MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ------------------------------------------------------------------------------------
SOLYMOSSY Sándor Etnográfia és esztétika Eredeti közlés/Original publication: Ethnographia, 1904, 15. évf., december, 10. szám, pp 449–461. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.926 Dátum/Date: 2013. december/December – 2014. július/July 7. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document SOLYMOSSY Sándor: Ethnographia és aeszthetika, AHU MATT, 2014, pp. 1–16. old., No. 000.000.925, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar etnológiai kutatás, az esztétika tudományának fejlődése az etnológia hatására, Herbert Spencer szerepe a művészetelmélet újragondolásában, az esztétika területének kitágulása és korlátai ethnological research in Hungary, development of the aesthetics in effect of the ethnology, the role of Herbert Spencer in the rethinking of theory of arts, expansion and limits of the area of aesthetics ----------------------------------------------------------------------------
AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMEN-
2
Solymossy Sándor
TUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The AfricanHungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Etnográfia és esztétika
3
ETHNOGRAPHIA – 1904. évfolyam SZERKESZTIK: Dr. MUNKÁCSI BERNÁT és Dr. SEBESTYÉN GYULA
ETNOGRÁFIA ÉS ESZTÉTIKA Solymossy Sándor
E két tudomány egymásmellé állítása irodalmunkban még szokatlannak tűnhetik fel. Valóban nem régi kísérlet külföldön sem az etnográfiai anyagnak (idetudva az etimológiáét is) felhasználása az esztétika céljaira.1 Mindazáltal, ha szóvá tesszük, nem annyira az újság ingere késztet rá, mint inkább ama kétségtelenül érdekes és jövendőre is messze kiható fontosságú eredmények sorozata, mely a két tudomány kölcsönhatása folytán mintegy varázsütésre előállott. Ezúttal csupán az alapvető elvekről, általános természetű elméletekről lesz szó; a részletkérdésekben elért eredményekre esetleg más kapcsolatban kerítünk majd sort. Az etnográfia szinte napjainkig aránylag mostoha szerepre volt kárhoztatva a tudományok rangsorában. A régibb keletű s kivált a spekulatív tudományok, közöttük pedig elsősorban az esztétika, tudomást sem vettek róla, nem várva gyűjtő munkásságától maguk számára gyarapodást, felhasználható ismeretanyagot. Feltűnése idején szűk körben: a kuriózumok félreeső területén jelöltek ki számára helyet. Hivatásának azt vélték, hogy összeszed egyes hagyományokat: olyan természetű anyagot, amely töredékes voltánál fogva talán soha megfejthető nem lesz, de kedvező esetben sem lényeges. Az etnográfia ilyképpen kiszorult a praehistoria mellé, s együtt alkotta vele azt a szükséges, de nem pozitív eredményű bevezetőjét a kultúra-tudomá-
1
Tudtommal első komoly kísérlet a Herbert Spencer hatása alatt keletkezett eljárásmódra E. Grosse munkája: Die Anfänge der Kunst, Freiburg, 1894. – Ezt, valamint a többi jegyzeteket nem igazolásul, inkább a bővebben tájékozódni akarók számára útmutatásul közlöm.
4
Solymossy Sándor
nyoknak, melyet a régebben közkeletű ősmondák helyébe kénytelenségből fel kellett venniük. Hogy egykor e kuriózumoknak tekintett gyűjtések elsőrangú tudományos anyaggá válnak, hogy lesz majd idő, mikor egy egyetemes, nagyszabású filozófiai rendszernek fogja képezni kiindulópontját, hogy kultúra-ismereteinknek ez fogja megadni a szilárd alapot, arról néhány évtizeddel ezelőtt maguk az etnográfusok sem mertek álmodni. Ez a nagy fellendülés azonban bekövetkezett. Az etnográfia levetette gyermekruháit; kifejlődött és megizmosodott úgy, hogy jelen állapotában már kiérett, kész diszciplínának tekinthető, amely jelentőség dolgában egy sorba került a legfontosabb tudáságakkal. S ez állításban nincsen túlbecsülés. Hízelgőnek legfeljebb a be nem avatott fogja találni; míg az, aki figyelemmel kíséri a modern kutatók idevágó működését, aki látja azt a friss, sürgő munkásságot, melyet az etnográfiai anyagnak – mint egy újon felfedezett Eldorádónak – kiaknázása ébreszt a tudáságak legtöbbjében (szociológia, etika, pszichológia stb.), nem zárkózhatik el annak elismerése elől, hogy a néprajzra egy eleddig nem remélt jelentőségű korszak virradt. Vele szemben az esztétika mindvégig a tekintély akadémikus polcán foglalt helyet, s az úgynevezett primaire-tudományok osztatlan tiszteletét élvezi majd másfélszáz esztendő óta. Az összefoglaló filozófiai rendszerek különös figyelmükre méltatták, és előkelő helyet biztosítottak számára egységes világ-felfogásuk keretében. Látszólag tehát azon diszciplínák közé tartozik, amelyek biztos és szilárd alapot teremtettek maguknak, szinte axiómákon épültek fel. Ezzel szemben tagadhatatlan, hogy az esztétika története nem mutatja olyan egységes, céltudatos fejlődés lélekemelő képét, mint pl. a természettudományoké. Igaz, hogy természete, anyaga, jellege más. Egységes törvény nem leshető el az anyagán úgy, mint ez utóbbiak természet adta pozitívumain. De mégsem hunyhatunk szemet ama nagy ellentmondás előtt, amely az esztétikának spekulatív, szinte metafizikai tételei és az ezek tárgyát képező reális műtermékek között kétségtelenül fennáll. Szóval több valószerűségét, biztosabb és reálisabb alapelveket joggal elvárhatnánk tőle. Azt hiszem, ez elkalandozásban, e túlságosan elvont okoskodó módszerben kell keresnünk annak a nyugtalanságnak magyarázatát, melyet az esztétika története mutat. A magyarázatok ez elvontsága természetesen nem véletlen és önkényesen fellépő jelenség. Ebbe önkénytelenül belesodródott a kutató.
