Az egész. a változásról szól. A legnagyobb kihívás: az aranyjövő megteremtése OSHO ÉDESVÍZ KIADÓ

Az egész

a változásról szól A legnagyobb kihívás: az aranyjövő megteremtése

OSHO ÉDESVÍZ KIADÓ

Osho

Az egész

a változásról szól

Édesvíz Kiadó Budapest

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Osho / It's Ali About Chartge (The Greatest Challenge - The Golden Future)

Fordította Cziczelszky Judit Szerkesztette Miklós Gábor

Copyright © Osho International Foundation, 1987, 2009 Hungárián translation © Cziczelszky Judit, 2009 Hungárián edition © Neemtree Corporation AG., 2009 Cover design © Neemtree Corporation AG , 2009

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Nóvák András igazgató Főszerkesztő Molnár Eszter Műszaki vezető Erdélyi Anna Tipográfia Alinea Kft. Borítót készítette Decoflex Kft. Borítófotó Shutterstock Nyomta Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató ISBN 978 963 529 049 9

Tartalom Előszó A személyestől a politikusig: önmagad megváltoztatása, a világ megváltoztatása

9

11

A változtatás irányának kijelölése: vissza a letűnt aranykorba vagy előre egy aranyjövőbe? . . . 19

A változtatás három megközelítése: reform, forradalom és lázadás

37

Ami szétszakít bennünket: vallás, politika és babona

55

Javaslatok a változtatásra: a jövő madártávlatból

89

Az oktatás öt dimenziója Az emberek felkészítése a hatalomra

89 95

A kreatív tudományok, a művészetek és a tudatosság világakadémiája

103

Vallások helyett a vallásosság minősége

111

Ne a szegényeket támogassuk, oldjuk meg a problémákat!

125

Bűn és büntetés

130

Tudomány az élet szolgálatában

135

Kommunális és egyéni - az együttélés új formái

151

Epilógus: Az egységes emberiség manifesztuma

177

Bevezetés Minden hiúság nélkül mondhatjuk, hogy ez a kis könyvecske végveszélyben lévő bolygónk értelmes embereit kívánja megszólítani. Egy ember látomása egy életképes emberiségről; egy ember látlelete a pszichológiai és társadalmi problémákról, amelyek megosztják az emberiséget - kívül és belül és háborús feleket teremtenek. Ebben a gyűjteményben, amelyet beszédeinek részleteiből válogattunk össze, Osho a szükséges változtatásokat vázolja fel, amelyeket döntő fontosságúnak tart a jövő szempontjából - különösen annak az „aranyjövőnek" a szempontjából, amely szerinte csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk. A tényt, hogy jelenleg maga a bolygó túlélése forog kockán, senki sem vitatja - mégsem változik semmi. Minden erőfeszítés, hogy felhagyjunk a kapzsisággal és a kizsákmányolással, és felépítsünk egy fenntartható jövőt, mindig ellenállásba és falakba ütközik - és nem változik semmi. Szinte mindenki tudja, hogy gyermekien éretlen viszálykodásunk oltárán az univerzum leggyönyörűbb virágát áldozzuk fel - mégsem változik semmi. A szakértők világszerte egyetértenek, hogy sürgősen tennünk kell valamit mégsem változik semmi. Az óra ketyeg, a hírek egyre csak ismétlődnek, és minden egyre rosszabb: háború, éhínség, AIDS... vegyi fegyverek, lyukak az ózonpajzson, atomfegyverek... globális felmelegedés, túlnépesedés, kihaló fajok... kapzsiság, mohóság, erőszak, gazdasági leépülés... A tragikus kérdés az, hogy ha a föld értelmes emberei nem állítják meg ezt a folyamatot, akkor kitől várják? Azoktól, akik hatalmon vannak, és jelenleg is profitálnak ebből az őrült világból? A régi, megfáradt politikától, intézményektől, egyházaktól, az „univerzum uraitól", akiknek ezt az egész áldatlan állapotot köszönhetjük?

6 AZ EGÉSZ A VÁLTOZÁSRÓL SZÓL

Most vagy soha! Itt az idő, hogy az értelmiség szerte a világon felemelje a hangját ez ellen a világméretű ostobaság ellen. Könyvében Osho egyedi megvilágításba helyezi a változtatást. Leírja, hogy honnan kell indulnia, ha hatásos akar lenni; hogy miért vallottak kudarcot eddigi erőfeszítéseink; és hogy milyen ellenállásra számítsunk azoktól, akiknek érdekében áll fenntartani a jelenlegi helyzetet. Egy sor javaslatot és praktikus lépést vázol fel, amelyeket el kell fogadunk és meg kell tennünk, ha valóban be szeretnénk gyógyítani a bolygó sebeit, hogy lerakhassuk a Paradicsom új alapjait - itt és most - a földön. Sok javaslata radikális - de ez egy radikális kor, amely radikális megoldásokért kiált. Nem az a kérdés, hogy egyetértesz-e Oshóval vagy sem, a kérdés az, hogy van-e benned elég bátorság, hogy egyáltalán számításba vedd, amit mond. Ha az elképzelései nyilvánvalóan hibásak, nem lesz nehéz rámutatni, miért és mennyiben, és mindannyian tanulhatunk belőlük. Ha pedig az elképzelései megállják a helyüket, akkor össze kell szednünk a bátorságunkat, hogy ezt kimondjuk. Az idő fogytán, és minden, amit szeretünk, veszélyben van. Úgy tenni, mintha egy szót sem hallottunk volna, nem elfogadható magatartás többé. Ez a bolygó mindannyiunk öröksége. Vagy mindannyian győzünk, vagy mindannyian veszítünk - egy Föld, egy emberiség. Ezért mindent meg kell tennünk a túlélésért folytatott harcban. Minden lehetséges utat nyíltan és őszintén meg kell vizsgálnunk, előítéletek, babonák nélkül - egyszerűen és tudományosan. Osho látomása a lehetőségek egyfajta tárházát adja, amelyet máshol nem találhatsz meg. Ha úgy alakul, hogy valóban elveszítjük ezt a bolygót anélkül, hogy az összes lehetséges utat tüzetesen megvizsgáltuk volna, a Homo sapiens lesz ránk a leghelytelenebb elnevezés a világon. George Meredith M.D., M.B., B.S.M.R.C

Előszó A szerkesztő megjegyzése: Amikor Osho a szerkesztőjével A legnagyobb kihívás: az aranyjövő című könyve tervéről beszélt, amelynek anyagát különböző beszédeiből készültek összeválogatni, részletes javaslatokat tett a benne érintendő témákkal és kérdésekkel kapcsolatban. Mindenekelőtt szerette volna, ha a válogatásban szó esik a túlnépesedés és a globális felmelegedés, a globalizáció és a háború, a szegénység és az ökológiai pusztítás problémáiról - azokról a kihívásokról, amelyek ma egyre sürgetőbben jelentkeznek világunkban. Az új kiadás, amelyet most az olvasó a kezében tart, az eredetileg megjelent anyag kiegészítésével jött létre. íme, egy részlet Osho személyes jegyzeteiből: A jövő nem lehet csupán remény és lehetőség - ezek puszta szavak. A jövőnek teljesen a miénknek kell lennie - „aranyjövőnek" kell lennie. Túl sokáig éltünk együtt egy letűnt aranykor mítoszával, amely sosem volt arany! De a jövőnket még bearanyozhatjuk. A most nagy pillanat. Létrehozhatunk egy egységes világot. A jelenlegi válság aranyválság, hiszen az emberek csak nagy nyomás hatására változnak és változtatnak. Mindaddig, amíg egy helyzet elviselhető, inkább elviselik - most azonban olyan ponthoz érkeztünk, amikor a helyzet már nem elviselhető többé. Nincs több idő bizottságokra és az általuk készített jelentésekre. A problémák pofonegyszerűek. Csupán arról van szó, hogy az egész emberiségnek nagyon tisztán kell látnia, hogy ezeket a problémákat mi magunk hoztuk létre, és még most is létrehozzuk ezeket. El kell terjeszteni a következő tudatosságot: „Ezeket a problémákat én támogatom. Meg kell, vonjam a támogatásomat."

10

AZ EGÉSZ A VÁLTOZÁSRÓL SZÓL

És meg kell tenni néhány gyakorlati lépést... például, ha valaki világpolgár szeretne lenni, az Egyesült Nemzetek adjon neki világpolgár-útlevelet, amelyik nem kötődik egyetlen nemzethez sem. Az ilyen jellegű „apró" lépések óriási és azonnali hatással bírhatnak, hiszen újfajta légkört teremtenek. A jelenlegi válságot a vallások és a nemzetek generálták, és a helyzet eljutott arra a pontra, hogy ezek többé képtelenek létezni. Ha bármit is szándékozunk tenni a jövőért, most kell megtennünk, különben a tudatosság legnagyobb evolúciója, amelyet a világegyetem valaha is látott, semmivé foszlik - ez pedig nem csak a Föld, de az egész létezés számára fájdalmas veszteség lesz. Egymillió év alatt sikerült megteremtenünk a tudatosság lehetőségét. Most azonban nincs arra időnk, hogy hagyjuk a természetet a maga lassú módján fejlődni. O örökéletű, mi azonban nem. Ha meg akarjuk oldani a jövőt, és fel akarjuk számolni a problémákat, a múltba kell visszaásnunk, a gyökerekig. Az egész múltunk - a maga minden dimenziójával - az, ami létrehozta ezt a veszélyes helyzetet - és erről senki sem beszél, mert ezelőtt egyetlen generáció sem vette a fáradságot, hogy a jövőre gondoljon. Az ember mindig úgy élt, ahogyan akart, és minden új generációra ráerőltette a maga életformáját. Ez nem tartható többé. Kvantumugrást kell tennünk - meg kell tanítanunk az új generációnak, hogy ne úgy éljen, ahogy mi élünk. Csak így változtathatunk a jövőn.

A személyestől a politikusig: önmagad megváltoztatása, a világ megváltoztatása Mindenki önálló individuumként születik, de mire felnőtt lesz belőle, tömeggé válik, hogy részt vegyen a világ folyásában. A legtöbb ember azonban mit sem tud erről. Ha csendben leülsz, és megfigyeled az elmédet, tucatnyi hangot hallhatsz. Meg fogsz lepődni, milyen könnyen felismered ezeket a hangokat. Az egyik a nagyapádé, a másik a nagyanyádé, a harmadik az apádé, a negyedik az anyádé. Az egyik a papé, a másik a tanáré, megint mások a szomszédjaidhoz, a barátaidhoz vagy az ellenségeidhez köthetők. Mindezek a hangok egyetlen tömeggé állnak össze benned, és ha szeretnél rátalálni a sajátodra, szinte lehetetlennek bizonyul - a tömeg túl sűrű és áthatolhatatlan. Az igazság az, hogy rég elfelejtetted a saját hangodat. Sosem kaptál elég szabadságot, hogy hangot adj a véleményednek. Engedelmességre tanítottak, és arra, hogy mindenre igennel felelj, amit az idősebbek mondanak. Azt tanultad, hogy követned kell a papot és a tanárt, bármit tegyenek is. Soha, senki nem ösztönzött, hogy keresd meg a saját hangodat; senki sem tette fel neked a kérdést: "Van egyáltalán saját hangod?" így történt, hogy a saját hangod nagyon elhalkult, míg más hangok egyre erőteljesebbekké és erőszakosabbakká váltak, és folyamatosan parancsokat osztogatnak, amiket teljesítened kell - saját magad ellenére. Pedig te nem akartad követni őket, mert láttad, hogy ez nem jó. De lassan megtanultad, hogy engedelmesnek kell lenned, ha azt akarod, hogy tiszteljenek, elfogadjanak és szeressenek.


