BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

1


Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Reklám szakirány

PERU GAZDASÁGPOLITIKAI VÁLTOZÁSAI A 90-ES ÉVEKBEN A LATINAMERIKAI ÁLLAMOK TÜKRÉBEN

2


Készítette: Endrédi Viktória

Budapest, 2004

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés....................................................................................................................... 4 2. Latin-amerikai fejlődési struktúrák ............................................................................ 7 2.1. A nyersanyag exporton alapuló fejlődés......................................................................... 7 2.2. Az 1929-es válság és befelé fordulás................................................................................ 9 2.2.1. Az importhelyettesítő iparosítás ellentmondásai...................................................................... 10

2.3. A neoliberális modell és kifelé fordulás ........................................................................ 12 2.4. A fizetési válság és az „elveszett évtized” ..................................................................... 14 2.5. Válságkezelés................................................................................................................... 15 2.6. A 90-es évek kihívásai .................................................................................................... 16 2.6.1. Társadalmi állapotok................................................................................................................ 18

3. Peru ............................................................................................................................ 19 3.1. Előzmények ..................................................................................................................... 20 3.1.1. A guanó időszak....................................................................................................................... 21 3.1.2. Külföldi tőkerészvétel.............................................................................................................. 22 3.1.3. Az importhelyettesítés Peruban ............................................................................................... 23 3.1.4. Juan Velasco és az állami beavatkozás .................................................................................... 24 3.1.5. Velasco bukása ........................................................................................................................ 25 3.1.6. A neoliberális modell............................................................................................................... 25 3.1.7 A válság .................................................................................................................................... 26

3.2. A 90-es évek gazdasági és társadalmi átalakulása ....................................................... 27 3.2.1. Alberto Fujimori első kormánya (1990-95) ............................................................................. 27 3.2.1.1. Hatalomra jutás ................................................................................................................. 28 3.2.1.2. Gazdasági stratégia ........................................................................................................... 29 3.2.1.3. Pénzügyi stratégia ............................................................................................................. 29 3.2.1.4. Strukturális reformok ........................................................................................................ 31 3.2.1.5. A „demokratúra”............................................................................................................... 32 3.2.1.6. Gazdasági fejlődés ............................................................................................................ 33 3.2.2 Fujimori kormányzásának második szakasza (1995-2000)....................................................... 34 3.2.2.1 Nemzetközi válságok ......................................................................................................... 35 3.2.2.2 A mexikói válság ............................................................................................................... 35 3.2.2.3 Az ázsiai válság.................................................................................................................. 36 3.2.2.4. A nemzetközi válságok hatása .......................................................................................... 37

3.3 Peru részvétele a nemzetközi gazdasági életben ........................................................... 40 3.3.1. A nemzetközi környezet .......................................................................................................... 40 3.3.2. Fejlődők és fejlettek............................................................................................................. 42 3.3.3. A latin-amerikai együttműködés kihívásai............................................................................... 44 3.3.4. Peru regionális partnerei .......................................................................................................... 45

4. Befejezés ..................................................................................................................... 52 5. Táblázatok jegyzéke ................................................................................................... 55

3


6. Irodalomjegyzék ......................................................................................................... 56

1. Bevezetés A latin-amerikai térség országainak gazdasági teljesítményét alapvetően meghatározta az elmúlt évszázadban, és teszi ezt ma is a világgazdasági folyamatok hatásainak és a stabil gazdasági struktúra kialakításának kérdése. A térség olyan országokat foglal magába, melyek gazdasági fejlettsége jelentősen eltér egymástól, de megfigyelhetünk közös vonásokat és hasonló fejlődési tendenciákat. A tendenciákra adott válaszok is országonként eltértek, dolgozatom célja azonban a legáltalánosabb reakciók összefoglalása. A nehézségek történeti hátterének megismeréséhez a gyarmatosítás alóli felszabadulás korába kell visszatérnünk, amikor az országok mind gazdasági, mind politikai téren saját útjukat keresték. A kezdeti időket alapvetően a kifelé fordulás, a fejlett világtól való függés, leginkább a nyersanyag exportra alapuló gazdaság jellemezte. Ez a hozzáállás az 1929-es világválság idején kérdőjeleződött meg, köszönhetően a válságnak a térségre tett negatív hatásainak, mint például a nyersanyagárak csökkenésének vagy a tőkebeáramlás megtorpanásának. Ezután az országok befelé fordulásának lehetünk tanúi, importhelyettesítő iparosítási struktúra kezdett kialakulni, mely azonban szintén hordozott magában ellentmondásokat. Struktúrája hiányos volt és a 70-es évek világgazdasági korszakváltásának1 kihívása új gazdasági szerveződési struktúrát követelt. A gazdasági nyitás, a kereskedelem liberalizációja, a neoliberális eszmék térhódítása Latin-Amerika versenyképességét voltak hivatottak javítani. A reformok végrehajtásához azonban jelentős mennyiségű külföldi hitelek segítségével fogtak hozzá, azonban a nem megfelelő mértékű fejlődés következtében e hitelek visszafizetése komoly problémával járt. A 80-as évek, az „elveszett évtized”, a fizetési Dr. Kollár Zoltán: Stabilizáció vagy modernizáció1 4


válságok jegyében telt. A relatív elszigeteltség után a már megkezdett reformoknak köszönhetően a 90-es évek elején megindultak bizonyos stabilizációs folyamatok, melyeket azonban először az 1995-ös mexikói, majd ’98-ban az ázsiai válság szakított meg. Ez utóbbi hatása már kisebb mértékű volt, ami annak tudható be, hogy az országok egyrészt defenzív külpolitikát folytattak, másrészt már rendelkeztek stabil gazdasági alapokkal a válság elmélyülésének elkerüléséhez. Bár külkereskedelmükben még mindig az export rendelkezett nagyobb túlsúllyal, a szektor kezdett összetettebbé válni és már nem csak nyersanyagokon alapult. A pozitívumok ellenére számos probléma nehezítette és nehezíti még ma is ezen országok életét. A fejlett országoktól való függés nemcsak a külkereskedelem, de a pénzügy területén is megmutatkozik, a világpiaci alakulásokra a térség még mindig érzékenynek mondható. A nyugati országok, illetve pénzügyi szervezetek hitelei is a függést erősítik, mivel a hitelekhez való jutás általános feltétele bizonyos intézkedések bevezetése az országban. A talpra állást nehezíti a társadalmi rendezetlenség, ami jellemzi a régiót. A hatalmas különbségek a különböző rétegek között, a szegények elképesztő aránya a lakosság körében, illetve ezen rétegek kitörési lehetőségeinek csekély volta, kimaradása az oktatásból, az egészségügyből súlyos problémákat jelentenek. A civil lakosság életét számos országban különböző helyi terrorista csoportok háborúskodásai nehezítik. A jövőbeni fejlődés hatékonyságának eléréséhez nemcsak a stabil demokráciát kell erősíteni és a termelékenységet javítani, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek orvosolása is szükségeltetik. Dolgozatom központi témája, hogy a felvázolt fejlődési struktúrák Peru gazdasági életében milyen módon szerepeltek, a nemzetközi változásokra hogyan reagált az ország. A latin-amerikai fejlődés általános tendenciáinak bemutatásával a választott ország elhelyezését kívántam elérni környezetében, segítve ezzel a perui változások megértését, kiindulva abból, hogy az ország szerves része a régiónak. A régión belül azonban számos különbséget fedezhetünk fel. Ennek ellenére a fejlődés tekintetében fontos kérdés a regionális szervezetek munkája, mely egyre kiterjedtebb

5


szabadkereskedelmi integráció létrehozásával a térség világgazdasági súlyát növelheti. Számos kezdeményezés látott napvilágot és a 90-es években új lendületet is kaptak ezek az integrációs törekvések, melyeket dolgozatom utolsó fejezetében tárgyalok. A regionális szerveződéseket a dolgozatban, mint fejlődési áttekintésben, azért tartottam szükségesnek megemlíteni, mert ezek a jövő fejlődési szempontjából kiindulópontot jelenthetnek. A nemzetközi együttműködés sok szempontból egyre nagyobb jelentőséggel bír, például a globalizáció hozta új problémák, a nemzetközi terrorizmus jelenléte vagy a környezetpusztítás veszélyei esetében. A latin-amerikai országoknak természetesen még igen sok kihívással kell szembenézniük, de fejlődésükre az integrációs törekvések pozitív hatást gyakorolhatnak. Témaválasztásomat az a tény motiválta, hogy szakmai gyakorlatomat a magyarországi Perui Nagykövetségen tölthettem. Gyakorlatom során szembe kellett néznem azzal, hogy mind gimnáziumi, mind főiskolai tanulmányaim során a latin-amerikai térséggel felületesen foglalkoztunk. Ismereteim bővítése érdekében kezdtem el a régió és ezen belül Peru kultúrájával, történelmével, gazdasági kérdéseivel mélyebben foglalkozni. Eljutottam tehát a döntéshez, hogy szakdolgozatomat perui témával kapcsolatban írom, ehhez szükség volt a térség általános tendenciáinak ismeretére is. Célom volt a latinamerikai és ezen belül perui fejlődési tendenciák és azok jövőbeli lehetőségeinek megismerése és megismertetése. Kutatásomban kollégáim segítettek, információval láttak el a témával kapcsolatban. Sajnos kevés magyar nyelvű adatforrást sikerült fellelnem, így forrásaim nagy része angol és spanyol könyvekből tevődik össze. A feldolgozás hiányosságai és esetleges tévedései a téma összetettségéből adódnak.

6


2. Latin-amerikai fejlődési struktúrák A latin-amerikai nemzetek a nemzetközi gazdasági életbe a spanyol és portugál gyarmati függés keretén belül kapcsolódtak be. A gyarmati függés legegyértelműbb formája a kereskedelem monopolizálása volt. A gyarmatokon létesített intézmények az Ibériai-félsziget intézményeinek és szabályrendszerének kiegészítőjeként szerepeltek. A XIX. sz. óta, mióta a térségbeli államok elnyerték függetlenségüket, fejlődési útjukon meghatározó szereppel bírnak a nemzetközi gazdasági áramlatok. Fejlődési modelljeik sikerei és bukásai nagymértékben függtek a nemzetközi gazdasági élet alakulásától. A latin-amerikai államok nagy része, miután első független évtizedeiket a szociális rendezetlenség és a relatív elszigeteltség jellemezte, a XIX. sz vége felé fejlődésen mentek keresztül és lassan elkezdtek a nemzetközi gazdasági élettel áramolni. Innentől kezdve, mind a gazdasági fejlődés, mind a megtorpanások nagymértékben függtek a külső hatásoktól. Fejlődési modelljeiket külső tendenciákra adott válaszokként és azok visszatükröződéseiként jellemezhetjük. 2.1. A nyersanyag exporton alapuló fejlődés A XIX. sz. végi európai ipari forradalom meggyorsította a latin-amerikai országok életében bekövetkező radikális változást. A Spanyolországtól és Portugáliától elnyert függetlenség a régió kapcsolatainak bizonyos fokú leépítését eredményezte a

7


világgazdaságban. A helyi földtulajdonosok önellátó termelőkké váltak és igyekeztek távol tartani magukat akár a belső piacra, akár az exportra való termeléstől. A függetlenségi háborúk okozta pusztítás következtében a még gyarmati időkben nagy jelentőséggel bíró bányászat állapota hanyatlani kezdett. A helyi kézműipar szerény fejlődésen ment keresztül és leginkább a kisebb kézművesek munkáján alapult. A XIX. sz. végi európai iparosodás következtében megindult a kereslet az élelmiszeripari termékekre és a nyersanyagokra. Az igény kielégítése érdekében az európai tőke kezdett el áttelepülni más régiókba, mint például a latin-amerikai térségbe. Ennek következtében viszont a régió országainak gazdasági struktúráján kellett változtatásokat véghezvinni. Argentína, felhasználva sokoldalú mezőgazdaságát és állattenyésztését a legfőbb hús, búza és gyapjú forrásává vált. Chilében a réztermelés indult fejlődésnek, míg Brazíliában a kávé vált fontos exportcikké. Kuba dohány- és kávégyártásra

specializálódott,

Mexikó

pedig

mezőgazdasági

termékeivel

és

ásványkitermelésével (réz, cink) kapcsolódott az új rendszerhez. Peruban a réz és cukortermelés öltött hatalmas méreteket. Közép-Amerika a banánexport központjává vált. A régió országai a sajátjuktól eltérő gazdasági külkapcsolati rendszer kiépítésére és különböző mezőgazdasági termékek és alacsony hozzáadott értékű ásványi anyagok exportjára kényszerültek. Az export fejlesztésével együtt elkezdődött bizonyos kézműipari termékek importálása Európából. A latin országok textilt, luxuscikkeket és egyéb késztermékeket vásároltak viszonylag nagy tételben. E fejlődés következtében a régióban növekedtek a külföldi, leginkább Angliából származó beruházások. A térség legtöbb országában olyan jelentős szektorok irányítása, mint az infrastruktúra, a bányászat és a bankok külföldiek kezébe került. A latin-amerikai országokban így egy olyan fejlődési modell alakult ki, mely a külföldi piacokra, ezen belül is leginkább az iparosodott országok nyersanyagszükségleteire koncentrált. E fejlődési modell következtében ezen országok elindultak a gazdasági növekedés útján. A modell sikere a nyersanyagexport következtében az országok vezetői számára biztosítottnak tűnt. Argentína a hús- és gabonaexport magas bevételei következtében a

8


világ egyik leggyorsabban fejlődő országává vált. Annak ellenére, hogy a nyersanyagok ára és az azok iránti kereslet változó tendenciát mutatott, nem történt olyan változás, amely a modell sikerét veszélyeztette volna. A tőkebeáramlás és a jövedelemnövekedés következtében több országban a társadalmi viszonyok javulása is megfigyelhető volt. A nagyobb városokban szakképzett vezetők által létrehozott új, középjövedelmű vállalatok jelentek meg. Ezzel együtt az iparosodás első jelei is megfigyelhetőek voltak, habár csak marginális szerepet töltöttek be és például a kézműipari termékek nagy része a nyugati országok importjából származott. Egészen a világválságig a fejlődő országokban leginkább nyersanyag export alapú gazdaság működött, kihasználva az országok komparatív előnyeit (természeti erőforrások és olcsó munkaerő).

