Az etnológia gyakorlata: a történethasználat társadalomtudománya

EME 141

SZEMLE

A harmadik színtér a lokális transzetnikus ethosz. Ez arra vonatkozik, ahogyan a helyi társadalom tagjai egymással érintkeznek, vagyis az együttélés során elsősorban a sorsközösségnek, a lokális léthelyzet azonosságának felismerése és a mindennapokat átható érdekközösség az, ami a kutatott tövisháti településeken az egymáshoz való viszonyt jellemzi. Tulajdonképpen „kettős” elkötelezettségről beszélhetünk, valaki egyszerre lehet az egyik vagy másik etnikum, illetve vallási közösség tagja és az egész lokális társadalom egy szereplője. Ehhez kapcsolódik az is, hogy például a bősházi „közösség tagjai elsősorban a falu lokális társadalmába tartozóként ismerik el egymást és nem tesznek olyan különbséget egymás között, ami a fenti alapelvet felülírná” (277, Ujhelyi). Az etnikai és vallási határokat átszelő erkölcsi imperatívusz mutatkozik meg az egymás iránti szolidaritásban. Ennek egyik példája az a völcsöki gyakorlat, amikor a váratlanul nagy kárt szenvedett helyi család nehéz helyzetének megoldását a lokális társadalom tagjai etnikai hovatartozástól függetlenül egyaránt segítik kisebb adományokkal vagy ingyenesen végzett munkával (115, Kotics). A helyiek gyakorlatilag egy román férfi vezetésével és néhány presbiter segítségével „informálisan támogatott segélygyűjtést végeznek a károsult számára” (241, Osgyáni–Kovács). A kötet végére érve megállapítható, hogy az első részben olvasható antropológiai elemzések és a hallgatók esettanulmányai igen meggyőzően támasztják alá a stabil etnikai együttélési

helyzetekre vonatkozó elméletet, és jól szemléltetik a kölcsönösségre, a tiszteletre és az elismerésre alapozott mindennapi érintkezés mindhárom színterét. Pontosan emiatt tűnik fel az olvasónak, hogy van két esettanulmány, amely a magyar–román együttélési keret ellenére csupán az egyik, vagyis a magyar közösséget vizsgálja. Az egyik célja azoknak az értékeknek az azonosítása, amely a bősházi magyarok szokásaiban, gazdasági és társadalmi gyakorlatában az elvándorlás ellen hatnak (205–226, Keresztury), míg a másik a monói magyar etnikai közösség nemi normáit és annak változását elemzi egy élettörténeti elbeszélő életvezetési stratégiáját állítva a középpontba (251–272, Mészáros–Nagy). Ettől függetlenül a tanulmánygyűjtemény remek példája azoknak a szakmai könyveknek, amelyek nemcsak tudományos érdeklődésre tarthatnak számot, hanem a szélesebb olvasóközönség figyelmét is felkelthetik – akár mint az asszimilációs diskurzus mellett érvényt szerző értelmezési modell, akár mint az etnikai együttélésre vonatkozó viták tárgya. A stabil etnikai együttélési helyzet elméletének kidolgozása ugyanakkor iránymutató lehet a Kárpát-medencében együtt élő etnikai közösségekre vonatkozó szakpolitikák számára, vagyis konkrét gyakorlati értékre tehet szert. Vagy ahogyan az egyik szerző ír erről: „Pontosabban fogalmazva, az efféle gyakorlati értékű ismeretek segíthetik az érintett népek történelmi sérelmekkel terhelt együttélésének tudatos és előremutató »kezelését«” (54, Biczó). Lajos Veronika

Az etnológia gyakorlata: a történethasználat társadalomtudománya Keszeg Vilmos: Hiedelmek, narratívumok, stratégiák. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek. 8. BBTE Magyar Néprajz és Antropológiai Intézet, Kriza János Néprajzi Társaság. Kvár 2013. 516 oldal. A szerényen egyetemi jegyzetnek nevezett több mint 500 oldalas kötet a kolozsvári Néprajz és Antropológia Intézetnek nyolcadik egyetemi tankönyve, amely egyrészt a kolozsvári etnológiai iskola elmúlt 25 évi hiedelemkutatásainak

