Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban

Az egyszarvú és egyéb állatfajták – Bizáncban

Kádár Zoltán Tóth Anna

Az egyszarvú és egyéb állatfajták – Bizáncban

Budapest, 2008

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

c Kádár Zoltán, Tóth Anna; Typotex, 2000 ° Lektorálta Kretzoi Miklós és Szabó Árpád ISBN 963 9132 87 X

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft. www.vision.euroweb.hu/typotex Felelős kiadó Votisky Zsuzsa Felelős szerkesztő Bernát Anikó Műszaki szerkesztő Földi Mása A borítót tervezte Tóth Norbert Terjedelem 10,75 (A/5) ív Készült a Bornus Nyomdában Felelős vezető Borbély Tamás

5 Édesapám Kádár Károly (Nagyrábé 1878 – Budapest 1968), a jeles hippológus emlékének

Tartalomjegyzék

I. Az antik zoológia hagyományai – 9 1. Az utolsó antik – az első bizánci állattani író – 11 2. Az arisztotelészi-theophrasztoszi zoológia öröksége Bizáncban – 19 3. A klasszikus állatrendszertan hagyományai –27 II. Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában – 35 4. Panoráma a lakott föld életéről – 37 5. Ahol a „tevepárduc” tanyázik – 45 6. Vadászat a madárdalos tájon – 59 7. Vadak a lóversenypályán és a császár kertjében – 77 8. Útmutató az állatok tenyésztéséhez és ápolásához – 83 9. A selyemgubó titka – 95 10. Gyógyír és méreg – 103 11. Szent Geraszimosz és az oroszlán – 111 III. Teológia és zoológia – 125 12. „És látá az Isten, hogy tökéletes, amit alkotott” – 127 13. A „Természettudós” intelmei – 135 14. Az állatok szerepe a bizánci világban – 145 Szövegkiadások – 153 Válogatott modern irodalom – 155

I. RÉSZ Az antik zoológia hagyományai

1. FEJEZET Az utolsó antik – az első bizánci állattani író

Az ókortól egészen máig Palesztina egyik legfontosabb kikötője a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő Gaza. Szerencsés helyzete folytán találkozópontja lehetett mind a délről, Alexandria irányából, mind pedig a keletről, a szárazföldi karavánutak felől érkező kereskedelemnek. A legkülönbözőbb nyelvű népek találkoztak itt, sok-sok áruval érkezve távoli vidékekről, köztük az egzotikus területek különleges állataival, így érthető, hogy ez a sokszínű világ a városban élő alkotók, tudósok, művészek számára is az ihlet gazdag forrását jelentette. Az V. század elején épült zsinagógát – mint az újabb ásatások bizonyítják – különleges mozaikkal ékesítették, amely a pásztorból lett ószövetségi nagy királyt, a szépséges zsoltárok szerzőjét, Dávidot lantját pengető Orpheuszként ábrázolta, akit a zenét elbűvölten hallgató különféle vadállatok vesznek körül. Talán mindezek az adottságok ösztönözték Timotheoszt arra, hogy I. Anasztasziosz császár uralkodása idején (491–518) az ókori szerzők műveinek felhasználásával a szélesebb közönség számára könyvet írjon az állatvilág érdekességeiről Peri zóón tinón idiotétosz (Egyes állatok sajátságai) címmel. A műből sajnos csak töredékek maradtak ránk, azok is a korszakra nagyon jellemző úton-módon. Arisztotelész állattani munkáihoz Arisztophanész Büzantiosz, a hellenisztikus korban élt filológus készített magyarázatokat. E mű X. századból származó kivonataihoz illesztettek be szemelvényeket Timotheosz munkáiból.

12

Az egyszarvú és egyéb állatfajták

A mintegy félszáz állatról szóló anyag, mint a következő szemelvényekből kiderül, nem ad részletes leírást a felsorolt fajokról, inkább csak néhány jellegzetesnek vélt tulajdonságukat említi meg néhány sorban. Tehát – mai kifejezéssel élve – nem nyújt rendszeres állattant, megfigyelései inkább etológiai jellegűek. Szemléletében tehát nem annyira Arisztotelészt követi, mint inkább a III. században élt, görögül író római Aelianus (görögösen: Ailianosz) hasonló című munkáját utánozza, továbbá a III. század közepén működő Flavius Philostratusnak, a kalandos életű tüanai Apolloniosz csodálatos tetteiről, kalandjairól szóló regényében szereplő állatok is megjelennek a gázai író könyvében. Az ókori zoológia írott forrásanyagának legkiválóbb ismerője, Max Wellmann rámutatott arra, hogy a Timotheosz munkájában szereplő adatok antik forrásai közt ókeresztény írók is szerepelnek. Philosztratosz kortársától, a szíriai Oppianosztól vett idézetek végső forrásai között a II. század közepén élt Tatianosz is szerepelhet, aki viszont a valamivel korábbi Neptunaliosznak az állatok egymás közti rokon- és ellenszenvéről írott munkáját is használta. Ez a felismerés azért is jelentős, mert nemcsak Timotheosz antik gyökereinek legmélyéig vezet minket vissza (Wellman őt a legutolsó antik zoológusnak nevezi), hanem Timotheosz művének lényegét hangsúlyozza, miszerint szerzőnk művének nem rendszertani, hanem etológiai-morális célkitűzés volt az igazi indítóoka. A ránkmaradt töredékek közül a legteljesebb a negyedik fejezettel kezdődik, amely a hiénáról szól. Feltételezhető, hogy Timotheosz művének elveszett részében elsőként az oroszlánról esett szó, tekintettel arra, hogy az antik szerzők mind nagy jelentőséget tulajdonítottak az „állatok királyának”. A hiéna tulajdonságai között megemlíti azt az ősi hiedelmet, miszerint ez a ragadozó ellopja a sírokból a holttesteket, de az ember hasznot is húzhat belőle, mert az epéje segíti az éleslátást. Úgy tűnik, a szerző törekedett bizonyos rendszertani csoportosításra is, ha nem is járt el egészen következetesen, mert a hiéna után a rókáról olvashatunk, köztük azokról, melyek az Isztrosz – azaz a Duna – halászait mulattatják. De miért ír Timotheosz a róka után a „szárazföldi sünről”? Ennek oka, hogy megemlíti kettejük harcát, hangsúlyozva, hogy a sün a győztes. A szümpatheia-antipatheia kettőst Timotheosz a többi állat vizsgálatánál is központi kérdésnek tekinti. Megtudjuk, hogy a farkas ellenséges a juhokkal szemben, vis-

Az utolsó antik – az első bizánci állattani író

13

zont kedveli a papagájt, ahogy az őz is a fogolymadarat, a szarvas pedig a fajdkakast. Módszerét, érdeklődését jól szemlélteti, mik azok a jegyek, melyeket legfontosabbnak vélt kiemelni a farkas kapcsán. 7. F E J E Z E T A farkasról A gázai Timotheosz azt írja, hogy a farkas, ha előbb lát meg valakit, néhány órára némává és beszédképtelenné teszi. [. . . ] hogy természeténél fogva ellenséges a bárányokkal, és mikor elragadja őket, azokat gyakran farkával ostorozva hajtja, és a bárányok önként követik. [. . . ] hogy, ha mértéktelenül sokat eszik, megdagad a nyelve, és elszorítja a torkát. [. . . ] hogy annyira ellenséges a bárányokkal, hogy a lanton a báránybélből készült húrt is felismeri, még akkor is, ha éppen nem pengetik. Ugyanez igaz a dobokra is. [. . . ] [. . . ] hogy sok fajtája van a farkasnak. [. . . ] hogyha beteg, földet eszik. [. . . ] hogy szereti a papagájt, ahogyan az őz is a fogolymadarat, a szarvas a fajdot, a lovak a túzokot, és a kecskék a szargosz halat, mikor a vízben fürdenek. [. . . ] hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem csak egy csontja van, mint az oroszlánnak vagy a hiénának, ezért is egyenes a futása. [. . . ] hogyha valaki farkasfogat visz magával, nincs félni valója a farkastól, ha pedig ló viszi magával farkas fogát, nagyon gyors lesz. [. . . ] hogy a farkas tart a tengeri hagymától, amint az oroszlán a magyaltölgytől és a párduc a somfától. [. . . ] hogyha valaki a varangyos béka csontját fogja, elaltatja a farkast. A szerző nem túl következetes a tulajdonságok felsorolásában, mert az etológiai megjegyzések után biológiai fejtegetések következnek, amelyben azt írja, hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem egységes csontozata van.

14

Az egyszarvú és egyéb állatfajták Ezután röviden a tarajos sülről, a hüsztrixről ír: (8) A tarajos sül hátán szőr helyett valamilyen tövisféleségek vannak, hosszú tüskék, amelyeket az asszonyok bearanyoznak, és hajtűket készítenek belőle a frizurájukba. A sül menekülés közben ezeket kilövi, és a vadászó embert vagy kutyát így gyakran megöli.

Ez az utóbbi hiedelem olyan tartósnak bizonyult, hogy még manapság is szóba szokott kerülni a sül kapcsán. Ezután a tigris és a griff (azaz keselyű) következik. A külső, azaz a formai hasonlóság számára fontosabb, mint a valós rokonság, így logikája szerint érthető, hogy a tigrist a hippotigrisz (a görög név szó szerinti jelentése: lótigris), vagyis az említett macskaféléhez hasonlóan csíkos zebra követi, ám utána ismét ragadozók következnek: párduc (pardalisz) és a leopardosz után a thosz két genosza, fajtája, a bundáját változtató hiúz, és a szintén párducféle panthér. (11) A párduc. A párducok voltak Dionüszosz nevelői, és mikor Pentheusz gyalázta Dionüszoszt, az imádkozott, hogy párduccá változhasson, és széttéphesse Pentheuszt. Így is történt, elpusztította a férfit. A párducok szeretik a bort, ezért a vadászok úgy üldözik őket, hogy sok bort visznek magukkal, hogy [az állatok] lerészegedjenek és elaludjanak. A leopárd. A leopárd az oroszlán és a párduc párosodásából születik. Mikor a nőstényoroszlán a párductól szül, elrejtőzik szülöttével együtt, nehogy a hímoroszlán rájuk találva széttépje őket.” Nyilvánvalóan Timotheosz különféle párducszerű macskafélékről olvashatott, de ezeket valójában nemigen tudta elkülöníteni egymástól, így az sem meglepő, hogy azt hitte, ezek az egymáshoz hasonló fajok némelyike egyéb fajok kereszteződéséből születik. Ez a gondolat nem is olyan naiv, hiszen például az oroszlán és a tigris tényleg keresztezhető. A ragadozók után néhány patás állat következik, mint a vadkecske és a gazella. Figyelemreméltó, hogy megkülönbözteti a krétai kecskéket a kappadókiaiaktól. A nyulakról megtudjuk, hogy képesek újra teherbe esni, mielőtt szültek volna (íme a magyarázat a nyulak legendás termékenységére. . . ), ráadásul a nemüket is meg tudják változtatni.


