www.csepeli.hu Csepeli György
Az én mediatizálása
A nyugati kultúra alapja az individualizáció. Nyugaton a történetek kezdete és vége az egyén. Cselekvő, érző, bűnhődő vagy diadalmaskodó egyén nincs én tudat nélkül. Az egyén a sarokpont, aki nélkül semmi sem beszélhető el, amióta csak megtörtént a teremtés. E sarokpont közepe üres, hiszen az én ingatag, illékony, megfoghatatlan. Laing az én ontológiai bizonytalanságától beszél, s joggal. Az én a másokban lakó énekből meríti erejét. Az én csereképződmény. Az egyik ember énje annyira van (vagy nincs), amennyire a másiké. Az én társas kiszolgáltatottsága, másokra való utaltsága okozza a mohó kíváncsiságot a másik iránt, akiben a maga létének bizonyságát láthatja viszont. Ez a kíváncsiság minden történetmondás eredete. Részletkérdés, hogy a történetnek mi a műfaja, kikről szól, ki a megfigyelő, ki az elbeszélő. Az antik időkben az Olimposzon lakó istenek körül zajlottak a történetek, melyek a ma élők számára éppen olyan élvezetesek, mint lehettek annak idején. Nem múlt az idő, nem volt halál, csak a nyers élet elemi szenvedélyei, melyek mindegyikét egy-egy archetipikusan megformált isten személyesíti meg. Ez az emberiség gyermekkora. Időközben az emberiség felnőtt. Az én létének igazolására irányuló mohóság ugyanaz maradt, csak éppen a mohóság kielégítésére szolgáló eszközök változtak. A nyugati kultúra által létrehozott korábbi történetek iránt a huszonegyedik században élő közönség tagjai egyre kevésbé érdeklődnek. Az információs társadalomban igazi történetek kellenek, melyeket a nézők ugyanolyannak látnak, mint amilyenek a saját történeteik. Hermész sosem volt látható a fürdőszobában, a Prozorov nővérek egyike sem végzett nyilvánosan önkielégítést. A ma élő közönség tagjainak énje csak akkor nyer bizonyosságot ha azonos minőséggel találkozik. A televíziós valóságshow-k ereje, hogy megtartják a hétköznapi én létezésébe vetett hitet, erőfeszítés nélküli élvezetet adnak. Hitványságra cserélik a hitványságot. Ki törődik azzal, hogy a való életnek hirdetett televíziós show éppen annyira nem való, mint nem volt az Antigoné vagy Szabó néni élete. A valóságshow valóságillúziója az én tükörélményén alapszik, mely elhiteti a nézővel, hogy a puszta létezés már elegendő ok arra, hogy híres, kiemelkedő, népszerű legyen. A show-k körítésében a szereplők bevonulása, kivonulása a hajdan volt királyi koronázások ünnepi forgatagát idéz, és a becsapott emlékezet megőrzi, ami megőrzésre méltatlan. A lényeg az illúzió, hogy ő = én. S ha esténként milliók élnek ebben a kábulatban, akkor már nyilvánvaló, hogy nem az a bolond, aki annak látszik, hanem az, aki este az „igazi élet” helyett a valódi életet keresi. Nincs tovább. A mediatizált én megjelenésével az antik görög korban kezdődött esztétikai kör bezárult. A valóságshow mindazonáltal nincs előzmények nélkül. Jacob Moreno 1922-ben Bécsben lakás-színházat hoz létre, amelyet Rögtönzések Színházának nevez. A nézők ebben a színházban egyben színészek is voltak: maguk játszották el a maguk által teremtett, helyben 1
www.csepeli.hu rögtönzött szerepeket. A lakásszínházi esték híres esete Barbara és George szerelme, amely a Rögtönzések Színházában született. A szerelmet házasság követte, s a két fiatal összeköltözött, hogy immár nézők nélkül, egy „igazi” lakásban folytassa életét. A kapcsolat természetesen nem szakadt meg a Mesterrel, akinek George hamarosan panaszkodni kezdett, hogy Barbara teljesen másként viselkedik otthon, mint ahogyan megismerte a másik lakásban. Ott Barbara kedves, szelíd, megértő, bájos teremtés volt, aki alig várta, hogy támaszt találjon a lovagként reprezentált George-ban. Ezzel szemben Barbara, a feleség valóságos szerepében, hárpiaként mutatkozott meg, s ott keserítette meg a férje életét, ahol tudta. A történetnek ezzel nem lett