Természettől fogva csupán egyetlen hang hiányzik belőled; egyetlen személy hiányzik belőled, ez pedig te magad vagy; mégis ott tolong benned egy egész tömeg. És ez a tömeg folyamatosan az őrületbe kerget, hiszen az egyik hang azt mondja: „Tedd ezt", a másik pedig: „Ezt sose tedd! Ne hallgass arra a hangra!" Te pedig szétszakadsz. Ennek az egész tömegnek visszavonulót kell fújni. Meg kell nekik mondani, hogy: „Most legyetek szívesek békén hagyni engem!" Az emberek, akik a hegyekbe vagy elhagyatott erdőkbe költöznek, valójában nem a társadalomból vonulnak ki; olyan helyet próbálnak találni, ahol felszámolhatják ezt a belső tömeget. A személyek meg, akik beléd költöztek, nyilvánvalóan vonakodnak távozni. Pedig ha saját jogú személyiség akarsz lenni, és meg akarsz szabadulni ettől a folytonos belső harctól és zűrzavartól, búcsút kell mondanod nekik - még akkor is, ha történetesen az apádhoz tartoznak, akit tisztelsz, vagy az anyádhoz, vagy a nagyapádhoz. Nem számít, kihez tartoznak. Egy dolog biztos: nem a te hangjaid. Olyan emberek hangjai, akik a saját idejükben éltek, és fogalmuk sem volt róla, mit hoz a jövő. Leterhelték a gyermekeiket a saját tapasztalataikkal, holott a saját tapasztalataik nem használhatók az ismeretlen jövőben. Azt hiszik, segítenek gyermekeiknek, hogy jól informáltak és bölcsek legyenek, hogy képessé váljanak könnyebbé és kényelmesebbé tenni az életüket, de ezzel épp, hogy ártanak nekik. A világ legjobb szándékával kiölik gyermekükből a spontaneitást, a tudatosságát, a képességét, hogy megálljon a saját lábán, és alkalmazkodjon egy olyan új jövőhöz, amelyről az elődei mit sem tudtak. Minden gyermeknek új viharokkal kell szembenéznie, új helyzetekkel; és teljesen új tudatosságra van szüksége, hogy ezekre megfelelően reagáljon - és csak ekkor lesz a reakciója építő; csak ekkor élhet diadalmas életet: olyan életet, amely nem csupán hoszszúra nyúlt és fáradságos kínlódás, hanem tánc, pillanatról pillanatra, amelyik egyre csak többé és többé válik, az utolsó lélegzetig. Beszáll a haláltáncba, és örömmel teszi. Csendesedj el, és találd meg önmagad.

A SZEMÉLYESTŐL A POLITIKUSIG

13

Amíg nem találod meg önmagad, nagyon nehéz felszámolni a tömeget, mivel akik benne vannak, mind azt súgják: „Én vagyok te." Te pedig nem érthetsz egyet, és nem tiltakozhatsz. Ne menj bele semmilyen harcba a tömeggel. Hagyd, hadd harcoljanak a tömegben lévők egymással - ehhez jól értenek. Te mindeközben koncentrálj arra, hogy megtaláld önmagad. És ha egyszer tudod, hogy ki vagy, képes leszel egyszerűen kiparancsolni őket a házból - ez tényleg ilyen egyszerű! Előbb azonban meg kell találnod önmagad. Ha egyszer te ott vagy, ott a házigazda. A ház tulajdonosa ott van, és mindezek az emberek, akik oly sokáig játszották, hogy ők a házigazdák, kezdenek semmivé foszlani. Aki önmaga, és nem cipeli vállán a múlt terhét, nem kapcsolódik a múlthoz, eredeti, erős, akár egy oroszlán, és ártatlan, akár egy gyermek, elérhet a csillagokig vagy még tovább; az ő jövője arany. Egészen idáig az emberek egy letűnt aranykorról beszéltek. Nekünk most meg kell tanulnunk egy közelgő aranyjövő nyelvét. Nem kell az egész világot megváltoztatnod; csak változtasd meg magadat, és máris elkezdted megváltoztatni a világot, hiszen a világ része vagy. Ha csak egyetlen ember megváltozik, a változás ezrekre és ezrekre átsugárzik. Egy forradalom gyújtópontja leszel, amelyből megszülethet egy teljesen újfajta ember. Az egyik felem le szeretne ülni, hogy pihenjen, meditáljon és a belső növekedésre koncentráljon, a másik felem viszont dolgozni akar, cselekedni, szervezkedni, fel-le ugrálni, harcolni, újságírókkal és politikusokkal beszélni, a tetőkről ordibálni. Hogyan oldhatom fel az ellentmondást, ami e között a két késztetés között feszül? Az ember a belső és a külső egyszerre, és óriási tévedés, nagyon ősi tévedés, hogy az egyiket el kell vetni a másik miatt. Keleten az emberek megtagadják a külsőt a belső javára. Elmenekülnek a világtól, és barlangokba bújnak a Himalájában, hogy egész életüket, minden idejüket és összes energiájukat a belső útra fordítsák - de nem értik az élet dialektikáját.

14


Nyugaton épp az ellenkezője történik. Elvetik a belsőt, hogy minden energiájukat a külső világra és annak meghódítására összpontosítsák. Mindkettő rossz, és mindkettő jó. Mindkettő rossz, hiszen mindkettő csak egy fél; az egyik rész, amit egyre nagyobbra és nagyobbra növelnek, míg a másik közben elsorvad. Láthatod. Keleten teljesen elhatalmasodott a szegénység, a kórság, a betegség, a halál. És mégis, van egyfajta elégedettség. Mindemellett úgy tűnik, hiányzik a forradalmi hozzáállás, amelyik azt mondaná: „Meg kell változtatnunk az egész világot. Nem élhetünk tovább ebben a szegénységben, ebben a szolgaságban, amelyben évszázadok óta élünk. Mindent elfogadtunk - a szegénységet, a szolgaságot, a betegséget, a halált - ellenállás nélkül, mert ezek külső dolgok. Minden erőfeszítésünket belülre koncentráltuk." Nyugaton sikerült legyőzniük a szegénységet, megannyi betegséget, és meghosszabbítani az ember életét. Szebbé tették a testét, kényelmesebbé a létezését, de az ember maga - akiért mindez a jólét kialakult, mindezek a tudományos és technikai hódítások történtek - hiányzik. Teljesen megfeledkeztek róla, kiért is tevékenykednek. A belső üres. Kívül mindenük megvan, de középen egy elcsökevényesedett, szinte nem is létező tudatosság ül. Tehát mindkettő sikeres volt abban, amit tett, és közben mindkettő kudarcot vallott - mert azt választották, hogy az emberi életnek csupán az egyik felével foglalkoznak. Az én hitvallásom szerint az embert a maga teljességében, a maga egységében kell elfogadni. És tudnod kell, hogy amint elfogadod az ember teljességét, meg kell értened a dialektika törvényét. Tegyük fel, hogy egész nap keményen dolgozol odakint a földeken vagy a kertben, és jól megizzadsz. Éjszaka csodásan fogsz aludni. Ne hidd, hogy mivel egész nap olyan keményen dolgoztál, éjszaka sem alhatsz édesen, mert ez annyira ellentétes az egész napi munkáddal. Nem ellentétes! Az egész napi fáradságos munka felkészített a pihenésre, így éjszaka nagyon jól tudsz majd aludni.


15

A koldusok alszanak a legjobban. A császárok nem tudnak aludni, mert megfeledkeztek az élet dialektikájáról. Két lábra van szükséged, hogy járj, két kézre van szükséged, két agyféltekére van szükséged. Ma már elfogadott pszichológiai tény, hogy képes vagy nehéz matematikai számításokat végezni agyad egyik részével, utána pedig ugyanolyan nehéz zenei feladatokat megoldani - mivel ezeket agyad egy másik része végzi, nem lesz folyamatos a megterhelés. Sőt az igazság az, hogy amíg kemény matematikai munkát végzel, agyad zenéért felelős része pihen, és amikor a zenére koncentrálsz, a másik része szusszan egy kicsit. Az egyetemeken és a főiskolákon szerte a világon negyvenperces szakaszokra osztják az órákat, mert azt találták, hogy minden negyven perc után az adott agyterület, amellyel addig dolgoztál, elfárad. Ilyenkor témát kell váltanod, hogy pihentesd. Amíg velem ülsz, töltsd tele a poharadat annyi nektárral, amenynyivel csak tudod. Érezd a csendet a legvégső mélységében, hogy aztán kiállhass a tetőkre kiabálni. Nincs ebben semmi ellentmondás: egyszerűen a tetőkről való kiabálás is része a dialektikus folyamatnak. A csended és a futkározásod éppen olyan, mint a két kezed, a két lábad, a nappal és az éjszaka, a munka és a pihenés. Ne válaszd szét őket, mint két ellenséget; a világ összes szenvedése ebből fakad. A Kelet zseniket termett, és mégis, még mindig az ökrösszekér korát éljük, mert a mi zsenijeink nem csináltak mást, csak meditáltak. Meditációjuk pedig sosem fordult át cselekvésbe. Ha pár órát meditáltak volna, hogy aztán csendjüket, békéjüket és elmélyülésüket tudományos kutatásra használják, ma India lenne a világ leggazdagabb országa - kívül és belül egyaránt. Ugyanez igaz a Nyugatra is: nagy zseniket nevelt, de ők meg mind csak a dolgokkal, a tárgyakkal voltak elfoglalva. Önmagukról teljesen megfeledkeztek. Egyszer előfordult, hogy egy zseninek visszatért az emlékezete, de túl későn. Albert Einstein a halálos ágyán a következő szavakat mondta (és ne feledd, az utolsó szavak a legeslegfontosabbak egy ember életében, hiszen ezek jelentik az összegzést, a tapasztalatok eszenciáját): „Ha létezik másik

16


élet, vízvezeték-szerelő szeretnék lenni. Nem akarok fizikus lenni. Valami nagyon egyszerű akarok lenni - vízvezeték-szerelő." Egy fáradt, kiégett elme szavai... és mi az, amit elért? Hirosima és Nagaszaki. Pedig ebből az emberből akár egy Gautama Buddha is lehetett volna. Olyan éleslátással rendelkezett, hogy ha befelé is figyelt volna, talán még mélyebbre áshatott volna, mint Gautama Buddha, hiszen amikor a csillagokra nézett, távolabbra látott, mint bármely valaha élt csillagász. Az erő ugyanaz; csupán irány kérdése az egész. De miért kötnéd le magad? Miért ne nyílnál meg mindkét dimenzió előtt? Mire jó a lecövekelés? „Én csak kifelé tudok nézni, befelé nem"; vagy fordítva. Az embernek egyedül azt kell megtanulnia, hogyan lásson mélyre, hogy aztán mindkét dimenzióban ezt a képességét használja. Akkor aztán képes lesz jobb tudományt és jobb technológiát adni a világnak, és vele együtt jobb embereket és jobb emberiséget. És ne feledd, egy jobb technológia csakis egy jobb emberi lény kezében van megfelelő helyen - másképp veszélyes. A Kelet haldoklik a szegénységtől, a Nyugat haldoklik a hatalomtól. Annyi hatalmat halmoztak fel, hogy már csak ölni képesek. Mit sem tudnak az életről, hiszen sosem néztek befelé. A Kelet ezzel szemben mindent tud az életről, csakhogy aki éhes, az nem képes meditálni. Ha éhes vagy, és behunyod a szemed, nem látsz mást, csak lebegő csapátikat! Heinrich Heinével, a költővel esett meg egyszer, hogy három napot bolyongott a dzsungelben éhesen és fáradtan. Félelmében aludni sem tudott; éjszaka vadállatok tanyáztak a fák tetején. Ráadásul a három nap során egyetlen emberrel sem találkozott, akitől megkérdezhette volna, hogy jó irányba megy-e, illetve hogy megy-e egyáltalán valamerre, vagy csak körbe-körbe jár. Három napon át, megállás nélkül... és akkor jött a telihold éjszakája. Éhesen, fáradtan, egy fán csimpaszkodva felnézett a teliholdra. Nagy költő volt, és úgy meglepődött, hogy nem akart hinni a szemének. Ő maga is írt már a holdról, és olvasott róla. Annyi mindent írtak már a holdról - annyi vers szól róla, és annyi festmény, annyi műalkotás ihletője. De Heine ezúttal nagy felismerést tett:


17

azelőtt mindig a szerelme arcát látta a holdban, aznap azonban csak egy kerek cipót, amelyik az égen úszkál. Akármennyire próbálta, ezúttal nem volt képes meglátni benne a kedvese arcát. Tökéletesen rendben van, ha az ember dialektikus. Sose felejtsd el kipróbálni az ellentéteket mint egymás kiegészítőit. Használj minden ellentétet egymás kiegészítésére, és az életed teljessé, egésszé válik. Számomra ez az egyetlen szent élet: a teljes élet.