15

Nehezen érthető, hogy a nyúl után miért éppen a teknős következik, ugyanis utána a szerző visszatér a melegvérűekhez: a mókus éppen úgy árnyékolja be magát a farkával, mint a páva (Timotheosz szerint a mókus még görög nevét is az árnyék és farok szavak összetételéből kapta). Pszeudo-Arisztotelész (Hist. Anim. IX.) alapján ő is, akárcsak Plinius (Nat. Hist. 8.40.) említi a paioniai bonaszoszt – ez valószínűleg az európai bölény (Bison bonasus = Bison europaeus). Az egzotikus patások sorában ismét furcsa összehasonlításokat olvashatunk, ugyanis a vadszamár kapcsán egy egészen más afrikai állatról is beszél, nevezetesen a sztruthokaméloszról, a struccról. Az orüxök felsorolásánál a Nílus-vidéki – tehát az egyiptomi – és a Hüdaszpész-táji – tehát az indiai – antilopot említi. Szerzőnk számos egzotikus állatfajról beszél, köztük talán az elefántra vonatkozó fejtegetései érdemelnek leginkább figyelmet. Röviden ír az afrikai elefántról – pontosabban azt olvashatjuk nála, hogy a mórok csapdával fogják ezt az állatot. Csapongó szerkesztésmódjának köszönhetően az indiai elefántok és a sárkányok ellentétéről szóló tudósítása után megjegyzi, hogy az indusok megeszik a sárkányok szívét és máját. Az egzotikus állatok után néhány háziállattal ismerkedhetünk meg. Elsőnek a kutyáról esik szó. A pszeudo-arisztotelészi állattanból (Hist. Anim. II.6) átveszi azt a valóban helyes megfigyelést, hogy az egyébként húsevő kutyák gyomorbántalmaikat növényekkel gyógyítják. A lovakról szóló nézeteinek közlését azzal – a valóban tagadhatatlan – megállapítással kezdi, hogy a különböző népek különböző lófajtákat tenyésztenek. Átveszi Arisztotelésznek azt a megállapítását (Hist. Anim. VI. 14.), hogy a mén 35, a kanca 40 évig él (ez persze túlzás, hiszen a ló életkora 25-30 esztendő). A lovak nemi életéről írva megállapítja, hogy a mén sose hágja meg az anyját vagy a nőstény testvérét. A szarvasmarháról szólva szót ejt a bikák tehenekért folyó harcáról. A szarvasmarhák között említi a biszónt, amelynek olyan nyelve van, mint a húsevőknek, és melyek a thrákiai Bisztonész-földön laknak. Kérdés, hogy vajon miként viszonyul a paióniai bonaszosz a bisztoniai biszonhoz? Ugyanazon faj két nevéről van szó, vagy talán az előző mégsem a bölény, hanem inkább az őstulok (Bos urus)? A részletes leírás hiánya miatt ezt nem könnyű eldönteni. Bonyolítja a kérdést, hogy az író a Bisztonész-földön élő marhafaj után az afrikai-libyiai bu-

16


baloszról szólva (ez valószínűleg a kafferbivaly: Syncerus caffer) másik bubaloszt is említ, amely az Alpok vidékén, a Rajna táján él. Minthogy ez utóbbiról a szerző azt írja, hogy fehér színű, majdnem biztosan állíthatjuk, hogy ez valóban az őstulok (Bos urus). A 30. bekezdésben az öszvérről esik szó: ezek különböző fajok keveredéséből származnak (ek diaphorón genón). Ők maguk nem szülnek, viszont hosszú ideig élnek. A szamarakról szólva megemlíti, hogy az egyiptomiak tüphósznak nevezik ezt az állatot. A szerző talán arra gondolt, hogy az egyiptomi mitológiában szerepel egy Tüphón nevű istenség, Ozirisz és Izisz ellenfele, akinek a szent állata a szamár. Részletesen ír továbbá Timotheosz a tevéről, fejtegetései a Hérodotosz történeti művében szereplő leírásokat követik, minthogy tőle származik az a vaddisznóval kapcsolatos adat is, hogy ez az állat Libüában nem fordul elő. Viszont Ailianosztól vette át azt a mesés adatot, hogy a disznó teje beteggé teszi az embert. A juhok között szó esik a libüai, a szkíta és a krétai fajtáról. Titokzatos, hogy milyen juhféle lehetett a szubosz. Ez az állat a szíriai Oppianosz Künégetikájában (kutyatenyésztésről szóló művében) is szerepel (II. 382-444.), jellegzetessége pedig, hogy sárga, simaszőrű, s annyira kedveli a vizet, hogy kétéltűnek is nevezhető. A patások után a ragadozókról olvashatunk: a macskáról, a menyétről és a görényről (galé). Ezek az állatok a görög szemlélet szerint szorosan egymáshoz tartoznak, váltakozva használják ugyanazokat a szavakat a különböző fajok megnevezésére. (36) A macska. A macskáról, amelyet nálunk latin szokás szerint kattának is mondanak, azt beszélik, hogy a pardosszal való keveredésből születik Libüában. [. . . ] Ilyeneket mondanak egyesek az iktiszről, azaz a menyétről, melyet a mi nyelvünkön szintén macskának neveznek. Az egérről azt tudjuk meg, hogy az egyiptomi egerek nem isznak – bizonyára a sivatagi körülmények között élő ugróegérre gondol Timotheosz, ezt valószínűsíti előző megjegyzése is, miszerint a nyúlnak és az egérnek egy közös faja él Libüában. Ez a meglepő kĳelentés jól leírja az ugróegér megjelenését: a kis állatnak a nyúlhoz hasonlóan hosszú füle van, és ugrál. A vakondról írva az Oppianosznál is ismert Phineusz mítoszt említi, amelyben a jövendőmondó vakonddá változott:


17

(40) A vakond vak menyét, amelyik a föld alatt kúszva megeszi a növények gyökereit, és így kiszárítja azokat. Többféle csapdával vadásznak rá. Azt mondják, hogy régen ő volt Phineusz, aki Héliosz haragja miatt vakonddá változott. . . A földi krokodilus (egy nagy gyíkfajta, valószínűleg a varánusz) után részletesen ír a krokodilról, melynek két fajtáját különbözteti meg, egyik az indiai Hüdaszpész folyóban, a másik a Nílusban él. Feleleveníti a Hérodotosznál is szereplő találó megfigyelést, hogy a trokhiluszmadár kiszedi ennek az állatnak a fogai közül a férgeket (II. 68.). Ez az állítás bármilyen különösen hangozzék is, igaz. A madár modern elnevezése krokodilőr (Pluvianus Aegyptius), a csérfélék családjába tartozik, és a Nílus homokpadjain sütkérező krokodilok között tanyáznak, hátukon sétálva bőrüket tisztogatják, és gyakran a hatalmas állatok tátott szájába, borotvaéles fogaik közé is bemerészkednek. Az egzotikus állatok sorában az ikhneumon (a mongúz), majd a víziló következik. Utóbbiról megtudjuk, hogy az aithiopiaiak egy gyomorbetegséget gyógyítanak a fogából készült orvosággal. Timotheosz érdeme, hogy azt is megjelöli, hol él az orrszarvú (rhinokerosz). Szerinte ez az állat a Nílus mellett ott található, ahol a folyó az Ókeanoszhoz ér. Persze ez az adat kissé homályos, ugyanis a Nílus nem ér el sem az Atlanti-, sem az Indiai-óceánig, bár kétségtelen, hogy felső folyása megközelíti az utóbbit. A ránkmaradt töredék utolsó fejezeteiben újabb, egymástól többékevésbé eltérő vadon élő fajokról olvashatunk rövid fejtegetéseket. Ilyen a lünx, azaz a hiúz, melynek két típusáról, genoszáról esik szó: a nagyobb szarvasra, a kisebb pedig nyúlra vadászik. A kaméleon és a szkinkosz – két hüllő – után a hippagrosz, a vadló következik, majd ismét ragadozókkal folytatja: a krokotta nevű állat fajtáiról szólva azt állítja, hogy köztük emberalakú is van. . . Meglepő viszont, hogy az utána következő majmok (pithekosz, szphinx) ilyen vonásairól nem esik szó. Az egzotikus állatok sorát a katoblepsz, a gnú zárja. Teljesen érthetetlen, hogy miért illeszti be a gnúról szóló fejtegetés végére azt a megjegyzést, hogy ha tűzbe vetik a szalamandrát és a szauront (a gyíkot), akkor eloltják a tüzet. A legutolsó fejezetek a hódról, a békáról és az arktomüszről (mormota) szólnak. A fejezetekbe sorolt állatokon kívül az ismert töredékekben olvashatunk még a fókáról, s más vízi állatokról. Meglepő, hogy a szerző milyen részletesen ír a fókabőrről.

18


Jelen mű keretei nem teszik lehetővé a gázai Timotheosz könyvének részletes elemzését, ám a fenti kiragadott részletek is rávilágítanak arra, hogy a szerző főleg az állatvilág érdekességeit akarta bemutatni olvasóinak, s ezért viszonylag behatóan foglalkozott az egzotikus fajokkal – korabeli kifejezéssel: az oikumené, a lakott világ határvidékén élőkkel. Ezt az igényét egyébként a művének a bizánci lexikonok által idézett teljes címe is kifejezi: „Peri zoón tetrapodón thérión tész par’ Indoisz kai Arapszi kai Aigüptioisz, kai hosza trephei Libüé”. („Azokról a négylábú vadakról, melyek az indusok, az arabok, az aithiópok vidékén élnek, s melyeket Libüa táplál”). Természetesen a szerző mindezen területekről nem gyűjthetett anyagot; mint említettük, könyve kompilatív jellegű. Bár vannak olyan adatai, melyeknek forrásait nem ismerjük, ám valószínűleg ezek sem saját megfigyeléseinek eredményei, hanem azóta megsemmisült művekből származnak. Bizonyos, hogy viszonylag sok – majdnem 60 – fajról beszél, ez tehát sokoldalú érdeklődésre vall, viszont az anyag csoportosításában eléggé ötletszerű. A tisztán zoológiai anyag mellett a gyógyszertörténet kutatója is találhat a munkában számos érdekes feljegyzést. Végezetül ne felejtsük el, hogy a lexikográfia tanúsága szerint még a külföldi madarakról és kígyókról is írt négy könyvből álló művet, ám ez sajnos megsemmisült.

2. FEJEZET Az arisztotelészi-theophrasztoszi zoológia öröksége Bizáncban

A Krisztus utáni 529-es esztendő tragikus emlékezetű az európai gondolkodás, tudományos megismerés történetében. Ekkor, mint azt a krónikás Ioannész Malalasz írja, „Dekiosz konzulsága idején Justinianosz császár egy Athénbe küldött rendeletében megtiltotta, hogy [ott] bárki bölcseletet tanítson.” A teológus császár valószínűleg Szent Pálnak a kolosszébeli hívekhez írott figyelmeztetését tartotta szem előtt, amikor ezt a rendelkezést kigondolta. Az apostol ugyanis ebben az írásában (Kol. 2. 8.) Krisztus igazságát szembeállítja az olyan törekvéssel, amely az ottani híveket zsákmányul akarja ejteni a „bölcselet és az emberi hagyományok üres csalása által”, mégpedig a „világ elemeinek segítségével” (kata ta sztoikheia tu koszmu). A császári rendelet nemcsak a „pogány” bölcselet oktatását akadályozta meg, hanem mivel megszüntette a klasszikus görög tudománynak ezt a fellegvárát, a természettudományok terjesztése számára is súlyos következményekkel járt, hiszen az Akadémia felszámolásával az ott féltve őrzött könyvtekercsek is szétszóródtak, köztük a Természet világára vonatkozó munkák is. Így például sok más fontos művel együtt feltehetőleg ekkor veszett el vagy semmisült meg Platón unokaöccsének, Szpeuszipposznak (†Kr.e. 334.) „Hüpomnémata” című könyve, amely egyes utalások szerint állatrendszertani kérdésekkel is foglalkozott, továbbá ekkor tűnt el Arisztotelész (Kr.e. 384–322) „Anatomai” című bonctani atlasza is, amely a szerző más műveiben fellelhető hivatkozások szerint állatbonctani illusztrációkat tartalmazott.