vége. Moreno javaslatára a házaspár továbbra is részt vett a Rögtönzések Színháza előadásain. Az előadások egyikében az aznapi újság híreit dramatizálták. Az egyik hír arról szólt, hogy az utcán megöltek egy prostituáltat. Gyilkosa egy férfi volt, aki lehetett a stricije, megcsalt kliense, korábban elhagyott szeretője. A hírt dramatizáló előadásban Barbara játszotta az utcalányt, és George volt a gyilkosa. Barbara hitelesen alakította az utcalány szerepét: közönséges volt, mosdatlan szájú, féktelen. Sikere akkora volt, hogy a későbbiek során sokszor adott neki Moreno hasonló harsány szerepeket. A szerepek hatásaként Barbara otthoni viselkedése megváltozott. Szelíd, kedves, gondoskodó feleséggé vált, mintha minden agresszióját és szexuális vágyát otthagyta volna a másik lakásban, ahol csak „játszott”, de nem „élt”. Ezekből a színházi előadásokból fejlődött ki a pszichodráma módszere (Ajkay, Dobos, Erdélyi, 1987), melynek lényege az indulatok, feszültségek, belső konfliktusok „kijátszása”. Moreno felismerte, hogy a spontaneitás megnyitja az utat a gátlástalanság felé. A pszichodráma exhibicionizmusra csábító terében felszínre kerülnek a legalapvetőbb szexuális és agresszív késztetések. Moreno arra gondolt, hogy ezek a nyers késztetések megszelídíthetők, ha a részvevők helyzetüket mint játékot fogják fel, ahol kreativitásuk érvényesülhet. A szerepjáték gyógyít. A valóságshow-k esetében teljesen hasonló a helyzet. A show-kban megjelenő drámai cselekmények feltűnően hasonlítanak a pszichodráma történéseihez. Az egyezés nem véletlen. Mindkét esetben a spontaneitás és a kreativitás a két fő mozgató rugó, mindkét esetben a drámai térbe létrejövő tervezetlen cselekvés hatalmas indulati feszültségek levezetésére szolgál. A bekamerázott helyszínek lakói kettős tudattal vesznek részt az eseményekben: egyfelől igazi emberek, másfelől játékosok, akik úgy élik mindennapjaikat, hogy közben kilépnek a mindennapi életből. Természetesen a különbség sem elhanyagolható. A televíziós közvetítés (valamint a 24 órás internetes jelenlét) jóvoltából a lakásszínház nézőinek köre sok milliós közönségre tágul, ami jelentős mértékben fokozza a játékosokban a megfigyeltségből adódó hatásokat. A másik különbség, melynek értelmezéséhez ugyancsak Moreno életműve ad segítséget, a valóságshow egyik sajátos szabályából adódik, mely a pszichodrámából hiányzik. A bekamerázott helyszíneken élő játékosoknak hétről hétre szembe kell nézniük azzal az eshetőséggel, hogy kiesnek. A kiesésről alapesetben ők maguk döntenek, a döntést a nézők szavazataikkal pozitív vagy negatív irányban befolyásolhatják. A kiindulópont azonban a lakásszínházban élők csoportdinamikája, amely meghatározza, hogy melyik héten kire osztódik a kieső szerepe. Moreno a 30-s években Amerikába költözött, s ott fejlesztette ki a 2
www.csepeli.hu szociometria módszerét, melynek lényege, hogy minden egyes csoporttag szavaz arról, hogy kit tart rokonszenesnek. Míg a valóságshow csoportjai esetében a választás motívuma taszítás, addig a szociometria esetében a vonzás. Moreno a személyközi kötődés elveit kereste, ennek során alkotta meg a tele fogalmát (Mérei, 1989). Moreno szóhasználatában a tele a társas kapcsolat pozitív érzelmi áramlásának alapegysége. A pozitív kötődés összetevői sorában Moreno az erotikus vonzódást, és a másikban észlelt erőfölény által előidézett önkéntes alárendelődést említi. A szociometriai szemléletben az ember a másik ember számára teremtett lény. Az emberek Moreno világában nem egymás ellen, hanem egymásért élnek, de ez csak akkor válik lehetségessé, ha tudatosítják személyközi vonzalmaikat, megtanulják szeretni egymást. Mindenkit nem szerethetünk. Meg kell találni azokat, akik számunkra fontosak. Ez azonban csak akkor értelmes program, ha olyat találunk, akinek mi magunk is fontosak