összegzése, másrészt az iskola jelenlegi tudományos álláspontjának keresztmetszete. Keszeg Vilmos kötete jóval több, mint egyetemi jegyzet. Kitekintés, ám leginkább – az elődökkel szembeni mély tisztelettel ugyan, de végre kilépés a német

Vincze Kata Zsófia (1979) – adjunktus, PhD, Budapest, ELTE Néprajzi Intézet, [email protected]

EME 142 modellre épülő kelet-európai, nemzettudományszerű nosztalgikus néprajztudomány pszeudotudományosságának attitűdjeiből, a múltat és a parasztságot, a metaforizált „népet” romantizáló és ennek emlékezetkultúráját esztétizáló magyar irodalmi folklorisztika tudományos hagyományainak megkötéseiből és ezen örökség korlátozásai feletti, hosszúra nyúlt tétovázásból. E kötet kristálytiszta könnyedséggel túllendít azokon a koncepcionális, fogalmi és módszertani bizonytalanságokon és zavarokon is, amelyek az ún. klasszikusabb magyar néprajztudománynak az amerikai kulturális antroplógiával, illetve a francia szociálantropológiával való, szinte tiltott kokettálásból vagy illegitim kapcsolatból származtak. Keszeg Vilmos számos kötelező körrel szakít ebben a kötetben. Úgy tűnik, nem akarja legitimizálni (vagy beszűkíteni) a hiedelemkutatást valamely tematikus vagy műfajcentrikus tudománytörténettel, nem akarja „anyagát” a magyar hiedelemtörténetek nyelvi vagy etnikai határai közé kényszeríteni, ugyanakkor bölcs tartózkodással, explicit elméleti síkon nem száll vitába ezek értelmetlenségével és működésképtelenségével sem. Nem állítja, hogy heterogén nyelvi és dinamikus kulturális környezetben (melyik nem az?) csak durva, tudománytalan csúsztatásokkal, monolitikus szűklátással, esetenként politikai megfontolásból és politikai következménnyel lehetne nemzeti barikádokat felállítani a kulturális áramlások ellen, hanem a tőle megszokott viszafogottsággal annyit mond, hogy ilyent már írtak mások (15.), itt most nem foglalkozik ezzel. Azonban a könyv számos esettanulmánya, példája kiválóan mutatja, hogy a kultúra sok-sok jelensége interetnicitásában, transznacionalitásában mutatkozik meg ugyan, azonban a kulturális jelenségek, a történetek, a cselekedetek milyensége és alakulása sokkal inkább függ a földrajzi helyzettől, éghajlattól, gazdasági állapotoktól, technológiai lehetőségektől és megannyi más kultúraképző faktortól. Éppen ezért a hiedelem inkább a használat felől, életvezetési stratégiaként ragadható meg, amely válaszként működik adott helyzet szükségleteire, igényeire,