20


Mindazonáltal az athéni Akadémián egykor tanított nagy természetvizsgálók munkássága nem semmisült meg teljesen. Az arab másolatok mellett a bizánci világban is akadt számos olyan tudós, aki szívügyének tekintette az antik klasszikusok természettudományi műveinek másolását, magyarázatát. Alexandria, amely a hellén tudomány másik nagy központja volt Athén mellett, szintén súlyos szellemi veszteségeket szenvedett el a bizánci kor elején, hiszen 389-ben megsemmisítették annak a Szarapiszszentélynek, a Szarapeionnak a könyvtárát, amelyben – lévén a szentély egy gyógyító istenség kultuszközpontja – valószínűleg értékes orvosi és a gyógyítás művészetéhez kapcsolódó természettudományi (orvosbotanikai, zoológiai) kéziratokat is őriztek. Az alexandriai szerzőktől tudjuk például azt is, hogy Arisztotelész említett anatómiai műve két könyvből állt. Mindazonáltal még a VI. században is működött Alexandriában olyan tudós, aki meg akarta menteni azokat az értékeket, amelyeket a nagy athéni természetvizsgáló képviselt. Ióannész Philoponoszról van szó, aki nemcsak gyakorló természettudós volt (neki köszönhető az oly fontos csillagászati mérőeszköznek, az asztrolábionnak első görög nyelvű leírása), hanem azzal is foglalkozott, hogy a Biblia tanait természettudományosan is igazolja. Hexaémeronja mellett, amely a teremtés hat napját tárgyalja, számos arisztotelészi írást magyarázott. Így többek közt a „Peri gennészeosz kai phthorasz” (A születésről és a pusztulásról) című művét, amely a keletkezés és az elmúlás élettani törvényszerűségeit kutatja. Ez az Arisztotelész-mű igen népszerű volt a bizánci tudomány egész története folyamán, számos kommentárt írtak hozzá. Mi lehetett az oka annak, hogy az egyébként szerény terjedelmű munka oly kedvelt volt a bizánci világban? A felvetett biológiai-filozófiai kérdések mélyen érintették az egész bizánci gondolkodás lényegét, mivel a mű természettudományos problémái teológiai szempontból is értelmezhetőek. A teremtés, keletkezés problematikája polemikus jelleget öltött a keresztény filozófusok gondolkodásában, hiszen Philoponosz a világnak a mózesi teremtéstörténetben leírt keletkezését platonista alapon igyekszik igazolni, szemben az athéni iskola kései képviselőjével, Proklosszal, aki a világ örökkévalóságát hirdette. Pál apostol fejtegetéseiből (1 Kor. 15, 24; Róm 8, 21) indul ki az a szintén központi gondolat a keresztény bizánci gondolkodásban, miszerint az elmúlás, mint a halál, a bűn

Az arisztotelészi-theophrasztoszizoológia öröksége Bizáncban

21

következménye. Így válik Bizáncban a klasszikus természettudományi gondolkodás keresztény morális jellegű tanok alapjává. Konstantinápoly tudósai közt is megjelentek olyanok, akik az antik természettudomány eredményeinek megőrzésén fáradoztak. Kiemelkedő szerepet játszott köztük Phótiosz (†889), aki két alkalommal is a pátriárkai trónra került. Gazdag polemikus jellegű hittudományi munkássága mellett a világi tudományokkal is elmélyülten foglalkozott. Kiemelkedő jelentőségű munkája a Müriobiblion (Tízezer könyv) – más néven Bibliothéké (Könyvtár). E mű a címe szerint: „Leírás és felsorolás azokról a könyvekről, amelyeket olvastam, és amelyek kívánatos ismertetését szeretett testvérem, Tarasziosz kérte. Mindez huszonegy híján háromszáz darab.” Phótiosz a könyvek tartalmi összefoglalását közli, néhány érdekesebb eredeti idézettel fűszerezve. Elsősorban olyan művekről van itt szó, amelyekhez már az ő korában sem volt könnyű hozzáférni, így nem meglepő, hogy az általa még ismert és ismertetett könyvek közül nem egy elveszett a következő századokban, és számos ókori szerző munkáját már csakis ebből a kivonatgyűjteményből ismerjük. A gyűjteményben Phótiosz széleskörű érdeklődésének megfelelően irodalom, szórakoztató regények, történeti könyvek között helyet kapott számos orvosi, természettudományi mű is. A zoológiai vonatkozású tartalmi összefoglalások közt különösképpen becsesek azok, amelyek Arisztotelész legjelesebb tanítványának, a leszboszi Ereszoszból származó Theophrasztosznak azóta elveszett írásaiból nyújtanak ízelítőt. Ezek jelentőségét növeli, hogy Theophrasztosznak inkább csak a botanikai munkássága ismert, zoológiai művei elvesztek, míg a nagy rendszerező állattani könyvei számos szövegváltozatban maradtak fenn. A Phótiosz-féle kivonatok alapján van tudomásunk Theophrasztosznak a méhekről szóló írásáról (Peri melitosz), amely a tudós botanikai és zoológiai munkásságát kapcsolja össze. A kivonat (cod. 278) alapján tudjuk, hogy a műben olvasni lehetett a méhek keletkezéséről (geneszisz), amely alapján Theophrasztosz a méhek három fajtáját különböztette meg. Megtudjuk, hogy a méhek milyen növényeket kedvelnek, ezért szó esik a tölgyről és a hársról; a tölgy egyébként otthont is teremt ezen állatoknak. Phótiosz kivonatolta Theophrasztosz összefoglaló állattani munkáját is, amelyből csak töredékek maradtak ránk, sőt néhány darab esetében Theophrasztosz szerzősége is vi-

22


tatott. Phótiosz többek között a színváltoztató állatokra vonatkozó theophrasztoszi nézeteket idézi. Ilyen állat a polip, a kaméleon, és a vadak közül pedig a rénszarvas (tarandosz). Részletes leírást olvashatunk ez utóbbi állatról, többek között azt, hogy még az agancsai is szőrösek. A munka további részeiben arról is szó van, hogy milyen okai lehetnek az állatok színváltoztató képességeinek. A bizánci uralkodók közül Kónsztantinosz Porphürogennétosz – Bíborbanszületett Konstantin – volt az, aki leginkább vonzódott az antik természettudomány hagyományaihoz (a X. század első felében élt császárnak a Birodalom kormányzásáról írott műve, amely gazdag földrajzi, néprajzi anyagot is tartalmaz, a magyar őstörténet legbecsesebb forrásai közé tartozik). Az uralkodó számos másolót foglalkoztatott, akik hangyaszorgalommal tanulmányozták az ókori szerzők kéziratait, s igyekeztek azokat pontosan átörökíteni, főként olymódon, hogy több, rokontémájú munkából készítettek közös cím alatt válogatást, mint például a később tárgyalandó mezőgazdasági munka, a Geoponika is. A klasszikus zoológiai ismeretek áthagyományozódása szempontjából az a válogatás a legértékesebb, amelyet a Kr.e. III–II. század fordulóján működött Arisztophanész Büzantiosz műve alapján készítettek. Az alexandriai tudóskörhöz tartozó szerző összeállításának alapját Arisztotelész Peri zóón hisztoriasz című műve képezte, kiemelve abból a földi, vízi és repülő állatokra vonatkozó részeket (Szüllogé tész peri zóón hisztoriasz kherszaión, pténón te kai thalattión). A munkában – mint erre alcíme is utal – az említett művön kívül még a Kr.u. III. században élt, görögül író római Ailianosz, továbbá a gázai Timotheosz állattani könyvéből is találunk részleteket. A Kr.e. III. századi földrajzi író, Agatarkhidész is szerepel a szerzők közt, ő ugyanis a vizsgált területek állatvilágával is foglalkozott (Phótiosz is kivonatolta), mégpedig úgy, hogy az állatokat élőhelyeik szerint csoportosította. A XII–XIII. század fordulóján a Komnénosz dinasztia uralkodásának kezdetén a császári udvar körében újra fellángolt a klasszikus görög tudományok iránti rajongás. A dinasztiaalapító császár tudós-író leányának, Anna Komnénának körében működő Mikhaél Ephesziosz alkotó energiáinak jelentős részét Arisztotelész műveinek magyarázatára fordította. A Nagy Sándor korában élő athéni tudós könyvei között Ephesziosz főként két olyanra bukkant, amelynek magyarázatát különösen nagy feladatnak tartotta. Az egyik az állatok nemződéséről szóló


23

Peri zóón gennészeósz (szokásos latin címén: De generatione animalium) volt, a másik pedig az állatok helyváltoztatásáról íródott Peri zóón kinészeósz (latinul: De motu animalium) címmel. Az utóbbinak az állatok mellső és hátsó végtagjairól, illetőleg azok mozgásairól szóló részben a kommentár egyik kéziratának széléhez geometrikus ábrák csatlakoznak: ∨ és ∧ alakú jelzések mutatják a mellső, illetve a hátsó lábak elmozdulásának irányát (Párizs, Nemzeti Könyvtár, cod. graec. 1925. fol. 12r.). A XIII. században a latin császárságot sikeresen megsemmisítő Palaiologosz-dinasztia uralkodásának kezdetén újjászülető Bizánc a klasszikus görögség felé fordult. Ennek a sajátos humanizmusnak az első jelentős képviselője Niképhorosz Blemmüdész, aki 1260 táján Arisztotelész természettudományi műveiből készített kivonatokat, amelyekben az élővilágra vonatkozó nézeteket is közöl. Így a mozgásról és nyugalmi állapotról szóló írás: Peri kinészeósz kai eremiasz (De motu et quiete) elején szó esik a növények (phüta), a növények és az állatok közti lények (zóóphüta), továbbá az állatok (zóa) mozgásának különbségeiről (5.3.): ezek a mozgás fejlődésének különböző lépcsőfokait jelentik, ahol a harmadik szint a legmagasabb. Blemmüdész is foglalkozott a Peri gennnészeósz kai phthorasz című – viszonylag rövid – arisztotelészi művel, rámutatva, hogy ezeknek a fogalmaknak a lényegét nem a mozgás, hanem a változás (metabolé) jelenti. Niképhorosz Blemmüdész a nikaiai császári udvarban is tanított: II. Theodórosz Laszkarisz (†1258) uralkodói teendői mellett a tudományok művelésére is fordított időt, s mesterét követve elmélyülten vizsgálta Arisztotelész természettudományos műveit. Az égi jelenségekről szóló munkájának – Koszmiké délószisz – II. könyvében az élővilágban bekövetkező változások kérdésével is foglalkozott: az ezekről szóló nézetek kifejtésében az arisztotelészi Peri gennészeósz kai phthorasz című értekezés gondolataira támaszkodott. „[Arisztotelész] művésze a teljes bölcsességnek, tanácsosa a Természetnek, és csodálatos társ annak munkálataiban és mesterműveiben; olyasvalaki, aki azért küldetett le hozzánk, hogy – mint a Természet dolgainak diakónusa – igen nagy sikerrel, a teljes igazság szerint és nagy pontossággal hirdesse közöttünk a Természet minden egyes megnyilvánulását; úgy, ahogy éppen találtatik, és hogy milyen elvekkel van megalkotva” – írja Theodórosz Metokhitész (†1332) a Hü-

