem Amint a csatlakozás bizonyossá vált, a sértõdöttséget felváltotta a félelem: félelem az ismeretlentõl és felelem az elképzelttõl. Az ismeretlen, tehát, hogy mi is fog velünk történni, ha bent leszünk az EU-ban, ilyen módon fogalmazódott meg: „Minél közelebb kerülünk az Unió bejáratához, annál jobban gyötör bennünket a kérdés: hová is megyünk? Mi vár ránk az Unióban és mire is jó mindez nekünk?”54
49 50 51 52 53 54
Globus 2005. Delo 1999.12. Magyar Nemzet 2002.12.16. Právo 2003.05.21. Hospodáøské noviny 2003.05.29. Týden 2003.04.22.
50
VIDRA ZSUZSANNA
Az ismeretlennek nincs formája ezért nehezen testesülhet meg a nyelvben és a diskurzusban. Az elme és a kollektív tudat(alatti) azonban formát követel magának. A félelem formát is öltött, méghozzá az Unió agreszszív szereplõként való megjelenítésében. A legközkedveltebb értelmezés az EU, mint idegen elnyomó megrajzolása lett, mely ránk akarta kényszeríteni szabályait és elõírásait, gyarmatosítani kívánt bennünket. A bolgár sajtóban az idegen gyarmatosítás képe így jelent meg: „külföldiek felvásárolják földjeinket 2006 után.”;55 „Az EU bezáratja vágóhídjainkat.”56 A magyar sajtóban megjelent cikk az EU-t a klasszikus gyarmatosító kizsákmányolóként mutatta be: „Miért is lenne fontos az Európai Uniónak a jelentkezõ országok gyors felvétele? […] Mit nyerne az unió az új tagok felvételével? (A jelölt országok) piacaikat csaknem teljes mértékben megnyitották az EU-országok termékei elõtt. Liberalizálták továbbá a tõkebefektetési lehetõségeket. […] Az unióból származó munkavállalók alkalmazása elé sem gördítettek akadályt: Vagyis azt mondhatnánk, hogy az Európai Unióban megteremtett négyféle szabadság […] gyakorlásának elõnyeit az unió országai csaknem zavartalanul élvezhetik a társult országokkal fenntartott kapcsolatukban. Igaz ez fordítva is? Egyáltalán nem. […] valójában egy aszimmetrikus kapcsolat alakult ki. […] Közvetve is hozzájárultak azonban ezek az országok az unió növekedéséhez. […] Úgy tûnik azonban, hogy többen szeretnék fenntartani a jelenlegi állapotot a belépés után is. Ma [...] az ipar közel 80 százaléka külföldi, illetve vegyes tulajdonban van. A külföldi cégek, fõleg a multinacionális vállalatok viszont termelésüket elsõsorban az olcsó munkaerõ miatt hozzák hazánkba. Céljuk pedig […] nem a magyar gazdaság erõsítése, korszerûsítése.”57 Az elképzelt gyarmatosítás narratívája elõrevetítette a lehetséges következményeket, mégpedig, hogy a legszegényebbek leszünk és maradunk is az Unióban. A szegény rokon és vendégmunkás képei uralták a képzeletet. Másrészrõl, de ezzel összefüggésben, másodrendû állampolgár víziójával ijesztgettek bennünket. A következõ, a bolgár sajtóból vett példa is ezt ábrázolja: „A tárgyalások eredményeként elértük, hogy orvosaink kórházi kiszolgáló személyzetként dolgozhatnak Franciaországban, építészeink segédmunkásként építkezéseken Belgiumban és Olaszországban, és romáink pedig egész Európában szórakoztathatják az utca népét az ’itt a piros 55 56 57
24 chasa 2001.05.04. 24 chasa 2002.03.26. Magyar Nemzet 1998.10.24.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
51
hol a piros’ játékkal.”58 A magyar sajtó is tárgyalta a témát: „Hogyan kerüljük el a csapdákat? Az a nagy kérdés: a csatlakozás nyertesei vagy vesztesei leszünk. [...] A csatlakozással ugyanis nagyon sokat nyerhetünk, de talán még többet veszíthetünk – s ezzel az EU-tagországok alárendeltjeivé sülylyedhetünk, amennyiben rosszul képviseljük saját érdekeinket.”;59 „A belépés pillanatában Magyarország is másodosztályú ország lesz mindenfajta mutató szerint.”60 A lengyelek megalázottság érzését az táplálta, hogy az Unióban elsõsorban a vendégmunkásokról és nem a lengyel cégekrõl fogják õket ismerni: „Ha valódi szabadság volna, egy lengyel péknek nem kellene vizsgát tennie gyümölcskenyér-sütésbõl, egy lengyel borbélynak pedig nem kellene mester fokozatot felmutatnia Ausztriában. Egyelõre nincs kilátás arra, hogy meghódítsuk a bankszférát, a telekommunikációs piacot. Maradunk a szakmunkáknál, a karbantartó, takarító szolgáltatásoknál. A szolgáltatások szabad áramlásának hiánya miatt cégeink évente 2–3 milliárd euró veszteséget szenvednek el.”61 Van azonban még ennél is rosszabb. Az, ha elveszítjük önazonosságunkat. Ez a nemzeti identitás és szuverenitás elvesztésétõl való félelem narratíváiban öltött testet. Például: „a csatlakozási szerzõdés aláírásakor Vaclav Klaus utalt arra, hogy el fogjuk veszíteni szuverenitásunk egy részét.”62 Az EU egy kísértetként fenyegeti a cseh nemzeti identitást: „Európa a fantáziánkban hirtelen egy nagy, több százezer hivatalnokot magában foglaló intézménynek tûnik fel. És ezeknek a hivatalnokoknak egyetlen küldetésük, hogy elnyomják, megfertõzzék, megalázzák és kontrolálják a büszke cseheket. Ez fárasztó munkájuk egyetlen célja. A kafkai kastély összehasonlítva az EU-val oly barátságos, mint egy szoptató anya ölelõ karjai. Amennyiben ez így folytatódik és csatlakozunk ehhez a bürokratikus pokolhoz, mi csehek eltûnünk, feloldódunk, mint egy kockacukor egy adag feketekávéban.”63 A lengyelek ugyancsak rettegtek nemzeti szuverenitásuk elvesztésétõl: „Semmi kétség, az Unió struktúrájának és az alkotmány normáinak a megváltoztatása végérvényesen felszámolja
58 59 60 61 62 63
Monitor 2005.04.24. Magyar Nemzet 1998.04.28. Népszabadság 2002.12.09. Wprost Právo 2003.04.23. Týden 2003.06.09.
52
VIDRA ZSUZSANNA
nemzeti szuverenitásunk megmaradt elemeit újabb és újabb kompetenciák és hatáskörök brüsszeli centralizációja nyomán.”64 A csatlakozással a nyelvünk, szokásaink, de még nemzeti ételeink és italaink eltûnésének képe is fenyegetett: „A lengyel kormány azt tervezi, hogy a gazdasági és jogi szférában csökkenti a lengyel, mint hivatalos nyelv használatát a köztársaság területén. […] Megjelent egy olyan tervezet, mely a közhivatalokban lehetõvé teszi idegen nyelvek használatát.”65 A bolgárok örömmel jelentették, hogy sikerült megmenteniük néhány szimbolikus erõvel bíró nemzeti italukat: „Megõriztünk jó néhány konyak és bor márkát!”66 A félelem diskurzusa tehát a csatlakozást követõ elképzelt gyarmatosítás rémképébõl táplálkozott, melynek legjelentõsebb következménye nemzeti önazonosságunk és szuverenitásunk elvesztése.
A „valódi Európa” Az EU-ról kialakított pozitív és negatív képek jellemzõen a „mi” és „õk” relációjában jelentek meg, saját EU-hoz fûzõdõ viszonyunk alapján ítéltük meg az Uniót. Az EU-t önképünk és önérdekeink torz lencséjén keresztül láttuk. Volt azonban minden országban egy „szakértõi EU kép” is, mely se nem az ígéret földje mítoszból, se nem az identitásunk elvesztése fölötti siránkozásból táplálkozott. A „szakértõk” távol álltak mindkettõtõl, érvelésük racionális alapokon nyugodott. Legjellemzõbb az EU bonyolult struktúrájának kritizálása vagy akár nevetségessé tétele volt, illetve kételyeket megfogalmazása az Unió hatékonyságát illetõen: „Kár volt sietni. Az érmék megformálásában sem sikerült ötletesebbnek lenni, mint a pénz nevének kitalálásakor. Hiába, az egység fenntartása és a kényszeres kompromisszumkeresés ritkán szül vakmerõen új megoldásokat.”67 Az integrációs projekt sikerének megkérdõjelezése is elõfordult, felemlegetve azt a tényt, hogy Európát többé nem nagy politikai személyiségek, hanem szürke bürokraták irányítják: „Mellesleg elkelne Brüsszelben egy új Jacques Delors. (Aki még Mrs. Thatchert is „bedarálta”.) Annak volt ereje, jövõképe, agresszivitása. Utódai gyöngék; nem politikusok, inkább hivatalnokok.”68 64 65 66 67 68
Nasz Dziennik Nasz Dziennik 24 chasa 2003.06.06. Népszabadság 1997.06.30. Népszabadság 2000.02.14.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
53
A cseh sajtóban az euró árfolyamának gyengesége adott alapot az Európai nagy terv tökéletlenségének és törékenységének a kikarikírozására: „Az euró alacsony árfolyama felveti a mesterségesen létrehozott valuta túlélõképességének kérdést, illetve további kétségek is felmerülnek: fenn marad-e az Unió egyáltalán? És van-e értelme a bõvítésrõl beszélni akkor, amikor az európai projekt minden elemében megrendült?”69 A „szakértõi diskurzus” a racionalitás nevében támadást indított az ígéret földje mítosz és az azt megalapozó kollektív mentalitás ellen. Nagyon is jól érzékelték a „szakértõk” a mítosz erejét és épp ezért figyelmeztettek a várható következményekre: „Ha csak állunk és várunk, hogy pénz hullik az ölünkbe a Strukturális Alapokból, nagy valószínûséggel zsákutcába futunk.”70 A magyar lapokban is találkozhattunk hasonló véleménnyel: „Csak nehezen vesszük majd észre, hogy minden itt és ránk maradt, ami tényleg belül van, ami testmeleg, vagyis az, ami eldönti, hogy végül is miként élünk. Magyarán szólva: továbbra sem fog beleszólni senki abba, hogy mit kezdünk egymással. […] Nincs például mondanivalója az Uniónak arról, hogy mennyi a tisztességes nyugdíj és hány éves kortól jár. […] Azért sem fognak bennünket a brüsszeli fõtéren messzire kidobolni, hogy egyébként is átlag alatti nemzeti jövedelmünkbõl, még arányosan is kevesebbet költünk másoknál az egészségügyre. […] Az sem izgat rajtunk kívül senkit, hogy hívunk-e ebbe a rendszerbe segítségül magántõkét. […] Politikai kultúra dolga.”71 Az ígéret földje mítosz eredete az európai jóléti rendszerek által megteremtett prosperitásra vezethetõ vissza. Ezek fenntarthatósága már hoszszú évtizedek óta viták tárgyát képezi a különbözõ európai országokban, ugyanakkor a csatlakozó társadalmakban ezeket nem ismerik, nyilvános beszéd részét nem képezik. Tehát a tagjelöltek elhitték, hogy õk ehhez az elképzelt és idealizált jóléti világhoz fognak csatlakozni. A „szakértõk” hevesen tiltakoztak ez ellen a tévképzet ellen és rámutattak a rendszer gyengeségeire és problémáira: „Európa szocialistái továbbra is görcsösen ragaszkodnak az amúgy szklerózisban szenvedõ és már szétesõ félben lévõ jóléti rendszerekhez. Az EU mégis támaszkodik ezekre az avitt eszmékre. Itt van például a Lisszaboni Stratégia. A kitûzött cél, hogy Európa lekörözze az Egyesült államokat technológiában, versenyképességben. Ennek érdekében különbözõ teljesen bürokratikus „keret programokat” 69 70 71
Euro 2000.05.15. Hospodáøské noviny 2003.05.28. Wprost
54
VIDRA ZSUZSANNA
hoz létre. Azt is mondhatnánk, hogy egy európai Szilikon-völgyet akarnak megteremteni közpénzen!”72 Feltehetjük a kérdést, hogy ez a fajta diskurzus mennyiben lehetett hatásos, elérte-e a publikumot és hozzájárulhatott-e az Uniót érintõ fontos kérdésekrõl való gondolkodáshoz? A válasz nagy valószínûséggel nem, hiszen az ország-tanulmányok mind rámutattak arra, hogy a „szakértõi diskurzus” jellemzõen kis példányszámú, jól körülírható rétegnek szóló sajtóorgánumokban jelent meg. A bolgár esetben például megemlítették, hogy „az ország összes vállalását a Hivatalos Közlönyben publikálták”,73 utalva arra a brüsszeli kritikára, hogy a kormány nem tett semmilyen erõfeszítést, hogy a széles nyilvánosságot tájékoztassa a csatlakozási tárgyalások folyamatáról és közzétegye az ezzel kapcsolatos közérdekû információkat. Egy másik lap a folyamat elitista természetét kritizálta: „Az európai integráció hivatalos fogyasztásra való!”74 Illetve megint egy másik azt kifogásolta, hogy a „politikai elit az integrációt saját tulajdonaként kezeli.”75 A cseh sajtó egy kormányfinanszírozású felvilágosító kampány kapcsán tett kritikai meg jegyzéseket: „Martinnak van egy kis cége. Számára az EU nem csak privát érdeklõdés miatt fontos, hanem pénzbevételi forrás is. A cége nyerte azt a pályázatot, melynek a célja az lett volna, hogy a információkat nyújtson a lakosságnak az Unióról. Mindehhez több százezer koronát kapott a Külügyminisztériumtól. Milyen meglepett lehetett Martin, amikor csupán hat ember jelentkezett az elsõ ilyen tájékoztató foglalkozásra, amikor összesen két tanár jött el a kifejezetten nekik szánt kurzusra és a vállalkozóknak tervezett képzésen meg egyáltalán nem jelent meg senki. Van-e értelme egy csomó pénzt elpazarolni ezekre a felvilágosító kampányokra, amikor úgy tûnik, hogy a lakosság nagy részét ezek a dolgok egyáltalán nem érdeklik?”76 A magyar sajtóban is éles kritikák illették az elit felelõsségét: „A probléma gyökere az, hogy a magyar politikai „elitnek” és a véleményformáló értelmiség jó részének semmilyen, az integrációval kapcsolatos politikai elképzelése, víziója nincsen, maga is alulinformált és sokszor elõítéletektõl vezérelt, így az EU–magyar kapcsolatok unalmas
72 73 74 75 76
Wprost Dnevnik 2004.06.11. Capital 2000.02.23. Sega 2004.12.17. Hospodáøské noviny 2003.05.02.
Az Európai Unió képe néhány közép-kelet-európai és egy balkáni ország sajtójában
55
és felelõtlen médiabeli tálalása csupán a közöny és a tudatlanság bõvített újratermelése.”77 A „valódi Európa” diskurzusa annyiban tért el a többi korábban tárgyalttól, hogy kritikai érvekre alapozva álláspontját elszakadt attól, hogy az EU-ról kialakított véleményét kizárólagosan a „mi” és „õk” viszonyrendszerében értelmezze. Racionális és objektív elemzésekre törekedett. Az önkritika is részét képezte ennek a diskurzus típusnak, többek között az ígéret földje mítoszának lerombolásával. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a szakértõi, racionális diskurzust a jelek szerint egy marginalizált helyzet jellemzett, amit jelzett a lakosság alul és rosszul informáltsága is.
Néhány következtetés A hatásos, befolyásos és meggyõzõ képek mindegyike én központúnak találtatott, tehát saját helyzetünkre reflektálva értelmezte az Uniót. Továbbá elsõsorban érzelmi és nem objektív vagy kognitív alapon interpretálta az EU-val kapcsolatos kérdéseket. És bár az Unió sajtó ábrázolását minden vizsgált országban az alulreprezentáltság és az átpolitizáltság jellemzett, a csatlakozási folyamatot az összes tagjelölt mégis egy érzelmileg felkavaró periódusként élte meg. Mindez egy olyan pillanat volt a régió országainak történetében, amikor is a nyugathoz fûzõdõ viszonyuk és ennek a relációnak a különféle interpretációi kikristályosodhattak. A nyugat felé tekintõ modernizálók és a hagyományõrzõk közti régi szakadékok újraíródtak és a folyamatot jellemzõen öngyarmatosításként vagy rettentõ képekkel megjelenített idegen hatalom gyarmatosításként értelmezték. Említettük, hogy az öngyarmatosítás fogalmának használata ellen gyakorta szokták felhozni, hogy az veszélyesen önbeteljesítõ jóslatként mûködhet a traumatikus identitásunk megerõsítésében. Úgy találtuk azonban, hogy mégsem haszontalan a fogalmat értelmezési kategóriaként használni, mivel az önvád és az elmaradottságunk feletti eltúlzott víziók úgy tûnik továbbra is alapelemeit képezik a közép-kelet európai és balkáni identitásunknak. Olyannyira, hogy az egyetlen létezõ válasz erre az öngyarmatosító identitásra a rosszul értelmezett nemzeti érdek pozíciója, mely jól ki is rajzoldódott a csatlakozás diskurzusaiban. 77
Élet és Irodalom 2000.07.21.
STEFAN PANNONYMUS
Egy imigráns vallomásai Igazi népmese*
H
ogy az élet egy nagy kaland, mindig tudtam. Ezen belül is helyet változtatni, utazni még nagyobb kaland. Hiszen a legnagyobb kalandorok mindig is az utazók voltak. A migráns pedig utazó – tehát kalandor. És a népmesék hõseihez hasonlatosan számos próbát kell kiállnia, hogy elnyerje az öreg király lányának kezét és így a fele királyságot. A jutalom ez esetben bizonyos értelemben kisebb, bár nem lebecsülendõ: az új helyen való maradás jogát elismerõ papír. Vagy ahogyan az oroszok mondják: a bumaska. Ha van bumaskád – minden rendben van, minden kapu megnyílik elõtted. De legalábbis nem zárul be az orrod elõtt. Az út során számos szörnnyel kell megküzdeni. Ma már persze sárkányok, gonosz boszorkányok, vasorrú bábák és magukat szép leányoknak álcázó varangyok csak a mesékben léteznek, helyüket azonban a hivatalnokok vették át. A bürokraták. De nem abban az értelemben, ahogyan azt Max Weber leírta (avagy megálmodta). Pontosabban az ellenfél az a bürokrata, aki szigorúan ragaszkodik a törvény „szelleméhez”, a jogszabályokhoz. A magyar idegenrendészet bürokratája annyiban „weberi”, hogy akár pontos is, megbízható, halad elõre a ranglétrán, ám az, hogy kiszámítható lenne, aligha állíthatjuk tapasztalataink alapján. De egyáltalán nem biztos, hogy ezért õ lenne a hibás – a szinte menetrendszerûen változó törvény és a nyomában születõ rendeletek mágikus erdejében alighanem õk sem igazodnak ki elsõre, mint alant erre majd példát is hozok. Sõt, inkább azt kell mondanom: a bürokraták zöme kedves, készséges volt. S ha már a meséknél tartunk: a migrációs történetekben csak elvétve találkozunk olyan szereplõkkel, akik a fõhõsnek (azaz a migránsnak) * Stefan Pannonymus: Confessions of a Migrant (A real Folk Tale). Regio. A review of Studies on Minorities, Politics, and Society, 2007. 286–306.
Egy imigráns vallomásai
57
segítenének, tehát maguk is pozitív hõsök. Negatívból viszont annyi akad, amennyit egy mese mégsem bír el: a történet esti meseként való felolvasása a hallgatóban rémálmok sorát hívná elõ az éjszaka folyamán...
A vándorlás mint sors E sorok írója, mondhatni, tapasztalt migráns. A hetvenes évek elején született az akkor prosperáló, nyugodtnak tûnõ, (külföldi kölcsönökbõl) fejlõdõ titói Jugoszláviában. Nem okozott neki problémát megérteni, hogy a rokonság egy része miért él Németországban – õk 1944-ben menekültek el Vajdaságból a közelgõ szovjet hadsereg és a partizánok elõl, minthogy ún. dunai svábok. Akadt rokon Budapesten is, aki a II. világháború után – mivel a magyar, Horthy-féle hadseregbe sorozták be – Budapesten telepedett le. A németországi rokonok inkább egy még boldogabb és szebb világ képét tárták fel elõtte – a boldogság elsõsorban a nyugati fogyasztói társadalom termékeiben, az Adidas tornacipõkben (amelyeket egyébként Szlovéniában is gyártottak, ám otthon nem voltak kaphatóak), a reggelinél felszolgált narancslében és a zsebbe dugott márkákban mutatkozott meg. Falujából számosan dolgoztak vendégmunkásként Nyugat-Európában. Szülei csak azért nem vándoroltak ki Németországba – noha nem kulimunkára hívták õket, édesapját például kórusvezetõnek –, mert úgy látták, az otthoni életszínvonal, lehetõségek is éppen elegendõek. Persze, ha tudták volna, mi következik a késõbbiekben, már e sorok írója is rég német állampolgár lenne – mindkét nagymamája német nemzetiségû volt –, és semmiképpen sem vált volna magyar cikkek, tanulmányok, könyvek írójává. És ezen esettanulmánynyal sem kellene veszõdnie. Egy a lényeg: olyan közegbõl származik, amelyben a vándorlás sosem számított deviáns cselekedetnek, megfutamodásnak. Hanem a felemelkedés legitim módja, bevett stratégia. Sõt, ma már egyenesen ajánlott, az otthonmaradásnak, vagy ahogyan a helyi kisebbségi és a magyarországi politikai elit is szajkózza: a szülõföldön maradásnak (amelyet tehát az elit preferál) önmagában véve semmi értéke sincs. Üröm csak akkor vegyül az örömbe, ha az elvándorolt kivagyiskodva tér viszsza egy-két hétre évente, eljátsza a sikeres embert – miközben mindenki tudja, külföldön a társadalmi ranglétra alsó harmadában foglal helyet.
58
STEFAN PANNONYMUS
Háborús idõk A történet 1991-ben vett fordulatot, amikor kitört a jugoszláviai háború. A nyár során egyre többet hallott arról az ember, hogy a katonaköteles fiatalok vagy a behívott tartalékosok Magyarországra menekülnek. Baráti társaságunkban is téma volt ez, hisz szeptember közepén kellett bevonulnunk az akkor még reguláris, háborús bûnökkel nem terhelt Jugoszláv Néphadseregbe. Noha többen emigrálásra biztattak bennünket – szüleink félelmükben viszont fel sem merték tenni e kérdést, legalábbis nekünk nem –, én egyik barátommal úgy döntöttem, bevonulunk. A szó szoros értelmében prózai oka volt ennek: Ottlik Géza Iskola a határon címû regényétõl voltunk elájulva, amely egy katonai általános iskolában játszódik, egy totalitárius intézményben. Egyszerûen kíváncsiak voltunk, tényleg úgy mûködik-e az egész, ahogy kedvenc regényírónk megírta. Nos, késõbb beláttuk, ez a koncepció merõ balgaság volt – a valóság sohasem utánozza így a mûvészetet. Fõleg nem, ha háború van. A bõ egy év során számos menekülttel találkoztam, akikkel katonaként is foglalkoznom kellett, minthogy többek közt ezredírnok is voltam. Zokogó anyákkal találkoztam, akik nem csak fiukat veszítették el, de egész vagyonukat is – a hadsereg tisztjei viszont érzéketlenek voltak problémáik iránt, illetve nem tudtak segíteni rajtuk. Legjobban a Szarajevóból menekülõ, állatorvos végzettségû, magasrangú tisztek sorsa rendített meg, hiszen velük igen sok idõt töltöttem el. Szarajevóból alig tudtak kimenekülni, s most kiderült: egész életpályájuk, terveik dugába dõltek. A biztos katonai pályafutás, a számos benefíció helyett most mindnyájuknak jutott egy katonai ágy, többedmagukkal éltek az ezredes doktorok a kaszárnya klubjának elõcsarnokában, zacskókban tartották civil holmijaikat. Már ha volt ilyen. Ekkor találkoztam legpregnánsabban azzal, milyen új életet kezdeni (a nulláról), mit jelent menekülni, migrálni. Mivel futárkodtam is, lett volna alkalmam átszökni Magyarországra, de már a gondolattól is úgy remegett a gyomrom, hogy nem mertem kockáztatni. Egy alkalommal már majdnem elszántam magam – épp a szerb-magyar határon kémkedtünk –, de az õrt „neutralizálnom” kellett volna, és a boszniai muzulmán katonatársamat nem volt szívem lelõni, noha akkor már a szerb egységek („egységeink”) már a boszniai muzulmánokat lõtték.
Egy imigráns vallomásai
59
Békeidõk Ahogy leszereltem, egy hét után, 1992. szeptember 28-án Budapestre utaztam, mert már korábban kaptam egy ösztöndíjat a magyar államtól a Nemzetközi Elõkészítõ Intézetbe, amelyben az egyetemi felvételire készítették fel azokat a diákokat, akik a határon túlról érkeztek, azaz a környezõ országban élõ magyar kisebbség tagjait. Formailag ez az Intézet arra szolgált, hogy az ideérkezõ külföldi diákok megtanuljanak magyarul. Az esetünkben ez eleve nevetséges volt. Az egyéves tartózkodási engedélyt maga az intézmény intézte – ha jól emlékszem, öt hétig is eltartott, amíg visszakaptuk az útlevelet és meglett az engedély. De legalább intézni nem kellett semmit személyesen. Ó, a boldog békeidõk!
Csinos lányok elõnyben A következõ õsszel aztán megkezdtem egyetemi tanulmányaimat. Ekkor az ember szíve még örömmel volt teli: felvették az egyetemre, ösztöndíjat kap, sikerült kollégiumi szállást szereznie. Még az is logikusnak tûnt, hogy csak újabb egy évre adják meg a tartózkodási engedélyt. Szállásbejelentõt a kollégiumban kaptunk, ösztöndíjpapírt, iskolalátogatási bizonyítványt az egyetemen. Nem lehetett túl nehéz elintézni, s ezt abból gondolom, hogy nem is emlékszem erre. A következõ évre annál inkább. 1994 õszén az Izabella utcai hivatalban kellett sorba állni – ugyanazon, ám friss papírokkal. Elõször hét órát kellett várni, majd még egy alkalommal öt órát. Még szerencse, hogy egy régi kedves barátnõmmel egy idõben mentünk, dumálva kissé gyorsabban telt az idõ. De már akkor felfigyeltünk, hogy egyes sorstársak – akiket a kollégiumból ismertünk látásból, s tudtuk, felsõbbévesek, Erdélybõl (Romániából) és Kárpátaljáról (Ukrajnából) származó jogászhallgatók – milyen otthonosan mozognak az épületben, illetve az udvaron, hiszen ott végzõdött a sor. Jöttek-mentek, ki az irodából, be az irodába, el hamburgerért, amit elõttünk majszoltak el komótosan a lépcsõház korlátjára támaszkodva, majd nem sokkal késõbb, miután újra bementek az irodába, sietve távoztak. Mi pedig étlen-szomjan, vécézési lehetõség nélkül ácsorogtunk. Az igazi meglepetés engem azonban akkor ért, amikor szóbanforgó barátnõmmel végül bejutottunk az ügyintézõhöz. F. úr nevére, arcára a mai napig élesen emlékszem. B.-t úriember módjára elõre engedtem
60
STEFAN PANNONYMUS
F. ügyintézõ úrhoz. Ekkor már minden gyorsan haladt, úgyhogy B. megvárt, míg én is végeztem F. úrnál. Nos, ekkor estem csak hanyatt. Ugyanis a csinos B. három évre kapta meg a tartózkodási engedélyt, én viszont csak kettõre. (Igaz, ha nem tudom, hogy õ három évre kapta, akkor viszont elégedett lettem volna a kettõvel, hisz a kettõ pont eggyel több, mint az egy.) A poén persze az egészben az, hogy mindkettõnknek ugyanolyan papírjai voltak: ugyanonnan származtunk, Vajdaságból, ugyanabban a kollégiumban laktunk, ugyanakkora ösztöndíjat kaptunk, és ugyanarra az egyetemre is jártunk másodévesként, bár más karra. Hogy F. úr csakis pofára osztályozhatott, az a napnál is világosabb volt elõttünk. Ha nem is a diszkrimináció, de a sorbanállás és a közben tapasztalt élmények olyannyira megihlettek, hogy a következõ nyáron egy esszépályázatra errõl is írtam – meg is nyertem az elsõ díjat. Ezzel kezdõdött el írói pályafutásom, ha úgy vesszük. Igaz, az esszében az eset csak a keretet szolgáltatta, illetve a helyszínt, ahol elgondolkodom a haza, az otthon, az idegenség fogalmáról.
A migráció mint ihlet De a migráció, az utazások során szerzett élményeket más munkáimban is megörökítettem. A határon a mai napig összeszorul a gyomrom, ha meglátom a vámosokat, rendõröket, határõröket. A csempészektõl kiver a hideg veríték. Róluk novellát írtam, a határokon átívelõ kulturális (pontosabban „kulturális”) cserekereskedelemrõl, illetve a vendégmunkások szenvedéskulturájáról egy tanulmányt, ami egy amerikai folyóiratban jelent meg. Ezt nem dicseksvésbõl mondom, hisz tudós sem lettem, pusztán azért, mert e témák örökzöldek és fölöttébb inspirálóak. Ahogyan Günther Grass mondja: „a legjobb angol nyelvû könyveket emigránsok írják, ahogy itt, Németországban is ragyogó könyvek születnek törökök tollából, és így van ez egy sor más országban is. Általuk is gazdagabbak leszünk.” Igen, ez így lehet – csakhogy amíg az ember földi halandó, egyszerû vándor, e- és imigráns, ebbõl a gazdagságból éppen semmit sem érez.
Menni vagy maradni Két év múlva már kulturáltabb körülmények közepette hosszabbítottam meg a tartózkodási engedélyemet, valahol a Hõsök tere környé-
Egy imigráns vallomásai
61
kén volt a hivatal. Végzõsként, azaz már az egyetem befejezése elõtt elkezdtem otthon, Újvidéken dolgozni – míg le nem diplomáltam, ingáztam. Utána pedig eszem ágában sem volt újabb tartózkodási engedélyt vagy letelepedési engedélyt kérni, minthogy sem jogalapom, sem pénzem nem volt rá. 1998-ban ráadásul izgalmas idõket éltünk Szerbiában, elkezdõdött a koszovói konfliktus, a független médiában dolgozva, amolyan ellenzéki értelmiségiként volt mit látni. Kortársaim közül azonban rajtam kívül szinte senki sem tért haza a Vajdaságba, legalább kilencven százalékuk Magyarországon maradt, s ha hatalmas erõfeszítések révén is, de megszerezte a magyar állampolgárságot.
A NATO elõl a NATO-tagállamba Aztán 1999. március 24-én a NATO elkezdte bombázni Jugoszláviát – amit hazámnak sosem éreztem, de azt természetesként éltem meg, hogy állampolgára vagyok. S mivel e „hazát” szolgáltam egykor katonaként, a mai napig úgy vélem, ez az állam tartozik nekem – minthogy én bõven megadtam neki azt, amit tõlem kért. Elõzõ nap, 23-án hagytam el az országot, hogy Budapesten átvegyek egy irodalmi díjat. Pedig elõzõ nap, azaz 22-én telefonált Magyarország belgrádi nagykövetségének egyik alkalmazottja, akivel kapcsolatban álltam mint „ellenzéki értelmiségi”, hogy hagyjam el az országot, õk is mindjárt indulnak, jön a bombázás. Azt mondtam, ma nem megyek sehova, holnapra szól a jegyem. Alig valamit is csomagoltam a táskába, egyrészt, pár napra minek, másrészt feltûnni sem akartam a határon mint egy menekülõ. Pedig határozottan éreztem, és valójában „tudtam”, hogy bombázás lesz, s emiatt alighanem Magyarországon ragadok. Mert háborúzni nyilván nem fogok hazajönni. Így is történt. A szerb határõr egyébként gratulált irodalmi díjamhoz, a magyar viszont morcosan kérdezte: menettérti-e a vonatjegyem. Elõvigyázatosságból persze olyat vettem – csakhogy éppen a szerb hatóság megtévesztésére. A NATO-bombázás elõl egy NATO-tagállamba menekültem amely 8 nappal korábban lett e katonai szövetség tagja. Az aztán különönösen érdekes is volt, hogy a Budapestre menekült szerb értelmiségiek hogyan szidták a NATO-t és a NATO-ba frissen belépett Magyarországot is... Igaz, valójában nem a NATO elõl menekültünk mi, hanem éppen a szerb hatóságok elõl. Kezdetben úgy tûnt, illetve abban reménykedtünk, hogy Slobodan Miloševiæ gyorsan megadja magát, és hazamehetek. Akkortájt
62
STEFAN PANNONYMUS
az érvényes jugoszláv útlevéllel harminc napig lehetett Magyarországon tartózkodni minden egyéb kötelezettség nélkül. De a napok múltak, a bombázás intenzitása csak nõtt. Munka (pénz) után kellett volna nézni, és a tartózkodás jogosultságát is elintézni. Felkerestem a külügyminisztériumban belgrádi kapcsolatomat, de nem segített: azt ajánlotta, a harminc nap lejárta elõtt lépjek ki az országból a magyar-román határon, de Romániába be se lépjek, hanem rögtön forduljak vissza. Ezt a cselt persze már ismertem korábbról, azoktól, akik nem rendezték itt papírjaikat, viszont a hadkötelesség miatt nem mertek belépni Jugoszláviába sem.
A halott menekülõ a jó menekülõ De a magyar–román határ nincs közel, így inkább menekültstátus iránt folyamodtam. Elõtte még felkerestem a Helsinki Bizottság magyarországi elnökét, aki fejét fogva csak annyit mondott: nem tud mit mondani. Illetve ugyanazt, mint a külügy embere: lépjem át valahol a határt, aztán forduljak is rögtön vissza, a magyar határõrség beenged, nem fog a senki földjén hagyni, hisz magyar vagyok mégiscsak. Felvilágosított, hogy menekültstátust úgysem fogok kapni, mert hiába, hogy ellenzéki újságíróként dolgoztam, az nem bizonyíték arra, hogy üldöztek, illetve hogy esetleges hazatérésem után bármi bajom esne. Az sem perdöntõ, hogy idõközben kigyulladt azon épület 12. emelete, ahol a munkahelyem volt. Kollégáim kábeleken lógva menekültek meg, szerencsére közülük senki sem halt meg, csak azok a liftben ragadtak, akik más cégnél dolgoztak az épületben. Ez viszont éppen semmi, ahogyan az sem jelent semmit, hogy idõközben a rezsim újságírókat gyilkoltatott meg. Hiszen általánosítani nem lehet, velem meg nem történt semmi... Vagyis a magyar hatóság menekültként akkor tudott volna elismerni, ha újságíróként Szerbiában már megöltek. De legalábbis félholtra vertek, s éppen újságírói munkám okán, s nem valami más miatt.
Pecsétes fecni Múltak az emigráns napok, s nem maradt más hátra, beadtam a menekültügynél a kérelmet. Az útlevelemet elvették, és adtak egy A4-es formátumú papírt (fecnit), ez volt az ideiglenes igazolvány: rajta a nevem, pár személyes adat és szállásom címe (egy barátom fogadott be
Egy imigráns vallomásai
63
lakásába). Fénykép sehol. A pecsét is úgy nézett ki, hogy egy krumpliból bármikor elkészíthetõ lett volna. Azaz könnyedén hamisítható. Nem tudom, ha igazol egy rendõr, mit tett volna velem. Kötve hiszem, hogy látott volna már ilyen igazolást, miszerint elbírálás alatt állok, mert a XX. század legvégén egy szimpla cetli mégiscsak gyanút kelt. Egy másik, szintén a Vajdaságból átmenekült íróval és családjával múlattuk az idõt. Közben nyilatkoztam német, japán, magyar tévéknek, rádióknak, lapoknak, még a Wall Street Journal dél-afrikai tudósítójának, aki most Budapesten dolgozott Jugoszlávia-szakértõként. Leg jobban a német ZDF fizetett az interjúkért (mások meg egyáltalán nem, igaz, a ZDF-en meg is lepõdtem). Íróbarátom úgy gondolta, hogy legjobb, ha a köztársasági elnökhöz fordulunk állampolgárság reményében, mégiscsak író, talán szolidáris lesz. Én viszont úgy gondoltam, hogy a hatalmon lévõknél keresek protekciót. Rossz döntés volt. Sikerült ugyan meggyorsítani az eljárást, de csak befogadott státust kaptam, ami pusztán a lébecoláshoz, a semmittevéshez volt elegendõ. Itt lehetek, de nem dolgozhatok.
Illegális írás Még szerencse, hogy írni illegálisan is lehet, már amennyiben a munkaügyi ellenõrök sohasem kaptak el valakit, hogy megszegi a munkavállalási törvényt, midõn épp írását körmöli. Bezzeg ha az építõiparban dolgozna az ember... S még mondják, hogy írni veszélyes. Ebben az értelemben éppen nem. Pár évvel késõbb egy söntésnél támaszkodva valami szülinapi bulin neki is szegeztem a kérdést az éppen aktuális miniszterelnöknek: te, tudod-e, hogy az a határon túli író, aki egy magyarországi lapba ír, és úgy szeretne honoráriumot kapni érte, hogy abból ne üssék le a mindenféle adót (társadalom- és nyugdíjbiztosítási illetéket is, amibõl persze az író munkavállaló késõbb semmit sem lát), valójában illegálisan dolgozik? Törvényszegõ? Emiatt már én is sokszor „ingyen“ írtam, hiszen képtelenség volt felvenni a pénzt, hacsak az adott média nem volt hajlandó néminemû csalafintaságra. Nem tudom, más országokban mi a szabály, de pusztán logikailag nézve, az, aki eladja egy írását, amit menekültként munkavállalási engedély nélkül írt az adott országban: illegális munkavállaló.
64
STEFAN PANNONYMUS
A referenciális csoport Aztán megbukott a szerb rezsim. Tizenegy nappal késõbb megkaptam volna a hosszabbítást még egy évre a menekültügyi hatóságtól, de úgy döntöttem, inkább visszakérem az útlevelemet, és meglátogatom legalább a szüleimet. Még egy ideig Budapesten éldegéltem, aztán hazaköltöztem, visszamigráltam, immár másodszor. Kaptam ösztöndíjat, könyvet írtam, de aztán elfogyott körülöttem a levegõ. Falun éltem, ami gyakran unalmas, és az internet is igen lassú volt. 2006 október-novemberében aztán egy olyan munkaajánlatot kaptam, amit erõsen meg kellett fontolnom. Egykori istápolóim, segítõim, haverjaim kerültek olyan pozícióba egy egyébként fõleg a költségvetésbõl finanszírozott intézményben, hogy engem is megkérdezhettek, dolgoznék-e velük, nekik. És ami ráadásul a szakmámba vág, munkatapasztalatom van, egyetemi végzettségem is maximálisan megfelelõ. Mint akinek úgy néminemû társadalomtudományi mûveltsége, mint migrációs tapasztalata akadt, úgymond elméleti szinten gondoltam át az ügyet. Ugyan nem írtam fel egy kettéosztott papírra a negatívumokat és pozitívumokat, de fejben azért tisztáztam: milyen érvek szólnak az otthonmaradás, s mi a migrálás mellett? Mik a taszító-, s mik a húzóerõk? A falu mellett nem sok szólt, leszámítva azt, hogy ott többnyire jól éreztem magam, kényelmesen ellaktam, és még pénzem is volt, mert ilyen-olyan munkákból jól elvoltam, ráadásul fõnökök nélkül. Szabadúszóként dolgoztam többnyire, összesen négy hónap munkaviszonyt (s így egészségügyi és nyugdíjbiztosítást) tudtam felmutatni. De éppen ez utóbbi esett súlyosan latba a mérleg másik serpenyõjén: bejelentett állással bírni egy EU-tagállamban azért többet jelent, mint bármi a még mindig bizonytalan Szerbiában. A baráti köröm, ismerõseim, kortársaim – azaz a referenciális csoport – is mindig úgy tekintett a kérdésre, hogy ha az ember valahol jó ajánlatot kap, menjen. Sõt, a többség inkább az anyagi kényszer miatt adta fejét vendégmunkáskodásra vagy akár az áttelepedésre – az utóbbi években a háború mint olyan nem jelenthetett taszító erõt. Csakhogy akadt egy kézenfekvõ probléma: újabban az alacsonyabban kvalifikáltak, fõképpen a szakmunkások inkább Szlovéniában és Crna Gorában vállalnak munkát. És nem pusztán anyagi okokból, hanem azért, mert ott tárt karokkal fogadják õket. Mikrobusz hozza s viszi õket, a papírjaikat is rögtön intézi a munkaadó. És inkább mennek oda, mint a sokkal közelebbi Magyarországra, ahon-
Egy imigráns vallomásai
65
nan akár minden hétvégére hazautazhatnának volna családjukhoz, párjukhoz. Ám Magyarországról általános tapasztalatuk nem csak az, hogy a munkaadó végül átveri õket, de a papírjaikat sem intézi el, s õk maguk sem tudnak boldogulni. A szakmunkások körében tehát – legalábbis az én „mintavételem” alapján – Magyarország megszûnt célállomásnak lenni. Pedig a távoli Szlovénia is EU-tagállam. Magyarországra csupán egy réteg igyekszik: olyan fiatalok, akik kétkezi munkásként helyezkednek el pl. megamarketekben raktárosként, árufeltöltõként – a multinacionális vállalat két kézzel kap értük, bejáratott az engedélyek intézése, munkásszálláson laknak, és kb. minimálbérért dolgoznak. De erre csak az fanyalodik, akinek otthon az égvilágon semmi lehetõsége sincs. Egyébként falunkból a magasan kvalifikált réteg, már aki akart, rég távozott. Azok közt pedig, akik Magyarországon fejezték be tanulmányaikat, alig valaki tért haza. Legfeljebb olyanok – közgazdászok, kereskedelemmel foglalkozók, vállalkozók –, akik hazatérve ottani kapcsolatrendszerüket használták fel a bizniszben, kapcsot képezve Szerbia és Magyarország (és más államok) közt.
A húzóerõk... ...közt elsõsorban a szakmai lehetõség merült fel, a relatíve biztos állandó munkahely magas bruttó fi zetéssel (miközben a nettó bér maximum a korábbi életszínvonalamhoz elegendõ, vagy még arra sem a budapesti árak miatt). Hovatovább, ismerõs terepre érkezem, 8-9 évet éltem már a fõvárosban, rengeteg barátom, ismerõsöm s testvérem is itt él. És felmerült bennem az is, hogy ha még kudarcot is vallok a munkám során, legalább a magyarországi papírjaimat el tudom intézni, idõvel beadom a letelepedési kérelmet, majd az állampolgárságit – a törvény ráadásul most igen kedvezõ, lehetõvé teszi a honosítást, minthogy nem csak mindkét nagyapám született magyar állampolgárnak (mindkettõ 1905-ben), de apám is magyar állampolgárként született 1942-ben, amikor is a magyar hadsereg pár évre visszafoglalta (megszállta – értelmezés kérdése) Bácskát. És ez azért is felmerült bennem, mert noha magyarországi írószervezetek tagja vagyok, sõt, kuratóriumi tag az egyik miniszter kinevezése révén, egyre nehezebb megszerezni a turistavízumot, amely kezdetben 180 nap alatt 90 napnyi tartózkodást tett lehetõvé, de éppen ekkor, novemberben már csak 30 napot engedélyeztek fél év alatt. Tehát akkor mi lesz majd 2007 januárjától, amikor Schengen
66
STEFAN PANNONYMUS
méginkább bekeményít? Bár ezt meg sem kellett várni – kb. egy éve, azaz 2006 õszétõl a szabadkai magyar konzulátus méginkább szûkkeblûbben méri a vízumokat (nyilván nem saját ötletétõl vezérelvén), csupa rémtörténetet hallani, ki hány napra kapja meg a vízumot – már ha be meri adni a kérelmet, hisz sokan meg sem próbálkoznak, tudják, eleve reménytelen. A határ egyre inkább lezárul a pórnép elõtt. De még a mûvészek elõtt is! A legabszurdabb esetek egyike az volt, amikor egy zenész nem kapott vízumot (mert otthon nincs állandó állása), noha egy olyan rendezvényre hívták meg, amelyet a magyar kulturális minisztérium is támogatott. Tehát húzóerõbõl számos akadt, marasztalóból nem sok. Ám éppen novemberben csörgött a telefon, egykori újvidéki fõnököm hívott. Kocsit küldtek értem – állami autót –, a tartományi kormányfõvel és a tartományi parlament elnökével találkoztam kétszer is. Rögtön azzal kezdtem, hogy én döntöttem, megyek Budapestre, noha állással kecsegtettek, sõt, hogy az adott párt színeiben lehetnék képviselõ a köztársasági parlamentben, minthogy kellene nekik fiatal magyar értelmiségi... De mivel politikusi pályafutásra sosem vágytam, nemet mondani könnyû volt.