vagyunk. Moreno rendszerében tehát a kölcsönös személyközi vonzalom az, ami az életben igazán fontos és lényeges (Csepeli, 1999). A valóságshow-k kegyetlen kiszavazási rendszere ezt az elvet mélyen sérti. A bekamerázott lakásszínházban a játékosok egymás ellenségei, és ezáltal a nyilvánosság előtt zajló életük lelki gladiátorjáték. A valóságshow-k világában a szeretet aberráció. A milliós közönség olyan valóságot lát, melyben nincs kegyelem. A játékosok nullaösszegű játszmát játszanak, a győztes csak azon az áron arathat sikert, hogy a többiek veszítenek. Rossz üzenet ez a társadalomnak, mely hosszú távon csak akkor működhet zavarmentesen, ha a polgárok a szolidaritás, a bizalom, a konszenzus és a megértés jegyében keresik egymás társaságát. A valóságshow kifordítja az élhető élet logikáját és a kölcsönös vonzalom helyett, a kölcsönös taszítást teszi vezérlő elvvé. A valóságshow-k által közzétett személyközi történések által kiváltott hatások értelmezésében segítségünkre lehet Erving Goffman szociálpszichológiai rendszerének egyik kulcsfogalma a „keret” is. A keret társadalmi úton létrejött, társas helyzetekben alkalmazott értelmezési séma, mely valamennyi jelenlévő számára megszabja, hogy mit gondoljon az adott helyzetről. Goffman rendszerében a „valóság” éppen úgy keret, mint a „játék”. A kettő közötti átmenet „kulcsolás” kérdése. Ráadásul az „élet” és a „játék” mellett számos egyéb keret áll rendelkezésünkre (orvosi vizsgálat, gyakorlás, próba, elképzelés, színlelés és tréfa stb.), ami igen nagy szabadságot enged meg a helyzetek értelmezői számára, de csak akkor, ha képesek az értelmezésbe a többi jelenlévőt is bevonni, saját értelmezésüket a többiekkel elfogadtatni. Goffman számos találó elemzése közül érdemes kiemelni azt, amelyik az „obszcenitás” benyomásának keletkezésével foglalkozik. (Goffman, 1981, 640-641.). A valóságshow-k számos alkalommal mutatnak olyan személyközi eseményeket, amelyek izgalma nem annyira a ténylegesen látható történésből, mint inkább annak „obszcén”, „pornográf” minősítéséből adódik. Az átkulcsolás következtében a képernyőn látható (vagy onnan kicenzúrázott, és az internetre száműzött) cselekmény élvezeti értéke megsokszorozódik, hiszen rávetül a „tiltott” jelző, ami ugyanakkor egyenesen ösztönzi a nézőt arra, hogy a tilalmat áthágja. Az obszcenitás benyomása Goffman szerint akkor keletkezik, ha az élet bensőséges részletei közszemlére kerülnek (pontosan ez a helyzet a valóságshow-k esetében), miközben tágabb emberi kontextusuk elvész vagy lealjasul.
3
www.csepeli.hu Nem az a probléma, hogy a valóságshow-k szereplői a kamerák előtt esznek, közösülnek, izzadnak, véreznek, hanem az, hogy az emberi test működéseinek észlelésére a valóságshowk olyan keretet kínálnak, mely kimetszi ezeket a működéseket az emberi színjáték kontextusából, s a leskelődő figyelem kizárólagos gyújtópontjába helyezi azokat. Ez a keret egyébként kétségtelenül emlékeztet az „exhibicionizmus” és „voyeurizmus” pszichiátriai könyvekből jól ismert mechanizmusaira. A szereplők csak azért menekülhetnek meg a pszichiátriai stigmatizációtól, mert milliónyian nézik őket, s a nézőik is csak azért „normálisak”, mert többmilliónyian vannak.1 A valóságshow-k nézőit persze nem lehet leváltani. Ennek a műsortípusnak a megjelenése mérföldkövet jelent a tömegszórakoztatásban. A fordulatot nem feltétlenül a műsor által szabadjára engedett obszcenitás, lealjasulás és kegyetlenség, közönségesség mértéke jelenti. A valóságshow-k jelentősége részint technológiai, részint politikai és társadalom-lélektani. Elsőként jelent meg egy olyan műsor, mely az információs társadalom adta kommunikációs lehetőségeket konvergálta. (1) A bekamerázott lakásszínházakban előforduló történéseket a nézők nemcsak a televíziós közvetítések ritmusa szerint ismerhették meg. A