24


pomnéma (Visszaemlékezések) című munkájában (Scheiber György fordítása). A sokoldalú politikus és bölcselő – a XIV. századi arisztotelizmus legkiemelkedőbb egyénisége – magától értetődően az athéni tudós természettudományos műveit is nagy gonddal tanulmányozta és magyarázta. A már többször idézett mű a keletkezés és az elmúlás problematikájáról az ő gondolkodásának is alappillére. A Koszmiké délószisz című írásában rámutat a keletkezés és az elmúlás ciklikus változásaira, az elmúlást mint természeti törvényt (kata phüsziologikusz logosz) vizsgálva. A bizánci tudós olyan zoológiai vonatkozású arisztotelészi művekhez is készített magyarázatokat, mint a Peri zóón kinészeósz (Az állatok mozgásáról), továbbá az állatok testrészeiről szóló Peri zóón morión (De partibus animalium). Az állatvilág klasszikus hagyományokra épülő ismerete tehát nagyon fontos volt a XIV. századi bizánci tudományban. Mindazonáltal a Palaiologosz-kor természettudománya is hangsúlyozza az ember, a halhatatlan lélekkel egyedül rendelkező földi teremtmény magasabbrendűségét az értelem nélküli lények, vagyis az állatok között, ahogy azt a késő Palaiologosz-kori udvari orvos, Ioannész Aktuariosz: Peri diagnószeósz (A diagnózisról) című könyvének egyik fejezetcíme (I.1.) is írja: Apodeixisz ek tón kata merosz idiiotétón tón alogón zóón, hoti en hémin theia úszia (kiemelés tőlem K. Z. – Az értelmetlen állatok sajátságainak magyarázata testrészek szerint, ami bennünk isteni létező). Arisztotelész és Theophrasztosz műveit, köztük azokat, amelyek az állat- és növényvilágra vonatkoztak, a Bizánci Birodalom tragikus bukása (1453) utáni időkben a Konstantinápolyból elmenekült tudósok magukkal vitték, s lefordítván latin nyelvre, közkinccsé tették a nyugati világ számára. Jelzésértékű, hogy a magyar gondolkodás atyja, Apáczai Csere János alapvető művének (Magyar Enciklopédia Ultrajectum, 1665) kimunkálásához egy bizánci írónak a klasszikus élettudományi irodalomra vonatkozó fordítása nyújtott teremtő lendületet. Apáczai hangsúlyozza könyvének előszavában, hogy a különféle tudományokból magyar nyelvre történő fordításon elmélkedve eleinte megĳesztette nyelvünk akkori hiányos szókincse. Elbizonytalanodott, és ezért munkáját félbe is szakította, mígnem találkozott gázai Theodórosz fordításaival, melyek Arisztotelész Historia Animaliumából és Theophrasztosz botanikai műveiből készültek. Amikor kezébe került e


25

két mű, erőt nyert munkájához, mert a görög szövegeket latinra fordító bizánci tudós szintén nyelvi nehézségekről panaszkodik, ugyanis az V. Miklós pápa számára a XV. század derekán készített fordításban a görög állat- és növényneveket kellett, átültetnie latinra. E munkájához Plinius Maior (†Kr. u. 79) Historia Naturalis című munkája nyújtott némi segítséget, ám ebben is inkább csak görög eredetű növényneveket talált, mintsem állatneveket. A nyugati világban még a XVI. században, a tapasztalatra épülő tudományos zoológia megújulása idején is felfigyeltek a bizánci tudósok Arisztotelész-magyarázataira. A zürichi Konrad Gesner latinra fordítva kiadta Mikhaél Ephesziosznak Arisztotelész néhány kisebb munkájához írott kommentárját. Ezekben – egyebek mellett – az állatok létrendi helyének, létezésük legjellemzőbb vonásainak meghatározásáról is szó esik. („Michaelis Ephesi scholia in Aristotelis libros aliquot, nempe: De iuventute, senectute, vita et morte. De longitudine et brevitate vitae. De divinatione per somnium, e Graeco nunc primum conversa, Conrado Gesnero Tigurino interprete. . . Basileae 1541., azaz: „Epheszoszi Mihály magyarázatai Arisztotelész néhány könyvéhez, mégpedig: Az ifjúságról, öregségről, életről és halálról. Az élet hosszúságáról és rövidségéről. Az álomfejtésről. Görögből most először lefordítva Konrad Gesner tolmácsolásában. Bázel, 1541”)

3. FEJEZET A klasszikus állatrendszertan hagyományai

Az állatvilág megismerésének mindenkori alapkérdése, hogy miként lehet ezt az ezerarcú, nyüzsgő sokaságot áttekinteni, rendszerbe foglalni. Az arisztotelészi elgondolások, kategóriák s a biblikus szemlélet egymás mellett élésének sajátos példái azok a fejtegetések, amelyekkel a madarakat csoportosítja a IV. századi egyházatya, Nagy Szent Baszileiosz a teremtés hat napjáról szóló írásában (Homilia VIII in Hexaémeron, 3). Először az arisztotelészi kategóriákat használja, majd más osztályozási lehetőségeket vet fel. (3) Bizony ezernyi különbség van az egyes madárfajok között is. Ha ezeket ugyanúgy végigvenné valaki, ahogy részben megtettük a halak vizsgálatánál, találna egy [közös] szót a madarakra, de ezen belül tízezernyi típust nagyság, alak, szín alapján, ezen kívül életmódjukban, tetteikben és szokásaikban is elmondhatatlan a változatosságuk. [. . . ] Egyeseket elneveztek osztottszárnyúaknak (szkhizoptera), ilyenek a sasok; másokat bőrszárnyúnak (dermoptera), mint például a denevérek; kitinszárnyúaknak (ptilóta), mint a darazsak; fedeles szárnyúaknak (koleoptera), ilyen a szkarabeusz, és azok is, melyek valamiféle dobozban és burokban születnek, majd miután körben letörik a tokot, a repüléshez kiszabadulnak. De nekünk elégséges a fajok sajátságainak jelölésére a köznapi szóhasználat, és a tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetése a Szentírás alapján.

28

Az egyszarvú és egyéb állatfajták Másfajták a húsevők, és más eszközök illenek ezeknek az életmódjához: éles karmok, horgas csőr, hegyes szárny, hogy könnyen magával ragadhassa a zsákmányt, és az széttépve élelme legyen elejtőjének. Más a maggyűjtők eszköztára, megint más azoké, melyek mindent megesznek, amit csak találnak. Ezeken belül is nagyon sok a különbség. Mert egyesek társas életet élnek, kivéve a ragadozókat, ezek semmiféle közösséget nem ismernek a házastársi kapcsolaton kívül. Rengeteg más faj a csoportos életet választotta, ahogy a galambok, a darvak, a seregélyek és a csókák. Ez utóbbiak közül egyesek anarkhiában élnek, mintegy autonóm módon, mások egy vezetőnek rendelik alá magukat, mint a darvak. Ezeken belül még más módon is különbséget tehetünk annak alapján, hogy egyes madarak valahol honosak és területhez kötöttek, mások viszont messzire vándorolnak, ugyanis amikor közeledik a tél, elköltöznek. [. . . ] A madarak közül egyesek keresik az ember társaságát, és mi befogadjuk őket házainkba, mások viszont hegyekben laknak és magánykedvelőek. Nagyok a különbségek a hangokkal kapcsolatos sajátságokban is, mert a madarak között egyesek fecsegők és beszédesek, mások csöndesek. Egyesek énekesek és széphangúak, mások egészen nélkülözik a múzsát, és a dalban nem részesek. Egyesek utánzóak, akár természettől nyerve az utánzás képességét, akár gyakorlással szerezve, mások egyféle és változatlan hangot adnak.

Baszileiosz nem mindig értette meg világosan Arisztotelészt, ez különösen a legkisebb repülő állatokról, a rovarokról írott meglehetősen zavaros fejtegetéseiből válik nyilvánvalóvá. A morfológiai-anatómiai felosztás után viszont etológiai alapú csoportosítás következik. Egészen más összefüggésrendszerben tárgyalják az állatok világát a bizánci lexikográfusok. A VI. században élt Hészükhiosz, alexandriai eredetű filológus lexikonában kevés zoológiai címszó szerepel, köztük a karkharodontasz–amphodontasz ellentétpár, amely az arisztotelészi rendszertanban a fogazat különböző alakjára vonatkozik. A korai bizánci világ ismeretanyagát összefoglaló, a X. század folyamán íródott Szuda lexikonban az antik örökség hangsúlyosabb szerephez jutott. Ez a mai szemmel nézve is tekintélyes méretű lexikon minden következetlensége ellenére rendkívül fontos forrása az ókor-

A klasszikus állatrendszertan hagyományai

29

tudománynak. A ábécérendben egymást következő több tízezernyi címszó hivatott az olvasót eligazítani mindazon problémákban, amelyekkel a klasszikus szövegek olvasása közben találkozhat: közli az írók életrajzait, műveik címét, megmagyarázza a ritkábban használatos szavakat, terminusokat. Bár a lexikon összeállítója egyenetlen minőségű forrásokat használt, magyarázatai néha ötletszerűek, mégis rengeteg olyan információt őrzött meg számunkra, melyek különben elvesztek volna. A mi szempontunkból különös jelentőséggel bír, hogy az ókori szerzők életrajzait közölve sok olyan – köztük több természettudományos vonatkozású – munka címét is említi, amelyek azóta elvesztek. A történeti, életrajzi adatok, mitológiai vonatkozások mellett az antik zoológia bizonyos hagyományait is megőrizte. A lexikon állattani vonatkozású címszavai közül a rendszertani jellegűek majdnem teljes egészében Arisztophanész Büzantiosz művéből származnak, amely – mint erről szó esett – Arisztotelész és iskolája, a peripatetikusok közléseire támaszkodnak. Otto Regenbogen kimutatta, hogy Arisztophanész Büzantiosz Epitoméja a pszeudoarisztotelészi, valószínűleg főleg theophrasztoszi átdolgozást tükröző ún. Zóika-t őrizték meg az utókornak. Megjegyzendő, hogy Arisztotelész – ismereteink szerint – kimondottan rendszertani munkát nem írt, következésképpen minden olyan rendszertani összefoglalás, amely az ő osztályozását követi, utólagos kompiláció. Bonyolítja a kérdést, ha áttekintjük a Szuda lexikonban az állatok osztályozásával kapcsolatos címszavakat, mivel nem fordul elő benne olyan címszó, amely az arisztophanészi mű címében szereplő csoportosítást – szárazföldi, légi, vízi állatok – együttesen tükrözi; sőt olyat is hiába keresnénk, amely az Arisztotelésznél olvasható két főcsoportot: enaima (vérrel bírók) – anaima (vér nélküliek) magyarázná, jóllehet az utóbbi kategória a lexikon egyik címszavában megtalálható. Nincsen olyan címszó továbbá, amely a teljes állatvilágot összefoglalja, de olyan sem, amely a szárazföldi, a tengeri, illetve a vízi állatokról, mint egységes csoportokról önálló címszó keretében szólna, a pteróta zóa (szárnyas állatok) viszont külön szócikként szerepelnek. A lexikon rendszertani csoportosításainak kategóriáit illetően meg kell jegyezni, hogy a legnagyobb rendszertani egységet – amely az arisztotelészi megiszta genének felel meg – úgy fejezi ki, hogy a tulajdonságot jelző többes számú főnév (pl. szteganopoda, azaz úszóhártyás