A változtatás irányának kijelölése: vissza a letűnt aranykorba vagy előre egy aranyjövőbe? Az emberiség számára most az a legfontosabb, hogy megértse, a múltja elárulta. Hogy nincs értelme tovább folytatni a múltat, mert az felér az öngyilkossággal. Egy teljesen új emberiségre van szükség, méghozzá sürgősen. Az új emberiség nem a szó régi értelmében vett társadalom lesz, ahol az egyén csupán része a nagy egésznek. Az új emberiség az egyének találkozásából születik majd, ahol ők az irányítók, és a társadalom az, amely kiszolgálja őket. Ennek megannyi különböző aspektusa van. Nem lesz sok vallás, csak vallásos tudatosság. A teremtő nem egy zsarnoki Isten képében jelenik meg, mert ez az ember szolgaságát vonja maga után. Az isteniség a végső cél minősége lesz, a megvilágosodásé. Isten mindenhol szétárad majd - mindenben, minden létezőben. Az egyént most először nem programozzák be; minden arra ösztökéli majd, hogy önmaga legyen. Nem árasztják el ideálokkal, nem tömik tele a fejét tudással, nem adnak a kezébe semmilyen mintát. Csak a szabadság hatalmas szeretetére nevelik, hogy képes legyen mindent feláldozni, még a saját életét is, a szabadság oltárán. Az új egyénből hiányzik majd az elfojtás; természetes lesz, görcsök és gátlások nélküli, aki mindent kifejez, ami benne van. Ahogyan a növények fejezik ki magukat a színek és az illatok végtelen változata által, éppígy tesz majd minden egyén. Az egyénből hiányzik majd az a hamis ideál, miszerint minden ember egyenlő. Nem az. De minden ember egyedi, és ez sokkal magasabb szintű eszme az egyenlőségnél. Jóllehet az új egyének

20


nem lesznek egyenlőek, de egyenlő eséllyel indulnak majd, hogy kibontakoztassák a bennük rejlő lehetőséget, bármi legyen is az. Nem lesz többé házasság; a szerelem lesz az egyetlen törvény. A gyermekek a közösséghez tartoznak majd, és csakis a közösség döntheti el, ki alkalmas rá, hogy anya vagy apa váljon belőle. A gyermekvállalás nem lehet véletlen baleset eredménye. És a föld mindenkori szükségleteihez kell igazodnia. Az új emberiség ökológiájában a természetet nem meghódítani kell, hanem élni és szeretni. A részei vagyunk - hogyan is hódíthatnánk meg? Nem lesznek többé rasszok, a nemzetek, színek, kasztok közti különbségek eltűnnek. Nem lesznek nemzetek, nem lesznek államok. Csupán egy funkcionális világkormány, amelynek a tagjait nem középszerű szavazók jelölik ki - mert ők szükségszerűen önmagukhoz hasonló embereket választanak. Az egész teljesen más minta szerint szerveződik majd. Ahogyan ma nem engedjük, hogy bárki szavazzon, aki nem töltötte be a huszonegyedik évét - vagyis nem érte el a felnőttkort -, ugyanúgy nem szavazhat majd senki, aki nem rendelkezik a megfelelő tanultsággal, és nincs legalább egy alapképzési diplomája. És az emberek szavaznak majd, de nem pártokra - ugyanis nem lesznek pártok, ez egy pártok nélküli rendszer lesz -, hanem közvetlenül az egyénekre. Oktatásügyi miniszter, külügyminiszter, belügyminiszter, elnök mind a maguk érdemei szerint mérettetnek meg. Ahogyan senki sem szavazhat, aki nem rendelkezik legalább egy alapképzési diplomával, senki sem indulhat semmilyen posztért, aki nem szerzett doktori fokozatot az adott területen. Vagyis mindenki, aki versenybe száll, szakértője lesz az adott témának, a döntést pedig tanult, intelligens emberek hozzák majd. A kormány sem a régi elveken fog működni. Nem lesz hatalma, csupán funkcionális testületként kell elképzelni. A társadalom kiszolgálója lesz, a szó valódi értelmében, és nem csupán a szavak szintjén. Az életnek megannyi dimenziója van, és a politika mindet eluralta. Ha valaki egy másik égitesten a kezébe venne egy földi újságot, nem értené, miféle emberek lakják ezt a bolygót. Csak po-

A VÁLTOZTATÁS IRÁNYÁNAK KIEJLÖLÉSE

21

litikusok? Gyilkosok? Öngyilkosok? Nemi erőszak elkövetői? Bűnözők? ... Mert az újságok ezekkel az emberekkel vannak tele, és a politikusok mindenek fölött állnak. Az élet összes kreatív dimenziójára fény derül majd, és nincs rá szükség, hogy az alantas aspektusokat hirdessék. Ha valaki gyilkol, annak ki kell tudódnia - nem azért, hogy bűnözőnek nyilvánítsák, hanem hogy megmutassák, hogy az adott ember pszichéje, az adott ember neveltetése hol vett rossz irányt, és miért követte el tettét. Az ő helyében, az ő hátterével más is ugyanúgy cselekedett volna. Nem az embert kell tehát elítélni, hanem a neveltetést, a hátteret - ez teljességgel tudományos hozzáállás. Miért lesz valakiből nemi erőszaktevő? Mert a háttér, ahonnan jön, olyan energiákat termelt, amelyek erre késztették. Bárhogy próbált ájtatos lenni, erőszaktevő lett! A negatív részt tehát közszemlére kell tenni, az egyént azonban sosem szabad megbélyegezni, mert egyetlen tett sem azonosítható az egész emberrel. Az csupán életének egy kis része. Az újságokat kreativitással, pozitivitással kell megtölteni. Kilencven százalékban zenészekről, költőkről, szobrászokról, táncosokról, színészekről, filozófusokról szóljanak, és csupán tíz százalékban a politikusokról és a negatív dolgokról. A negatív dolgokat elemezni kell, hogy az egyént ne ítéljék el. A politikusok pedig csak információszinten kaphatnak teret, ennél több nem illeti őket. Ha valami jót tesznek, azt közölni kell; ha valami rosszat tesznek, azt is közölni kell - de nem lehet, hogy ők uralják az egész életünket. Az új emberiségnek az oktatás teljes rendszerét meg kell változtatnia. Nem szabad becsvágyónak lennie, és mindenkiben azt az olthatatlan vágyat keltenie, hogy valaki hatalmas váljék belőle. Éppen ellenkezőleg, teremtő embereket nevel majd. Olyanokat, akik tudják, hogyan kell örülni. Alapvető szerepe, hogy az élet, a szeretet, a nevetés művészetére tanítson, és hogy miként kell énekelni, táncolni, festeni. Lesznek, akiket a technológia, a tudomány és az orvoslás terén kell kiképezni, de még őket sem szabad teljes tudatlanságban hagyni az élet szépségei felől. Nem válhatnak robotokká - mert amit csinálsz, azzá válsz. Ha folyamatosan csak objektumokat ku-


tátsz, hamar elfelejted, hogy szubjektum vagy; magad is objektummá válsz. És minden egyénnek, aki iskolába, főiskolára vagy egyetemre jár, részt kell vennie olyan foglalkozásokon, ahol meditációra ösztönzik - hogy a meditáció belső késztetésként, ne pedig külső kényszerként jelenjen meg. Nem elvárni kell, hogy meditáljanak, a meditáció iránti vágy belülről kell, fakadjon. Az olyan dolgokat, mint a meditáció, nem lehet erőltetni; az csak indulatot vált ki. Pedig épp a meditáció segíthet az embernek, hogy megváljon mindenféle indulattól, féltékenységtől, gyűlölettől és versengéstől. Olyan alapossággal képes kitakarítani a belső szentélyt, hogy általa mindenki felnőhet ahelyett, hogy egyszerűen csak megöregedne. Egy teljesen új emberre van szükség. A régi halott vagy most haldoklik, már nem élhet sokáig. És ha nem vagyunk képesek megteremteni az új emberi lényt, akkor az emberiség el fog tűnni a föld színéről. Számomra a jövő barátságtalannak és sivárnak tűnik, bárhonnan nézem is - vagy szegénység és éhhalál, vagy a kapitalizmus általi elnyugatiasodás. Nem szükséges-e, hogy az ember anyagi értelemben gazdaggá váljon, mielőtt érdekelni kezdené a belső keresés útja? Csakhogy a nyugati kapitalizmus terhe már így is ólomként nehezedik a világra: az atombomba, a frusztráció szülte erőszak, az élet elgépiesedése, az erdők kiirtása, a levegő és a tengerek oly mértékű beszennyezése, hogy már az is bizonytalan, vajon képes-e a természet fenntartani törékeny egyensúlyát. Hogyan élhetné túl mindezt a bolygó? A jövő barátságtalan képet fest, való igaz... de ez mindig is így volt. Nincs ebben semmi új. Menj csak vissza olyan régre az emberiség történetében, amennyire csak lehetséges, a kezdetek kezdetéhez, amikor Ádám és Éva kiűzetett az Édenkertből, és rájössz, hogy a jövő mindig is barátságtalannak tűnt. Gondolj csak Ádámra és Évára, akiket kidobtak Isten kertjéből, és bevágták mögöttük a kaput. Számukra vajon hogyan festett a jövő? Valószínűleg elég


23

barátságtalanul. Elvettek tőlük mindent, amit ismertek. A biztonságukat, az egész világukat, mindent. Mit remélhettek a jövőtől? Csakis sötétséget és halált. Bizonyára elég ijesztő volt. És ez nem csupán példázat: minden egyes alkalommal, ha egy gyermek világra jön, a jövő barátságtalanul fest, mert a kertet, az anyaméhet - az anyaméh biztonságot adó környezetét - elveszik tőle, és a gyámoltalan gyermek kiűzettetik. Mit gondolsz, hogyan érez? A pszichoanalitikusok azt mondják, a legnagyobb trauma a születés traumája, és az ember egész életében szenved tőle. A „trauma" szó a „seb, sérülés" jelentésű tőre vezethető vissza. A születés traumája a legnagyobb sérülés; nagyon ritka az az ember, akinél ez a seb teljesen begyógyul. Csak akkor gyógyul be tökéletesen, ha az ember megvilágosodik, mert amikor az ember megvilágosodik, Isten örökké tartó anyaméhébe kerül vissza egyébként a seb egész életen át lüktet és fáj. Egy életen át próbálod elrejteni ezt a sebet, de attól, hogy elrejted, nem fog megszűnni. Minden gyermek, aki megszületik, aki kibújik a szülőcsatornából, szükségszerűen úgy érzi, hogy a jövő barátságtalan. És minden korban így érezte, mivel a jövő ismeretlen - ezért tűnik barátságtalannak. Ez nem új dolog, amit csak a modern ember érez; ez egyidős az emberiséggel. Visszamehetsz a legrégebbi emlékekig, ott van minden ősi szövegben, hogy „a jövő barátságtalan". Ebből pedig egyenesen következik, hogy a múlt arany volt. „A jövő barátságtalan." A múlt jó volt, szatjajuga, az Igazság Kora; a jövő, a kálijuga a Halál és a Sötétség Kora. Ez az elképzelés nagyon mélyen gyökerezik minden ember elméjében; semmi köze az időhöz, amelyben élsz, vagy a valósághoz, amely körbevesz. És nagyon fontos, hogy megszabadulj ettől a borúlátó nézőponttól. Az egész a te hozzáállásodon múlik. Vegyünk egy példát. A múltban nyugodtan folytathattuk volna a viszálykodást a nagyhatalmak között, mivel a háborúink olyan jelentéktelenek voltak, hogy nem jelentettek semmi veszélyt. Ezért van, hogy a mögöttünk álló korokban, a háromezer év során mintegy ötvenezer háborút vívtunk. Nem jelentett problémát; csu-


pán játék volt az egész. A férfias, egoista elme pedig annyira élvezte, hogy szüksége volt rá, mint egy falat kenyérre. És ezek a háborúk még ma is folytatódnának, ha nem lenne az atombomba. Az atombomba puszta léte azonban azt jelenti, hogy ma, ha a háború mellett döntünk, az egyenlő az egyetemes öngyilkossággal. Ki az, aki kész ekkora kockázatot vállalni? Itt senki sem lehet győztes, mert mindenki meg fog halni. És ha senki sem győzhet; akkor mi értelme van az egésznek? A háború akkor jelent valamit, ha valaki győz, és valakit legyőznek. Ha senki sem nyerheti meg, és mindkét fél belepusztul, abszurddá válik. Az atombomba létezése megakadályozza a világ nagyhatalmait abban, hogy háborúskodjanak. Ma nevetséges volna háborút indítani. Ha mindenki belehal, mi értelme van? A bomba értelmetlenné tette a háborút. Amikor az atombombára gondolok, hatalmas reménysugarat látok. Én egyáltalán nem vagyok borúlátó. Hiszem, hogy a dolgok napról napra jobbá válnak, egyre jobbá és jobbá. Meg fogsz lepődni, de annyira egyszerű az egész, ha egyszer megérted. Az atombomba totálissá tette a háborút. Azelőtt csak részleges volt - tudták, hogy néhány ember meg fog halni -, de most az egész föld elpusztul, ha belekezdenek. Annyi atombombánk van, hogy minden embert ezerszer megölhetnénk velük, és ezer ilyen Földet elpusztíthatnánk. A Föld ma eltörpül pusztító erőnk mellett; pusztító erőnkhöz képest a Föld semmi. Na most, ki vállalna ekkora kockázatot, és miért? Hiszen ha nyersz is, nem lehetsz ott, hogy kiélvezd a győzelmedet - akkor már senki sem lesz ott. Nem lesz harmadik világháború. És ezt nem a Buddha vagy Krisztus erőszakmentességről és szeretetről szóló tanításainak köszönhetjük - nem! Csakis az atombombának - mert a halál immár abszolút, és az öngyilkosság mindenre kiterjedő. Ma nem csak az ember pusztul bele a háborúba, de a madarak, az összes állat, a fák és minden földi élet. Az az egyetlen esélyünk, ha végleg abbahagyjuk a háborúskodást. Túlságosan hatékonnyá váltunk a gyilkolásban; most már le kell állnunk. Gondold végig, meg fogsz lepődni - és akkor a jövő sem lesz barátságtalan többé.