„Hagyjál már” Ám ha tudtam volna, mi vár rám, lehet, hogy valami állást vállalok a kormányzatnál. Novemberben kezdtem el gondolkodni a migráláson, decemberben végképp döntöttem – szüleimnek óvatosan kellett adagolni, noha csupán 240 kilométerrõl van szó (csak éppen közte van egy szép határ) –, ám a következõ év július 19-éjén tudtam munkába állni! Az egyik hibám (ha ez az én hibám) az volt, hogy nem tájékozódtam kellõképpen a magyarországi munkavállalási feltételekrõl. Karácsonytájt egy biliárdozás során tudtam meg azt egy idõközben már Magyarországon dolgozó havertõl, hogy elõször is a munkaadónak a területi munkaerõügyi központtál kell kérnie engedélyt, és ez egy hónapig tart. Derült égbõl villámcsapás! Én úgy gondoltam, február egytõl már munkába állhatok. Hogy miért hittem ezt, ma már nem tudom megmagyarázni. Mások korábbi tapasztalataiból indultam ki: akit állandó munkaviszonyba vesz fel egy cég, viszonylag simán elintézheti a papírokat. Ám amikor barátaimatól, ismerõseimtõl érdeklõdtem, mit hol kell beszerezni, semmit sem tudtam meg. Többségük ugyanis már letelepedett, ki könnyebben, ki hosszas huzavona után, és már nem emlékeztek
Egy imigráns vallomásai
67
pontosan. Ráadásul többéves történetekrõl van szó – bátyám például tíz év után intézte el a letelepedést, mert nem volt hajlandó magát alávetni a megalázó egészségügyi vizsgálatoknak –; s keveredtek bennük a dátumok, a helyszínek, az ügyintézés menetrendje. De leginkább az volt a jellemzõ, hogy nem pusztán nem tudtak pontosan visszaemlékezni, de nem is akartak. Mintha hárítottak volna, el akarták volna felejteni az egészet – tipikus módon, ahogyan a szociálpszichiológia is mondja, a rossz, kellemetlen élményeket egyszerûen törölték agyukból. Többször is azt hallottam: „jaj, hagyjál már ezzel, nem is emlékszem”, „hogy is volt?, hát fogalmam sincs, de rég volt, hál istennek”, „kérdezz meg valaki mást”, „ugyan, ne idegesíts már ezzel, örülök, hogy vége”. Az egyedüli hasznos tanács az volt, hívjak fel egy erre specializálódott ügyvédet. Végül két ügyvédi iroda számát sikerült megkapnom.
Ügyvédi „tanácsok” Az egyiket személyesen kerestem fel. Most persze én is úgy vagyok vele, hogy nehéz visszaemlékezni. A lényeg: az ügyvéd készségesnek mutatkozott: igen, tudnak segíteni. Fizetnem majd akkor kell, ha megkapom a tartózkodási engedélyt – így utólag már tudom, ez téves információ volt, hisz nekem végül tartózkodási vízumot kellett szereznem. Elmondtam, hogy egy zártkörû részvénytársaság alkalmazna, amely valójában állami, hiszen költségvetési pénzbõl él – tehát nem valami kis vállalkozásról van szó, amely esetleg gyanút kelt a hatóságokban. A bruttó jövedelmem nagyobb lesz a minimálbérnél, tehát ezzel sem lesz probléma. A lakásbérleti szerzõdéssel sem. Mi kell még? Nos, elõbb nézzük, milyen más lehetõségek vannak – ajánlotta. Mert szerinte szép az, hogy egyetemi diplomám van, és szakemberként vennének fel, de ez a hosszabb és nehézkesebb út. Az én szakmám ugyanis nem hiányszakma, tehát a Munkaerõügyi Központ beleköthet, ha a cég beadja ott a munkavállalási engedély-kérelmet. A kérelem elbírálása pedig egy hónapig tart. De például sokkal egyszerûbb, ha választunk egy hiányszakmát – takarítóból például mindig kell, abba sohasem kötnek bele. Az is lehetséges, hogy valójában egy másik cégen át csináljuk meg, ez bevett gyakorlat: van egy cég, amely ugyan nem mûködik de facto, hanem csak de jure, de oda felvehetnek pl. takarítónak a minimálbértõl kicsit nagyobb összegen. Hogy mégsem minimálbéren legyek, mert az átlátszó. És ha megkapom a munkavállalási engedélyt és a tartózkodásit, utána már munkahelyet is cserélhetek – ha jól értettem
68
STEFAN PANNONYMUS
akkor, s jól emlékszem ma vissza. Orvosi vizsga is kell, ha pedig nem fûlik hozzá a fogam, akkor tízezer forintért szereznek õk igazolást, hogy alkalmas vagyok munkára, ez igazán nem gond. Mégis úgy döntöttem, nem akarok én egy létezõ is, meg nem is létezõ cégnél takarítóként alkalmazott lenni – az nem lehetséges, hogy visszautasítsák cégem kérelmét! Az ügyvéd mindenesetre azt is elmondta, hogy nagyon ügyesen kell beadni a kérelmet a Munkaerõügyi Központba, és azt ne is tüntessék fel, hogy szerb nyelvtudás kell a munkakör betöltéséhez, mert az diszkriminációnak számít és nem lehet feltétel. – Utóbb bebizonyosodott, hogy mégis meg lehet jelölni feltételként, bár hogy ez a döntés során mit nyomott a latban, nem tudni. Az igazán furcsa lenne, ha nem számítana, hiszen ma már a kvalifikáltabb állások meghirdetésekor szinte mindig szerepel a nyelvtudás. Az ügyvéd kezembe nyomott pár ûrlapot, hogy ha mégsem a takarítós verziót választom, vigyem el a cégbe, ott töltögessék ki stb. Ha bármi másra szükségem van, miután megvan a munkavállalási engedély, szóljak, segítenek a tartózkodási engedély beszerzésében. Utána pedig a letelepedésben is. Fizetnem akkor kell, ha megvan az engedély – ötvenezer forint körül lesz, mondta. Az ügyvédi irodából úgy jöttem el, ahogyan egy másnapos ember gondolkodik az átmulatott éjszaka után: Hol voltam? Ki mit mondott? Hová kell menni? Mi a sorrend? Mennyibe kerülhet az egész? Mikor állhatok én munkába? Szóval akkor elõbb a munkaadón múlik minden? Ekkor már februárt írtunk.
Költsünk el sok pénzt! Január végén béreltem ki egy lakást egy régi ismerõsömtõl. Leendõ munkahelyemtõl három percre, a belváros központjában. Az ár kissé húzós – havi hatvanezer forint –, de utánajárással sem kaptam volna sokkal olcsóbbat, s fõleg nem jobbat. Ehhez jön még a rezsi – közös költség, gáz, áram -, kb. havi huszonötezer forint. A munkámhoz elengedhetetlen az internet és a tévé. Ez ügyben elmentem az egyik szolgáltatóhoz, s ekkor éreztem, darázsfészekbe nyúltam. Nem elég, hogy ki tudja, mikor kapok fizetést, addig pedig csak költök, de még egy ilyen szolgáltatás igénybevétele is macerás. Még jó, hogy az egyik barátom pont e kábeltelevíziós, internetes és fi x telefonos szolgáltatónál tanácsadó – így „csupán” egy hónapba került, amíg bevezették. Úgymond, lényegtelen apróságnak tûnik
Egy imigráns vallomásai
69
ez a migráció során – ám nem az, egyáltalán nem az. Internet nélkül ma szinte halott az ember, lényeges információkat nem tud beszerezni, sem folyamatosan kommunikálni. A net-kávézó pedig mégis más.
Mi a magyar? A cégnél sem haladtak a leggyorsabban a dolgok. Ha magyar állampolgár lettem volna, már aznap megköthetjük a szerzõdést, és pár nap alatt munkába állok. De hát külföldi vagyok. Az is kiderült, hogy helyzetemet bonyolítja, nem is EU-s állam polgára vagyok. Hanem szerbiai. Ami ma az egyik legrosszabb „ajánlólevél” Európában. A cég lelkiismeretes munkajogásza vette kezébe az ügyet, akinek viszont nem volt tapasztalata hasonló esetekben, hiszen a külföldi munkavállaló e vállalatnál ritka, mint a fehér holló, és fõképpen nem az utóbbi idõkben vettek fel külföldit állandó munkaviszonyba. Elõször is, mivel külföldi vagyok, a Munkaerõügyi Központban meg kellett hirdetni egy állást egy hónapig. Igen ám, de erre bárki jelentkezhet – elõnyben vannak a magyar állampolgárok, utána következnek az EU-s állampolgárok. Ha ilyen nem jelentkezik, akkor adhatja be a cég az én kérelmemet. A munkajogásszal azon morfondíroztunk, mit találjunk ki. A magyar egyetemi diplomám olyan végzettséget jelöl, amelyet Magyarországon csak ezen egyetem ezen karán adnak ki, sehol másutt. Tán csak nem fog jelentkezni valaki a kollégák közül... És ha ezt összevetjük a szerb nyelvtudással, nyert ügyem van – tudtommal más szerbiai e szakra sosem járt, Szerbiában pedig nincs is ilyen szak (ezt onnan tudom, mert ott honosítottam a diplomámat). Vannak tudományos publikációm, könyvem – ezt is fel lehet tüntetni. Szakmai tapasztalatom is van, többéves, csak az a probléma, hogy Szerbiában valójában a fekete- avagy szürkegazdaságban mûködtem. De igazolást persze tudok hozni, amely, ha úgy vesszük, igaz, ha meg mások úgy veszik, hamis... Egykori munkáltatóm persze írt egy ilyet, azért is el kellett természetesen külön utaznom Újvidékre. És ami igazán vicces: a szerbiai érettségi bizonyítványomat is be kellett mutatnom. A probléma csak az, hogy a kétnyelvû bizonyítványomat annak idején a budapesti egyetem kérte be, hogy aztán el is veszítsék. Vajdaságban csak egy szimpla szerb nyelvû igazolást kaptam, hogy igen, ott végeztem. Mármost, a „szabályok” szerint ezt a hivatalos magyarországi fordítóirodánál kellene lefordíttatnom, nem kis pénzért (nemrégiben talán ötezer forint volt egy oldal). Cselhez folyamodtam:
70
STEFAN PANNONYMUS
Vajdaságban a többségében magyarok lakta településeken, de a tartomány egész területén is hivatalos nyelvnek számít a magyar, tehát a magyarul kiadott okmányok ugyanúgy érvényesek, mint az államnyelven kiadottak. Tehát a helyi önkormányzat hivatalos fordítójával készíttettem el a fordítást – mivel ismerõs, hát ingyen. És persze az egészben az a „tréfás”, hogy ha Magyarországon végeztem el az egyetemet, azt nyilván nem tehettem meg középiskolai végzettség nélkül – akkor pedig minek még ide is emennek igazolása? A választ azóta sem tudom.
Feleség-hiány A legviccessebb esetre is ekkor került sor – igaz, több nem akadt: még a papírok gyûjtögetése során (lásd még: õsközösség – gyûjtögetõ életmód) felhívott a munkajogász. „Nincs véletlenül egy magyar állampolgárságú felesége? Mert nézem a jogszabályt, és ha lenne, akkor megspórolhatnánk ezt az egész munkavállalási engedélyes procedúrát!” – „Hát” – válaszoltam –, „sajnos véletlenül nincs magyar állampolgárságú feleségem, de másmilyen sincs.” „Nos, akkor éppen itt az ideje átgondolnia ezt a kérdést is!” – nevetett.
Nomen est omen Egyébként mind a napig folyamatosan problémát jelent a nevem. Tudniillik Szerbiában átírják a magyar neveket saját helyesírási szabályaik szerint: így a Tóth-ból Tot lesz, a Kovácsból Kovaè. Az én utónevem viszont olyan, hogy átírva egy magyarországi biztosan nem tudja kiolvasni, mi is lenne ez (noha egy közismert névrõl van szó). Az útlevelemben tehát szerbesen szerepel a nevem, az egyetemi diplomámban viszont szépen, helyesen magyarul. Idõközben Szerbiában mindenki jogosult arra, hogy anyanyelvén írassa be nevét a hivatalos papírokba, igazolványokba, az útlevélbe is (más kérdés, hogy az, ami engedélyezett, jogos, a gyakorlatban szinte keresztülvihetetlen, ezért az egyszerûség kedvéért, hisz különben csak az idõ múlna, mindenki marad az átírt névnél...) Igen ám, de a magyar hatóságok zöme ragaszkodik az útlevélben szereplõ, „hivatalos” névhez. Magyarul csak akkor írható (tehát ékezetekkel pl.), ha én magam töltöttem ki egy papírt (mint például a lakcímbejelentõt). Apró probléma, hogy nevemben az egyik szerb betûn az útlevélben alig látható egy specifikus szerb jel, tehát méginkább „el-
Egy imigráns vallomásai
71
csúszik” a nevem. Ám tanulságként az állapítható meg, hogy amíg Szerbiában törvény garantálta jog, hogy egy kisebbségi saját anyanyelve szabályai szerint írhatja nevét, addig Magyarországon egy határon túli magyar hivatalosan a szerb szabályok szerint írhatja le a nevét... Még szerencse, hogy a szerbiai hatóságok latin írásmóddal adják ki az útlevelet, noha a cirill írásmód a hivatalos (elvben a cirill és latin írásmód egyenrangú, de a hatóságok a cirillt alkalmazzák inkább).
Napok És ahogyan népmesékben mondják: telt-múlt az idõ, a télre tavasz jött. (S majd a nyár is.) Hog y pontosan mikor is adta be a jogász a munkavállalási engedély iránti kérelmet, nem tudom, valamikor március második felében. Közben otthon még egy izgalmas feladat várt rám: a sok ide-oda utazgatás közepette betelt útlevelem, illetve nem maradt volna benne elegendõ hely az új vízumnak. Még jó, hogy otthon együtt focizgattam az egyik rendõrrel, kinek köszönhetõen az új útlevelet egy nap alatt megkaptam. Ám a C-típusú vízumot, amely novemberig volt érvényes, át kellett üttetnem az új útlevélbe. Miniszteri papíromat lobogtatva nem álltam be a sorba, az egyik konzulnál próbálkoztam. Igen ám, de ekkor derült ki, hogy 180 nap alatt csak harmincat, nem kilencvenet tartózkodhattam volna Magyarországon – ezt a konzulátus hivatalnoka vette észre. Megkérdezte: „és kihasználta már a harminc napot?” Csak hápogtam meglepetésemben: „nem, nem” – hazudtam. „A határõrök nem kérdeztek semmit?” – „Nem, nem” – mondtam. Ami igaz is, a határon hol felírták az adatokat, hol nem. Sõt, korábban egyik ismerõsömtõl, akinek az egyik határmenti magyarországi faluban volt valami kávéháza, ahová a falusi határõrök is bejártak, mesélte: a határõrök – állítólag – azt a nem hivatalos parancsot, azaz ajánlást kapták, hogy a vajdasági magyarok esetében ne számolgassák a napokat. – Most szerencsém volt: az egyik konzul ismerte a nevemet (írásaimat), és gyorsan intézkedett, de a legfontosabb az volt: nem harmincnapos, hanem kilencvennapos vízumot kaptam. Ami azért fontos, mert így egyáltalában visszautazhattam Magyarországra. Hiszen ha gondosan összeszámolják a már az országban töltött napokat, úgy nemhogy további napokat nem kaptam volna – ami egyszerûen a további ügyintézés miatt is szükséges volt –, de ki is utasíthattak volna az állam területérõl. Mindez azt jelenti, hogy az a földi halandó (szerb állampolgár), aki nem tud C-típusú vízumot kapni, hisz
72
STEFAN PANNONYMUS
odahaza nincs állandó munkája, vagyona, biztosítása stb., valójában nem tud személyesen ügyintézni Magyarországon, tehát D-típusú vízumot szerezni. Hacsak egy ügyvéd nem szaladgál a dolgai iránt...
Egy év nem egy év Ami ún. „schengeni vívmány” ott, az „schengeni botrány” emitt. Miután a C-típusú vízumom ismét rendben volt, madarat lehetett velem fogatni. Csak a tétlenkedés, a várakozás kezdett idegesíteni. Elmúlt egy hónap, és a Munkaerõügyi Központ nem adott választ. Május másodikán aztán szólt a munkajogász: pótlás kell. A magyar egyetem által kiadott diploma fénymásolata nem elegendõ: az eredeti közjegyzõ által hitelesített fénymásolata kell. Hát sipirc közjegyzõhöz, ez gyorsan is ment (1560 Ft) – de legalább azért boldog lehettem (egyébként az egész folyamat során minden egyes kis ügy elintézése siker, tehát boldogságként éli meg az ember), mert ha csak ebbe kötöttek bele, a többi talán rendben van, sem magyar állampolgár, sem Eu-s nem jelentkezett hát az álláshirdetésre. Igaz, a munkajogász megemítette, hogy jelentkezett egy szociológus nála, de aztán gyorsan lebeszélte. Eszerint csal az emlékezetem: tehát elõször is egy hónapig meg kellett hirdetni az állást, majd akkor adta be a cég az én jelentkezésemet? A fene tudja már. Ugyanakkor az is kiderült – semmiféle központi nyilvántartásnak nyoma sincs, tehát a munkaerõügyi hatóság nem tudja (vagy nem akarja) megnézni, az adott számú diploma tényleg pl. a nevemre szól-e. Aztán vártuk a postát, rendszeresen e-mailoztam a jogásznak, jött-e valami. Egyszer aztán szólt, mehetek a Munkaerõügyi Hivatalba, megkaptam az engedélyt! Rohantam is, kétórás várakozás után azonban kiderült – õk postázták a cégnek. Miközben a munkajogász azt kérte, nehogy postázzák, õk mégis. És várhattunk újfent a levélre. A levél ugyanabból a kerületbõl három hét alatt érkezett meg. Az egyéves munkavállalási engedély viszont május elejétõl volt érvényesség – hiszen a céggel kötött szerzõdést is be kellett adni, és mivel a munkajogász is tudta, hogy csak egy évre lehet megkötni, elõredátumozni össze-viszsza viszont nem lehet, hiszen kiszámíthatatlan, mikor mit kapok meg, értelemszerûen májustól a következõ év április végéig kötöttük meg az elsõ szerzõdést, ami egyébként még egyik felet sem kötelezte semmire. Hiszen ha nem kapom meg majd a munkavállalási, D-típusú vízumot, akkor az egész úgy, ahogy van, értelmetlen és érvénytelen.
Egy imigráns vallomásai
73
Ki mit tud? Az egy évbõl tehát a posta miatt is elúszott vagy három hét. Ekkor néztem meg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal honlapját, mit is kérnek a D-típusú munkavállalói vízumhoz. Annyiban már rutinos voltam, semmi értelme elõre összeszedni papírokat, ha mindig a legfrissebbeket kérik. Felhívtam a másik ügyvédi irodát, miben tudnának segíteni. Azt mondták: semmiben. Gyanítottam: egy-két hónappal korábban látott ugyanis napvilágot az a hír, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal kutakodik a migrációs bizniszben utazók körül. Nagyon helyes, gondoltam, hiszen pár évvel ezelõtt részt vettem egy olyan zártkörû, igen exkluzív beszélgetésen, ahol az volt a téma, meg kell-e adni a kettõs állampolgárságot a határon túli magyaroknak. (Egykori) elnök, külügyminiszter, akadémiai elnök, világhírû közgazdászok, politológusok, írók voltak ott jelen, és új információként jegyezték meg, amikor megemlítettem: aki akar, úgyis áttelepül, és elintézi az állampolgárságot is, ha van pénze, hiszen számtalan ügyvédi iroda erre specializálódott, és noha a korrupció bizonyíthatatlan, lehetetlen nem észrevenni, hogy nemcsak etnobiznisz van, de migráns-biznisz, állampolgárság-biznisz is. Az ország, a nemzet legnagyobb koponyái ezt meglepõdve hallgatták, talán el sem hitték a fiatal vajdasági akárkinek – én meg még sohasem éreztem azt jobban, hogy minél magasabb pozícióba jut valaki, minél bölcsebb és elismert szakmájában, annál inkább eltávolodik a hétköznapi valóságtól.
Még korrumpálni sem lehet Egyébként az egész procedúra során sohasem láttam vagy érzékeltem azt, hogy lehetséges volna a hivatalnokokat korrumpálni. Sok értelme sincs, mindent ki kell várni, a tolóablakoknál ülõ ügyintézõk pedig igen ritkán döntenek – õk csupán átveszik a paksamétát. Lehet, hogy protekcióval gyorsítható mindez, de úgy tûnt, ennek sincs sok értelme: pár napot nyerhet az ember, esetleg nem kell sorba állnia, de ez minden. Ez viszont olyan kis és lényegtelen elõny, hogy egyfelõl mondjuk sokat fizetni érte nem érdemes, másrészt persze ha kis összegrõl van szó, ugyan miért kockáztatna a hivatalnok? Ebben az értelemben a rendszer talán nem rossz – másik oldalról nézve viszont túlkomplikált, tehát az állam részére is pluszköltségeket von maga után.
74
STEFAN PANNONYMUS
A szimpla papírok A munkajogász írt egy új szerzõdést, amely a munkavállalási engedély megadásának napjától volt hát érvényes, vagyis május elejétõl, azzal, hogy a munkavállalási vízum másnapján lép voltaképpen érvénybe. Elmentem a bankba, ahol évek óta tartom a pénzemet, és kértem egy igazolást, hogy van annyi pénzem, amennyi elegendõ lesz az elsõ fi zetésig a megélhetéshez. Ez hatszáz forintba került. Azon, hogy egészségügyi biztosításom van-e, nem is gondolkodtam, noha a BÁH honlapja jelezte, ez is kell. Mivel ha minden igaz, Szerbia (illetve az egykori Jugoszlávia) és Magyarország közt van érvényes szerzõdés e témában (legalábbis a sürgõsségi eljárásra). Az ügyvédi iroda munkatársa viszont váltig azt állította, hogy nem kell lakásszerzõdés – azt majd a tartózkodási engedély kérelmezésekor kell beadni. Ám a BÁH, illetve a szabadkai konzulátus honlapján ez is kritériumként szerepelt. Próbáltam felhívni a konzulátust, meg is kaptam – az automatát. Nyomogattam a megfelelõ gombokat, de sehol semmi. Hogy a külfödre való telefonálás mennyibe került, nem tudom. Mindenesetre úgy döntöttem, a fõbérlõvel írunk szívességi lakhatási szerzõdést (két tanúval), és a földhivatalban kiváltom a lakás tulajdoni lapját. Ez a hely vált a kedvenc hivatalommá: ha az ember pont hétkor, nyitáskor ott van, igen gyorsan elintézi az ügyet. „Mindösszesen” négyezer forintért. Gondoltam, ha már ott vagyok, kiveszem két példányban, de felvetõdött, ugyan minek? Késõbb egy pillanatban ezt megbántam – aztán mégsem, mert amikor késõbb újat kellett kérni, nem lett volna érvényes, mert elmúlt egy újabb hónap...
Az ellenõrzött ellenõreinek ellenõrzése Talán mindent felsoroltam. Hazautaztam, falunkban újfent elmentem a fényképészhez. Egy néni, aki alighanem Németországban vendégmunkáskodott, felháborodottan konstatálta, hogy itt vagy háromszor drágább e szolgálatás, mint nyugaton. És még sorban is kell állni! Hát persze: kereslet – kínálat; az kétségtelen, hogy a vízumbiznisz haszonélvezõinek sorában a fényképészek az élen járnak. Majd elutaztam Szabadkára, beadtam a papírokat, szerencsére emiatt nem kell beállni a sorba. Az igaz, hogy ott nem lehet befizetni az ötven eurós illetéket, hanem elküldik az embert az egyik bankba, de ez már semmiség. Persze nem árt tudni, hogy az ötven euró vagy két euróval
Egy imigráns vallomásai
75
több, a banknak illetéket kell fizetni. Ám örömöm ezúttal sem lehetett felhõtlen: nem mást felejtettem el (de honnan tudhattam volna?), mint a lakásszerzõdés két tanúja személyi igazolványának fénymásolatát prezentálni. Faxoljam el Budapestrõl, mondta az ügyintézõ – ezt már nem kell személyesen intéznem. Csakhogy a két tanú egyike éppen Londonban volt, a másik pedig szintén gyakran van vidéken. Utóbbit telefonon elértem, az egyik kiskocsmában hagyta a fénymásolatot, a másik tanút meg kellett várnom. Aztán faxoltam. A vízumot június elején igényeltem. És rághattam tovább a körmömet, hiszen úgy a honlapon az szerepelt, miképpen az ügyintézõ is azt mondta: az elbírálás 4-8 hét. (Az új törvény életbelépése, azaz 2007 júliusa óta ez már csak harminc nap). Megkérdeztem az ügyintézõtõl: vajon a Szabadkán most beadott paksamétát hol bírálják el? A belügyben, mondta. Világos, gondoltam, a belügyminisztériumban. Csakhogy ma Magyarországon ilyen nevû intézmény nincs – nyilván az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumra gondolt. Az is világos volt elõttem, semmi értelme ismerõseimet protekció reményében hívogatni, gyorsítanák már meg az ügyintézést. Ám azt azért mégsem értem teljesen, hogy a magyar hatóságok által kiadott engedélyek, igazolások, bizonyítványok sorát miért nézi át még egyszer egy újabb magyar hatóság? Hogy még több hivatalnoknak legyen munkája? A magyar hatóságok nem bíznak egymásban? És bizony nem egylépcsõs folyamatról van szó – humoreszkbe illõ az egész: a magyar hatóságok által kiadott papírokat ellenõrzi egy másik magyar hatóság, mely ezek alapján kiad egy újabb papírt. Ilyesféle papírokkal felszerelkezve kell elmenni egy újabb hatósághoz, amely megint ellenõrzi az ellenõrzés alapján kiadott papírokat ... és így tovább, míg bele nem szédülünk. Ez lenne hát az a nagyfokú szabadság, amelyet az ekkor érvényes, 2001. évi X X XIX. számú, a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény preambulumában emlegetett a jogalkotó? Miszerint is: „D” típusú vízum kibocsátásáróa vonatkozóan a tagállamok nagyfokú szabadságot élveznek, kibocsátásakor azonban figyelembe kell venni a külsõ határok biztonságához fûzõdõ uniós érdekeket. A szabályok kimunkálása során a tagállamok jellemzõ jogi megoldásait is figyelembe vettük. Mi is lenne hát a „jellemzõ jogi megoldás”? Egymás ellenõrzése, az ügy bonyolítása? És miért van (volt) az, hogy még az ügyvédi irodák sem tanulták meg öt év alatt, hogy a D-típusú munkavállalási vízum „leg feljebb 1 évig terjedõ idõszakra, további külön engedély nélküli tartózkodási lehetõséget biztosít”. Azaz nem kell tartózkodási engedély.
76
STEFAN PANNONYMUS
Örök körforgás Hogy kész a munkavállalási vízumom, arról júliusban értesültem – öt hét múlt el a kérelem beadása óta, tehát nem kellett megvárni a nyolcadik hetet. Újfent egy örömhír! Ekkor már leginkább otthon, Szerbiában tartózkodtam, számolgattam a C-típusú vízum révén kihasználható kilencven napot. Noha ez egyáltalán nem könnyû feladat, az útlevélbe ütött pecsétek alapján lehetetlenség rekonstruálni, hány napot is tartózkodtam eddig Magyarországon. A munkavállalási vízumot természetesen nem egy évre kaptam meg, hiszen ha a munkaerõügyi központ május elejétõl április végéig adta meg az engedélyt, most értelemszerûen (?) szintén április végéig kaptam meg a munkavállalási vízumot, tehát két hónap és egy hét elúszott. Olyan tehát, hogy egyéves vízum, gyakorlatilag nem is létezhet. De akkor elvben minek meghirdetni? Másnap, szerdán Budapestre utaztam, és rögtön jelentkeztem a cégnél. Csütörtökön megkötöttük az újabb szerzõdést, és indultam volna a tartózkodási engedélyt csináltatni. Beszereztem egy bejelentõlapot (az adott kerület önkormányzatától), újfent készítettünk egy szívességi lakhatási szerzõdést újabb dátummal, azaz a vízum kiadásának napjától (nehogy belekössönek abba, hogy a korábbi már „régi”). A munkajogász felhívta egy régi ismerõsét, kivel együtt jártak egyetemre, s e témában járatos, sõt, ha jól értettem, a BÁH-ban dolgozik, mit is kell vinnem. Azt mondta, elég a lakásbejelentõ és a vízum. Nagyszerû – minden megvan! Hétfõ reggel indultam neki az újabb kalandnak – vélhetõleg az utolsónak, gondoltam. Éppen negyven fok körüli volt a hõmérséklet, bár a BÁH épületében mûködött a légkondi. Cédulát téptem, aztán olvasgatni kezdtem. Hol vannak már a sorban állós, ácsorgós idõk! És cigizni is nyugodtan lehet az udvaron. Úgy másfél óra várakozás után újfent kimentem rágyújtani, egy fiatalember szívta mellettem, és az ingére ki volt tûzve az „Ügyintézõ” jelvény. Megszólítottam, hogy csak egy pici kérdést tennék fel, beszédbe elegyedtünk, s kiderült: eleve rossz típusú sorszámot húztam, nekem csak lakcímbejelentési kötelezettségem van, nem kell tartózkodási engedély. Viszont a lakcímbejelentõ ûrlap egyáltalán nem jó, most már és nekem egészen másik kell. És újfent kell friss tulajdoni lap is. Mert azóta, hogy Szabadkán beadtam a vízumkérelmet, már elmúlt egy hónap. Kedvesen elmagyarázta, és egy megfelelõ ûrlapot is adott, csak nekem, mint mondta – kérdés, más akkor honnan szerezheti ezt be? Aztán jót nevetgéltünk azon, hogy új a törvény, elsején lépett
Egy imigráns vallomásai
77
életbe, jönnek az új rendeletek, és még õk, az ügyintézõk sincsenek teljesen tisztában az újdonságokkal. Hovatovább, fél év múlva ismét új jogszabályok lépnek érvénybe a „schengeni vívmányok” okán. Most csak az volt a probléma, hogy a lakástulajdonos éppen vidéken volt, csak másnap tudtam vele aláíratni a papírt. Elrohantam a Földhivatalba is, de akkora sor volt, hogy inkább ismét a reggel hét órát választottam másnap. Gyakorlottan már másoknak magyaráztam, hol kell sorba állni, fizetni, miképpen kell kitölteni az ûrlapot – gyorsan végeztem, ismét négyezerért. Szerdán egykor kezd a BÁH, már elõtte negyven perccel ott voltam. Míg hétfõn „kínai nap” volt, e napon „japánok” érkeztek többen, természetesen ügyvédestõl. Ismét volt idõm elgondolkodni. Többek közt azon, hogy az ember óhatatlanul elõítéletek rabjává válik: ha azt látja, a kínaiaknak milyen gyorsan megy minden, megfogadja, többet kínai kaját nem eszik. A japánoknak azt rója fel, mit tettek a II. világháborúban. Az erdélyieknek, hogy milyen jogon léptek be az EU-ba, amikor „mi, jugoszlávok”, egykor sokkal fejlettebbek voltunk. És különben is, mindenki menjen a fenébe, a magyarok milyen… s itt egy sor káromkodás következik. S hogy e téma megírásához egy Dosztojevszkij kellene – Megalázottak és megszomorítottak…
Minden jó, ha a vége jó Az ügyintézõhöz harmadikként, igen gyorsan bekerültem. Még mindig azt hittem, hogy igazolványt kapok. De csak beszedte a papírokat, átnézte, a bejelentõ lap egyik részét letépte, ráütött egy pecsétet, visszaadta, s azt mondta: végeztünk. Hogyan? – kérdeztem. Most akkor még hová kell menni? Sehová, mondta unott arccal. Én pedig a boldogságtól üdvözült arccal, magamat peckesen kihúzva, gyors léptekkel haladtam el a váróteremben ücsörgõk közt. Ám ezzel még mindig nem volt vége, a cégnél is rendezni kellett egy halom papírt. Be kell jelentkezni az Országos Egészségügyi Pénztárban (ott sem ment minden elsõre), magánnyugdíjbiztosítót intézni, aztán adószámot. Munka- és tûzvédelmi elõadásra járni. A postán 2200 plusz 300 forintért erkölcsi bizonyítványt kérni a rendõrségtõl (ami még nem érkezett meg, s kétlem, hogy tudnak velem valamit kezdeni, ha nem vagyok a nyilvántartásban – és ugyan miért lennék ott?) Az üzemi orvos újfent elküldött az összes létezõ orvosi vizsgára: elõször is háziorvost
78
STEFAN PANNONYMUS
találni (háromszáz forint vizitdíj), vér- és vizeletvétel, szemorvos, EKG (újfent háromszáz forint vizitdíj). A tüdõvizsgálat viszont 4500 Ft-ba került, mert noha az adott kerületi tüdõszûrõbe mentem, ahol ki van írva, a kerületi lakosoknak ingyenes, azt mondták: még nem vagyok hat hónapja biztosított. A szemorvos azt mondta, ha értékelné is a leleteket, az 7 ezerbe kerülne, tehát majd értékelje az üzemorvos. Azon aztán nem is lepõdtem meg, hogy bizonyos értékeim öt hónap alatt ha nem is az egekbe szöktek, de magasak lettek. Hát azóta diétázom. És ha nagyon erõszakoskodnék, talán rögtön betegszabadságot is kérhetnék... Ez lenne a mese vége: a szegénylegény ugyan elnyerte jutalmát a királytól, miután kiállta az összes próbát, éppen csak az egészsége sínylette meg.
Fejlõdés? De hová? Végezetül, mintegy szórakozásképpen, olvassunk bele a Magyar Köztársaságnak a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló, 2007. évi II. törvényébe. Mely így kezdõdik: „Az Országgyûlés a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló európai térség fokozatos létrehozásában történõ közremûködés, valamint az Európai Unió és az azon kívüli országok társadalmi és gazdasági fejlõdésének elõmozdítása érdekében – az Alkotmány 58. §-ában foglaltakra figyelemmel – a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról a következõ törvényt alkotja:” – és következik a törvény. De itt meg is állhatunk. A bevezetõ azt állítja: az EU és az azon kívüli országok társadalmi és gazdasági fejlõdésének elõmozdítása az érdek. Lehet, hogy belemagyarázás, sértettségem mondatja velem, de enyhén szólva felemás érzést kelt bennem az, hogy a törvény az EU-t és az azon kívüli országokat említi: nem az egyes embert, nem a migrálót. Az meg méginkább ellentmondás, hogy miközben az EU, ezen belül is tehát Magyarország fejlõdése a cél, egy harmadik országbeli állampolgár beutazása és itt tartózkodása elé számtalan olyan akadályt gördítenek, amely ugyan szükséges lehet az ország biztonsága, vagy a honi munkaerõ védelme (?!) érdekében, de azt már nehezebb elhinni, hogy ez az ország fejlõdését mozdítja elõ. A törvény megalkotói például elolvashatnák azon elemzéseket, amelyek azt mutatják ki: minden egyes határ a gazdasági, társadalmi fejlõdést csak akadályozza. Nem kis mértékben.
Egy imigráns vallomásai
79
Melléklet a költségekrõl A munkavállalás során akadnak közvetlenül a procedúrához köthetõ költségek: Orvosi vizsgálatok két alkalommal: kb. 26 ezer Ft Kétszer földhivatal: 8 ezer Ft Vízum: 50 euro plusz két eurónyi illeték Banki illeték: 600 Ft Diploma közjegyzõ általi hitelesítése: 1560 Ft Ûrlapok, fénymásolás, fényképek: kb. 3000 Ft Telefonálgatás információkért, fax: kb. 5000 Ft Utazgatás (haza-vissza, városi): kb. 300 euro Azaz kb. 143 ezer forint, kb. 550 euro. Emellett azonban ott vannak a közvetlen költségek, addig is élni kell valamibõl, míg tart az eljárás és az ember hivatalból hivatalba rohangál, a két ország közt is. Esetemben ez legyen hat hónapnyi idõ, havonta négyszáz euróval. Noha nem volt feltétlenül szükséges, hiszen otthon is maradhattam volna januártól júliusig, hat hónapig mégis úgy béreltem lakást, hogy nem volt fizetésem. Ez rezsivel együtt hatszor 400 euró. Magyarán, ha otthon maradok és továbbra is dolgozgatok ezt-azt, vagy ötezer euróval több pénzem lenne. Igaz, ebbõl levonhatjuk például a baráti sörözéseket, amikor ismerõseimmel beszélgettem arról, hogyan intézték el õk a papírjaikat, vagy amikor a szívességi lakhatási szerzõdés adójával és a tanúkkal ücsörögtem.
SZLOVÁK–MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET MIROSLAV MICHELA
Emlékezet, politika, Trianon A legújabbkori szlovák–magyar kapcsolatok „új kezdetének” kontextualizálása*
A
z 1980-as évek végén a szocialista táborban lezajlott változások Kelet-Közép-Európa társadalmi fejlõdésének egy történeti szempontból viszonylag rövid, ám intenzív korszakának végére tettek pontot. E változásokkal megkezdõdött a múlt újbóli átértékelésének az egész társadalmat mozgósító folyamata. Mindezt Csehszlovákiában – épp úgy, mint a többi posztszocialista országban – a nacionalizmus egyfajta reneszánsza követte: több évtizedes „kényszerû mellõzöttség” után újjáéledve poraiból, s újból elfoglalva helyét az addigi osztályszempontok alapján folytatott politikai diskurzusban. Többek között Rogers Brubaker felhívta arra a figyelmet, hogy a nacionalizmusnak a posztszocialista országokban kimutatott sikertörténetében nagy szerepe van annak, hogy már 1989 elõtt is intézményesült. A volt szovjet tömb országainak politikája ugyan antinacionalista volt, de nem antinacionális. Ezekben az országokban az új, „osztályok nélküli társadalom” megteremtésének igyekezete mellett továbbra is élt és intézményesült a nemzeti elvre épülõ társadalmi kategorizálás, amely az etnikai értelemben felfogott nemzetet konkrét területhez kötötte.1 * Készült az Identita a verejné postoje maïarskej menšiny na Slovensku v rokoch 1918–1938 VEGA 1/4536/07 projekt keretében. 1 Részletesebben lásd Brubaker, Rogers: Nationhood and the national question in Soviet Union and post-Soviet Eurasia: An institutionalist account. Theory and Society 23, 1994. 47–78. (Magyarul: Brubaker, Rogers: Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan, 2007.) Szlovák kontextusban lásd: Ferencová,
82
MIROSLAV MICHELA
A közép-kelet-európai szocialista tábor megszûnése után épp a nacionalizmus volt az, amely betöltötte a hiányzó társadalmi kohéziós erõ szerepét, s egyben a korabeli politikai elképzelések legitimációs tényezõjeként is mûködött. Az adott társadalmi-politikai feltételek így jelentõs mértékben hozzájárultak a „nemzeti múlt” iránt megnövekedett érdeklõdéshez, illetve ahhoz, hogy a szomszédokhoz való viszonyt ennek függvényében definiálják. Ebbõl a szempontból Szlovákiában a szlovák–cseh, illetve a szlovák–magyar viszony került a viták középpontjába. Ez – politikai aktualitása mellett – annak is köszönhetõ, hogy immár szabadon lehetett olyan témákkal foglalkozni, amelyek korábban tabunak számítottak, vagy mellõzve voltak. Különösen jelentõs mérföldkõ volt ebbõl a szempontból a Szlovák Köztársaság 1993. január 1-jei megalakulása. Az 1990-tõl kibontakozó politikai pluralitás a szlovák történetírás tematikai gazdagodását is magával hozta, egyben azonban a „nemzeti múlt” jellegérõl folytatott vitához vezetett, amelynek utórezgései máig érezhetõek.2 Ennek a látszólag csupán a történészeket érintõ problémának a szakmai szempontok mellett erõs politikai és ideológiai felhang ja is volt, amely elsõsorban a 20. század elsõ felének politikai hagyományaiból eredeztethetõ. Tanulmányomban a nemzeti történelem reprezentációjának az 1918 és 1945 közötti idõszak magyar–szlovák diskurzusában való meg jelenését kívánom vizsgálni, amelyet az újkori szlovák–magyar kapcsolatok egyik fontos elemének is tekintek. Figyelmem középpontjában elsõsorban a trianoni szindróma jelensége fog állni.3
Michaela: Od ¾udu k národu: Vytváranie národnej kultúry v etnografickej produkcii v Èeskoslovensku a Maïarsku. Etnologické rozpravy, Vol. XIII, 2006/2. 104–133. 2 Ez a konfliktus akkor érte el tetõpontját, amikor a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma eljuttatta az iskolákba M. S. Ïurica Dejiny Slovenska a Slovákov (Szlovákia és a szlovákok) címû könyvét, amelynek szemlélete komoly felbolydulást keltett. Ezzel kapcsolatban lásd Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ïurica. Kritika & Kontext, 1997/2–3.; Findor, Andrej: Národná identita ako naratívna konštrukcia. Sociológia 32, 2000/1. 57–79.; Historický èasopis, 2002/2. 233–378. Lásd még: Krekovièová, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku. (Náèrt slovenskej mytológie na prelome tisícroèia). Slovenský národopis 50, 2002/2. 147–170. Lásd ma a Lex Hlinka-féle diskurzust Szlovákiában. 3 Annak ellenére, hogy történeti értelemben a jelen téma a csehszlovák–magyar kapcsolatok tárgykörébe tartozik, dolgozatomban elsõsorban a szlovák–magyar kontextusra összpontosítottam, mivel Csehországban fõleg a cseh–német kérdést aktualizálják.
Emlékezet, politika, Trianon 83
A nacionalizmusok egyik fõ sajátossága az, hogy a nemzetet saját példaképekkel (pl. hõsökkel), történetekkel, hagyományokkal és történelemmel felruházott kollektív szubjektumként értelmezik. A nemzettudat, amely megszemélyesített jellege miatt cselekvõ szubjektumként érzékelhetõ, nagyfokú szenzibilitással viseltetik az olyan egyes témák és összefüggések iránt, amelyek a dicsõ és tragikus narrációkból összeálló „történelmi tapasztalatok“ egyénileg átélt, de kollektív módon rögzült részei. A nacionalista diskurzus a nemzet kategóriáját visszavetíti azokba az idõkbe, amikor a nemzeti identitás még nem tartozott a csoporttudatot meghatározó tényezõk közé.4 Ebbõl a szempontból a „nemzeti történelem” olyan konstrukció, amely a jelennel és a jövõ víziójával szoros kapcsolatban álló „nemzeti múlt” történeteinek szelekcióján alapul. Így az olyan típusú kérdések, mint a honnan jöttünk és hová tartunk, a valóság utólagos legitimálását szolgálják. A fentiekben elmondottak is jelzik, hogy nem létezik a múlt kizárólagos interpretációja, illetve az interpretációk „értelmét” jelentõs mértékben meghatározza az, hogy már elbeszélésük elõtt mûködésbe lépnek olyan komponensek, amelyek a kulturális emlékezet kódjait közvetítik. Az emlékezés rekonstruálja a múltat, amely ezáltal állandóan aktuális dimenziót nyer. A múlt újabb és újabb rekonstrukcióját többek között a folytonosság megszakadása is kiválthatja, amely valami újnak a kezdetét jelenti, s a múlt újbóli értékelését is magával hozza. A kollektív emlékezet az egyén szocializációja során alakul ki, miközben hordozója térben és idõben korlátozott. A kollektív emlékezet sikeres reprodukciójához emlékezeti fogódzókra, saját identitását kifejezõ szimbólumokra, az emlékezet kijelölhetõ helyszíneire, intézményesült háttérre van szükség. A kulturális emlékezet a múlt szilárd pontjaira épül rá. Ezeknek az ünnepségeken való részvétel általi rendszeres jelen idejûvé lényegítése, illetve rituális ismétlése, kijelöli a valóság értelmezésének kereteit.5 Ezen elképzelések reprodukálásában közremûködik a politikai hatalom, amellyel az adott csoportok rendelkeznek vagy épp nem rendelkeznek. A jelentõs sorsfordulók következményiként bekövetkezõ változások mind a magán-, mind a közéletben, az 4
A nacionalizmus problémájához lásd Findor, Andrej: Limity a monosti skúmania „národov”: od reálnych skupín po kategórie praxe. Sociológia 38, 2006/4. 313–326.; Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyûjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004. 5 Bõvebben lásd Assmann, Jan: Kultura a pamä. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starovìku. Praha, Prostor, 2001. 31–61. (Magyarul: Assman, Jan: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz, 2004.)
84
MIROSLAV MICHELA
iskolaügyben, a domináns csoportok kirakataként szolgáló nyilvános tereken nyomot hagynak. E folyamat során a lakosság egészének és az eliteknek a társadalmi státuszában változások történtek. Eközben pedig a múlt másfajta reprezentációjára alapuló ideológia került domináns helyzetbe. Különösen a modern társadalomra jellemzõ, hogy hatalmat és ellenõrzést akar szerezni a múlt rekonstrukciója fölött, s egyben egyetlen diskurzust és szimbólumrendszert akar kizárólagossá tenni.
A közös történelem új kezdõpontja A nacionalizmus eszméjének elterjedése során az etnikailag és kulturálisan sokszínû Habsburg Birodalomban a 19. században kiélezõdtek az interetnikus kapcsolatok. Az egyes népcsoportok, illetve a nemzeti mozgalmak vezetõi között keletkezõ feszültségek a „nemzeti múlt” reprodukciójáról szóló viták is jelentõsen befolyásolták. Lásd például a közismert vitákat a honfoglalásról.6 A nemzeti mozgalmak vezetõi által megfogalmazott emancipációs és integrációs célok fokozatosan komplex érvrendszerré formálódtak, s a monarchia belpolitikai színterén egymással versengõ emlékezetekként is jelentek meg. A változást szorgalmazó néhány, többé-kevésbé sikeres kísérlet ellenére a monarchia etnikumainak helyzete 1918-ig nem változott (kivételt az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés és Horvátország különleges státuszának elismerése jelentett). A történelmi Magyarország vezetõ rétegeinek az egységes nemzetállam kiépítésére irányuló törekvései szembekerültek valamennyi nem magyar nemzeti mozgalom elképzeléseivel. Ugyanakkor az egyes nemzetiségek között már a dualista monarchia idején meg jelentek azok a politikai elképzelések, amelyek a „történelmi államiság” felújításának gondolatát propagálva, a „saját anyaországukhoz” való csatlakozás elvére épültek. A szlovák lakosság és a szlovák elit azonban továbbra is a történelmi Magyarország keretein belül gondolkozott, noha meg jelent a többek között a szlovák kultúrintézmények megtorlása által is szimbolizált dualista nemzetiségi politika határozott bírálata. A nemzeti mozgalmak szempontjából az elsõ világháború eseményei egyfajta katalizátorként hatottak. A késõbbi gyõztesek oldalára állt nemzeti mozgalmak 6
Lásd pl. Eduard Krekoviè – Elena Mannová – Eva Krekovièová (szerk.): Mýty naše slovenské. Bratislava, AEP, 2005.