Etnográfia és esztétika
5
Midőn az egyes műtárgyakon kereste, mi rajta a tetsző, a gyönyört és élvezetet nyújtó, az alkotó művész szépre törekvésének rendkívül homályos, tudattalan nyomaira akadt. Másfelől az élvező közönségben felébresztett szuggesztív műélvezetet is oly ingatagnak, egyénenként és diszpozíció szerint oly különbözőnek találta, hogy miatta akaratlanul általános teoretizálásra csábult. Ezen a bajon a legújabb esztétikusokig nem tudtak segíteni; még a modernnek nevezett pszichológiai alapon állók is beletévedtek. Hiszen a lélektan a maga körében őszintén bevallja, hogy az érzelem – minden műalkotásnak és műélvezetnek ez alapvető lelki kelléke – nem egyéb a képzetek hangulatbeli velejárójánál, tehát a legegyénibb diszpozíció-kiválás s eddig még alig megközelíthető problémája a léleknek; oly rendkívül bonyolult folyamat, hogy mibenlétéről alig tud fogalmat nyújtani a tudomány. S az esztétika ezt veszi kiindulópontul, úgy bánik vele, mint adott és ismert tényezővel. Mostanában úgy akarják ezt a veszedelmes szirtet megkerülni, s más oldalról férkőzni hozzá, hogy nem az úgynevezett remekműveket veszik boncolás alá, tehát nem a legbonyolultabb származású műalkotásokat, hanem az egyszerű, kezdetleges művészi termékek felé fordulnak. Az ilyen naiv terméken, melyen valamely primitív nép műösztönének első szárnypróbálgatása látható, keresi az egyszerű műtörekvés megnyilvánulását. Az eljárás előnyei szemmel láthatók. Kikerüli vele a zavaró mellékhatásokat, s meglepheti az alkotó ösztönt legőszintébb, naiv tisztaságú formájában. Könnyebb a munkája is. Az ilyen termékek a művészi törekvésnek nem önálló produktumai, nem tisztán esztétikai a létcéljuk, hanem szolgálják a praktikus élet szükségleteit is, s e két irányú alkotó törekvésnek alakmódosító hatása könnyen megállapítható rajtuk.2 2
Ilyen megkapó s a mellett praktikus célú műtermékek özönéből a legtanulságosabb példák többek közt a daják-ok démonpaizsai; alig lehetne fenyegető szörnyképet művészibben stilizálni. „A paizs közepén tátott, nagy száj látható, hegyes agyarakkal, fölötte két kerek, kimeredt szem színes karikákban. A test alsóbb része csak jelezve van; kezek és lábak elvesznek a csavargó vonalak gomolyagában, mely a paizs egész kerületét ellepi. E díszvonalak között is agyarak és fenyegető szemek vannak elhintve." Véres, rikító színcsíkjaikban, valamint az emblémák elrendezésében a szimmetrikus harmóniának művészi ízlése igen tanulságos. L. Hein: Die bildenden Künste bei den Dayaks auf Borne,. 1890. 74. old. – V. ö. Hirn Yrjö: Der Ursprung der Kunst, 1904, 270. és köv. old. – Íjból származott húros hangszerre példa Wallaschek-nél: Die Anfänge der Tonkunst,
6
Solymossy Sándor
Az a régebbi eljárás, hogy csupán kiváló műremekeket tanulmányoztak, más tekintetben is ingatag talajra vezetett. Nem férkőzhetvén a sokszerű és kifinomult művészlélek belső mechanizmusához, kénytelenek voltak beérni annak termékével. Ez utóbbit lassankint valami egységes s az összes esztétikai ismérveket magán hordó tárgynak tekintették. Nem tartották tehát az esztétikának igazi célját szem előtt, amely – mint ismeretes – ama szuggesztív folyamat földerítéséből áll, mely az alkotó művész lelkéből a műre s innen az élvező közönségre átáramlik,3 ehelyett mindent a művön magán véltek feltalálhatónak. Már pedig a műalkotás emberi tevékenység terméke, s mint létrehozott faktum, élettanilag miben sem különbözik más célú emberi munkatermékektől, pl. technikai, ipari tárgyaktól. A mi a munkát műtermékké avatja, az az alkotáson magán legkevésbbé konstatálható, mert voltaképpen nem is rajta van meg, hanem egyfelől a művész, másfelől a műélvező közönség lelkében, s ezekről a műtárgyra szinte csak ráproicziálódik (lásd: jelentéssel feltöltődni – A szerk.). A műtermékeknek e fétisszerű imádása tette, hogy agyonfejtegették, telemagyarázták; nem