25

Igen, válhatsz frusztrálttá és erőszakossá, mert minden, amit reméltél, kudarcba fulladt - mert hiába vagy sikeres, közben semmi sem sikerült. Ez pedig óriási frusztrációt szül. Lehetsz gyilkos, és megölheted magad. De ott áll előtted a másik lehetőség is: elkezdhetsz egy teljesen újfajta módon gondolkodni. Rájöhetsz, hogy a sikert nem a külső világban találod, hogy a siker valami olyasmiről szól, ami odabent zajlik, hogy egész eddig rossz irányba igyekeztél. Az irány volt a rossz; ezért vallottál kudarcot. A frusztráció miatt az embereket egyre jobban vonzza a meditáció, az ima és az elmélkedés. Saját tapasztalatom szerint az ember csak akkor kezd el meditálni, amikor már csupán két út áll előtte: az öngyilkosság vagy a teljes átalakulás. Amikor úgy tűnik, hogy a külvilágban nincs többé semmi, csak öngyilkosság, akkor az ember befelé fordul. De csak ezen a ponton, a frusztráció csúcsán fordul befelé. A befelé fordulás nem történhet meg langyos helyzetben; csakis akkor következik be, amikor a dolgok már elviselhetetlenül forróak, és nincs több út kifelé, mert mind rossznak bizonyult. Amikor már tökéletesen frusztrálttá váltál a külvilágtól és a külső utazásoktól, amikor már minden más út értelmetlennek tűnik, csakis akkor ébred fel benned a belső zarándoklat utáni vágy és sóvárgás. Mindig is így volt ez. Csakis a végletekben, amikor az élet válságba kerül, történik meg az átalakulás. A víz száz fokon párolog el; ennyi hő kell hozzá. Amikor a frusztráció heve elég magasra szökik, néhány ember erőszakossá válik, egyesek gyilkolni kezdenek, mások öngyilkosok lesznek, az emberiség nagy része azonban befelé fordul. És nem arról van szó, hogy az iparosodás és a technológiai fejlődés mechanikussá, gépiessé tette az embert. Az ember mindig is gépies volt. Az iparosodás csak felfedte az igazságot - ez pedig hatalmas felfedezés. Az ember mindig is szolgaságban élt, de ez a szolgaság nem volt elég nyilvánvaló, nem volt elég átható; mindig benne volt a szabadság illúziója. Miután minden mechanikussá vált körülötted, rádöbbentél, hogy te magad sem vagy más, csupán egy gép. Mindig is az voltál! A buddhák öröktől fogva arra figyelmeztettek, hogy tudatos-


ság nélkül létezel, akár egy robot, hogy még nem vagy emberi lény - az illúzióid azonban erősebbek voltak. A modern világ elvette tőled az utolsó illúziót is, és felszínre hozta az igazságot: hogy nem vagy más, csak egy gép - hatékony vagy nem hatékony, de mindenképpen gép. Ennek pedig így kellett lennie, mert csak ha gépek közt élsz, döbbenhetsz rá saját gépszerű létezésedre. A múltban mindig fákkal, állatokkal és emberekkel éltél együtt, ez pedig a szabadság hamis ideáljával töltött el. A szabadság csak akkor létezik, ha tökéletesen tudatos vagy. Egyedül a buddha szabad. A szabadság a buddhaságban rejlik; senki más nem szabad, senki más nem lehet szabad. Az emberek azonban elhihetik, hogy szabadok, ez pedig nagyon vigasztaló illúzió. A modern világ elvette tőled az illúziódat; és ez jó, mert ebből most megszületik a szabadság hatalmas vágya, egy olthatatlan sóvárgás, hogy elérj valahová, ami túl van a gépen. A számítógép például bebizonyította, hogy bármilyen hatékony legyen is az elméd, nem ez az, ami igazán emberré tesz, mert amit az elme csinál, azt egy számítógép jobban elvégzi. Az emberek, akik egész életüket a matematika szépségeinek szentelték, most sértve érezhetik magukat, hiszen a számítógép ebben sokkal jobbnak bizonyult náluk. A számítógép úgy dolgozik, azt mondják, hogy ha egy probléma megoldásához egy nagy matematikusnak hetven év szakadatlan munka kell, a számítógép azt egy másodperc alatt megoldja. Na most, mi ebből a tanulság? Hogy az elme nem más, mint egy bioszámítógép. A számítógép nélkül sosem tudtad volna meg, hogy az agyad egy számítógép. De most, hogy van számítógép, az emberek, akik nagy elmének hiszik magukat, a matematikusok, a tudósok, a szakértők, mind gépekké alacsonyodtak. Kétezer évvel ezelőtt ez lehetetlen lett volna: nem tudhatták, hogy az elme úgy működik, akár egy gép, hogy az elme nem más, csak egy gép. De van egy dolog, amire a számítógép nem képes. Tud logikus lenni, de nem tud szeretni; tud racionális lenni, de nem tud meditálni.


27

A számítógép nem tud szeretni és meditálni - és ez a mi reménységünk, ez az, amiben az ember képes túlszárnyalni a gépet. Te képes vagy szeretni. Szereteted lesz a döntő tényező az eljövendő napokban, és nem a logika. A számítógép tökéletesen logikus, sokkal logikusabb, mint bármilyen Arisztotelész, a számítógép sokkal jobb matematikus, mint bármilyen Albert Einstein. A számítógép minden efféle problémát megold. A számítógép minden olyan problémát megold, ami a tudósoknak azelőtt évek hosszú munkájába telt. Másodpercek alatt megoldja ezeket. A tudomány művelését előbb-utóbb átveszik a számítógépek, a tudósok pedig csupán arra kellenek majd, hogy működtessék a számítógépeket, nem többre. Annyi minden van, amit a számítógép képes sokkal gyorsabban, sokkal hatékonyabban elvégezni, és egyre kevesebb hibalehetőséggel. Ez rendkívüli jelentőségű dolog. Lehet, hogy most nagyon megrémít, mert úgy fogod fel, hogy már semmi sem maradt, hogy már az ember is csupán egy gép... de ugyanúgy eltölthet nagy reményekkel is, ha azt látod, hogy a számítógép megmutatta, hogy az ember igaz valósága nem a fejben lakozik. Itt az ideje, hogy elkezdjük a szívet kutatni, hiszen ez az, ami a számítógépnek nincs. Csak ha a szívünket kutatjuk, ha hagyjuk, hogy a szívünk táncoljon, énekeljen és szeressen, leszünk képesek megőrizni az emberi lét méltóságát és dicsőségét - másképp elveszítjük. A jövő barátságtalannak tűnik számodra, mivel csak a jelenség sötét oldalát látod. Nem vagy tudatában a napos oldalnak. Én látom, hogy közeleg a hajnal. Igen, az éjszaka nagyon sötét - a jövő viszont nem barátságtalan, egyáltalán nem az. Sőt az emberiség történetében most először adatik meg a lehetőség emberek milliói számára, hogy buddhává váljanak. A múltban nagyon ritka volt, hogy valakiből buddha lett, mert nagyon ritkán történt meg, hogy valaki rájött az ember mechanikusságára. Hatalmas intelligencia kellett ahhoz, hogy tisztába jöjjön az ember gépszerűségével. Most viszont nem kell hozzá semmiféle intelligencia, olyannyira nyilvánvaló. És azt mondod: „...az erdők kiirtása, a levegő és a tengerek oly


mértékű beszennyezése, hogy már az is bizonytalan, vajon képes-e a természet fenntartani törékeny egyensúlyát. Hogyan élhetné túl mindezt a bolygó?" Ez az egyik legcsodálatosabb dolog a tudományban és a technológiában: problémákat gyárt csak azért, hogy aztán megoldja őket. Mert a problémát csak akkor lehet megoldani, ha előbb létrehozták; és akkor kihívássá válik. Most a legnagyobb kihívás, amely a technológia előtt áll, hogy miként tartható fenn a természet egyensúlya, az ökológia harmóniája. Ez a kihívás még sosem létezett ezelőtt, ez egy új probléma. Most először a tudomány új problémával néz szembe. Évmilliók óta élünk ezen a bolygón. Lassan, fokozatosan egyre járatosabbá váltunk a technológia terén, de még sosem voltunk képesek lerombolni a természetes egyensúlyt; mindezidáig csak nagyon kicsike erőt képviseltünk ezen a Földön. Most először történt meg, hogy az energiánk nagyobb, sokkal nagyobb, mint a Földé, amelynek révén fenntartja egyensúlyát. Ez egy óriási esemény. Az ember olyan hatalmas lett, hogy képes lerombolni a természet egyensúlyát. De nem fogja lerombolni, mert a természet egyensúlyának lerombolása önmaga pusztulását is jelenti. Új utakat fog találni - és talál folyamatosan. A természet törékeny egyensúlyát nem a technológia megtagadásával kell visszanyerni. Nem úgy, hogy hippikké válunk, vagy Gandhi követőivé nem, szó sincs róla. A természet egyensúlyát magas szintű technológiával lehet visszaállítani; még magasabb szintű technológiával, még több technológiával. Ha a technológia képes tönkretenni az egyensúlyt, miért ne tudná visszaállítani? Mindent, amit el lehet pusztítani, egyben meg is lehet teremteni. Ma már nem állunk messze attól, hogy egész városokat bocsássunk fel az égre, a levegőbe óriási léggömbökben! Ott tartunk, hogy többé nem kell mindenkinek a szárazföldön élnie. És igazán gyönyörű lesz: a levegőben úszó városok, alattuk pedig a kizöldült föld hatalmas erdeivel újra, mint mielőtt irtani kezdtük azokat. A Föld megint a régi lehet, mi pedig visszajöhetünk a szárazföldre, ha nyaralni vágyunk. Ahogyan az is lehetséges, hogy a tengereken úsztassuk városainkat, és ez is milyen gyönyörű lesz! És építhetünk föld alatti vá-


29

rosokat, hogy megóvjuk a földet, a növényvilágot és minden szépségét. Élhetünk légkondicionált városokban a föld alatt. Egyszeregyszer pedig visszajöhetünk vasárnapi istentiszteletre, hogy aztán újra lemenjünk. Sőt az embernek ma már lehetősége van rá, hogy átköltözzön egy másik bolygóra. Könnyen lehet, hogy a Holdon lesz a következő kolóniánk, könnyen lehet, hogy a Hold lesz a lakóhelyünk. Nem az a megoldás, hogy visszafejlődünk - visszafejlődni lehetetlen. A mai ember képtelen meglenni elektromosság nélkül, és a sok kényelem nélkül, amelyet a technológia lehetővé tett számára. De nincs is rá szükség - az csak egy nagyon szegény világhoz vezetne. Fogalmad sincs, hogyan éltek régen az emberek: folyamatos éhezésben, folyamatos betegségben. Elfelejtetted. A múltban, ha húsz gyermek született, mindössze kettő maradt életben. Az élet borzalmas volt. És gépek hiányában szolgaság volt. Csakis a gépeknek köszönhetjük, hogy a szolgaság eltűnt a földről. És minél több gépünk lesz, annál inkább el fog tűnni ez a szolgaság. A lovak újra szabadok lesznek, ha még több autó lesz; az ökrök újra szabadok lesznek, ha még több gép lesz, amelyik elvégzi helyettük a munkát; az állatok újra szabadok lehetnek. A szabadság tehát nem volt lehetséges gépek nélkül. Ha eldobjuk a gépeket, az emberek megint szolgák lesznek. Megjelennek azok, akik hatalomra törnek, és leigázzák a többieket. Látod a piramisokat? Csodálatosak. De minden egyes piramis úgy épült, hogy közben emberek millióinak kellett meghalnia. Csak így volt lehetséges megalkotni ezeket a hatalmas építményeket. A világ összes csodás kastélya és az erődök... Rengeteg erőszak tapad hozzájuk, csak így jöhettek létre. Emberek generációit igázták le, csak hogy a kínai Nagy Fal elkészüljön. A mai ember meg megy és megcsodálja, és közben teljesen elfelejtette, hogy a történelem micsoda borzalmas fejezetének a mementói. Most először az elektromosság és a technológia levette a vállunkról a munka terhét; már nem az embernek kell elvégeznie ezeket a feladatokat. A technológia képes tökéletesen felszabadítani az embert a munka alól, és a föld most először játszótérré válhat.