Emlékezet, politika, Trianon 85
kívánalmai nagyrészt teljesültek. Annak ellenére viszont, hogy a nemzetek önrendelkezési jogát a háború utáni európai határok meghúzásának alapelveként deklarálták, ez különbözõ stratégiai és gyakorlati számítások miatt a gyakorlatban csak részben valósult meg.7 Az 1918-as évet (a magyar diskurzusban inkább az 1918–1920-as idõszakról van szó) képzeletbeli „zéró pontnak”, más kifejezéssel élve „új kezdetnek” is nevezhetjük, amely egyben a szlovák–magyar, illetve a magyar–szlovák kapcsolatok alapvetõ átértékelésének folyamatát is elindította. 1918/20-ban megszakadt a korábban erõteljesen hangsúlyozott ezeréves államiság kontinuitása, és a történelmi Magyarország szimbolikusan Szent István királytól eredeztetett egysége. Ezzel egy idõben került sor a szlovák „nemzeti múlt” pozíciójának intézményes megerõsítésére, amely során számos korábban rögzült szimbólum új, aktuális értelmet nyert. A szlovák nacionalista narratívákban ez az alapvetõ változás a sötét színekkel lefestett „ezeréves elnyomás” végére tett pontot. A magyar nacionalista diskurzus viszont mindezt „nemzeti katasztrófaként” értelmezi.8 A társadalmi változások jelentõs elemét képezték a hatalomban bekövetkezett cserék. Szlovákiában teljesen új politikai rendszer került bevezetésre, miközben az addigi domináns elit szinte teljes egészében hatalmát veszítette, sok esetben el is hagyta addigi mûködésének helyszínét. A helyükre a volt „kisebbség” képviselõi kerültek. Az átértékelés és lecserélés folyamata viszont nem mindenhol zajlott párhuzamosan, s elsõsorban a helyi viszonyoktól, a jelzett folyamatokban szerepet játszó elitek elképzeléseitõl, illetve a helyi közösségek tag jainak attól a képességétõl függött, hogy ezeket a változásokat milyen mértékben fogadták/utasították el. Ebben az idõszakban befejezõdött „Szlovákia” mint nemzeti territórium kanonizálása, amelyet a Tátrától a Dunáig terjedõ területként definiáltak, ami a mai napig a szlovák diskurzusban a szlovákság élettereként értelmezõdik. A múltba való visszafordulás is – diametrálisan más körülmények között – új értelmeket nyert, s általa elsõsorban a nemzetállamként kiépülõ Csehszlovák Köztársaság stabilitását és élettartamát kívánták megerõsíteni, illetve meghosszabbítani. Ezzel függött össze az a folyamat, amelyet ¼ubomír Lipták szlovák történész metaforikusan „a piedesztálokon való helycseréknek” nevezett. 7 8
Lásd Romsics Ignác: A trianoni békeszerzõdés. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. Az emlékezet és emlékezés témájához: Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L’Harmattan, Budapest, 2004.
86
MIROSLAV MICHELA
A folyamat során a nyilvános terek új megnevezéseket és új arculatot is kaptak.9 A szlovákok és magyarok közötti mai feszültségek játéktere több esetben a nyilvános tér kisajátításáért és birtoklásáért folytatott versengéssel hozható összefüggésbe. Ebben a versengésben a maga legitimációs potenciálja miatt épp a „nemzeti történelem” válik gyakran fõszereplõvé.10 A szlovák narratívák leginkább arra a nagymorva tradícióra hivatkoznak, amely már a 19. században is a hivatalos magyar múlt ellenképeként jelent meg. Ennek a hagyománynak alapvetõ jegye a szlávok/szlovákok kulturális felsõbbrendûségének és az adott területre formált elsõdleges jogának a hangsúlyozása. A „közös nagymorva örökség” hangsúlyozása a „csehszlovák egység” eszméjének egyik legfontosabb legitimációs elemévé vált. Azonban a különbözõ szlovák és cseh narratívák egymás között is versenyeztek.11 Az 1918-ig tartó magyarországi múlt negatív reprezentációit a „nemzeti elnyomatás” és a „nemzeti szabadságküzdelem” válogatott eseményei kapcsán rendezett megemlékezések is erõsítették. Például a „Habsburg” vagy „magyar feudális elit” negatív képével voltak összekapcsolódva. Ennek is szerepe volt a „modernista” és a „tradicionális” irányzatok politikai küzdelmében. A „csehszlovák nemzeti egységet” alátámasztó narratívákkal együtt szerepet kaptak „Szlovákia” és a „szlovák nemzet történelmének” kialakításában. Az iskolai tankönyvekben, de a nyilvános közbeszédben is, ezek a változások a „nemzeti szabadságért folytatott küzdelem” lineáris folyamatának hangsúlyozásában manifesztálódtak, miközben Nagymorávia története mellett elsõsorban a huszita mozgalomnak, valamint az 1848–1849-es forradalomnak –, amely során a Ludovít Štúr által vezetett
9
Lipták, ¼ubomír: Rošády na piedestáloch. Pomníky a politické zmeny pomníkov. OS, 1998/11. 12. (Magyarul: Lipták, ¼ubomír: Száz évnél hosszabb évszázad. Bratislava, Kalligram, 2000.) 10 Mannová, Elena: Nemezeti hõsöktõl az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák–magyar határon. Regio, 2002/3. 25–44.; Stráay, Tomáš: Myths in Action: Two Cases from southern Slovakia. In: Zora Hlavièková – Nicolas Maslowski (eds.): The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Praha, CES, 2005. 101–113. 11 Lásd: BA K K E , Elisabeth: Èechoslovak izmus v školsk ých uèebniciach (1918–1938). Historický èasopis, 1999/2. 233–253.; Bakke, Elisabeth: Doomed to failure? The Czechoslovak nation project and the Slovak autonomist reaction 1919–1938. Oslo, University of Oslo, 1999.
Emlékezet, politika, Trianon 87
szlovák nemzeti mozgalom szembefordult a magyar/magyarországi forradalommal – a bemutatása kapott hangsúlyos szerepet.12 Ezzel szemben a szomszédos magyar „nemzetállamban” – különösen az ellenforradalmi kurzusnak 1919 második felében való elõretörése után – az 1918 elõtti magyar politika által reprezentált történelmi Magyarország örökségével való szoros kötõdésben formálódott a kollektív emlékezet. Szlovákiának „Felvidékként”, illetve „megszállt területként” való kontextualizálása a korabeli közbeszéd szerves része lett.13 A legfontosabb – az állam által is támogatott – történelmi ünnep az elsõ magyar királynak, I. Szent Istvánnak az ünnepe lett, amely nem mellékesen a Horthy-rendszer politikai doktrínáját is hivatott volt legitimálni. Szent István személyében egyben az „ezeréves egységet” is ünnepelték, az integritás szükségességét történelmi, geográfiai és gazdasági érvekkel támasztották alá. A korabeli magyar közbeszéd az államhatárok revíziójától a régió problémáinak megoldását is remélte. Ez a hit olyan mindenki által ismert és társadalmilag is elfogadott irredenta jelszavak állandó ismételgetésében nyilvánult meg, mint: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”; „Így volt, így lesz!”; „Hiszek egy Istenben, hiszek egy országban, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, Ámen!” A történelmi Magyarország szétesése által kiváltott trauma, amelyet trianoni szindrómaként vagy trianoni traumaként ismerünk, 1945-ig intézményesült, és folyamatosan napirenden volt. A trauma nagyságának érzékeltetését pedig olyan kifejezések szolgálták, mint a „második Mohács”, illetve „a Mohácsot is felülmúló tragédia”, de nem volt ritka a keresztény szenvedéstörténet toposzainak (töviskoszorú, keresztre feszítés) kölcsönvétele sem.14 A magyar társadalomban kialakult nézet szerint Trianonra folyamatosan emlékezni kell, hogy az ne merüljön feledésbe, miközben a társadalomban az a remény is tovább élt hogy a jövõben sor kerülhet e „sorscsapásnak“ a jóvátételére. A trianoni trauma kollektív élményének az ilyen mély rögzülésében az „elszakított” és „elvesztett” területekkel való személyes, történelmi, kulturális, gazdasági vagy földrajzi kapcsolatok folyamatos 12
A témához lásd Brubaker, Rogers – Feischmidt, Margit: 1948 in 1998: The Politics of Commemoration in Hungary, Romania, and Slovakia. Comparative Studies in Society and History 44, 2002. 700–744. 13 A szlovák–magyar viszonylatban annyira fontos nyelvi különbségekre mutat rá pl. http://tra.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=19&Itemid=35 14 A magyar revizionizmus történetéhez lásd bõvebben Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002.; Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, Osiris, 2001.
88
MIROSLAV MICHELA
hangsúlyozása mellett nagy szerepet kapott a szomszédos országokba kerül népes magyar kisebbség létezése is.
A túszul ejtett kisebbségek Ha kisebb fenntartásokkal is, de egyetértenünk azzal a véleménnyel, hogy a szlovák többségû területeken következetesebben zajlott le az impériumváltás, mint Szlovákia magyarok által lakott déli részein. A szlovákok viszonylag gyorsan alkalmazkodtak az új realitásokhoz, s az új állam által felkínált elõnyök is többnyire pozitív irányban befolyásolták lojalitásukat. Ezt az eszményi forgatókönyvet azonban már röviddel a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után felülírták azok a félreértések, illetve politikai érdekek (nem ritkán felekezeti viszályok), amelyek a szlovák autonómizmus megerõsödéséhez vezettek. Az pedig, hogy a déli határszélen a saját „anyaországa” közvetlen szomszédságában jelentõs magyar kisebbség élt, számos szempontból okozott bonyodalmat a csehszlovák államnak. Az 1918 után bekövetkezõ politikai változások, amelyekre nacionalista szemüvegen át tekintettek, egy addiginál elõnytelenebb (kisebbségi) szerepkör elfogadását kívánták meg a szlovákiai magyaroktól. A helyzetbe való belenyugvás elutasítása a magyar kisebbség társadalmi és gazdasági marginalizálódását vonta maga után, amely tovább fokozta a magyar közösség érzékenységét, s ismételten a „legszerencsétlenebb nemzet” önképének reprodukciójához vezetett. Ezt a szerepet a „nemzeti múltból” vett példák is erõsítették (pl. a tatárjárás, Mohács és Trianon párhuzamba állítása).15 Mivel a történelmi Magyarország vegyes etnikumú volt, a trianoni Magyarország területén is maradtak szlovákok. Õk azonban a szlovákiai magyarokkal ellentétben sem kulturális, sem földrajzi szempontból nem alkottak erõs és egységes közösséget. Asszimilációjukhoz jelentõs mértékben hozzájárult a Trianon elõtti és Trianon utáni magyar nemzetiségi politika jellege és gyakorlata.16 A szlovákiai magyar kisebbséghez hasonlóan, 15
Hiradó, 1931.VIII.21, 3. Részleteseben lásd Kovács Éva: Határváltó diskurzusok: Komárom 1918–1922, 1938. In: Bárdi Nándor (szerk.): Konf liktusok és kezelésük Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000. 181–212; Mannová, Elena: Konštrukcia menšinovej identity v mestskom prostredí (Maïari v Komárne a Luèenci (1918–1938). In: Peter Salner – Daniel Luther (eds.): Etnicita ako faktor polarizácie mestského spoloèenstva v 20. storoèí. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 2001. 111–140. 16 Lásd: Szarka László: Kisebségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2004. 181–
Emlékezet, politika, Trianon 89
a magyarországi szlovákok helyzete és sorsa is hamar a Csehszlovákiában a nemzetiségi kérdés és az asszimiláció körül zajló politikai indíttatású viták és a propaganda céltáblájává vált. A magyarországi szlovákság létezése így lehetõséget teremtett a magyar nemzetiségi politika bírálatára. A szlovák–magyar kapcsolatok alakulására komoly befolyással volt az a légkör is, amely Dél-Szlovákia vegyesen lakott területein alakult ki, és ahol a szlovákok kisebbségi helyzetben voltak. A földreform keretén belül lebonyolított telepítések, a szlovák hivatalnokok, pedagógusok és fegyveres erõk ide érkezése ugyan változásokat generált a régió etnikai összetételében, de nem szüntette meg a térség alapvetõ problémáját: a permanens veszélyeztetettség légkörét, amelyet mindkét oldalról folyamatosan tápláltak. Ezt a demokratikus államberendezkedés sem tudta kiküszöbölni. Ezzel kapcsolatban visszatérõ érvnek számít a „lojalitás”, illetve a „felelõsség mértékének” a felemlegetése, miközben a vitában kialakított álláspontokat alapvetõen a vitázó felek mereven rögzített értékítéletei határozzák meg. A szlovák és a magyar közösség új viszonyok közötti való szocializációja sikerességének/sikertelenségének mértékérõl a mai napig – gyakran erõs érzelmi töltésû és minden esetben ideológiai színezetû – vita folyik. A „másik fél” (kvázi az ellenség) negatív képe, amely a szlovák–magyar viszonyt meghatározza, nem kizárólagosan etnikai eredetû. A történelmi Magyarország, illetve Csehszlovákia társadalmi-politikai életében voltak az államhoz lojális szlovákok, illetve magyarok is, miközben mindkét csoport szoros kapcsolatokat ápolt az adott politikai rezsimmel és jól kihasználható lehetõséget szolgáltatott az állami propagandának. Ezek az aktivista csoportok azonban nem tudták elérni céljaikat, miközben sikertelenségük okai a mai napig a megválaszolatlan kérdések közé tartoznak. És hol lehetne keresni a válaszokat? Szerintem a többségi közösségek befogadó képessége, nagyobb vagy kisebb érzékenysége felé vezet az út. E csoportok máig tartó eljelentéktelenítése „árulásuk”, illetve a másik oldaltól „kapott anyagi és morális támogatásuk” felemlegetésében nyilvánul meg. Mintha a tudatosan feledés fátyla borítaná azokat a kritikákat, amelyeket a maguk korában ezek a csoportok többek között az „anyaországuk” irányában megfogalmaztak. Az „elszakított területeken” élõ magyarok emlékezete leginkább a „nemzeti múlt” dicsõ vagy éppen tragikus eseményeinek rituális 192.; Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998.
90
MIROSLAV MICHELA
felidézésében manifesztálódott. A legfontosabb „nemzeti ünnepek” mellett az emlékezés folyamatában a regionális vonatkozású emlékünnepségek is szerepet kaptak. Mivel ezek a megnyilvánulások a történelmi magyar múltat idézték, s nem ritkán a Horthy-rendszer ideológiájával is kapcsolatba hozhatók voltak, a „többségi” csehszlovák társadalom szemében a köztársaság iránt ellenséges, irredenta jelleget kaptak. A nyilvános térben így két egymástól eltérõ és egymást kölcsönösen kizáró emlékezet, illetve a közös történelem egymással párhuzamos, de mégis két különbözõ értelmezése került szembe.17 A jelzett konfliktus a szlovákiai magyar közösség nagyobbik részében a többségtõl (a szlovákoktól) való elzárkózásban, s a csehszlovák nemzeti ünnepekhez és szimbólumokhoz való viszonyban is megnyilvánult. A csehszlovák állam által szervezett ünnepségekrõl lekicsinylõen nyilatkoztak, illetve demonstratív módon elutasították az azokon való részvételt. Ez leginkább a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának október 28-i és Masaryk elnök születésnapjának március 7-i ünnepét érintette. S noha a csehszlovák állammal szembeni negatív megnyilvánulások idõvel veszítettek erejükbõl, az „anyaországhoz” és a „nemzeti kultúrához” való viszonyulás a szlovákiai magyarok magatartásának alapvetõ sajátossága maradt. Hasonló jelenségek, noha kisebb mértékben, Magyarországon is megfigyelhetõk voltak, ahol felgyorsuló asszimilációjuk ellenére a szlovákok között is észlelhetõk voltak az állammal szembeni „illojalitás” jelei.18 A magyarországi diskurzusban a szlovákokra 1918 után is az ezeréves közös hazához mindig hû „fiatalabb testvér” szerepét osztották. Az „idegen hódító” (ellenség) szerepe viszont a cseheknek jutott. Ennek jellemzõ megnyilvánulásaként a magyar politikai elit támogatta a szlovák autonomizmust, különösen az ún. õslakos elmélettel, amely az ezeréves „Szent István-i ideológián” alapuló kölcsönös együttélés történelmi, kulturális és gazdasági elõnyeit hangsúlyozta. A közös múltnak a (cseh)szlovák nemzeti diskurzus által prezentált negatív képe a (szlovák, vagy csehszlovák) nemzeti közösség fennmaradásának egyedüli esélyeként meg jelölt status quo megerõsítését és megtartását szolgálta. A jelennek a magyar nemzeti diskurzus által – hasonló érvekkel – hangsúlyozott negatív képe viszont épp a status quo megváltoztatásának a szükségességét szorgalmazta. Mivel mind a több17 18
Mannová: Konštrukcia menšinovej identity, i. m. 121. Az etnikai revízió érdekében folyó Rothermere-kampány idején a magyarországi szlovákok egy része elutasította, hogy a kampányt aláírásával támogassa. Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökség, K 28, 1927–62–7089.
Emlékezet, politika, Trianon 91
ségi, mind pedig a kisebbségi lakosság a közösen átélt múlt részese volt, mindkét oldal ennek a múltnak a maga általi felidézésével próbálta saját legitimitását erõsíteni.19 Alapvetõ különbség volt azonban abban az eddig kevéssé hangsúlyozott momentumban, ahogyan a két ország lehetõséget nyújtott az egyéni és nemzetiségi jogok érvényesítésére. Ebben a tekintetben Horthy konzervatív tekintélyelvû rendszere alapvetõen különbözött a Csehszlovák Köztársaság politikai gyakorlatától.20
A nacionalizmus búvópatakja A második világháború idõszaka a régióban bekövetkezett politikai változások (pl. az elsõ bécsi döntés, a Szlovák Állam létrejötte) ellenére nem hozott jelentõsebb elmozdulást a 1918 után intézményesült két nemzeti kánon egymáshoz való viszonyában. Új helyzetet teremtett viszont a népi demokratikus rendszerek háború utáni kialakulása, az ún. trianoni határoknak a párizsi békeszerzõdések általi megerõsítése, valamint az, hogy a háborús légkör a közép-európai kisebbségi kérdés megoldásának – a „lakosság illojális csoportjainak” (a nemzeti kisebbségeknek) az utódállamokból való eltávolítását – legitimációjára volt felhasználva. Ám, amint utólag kiderült, sem ezek az alapvetõ momentumok, sem a totalitárius államok által újonnan kitermelt új világnézet, de az érzékeny nemzeti témák tabuizálása sem hozott megoldást, inkább csak a problémák befagyasztását eredményezték. Így a trianoni traumáét is, amely – Zeidler Miklós metaforáját kölcsönözve – a szocializmus idején búvópatakként tûnt el a föld alatt, hogy az 1990-es években ismét a felszínre bukkanva élje reneszánszát (noha már alapvetõen új helyzetben).21 A vasfüggöny lehullását követõ politikai enyhülés kísérõjelenségeként újból kísérletek történtek a „nemzeti múlt” (re)konstrukciójára és demitizálására. Ennek eredményeként bizonyos mértékû visszatérés következett be a két világháború 19
Lásd pl. Baèová, Viera: Etnická identita a historické zmeny. Košice, VEDA – Spoloèenskovedný ústav SAV, 1996. 49. 20 Ez megmutatkozott az elsõ bécsi döntést követõen, amikor a Magyarországhoz csatolt területek lakossága elégedetlenségét fejezte ki Magyarország politikai, szociális és gazdasági viszonyait illetõen. Vö.: Vietor, Martin: Dejiny okupácie juného Slovenska 1938–1945. Bratislava, SAV, 1968.; Tilkovszky Lóránd: Juné Slovensko v rokoch 1938–1945. Bratislava, HÚ SAV, 1972.; Sallai Gergely: Az elsõ bécsi döntés. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 21 Zeidler: A magyar irredenta kultusz, i. m. 83.
92
MIROSLAV MICHELA
között rögzült ideológiai tézisekhez.22 A trauma emlékeinek és nyelvi megjelenítésének újbóli felélesztéséhez – a két háború közötti idõszakhoz hasonlóan – nem kis mértékben hozzájárultak a lakosság kollektív emlékezetének ébrentartására hatást gyakorló politikusok, állami és kulturális intézmények. Noha az agresszív retorika a jobboldali radikálisok kiváltságává vált, a Trianon-jelenséggel összefüggõ momentumok továbbra is részei a szlovákiai és a magyarországi közbeszédnek, illetve szakmai párbeszédnek, s továbbra is hozzájárulnak a kölcsönös bizalmatlanság fennmaradásához. Ez az állapot, amely a szemtõl szembeni kommunikációban gyakran egészen más forgatókönyvek szerint mûködik, a különféle sztereotípiák és mítoszok szintjén annak ellenére tovább él, hogy az értelmiség köreibõl már több kísérlet is történt egy kedvezõbb légkör kialakítására és a témáról szóló konstruktív párbeszéd elindítására.23 Egyetértek több kollégám megjegyzésével, miszerint a professzionális történészeknek nincs „végsõ szavuk” a történelmi köztudat formálásában,24 ám bennünket a szakmai etika és a felelõsségtudat is köt. Véleményem szerint a jelenkori szlovák–magyar konfl iktusos kapcsolatok megértésének egyik kulcsát épp a soknemzetiségû történelmi Magyarország felbomlása körüli kérdések értelmezése jelenti. Ez egy sokrétegû problémakör. E kérdések tárgyalása nem csupán a magyarok, de a szlovákok feladata is, miközben ennek a problémának továbbra is meg vannak a maga bel- és külpolitikai aktualitásai. Azok a törekvések pedig, amelyek a téma elhallgatását, illetve nacionalista szempontú megközelítését szolgálják (pl. az úgynevezett „szlovák” és „magyar”), a közös múlttal kapcsolatos elavult nézetek továbbélését erõsítik és a középeurópai térségben meglévõ feszültségek hosszú távú forrásaivá válnak. Fordította: Simon Attila 22
Lásd Pók, Attila: História v transformaènom procese Maïarska. Historický èasopis, 2005/1. 111–122.; Krekovièová, i. m.; Rupnik, Jacques: Jiná Evropa. Praha, Prostor, 1992.; Niedermüller Péter: Rethinking history: time, past and nation in post-socialism. Focaal 33, 1999. 25–36. 23 Lásd pld. Zelenák, Peter (szerk.): Slovensko–maïarské vzahy v 20. storoèí. Bratislava, Slovak Academy Press, 1992.; Attila Simon (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Šamorín – Dunajská Streda, Fórum Inštitút – Lilium Aurum, 2005.; Mýty naše slovenské; Limes. Tudományos Szemle – Csehek és Magyarok, 2005/2.; Štefan Šutaj – László Szarka (szerk.): Regionálna a národná identita v maïarskej a slovenskej histórii 18. – 20. storoèia. Regionális és nemzeti identitásformák a 18 – 20. századi magyar és a szlovák történelemben. Prešov, Universum, 2007.; Sic Itur Ad Astra, 2006/3–4. stb. 24 Pl. Ablonczy Balázs: Trianon-problémák. Kommentár, 2007/4. 57–67.; Gyáni Gábor: Relatív történelem. Budapest, Typotex, 2007.
KOLLAI ISTVÁN
Meghasadt múlt? Kapcsolódási pontok és ellentétek a szlovák és a magyar történelmi narratíva között Emlékezet, politika
S
zociológusok körében közhelynek számít, hogy a csoportidentitás, a mi-tudat sok szempontból a másokhoz képest történõ önmeghatározásra épít, azaz önmagunk más csoportoktól való megkülönböztetése kerül elõtérbe. Az pedig történészi közhelynek számít, hogy a 19. századi nemzetté válás folyamatában, amikor kialakultak és kiforrtak a nemzeti narratívák a közép-európai térségben, a nemzetek sokszor épp egy másik nemzettel szemben kezdték meghatározni saját identitásukat – különösen igaznak tûnik ez az állítás a szlovák nemzettudat kapcsán, melyben a magyarság kitüntetett (de alapvetõen negatív) szerephez jutott. Mindamellett a szlovák történelemszemlélet sem mozdulatlan, a másfél évtizede független Szlovákia történetírási gyakorlata pedig akár útkeresésnek is felfogható abból a szempontból, hogy mik tekinthetõk a szlovák nemzeti történelem fõbb sarokpontjainak, vagy hogy a „hivatalos” szlovák történelem-magyarázat hogyan viszonyuljon bizonyos eseményekhez, jelenségekhez. Ez az útkeresés azonban kevésbé érintette a szlovák történelmi tudaton belül meglehetõsen negatív tónusban feltûnõ magyarság megítélését, inkább a szlovák közvélemény belsõ törésvonalai mentén alakultak ki viták. Ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a viták a politikától nem tudnak elszakadni, sõt, sokszor egyenesen a politika kezdeményezi
94
KOLLAI ISTVÁN
õket. Az 1998-ig tartó Meèiar-éra leglátványosabb mozzanata ilyen téren a Milan S. Ïurica által fémjelzett oktatási segédkönyv megjelentetése volt, amelynek tetemes részét a második világháborús szlovák állam hatéves történelmének taglalása tette ki, és amely Jozef Tiso személyét, történelmi szerepét próbálta meg rehabilitálni.1 Ez a törekvés egyébként komoly vitát váltott ki a szlovák történészek körében. A Dzurinda-éra euroatlanti integrációval fémjelzett nyolcéves idõszakát (1998–2006) kevésbé jellemezték látványos emlékezetpolitikai csatározások. Ján Langoš vezetésével megkezdte mûködését a Nemzeti Emlékezet Intézete (Ústav pamäti národa – ÚPN), melynek feladata a 20. századi totalitárius rendszerek múltjának feldolgozása 1939. április 18-tól 1989. december 31-ig, tehát az intézet a fasiszta szlovák bábállam ténykedését is vizsgálni hivatott. 2 Ugyancsak említésre méltó Milan Hodának, a világháború elõtti Csehszlovákia szlovák miniszterelnökének 2002. június 27-i ünnepélyes újratemetése is. Hoda mint européer, és a közép-európai együttmûködést szorgalmazó politikus vonult be a szlovák politikai emlékezetbe, újratemetésének volt tehát ilyen értelemben hagyományteremtõ jellege is. 3 Ugyanilyen hagyományteremtõ próbálkozásnak tekinthetõ Pavol Hrušovskýnak, a szlovák parlament kereszténydemokrata házelnökének 2003. januárjában tartott újévi beszéde, amely a szlovák történelmet tekintette át. Elõadásában kiemelt helyet kapott a történelmi Magyarország is: „a szlovák Felföld [Slovensko] nem a tárgya, hanem az alanya volt a történelmi Magyarországnak. Ennek köszönhetõen nemzetünk és országunk komoly tapasztalatot szerzett, és részt vett minden olyan eseményben, mely Európát megmozgatta”.4 A Dzurinda-korszak emlékezetpolitikájának korlátait jelzi (magyar szemszögbõl), hogy a Magyar Koalíció Pártja nyolc évig úgy volt a koalíció tagja, hogy a Beneš-dekrétumok kérdéskörét még csak fel sem vethette. Amikor pedig ez a kérdés felmerült – 2002-ben, Orbán Viktor Beneš-dekrétumokat elítélõ kijelentése révén – akkor a szlovák politika az „integrációs kényszer” ellenére sem habozott lefagyasztani Magyar1
Milan S. Ïurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, Bratislava, 1995. A könyv lényegében egy részletes kronologikus áttekintés, hosszú szerzõi magyarázatokkal. 2 A többször módosított 553/2002. törvény (ún. „törvény a nemzet emlékezetérõl”). 3 Lásd Mikuláš Dzurinda akkori miniszterelnök beszédét az újratemetés alkalmából. www.vlada.gov.sk/hodza 4 A beszéd megtalálható a szlovák parlament (Národná rada) honlapján. www.nrsr.sk
Meghasadt múlt?
95
országhoz fûzõdõ kapcsolatát, ami a problémának a szlovák köztudatban elfoglalt kiemelt helyérõl tanúskodik. A 2006. évi kormányváltás óta eltelt nem túl hosszú idõszakban a politika historizáló jellegének egyértelmû felerõsödését figyelhetjük meg. A Robert Fico vezette kormány aktív emlékezetpolitikát folytat, amit sok szempontból meghatároz a koalíció tagjává tett Szlovák Nemzeti Párt (Slovenská národná strana – SNS). A leglátványosabb emlékezetpolitikai lépés a Beneš-dekrétumok 2007. szeptember 20-i megerõsítése volt, amit az SNS már korábban is szorgalmazott, és amire az SNS által benyújtott nyilatkozat-tervezet hivatalos indoklása szerint azért volt szükség, mert a szlovákiai és magyarországi magyar politikusok kétségbe vonják a háború utáni viszonyokat rendezõ, „denacifikációs” dokumentumokat.5 A lépés magyarellenes élét erõsítette, hogy az MKP ugyanekkor válaszképpen elkészített kölcsönös megbékélési nyilatkozat-tervezetét a szlovák kormánykoalíció tagjai erõteljes kirohanások mellett lesöpörték az asztalról, meg sem próbálva diplomatikusan kezelni az ügyet. Nagy port kavart a szlovák közéletben az Andrej Hlinka „nemzetébresztõ érdemeirõl” megemlékezõ törvénytervezet is, mivel Hlinka megítélése (fõként antiszemitizmusa és klerikalizmusa miatt) a szlovák közgondolkodásban nem egyértelmûen pozitív. Az SNS törvénytervezetét a parlament végül 2007. október 26-án fogadta el („Lex Hlinka”).6 A legnagyobb kormánypárttól sem áll távol a történelem jogszabályba öntése: ugyanezen a napon a szlovák parlament egy a csernovai sortûzre emlékezõ határozatot is elfogadott, Pavol Paška házelnök (Smer) javaslata alapján.7 De magától a miniszterelnöktõl, Robert Ficótól sem mentes a historizálás. Amikor frissen kinevezett miniszterelnökként Tony Blairnél tett látogatást, angol kollégájának ajándékozta „Jánošík övét” – a 18. században élt Juraj Jánošík szlovák szegénylegény Robin Hood-i mítoszára utalva. Jánošíkot ekkor Fico egyébként az „elsõ szlovák baloldalinak” nevezte.8 5 6
A nyilatkozat szövege magyarul: Új Szó, 2007.09.21., 7. 531/2007. tv. Másnap, a csernovai sortûz 100 éves évfordulójának az emlékülésén – amelyen a kormány tagjai is részt vettek – a magyarokat egy nem hivatalos bocsánatkérésre szólították fel. 7 Indulatos vita a csendõrsortûzrõl. Új Szó, 2007.10.17., 1. A csernovai sortûzrõl Paška mellett az SNS, az MKP és a KDH is nyilatkozattervezetet nyújtott be. Az elfogadásra kerülõ Paška-féle nyilatkozatot végül az MKP is támogatta. 8 Kollai István: Jánošík, a baloldali betyár. Közép-Európai Szemle, 2006.04.24. www.talaljuk-ki.hu
96
KOLLAI ISTVÁN
A fenti áttekintés nem teljes körû, de így is mutatja, hogy a mai szlovák kormány nemzetpolitikájának láthatóan része a szlovák történelem „újrafelfedezése”, amit gondolkodási alapként javasol szavazói bázisának figyelmébe (a Smer „hazafiasságával” pedig talán az SNS választóit is megcélozza). Ugyanakkor arról sem beszélhetünk, hogy ez az emlékezetpolitika az ellenzék elutasításával találkozna. Láthattuk ezt a Beneš-dekrétumok megerõsítésének széles körû támogatásakor, de példaként említhetõ az is, hogy pont a magyar párttal korábban leginkább együttmûködni hajlandó kereszténydemokraták szólították fel Magyarországot, hogy adjon át Szlovákiának 503 mûkincset, melyeket 1867 és 1945 között vittek át Szlovákia területérõl Magyarországra.9 Ugyancsak a kereszténydemokraták voltak azok, akik versenyt futottak az SNS-szel Hlinka kegyeiért (és a radikális nemzeti szavazók kegyeiért), amikor maguk is a parlament elé terjesztettek egy Lex Hlinkát 2007 õszén.
A párbeszéd helye A magyarellenes retorikával politizáló SNS kormányra kerülése, illetve a dekrétumok megerõsítésének széles körû szlovák politikai támogatása valószínûleg hosszú idõre esélytelenné teszi, hogy történelmi kérdések kapcsán látványos eredmények szülessenek politikai szinten; de nem lehet beszélni a szakmai párbeszéd hiányáról. Viszonylag gyakran kerül sor magyar és szlovák szakértõk találkozásaira, magyar történészek munkái jelennek meg szlovák nyelven és viszont, és a két ország szakmai folyóiratai is rendszeresen helyet biztosítanak a másik oldal történészeinek.10 Mindez lehetõvé teszi egymás történelmi szemléletének jobb megismerését, a szakmainál szélesebb kör számára is. Ehhez próbál a maga módján hozzájárulni az a kísérleti munka (Rozštiepená minulos – Meghasadt múlt), melynek elkészítésében többek között e cikk szerzõje is részt vett.11 9 10
Kincset keres a KDH. Új Szó, 2007.08.30., 1. Hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül említhetõ magyar részrõl az MTA Kisebbségkutató Intézete és az általa koordinált Szlovák–Magyar Történész Vegyesbizottság, vagy a PPKE és az ELTE szakmai mûhelyei, melyeknek rendszeresen teret biztosít a Budapesti Szlovák Intézet és Szlovák Nagykövetség. 11 A kötet elkészítése a Terra Recognita Alapítvány keretén belül folyt a Pillar Alapítvánnyal együttmûködésben, a pozsonyi Stredoeurópska nadácia (CentralEuropean Foundation), a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma és a szlovákiai Kempelen Farkas Társaság pénzügyi, illetve intézményi támogatásával. A fejezetek elkészítéséhez szakmai tanácsaival hozzájárult többek között Kiss
Meghasadt múlt?
97
A továbbiakban e kötet mondanivalójának rövid összefoglalása mentén szeretnénk bemutatni, hogy véleményünk szerint a szlovák és magyar történelmi narratíva között melyek a legjellegzetesebb eltérések, szembenállások, és hogy esetleg hol közelíthetõek egymáshoz a nemzeti kánonok. Ez tehát a szlovák narratívának egyfajta „magyar szemszögbõl” történõ olvasata – de nem az egyetlen olvasata, hiszen az objektivitásra való törekvés ellenére szubjektív értékítéleteket hordoz magában.
Terminológiai kérdések tisztázása Nehezen képzelhetõ el konstruktív és eredményes szlovák-magyar párbeszéd anélkül, hogy a két fél tisztázná viszonyát a másik által használt fogalmi apparátushoz. A szlovák és magyar terminológia ugyanis jelentõsen eltér egymástól, ami a leglátványosabban a „történelmi tér” meghatározásában nyilvánul meg. A szlovák historiográfia a történelmi Magyarország megnevezésére más fogalmat használ, mint az 1918 utáni Magyarországra; míg az elõbbit Uhorsko-nak [ejtsd: uhorszko], az utóbbit Maïarsko-nak [ejtsd: magyarszko] nevezi. Ennek a logikának megfelelõen a szlovák történelmi narratíva a történelmi Magyarországon a nemzetté válás kora elõtt élt személyeket, illetve ekkor mûködõ intézményeket uhorský jelzõvel illeti – azokat tehát „történelmi magyarnak”, „hungarusnak” tekinti, és nem magyarnak. Szlovák–magyar viszonylatban mindez komoly fordítási, szövegértelmezési nehézségeket okozhat; nem mellékesen pedig azt eredményezi, hogy a szlovák narratíva nem nagyon beszél etnikai magyarokról 1918-ig, a magyarok így mintegy feloldódnak a soknemzetiségû történelmi Magyarország lakosságában.12 Ilyen típusú belsõ ellentmondás a magyar terminológiában is felfedezhetõ, amikor magyarnak nevez olyan eseményeket, személyeket és intézményeket, amelyek etnikailag nem (vagy csak részben) magyarok, és inkább kulturális Gy. Csaba, Szarka László, Roman Holec, Halász Iván, Jeszenszky Géza. A projekt nagyközönség elõtti bemutatásának helyet adott a Budapesti Szlovák Intézet, a Szlovák Köztársaság Nagykövetsége (Budapest) és a pozsonyi MKKI. Az írásokat 2007-ben szakmai vitára bocsátottuk, nyomtatásban szlovák nyelven 2008-ban jelenik meg. A kötet tartalma internetes formában elérhetõ magyarul a www.tra.hu oldalon, szlovákul a www.minulost.sk oldalon. 12 A szlovák historiográfia sem egységes a terminológia-használat terén a 19. századi történések kapcsán. Így például az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést egyesek „rakúsko-maïarské”, mások „rakúsko-uhorské” jelzõvel jelölik.
98
KOLLAI ISTVÁN
tekintetben vagy területi alapon tartoznak a magyar történelmi narratívába. Végeredményben tehát mindkét oldalon valamilyen szempontból logikus, de etnocentrikus szóhasználattal állunk találkozunk. Hasonló párhuzam állítható a „Slovensko” és a „Felvidék” kifejezések közé. Az elõbbi Szlovákia szlovák elnevezése, de a szlovák historiográfia és közbeszéd már a középkor, az ókor de az õskor kapcsán is általában „Szlovákiáról”, és nem „Szlovákia területérõl” beszél, tehát a Slovensko nem mint történelmi, hanem mint földrajzi fogalom szerepel a szlovák forrásokban.13 Szlovákia történelme ennek megfelelõen elvileg nem a szlovák nemzet vagy a szlovák államiság története, hanem egy territórium története, az azon élõ összes nép történetével együtt.14 Hogy e terület történelmének bemutatásakor a szlovák narratíva a szlovák etnikumot helyezi vizsgálódásának középpontjába, az még természetesnek tekinthetõ; de a történetírási gyakorlatban általában nem kap helyet a mai Szlovákia területén élõ más etnikumok regionális történelme, így például a magyarok regionális történelme sem. A „Felvidék” kifejezés szlovák változata (Horniaky, Horná zem) a szlovák történetírásban nem használatos, a történelmi tudat pedig kifejezetten negatív értéktartalmat társít hozzá.15 A Felvidék szóhasználat valóban kifejezi azt, hogy a magyar történelmi tudat a történelmi Magyarországon belül nem (szlovák) etnikai régióként, hanem földrajzi tájegységként kezeli ezt a területet, de mára ez a szó Szlovákiának, mint államnak is a félhivatalos szinonimájává lett. Összességében az Uhorsko–Maïarsko versus Magyarország problematika és a Slovensko versus Felvidék problematika boncolgatása azért hasznos, mert a másik fél logikája alapján rámutat a saját fogalomkészlet 13
Ld. pl. „Slovensko v praveku” [Szlovákia az õskorban] kifejezést: Július Bartl – Miroslav Kamenický – Pavol Valachoviè: Dejepis pre 1. roèník gymnázií. Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 2002. 190. (Továbbiakban Dejepis-1.) Lásd még Elena Mannová szerkesztõi megjegyzését a „Szlovákia területe” szóösszetételrõl a legújabb akadémiai történelem-szintézisben, hogy bár elvileg ez lenne a helyes kifejezés, stilisztikailag mégis nehézkes a használata. Elena Mannová (ed.): Krátke dejiny Slovenska. AEP, Bratislava, 2003. 8. (Továbbiakban Krátke dejiny Slovenska.) 14 Dušan Kováè: Dejiny Slovenska. Lidové noviny, Praha, 1998. 5. 15 Lásd Elena Mannová megjegyzését, miszerint a „Felvidék” szó a szlovákokat ma is a magyarosításra emlékezteti, vagy Miroslav Michela megjegyzését, hogy a szó 1918 utáni korokra vonatkozó használata azt sugallja, a terület valamiféle „történelmi tulajdon” része. Krátke dejiny Slovenska, 8., illetve Miroslav Michela: A történelemkönyvek és a magyar–szlovák viszony kérdése. Kézirat, 2007. Köszönet Jakab Györgynek (OFI) a kézirat rendelkezésre bocsátásáért.
Meghasadt múlt?
99
hiányosságaira. Ezt a helyzetet a történetírásnak nem feltétlenül kell egy új (esetleg közös) fogalmi apparátus kialakításával feloldania; hanem tudatosítva azt, hogy a terminológia önmagában nem mindig egyértelmû, a „mindennapi történetírás” gyakorlatában a szövegkontextus révén lehet a szövegolvasó fele egyértelmûvé tenni a kifejezések tartalmát.
A szlovákok etnogenezise és a történelmi Magyarország interpretációs lehetõségei A szlovák historiográfia nemzeti történelme részeként kezeli Samo, Pribina és a morva fejedelmek kora középkori szláv államiság megteremtésére irányuló kísérletét, még ha e korszak kapcsán általában nem is szlovákokról, hanem dunai szlávokról vagy szlovien (Sloven, Slovien) etnikumról szólnak. A köztudatban, a politikai gondolkodásban és a történetírásban ezek a szláv államkezdemények mint „saját” történelmi-kulturális eredmények jelennek meg.16 A korszak kapcsán megfigyelhetõ az is, hogy a meglévõ forrásokból nagyobb távú következtetéseket von le a szövegközlõ, mint amit a források nagy bizonyossággal alátámasztanak; ez a mítoszképzés egyébként magyarellenes élt is nyerhet bizonyos esetekben.17 A magyar historiográfia a szlovák történetírásnak ezzel a fajta nagymorva-narratívájával szemben áll, de más véleményen van a kárpát-medencei szláv etnikai és közigazgatási kontinuitás kapcsán is. A szlovák történészek már a 10. századtól használják a szlovák (Slovák) népnevet, a magyar történészek csak a késõ középkor végétõl. A magyar historiográfia a külsõ szláv kolonizáció szerepét hangsúlyozza a szlovák etnikum formálódásában, a szlovák narratíva ezzel szemben folyamatos és számbelileg domináns szláv jelenlétrõl tud. A szlovák történetírás hangsúlyozza a Magyar Királyságon belül a szláv államiság maradványainak 16
Dejepis-1, 206.: Pribina tevékenysége és a kereszténység korabeli terjesztése „nemzeti történelmünk kulcsfontosságú eseményei”, mert „Európa kultúrnemzeteinek sorába a többi közép- és kelet-európai nemzetnél jóval korábban tagozódtunk be”. Lásd még Pribinát a 20 koronáson, vagy a Cirill-Metód tradíció felemlítését a Szlovák Köztársaság Alkotmányának preambulumában. 17 Lásd például a komáromi Cirill-Metód szobor körüli vitát – szlovák oldalról elhangzó érv volt a komáromi szoborállítás mellett, hogy a térítõpáros ott lépett a Nagymorva Birodalom földjére. Vladimír Turèan: Cyril a Metod – trvalé dedièstvo? In: Mýty naše Slovenské. Zostavili Eduard Krekoviè – Elena Mannová – Eva Krekovièová. AEP, Bratislava, 2005. 36–41.
100
KOLLAI ISTVÁN
továbbélését, amit a magyar narratíva nem tart számon, vagy pedig kifejezetten tagad.18 Talán nem is ezeknek a témáknak az irányából lehet a szlovák etnogenezisrõl magyar–szlovák viszonylatban konstruktív párbeszédet folytatni, hanem inkább a történelmi Magyarország keretein belüli sok évszázados szláv–szlovák–magyar együttélés megvitatása alapján. Bár az „ezeréves elnyomás” teóriája Andrej Findor történész megfogalmazása szerint alapvetõ kulturális kódként, a belsõ törésvonalaktól szabdalt szlovák közgondolkodás „történelmi minimumaként” van jelen a szlovák társadalomban, a mai szlovák történetírás ezt a megközelítést nem tükrözi vissza.19 Az utóbbi másfél évtizedben meg jelent történelmi munkák részletesen kitérnek a történelmi Magyarország politikatörténetére, azt a „saját” történelem részének tekintve. Emellett politikai megnyilvánulások és civil kezdeményezések is mutatják a szándékot a Magyar Királyság történelmének revideálására, amikor ezt a történelmi idõszakot a szlovákok számára felvállalandó hagyományként interpretálják. 20 Ami itt vitára adhat okot, az a múlt „privatizálásának” veszélye – azaz hogyha a történelmi Magyarország felsõ-magyarországi regionális történelmét nem a Kárpát-medence egészét magában foglaló kulturális egység történelmének részeként interpretáljuk, hanem mint kizárólagosan szlovák történelmet. Mindenesetre az önreflexiót erõsítheti és a két nemzeti társadalom egymás közti távolságérzetét csökkentheti a korszak olyan interpretációja, ami a Magyar Királyságot a szlovák etnikai differenciálódásnak keretet biztosító államként mutatja be, hangsúlyt helyez a közös államalkotó szerepre és a szlovák–magyar kulturális kölcsönhatásokra.21 Egyébként a közös történelem szlovák narratívájában inkább a cseh–szlovák kulturális kapcsolatok kapnak helyet, és lényegében nincs szó a magyar–szlovák kulturális, irodalmi és nyelvi kapcsolatokról (ez a magyar köztudatnak sem képezi a részét).
18
A szlovák álláspontot lásd a fentebb idézett szlovák mûvekben. A magyar szakmai konszenzust leginkább talán a Korai Magyar Történelmi Lexikon (9–14. század) (fõszerkesztõ: Kristó Gyula, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) tükrözi. 19 Andrej Findor: Tisícroèná poroba. In: Mýty naše slovenské, 71–77. 20 Lásd pl. a Hrušovský-idézetet fentebb, vagy a 2003 óta évenként megrendezésre kerülõ koronázási ünnepségeket. Kollai István: Koronázási ünnepségek Pozsonyban. Közép-Európai Szemle. www.talaljuk-ki.hu 21 Magyar részrõl lásd Käfer István munkásságát.
Meghasadt múlt?