30


lábú) után a zóa (állatok) szó szerepel. Az előbbinél kisebb rendszertani egység a genosz (pl.: nettón genosz = a kacsafélék nemzetsége), a legkisebb pedig az eidosz, ami a Linné-rendszerben a faj (species) fogalmának felelne meg. Ilyen „eidosz” például a külön címszó alatt szereplő dipszasz, azaz a „szomjkígyó”, melynek marása kínzó szomjúságérzetet okoz. Ez így egyszerűnek, áttekinthetőnek látszik. Ám csak látszik, mert a Szuda lexikon az osztályozásban egyáltalán nem következetes. A bizonytalanságra jellemző példa a koleopteron. E címszó, amely a bogarakra vonatkozik, s mint eidosz szerepel, jóllehet két különböző állatka tartozik alá, mégpedig a melolontha (cserebogár) és a kantharisz (kőrisbogár). Ugyanakkor a koleosz jelentése a lexikon szerint „kardhüvely”, de ebben az esetben nyilván a két szárnypárra utal a kifejezés, amelynek jelentése fedelesszárnyú. A lexikon többféle szempont szerint csoportosítja az állatvilágot. Egyrészt életmód szerint, másrészt pedig – és ez a leginkább jellemző – a morfológiai-anatómiai tulajdonságok figyelembevételével, ahogy Arisztotelész is tette: a fogazat, a végtagok száma és alakja, illetve a kültakaró alapján. Az életmód szerinti osztályozás sajátos példája az Amphibia zóa, a kétéltűek csoportja, amely állatok a vízben és a szárazföldön egyaránt előfordulnak. Ezt a fogalmat az ókorban sokkal tágabb jelentésben használták, mint manapság. Ilyen típusú állatok a hippopotamosz (a víziló) és a krokodil. A szerző megjegyzi, hogy az ember is képes ilyen életmódra. Az életmód szerinti osztályozás másik jellegzetes példája a Hémerina zóa („nappali állatok”) csoportja Arisztophanész Büzantiosz alapján. Sajátos módon az említett címszó alatt a csoportnak csupán a meghatározását találjuk, az egyes fajok felsorolása csak a másik két, az előbbivel szembeállított csoport: ti. a nükterina (éjjeliek) és a thalasszia (tengeriek, illetve víziek) kapcsán olvasható. Az éjjeliek közé tartoznak a baglyok (mai tudományos nevükön: Strigiformes), mégpedig a következők: glaux (kuvik = Athene noctua), eleosz (lángbagoly: Athene flammea = Asio flammeus), büasz (uhu = Bubo bubo), nüktikorax (fülesbagoly = Asio otus), epoliosz (Pliniusnál epileus, meghatározása kétséges), továbbá szkópsz (füleskuvik = Otus scops). A tengeriek („thalasszia”) csoportjában nyolc madár szerepel: alküón (jégmadár = Alcedo atthis), aédon (a fülemüle, vagyis a Luscina me-


31

garhyncus BREMM = Aedon luscinia L. ugyan nem vízimadár, de árterületeken gyakori), kérükesz (nem azonosítható madárfaj), aithüai (sirályfajok), larosz (sirály), kharadriosz (ugartyúk = Burhinus oedicnemus, a homokos területen élő lilealkatúak, Chadriformes családjából), végül pedig a katarraktész (füles vöcsök = Podiceps auritus), és a kenklosz (valószínűleg azonos a vízirigóval = Cynclus cynclus). A Szuda lexikon összefoglaló jellegű, egyes állatcsoportokat jellemző tulajdonságaik szerint osztályozó címszavai között a legtöbb – az arisztotelészi felfogás hagyományainak megfelelően – az állatok világát alaktani, anatómiai sajátosságaik szerint csoportosítja. Az osztályozás alapjait nyújtó legfőbb ilyen sajátságok a fogazat, a végtagok (az ujjak alakja, száma, funkciója), továbbá a kültakaró. A fogak szerint csoportosítottak között a legátfogóbb kategória a karkharodonta. A lexikon szerint azok az állatok tartoznak ide, amelyeknek hegyes és éles foga van (trakheisz odontasz ekhón, kai karkharon), illetve fogaik görbültek, és egymást váltogatva helyezkednek el egymás mellett. Ide tartoznak a húsevők (szarkofaga), mint az oroszlán, a kutya és a párduc, a ragadozó négylábúakon kívül az ilyen életmódot folytató madarak, a sasok, továbbá a halak. A lexikonban a fogazatuk alapján csoportosított többi állat az előbbinél jóval kisebb csoportot alkot. Az amphodonta zóa, a „kettősfogú állatok”, amelyeknek felső és alsó metszőfoguk van, és további sajátosságuk, hogy fogaik nem egymást váltogatva helyezkednek el. A lexikon közülük az embert, a lovat és a szamarat említi, amelyek további jellegzetessége, hogy faggyú helyett zsírjuk van. A szünodonta zóa – a zártfogú állatok – csoportjába a szarvasmarha, a juh és a kecske tartozik, ezeknek viszont nem zsír, hanem faggyú található a testükben. Különleges sajátsággal rendelkezik a khauliodonta zóa csoportja, ezeknek a szájából ugyanis kilátszanak a fogaik (innen ered a nevük). Ide tartozik az elefánt, továbbá az aszpalax, amely nem a közönséges vakond, hanem az ugyancsak teljesen földalatti életet folytató ún. földikutya, a Spalax typhlus, amely Görögországban éppoly ritka, szigorúan védett állat, mint nálunk. Két meghatározó bélyeg szerint osztályozza a lexikon – ismét Arisztotelész módszerét követve – a ragadozó madarakat. Ezek együttes jellemzői, hogy karmos állatok (gampszonükha zóa) és karmoscsőrűek (epirünkhida) Ilyen a sas, továbbá két sólyomféle: a hierax (kerec-

32


sensólyom = Falco cherrug) és a kenkhrisz (vörösvércse = Falco tinniculus). Életmódjukra jellemző, hogy „nem isznak”. Gyakori a lexikonban az állatoknak a végtagja, száma szerinti felosztása. Ilyen felosztás az ujjak alakja és száma alapján az egypatások (monónükha) csoportja: ezek a ló, a szamár és az öszvér. Az említett állatoknak további jellemzője, hogy nem tudnak úszni, továbbá, hogy teherhordók. Az egypatásokkal szembeállíthatóak az Arisztotelész és követői által dikhéla zóának (hasadtkörműek, párosujjú patások) nevezett állatok, amilyen a szarvasmarha, a szarvas, az őz. Közös jellemzőjük a hátsó lábakon kiálló bokacsont (asztragalosz) A sokujjú állatok (polüszkhidé zóa) közé az ember, a kutya, az oroszlán és más szapora (sok gyermeket szülő, polütokein) lények tartoznak. Sajátos csoportot alkotnak a szteganopoda zóa, vagyis az úszóhártyás lábú állatok, melyeket platüonükha, azaz laposkörmű elnevezéssel is illetnek; ilyenek a hattyú, a lúd, a pelikán és a kacsák egész nemzetsége, amelyek kedvelik a vizet. Az életmód és a kültakaró megjelölésére egyaránt szolgál a pteróta zóa, tehát a szárnyas állatok elnevezés. A lexikon ezekre vonatkozó címszava a sast és a kakast említi, hozzátéve, hogy a többi ilyen állatot „mindenki ismeri”. A szárnyasok, a repülő állatok közt különleges hely illeti meg a dermoptera zóa csoportot: ezek a bőrszárnyú denevérek, ők az egyedüliek a repülők között, melyek az emlőjükben lévő tejjel táplálják kicsinyeiket, s szülötteiket szoptatják. Érdekesség, hogy Mózes a tisztátalan állatok között a denevért a madarakkal, a büdösbankával együtt említi (Lev. 11, 19.). Részletesen foglalkozik a lexikon a vízi állatok, halak (ikhthüesz) osztályozásával. Megállapítja, hogy „lepidótoi ikhthüesz, pan tón ikhthüón genosz”, vagyis az összes hal pikkelyes, ám hozzáteszi, hogy kivételt képeznek a szelekhia, vagyis a porcos halak: ilyenek a szmüraina (muréna, Murena helena), a busz (szarvasrája, Cephaloptera giorna CUV. = Dicerobatis giorna LAC.), továbbá a narké, (zsibbasztó rája, torpedo narke = Torpedo marmorata) és atrügon (tüskés rája, Raia pastinacea). Ezek közös tulajdonsága, hogy nem ikraszülők (ude óotokei). Külön címszó a szelakhion, amely a békát (batrakhosz) jelöli. Ennek sajátossága, hogy előbb petéket hoz létre, ezeket saját testében tartja, majd mint eleveneket szüli meg.


33

A lepidotatoi ikhthüesszel azonos morfológiai csoportként kezeli a lexikon a pholidótoi ikhthüesz (pikkelyekkel borított) együttest is, ezek azonban a mi fogalmaink szerint nem halak, hanem hüllők (Reptilia); ilyen a gyík, a teknős, a krokodil, továbbá a „kígyók egész nemzetsége”. Hasonlóképpen az ikhthüesz (halak) csoportba tartoznak a malakosztratoi, vagyis puhapáncélúak. Ezek különféle rákok (asztakoi, karidész, paguroi, karkinoi), melyek pontos meghatározása nagyon vitatható. A lexikonban malakhia (puhányok) csoport is olvasható, azokat a vízi lényeket jelölve ezzel a névvel, amelyeknek nincs csontjuk, mint például a szépia (tintahal) és a polip esetében. Ezekre az is jellemző, hogy vérnélküliek, és zsigereik sincsenek. (Megjegyzendő, hogy a Szuda lexikon Philumenosz nyomán minden nagyon okos lényt, mint amilyen az ember, malakhosznak nevez. . . ) A malakosztraka ellenpárja az osztrakodermoi ikhthüesz (páncéllal borított), mint a különféle tengeri kagylók (osztrea, porphürai, kérükesz, sztromboi), továbbá a tengeri sünök (ekhinoi). Ezek között sem nőneműek, sem hímneműek nincsenek. Sajátos rendszertani helye van a már korábban is említett koleopteronnak, jóllehet róla szólva két bogár: a melolontha (cserebogár) és a kantharisz (kőrisbogár) is említésre kerül, mégis az elnevezés egyes számban olvasható, mivel itt egyetlen eidoszról (species, faj) van szó. Nem sorolhatjuk fel valamennyi, a lexikonban szereplő eidoszt, de a fenti példák is mutatják, hogy a Szuda lexikon az antik zoológiai szisztematikát ültette át Bizáncba, ha nem is mindig következetesen, egyértelműen. Mindazonáltal komoly érdeme, hogy ez a rendszer átmentődhetett a középkor világába, s lehetőséget nyitott arra, hogy az újkori rendszerezők az antik fogalmak felhasználásával, lassú, fokozatos munkával, sok-sok átdolgozással, helyesbítéssel kiépíthessenek egy új rendszertant.

II. RÉSZ Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában

4. FEJEZET Panoráma a lakott föld életéről

A világtörténelem minden uralkodója kötelességének tartotta, hogy országát minél teljesebben megismerje. Különösen érvényes ez a Keletrómai (Bizánci) Birodalom fejére, a baszileuszra, aki szent hivatásának tekintette, hogy gondot viseljen minden élőlényre, hiszen ő annak a Krisztusnak a földi helytartója, aki a teremtés jeleneteit ábrázoló alkotások tanúsága szerint pálcájával teremt és irányít mindent. Minthogy természetesen Bizáncban nem létezett se film, se fénykép, amely állandóan az uralkodó elé varázsolhatta volna sokszínű birodalmát, az ábrázoló művészet feladata volt, hogy megörökítse a császár körül nyüzsgő életet. A bizánci Nagy Császári Palota nemrég rekonstruált padlózatának ránkmaradt közel kétezer négyzetméternyi mozaikja nemcsak az egyetemes művészettörténet kiemelkedő jelentőségű tárgyi emléke, hanem a rajta ábrázolt viszonylag gazdag állatvilág a bizánciak zoológiai ismereteinek is fontos bizonyítéka. Mint mondottuk, az ábrázolások célja az, hogy a mindennapi élet minél teljesebb képét örökítse meg a palota legfőbb lakója számára, aki a mozaikon járva úgy érezhette, hogy lábai alatt fekszik az egész lakott Föld. Már az eddigiekből is kiderül, hogy a mozaikpadlón szereplő állatok nem elszigetelten, hanem természeti környezetben jelennek meg. A mozaikegyüttes tervezői, bár nem különítették el határozottan az ember környezetében élő háziállatok és a természetben élő vadállatok csoportjait, mégis nagy többségükben önálló együttest alkotva ábrázolják a házi, illetőleg vadon élő állatokat.