30


Most először elérhető a luxus. Nincs szükség rá, hogy hátrafelé menjünk. Ezért ellenzem én a Gandhi-féle világnézetet, kimondottan ellenzem. Ha Gandhit követjük, a világ ismét borzasztó, szegény, piszkos és beteg lesz. Az út előre vezet: az egyre magasabb szintű technológiák felé, amelyek képesek visszaállítani az egyensúlyt. A földből valóban Paradicsom válhat. Teljes mértékben támogatom a tudományt. Az én látomásom nem a tudomány ellen szól; az én látomásom magába olvasztja a tudományt. Én egy tudományos világban hiszek. És a tudomány által egy nagy vallás, egy minden eddiginél nagyobb vallás jöhet el az ember számára, mert amikor az ember képes lesz valóban szabaddá és játékossá válni, és nem kell többé dolgoznia, óriási kreativitás szabadul fel. Az emberek festeni fognak, az emberek zenélni fognak, az emberek táncolni fognak, az emberek verseket fognak írni, és az emberek meditálni fognak. Minden energiájuk szabadon szárnyal majd. Eddig az emberiségnek csak egy kis része volt kreatív, mert a többiek arra kényszerültek, hogy értelmetlen dolgokat műveljenek, amiket a gépek sokkal könnyebben el tudnak végezni anélkül, hogy ez bárkinek gondot okozna. Emberek milliói egyszerűen végigrobotolják az életüket. Az egész életük csupa verejték, sehol semmi ösztönzés. Ez szörnyű, ennek nem szabad így lennie. És most először lehetséges, hogy ne így legyen. Gondolj csak bele... az egész emberiség megszabadulhat a munka jármából; az energiák pedig elkezdhetnek új irányokba áramlani. Az emberekből kalandorok, felfedezők, tudósok, zenészek, költők, festők, táncosok, meditálok lesznek. Ezekké kell lenniük, mert az energia kifejezést követel magának. Emberek milliói nyílhatnak ki és tündökölhetnek buddhaként. Én hihetetlenül bizakodó vagyok a jövőt illetően. Azt mondod: „Számomra a jövő barátságtalannak és sivárnak tűnik, bárhonnan nézem is." Nem sivár. Csak akkor lesz sivár, ha az ostobaság győzedelmeskedik az értelem fölött. Ha a régi, rothadt elme legyőzi az intellektust - akkor barátságtalan és sivár. Ha Gandhi győz, akkor barátságtalan és sivár. Ha az ostoba politiku-


31

sok és diktátorok győznek, akkor barátságtalan és sivár. De ha meghallod a szavam, és megérted, akkor nem lesz barátságtalan. Azt mondod: "Vagy szegénység és éhhalál, vagy a kapitalizmus általi elnyugatiasodás." Én teljes mértékben támogatom a nyugatiasodást és a kapitalizmust is, mert a kapitalizmus az egyetlen természetes rendszer. A kommunizmus erőszakos, erőltetett és mesterséges. A kapitalizmus ellenben természetes képződmény; senki nem erőszakolta rá senkire, magától jött létre. Az emberi evolúció része. A kapitalizmus nem hasonlít a kommunizmusra, ahol egy maréknyi ember megpróbál ráerőltetni egy rendszert a többiekre. A kapitalizmus a szabadságból nőtt ki. A kapitalizmus természetes jelenség, és tökéletesen illeszkedik az ember lehetőségeihez. Én teljes mértékben Adam Smith mellett és Kari Marx ellen vagyok. A kapitalizmus egyenlő a laissez fairé elvével. Az embereknek szabadnak kell lenniük, hogy tehessék a dolgukat; egyetlen kormány sem korlátozhatja az embereket szabadságukban. Az a legjobb kormány, amelyik a legkevésbé kormányoz. Erről szól a kapitalizmus. Az állam beavatkozása, az ipar államosítása - ezek mind embertelen dolgok. A kommunizmus csak diktatúrában létezhet. A kommunizmus sosem lehet demokratikus, a szocializmus sosem lehet demokratikus. Egyetlen szocialista sem gondolkodhat demokratikusan, mert a szocializmus vagy a kommunizmus azt jelenti, hogy ráerőltetnek egy bizonyos rendszert az emberekre. így hogyan lehetne bárki is demokratikus? Kényszerrel kell élni; az egész ország egy nagy koncentrációs táborrá változik. A kapitalizmusban nincs szükség felülről jövő kényszerre, az demokratikus létforma. És a kapitalizmus pszichológiailag is igazabb, hiszen nincs két ember, aki pszichológiailag egyenlő volna. Az egész egyenlőségeszme hamis, embertelen, igaztalan és tudománytalan. Nincs két egyenlő emberi lény; az emberek nem egyenlőek. Ez a nem-egyenlőség pedig minden lehetséges módon megmutatkozik az emberekben. Tehetségükben, értelmi képességeikben, testükben, egészségükben, korukban, szépségükben, tulajdonságaikban - mindenben különböznek. Nincs két egyén, aki ugyanolyan vagy egyenlő lenne.


És ez így van jól! A sokszínűség teszi gazdaggá az életet; a sokszínűség ad az embereknek egyéniséget, egyediséget. A kapitalizmus szabadságot jelent, a szabadságot jelképezi. Én nem ellenzem, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségei legyenek kérlek, ne érts félre. Az egyenlő lehetőségeknek mindenki számára adottnak kell lenniük. De mi célból? Egyenlő lehetőségek, hogy kibontakoztathassuk nem egyenlő képességeinket; egyenlő lehetőségek, hogy különbözőek, eltérőek lehessünk; egyenlő lehetőségek, hogy azok lehessünk, amik csak akarunk. A kommunizmus az egyenlőség nevében lerombolja az ember szabadságát. Ráadásul az egyenlőség nem tartható fenn, egyszerűen képtelenség. Még Szovjet-Oroszországban sem létezett egyenlőség; csak lecserélték az osztályok címkéit. Először voltak a proletárok és a burzsoák; aztán meg az uralkodók és azok, akiken uralkodtak - és a különbségek sokkal nagyobbak lettek, mint azelőtt. Az egész ország egyfajta tompaságba süllyedt. A kommunizmus szürkévé és tompává teszi az embereket, elaltatja őket. Mivel senki sem érzi a szabadságot, hogy önmaga lehetne, az öröm eltűnik az életből. Senki nem érez lelkesedést, hogy másokért dolgozzon. Ez természetellenes és embertelen. Hogyan is érezhetnél lelkesedést, ha egy embertelen államnak dolgozol, egy államnak nevezett gépezetnek? Ha a gyermekeidért, a feleségedért dolgozol, az lelkesít. Ha a feleségedért dolgozol, mert szeretnéd, ha gyönyörű helyen élhetne, egy kis házikóban a hegyekben, akkor hatalmas lelkesedés tölt el. Mert szeretnéd, ha a gyermekeid egészségesek lennének - hatalmas lelkesedés tölt el. De kit érdekel az állam? Miért érdekelne? Az állam egy absztrakció; senki sem szeretheti az államot. A kommunizmus - az egyenlőség gyönyörű neve alatt - lerombolja a legértékesebb dolgot: a szabadságot. A szabadság a legvégső kincs. Semmi sincs, ami magasabb szinten lenne a szabadságnál, mert a szabadság által válik minden más lehetővé. Én teljes mértékben a kapitalizmus mellett vagyok. A kapitalizmus egészen máshogyan működik. Segít az embernek, hogy kifejezhesse magát, hogy alkosson, hogy kivirágozhasson a maga teljességében.

A VÁLTOZTATÁS IRÁNYÁNAK KIEJLÖLÉSE 33

És nem azt mondom, hogy a kapitalizmusban nincs semmi rossz. Megvannak a maga hibái - de azokról nem a kapitalizmus tehet. Az emberi butaság a felelős értük, az emberi tudatosság hiánya a felelős értük. A kapitalizmusnak rengeteg hibája van; nem tökéletes rendszer. A legtökéletesebb minden rendelkezésre álló rendszer között, de nem a tökéletes rendszer, mivel maga az ember nem tökéletes. Egyszerűen az embert tükrözi, minden illúziójával, minden gyarlóságával, minden tudatlanságával... de azt tökéletesen teszi. A kommunizmus erőfeszítés arra, hogy az ember kizárólag kenyéren éljen. A kenyér fontos, de csak azért, hogy általa énekelhess, szerelembe eshess, festhess. A kenyér fontos, de csak mint eszköz. A kommunizmus célt csinált az eszközből. Én támogatom a világ elnyugatiasodását, mert az elnyugatiasodás nem jelent mást, csak modernizációt. Felejtsd el a „Nyugat" szót. Az elnyugatiasodás modernizációt jelent: több technológiát, több tudományt és magasabb szintű technológiát, hogy képesek legyünk megőrizni ezt a Földet és törékeny ökológiai egyensúlyát. A világot modernizálni kell, és akkor a jövő nem lesz többé barátságtalan. Csakhogy a régi elme ellenzi ezt a modernizációt, és ez a legnagyobb probléma. A régi hagyományok óriási akadályként tornyosulnak az emberiség előtt. A régi, hagyományos elme programozottsága olyan erős, hogy az emberek öngyilkosságot követnek el. Azt hiszik, hatalmas kultúrájuk van, nagyszerű értékeik és nagyszerű eszméik... és közben mind rothadt! És a rothadt múlt miatt nem képesek megérteni a nagyszerű tudásnak ezt a modern áttörését, amely valóban Paradicsommá változtathatná a földet. Ezeket a régi mintákat le kell rombolni. Az emberek azt kérdik tőlem (főleg az indiaiak): „Mit teszel, hogy segíts Indiának kikeveredni ebből a hatalmas szegénységből?" Épp ez az, amit teszek, mert számomra ez nem csupán annak a kérdése, hogy az ember megy és ruhákat osztogat a szegényeknek; az nem segít. Nem annak a kérdése, hogy bármit is osztogassunk, nem jótékonykodás kérdése; hanem azé, hogy megváltoztassuk a gondolkodásmódjukat és gondolkodási struk-


túráikat. De van egy probléma: ők lesznek, akik a leginkább ellenállnak. Ennyire paradox az élet. Amit én mondok, az képes átfordítani a Kelet sorsát, az egész borzadályt gyönyörűséggé változtathatja, mégis a keleti emberek lesznek a leginkább ellenem, mert bármi, amit mondok, ellentmond a berögződéseiknek, az eszméiknek - évszázados, megkövesedett eszméiknek. Ezért van, hogy alig látsz itt egy-két indiait. A nyugati elme szavaim hallatán azonnal képes rám hangolódni. Ez azért van, mert én mindig kiállók a modern, az új mellett. A nyugati elme kapásból megért engem, és ellenállhatatlan vonzást érez, a keleti elme viszont egyszerűen zaklatottá válik. Abban a pillanatban, ahogy a keleti elme meghallja, amit mondok, ingerült és ellenséges lesz; elkezd védekezni. A keleti ember túlságosan összenőtt az elméjével, és az elméje minden problémájának az oka. Változtatni akar a problémáin, de ragaszkodik az elméjéhez. És ez a kettő együtt nem lehetséges. Először az elmét kell megváltoztatni; csak akkor tűnnek majd el a problémák. Hogy egy példát említsek: az egész Kelet szenved az elnyomott szexualitástól, a nagy elfojtásoktól, de újra és újra csak azon erősködnek, hogy milyen nagyszerű eszméik vannak a cölibátusról, a jellemről és az erkölcsről. És épp ezek azok az eszmék, amelyek elnyomottá teszik őket. Ezek azok az eszmék, amelyek megrekesztik őket, mert ha egyszer a szexualitást elnyomják, a teremtőerőt, a kreativitást nyomják el, mert a szexuális energia az ember teremtő energiája. A természet ezt a módot választotta, hogy segítsen kreatívvá válni. A szex kreativitás. Az ember, aki elnyomja szexuális késztetéseit, semmit sem lesz képes létrehozni; megreked. Akkor hát mit lehet tenni? Ha azt mondod nekik, legyenek egy kicsit szeretetteljesebbek, egy kicsit érzékibbek, egy kicsit érzőbbek, azonnal ellened fordulnak; jönnek azzal, hogy: „Akkor miért mondta a Buddha ezt és Mahavira azt? Te anyagiasságra tanítasz!" Én egyszerűen teljességre tanítok. És hadd mondjam el neked, hogy a Buddha világnézete nem teljes, csak részleges. De megértem őt, mert ha most sokan ellenem vannak, huszonöt évszázaddal a Buddha után, akkor vajon mennyire keltek volna ki a Budd-