101
Mi a szlovák? – A szabadságharcok narratívája Nemcsak a magyar társadalomnak és történetírásnak kell szembenéznie azzal, hogy mi a magyar – a szlovákoknak is öntudatlanul választ kell adniuk erre a kérdésre aktuális történelem-magyarázatukban. Különösen a Rákóczi-szabadságharc, illetve az 1848–1849. forradalom és szabadságharc kapcsán érdekes kérdés ez – a szlovák narratíva egyiket sem tekinti sajátjának, egyiket sem nevezi „szabadságharcnak”, pedig mindkettõhöz több szálon is kötõdik. 1848–49 kapcsán logikusabb és egyértelmûbb a negatív szlovák kontexus, mivel a magyar forradalom (vezetõivel és a közvéleményével együtt) a születõben lévõ, és nemzeti céljai megvalósítása érdekében a Habsburgok oldalára álló szlovák nemzeti mozgalmat árulóként, illegitimként és köztörvényesként kezelte. A szlovák narratíva viszont nem vesz tudomást arról, hogy ezzel párhuzamosan a honvédség soraiban sok szlovák szolgált, illetve hogy a szlovák katonai akcióknak nem volt valódi tömegbázisa. A Rákóczi-szabadságharcot pedig a szlovák narratíva „az utolsó rendi felkelésként” kezeli, amelynek célja a nemesi kiváltságok megmentése volt, és a parasztokat csak hamis és be nem tartott jelszavakkal állították Rákóczi mellé. 22 A sokszor kitapintható, sokszor csak sejthetõ negatív kontextus oka, hogy a Rákóczi-szabadságharc – bár a hungarus-patriotizmus jelenségkörébe tartozik – feltehetõleg egy független magyar államot hozott volna létre, még a nemzetté válás kora elõtt – ahol az államot támogató és elfogadó szlovákság lehet, hogy az okszitánok sorsára jutott volna. Emiatt azonban nem lehet retrospektív módon elítélni a nem modern nemzeti kategóriákban gondolkodó Rákóczit, vagy szlovák kurucait. Ahogy az 1848-as események során a forradalom oldalára került szlovákok is az önmagát keresõ szlovák nemzettudatot példázzák.
22
Július Bartl – ¼uboš Kaèírek – Michal Otèenáš: Dejepis pre 2. roèník gymnázií. Národné dejiny. Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 2002. 27. Ezenkívül pl. Krátke dejiny Slovenska, 154–155.: A Rákóczi uralta területen káosz, anarchia uralkodott, Bercsényi „kegyetlen rezsimje” pedig rosszabb volt mint a császári megszállás; az általános békevágy ellenére a kuruc vezetõk folytatták a harcot. Dejiny Slovenska (Špiesz), 83.: A békés rekonstrukciót megszakította a Rákóczi-felkelés. Ugyanitt, 279. (Dušan Èaploviè utószava:) a Rákóczi-felkeléstõl elsõsorban a szlovák lakosság szenvedett (mivel a legtöbb harc a felsõ-magyarországi régióban zajlott).
102
KOLLAI ISTVÁN
Asszimiláció, magyarosodás és magyarosítás szlovák szemmel Mind a magyar, mind a szlovák történelmi narratíva kritikusan szól a dualizmus korabeli magyarosító törekvésekrõl. A magyarosítás és asszimiláció szlovák és magyar megítélése azonban nem azonos kontextusban történik. Bár ebben az esetben sem feltétlenül könnyû meghatározni, mi számít a „mainstream” szlovák narratívának, nagyjából azt lehet mondani, hogy a szlovák narratíva a magyarosító politikát alapvetõen hatékonynak tartja, azaz annak a számlájára írja a szlovák asszimilációs veszteséget. 23 A magyar interpretációban viszont erõsebben kap helyet az asszimiláció természetes dimenziója („spontán asszimiláció”), azaz, hogy a szlovák nyelvû és magyar nyelvû hungarusból párhuzamosan lett az akkor modernnek számító nemzetállami eszmét valló magyar, és, hogy ez a nyelvi szinten bekövetkezõ változás a mentalitás szintjén a folytonosságot jelenthette. A szlovák interpretációban kevéssé kap helyet a német-zsidó városi polgárság magyarosodása, pedig az asszimiláció megítélését ez is színesíti, szlovákellenes élét pedig tompítja. A szlovák interpretációban kibeszéletlennek tûnik továbbá annak a kérdése, hogy az asszimiláció mennyire mozdította el a szlovák–magyar nyelvhatárt, ha egyáltalán elmozdította azt. A magyar nemzetállami politika objektív magyar bemutatásával nagyobb önreflexióra lehet késztetni a szlovák történelmi tudatot, mely az 1918 utáni (cseh)szlovák nemzetállam-építésben alapvetõen nem talál kivetnivalót.
A Beneš-dekrétumok, és ami azelõtt volt A Beneš-dekrétumok problematikája máig egyértelmûen a legterhesebb pontja a szlovák–magyar történelmi párbeszédnek, de általában a szlovák–magyar politikai kapcsolatoknak is. A dekrétumok kapcsán az egyik problémát a témával kapcsolatos tudás hiánya adhatja, mivel a szlovák közbeszédben a kérdés sokáig tabutémának számított. 24 Így a dekrétumok fogalomkörébe tartozó események ismertetése önmagában
23
Ehhez a fajta interpretációhoz áll közelebb pl. Július Mésároš: Zloité h¾adanie pravdy o slovenskývh dejinách. VEDA, Bratislava, 2004. Az asszimiláció jelenségét árnyaltabban kezeli pl. Eva Kowalská, Roman Holec, Elena Mannová (Krátke dejiny Slovenska vonatkozó fejezetei, 179–264.) 24 Miroslav Kusý: A magyarkérdés Szlovákiában. Kalligram, Bratislava, 2002. 199.
Meghasadt múlt?
103
is hasznos lehet. 25 A dekrétumokkal kapcsolatos problematikát azonban elsõsorban az adja, hogy a magyar „hontalanság éveit” a szlovák és a magyar narratíva is különbözõ kontextusban helyezi el. A szlovák narratíva a dekrétumokat a (cseh)szlovák területet ért ellenséges támadásra adott (cseh)szlovák reakcióként értelmezi, amelyet eszerint a háború utáni általános atmoszféra is befolyásolt. Ezt sokszor színesíti a demokratikus csehszlovák politika versus Horthy-féle diktatúra ellentétpár megjelenése is. A magyar narratíva szerint viszont Szlovákia déli határa az etnikai szempontoktól eltért stratégiai és gazdasági megfontolásból, az így létrejött csehszlovákiai magyar kényszerközösségek korlátozott jogokkal rendelkeztek, az elsõ bécsi döntés pedig lényegében követte a magyar–szlovák nyelvhatárt. A cseh és szlovák politikusok azonban nem mondtak le a régi határok visszaállításáról, amivel a háború után már összekapcsolódott a tiszta szláv nemzetállam létrehozásának célja is. E magyar interpretáció egyes pontjairól a szlovák köztudat nem vesz tudomást, de a szlovák historiográfia sem dolgozta fel azokat kellõképpen, így érdemesnek tûnik a szlovák–magyar dialógus részévé tenni ezeket.26 Hiszen ha a szlovák historiográfia nem is fogadja el az 1918 elõtti népszámlálási adatokat, az 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján is (amely egyébként magyar oldalról kérdõjelezhetõ meg) viszonylag egyértelmûen kirajzolódik a bécsi döntéssel meghúzott határvonal mentén a szlovák–magyar nyelvhatár. Így – bár jogos az az elméleti állítás, hogy 25
A „Beneš-dekrétumok” kérdéskörével szlovák részrõl többek között Štefan Šutaj foglalkozik, de Janics Kálmán és Vadkerty Katalin munkái is olvashatóak szlovákul. 26 A trianoni határról ¼ubomír Lipták jelzi, hogy stratégiai, gazdasági szempontok is szerepet játszottak a kialakításába, de a téma nincs részletezve. Dušan Èapoloviè: Dejiny Slovenska. AEP, Bratislava, 2000. 226. Etnikai térképekkel kevéssé lehet találkozni; a déli területeket „etnikailag vegyes régiónak” nevezik általában. (Pl. Kronika Slovensa 2. Slovensko v dvasdiatom storoèí. Dušan Kováè a kol. Praha-Bratislava, 1999, 152.) A téma legjobb szlovák nyelvû áttekintései magyar történészek mûvei. (László Szarka: Slovenský národný vývin – národnostná politika v Uhorsku. 1867–1918. Kalligram–MKKI, Bratislava, 1999. Ignác Romsics: Trianonská mierová zmluva. Kalligram, Bratislava, 2007.) A magyar narratíva egyébként hasonlóképpen nem vesz tudomást a szlovák narratíva elemeirõl: például az ún. kis háborúról (Kárpátalja megszállásakor 1939. márciusában a magyar hadsereg kelet-szlovákiai területeket próbált megszállni), vagy a magyar csendõrök nagysurányi (Surany) sortüzérõl, aminek egy 16 éves szlovák lány esett áldozatául. Mindkét esemény szerepel a szlovák tankönyvben és ismeretbõvítõ anyagokban. (Kronika Slovenska, 239., 246. Alena Bartlová–Róbert Letz: Dejepis pre 3. roèník gymnázií. Národné dejiny. Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 2005. 78., 90.)
104
KOLLAI ISTVÁN
igazságos határt nem lehet húzni – a trianoninál (legalábbis etnikai szempontból) igazságosabbat mindenképp lehetett volna. A szlovák történeti munkákban a trianoni határ megállapításának kérdése (például a különbözõ, az etnikai szempontokat jobban figyelembe vevõ határtervek, vagy a csehszlovák delegáció történelmi csúsztatásokkal teli és következetlen – a nemzeti elvet a történelmi, gazdasági és stratégiai szempontokkal vegyítõ – érvrendszere) nem kap helyet. Ugyancsak nem kerülnek elõ a csehszlovákiai magyarság két világháború közti jogsérelmei: a földreform, a telepítések, a közigazgatás átalakítása, a magyar nyelvû oktatás visszafejlesztése. Pedig ezek más színt adnak a Prága-ellenes csehszlovákiai magyar politikának, mintha csak annyit közlünk róla, hogy az a budapesti revíziós politika irányítása alatt állt. A Prága-ellenes attitûd egyébként a szlovák politikára is jellemzõ volt a korban, amit a mai történetírás vissza is tükröz – ez elvileg alapot ad az elutasító magyar álláspont megértéséhez is. A magyar revíziós politika Szlovákiával szembeni magatartása ugyancsak párbeszédre érdemes kiindulópont, hiszen a szlovák narratíva kifejezett szlovák-ellenességet fedez fel a magyar lépésekben, miközben a korabeli magyar politikai gondolkodás a szlovákságot nem illesztette egyértelmûen az ellenségképek közé, a szlovák nemzetté válásról fáziskéséssel – lényegében a Beneš-dekrétumokkal – vett tudomást (ahogy a cseh politika is nehezen ismerte el az önálló szlovák nemzettudatot). Emellett a szlovák történelmi tudat és historiográfia a Horthy-korról továbbra is mint diktatúráról beszél, miközben a magyar történetírás meghaladta ezt az álláspontot. Bár nem kifejezetten történészi probléma, de érdemes reagálni a magyar társadalom 1989 után látványosan kifejlõdött „Trianon-szubkultúrájára”, mert azzal a szlovák köztudat nem tud mit kezdeni, a posztmodern Trianon-folklór mögött pedig politikai programot lát.27
27
A két világháború között „Magyarország folyton »Nagy-Magyarország« teljes vagy részleges megújításáról álmodozott – és álmodozik ma is”. Dušan Èapoloviè megjegyzése Anton Špiesz történelemkönyvéhez írt utószavában. Anton Špiesz: Ilustrované dejiny Slovenska. Na ceste k sebauvedomeniu. Perfekt, Bratislava, 2006. 289.
Meghasadt múlt?
105
A szlovák–magyar párbeszéd korlátai A fentiekben egy, a szlovák–magyar párbeszédet elõremozdítani szándékozó kötet mondanivalóját foglaltuk össze, anélkül, hogy tisztázásra került volna, mitõl lenne két vagy több ember párbeszéde „transznacionális”. A szlovák köztudatról végig mint zárt gondolati egységrõl írtunk, a szlovák narratíváról pedig mint egyértelmû vonalvezetésû történelem-magyarázatról, miközben ezek a tiszta kategóriák csak elméleti szinten léteznek. A gyakorlatban valójában ahány ember, annyi tudásszint és vélemény létezik, így ami valakinek revelatív hatású új információ, az másnak evidencia, a harmadiknak meg provokáció. Ezzel együtt bizonyos kulcskérdések kapcsán konszenzus kialakítására elvileg van lehetõség, fõleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a szlovák historiográfia színesebb és sokrétûbb annál, mint amit a szlovák politikai gondolkodás alapján feltételezhetnénk. A kérdés leginkább talán az, hogy szakmai szinten milyen hozadéka lehet a párbeszédnek szlovák–magyar viszonylatban, ha a szlovák politikai elit az elvont történelmi kérdéseknél jóval húsbavágóbb témákban sem a megegyezésre törekszik. Sajnos az elitek nem a „történelmi emlékezet foglyai”, hanem a nemzetinek felfogott vagy annak titulált érdekeik foglyai.28 Így kevéssé valószínû, hogy a történelmi viták révén lehet a politikai elit szintjén megegyezésre jutni – elméleti szinten inkább a fordítottja lehetséges, tehát hogy a politikai elitek érdek- és érték-közösségének létrejötte és tudatosulása helyet ad a történelmi viták lezárásának. Ennek ellenére a politikai elit konfrontatív politikai gyakorlata mellett is lehet hozadéka a párbeszédnek (a szakmai eredményeken túl): hogyha ugyanis a széles közgondolkodás történelemmel kapcsolatos véleménye „puhul”, akkor a történelem hosszú távon kevésbé használható fel a konfrontatív politikának a közvélemény elõtti legitimálására.29
28
Idézve Pavol Lukáè: Dejiny a zahranièná politika v Strednej Európe. Kalligram, Pozsony–Bratislava, 2004. 311. 29 Kollai István: Szlovák–magyar kiegyezés? Nem kérdés. Közép-Európai Szemle. www.talaljuk-ki.hu
GYORS-JELENTÉS PAPP Z. ATTILA
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása Egy szociológiai kutatás margójára
A
határon túli magyarok szociológiai értelemben vett demisztifikálása nem újkeletû szándék, de nem is tekinthetõ lezárt folyamatnak. E kisebbségi közösségek magyarországi megítélésében továbbra is erõsen él az erdélyi tündérkert vízió valamilyen szintû transzponálása, azaz oly módon történõ elgondolása, miszerint e csoportok igazi közösségként mûködnek, ahol a tagok valamilyen, már-már transzcendens lényeg (esszencia) hordozói, azaz sajátos identitással rendelkezõ egyének. Természetesen, a határon túli magyar közösségek, mint közösségek rendelkeznek sajátos jegyekkel, ám az egyes közösségek, illetve „kisebbségi társadalmak” mûködésének megértéséhez nem csak szociálpszichológiai vagy kulturális antropológiai úton, hanem klasszikusnak tekinthetõ szociológia fogalmakkal (mint például a képzettségre vagy munkaerõpiacra vonatkozó mutatókkal) is közelíthetünk. Érdekes, az említett demisztifikációs szándékoknak ellentmondó módon, e képzet fenntartásához maga a tudomány is, azaz például egy szociológiai felmérés is hozzá tud járulni, fõleg akkor, ha kutatásának egyik tárgya éppen a kisebbségi ember vagy közösség identitása. A Kárpát-medencében ugyanis nehéz, és ezért könnyen is félreérthetõ identitásról, nemzeti önazonosságról beszélni, és ez még inkább így van, ha e fontos társadalmi tényeknek a múlt- és jelenbeli kontextusától eltekintünk. Ebben az írásban röviden kísérletet teszünk annak ábrázolására, mi történik egy tudományos igényû kutatás eredményeivel, ha azok a szélesebb nyilvánosságban meg jelennek. Mi történhet egy kutatással és eredményeivel, ha a kapcsolódó szakmai kontextus és interpretációk
108
PAPP Z. ATTILA
„nem mennek át” a nyilvánosságba, vagy ha elmaradnak, illetve ha önjelölt interpretátorok jelennek meg. Az adatok – a közvélekedéstõl eltérõen – önmaguktól ugyanis nem beszélnek, csak akkor kezdenek élni, „beszélni”, ha megfelelõ módon tálalásra kerülnek, és kommunikációjukban a lényeges szakmai hátterek is helyet kapnak. A Kárpát Panel 2007 címû kutatásunk1 három nagyobb elõfeltevésre épített: egyrészt az Európai Unió bõvítése új helyzetet teremtett, hiszen a két legnagyobb kisebbségi magyarsággal rendelkezõ ország, Szlovákia és Románia is tag ja lett az európai államok politikai, gazdasági, adminisztratív közösségének. Másrészt a demográfiai mozgások következtében a magyarság száma folyamatos csökkenést mutat nem csak az anyaországban, hanem a határon túli közösségek körében is. Harmadrészt a történelemi és kulturális sajátosságok következtében a kárpát-medencei magyarság nem tekinthetõ homogén entitásnak, a különbözõségek a nyelvi hasonlóságokon túl olyan szétfejlõdést eredményezhettek, amelynek hatását sok, az identitással nem feltétlenül összefüggõ társadalmi tények szintjén is megragadhatjuk. A kérdõíves kutatás megtervezésekor négy nagyobb szándék vezérelt. Elõször is igyekeztünk a kárpát-medencei magyarság „helyzetét” úgy operacionalizálni, hogy a használt dimenziók (kérdésblokkok) a mindennapi élet minél több területét lefedjék. Másodsorban az egyes dimenziók mentén messzemenõen figyelembe vettük, hogy olyan kérdések, kérdéstípusok szerepeljenek, amelyeknek szakirodalmi szempontból is relevanciájuk van, azaz korábbi hasonló kutatások adataival összevethetõk legyenek eredményeink.2 Harmadsorban, ha már a hipotézisek szint1
A kutatást az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet (Magyarország), valamint a kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Alapítvány kezdeményezte. Résztvevõ intézményi partnerek és kutatók: Fórum Társadalomkutató Intézet (Somorja, Szlovákia – Tóth Károly, Lampl Zsuzsanna), Lehoczky Tivadar Társadalomkutató Intézet (Beregszász, Kárpátalja, Ukrajna – Orosz Ildikó, Molnár Eleonóra), Magyarságkutató Tudományos Társaság (Szabadka, Vajdaság, Szerbia – Gábrityné Molnár Irén, Rác Lívia). A kutatás során – reprezentativitás biztosítása mellett – mintegy 2930 fõt kerestünk meg (Magyarországon 700, Romániában 900, Szlovákiában 600, Szerbiában 380, Ukrajnában 350 fõt). A kutatás vezetõi Veres Valér és Papp Z. Attila voltak, a kutatást pedig a Szülõföld Alap és az MTA Határon Túli Tudományos Ösztöndíjprogramja támogatta. 2 Ilyen kutatásnak tekintettük többek között az 1997-es Kárpát Projectet (Csepeli György, Örkény Antal, Székelyi Mária: Nemzetek egymás tükrében. Balassi, Budapest, 2002.), a Balázs Ferenc Intézet kutatásait (Dobos Ferenc: Az autonóm lét kihívásai kisebbségben. Kisebbségi riport. Balázs Ferenc Intézet – Books in Print –
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
109
jén is az EU bõvítésérõl beszéltünk, a kérdõív összeállításánál is igyekeztünk „EU-kompatibilisek lenni”, azaz olyan kérdéseket feltenni, amelyeket a különbözõ európai szintû statisztikák összeállításánál is használnak. Végül pedig, éppen a hipotézisek sorában említett szétfejlõdésnek módszertanilag is helyet adva az országspecifikus kérdõívek véglegesítésénél mindegyik régiófelelõs szabadon dönthetett, hogy a közös kérdésblokkok mellé beemel-e olyan témákat, amelyek lokálisan relevánsaknak tûnnek (és amit a kérdõív még természetesen megbír). E szándékok eredményeképpen a kérdõív közös tematikus blokkjai (sorrendben) a következõk voltak: 1. oktatás, képzés; 2. felnõttképzés; 3. munka-életút; 4. identitás; 5. nyelvhasználat; 6. értékrend, vallásosság; 7. migráció; 8. Európai Unió és politikai aktivitás; 9. társadalmi közérzet; 10. egészségügyi helyzet; 11. médiahasználat; 12. szocio-demográfiai adatok. E blokkok mellett Vajdaságban még bekerült egy ún. regionális tudat címû blokk is. A fenti felsorolásából is látszik, hogy a kutatás – a maga korlátai mellett természetesen – teljességre törekedett, hiszen a tematikus blokkok akár önmagukban is külön kutatási témák lehetnének. E tematikus sokféleség ugyanakkor szûkítés is, hiszen az egyes altémákat nem minden esetben lehet/érdemes egy kutatási keretben kellõ mélységben vizsgálni. Továbbá az is a szûkítés mellett szólt, hogy a kutatás eleve a horizontális és vertikális összehasonlítás igényével készült, tehát figyelembe kellett venni az ebbõl eredõ kihívásokat is (magyarán olyan kérdéseket kellett használnunk, amelyek mindegyik országban relevánsak, illetve amelyek a remélhetõleg 2–3 évente megismétlõdõ lekérdezés során újra feltehetõk). A kutatás vezetõi úgy döntöttek, hogy eredményeiket nyilvánosan is bemutatják, és erre nagyszerû alkalom volt a Magyar Tudomány Ünnepe címû rendezvénysorozat, amelynek keretében 2007. november 15-én e bemutatásra/bemutatkozásra, illetve az ez alkalomból megjelent, gyorsjelentéseket tartalmazó kötet3 ismertetésére is sor került. E konferencia jellegû bemutatkozáson túlmenõen a kutatók azt is eldöntötték, hogy az eredményeket sajtóban is közölni akarják, hiszen e több ország magyarságára Osiris, Budapest, 2001.), ám elõzménynek tekinthetjük a 2001-ben zajlott négy nagyobb határon túli régióra kiterjedõ ifjúságszociológiai kutatást is (Szabó Andrea (szerk.): Mozaik 2001. Gyorsjelentés. Magyar fi atalok a Kárpát-medencében. Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest 2002.) 3 Papp Z. Attila – Veres Valér (szerk.): Kárpát Panel 2007. A Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái. Gyorsjelentés. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007.
110
PAPP Z. ATTILA
kiterjedõ kutatás valószínûsíthetõen tartalmaz olyan információkat, amelyek nem csak a szûkebb szakmai közösség érdeklõdésére tarthatnak számot. Ugyanakkor tudatában voltunk annak is, hogy az eredmények ismertetése, sajtóbeli megjelentetése során nem térhetünk ki minden szakmai részletre, a vizsgálat során termelõdött nagy adattengerbõl a nyilvánosság, vagy az azt mûködtetõk ingerküszöbét pedig értelemszerûen csak részinformációk érhetik el. Ezért közösen összeállítottunk egy (egyeztetett) sajtóanyagot, amelynek célja az volt, hogy a kutatással kapcsolatos kifelé történõ kommunikációban ezt használni lehessen. Nézzük meg elõször, mit tartalmazott az egyeztetett sajtóanyag? A 2007-ben lezajlott ún. Kárpát Panel kutatás a nagyobb létszámú magyar közösségekkel rendelkezõ országokban (Románia – Erdély, Szlovákia – Felvidék, Szerbia – Vajdaság, Ukrajna – Kárpátalja), illetve Magyarországon reprezentatív, idõsoros szociológiai felmérés-sorozat elindítását jelenti. Vizsgálataink a Kárpát-medence magyarságának nemzeti identitására, a kisebbségi magyar közösségek Magyarországhoz és a többséghez, illetve az EU-hoz való viszonyára, társadalmi struktúrájára, munkaerõ-piaci viszonyaira, jövõtervezésére, migrációs potenciáljára, iskolázottsági/képzési helyzetére, egészségügyi helyzetére, médiahasználatára tér ki. A nagyon sok újszerû eredményt is hozó kutatásból néhány elemet ragadunk ki: • az elmúlt 10 évben lezajlott politikai-gazdasági változások következtében Magyarországon messzemenõen a legrosszabb a társadalmi közérzet (1. ábra); • az EU-s csatlakozás az anyaországgal való kapcsolatokat illetõen leginkább a felvidéki és erdélyi magyarok számára hozta a legnagyobb optimizmust, ugyanakkor az EU-val kapcsolatos gyakorlati ismeretek mértéke rendkívüli alacsony; • a határon túli magyarok nemzeti identitásában erõteljesen tükrözõdnek a közel egy évszázada folyó szétfejlõdés, a hazai kisebbségpolitikai viszonyok és Magyarország határon túli nemzetpolitikája is. Ezek a tényezõk határozzák meg a határon túliak „otthonosságérzetét” országukban. Ez a legerõsebb az erdélyi magyarok körében, akiknek többsége (53,8%) szabadon is Romániát választaná lakhelyéül, és legala csonyabb a vajdaságiak körében, akiknek mindössze egyharmada választaná Szerbiát. Magyarországot a régiók többségében hozzávetõleg egytizedük választaná lakhelyéül, kivéve Kárpátalján, ahol ezek többen, közel 20 százalékban vannak (lásd 3–4 ábrák). Az otthonosságérzet nagyobb mértékét Erdélyben megerõsítik az arra vonatkozó válaszok is, hogy a határon túli közösségek részei-e a magyar, illetve a többségi nemzetnek. Ez a kettõsség meg figyelhetõ a magyarországi többség tudatában is, akiknek
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
111
80 százaléka mind a határon túli magyarokat, mind pedig a magyarországi kisebbségeket a magyar nemzet részének tekintik. • a kárpát-medencei ún. elõítélet-térkép táblázatból látszik, hogy a régióban élõ különbözõ etnikumok közül a romákat nem fogadják el leginkább, a határon túli magyarokkal szembeni rokonszenv értéke általában kedvezõbb, azon belül az erdélyiekkel szembeni szimpátia a legmagasabb. A más típusú csoportokkal szembeni elõítéletesség leginkább a kábítószeresek, skinheadek és a homoszexuálisok ellen mutatkozik meg. (1. táblázat) A kutatás nyilvánosság felé való tálalása a valóságban két szinten zajlott: egyrészt volt egy nagyon gyors kommunikáció, ami a már említett konferencia napján és másnapján elindult, és volt egy idõben késõbbi szintje, ami november vége és december folyamán zajlott. Míg a kommunikáció elsõ szintje viszonylag sok reakciót váltott ki, addig a második szint már igyekezett szakmai mederbe tartani a kutatás eredményeit és lehetséges interpretációit (és talán ezért különösebb médiavisszhangot sem váltott ki). Az utóbbi második szinthez sorolhatjuk a www.transindex.ro portálon meg jelent 4 nagyobb írást: A magyarok jól érzik magukat (2007. november 20.), Kisebbségi elitizmus az oktatásban: sok pedagógus, kevés szakmunkás (2007. november 22.), Amikor a kisebbség hirtelen intoleráns többségként kezd viselkedni... (2007. december 06.), Hõs- és kulturmagyarok. Ki a magyar hõs? Erdélyben Petõfi a favorit, de Markó és Tõkés is játszik (2007. december 28.). Részben ide kapcsolódik még a www.index.hu-n Lenézett elnyomók címmel, a szlovák–magyar együttélést taglaló cikk is, amelyben többek között hivatkozás történik a Kárpát Panel kutatásra is.4 Vizsgáljuk meg az említett elsõ szintet, a gyors kommunikáció mediális alakulását is.5 A konferenciáról és a kutatás eredményeirõl leghamarabb, még aznap az MTI és Duna TV tudósított.6 Az MTI-n A határon túliak azt 4
Király András: Lenézett elnyomók. www.index.hu (2007. december 17.) A szerzõ e cikkben azt állítja, a Kárpát Panel kutatás adatait még nem publikálták. Jómagam, mint a kutatás egyik vezetõje jeleztem az internetes szerzõnek, hogy ez nem igaz, hiszen a Gyorsjelentés letölthetõ az MTA ENKI honlapjáról is, ám a szerzõ/szerkesztõ válaszra sem méltatott. 5 A könnyebb dokumentálhatóság kedvéért itt elsõsorban az írott sajtót említjük, ám a kommunikáció természetesen más médiumokon keresztül is zajlott. 6 Valószínû más médiumok is. Az internetes keresés alapján az Info Rádió már aznap délelõtt hírt készített a konferenciáról, amelynek tartalma elütött az MTI-hírtõl, mert külön hangsúlyozta, hogy saját helyzetükkel a legelégedetlenebbek a magyarországiak.
112
PAPP Z. ATTILA
1. ábra. Mindent számításba véve, véleménye szerint az elmúlt 10 évben romlottak vagy javultak az alábbiak? (ROMLOTT válaszok, százalékban)
2. ábra. Mit gondol, a Kárpát-medence országainak (Hu, RO, SK, SL, A) Európai Uniós csatlakozása elõsegítette az alábbiakat? (IGEN válaszok, százalékban)
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
113
3. ábra. Ha szabadon választhatna, hol, melyik országban szeretne élni? (Összesített válaszok)
4. ábra. A határon túli magyarok részét képezik-e a magyar, illetve a többségi nemzetnek? (IGEN válaszok, országonkénti közösségekre vonatkoztatva)
114
PAPP Z. ATTILA
Erdélyi magyarok
Felvidéki magyarok
Kárpátaljai magyarok
Vajdasági magyarok
Kárpátmedencei átlag
Etnikumok 1. Románok 2. Szlovákok 3. Szerbek 4. Ukránok 5. Magyarországi magyarok 6. Romák 7. Zsidók 8. Németek 9. Kínaiak Határon túli magyarok 1. Erdélyi (romániai) magyarok 2. Vajdasági (szerbiai) magyarok 3. Felvidéki (szlovákiai) magyarok 4. Kárpátaljai (ukrajnai) magyarok Más társadalmi csoportok 1. Munkanélküliek 2. Menekültek 3. Homoszexuálisok 4. Skinheadek, bõrfejûek 5. Kábítószeresek 6. Vállalkozók 7. Újgazdagok 8. Biztonsági õrök
Magyarország
1. táblázat. Ön hogyan viszonyul a következõ csoportokhoz? (SKÁLA: 1 – Nagyon rokonszenves; 2 – inkább rokonszenves; 3 – közömbös; 4 – inkább ellenszenves; 5 – nagyon ellenszenves)
2,99 2,84 2,93 2,91 1,98 3,31 2,87 2,70 3,19
2,52 2,85 2,97 2,91 2,40 3,19 2,90 2,67 2,97
3,15 2,71 3,22 3,09 2,06 3,60 2,97 2,86 3,22
3,00 2,87 2,61 2,54 2,36 3,47 2,95 2,89 3,07
2,86 2,74 2,62 2,82 2,41 3,15 2,88 2,64 3,00
2,90 2,80 2,87 2,85 2,24 3,34 2,91 2,75 3,09
2,26
1,82
1,98
2,32
2,21
2,12
2,34
2,20
2,05
2,38
1,85
2,16
2,35
2,22
1,79
2,35
2,27
2,20
2,39
2,21
2,03
1,73
2,30
2,13
2,77 2,96 3,74 4,15 4,24 2,82 3,45 2,75
2,88 2,69 4,10 4,25 4,43 2,83 3,27 2,84
3,05 3,08 3,73 4,44 4,35 2,85 3,57 2,98
2,91 2,99 4,27 4,42 4,62 2,76 3,25 2,82
2,81 3,48 3,91 4,20 4,38 2,80 3,59 2,94
2,88 3,04 3,95 4,29 4,40 2,81 3,43 2,87
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
115
az államot tekintik hazájuknak, ahol élnek címmel, míg a Duna TV honlapján Ahol élünk, az a hazánk címmel jelent meg ismertetés. A két szöveg teljesen megegyezik, ami jelenheti azt, hogy a Duna TV átvette a hírt az MTI-tõl, de jelentheti azt is, mindkét orgánum ugyanazt a kész szöveget kapta. Mivel – mint késõbb látni fog juk – ezt a hírt több orgánum is átvette, érdemes e szöveggel megismerkedni:
Ahol élünk, az a hazánk7 A Kárpát-medencében élõ határon túli magyarok azt az államot, illetve régiót tartják elsõsorban hazájuknak, ahol élnek – derült ki a témában készített kutatásból, melynek eredményérõl csütörtökön számoltak be egy budapesti konferencián. A határon túli magyarok esetében a haza fogalom – jól láthatóan – ahhoz az országhoz, illetve régióhoz kötõdik, ahol élnek – mondta Veres Valér, a kutatás egyik vezetõje, a romániai Max Weber Társadalomkutató Alapítvány elnöke. Közölte: a Kárpát Panel 2007 elnevezésû, a kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzetével foglalkozó kutatás során 2.930 – Magyarországról 700, Erdélybõl 900, Szlovákiából 600, Vajdaságból 380, Kárpátaljáról 350 – embert kérdeztek meg. A válaszadók közül csak kevesen tekintik hazájuknak Magyarországot. Egyedül a kárpátaljai magyarok tíz százaléka mondta, hogy Magyarországot tartja hazájának – mondta Veres Valér. Érdekességnek nevezte, hogy a válaszadók többsége arra a kérdésre, ha szabadon választhatna melyik országban szeretne élni, azt válaszolta: abban az országban maradna, ahol jelenleg él. E kérdésben a határon túli magyarok tíz százaléka jelölte meg Magyarországot – fûzte hozzá Veres Valér. Veres Valér elmondta, hogy a kutatás során vizsgálták a kárpát-medencei magyarság nemzeti identitását, a közösségek Magyarországhoz és a többségi társadalomhoz való viszonyát, munkaerõ-piaci viszonyait, jövõtervezését, valamint iskolázottsági helyzetét. A kutatás eredményei alapján látható, hogy az egységes magyar nemzeteszme árnyékában a Kárpát-medence különbözõ országaiban élõ magyarok országonként külön csoportokat alkotnak – közölte. A konferencián közreadták a kutatás eredményeirõl szóló gyorsjelentést, amelybõl az is kiderült, hogy az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyarokat túlnyomórészt pozitív érzéssel tölti el a magyarsághoz való tartozás. A vajdasági válaszadók 76,5 százaléka viszont azt válaszolta, hogy „szégyennel tölti el” a magyarsághoz való tartozás. A kutatók szerint ennek okát mindenképpen ki kellene vizsgálni. 7
Forrás: www.dunatv.hu (2007.11.15. csütörtök 19:39)
116
PAPP Z. ATTILA
A kutatást a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete és a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány kezdeményezte. A hírt egy-két nappal késõbb majdnem az összes határon túli régióban átvették. Szlovákiában átvette a pozsonyi Új Szó,8 illetve a felvidék. ma. A cikkhez öten hozzászóltak (érdekességképpen: az egyik Magyarországon élõ erdélyi származású személy), és a haza fogalmának relatív jellegét hangsúlyozták. Volt, aki a kutatás módszertanát firtatta, egy személy pedig egyetértett az MTI hír tartalmával. Megjegyzendõ továbbá, hogy az Új Szóban még egy hír megjelent a kutatásról, amely az általunk második szintû kommunikációhoz sorolt egyik (www.transindex.ro portálon közölt) írás rövidített változata, és a kárpát-medencei elõítéletek természetével foglalkozik.9 Kárpátalján a hír változtatás nélkül még aznap meg jelent a kárpátinfo.net címû honlapon, a Kárpátalja címû lapban pedig az MTI-tõl átvett cikk 2007. november 23-án kisebb helyi adaptációval Állam-haza-szülõföld címmel jelent meg. Ez a kisebb adaptáció azt jelenti, hogy a helyi újságíró hozzáírt a cikkhez két passzust, amelyben megemlíti a kutatásban, illetve a konferencián részt vevõ kárpátaljai szakemberek nevét, illetve egy-két helyi eredményrõl is beszámol: „A konferencián dr. Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola elnöke és Molnár Eleonóra, a fõiskola tanára, a Lehoczky Tivadar Társadalomkutató Intézet munkatársa Oktatás, vallásosság Kárpátalján címmel tartott elõadást. Az eredmények arra vallanak, hogy a kárpátaljaiak az erdélyiekkel együtt a legvallásosabb közösségeknek számítanak a Kárpát-medencei magyarságon belül. Vallásosságunkat közösségben éljük meg, a templomba járás tekintetében toronymagasan vezetnek a kárpátaljai magyarok – tudhattuk meg. Ismét igazolódott hát esetünkben az egyház nemzetmegtartó szerepe. Az oktatás terén a kárpátaljai felmérés adatai hûen tükrözik azokat az állapotokat, amelyeket a hétköznapokban is megélünk - mutatott rá Molnár Eleonóra. A helyi magyarság általános iskolai képzése fõleg magyar nyelven folyik, s jól állunk középiskolák tekintetében is. A szakképzés terén viszont komoly problémák vannak, hiszen a szakközépiskolások leginkább ukrán nyelven tanulhatnak, így a szakképzettséggel rendelkezõk aránya alacsony. Ugyancsak ukrán 8 9
Határon túl hol a haza? Új Szó 2007. november 19. Kisebbségi magyar elõítéletek. A romákat fogadják el a legkevésbé a határon túli magyarok, egymást viszont kedvelik. Új Szó 2007. december 12.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
117
nyelven tanul azok többsége is, akik bakkalaureátusi és magiszteri képesítést adó oktatásban vesznek részt. Viszont a 2001 elõtti felmérésekhez képest jelentõsen növekedett azok aránya, akik magyar nyelven szerezték fõiskolai végzettségüket. Ez utóbbi eredmény a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola végzõseinek megjelenését jelzi, akik szülõföldjükön élnek és dolgoznak.”10 A kutatás vajdasági ismertetése igazi, magyar kisebbségi kárpát-medencei hálózati együttmûködésnek tekinthetõ. Egyrészt hasonlóan a többi országhoz, itt is átvette az egyik internetes portál az MTI hírt,11 ám a szabadkai Magyar Szóban közel 10 nappal késõbb a brassói (Románia) Ambrus Attila tudósított.12 A cikk érdekessége, hogy részletesen fejtegeti a kutatás erdélyi részének identitásra vonatkozó adatait, ám egyetlen utalás vagy ismertetés sincs a vajdasági specialitásokra vonatkozóan.13 Erdélyben az internetes portálok közül a www.erdely.ma közölte az MTI hírt A kolozsvári Krónika 2007. november 16-án elsõ oldalon Egy közösség – két nemzet? címmel14 közölt beszámolót a konferenciáról, illetve a kutatásról. Ugyanaznap – többek között – a szintén kolozsvári Szabadságban Haza=az állam, melyben élünk címmel, a bukaresti Új Magyar Szóban A magyarság ott maradna, ahol jelenleg is él címmel, a marosvásárhelyi Népújságban pedig: A vajdasági magyarok többsége szégyelli magyarságát címmel jelentek meg beszámolók, amelyek többnyire az MTI-tõl átvett hír közlését jelenti. Ha pusztán csak az eddig felsorolt cikkek címét elemeznénk, már akkor is láthatnánk, hogy mindaz, ami a kutatásról megjelent a kárpát-medencei nyilvánosságban jobbára a haza, szülõföld, nemzeti identitás témaköréhez kapcsolódik. Ha összevetjük e tematikákat, illetve a sok helyen megjelent MTI-s hírt az egyeztetett sajtóanyag szövegével, azt is láthatjuk, 10 11
Állam-haza-szülõföld. Kárpátalja 2007. november 23. Hol a haza. www.vajdasagma.info 2007. november 16. (A cikk eredetileg is kérdõjel nélkül jelent meg – a szerk.). 12 Ambrus Attila: Erõsödik az erdélyi magyar identitás. Egy tudományos felmérés elgondolkodtató tapasztalatai. Magyar Szó 2007. november 24–25. 13 E tény természetesen nem a szabadkai újság „brassói tudósítóját” (aki mellesleg a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke) minõsíti, hanem a Vajdaságban mûködõ szerkesztõséget. Kisebb „metaelemzéssel” azonban az is megállapítható, hogy Ambrus Attila valójában a www.transindex.ro-n 2007. november 20-án a Bakk-Dávid Tímea által jegyzett (elsõ) kutatási beszámoló rövidített változatát „tudósította” – forrás megjelölés nélkül. 14 A cikk szerzõje Rostás Szabolcs.
118
PAPP Z. ATTILA
hogy a társadalmi közérzetre, EU-s csatlakozás hatására, valamint a kárpát-medencei elõítélet térképre vonatkozó részek meg sem jelentek. Némileg kivételt képez az említett kárpátaljai helyi adaptáció a Kárpátalja címû lapban, amelynek során az oktatásra és a vallásosságra vonatkozóan még egy-két eredményt/állítást közöltek. Ám itt is érdekes, hogy az újságírói sommázás újra valamiféle nemzeti-kisebbségi logikába sorolható: „Ismét igazolódott hát esetünkben az egyház nemzetmegtartó szerepe.” „Viszont a 2001 elõtti felmérésekhez képest jelentõsen növekedett azok aránya, akik magyar nyelven szerezték fõiskolai végzettségüket. Ez utóbbi eredmény a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola végzõseinek meg jelenését jelzi, akik szülõföldjükön élnek és dolgoznak.”15 A kárpátaljai fogadtatás kapcsán érdemes még megjegyezni, hogy miután a www.kárpátinfo. net honlapon megjelent az MTI hír az (igazi) Kárpáti Igaz Szóban rövid összeállítás16 jelent meg a „pátria” fogalmáról. Az összeállításban nem szerepel az, hogy e kérdés a Kárpát Panel kutatással kapcsolatos hírek miatt lenne fontos, de az idõzítés erre enged következtetni. Mivel a késõbbi percepciók leginkább a Krónikában közölt cikkhez kapcsolódtak, vizsgáljuk meg kissé részletesebben ezt. A cikk alcíme: Az erdélyi magyarok többsége a magyar és a román nemzet részének is tekinti magát, amelyhez ugyanakkor közel fél oldalnyi illusztrációként a fenti 4. sz. diagramot használták, amelyet színesben, háttérben pedig egy kárpát-medencei térképpel közöltek. A cikk a korábbi MTI-s cikk bõvítésének tekinthetõ, ezért alább kissé rövidítve közöljük: A Kárpát-medencében élõ határon túli magyarok közül az erdélyiek érzik a legotthonosabban magukat szülõföldjükön, ugyanakkor többségük mind a magyar, mind a román nemzet részének tekinti magát – derül ki abból a szociológiai kutatásból, amelyet tegnap ismertettek egy budapesti konferencián. […]. Veres Valér kolozsvári szociológus, a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kutatás egyik lényeges megállapítása, hogy jelentõs változások tör15 Kiemelések a szerzõtõl. 16 Köz-száj. A határon túli magyaroknak gondot okoz a pátria fogalma. Ön melyik régiót, országot tartja hazájának? Kárpáti Igaz Szó 2007. november 20. Jelen elemzésnek nem célja a kárpátaljai magyar sajtó mûködtetésének taglalása, ám mindenképp sokatmondó az a tény, hogy a témában megkérdezett 7 kárpátaljai magyar személy mindegyike értelmiségi: egy orvos, egy irodavezetõ, egy polgármester, egy tanár, egy építész és két újságíró. Mindez mintha önkéntelenül is azt sugallná, e kérdés vélhetõen csak e kvázi középosztálybeli rétegnek lenne releváns.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
119
téntek az utóbbi években a határon túli magyarok életében a nemzeti identitás terén, és mindez leginkább az erdélyi magyarság körében figyelhetõ meg. A kutatás rámutat: a határon túli magyar közösségek szociálpszichológiai kifejezéssel élve önálló ingroupokként határozzák meg magukat, vagyis külön csoportként reprezentálják saját országuk magyar közösségét a magyarországi magyarokhoz, valamint országuk nemzeti többségéhez képest is, és mindkettõtõl érzékelhetõ társadalmi távolságra helyezkednek el. Az erdélyi magyarok esetében majdnem megegyezik az anyaországi magyarokhoz, illetve az erdélyi románokhoz viszonyított társadalmi távolság mértéke, vagyis a megkérdezettek többsége azt nyilatkozta: nagyon kis mértékben érzi közelebb magához a magyarországi magyarokat az erdélyi románokhoz képest. „Ezt a jelenséget elsõsorban az váltotta ki, hogy a romániai magyarság helyzete folyamatosan változik, és egyértelmûen pozitív irányba. Ennek következtében nõ az otthonosságérzet is: jelenleg az erdélyi magyarok több mint ötven százaléka akkor is Romániát választaná hazájául, ha szabadon választhatna” – állapította meg a Krónikának Veres Valér. A szakértõ szerint az erdélyi magyarok otthonosságérzetének egyik fontos összetevõje az RMDSZ folyamatos és proaktív szerepvállalása a román állami intézményrendszerben. Másrészt hozzájárult ehhez az anyaországi magyarok többségének megnyilvánulása – kettõs állampolgárságról szóló népszavazás, a kedvezménytörvény elindítása – is, amely külön csoportként határozza meg a magyarországi, illetve a határon túli magyarságot. A felmérés során kiderült: a Kárpát-medencében élõ határon túli magyarok azt az államot, illetve régiót tartják elsõsorban hazájuknak, ahol élnek. […] A Kárpát Panel másik lényeges következtetése, hogy az erdélyi magyarok többsége mind a magyar, mind a román nemzet részének tekinti magát, csak különbözõ arányban: a magyarnak a megkérdezett erdélyiek 82, míg a románnak 65 százaléka. „Ez a jelenség a kisebbség részérõl eddig nem volt tapasztalható, a többi határon túli régióban mindez el sem éri az ötven százalékot, csak Erdélyben figyelhetõ meg az otthonosságérzetnek ez a típusa és mértéke. Meglehet, a válaszadók nem értik a nemzet fogalmának lényegét, és összekeverik az állampolgársággal, de mindenképpen látható, hogy az erdélyi magyarok valamiféle közösséget vállalnak a románsággal. Más kérdés, hogy mennyire hatja át õket mindez érzelmileg, valószínûleg nem túlságosan, de a társadalmi távolságok terén kicsi a különbség a magyarországi magyarokkal, illetve a romániai románokkal való rokonszenvezés szemszögébõl” – jelentette ki Veres Valér. Ugyanerre a kérdésre különben a magyarországi megkérdezettek nyolcvan százaléka azt válaszolta, hogy az ottani kisebbségeket és a határon túli magyarokat is a magyar nemzet részének tekinti.