SZEMLE

hiányaira, kérdéseire. Természetesen Kelet-KözépEurópában is a különböző nyelvű, nemzetiségű, vallású csoportok kollektív identitásukat rendkívül jelentősnek vélik, különállásukat és összetartozásukat fontosnak tartják kulturális kódokkal kifejezni és hangsúlyozni, így a románnak, magyarnak, cigánynak, reformátusnak, katolikusnak, ortodoxnak nevezett tartományoknak különböző és számukra mélységesen fontos kollektív szemantikája van. Az empirikus kutatás azonban azt mutatja, hogy a társadalmi gyakorlatban a kultúra történeti, társadalmi képződményként – ezen etnikai határképző címkéken túl és ezeken belül – észrevétlen, ökéntelen és tudatos interetnikus interakcióban, szándékosan különböződik el, illetve keveredik, kontaminálódik, áramlik, folyamatos organikus, dinamikus vegyülésben él és változik. A hiedelemkutatás neuralgikus pontja a hiedelemnek tartás euró-/nyugati tudomány- /kereszténycentrikussága. A szerző már a bevezetés elején lerántja a leplet a terminus ítélkező konnotációjáról: „Hiedelme csak a másik embernek van. […] mindig egy másik mikrouniverzumhoz tartozik, egy assszimetrikus viszonyt jelenít meg. Továbbá a hiedelem mindig a múlt, a volt, a letűnt, amiről a jelen magas bástyái mögül immár fölényesen lehet nyilatkozni. Illetve a hiedelem a modernnel, a tudományossal, a techinkával szemben az elavult, a primitív, a tökéletlen.” (11.) Kérdés, hogy hogyan lehet egy olyan fogalom a tudományos apparátus része, amely az igazságérvények asszimetriáján alapszik, amely önmagában is értékítéletet és előítéletet hordoz. Keszeg Vilmos a hiedelem túlélő képességét, létmódját éppen ezen előítéletességre való igénnyel magyarázza: „ma már világosabban látjuk, hogy miért ennyire életképes, rugalmas a hiedelem. Az egyik magyarázat az emberi gondolkodás előítéletes természete, a másik az emberi identitásépítés stratégiája. […] Az előítélet, a másság megbélyegzésének kézenfekvő formája az, hogy hiedelemnek minősítsünk valamit.” (11.) A szerző szerint a hiedelem megértése a mitológia, a vallás és a történelem kutatástörténetével szorosan érintkezve lehetséges. A tudomány történetének

EME SZEMLE

megértése sem lehetséges a hiedelem működésének megértése nélkül, hiszen a hiedelem maga is változó regiszterekben, adott kor kontextusaiban az abszolút igazságérvénnyel rendelkező, a tudományhoz hasonlóan meggyőződéssel vállalt tudás. A kötet, a kutatás, a tárgy kiindulópontja a hiedelemre való társadalmi és egyéni igény. Így az olyan kérdések visznek közelebb a pragmatikai szempontú megértéshez mint miért, mikor, milyen formában élnek a hiedelemek, mikor, miért nélkülözhetetlenek ezek a hiedelmek, milyen szerepeket töltenek be, mennyire racionálisak, explicitek, vagy milyen médiumaik vannak. A vallásos ember viselkedésének megértéséhez szintén segítség a hiedelemre való igény antropológiai megértése. Kihívás ugyan úgy értelmezni, „elfogadni” a hiedelmet, ahogyan azt a használója teszi, akinek szüksége van a hiedelemre, de a szakma talán éppen erre az empátiára készíti fel a kutatót, e jegyzet mindenesetre iskolapéldája a toleráns problematizálásnak, a nem hierarchikusan bemutató módszereknek, egyenlősítő nyelvezetnek és a hiedelmek funkcióját, igényét megértő társadalomudományi értelmezésnek. Keszeg a hiedelmet a mitikus lények és személytelen varázserő létezését tételező tudatforma, gyakorlat, ezekkel összefüggő tárgyak, szövegek, cselekvések és attitűdök rendszereként értelmezi, amely két nagy területen, a világképben (a mitológia) és a cselekvésekben (a mágia) mutatkozik meg. A cselekvések alkalmazási területei közül a legfontosabbak az egyéni boldogulás (egészség, szexualitás, jólét, a lélek túlvilági sorsa), a társadalmi, gazdasági eredményesség, a transzcendenciával való kapcsolat, az ünnepek, az emberélet fordulóihoz kapcsolódó rítusok. A kötet etnológiai szemlélete az elemzés során transzparens marad, és voltaképpen a tárgy megmutatását szolgálja. Éppen ezért tud jelentős lenni abban, hogy az etnikai pluralizmus, kontaminált műfaji heterogenitás mellett az a történetiségelv érvényesül szervezőelvként, amiről úgy gondoltuk, hogy már tudjuk alkalmazni. A történetiség elve az egykori néprajzi jelen idővel szemben az etnológiában rég nem újdonság (hiszen a