2.2. Az 1929-es válság és befelé fordulás Az 1929-es világválsággal az exportalapú gazdasági modell végső fázisához érkezett, ami a latin-amerikai országok számára katasztrofális következményekkel járt. Figyelembe véve ezen országoknak az Egyesült Államok és Európa keresletétől való függését, a krízis következtében a latin-amerikai export hirtelen lecsökkent. A válság negatív hatásait a következőkben lehet összefoglalni: - a nyersanyagárak csökkenése - a tőkebeáramlás megtorpanása - a külföldi adósság reálértékének növekedése - az ipari országok protekcionizmusának növekedése A latin gazdaságok összezsugorodása a világválság következtében világosan mutatta a világgazdaság központi országainak döntő hatását a régió országaira. A latin-amerikai vezetőknek kétféle megoldási lehetőségük volt. Az egyik keretében szorosabbra fűzték volna gazdasági kapcsolataikat a fejlett országokkal ezzel biztosítva bizonyos szintű részvételüket a nemzetközi nyersanyagpiacon. Argentína a brit húspiaccal kialakított

9


kapcsolatának megtartása érdekében ezt az utat választotta. A másik megoldás alapján a saját ipar kiépítése és az amerikai és európai piacoktóli függés leépítése érdekében az országok visszatértek volna az önálló iparosítás útjára. A nyersanyag iránti kereslet hanyatlása következtében a szektort ellátó ipari termékek importja is csökkent. Saját ipari termékek gyártásával pedig a latin gazdaságok önellátóbbakká és integráltabbakká válhattak volna, illetve ennek következtében kevésbé érzékenyek az olyan külső hatásokra, mint amilyen a gazdasági világválság volt. Ilyen történelmi környezetben fogant meg először a latin-amerikai iparosodás gondolata. Az a fajta fejlődés, ami ezekben az országokban végbement nem a XIX. századi Anglia iparosodásának mintájára történt. A latin gazdaságokban olyan termékek gyártása kezdett megindulni, melyeket azelőtt Európából vagy az Egyesült Államokból importáltak. Az importhelyettesítő iparosítás modelljének ideológiai alapjait a Gazdasági Bizottság Latin-Amerikáért (CEPAL) keretein belül dolgozták ki. Az intézményt az ENSZ részeként állították fel 1948-ban, az argentín közgazdász Raul Prebisch ötlete nyomán. Az alapötlet a külföldi függőség felszámolása volt, hiszen a nyersanyagárak állandó változása megterhelte az érintett latin-amerikai gazdaságokat. . A válasz az állami irányítású iparosítás képében érkezett. 2.2.1. Az importhelyettesítő iparosítás ellentmondásai A második világháborút követően a dél-amerikai országok többségének kézműipara fejlődésnek indult. Az állam egyre nagyobb szerepet vállalt a gazdasági élet alakításában. Különböző védővámokat és importkorlátozásokat vezettek be lezárva a külföldi gyártók előtt az országba bejutás lehetőségét. Ezzel együtt az állami vállalatok száma jelentősen nőtt, legfőképpen az ipari és infrastrukturális projektekkel foglalkozóké. Kezdetben az állami programok lenyűgöző eredményeket értek el. Az 50es évek végére azonban e fejlődési modell hiányosságai is megmutatkoztak. A 70-es évek krízisidőszakot hoztak Latin-Amerikának. Az 1929-es válság következtében

kialakult

gazdasági

stratégia

következőkben nyilvánultak meg:

10

alkalmazásának

nehézségei

a


a. Az importhelyettesítő iparosítás módszere hiányosságokat mutatott. Ahhoz, hogy a vállalatok kézműipari termékeket állítsanak elő jelentős mennyiségű tőkejavak importjára volt szükség az Egyesült Államokból, Európából vagy Japánból. A koreai háború 1953-as lezárása magával vonta a nyersanyagárak újbóli csökkenését, így a délamerikai országok e termékek exportjából származó bevételei nem tudtak lépést tartani az import bevételeivel és ezért több országban állandósult a fizetési mérleghiány. Emellett az inflációs és a társadalmi nehézségek is jelentősen hozzájárultak a fejlődési modell életképességének romlásához. b. A nemzeti piacokon a kézműipari termékek kereslete nem volt jelentős, ami megakadályozta az importhelyettesítő iparosítás fejlődését. A helyi vállalatoknak széles piacra lett volt szükségük, hogy költségeiket csökkentsék. A nehézséget regionális egyezményekkel és közös piac megteremtésével lehetett volna megoldani. Az ilyen irányú törekvések azonban nem voltak kitartóak. Az országok inkább egymás konkurenseiként, semmint kiegészítőiként működtek és a rivalizálás jelentős politikai akadályt gördített a társulások elé. c. Az iparosításba fektetett magasszintű technológia is korlátként jelent meg. Ez azt jelentette, hogy az ipar ezekben az országokban nem volt olyan helyzetben, hogy jelentős számú munkahelyet teremtsen. Így olyan folyamatokat kezdtek bevezetni, melyek előmozdították a tőkeáramlást. Valójában a gépesítésben jelentett ez nagyobb beruházást. Az ipari vállalatok szükségesnek látták ezt véghezvinni ahhoz, hogy jó minőségű termékeket tudjanak előállítani, mivel azonban gépeik leginkább importból származtak, a termék végső ára megemelkedett. Mivel a vásárlóerő hiányzott a kiegészítő iparágak termékeire, a nemzeti termelés növekedésének határt kellett szabni. Más szóval, a magasszintű technológiák importja nem járult hozzá az ipar fejlődéséhez. d. Az importhelyettesítő iparosítás bevezetése az említett okok következtében az állam korlátlan beavatkozását eredményezte a gazdaságban. Maguk a kormányok hoztak létre iparágakat és látták el a vállalatokat hitelekkel. Az állam növekvő szerepe a gazdaságban magával vonta a bürokrácia szélesedését és egy sor más gazdasági

11


torzulást is. A 90-es években a szabadpiaci reformoknak hatalmas állami apparátussal kellett megküzdeniük. A 70-es években elsőként Chilében, majd a 90-es években a régió több országában is irányváltozás volt észlelhető, az országok neoliberális gazdaságpolitikára váltottak át. A gazdasági populizmus és az importhelyettesítés kifulladását követően a latin-amerikai országok a neoliberális modell alkalmazásában keresték a kiutat. 2.3. A neoliberális modell és kifelé fordulás A 90-es években a latin-amerikai országok nagy részében a gazdasági populizmust és az importhelyettesítő iparosítást jelentő gazdaságpolitikák hitelvesztése figyelhető meg. A helyzet fokozatosan megérett egy újfajta gazdasági szabályozórendszer bevezetésére, mely a neoliberalizmus képében jelent meg. A neoliberális politika a 90-es évektől kezdett tért hódítani a kontinensen. Chile elsőként kezdte alkalmazni az említett politikát a 70-es években, miközben más országok még késői erőfeszítéseket tettek a gazdasági fejlesztésére az állam beavatkozása által. Az iparosítási modellek bukása társadalmi nehézségekkel és politikai válságokkal járt együtt. Ebben a helyzetben a kontinens déli országaiban az irányítást az autoritáriusbürokratikus katonai diktatúra vette át annak ellenére, hogy ezen a területen már éltek a szabadság és a demokrácia hagyományai. Ezen katonai rezsimek közül Chile volt az az ország, amely a legkövetkezetesebben képviselte a neoliberalizmus eszméit. A gazdasági nehézségek megoldásának keresését súlyos politikai válságok övezték. Ez utóbbiak katalizátorai lényegében az iparosodott országokból elindult gazdasági és politikai folyamatok voltak. A helyi gazdaságpolitikai szakértőknek olyan megoldást kellett találniuk, mely az eddigi gazdasági folyamatok logikus folytatása lehetett volna. Az új gazdasági modell a piacot tette meg fejlődési alapjának. Kezdetben, a 70-es évek Chiléjében a gazdasági stabilizációt, nyitottság kialakítását, versenyképesség létrehozását és az állam beavatkozó szerepének csökkentését tűzték ki

12


célul. Később, a 80-as évek vége felé, mikor az importhelyettesítő iparosítás korlátai világossá váltak már Peruban is kezdett kialakulni egy olyan neoliberális eszme, mely strukturális változtatásaival Latin-Amerika versenyképességét volt hivatott javítani a hidegháború végén kialakuló új világrend keretén belül. 80-as évek vége felé az importhelyettesítő iparosítás bukása egybeesett a nyugati világ pénzügyi intézményei által kialakított, az állami beavatkozást korlátozó, új eszmerendszer bevezetésével. Az 1982-es adósságválságot követően, a latin-amerikai államok kénytelenek voltak alávetni magukat az IMF és a Világbank égisze alatt kidolgozott stabilizációs programoknak. A programokat Washingtoni Konszenzus néven foglalták össze és a szabad piac normatívájának alkalmazását és az állam szerepének csökkentését foglalták magukba. John Williamson, amerikai akadémikus használta először a Washingtoni Konszenzus kifejezést a neoliberális megközelítés fő elveinek összefoglalása során. Munkájában tíz politikai eszközt jelölt meg neoliberalizmus eszközeiként: - pénzügyi megszorítások, melyek a költségvetési deficit csökkentését és megszüntetését tűzték maguk elé - az állami kiadások átcsoportosítása és az állam nagyobb szerepvállalása az egészségügyi és az oktatási rendszerben - az adórendszer reformja, egy olyan rendszer kialakítása, melyben az adófizetők köre szélesedik, az adók viszont egyszerűsödnek és csökkennek - a banki kamatszintek meghatározása a piacon keresztül - a piac által meghatározott, a versenyképesség javítását szolgáló változtatások bevezetése - a külkereskedelem liberalizációja, felszámolva a külföldi termékek importja előtti akadályokat és a helyi ipar védelmének működésképtelen rendszerét - a közvetlen külföldi befektetések előmozdítása - az állami vállalatok privatizációja - a jogi és adminisztrációs szabályozás felülvizsgálata - a tulajdonjog védelme

13


Minden latin-amerikai ország valamilyen formában alkalmazni kezdte a különböző strukturális reformokat. A 90-es években a neoliberális modellnek a túlzott állami beavatkozás miatt létrejött gazdasági torzulásokkal kellett megküzdenie. 2.4. A fizetési válság és az „elveszett évtized” A 70-es évek elején a közel-keleti országok nagy része az olaj magas ára következtében hatalmas mennyiségű anyagi erőforrást halmozott fel. E forrásokat azonban nem a belső piacuk más területére csoportosították át, hanem nyugati bankokban helyezték el. A bankok befektetési lehetőségeket kerestek, melyeket a latin-amerikai országokban találtak meg, így került sor, kormányhitelek formájában, masszív tőkeáramlásra a régióba. Elkezdődött a pénzügyi alapok átcsoportosítása Latin-Amerika felé bankhiteleken keresztül. 1970 és 80 között Latin-Amerika adóssága 27 milliárd dollárról 231 milliárd dollárra nőtt. A latin-amerikai országok által exportált nyersanyagok árának zuhanása megteremtette a válság alapjait. A 70-es évek vége felé a régió országai egyre nehezebben tudták tartani a hitel kiegyenlítés menetét. 1982 áprilisában Mexikó fizetésképtelenséget jelentett be. Az Egyesült Államok egy pénzügyi segítségnyújtási csomagot adott át az országnak, mely azonban rövidtávú enyhítésnek bizonyult csupán. Latin-Amerika nagy hitel felvevői számára, mint Mexikó, Brazília vagy Argentína, csak a kamatok összege egyenlő volt a GDP-jük 5%-ával. Ezek az országok így az exportjuk hanyatlása és a külföldi hitelekből adódó kötelezettségeik következtében a 80-as évek alatt egyre jobban sodródtak a gazdasági összeomlás felé. Annyira, hogy ez a korszak, mint elveszett évtized vonult be a történelmükbe. A 80-as évek alatt adós országok csak akkor kaptak további anyagi segítséget az IMFtől nehézségeik enyhítésére, ha bizonyos gazdasági reformokat vezettek be. Ezek a reformok mindig magukban foglalták a gazdasági nyitást a külföldi befektetések és kereskedelem előtt, az állam szerepének csökkentését, az exportösztönzést és az infláció kordában tartását.

14


Más megvalósítható alternatíva hiányában ezek az országok kénytelenek voltak legalább formálisan elfogadni az IMF feltételeit a strukturális igazításokat illetően. A középúton haladó országok, mint Chile és Bolívia elsőként vezettek be ilyen típusú intézkedéseket. Mexikó a saját útján haladva a 80-as évek vége felé szintén jelentős sikereket mondhatott magáénak e téren. Argentína és Peru a 90-es évek elején szintén elindult ezirányba. Brazília, a kontinens legeladósodottabb országa egészen a 90-es évek közepéig ellenállt az említett intézkedések bevezetésének. 1990 felé közeledve Latin-Amerika országainak államadóssága összesen elérte a 417,5 milliárd dollárt. 2.5. Válságkezelés A 80-as évek „elveszett évtizede” után a 90-es évek elején a Latin-Amerikai országok nagy része példa nélküli gazdasági válságba sodródott. A 80-as évek végén az úgynevezett heterodox2 politikai eszközök igénybevétele rövid virágzó időszakot eredményezett, amit aztán gazdasági recesszió követett, súlyosbítva a fennálló társadalmi nehézségeket. A legtöbb esetben a válsághelyzet okozói az anyagi terhek, monetáris politikák túlzott felügyelete és az állami apparátus túldimenzionáltsága volt. Bizonyos országokban, gazdasági rendszerük összeomlásának elkerülése érdekében, válság- és adósságkezelési reformok kidolgozása és ezek alkalmazása vált szükségessé. A 80-as évek elszigeteltsége után olyan rövidtávú reformok kerültek alkalmazásba, melyek célul tűzték ki a latin-amerikai gazdaságok nyitottabbá és versenyképesebbé

tételét és a régiót serkentették a nemzetközi gazdasági életbe való könnyebb beilleszkedésre. A reformokból hiányoztak a gazdasági lemaradás kezelésének hosszútávú stratégiái. Olyan mélyreható reformok hiányoztak, melyek megszüntették volna a régió érzékenységét a nemzetközi gazdasági élet állandó változásaira, a meglévők figyelmen kívül hagyták a társadalmi nehézségeket. 2

A heterodox koncepcióban az infláció kap nagyobb hangsúlyt, az infláció kezelésében a jövedelemviszonyok, illetve az áraknak és béreknek a jövedelemstruktúra átrendeződésére kifejtett hatása játszanak meghatározó szerepet. Ez aktív jövedelempolitikát jelent.