a művészt törekedtek megérteni, hanem a munkát és ennek önmagukra, mint élvezőkre gyakorolt szubjektív hatását. Ez utóbbit aztán kihirdették általános szabály gyanánt. Ez okozta szélső elfajulásában nem egy kommentátor híres elmagyarázásait. Az egyéni benyomás e kánonná emelése másfajta gyarlóságot is rejt magában. A fejtegető esztétikusnak rendesen egy vagy két műfaj iránt fejlettebb az érzéke; ilyenkor ezek a többi rovására illetéktelen jelentőséget nyernek, és megszületik a műfajok között való rangbeosztás. Taine a költészet és képzőművészet embere, Ruskin pusztán képzőművész, Vischer annyira az eposzt és drámát tartja szem előtt, hogy rendszerébe az ezekhez közel eső zene és lyrai költészet nem illik bele; még a legújabbak közül is pl. Marshall, építész.4 Vagy ez a körülmény okozta, vagy egyes műfajok imponáló fejlettsége, de három fajtát kétségkívül elhanyagoltak: kevésbbé a drámát, bár ez is jelentősebb a neki juttatott szerepnél, de annál nagyobb mértékben a 1903, 141. old. Edénydíszekre, tánczmaszkokra: Karl von den Steinen: Unter den Naturvölkern Zentral-Brasiliens, II. kiad., 1897, 226, 272. és köv. old. 3 Legvilágosabb elemzése eddig E. Grosse munkájában: Kunsthistorische Studien, 1900, 3. fej., 45–113. old. 4 Henry Rudgers Marshall Spencer egyik legmélyebb gondolkozású követője. Művei: Aesthetic Principles, New-York, 1895. – Pain, Pleasure and Aesthetics, London, 1894.
Etnográfia és esztétika
7
táncot és a díszítő művészetet, pedig a néprajzi anyag tanulmányozása óta éppen e három emelkedett különös fontosságra. Említettem, hogy az esztétikának e néprajzi alapon való tárgyalása sok egyéb tudomány modern irányával közös. Szociologia, lélektan, etika stb., ha tárgyalása körébe eső jelenségeknek mostani állapotát magyarázni akarja, kénytelen visszanyúlni annak előzményeire, régi kultúraformák között található alakjára, a mi végső pontban, eredete forrásánál az emberiség ősállapotához vezet. Ez ősállapot lehető megismerése minden históriai tudománynak érdekében fekszik; oda mind visszanyúlni kénytelen. Így az ez irányú kutatásnak is többféle útjamódja van, melyek mindegyike már eddig is járt némi eredménnyel, úgy hogy belőlük Spencer-nek sikerült – igaz, hogy erős fantáziával s az adatoknak nem eléggé meggyőző támogatásával – az ősember kultúraviszonyait, lelki életét egy egységes képbe összefoglalni.5 Pusztán e tárgyra szorítkozik elsősorban az ősrégészet. Többféle kultúraszükséglet s a kezdetleges életmódnak nem egy adaléka általa magyarázódott meg. Anyagmennyisége azonban töredékes és szegény, úgy hogy pusztán ez alapon még nagy vonásaiban sem lehet az ősképet megrajzolni; kísérletezése emlékeztet a régiségtárak öltözékmaradványaira, amelyekből viselőjük jellemét, élete folyását hasztalan akarnók kiolvasni. E vérszegénységben szenvedő tudomány mellett érdekes kísérlet a pszichológusoknak úgynevezett ontogenetikus eljárása, amely az ősemberhez férkőzés módját abban találja, hogy az ébredő gyermeklélek első emócióit figyeli meg, s analógia útján ebből következtet vissza. Kétségtelen, hogy e módszer szellemes, jogosult, de sokkal többet vártak tőle, mint amennyit (eddig) beváltott. A gyermek ilynemű kísérletezés tárgyául csak addig szolgálhat, míg az utánzás természeti erejű készsége ki nem fejlődött benne, mert ekkor már a környezetnek és kultúra benyomásoknak adja tükörképét, és összezavarodik vele a régebbi őskészségek uralma. Ugyan még jóval később is ki-kipattan a gyermekből a primitiv ösztönök életereje; éppen olyan szenvedélyesen vadászik (pl. madárfészkeket kutat ki), csatázik vagy együttes táncot lejt (leányok kivált), mint a hogy az ősembernek kellett tennie táplálékszerzése és öröme alkalmával. Érdekes, mily mélyen kiszántott, örökletes idegpályák ezek, melyek készsége az utánzás időszakának
5
Principles of Sociology, I. köt., 3. kiad., 1885.