műsorok hatalmas sikere onnan is származott, hogy a lakásszínházak szereplőinek élete a nap legalább 23 óráján keresztül nyomon volt követhető az interneten, ami globálissá tágította a potenciálisan elérhető közönség körét. A műsorok sikere jelentős mértékben hozzájárul az internet mint új médium népszerűsítéséhez, hiszen elsőként jelent meg rajta olyan tartalom, mely milliók számára tette vonzóvá ezt a korábban ezoterikusnak, és a gazdagok kiváltságának tartott médiumot. Azt sem feledhetjük el, hogy a nézői szavazások időről időre sokszázezres tömeget késztettek mobiltelefonjuk használatára, beleértve az SMS-ek küldését. Jóllehet a beleszólás és szavazás motívumai nem szeretetből táplálkoztak, a kiszavazott szereplők kikerülvén a lakásszínházból megtapasztalhatták a népszerűséget, s a kiszavazottság okán érzett keserűségüket enyhítette, hogy látták, mennyien sajnálják őket. A nézői aktivitás remek üzletet jelentett a mobiltelefonos hálózatok számára, amelyeknek az egyes szavazások alkalmával jelentősen nőtt forgalmuk. A valóságshow-k új tömegkommunikációs valóságot teremtettek, melynek jelentőségét a jövő fogja megmutatni. (2) A valóságshow-k forradalmasították a kereskedelmi televíziózást. Az igazi kérdés, hogy a közszolgálati tartalmak szolgáltatására szakosodott, jelenleg halódó intézmények felveszike kesztyűt, és megtartva a valóságshow-k eszközeit, képesek lesznek-e a technológiakonvergencia és a nézői mobilizáció adta lehetőségeke saját feladataik hatékony ellátása érdekében hasznosítani. (3) A valóságshow-k alkalmat adnak arra, hogy a nézők millió számára problematikussá váljanak a „valóság” definiálására szolgáló keretek. A milliós nézősereg előtt zajló pszichodrámák elvileg alkalmasak arra, hogy ki-ki elgondolkozzon arról, hogy mi a határ férfi 1
„… a nemi vágy lecsendesülésének egyik módszere az exhibicionizmus, azaz a nemi szervek mutogatása más neműek, különösen gyermekek előtt. Rendszerint aggkori elbutulásban, súlyos alkoholos demenciában, epilepsziában fordulhat elő, de gyakorolják gyáva, gyengeelméjű egyének is, akik ilyenformán remélnek nemi partnert szerezni. Gyengeelméjűeket gyakran durva ifjak tanítanak be exhibicióra, hogy az így keltett megbotránkozáson nevessenek. (Nyírő, 1967, 85. o.) Voyeuröknek nevezik azokat, akik mások genitáliáinak vagy szexuális tevékenységének nézése útján elégülnek ki.” (85. o.)
4
www.csepeli.hu és nő, normális és abnormális, idegen és ismerős, ünnepi és mindennapi, játék és valóság között. Ez elvileg lehetővé teszi a rugalmasabb és türelmesebb valóságfelfogást, aminek jelentőségét a magyar társadalom küszöbönálló európai uniós csatlakozása csak emeli. Az Európai Unió a kultúrák, hitek, értékek sokfélesége jegyében szerveződő új társadalom, melyben csak azok érezhetik jól magukat, akik nap, mint nap elviselik a pluralizmus és multikulturalizmus próbatételeit. Minden valószínűség szerint akkor is lesznek valóságshow-k, amikor Magyarország miniszterelnöke 2004. április 30-án aláírja az ország EU-hoz való csatlakozását beteljesítő okmányt. Az aláírására nem a Villában, hanem az Akropoliszon kerül majd sor. Lesz-e nézője az eseménynek? Mire lesz kíváncsi több néző? Azt lesik-e majd a magyarok, amikor Medgyessy Péter Athénban aláírja a csatlakozási okmányt, vagy azt, hogy itthon Koki keféli-e Jucót? Irodalom Ajkay K., Dobó E., Erdélyi I., 1987: A pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása. Budapest Akadémiai Kiadó. Csepeli Gy., 1999: Vonzalmak és kapcsolatok. Budapest, Jószöveg. Goffman, E., 1981: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Mérei F., 1989: Társ és csoport. Tanulmányok a genetikus szociálpszichológia köréből. Budapest, akadémiai Kiadó. Moreno, J., 1953: Who shall survive? Boston, Beacon Press. Nyírő Gy. (szerk.), 196:. Psychiatria. Budapest, Medicina.
5