15


2.6. A 90-es évek kihívásai A 90-es évek kezdetén jelentős tőkebeáramlás, leginkább az elveszett évtizedben kiáramlott tőkének visszatérése, volt megfigyelhető a kontinensen, bátorítva a neoliberális reformok, a stabilizációs folyamatokat. A beruházások privatizált vállalatokon keresztül érkeztek részvények adásvétele útján. Ebben az időszakban a fejlődő országok magas bevételekhez jutottak. A 90-es éveket két 4-5 éves ciklusra bonthatjuk3. Az elsőben megindultak a reformok, gyorsult a privatizáció és a világgazdaság felé nyitás. A növekedést a mexikói válság akasztotta meg egy-két évre. 1991 és 1993 között Mexikó volt a harmadik világ vezetője a külföldi tőkevonzás tekintetében. Ez magával vonta a peso felértékelését és így az export drágulását is. 1994-től a North American Federal Reserve újra elkezdte emelni a kamatlábakat, melynek következtében a mexikói pénzpiac kezdte elveszíteni vonzó voltát a befektetők számára és az anyagi tőkejavak tömeges kiáramlása indult meg. A pénzügyi felügyeletek kénytelenek voltak leértékelni a valutát és megszorító intézkedéseket bevezetni, így az ország így újra recesszióba kezdett merülni. A mexikói válság hatással volt a régió országaira, mivel akadályozta a tőkeáramlást, növelte az eladósodottság mértékét és visszaesést eredményezett. A válságért a reformok összehangolásának hiányát és azok túlzott gyorsaságát tették felelőssé.

A második ötéves ciklus első három éve a növekedés, a reformok továbbvitele, a regionális kapcsolatok erősödése, valamint a világgazdaság vérkeringésébe történő egyre nagyobb méretű bekapcsolódás jegyében telt. Az 1998-as ázsiai és oroszországi pénzügyi összeomlások azonban negatív hatással voltak a latin-amerikai országok gazdaságára. A külföldi tőke újabb kiáramlása kezdődött meg a befektetői bizalom Dr. Kollár Zoltán: Stabilizáció vagy modernizáció 3 Buzás Sándor: Latin-Amerika az új évezred küszöbén, Magyar Tudomány 2002/7. 16


megingása következtében. Az ázsiai válság különösen nagy kihívást jelentett, mivel piacának összeomlása nagymértékben érintette a latin-amerikai exportot. Az országok defenzív gazdaságpolitikájának köszönhetően mégsem történt olyan szintű visszalépés, mint amilyen a mexikói válság után volt tapasztalható. Ez azt jelenti, hogy az országok már bizonyos szintű stabilitást magukénak tudhattak az előző periódusban bevezetett gazdasági és társadalmi reformoknak köszönhetően. Táblázat 1. Dél-Amerika GDP-adatai (1997-2002) Ország

1997

1998

1999

2000

2001

Argentína

8.0

3.8

-3.4

-0.8

-4.4

Bolívia

4.9

5.0

0.3

2.3

1.3

Brazília

3.1

0.3

0.9

4.2

1.5

Chile

6.8

3.3

-0.7

4.4

2.8

Kolumbia

3.3

0.8

-3.8

2.2

1.5

Costa Rica

5.4

8.3

8.0

2.2

1.0

Guatemala

4.4

5.1

3.9

3.4

1.8

Mexikó

6.8

5.0

3.7

6.8

-0.4

Peru

6.8

-0.5

0.9

3.0

0.2

Uruguay

5.4

4.4

-2.9

-1.8

-2.9

Venezuela

7.4

0.7

-5.8

3.8

2.8

Dél-Amerika

5.2

2.3

0.5

3.8

0.3

Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003

A neoliberális reformok alkalmazása után Latin-Amerika több országában a gazdasági életet újra az alacsony hozzáadott értékű termékek exportja jellemezte. E termékeknek az ára azonban érzékeny a nemzetközi kereslet-ingadozásra. 1997-ben például a régió exportjában jelentőséggel bíró nyersanyagok árai drámai zuhanást éltek át. Ha a latinamerikai országok export szektora összetettebb lett volna, az ázsiai válság kevésbé érintette volna őket.

17


2.6.1. Társadalmi állapotok A latin-amerikai régió tanulmányozása során nem elhanyagolható jelenség a társadalmi viszonyok alakulása. E térség jellegzetessége a hatalmas különbség szegény és gazdag között, illetve az előbbiek szinte 90%-os túlsúlya. A lakosság nagy százaléka kényszerül a létminimum alatt élni. Helyzetük javítására történtek intézkedések, de ezek látványos sikere elmaradt. Az elmúlt tíz év gazdasági teljesítménye ellenére sem javult a társadalmi kép, a legszegényebb rétegek is csak minimális mértékben kerültek jobb helyzetbe. Táblázat 2. A latin-amerikai szegénység alakulása 1990 és 2001 között (%) 1990

1997

1999

2000

2001

szegénység

48.3

43.5

43.8

42.1

43.0

extrém

22.5

19.0

18.5

17.8

18.6

szegénység Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003

A 90-es évek makrogazdasági stabilizációja nem járt együtt a jövedelmek igazságosabb újraelosztásával, Latin-Amerika továbbra is a világ egyik legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel bíró régiója maradt. A jövedelmek aránytalan elosztása a társadalmi és politikai stabilizáció szempontjából is problematikus. A megtakarítások és befektetések a társadalom egy szűk rétegénél, méghozzá a leggazdagabb 10%-nál összpontosulnak Az ilyen nagy társadalmi különbségekkel rendelkező területeken, mint Latin-Amerika különösen nagy figyelmet kell fordítani az elosztás eszközeire, mint például a jövedelem- vagy tulajdonadók. Emellett a szegényebb rétegek iskoláztatását is támogatni kell, az államnak aktív szerepet kell vállalnia abban, hogy ezek a társadalmi rétegek is lehetőségekhez jussanak. Hatalmas kihívást jelent a folyamatosan növekvő városi lakosság életkörülményeinek javítása. A térség körülbelül 75%-a mondhatja magát városlakónak, azonban a

18


városlakók

többsége

a

legalapvetőbb

életfeltételekhez

sem

jut

hozzá.

A

szegénynegyedekben él a lakosság jelentős része, ahol sem orvosi ellátás, sem az alapoktatás nem biztosított és az itt született emberek számára nem adódik kitörési pont.

A térség országainak nagy összegeket kellene befektetniük az oktatásba, az egészségügybe és egyéb szociális területekre. Az utóbbi években regisztrált növekedés pusztán mennyiségi volt, a minőség, a hatékonyság növelése, a termelés szerkezeti átalakítása terén kevés előrelépés történt.. 4 Táblázat 3. Jövedelem-megoszlás Dél-Amerikában 1998/99 (a társadalom %-a a jövedelem és a fogyasztás viszonylatában) legalsó 10%

legalsó 20%

legfelső 20%

legfelső 10%

Argentína

1.6

4.8

52.1

36.4

Brazília

0.8

2.5

64.2

47.9

Chile

1.4

3.5

61.0

46.1

Mexikó

1.6

4.1

55.3

39.2

Peru

1.9

4.9

50.4

34.3

Costa Rica

1.3

4.0

51.8

34.7

Panama

0.5

2.0

60.1

42.5

Forrás: Skidmore:”Modern Latin America”, Oxford University Press, Oxford, 2001

3. Peru Az ország a kontinens csendes-óceáni partvidékén fekszik. A latin-amerikai országok között fejlettség tekintetében a középmezőnyben helyezkedik el. Újkori történelme a gyarmati függés alóli felszabadulással kezdődött, de az elkövetkezendő időszakok nem sok jót hoztak számára. Jól bizonyítja ezt, hogy a demokrácia kiépítése még ma is gyermekcipőben jár és a szegénység még mindig elképesztő méretekben van jelen. Kezdetben a demokrácia kialakulását a kormányzásban egymást követő katonai rendszerek akadályozták, melyek azonban, gyengeségük vagy rövid működésük 4

Buzás Sándor: Latin-Amerika az új évezred küszöbén, Magyar Tudomány 2002/7 19


következtében nem voltak képesek stabil gazdasági hátteret sem kialakítani. A rövid fellendüléseket válságok követték, melyek igen szorosan kapcsolódtak a világgazdasági fellendülésekhez és válságokhoz is. Ennek oka, hogy a koloniális gazdasági függés után, bár a gyarmati uralom megszűnt, a függés fennmaradt. Az ország saját, nemzeti ipara ennek folytán szintén elmaradott, mert az idők során az ez irányba tett törekvések hamar elhaltak. A kormányzást nemcsak a fejlett országok kiszolgálása hatotta át, hanem a korrupció is, melynek felszámolása szintén a jövő elkerülhetetlen teendői közé tartozik. A korrupció ilyen szintű jelenléte azzal a következménnyel jár, hogy a bevételek, jövedelmek a gazdagok pénztárcáját növelik. Ami a szegényeket illeti, lévén, hogy érdekeiket nem reprezentálja senki, nekik szinte társadalmon kívüli élet jut. A 90-es években azonban megjelent egy szereplő a politikai színtéren, akihez az ország igen sok reményt fűzött. A remények egy része valóra vált, Fujimori 10 éves kormányzása alatt létrejött bizonyos gazdasági stabilitás. Az országban hatalmas problémát jelentő terrorista szervezeteket is megfékezte, akik addig félelemben tartották a lakosságot. Ami azonban a korrupciót és a jövedelmek igazságosabb elosztását illeti, ezekkel kapcsolatosan nem történt előrelépés. A regionális integrációban rejlő lehetőségeket a fejlődés érdekében az ország az utóbbi pár évtizedben kezdi felismerni. Ennek során léptek életbe szabadkereskedelmi egyezmények a régió más területei és Peru között, illetve az integrációs csoportosulások között, melyhez a különböző országok tartoznak. Az összefogás jelentősége nemcsak a régión belüli fejlődés lehetőségeiben mutatkozik meg, hanem a világtendenciák kihívásainak való megfelelésben is. 3.1. Előzmények Peru szociális és gazdasági fejlődését és integrációját a világgazdaságba alapvetően földrajzi helyzete és természeti adottságai határozták meg. Peru földrajzilag sokszínű és természeti erőforrásokban gazdag ország, ami alapvető tényezőként szerepelt az exportra épülő perui gazdaság kialakulásában. A XVI. századi

20


spanyol hódítás következtében a világgazdaságba periférikus, nyersanyagkitermelő országként kapcsolódott be. A gyarmati időszak alatt a spanyol anyaország számára a perui alkirályság elsődleges jövedelemforrást jelentett. A külkereskedelmi fejlődés kezdete 1546-tól a magas perui (ma Bolívia) potosí ezüstbányák kitermelése volt. Onnantól kezdve a nyersanyag export és a késztermék import vált általánossá. A világgazdaság nyersanyagigényének változásai meghatározták e periférikus jellegű gazdaság prosperáló és hanyatló időszakait. A gazdasági fejlődés tendenciáit a következőkben lehet összefoglalni: - A növekedés előmozdítása érdekében az országnak szüksége volt és nagyban függött a nyersanyagexporttól. - Ennek következtében érzékennyé vált a nyersanyagárak világpiaci változásaira. - A természeti erőforrás-kihasználás egyenlőtlenségeket generált, bizonyos termékek keresletétől függően egyes régiók fejlődésnek, míg mások hanyatlásnak indultak. - A nyersanyagok előállítása csak nagyon kis részben kötődött a nemzeti gazdaság más szektoraihoz, így a kereskedelemből származó jövedelmek eloszlása és a munkaerőpiac terén minimális fejlődés volt csak látható. 1821 után, a nemzeti függetlenné válás következtében az országot a politikai és társadalmi káosz uralta, a gazdaságot a világkereskedelemtől való eltávolodás jellemezte. A különböző katonai vezetők egymás elleni harcában a nemzetté alakulásra és a stabil politikai rend kiépítésére való képtelenség mutatkozott meg. Egészen a XX. század végéig ez határozta meg az ország intézményrendszerének alakulását is. A sokszor katonai hatalomátvétel képében történő visszatérő politikai krízisek a köztársaság alakulásának kezdeti szakaszára vezethetők vissza. 3.1.1. A guanó időszak A köztársaság eleinte nagyon gyenge lábakon állt. A gazdaság válságát élte, a bányák kitermelése összeomlott, az állami kincstár üres volt. 1821-től kezdve az ország adósságokat kezdett el felhalmozni és a század során lényegében ez határozta meg az

21


ország kapcsolatát a külföldi tőkével. Végül a természet segítette ki az országot, 1840től guanó exporttal kapcsolódott be újra a világkereskedelembe. 1854-ben az összexport 74%-át a guanó adta. Az ország azonban nem használta ki a lehetőséget, hogy megteremtse a hosszútávú fejlődés alapjait és összetettebb kereskedelmi struktúrát alakítsanak ki. Miközben guanót exportáltak, lényegében miden más készterméket importálni kellett, így gyakorlatilag ugyanazt az utat követték, amit a gyarmati időkben a nyersanyag kitermelés esetében. Az 1870-es évek végére a guanótermelés is a végéhez közeledett. 1879-ben a csendesóceáni háború (1879-83) az országot a végső romlásba döntötte. A háborús konfliktus utáni rekonstrukciós időszakot a külföldi tőkevonzás megteremtésére törekvés jellemezte, azzal a céllal, hogy a nyersanyagexport új, eddig nem létező ágazatait fejlesszék ki. Az 1890 és 1930 közötti gazdasági ciklust a pamut-, cukor-, gyapjú- és kaucsuktermelés expanziója jellemezte. Az összetettebb termékstruktúra lehetővé tette az újbóli beszállást a nemzetközi kereskedelmi áramlatba. Az importhelyettesítő nemzeti ipar fejlődése nagyrészt annak volt köszönhető, hogy az államnak bevételei növelésére védővámokat kellett felállítani az importált termékek előtt. Az export növekedése következtében azonban a nyereséget ugyanazokba a szektorokba forgatták vissza a nagyobb nyereség elérése érdekében. Az export magas jövedelmezősége következtében nem élt a motiváció, hogy a belső piacot fejlesszék, inkább a hiányzó termékeket import útján szerezték be. 3.1.2. Külföldi tőkerészvétel Az 1929-es világválság és később a második világháború azonban megváltoztatta a nemzetközi gazdasági kilátásokat. Latin-Amerikában, főként Argentínában, Mexikóban és Brazíliában az importot helyettesítő gazdasági iparágakat vezettek be. Peruban a nemzeti ipar fejlesztése később kezdődött. Ehelyett folytatták az exportalapú modell alkalmazását külföldi tőkebevonással, mélyítve a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. A tőkebeáramlás előtt nem álltak korlátok, míg a haszon újraelosztása és az állam szerepe minimálisra korlátozódott. A fejlődés közvetlen külföldi befektetéseken