143 kultúratudmányoknak a történetiségre való tudományos igénye a hatvanas évektől folyamatosan téma), azonban az utóbbi évek kritikái, sőt az utóbbi évek néprajztudományi válsága ellenére, még a legutóbbi néprajzi tanulmányok problémafelvetései, céljai, terminológiája, módszerei, kategorizálási koncepciói sem találják a történetiség, társadalmiság, a pluralizmus gyakorlatba való ültetésének módjait. Nem beszélve arról, hogy az ősiségre, „eredeti” etnikus tisztaság illúziójára, az archaikusan és mitikusan régi-népire, mindig ugyanolyan lelki és társadalmi igény van, mint a hiedelmekre, amit a népiesség intézményes megnyilvánulásai ki is szolgálnak. A tudományos megértésbe a népiesség e „közhangulata”, igénye és divatja, a hozzáállás elfogadásától vagy elutasításától függetlenül, mint recepciótörténeti hatás szervesen beivódik. Ebben a hiedelemtankönyvben azonban sem implicit módon, sem a munkafogalmakban, semmilyen kifogás ürügye alatt nem találjuk már a tudományos örökség utózöngéinek mellékhatásait. Nincs nyoma például a hagyomány ködös ősiségbe nyúló eredetét kereső szándéknak vagy „a hagyomány” virágzási aranykorának mércéjét olyanképpen való beállításnak, mint amit mint tiszta, igazi, ősi állapotot fel kellene gyűjteni, meg kellene menteni a változástól, az élettől, az időtől, a modernizációtól, az alkalmazkodástól vagy éppen az idegen hatásoktól. Az elemzésből nemcsak kimarad a néprajz félreérthető, kimerevítő, sterilizáló, esztétizáló, „hagyományápoló” funkciója, hanem éppen ellenkezőleg, a könyv a kultúrát életszerűségében jeleníti meg: használatban, változásában, nyelvi vegyességében, etnikai vegyületszerűségében, élő szöveg-szövedék sokféleségében, és nem szétválogatva és nem irodalmi igényű műfajiságában. E történetek, esetek, biografikus kontextusban értelmet nyerő szövegek bemutatási módja jelenti a kötet társadalomtudományi keretét. Hiszen akárcsak a kultúra más jelenségei, a hiedelemcselekvések és hiedelemtörténetek addig, ott és akkor léteznek, ahol és ameddig szükség van rájuk, olyan elemekből építkeznek, amik éppen vannak, és amiknek értelmük van, olyan nyelven szólalnak meg, amelyre

EME 144 éppen szükség és lehetőség van. Ha pedig a kultúra használatát vizsgáljuk, arra a dimenzióra figyelünk, amelyet valamilyen társadalmi, kulturális, gazdasági kereslet tovább éltet, azaz így nem az „anyag” megmentésében merül ki a feladat, hanem talán továbbléphetünk a társadalmi jelenségek, kulturális mechanizusok megértése felé. Milyen tantárgy, milyen szaktárgyba sorolható ez az egy egyetemi jegyzet? Milyen diszciplina szakiránya, szakterülete a Hiedelem, narratívum és startégia című tankönyv? Keszeg Vilmos mellett Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Gazda Klára által közösen megteremtett kolozsvári etnológiai iskolában nem meglepő, hogy a hiedelemtörténet a reklámhoz vagy az összeesküvéselméletekhez, a varázsmeséhez hasonlóan egy narratívum, illetve egy interpretatív életstratégia, amely értelmező attitűdökben működik a mindennapok és a tudomány kontextusában. Keszeg szerint egyrészt a hiedelem biografikus funkcióval rendelkezik, azaz része az egyén életvezetési stratégiájának (szerepe van az életpálya alakításában, meghatározza annak fordulópontjait, stb.), másrészt a hiedelemről való beszélés a hiedelmek létezésének egyik formája, ennek pedig sajátos médiumai, stratégiái, kontextusai vannak. A kulturális jelenségeket szintetizáló szociológiai pragmatizmus tehát lényegesen más tematikát, más tárgyfelosztást és nyilván ezáltal másféle problémahangsúlyokat jelöl ki, mint a műfaji vagy művészeti ágak szerinti leíróbb, szövegközpontúbb felosztások, amelyeket például a magyarországi tankönyvek és egyetemek követnek. Noha a hiedelemtudásra vonatkozó rendszer elemeit szövegekre, cselekvésekre, ideológiákra bontva számos névvel, címkével illette a tudománytörténet (mitológia, ősvallás, babona, hiedelemvilág, hiedelemtudat), voltaképpen leginkább folyamatosan konvertálható kulturális tőkeként értelmezhető. Keszeg Vilmos tanulmányai fordulópontot és új iskolát teremtettek a közép- és kelet-európai néprajztudományban azzal, hogy az etnológiai módszer és megértés középpontjába a pragmatikai szemléletet, a használatot és az életstratégiát