A VÁLTOZTATÁS IRÁNYÁNAK KIJELÖLÉSE 35

ha ellen, ha ő is azokat a dolgokat mondta volna, amiket most én? Megértem, miért nem beszélt soha az ember teljes felemelkedéséről, hogy miért kellett részlegesnek maradnia. Még így is sok volt az indiaiaknak, és a buddhizmust kidobták az országból - még így is túl sok volt. Ha úgy beszélt volna, ahogyan most én beszélek, azonnal megölték volna. Képtelenség lett volna, a körülmények nem engedték meg, hogy totális fogalmakkal beszéljen az emberekhez. Én most megkockáztatom, hogy totális fogalmakkal beszéljek hozzád - és így egy sor felesleges bajba sodrom magam! Mehetnék és taníthatnám én is a régi, ostoba spiritualitást, és akkor India rettentő büszke lenne rám, és istenítenének. De nekem nem kell, hogy istenítsenek, és az sem, hogy India büszke legyen rám. Engem csakis az érdekel, hogy megváltoztassam végre az ország rothadt elméjét, hogy egy új vízióval ajándékozzam meg. És ne aggódj amiatt, hogy ha még több technológiát és ipart viszünk a világba, akkor a környezet elpusztul. Ne aggódj. Épp a technológia képes rá, hogy megtalálja a módját, hogyan lehet orvosolni ezeket a problémákat. A technológia az egyetlen lehetséges eszköz az ember kezében, hogy átalakítsa a külső világot. A külső világot teljesen át lehet alakítani. Képesek vagyunk rá, hogy még jobb ökológiai egyensúlyt teremtsünk, mint maga a természet, a természet módszerei ugyanis nagyon primitívek és kezdetlegesek. Mert mi az ember valójában? A természet legfejlettebb képződménye. Ha az ember nem képes egy jobb egyensúlyt létrehozni benne, akkor ki más lenne képes rá? Az ember a természet csúcspontja; az ember az, akin keresztül a természet képes lehet megoldani a problémáit. Nem gondolom, hogy a jövő sivár és barátságtalan volna. A jövő reményteljes és ragyogó. Azelőtt sosem volt így, mert az ember most először kerül egyre közelebb és közelebb ahhoz a ponthoz, ahol felszabadulhat minden munka alól. Az ember most először élhet luxusban, a luxus pedig azt jelenti, hogy kész a befelé fordulásra, mert nincs többé külső akadály. Akkor egyszerűen elindulhatsz befelé, el kell indulnod befelé: a külső út véget ért. Mindent, amit a külvilágban elérhettél, elértél... új kaland vár.


Ami a Buddhával történt, az a jövőben az egész emberiséggel megtörténhet. Ő luxusban élt - egy király fia volt -, és ennek a luxusnak köszönhetően felébredt. Mivel odakint nem volt semmi probléma, magába fordulhatott, és módot és eszközt találhatott rá, hogy belépjen a belső szentélybe. Elkezdte érdekelni a „Ki vagyok én?" kérdése. Ami a Buddhával történt, az egész emberiséggel megtörténhet, ha gazdaggá lesz odakint. A külső gazdagság a belépő a belső gazdagsághoz. Én a vallás olyan megközelítését tanítom, amely feltételezi a tudományt és a vallásosság olyan formáját, amely érző és érzéki. Olyan vallásosságot tanítok, amelyik elfogadja a testet, szereti a testet, tiszteli a testet. Olyan vallásosságot tanítok, amelyik földi, földközeli, amelyik szereti ezt a gyönyörű földet, és nincs ellene. A mi égi szárnyalásunk bázisa csakis a föld lehet.

A változtatás három megközelítése: reform, forradalom és lázadás Az emberi fejlődés három fokozaton megy keresztül: a reformon, a forradalmon és a lázadáson. A reform a legfelszínesebb: csak a külcsínt érinti, sosem hatol mélyebbre. Nem változtat máson, csak az ember felsőruházatán; a külsőségeken. Etikettel, illemmel látja el - egyfajta civilizáltsággal - anélkül, hogy bármi lényegit is megváltoztatna benne. Kifesti, kicsiszolja, kifényesíti, miközben mélyen a felszín alatt ugyanolyan marad. Nem más, mint illúzió, kitaláció. A tiszteletreméltóság látszatát kelti, és közben mindenkit képmutatóvá tesz. Jó modorra tanít, ez azonban ellenkezik a belső maggal. A belső magot még meg sem értették. A társadalom szempontjából azonban a reform olajozottságot jelent. A reform olyan, mint egy kenőanyag. Fenntartja a status quót, segít, hogy minden a régi maradjon - ami paradoxnak túnik, hiszen a reformista épp azt állítja, hogy megváltoztatja a társadalmat, pedig valójában nem tesz mást, csak új színekre festi a régit. A régi társadalom pedig sokkal könnyebben tud létezni az új színekben, mint a régiekben tudott volna. A régi rothadni kezdett; a reform egyfajta felújítás. A ház össze akar dőlni, a tartóoszlopok rogyadoznak, az alapok remegnek, te pedig mész és aládúcolod, hogy egy kicsivel tovább tartson. A reform a status quo szolgálatában áll: a múltat szolgálja, nem pedig a jövőt. A második megközelítés a forradalom; ez már egy kicsit mélyebbre megy. A reform csak az eszméket változtatja meg, a vezérelveket nem is érinti. A forradalom mélyebbre hatol, és elér a szerkezetig - de csak a külsőig, a belsőig nem. Az ember két síkon él: az egyik a fizikai, a másik a szellemi. A forradalom csupán a fizikai síkot érinti - a gazdaság, a politika, ezek tartoznak a fizikai síkhoz. Mélyebbre hatol, mint a reform, sok


régi dolgot lerombol, és sok újat teremt; de a létezés, az ember legbelsőbb lénye még mindig érintetlen marad. A forradalom az erkölccsel foglalkozik, a jellemmel; a reform a modorral, az etikettel, a civilizáltsággal - azáltal, hogy a személy formális viselkedését változtatja meg. A forradalom átszabja a külső vázat, és valóban megváltoztatja azt. Új struktúrát hoz létre, de a belső minta ugyanaz marad; a belső tudatosságot nem érinti. A forradalom tehát kettősséget, szakadást eredményez. Az első megközelítés, a reform képmutatást szül. A második, a forradalom skizofréniát, áthidalhatatlan szakadékokat. Az ember két részre hullik, és nincs híd, amely összekösse. Ezért van, hogy a forradalmárok megtagadják a lelket - Marx és Engels, Lenin, Sztálin és Mao mindannyian megtagadták a lelket. Meg kellett tagadniuk, nem fogadhatták el, hiszen akkor az egész forradalmuk felszínes játékká törpül, és nyilvánvalóvá válik, hogy amit tesznek, nem teljes. A reformista nem tagadja meg a lelket, ezt ne feledd. Ő elfogadja, mert számára nem jelent problémát - sosem megy ugyanis olyan mélyre, hogy egyáltalán elérje. Gandhi elfogadja a lelket ő reformista. A reformisták sosem mondanak nemet semmire; ők azok, akik mindenre csak igennel felelnek; rendkívül udvarias emberek. Hacsak nem válik abszolút szükségessé, nem utasítanak el semmit, mindent elfogadnak. A forradalmárok azonban megtagadják a lelket. Meg kell tagadniuk, mert másképp a forradalmuk részlegesnek tűnik. A harmadik megközelítés a lázadás. A lázadás egyenesen a lényegi magból fakad: a tudatosság szintjén hat, radikális; átalakít, alkímikus. Új lénnyel ajándékoz meg; nem csupán új testtel, új ruhákkal, hanem egy új lénnyel. Új ember születik. A tudatosság történetében háromféle gondolkodó létezett: a reformer, a forradalmár és a lázadó. Manu, Mózes, Gandhi - ők a reformerek, a legfelszínesebbek. Keresztelő Szent János, Marx, Freud - ők a forradalmárok. És végül Jézus, a Buddha, Krishnamurti - ők a lázadók. Megérteni, mi a lázadás, annyi, mint megérteni, mi a vallásosság. A vallásosság lázadás, totális átalakulás. A vallásosság a múlt

A VÁLTOZTATÁS HÁROM MEGKÖZELÍTÉSE 39

megszakítása, az új kezdete, a régi teljes elvetése. Semminek sem kell folytatódnia, mert ha valami folytatódik, az fenntartja a régit. A reform átfesti a felszínt. A forradalom lerombolja a külső szerkezetet, a belsőt azonban érintetlenül hagyja. A forradalom utáni kommunista társadalmakban a belső ember ugyanaz maradt, odabent semmi változás nem történt, egy csepp sem. Ugyanaz az elme él tovább - ugyanaz a zsugori, nagyravágyó, egoista elme; ugyanaz az elme, amely Amerikára vagy a kapitalista országokra is jellemző. De a társadalom külső váza megváltozott. A törvények, az állam, a gazdaság, a politika külső struktúrája - ezek megváltoztak. És ha egyszer a rendőri erőt, a kormányzati hatalmat megdöntik, az emberek újra visszaesnek a régi mintákba. A centralizált, forradalom utáni társadalom csakis erőszakkal kormányozható, nem lehet demokratikus, mert ha megengednék az embereknek, hogy függetlenek legyenek, azzal megengednék, hogy ismét behozzák az életükbe a belső létezést. És a belső létezés még mindig ott van - csak elnyomták, elbarikádozták; nem élhetik át. Úgy kell élniük, ahogy a kormány diktálja, nem élhetnek a belső létezésük szerint. Épp ezért a kommunista társadalmak alapvetően diktatórikusak. És azok is maradnak, mert ott van bennük a félelem, hogy ha szabadságot adnak az embernek, akkor, mivel a tudatossága még mindig megvan - a kapzsisága megvan, a nagyravágyása megvan, és mindene, ami mindig is volt, megvan újra dolgozni kezd benne. És akkor az emberek gazdaggá és szegénnyé válnak, hatalmassá és gyengévé. Az emberek elkezdik kihasználni egymást, és birokra kelnek céljaikért. Persze, akik ezeket a társadalmakat vezetik, most is épp ezt teszik. Hruscsov például imádott dicsekedni az autóival, annyi volt neki. Más álmodni sem mert ilyesmiről az akkori Oroszországban, pedig mindenki szeretett volna autót. Az egész csak kényszer volt, nem valódi forradalom. A valódi forradalom spontán. Az ilyen forradalmat lázadásnak hívják. Még néhány különbség e között a három fogalom között, és megérted, miről beszélek. A reform nem kíván tőled sokat. Azt mondja: „Csak díszítsd fel

40


a bejárati ajtódat." Nem számít, ha közben az egész házad mocsokban úszik. Nyugodtan élhetsz mocsokban, csak ne hagyd, hogy a szomszédok meglássák. Az elülső verandának gyönyörűnek kell lennie, mert ez az, ami a szomszédjaidat érdekli, nem a belső létezésed, a belső házad. Elmennek a házad előtt, és csak a bejárati ajtót látják. Csinálj, amit akarsz, csak a hátsó ajtónál csináld. Az elülső ajtó tehát egyfajta látszattá válik, kirakattá, vitrinné, amit a szomszédok megbámulhatnak. Valójában a hátsó ajtónál élsz, nem pedig az elülsőnél. Az csak ott van, mint egy mesterséges kreálmány; sosem ott mész be a házba, és sosem ott mész ki - csakis azért van, hogy mások lássák. Nézd meg jól az elülső ajtódat - mindenkinek van belőle. Úgy hívják, álarc, maszk, személyiség, szerep: rúzs, púder és kencefice; szerepekkel ruház fel téged. Te valójában nem az vagy, az csak festék. A forradalom egy kicsivel mélyebbre hatol, de csak egy kicsivel. Átrendezi a szalonodat, hogy meghívhass magadhoz másokat. Indiában ez nagyon gyakran előfordul. Indiában a szalon általában pazar és csillogó, de meg ne próbálj beljebb menni! Az emberek konyhája olyan mocskos és undorító, a fürdőszobáról pedig ne is beszéljünk. De senki sem törődik a konyhával és a fürdőszobával; csak a szalon érdekli őket. Mert ez az, ahol találkozol a vendégeiddel. Ez hamis; nem érinti az igazi lényedet, de segít fenntartani a tekintélyedet. Erről szól az erkölcs - egy gyönyörű szalon. És ha megengedheted magadnak, még egy Picassót is kiakaszthatsz a szalonod falára. Csak azon múlik, mennyi pénzed van. Épp a minap olvastam egy rövid történetet: Charlie sétálni vitte egy másik városból való barátját, George-ot a belvárosba. Épp a látnivalókat csodálták, amikor George megjegyezte: - Mondd csak, látod azt a csinos lányt ott? Felénken mosolyog ránk. Ismered? - Igen, az Betty - húsz dollár. - És az a barna vele? Apám, micsoda formák!