22


keresztül idegen tőke részvételén alapult. Az 1950 és 1962 közötti időszakot a pozitív gazdasági mutatók jellemezték. A felszín alatt azonban a társadalom alsóbb rétegeiben megjelenő belső és külső nyomássorozat kezdte aláásni a relatív gazdasági stabilitást. A népességnövekedés és az elvándorlás vidékről a város irányába fokozatosan megváltoztatta a társadalmi palettát. Az urbanizáció és a nagy városokba, leginkább Limába tömörülés megbontotta a feudális kapcsolatrendszeren alapuló hagyományos vidéki társadalmi rendet. Mivel a fejlődés a nyersanyag kitermelésen alapult, melynek kevés kapcsolata volt a nemzeti termeléssel a haszonból folyamatos változásban lévő társadalom csak egy szűk rétege részesült. A helyzetet nehezítette a nagyfokú függés a nemzetközi kereslettől, és amikor ez alábbhagyott, az ország nehéz helyzetben találta magát. 3.1.3. Az importhelyettesítés Peruban A 60-as évektől kezdve Peru fokozatosan kezdte átalakítani gazdasági szerkezetét. Az állam, bár évtizedekkel később, mint más latin-amerikai államok, de elkezdett bevezetni az import helyettesítését célzó nemzeti iparágakat. Belaúnde elnök (1963-1968) kormánya idején az állam egyre nagyobb szerepet vállalt a gazdaságban, növekedtek az állami kiadások és a belső kereslet is. Ennek következtében azonban romlott a pénzügyi mérleg, az infláció 11,6%-ot ért el és 1968-ra a külföldi adósság 737 millió US$-ra rúgott. Az állam beavatkozása a társadalmi változásokra válaszként a 60-as évekre pénzügyi káoszt eredményezett. Az importhelyettesítő modell bevezetéséből származó hasznot elsősorban a külföldi befektetők fölözték le. A ’60-as évek során legalább 164 külföldi vállalat, köztük sok transznacionális cég telepedett le Peruban a belső piacra termelés szándékával. 1968-ra a gyáripar adta a GDP 20%-át. Ennek ellenére Peru továbbra is export-központú ország maradt. A fémek és mezőgazdasági termékek mellett a 60-as évektől a halliszt vált az egyik legfontosabb termékké a külkereskedelemben. A 60-as évek végén különböző strukturális és konjunkturális okok Belaúnde kormányának bukásához vezettek. A fiskális deficit rendezése az adók növelését követelte meg. A politikai bizonytalanság miatt a nyersanyagexport hanyatlott és a

23


beruházások sem nőttek a várt ütemben. A bizonytalan gazdasági és politikai helyzet a nyersanyagexporton alapuló gazdasági modell kifulladását okozta. 3.1.4. Juan Velasco és az állami beavatkozás 1968-ban Juan Velasco Alvarado (1968-75) vezetésével egy katonai junta került hatalomra. 1975-ig hatalmon lévő kormánya alatt gyökeres társadalmi és gazdasági változások mentek végbe. A katonai vezetők megpróbálták az állam beavatkozása által átformálni az országot, ami többek között a fejlődés megtervezését, a vállalatok irányítását és a tulajdonlás kérdésének szabályozását foglalta magába. Megkezdődött a külföldi, leginkább az olajhoz és bányászathoz kötődő vállalatok nacionalizálása. Az állami beavatkozás azonban ennél sokkal szélesebb körben zajlott. A perui fejlődés alapjaiban való megváltoztatása céljából reform-sorozatot vittek véghez olyan területeken, mint a mezőgazdasági tulajdon, oktatás, külpolitika, regionális integráció. Velasco kormánya a legszélesebb körben próbálta megreformálni az ország gazdasági és társadalmi struktúráját. Velasco rendszere a 60-as években bevezetésre került importhelyettesítő iparosítási struktúrát követte. Míg a környező országokban már a 30-as években megjelent, Peruban hosszú késéssel vezették be a modellt. A perui modell egy olyan új társadalmi keretben fejlődött ki, melynek résztvevői az oligarchikus rend összeomlásából hasznot húzó ipari polgárság, középosztály, paraszti réteg és városi munkások voltak. A militarista kormányzás által alkalmazott struktúra a belső ipar kezdeti fellendülését eredményezte, ami jelentős gazdasági fejlődést hozott. 1969 és 74 között a GDP átlagosan 5%-kal nőtt. A fejlődés következtében azonban megmutatkoztak a modell hiányosságai is. 1970-től kezdve a fizetési mérleg fokozatos romlásának lehetünk tanúi, ami 1975-re érte el csúcsát -1,1 milliárd US dolláros egyenleggel 1969 és 74 között a fiskális deficit a GDP 4,5%-át, 74 és 76 között a 11%-át érte el. A hiány pótlása érdekében a kormányzat külföldi hitelekhez nyúlt. A 70-es években a nemzetközi bankok az olajüzletből származó anyagi forrásaikat a fejlődő országok felé irányították. Peru külföldi adóssága 737 millió dollárról 1974-re 2.170 milliárdra

24


emelkedett. Rövid idő alatt az ország végigjárta az importhelyettesítési modell fejlődési és kimerülési útját. 3.1.5. Velasco bukása 1975-től kezdve a külső és belső fizetési egyenlegek egyensúlyának hiánya gazdasági fejlődés lassulását okozta. Az infláció az 1974-es 4.2%-ról 1978-ra 24%-ra ugrott. 1975-ben több, mint kétszer annyi sztrájkot tartottak (779-et), mint 1968-ban (364-et). A felmerülő politikai válság Juan Velasco hatalmának végét jelentette. A katonai junta új feje, Francisco Morales Bermúdez (1975-80), a velascói struktúra leépítésébe fogott bele. A pénzügyi egyenlegek és a külgazdaság katasztrofális helyzete miatt az új rendszer az IMF-fel kezdett tárgyalásokat. 1975 és 78 között a fiskális deficit még mindig a GDP 5%-a felett állt, a külföldi adósság három év alatt másfélszeresére nőtt. Az infláció is folytatta megkezdett útját és ugyanezen intervallumban háromszorosára ugrott. Az 1979-es év környékén azonban a Peru által exportált nyersanyagok árának emelkedése nyomán a gazdasági feltételek javulása volt érzékelhető. Az említett évben a fiskális deficit jelentősen csökkent és a külgazdasági szektor a sokévi negatív egyenleg után pozitívat ért el. Habár a gazdasági hiány pótlásra került, a probléma struktúrálisan nem oldódott meg, mivel túlnyomó részt a nemzetközi konjunktúra alakulása járult hozzá a javuláshoz. 3.1.6. A neoliberális modell Belaúnde 1980-as visszatérésével (1980-85) megkezdődött a neoliberális modell alkalmazása, miután bebizonyosodott az állami intervenció és az importhelyettesítés eszközeinek alkalmatlansága. Az új kormány olyan program-sorozatot vezetett be, melyek az import liberalizációjára fektettek nagy hangsúlyt, ösztönözve ezzel a külföldi beruházásokat. Tervbe vették a privatizáció lebonyolítását az állam hatalmának csökkentése céljából. 1983-ban növekedtek az állami kiadások az el Nino jelenség által

25


okozott árvizek és szárazságok miatt. Ennek következtében ebben az évben a fiskális deficit a legmagasabb értékét érte el (-10.4%). 3.1.7 A válság Az ország helyzetét a külföldi adósságok is nehezítették. Az 1982-es mexikói adósság válság az egész latin-amerikai régiót érintette. A helyzetet súlyosbította az 1981-83-as világgazdasági recesszió. Ebben az időszakban egyértelműen megmutatkozott Peru érzékenysége a külsőváltozásokra, a fejlődés jelentősen visszaesett. A bevezetésre került korlátozó intézkedések rontották a már akkor is feszült társadalmi hangulatot. A feszültséget a terrorista erőszak, ezen belül a Sendero Luminoso nevü maoista szervezet megjelenése okozta. Alan García kormánya 1985 és 90 között a helyzet megoldására új politikai eszközökhöz nyúlt. A bérek emelését, az adók és a kamatlábak csökkentését és az árak befagyasztását ígérte. Az intézkedések célja a kereslet ösztönzése volt a gazdasági kapacitás kihasználásának javítása érdekében. Ami a külföldi adósság kérdését illeti, a kormány a nemzetközi bankokkal való konfrontációja közben kijelentette, hogy az exportjövedelmek 10%-ánál nem fog több adósságkamatot fizetni. Az új politikai eszközök bevezetését rövid jólét után újabb összeomlás követte. A növekvő fiskális hiány és állami kiadások hatására a nemzeti megtakarítások hamar eltűntek. A 80-as évek vége felé számtalan sztrájk nehezítette a gazdasági szektorok működését. A feszültséget növelte az állam 1987-es hiábavaló kísérlete a magán bankok államosítására.

A

kormány

stabilizációs

törekvései

megbuktak

a

társadalmi

elégedetlenségnek, a terrorista cselekmények elterjedésének és az informális társadalom növekedésének köszönhetően. 1988 után a GDP jelentősen csökkent. Röviddel az új elnök, Alberto Fujimori színrelépése előtt az infláció évi 7,500%-ot ért el. Az országot a gazdasági és társadalmi összeomlás veszélye és a terrorista csoportok növekvő aktivitása jellemezte.

26


3.2. A 90-es évek gazdasági és társadalmi átalakulása A 90-es évek fejlődését két szakaszra bonthatjuk, nemcsak azért, mert a régió fejlődési útja is ezt mutatja (az első ciklusban a reformok bevezetése, majd rövid megtorpanás után azok továbbvitele), hanem mert az 1990-ben hatalomra került Alberto Fujimori két kormányciklusa is ezt támasztja alá. Fujimori japán szülők leszármazottja, aki ebben az időben közgazdászként dolgozott. Pályafutása a Cambio 90 nevű politikai szervezet élén kezdődött, mely arra volt hivatott, hogy támogassa őt a választásokon. Fujimori nem tartozott párthoz, a nép választottjának tartotta magát. Az emberek, kiindulva bőséges ígéreteiből, sorsuk jobbra fordulását várták tőle. Hatalomra kerülése után radikális reformokat hirdetett és nem kellett sokat várni arra sem, hogy kitörjön a demokratikus keretek közül és diktatórikus kormányzást hirdessen. Gazdasági téren azonban liberális eszméket vallott, így alakult ki az első ránézésre ellentmondásosnak tűnő „demokratúra” rendszere. Hatalmát a népre, a fegyveres testületekre és a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségére igyekezett alapozni. Gazdasági stratégiáját a szabad kereskedelemhez való visszatérés jellemezte, célja a kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció elmélyítése volt. A hiperinfláció elleni küzdelemben és a külföldi adósságok visszafizetésében jelentős sikereket könyvelhetett el, emellett a terrorizmus megfékezése is kötődik a nevéhez. Ez utóbbival jelentősen hozzájárult a társadalmi feszültségek csökkentéséhez. Első kormányciklusát a reformok kidolgozása jellemezte, melynek következtében a gazdaság fejlődésnek indult és az infláció is jelentősen csökkent. Annak ellenére, hogy a korrupció virágzása nem állt meg az ő kormányzása alatt sem, a társadalmi feszültségeket sikerült enyhítenie, így az emberek jelentős politikai alakként tisztelték. Sikere a társadalom szegényebb, kevésbé tanult rétegeiben azok befolyásolhatóságában rejlett. Bár elnöksége alatt bizonyos stabilitást hozott az országnak, nevéhez fűződő korrupciós botrányok bukását okozták. 3.2.1. Alberto Fujimori első kormánya (1990-95)

27


3.2.1.1. Hatalomra jutás Fujimori (1990-2000) hatalomra kerülése a fejlődési politikák újabb fordulatát hozta. A kormány a fejlődő országok között az egyik legradikálisabb módon valósította meg a neoliberális átalakítást. A rezsim fejlődési útjából fontos tapasztalatokat lehet levonni a neoliberális reformok életképességét illetően a fejlődő országokban, melyekre a társadalmi torzulások és a külső sokkhatásokra való kifejezett érzékenység volt jellemző a 90-es években. Fujimori kongresszusi többség és jelentősebb bázist adó párt nélkül indította kormányát. Politikai stílusát populistának tekinthetjük, több okból is: - Politikai támogatását heterogén összetételű csoporttól nyerte, amit leginkább az előző gazdasági szakaszok jövedelemelosztásának vesztesei, az alsóbb osztályok alkottak. Ezek a csoportok elfogadták egy populista vezető irányítását. - Egyszemélyes irányítás - Közvetlen kapcsolat a néppel politikai intézmény bekapcsolása nélkül. Félretolva a közvetítő elemeket, vagyis leginkább a politikai pártokat, közvetlenül irányította követőit. A néphez fűződő kapcsolatát ő maga tartotta fent, mivel a közelmúlt tapasztalatában a politikai pártok nem mutatkoztak képesnek arra, hogy a legnagyobb hiányt szenvedő lakossági csoportok igényeit reprezentálják. A politikai populizmus bármilyen gazdasági ideológiával kombinálható, így a liberalizmussal is. Meg kell jegyezni, hogy ez a paradoxonnak tűnő helyzet, nevezetesen egy neoliberális gazdaságpolitikát alkalmazó perszonalista vezér, a régióban nem egyedül Peruban fordult elő. Gazdaságpolitikai szempontból függőben lévő kérdés maradt, hogy kivel lépjen együttműködésre. A gazdasági stabilitás sürgető szükségéből kiindulva elsőként nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségének igénylése mellett döntött. Másodikként a Fegyveres Testületek közvetlen támogatását igyekezett megszerezni, egyrészt a