38


Zoológiai nézőpontból nagyon fontos, hogy a mozaikpadlón látható ábrázolások mind a háziállatokat, mind a vadakat jellegzetes mozdulataikban ábrázolják, s ezáltal a képeik nemcsak fajismereti szempontból figyelemreméltóak, hanem etológiailag is. A háziállat-történeti kutatások számára azért is fontos ez az emlék, mert hála a többé-kevésbé pontos megfigyelésen alapuló ábrázolásoknak, kiderül, hogy melyek az egyes fajokon belül a Földközi-tenger keleti medencéjében ma is tenyésztett fajták. Arra is figyelnünk kell, hogy a padlómozaikon megjelenő állatok milyen jelenetekben szerepelnek. Feltűnő, hogy a számos életkép szereplői legtöbbször gyermekek. Ők játszanak az állatokkal, s ha úgy adódik, meg is védik kedvenceiket. Az állatok és emberek viszonyát általában a kapcsolatok közvetlensége jellemzi, humoros jelenetek és drámai események egyaránt előfordulnak a sok-sok alakot elénk táró mozaikokon. Mindemellett az uralkodó hangulat, az összhatás, a gyerekek jelenléte miatt sokkal inkább derűs, mint tragikus. Mindez olyan vonzerőt kölcsönöz a jelenetek együttesének, amely páratlan mind az antik, mind a bizánci művészet történetében. Az állatábrázolásokat áttanulmányozva feltűnő, hogy a háziállatok közül a leggyakrabban talán a kutyák szerepelnek, mégpedig őrzővédő pásztorkutyák és támadó-harcias vadászkutyák. Az előbbiekről nem könnyen dönthető el, hogy az ún. pásztorkutyaszerű déli páriakutyák csoportjába, vagy pedig az ún. Canis familiaris matris optimae-nak nevezett fajta képviselői közé tartoznak-e. Megkapó, lírai hangulatú jelenet a lanton játszó ülő férfi lábainál fekvő, felkunkorodó farkú kutya, amely bizonyára a római emlékeken is előforduló Canis villaticus. Egy másik nagytermetű pásztorkutya, amelyik békésen ül egy dúslombú fa tövében, rövidszőrű, széles fekete farka van, a nyakán pedig örvet hord. Lomposszőrű pásztorkutya kicsinyét mutatja be az a jelenet, amelyben a rövidfülű állatot kis gazdája ölében dédelgeti. Ilyenfajta pásztorkutya látható a hárfás Dávidot Melodia társaságában ábrázoló, Párizsban őrzött miniatúrán is (Nemzeti Könyvtár, ms. gr. 139. fol. 4r). Ezen a képen egy simaszőrű, kissé hosszúfülű kutyus feszült figyelemmel tekint gazdasszonyára, egy gyermekét ölében tartó, ülő anyára. A konstantinápolyi padlómozaikon szereplő kutyák másik csoportja vadászkutyákból áll. Ezek két nagyon mozgalmas, nyúlvadászatot

Panoráma a lakott föld életéről

39

ábrázoló jelenetben fordulnak elő. Az egyik vadászat alkalmával három dühös eb egy kis nyúlra rohan rá vadul, eközben fiatal gazdája kétségbeesett erőfeszítéseket tesz kedvencének megmentésére. A másik jelenetben két kutya egy vadnyúlra támad, egyik a szerencsétlen áldozat nyakába, másik a hasába harap. Ezek a kutyák a vékonytestű, hosszúlábú, hátracsapott fülű, észak-afrikai vadászkutya, a szaluki típusát mutatják. Ennek ábrázolásaival gyakran találkozunk a VI-VII. századi művészetben, főként a sziro-palesztínai (a mai Szíria, Izrael, Jordánia, Libanon területén található) mozaikokon, de ezüstedényeken is előfordulnak, sőt még a Troyesben őrzött XI. századi elefántcsont ládán is láthatóak az ilyen fajtájú kutyák. A mozaikpadlón előforduló kutyafélékről szólva fel kell figyelnünk egy a maga nemében páratlan, dinamikus kompozícióra: egy rövid, vörös színű khitónba öltözött pásztor bal lábával előreugorva, egy hatalmas – vele közel azonos nagyságú – ragadozót fog át hátulról, amelyik bizonyára nyáját akarta megtámadni. Ez az állat (feje és felsőteste sajnos hiányzik) fekete szőrű, testét függőleges csíkok ékesítik. Mind nagysága, mind pedig színe elárulja, hogy ez nem kutya, mint korábban gondolták, hanem feltehetően csíkos hiéna (Hyaena hyaena = H. striata). Ez a magyarázat azért is valószínűbb, mint a korábbi, mert a jelenet elkeseredett küzdelmet ábrázol. A ragadozókat a szóban forgó mozaikon még egy kis macska ábrázolása képviseli, mely egy ciprusfa melletti tárgyon látható (az állat képe az antik művészetben is ritka, Bizáncban alig fordul elő). A bizánci állattenyésztés szempontjából fontos dokumentumként szolgálnak a palotamozaik tenyésztett haszonállatokat ábrázoló zsánerképei. Sajnos a szarvasmarhák csoportját bemutató kompozíció felső része az évszázadok során megsemmisült, kiegészítésükhöz pontos analógiával nem rendelkezünk. Az egy fekvő és két álló állat alkotta együttes feltételezhetően úgy egészíthető ki, hogy a fekvő marha a bika, az állók pedig a tehenek. A szarvasmarhák életének ábrázolásait egyébként két bizánci kódexminiatúrán láthatjuk, amelyek a szíriai Oppianosz Künégétikájának illusztrációit tartalmazzák a velencei Marciana könyvtár kódexében (gr. Z. 479. fol. 21r-22r; Párizs Nemzeti Könyvtár: gr. 2736 = fol. 18r-19r). A mozaikon ábrázolt szarvasmarhák fajtabéli meghatározását nehezíti hiányos voltuk, valószínűleg rövidszarvú (brachyceros) marhák képeivel van dolgunk – az említett

40


miniatúrákon is ez a fajta szerepel. A jelzett csoporton belül valószínűleg a Törökország és Szíria tájain ma is uralkodó fajta, az ún. anatóliai rassz képviselőit látjuk a mozaikon, a rájuk jellemző könnyű testalkattal, vékony csontozattal, alacsony marmagassággal és barna színű kültakaróval. A mozaikon előforduló háziállatképek között a legbeszédesebb jelenetek főszereplői a kecskék. Érthető, hiszen ez volt a leggyakrabban tenyésztett haszonállat a Bizánci Birodalomban, mert ez alkalmazkodott leginkább a terület ökológiai adottságaihoz, és ennek az igénytelen fajnak a termékeit lehetett legsokoldalúbban hasznosítani. A mozaikon a kecske egyik vadon élő formája – a bezoár vagy perzsa vadkecske (pontosabban a Capra hircus alfaja, a Capra hircus aegagrus) és különféle domesztikált kecskefajták fordulnak elő. A mozaikpadló északkeleti részén feltűnő egy kicsi nyáj, amely három hosszúszőrű, csavartszarvú kecskéből áll: a felső baloldali (amelyik a hátsó lábával vakaródzik) hátán és melle felett fekete sávot visel, a jobboldali viszont egyszínű, sötét szőrű, az előttük fekvő pedig világosbarna színű. Ezek a markhor, a hegyikecske (Capra falconieri) domesztikált változatai (hosszúszőrű, pödröttszarvú házikecskék jelenleg főként a szicíliai Agrigento – Girgenti – sziklás környékéről ismertek). Hasonló kecskéket látunk a fentebb említett Dávid-jelenetes miniatúrán is. A Capra hircus aegagrus háziasításából eredő fajtaváltozatok különböző példányai találhatók a Nagy Császári Palota mozaikkompozícióin, legtipikusabbak a kecskefejés jeleneteinek példányai. Az említett zsánerképen a nőstény rövidülésben van ábrázolva, a bak tőle balra a földre heveredett, ez az állat világosbarna, a másik pedig sötétszőrű. Más fajtáról tanúskodik az a mozaiktöredék, amelyen egymás alatt két kecskét helyezett el a kompozíció kigondolója, ezek a kecskék egészen rövid simaszőrűek, a felső, a nőstény kissé csavart szarvat visel. Egy hosszúszőrű kecske testének töredéke is fennmaradt a mozaikon, ez talán angórakecske (vagy kasmírkecske?). Meglepő viszont, hogy az a hosszú, enyhén hajlottszarvú, rövidfülű, rövidszőrű kecskefajta, melynek alakja egy Jusztinianosz-kori ezüsttálon szerepel, a szóban forgó mozaikon nem fordul elő. Minthogy a kecske mellett a juhtenyésztés játszotta a főszerepet a bizánci állattenyésztésben, magától értetődő, hogy a mozaikon ez az állat is gyakran fordul elő. Zoológiai szempontból viszont a juhok képei


41

kevés érdekességet mutatnak, általában jellegtelenek. Ezek a rövidszőrű, tömöttgyapjas, rövidszarvú állatok a maguk jellegtelenségében ma is a szóban forgó terület szegényebb lakosságának mindennapi állatai. A velük kapcsolatos jelenetek a mozaikpadlón inkább kompozícionális, mint természettudományos szempontból érdemelnek figyelmet. Ilyen például az ún. „Jó Pásztor” ábrázolása, aki sietős léptekkel menekít – bizonyára valami közelgő vadállat elől – egy kis bárányt, vállaira véve a védtelen állatkát. Olyan jelenetet is láthatunk, melyben egy farkasszerű vadállat ölében fekszik egy kis, fehér bárány, de olyan drámai kompozícióval is találkozunk a mozaikon, melyben egy farkasszerű ragadozó ráugrik a bárányra: a sárgás színű, testén csíkokkal ékes, hosszú fülű ragadozó minden bizonnyal a közönséges sakál (Canis aureus). A legdrámaibb jelenet egy bárányka torkát átharapó barnamedvét (Ursus arctos) mutat be – a medve ma sem ritka Kis-Ázsia erdeiben. A párosujjú patások között a bizánci világban kétségkívül a legérdekesebb állatok a birodalom peremvidékeiről származó tevék voltak. Hangulatában is igen vonzó az a mozaikkompozíció, amelyen egy félmeztelen fiatal férfi – a nézővel szembefordulva – egy dromedárt (Camelus dromedarius) orrlyukába akasztott kötőféken vezet; az állat hátán két jóltáplált kisgyerek ül: az elülső bal kezével barna színű, hosszú farkú énekesmadarat tart, jobbjával pedig a teve gyeplőjét fogja. A figyelmes néző számára szembeötlő az ellentét a kövér gyerek és a hosszúnyakú girhes állat között. . . Az ilyen ábrázolás páratlan a maga nemében, mert a tevéket mint teherhordó, és nem mint „sétalovaglásra” való állatokat jeleníti meg itt a kora bizánci művészet (v.ö. pl. az apameai és bosra mozaikpadlók képeit). Nagyon sajnálatos, hogy a mozaikon szereplő másik teveábrázolás majdnem teljesen megsemmisült. Ami megmaradt, az a lépő állat hátsó, puha szőrzettel beborított csánkja, amely – akárcsak a paták – sokkal erőteljesebb, masszívabb, mint a lovaglásra használt állaté, ez tehát teherhordó dromedár lehetett. Áttérve a páratlanpatájú háziállatok (Perissodactyla) ábrázolásaira, meg kell jegyeznünk, hogy a többi háziállathoz képest a lovaknak viszonylag kevés szerep jutott a hatalmas mozaikon, ezért a bizánci lóábrázolások kérdésével részletesebben majd más fejezetekben foglalkozunk. A palota ásatásai során mindössze két lovas alak került elő,