120
PAPP Z. ATTILA
Látható, hogy ebben a cikkben is elsõsorban a nemzeti identitás változásáról, az anyaország szerepérõl, illetve a romániai magyarság helyzetének pozitív alakulásáról van szó, egy újfajta „otthonosságérzet” kialakulásáról, amelynek egyik oka a megkérdezett szakértõ/kutatásvezetõ szerint az RMDSZ kormányzati szerepvállalása is. Elhangzik az is, és ez lett a cikk alcíme is, hogy „az erdélyi magyarok többsége mind a magyar, mind a román nemzet részének tekinti magát.” Hogy ez meglehetõsen „erõs állítás” azt valószínû az újságíró is, és a megkérdezett is érzékelte. Elõbbi kognitív disszonanciáját úgy oldotta meg, hogy a fõcímbe kérdõjelet tett (Egy közösség – két nemzet?), utóbbi pedig igyekezett megmagyarázni saját állítását, és az otthonosságérzet fogalmát használta, illetve jelezte azt is, hogy vélhetõen a nemzet és állampolgárság fogalmak összemosódásáról, valamint a románsággal vállalt egyfajta közösségrõl (is) szó van. Csakhogy amíg szakmai mezõben semlegesen és viták által konszenzusra törekvõ módon is használhatunk társadalmi jelenségeket leíró/ megnevezõ fogalmakat, a nyilvánosságban már egyáltalán nem garantált a közös szókincs, vagy annak akarása. És fõleg nem az olyan fogalmak esetében, amelyek egy egyén vagy egy közösség önazonosságára és érzelemvilágára is vonatkoznak. És ráadásul, ha mindez egy politikai választási kampány finisében történik, akkor bármilyen elképzelhetõ interpretáció életre kelhet.17 Egy átpolitizálódott nyilvánosságban ugyanis minden lehetséges, hiszen nem csak a politika tud „mindenevõ” lenni, hanem az azt (ki)szolgáló nyilvánosság is. A Krónika elõbb részletezett cikkének állítását legvérmesebben Bayer Zsolt aknázta ki, aki (amúgy minõsíthetetlen módon és hangnemben – éppen ezért eltekintünk a vonatkozó idézetektõl is) nem csak a Veres Valér által mondottakat vonta kétségbe, hanem egyenesen a gyurcsányi nemzetpolitika alátámasztóinak titulálta a kutatást és készítõit is.18 És mivel a Bayer-cikk valójában a közelgõ romániai EP-választások ürügyén, nyílt Tõkés-párti propaganda szöveg volt, a kutatás ebben 17 18
Romániában 2007. november 25-én Európai Parlamenti választások voltak. Bayer Zsolt: Moralisták és farizeusok 1. Néhány szó otthon, Erdélyben, és itthon, Magyarországon élõ barátaimhoz. Magyar Hírlap 2007. november 20. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a cikket több (magyarországi és határon túli) internetes portál is átvette, ám ezek egy részében a Magyar Hírlapos változathoz képest van egy kutatásvezetõ társam személyét érintõ, meglehetõsen durva paszszus is. Talán ez véletlen, de elképzelhetõ, hogy a Magyar Hírlapos szerkesztõ jóérzése nem engedte megjelenni a szóban forgó részt.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
121
a kontextusban közvetett módon az RMDSZ érdekeit is szolgálta – legalábbis Bayer szerint. A cikk fizetett hirdetésként (sic!) 2007. november 23-án megjelent a csíkszeredai Hargita Népében, amely ellen a Hargita Megyei Tanács 2007. november 30-i ülésén napirend elõtt többen is felszólaltak. Volt aki „a lap objektivitására kívánta felhívni a testület figyelmét, és arra, hogy ez az újság szerinte teret ad a mocsoknak az anyaországból való begyûrûzésére”, és volt aki kifejtette, „bár nem kívánják cenzúrázni a HARGITA NÉPÉt, de ami itt meg jelent, az minden becsületes embert sért”.19A testület végül egy semleges hangvételû határozatot fogadott el, 20 ám az ügyben állást foglalt a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is: 2. Megállapítjuk, hogy a Hargita Népe szerkesztõsége és mb. felelõs szerkesztõje nem követett el szakmai mulasztást és etikai vétséget Bayer Zsolt magyarországi publicista írásának fizetett hirdetésként való megjelentetésével. 3. Nehezményezzük, hogy a Hargita Megyei Tanács az ügy kapcsán a mb. felelõs szerkesztõ felelõsségre vonását tervezi […]21
A Bayer-cikk meg jelenése után néhány nappal késõbb a kutatás, illetve Veres Valér védelmébe kelt a bukaresti Új Magyar Szó is, amelyben Székedi Ferenc az Akadémia, mint intézmény hitelességét hozza szóba, illetve a kutatás más eredményeire is felhívja Bayer figyelmét. Cikke végén pedig – a Magyar Hírlapos írás alcímére reagálva – kijelenti: „Bayer Zsolt alighanem úgy gondolja, hogy nagyon szereti Erdélyt. Hangneme azonban nem erdélyi. És kirohanásai ellenére, soha nem is lesz”.22 A kutatást az Európai Parlamenti választásokkal összefüggõen maga a Krónika is tárgyalja néhány nappal késõbb. Rostás Szabolcs azt veti fel, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a magyarok 65 százaléka a román nemzethez tartozónak véli a romániai magyarságot, mert ez azt
19
Forró-Erõs Gyöngyi: Megyei Tanács. Felelõsségre vonnák lapunk vezetõit. Hargita Népe 2007. december 03. 20 „3. Cikkely. A Hargita Népe Lapkiadó teljes mértékben saját jövedelmébõl finanszírozott, a Hargita Megye Tanács koordinálásában lévõ közintézmény. A Hargita Megye Tanácsának elnöke koordinálja a Hargita Népe Lapkiadó tevékenységét a helyi közigazgatási törvény által elõírt feladatköreinek megfelelõen, betartva a sajtó véleménynyilvánítási szabadságának elvét, és anélkül, hogy beleavatkozna a lap szerkesztési politikájába.” Hargita Megye Tanácsa 175/2005-ös Határozat 21 MÚRE állásfoglalás a Hargita Népe ügyben. www.mure.ro 2007. december 07. 22 Székedi Ferenc: Körkép, kocsmákkal. Új Magyar Szó 2007. november 27.
122
PAPP Z. ATTILA
vetíti elõre, hogy belátható idõn belül az erdélyi magyarság nem etnikai, hanem politikai alapon szavaz. Aggodalom töltene el azonban annak az adatsornak a láttán, amely arról árulkodik, hogy az erdélyi magyarok 65 százaléka szerint kisebbségi közössége részét képezi a többségi, azaz a román nemzetnek is. (Ugorjunk most egyet afölött, hogy a válaszadók többsége valószínûleg nem tudott különbséget tenni nemzet, ország és állampolgárság fogalma között). Márpedig ez nagyon kedvezõtlen üzenet az erdélyi magyar politikus számára. Többek között azt vetíti elõre ugyanis, hogy eme jelentõs identitásbeli változás következtében az erdélyi magyarok egy része elõbb-utóbb nem etnikai, hanem politikai alapon szavaz. Vagyis nem valamelyik magyar alakulatra vagy független magyar jelöltre, hanem – politikai krédójának meg felelõen – bizonyos román pártokra üti a pecsétet. Pláne, ha utóbbiak magyart is szerepeltetnek választási listájukon, mint ahogy teszik ezt a mostani brüsszeli megmérettetésen. […] Márpedig ha a jövõben ez a tendencia érvényesül, akkor az örökre kifoghatja a szelet a jelenlegi magyar–magyar vetélkedés vitorlájából.23 Nem a Krónika-cikk kapcsán, ám mégis az Európai Parlamenti választásokkal „összefonódva” kerül említésre a kutatás a sepsiszentgyörgyi Háromszékben. Sylvester Lajos egy visszafogott, ám valójában Tõkés melletti kampányzáró írásában megemlíti a kutatást, amelynek egyik alaptézisével, a határon túli részek szétfejlõdésével egyetért. Ám ennek okát az aktuális magyar kormányzatban látja: Ha lesz a magyar nemzeti érdekeket és értékeket képviselõ, ebben a kérdéskörben a szomszédos országok nemzeti jellegéhez igazodó magyar kormány, akkor a „magyar nemzeti szétfejlõdés” mutatószámai egyik évrõl a másikra változnak meg, és az Európai Unióhoz tartozás lehetõségeivel élve a nemzeti együvé tartozás folyamata erõsödik. A tanulmány következtetései azért fontosak, hogy ezt a szétfejlõdést felismerjük, és tegyünk is ellene. Erre az európai parlamenti képviselõ-választások is alkalmat teremtenek. A kutatásnak a romániai Európai Parlamenti választásokkal, illetve a gyurcsányi politikával való „hírbe hozása” a magyarországi sajtóban a Magyar Nemzet által is megtörtént. A napilap kétszer is foglalkozik a kutatással, érdekes módon azonban elõször politikai kontextusba való 23
Rostás Szabolcs: Voksolási elhajlás. Krónika 2007. november 19.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
123
helyezésre építõ értelmezéssel találkozhattunk,24 és csak néhány napra rá – a kolozsvári Krónika munkatársa jóvoltából – a kutatás és a konferencia beszámolójával. 25 Az elõbbi cikkben Lukács Csaba a romániai választások eredményeit értékeli, és a romániai magyarok baloldaliságra való áthangolódása kapcsán eljut a Kárpát Panelhez. Éppen a kampányfinisben vált a leg jobban érzékelhetõvé a folyamat: az RMDSZ-hez közeli Veres Valér kolozsvári szociológus nyilvánosságra hozta a Kárpát Panel, 2007 elnevezésû felmérést. […] A kutatók bevezetnek egy új fogalmat is: a „szétfejlõdést”, amely csaknem egy évszázada tart, ám most felgyorsult. […] A személyes tapasztalatnak nagymértékben ellentmondó felmérés szerint a megkérdezett magyaroknak csak 82 százaléka tartja magát magyarnak, 65 százalékuk viszont románnak is. A cikk továbbá egy politikai szakértõre26 hivatkozva kifejti, hogy a többes identitás valójában Gyurcsány Ferenc retorikájának része, és vele együtt a budapesti balliberális értelmiség azt szeretné, ha ez, és nem a magyarságtudat erõsödne. Megfogalmazásában, ez megrendelõi „igény”, és a magyarságtudat elsorvasztása céljából mintha valóságos összeesküvés bontakozna ki az értelmiség, a média és kutatók között: Az a feladat (sic!), hogy újabb és újabb nyelvi-fogalmi-mentális trükkökkel leépítsék és elsorvasszák a magyar nemzeti kötelékeket, határokon innen és túl egyaránt. A „többes identitás” konstruált valóság, amely arra hivatott, hogy demoralizálja azt, akire ráaggatják. […] A többes identitás gyurcsányi elmélete a magyar asszimiláció elõsegítésének eszmei megalapozása. Ezt a politikai elméletet és gyakorlatot hivatott alátámasztani a határokon belüli és kívüli jó néhány tudományos mûhely, többek között a közvélemény-kutatók. Az õ feladatuk primer adatokat szolgáltatni a médiának és az elemzõknek, akik majd továbbgörgetik az elméletet. Mindig lehet olyan leheletfinoman csúsztatni a szakmaiság határain belül, például egy közvélemény-kutatási kérdéssor összeállításánál a nemzet, nemzetiség, 24
Lukács Csaba: Nyomásgyakorlás. Ha az RMDSZ nem tanul a múlt heti választási eredményb l, Erdélyben is állóháború alakulhat ki. Magyar Nemzet 2007. december 01. 25 Rostás Szabolcs: Derûlátó erdélyiek, pesszimista anyaországiak. A Kárpát-medencében élõ határon túli magyarok elsõsorban azt az államot, régiót tartják hazájuknak, ahol élnek. Magyar Nemzet 2007. december 06. 26 Veress László, az egykori Illyés Közalapítvány egyik volt irodavezetõje, a Duna TV kuratóriumi elnökségének tagja.
124
PAPP Z. ATTILA
állampolgárság fogalmainak tudatos összekeverésével, vagy akár hamisítani, hogy az a megrendelõ érdekeit szolgálja. A cikk amúgy teret szentel szakmai véleménynek is. Szarka László, a kutatást kezdeményezõ akadémiai intézet vezetõje visszautasítja a kutatást ért politikai jellegû vádakat: Csak a kisebbségi magyar valóságot politikai felhõjátékokkal felcserélve lehet gyurcsányi ármányként vagy balliberális értelmiségi mákonyként értelmezni a kutatásokat. Az immár közel kilencven éve más országokban élõ magyarok többségének anyanyelve a magyar. […] Ugyanakkor a többségi nemzet nyelvét elsajátítva kétnyelvûvé váltak. Ez pedig kihat identitásuk alakulására. Az említett Krónika-cikk, illetve az MTI-s híradás következtében a romániai magyar írott és elektronikus sajtóban további reakciók is születtek. Mindezekbõl egyrészt kiemelném az Új Magyar Szó két publicisztikáját, valamint a www.transindex.ro disputa rovatában kezdõdõ vitákat. A bukaresti napilapban elõbb Székedi Ferenc, majd Bíró Béla tollából jelent meg írás. Székedi Kilátás az ingroupból címû írásában 27 azt állítja, hogy minden tudományos kutatás nélkül tudni lehetett, hogy az erdélyi magyar ember másmilyen, mint a magyarországi, és õ ezt már 1998-ban is leírta: Én nem tudok magyarországi magyarként, hanem csupán erdélyi magyarként gondolkodni. A kettõ nem ugyanaz. Számomra nem politikai jelszó, amit Magyarországon jobboldalról vagy baloldalról annak tartanak: a határon túli magyarok problémáját a szülõföldjükön kell megoldani. Ugyanakkor kifejti azt is, nem ért egyet azzal a szakértõi véleménynyel, miszerint a romániai magyarok növekvõ otthonosságérzete azzal függne össze, hogy „a romániai magyarság helyzete folyamatosan változik, és egyértelmûen pozitív irányban”, illetve, hogy „az anyaországi magyarok többségének megnyilvánulása – a kettõs állampolgárságról szóló népszavazás, a kedvezménytörvény elindítása – […] külön csoportként határozza meg a magyarországi, illetve a határon túli magyarságot.” Véleménye szerint itt sokkal régebbi szétfejlõdési folyamatokról van szó: 27
Új Magyar Szó 2007. november 19.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
125
Én azt hiszem, nem ezek az alapvetõ magyarázatok: a nyelv és a kultúra már régóta eggyé, a mindennapi élet, az otthon szûkebb és tágabb társadalmi – gazdasági – földrajzi – oktatási – közösségi – rokoni – szokásjogi és ki tudja még milyen közege negatív vagy pozitív változásban egyaránt mássá tett minket. Ne hízeleg jünk önmagunknak, ne térdepeljünk a saját mítoszaink elõtt, de ne is szórjunk hamut a fejünkre: nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak. Hanem mások. Mindenekelõtt önállóak. És ezt kellene elismerni. Nem csupán Romániában, hanem Magyarországon is. És ezt nem kellene aláásni: sem Romániában, sem Magyarországon. Felnõttek vagyunk. És döntésképesek. Míg Székedi – mondhatni – az átlag erdélyi magyar ember tapasztalataiból vezeti le állításait, Bíró Béla tudományosabb hangnemet üt meg, 28 és az ismert állampolgári, illetve kulturális nemzetfogalmak leírásán keresztül értelmezi a sajtóban megjelent adatokat. Felfogása szerint a két nemzetfogalom nem „antagonisztikus”, nem zárják ki egymást, hanem egymást feltételezik – és ezt állítják (meg nem nevezett) nyugati szakemberek is. Természetesen kellene tudnunk azt is, hogy a kérdõívben szereplõ „Ön szerint az erdélyi magyarok részét képezik-e a magyar (illetve román) nemzetnek?” kérdésben nemzet alatt mit értenek, mit értettek a megkérdezettek. Ha a két nemzetfelfogást egymás kiegészítéseként gondoljuk el, akkor Bíró szerint a „határon túli közösségek – a tényeknek megfelelõen – egyszerre tekintik magukat az állampolgári nemzet és a kulturális nemzet tagjainak, azaz (az elmélet zavarai ellenére) helyesen ítélik meg önnön helyzetüket.” Számára inkább az a fura, hogy a kérdés „tisztázását a nyilvánossági térben gyakorlatilag senki nem tekinti feladatának.” A Krónika cikkét az eg yik internetes fórumon 29 is elemezgették. A hozzászólók nagy része elutasította azt az állítást miszerint „õk románok lennének”. A vélemények egyik része egyenesen nevetségesnek nevezte ezt az állítást, egy másik csoport pedig szintén RMDSZ bérencnek titulálta azt, aki ilyet állít. A topikon megtalálhatjuk az elõbbi Bíró-cikkben taglaltakkal egybehangzó gondolatkísérletet is, miszerint az állampolgárság és a nemzetiség nem cserélendõ össze. Egyik
28 29
Bíró Béla: Két nemzet, egy közösség. Új Magyar Szó 2007. november 20. www.disputa.ro
126
PAPP Z. ATTILA
hozzászóló egyértelmûen fogalmaz, és tanácsokkal látja el a nyilvánosságban megszólaló szociológusokat is: A fogalmak, nyilván roppant bonyolultak, fõleg, hogy egyik kultúrában egyféleképpen, a másikban meg másképp használják. Tiszta sor is lenne, ha ezt elõször a cikkben a szociológus urak meg is említenék az újságolvasónak.
Összegzés A Kárpát Panel 2007 címû kutatás gyorshatásának ábrázolása arra szolgált, hogy bemutassuk egy szociológiai kutatás hogyan „minõsülhet át”, amikor kikerül a nyilvánosság szakmailag kontrollálatlan világába: a szociológiailag rögzített fogalmak ugyanis gyakran mást jelentenek a közbeszédben, mint a tudományban. Noha a kutatás a kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzetérõl akart viszonylag átfogó, tudományosan megalapozott képet nyújtani, a sajtóban megjelenõ leegyszerûsítõ hírek nyomán ez a kép leredukálódott az identitás témakörére. Egy kívülálló számára – e sajtóhírek nyomán – a kárpát-medencei magyarok mintha csak identitáshordozók, a haza versus szülõföld dilemmáján marcangolódó egyének vagy közösségek lennének. A kutatás erdélyi fogadtatására az idõben közeli Európai Parlamenti választások is kihatással voltak, és az eleve szelektált, identitás témaköré felfûzött kutatási eredmények a választási kampány, a politika expanziójának áldozatává estek. 30 És mivel a választási kampány aktualitásai a magyarországi belpolitikától sem voltak mentesek, a kutatás megítélése a politikai jobb-bal dimenzió mentén került tálalásra: a magyarországi jobboldali média szerint az egész kutatás a baloldal legitimációját szolgálja (ki), 31 ami e logika szerint azt is jelenti, hogy a romániai magyar politikai szférában az RMDSZ-t. A kutatás ilyen irányú „elvitele” a kutatók felelõsségérõl, a média érzékenységérõl, az újságírók szakmai felkészülésérõl egyaránt árulko30
A politika azért expanzív, mert mindent saját diskurzusa, illetve cselekvése részévé tehet, ennek játékszabályait pedig önmaga alkotja meg. Ld. Becskeházi Attila: Szociológia és társadalomdiskurzus. In: Kuczi Tibor – Becskeházi Attila: Valóság ’70. Scientia Humana, Budapest, 1992. 31 Jellemzõ az újságírói felszínesség ilyen esetben: a magyarországi társadalmi közérzetre vagy politikai preferenciára kapott eredmények ismeretében ugyanis valószínûleg nem merne ilyen állításokat tenni még egy elvakult jobboldali újságíró sem.
Kárpát Panel 2007: egy kutatás gyorshatása
127
dik. Az identitás, nemzeti hovatartozás kérdéskörei lehet érdekesebbek, izgatóbbak, mint az iskolai végzettség, munkaerõ-piaci vagy egészségügyi helyzet száraz adatsorainak számbavétele. Ám a „mediatizálás alatti világokban” ezen utóbbi folyamatok és tények éreztetik leginkább hatásukat, és valójában ezeken múlik, hogy a kárpát-medencei magyarokkal mi lesz „a helyzet” a közeli és távoli jövõkben egyaránt.
BÁRDI NÁNDOR
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)*
A
kettõs állampolgárságról szóló 2004. december 6-i eredménytelen népszavazás óta nem lehet Magyarország és a határon túli magyarság viszonyát a nemzeti egység és szolidaritás retorikával szimbolikus burokba csomagolni. Ebben a tanulmányban a kialakult viszonyok mögötti folyamatok feltárására törekszem, ráirányítva a figyelmet a cselekvési lehetõségekre. A támogatáspolitikát nem szûken vett forráselosztó szerkezetként, hanem a magyarságpolitika és a kisebbségpolitikák1 összefüggésében mint a magyar–magyar párbeszéd 2 egyik témáját értelmezem. Arra keresem a választ, hogy az utóbbi tizenöt évben miként alakult át a magyarságpolitika funkciója; a támogatáspolitika szerkezete; vizsgálom az utóbbi évek stratégiai útkeresését; a támo* A tanulmány a Köztársasági Elnöki Hivatal Határon túli magyarság a 21. században c. rendezvénysorozatának Támogatáspolitika, civil kezdeményezések, befektetés: a felzárkózás esélyei a határon túl (2007. november 30.) konferenciáján elhangzott vitaindító rövidített változata. 1 A külhoni magyarsággal kapcsolatos közbeszédben használt nemzetpolitika fogalom az 1990-es években a magyar államnak a határon túli magyarokra vonatkozó politikáját fedte. Majd ennek tartalmát Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – a kettõs állampolgárságról szóló 2004-es kampány során – az ország és a nemzet hosszú távú közösségi modernizációs politikájára terjesztette ki. A kifejezés azonban ma is inkább a szûkebb magyar–magyar vonatkozásban használatos. E mellett a magyar államnak a magyar nemzethez, a kulturális örökségéhez és jövõképéhez valamint az Európai Unió alapértékeihez való viszonyát identitáspolitika fogalomkörében értelmezhetjük. A magyar államnak a magyarországi etnikai és nemzeti kisebbségekhez, valamint az európai nemzetkisebbségi és etnikai kérdésekben képviselt álláspontját az etnopolitika fogalma fedi le (kisebbségi politika). Ezeken a gyûjtõfogalmakon túl szakpolitikaként megkülönböztetjük a magyarságpolitikát: Magyarország és a határon túli magyarok viszonylatában a magyar állam és a külhoni magyarok viszonyrendszere. Ennek része a nemzetközi és kétoldalú kisebbségvédelem; a magyar–magyar kapcsolatok intézményes mûködtetése; a kisebbségi magyar közösségek támogatása. Ugyanez a szakpolitika a közép-európai országok kormányzatai és az adott magyar kisebbség között integrációs, nyelv- és intézményi politikákra bontható. A kisebbségpolitika pedig a kisebbségi politikai elitek tevékenységét fedi. 2 Magyar–magyar viszony alatt a magyarországi–határon túli magyar kapcsolatot értem.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
129
gatáspolitika mûködtetõinek attitûdjét; valamint a célcsoport, a kisebbségi intézményi alrendszer mûködését.
Szakpolitikai háttér Magyarország és a határon túli magyarok viszonya a nemzetközi összefüggéseken túl a magyar nemzet identitáspolitikai problémája. A magyar–magyar viszony megítélésében a Magyarországi közvélekedés és a politikai osztály is megosztott, amibõl egyenesen következik, hogy ebben a kérdésben addig nem lehet elõre jutni, amíg a magyarországi politikai közösségek nem jutnak konszenzusra. Jelenleg azonban ennek nincs realitása, mert mindkét meghatározó politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal építésében meghatározó a nemzetiesítõ és az antinacionalista tematizálás. Ki kell mondanunk, hogy a kettõs állampolgárságról szóló népszavazás ügye nem a határon túli magyarokról, hanem a magyarországi politikai közösségek identitásválságáról szólt. Közép-Európában Magyarország és a határon túli magyarok viszonyának változását alapvetõen meghatározza Magyarország geopolitikai és gazdasági súlya. Magyarország gazdasági és modernizációs le- és felértékelõdése, illetve a szomszédos országok fejlõdése a magyar kisebbségek viszonyát mind az anya(nyelv)országukhoz, mind saját (állam)országukhoz3 jelentõsen befolyásolja. (Különösen igaz ez a vegyes házasságból születettekre és a magyarul beszélõ roma népességre.) A gazdasági és társadalompolitikai válsághelyzetben lévõ Magyarországtól hiába várjuk el a kérdés felvállalását. A politikailag és gazdaságilag meggyengült ország nem rendelkezik mindehhez geopolitikai eszközökkel és hiteles üzenetekkel.4 E problémák kezelésére az utóbbi években jó néhány nemzetstratégiai óhaj, akarás látott napvilágot: mintha csak egy néhány oldalas irat hiányozna a közös (nemzeti-társadalmi-regionális) célok megfogalmazásához.5 3
Magyarországot általában anyaországként nevezzük meg, de van, akit zavar az egyenlõtlen viszony. Semlegesebb a nyelvország kifejezés. A saját ország kifejezést is zavaró lehet, ha valaki az adott magyar közösség otthonosságérzetét kezdi el firtatni, ezért megfelelõbbnek tartom az államország terminust. 4 Az állítást igazolják az MTA ENKI programjai: Kárpát-panel 2007, A Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái http://www.mtaki.hu/docs/karpat_ panel_2007/osszegzesek.pdf (2007-12-12) 5 A lehatárolatlan elvárás horizontra jó példa: Hódi Sándor: Mi fán terem a nemzetstratégia? Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet – VMMI, Tóthfalu–Zenta, 2007.
130
BÁRDI NÁNDOR
Ugyanakkor a nemzetpolitikán belül sem a Határon Túli Magyarok Hivatalában, sem a minisztériumokban nem tudott intézményesülni egy szakpolitikai apparátus, saját belsõ logikát és stratégiát felépítve. Szerencsésebb országokban és szakpolitikák terén az ilyen közeg képes: alternatívákat felvetni; konfliktusokat kezelni; pártpolitikai akciókat optimalizálni. Ebben az esetben a szerkezet mûködtetõinek (az apparátus és a kutató-szakértõk) egy része nem bírt magyarországi politikai és szakmai legitimációval, mert határon túlról érkeztek vagy magyarországiként épp a külhoni viszonyokat nem ismerték. A „beletanulást” pedig a kormányváltásokkal járó apparátus-fluktuáció akadályozta. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a szakpolitika célcsoportjai kívül estek a magyarországi közigazgatás hatókörén és a külhoni visszajelzések is egybõl átpolitizálódtak, gyakran magyar–magyar konfliktusként jelentkeztek.
A magyarságpolitika funkciójának átalakulása Az 1989 utáni magyarságpolitikával több összefoglaló tanulmányban foglalkoztam.6 A következõkben arra keresem a választ, hogy az elsõ és a második Gyurcsány-kormány külhoni magyarokkal kapcsolatos politikájának kialakulásában milyen folyamatok játszottak meghatározó szerepet. Három alapvetõ problémát vizsgálok: a pártpolitikai versengés hatását a szakterületre, az euroatlanti integrációval változó külpolitikai viszonyokat és a határon túli magyar politikai eliteknek az 1990-es évek második felétõl megváltozott szerepkörét, kitekintéssel a kolonizációs beszédmódra és a nemzeti legitimációs konszenzus kérdésére.
a) nemzetesítés a pártpolitikában A magyarországi pártpolitikai versengés mögött a kormányzati hatalom megszerzése mellett a politikai identitásközösségek létrehozása folyik. Ennek során a nemzetrõl folytatott közbeszédben legkézenfekvõbb azt a kérdést és következményeit tematizálni, hogy az állam és a nemzet határai nem esnek egybe. Ez egyben nemzetesítõ, legitimációs folyamat is. A rendszerváltás egyik nagy tömegélménye az 1988-as romániai falurombolás elleni tüntetés volt. (Hasonlóan a nagymarosi vízerõmû 6
Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Kalligram, Pozsony, 2004.; uõ.: Szükség, mint esély. Lehet-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni? I-II. Kommentár, 2006. 4. sz. 81–95., 5. sz. 43–58.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
131
építése elleni tiltakozáshoz és a négy igenes népszavazáshoz.) A kerekasztal-tárgyalások során létrejött, a határon túli magyarokkal kapcsolatos alkotmányos cikkely körül konszenzus alakult ki.7 Az antalli „lélekben tizenöt millió miniszterelnöke” kifejezés, majd a magyarságpolitika körül kibontakozó viták sem kérdõjelezték meg a határon túli magyarság kormányzati támogatását, nemzetközi védelmének jogosságát és a kapcsolattartás szükségességét. A konszenzus 1993–2004 között több szakaszban erodálódott a szomszédos országokkal kötött alapszerzõdések, majd a kedvezménytörvény, végül a kettõs állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán. Ezzel párhuzamosan már az 1990-es évek közepétõl a határon túli politikai elitek egyre nyilvánvalóbban besorolhatókká váltak a magyarországi pártszimpátiák szerint. Minden magyarországi pártnak létrejöttek az elvbarát, majd a támogatáspolitikában is preferált hálózatai a határokon túl. Azonban van egy ezeknél is fajsúlyosabb tényezõ, amelyik nem kapcsolódik közvetlenül a határon túli magyarok kérdéséhez. Nevezetesen az, hogy a posztkommunista térségben egyedül a magyar baloldalon nem volt meghatározó a nemzetesítõ beszédmód. Ennek gyökere a Kádár-rendszer jóléti retorikára – és nem a nacionalizmusra – alapozó legitimációs berendezkedéséhez nyúlik vissza. Ezt tovább erõsítette, hogy az MSZMP-n belül a rendszerváltás során nem a nemzeti retorikát használó Pozsgay Imre, Szûrös Mátyás reprezentálta vonal lett a meghatározó, hanem sokkal inkább a reformközgazdászokkal összefogó technokrata, külpolitikus csoport. Ezért 1993-ban az új baloldali politikai célokat megfogalmazó Demokratikus Charta mozgalom az Antall-kormány nemzetesítõ–konzervatív intézkedéseit bírálva, antinacionalista beszédmóddal lépett fel. Ez a modernizációs, antinacionalista beszédmód lett a baloldali politikai identitásközösség összefogó ereje, amit Tabajdi Csaba és Törzsök Erika próbált modernizációs és társadalompolitikai tartalommal megtölteni. Ez a beszédmód nem a kulturális nemzetben való gondolkodást utasította el, hanem a szimbolikus politizálást és a nemzeti kizárólagosságot. A pártpolitikában ez összemosódott a Horthy-korszak, az Antall-kormány és a jobboldal bírálatával. Ebben a helyzetben a FIDESZ-politikusok szabadelvû nemzetfelfogása nem változott, „pusztán” alárendelõdött
7
Öllõs László: A Magyar Köztársaság Alkotmánya és a határon túli magyarok. Fundamentum, 2006. 3. sz. 26–43.
132
BÁRDI NÁNDOR
a pártpolitikai és közbeszédbeli legitimációs versenynek.8 Az alapszerzõdések aláírása, NATO csatlakozás után, és látva a határon túli magyar autonómia mozgalmak eredménytelenségét, a magyarságpolitikában a baloldal a nemzetközi és kétoldalú kisebbségvédelemben gondolkodott és a szomszédsági kapcsolatok javításától, valamint a magyar pártok kormányzati részvételétõl remélte a külhoni magyarság problémáinak kezelését. Ezzel szemben a jobboldal döntõen a kulturális nemzet intézményes kapcsolatépítését (a nemzeti reintegrációt) szorgalmazta és a kisebbségi kérdés kezelését helyezte elõtérbe a szomszédsági kapcsolatokban. A beszédmódok után az útkeresés is elvált. A határon túli magyarság kérdése alárendelõdött a magyarországi pártpolitikai viszonyoknak. Nem a határon túli magyarok problémái, hanem a hozzájuk való viszony tematizálódott. Ez figyelhetõ meg azokban az esetekben is, amikor egy-egy a határon túli magyarság ügyében kibontakozott vitát legitimációs célokra használnak fel. Ilyennek tekintem Csurka István fellépését a magyar–ukrán alapszerzõdés ügyében (1993), ami az MDF szétszakadásához és a MIÉP létrejöttéhez vezetett. Ez feltehetõen az alapszerzõdés körüli vita nélkül is bekövetkezett volna, de ezt az ügyet lehetett a határtermelés, csoportképzõdés érdekében tematizálni. Hasonló volt a helyzet a magyar–román alapszerzõdés esetében, amikor Orbán Viktor a kérdést történelmi távlatokba emelve, ebben az ügyben teremtette meg az MDF és a kisgazda képviselõkkel a FIDESZ vezette jobboldal egységét (1996).9 2004-ben Gyurcsány Ferenc a kettõs állampolgárságról szóló kampány során, a baloldal politikai kohézióját hozta létre azzal, hogy megmutatta: képes legyõzni Orbán Viktort. A FIDESZ-szel és a jobboldallal szemben egy racionális, eljárási, költségvetési kérdéseket végiggondoló megközelítést mutatott fel. Itt is bal–jobb törésvonalként tüntették fel a választást.10 8
Lõrincz Csaba – Németh Zsolt – Orbán Viktor – Rockenbauer Zoltán: Nemzetpolitika ’88–98. Tanulmányok, publicisztikák, beszédek, interjúk. Budapest, 1998.; Németh Zsolt: Magyar kibontakozás. Püski, Budapest, 2002.; Szabó Ildikó: A nemzet konstrukciója a Fidesz diskurzusaiban 1998 és 2006 között. Politikatudományi Szemle, 2007. 2. sz. 129–159. 9 Kovács Éva – Csigó Péter: Európai integráció vag y/és kisebbségpolitika – a magyar–román alapszerzõdés sajtóvitája. In: Sík Endre – Tóth Judit (szerk.): Diskurzusok a vándorlásról. Nemzetközi Migrációs és Menekültügy Kutatóközpont, Budapest 2000. 252–278. 10 Mindkét politikai táboron belül 20 százalék körül volt a pártszimpátiájukkal ellentétesen szavazók aránya. Bárdi Nándor: A „mumusok” és a „kék madár”.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
133
A külmagyar kérdés pártpolitikai legitimációs funkciója nem csak a konszenzus lehetõségét gyengítette, hanem a szakpolitikai logika érvényesülését is. A kérdéskörrel kapcsolatos célok és elvárások java hamis helyzetértékelésbõl indult ki, ezért sorozatos politikai kudarcokkal járt és félmegoldásokat hozott. Mivel azonban a magyarországi kormányzati döntések hatása nem a határokon belül csapódott le, a politikai kinyilatkoztatásoknak nem volt különösebb következménye, ezzel az egész kérdéskör virtualizálódott. 2004-ig nem volt a kérdésnek megfogható magyarországi politikai tétje. Ilyen be nem teljesült elvárás volt a szomszédos országokkal szemben az „autonómiának” természetjogi alapon, a nemzetközi kisebbségvédelmi kötelezettségek alapján elvárt biztosítása, különösen olyan országokban, ahol a közigazgatás sem önkormányzati alapon mûködik. Ez nem azt jelenti, hogy a probléma kezelésére máshol mûködõ jövõkép ne lenne használható. Nem kudarcról van szó, hanem arról, hogy a magyarság- és kisebbségpolitikai elitek saját társadalmukat 7 országban különbözõ hatékonysággal és intézményességgel voltak képesek megszervezni. Hasonló cél volt a nemzetegyesítés retorika, amely eleve nem számolt a regionális különbségekkel és a szétfejlõdéssel. Azonnal a nemzetállami központból (Budapest) fogalmazott meg elvárásokat a regionális elitek számára. Itt sem a nemzeti közösség együttes elgondolása a probléma, hanem, hogy nem számolnak azzal, hogy politizálásuk tárgya (a magyar nemzet) a különbözõ országokban élõ, rétegzett regionális, politikai, társadalmi csoportok és különérdekek összessége. Az Európai Uniós csatlakozáshoz fûzött remények, különösen a határ menti kapcsolatokban nem voltak jogosulatlanok, de ezen túl az adott magyar közösségek hátrányos munkaerõ-piaci, regionális helyzetét a csatlakozás önmagában nem írja felül. Az új körülmények között az esélyegyenlõtlenségek tovább nõhetnek, épp azért mert hiányoznak az intézményi eszközök és a tudás a helyzet kihasználásához. Azonban nem csak Magyarországon mûködtek az illúziók. A kettõs állampolgárság ügyében a határon túli közvéleményben alakult ki az az elvárás, hogy egy ilyen jogi emancipáció megoldhatja problémáit és csak a népszavazási kudarc után szembesült az anyaországi lehetõségekkel. Ezt követõen pedig a nemzeti és nemzetietlen Magyarország kategorizálás került elõtérbe és In: Haris T. Csaba (szerk.): Magyar külpolitika az Európai Unióban. Manfred Wörner Alapítvány, 2005. 32–58.
134
BÁRDI NÁNDOR
kevésbé a saját kisebbségi-regionális közösség megerõsítõ felértékelése. E körülmények teszik hiteltelenné a kilencvenes évek kisebbségvédõ –önszervezõdõ–autonómia programját felváltó szülõföldön való maradás retorikát is. Egyrészt azért, mert a hangoztatott célokhoz – a szülõföldön való maradás társadalmi-gazdasági hátterének megteremtéséhez, illetve a magyarság létszámcsökkenésének megállításához – Magyarország nem rendelkezik elégséges eszközökkel. Ráadásul épp abban érdekelt, hogy demográfiai és munkaerõ-piaci gondjait saját kulturális közösségébõl származó migránsokkal pótolja. Másrészt a magyarországi politikai osztály nem jogosult a magyar szállásterületek védelme érdekében bárkitõl azt kérni vagy abban akadályozni, hogy történelmi kényszerhelyzetén a Magyarországra való áttelepüléssel ne próbáljon meg segíteni. Miközben az Európai Uniótól többek között épp ezt a szabadságot és a történelmi lemaradás felszámolásában való segítségnyújtást várjuk el. Mindez ebben az esetben sem azzal jár, hogy el kellene vetnünk a határon túli magyarok esélyegyenlõtlenségének csökkentését célzó programokat, hanem meg kell találni azokat az intézményes pontokat, amelyeken keresztül az adott regionális közösségek önszervezõdése a leghatékonyabban segíthetõ. Ezt pedig nem politikai alkuk, hanem a jól mûködõ projektek teljesítményelvû kiválasztódási mechanizmusának függvénye.
b) az euroatlanti integráció hatása a külpolitikára 2004. május 1-jén véglegesen átalakult a magyar külpolitika hármas célrendszerének feltételrendszere. Az EU-tagság megszerzésével már nem az európai integrációhoz való alkalmazkodás, hanem annak alakítása lehet a magyar külpolitika célja. Ezzel együtt a jószomszédi kapcsolatok építésében az Európai Unió részévé lett keletközép- és délkelet-európai régió versenyképességének kérdései, a regionális együttmûködés, fejlesztések új formáival összefüggõ kérdések kerülnek elõtérbe. A határokon kívül élõ magyar kisebbségek támogatása az integrált térben szükségképpen megújulva marad továbbra is meghatározó területe a magyar külpolitikának. Mindezidáig Magyarország nem tudta politikai szempontból kiaknázni azt az elõnyét, hogy a NATO és EU csatlakozás során a középés kelet-európai államok élcsapatába tartozott, így különösen az érintett szomszédos államok EU-csatlakozásánál a magyar kisebbség helyzetére jobban rá tudta volna irányítani a figyelmet. Jól példázza ezt, hogy bár Magyarország EU-tagként hatással lehetett volna az Unió bõvítési politikájára Romániával kapcsolatban, Románia anélkül lépett be az Unióba,
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
135
hogy a sokat vitatott és egyebek mellett az Európai Parlament által is szorgalmazott romániai kisebbségi törvény-tervezetet a román törvényhozás elfogadta volna. Ennek ellenére Magyarország eredményesen tudta felhívni az EU intézményeinek figyelmét a vajdasági magyarok elleni atrocitásokra, vagy a román csatlakozás során a kisebbségi jogok törvényi szabályozásának hiányosságaira. Az Európai Parlamentben a magyar képviselõk több esetben is sikerrel lobbiztak azért, hogy egy-egy Romániáról vagy Szerbiáról szóló határozatban az ott élõ magyar közösség számára fontos problémák megjelenjenek. Ezek a politikai sikerek azonban csak részlegesek lehettek, ahogy azt Románia csatlakozásának példája mutatja, a magyar politikai elit, döntési kényszerben egyöntetûen az integrációs célokat helyezte elõtérbe, a kisebbségpolitikai célokkal szemben. Az a meggyõzõdés vált uralkodóvá, hogy az EU-tagság olyan elsõrendû érdek az érintett országokban élõ magyar kisebbségek számára is, és a bilaterális kapcsolatokban is, amelyet mindenek felett támogatni kell. Így a magyar parlament egyöntetûen támogatta Románia tagságát, annak ellenére, hogy a magyar kisebbség követeléseinek teljesítésére (pl. kisebbségi törvény elfogadása, magyar tagozatok indítása a Babeº-Bolyai Egyetemen) az EU-csatlakozás idején tett román kormányzati ígéretek nem teljesültek. Mindez azt mutatja, hogy bár új fórumok nyíltak a magyar kisebbségek érdekeinek képviseletére, de ezeken keresztül csak közvetett módon lehet a határon túli magyar kisebbségek jogait érvényesíteni, helyzetüket javítani – elsõsorban az uniós politikákon, az európai integráció nyújtotta elõnyökön keresztül (lásd pl. határok átjárhatóságát). Az Európai Uniós csatlakozással együtt az 1990-es évek elején elfogadottá vált úgynevezett Antall-doktrína nemzetpolitikai célrendszere is átalakult. Ennek elemei: 1. Az összmagyarság felfogás tematizálása, amelynek része a Kárpát-medencén kívül diaszpórában élõ magyarság; a közép-európai magyar nemzeti kisebbségek, amelyek Trianon után jöttek létre és ma nyolc országban élnek; és a magyarországi nemzetállami keretek között élõk csoportja. A magyar kormányzat pedig, amely csak az utóbbit képviseli politikai és jogi értelemben, felelõsséget érez a másik két a magyar nemzethez tartozó csoportért is. 2. A középeurópai magyar nemzeti kisebbségek helyzetének kezelésére az európai nemzeti autonómia modelleket tartotta megvalósíthatónak. Ennek érdekében a magyar alkotmány – a térségben a szlovénhoz hasonlóan, de másoktól eltérõen – nem az egységes magyar nemzetbõl indul ki.