28


terrorista csoportok elleni harcban, másrészt bármilyen politikai támadást megelőzendő szüksége volt rájuk. 3.2.1.2. Gazdasági stratégia A kormány gazdasági stratégiájának legkiugróbb jellegzetessége a szabad piachoz való visszatérés volt. Ennek eléréséhez lényegi strukturális változtatásokon keresztül a későbbi

fejlődést

megalapozó

gazdasági

stabilitási

programot

és

gazdasági

modernizációt hirdetett. A strukturális reformok kapocsként funkcionáltak a stabilizáció és a fejlődés között. Ez utóbbi leginkább a külföldi magánbefektetéseken alapult. A keretet a szabad piaci környezet és a transzparens szabályok alkották, melyek a piaci árak meghatározására szolgáltak. Peru visszaépítése a nemzetközi pénzügyi életbe fontos cél és Fujimori stratégiájának egyik alapja volt. Ez elsősorban a külföldi hitelek rendezését jelentette, ami akár Peru hitelképességének elismerését volt hivatott javítani. Az előző kormánytól örökölt helyzet drámainak volt mondható. Az 1990-es GDP egyenlő volt a 30 évvel korábbival, az 1960-as értékkel. Az ország harmadik éve hiperinflációt és hiperrecessziót élt. Az 1990-ben kihirdetett stabilizációs program legalapvetőbb célkitűzése az infláció csökkentése volt. Ennek eléréséhez szükség volt egyrészt egy mindennek alapot adó egyensúly elérésére, másrészt a gazdasági szereplők kilátásainak javítására. A gazdasági szereplők kilátásainak javítása összefüggésben volt a program megbízhatóságával, a lakosságnak bíznia kellett a program sikerében. 3.2.1.3. Pénzügyi stratégia A meghirdetett antiinflációs program a következő elemekre épült: a fiskális deficit kiegyenlítése, a monetáris kontroll, az árfolyam egységesítése és liberalizációja és az

29


árkorrekció. A programnak a már említett neopopulista kormányzási stratégia biztosított életképességet. A kormány az IMF-fel új program kidolgozásába kezdett, melynek összetevői a következőek voltak: - A nemzetközi pénzügyi életbe való visszaintegrálódás elérése többoldalú egyezményeken, a Club de París-on∗ és nemzetközi magán bankokon keresztül. - A különböző gazdasági célok elérése során a nemzetközi szervezeteknél számon tartott adósság csökken. - Japán és az Egyesült Államok vezette segítségnyújtási csoport felállítása. Az 1991-ben a Gazdasági Minisztérium élére kinevezett Carlos Bolona új gazdasági programot hirdetett, melynek három fő célja volt: stabilizáció, Peru visszaépítése a a nemzetközi gazdasági életbe és a fejlődés kereteit megalkotó strukturális reformok életbe léptetése. Lényegében a feladat a hosszútávú fejlődés felvázolása volt. A reformok alapvető célja az állam és a piac szerepének újradimenzionálása volt a gazdaság hatékonyságának és versenyképességének növelése útján. A reformok ideológiai hátterét a Washingtoni Konszenzus adta.

Az állam presztízs csökkenése nagyban hozzájárult a piaci célok eléréséhez. Az évtized vége felé Latin-Amerikában nem nagyon volt intézmény, mely nagyobb presztízs veszteséget szenvedett volna, mint az állam. Az általános vélekedés szerint az állam túlságosan korrupt és a politikai korlátozások által határolt intézmény volt, így hosszabbtávú célok elérésére alkalmatlan. Az 1991-es év második felében a perui Központi Bank a monetáris egyensúly elérése érdekében nagyobb szerepet vállalt magára. Így a stabilizáció során vezető szerepre tört, ami kedvező helyzetbe hozta ahhoz, hogy az IMF-fel szerződést írjon alá. Ezzel ∗

Club de Paris: Párizs, 1956. Informális szerveződés, nem állandó tagokkal. Célja az átmeneti likviditási gondokkal küzdő országok segítése mélyebb válság elkerülése végett. Tagsági minőségek: hitelező (leginkább OECD országok), adós, tanácsadói minőségben az IMF, megfigyelői minőségben nemzetközi szervezetek 30


gazdasági irányt mutatott az elkövetkezendő időszak számára. Ha az ország a negyedéves makrogazdasági elvárásoknak eleget tesz, jogot formálhat arra, hogy az IMF-nél jegyzett tartozásai eltörlésre kerülnek. Lényegében kifizetné az IMF-fel szemben fennálló tartozásait és teljesítené a makrogazdasági célokat. 3.2.1.4. Strukturális reformok A strukturális reformok célja a perui gazdaság új intézményi keretének meghatározása volt. A források meghatározójává a piac vált az állam helyett, mely eddig az árak meghatározásán keresztül töltötte be ezt a szerepet. Mivel a Kongresszus a törvényhozó hatalom gazdasági törvénykezési jogát elismerte, a gazdasági miniszter a reformoknak rendeleteken keresztül adott nagyobb hangsúlyt. Az ebben az értelemben felülről érkező reformok a következők voltak: - A kereskedelmi liberalizáció elmélyítése. A vámok csökkentése következtében beáramló külföldi termékek alkotta konkurencia miatt a vállalati szektor a kénytelen volt termelését a belső piac irányába is terjeszteni. A cél az volt, hogy a hazai fogyasztó jól járjon és az ipar versenyképesebbé váljon. - Pénzügyi liberalizáció. 1990-ig a pénzügyi rendszert egyfajta elnyomás jellemezte, a kamatlábakat közvetlenül a kormány határozta meg és gazdaságpolitikája eszközeként használta. Innentől kezdve azonban a kamatlábak meghatározása a szabad piac feladata volt, így az állam a Pénzügyi Intézmények Állami Felügyeletén keresztül figyelemmel kísérte a folyamatokat. - A munkaerőpiac rugalmasságának javítása. - Az állam megreformálási folyamata. - A nemzeti és külföldi beruházások élénkítése. Az alkalmazott eszközök összessége a gazdaság nyitottságának elérését szolgálta a több évtizedes bezártság után. Ebben a helyzetben a reálárfolyam viselkedése nagy jelentőséggel bírt, a probléma végigkísérte Fujimori első kormányperiódusát.

31


3.2.1.5. A „demokratúra” Az 1992. április 5.-ei önkényes hatalomátvételtől kezdve a fujimori rezsim úgynevezett „demokratúrában” folytatódott tovább. Fujimori a Kongresszus és az Alkotmány felfüggesztését, a végrehajtó hatalom újraszervezését és Nemzeti Újjáépítési Kormányt hirdetett. Az elnök célja a nemzetközi pénzügyi intézmények, a fegyveres testületek és a nép támogatásának elnyerése volt. Mivel reformjainak bevezetését csak a Kongresszus vétója akadályozhatta, így annak hatáskörét korlátozni kezdte. A perui nép támogatásával ellentétben a nemzetközi részről történő reakció kevésbé látszott kedvezőnek. Az Egyesült Államok felfüggesztette segítségnyújtását a kormány irányába, illetve ezzel egyidőben az IMF is elhalasztotta a szóban forgó kölcsön átadását. Mivel Fujimori célja a nemzetközi szervezetekkel történő együttműködés volt, valamit tennie kellett, mert a helyzet nemzetközi elszigeteltséggel fenyegetett. A nemzetközi nyomás hatására új kongresszusi választást hirdetett, mely tisztségét 1992től 1995-ig töltötte be. Mivel a terrorista csoportok garázdálkodása az országban hatalmas méreteket öltött félelemben tartva ezzel a lakosságot, Fujimori népszerűségét nagyban emelte az egyik legfontosabb terrorista csoport, a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) vezetőjének, Abimael Guzmánnak elfogatása. Az erős kormány és a határozott intézkedések eredményt hoztak. Az 1992-es év során a gazdaság 2.8%-os esést regisztrált, a mezőgazdasági szektor a legnagyobb, -7.4%-os, míg a halászat -5.1%-os csökkenéssel számolt. A visszaesés két legfőbb kiváltó oka a kormánypuccs illetve az El Nino effektus volt. Az El Nino effektus, amellett, hogy a mezőgazdasági és halászati szektorra negatívan hatott, az elektromos energia ellátásra is hatással volt. Ebben az évben a külföldi hitelek összege összesen elérte a 15 milliárd dollárt, beleértve a nemzetközi szervezetek, a Club de París és egyéb kereskedelmi bankok felé fennálló tartozásokat. Ahogy már említésre került, a kormány az IMF-fel az 1991-92-es időszakra vonatkozóan gazdasági mintaprogramot írt alá. Ehhez hasonló szintű megállapodás jött létre a Világbankkal is strukturális reformok alkalmazásáról.

32


3.2.1.6. Gazdasági fejlődés Az 1993-as év gazdasági fejlődési periódust indított el, 1993 és 95 között a kereslet nőtt, mely a GDP növekedését eredményezte. A belső kereslet 6.4%-kal nőtt, míg az export 17.7%-os emelkedést mutatott, Fujimori első kormányának legmagasabb növekedési értékét. A fejlődés az El Nino jelenség eltűnéséhez, a monetáris és fiskális politikák

szélesedéséhez,

a

befektetések

növekedéséhez

és

a

dollárhitelek

növekedéséhez kötődött. Ennek ellenére azonban a fejlődés a külkereskedelmi rés romlásával járt együtt, aminek finanszírozása a tőkebeáramlás felhasználásával történt. Táblázat 4. A kereslet és kínálat alakulása (a változás %-ában) 1993

1994

1995

5.5

15.2

10.9

1.GDP

6.4

13.1

7.3

2.Import

1.1

25.6

26.8

5.5

15.2

10.9

6.4

14.6

11.9

a. magán fogyasztás

4.5

9.7

8.1

b. állami fogyasztás

1.3

9.9

12.4

13.4

28.9

20.3

I.

Összkínálat

II.

Összkereslet

1. belső kereslet

c. bruttónemzeti beruházás i.

magán

13.0

32.7

23.4

ii.

állami

15.1

13.4

5.4

1.7

17.7

6.9

2.export

Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003

A fogyasztási javak importja több, mint 90%-kal nőtt, a tőkejavaké 109%-kal. Az import így 1993 és 95 között 88%-os növekedést regisztrált, nagyobbat, mint ugyanezen időszak exportja, mely 58.9% volt a hagyományos export cikkek árainak növekedése következtében.

33


Ez a jelenség, mely a GDP növekedésével és a növekvő külkereskedelmi réssel együtt a gazdaság túlhevüléséhez vezetett. Történelmi szempontból a rezsim egy újfajta vezetési kategóriát képviselt, a már említett neoliberális populizmust. A makrogazdasági káosz, a gazdasági populizmus hanyatlása és a növekvő társadalmi feszültségekből adódóan, amik a 90-es évek Peruját jellemezték, érettnek tűnt a helyzet arra, hogy a Washingtoni Konszenzus kereteit felhasználva radikális gazdasági reformok kerüljenek bevezetésre. Az új gazdasági program a pénzügyi deficit, az árfolyam- és árliberalizáció illetve a külkereskedelmi nyitás megvalósításán alapult. Közvetlenül utána a piacgazdaság kereteinek felállítása céljából szerkezeti újítások kezdődtek. A neoliberális reformok központi elemeit a privatizáció és a külföldi beruházások hivatalos formába öntése képezték. Táblázat 5. Peru GDP-alakulása 1990 és 2001 között 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 GDP

-4.9

2.8

-2.8

6.4

13.1

7.3

2.4

6.8

-0.5

0.9

3.0

(%) Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003

3.2.2 Fujimori kormányzásának második szakasza (1995-2000) Az 1993 és 95 között regisztrált növekedés és a terrorizmus elleni harc sikerei Fujimori újraválasztását eredményezték. A populista politika és az 1995-ös választások lökést adtak az állami kiadásoknak is. Ugyanígy a külkereskedelmi nyitás a kereskedelmi mérleghiány növekedését okozta, mely a gazdaság túlhevülésével járt. Ezeket a réseket abból a masszív tőkebeáramlásból fedezték, mely a 90-es évek első felében áramlott az országba, így 1995-től a gazdaság lehűtése kezdődött meg. Az 1994-es mexikói válság azonban

megszakította

ezt

a

folyamatot,

rákényszerítve

az

országot

gazdaságpolitikájának újragondolására. A 90-es évek második felét így a pénzügyi deficit csökkentésére való törekvés jellemezte.

34

0.2


A 90-es évek tanúja lehetett egy olyan válságsorozatnak, mely a fejlődő országok nagy részét érintette és közös jellemzőjük volt a külföldi tőke kiáramlása és biztonságosabbnak

vélt

területek

felé

áramlása.