SZEMLE

helyezik. A használati funkció révén érthető meg a szövegek, narratívák változása, netán a „hagyományosnak” nevezett „folklóranyag” (pl. a hiedelemmonda) és a mai kulturális jelenségek közötti természetes átalakulási folyamat. Ilyen értelemben ez az etnológia az élő, működő, jelenleg is társadalmi funkciókkal rendelkező, lélektani igényekre válaszként létező kultúrát hivatott vizsgálni és értelmezni. Keszeg a kötetben a hiedelmeket a rendszerszerűség elve szerint kívánja láttatni, ahogyan egyrészt maguk a hiedelemesemények, cselekvések, elemek egymással komplementáris és kizáró viszonyban lehetnek, ugyanakkor más generációs és más etnikus rendszerekkel is összefüggésben állnak. A hiedelem kitűnően alkalmas annak megértésére, hogy hányféle kulturális és tudományos jelentésréteg és hányféle attitűd csapódik le egyegy társadalmi, kulturális jelenség mögött. Ha a pragmatikai használat felől vizsgáljuk a kultúrát, kiderül, hogy a vallások, a felvilágosodás, a tudomány nemhogy nem tudta kiszorítani a hiedelmet, hanem annak ellenlábasaként, kiegészítőjeként, melléktermékeként szoros összefüggésben, attól leválaszthatatlan módon terjedt tovább. A netkultúra, a közösségi háló, az ún. szabad kapitalizmus kora, a terrorizmus, a gazdasági válság ugyanúgy kitermeli a maga hiedelmeit, mint a „tudomány előtti” korszak, és ugyanúgy szükség van a világ működésének befolyásolásában való hitre, ugyanúgy szükség van a mágikus eljárásokra vagy a rejtélyes szerencse, a borzasztó tragédia, a sötét erők „alternatív” magyarázataira. Horoszkóppal, jóslással, ezerjófüvekkel és összeesküvéselméletekkel vannak tele az újságok, az asztronauták kabalát visznek magukkal az űrbe, naponta kapunk olyan levelet, amely a szerencsénket attól teszi függővé, hogy továbbküldjük-e hét, kilenc vagy tizenhárom ismerősünknek. A média, a klónozás, a számítógép, a géntechnológia, mind olyan homályos kontextusokat alakít ki, amelynek réseiben a hiedelem ma is produktívan virágzik. Keszeg Vilmos sokszor apró betűs zárójelekben fogalmaz meg olyan tudományosan szintetizáló