A VÁLTOZTATÁS HÁROM MEGKÖZELÍTÉSE

41

- Dolores - negyven dollár. - Á, de nézd, ki jön ott! Ezt nevezem én első osztálynak! - Glória - nyolcvan dollár. - Istenem! - kiáltott fel George. - Hát nincs ebben a városban egyetlen jóravaló lány sem? - Dehogynem - felelte Charlie. - Csak az ő tarifájukat nem tudnád kifizetni. Az erkölcs csak idáig képes hatolni, ezen túl elbukik és elpárolog. Mindenkinek megvan a maga ára. Még az erkölcsös embernek is. Figyeld meg magad - ha az utcán sétálva találsz ezer dollárt, talán megpróbálod megkeresni a gazdáját. De ha tízezret találsz, már elgondolkozol... megkeresd azt, aki elveszítette, vagy inkább ne? Ha pedig százezret találsz, már nincs semmilyen kérdés, elteszed magadnak. Ez mutatja, milyen mély az erkölcsösséged - ezer, tízezer, százezer; mindenkinek megvan az ára. Ez az, amennyit az ember megengedhet magának, ezen túl túlságosan nagy az áldozat. Az erkölcsösség ott már nem éri meg! És akkor kész vagy erkölcstelenné válni. Az erkölcsös ember sosem tökéletesen erkölcsös; csak néhány rétege az, ezek mögött pedig ott lapul az erkölcstelenség. Ezért van, hogy bármelyik erkölcsös embert viszonylag könnyedén ráveheted az erkölcstelenségre. Csak azon múlik, hogy kitalálod-e, mi az ára. Azt hallottam, Naszruddin molla egyszer együtt utazott egy nővel az első osztályon. Rajtuk kívül más nem volt a fülkében. Bemutatkozott, aztán így szólt: - Velem töltené a ma éjszakát? A nő erre nagyon dühös lett, és kikelt magából: - Mit gondol? Elment az esze? Mégis, mit képzel rólam? Nem vagyok én kurtizán! A molla azt felelte: - Pedig tízezer dollárt fizetnék. A nő erre nyájasan mosolyogni kezdett, közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.


A molla ekkor azt mondta: - Mit szólna tíz dollárhoz? A nő ismét rákezdett: - Mit gondol rólam! A molla pedig így szólt: - Tudom jól, kicsoda ön. Csak egy kicsit alkudozunk még az áron. Mindig csupán ár kérdése az egész. Ajánlj tíz dollárt, és a nő kikel magából. Ajánlj tízezret, és a nő kezes báránnyá változik. És eszedbe ne jusson kinevetni - ez mindenkire igaz. Az erkölcs nem változtat meg. Mélyebbre hatol ugyan, mint a reform, magasabb az ára, de lényed valódi magvát érintetlenül hagyja. A reform részleges forradalom. A forradalom külső forradalom. A lázadás belső forradalom. És csakis akkor, ha a belső megtörtént, válik biztossá - addig megbízhatatlan. A reform képmutatóvá tesz, a forradalom pedig hasadt elméjűvé. Csakis a lázadás tudja megadni neked létezésed totalitását, a spontaneitást, az egészséget, a teljességet. A reform tekintéllyel ajándékoz meg. Ha tekintélyre vágysz, a reform elegendő. Műanyag személyiséggel ruház fel. Kívülről csodálatosnak tűnsz majd. Belül rothadt és büdös leszel, ezt azonban senki sem látja majd, és senki sem fogja tudni kiszagolni; a műanyag megvéd. Belül egyre mocskosabbá és mocskosabbá válsz, de kívül úgy tűnik majd, mintha minden rendben volna. A forradalom szakadást idéz elő benned. Szentet csinál belőled, de azon az áron, hogy közben elnyomja a bűnöst. A bűnös nem olvadt fel a szentben, hanem levágták róla. A forradalom kettős személyiséggé tesz: két külön világot hoz létre benned. A természetest lenyomja a mélybe, és ráteszi az erkölcsöst. A felül lévő pedig, az erkölcsös személyiség megpróbálja majd irányítani az alul lévőt, a természetes személyiséget. Csakhogy a természetes nagyon erős - még jó, hiszen természetes! Tehát vissza fog vágni; csak arra vár, hogy találjon egy gyenge pontot, és visszaszivároghasson az életedbe. Időről időre be fogja szennyezni erkölcsössé-


43

gedet, és bűntudatot kelt benned, te pedig állandó konfliktusban állsz majd önmagaddal, mert senki sem győzedelmeskedhet a természetes fölött. Intellektuális tartásod erkölcsösségedet erősíti - egész lényed azonban a természetest. Az erkölcsös a tudatos, a természetes a tudattalan. A tudatos nagyon kicsi, a tudattalan pedig kilencszer erősebb, kilencszer nagyobb, mint a tudatos. De te csak a tudatost ismered, úgyhogy a tudatos elmében az erkölcsösség csak fújja tovább a nótáját, míg a tudattalanban, amelyik kilencszer hatalmasabb, mindenféle erkölcstelenségek növekednek, és fúrják egyre mélyebbre gyökereiket. Ez pedig egyszerre tesz szentté és bűnössé - a bűnöst elnyomja, és ő csupán a megfelelő pillanatra vár majd, hogy kitörhessen, hogy bosszút állhasson. Ezért olyan szomorúak és zavarodottak az emberek, mert az összes energiájukat elpazarolják ebben a konfliktusban. Állandó feszültségben élnek. A szent sosem lazíthat, folyton aggódik és fél - fél a saját lényétől, akit megtagadott. És akit megtagadott, mindeközben még mindig ott van! Előbb-utóbb ledobja magáról az erkölcscsőszt, az egoistát, a tudatos színlelőt! Meg fogja buktatni a színlelőt. A szent folyamatosan az őrület határán sétál. És ezt te tudod jól. Mindig, amikor megpróbálsz szent lenni, tudod, hogy folyamatosan az őrület határán sétálsz. Elég egy apróság, és máris elveszíted egyensúlyodat, és minden józanságod elillan. A neurózis egyre csak növekszik benned, hízik, ha kettős életet élsz. A lázadás belső forradalom. A lázadás a „bentből" indul, a reform a „kintből". Sose indulj kívülről. A legeslegbelső magból indulj. Valódi létezésedből. A reform megmondja, mit tegyél. A forradalom megmondja, hogyan legyél szentebb, hogyan pallérozd a jellemed, hogyan tegyél szert jobb tulajdonságokra. A forradalom kemény héjat hoz létre körülötted, egy páncélt, amely megvéd a külsőtől és a belsőtől egyaránt. Kemény acélpáncélt - ezt hívják „jellemnek". Egy igazi emberi lénynek nincs jelleme. Jézusnak nem volt jelleme, és épp ez volt a baj, mert ha lett volna, a zsidók nem gyű-


lölték volna annyira. Folyékony volt; nem volt jelleme, nem volt páncélja. Nyitott volt, sebezhető, védtelen, mert nem volt erkölcsbíró. Nem szent volt, hanem bölcs. A reform úriemberré tesz, a forradalom szentté, a lázadás pedig bölccsé. Jézus bölcs volt, ahogyan a Buddha is. Amit tettek, azt nem egy bizonyos erkölcsiség nevében tették, hanem egy bizonyos megértésből fakadóan; nem a múltban keletkezett szabályok alapján, hanem spontán tudatosságból. A lázadás tudatosságon alapul, a forradalom jellemen, a reform külsőségeken. Kezdd azzal, hogy tudatosabbá válsz, és akkor legeslegbelülről fogsz indulni. Hagyd, hogy a fény kiáradjon onnan, és elöntse egész lényedet. Kintről lehetetlen elindulni. Elindulni csakis bentről lehet - ahogyan a mag is belülről növekszik, csírázik, hogy végül hatalmas fa váljon belőle. Engedd, hogy a belső munka is ilyen legyen - mint egy mag, amely növekedésnek indul. A reform fércmunka, toldozás-foldozás, ide is egy kicsit, oda is egy kicsit, az alapokat azonban sosem érinti. A reform támogathatja a forradalmat, de ellene is hathat - rajtad múlik. Kétféle reformer létezik: aki előkészíti a terepet a forradalom számára, és aki megpróbálja elejét venni a forradalomnak. A reform ugyanis azt az érzést kelti, hogy a dolgok kezdenek jobbá válni. És akkor mi szükség forradalomra? Minek tetéznénk a bajt? A reform reményt ad, és az emberek így már nem akarnak lázadni. Vagyis tőled függ, hogy milyen hatással lesz. Az ember, aki tisztában van a dolgokkal, a reformból is képes erényt kovácsolni; olyasvalaki azonban, aki nem tudatos, képtelen a forradalom eszközévé tenni a reformot - épp ellenkezőleg, az ő kezében a reform a forradalom akadálya lesz. És ugyanez a helyzet a forradalommal is. A forradalom a lázadás előszobája lehet, de csakis akkor, ha tudatossággal párosul; másképp a gátjává válik amikor az ember azt gondolja: „Most, hogy megvolt a forradalom, mi szükség rá, hogy mélyebbre menjünk? Már így is túl sok." A reform tehát lehet gát, és lehet segítség, tlgyanez igaz a forradalomra is. Az egész a te tudatosságodon múlik, a te megértéseden - azon, hogy mennyire érted az életed.