A

válságok

nagymértékben

meghatározták a gazdaságpolitika irányultságát Fujimori második kormányperiódusa során, így a gazdaság 1995 utáni jellemzése előtt ezek érdemelnek részletesebb elemzést. A legfontosabbak a következő térségekben zajlottak: Mexikó (1994), Törökország( 1994), Venezuela (1994), Argentína (1995, majd 2001), Délkelet-ázsia (1997), Oroszország (1998) és Brazília (1999). 3.2.2.1 Nemzetközi válságok A Washingtoni Konszenzus értelmében a legtöbb fejlődő ország a gazdasági nyitás mellett döntött, ami nemcsak kereskedelmi, hanem pénzügyi liberalizációt is jelentett és egyaránt vonatkozott a külföldi tőkeáramlásra és a belső pénzügyi rendszerre. A külföldi tőkeáramlás különböző formái tőkeegyenleg többletet generáltak. Az import többlet finanszírozására a liberális gazdasági környezetnek köszönhetően külföldről érkező és befektetett tőke szolgált. A válság akkor jelentkezett, amikor abbamaradt a tőkeáramlás és így az import többletet nem volt miből fedezni. Ilyen körülmények között abbamaradt a gazdasági fejlődés. Habár a tőkebeáramlás formája országonként változó volt, mindannyian szembesültek a félelemmel, hogy hasonlóképpen járnak, így gazdaságpolitikájukat és intézményrendszerüket úgy szervezték, hogy elkerüljék azt anélkül, hogy veszélyeztetnék a fejlődési és stabilizációs céljaikat. 1994-ben, a mexikói válság évében a GDP %-ában mért jövedelemmel mérve Peru a harmadik helyen állt tőkevonzás szempontjából a fejlődő országok között. 1997-ig az országból fokozatosan kivonták a tőkét, míg végül annak teljes hiányával kellett számolni. 3.2.2.2 A mexikói válság A 90-es évek során Mexikó tapasztalta meg elsőként a válságot. Az országban a kereskedelem liberalizációja 1985-ben történt meg. 1987-ben a szabad piac megalkotása érdekében egy stabilizációs és strukturális reform program bevezetése mellett döntöttek. A reformok pozitív hatást gyakoroltak a GDP-növekedésre, ami 1989 és 1994 között

35


átlagosan 3.1% volt. 1993-ban, miután az inflációs ráta több, mint két évtizeden keresztül 10%-nál magasabb érték volt, egyjegyűre csökkent. A kedvező gazdasági kilátások és strukturális reformok kedvezően hatottak a külföldi tőkevonzásra, melyet erősített az Egyesült Államok kamatláb csökkentése és Mexikó 1993-as, NAFTA-hoz való csatlakozása is. A dollárbeáramlás a mexikói gazdaságba belső hitelkínálatot eredményezett. 1988-ban a hiteláramlás a privát szektorban 193 millió USD volt, míg 1993-ban elérte a 23.2 milliárd dollárt. A hatalmas mennyiségű külföldi tőkebeáramlás követte állami költekezésekből adódóan ebben a periódusban Mexikó még mindig magas fizetési mérleghiánnyal és túlértékelt nemzeti valutával rendelkezett. 1994-ben a tőke erőteljes kiáramlása indult el és kezdetét vette a tequila effektusnak nevezett krízis. Emellett a külföldi hitelezők is követelték járandóságukat. A mexikói pénzügyi rendszer eladósodott. A pénzkiáramlás pánikot idézett elő, melynek eredményeként nemcsak a külföldi, hanem a belföldi gazdasági szereplők is igyekeztek beszedni kintlevőségeiket. A tőkekiáramlás következtében a gazdasági szereplők nehezen tudták kötelezettségeiket teljesíteni a mexikói bankokirányába, így azok sem voltak képesek kiegyenlíteni külföldi számláikat. 3.2.2.3 Az ázsiai válság Az 1997-es délkelet-ázsiai eset a mexikóihoz hasonló tendenciákat mutatott. A régió az ázsiai gazdasági csodaként ismert több évtizedes makrogazdasági és társadalmi prosperálás után érkezett a krízishez. Az évtized eleji pénzügyi liberalizáció hatalmas tőkebeáramlást vonzott és a nemzeti valuták felértékelésével járt. A pénzügyi szolgáltatások kiszélesedése azonban nem járt együtt a rendszer felügyeletével és szabályozásával, így a bankrendszer rövidtávú külföldi hitelek terén veszélyben volt. Ilyen esetben a gazdaság sebezhetővé válik a hirtelen tőkekiáramlásra. Az ázsiai válsághoz hozzájárult még a 90-es évek lassú exportfejlődése.

36


A helyzetet az úgynevezett „járvány” illetve „dominó” effektus súlyosbította. A „dominó” effektus akkor jelentkezik, amikor befektetők észlelik, hogy egyes gazdaságok hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, mint azok, amelyeknél a krízis megtörtént. Ennek következtében, a hasonló területekről is elkezdik tőkéjüket kivonni, mellyel azonban krízishelyzetet idéznek elő. Ez volt az, ami Argentínában is történt 1995 januárjában, az 1994. decemberi mexikói válság következményeként. A „járvány” effektus alatt azt értjük, amikor egy országban nem megy végbe az előbb említett folyamat, viszont a krízishelyzetben lévő országokkal fenntartott szoros kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokból kifolyólag gazdasága mégis a válság felé sodródik. Ez történt az ázsiai piacok esetében is. Az ázsiai válság hatására a befektetők nagyobb körültekintéssel léptek piacra a többi fejlődő országban is. Peruban 1995-ben a gazdaságpolitikai egyeztetések során a kereskedelmi mérleg deficitjének kérdése is munkarendi pontot alkotott. Az import gyorsabban nőtt, mint az export és a külkereskedelmi rést a tőkebeáramlásból finanszírozták. Az egyeztetésekre nagy hatással volt a mexikói válság is. 3.2.2.4. A nemzetközi válságok hatása Az 1997-es évtől kezdve a gazdaság a különböző országok kríziseinek hatása alatt állt. Az ázsiai (1997), az orosz (1998) és a brazil (1999) válságok nehezítve az El Nino (1998) jelenséggel súlyos következményekkel jártak a perui gazdaságra nézve. Az ázsiai válság után kezdetét vette egy új recessziós periódus. A válság nagymértékben érintette a perui exportot főleg ásványi termékek terén. A nyersanyagárak zuhanása a bevételkiesés mellett új projektek bevezetését is nehezítette a szektorban. Az export 22%-a áramlott (leginkább ásványi anyagok) a délkelet-ázsiai térség felé, míg az import 14%-a származott onnan. Az ázsiai térség valuta leértékelése az importjuk összezsugorodásával járt. A válságból következő recesszió miatt a nemzetközi nyersanyagárak zuhanni kezdtek. Ennek következtében nemcsak a perui export reálértéke csökkent, hanem a szektor befektetési tervezetei is lassulni kezdtek. Emellett a rövidtávú tőke kiáramlása is megfigyelhető volt.

37


Az 1998-as El Nino effektus Peruban klimatikai változásokat okozott. A termelőtevékenységen belül a mezőgazdasági és a halászati szektor volt leginkább érintett. A hőmérséklet-, páratartalom és a vizek hőmérsékletében történő változások következményei miatt a szektor export csökkenést regisztrált. Emellett az infrastruktúra romlása is jelentős volt. Az esőzések, árvizek és egyéb természeti kísérőjelenségek következtében a kommunikációs csatornák és az infrastruktúra újjáépítése vált szükségessé. Az orosz és brazil válság a fejlődő országokra nézve a külföldi befektetések elbátortalanodásával járt. A félelem, hogy hasonló krízisbe jut Peru is, a külföldi bankok hitelfolyósítási kedvét szegte. Ennek következtében növekedtek a kamatlábak, csökkentek a magánbefektetések és lelassult a belső piac nem-elsődleges szektorainak fejlődése, ami növelte a fiskális deficitet (-2.6%). Kereskedelmi téren a hatás nem volt látványos, mivel a perui kereskedelem kevesebb, mint 5%-át jelentette a Brazíliával fenntartott kereskedés. A gazdaság 1997-ben három fő jellemzővel rendelkezett: a gazdasági tevékenység erőteljes növekedése, az infláció csökkenése és a folyó fizetési mérleghiány csökkenése. A GDP növekedés motorja az építőipar fejlődése volt. Az 1996-ban aláírt Könnyítési Program keretében 97-ben megegyezés történt az IMFfel. Ebben az évben az infláció alakulása az IMF-fel megállapodott értéknél kisebbet mutatott. A befektetés és a belső megtakarítások a GDP %-aként egyaránt a tervezettnél jobban szerepeltek. Hasonlóan az 1996-os adatokhoz, amikor a mutatószámok megközelítették a célzottakat. A már említett válságok hatására a tőkebeáramlás csökkent, azonban a külkereskedelmi bankok rövidlejáratú külföldi pénzalapjai ebben az évben még növekedést mutattak. Az orosz válságot követő pénzügyi pánik azonban a rövidlejáratú hitelek eltörlésével járt és így a bankrendszer komoly likviditási problémákkal küzdött. A magánszektor irányába tehát csökkentek a bankhitelek, ami a gazdaság lassulását vonta maga után. A neoliberális politika következtében az importhelyettesítő iparosítás alatt fejlesztés alá kerülő nemzeti iparágak, amik a külkereskedelmi kontextusban nem tudták felvenni a

38


versenyt, hanyatlásnak indultak. A Fujimori rezsim az export szektorok védelmére és fejlesztésére fordított figyelmet és lényegében hiányzott a nemzeti iparpolitika. A Perui Export Szövetség, az ADEX (Asociación de Exportadores del Perú) adatai szerint 1997ben, tehát 7 évvel a neoliberális reformok bevezetése után az export 70%-át nyersanyagok adták. A bányászati termékek önmagukban az export 40%-át jelentették. Ahogy az adatokból kitűnik, hosszútávon ezek a tendenciák határozták meg a perui leginkább export alapú gazdaságot. Táblázat 6. Peru főbb exportcikkei 1890 és 1985 között (az egész %-ában) termék

1890

1930

1976

1985

cukor

28

11

7

-

gyapjú

9

18

6

-

kávé

-

0.3

9

-

halliszt

-

-

13

4

33

4

11

5

réz

1

10

17

16

ólom

-

7

4

7

cink

-

-

11

9

13

-

-

-

-

30

-22

ezüst

kaucsuk Olaj

és

származékai Forrás: Skidmore: „Modern Latin America”, Oxford University Press, Oxford, 2001

A táblázat mutatja, hogy habár a gazdaság elsősorban exportközpontú volt, a guanó időszak óta már nem csak egy terméken alapult. Alacsony hozzáadott értékű termékek relatív sokfélesége volt felfedezhető a külkereskedelemben. A 70-es évek iparosítását követően néhány nem hagyományos ágazat is növelte részesedését. Ilyen volt például a textilipar vagy a halászat. A textiliparban sok helyi termelő igyekezett multinacionális vállalatokkal kapcsolatot létrehozni. Más területeken is, mint például a nehéziparban jelentős fejlődés ment végbe a termelés, a magasabb hozzáadott értékű termékek exportja és a gazdaság más szektoraival alkotott kapcsolat terén. A 90-es évek

39


transzformációs kezdeményezései csak kis mértékben tudtak változtatni az ország nyersanyag exportáló szerepén. Nem kétséges, hogy a 90-es évek vége felé gazdaságpolitikai defenzivitás volt jellemző, azzal a céllal, hogy megakadályozza, hogy más fejlődő országokéhoz hasonló válság alakulhasson ki az országban. Ennek ellenére ahogy már láthattuk az oroszországi krízis közvetlen következményeként a külföldi tőkebeáramlás lecsökkent. Az 1995-2000-es időszakban a perui gazdaság legfőbb jellemzője a nemzetközi környezettől való függés volt. A kedvezőtlen körülmények következtében, mint például az említett válságok, a külföldi tőke elhagyta az országot, de legalábbis a beáramlása abbamaradt. A gazdaság lelassult és a társadalmi helyzet romlott. Ennek ellenére az 1999-es évtől kezdődően a helyreállás bizonyos jeleinek lehetünk tanúi. A gazdasági rekuperáció a magánbefektetések növekedésén is múlt, mely lényegében a gazdasági modell fejlődésének motorja volt. Ennek lehetővé tételére szükség volt a strukturális reformok mélyítésére. Fujimori neoliberális populista rezsimje kormányzása kordában tudta tartani a társadalmi feszültségeket. A makrogazdasági alapok romlásának elkerülése érdekében visszafogta a gazdasági növekedést, elkerülve így annak a gazdasági hanyatlásnak a veszélyét, mely a 90-es évek második felében viszonylag gyakran előfordult a fejlődő országokban. Természetesen ezeknek az eszközöknek recesszív hatásuk volt a perui gazdaságra. Az újfajta körülmények között az autoritárius és populista eszközök nem hoztak megoldást a társadalmi feszültségek oldása terén. A fujimori rezsim végül az ezredfordulón (2000) társadalmi nehézségek, korrupciós botrányok és politikai manipulációk közepette omlott össze. 3.3 Peru részvétele a nemzetközi gazdasági életben 3.3.1. A nemzetközi környezet

40


A 90-es évek a világ intenzív változási folyamatának lehetett tanúja, mely e globalizálódó világ kormányait kemény politikai kihívások elé állították. A globalizáció számos területen érezteti hatását, úgymint a politika, a gazdaság, a társadalom, a kultúra, a tudomány és a technológia. Politikai értelemben megfigyelhetjük a nemzetközi hatalmi erők új összefüggési kilátásait, a politikai multipolarizmus alakulását és új, aggodalmat keltő tényezők tényezők globális szintű megjelenését, többek között a környezetvédelem, a terrorizmus, a drogkereskedelem, a demokrácia és az emberi jogok terén. Gazdasági téren a következő tendenciákat figyelhetjük meg: -

A gazdasági termeléstől egyre függetlenebbül működő pénzügyi piacok gyors fejlődése és nemzetköziesedése, megtörve az ok-okozati viszonyt a termelés és a pénzügyi folyamatok között.

-

A kereskedelmi modellek elmozdulása a magasszintű technológiák preferálása irányába, új kereskedelmi hálózatok és regionális egyezmények előtérbe kerülése.

-

A fejlett és fejlődő országok közötti különbségek növekedése, mely gyengíti a nemzetközi gazdasági folyamatokat.

Társadalmi viszonylatban láthatjuk az észak-déli különbségek növekedését. Míg a gazdaságilag növekvő fejlett országok népességén az elöregedés jeleit tapasztalhatjuk, addig a fejlődő országok népessége folyamatosan nő. Az élelmezés, az oktatás és az egészségügy terén növekvő társadalmi igények, melyek a fejlődőket sújtják, és a munkanélküliség, mely mindkét csoportot, már nem bizonyos nemzetek problémái, hanem mint globális problémák jelennek meg. A globalizáció és a szegénységből és a környezeti rombolásból fakadó következmények a világpolitika számára új cselekvési területeket hoztak. Ez utóbbi területén megmutatkoztak a fejlett országok fejlődési stratégiáiból adódó környezeti károk, illetve a fejlődő országok részéről a nyersanyagforrások korlát nélküli kitermelésének valós veszélyei. A nemzetközi közösségek rájöttek, hogy csak hatékony szabályozással lehet a problémákat megelőzni és orvosolni, így például a fejlődő országok bizonyos fajta

41


kompenzációra tarthatnának igényt a nyersanyag kitermelés következményeiből adódó többletköltségek folytán a természet védelme érdekében. Ami a szegénységet illeti, rájöttek, hogy a jövedelmek egyenlőtlen elosztása társadalmi feszültségekhez, bizonytalansághoz és nemzetközi konfliktushoz vezet. Emellett élénkíti a terrorizmust, a drogkereskedelmet és a migrációt a szegényebb országokból a gazdagabbak felé. Azonban, a nemzetközi pénzügyi források áramlása a szegénységből fakadó problémák orvoslására még mindig igen kevés. Ezen tényezők az együttműködés újabb dimenzióját feltételezik. A nemzetközi kooperáció rendszere nagyrészt bilaterális alapokon nyugszik, nagysága az általános forrásáramlás 60%-át teszi ki. A multilaterális kapcsolatok a 25%-át jelentik, míg a nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) együttműködése ebben az arányszámban 15%-os. Bilaterális egyezmények esetén bizonyos korlátokkal kell számolni, például, ha a gazdagabb partner kezdi a feltételeket diktálni, vagy ha az állam beleszól az együttműködés menetébe. Célravezetőbbnek tűnik a globális problémákkal globális szinten foglalkozni. A fejlődő országok közötti technikai együttműködés fontos eszköze a regionális integráció elősegítésének. Ennek keretén belül ezen országok tudást, tapasztalatot, szakértőket és technológiát cserélnek egymás közt. Ezeket a helyi kezdeményezéseket, szervezeteket olyan nemzetközi szervezetek segítik, mint az ENSZ, mely a 60-as években indította el Latin-Amerikában fejlesztési programját a fejlődő országokért, vagy az Amerika-közi Fejlesztési Bank (IDB) vagy az Amerikai Államok Szervezete (OEA- a spanyol nyelvű megnevezés kezdőbetűi szerint). 3.3.2. Fejlődők és fejlettek A nemzetközi gazdaság a fejlődő és fejlett országok különböző fejlődési útját mutatja. Ha a GDP-adatok változásait szemléljük, láthatjuk, hogy az utóbbi harminc évben a fejlődő világ növekedési mutatói nagy dinamizmust mutatnak, a látványos adatok azonban lebontva egy főre eső éves szintre, nem jelentenek valós növekedést.