8
Solymossy Sándor
egész folyamán a játékos kor végéig a gyermeklélek egyik főmozgatója.6 Mindazáltal tudományos adatként ekkor már nem szerepelhet, mivel az utánzás ügyességével olyan bonyodalmas komplexumot képez, hogy az eredeti ösztön belőle biztosan ki nem választható. De egyébként is baj van e kísérletezésekkel. Megfontolandónak kell tartanunk, vajon van-e jogunk még az első, zavartalan kibontakozás adatait is az ősember állapotára alkalmazni? A mai gyermek egy csomó örökölt ösztönt, kimélyített idegpályát, szenzorikus és motorikus készséget hoz magával világra, amelyek benne hosszú fejlődési kultúrának atavisztikus eredményei; olyan örökség tehát, mely az ősemberben lehetetlen, hogy meglett volna.7 Nem kevésbé komoly az a kifogás is, hogy az ontogenetikus megfigyelések egy-egy különálló, kis egyénre vonatkoznak. Az egyes primitív lélek ébredése, alkalmazkodó kísérletei becses megfigyelésekkel szolgálhatnak a lélektan kutatói számára, de eredményeit nem használhatja sem a szociológus, sem az esztétikus. Szem elől nem tévesztendő ugyanis, hogy a kulturális vívmányok ősformái sohasem indulhattak ki a történelem előtti idők „egyes” szubjektív egyéneinek lelki derengéséből, hanem a kezdetleges együttélés kölcsönös összeműködéséből. A mit tehát az esztétika az ősemberi állapot kutatásából használhat, az nem lehet egyéni, hanem kivétel nélkül szociális természetű.8 Ezt a szociális anyagot pedig csupán az etnográfia szolgáltathatja. Az eljárás e filogenetikus módja ugyanolyan, mint az ontogenetikusé, csakhogy nem a gyermeklélekből következtet, hanem a mai primitív népekről való ismeretanyagát vonatkoztatja az ősemberre. Ennek a módszernek is akadtak ellenségei, kiknek kritikai ellenvetéseit az etnográfusok jól ismerik. Nem is áltatják magukat ama hiedelemmel, mintha eljárásuk matematikai biztossága lenne, de aránylag mégis nekik van módjukban legközelebb férkőzni a problémához. Az ismert el6
Először K. Groos figyelmeztet rá (Die Spiele der Menschen, Jena, 1899, 482. és köv. old.). 7 L. J. Baldwin: Mental Development in the Child and the Race, New York, 1895. – Social and ethical Interpretations in Mental Development, New York, 1897. 8 Hirn Yrjö I. m., Sociale Ausdrucksbewegungen. 72. old.-tól. – Vö. Grosse: Anfänge d. Kunst, 299. old. – A kérdés rendszeres feldolgozása: J. M. Guyatj művében : L'art au point de vue sociologique, Paris, 1889.
Etnográfia és esztétika
9
lenvetések közül egyet azonban érdemes megbeszélnünk, mert legsúlyosabb kifogásnak látszik. E szerint a most élő vadnépek oly sokféle, egymástól elütő kulturális állapotot mutatnak, egyrészt a megélhetés módját szabályozó természeti környezet, a viszonyokból kialakult népjellem, másfelől a szokások, foglalkozás, vallás, családi szervezet olyan heterogén tarkaságban jelentkeznek előttünk, hogy e zagyva összevisszaságból tetszőleges kiválasztással akárhány teljesen különböző őskép állítható össze a kutató önkénye, egyéni felfogása szerint. A súlyos kifogás bizonyságául diadalmasan hivatkoznak egy idevágó téma irodalmára: „a házasélet történeté”-nek különféle feltüntetésére. Hogy e problémák fölötte kényes természetűek, elismeri mindenki. Való az is, hogy Bachofen-tól Lubbock-ig és Mc. Liennan-en át Morgan-ig9 sokfajta megvilágításban mutatták be az ember nemi életviszonyainak fejlődéstörténetét. De tévedésük éppen az ismeretanyagnak még akkor ki nem elégítő szegénységén múlott. A mióta részletesebb és megbízható adataink vannak a vadnépek életéről,10 ez a kérdés is tisztázódott és Westermarck munkájában (Geschichte der menschlichen Ehe, Jena. 1893) egyelőre mint befejezett és megoldott dolog lekerült a problémák jegyzékéről. Éppen az adatok gazdagságában rejlik az etnográfia ereje, s ha helyes módszerrel fog az anyag megrostálásához, kiválogatván az olyan adatokat, amelyek az eltérő életű népeknél is közös jellegűek, ezek alapján aránylag legbiztosabban sikerülhet neki az ősállapot képének megrajzolása. Az etnográfiának erre vonatkozó anyaga első sorban szociális természetű. Nem az egyes ősember, hanem kezdetleges, kisméretű csoport-társadalmak fejlesztették ki amaz ügyességeket, melyek a fölmerült anyagi és lelki szükségleteket kielégítették. Vallásos szokások, 9
Bachofen: Das Mutterrecht, Stuttgart. 1861. Itt merül fel először a családélet történetének kérdése. Híres „hetaerizmus”'-elmélete hosszú tollvitára szolgáltatott okot. – Mc. Lennan: Primitive Marriage, 1865. (Újra kiadva: Studies in Ancient History, London 1886) A polyandrikus társadalom elméletének hirdetője; ő figyelmeztet először az exogamia fontosságára. – Lubbock (The origin of Civilisation, 1870) kétségtelennek tartja az ősidők szabad szerelmét (communal marriage). – Morgan (Systems of Consanguinity and affinity of the Human Family, 1871) az anyaágon vérrokon csoportok párzási tilalmából indul ki; az anyajogbeli gensek rendszeres összeállítása főművében: Ancient Society, London, 1877. 10 Ez óriási anyag most könnyen kezelhető, mióta Herbert Spencer több gyűjtő közreműködésével kiadta Descriptive Sociology-jának rengeteg köteteiben (1873-tól 1881-ig 8 folio kötet).