42


köztük az egyik keleti jellegű, ám ennek a lótípusa nem különösen jellegzetes. Művészi szempontból érdekesebbek a különböző zsánerjelenetekben szereplő lovak, amelyek között egy lócsaládot is találunk: jobboldalt bokrot rágó pejszínű mén, baloldalt szopós csikajával szürke kanca. Lócsaládot ábrázoló kép az említett Oppianosz-kódexben is látható (Velence, Marc. gr. Z. 479. fol. 12v = Párizs, Nemz. Könyvt. gr. 2736. fol. 10v.), ám a miniatúrákon megjelenő lovak fajtabelisége nem állapítható meg. A bizánci állattenyésztésben az adott ökológiai helyzet a lótenyésztésnél sokkal jobban kedvezett az igénytelenebb szamarak és öszvérek nevelésének. A mozaikpadlón ezek ábrázolása mind művészi, mind etológiai szempontból érdekesebb a lovakénál. Kitűnő megfigyelésre vall az öszvérét kétfülű zsákból etető paraszt kompozíciója, különösen pedig az a jelenet, amelyen a makacs csacsi ledobja hátáról gazdáját. A szamár, illetőleg ló és szamár keverékéből származó öszvér szerepéről a bizánci világban még később részletesebben szólunk. A háziállatok bemutatásánál a mozaikkép együttesének tervezői természetesen a szárnyasokról sem feledkezhettek meg. Kedves jelenet a két hatalmas libát hajtó kisfiút bemutató kép, továbbá a kitett etetőben levő magvakat csipegető galambokat ábrázoló. Vitatható egy – sajnos – töredékes kompozíció magyarázata, amelyen egy kis majom a hátán egy kalitka tetején ülő madárral látható. A furcsa, többékevésbé emberszerű lény egy hosszú bot segítségével egy hatalmas pálmafa ágai felé nyúl, talán azért, hogy madarat fogjon lépvesszővel. Jóllehet, a császári palota mozaikpadlózatán vannak olyan képegyüttesek, amelyeken a ház körüli élettel kapcsolatos témák uralkodnak, mégis az egész alkotáson hiába keresnénk valami logikusan áttekinthető rendszert. Ehelyett valami színes, tarka összevisszaság jellemzi az egész kompozíciót, de talán éppen ez a sajátossága teszi oly közvetlenné, valóban életszerűvé a mozaikot. A vadállatokkal kapcsolatos jelenetek közül már említettünk egy véres medve-bárány küzdelmet, emellett még egy hasonló jellegű medve-ember harc is található az együttesben. Ám ez a hatalmas ragadozó békésebb jelenetekben is szerepel: látunk fáról letekintő mackót, sőt olyat is, amely fára mászva gömb alakú gyümölcsöket dobál le alatta levő társainak. A ragadozók között afrikaiak is felbukkannak: egy egzotikus jellegű együttesben középütt két párduc az elejtett gazella testén lakmározik (gazellava-


43

dászattal is találkozunk a mű másik oldalán), tőle balra pedig egy páratlan, különösen érdekes állat tűnik fel: feje az okapiéhoz hasonló, teste foltos, mint a párducé, karmai is ragadozóra vallanak, ám hátából szárnyak nyúlnak ki. A párducos jelenet alatt viszont hatalmas tigrisszerű ragadozó ül, szájában óriási gyík (varánusz?) látható, melynek fejéből két görbe antilopszarv nyúlik ki, hátából pedig hatalmas szárnyak ágaznak felfelé. Tigris egyébként egy gladiátorjelenetben is megjelenik, más képen pedig egyéb ragadozót is láthatunk: egy gladiátort megölő oroszlánt vagy egy párduccal küzdő férfit. Az állatok küzdelme igen gyakori téma – látunk szamarat tépő oroszlánt, szarvasra ugró párducot stb. Már szó esett mesebeli vadakról is: Bellerophontész megöl egy kétfejű khimérát, látunk egy csőrös oroszlánt, amely antilopra ugrik, és a közismert sasfejű oroszlángriff se maradhat el a furcsa lények csapatából. Mit keresnek a sosemvolt lények a valóságosak között? Talán ezzel is jelezni akarták a nagy mű tervezői, hogy ők a teljes lakott Föld, az egész Oikumené világát akarják elővarázsolni, oly lényeket is megjelenítve, melyek meggyőződésük szerint e világ szélein élnek. Mind zoológiai, mind pedig művészettörténeti szempontból páratlan, hogy a padlómozaikon az elefántoknak mindkét faja szerepel. Az ábrázolások további érdekessége, hogy az afrikai elefánt (Loxodonta africana) szelídítettként, hátán vezetőjével az ún. mahuttal, az indiai elefánt (Elephas indicus) viszont vadállatként, oroszlánnal való küzdelem közben van ábrázolva. Mindez ellentétes azzal a nézettel, hogy az előző nem szelídíthető, az utóbbi azonban igen – a már idézett V. századi tudós író, a gázai Timotheosz ugyanis az afrikairól azt jegyezte meg, hogy a mórok csapdával fogják, viszont az indiaival kapcsolatban ilyesmiről nincs szó. Modern kutatók, – mint például Bernhard Grzimek – úgy vélik, hogy a ma már kipusztult Atlasz-elefánt szelídíthető volt, így érthető, hogy Hannibal elefántokkal vonult Itália meghódítására. Emellett további bizonyíték egy római mozaikművésztől ismeretes amphiteatrumi jelenet, melyen egy elefánton ülő néger kisfiú látható. Megjegyzendő, hogy a bizánci művészetben ismert elefántábrázolások (pl. éppen a Gáza környéki Ma’on Nim-beli mozaikon, továbbá az Aachenben, Nagy Károly sírjában előkerült selyemszöveten) az indiai elefántot mutatják be szelídítetten, hátán takaróval. Problematikus a mozaikon szereplő harmadik hatalmas vastag bőrű állat fajbeli meg-

44


határozása, ugyanis – sajnos – hiányzik a feje; ám annyi gyanítható, hogy alkata szerint nőstényelefánt lehet. Korábban orrszarvúra gondoltak, de ennek jellemzője – amellett, hogy orrán tőrszerű szarva van (ahogy Timotheosz írja: ekhei de kata tész rhinosz kerasz) –, hogy alacsony tömzsi végtagjai vannak, ám a képen szereplő állatnak nagyok és magasak a lábai. Zoológus szemmel nézegetvén a bizánci Nagy Császári Palota hatalmas mozaikját két egészen sajátos állatküzdelmet ábrázoló jelenet ötlik szemünkbe. Az egyiken hatalmas sasmadár kígyót tart csőrében, a másikon egy gímszarvas harapdálja szét a lábaira tekerődző kígyót. Egyesek jelképes értelmet tulajdonítottak ezeknek a kompozícióknak, a jó és a rossz harcát vélték bennük felfedezni, gondolván, hogy egy keresztény császár tiszteletére készült művön bizonyára ilyen szimbolikus értelmű témák is megjelennek. Ez az értelmezés vitatható, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy kígyászsasról ugyan nem, de kígyászölyvről (Cricaëtus gallicus gallicus) az ornitológia is beszél. Ami az állattani szempontból valóban nem indokolható kígyóevő szarvast illeti, a már említett Oppianosznak Vadászatról írt költeményében (Künégetika, II. 251-252) említ kígyóevő, illetőleg kígyót szétharapó szarvast, s ezt a műnek a bizánci kódexekben található miniatúrái két jelenetben meg is örökítik (Velence, Marc. Gr. Z. 479. fol. 27v; Párizs. Nemz. Könyvt. Gr. 2736. fol. 2v.). Figyelemreméltó, hogy a mozaikon víziállatok is szerepelnek: láthatunk egy halászt, horgán hatalmas pontyszerű hallal, sőt egy hajóska (hajóspolip = Argonauta argo) képe is megjelenik. Végezetül azt se felejtsük el, hogy a padlómozaikot szegélyező, széles ívekben kanyargó akantuszdíszítések közt is találunk állatábrázolásokat. Bár ezek jelentős része megsemmisült, s a múlt század végi gondos, ásatásokkal egybekötött restaurálási munkálatoknak sem sikerült a szétszórt mozaikszemekből a korábbi feltárást kiegészítendő darabokat összeállítani, mégis jól kivehető egy molosszusszerű vadászkutya futó alakja, egy kis nyúl (ahhoz hasonló, amilyet egy korábban említett ábrázoláson egy kisfiú kassal akar megfogni) továbbá egy karcsú szürke daru (Ardea cinerea) finomrajzú alakja.

5. FEJEZET Ahol a „tevepárduc” tanyázik

Phótiosznak, a nagytudású, roppant széles érdeklődési körű konstantinápolyi patriarkhának nem adódott lehetősége arra, hogy hazájától messze fekvő tájak világát megismerhesse. Tudásszomját, kíváncsiságát pótlandó olyan könyveket olvasott, amelyek távoli vidékek sajátos, különleges, számára szokatlan, de mindenképpen vonzó világába nyújthattak betekintést. Természetesen mélyen vallásos ember lévén a sokszínű, idegen világokat már csak azért is meg akarta ismerni, hogy a Teremtő művének mérhetetlen gazdagságát, szépségét minél jobban átélhesse, s ezáltal hitét is gyarapíthassa. Ékes bizonyíték erre többször idézett kivonatgyűjteménye, a Bibliothéké, vagy más néven Müriobiblion. Különösen vonzotta Phótioszt a Kelet világa. Olyan ókori szerzők földrajzi műveit, úti beszámolóit is olvasta, amelyekről már csak az ő kivonataiból tudunk, ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy olvasmánygyűjteménye milyen nélkülözhetetlen forrás mindazoknak, akik az antik világból nemcsak az irodalom értékeit akarják megismerni, hanem azt is tudni szeretnék, hogy a klasszikusok milyen képet alkottak maguknak a lakott világ – az oikumené – sokszínű csodáiról. Phótiosz rövid kivonatokat készített a Kr.e. V. században a perzsa királyi udvarban élt kis-ázsiai, knidoszi származású Ktésziasznak Indiáról szóló művéből, amelyek azonban sajnos elég vázlatosak. Hosszabban foglalkozott ugyanakkor annak a Kr.e. II. században élt Agatarkhidésznek a könyveivel, aki összefoglalást írt Ázsia földrajzáról és törté-

46


netéről, továbbá külön könyvet szentelt a Vörös-tenger világának (Peri tész Erüthrasz thalasszész). Agatarkhidész állattani megfigyeléseit egyébként Arisztophanész Büzantiosz „Epitomé”-jában is olvashatjuk. Ő az első klasszikus szerző, aki hiteles leírást ad a zsiráfról (görög nevén: kamélopardalisz, azaz tulajdonképp „tevepárduc”), megjegyezvén róla, hogy szelídíthető állat. . . Erről a különös afrikai lényről a IV. század második felében és az V. század első negyedében működő, kis-ázsiai származású Philosztorgiosz művében (Ekklésziastiké hisztoria III.) is olvashatunk. Ő így ír: (11) Azt mondják, hogy a napkelet és dél felé elterülő égöv, bár mértéktelenül forró, mégis a legnagyszerűbb és leghatalmasabb dolgokat termi azok közül, amit csak tenger és szárazföld táplálni képes. A hatalmas bálnák is abban a tengerben élnek, már gyakran látták őket a felszínen úszni, akik az óceánon hajóznak. Ezen a földön élnek a hatalmas és csodálatos elefántok is. Sőt még az úgynevezett bikaelefántok is. Ez az állatfaj minden tekintetben hatalmas bikára hasonlít, de a bőre és a színe, mint az elefánté, és nagysága alig elmondható. Mivel egy a rómaiakhoz hozott állatot láttam, azt írom le, amit tapasztaltam. Aztán óriáskígyók is vannak ott, vastagságra nem vékonyabbak egy gerendánál, hosszúságuk 15 ölnyi. Ilyeneknek is láttam a bőrét, amelyeket a rómaiakhoz hoztak. Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban. A zsiráf is e földnek teremtménye. Ez minden tekintetben hatalmas szarvas, magassága tevére emlékeztet, bár rendkívül hosszú nyakat emel a magasba, mely aránytalanul nagy teste többi részéhez képest, bőre pedig a feje búbjától egészen a lába legvégéig párduchoz hasonlít, és mellső lábai hosszabbak a hátsóknál. Ott él az úgynevezett kecskemajom is. Ez egy majomféle, tudnillik rengeteg majomfajta létezik, van medvemajom, oroszlánmajom és kutyamajom, ugyanis sok állatnak a külső jellegzetességeivel keveredik a majmok alakja. Bizonyosan így van, mi-