42


Táblázat 7. Fejlődési mutatók régiók szerint (a GDP%-ában) Régió

1966-73

1974-80

1981-90

1991-95

1996

1997-2006

összesen

5,2

3,3

3,1

2,0

2,9

3,4

Magas

4,9

2,9

3,1

2,0

2,5

2,8

6,7

4,7

3,0

2,3

4,5

5,4

6,9

4,9

1,6

3,2

3,4

4,2

jövedelmű országok Fejlődő országok LatinAmerika Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003

Ami a fejlődő országok társadalmi mutatóit (demográfiai változások, egészségügy és oktatás)illeti, látható, hogy fejlődésük nagymértékben egyenlőtlen. Bizonyos országok jelentős sikereket értek el a világgazdaságba integrálódás terén, míg mások megtartották marginális pozíciójukat megbélyegzetten a szegénység, a gazdasági bizonytalanság és a közeljövő társadalmi lehetőségének igen csekély lehetősége által. Mutatják ezt a világ jövedelem eloszlási adatai, melyek szerint az utóbbi harminc évben a világ népességének legszegényebb 20%-ának részesedése a jövedelemből 2.3%-ról 1.4%-ra csökkent, míg a leggazdagabb 20%-é 70%-ról 85%-ra nőtt.5 A különböző mutatók alapján tehát a GDP növekedés ellenére a társadalmi egyenlőtlenség mélyülése figyelhető meg. A társadalmi különbségek növekedése mellett a fejődő

országok

növekvő

heterogenitása is jellemző volt a 90-es évek változó folyamataiban. A Világbank osztályozása szerint az egy főre eső jövedelmek alapján három országcsoportot különböztethetünk meg: Az alacsony jövedelműekét, melybe 49 ország tartozik (a világ lakosságának 56%-a), és egy főre eső jövedelme a 80 USD (Mozambik) és a 730 USD 5

Skidmore: Modern Latin-America 43


(Örményország) között mozog. A középjövedelműek csoportjába 58 ország tartozik (a világ lakosságának 28%-a), jövedelmük 770 USD és 8,210 USD(Görögország) közötti. A magas jövedelműek 26-an vannak (a világ 16%-a), 9,700 USD (Dél-Korea) és 40,630 USD (Svájc) közötti jövedelemmel6. Lényegében a kis- és középjövedelmű országok alkotják a fejlődő országok csoportját, így egyértelműnek tűnik ezen országok különbözősége. Ezen országok közötti különbségek sokkal nagyobbak, mint a nyugati országok különbözőségei. A heterogenitás a nemzetközi együttműködés szükségességét veti fel, a célok és eszközök jellegének az országok sajátosságaihoz való alkalmazkodását.

3.3.3. A latin-amerikai együttműködés kihívásai A világgazdaság tendenciái, a különböző ország csoportok erősödése és gyengülése a nemzetközi együttműködés új intézményi rendszerének kialakulásának lehetőségét vetik fel. A fejlődés újfajta kihívásaiból és fejlődési irányából adódóan a jövő együttműködési formái bizonyos régiók és országok, illetve olyan többrétegű nemzetközi

programok

felé

kellene,

hogy

irányuljanak,

melyek

egymással

együttműködve működnek. Latin-Amerika új megoldásokat kénytelen keresni problémái megoldására, melyekhez saját eszközeit és forrásait kell használnia. Természetesen ez a fejlődési politikák újraértelmezését feltételezi, például a marginális szektorok bevonását a termelésbe, az állam és a társadalom közötti kapcsolat erősítését és új termelési technikák bevezetését.

6

Política Internacional: Comercio Internacional, Revista de la Academia Diplomática del Perú, abril-julio

1998. (Nemzetközi politika: Nemzetközi kereskedelem)

44


A regionális együttműködés szintjén a gazdasági kapcsolatok erősítése bír fontossággal a gyengén fejlett belső piacok fejlesztése és a külső országokkal szembeni egységes fellépés megvalósítása érdekében. Az integrációk lehetővé teszik a pénzügyi rendszerek egységesítését, közös pénzintézetek létrehozását, amelyek enyhíteni tudnák a külső hitelektől és befolyástól való egyoldalú függést. A világgazdasággal szembeni egységes fellépés megvalósításával erősíthetik pozícióikat és élénkíthetik kapcsolataikat más földrészek gazdasági integrációs rendszereivel. Érdemes megfigyelni ebből a szempontból az európai asszimilációs folyamatot, a keleteurópai régió asszimilációja és az egységes európai piac megteremtése érdekében történő erőfeszítéseket, elkerülendő a társadalmi és regionális konfliktusokat, megakadályozva a súlyosabb gazdasági válságokat és az egységes harcot a munkanélküliség ellen. Emellett a közép-kelet-európai régió fontos állomás lehet az Európai Unióval való kapcsolatépítés útján. Mivelhogy e két térség, Latin-Amerika és Kelet-Európa hasonló politikai, társadalmi és gazdasági változásokon mentek keresztül, így bizonyosfajta párhuzam vonható ezen országok fejlődési irányát tekintve. E hasonlóságokat esetleg együttműködések alapjául is érdemes venni.

3.3.4. Peru regionális partnerei A globalizáció jelensége egyre nagyobb hatással van a világ népességére sokféle szempontból. A negatív hatásoktól való félelem következtében alakultak bizonyos szervezetek, melyek ennek lassítását tűzték ki célul. A mindennapi életünkben is tapasztalhatjuk, hogy kevés sikerrel. A globalizáció terjedésének legfőbb oka a technológiai fejlődés, nagy hatást téve a kommunikációra és a termelékenységre. A természeti erőforrások tulajdonlásából származó előny már a múlté, átvette helyét az innováció, a mind jogi kereteit, mind jövedelmezőségét tekintve megfelelő befektetési környezet.

45


Peru kapcsolatában a világgazdasággal meghatározó a társadalmi és gazdasági fejlődési célok elérése, melyek a tőkeszerzés, a tudás és a technológia függvényei. A világgazdaság globalizációja és transznacionalizációja meghatározta, hogy bizonyos tényezők, beleértve a modern és szilárd intézményeket, stabil normatívákat, nem korrupt kormányzást és jogi biztonságot, felvették a versenyt a termelés más tényezőivel és ennek következményeként azok az országok, melyek előrébb tartottak a szilárd infrastruktúra kialakításában, előnyben voltak a gazdasági fejlődés terén is. Ezek a feltételek leginkább a nemzeti rendszerekből adódtak, abban az értelemben, hogy ezek bevonták a gazdasági életbe a kormányzási politikákat és a civil társadalmat. Az ország integrációjának módja, kiterjedése és mélysége a nemzetközi rendszerbe megkönnyítette azon feltételek létrehozását, melyek a külföldi tőkevonzáshoz és az export bátorításához elengedhetetlennek bizonyultak. Peru világkereskedelmi integrációját nemcsak kereskedelmi szempontból érdemes megfigyelni, hanem politikai útkeresésként is, mely a gazdasági reformok elmélyítését, a nemzeti politikák külső legitimitását és a versenyelőnyök kihasználását célozta. Ezek az eszközök a gazdasági fejlődést voltak hivatottak elősegíteni. A perui hatóságok a 90-es évek során közbenjártak a gazdaság nyitottabbá tételének, a szolgáltatások liberalizációjának, az iparpolitika kialakításának kialakítása érdekében, illetve rendelkeztek, hogy az állam csak a Kongresszus által törvénybe foglalt módon folytathat gazdasági tevékenységet. A külső szektor reformja azonban nem folyamatos döntéssorozat volt, hanem egy radikálisabb megmozdulás formájában lett véghez vive és az antiinflációs törekveséket volt hivatott irányítani. Emellett célozta a hazai piac versenyképességének javítását és a külkapcsolatok újradimenzionálását. A rengetegféle vámmal sújtott kereskedelem helyére egyik napról a másikra a kereskedelmi szabadságot támogató rendszer került.

46


A befektetések leginkább az állami szolgáltatásokra, a pénzügyi szektorra, a turizmusra és a bányászati szektorra koncentráltak. A mezőgazdaságban és a kézműiparban nem történt jelentős beruházás. Az iparban így az export szektorainak a többi rovására történő fejlesztése figyelhető meg. A befektetéseket korlátozó intézkedések eltörlése következtében Peru a régió egyik legliberálisabb és legrugalmasabb gazdaságával rendelkező országává vált. Az új globalizációs kihívásoknak azonban a perui gazdaságnak is meg kell felelnie. A regionális integrációs törekvések is az új körülményekhez való alkalmazkodást szolgálják, céljaik már túlmennek a vámcsökkentés elérésén, igyekeznek támogatni többek között a befektetéseket, az intellektuális tulajdon védelmét vagy a környezetvédelmet. A 90-es évek elején új lendületet kaptak a latin-amerikai integrációs törekvések, a már létező regionális csoportosulások jelentősége megnőtt. Peru különböző multilaterális (Andok Közösség, Mercosur, ALADI, APEC), bilaterális (Chlie, Mexikó) szinteken van jelen a folyamatokban, melyek mind megcélozták az import előtti vámok csökkentését. A helyi piacot saját versenyképessége védi, mind nemzetközi, mind regionális szinten. A perui export két fő célállomása az Európai Unió (25%) és az Egyesült Államok (26%). Az Andoki Közösség piaca 5%-ot, a Mercosur 3%-ot jelentett 2002-ben. Az importot tekintve a helyzet különböző, az Egyesült Államok játssza ebben az esetben a főszerepet, 19%-kal, második és harmadik helyen az Andoki Közösség és a Mercosur áll 16 és 15%-kal. Az import 13%-a jön az Európai Unióból7. Az andoki régió majdnem összes terméke vámok fizetése illetve egyéb akadályozó tényezők nélkül jut be az Egyesült Államok piacára, természetesen miután ellenőrzötten megfeleltek az amerikai követelményeknek.

Az Európai Gazdasági Közösség már 1990-ben kedvezményes tarifák alkalmazásáról egyezett meg az Andoki Közösséggel, az egyezmény rendszeresen megújításra kerül, az

47


aktuális dátum, melyet minden valószínűség szerint újabb meghosszabbítás követ, 2004. Az Andok Közösség előzménye az 1969-es Kartagénai Egyezmény melyet vámunió létrehozása céljából írt alá Bolívia, Kolumbia, Ecuador, Peru és Venezuela. A Közösség jelentős gazdasági erőt képvisel a térségben. Az utóbbi években a szervezet páratlan fejlődésen ment keresztül és 2005-re a személyek szabad áramlásának elérését tervezik.

A Mercosur, a térség legnagyobb súlyú, gazdaságilag legjelentősebb, tisztán latinamerikai kezdeményezés 1991-ben jött létre, mai tagjai: Brazília, Argentína, Uruguay, Paraguay, Chile és Bolívia. Elsődleges célja vámunió létrehozása volt, melyet –2006-os időtávban- a közös piac megteremtése követ. A kereskedelem liberalizálásán túl alapvető feladata a demokratikus berendezkedés fenntartása és fejlődésének elősegítése. A Mercosur a világ negyedik legnagyobb piacát alkotja, összesen 230 millió lakossal, 1100 milliárd USD GDP-vel. Munkáját azonban az utóbbi években olyan események nehezítették, mint az argentin válság, illetőleg a brazil, a kolumbiai és a venezuelai tárgyalási kedv csökkenése. Ennek ellenére az együttműködés nagyban segítheti azokat a belső folyamatokat, melyek véghezvitele elkerülhetetlen ahhoz, hogy a résztvevő országok helytálljanak a nemzetközi versenyben. Bár Peru nem tagja a szervezetnek, integrációs csoportja (az Andok Csoport) és a Mercosur között jöttek létre egyezmények a kereskedelmi együttműködés terén. E két szervezetnek, a Mercosurnak és az Andok Közösségnek jelentőség megnyilvánulhat abban is, hogy tagországaik közösen léphetnek fel a NAFTA kibővítésének, az FTAA-nak (Free Trade Agreement of the Americas) tárgyalásain. Az Egyesült

Államok

viselkedése

azonban

döntő

a

tárgyalások

során,

mivel

meghatározhatja a szervezeten belül ezen országok külpolitikai mozgásterét. Az APEC, mely az ázsiai és csendes-óceáni térség gazdasági együttműködését és növekedését célozza, szintén jelen van a térségben, dél-amerikai tagjai Chile, Mexikó és Peru. Utóbbi 1997-ben csatlakozott a szervezethez, és ez a nemzetközi közvélemény

7

Nemzetközi üzleti élet: Peru szerepe a világban, 2003 március. 6. évf. 67.szám 48


elismerésével járt együtt az ország gazdasági sikereit tekintve. Az APEC tárgyalások alapján a céldátum a kereskedelmi korlátok leépítésére a fejlődő országokkal 2020. A dél-amerikai kontinens nagy csoportosulása az ALADI, a Latin-Amerikai Integrációs Társulás, mely 1980-ban jött létre a Montevideo Egyezményen keresztül 12 ország aláírásával: Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Kuba, Ecuador, Mexikó, Paraguay, Peru, Uruguay és Venezuela. Végső célja a latin-amerikai egységes piac létrehozása. 1994-ben a miami Amerikai Csúcson 34 ország államfője megegyezett az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület-ALCA- létrehozásáról, a kereskedelmi és befektetési korlátozások fokozatos felszámolásán keresztül, a tárgyalások végső időpontjaként 2005-öt jelölték meg. Az Amerikai Államok Szervezete (Organización de Estados Americanos) az 1910-ben létrejött Pán-amerikai Unióból 1948-ban jött létre 21 ország részvételével. Célja nemcsak a fenntartható gazdasági fejlődés elősegítése, hanem a demokrácia erősítése, az emberi jogok védelme és a drogkereskedelem megállítása is volt. 2000-ben az OEA különleges missziót küldött Peruba a demokrácia erősítése céljából. Látható, hogy számos integrációs társulás él a régióban, melyek alapvető célja a közös munka, az együttműködés kereteinek a felszámolása. Az együttműködést nehezíti a régió különböző területeinek eltérő fejlettségi szintje. A különbségek lassítják a szabadkereskedelmi övezetek, integrációk kialakítását és feszültségeket eredményeznek. Növekedésük egyik oka lehet, hogy az országok fejlődéséhez szükséges tőke nagyrészt a befektetéseken keresztül érkezik, melyek csak akkor érkeznek meg egy országba, ha ott biztonságos feltételek közt tud működni, így azok az országok, melyek valamilyenszintű stabilitást képesek elérni, vonzzák a tőkét, melyek azonban instabilak, nem vonzzák azt és így jobb esetben is csak stagnálnak. Nem elhanyagolható azonban ebből a szempontból a hatalmas belső piac, mely mindenképpen rejt magában lehetőségeket. Táblázat 8. Peru külpolitikai egyezményei

49


Multilaterális egyezmények

Regionális egyezmények

Vámuniók

WTO

LAIA/ALADI

Andoki Közösség

Tagság: 1996. Január 21.