10
Solymossy Sándor
rokonsági és törzsbeli berendezkedés, az élelem megszerzésének ravasz fogásai, mesterségek és végre: művészetek, mindahány, nem magányos emberek leleménye, hanem folytonos együttmunkálásnak és egymásra hatásnak az eredményei. A mint a mai primitív népek egyénei nem ismerik az egymástól való különválást, nem remeték, hanem felolvadnak a közösségben, nem lehetett másképpen az ősember csoport-életében sem. Az esztétika szemében ez etnográfiai anyagnak annál inkább fontosnak kell lenni, mivel már e fokon megleljük a művészetek minden ágának csiráit és első dugványait. Az említetteken kívül még egy közös érintkező pontra óhajtanám a figyelmet felhívni, mely a néprajz anyagának bevonását egy alapvető kérdésben fölötte eredményessé tette. Kant óta ismeretes és elfogadott tétel, hogy az esztétika alapérzése: az a sajátságos lelkiállapot, amit tetszés-nek nevezünk. Ez ébred fel a művészben, amikor megalkotandó művének tárgya először megragadja, s ez fogja el az élvező közönséget, midőn a kész műben gyönyörködik. Sok ideig nem keresték e sajátszerű lélektani jelenség okát, hanem egyszerűen számoltak vele, mint meglévő, kétségtelen érzésnyilvánulással. Csak amióta behatóbban foglalkoznak a művészi hatás problémájával, terelődött rá a figyelem, és azóta többféle magyarázó teória támadt, mely a tetszés lényegét megvilágítani törekszik. Egy ideig Darwin szexuális elmélete volt irányadó,11 amely a hímállatok testi díszének analógiájából indult ki. Amint a hím a párzás időszaka előtt és alatt legékesebb formában pompázik, ugyanaz nyilatkozik meg a vadnépek tetovált testén, ez tűnik fel hajviseletén, tolldíszén stb. Az állatot ez ösztönszerű cicomázásra egyedül nemi érzése vezeti, fel akarván keltem a nőstény figyelmét és érdeklődését, s magának biztosítani a többi versenyző fölött a győzelmet. A vadnépeknél sem lehet a test díszítésének egyéb oka. Itt is aránytalanul gyakoribb esetben a férfi ékesíti fel magát, bizonyára ugyanazon okból, hiszen a nők párválasztó szabadsága e kezdetleges fokon sokkal nagyobb, mint ferde irányú kultúránkban. A szerelmi érzés különben is legáltalánosabb, legerősebb ősszenvedélye minden élőlénynek; az ember ebben sem kiváltságos teremtmény, s ha megfigyeljük az egyes művészete11
Darwin: Az ember származása és az ivari kiválás, magyar fordítás 1884, II. köt., XIII. és XIX. fejezet – Tovább fejti Grant Allen: Aesthetic evolution in man, Mind, 1880. X. szám.