136
BÁRDI NÁNDOR
Ugyanígy a szomszédos országok számára mintaként kívánták létrehozni a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzatait. 3. A nemzetközi kisebbségvédelmi fórumokon való fellépéssel és az alapszerzõdésekkel Magyarországnak védõhatalmi szerepet kívántak elérni a szomszédos országokban élõ magyarok vonatkozásában. 4. A határon túli magyarok politikai szervezeteinek vezetõit, mint az adott közösség legitim képviselõit ismerte el a budapesti kormányzat és támogatta nemzetközi szereplõkként való pozicionálásukat is, mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi fórumokon. Ez a négy célkitûzés egy évtized alatt szükségszerûen megváltozott: 1. A határon túli magyarságért vállalt politikai felelõsség bevett politikai alapelvvé vált. A közép-európai magyar nemzeti kisebbségek együttes kezelése az eltérõ adottságok és az adott országok más-más magyarságpolitikai viszonyai miatt inkább hátráltatja mintsem segíti a problémák kezelését. A „mozaik nemzet” metafora után, megjelent a „szerzõdéses nemzet”11 toposz, amely azt közvetíti, hogy mind a nyolc közép-európai magyar nemzeti kisebbségi csoportnak sajátos viszonya van Magyarországhoz és ebbõl adódóan sajátos kapcsolatokat kell kialakítania a mindenkori magyar kormányzattal. Egyben önálló entitásnak is tekinti ezeket. 2. Az autonómia politika tekintetében az egyik nagy változás, hogy négy országban (Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Szerbia) különbözõ elnevezéssel felülrõl hozták léte a magyar nemzeti tanácsokat. Egy másik fontos jelenség, hogy Romániában és Szlovákiában a magyar pártok kormányzati részvételének eleve feltétele volt az autonómia követelések levétele a napirendrõl. (Majd amikor az RMDSZ mégis bevitte a kormányprogramba a kisebbségi törvény igényét, abból a kulturális autonómiára vonatkozó passzust utasították el a koalíciós partnerek.) Ezért az autonómiát átértelmezve, a szlovákiai és a romániai magyar politikai elit egyre gyakrabban az eddig kormányzati részvétellel elért közigazgatási, önkormányzati, gazdasági pozíciókat és a magyar nyelvû intézményességet tekinti az autonómia mozaik elemeinek és nem egy mindent átfogó kisebbségi statútumban 11
Ebben az esetben is különbözõek az értelmezések. Míg Borbély Imre és Németh Zsolt külön-külön a nemzet egységére teszik a hangsúlyt, addig Szarka László esetében a szétfejlõdés, a másságok elismertetése a domináns elem. Szarka László: Szerzõdéses nemzet. In: Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Intézet, 2002. 407–409.; uõ.: Mozaik nemzetbõl – szerzõdéses nemzet http://www.mtaki.hu/tanulmanyok/szarka_ laszlo/szarka_mozaiknemzetbol_szerzodeses.html?printable=1 (2007-12-12)
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
137
gondolkodnak. 3. A védõhatalmi szerep az alapszerzõdésekkel sem valósult meg, hiszen a kisebbségi vegyes bizottságok önálló hatáskör nélkül mûködnek és leginkább csak a problémafelvetésig jutnak el. 4. A határon túli magyar közösségek politikai egysége és vezetõik legitimitása az utóbbi öt évben sorra megkérdõjelezõdött és ezek a pártok egyre inkább részesei nem csak az adott ország pártpolitikájának, hanem a magyarországi játszmáknak is. 5. A határon túli magyarság intézményrendszere kiépült, de alapvetõ fenntartási és hatékonyságbeli gondokkal küzd. Az adott szakpolitikai tevékenység legnagyobb gondja épp ennek az intézményességnek a sorsa, amely konkrét cselekvési programot igényel. Ebben a megváltozott helyzetben egyelõre nem jöttek létre az új viszonyokra alkalmazott, a pártok által kölcsönösen elismert alapelvek és ezért a mûködõ támogatási programok pártpolitikai kritikák kereszttüzébe kerültek, amely egyben a szakmai korrekciót is ellehetetleníti.
c) a kisebbségi pártelitek szerepének átalakulása A harmadik nagyon fontos tényezõ a magyarságpolitika mai értelmezésében a kisebbségpolitikai partner, a magyar kisebbségi pártelitek megváltozott szerepköre. Az 1990-es évek második felétõl mûködõ kormányzati részvétel alapvetõen megváltoztatta ezeknek a politikusoknak a szerepfelfogását. Az addigi döntõen kulturális érdekképviseleti tevékenységet felváltotta a regionális és gazdasági fejlesztési érdekek megjelenítése és az országos, nem csak nemzetiségi kérdésekre kiterjedõ tényleges politizálás. Ez eleve azokat a politikusokat hozta országosan és a magyar pártokon belül helyzetbe, akik ehhez megfelelõ szakmai felkészültséggel bírtak. A problémák és a döntések hordereje miatt ezzel együtt az addigi magyar politikai, ideológiai, kulturális hálózatok dominanciáját a regionális gazdasági érdekcsoportok, vállalkozói hálózatok érdekérvényesítése változtatta meg. Mindez a kisebbségi politikára két vonatkozásban mindenképp visszahatott. Egyrészt az adott ország politikai-kormányzati munkájában való részvétel mentálisan is megkövetelte a hasonulást a pozsonyi, belgrádi, bukaresti politikai kultúrához. Ez megmutatkozott a saját társadalomról alkotott valóságoptikákon, és szervezési, politikai módszereken. Másrészt az elõbbi helyzetváltozásból adódóan az MKP (Szlovákia) és az RMDSZ (Románia) meghatározó vezetõi körében a kisebbségpolitika társadalomszervezõ, alulról építkezõ civil kooperatív módszereivel szemben a jogi, adminisztratív intézkedések, a forráselosztás és kijárás jelentõsége vált meghatározóvá. De ez nem csak szemléletváltással, hanem
138
BÁRDI NÁNDOR
a magyar települési önkormányzatok növekvõ súlyával és a számukra fontos érdekképviselettel is magyarázható.
d) párbeszéd a célokról Történeti perspektívában a közel kilencven éves folyamat mai alapkérdése az, hogy az 1918 elõtti Magyarország területeinek elszakadásának elfogadásával párhuzamosan, hogyan lehet a magyar kulturális közösséget fenntartani a magyar állam határain kívül is. Erre a legkézenfekvõbb megoldás – kizárva a területi visszacsatolás lehetõségét – a nemzeti önkormányzati modell. E minta mellett van két politikai vízió, amely jelen van a magyar kisebbségek ideológiatörténetében. Az egyik olyan nemzetek, országok közötti politikai szövetségi rendszer elképzelése, amely kezelhetné a nemzeti konfliktusokat és biztosíthatná önkormányzati alapon, hogy a magyar kisebbségek maguk dönthessenek saját intézményességük ügyeiben. Ebbe a sorba tartozik Jászi Oszkár kantonizációs, föderációs terve; Németh László közép- európai kisállami összefogás víziója; az 1945 utáni dunai-balkáni föderációs tervek iránti magyar érdeklõdés; a KGST-n belüli, Péter János magyar külügyminiszter képviselte közép-európai összefogás-együttmûködés stratégia, és végül a most megvalósuló euroatlanti integráció rendszere. A másik jövõkép az adott országokon belüli integrációt és modernizációt az önkormányzati alapon szervezõdõ magyar közösségeken keresztül látja. Ide sorolom a politikai transzilvanizmust; a harmincas évek erdélyi egyházi-szövetkezeti önszervezõdési mozgalmait; 1968–1970 között a csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai magyar elitek azon törekvését, hogy saját társadalmukat önálló nemzetiségi közösségként jelenítsék meg és mindezt intézményesítsék.12 1989 után pedig a kisebbségi elitek etnikai rehabilitációt hirdetõ közösségkonstrukciójának két elvárását: az önálló politikai közösség vízióját saját országukban és a magyarországi (egyéni, jogi) emancipációt. Az elõbbiekben jelzett kísérletek a közép-európai nemzetépítések konfliktusaira próbálnak választ adni. A térség utóbbi két évszázadának története a birodalmak felbomlásáról és az egyes nemzeti közösségek ön12
A téma Csehszlovákiában az ótátrafüredi értelmiségi találkozón jelenik meg, különösen Szabó Rezsõ elõadásában, majd az alkotmánytörvény vitában. Jugoszláviában Bori Imre, Rehák László és Major Nándor írt róla. Romániában Domokos Géza reagált a Magyar Írószövetségben a határon túli magyar irodalmak iránti felelõsségrõl 1968-ban folytatott vitára.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
139
álló államiságra való törekvéseirõl szólt. Ebben a keretben Magyarország és szomszédai kapcsolattörténete a párhuzamos nemzetépítések története. Ezek közé szorultak 1918 elõtt a magyarországi nemzetiségek, majd 1918 után a magyar nemzetépítésbõl kiszakított magyar közösségek. Ebbõl adódik az a helyzet, hogy a romániai, a szlovákiai, a szerbiai és az ukrajnai magyar kisebbségek, mint politikai közösségek részesei az adott ország politikai rendszerének (ez a „közösség” minél etnicizáltabb annál kevésbé), de nem részesei az adott politikai nemzetnek. Azért sem válhattak azzá, mert a szomszédos nemzetépítések épp a magyar kisebbségi pozíciókkal szemben építették saját nemzetállamiságukat. Majd a szocializmus idõszakában az állami homogenizáció, a hetvenes évektõl pedig a hatalmi legitimációként használt nemzeti retorika határozta meg a magyarságpolitikát. 1989 után pedig újra a nemzetállami építkezés került elõtérbe. A politikai közösség és a nemzet (értsük ez alatt annak dominánsan politikai vagy kulturális értelmezését) alapvetõen az azonosulásban, pontosabban az utóbbihoz kapcsolódó lojalitás érzelmi-kulturális természetében különbözik. Itt fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor Közép-Európában a politikai rendszer, a politikai közösség és a politikai nemzet mennyiben azonosak egymással? Történeti értelemben ez a szituáció nem ismeretlen, hiszen 1868, illetve 1905 után a magyarországi nemzetiségek hasonló helyzetben voltak. Az állami politika nem ismerte el külön politikai (és nemzeti) entitásukat, hanem a magyar politikai nemzethez való tartozást kívánt tõlük, miközben csak részben tudta azt integrálni. A nemzetiségi közgondolkodásban pedig egyértelmû volt a német, román, szerb nemzethez való tartozás tudata. Tehát a többség és a kisebbség bizonyos esetekben másként gondolkodik az adott ország politikai közösségének mibenlétérõl. Ebbõl az okfejtésbõl is következik, hogy – mivel a közösségeket a nemzeti együvé tartozás szervezte egységbe – a kisebbségi elitek mint kisebbségi nemzetépítõk léptek fel és ha a politikai rendszer lehetõvé tette, saját közösségüket mint önálló politikai közösséget jelenítették meg. Ez volt a válaszuk az anyaország és saját országuk nemzetépítõ törekvéseire és a modernizációs kihívásokra. Ebben a folyamatban az I. világháború után létrejött magyar kényszerközösségek szétfejlõdtek Budapesttõl és egymástól az adott ország és régió viszonyaihoz adaptálódva és így váltak regionális közösségekké. A magyar kulturális közösség egésze felõl nézve több központú nemzeti közösség építésérõl és szétfejlõdésérõl van szó. Ebben a magyar állam szerepe döntõen ezen a közösségek önálló intézményességének helyi legitim igények szerinti támogatása lehet.
140
BÁRDI NÁNDOR
Ez azonban nem mûködhet a célok egyeztetése, valamint a döntési kompetenciák partneri párbeszédben kialakuló konkretizálása nélkül. Mire is irányul ez a partneri párbeszéd? Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség és Nemzetpolitikáért Felelõs Szakállamtitkárságnak fõigazgatója – tehát kormányzati pozícióból – egy interjúban a revíziós politika intézményrendszerének újraélesztésérõl13, illetve az Oldás és kötés c. írásában leszögezte: „A rendszerváltás után […] Budapesten egy, két világháború közötti, a „revans”-politika jegyében kialakított intézményrendszer revitalizációjával akarták kezelni a határon túli magyarok problémáját. Azt az illúziót keltve, mintha Budapestrõl egy ilyen intézményrendszeren keresztül egyfajta támogatáspolitikával megoldható lenne a Kárpát-medencében, illetve a szomszédos országokban élõ magyarság helyzete.”14 A válasz erre az is lehet, hogy 1989 után felelõs magyar politikus nem gondolkodott revízióban vagy a nemzetiségi diszkrimináció viszonosságban, illetve, hogy Törzsök maga is e szerkezet mûködtetõje volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetõjeként a Horn-kormány egy idõszakában.15 A politikai illúziók nem negligálhatják az elért eredményeket. Például a több mint 3000 jól-rosszul mûködõ magyar kisebbségi kulturális és társadalmi intézmény létrehozását a szomszédos országokban és ezzel együtt azokat a hálózatokat, amelyek nélkül nem juthattak volna a magyar kisebbségi pártok a rendkívül fontos kormányzati pozíciókhoz. A politikusi pozícionálás torz állítása mögött tetten érhetõ valós elem is: Törzsök az utóbbi másfél (vagy akár kilenc) évtizedben a kisebbség13
„Rájöttünk, hogy az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette. A harmincas években azt gondolták, hogy vissza fog állni a régi „rend”, és csak átmenetileg kell Budapestrõl támogatni a szomszédos országokban kisebbségbe került magyarságot. ’90 után változatlanul azt vélték, hogy Magyarországról kell finanszírozni a külhoni magyarság intézményeit. A szomszédos országokban élõ magyarok is – bekerülvén az Európai Unióba – velünk azonos gazdasági és politikai keretek közé jutottak. Felismertük tehát, elsõsorban a kisebbségi létbõl eredõ hátrányokat kell tompítani a magyarországi támogatási forrásokkal. Új intézményrendszert hoztunk létre, amely EU-konform, és kialakítottuk a nemzetpolitika másik pillérét: a fejlesztéspolitikát.” Törzsök Erika: Oda az etnobiznisz. 168 óra, 2007. október 2. 14 ÉS, 2007. 44. szám. 15 Tabajdi Csaba olvasói levele ezt vetette fel. 168 óra, 2007. október 18. Törzsök Erika válasza: bírálata az antalli és orbáni gyakorlatra vonatkozott. Uo. 2007. október 31.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
141
és a magyarságpolitikában egyedüli mozgósító erõvel „etnikai rehabilitáció”-val16 szemben foglalt állást. Ez az etnikai rehabilitációs szemlélet pedig egy adott helyzetre (a szomszédos nemzetek nemzetépítõ törekvéseire), illetve folyamatokra (a határon túli magyarság társadalmi-kulturális azonosságtudatbeli pozícióvesztésére) adott válasz, amelyhez kapcsolódik a magyarországi kolonizációs beszédmód.17 S itt jutottunk el a politikai elvárások és a valós folyamatok ellentmondásáig. Ugyanis, ha akarjuk, ha nem, Magyarországon a környezõ országok magyar lakta területeirõl mint a valamikor az országhoz tartozó területekrõl vagyunk képesek beszélni. A határon túli magyarok pedig bármennyire is csökken a magyar kormányzatok vagy Magyarország hitele elõttük, de mégis mint anyaországhoz, a magyarság intézményi központjához viszonyulnak és nem lehet letagadni a valamikori nemzeti-állami együvé tartozást, ami része a kulturális közösségtudatnak. Ugyanígy 1989 után senki nem állíthatta meg azt az intézményépítési folyamatot, amely határon túl megindult. Lehet a kolonizációs, illetve anyaországos beszédmódot kritizálni, de ez egy olyan társadalmi jelenség és beszédközösségi pillér, amely csak nehezen, generációs átmenettel változhat. De mi lehet a mai elvárás az önálló regionális közösségi intézményességeken túl? Ha ezt innen Budapestrõl megkonstruálom, akkor megint egyfajta kolonizációs elvárást közvetítek. Ezzel szemben azt kell kiemelnem, hogy a Trianonnal és a határon túli magyarsággal kapcsolatos gondolkodásunk legnagyobb tehertétele az a fajta történetiség, amely valaminek a visszaállításában, a rekonstrukcióban, rehabilitálásban és nem az adott társadalmi és politikai kontextusban gondolkodik. Az állandó formaváltozásban lévõ nemzeti kérdésre hatékony válaszok történeti sérelmek és megfontolások alapján nem adható. (Ezek funkciója mindig a belsõ összetartás erõsítése, a közösségi felszabadulás, a társadalmi kérdések egyfajta nemzetesítése.) Történeti és nemzetközi tapasztalat, hogy sérelmi hivatkozás helyett hosszú távon a társadalmi-közösségi funkciók intézményi biztosításán keresztül lehet 16
A etnikai rehabilitációs narratíva az anyanyelvhasználat, névhasználat, vezetõi pozícióhoz való jutás, iskoláztatás stb. terén mûködõ kisebbségi korlátozottságok elleni politikai küzdelem hívószava volt, amely az utóbbi évekig képes volt a magyar kisebbségi választók mozgósítására. Biró A. Zoltán: Új víziót, más csomagolásban. Mirõl beszéljünk azoknak, akiket képviselünk? Transindex, 2007. május 31. http://reply.transindex.ro/?cikk=31 (2007-12-12) 17 Más-más értelemben ezt a kérdés Feischmidt Margit, Kovács Éva, Szarka László markánsan jeleníti meg.
142
BÁRDI NÁNDOR
a problémákat hatékonyan kezelni. Tehát a történelmi-kulturális emlékezést el kell választani a folyamatok és érdekviszonyok értelmezésétõl. Ha ez nem történik meg akkor állandósul a jelenlegi helyzet: a baloldal sérelmezi, hogy a jobboldal kisajátítja a nemzeti kérdést, amelyet az nem tud leválasztani a trianoni sérelemrõl; a másik oldal pedig azt sérelmezi, hogy a baloldal képtelen elfogadni: a társadalmat a nemzeti összetartás és a nemzeti érdekek programszerû képviselete szervezi. Ez helyzet mindkét oldalnak kényelmes. A baloldal a nemzeti–jobboldali–konzervatív ideológiákat összekötheti a szélsõjobbal, és az antidemokratikus mozgalmakkal. A jobboldal pedig nem kényszerül a nemzetképének, illetve a regionális viszonyok, a nemzeti kötõdések újragondolására.
e) kinek van beleszólása? A beszédmód és szemléleti adottságok mellett a magyar–magyar párbeszéd másik súlyos tehertétele a „nemzetben való gondolkodás” elvárása. A határon túli magyar közéletben sokszor hiányolják ugyanazt a nemzeti érdekérvényesítést, amelyet velük szemben tanúsít az adott többségi közvélemény, illetve a nemzetállami intézményrendszer.18 Magyarország törõdésének elvárásával egyidejûleg természetesen egybõl ott van a „ne szóljak a dolgainkba” megjegyzés is.19 A határon túlról hiányolt magyarországi hozzáállást sokféleképpen magyarázzák: nemzeti jellem a széthúzás; életszínvonal sovinizmus; a polgárosultság individualizáló hatása; a nemzeti eszmények hiánya; emlékezetvesztés; külgazdasági érdektelenség stb. Ennek a kérdésnek is történelmi gyökerei vannak. A magyar nemzetépítés abban (is) különbözik a környezõ népek nemzetépítésétõl, hogy a magyarság mindig rendelkezett egy korlátozott szuverenitással bíró államisággal, míg a környezõ népek elitjeinek legfõbb önszervezõdõ célja az önálló nemzetállam megteremtése volt a történelmi Magyarországgal szemben. Trianon után pedig a nemzeti önszervezõdésben megint az állam játszotta a döntõ szerepet, azzal, hogy Horthy-korszak központi kérése volt a területi revízió ügye. Ez volt a politikai rendszer leg18
Erre jó példa a határon túl élõ nemzettársak jogi helyzetének rendezése a környezõ országokban. Ugyanígy irigy csodálkozást váltott ki 2006 márciusában az, hogy miután megtörtént Bãsescu román államelnök kapcsolatfelvétele Szász Jenõvel az RMDSZ ellenzékét reprezentáló székelyudvarhelyi polgármesterrel, a román sajtó azonnal Markó Béla március 15-i kijelentéseit állította a célkeresztbe és nem az udvarhelyi autonómia retorikát. Hasonló nemzeti összezárkózás tapasztalható a szlovák közvéleményben Marina Hedvig ügyének megítélésében. 19 Vicc toposz: azt álmodtam, hogy kivonultak és nem jött a helyükre senki.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
143
fõbb ideológiai legitimációs bázisa. 1940–1944 között épp a nemzetileg szervezett társadalom modelljét látták a kisebbségi (erdélyi) intézményrendszerben és a jobboldali társadalmi reform mintájaként állították be. A Rákosi-korszakban a nemzeti függetlenségi retorikából leválasztották a magyar kulturális közösség tudatát és ezt az osztály és internacionalista azonosságtudat-propagandával próbálták pótolni. A Kádár-korszak elsõ éveiben az egységesítõ, homogenizáló tendencia a többi szocialista országhoz hasonlóan megjelent. (Ez Magyarországon az önálló nemzetiségi iskolák megszüntetését hozta magával.) Csakhogy ez itt – Romániával, Csehszlovákiával ellentétben – nem járt a nemzeti függetlenségi hagyományok felerõsítésével és a hatalom nemzeti szimbólumokkal és retorikával történõ legitimációjával. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy az 1956-os forradalom leverése után a szovjet csapatokat behívó kormányzat nem beszélhetett hitelesen a magyar nemzeti függetlenségrõl. Másrészt a többi szocialista országtól eltérõen a Kádár-rendszer a társadalom dezideologizálásával, a magánéleti szabadság kibõvülésével együtt a nemzeti függetlenség mint legfõbb nemzeti érdek helyébe az életszínvonal növelésének értékét helyezte. Harmadrészt fontos látnunk, hogy Kádár János mint az egypártrendszer vezetõje olyan plebejus nemzetfelfogással rendelkezett, amelyben a nemzeti érzület a Horthy-rendszer revíziós-nacionalista, manipulatív retorikájával és legitimációjával volt azonos. A nemzeti szimbólumok meg jelenésében pedig az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az 1945 elõtti nacionalizmus feléledését látta. Ugyanezzel a félelemmel magyarázható a szomszédos országokban élõ magyarság sorsa iránti érzéketlensége is. Végezetül határon túli kérdésben a hatvanas évek második feléig azért sem igen lépett Magyarország, mert a pártvezetés elkötelezett híve volt a nemzetfeletti szocialista integrációnak (KGST munkamegosztás). Az elõbbiekbõl adódóan az ideológiai revizionizmus mellett a legfõbb veszélyt a nacionalizmusban látták. Ugyanakkor a Kádár-korszak külpolitikájában a konstruktív lojalitás volt a meghatározó. Ennek lényege, hogy miközben Magyarország belsõ szerkezetében – a szocialista blokkon belül – legtávolabbra került a szovjet modelltõl, külpolitikájában a legszervilisebb volt Moszkvához. Ezzel együtt a határon túli magyarok kérdése és a szomszédságpolitika is a sajátos kádári (magyar) modell védelmének rendelõdött alá. A romániai magyarság problémái 1967-tõl a szovjet– román konfliktus élezõdésével kerültek elõtérbe, majd 1976–1977-ben, illetve 1985–1986-ban a nyugati gazdasági orientációhoz kapcsolt
144
BÁRDI NÁNDOR
emberi-jogi és a népi íróknak tett engedmények nyomán tematizálódtak egyre markánsabban. Magyarországon a szomszédos országok pártvezetésétõl sikertelenül számon kért lenini nemzetiségpolitikai normák és a nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásának kudarca, a román és a csehszlovák pártvezetéssel folytatott lobbyharcok tanulságai, valamint magyarországi elit csoportokkal kötött alkuk vezették el a párt külügyi apparátusát a nyolcvanas évek közepére a kisebbségek kollektív jogainak képviseletéhez és a magyar nemzet kulturális egységének elfogadásáig. A támogatáspolitika alapvetõen a határforgalom biztosítására, a kulturális fogyasztásra (könyv, sajtó) és a kisebbségi magyar elit támogatására koncentrált. A nyolcvanas évek közepétõl pedig a médián keresztül az odafigyelést és a szolidaritást közvetítették a határon túlra, amelyet Szûrös Mátyás 1988. januári, a nemzeti összetartozást deklaráló nyilatkozata tetõzött be.20 Az 1989 után a két nagy politikai közösség építésében a belsõ kohéziót épp a nemzeti és antinacionalista beszédmód biztosította. Az elit csoportok Nyugat-Európához való felzárkózás jövõkép körüli konszenzusnak, a jogi forradalomnak és a deetnicizált politikai rendszernek köszönhetõ, hogy a magyarországi választási kampányokban a demokratikus legitimáció (a társadalompolitikai jövõképek és szakpolitikai elképzelések) jóval nagyobb szerepet kaptak 2006-ig, mint a szomszédos országok nemzeti sorskérdésektõl fûtött kampányaiban. A kedvezménytörvény sem pusztán ideológiai döntés volt: kidolgozását a schengeni határrezsimtõl való félelem is mozgatta. (Ne feledjük, hogy 1999-ben nemigen lehetett bízni Románia gyors uniós integrációjában.) A kettõs állampolgárság kérdése körüli népszavazási kampány pedig egyrészt a pártpolitikai verseny része volt, másrészt egy eljárásjogi kérdés átideologizálásaként mûködött. A 2004-es népszavazást követõ eseményeket a határokon túl döntõen a nemzetpolitika leértékeléseként élték meg. Ráadásul a magyar kisebbségpolitikusok is legitimációs eszközként kezdték el használni a magyarországi politikára való mutogatást. Ez vonatkozhatott a magyarországi megosztottságokra; a baloldal nemzeti érzéketlenségére, a jobboldal sajátos határon túli valóságképére; a kisebbségi politikába való beleszólás 20
Arday Lajos: Magyarok a szomszédos államokban – külpolitikánk változása In: Sztálinizmus és desztálinizáció Magyarországon. Felszámoltuk-e a szovjet rendszert? EPMSZ, Bern, 1990. 177–202. Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989. Napvilág, 2007. 588.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
145
visszautasítására. Ugyanekkor Szlovákiában és Romániában a gazdasági növekedés új lehetõségeket teremtett és ez tovább fokozta Magyarország leértékelõdését. Ebben a nemzetiesítettségi aszinkronban természetesen ott van az is, hogy Magyarország a térség leghomogénebb nemzetállama. Belülrõl lényegében a magyarországi romák integrációja az egyedül feszítõ társadalmi probléma.
Támogatáspolitika a) leltár, 1990–2006 A következõkben néhány statisztikai ábra segítségével mutatom be a támogatási rendszer nagyságrend szerinti tagoltságát, változását.21 1. ábra. A költségvetés végrehajtott kiadási fõösszegének és a támogatás növekedési dinamikájának összehasonlítása (1990–2008)
Az elsõ ábrán az 1992-es nagy kiugrás a Duna Tv és a HTMH létrehozásával van összefüggésben. Ha a költségvetés növekedési dinamikáját és a határon túli magyarság irányába menõ támogatások dinamikáját nézzük, akkor az derül ki, hogy az MSZP–SZDSZ koalíciós kormányzatok alatt ez utóbbi alatta volt a költségvetési kiadások növekedésének. Ez a különbség nem arra utal, hogy meghatározóan változott volna a támogatások nagysága. Sokkal inkább az áll mögötte, hogy a gazdasági helyzettel együtt mennyiben regresszív vagy integratív a kormányzati politika. 21
Minden esetben a Duna Tv támogatását is hozzászámoltam a határon túli támogatásokhoz és az adott év költségvetésének zárszámadási adataiból indultam ki. Részletesebben lásd Tény és való i. m.
146
BÁRDI NÁNDOR
2. ábra. Összes támogatás és értéke az 1990-es reálértéken (1990–2008)
3. ábra. A legnagyobb támogatási programok 1990–2008 (%)
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
147
1. táblázat. Összes támogatás és értéke az 1990-es reálértéken (1990–2008)22 Támogatások Év 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 Összesen
összesen (ezer Ft) 48 152 934 3.322 4.168 4.034 4.370 2.715 3.646 4.301 6.179 12.053 12.563 12.588 17.311 15.918 12.365 11.425 10.793 138.885
a központi költségvetés kiadási fõösszegében (%)
az 1990-es reálértéken (ezer Ft)
0,006 0,016 0,606 0,228 0,234 0,204 0,197 0,100 0,130 0,122 0,163 0,269 0,215 0,224 0,291 0,241 0,164 0,136 0,116
48 113 563 1.633 1.725 1.302 1.141 599 704 755 988 1.765 1.747 1.671 2.153 2.102 1.429 1.239 1.094
Reálérték tekintetében az 1993–1994-es szintet 2001–2005 között haladta meg a támogatás.
22
Ebbõl az összeállításból hiányzik az Szakképzési Alap Apáczai Közalapítványon keresztüli támogatása, valamint a megyei önkormányzatok programjaiban a magyar kisebbségi résztvevõkre, a kapcsolatok támogatására fordított összeg. Természetesen azzal sem tudunk számolni, hogy ugyanannak az összegnek más az értéke Szlovéniában vagy Ukrajnában.
148
BÁRDI NÁNDOR
Az idõszak összesen mintegy 140 milliárd forintos támogatási összegének 18%-át (24,5 milliárd Ft) a Duna Tv kapta. Megkérdõjelezhetõ, hogy vajon miért kell ide számítani ennek a közszolgálati televíziónak a költségvetési támogatását? Ha a Duna Tv egyik oldalról mint a határon túli magyarok televíziója hirdeti magát, a határon túli kritikák alól nem bújhat ki azzal, hogy magyarországi közszolgálati csatornáról van szó. Lényegében egy a határon túli magyarok számára, Magyarországon, döntõen határon túlról származó mûsorkészítõk által készített tartalmak közvetítésérõl van szó. Akkor tehát Magyarországnak joga/feladata közvetíteni a határon túli magyarok saját társadalmi kommunikációját? A határokon túlról nagyon gyakori kritika Magyarországgal szemben a nem valós kisebbségi helyzetkép közvetítése. Az azonban tabu téma, hogy ennek a képnek a kialakításában miként is vesznek részt a határon túli elitek.23 A másik fontos tétel az oktatási-nevelési támogatások 2003-tól induló rendszere, amely már így is a maga 20 milliárd forintos összegével az egyik legfontosabb programmá vált. Az egyéb támogatások – ha nem számítjuk ide az Illyés Közalapítvány forrásait – 4%-a egészségügyi célokat, ugyanennyi a tudományos kutatást, ennek másfélszerese a gazdaságfejlesztést és vele megegyezõ összeg a kultúrát szolgálta. Ez utóbbi aránya a valóságban biztosan nagyobb, hiszen az IK A támogatásának jelentõs részét és a történelmi egyházak itt számba nem vett külön támogatásának jelentõs részét is ilyen célokra fordították. A források felhasználását nézve 2004-ig a támogatások 40–46%-a hasznosult Magyarországon, majd 2005-tõl a hozzávetõleges számítások szerint ez lecsökkent 23–30%-ra. (Ez a szám jóval kisebb lenne, ha a Duna Tv-t nem számítanánk ide.) (4. ábra) Az utolsó ábra jól mutatja az oktatási-nevelési, a médiatámogatás, valamint a felsõoktatás-fejlesztés (döntõen a Sapientia Alapítvány) meghatározó szerepét. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy 2006-ot megelõzõen: a) Határon túl egyre nagyobb igény jelentkezett olyan intézmények mûködési költséggel való ellátására, amelyek az adott közösségben úgymond alapfeladatokat látnak el. Mindezt a közalapítványi pályázati módszerek kevésnek bizonyultak, normatív, elõre tervezhetõ támogatás igénye merült fel. 23
Vö.: Ágoston Vilmos (szerk.): A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média. EÖKIK, Budapest, 2006.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
149
4. ábra. A 2006-os költségvetési támogatások megoszlása (%)
b) A sokcsatornás forráselosztó rendszer prioritásai nem szervezõdtek stratégiai programmá. A feneketlen zsák érzetét sem a nyilvántartási rendszerek, sem a prioritáskeresések nem oldották meg. c) Az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványok döntési mechanizmusa lehetetlenné tette a pályázatok szakszerû kiértékelését, az eredmények nyomon követését. Közben az Apáczai Közalapítványnál kialakítottak egy minõségbiztosítással bíró, unió-konform technológiát. Ez a pontozásos döntési rendszer jelentõsen csökkentette az forráselosztás alkujellegét. d) A támogatáspolitika a döntési és elosztási mechanizmusok alkurendszerében átpolitizálódott. Ráadásul a politikai elitek támogatása összefonódott az ún. civil szektor támogatásával. A rendszer megváltoztatását több dolog is akadályozta: hiányoztak az egységes nyilvántartások és hatékonyság vizsgálatok; nem volt egységes kifizetési, elszámolási rendszer; a határon túli pályázóknak pedig a sokcsatornás rendszer nagyobb mozgási lehetõséget biztosított; mindennek a rendezése sem a budapesti elosztóknak, sem az újabb és újabb projekteket nyitó, de valójában intézménymûködtetésükért küzdõ határon túli szereplõknek nem volt érdekük.
150
BÁRDI NÁNDOR
b) a második Gyurcsány-kormány reformtörekvései A második Gyurcsány-kormány ágazatai reformot hajtott végre a magyarságpolitika terén is. Ennek legfontosabb intézkedései: a HTMH megszüntetése és a költségvetési források összevonása a Szülõföld Alapba.24 Ennek a meglépése – a Nemzeti Kulturális Alapprogramhoz hasonló központosított, célprogramokon alapuló, átlátható rendszer létrehozása – az ezredfordulótól jelen volt a szak- és támogatáspolitikai vitákban. 25 A HTMH megszüntetésével annak feladatkörét átvette a Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelõs Szakállamtitkársága. Az elsõ programtisztázó dokumentum A megújuló nemzetpolitika elvei és intézményrendszere az elõzõ évek támogatáspolitikai vitáinak progreszszív megfogalmazásait alkalmazta. A korábbi retorikához képest radikális véleményt fogalmazott meg: a határon túli magyar társadalmakban lejátszódott változásokra az „elmúlt 16 év támogatási politikája érdemi választ adni nem tudott”. 26 A dokumentum határozottan koncentrál a gazdaságfejlesztésre és a szülõföldön való megmaradás és gyarapodás szociális és gazdasági feltételeire. A másik hangsúlyeltolódás, hogy a határon túli magyar politikai elitekkel kapcsolatban jóval tartózkodóbb, mint az elõzõ kormányzatok. Ebben a vonatkozásban a kölcsönös be nem avatkozás elvét hangsúlyozták, illetve a támogatáspolitikai döntésekben közvetettebb szerepet szántak a határon túli érdekérvényesítõ törekvéseknek. A Magyar Állandó Értekezlet megszûntetésével pedig, a magyar politikai rendszerbe önálló szereplõként beemelt határon túli pártvezetõkkel a kormányzat csak kétoldalú kapcsolatokat kíván ápolni. A koncepció eklektikus és jó néhány önellentmondással bír. Az utóbbi 16 év támogatáspolitikai eredménytelensége akkor igaz, ha mindezt a szülõföldön való maradás politikai retorikájához mérjük. Csakhogy a kilencvenes évek legfontosabb folyamata a közép-európai magyar kisebbségek tekintetében az intézményesülés volt. A szülõföldön való maradás retorika csak a kilencvenes évek második felében erõsödött 24
Horváth Tamás – Ríz Ádám: Határon túli magyarok támogatása: belsõ kényszerek és külsõ kihívások. Gyorselemzés a határon túli magyarokkal kapcsolatos kormányzati politika megújításának eddig látható irányairól. Kommentár, 2006. 4. szám. 81–95.; Bárdi Nándor: Szükség, mint esély i. m. 25 A támogatáspolitikai reformvitákról uo. 26 A megújuló nemzetpolitika elvei és intézményrendszere. MEH Külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelõs államtitkár, 2006. július 23. OSZK Kézirattár (TLA Könyvtára K-3091.)
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
151
fel, addig az autonómia jövõkép volt a meghatározó toposz. A támogatások egy része – feltételezhetõen, de egyelõre nem mérhetõen – improduktív. Ugyanakkor ennek segítségével jöttek létre a határon túli magyarság (kvázi civil társadalmi) intézményes világai. Az állami, önkormányzati, egyházi intézményességgel együtt megközelítõleg 4-5000 „magyar” intézményrõl beszélhetünk a térségben. 27 Ez részben a másfél évtizedes magyarországi támogatási rendszernek köszönhetõ. Egy másik ellentmondás a „nemzetegyesítés cselekvõ megélésének” és a „magyar közösségek közötti megállapodások” megfogalmazások használata. Nincs tisztázva, hogy a nemzetegyesítõ stratégia vagy a szerzõdéses nemzet elképzelés a domináns a szerzõk számára. 28 Kétséges a HTMH után a szakminisztériumok és a MEH fõosztálya közti hatékony együttmûködés megvalósítása, miközben az utóbbi másfél évtized egyik legnagyobb tehertételét épp a forráselosztás körüli apparátusharcok jelentették (KÜM – OM – NKOM – HTMH – közalapítványok – PM). Ennek a központosított támogatáspolitikával kívánják elejét venni. Egyedül az Oktatási és Kulturális Minisztériumba maradt meg külön apparátus a határon túli ügyek menedzselésére (két különbözõ fõosztályon belül), de az intézményi hierarchiában alacsonyabb szintre került az egységes magyar kultúrára való hivatkozással.29 Közvetetten az egész magyar kormányzati átalakítás gyengeségei hatnak vissza a tervezett koncepcióra: a) A reformokat lefékezõ apparátus ellenállásának elhárítása érdekében az apparátus meggyengítésével és megkerülésével maga az ügykezelés is veszélybe került. De magával a HTMH megszüntetésével a beérkezõ ügyek száma is csökkent. Hogy e mögött a határon túli magyar intézményesség Magyarországtól való elfordulása vagy új érdekérvényesítõ technikák, a lehetõségek beszûkülése áll-e, nem tudom megmondani. b) Az addigi – Törzsök Erika által sokat kárhoztatott – szimbolikus politizálással szemben az utóbbi másfél évben a reformkritika és retorika kommunikációja került elõtérbe. Az ezelõtti támogatáspolitika és a köz27
Kárpát-medencei kutatási adatbázis: http://gis.geox.hu/nkfp; kulturális intézményrendszer: http://www.htmkultura.mtaki.hu/; romániai magyar intézményrendszer: http://adatbank.transindex.ro/belso.php?k=15 Itt a kulturális és társadalmi szervezeteken túl az egyházi és oktatási intézményrendszert is beleértem. 28 A megújuló nemzetpolitika… i. m. 2. 29 Határon túli politikán túl, nemzetpolitikán innen. Parászka Boróka interjúja Gémesi Ferenccel. A Hét, 2006. július 13.
152
BÁRDI NÁNDOR
alapítványok éles kritikája döntõen publicisztikákban vagy publicistákat idézve jelenik meg. Ezt egészíti ki egy aktív sajtójelenlét és -reagálás a bárhonnan érkezõ kritikákra. A sokat hangoztatott szakmaiság is egyre gyakrabban megkérdõjelezõdik, amit reformellenes politikai ellenállásként kommunikálnak. 30 A koncepció 31 lényege: az eddigi szülõföldön való boldogulás és a rehabilitációs retorika helyett, a versenyképesség és a modernizációs esélyek támogatása a folyamatok összehangolása. Különválasztják a támogatáspolitikát a fejlesztéspolitikától. Az elõbbihez tartozik a projektek pályázati támogatása és az identitásõrzést szolgáló intézmények (nemzeti jelentõségû intézmények és programok) hosszabb távú mûködésének biztosítása. A másik pillér, a fejlesztéspolitika: a szomszédos országokkal, régiókkal közös térség-, intézmény- infrastruktúra fejlesztése és a gazdasági programok, a II. Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódóan. A támogatáspolitikában a közalapítványok és a minisztériumi források összevonásával egy intézményrendszeren keresztül zajlik a források elosztása, döntõen pályázati rendszerben. Ebben a mechanizmusban három szintet különítettek el. A politikai szint, a határon túli magyarok választott politikai vezetõinek Regionális Egyeztetõ Fóruma, amely egy-egy közösség esetében a legfontosabb célokat jelöli meg. A szakmai szint a három szakmai kollégium 32 (és a társadalmi tanácsadó testület). A kollégiumok tagjai – akikre a Regionális Egyeztetõ Fórum résztvevõi tesznek javaslatot – döntenek a pályázatokról. A végrehajtó szint pedig a Szülõföld Alap Iroda apparátusa, akik a lebonyolítást végzik. A magyar–magyar politikai viszonyban az eddigi többpárti MAÉRT üléseket a kormány és a határon túli vezetõk találkozói váltották fel (kormányzati konzultáció), illetve mûködik a kapcsolatrendszer az önkormányzatok szintjén, a parlamenti munkában (Magyar Képviselõk Fóruma) és a magyar köztársasági elnök tevékenységi körében is. A fejlesztéspolitikához a határ menti fejlesztések tartoznak, amelyekre uniós forrásokból magyar részrõl 349 millió euró, a szomszédos országok 30
Törzsök Erika: Sérelmi külpolitika. HVG, 2007. október 17.; uõ.: 168 óra, 2007. október 31. 31 A volt HTMH honlapnál frissebb, funkcionálisabb portálon található anyagokból összegeztem a koncepciót: www.nemzetpolitika.gov.hu 32 Kulturális és egyházi; Oktatási és szakképzési; Önkormányzati együttmûködési, Informatika és média kollégiumok. Tagjaik és ügyrendjük: http://www.szulofold. hu/index.php?category_id=34 (2007-12-12)
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
153
részérõl 335 millió euró áll rendelkezésre, pályázati úton való továbbosztásra 2007–2013 között. 33 Ez a magyar kormányzati kommunikációban része a határon túli magyarok támogatásának, míg a határon túli nyilvánosságban ezzel óvatosabban bánnak. Ennek hátterében az állhat, hogy: nem csak magyar lakta területeket érintenek és a magyarság életszínvonal emelkedése, infrastrukturális helyzetének javulása komfortérzetüket növeli, ám csak közvetetten hat vissza a kulturális otthonosságtudatukra. A legnagyobb – be nem vallott – gond, hogy eddig a szomszédos országokban minél nagyobb egy adott településen a magyarok aránya, annál kisebb arányban jutottak uniós pályázati forrásokhoz. 34 Ez mutatja a kisebbségi világok napi-funkcionális – és nem a reprezentatív identitásmegõrzõ – intézményi alulfejlettségét. A kormányzat részérõl a határon átnyúló útvonalakra („varratmentesítés”) és a felnõttképzés kiemelt támogatására dolgoztak ki terveket. 35 Ezt tekintik a fejlesztéspolitikán belül prioritásoknak. A két éve mûködõ Szülõföld Alap forráselosztásának és hatékonyságának értékelése külön kutatási feladat. Erre itt nem vállalkozhatom, csak az átpolitizáltság és a szakszerûség kérdését vetem fel. Törzsök Erika és a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára, Gémesi Ferenc nyilatkozataikban vehemensen bírálják a régebbi támogatási rendszer politikai alárendeltségét. Ezzel szemben a Szülõföld Alappal kapcsolatban a központosítás (az alkuratóriumok megszüntetésével a regionális beleszólás beszûkülése36) és az átpolitizáltság a leggyakoribb kritikai megjegyzés. Ennek alapja az, hogy a Regionális Egyeztetõ Fórum tagjai a határon túli pártvezetõk, illetve a Kollégiumok tagjait is õk nevezik meg. Az is köztudott, hogy a határon túli döntési javaslatok a Kollégiumokban általában átmennek, amelyeket elõtte mindenhol a pártvezetés is jóváhagy. Erre 33
http://www.nemzetpolitika.gov.hu/index.php?main_category=5&action=view_ item&item=547 (2007-12-12) 34 A Hídvégi Mikó Imre Kutatóintézet Alapítvány és az Adaptatito kft. Horváth Tamás vezette kutatásai (2006–2007) részletesen tárgyalják a lehetõségeket és javaslatokat is adnak: http://www.hidvegimiko.hu/b2_kutatasaink (2007-12-12) 35 http://www.nemzetpolitika.gov.hu/index.php?main_category=2&action=view_ item&item=197 (2007-12-12) Az úthálózat fejlesztésére és a felnõttképzési hálózatra vonatkozó terveket több konferencián bemutatták, de ezeket én nyilvánosan nem találtam meg. (Ez egy példa arra, hogy mire jó egy dokumentációs központ, mint pl. a Teleki László Alapítvány megszüntetett archívuma. Jelenleg az ilyen dokumentációt egyetlen magyarországi intézmény sem fogadja be.) 36 Mintegy 300 résztvevõ helyett a döntési kör 42 fõre zsugorodott.
154
BÁRDI NÁNDOR
az egyik válasz az lehet, hogy a Szülõföld Alapot létrehozó törvény részletesen szabályozza az összeférhetetlenséget, s ha ezt az elitek kijátsszák, akkor vessenek magukra a kisebbségek. 37 A másik pedig egy szemléleti kérdés: kik a kisebbségi közösségek reprezentánsai? A választott politikai képviselõk vagy más intézményi alrendszerek vezetõi is hasonló legitimációval bírnak? Számonkérhetõk-e akár Magyarországról, akár az adott régióból a pártvezetõk támogatási prioritásai? Ennek kezelésében az ilyen ügyekben is hiányzó nemzeti önkormányzatiságon túl egy-egy regionális fejlesztési terv segíthetne. Vagy olyan eljárás mechanizmusokat lehetne alkalmazni– és ennek van rövid távon realitása –, amelyek magukat a projekteket szakszerûsítenék, késztetnék nagyobb társadalmi teljesítményre. Az egyik ilyen lehetõség a pályázati célprogramoknak a jelenleginél sokkal behatároltabb és részletesebb leírása és a teljesítések tartalmilag ellenõrizhetõvé tétele. 38 Technikai dolognak tûnik, de jelenleg a Kollégiumok tagjai nem kapják meg a pályázati anyagokat, pusztán egy listáról tájékozódnak. 39 Az unió kompatibilis pályázati technológia kulcskérdése az alkuk helyett bevezetendõ elõzetes kollégiumi és szakértõi pontozás, majd az erõsorrend szerinti automatizmus. (Erre van egy jól kialakult gyakorlat a Szülõföld Alapba most beolvadó Apáczai Közalapítványnál.40) Szintén a szakmaiság és átpolitizáltság ügyéhez tartozik a nemzeti intézmények és programok listája. A fõ bajt nem abban látom, hogy pl. az eddig is komoly magyar állami támogatásokat elnyelt szabadkai Magyar Házat41 támogatják és nem a zentai Magyar Mûvelõdési Intézetet,42 vagy a tanárképzés helyett továbbra is a tanítóképzést (akikbõl túlképzés van) támogatják a Vajdaságban stb., hanem, hogy mi is lesz a támogatási szerzõdések tartalma? Milyen társadalmi szolgáltatásokat várnak el tõlük és mindez hogyan lesz mérhetõ? Itt merül fel élesen a szakmai kontrol kérdése. A Szülõföld Alapról rendelkezõ törvényben és jogszabályokban a szakmaiságot a behívottak azzal, hogy a kollé37 38 39
Egyeztetés orvosolná az MCSZESZ kifogásait. Krónika, 2007. április 25. Kiindulva az NKA, AKA tapasztalataiból. Erre a jogszabály kötelez – mondhatja a végre hajtó – (355/2006. (XII. 27.) Kormányrendelet a Szülõföld Alapról szóló 2005. évi II. törvény végrehajtásáról, 15.§. 7-8. c.) megkerülve a jogszabályt jóváhagyó szakpolitikai felelõsség kérdését. 40 Az Apáczai Közalapítvány mûködésérõl és döntéshozatali folyamatáról http:// www.apalap.hu/letoltes/dontesieljarasrend.pdf (2007-12-12) 41 Végel László: A Balkánról és rólunk. Mozó Világ, 2006 augusztus http://www. mozgovilag.hu/2006/08/11honaplo3.htm (2007-12-12) 42 http://www.vmmi.org/
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
155
gium, illetve a társadalmi tanácsadó testület tagjai, eleve megszerezték.43 A minisztériumi képviselõk jelenléte szakmailag szintén formális, hiszen a kollégiumok határon túli résztvevõi a Regionális Egyeztetõ Fórum alkuira és az otthoni legitimációra hivatkozva fölényben vannak. Sem a kisebbségkutatók, sem az apparátus, sem a határon túli közéleti reprezentánsok nem rendelkeznek a mindentudás varázspálcájával. Hatékony szakmai döntéseket a magyarországi és határon túli szakértõk és szakképviseletek nélkül nemigen lehet hozni részkérdésekben. Ez egyben a problémák hazai szakintegrációját jelentené. Hagyjuk a politikára az uniós és nemzeti integrációt, a mindennapokban a szakmai hajszálerek összekötése44 a kulcskérdés. Mi a progresszió? A társadalom mérnökeként az ideális elvárt szintjérõl tagadni és bírálni az eddigi szerkezetek mûködését vagy megnézni a tanulságokat és abból a leghasználhatóbb elemeket újragondolni, finomítva adaptálni? Történetileg az utóbbi tûnik modernnek, azaz hatékonynak.