(Asociación Latino-americana Tagság: 1969.

GATT

de Integración)

Szerződő fél: 1987. Március

Tagság: 1980. Augusztus 12.

30. Szabadkereskedelmi, kiegészítő jellegű, kölcsönös és kedvezményes jellegű egyezmények Andoki Közösség- Mercosur Keretegyezmény a két intézmény közti szabadkereskedelmi terület létrehozásáról Aláírva: 1998. Április 16. Andoki Közösség-Mercosur Kiegészítő gazdasági egyezmény Aláírva: 2002. dec. 6. Életbe lép: 2003 nov. 1 Peru, Kolumbia, Ecuador, Venezuela( az Andoki Közösség tagjaiként) Argentínával Részleges gazdasági segítségi egyezmény Aláírva: 2000. június 29. Életbe lép: 2000. augusztus 10. Peru, Kolumbia, Ecuador, Venezuela( az Andoki Közösség tagjaiként) Brazíliával Részleges gazdasági segítségi egyezmény Aláírva: 1999. augusztus 12. Életbe lép: 1999. augusztus 16. Peru-Chile Gazdasági segítségi egyezmény Aláírva: 1998. június 22. Életbe lép: 1998. július 10. Peru-Mercosur Részleges gazdasági segítségi egyezmény Aláírva: 2003. augusztus 25. Forrás: www.sice.oas.org

Habár a különbségek az integráció kialakítását lassítják, teljesen nem állítják le és idővel akár a folyamat megfordulása is elérhető. Az integrációk pontosan a különbségek felszámolását szolgálják, mivel a hatékony kooperáció csak ebben az esetben valósítható meg. A regionális együttműködés mellett szól az is, hogy míg a fejlett országokkal történő együttműködés során fennáll a függőség, a kiszolgáltatottság veszélye a fejlődő

50


országok szemszögéből, egymás közt ez sokkal kevésbé áll fenn, érdekellentéteik kisebbek. Az integrációk továbbfejlődésének azonban vannak bizonyos feltételei, mint például a defenzív integrációs gazdaságpolitikáról offenzívre váltás, az integrációs stratégiák felülvizsgálata, illetve szükséges a világ más integrációs rendszereivel kiépíteni kapcsolatokat vagy a erősíteni meglévőket. Ha az országok között fennálló különbségeket sikerül csökkenteni és koherens integrációs politikát tudnak felmutatni, nagyobb eredmények érhetők el a regionális együttműködés terén.

51


4. Befejezés A latin-amerikai országok, különbözőségeik ellenére gazdaságpolitikai szempontból több okból is hasonlítanak egymásra. Közös történelmi gyökereikből kiindulva az azóta eltelt időt is hasonló tendenciák határozták meg. a. Politikai útkeresés: Több országban is jellemző volt és jellemző még ma is a katonai rezsimek jelenléte a kormányzásban. Ez nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban a demokrácia csírája sem él, hanem politikai téren inkább a demokrácia és a diktatúra között ingáznak. A demokrácia kiépítése az út valamely szakaszán megbukik, azonban a totális diktatúra is akadályokba ütközik. Ami Perut illeti az utóbbi évtized diktatórikus rendszerét mára Toledo demokratikus kormányzása váltotta fel. Nem elhanyagolható azonban e kormány gyengesége és hatékonyságának csekély volta a súlyos problémák megoldása területén. b. Gazdasági függés: Az országok nagy része a gyarmati függés kereteiből kikerülve is bizonyos függőségi rendszerben maradt, a fejlett országok pénzügyi és technológiai támogatására való ráutaltság és keresletüktől való függés áthatotta és meghatározta a gazdasági életet. Struktúrájában egymás mellett éltek a nemzeti ipar és a külföldi tőke által létrehozott szektorok. Az export szektor egyoldalúsága folytán, mely leginkább a nyersanyagokra korlátozódott, jelentős mennyiségű importra szorultak, mely szintén nem tett jót önállósodásuknak. Peru is végigjárta a gazdasági függés lépcsőit, mára export szektora már diverzifikáltabb, bár nemzeti termelése még fejlesztésre szorul. c. Érzékenység a külső hatásokra: Az előzőekből következően ezek az országok a világgazdasági tendenciákra igen érzékenyen reagáltak, mivel hiányzott a stabil gazdasági alap, a nemzetközi válságok ezeken a területeken összeomlást eredményeztek. Habár történt előrelépés ebben a tekintetben és például az 1998-as ázsiai válság már nem járt visszavonhatatlan következményekkel, a jövőben valószínűleg a latin-amerikai régió fejlődése továbbra is a nemzetközi tendenciákhoz fog kötődni. A perui helyzet ugyanezt támasztja alá. A dollár befolyása miatt leginkább az Egyesült Államok szerepe a meghatározó, de a 90-es

52


évek során tanúi lehettünk, hogy más régiók negatív eseményei is hatással lehetnek az ország gazdasági életére. d.

Társadalmi nehézségek: A latin-amerikai kontinens a világ egyik legnagyobb társadalmi különbségekkel rendelkező régiója. A jövedelmek a társadalom felső, nagyon szűk rétegében összpontosulnak, míg a lakosság nagy része szegénységben él és csekély lehetőségekkel rendelkezik a kitörésre, mivel sokszor az alapvető feltételek sem biztosítottak a számára, úgymint az oktatás vagy az egészségügy. A jövedelmek igazságosabb elosztása természetesen nem érdeke azoknak, akiknek módjában állna ezen változtatni. Megfigyelhető a gyors urbanizáció, Peruban a lakosság nagy része az utóbbi évtizedben a városokba költözött nagyobb lehetőségekhez jutás reményében. A társadalmi feszültséget még intenzívebbé teszi a szélsőséges nemzeti terrorista csoportok aktivitása, melyek félelemben tartják a civil lakosságot. Peruban az utóbbi évtizedben jelentős előrehaladás történt ez ügyben, a legnagyobb terrorista csoportok vezetőit likvidálták.

A problémakörből kitörés csak határozott és koherens cél- és eszközrendszer kiépítésén keresztül lehetséges, szembeszállva az adódó akadályokkal, ellenkező esetben, a folyamat önmagába jut vissza és nem indul el a fejlődés útján. A latin-amerikai országok gazdasága és társadalma hosszú, nehéz időszakokat élt át és még kérdéses, hogy a kontinens a valós fejlődés útjára tud-e lépni a jövőben vagy pedig a stagnálás állapotában marad. Fejlődésüket nehezíti a hosszútávú stratégia hiánya, a válságkezelés általában rövidtávú kilátások kereteiben történik. Minden kétséget kizáróan a 90-es évek már biztatóan indult, a recessziós periódusok az évtizedben már nem érték el azt a mélységet, amit előtte. A sorozatos, nemzetközi téren alakuló válságok megtették hatásukat és végül az argentin összeomlás mutatta meg, hogy a térségben, még ha a fejlődés útjára lépett is, alapvetően szükség van a stabilizáció erősítésére. Emellett, a 90-es évek kedvező tendenciái mögött a kontinens országainak mind egyenlőtlenebb fejlődése figyelhető meg. Néhány ország kedvezőbb helyzetet tudott kialakítani a külföldi tőke segítségével, néhány azonban a stagnálás állapotát éli. A fent említett problémakörök (politikai útkeresés, gazdasági függés,

53


érzékenység a külső hatásokra, társadalmi nehézségek) végighúzódtak a kontinens történelmén, de aktualitásukat mára sem vesztették el. A hasonló problémák és folyamatok ellenére a gazdasági integráció gondolata, melynek megvalósulása új politikai és gazdasági dimenzióba helyezné a régiót, csak a 60-as években jelent meg. A világgazdaság szerkezetének megváltozása során a regionális kapcsolatok felértékelődtek és az integráció új lendületet kapott a 90-es években. A már meglévő rendszerek igyekeztek bővíteni elért eredményeiket. Természetesen az integráció gondolata nem jelent koherens fejlődési alternatívát, de minden esetre lehetőségeket rejt magában. A latin-amerikai fejlődési pálya áttekintése során a térség speciális helyzetét, illetve gazdasági küzdelmeit igyekeztem bemutatni, központban Peruval. Az ország az utóbbi évtizedekben számos problémával küzdött meg, ennek ellenére totális összeomlás nem volt tapasztalható. Ez azt bizonyítja, hogy már élnek a stabilitás alapjai, a probléma, hogy ezek továbbfejlesztése újabb nehézségekbe ütközik. A fejlődés lehetősége nincs elzárva az ország elől, bár nyilvánvalóan még számos probléma vár megoldásra politikai, gazdasági és társadalmi téren. A gazdaság fellendülését a regionális intézményekben való aktívabb részvétel is előmozdíthatná. Magyarország kapcsolatai Peruval nem túl jelentősek. A két régió történelme között az utóbbi időszakban bizonyos párhuzam megfigyelhető, legalábbis ami az instabilitást, az útkeresést és a világgazdasági kiegészítő szerepet illeti. A kapcsolatok szélesítését természetesen nemcsak a hasonló szerep motiválhatná, hanem a számos, kiaknázatlan lehetőség.

54


5. Táblázatok jegyzéke Táblázat 1. Dél-Amerika GDP adatai (1997-2002) Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003, 16.o. Táblázat2. A latin-amerikai szegénység alakulása 1990 és 2001 között Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003, 17.o. Táblázat 3. Jövedelem-megoszlás Dél-Amerikában 1998/99 Forrás: Skidmore: Modern Latin America, Oxford University Press., New York 2001, 18.o. Táblázat 4. A kereslet és kínálat alakulása (1993-1995) Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003, 31.o. Táblázat5. Peru GDP-alakulása 1990 és 2001 között Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003, 32.o. Táblázat 6. Peru főbb exportcikkei 1890 és 1985 között Forrás: Skidmore: Modern Latin America, 37.o.

55


Táblázat 7. Fejlődési mutatók régiók szerint Forrás: Orozco, Librado: A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban, Szegedi Tudományegyetem, 2003, 40.o. Táblázat 8. Peru külpolitikai egyezményei Forrás: www.sice.oas.org, 47.o.

6. Irodalomjegyzék Buzás Sándor: Latin-Amerika az új évezred küszöbén, Magyar Tudomány, 2002/7 Fitzgerald, E.: La Economía Política del Perú 1956-1978, Instituto de Estudios Peruanos, Lima, 1981. (Peru gazdaságpolitikája 1956 és 1978 között) Green, D.: Silent Revolution: the Rise of Market Economics in Latin America, Cassell, London, 1995 (Csendes forradalom: A latin-amerikai piacgazdaság fejlődése) Kollár Zoltán, dr.: Stabilizáció vagy modernizáció, BKE PTK, Budapest 1992. Negocios Internacionales: El Perú en el Mundo 2003. Marzo, Ano 6-no.67, (Nemzetközi üzleti élet: Peru szerepe a világban) Matos Mar, José: Desborde popular y crisis del Estado, Perú Problema,21, Lima, 1984. (Nemzeti összeomlás és az állam válsága) Orozco, Librado: Los procesos políticos del Latino-America y Europa del Este en perspectiva histórica comparativa, Szegedi Tudományegyetem, 2003. (A latin-amerikai és a kelet-európai térség politikai változásai történelmi összehasonlításban) Pécsi Tudományegyetem Latin-Amerika Központja: Iberoamericana Quinqueecclesiensis 1. Pécs, 2003.

56


Parodi, Carlos: Perú 1960-2000: Políticas económicas y sociales en entornos cambiantes, Centro de Investigación de la Universidad del Pacíficó. Lima, 2001 (Peru 1960-2000: Gazdaság- és társadalompolitikák változásai) Política Internacional: Comercio Internacional, Revista de la Academia Diplomática del Perú, abril-julio 1998. (Nemzetközi politika: Nemzetközi kereskedelem) Política Internacional: La Globalización y su Impacto, Revista de la Academia Diplomática del Perú, julio-diciembre 2000 (Nemzetközi Politika: A globalizáció és hatásai) Skidmore, Thomas and Smith, Peter: Modern Latin America, Oxford University Press, New York, 2001. Stepan, Alfred: The State and Society. Peru in Comparative Perspective, Princeton University Press, New Jersey, 1998 (Állam és társadalom, Peru összehasonlító elemzésben) Thorp, Rosemary y Geoffrey, Bertram: Perú 1890-1977. Crecimiento y políticas en una economía abierta, Mosca Azul, Lima (Peru 1890-1977. Fejlődés és politika a nyitott gazdaságban) Whitehead, Laurence: Demokratizálódás: elmélet és tapasztalat, XXI. Század Intézet, 2001. www.iie.com, 2003 október www.sice.oas.org, 2003 szeptember

57

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést

Recommend Documents