Etnográfia és esztétika
11
ket, az egy formális építészetet kivéve, mindenikben vezető mozzanat a szerelem, a párválasztó nemi érzés. Ezt az elméletet,12 amely nagyon messze nyúlik vissza analog jelenségekért, s különben is a tetszéskeltés akaratbeli törekvését tekinti a művészetek egyedüli létrehozójának (pedig ennél az ösztönszerű, tudattalan mű-törekvés, az alkotás szubjektív gyönyöre is fontosabb !) megdönteni törekedtek az úgynevezett anti-darwinisták.13 Legelsőbb a természettudósok mutatták ki, hogy az állatok hímjeinek testi díszét nem a szexuális gerjedelem hozza létre, csak időben esik a kettő véletlenül össze. A legbővebb táplálkozás korszaka szabja meg a kettő egyidejűségét. A sanyarú idők után duzzadásig táplált hím egyfelől testi díszben mutatja jólétét, másfelől ugyanekkor támadnak természetszerűleg szexuális hajlamai. A tropikus világ madarainak kápráztató színpompája csak nekünk feltűnő, és voltaképpen éppen olyan mimikri-jelenség a fényes természeti környezetben, mint a hómezők kék rókáié. A vadnépekre vonatkozólag szintén kitűnt, hogy a férfi díszének számos egyéb oka van. Harcias külső mutogatása az ellenség megfélemlítésére, az egyfajbeliek egymásra ismerésének könnyebbé tétele, rangkülönbségek megjelölése stb., amelyek mind kívül állnak a szerelmi érzések körén.14 Végre a pszichológusok kutatásai is rácáfoltak Darwin-ra. A tetszés forrásául sok más olyan érzést jelöltek meg, melyek a nemiség fogalmát a legtávolabbról sem érintik; ilyenek pl. az érzékileg kellemes és szabályos felett érzett öröm, a ritmus bája, az utánzás és az illúzió gyönyöre, vágy intenzív felindulás után, a nehézség legyőzésének elemi ingere stb.15 Ezzel a szexuális alapelv, ahelyett, hogy miként Darwin állította, kizárólagos indító oka lenne az esztétikai érzéseknek, összezsugorodott egyetlen, bár kétségtelenül jelentős tényezővé, olyanná, aminő rajta kívül még igen sok van, és amelyek mindegyikét nyomon kíséri az életnyilvánulás folyamán a tetszés közérzése. 12
Elég bőven tárgyalja Jászi Oszkár: Művészet és erkölcs c. munkájában, 1904, 63, 86–94. old. 13 Hudson W. H.: The Naturalist in La Plata, London, 1892, és Wallace A. R.: Tropical Nature, and other Essays, 1878, illetve Uő.: Daricinism, etc., London, 1889. 14 H. Spencer: Principles of Sociology, II. köt., 75, 174, 184. old. – Hirn Id. m., XV. fej. Die Ursprünge der Selbstverzierung, 211–228. old. – Legmeggyőzőbb bizonyságokat Von Den Steinen szolgáltat: Id. m., 179. és köv. old. 15 Lásd ezek bizonyítását pontonkint: Groos Id. m., 348. old.
12
Solymossy Sándor
A tetszésnek imént említett többféle érzésből való eredete néhány újabb esztétikust arra az elhatározásra bírt, hogy merész kézzel kitolják a szép birodalmának eddigi szűk határait. Azelőtt egyes merev tantételek, rideg jelszók, mint pl. az „öncél” hirdetése, vagy az „érdeknélküliség” kimondása, valóban kisebb területre szorították az esztétikát, mint megillette volna. E mesterségesen felállított határsáncon már a lélektani kutatások nem egy helyütt rést ütöttek. Az új tantétel emberei16 pusztán a tetszésből, mint alapérzésből indulnak ki, hirdetvén, hogy mind amaz inger, mind az a külvilágból vett benyomás, amely tetszést tud kelteni, egyszersmind szép és esztétikus. Tehát ami fizikailag jól esik, ami a szervezetre előnyös és az életműködést elősegíti, beletartozik az esztétikába. Ízletes étel, a kölni víz illata, felfrissítő fürdő, örömhír a szervezetre gyakorolt hatásában ugyanolyan, mint a milói Venus, vagy Dante „Pokla”, vagy a 9. szimfónia. Csak fokozati különbséget látnak közöttük; amazok az alsóbb rangú érzékszervekre hatva (ízlés, szaglás, tapintás) animálisabb formában váltják ki az idegreakció kellemes érzését, az utóbbiak ellenben a legtökéletesebb két szerv: a látás és a hallás magasabb és finomabb idegéletét frissítik fel. Az úgynevezett „pozitív esztétiká”-nak e forradalmi elmélete másik végletbe sodródott, köre túlságosan kiszélesült, és észrevétlenül átcsapott az etika legbelső területére. Az elhódítás magában még nem lenne hiba; a tudományok határai jobb belátás szerint módosulhatnak, ha egyéb aggodalmak nem merülnének fel ellene. Bár a pozitív elmélet ma népszerű, és a modern esztétikusok nagy része hívének vallja magát, nem zárkózhatunk el néhány olyan ellenvetés elől, melyek a rendszer iránt alapos aggodalmakat képesek ébreszteni. A kellemes közérzés lényegét abban kell keresnünk, hogy bizonyos kívülről ható ingerek a túlzottan igénybe vett, fáradt idegcsoportokhoz részben közvetett úton új táplálékot juttatnak el, részben felszabadítják (azokat) munkafolyamataik alól, szóval felelevenítik, munkakész állapotba, úgynevezett tónusba helyezik. Ez a felszabadítás bizonyos megkönnyebbülő közérzést vált ki, amely közérzés érzékileg kellemes. Ezt a folyamatot pontos kísérletek alapján állapították meg, s azóta a fiziológiai lélektan így tanítja. Eddig látszólag a pozitív eszté16
Többé-kevésbbé minden modern esztétikus ezt vallja, kellő mérséklettel el is fogadható, mint Konrad Lange teszi: Das Wesen der Kunst. Grundzüge einer realistischen Kunstlehre, 2. köt., Berlin, 1901. c. művében. Szélsőségig hajtja Pilo Mario Eszthétika c. kis munkájában (magyar fordítása: az Athen. Kézi Könyvtárában).