Stratégiai útkeresés a) új magyar külkapcsolati stratégia és a kormányzati program 2006 õszén kezdõdött meg a miniszterelnök megbízásából, a külügyminiszter felkérésére egy új külügyi stratégia kimunkálása. Öt intézetben 45 alaptanulmány és 8 tematikus összefoglaló elemzés készült, majd ebbõl összeállt a Magyarország külkapcsolati stratégiája c. vitaanyag.45 Az összefoglaló a szomszédságpolitika és a nemzetpolitikai célok összehangolására helyezi a hangsúlyt. Az általános sarokpontok között szerepel a középeurópai integráció és a magyar nemzet összetartozásának erõsítése. Kulcsszereplõkként jelennek meg nem csak a határon túli magyarok, hanem a magyarországi kisebbségek is, bár a roma kérdés teljesen hiányzik a programból. Nincs szó se a kedvezménytörvényrõl, se a kettõs állampolgárság kérdésérõl. Az autonómia ügye elméleti kontextusba kerül, vele szemben a határ menti közös fejlesztéspolitika kap nagy hangsúlyt. 43
Lásd Kollégiumok ügyrendjének 7. pontját http://www.szulofold.hu/index. php?action=view_item&item=76 (2007-12-12) 44 A kisebbségi intézménymûködtetésben a magyarországi és uniós hatékonysági mutatók és módszerekhez alkalmazása. 45 Az összefoglalók és háttér: http://www.kulugyminiszterium.hu/kum/hu/bal/ Kulpolitikank/kulkapcsolati_strategia/eloszo.htm (2007-12-12)
156
BÁRDI NÁNDOR
Támogatás- és magyarságpolitikai szempontból a Magyar Külügyi Intézetben és az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetben készült anyagok a relevánsak számunkra. Kiss J. László A Magyarország szomszédsági kapcsolatainak jövõje. Lehetõségek és feladatok (MKI)46 a nemzetpolitikát a régió alapú európai szomszédságpolitikában javasolja megvalósítani, noha jelzi, hogy a fejlesztési forrásokat egy-egy országon belül a nemzetállami központok osztják tovább. A másik, anyag, A nemzeti azonosságtudat megújításának és fejlesztésének, feltételei, intézményrendszere47 elkészítésében jómagam is részt vettem. Ezen belül a nemzetfogalomról, a nemzetpolitika uniós feltételeirõl, az autonómia, önkormányzatiság, közösségépítés lehetõségeirõl és az identitásõrzõ intézményrendszerrõl készültek résztanulmányok. Ebbõl a szegmensbõl bizony kimaradtak a kulturális, közgyûjteményi, közmûvelõdési szerkezetek.48 Ugyanakkor szó van a több központú, Magyarországhoz kapcsolódó etnoregionális közösségek koncepciójáról, a magyarországi nemzetiségek támogatásáról és a roma kérdésrõl. Az egyik konklúzió a politikai konszenzus keresése elsõ lépésben Magyarországon, majd kifelé. A koncepció nagy problematikája, maga a funkciója. Mire is lehet ezt használni? A zárt és nyílt vitákon a külügyminisztériumi és kormányzati apparátus teljes érdektelenséget mutatott. Az anyagok általánosan és óvatosan fogalmaznak. Ha a szakmai tervezéshez (kutatás, tematizálás stb.) akarnánk felhasználni, hiányzik a problémakatalógus. Ha a követségi munkához, akkor hiányoznak a szerkezetalakító és célprogramok. Pl. van-e katalógusunk a szomszédos országok magyar ügyekben illetékes szakértõirõl; médiamegmondóiról; kutatókról stb. Van-e az adott ország nyelvén Magyarországról internetes tartalomszolgáltatás? Ha az euroatlanti integráció utáni nemzeti érdekérvényesítés intézményesítésére újabb programok kidolgozásához a szemléletformálás lenne a szándék, az európai nemzetépítések átalakulása felõl is 46
http://www.kulugyminiszterium.hu/NR/rdonlyres/0B215186-028A-4C5E-A871FEF9C68A5DB8/0/Magyarorszag_szomszedsagi_kapcs070508.pdf (2007-12-12) 47 A következõ helyrõl az említett összefoglalón túl, minden vonatkozó anyag elérhetõ: http://www.mtaki.hu/kulkapcsolati_strategia/ (2007-12-12) A nemzetpolitikára vonatkozó valamennyi intézeti és külsõ szakértõktõl kért anyag az ankét kivételével megjelent: Magyar Kisebbség, 2006. 3–4. szám. 48 Mindkét esetben a Külügyminisztérium tájékoztatása szerint készült stratégia: a támogatáspolitikára az EÖKIK Szülõföld Programja, a kulturális szférára pedig a Nemzeti Kulturális Stratégia után az OKM-ben. Az elõbb említett stratégia egy óhajtó fejlesztési felszólításon túl nem foglalkozik a határon túli magyar problematikával.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
157
meg kellene vizsgálni a folyamatokat.49 Az általános stratégiai elvárások helyett nagyobb szükség lett volna magának a helyzetekre, problémákra koherensen válaszoló szakértõi szerkezetnek a megteremtésére50 a mai „a kiküldetésre váró” külügyi apparátus habitussal szemben. A kormányzati program inkoherens. A Gyurcsány Ferenc által 2004–2005-ben meghirdetett új nemzetpolitika fogalomértelmezés, amely szerint ez az egész magyar fejlesztés- és társadalompolitikát lefedné, nagyon hamar eltûnt, hisz maga a Gémesi Ferenc vezette intézményt is Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelõs Szakállamtitkárságnak nevezik. Hasonlóan ellentmondásos Gémesi Ferencnek az a megállapítása, hogy az oktatási-nevelési támogatás a legfontosabb támogatási forma.51 Arról az évi kb. 5 milliárd forintos támogatási keretrõl van szó, amely ha a családokhoz kerül (Szlovákiában – az iskolaalapítványokhoz), gyerekenként 20–20.000 forintot jelent és csak a legszegényebb családok számára motiváló erõt az iskolaválasztásban. Hatékonyabb lenne ezt az összeget iskolabeíratási programokra, óvodahálózatra, pedagógusképzésre, tehetséggondozásra stb. fordítani. (A hatékonyság mint modernitás semmiképp nem érvényesül ebben az esetben.) Mégis tabu ez a kérdés. Egyrészt azért, mert a FIDESZ kezdeményezte státustörvénybõl adódó kedvezmény viszszavonását a regnáló kormánynak a határon túliakkal szembeni érdektelensége újabb bizonyítékaként lobogtatnák. Másrészt mivel a támogatások folyósítását mindenhol a kisebbségi pártokhoz közel álló, azokhoz kapcsolódó szervezetek végzik (Romániában 8%-os, máshol 6%-os közvetítõi díj fejében, ami összességében mintegy 400 millió forintot jelent), ez komoly háttértámogatásnak számít. Azért sem beszélnek errõl a kérdésrõl azok, akik nem tartják hatékonynak, mert attól tartanak, hogy ez a forrás megszûntetését vonná maga után. (A szakpolitikai legitimitás válságát mutatja, hogy nemigen hisz senki abban, hogy egy hatékonyság vizsgálat nyomán a kormányzat jó irányba vihetné a keret felhasználását.) A kormányzati munka másik nyomorúsága a párbeszéd-képtelenség. Fejtõ Ferenc válasza Bodor Pál kritikájára a Népszabadságban, Tabajdi 49
Magyarországon nemzetépítésrõl nem illik beszélni, ez összekapcsolódik a jobboldali nemzeti radikalizmustól való félelemmel, miközben egy európai társadalomszervezõ jelenségrõl van szó. 50 2006. õszén a Teleki László Alapítvány Közép-európai Tanulmányok Intézetének munkatársai ebben a szellemben dolgoztak ki egy elképzelést, de az lekerült a napirendrõl, mert idõközben megszûnt az intézmény. 51 Vajdaság.ma 2007. augusztus 21. http://w w w.nemzetpolitika.gov.hu/index. php?action=view_item&item=515 (2007-12-12)
158
BÁRDI NÁNDOR
Csaba programkísérletének visszhangtalansága, Kis Tibor kioktató kritikái és Törzsök Erika harcos publicisztikája eleve ellenfeleket kreált.52 Az utóbbi harcos etnobiznisz-ellenessége ellenére továbbra is az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány vezetõje (fizetés nélkül). Ez csökkenti szavai hitelességét. Ráadásul – miközben a kormányzat számára ez az intézmény a szakmai referencia – ez az intézet igazából nem részese a szerény kisebbségkutató párbeszédnek. Miközben közvetítõ szerepet kívánnak betölteni a kormányzati háttérprogramok és a tudományos kutatások között.53
b) parlament kontra kormány? E tanulmánynak nem tárgya Szili Katalin parlamenti elnök és MSZP politikusnak a kormányhoz való viszonyának taglalása. Megoszlanak a vélemények mind a súlyát, mind az önálló szereplõ voltát illetõen. Az ténykérdés, hogy Szili az MSZP-n belül a nemzetpolitikai kérdésekben különvéleményt képvisel Gyurcsány Ferenccel és a pártvezetéssel szemben. Ebben a keretben a Kárpát-medencei Képviselõk Fóruma a magyar–magyar kapcsolattartás leglátványosabb és konf liktusmentes dimenziójává nõtte ki magát. 54 A gazdasági-, jogi, kulturális-oktatási albizottságok lényegében a MAÉRT szakbizottságainak funkciójába kerültek: a határon túli igények, problémák közvetítése a magyar közigazgatás felé. Csakhogy ez parlamenti képviselõi szinten mûködik, míg a MAÉRT szakbizottságokban államtitkári számonkérés alatt kellett a határon túli párok delegálta szakértõkkel (nem feltétlenül parlamenti képviselõkkel) párbeszédet folytatni. A KMKF elvárja a szaktárcák beszámolóit; azt, hogy a tagok a pártfrakciókban végrehajtsák a közös megállapodásokat, de ezekre nincsenek jogi és közigazgatási garanciák. A KMKF 2007. szeptember 14-i plenáris ülésén fogadták el A magyar– magyar együttmûködés és a nemzeti érdekérvényesítés perspektívái a magyar nemzet nagy részének európai uniós csatlakozása után c. dokumentumot,55 amely konszenzusos alternatív nemzetpolitikai koncepciót kívánt adni. A hely52
Bodor Pál: A baloldal nemzeti balfogásai. Népszabadság, 2007. február 15.; Fejtõ Ferenc: Válasz Bodor Pál barátomnak. Népszabadság, 2007. február 20.; Tamás Gáspár Miklós: Fejtõ Ferenc és Bodor Pál vitájához. Népszabadság, 2007. február 27.; Tabajdi Csaba: Illúziók ellenében. A valóságos nemzetpolitikai reform céljairól és feladatairól. Népszabadság, 2007. március 10. 53 www.eokik.hu 54 http://kmkf.hu/ 55 http://kmkf.hu/2007/10/09/nemzetpolitikai_koncepcio#more191095 (2007-12-12)
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
159
zetértékelés után a nyolc országban élõ közép-európai magyarság politikai jövõjét az autonómiák kapcsolati hálójában nevezi meg. Egyértelmûen állást foglal a területi, közösségi, személyi elvû autonómiaformák mellett. A magyar–magyar együttmûködés alapját a fejlesztéspolitikában látja, amelyet nem választ el a támogatáspolitikától. A kormányzati vonaltól eltértek abban is, hogy egy brüsszeli közös magyar kisebbségi lobbyiroda létrehozását és egy az MVSZ kulturális világszervezet funkcióját ellátó, köztestületi státussal bíró intézmény létrehozását kezdeményezték. A stratégiai intézmények körét a kormányzati nemzeti intézmény körtõl sokkal szélesebb intézményi körre terjesztették ki.56 A brüsszeli iroda kapcsán hamar kiderült, hogy nincs rá költségvetési keret. A többi javaslat esetében is kétséges, hogy mindez kormánypolitikává integrálható.
A mûködtetõk világa és a magyar–magyar párbeszéd antinómiái Egy korábbi munkámban elkülönítettem a szakpolitikusok körét, a manifesztálókat, az áttelepült szakértõket, a magyarságmentõket, a fiatal technokratákat és a közömbös apparátust. 57 2005-tõl a nemzetpolitika mindkét nagy párt számára sokat vesztett a jelentõségébõl. Ettõl függetlenül, a külpolitikai konszenzus felbomlásával a szakpolitikusi kör is átalakult. Tabajdi Csaba már elõzõleg Európa parlamenti képviselõ lett, Németh Zsolt a FIDESZ nyugati kapcsolatainak megerõsítésére, majd késõbb a kormánypolitika orosz kapcsolatainak bírálatára koncentrált. Szabó Vilmos 2006-tól újra az MSZP külügyi munkájában vett részt, Csapody Miklós a pártján belül is periferizálódott. Tehát kiürült a mezõny, ahol Bálint-Pataki József, majd Komlós Attila a HTMH-t vezette, Törzsök Erika pedig a Külügyminisztériumban Gémesi Ferenccel elindította a nemzetpolitikai ügyek irodáját. Késõbb a Miniszterelnökségen ebbõl az apparátusból és a HTMH maradványaiból épült fel az új hivatal. A magyarságmentõnek, illetve a fiatal technokratáknak nevezhetõ csoportok szétszóródtak. Mindkét kör a regionális szakismereteit más területen alkalmazza. Az apparátuson belül az összevonások után mindenképp a magyarországi munkatársak felvételét preferálták, a szaktudásukra és a nem az otthoniaknak lobbyzó habitusra számítva. 56
Egyetemek, középiskolák, színházak, újságok, folyóiratok, könyvtárak, mûvelõdési intézmények, mûvészeti egyezmények, mûvészeti együttesek és mûhelyek, civil érdekvédõ és szakmai egyesületek, szervezetek, valamint alapítványok. 57 Tény és való i. m. 238–250.
160
BÁRDI NÁNDOR
Ez eleve elvágta a kialakult kapcsolati hálókat a budapesti apparátus és a határon túli szervezetek között. A kintiek és bentiek apparátus-vitáját álkérdésnek tartom, konfliktus-stigmatizációnak. Ugyanis nyelv, hely és szakismeret megszerezhetõ. A kérdés inkább úgy tehetõ fel, hogy mi a hasznosabb a szakpolitika számára: a hivatalos távolságtartás (pl. Gémesi Ferenc karrierdiplomata szerepe vagy Zilahi László ügyintézõ technokratizmusa), vagy a vízióit megvalósítani akaró elszánás (pl. Törzsök Erika, Csete Örs)? Az egyensúlyt megtartani csak a szakapparátus tudásának felhasználásával mûködõ rendszer lehet képes. A kettõs állampolgárságról szóló népszavazás felerõsített a magyar– magyar támogatáspolitikai, ügyintézõi viszonylatban a kölcsönös sztereotipizálást. A következõkben nem tudományos állításokat, hanem személyes megfigyeléseket adok közre, de nagyon fontosnak tartom, hogy ezekrõl a kérdésekrõl nyíltan beszéljünk. Az egymásról kialakított kép, amely konfliktusok során mint lélektani helyzet jön elõ, a két eltérõ és egyenlõtlen társadalmi pozícióból adódik. A különbözõ támogatáspolitikai vitákban a döntési kompetencia vonatkozásában gyakran szembe ütközik két szerepfelfogás. Az „adófizetõ” magyarországi és a szegény kisebbségi határon túli, akinek a történelem okozta társadalmi hátrányok jogán, mint „áldozatnak”, jár a támogatás. Ha pedig a felhasználásról van szó, mindkét fél szeretné az egyéni és közösségi érdekeit érvényesíteni. Pl. hol vásároljuk meg az adott eszközt: Magyarországon vagy az adott országban? Ki és hogyan választhatja ki a beszerzési forrást? Erre a szituációra épülnek rá a kompetencia viták. Kintrõl nézve a magyarországiak tájékozatlanok, beavatkozók, önzõk stb.58 Míg a különbözõ határon túli csoportokat a pontatlan, ügyeskedõ stigmákkal szokás megjelölni. A határon túli érveléseknek egy külön szerkezete szól a saját világuk magyarországiak számára érthetetlen, teljesen sajátosan mûködõ rendszerérõl és annak a többségi intézményrendszertõl való elkülönítésérõl. Vagy ha a helyzet épp úgy kívánja, a magyar intézményi mozgások teljes lehetetlenségét mutatják be. Ugyanez magyarországi oldalról olyan elvárásokban jelenik meg, mintha pl. egy cégbejegyzés, aláírási címpéldány stb. az egész földkerekségen csak budapesti módra létezne. Mélyebb a gond, hogy ha magyarországiként a rendiesebb, belter58
Típushiba az apparátusokon belül Zenta és Zombor összekeverése; Muravidék helyett Muraköz szóhasználat; a Budapest–Nagyvárad vagy Budapest–Rimaszombat–Dunaszerdahely távolság túlbecsülése, a Kolozsvár–Csíkszereda esetében pedig az alultervezés stb.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
161
jes középosztálybeli viselkedéskultúránkat hiányoljuk. Vagy épp határon túl a saját sztereotípiáinkat várjuk el. Egy másik alaphelyzet a helyzetismeret érvényessége körüli vita. Ki-ki a saját pozíciójából látja jól vagy rosszul a feladatokat, az ún. nemzeti, közösségi érdeket. Milyen célokat fogalmaznak meg Budapestrõl és mit a helyi elitek, és ezek között ki jelenítheti meg hitelesen a lokális vagy regionális szükségleteket? Ezekben a kompetencia vitákban minkét fél szövetségeseket keres. Budapest politikai, szemléleti szimpatizánsokat, a határon túli szereplõk szintúgy. Ha mindez pártpolitikai szintre kerül, minden szereplõ kényszerhelyzetbe jut. Különösen akkor, ha nem léteznek olyan egyeztetõ mechanizmusok, ahol az alkukat konszenzussal kell megkötni. Mindebben különös pozíciót foglal el a határon túlról származó tisztviselõ, szakértõ. Minkét világ lojalitást vár el tõle. Ha azonban konfliktushelyzet alakul ki Budapesten, mint határon túli hozzá nem értõ, az itteni viszonyokat nem értõ jelenik meg. Ha saját régiójáról van szó, a legegyszerûbb az „áruló” kivándorló stigmatizációt elõvenni. A magyarországi származású szakértõk és mediátorok esetében és saját magammal kapcsolatban tapasztalt viselkedészavarokból néhány: Ilyen tipikus helyzet a saját, rögzült külmagyar képhez való ragaszkodás és ennek a másokon való számonkérése, kizárólagossá emelése; az „igazi Erdély”, az „igazi székelység”, „az igaz magyarság” megformálása; a teljes azonosulás az adott magyar kisebbségi életvilággal. szófordulatainak, vicceinek, gesztusainak átvétele és ezeknek a használata Magyarországon is. A mediátori zavarodottság, amikor a közvetítõ szerepbõl adódóan már mindkét kultúrában periferikussá és felszínessé válik a szerepet gyakorló személy. Mindez gyakran abból adódik, hogy a mediátor saját magát a magyarországiak, majd máskor a határon túliak vélemény reprezentánsának hiszi, miközben személyes véleményét és érdekeit képviseli. A számonkérõ szerep akkor lép föl, ha az adott személy a határon túli partnereitõl nem a várt viselkedéspaneleket kapja, és elvárja a „magyar értékekhez való” ragaszkodást. Ennek tömeges példáját láthatjuk a „nyelvmûvelés” terén. A magyarországi intézményi szereplõk határon túli tanulási folyamataiban a tündéri tiszta, igazi magyar világ megismerésétõl, néhány év alatt el lehet jutni a teljes kiábrándulás cinizmusáig. Ugyanígy a magyar-
162
BÁRDI NÁNDOR
országi beavatkozó érdekviszonyok a nemzeti ügyek mögötti érdekek világa hasonló lemeztelenítéssel jár.59 A határon túli szereplõk esetében a leggyakoribb „viselkedés-zavara” az egyenlõtlen helyzetek feloldásaként mûködik a kompenzációs retorika: vagy saját viszonyaik panasz-kritikája lesz erõs vagy épp a magyarországi hozzáállás bírálata. A változó magyarországi kapcsolatokhoz a nyelvi kódokat ismerõ és személyes hálózati kapcsolatokkal, de az évek során bíró közvetítõkre van szükség. Jó, ha egy-egy személy több irányban is rendelkezik kapcsolatokkal. De az évek során kialakultak az adott MSZP, FIDESZ, SZDSZ közeli „határon túli barátok” is, akiket közvetítõként a kisebbségi magyar szervezetekben mindig lehet pozícionálni. Helyzetértelmezési zavar, ha a határon túli szereplõ a magyarországi intézkedéseket és döntéseket a saját perszonális viszonyaira vetíti viszsza. Tehát minden budapesti intézkedést, mint az otthoni játszmáinak magyarországi kivetülését értelmezi. Az egyenlõtlen viszony része a felelõsség és a reprezentáció kérdése is. Hiszen a nem magyar állampolgár vagy a nem magyarországi jogi személy számonkérése igazából nem mûködik, maximum a forráselosztásból lehet kizárni, ellenben a magyarországi köztisztviselõnek felelnie kell a szabályzatokért. Csak ez épp akkor válik kérdésessé a számára, amikor politikai utasításokat kap – határon túli, felsõ szintû nyomásgyakorlás révén – és ettõl függhet a hivatali pozíciója. Ugyanakkor a másik fél a célcsoport képviseletével és a nemzeti érdek igazi reprezentánsaként léphet fel, helyzetismeretére, a helyben hozott döntések hitelességére hivatkozva. Mindehhez kapcsolódik a „nemzeti elfedés” kérdése. Világi Oszkár, Verestóy Attila, Kasza József gazdasági és politikai hálózatainak együttmûködtetése és médiabefolyásuk rendszeres pletykatéma, de támogatáspolitikai érdekeltségeik mindig kerülendõk a nemzetpolitikai vitákban. Ugyanígy a kisebbségi gazdasági, kulturális és politikai elit belsõ érdekviszonyait is verbális nemzeti mellébeszélés takarja.60 59
Jó példákat ad erre a helyzetre: Csorba Béla: Rosszkedvünk nyara. Rajzolatok 1995-bõl. http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=napfoltok&index=12 (2007-12-12) 60 Tapasztalataim szerint ennek köszönhetõ, hogy magyarországi nagybefektetõk a regionális elitekkel és nem a kisebbségi magyar hálózatokon keresztül jelennek meg a környezõ országokban.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
163
A nemzeti szolidaritás számonkérése kölcsönös, de ezek lényegében nem írják felül a pártpolitikai, intézményi különérdekeket, hanem a legtöbbször annak alátámasztására szolgálnak. Amikor pedig ez normálisan (önmagáért valóan) mûködik valamiféle különlegességé válik. (Pl. Böjte Csaba tevékenysége, árvízi segélyezés, testvértelepülési programok stb.) Ugyanide tartozik a támogatáspolitika megkerülhetetlen kérdése: vajon a magyarországi támogatónak tudnia kell az adott intézmény adott országon belüli állami, önkormányzati és egyéb finanszírozásáról? Az intézményi saját érdekkör-logikára példa: a kolozsvári Sapientia beruházások kapcsán azzal lehet érvelni, hogy a magyar állami támogatás néhány év alatt milyen szépen növelte az adott ingatlanok árát. De erre szólt az a felsõoktatás fejlesztési támogatás? Ki és hogyan teheti fel ezt a kérdést a magyar– magyar intézményes viszonyban?
A támogatáspolitika célcsoportja A támogatásokat nem általában a határon túli magyarság, hanem annak intézményhálózata használja fel. Ennek az 1990 után alapított vagy revitalizált intézményhálózatnak a legfontosabb tulajdonsága, hogy társadalmi funkciókat civil szervezõdési formákkal lát el. Ez egy kvázi civil társadalom.61 Világosan elválik egymástól a költségvetési támogatással bíró intézményi kör, és azoknak az intézményeknek a köre, amelyeknek a mûködtetését belsõ vagy magyarországi, transznacionális forrásokból kell megoldani. Egy ideális rendszerben ezek az alrendszerek a maguk mezõnyében a saját belsõ játékszabályaik szerint mûködhetnének, kapcsolódva az országos és a nemzetközi szakmai intézményrendszerhez. Jelenleg a belsõ koherenciákat a forráselosztás biztosítja, de ez egyben az átpolitizálást hozza magával és a szakmai logikák érvényesítésének meggyengülését. Hasonló törésvonalat jelent a tömbmagyar területek állami és önkormányzati intézményrendszere, hiszen azok magyar nyelven mûködnek, állami és önkormányzati forrásokból. Ez nem civil kör, miközben a támogatások területi eloszlásában a Székelyföld, a Csallóköz, a Beregszászi járás és a vajdasági Tisza-mente rendelkezik a legnagyobb forrásleszívó erõvel. Ma igazából nem ismerjük ezen területek állami-önkormányzati, de magyarul mûködõ intézményrendszerének forrásait és 61
Vö.: Kiss Dénes: Az erdélyi magyar civil szféráról Civil Szemle, 2006. 2. szám. http://kissd.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=21&p=4597 (2007-12-12)
164
BÁRDI NÁNDOR
társadalmi hatékonyságukat sem. Jelenleg a legnagyobb lehetõség – a térségben Magyarország kivételével mindenhol – az emelkedõ önkormányzati források kihasználásában rejlik. Ha a magyar regionális társadalmakat nem organikus közösségként, hanem intézményi alrendszert használó egyének világaként ragadjuk meg, akkor a magyar intézményességet szolgáltatásnak és nem szolgálatnak kell tekinteni, amelynek az intézményi piacon az a funkciója, hogy a határon túli magyar identitású személynek, kisebbségi helyzetben csökkentse az esélyegyenlõtlenségét annak érdekében, hogy mind az államországi, mind a nyelvországi viszonyok között megvalósíthassa a maga társadalmi mobilitási pályáját; kiteljesíthesse és megélhesse a kulturális azonosságát; saját életvilágával részt vehessen a regionális és helyi modernizációs folyamatokban. A párbeszéd nagy kérdése, hogy a külsõ pont, a magyarországi forráselosztók, ki tudnak-e alakítani olyan helyzeteket, hogy az egyes alrendszereken belül demokratikus játékszabályok alakuljanak ki? Majd ezek demokratikusan megválasztott reprezentánsait be tudják-e vonni a döntési, elosztási folyamatokba, illetve az anyaországi szakmai szerkezetekbe?
Mit tehetünk? Elõször is: ne írjunk nemzetstratégiákat, hanem beszélgessünk a konfliktus-felekkel. A legfontosabbak a szakmai és a kormányzati párbeszédek, valamint a magyarországi szakmai kapcsolódási pontok biztosítása. A kiemelt fontosságú nemzeti intézmények esetében a magyarországi szakmai elvárásoknak van létjogosultsága. A magyar–magyar együttmûködésben – az „idõsebb testvér” szerepjátékával szemben – olyan programokra van szükség, ahol partnerként kell együttmûködni. A nemzeti szolidaritás retorika mit sem ér társadalompolitikai teljesítmények nélkül.
SZEMLE SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok Balogh Balázs – Bodó Barna – Ilyés Zoltán (szerk.): Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás. Lucidus Kiadó, Budapest, 2007. 286 oldal.
M
egeshet, hogy ennek az írásnak már az indításában olyan szempontot – a tudományos eredmények lefordításának, tudományon kívüli megjelenítésének problémája – kérek számon a bemutatott kötet szerzõin, szerkesztõin, amelyet õk nem feltétlen tartottak szem elõtt, így majd azt is mondhatni, hogy ez a szempont – mint minden egyéni olvasat – esetleges. Hogy mégis miért ragaszkodom ennek a szempontnak a felvetéséhez? Elõször is azért, mert nézetemben a szórványkérdés vizsgálatának központi eleme. Másodszor azért, mert egy tanulmánykötet esetén a recenzensnek az is feladata, hogy a monoton felsorolásokat elkerülendõ valamilyen szálat kövessen végig a kötet írásai értelmezése során – számomra a fent említett kérdés az a bizonyos szál, és igencsak szerencsés olvasónak mondhatom magam, hogy a kötet ebbõl a szempontból egységesen olvasható. És végül: ezzel a szemponttal bemutathatóvá válnak a kérdésnek az általam vitathatónak érzékelt vonatkozásai, hisz – mint mindig a tudományos nyilvánosság színterein – a vitát is feladatomnak tekintem,
166
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
és merem remélni, hogy a kérdéseim felvetésével bármilyen szerényen is, de hozzájárulok a probléma tisztábban látásához. Vitázni tehát szoktunk, a kérdés csak az, milyen eredménnyel, elõbbi szempontunkat követve: ki tudunk-e szólni a tudomány körein kívülre. A felvetéssel pedig el is érkeztünk az ismertetett kötet által bennem felvetett egyik legfontosabb kérdéshez, ami általában véve is sokszor viszszatérõ kérdése a társadalomtudományoknak, és különösen égetõ szempontja a kisebbségkutatásnak. A kérdés így hangzik: kell-e, lehet-e a tudomány nyelvét és eredményeit a (nemzet)politika nyelvezetére és gyakorlatára lefordítani? Túl azon, hogy mit gondol errõl a tudomány, a konferencia1 szervezõi és a kötet szerkesztõi, szerzõi minden bizonynyal azon az állásponton vannak, hogy kell – legalábbis ezt olvasni ki a kötet és a konferencia címébõl, valamint a szerkesztõi elõszóból (11. o.), és erre a következtetésre lehet jutni Péntek János írásának több pontjából (148. o.). A legkövetkezetesebb álláspontot a kérdésben Vetési László képviseli, mellette Bodó Barnát említhetnõk, akik a tudomány és a cselekvési szintek szétválásáról beszélnek. Hogy lehet-e, vagy hogyan lehet, erre nem tudjuk meg a választ, mert a kérdést így nem teszi fel senki a kötetben, holott a tudományközi kommunikációt és az ennek nyomán született eredmények kivetítését, használatát a szerkesztõk is fontosnak vélik. Sõt – és a szándékok szintjén emiatt a kötet egyik fontos eredményeként elõlegezhetjük meg – egyenesen azt mondják, hogy a történeti identitásrégiók elkülönítésében végzett etnográfiai munka eredményeit a regionális, kistérségi, térségfejlesztési és ökológiai kérdésekkel ötvözve egy új perspektíva keretében, az örökségesítésen keresztül a szórványvidékek fontos lokális és regionális erõforrásává lehet emelni. A szándékokban és a szükségben, valamint a szándék és a szükség megfogalmazásának szükségességében tehát egyetértünk. A kérdés a módozatokat illetõen viszont továbbra is megmarad, noha jó lenne valahol ezt is körüljárni, mivel a nyelvezetek különbözõsége nem csak a terminológiai eltéréseket, hanem a szemléleti különbségeket is mutatja. Itt két problémát is látok. Egyrészt adott a szórványokkal kapcsolatos, a magyarság körében régebbrõl meghonosodott búskomor beszédmód, amelyet – mivel a kötetben is jelzett professzionalizációs folyamat részeként a magyar tudományosságban jobbára meghaladtak – leginkább a pasz1
A kötet alapjául szolgáló munkák a 2006 júniusában Zsobokon tartott, Regionalitás, közösségépítés, szórványgondozás – nemzetközi összefogás a szórványkérdésben címû szórványkonferencián hangzottak el.
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
167
torációs hagyományokba integrálódó nyelvezetet használó közszereplõk és publicisztikai írások vállalnak fel. Meglepõ ugyanakkor, hogy a kötet egyetlen képével, Magyarderzse romba dõlt református templomának borítón található fotójával mennyire illeszkedik ebbe a búskomor diskurzusba, amit hermeneutikailag igencsak felerõsít a kötet angol párjának 2 képanyaga. Nem feladatom e második kötetrõl is beszélni, csak röviden jegyzem meg, hogy az angolul megjelent kötet a szórványstratégia szempontjából is fontos lehet – és mint ilyenre, fegyvertényként is tekinthetünk rá –, hisz ezekben a kérdésekben a stratégiák szintjén nem lehet csak a kisebbségi vagy az állami nacionalizmus horizontjában gondolkodni, és egy ilyen kötettel ki lehet lépni egy kozmopolita 3 szintre, amit írása végén Péntek János is szorgalmaz (149. o.). Ha tehát adott az itt említett fegyvertény és maga a magyar nyelvû kötet, valamint a mögöttük álló tanácskozás, kevéssé érthetõ az ennek ellenére megjelenõ búskomor, pesszimista beszédmód. Ez tehát az egyik probléma. Másrészt a már említett beszédmód mellett adott a tudomány diskurzusa, amely viszont túl azon, hogy az elõbbi búskomor beszédmód meghaladására nemigen tud hatni, még önmagában is divergens, a kötet szerzõi sokszor elbeszélnek egymás mellett. Ami önmagában még nem feltétlen nagy gond, hisz mint ahogy a szórványok és alkalmazkodási, túlélési stratégiáik, együttélési mintáik is sokfélék, úgy az errõl való tudományos beszéd is többféle lehet. Varietas delectat, mondhatnók cinikusan, ha a szórványokat és kutatásukat csak egy tudományos problémának tekintenénk. De nem tekinthetjük annak, hisz mint az A. Gergely András írásának befejezésébõl vagy Péntek János írásából kiolvasható, egyfajta személyes felelõsséggel is tartozik a kutató a kutatott közösséggel szemben (40. és 145–146. o.), így joggal kérdezhetjük, hogy ebbõl a polifón (plurivokális) hangzásból egy netán az olvasásra vetemedõ nem társadalomtudós szakember mit tud kiszûrni. Hangsúlyozom, én magam sem tudom, hogy mi lehetett volna/ mi lehetne a jó megoldás. A kötet szerkesztõi olyan módon mentek 2
A konferenciát követõen annak anyagából egy reprezentatív angol nyelvû kötet is megjelent. Lásd Balogh, Balázs – Ilyés, Zoltán (eds.): Perspectives of Diaspora Existence. Hungarian Diasporas in the Carpathian Basin – Historical and Current Contexts of a Specific Diaspora Interpretation and its Aspects of Ethnic Minority Protection. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. 3 Kymlicka, Will – Straehle, Christine: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus. Kellék, 2001. 17. sz. 27–55.
168
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
a problémák elébe, hogy a megjelenõ írásokat tömbökbe szerkesztve adták ki, ezekhez a tömbökhöz pedig a szerkesztõi elõszóban mintegy használati utasításokat adtak. Az adott anyag többszólamúsága tekintetében minden bizonnyal ez kínálkozott a legjobb megoldásnak, és ha a tömbök kialakításának, az egyes tanulmányok egy tömbbe való besorolásának indokoltsága okán kételyeink is merülnének fel, a használati utasítás mégiscsak eligazít abban, hogy miért is kerültek az írások egy tömbbe. A kutatási terepek, témák és módszerek, valamint az ezek alapján született tanulmányok sokszínûségébõl kiindulva – és még egyszer: egyfajta ökonomista szemlélet jegyében –, magam is a tömböket tekintem át, és a szerkesztõi elõszón túllépve a tömbök koherenciájára is igyekszem figyelni. Nem vitatkozom tehát a kötet egyes írásaival (nem is említem meg mindegyiket, és ebben nem értékszempontok vezérelnek), inkább a kötet olvasta kapcsán általában felmerülõ kérdéseimet igyekszem bemutatni. A koherencia szempontjait már az elsõ, A szórvány probléma a társadalomtudományos diskurzusban címet viselõ tömb kapcsán bevonhatjuk az ismertetésbe, mert a tömb három írása igencsak különbözõ, mondhatni három irányba mutat. Biczó Gábor a nemzetközi diaszpóra-kutatások eredményeinek bemutatásán keresztül azoknak a magyar szórványkutatásokban való alkalmazása lehetõségét villantja fel. Az írásra tekinthetünk úgy is, mint a magyar szakma (szakirodalom) felzárkóztatása fele tett lépésre, és csak sajnálhatjuk, hogy a szerzõ által bemutatott eredményeket a kötetben nemigen látjuk visszaköszönni. Azt már a szerkesztõk is meg jegyzik az elõszóban, hogy a diaszpóra és a szórvány a magyarban két külön értelemben, kétfajta szórványlét megragadási lehetõségeként rögzült. A kettõ egy szintre hozásának kísérlete ebben a kötetben nem sikerült, mindegyik szerzõ szórványról beszél, anélkül, hogy ezt elhelyezné ebben a fogalmi kontextusban. Errõl megint csak mondhatni, hogy egyszerûen egy tudományos probléma, vagy hogy a konferencián jelen lévõknek nem volt alkalmuk a munkát írásban olvasni, ám azt gondolom, hogy a Biczó Gábor írásában körüljárt konnektivitás4 jelensége 4
Magyarul csak körülírással visszaadható fogalom, amely a diaszpóra és az anyaország, valamint a diaszpóra egyes csoportjai, tag jai között kialakuló kapcsolat lehetõségét, minõségét és intenzitását technikai és formai szempontból írja le, és jelzi a diaszpóra-fogalom térbeliségbõl való kihelyezõdését (Biczó i. m. 22.). Mint ilyen, Appadurai nem fizikai entitásként kezelt lokalitásával hozható párhuzamba. Vö. Appadurai, Arjun: Modernity at large. Cultural Dimensions of Globalization. University of Minnesota Press, Minneapolis – London, 1998.
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
169
nyomán született eredmények haszonnal alkalmazhatóak lettek volna az új kommunikációs helyzetbe került magyar szórványok esetében is. Ennek alkalmazásával talán jelezhetõek lettek volna a globális folyamatokba és transznacionális viszonyokba illeszkedõ kommunikációs formák jelentette kihívások és lehetõségek. Ezt az irányt – talán sajnálatos módon – nem követték tehát a kötet szerzõi. Megkockáztatom: esetenként azért nem, mert régebbi írásaikat vették elõ, azokat nem módosították, és így mutatták be a konferencián és közölték ebben a kötetben. Ha Biczó Gábor írását egyfajta elméleti irány kijelölésének, egy terephez nem feltétlen kötõdõ munkának tekintjük, akkor nemigen tudunk mit kezdeni a tömb másik két írásával, amelyek – bár önmagukban mindenképp értékesek és gondolatébresztõk – egy-egy sajátos esetét nézik meg a szórványnak és annak, hogy ez hogyan emelkedik be a társadalomtudományokba. Gergely András írása egy magyarországi és egészen más helyzetû szórványról, a kiskunokról, illetve a kiskunhalasiaknak a kultúrakutatási és identitásrekonstrukciós folyamatokra adott válaszairól szól, és jelzi a halasi kunok végleges asszimilálódását. Azt magam is csak mellékes, de mégsem megkerülhetõ kérdésnek tekintem, hogy bár a kötetben – azzal összefüggésben, hogy a szerkesztõk szerint a szórvány és szórványosodás problematika leginkább Erdélyre jellemzõ – jobbára erdélyi viszonylatokról van szó, Gergely András írása – néhány másikkal együtt – nem erdélyi terepet ragad meg. A tömb harmadik írása, Peti Lehel munkája a moldvai csángókat célzó nemzetmentési stratégiákat formáló, az azokban szerepet játszó intézményeket mutatja be, illetve a csángó biznisz szerkezetét elemzi, és nem hallgatja el a sokszereplõs mezõ aktorainak súlyos felelõsségét a csángók kolonizáló megközelítésének megkonstruálásában és fenntartásában. Az irányok tehát különbözõek – még az egyes tömbökön belül is –, és ebben az értelemben szinte bármelyik írás bekerülhetett volna ebben a tömbbe: Gergely András szövege – az írásban található utalás alapján (35. o.) egy másik szekcióban hangzott el. Hangsúlyozom: nem Gergely Andrást, nem Biczó Gábort vagy a többi szerzõt támadom, csak jelezni szeretném, hogy ezek alapján a szórvány kérdésérõl való tudományos beszéd szintre hozásának és operacionalizálásának kísérlete igencsak kétesnek tûnhet. Az aggály a kötet következõ tömbjének olvasta során is megmarad, hisz bár az Interetnikus, interkonfesszionális minták a magyar szórványvilágokban címû rész írásai érzékeltetik a szórványkérdés komplexitását, és önmagukban ezt a komplexitást eredményesen jelenítik meg, a terepek és
170
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
a megközelítési szintek különbözõsége okán mégiscsak példák maradnak egy nagy folyamatban. A példák példázása céljából külön megemlítem mindegyik írást. Pozsony Ferenc szinte teljes kutatói és kutatásszervezõi életpályájának tapasztalatait önti írásba, miközben a szórványok mindennapjairól ír, és amellett érvel, hogy a szórványokban élõk a saját, kívülrõl drámainak, tragikusnak tûnõ sorsukat sokkal gyakorlatiasabban élik meg (49. o.). Munkájában a hétköznapokban alkalmazott gyakorlati stratégiákat mutatja be, és ha ez a vizsgálatnak az egyik szintje, akkor a következõ két írás a szintek skálájában a másik oldalon található, hisz Tóth Pál Péter és Kiss Tamás viszont a történeti demográfia és a demográfia módszereivel közelíti meg a kérdést. Ez utóbbi szerzõnek a vegyes házasságok és az asszimiláció viszonyát demográfiai modellekben elemzõ írása ráadásul nem csak a különbözõ szintre, hanem a különbözõ, és feltehetõen csak egy szakmai elit által beszélt diskurzusra is igen jó példa. Ugyanerre lehet példa Kádár Edit nyelvészeti munkája is, amelyben az oltszakadáti magyarok (tehát egy partikuláris közösség) nyelvhasználati szokásait az etnolingvisztikai vitalitás és az interetnikus viszonyok kontextusában vizsgálja, és arra keresi a választ, hogy a gazdasági státus, a mobilitás, a vegyes házasságok, a nemzeti önszemlélet és a nyelvi identitás támpontjait felhasználva az elemzés milyen összetevõit nevezheti meg az életerõs szórvány fennmaradásának. A tömb következõ írása egy szerémségi példán elemzi a vallás és az identitás olyan szórványhelyzetben tapasztalható összefüggéseit, ahol a magyaroknak a katolikus vallásgyakorlásban a horvát közeggel, a mindennapi életben pedig a szerb, pravoszláv társadalommal való érintkezés során kell kialakítaniuk egy öndefiníciós stratégiát. Hajnal Virág és Papp Richárd, az írás szerzõi a vallásgyakorlásnak az identitás megalkotásában való fontossága mellett érvelnek, ugyanakkor kiemelik, hogy a népi vallásosság dominánsan magyar jellege mellett ebben ugyanúgy multikulturális jegyek fedezhetõk fel, mint a kultúrájuk más aspektusaiban is. Szintén esetelemzésen alapszik Szilágyi Levente írása, akinek munkájával megint Erdélyi terepre térünk vissza, és az elõbbi íráshoz hasonlóan az etnikai és vallási identitás viszonyát követhetjük nyomon egy sajátos helyzetû, a szórványosodásnak fokozottan kitett, és mára a környék magyar falujaként azonosított máramarosi településen, Hosszúmezõn. Szilágyi Levente tanulmánya nem csak abban hasonlít az elõbbi munkához, hogy egy sajátosan multikulturális környezetben élõ közösség viszonyait elemzi, hanem abban is, hogy rámutat az identitások közötti
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
171
átjárhatóságra és azoknak a helyzetfüggõségére. Úgy tûnik – erre az itt bemutatott kötet anyaga is többrendû bizonyíték –, a tudomány eredményesen túllépett az egyes és szigorú határokkal körülbástyázott identitások képzetén, és hatékonyan meg tudja ragadni az identitások határainak a képlékenységét, rugalmasságát. Tudományos eszközeinek tehát vannak az ilyen összetett jelenségek leírására, kérdés azonban, hogy a szórványstratégia tudja-e használni ezt a tudást, és milyen eszközei vannak a szórványkérdés ilyen értelmû megközelítésére? A gondolatot tovább fûzve fel lehet tenni a szintén aggasztó kérdést, hogy a szórványstratégia és a szórványkérdés ugyanannak az értelmezési mezõnek képezi-e a részét, vagy két, egymástól elkülönülõ diskurzusról, ezzel összefüggésben pedig egymástól függetlenül cselekvõ aktorok csoportjáról beszélhetünk. 5 Az eszközök, illetve a lehetõségek némelyikét a következõ, a Szórványközösségek, történeti identitásrégiók, fejlesztési régiók cím köré szervezõdõ tömb néhány írása villantja fel, s bár ez a tömb címében gyakorlati jelleget ígér, a tudomány és a cselekvési stratégia vegyesen van jelen benne. Péntek János tanulmánya a konferencia tágabb színhelyéül szolgáló Kalotaszeg kapcsán tudományos és szórványstratégiai kérdéseket egyaránt felvet, ezért inkább tekinteném az utolsó tömb részének, bár persze, az is önkényesnek tûnhetne. Mindenképp fontosnak tartom megjegyezni, hogy az írás vállalásai alapján a tudósi habitus nem zárja ki sem a szórványproblémák tekintetében oly fontos éleslátást, sem a felelõsségteljes gondolkodást. A szerzõ ennek jegyében – túllépve a tisztán szakmai célokon – a kutatások és a konferenciák feladataként a reális igények szakszerû megfogalmazását, a nemzetközi példákat is felhasználó argumentációt és a politikusok, a nemzetközi fórumok fele való hiteles közvetítést nevezi meg. Egyfajta gyakorlatiasság a következõ, a Kalotaszeg peremvidékének szórványosodási folyamatait elemzõ írásban is elõbukkan, hisz Balogh Balázs és Fülemile Ágnes a nevezett peremterületen elhelyezkedõ falvak recens folyamatainak bemutatásánál arra is rávilágítanak, hogy a kulturális turizmus következtében a Kalotaszeghez való tartozás gazdasági kérdéssé is válhat. A különbözõ, ezen a peremterületen elhelyezkedõ szórványcsoportok leírása után pedig, mintegy zárásként megnevezik azt a három közösséget (Györgyfalva, Kajántó, Középlak), amelyeknek esélyei lehetnek a megmaradásra, a többi magyar közösséget pedig az egy-két évtizeden belül biztosan kihalók csoportjába sorolják. 5
Köszönöm Peti Lehelnek a megjegyzést.
172
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
Azt jelentené ez – Péntek János írásának egyik pontjára hivatkozva (147. o.) –, hogy ezt alibiként használva a szórványstratégia le is mondhat ezekrõl a közösségekrõl? Szintén gyakorlati alkalmazhatóságot kínál dolgozatában Borsos Balázs, aki a Magyar Néprajzi Atlasz adatainak számítógépes klaszteranalízisét, és az így születõ csoportalkotást a szórványkérdésben is hasznosíthatónak tartja, hisz mint mondja, ezekbõl a szórványok szempontjából egyáltalán nem mellékes kulturális hasonlóság, azonosság, különbség tényezõire is fény derülhet. Nem mindegy, hogy egy szórványközösség kultúrája hasonlít-e a környezetében élõ, azonos etnikumúak kultúrájához, vagy ezen belül is sajátos csoportnak számít. Az elemzés azt mutatja, hogy az erdélyi szórványok kulturálisan inkább a hasonló szórványokhoz kötõdnek, kevésbé a tömbmagyarsághoz, és az észak-erdélyi szórványok egymástól is jobban elkülönülnek, mint a dél-erdélyiek. Azt hiszem, ezek az adatok – amennyiben az 1900 körüli adatokat ma is érvényesnek tekintjük – megfontolandók a konnektivitás és Kiss Dénesnek a lentebb bemutatott, hálózatiságra javaslatot tevõ dolgozata kapcsán. A gyakorlati alkalmazhatóság fele mutató irány a tömbnek még két írásában bukkan fel, ráadásul az ezekben felvállalt irányok kapcsolatban állnak az elõszóban is megnevezett ökológiai lehetõségekre való építkezéssel. Ilyés Zoltán írása egy, a társadalomtudományokban ritkábban alkalmazott, de általában és a konferencia problematikája szempontjából is igen hasznosnak tûnõ megközelítést vet fel, amikor a kultúrtáj társadalomtörténeti palimpszesztként való olvasására és emellett fejlesztési erõforrásként történõ hasznosítására tesz javaslatot, és a kultúrtáj védelmének különbözõ állomásait mutatja be. Az erdélyi kultúrtájak kapcsán jegyzi meg, hogy azok az etnikumok együttélése során formálódtak, így versengõ kisajátításuk, etnicizálásuk a fenntartható fejlõdés szempontjából igencsak káros. Ezzel a megjegyzéssel csak egyetérteni lehet, ezért igen nagy kár, hogy a szerzõ a kultúrtáji értékeknek az erõforrásként való hasznosítási lehetõségeire csak a tanulmánya végén egy nem túl sok konkrétumot felvonultató mondatban tér ki, így nem tudjuk meg, hogy az echte magyar ügyként kezelt szórványkérdésben az ökológiai erõforrások hasznosítása terén hogyan lehet túllépni az etnikai határokon. Erre sajnos a következõ – az írásból kikövetkeztethetõen építész, tájépítész szakemberek6 által jegyzett – munkából sem 6
Az írás szerzõi Fekete Albert, Kabai Róbert és Eplényi Anna, ám a Sztánai Mûhely ennél jóval több tagot számlál.