Ahol a „tevepárduc” tanyázik vel sokat közülük hozzánk is elhoztak. Ilyen állat az is, amit pánnak hívnak, feje kecskearcú, kecskeszarvú, lágyéktól lefelé is kecskeformájú, de hasa, melle, kezei teljesen olyanok, akár a majomnak. Az indusok királya ilyet ajándékozott Constantiusnak. Ez az állat, miközben idehozták, élt egy ideig, vadsága miatt ketrecben tartották. Miután elpusztult, azok, akik idehozták, bebalzsamozták, és hogy különleges látnivalót nyújtson, egészen Konstantinápolyig megőrizték. Azt hiszem, ilyen állatot a régi görögök is láthattak, és megrémülve a látvány idegenségétől, istennek vélték, ugyanis nekik szokásuk volt a szokatlan dolgokat istennek tartani, így a szatírt is. Ez is majom, vörös az arca, ĳesztő a mozgása, és farka van. Bizony még a szfinx is egyfajta majom. Azt írom le, amit láttam. Ennek a teste szőrös, ahogy a többi majomnak, a melle viszont egészen a nyakáig csupasz, és női melle van, a teste csupasz részét valamiféle vörös, kicsi, kölesre hasonlító duzzanat veszi körbe, és leginkább a középső rész emberére hasonlító színe ad neki némi szépséget. Arca inkább kerek, és asszonyéra emlékeztet, hangja is eléggé emberi, eltekintve attól, hogy nem tagolt, hanem egy gyorsan, a haragtól érthetetlenül visítozó nőére hasonlít, inkább mély, mint éles. Szörnyen vad és alattomos állat, nem könnyen szelídíthető. Úgy hiszem, a boiótok annak idején egy ilyet vihettek Thébaiba, és az valószínűleg ráugrott a látványosság miatt összesereglettekre, arcukat támadta. Oidipusz, feldühödve honfitársainak bántalmazásán, megölte az állatot, és ezzel szerzett hírnevet. A mítosz, hogy bátorsággal ékíthesse őt, az állatot szárnyasnak képzelte el, mivel olyan sebesen támadt, asszonyi mellet képzeltek hozzá, és oroszlántestet, asszonyét nyilvánvalóan meztelensége és asszonyi alakhoz való hasonlatossága miatt, oroszlánét vadsága miatt, és mert jobbára négy lábára támaszkodott. A képzelődés értelmet tulajdonított az állatnak emberszerű hangja miatt, és rejtvényadónak képzelték, mert érthetetlen volt a hangja. Ugyanis a görögöknek szokása volt sok más dolgot is mesésre alakítani. Az a föld olyan hatalmas vadszamarakat is táplál, melyeknek bőre ámulatba ejtő módon tarka, rajtuk a fekete és fehér szín nem kis darabokon összekeveredve tarkállik, hanem valamiféle övek húzódnak végig hátáról le az oldalán és a hasán, és ott el-

47

48

Az egyszarvú és egyéb állatfajták különülve és kerülete mentén egymással összefonódva csodálatos és idegenszerűen tarka mintázatot képeznek. Még a sokat emlegetett főnix is arrafelé él. Sőt láttam onnan származó papagájt is, amely a legfecsegőbb madárfajta, és legjobban utánozza az emberi beszédet, valamint a tarka, pettyes mintázatú madarakat is, amelyeket garamantidáknak szoktak hívni, az elnevezést arról a törzsről kölcsönözve, ahonnan a legtöbb példányt hozzák. És sok más, nyilvánvalóan különleges állatot is táplál ez a föld, melyek sokaságától az elbeszélés visszariad. Ott nagyon tiszta arany is terem. Az aranyérc, mintegy kiszőrösödve a földből, önmagától terem, és ahogy egyik szál a másikon fekszik, világossá teszi, hogyan keletkezett. Csodálatos és hatalmas gyümölcsök is teremnek ott, ezek közül legismertebb a dió. A homériták égöve egészen a Vörös-tengerig kétszer hoz termést évente. Ezért nevezik Arábiát boldognak, a keleti vidékek mind messze felülmúlják a többit minden tekintetben. A Paradicsom, mely az egész kelet legnagyszerűbb és legtisztább része, a legháborítatlanabb és legjobb levegőjű, a legáttetszőbb vizekkel öntözött, nyilvánvaló hogy minden tekintetben felülmúl minden földet a nap alatt, a legnagyszerűbb dolgokat termi, azt a földet a külső tenger mossa napkeleten.

Philosztorgiosz művének bemutatott részlete jellegzetesen érzékelteti a képet, amely az antik műveltségű kora bizánci egyházi írókban a minden élő és élettelen kincsben oly gazdag Paradicsomról kialakult. A leírás – talán éppen biblikus színezete miatt – nem nyújt biztos támpontot ahhoz, hogy az elénk tárt vidék a földi térben hol helyezkedik el. A színes leírásban meglehetősen összemosódik az antik Libüa (ÉszakAfrika középső és keleti része), Egyiptom, Aithiopia tája, sőt Indiára is van utalás. Csak az bizonyos, hogy melegégövi területről van szó. A földrajzi bizonytalanság alaposan megnehezíti a leírásban szereplő állatfajok meghatározását, különösen azokét, melyekről csak egy-két díszítő jelző árulkodik. A „hatalmas” jelzőt elefántokra és kígyókra egyaránt alkalmazza: utóbbiak bizonyára az óriáskígyók családjába (Boidae) tartozó pythonok. Sajnos az egyszarvú említett képe nem maradt ránk, hacsak a konstantinápolyi Nagy Császári Palotában lévő ábrázolást nem tekintjük,

Ahol a „tevepárduc” tanyázik

49

amelyről, ahogy már szó esett róla, a kutatók többsége úgy vélekedik, hogy VI. századi, ám Bittel a IV. századra, az ásató Brett pedig az V. század második évtizedére datálja. Az ábrázolás páratlan a maga nemében: megnyúlt arcú, pettyes bőrű egyszarvút állit elénk, amelyet a mozaik készítője talán egy – a zsiráffal rokon – okapi (Okapia Jonstani) maradványainak ismeretében készített. Viszont a zsiráfról (Giraffa Camelopardalis) adott leírás arra vall, hogy Philosztorgiosz maga is láthatott ilyen állatot. Jó tollú, gazdag képzelőerővel megáldott, egyúttal azonban jó megfigyelőképességgel is rendelkező íróra vall, ahogyan a szerző a majmokat jellemzi. Zoológiai szempontból különleges fontosságú az a részlet, hogy hat majomfajt említ, hiszen az ókor legnagyobb természetbúvára, Arisztotelész is csak három fajt ismert (vö. Hist. Anim. II. 8.). A felsorolt fajok azonosítására, a Linné-rendszerbe való elhelyezésükre már a tudományos emlőstan, a mammalogia úttörője, Georges Guvier is kísérletet tett 1827-ben Plinius Historia Naturalisának Párizsban megjelent kommentárjában: ő úgy vélte, hogy a Pliniusnál és Philosztorgiosznál szereplő szphinx nevű majomfaj nem más, mint a csimpánz (Simia = Pan troglodytes), mások viszont azt gondolták, hogy ez a cerkófmajmok családjának (Cercopithecidae) egyik faja. Ami pedig a különféle, más állatok vonásait viselő fajokat illeti, sajnos az „indusok királya” által adományozott „kecskemajom” bebalzsamozott példánya nem maradt ránk (ami pedig a zoológiai preparálás története szempontjából nagyon értékes lett volna), mert a leírásból nehéz megállapítanunk, hogy mi a szakszerű megfigyelés, és mi az írói képzelet. Az „oroszlánmajom” talán a mai fehérorrú huszármajomnak nevezett afrikai faj (Cercopithecus pyrrhonotus). Ennek testalkata némileg hasonlít az oroszlánéhoz (az a majomfaj, amelyet ma nevezünk oroszlánmajomnak, Dél-Amerikában él). Nyugat-Afrikában található az ún. „medvemajom” (Papio ursinus), a kutyafejű majom pedig talán egy páviánféle (Papio hamadryas). Az ülőgumókkal rendelkező satyros esetleg a Kameruntól északra előforduló drill (Mandrillus leucocephalus). A csíkos vadszamár alakja már a római szerzők műveiből ismert, ez ugyanis a zebra (Hippotigris sp.). Az említett madarak, bármennyire fantasztikusnak hatnak, valójában mégis azonosíthatók. Ismerve a főnixnek az egyiptomi művészetben megjelenő ábrázolásait, melyek-

50


hez hasonlók a kora bizánci szíriai emlékeken is láthatók, a koronás darura (Balearis pavonina) kell gondolnunk, amelynek karcsú alakját aranyfényű bóbita koronázza. Az észak–afrikai garamantok földjén élő, jellegzetes pettyes madár pedig a közönséges gyöngytyúk (Numida meleagris). Az egzotikus tájak állatvilágáról a bizánci szerzők közül Timotheosz Gazaiosz – gázai Timotheosz – sajnos csak töredékesen megmaradt zoológiai munkásságából van ismeretünk, amelyről föntebb már részletesen írtunk. Itt most műveiből azokat a részeket szeretnénk kiemelni, amelyek a forró tájak korábban kevéssé ismert élőlényeire vonatkoznak. Honnan merítette a szerző ismereteit? A szövegkritikai kutatás már korábban rámutatott arra, hogy milyen ismereteket köszönhet a kora bizánci idők szerzője Arisztotelésznek. Ám a ránkmaradt szövegek nemcsak klasszikus eredetet árulnak el. Figyelembe kell vennünk, hogy a Földközi-tenger délkeleti partvidékén fekvő Gáza kereskedelemföldrajzi szempontból rendkívül kedvező lehetőségekkel rendelkezett. Egyiptomhoz való viszonylagos közelsége miatt az alexandriai hajók keletre indulván itt horgonyozhattak le, de a szárazföldi közlekedés számára is fontos csomópontként szolgálhatott ez a terület, így tehát itt találkozhattak az egyiptomi kereskedők a Távol-Keletről jövő társaikkal. Egy görög kézirat szerint, amely Timotheosz szövegét tartalmazza (codex Baroccianus L), Gázán keresztül egy, az ailisziosok népéből való indiai férfi két zsiráfot és elefántokat hozott Anasztasziosz császárnak. (Említettük, hogy a Szuda lexikon is megírta, hogy a gázai Timotheosz India, Arábia, Egyiptom, Libüa állatairól írt; ezt más szerző is megerősíti). Az említett kéziratban található egy nyilván nem Timotheosztól, hanem egy későbbről származó bejegyzés, amely szerint két ilyen különleges állatfaj egy-egy példányát Kónsztantinosz Monomakhosz császár (1042–1055) is megkapta Indiából, s ezeket a konstantinápolyi színházban ki is állították közszemlére. Dehát valójában honnan is jöttek ezek az állatok? Egy kora bizánci elefántcsont diptychon (ún. Barberini-diptychon, Párizs, Louvre) alján, jobbról két kimondottan indiai megjelenésű férfi trombitáló elefántot és tigrist hoz a fent ábrázolt lovon ülő császárnak, aki – egyes vélemények szerint – I. Anasztasziosz. Egyébként már Arisztotelész is tudta, hogy akárcsak Indiában, úgy Afrikában is élnek elefántok.

Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban

Recommend Documents