Etnográfia és esztétika
13
tikusoknak van igazuk, mert alapérzésben közös eredményre vezet minden olyan inger, amely a szervezet életműködését elősegíti. A nagy különbség ott áll elő, hogy míg az ízletes étel, a parfüm illata ingerével „közvetlenül” előidézi az illető idegpálya felfrissülését, vagyis pusztán testi hatású, addig a műremekek élvezete „közvetett” módon, hosszú és bonyolult idegutat téve, az intellektus feldolgozása után, asszociatív úton váltja csak ki az élvező közérzést. Már ez a lényeges különbség is elegendő arra, hogy a kétféle ingerfajtát élesen szétválasszuk egymástól, és esztétikainak joggal csupán az utóbbit nevezzük el. De az is felhozható ellene, hogy vajon ha minden olyan inger, mely jóleső érzést vált ki, egyformán volna képes esztétikai hatást kelteni, miért nem fejlődött az évezredek folyamán sajátos művészi ága az ízlés, szaglás és tapintás érzékénél is? Hiszen ezek útján közvetlenebbül és egyszerűbben lehet az idegéletre hatni, miért hogy éppen a bonyolult, a kerülő úton ható látás- és hallásbenyomásokból keltek életre a ma ismert művészetek? Ha nem volna ez ingerhatások között mélyreható különbség, bizonyára ismernénk olyan művészeti ágakat, melyek a gasztronómia vagy a svédtorna terén ragadnák csodálatra és rajongó lelkesedésre az emberiséget. Miért érezzük magunkat a nagy művészekkel rokon lelkeknek, miért vonzódunk önfeledten költőinkhez, és miért nem bilincsel le egyénisége varázsával pl. Brillât-Savarin, a nagy szakács, és miért nem fűz rokonszenvező csodálat bennünket a masszörhöz, aki izomzatunkat a lehető legkellemesebb zsongásba hozza? A tetszés széles alapjain felépült módszer, amint láthattuk, nem felel meg a követelményeknek; nem tud határvonalat vonni az esztétikus és az alsóbb rendű idegingerek között. Ugyancsak nem képes megmagyarázni egy alapvető, fontos körülményt: a teremtő művész műösztönének eredetét, azt az egyénisége mélyéből feltörő vágyat, azt a lelki kényszert, amely szép alkotások létrehozására készteti. Biztos kiindulópontul tehát csak oly magyarázatot fogadhatunk el, amely úgy a műösztön, mint az élvező műérzék mibenlétét meg tudja értetni velünk. Kielégítő magyarázat, nézetem szerint, eddigelé csak egy ismeretes, az, amelyet Herbert Spencer adott Principles of Psychology-jában. Erre is a kezdetleges állapotú népek tanulmányozása révén jutott. A világutazó etnológusok sajátszerűen egybehangzó véleményt mondanak a különféle vadnépek magatartásáról, vérmérsékletéről. Már а 18.
14
Solymossy Sándor
században Forster, Соок-nak második felfedező útján kísérője, azt írja róluk: „Heves, meggondolatlan szenvedély egyetlen vezetőjük; féktelenség, amelybe néminemű lelkesedés kergeti őket. Ok nélkül tajtékzó paroxizmusba hajszolják magukat, s ez állapotban belerohannak a kész veszedelembe olyan halálmegvetéssel, mely csodálatot ébreszt… Harcban kegyetlenek és bosszúállók, túlcsapongók mindenben, bosszút és gyűlöletet az embertelenségig fokozzák, és vitézségük áldozatait nem ritkán megeszik.”17
Ezt a lélekrajzot majd minden utazó megismétli. Zabolátlanságuk, mely annál feltűnőbb, hogy minden átmenet nélkül, hosszú tunyaságból tör ki hirtelen, nem magyarázható másképpen, mint ama korlátozó lelki fék hiányával, amely az európai kulturembert minden tettében ellenőrzi. Vagyis náluk az idegélet ős állapotában figyelhető meg, abban a korlátlan működésben, mely leginkább enged bepillantást eredeti lényegébe. E tapasztalat alapján adja Spencer híres erőfölösleg-magyarázatát. Az ő „surplus of vigour”-ja, vagy ahogy még nevezni szokta: ..overflowing energy” (túlcsorduló energia) abban nyilvánul meg, hogy az élet egyik alaptörvénye szerint az idegek ganglion-cellái, az úgynevezett neuronok, munka révén történt felemésztődés után, amit idegfáradtság formájában érezünk, pihenést és újabb táplálékmennyiséget igényelnek. Táplálkozásuk mohó, pihenésük rendesen túlmegy az egyensúlyi állapoton, és így bennük lassankint olyan erőmennyiség gyűlik össze, amely fölösleges, szinte terhes. Az ideg e túlhalmozott erő alatt szenved, és ha nem talál neki az ember tudatos munkában levezető utat, önmagától, kitűzött cél és szándék nélkül, kirobban. Az idegerő fölöslegének e többé-kevésbé erőszakos kirobbanása az, amit a vadnépek féktelen rombolásában észlelhetünk. Ugyanez tapasztalható a szintén nem fékezett kis gyermek viselkedésében, mikor szobában való hosszabb tartózkodás után kijutva a szabadba, nem bír magával; ugyancsak játékaiban is gyakran ez látható.18 Mindkét fajta 17