EME 145

SZEMLE

és precízen megvilágító eljárásokat, szemléletbeli megfontolásokat, módszertani lehetőségeket, értelmező téziseket, amelyekkel valóban át lehet lendülni a magyar néprajzkutatás/etnológia tudományos örökségének olyan barikádjain, amelyek együtt élő etnikai kultúrákat választottak szét, sőt különálló nemzeti kultúrákat tételeztek, korszakokat „hagyományosként” tudományos piedesztálra emeltek, vagy a kultúrát szétválogatott társadalmi regiszterekben vizsgálták, kiszálazva ebből a parasztság kultúráját. Keszeg Vilmos kötete nem a könnyebb oldaláról ragadja meg a megújítás problémáját: nem kritizál, nem épít le korábbi teóriákat és módszereket (legfeljebb ezek következményeit mutatja be), hanem sokkal inkább maga teremt meg egy járható utat, ilyenként minden sora gyakorlati megvalósulása annak, hogy miként lehet „etnológiául” megérteni a kultúrát. A régit, az újat, az élőt, az írásbelit, szóbelit, digitálisat, a miénknek véltet, a folyamatos változásban és folyamatos kulturális sokféleségben, interakcióban élőt. A kötet szemléleti eredményei mögött az élő romániai hiedelem, az élő romániai hiedelemkutatás áll. Az esettanulmányok, példák és hiedelemszöveg-elemzések a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Néprajz és Antropológia Intézetében és az intézet körüli 25 éve folyó kutatásokból, terepmunkákból származnak. Az esetelemzések sokasága nem szabályszerű, definiciószerű,

messzemenő, örök érvényű következtetéseket, általánosításokat, egy újabb „mindenre igaz” elméletet hivatottak felépíteni, hanem rendkívül szituatív precizitással egyszerűen láthatóvá teszik azokat az eseti helyzeteket és környezeteket, amelyekben a hiedelem élő funkciót tölt be. Láthatóvá és érthetővé teszik azt a kontextust, amelyben a hiedelem a használónak szükséges, értelmet nyer, logikus és explicit. Az esetelemzések ugyanakkor kitűnő példái a sajátos és adott esetre alkalmazható szituatív etnológiai interpretatív elemzési módszereknek, a diszciplinárisan rendkívül heterogén szakirodalom szerves felhasználásának, a tudományos apparátus konstruktív működtetésének. Keszeg Vilmos Hiedelmek, narratívumok, stratégiák című új könyve ebben az értelemben a kelet-közép-európai etnológia élvonalába állítja az újra és újra megújúlni képes kolozsvári etnológiai iskolát. A hiedelem és a narratológia szűkebb szakmai vonalában pedig Keszeg munkássága Pócs Éva mellett paradigmaváltó fordulópontot jelent. A kötet azonban, szemléleti újdonsága és komplexitása ellenére, nyelvezetének tisztasága, közérthetősége és esetelemzéseinek, példáinak olvasmányossága miatt nemcsak egyetemi, hanem főiskolai jegyzetként is kitűnően használható oktatási anyag, a szűkebb és tágabb szakmának pedig megkerülhetetlen kötelező olvasmány. Vincze Kata Zsófia

Boszorkányok, démonok és mágia a Kárpát-medencében Keszeg Vilmos (szerk.): Rontók, gyógyítók, áldozatok. Történetek és élettörténetek. Erdélyi MúzeumEgyesület, Kvár. 2012. (Emberek és kontextusok 8.) 399 oldal, DVD-melléklettel Az Emberek és kontextusok sorozat valamenynyi kötete fiatal kutatók néprajzi gyűjtéseit, ezek révén népi specialisták (népi költők, írók, önéletírók, mesélők, gyógyítók) szóbeli és írásbeli megnyilatkozásait tárja nyilvánosság elé 2008 óta. A magyarvistai András Erzsi Erdei folklórszövegeiből Ambrus Judit (2008), a sáromberki

Berekméri István Andráséból Vajda András (2008), a mezőkeszüi Kiss Dánieléből Bajkó Árpád (2010), a mezőköbölkúti Nagy Juliannáéból, illetve három udvarhelyszéki pedagógus élettörténetéből Ozsváth Imola (2012, 2009) készített tanulmánynyal kísért válogatást. Keszeg Vilmos a mezőségi Detrehemtelepről tett közzé két 20. századi narratív

Zsigmond Júlia (1986) – doktorandus, BBTE, Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kolozsvár, zsigmond_ [email protected]