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
173
kapunk választ, amelyben viszont az ökológiai és kulturális sajátosságoknak egy hosszú távú, és a sztánai völgyben nagyobbrészt megvalósult projekt keretében történõ hasznosításáról olvashatunk. Az ilyen törekvések mindenképp hasznosak, tehát sem a törekvésnek, sem az azt bemutató írásnak a hasznát nem áll szándékomban elvitatni, azonban két meg jegyzést fûznék mégis hozzá. Egyrészrõl – az elõbbi írás kapcsán említett etnikai együttélés tényét és annak tájformáló hatását figyelembe nem véve – a projekt mintha magyar területként tartaná számon Kalotaszeget, amikor hagyományõrzésrõl, az identitás és a nemzeti tudat megerõsítésérõl beszél. Ugyanakkor kistérségi összefogást is említ, ami tiszta magyar falvakat is román falvakkal való együttmûködésre kényszeríthet, és ebben az etnikus jegyek piacosítása más felhangot kap. Másrészt a falut egy premodern entitással azonosítja: a faluközösséget és annak tiszta, õsi funkcióit mint jelenkori adottságot kezeli. Azt gondolom, hogy ez minden nemes szándék mellett is egyfajta ideológiailag terhelt látásmód, ami a falu fejlõdését nemhogy segítené, hanem megzavarja, hisz olyasmit kér számon rajta, ami már rég nem a sajátja. A kultúrtájak hasznosítása egy eddig nem exponált kérdést vet fel, ami viszont általános értelemben is érvényes lehet: a fejlesztések, befektetések, projektek mit kezdenek a román, a cigány lakossággal, a helyi érdekekkel és a kapcsolatok szövedékével, hisz egy átfogó stratégia keretében ezt az alaphelyzetet is kezelni kell, netán meg kell szerezni egy adott projekthez a másik közösség támogatását. Errõl a kötet írásai nemigen szólnak. A legegységesebbnek a Történeti és recens szórványvilágok, életutak, szórványnarratívák címû tömb tûnik, bár a történeti szórványvilágokat csak áttételezve találhatjuk meg bennük, amennyiben a helyi vagy a történeti emlékezetet egyfajta jelenlévõ múltnak tekintjük, hisz egyébként az írások mai helyzeteket, tudásformákat és folyamatokat elemeznek. Persze, az írások néprajzi, tudományos értékébõl ez mit sem von le, mint ahogy az sem, hogy ezek a munkák jelen eszközeink és lehetõségeink felõl mérlegelve igencsak távol állnak a gyakorlatba való átfordítás tényleges lehetõségétõl. Tudom, nem az volt a cél, de egy ilyen konferencia és kötet kontextusában való olvasatuk ezt a kérdést is magában hordozza, és azt is tudom, hogy az átfordítás lehetõsége azért is korlátolt, mert a tudományok ilyetén rangsorában a néprajz messze elmarad például a szociológiától és a demográfiától. Mindemellett Keszeg Vilmos, Magyar Zoltán, Ozsváth Imola és Nagy Réka írásainak tudományos érdemeit elvitatni aligha lehet, hisz az egységes horizonton belül a szórványsorsnak a narrativikus, élettörténeti
174
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
leképezõdéseit, és annak funkcióit vizsgálják, mi több, egy vájtfülû olvasó Keszeg Vilmos munkájában, de különösen annak következtetéseiben akár a használhatóság szempontjait is felfedezheti. A tömb folyamatos olvashatóságához a megközelítések és horizontok mögött fellelhetõ szemléleti egységesség is hozzájárul, amit minden bizonnyal az is erõsített, hogy a szerzõk nagyobb része a Kolozsváron formálódó narratívakutatási iskolában adja át tapasztalatait, bontakoztatja ki tudását. Ennek ellenére nehezen érthetõ, hogy miként jelenhetett meg egy 2006-os konferencián elõadott, de 2003-ban megvédett magiszteri dolgozat úgy egy 2007-ben kiadott kötetben, hogy lábjegyzetként benne maradt a következõ megjegyzés: „Jelen dolgozat készülõ magiszteri vizsgamunkám egyik részfejezete...” (228. o.) Netán arra gondoljunk, hogy fentebb megkockáztatott megjegyzésünk a régebbi, és egy ideje elõ nem vett, tehát nem módosított írásokról helyénvaló, miként az a sejtésünk is, hogy a kötet némely írása – mint amelybõl az inkriminált idézet is származik – már megjelent, sõt mi több: többször megjelent. Ez persze tágabban konferenciaszervezési, konferenciázási és publikációs szokásainkról is árulkodik, még tágabban pedig a tudományos világ szerkezetérõl mond el sok mindent, aminek taglalásába ehelyütt talán nem érdemes belevágni. Az ez után következõ, a kötetet lezáró tömb (A szórványgondozás esélyei és dilemmái) az ebben az ismertetésben is felvetett kérdéseket, a cselekvés lehetõségeinek kérdéseit helyezi elõtérbe, meglátásomban a kötet többi, tudományos részéhez képest aránytalanul kis terjedelemben. Azt jelentené ez, hogy tudósok sokan vagyunk, cselekvõk pedig annál kevesebben? Vagy hogy a cselekvõk nem a szavak emberei, hanem a tetteké? A választ persze nehezíti, hogy a cselekvõk között találunk egy tudóst, Kiss Dénest, aki viszont (vallás)szociológiai, -antropológiai olvasmányait és tereptapasztalatait hasznosítva egy igen érdekes javaslatot fogalmaz meg a vallási kisebbségek identitásfenntartó stratégiáinak etnikai szórványokra való alkalmazhatósága kapcsán. Rövid írásában bemutatja az erdélyi vallási és etnikai kisebbségek mint kognitív kisebbségek azonosságait, majd a vallási közösségek határait védõ és a folytonosságot fenntartó stratégiáit mutatja be a lokális és a térben szétszórt közösségek esetén. Ez utóbbit azért is tarthatjuk fontosnak, mert az etnikai szórványok is legtöbbször térben szétszórva élnek, és itt újra hivatkozhatunk a konnektivitás fontosságára. Kiss Dénes végül kiemeli az alkalmazhatóság korlátait, az ezzel kapcsolatos kételyeit fogalmazza meg, mert – mint
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
175
mondja – az etnikai szórvány vallási közösségként való megszervezésének két fõ akadályát látja: egyrészt a szórványközösségekben mindig hiányozni fog a vallási közösségek kiemelt motivációs tényezõjeként láttatott üdvösség utáni vágy, másrészt a szórványközösség társadalmi vonzereje is alacsony. Az elõbbin értelemszerûen nem lehet változtatni, de az utóbbin igen, amennyiben egy tágabb közösség visszaigazolja a közösséghez való tartozás társadalmi értékeit. Kiss Dénes írását egy fontos lépésnek vélem annak irányába, hogy a társadalomtudósi tapasztalatok a gyakorlatban is használhatók legyenek. Persze, nem úgy, ahogy a tömb másik szerzõje, Vetési László mondja: [a kutató] „még azt a felelõsséget sem vállalja, hogy a tézisekbõl következõ tennivalót, cselekvési parancsot megfogalmazza.” (262. o.) Noha ebben a kutatót aktivistaként láttató modellben Vetési Lászlóval nem értek egyet, írását a kötetben igen fontosnak tartom, hisz egyrészrõl a szórványkérdésnek egyik jó ismerõje, hivatásából adódóan sokat is tett az ügyben, és nem utolsó sorban ebben az írásban lényegi problémákat, a különbözõ aktorok együttmûködésének problémáját feszegeti. Anélkül, hogy érdemeit elvitatnám, megjegyezném, hogy az általa használt metaforikus nyelvezet inkább közelíti a kérdéskört a „látványos, érzelmeket felkavaró helyzet” leíró bemutatásához, semmint a „megértõ-magyarázó” (Kiss Dénes, 279. o.) oldalhoz. A használt beszédmódok különbözõsége ebben az esetben igen szembeötlõ, ami a tudósok és cselekvõk közti párbeszédnek semmiképp nem kedvez. Vetési László metaforáit olyannak látom, mint a kötet borítójának fotóját, ami metaforaként jól megmutatja a problémát, de ha nem szervezõdik köré egy a metaforát kibontó elemzés, az elvész a búskomor nyelvezetben, és fennáll annak a veszélye, hogy olyanná váljék, mint a kötet záró tanulmányának a mi a jó cselekvés kérdésre adott záró mondata: „A válasz nem itt és most adatik meg, talán sosem és sehol. ” (286. o.) Természetesen, Vetési László itt megjelent szövege nem csak ebben merül ki, hisz mint már korábban említettem, a szórványkérdésnek fontos problémáira hívja fel újfent a figyelmet azzal, hogy az aktorok helyzetét és együttmûködési lehetõségeit elemzi, és foglalja egy modellbe. Bár rezignáltan jegyzi meg, hogy a különbözõ intézmények a maguk útját járják, és hogy a jelenlegi támogatási rendszer financiális okokra is visszavezethetõen – és mivel nem átfogó – nem problémamegoldó, hanem ünnepi, közérzetjavító, mégis cselekvési terveket fogalmaz meg, ahol a tudományos munkának – bár említi – nem világos, hogy milyen szerepet szán. A helyzetelemzõ modellben tehát
176
SZABÓ Á. TÖHÖTÖM
számon kéri a tudósokon a felelõsséget, a politikán és az egyházakon a tudósok munkája iránti érdektelenséget, a cselekvési modellben mégsem tudja azt érdemben elhelyezni. Amennyiben cselekvésrõl, megvalósításokról beszélünk, kérdés, hogy a Vetési László által felsorolt sikeres projektek (Kalotaszegen Zsobok, Mezõségen Válaszút, Dél-Erdélyben Déva) mennyiben támaszkodtak tudatos, központilag szervezett és irányított programokra, ezeken keresztül netán tudományos eredményekre. Vagy a létrehozók és mûködtetõk nem keresték a tudományos eredményeket, következésképp az itt a tudomány és a gyakorlat viszonyáról felvetett kérdések is érvényüket vesztik, és továbbmenve: le kell mondanunk a tudomány alkalmazhatóságának illúziójáról. Mielõtt e tömb – felületes – ismertetését befejezném, még egy problémát emelnék ki, amit az elõszó és Pozsony Ferenc jelzése mellett Vetési hangsúlyoz: a szórvány nagy része városokban él. Mindeközben – a problémának a köztudatban történt ilyen irányú rögzülésével párhuzamosan – a kötet esettanulmányai, a mikroléptéket néprajzi, antropológiai elemzõ igénnyel vállaló írások a faluról beszélnek. Hogyan is várható akkor, ha a tudomány másról beszél, hogy tevõlegesen hozzájáruljon a stratégiák kidolgozásához? Itt megint a konnektivitás problémájára hivatkoznék: ha ugyanis a falu technikai okokból nem is tud bekapcsolódni – ám nagyon sokszor az is igen – az új kommunikációs hálózatokba, a városi szórványok ezekbe a kapcsolathálókba mindenképp integrálhatóak. A falu–város megkülönböztetése illetve a különbségek fölötti elsiklás összefüggésben van a már említett divergenciával, a tudomány és politikum beszédmódjának szétfejlõdésével, sõt, az egyes tudományok és az azokon belüli részterületek nyelvezetének egyre szakszerûbbé válásával, és a tudományon belüli különbözõ irányokkal és területekkel. A jelenség pedig kérdéseink szempontjából azért is nyugtalanító, mert ha stratégiák kidolgozásáról van szó, akkor az egyes területek, régiók sajátosságaikból fakadóan specifikus stratégiákat követelnek, viszont emögött jól strukturált – hogy ne mondjam: egységes – tudományos tapasztalati anyagra van szükség. Csodálkozom azon, hogy a kötetben sem egyik, sem másik oldalon nem vetõdött fel egy olyan harmadik szint szükségességének a kérdése, amely a tudomány és a politikum közé ékelõdve mintegy közvetítõként mûködne, és kommunikációba hozná a két felet. Pedig az ilyen közvetítõk mûködésére sok társadalomtörténeti és társadalmi példánk van, mi több, a tudományban némiképp ilyennek tekinthetõ a szociológia egyes területeinek eredményeit hasznosító vidékfejlesztés. Olyan szakértõkre gondolok tehát, akik
Tudósok és aktivisták – beszédmódok és szórványok
177
ismerik a gyakorlati helyzeteket, értik a tudományt, és esetleg le tudják fordítani a politikusok nyelvére, és fordítva: a politikusok igényeit a tudomány eszközeivel képesek operacionalizálni. A kötet tehát tudományos eredményként – felsorolt hiányosságai ellenére is – a tudomány számára fontos lehet, hisz aki a szórványkérdés egyes aspektusaival, különbözõ szintû és szemléletû megközelítéseivel akar találkozni, az ebben a kötetben erre bõven kap ízelítõt. Mivel nem gyõzi meg a cselekvõ szint szereplõit arról, hogy olvassák, és feltehetõen olyan nyelven szólal meg, amelyet akkor sem értenének, ha olvasnák, a szórványkérdés olyannyira fontos gyakorlati vonatkozásaiban hasznához legalábbis kételyeket fûzhetünk. Visszatérhetünk tehát egyik fontos kérdésünkhöz: hogyan integrálhatók ezek az eredmények egy cselekvési tervbe, tud-e tenni valamit ezért a társadalomtudomány, vagy a szórványokat – a szintek közti közvetítés hiányában – egyszerûen egy ürügynek és eszköznek szánja a kutatásaiban, és ezzel lemond mindenféle felelõsségrõl, de a terminológia csiszolásával, nemzetközi felzárkóztatásával és a problémák mélyére való hatolással továbbra is õrzi a távoli vidékek kutatásában megszerzett vélt primátusát. A tudomány és a tudomány tárgya közti aszimmetrikus viszony fenntartásával pedig óhatatlanul hozzájárul – mint ahogy azt Peti Lehel elemzésében a csángók kapcsán láttuk – a szórványok kolonizációjához, áttételesen pedig azoknak a viszonyoknak a rögzítéséhez, amit a cselekvõk meg akarnak változtatni. Végszóként még egy sejtésemet fogalmaznám meg: párhuzamosságot és összefüggést látok a cselekvési szféra támogatásainak eseti jellege és a kutatások esetlegessége között, ami a jelen kötetbõl is nagyon kiviláglik. A tömbök koherenciája kérdésének szinte mániákus újra és újra való feltevésével azt is ki akartam domborítani, hogy a konferencia szervezõi és a kötet szerkesztõi – pongyolán szólva – hozott anyagból dolgoztak. A kutatók épp ott kutattak, olyan módszerekkel és olyan témákat, amire épp forrás volt, az írások pedig ezekbõl a kutatásokból születtek. Talán közelebb vinne a két szféra egymással való kommunikációjához, ha sem a támogatások, sem a kutatások nem esetlegesek lennének, és ezeket már az elsõ szinten, a tervezés szintjén össze lehetne hangolni. És azt hiszem, hogy ebben nem a kutatókat terheli a nagyobb felelõsség, hanem a beavatkozás eszközeit is birtokló szférát, amely megrendelhet kutatásokat, vagy mellõzhet témákat.
BAUMANN TÍMEA – LÉVAI GÁBOR
A társadalomtudományok multikulturalizmusa avagy miként szólaljon meg a határon túli magyar tudományosság? Papp Richárd (szerk.): Délvidék/Vajdaság. Társadalomtudományi tanulmányok. Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet, Zenta, 2007. 293 oldal.
A
bemutatandó kötet olvasása közben fogalmazódott meg egyre erõteljesebben bennünk a címben feltett kérdés. Miként szólaljon meg a határon túli magyar tudományosság? Vagyis: Hogyan viszonyuljon ez a hang és a mögötte álló intézményrendszer az anyaországi, más kisebbségi magyar és más szerbiai tudományos körökhöz? Témáiban, módszereiben, intézményeiben hogyan jelenjen meg az önállóság? Ezek a kérdések megkerülhetetlenek a határon túli magyar területeken mûködõ (és ezt a területet kutató) társadalomtudósok számára, de ugyanígy a kisebbségi magyar területekkel foglalkozó hungarológia számára is. Hungarológusként pillantva a Délvidék/Vajdaság kötetre különösen érdekes annak tematizálása, a tanulmányokon keresztül megnyilvánuló törekvések a vajdasági magyar tudományossággal kapcsolatban. Hiszen a hungarológus is elfogult: sajnos gyakran hajlamos csak a magyar nemzeti paradigma és az anyaország szempontrendszere felõl közelíteni az egyes határon túli magyar területek kérdéskörei felé – sokszor megfeledkezve annak önálló tendenciáiról, és a más etnikumok által ért hatásokról. Emellett gyakori a népi
A társadalomtudományok multikulturalizmusa
179
kultúra miszticizálása is – amikor is szemet hunyunk a társadalmi változások felett. Holott éppen az a szerencsésebb, ha több oldalról, „saját kultúránk zárójelbe tételével” (ahogy Clifford Geertztõl tanulhattuk) pillanthatunk más közösségekre, és nem csupán egy perspektíván keresztül mutatjuk be azt. A Délvidék/Vajdaság kötet az elsõ kézbevételkor ezeket a koncepciókat támaszthatja alá a borítón található fotóval, Lennert Géza Lakodalmasok címû alkotásával. A fekete-fehér fotográfia a barnított háttér elõtt, a hagyományok világát ábrázolva erõsíti azt a megszokott elképzelést, hogy fõként népi életformához és az etnicitáshoz kapcsolódó információkat kaphatunk a kötetbõl. Ez lehet a kép hagyományos konnotációja. Csak töprengésként vetjük fel a kérdést, hogy vajon szerencsésebb lett volna-e valamely a kötetben szereplõ másik fényképet választani címoldalra, amely más irányba indítja el az asszociációkat. Ez persze csupán a külcsín, amelynél sokkal fontosabb a szellemi tartalom. A kötetet felütve meggyõzõdhetünk róla, hogy ezek a hagyományos koncepciók a vajdasági magyar tudományosság témáiról és problémafelvetéseirõl itt nem igazolódnak. A Délvidék/Vajdaság tanulmánykötet sokoldalúan igyekszik bemutatni mindazt, ami a társadalomtudományokban e területen mûvelhetõ és eredményként elõtárható – így a tanulmányok a történettudomány, a mûvelõdéstörténet, a nyelvtudomány, a kisebbségkutatás, a néprajz, a kulturális antropológia, a szociológia és a pszichológia tudományterületeirõl válogatódnak össze. Továbblapozva pedig láthatjuk, Lennert Géza fényképei is inkább a Vajdaság mai életképeit tárják elénk, amelynek a lakodalmasok ugyanolyan részesei, mint a „Limán lakótömb” vagy Újvidék szétlõtt hídja. A híd a kisebbségi lét kérdéseivel kapcsolatban egy már szinte unalomig ismételt toposz. A kisebbség mint közösség hidat képez két etnikum között. Ez a gondolat azonban mintha megállt volna a toposz szintjén, de nem jutott volna mélyebbre a tudatban. A kötet elején álló, Harmath Károlytól származó idézet is ezt húzza alá: „S a hidak mindig hullani fognak, amíg meg nem születik az emberben az õszinte vágy, hogy közeledjen a másikhoz. Sok hídépítõre van szükségünk.” A szerzõ gondolatait a szerbiai NATO-bombázások eseményei indították el. És valóban, a vajdasági magyar közösség a ’90-es években megtapasztalhatta, hogyan szakadnak szét hidak. A Délvidék/Vajdaság kötet mottójához híven szintén felvállalja a híd szerepet: összekötni kívánja a magyarországi és a vajdasági magyar tudományos köröket. Hiszen a tanulmányok szerzõinek
180
BAUMANN TÍMEA – LÉVAI GÁBOR
egy része nemcsak a vajdasági magyar, de a magyarországi tudományos szférának is aktív résztvevõje. A kötet pedig az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet közös gondozásában jött létre. A szerkesztõ, Papp Richárd is hangsúlyozza elõszavában ezt a szerepet: „Nemzetpolitikánk aktuális helyzetét figyelve pedig még égetõbbnek látszik a szükség a nemzetrészek közötti egymást értõ diskurzusra.” A híd más irányba is épül: a könyv ugyanis egy sorozat második darabjának tekinthetõ. A sorozat elsõ tagja a Kárpátalja – Társadalomtudományi tanulmányok címû kötet. Hasonló kísérletek különbözõ tudományterületeken természetesen korábban is meg jelentek: egyes kötetek vagy akár kötetsorozatok igyekeztek elmondani hasonló tematikájú történeteket a határon túli magyar régiókból – említhetjük itt például a nyelvtudomány területérõl „A magyar nyelv Ukrajnában / Jugoszláviában / Szlovákiában” sorozatot, mely az egyes magyar területek nyelvi helyzetét mutatta be igen részletesen. Ez a párbeszéd természetesen fontos, hiszen az egyes kisebbségi közösségek hasonló problémákkal kerülnek szembe, tehát célszerû is a társadalomtudósoknak egymás eredményeire reflektálni. A híd épülhetne egy harmadik irányba is – ami sajnos ebben a kötetben sem jelenik még meg – mégpedig jelen esetben a szerbiai társadalomtudományok irányába. Hogy ne csupán párhuzamos diskurzusokként jelenjenek meg a magyar és más nemzetiségû kutatók véleményei és eredményei, hanem találkozzanak egy közös pont mentén, amely maga a kutatás helyszíne, a többnemzetiségû Vajdaság. Nevezhetnénk ezt a társadalomtudományok multikulturalizmusának. Persze ahhoz, hogy a tudományok terén a multikulturalizmus nézõpontja megjelenjen, ennek a társadalom nézõpontjában is meg kellene jelennie. Ezen a ponton pedig egy újabb kérdés merülhet fel bennünk: Kinek is szól ez a kötet? Kifelé (az anyaország felé) prezentálja magát a vajdasági magyar társadalomtudományos szféra, vagy inkább egy belsõ dialógus látleletét tartjuk a kezünkben? Természetesen ezek a kérdések összefüggésben vannak a címben feltett önállóságra vonatkozó kérdésünkkel is. Továbbá: a kötet a vajdasági magyar tudományosság számára kínál fel megvitatandó problémákat és módszertani kérdéseket avagy Vajdaság-képünket kívánja alakítani a társadalomtudományok bemutatott eredményein keresztül? Az Elõszóból kiderül, hogy a szerkesztõ tudatos döntése volt a tudományterületeket érintõ dilemmák közreadása, melyek által bepillanthatunk a „kulisszák” mögé is. „Annyiban mégis más ez a kiadvány, hogy a benne olvasható tanulmányok a bennük található tudományos kérdéskörök, elemzések mellett azt is számba
A társadalomtudományok multikulturalizmusa
181
veszik, hogy milyen a szerzõjük által mûvelt tudományág helyzete a Vajdaságban, hogyan, milyen módszerekkel, értelmezési lehetõségekkel és eredményekkel járul hozzá egy-egy tudományos diszciplína a délvidéki magyarság mélyebb megértéséhez, illetve milyen új meglátások, utak, célok felé lehet irányítani ezeket a kutatásokat.” Így például a helytörténeti kutatások és írások kapcsán felmerülõ kérdéseket és módszertani problémákat ismerhetjük meg Németh Ferenc mûvelõdéstörténész és Pejin Attila történész, muzeológus írásaiból. Káich Katalin mûvelõdéstörténész pedig a vajdasági mûvelõdéstörténet kapcsán veti fel az egyetemesség és a regionalitás viszonyának kérdését. Papp Árpád néprajzkutató, kulturális antropológus a néprajzi kartográfia módszerét javasolja alkalmazásra. Ennek segítségével a kulturális jelenségek „domborzati” térképét kívánja létrehozni, amint ezt példákon keresztül is bemutatja. Az olvasó számára azonban sajnálatos, hogy grafikát nem mellékelt írásához, amely bizonyára még meggyõzõbben mutatná be a módszer elõnyeit. Továbbá megismerhetjük Papp György nyelvész írásából a vajdasági frazeológiai korpusz kutatási problémáit, adattárba illeszthetõségének kérdéseit. Hódi Éva Tünde orvos, pszichiáter és Hódi Sándor pszichológus, társadalomkutató pedig a szerbiai egészségügy átalakításával kapcsolatos kérdéseket és a pszichológia mint tudomány és gyakorlat lehetetlen helyzetét tárják elénk. A dilemmák és új utak, célok felvázolása mellett egyes diszciplínák részeredményeit vezetik fel a tanulmányok. Hózsa Éva irodalomtörténész tanulmányában a perem- és szigetlét irodalmi megjelenéseit vizsgálja Grendel Lajos, Németh István, Juhász Erzsébet és Gion Nándor írásait egybevetve. A vajdasági magyar társadalomkutatás legfõbb eredményeit Gábrityné Molnár Irén politológus vonultatja fel írásában, kiemelve a Magyarságkutató Tudományos Társaság munkásságát. A végzett kutatások közül e kötetben az anyanyelvû oktatással kapcsolatos információkat és problémaköröket ismerheti meg az olvasó. Emellett felhívjuk a figyelmet a részletes mellékletekre, melyek az MTT kiadványait közlik. A vajdasági magyar történelemtudat alakulásáról olvashatunk Ózer Ágnes történész, muzeulógus tanulmányában, a kötet szerkesztõje, Papp Richárd kulturális antropológus, néprajzkutató pedig a kulturális antropológia kvalitatív módszertanát alkalmazva mutatja be konkrét eseteken keresztül a vajdasági magyar nemzettudat megnyilvánulási formáit. Hajnal Virág kulturális antropológus írásában a dobradósi magyar beszélõközösség nyelvhasználatával kapcsolatos vizsgálatát tárja elénk, melyben a szociolingvisztika és
182
BAUMANN TÍMEA – LÉVAI GÁBOR
a kulturális antropológia módszereit ötvözve sikerül mélyebb összefüggésekben beszélni errõl a kérdéskörrõl. Hosszúra nyúlt felsorolásunk is a kötet sokszínûségérõl tanúskodik, ami a különbözõ tudományterületek bevonásában, illetve az eltérõ hangsúlyok helyezésében (helyzetleírás, kritika, módszertani kérdések és javaslatok, eredmények bemutatása) is érzékelhetõ. Amit azonban hiányolunk, az az átvezetés az egyes írások között. Egy összekötõ erõ, ami – azon túl, hogy a helyszín Vajdaság és a társadalomtudományok körében mozgunk – összetartja ezt a laza szövetet. Hiszen az egyes írásokból annyi kérdést, megoldandó feladatot kapunk, hogy minden egyes tanulmány megkövetelhetné magának a reflexiót, a viszontválaszokat más tudósoktól azonos területrõl. A felmerülõ dilemmák egy-egy kisebb fórumot is létrehozhatnának maguk körül, amelyekben ezek megvitatásra kerülhetnének. Ebbõl a szempontból ez a kötet csak egy elsõ kezdeményezésnek tekinthetõ, ami akkor válna teljessé, ha ezek a fórumok valóban létrejönnének valamilyen formában. Így egyelõre csak a vajdasági magyar tudományosság néha igencsak aggasztó látleletét olvashatjuk a kötetben. Ugyanilyen töredékes marad bennünk a kép az eddigi eredményekkel kapcsolatban, hiszen a tanulmányok csak egy-egy kiragadott kutatást tudnak bemutatni a nyilvánvaló terjedelmi korlátok miatt. Mindazonáltal a kötet nagyon sok irányban ébreszthet gondolatokat, és hiányaival együtt is ösztönözheti a vajdasági magyar társadalomtudományok önálló hangjának kialakulását. A Vajdaság nemcsak szövegekben, hanem képekben is meg jelenik Lennert Géza fotográfiáin keresztül. A magyarországi születésû, de fiatalon Vajdaságba kerülõ alkotó képeinek középpontjában az ember áll. Igaz ez nemcsak a szó átvitt értelmében, hanem a kompozíció felõl közelítve is. A klasszikus szerkesztési elvek tudatos felrúgásával (a fõtéma középre helyezésével) is hangsúlyozza, hogy a Vajdaságot elsõsorban lakóin keresztül lehet megfogni és megközelíteni, ami jól illeszkedik a kötet társadalomtudományos szemléletmódjához. A címlapkép után várt tartalommal szöges ellentétben állnak a könyv belsõ oldalain látható fotográfiák, hiszen távolról sem egy kvázi-idillikus (idealizált) paraszti-népi világot mutat be, hanem egyértelmûen a posztmodern Vajdaság jelenik meg rajtuk minden ellentmondásával együtt. Láthatunk idõsödõ parasztembereket, falusi cigányokat és modern nagyvárosi fiatalokat egyaránt. A képanyag heterogenitását tovább növeli, hogy a fotók tág idõintervallumot fognak át, a ’70-es
A társadalomtudományok multikulturalizmusa
183
évek elejének világától, a ’90-es évek NATO-bombázásának idõszakáig villant föl pillanatokat a területrõl. A naturálisan szerkesztett, fekete-fehér képekben erõs dokumentarista hatás érzõdik, amely azonban kiegészül a posztmodern korban uralkodóvá váló szubjektivitással. A szubjektív dokumentarizmus irányzatának képviselõi rendszerint csupán háttérként, mintegy díszletként használják a környezõ tájat, azonban a fõ témát a képek szereplõinek spontán pillanatai adják. Így a Nemzedékem képsorozat látszólag minden komponálást nélkülözõ, de mégis pontosan szerkesztett fotóin sokszor egy „árulkodó” apró részlet adja meg a kép értelmezését – például a háttérben felbukkanó újvidéki híd és paneltömbök. Az idõ múlása is indirekt módon, a már említett hídon keresztül is érzékelhetõ, a Nemzedékem 8. számú képén még álló hidat hamarosan a Dunába lõve láthatjuk a Hídsirató címû képen. Az egymás után következõ képekben mintha egy családi fotóalbum darabjait látnánk. A kezdõ képeken még a jelzésszerûen létezõ paraszti világ, majd az indusztriális és a posztindusztriális kor egy-egy pillanata jelenik meg kronologikus sorrendben. Az idõbeli elõrehaladás a fotográfus alkotástörténete is, hiszen a képek nem egy tudatosan készített sorozat darabjai, hanem az életmû teljes korpuszából kerültek összeválogatásra a kötet számára. Így az értelmezést is („Ez a Délvidék képekben.”) csak utólag, a tanulmánykötetben szánt funkciójukból nyerik el a fotók. Az interpretáció ezáltal egy teljesen új konstrukciót jelent, hiszen mind az idõ, mind a helyszín rögzítetlenné válik, és a befogadó a Délvidék/ Vajdaság címszón keresztül igyekszik egységet alkotni a fotográfiákból. Mivel a képek az egyes tanulmányokat választják el egymástól, nem tekinthetõk illusztrációnak, inkább egy-egy önmagukban álló és kissé reflektálatlan ábrázolásoknak, amelyekbõl egy újabb, most már vizuális benyomást nyerhetünk a Vajdaság egykori és mai valóságáról, melyet a társadalomtudományos írásokból szerzett tapasztalatok mellé raktározhatunk el.
SZÁMUNK SZERZÕI BÁRDI NÁNDOR, történész, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest BAUMANN TÍMEA, kulturális antropológus, hungarológus, PhD-hallgató, Kultúratudományi Doktori Program, PTE KOLLAI ISTVÁN, történész, közgazdász, Terra Recognita Alapítvány, Budapest MICHELA, MIROSLAV, történész, Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, Pozsony LÉVAI GÁBOR, fotográfus, Pécs PANNONYMUS, STEFAN, szociológus PAPP Z. ATTILA, szociológus, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest STACHEL, PETER, történész, Osztrák Tudományos Akadémia Színház- és Kultúrakutató Intézete, Bécs SZABÓ Á. TÖHÖTÖM, etnográfus, BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kolozsvár VIDRA ZSUZSANNA, szociológus, PhD-hallgató, Ècole des Hautes Ètudes en Sciences Sociales, Párizs
185
Megjelent az
A ETAS TÖRTÉNETTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT
2007/3. száma EGYHÁZAK ÉS TÁRSADALMAK A KÖZÉPKORI KÖZÉP-EURÓPÁBAN Kubinyi András: Hunyady Mátyás, a személyiség és király Werner Hechberger: Nemesség és hatalom a középkori Németországban Fedeles Tamás: Vallásos áhítat, közösségtudat, reprezentáció (A késõ középkori körmenetek) Varga Gábor: Heinricus III. rex pacificus Bemutatjuk Richard Marsina pozsonyi történészt
A folyóirat megrendelhetõ az Aetas Könyv- és Lapkiadó címén. A folyóirat 2008. évre elõfizethetõ ugyanezen a címen. Elõfizetõi ár: 2400 Ft+ postaköltség Egy számot megrendelõknek: 600 Ft+postaköltség Könyvesbolti ár: 850 Ft 6701 Szeged, Pf. 1179 http://www.aetas.hu
[email protected]
186
19. évfolyam 4. szám – 2007. TÉL LEVELEZÉS
Kovács András válasza Enyedi Zsoltnak Enyedi Zsolt válasza BÍRÁLAT
Dupcsik Csaba: Szeszélyes istenek Jacques Barzun: Hajnaltól alkonyig A nyugati kultúra 500 éve Erdélyi Ágnes: Történet és elmélet Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I. és II. Sármány-Parsons Ilona: Mûvészeti eseménytörténet Elizabeth Clegg: Art, Design, and Architecture in Central Europe 1890–1920 Bényei Tamás: Beleírás, átírás, szétírás Bollobás Enikõ: Az amerikai irodalom története Murányi István: Társadalomkép: Analóg vagy digitális? Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek Hatalom, érdek, individualizáció és egyenlõtlenség a mai Magyarországon. Szociológiai tanulmányok Bajomi Iván: Oktatás és tudás Sáska Géza: Rendszerek és váltások Sáska Géza: Közmûveltség és magántudás Simon Zsolt: Etruszkológiai kézikönyv, álnéven Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba V
187 SZEMLE
Kovács Gábor Biró-Kaszás Éva: Felelõsség a világért. Hannah Arendt gondolkodói útja a totalitarizmus elméletének kidolgozásáig Gyáni Gábor Balázs A. Szelényi: The Failure of the Central European Bourgeoisie: New Perspectives on Hungarian History Bódy Zsombor Árpád von Klimó: Ungarn seit 1945 366 Rónai András Bagi Zsolt: A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája Seress Ákos Kékesi Kun Árpád: A rendezés színháza Vári György Kamarás István: Az irodalmi mû befogadása Judith MacKenzie László Török: Transfigurations of Hellenism Aspects of Late Antique Art in Egypt A. D. 250-700 MI A PÁLYA?
Richard A. Shweder Clifford Geertz eltökélt határozatlansága FONTOS KÖNYVEK
Gecser Ottó (összeáll.): Fontos könyvek – A BUKSZ válogatott bibliográfiája 2007. III. negyedév Könyvek és tudományos konferenciák 1956-ról az ötvenedik évfordulón (2006-2007). Összeáll. Pajkossy Gábor. (Utolsó bõvítés : 2007. november 30.) elérhetõ honlapunkon
188
2007. 3. SZÁM TANULMÁNYOK MIGRÁCIÓ – DEMOGRÁFIAI TRENDEK MAGYARORSZÁGON AZ EZREDFORDULÓN
Tóth Pál Péter: A vándorlás szerepe a magyar népességfejlõdésben Klenner Zoltán: Menekültek Magyarországon a 2000-es években Gödri Irén: A kapcsolati tõke szerepe a magyarországi bevándorlásban Hablicsek László: A roma népesség iskolázottságának területi alakulása: tények és becslések MÛHELY
Kolláth Anna: Akkor hogyan is beszélünk? SZEMLE NEMZETI TUDAT, NEMZETI ÉS ETNIKAI FOLYAMATOK
Anderson, Christopher J. – Paskeviciute, Aida: Miként hat az etnikai és nyelvi heterogenitás a civil társadalom kilátásaira: a polgári magatartásról készül összehasonlító tanulmány (Bosznay Csaba) Stevens, Jacqueline: Az állam megújítása (Bosznay Csaba) Habermas, Jürgen: Jürgen Habermas – Európa lehetséges helytállásáról (Komáromi Sándor) Bebler, Anton: Bosznia-Hercegovina – múlt, jelen, jövõ (Komáromi Sándor) Sack, Jörg: A Rigómezõn innen és túl (Komáromi Sándor) Mandeville, Laure: Nacionalista hullám Oroszországban (Lajtai L. László) Delpech, Thérèse: A Mahmud Ahmadinedzsad-féle Közel-Kelet (Lajtai L. László) Megoran, Nick: Az etnikai konfliktus kutatásáról: episztemológia, politika és egy közép-ázsiai határvita (Bosznay Csaba) Menon, Sridevi: Ázsiai Amerika lerombolása: dél-ázsiai amerikai történetek, mint az elbeszélések stratégiai helyszínei (Bosznay Csaba)
189 NEMZETI ÉS NEMZETISÉGI IRODALMAK
Breysach, Barbara: Az erõszak terei és a „kis terek” az irodalomban (Komáromi Sándor) KISEBBSÉGI POLITIKA
Agrawal, P.; Rossouw, J.; Skrentny, J. D.; Vidal, D.: Pozitív diszkrimináció (Kakasy Judit) Akturk, Sener: Az etnikai alapú rezsimek folyamatossága és változásai Ausztriában, Németországban, a Szovjetunió/Oroszországban és Törökországban: az etnikai rezsimek változatai, és hipotézisek változásaikra (Bosznay Csaba) KISEBBSÉGI JOG
Jacobsohn, Gary Jeffrey: Alkotmányos identitás (Bosznay Csaba) An-Na’im, Abdullahi Ahmed: Miért kellene a muszlimoknak lemondani a dzsihádról? Az emberi jogok és a nemzetközi jog jövõje (Bosznay Csaba) NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK TÖRTÉNETE
Deschènes, Dany: Francia értelmiségiek és az Ausztria-Magyarországról alkotott kép Franciaországban: bevezetõ a történelmi Magyarország széthullásához (Bosznay Csaba) Egyed Ákos: Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség (Cholnoky Gyõzõ) Senz, Ingomar: Száz év elõtt: a Magyarországi Német Néppárt születése (Komáromi Sándor.
190
XVI. évfolyam, 2007/3. szám DEMOKRÁCIA ÉS EURÓPA
Carlos Flores Juberías: Az Európai Unió új politikai térképe Mezõ Ferenc: Kapitalizmus és ideológia GEOPOLITIKA
Szilágyi István: A brazil geopolitikai iskola PÁRTRENDSZER ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG
Tóth Norbert: Autonóm pártrendszerek Smuk Péter: Pártjog és politikai pluralizmus DISKURZUSELEMZÉS
Szabó Ildikó: A nemzet konstrukciója a Fidesz diskurzusaiban 1998 és 2006 között KÖNYVEKRÕL
Kiss Lajos András: A politikai idegen konstrukciói Gondolatok Szabó Márton új könyvérõl Könyvfigyelõ Abstracts Contents
191
Pro Minoritate 2007/NYÁR EURÓPA
Schöpflin György: Az EU ellentmondásos 50. születésnapja Ódor Bálint : A nemzetpolitikai érdekérvényesítés eszközei a Reformszerzõdésben Nagy J. Endre: Európa magyar (kelet-közép-európai) szemmel Kisgyõri Roland: Koszovó: Az önrendelkezési jogok ütközõpontjában
HATÁRMENTI EGYÜTTMÛKÖDÉS
Dr. Hardi Tamás: Integrációs folyamatok a szlovák–magyar határtérségben Baranyi Béla: A magyar–román interregionális kapcsolatok sajátosságai Baranyi Béla: A magyar–ukrán határ menti együttmûködés új kihívásai
REGIONALIZMUS ÉS INTEGRÁCIÓ ROMÁNIÁBAN
Baumgartner Bernadett: Európai integrációs törekvések Romániában a 20. század elsõ felében Miklósné Zakar Andrea: Magyar–román értelmiségi diskurzusok az erdélyi autonómiáról
192
REGIO A review of Studies on Minorities, Politics, and Society, 2007.
Preface of the editors
NATIONAL, REGIONAL OR STATE SECURITY ISSUES? JUDIT TÓTH EU Member States Complicity in Extraordinary Renditions NORBERT PAP – PÉTER R EMÉNYI Security Issues in the West Balkans JÁNOS SALLAI Moldova, Enclave of Eastern Europe: A Political Safety Risk of the EU A NGELINA TCHORBADJIYSKA Bulgarian Experiences with Visa Policy in the Accession Process: A Story of Visa Lists, Citizenship and Limitations on Citizens’ Rights BÉLA R ÉVÉSZ How to Consolidate the Secret Services in East-Europe after the Transition
ETHNICITY AND NATIONALISM A NDRÁS L. PAP Police Ethnic Profiling in Hungary – Lessons from an International Research TIBOR TORÓ Defining the Concepts of “Nation” and “National Minority” – Concurrent Debates and Perceptions
193
R. CHRIS DAVIS Restocking the Ethnic Homeland: Ideological and Strategic Motives behind Hungary’s “Hazatelepítés” Schemes during WWII (and the Unintended Consequences) A DRIENN LILLA JUHÁSZ Emerging Social Realities in Bosnia-Herzegovina and the Limits of Institutionalizing Ethnicity
BIOMETRICS JULIET LODGE Biometrics: A Challenge for Privacy or Public Policy – Certified Identity and Uncertainties WOLFGANG SCHREIBER Biometrics – Applications, Costs and Risks
MULTICULTURALISM SZABOLCS POGONYI Illiberal Practices under the Veil of Multiculturalism DINI M ETRO-ROLAND Two Varieties of Essentialism in Multicultural Education
“EVERYDAYS” IN SOCIALISM AND POST-SOCIALISM GYÖRGY M AJTÉNYI A Stain on the Blue Couch. Lifestyles of the Dominant Elite in Hungary during the 1950’s and 1960’s STEFAN PANNONYMUS Confessions of a Migrant (A Real Folk Tale)
REVIEWS CÃLIN GOINA A Much-awaited Book JUDIT TÓTH Review on Constitutional Law in Romania
194
THALASSA Pszichoanalízis – Társadalom – Kultúra 2007/2-3. SZÁM TANULMÁNYOK
Julia Kristeva: A szerelem abjektje Julia Kristeva: A melankolikus képzelet Gyimesi Tímea: Kristevai utazás mûvészetfilozófia, pszichoanalízis és irodalom között Zsélyi Ferenc: Kristeva és Colette MÛHELY
Miklós Barbara: Találkozás a lacani Valós-sal. Charles Baudelaire „Exotikus illat” c. versének egy olvasata Hárs György Péter: A bécsi és a budapesti Stekel arcai a Freud–Ferenczi levelezésben Friedrich Melinda: Otto Gross lázadása FÓRUM
Bereczkei Tamás és Gyuris Petra: Ödipusz-komplexus, párválasztás, imprinting; egy freudi koncepció lehetséges újraérelmezése Haynal André: Fanatizmus (pszichoanalitikus megközelítés) ARCHÍVUM
Kapusi Krisztián: Ferenczi Sándor és a Pálos (Propper) család könyvek KÖNYVEK
Csabai Márta: Tünetvándorlás (Bánfalvi Attila) Michael Rohrwasser: Freud olvasmányai (Friedrich Melinda)
REGIO ALAPÍTOTTA 1990-BEN Írók Szakszervezete Széphalom Könyvmûhely Tóth László
ELÕFIZETHETÕ Néprajzi Múzeum 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 12. Kálmánczi Sándorné (
[email protected])
Egy szám ára: 990 Ft Elõfizetési díj egy évre: 3300 Ft
Megjelenik: évente négyszer. ISSN 0865-557X
Budapesti Teleki Téka 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 46.
REGIO
A REGIO c. folyóiratot az alábbi könyvesboltokban lehet megvásárolni
Írók Boltja 1067 Budapest, Andrássy út 45.
REGIO Kisebbség, Politika, Társadalom
Pont Könyvkereskedés 1051 Budapest, Nádor u. 8. Kis Magiszter Könyvesbolt 1053 Budapest, Magyar u. 40. Atlantisz Könyvsziget 1052 Budapest, Piarista köz 1.
Az identitás fogalmának genezise, inflálódása és problémái
Balassi Könyvesbolt 1023 Budapest, Margit u. 1.
Kódex Könyváruház 1054 Budapest, Honvéd u. 5.
EU-imázs Kelet-Közép-Európában és a Balkánon
Sík Sándor Könyvesbolt 6720 Szeged, Oskola u. 27.
Szlovák–magyar történelmi emlékezet
Két Könyvész Könyvesbolt 3500 Miskolc, Egyetemváros
Széchenyi Könyvesbolt 7624 Pécs, Rókus u. 5.
Kárpát Panel 2007
Cédrus Könyvkereskedés 9400 Sopron, Mátyás kir. u. 34/f.
Magyar–magyar párbeszéd a támogatáspolitikáról (2004–2007)
Könyvesház 9700 Szombathely, Halász Ernõ u. 7. Sziget Könyvkereskedés 4032 Debrecen, Egyetem tér 1.
2007
990 Ft
4
2007/4 2007/3