Idézi ACHELIS: Moderne Völkerkunde, 1896, 20. old. 18. A játék lélektani magyarázata itt kapcsolódik a művészetéhez. Alapelemeiben rokonságuk kétségtelen: a tudatos praktikus cél hiánya, az önkénytelen, szinte kényszerű megnyilatkozás mindkettőnek egyenlőképpen jellemzője: csak hatásukban válnak széjjel. A játék a felgyülemlett idegenergia levezetésével befejeződik, önmagán túl nem kíván terjeszkedni, míg a művészetben a közlés 18
Etnográfia és esztétika
15
erőkisülés szervi megkönnyebbülést okoz, és a velejáró közérzés kellemes. Spencer követői azóta a léleknek e könnyítésmódját, amely kultúremberekből is nem ritkán elemi erővel tör ki, bármint küzd is ellene a fékező akarat, igen szépen alkalmazták a nagy művészek alkotásmódjára, s vele a műremekek keletkezésének eddig legigazabb képét sikerült adniuk. Ugyancsak kielégítő magyarázatot ad a Spencer-féle elmélet a passzív műélvezés mibenlétére is. A tömeg műélvezete mindig önfeledt természetű, melyről számot adni nem tud. Az a kellemes, tudattalan idegfolyamat, mely ilyenkor végbemegy, a következő: a tömeg (egy-egy nép vagy társadalmi osztály) a viszonyok bizonyos egynemű hatása folytán közös irányú idegenergiát gyűjt fel magában. Ez homályos, lappangó vágy formájában szokott jelentkezni, amely minél kifinomultabb társadalmi rétegben lép fel, annál nagyobb fékezés alatt áll, tehát rendes körülmények között ki nem robban (a história az ilyen közös lelkiállapotot „korhangulat”-nak szokta nevezni!). Ha most e felhalmozott idegerőt olyan külső inger éri a műremekek hatása révén, hogy e harmonizáló ingerre az ideg erőfölöslege reakcióképen kirobbanhat, támad a tömegek elragadtatása, s bennük az egyesek gyönyörérzete. Anélkül, hogy jelen alkalommal e szinte ideális magyarázatot érdeme szerint bővebben méltatnám, csak azt az érdekes jelenséget óhajtom újból hangsúlyozni, hogy ez elméletre szintén az etnográfia tanulmányozása vezette rá Spencert, aki különben egész filozófiai rendszerét, korszakalkotó műveinek minden új vívmányát a néprajz félreismert kincses bányájából merítette. Az itt megbeszélt elméletek új, pozitív alapot vetettek az esztétikának, amelyre most már az előbbieknél biztosabban építhet a jövendő idők tudós nemzedéke. Általában amint a selyemgubón sok a hamis vágya, másoknak ugyanazon érzésbe való belevonása, valamint ezzel kapcsolatban a létrehozott mű maradandó volta fontos. Vagyis alapjukban azonos, de természetük szerint differenciálódott lelki funkciók, amelyek közül a művészet a maga élénk szociális kölcsönhatásánál fogva fejlődésképes, míg a játék nem az. Nincs igaza tehát Guyau-nak (Les problèmes de l’esthétique contemporaine, 1884, 20. old.), amikor a művészetet pusztán „kifinomított játéknak” nevezi. – A játékelméletről már Schiller-nek volt sejtelme (Über die ästh. Erziehung d. Menschen, Brief 15.), kifejtője Spencer (Princ. of Psych, II. köt., 629–630. old.), utána sokan tárgyalják; összefoglalásuk Groos Id. m., 216–356, 470–478. old.; irodalmát adja: Hirn: Id. m., 25–29. old.
16
Solymossy Sándor
szál, és csak hosszú próbálgatás vezet a helyes fonalra, a tudomány is sokfelé próbálkozik sikertelenül, míg végre – akár a véletlen közbejátszásával, akár a zsenialitás naiv érzékével rábukkan a leghelyesebbre, és azon, természetes óvatossággal – sikerül, ha nem is az egészet legombolyítania, de legalább is tovább haladni az igazságot rejtő burok lefejtésében.