45

Legyen hát ez az egyik legalapvetőbb szabály az életben és a munkában: hogy végső soron minden a megértésen múlik, a megértés mélységén. Még olyasvalamiből is, amit nagy segítségnek szántak, válhat nagy akadály, ha hiányzik a megértés. És még olyasvalami is, ami amúgy méreg, megértéssel gyógyszerré változtatható. Minden gyógyszer méregből készül: a gyógyszerek mégsem ölnek, hanem segítenek az embereknek visszanyerni az egészségüket. A megfelelő kezekben a méreg gyógyszerré válik; a rossz kezekben pedig még a gyógyszer is méregnek bizonyulhat. A világ és a társadalom megtagadása vajon velejárója a lázadó szellemnek? A múlt telis-tele van olyanokkal, akik megtagadták a világot és a társadalmat. A világról való lemondás részévé, sőt alapvető elvévé vált szinte az összes nagy vallásnak. A lázadó azonban csakis a múltat tagadja meg. Egyetlen vezérelve, hogy nem ismétli meg a múltat; valami újat hoz a világba. Akik megtagadták a világot és a társadalmat, valójában csak elmenekültek. Felelősségeiket tagadták meg, és nem értették meg, hogy abban a pillanatban, hogy megtagadták a felelősségeiket, a szabadságukat is megtagadták. Ez az élet összetettsége: a szabadság és a felelősség együtt tűnik el, vagy együtt marad veled. Minél jobban szereted a szabadságot, annál inkább készen állsz vállalni a felelősséget. De a világon kívül, a társadalmon kívül nincs lehetőség a felelősségvállalásra. Nem szabad elfelejtened, hogy mindent, amit megtanulsz, a felelősségvállaláson keresztül tanulsz meg. A múlt minden szépségétől megfosztotta a „felelősség" szót. Majdhogynem a kötelességgel tették egyenlővé, pedig nem így van. A kötelesség olyasvalami, amit az ember nem szívesen végez, egyfajta szellemi szolgaság gyanánt. Kötelességeid lehetnek a szüleid felé, a férjed felé, a gyermekeid felé - ezek nem felelősségek. Nagyon fontos, hogy megértsd a „felelősség" szót - valójában válaszkészséget jelent Az ember kétféleképpen cselekedhet: az egyik a reakció, a másik a válasz. A reakció mindig régi berögződések eredménye; me-


chanikus. A válasz jelenlétből fakad, tudatosságból; nem mechanikus. A válasz képessége pedig egyike a fejlődés legnagyobb alapelveinek. Ilyenkor nem rendelésre, nem parancsra cselekszel, hanem egyszerűen követed a saját tudatosságodat. Úgy működsz, akár egy tükör, visszaadod a helyzetet, és válaszolsz rá - nem emlékezetből, nem a múltbéli tapasztalataid alapján, amelyeket hasonló szituációkban szereztél; nem ismétled meg korábbi reakcióidat, hanem frissen, ebben a pillanatban cselekszel. Sem a helyzet nem régi, sem a válaszod nem az - mindkettő új. Ez a képesség a lázadó egyik fő ismérve. Ha megtagadod a világot, és elmenekülsz az erdőkbe és a hegyekbe, valójában egy tanulási helyzet elől menekülsz el. Egy himalájai barlangban nem kell semmiféle felelősséget vállalnod, de ne feledd, hogy felelősség nélkül fejlődni sem tudsz; tudatosságod megreked. A fejlődés érdekében szembe kell nézned a felelősségeiddel, vállalnod kell őket. Akik elmenekülnek, igazából gyávák, és semmi közük a lázadókhoz - noha eddig mindig azt gondolták róluk, hogy ők a nagy lázadó szellemek. Nem, nem azok, szimplán csak gyávák. Képtelenek megbirkózni az élettel. Tisztában vannak a gyengeségükkel, a gyarlóságukkal, és úgy gondolják, jobb, ha inkább elmenekülnek; mert akkor nem kell szembenézniük ezzel a gyengeséggel és gyarlósággal, és nem kell vállalniuk a kihívásokat. De kihívások nélkül hogyan akarsz fejlődni? Nem, a lázadó nem tagadja meg a világot és a társadalmat, sok más dolgot viszont igen. Megtagadja például az úgynevezett erkölcsösséget, amelyet a társadalom rákényszerít; megtagadja az úgynevezett értékeket, amelyeket a társadalom rákényszerít; és megtagadja a tudást, amelyet a társadalom nyújt. Nem tagadja meg a társadalmat mint olyat, de megtagad mindent, amit a társadalomtól kapott. Ez az igazi lemondás. A lázadó a társadalomban él, harcol, küzd. A tömegben maradni, és közben nem engedelmeskedni a tömegnek, csakis a saját tudatosságunk szerint élni - ez a fejlődés óriási lehetőségét rejti magában. Segít, hogy a legjobbat hozd ki magadból; méltóságot ad.


47

A lázadó harcos. Hogy lehetnél harcos egy himalájai barlangban? Kivel akarsz ott harcolni? A lázadó a társadalomban marad, de úgy, hogy közben nem része többé a társadalomnak - ez az ő tagadása és ez az ő lázadása. Nem jellemző rá a makacsság, a konokság, az egoizmus; nem vagdalkozik vakon. Ha valamiről úgy látja, hogy helyes, annak engedelmeskedik, de ilyenkor is mindig a saját érzéseit követi, és nem mások parancsait. És ha azt látja, hogy valami nem helyes, akkor nem engedelmeskedik, bármibe kerüljön is ez az engedetlenség. Inkább feszítsék keresztre, minthogy eltűrje a szellemi szolgaságot. A lázadó helyzete rettentően izgalmas: minden pillanatban új problémákkal néz szembe, hiszen a társadalomnak megvan a maga rögzült működése, megvannak a rögzült mintái és eszményei. A lázadó azonban nem követheti ezeket a fix eszményeket - csakis a saját belső hangja után mehet. Ha a szíve azt súgja: nem, akkor nincs az a módszer, nincs az az erő, amely rávehetné, hogy igent mondjon. Őt magát megölheted, de lázadó szellemét sosem pusztíthatod el. Az ő tagadása sokkal nagyobb, mint Gautama Buddháé, Mahaviráé és még sok millió társuké - ők egyszerűen megtagadták a társadalmat, és elmenekültek az erdőkbe és a hegyekbe. Ez könynyebb út, de nagyon veszélyes is, mert a fejlődés ellen való. A lázadó megtagadja a társadalmat, de benne marad, és pillanatról pillanatra küzd. Így pedig nem csak ő maga fejlődik, de a társadalomnak is megmutatja, hogy egy sor dolog, amelyről azt hiszik, hogy jól van úgy, valójában nem működik. Nagyon sok dolog, amelyet erkölcsösnek tartanak, valójában erkölcstelen; nagyon sok dolog, amelyet bölcsnek tartanak, valójában nem úgy van. Az összes társadalom például kivétel nélkül mindig is nagyra értékelte a nők szüzességét. Általánosan elfogadott ideál, hogy egy nőnek meg kell őriznie érintetlenségét a házasság előtt. A nők vaginájában van egy apró, vékony hártya, amely megakadályozza, hogy a sperma eljusson a petesejthez. Az első dolog, ami a férfit érdekli, az ez a kis hártya, hogy vajon ép-e vagy sem. Ha nem az, a lány nem szűz. Pedig néha lovaglás,


fáramászás vagy baleset során is átszakadhat, megsérülhet, jóllehet a lány még szűz. A középkorban egy ilyen lánynak lehetetlen volt férjet keríteni, úgyhogy voltak orvosok, akik mesterséges hártyákat készítettek, és beültették a nők vaginájába, hogy szűznek tűnjenek, függetlenül a valóságtól. Az ostobaság nem ismer határokat. A szüzességnek valójában nem szabadna számítania egy igazán megértő társadalomban. A szüzesség ugyanis azt jelenti, hogy a nő nincs tisztában vele, mi vár rá a házasság után. Egy együttérzőbb társadalom engedélyezi a fiúknak és a lányoknak a házasság előtti szexet, hogy tudják, mire készüljenek, és eldönthessék, valóban akarják-e vagy sem. Egy nőnek meg kellene engedni, hogy minél több partnerrel ismerkedjen meg a házasság előtt - és ugyanígy egy férfinak is -, mert csak akkor tudja kiválasztani a megfelelő párt, ha előtte sok tapasztalatot szerzett sok különböző emberrel. És mégis az ostobaságot hirdetik a szüzesség nevében, az erkölcsösség nevében. Az ostobaságot semmi szín alatt nem támogathatjuk. Az egyik fő ok, amiért az egész világon ennyire nyomorultak a házasemberek, épp az, hogy nem volt lehetőségük sok nővel vagy férfival kapcsolatot létesíteni, mielőtt házasságra léptek volna; ha lett volna, nagyobb körültekintéssel választhattak volna, és több eséllyel találhatták volna meg a megfelelő embert, akivel harmonikusan kiegészítik egymást. Ehelyett asztrológushoz fordulnak - mintha a csillagokat egy cseppet is érdekelné, hogy kivel kötünk házasságot, mintha a csillagokat egy cseppet is érdekelnénk egyáltalán! Tenyérjóshoz mennek - mintha a kezükön futó vonalak képesek lennének megmondani, ki a megfelelő társ számukra. Születési diagramot készíttetnek, és elemzik azokat... mindezek a dolgok tökéletesen értelmetlenek. Hogy mikor születtél te, és mikor született ő, annak semmiféle köze nincs ahhoz, hogy milyen lesz a közös életetek. Ez mind ésszerűsítés. Az ember mindenféle módokon megpróbálja magát megnyugtatni, hogy ő igenis mindent megtett, hogy megtalálja a neki való párt.


49

Egyetlen módja van, hogy az emberek megtalálják a nekik való párt, mégpedig az, ha hagyják, hogy a fiatal fiúk és lányok minél több partnerrel létesítsenek kapcsolatot, és így megismerjék a különbségeket a sok nő és a sok férfi között. Akkor aztán képesek lesznek eldönteni, ki az, akivel egymásnak szöges ellentétei, ki az, akivel csak langyos vízre számíthatnak, és kivel vannak szenvedélyes harmóniában. Ezen kívül nincs más módja, hogy megtalálják a megfelelő partnert. Egy lázadó szellemű embernek fel kell ismernie ezeket az ideálokat, bármilyen ősiek is, hogy aztán a saját tudatossága és megértése szerint cselekedhessen - és ne a berögzült társadalmi minták szerint. Ez az igazi lemondás. Lao-ce, ő egy igazi lázadó volt - sokkal igazibb, mint Gautama Buddha vagy Mahavira, mert ő benne maradt a világban, a világban harcolt, miközben a saját fénye szerint élt, és küzdött, ahelyett hogy elmenekült volna. Annyira bölcs volt, hogy a császár meghívta, legyen az első számú tanácsadója. De ő egyszerűen nemet mondott. Azt felelte: „Nem működne, mert lehetetlen, hogy mi ketten ugyanazokra a következtetésekre jussunk a dolgokat illetően. Te azok szerint az ideálok szerint élsz, amiket az ősapáid hagytak rád; én a saját tudatosságom szerint." A császár azonban ragaszkodott hozzá; nem értette, mi lehet a gond. A legelső napon, amelyet Lao-ce az udvarban töltött, bevittek egy tolvajt, akit rajtakaptak, hogy a főváros leggazdagabb emberétől lopott. Bevallotta tettét. Leo-ce mind a gazdag embernek, mind a tolvajnak hathónapnyi börtönbüntetést adott. A gazdag erre így szólt: - Micsoda? Engem loptak meg, én vagyok az áldozat, és még én kapok büntetést? Te megőrültél, vagy mi? A történelem során még soha emberfia nem látott ilyet, hogy megbüntessék azt, akitől loptak. Lao-ce így felelt: - Igazság szerint nagyobb büntetést kellene adnom neked, mint a tolvajnak - túlságosan is vajszívű vagyok veled -, mert összeharácsoltad a város összes vagyonát. Azt hiszed tán, hogy a pénz az égből hullik alá? Ki tette ezeket az embereket földönfutóvá, hogy

50


tolvajjá kell lenniük? Ezért te vagy a felelős. És ez lesz az ítéletem mindig, ha lopáson kapnak valakit; mindkét fél börtönbe fog menni. A te bűnöd sokkal súlyosabb; az övé semmi a te bűnödhöz képest. Ő szegény, és ezért te vagy a felelős. Lehet, hogy ellopott valamennyit a kincseidből, de ez nem nagy bűn. Az a pénz valójában azé a rengeteg szegényé, akiktől te elvetted. Te csak azzal foglalkoztál, hogy egyre gazdagabb és gazdagabb legyél, miközben a többi ember egyre szegényebb és szegényebb lett. A gazdag ember azt gondolta magában: „Ennek teljesen elment az esze." - Látni akarom a császárt - erősködött. Annyira gazdag volt, hogy még a császár is tőle kért kölcsön. Megengedték hát neki, ő pedig elmesélte, mi történt. Végül így szólt a császárhoz: - Ha nem küldöd el ezt az embert az udvarodból, te is rács mögé kerülsz, ahogyan én - hiszen te honnan szerezted a kincseidet? Ha én bűnös vagyok, a te bűnöd még sokkal nagyobb. A császár értette, miről beszél. Úgyhogy így szólt Lao-céhez: - Talán igazad volt, amikor azt mondtad, nehezünkre esne ugyanazokra a következtetésekre jutni a dolgokat illetően. Ezennel felmentelek a szolgálat alól. Ez az ember igazi lázadó volt; a társadalomban élt, a társadalomban küzdött. Egy lázadó elme csakis úgy gondolkozhat, ahogyan ő gondolkozott. Ő nem reagált - különben az előzmények és a törvények szerint járt volna el. De őt nem érdekelték az előzmények és a törvények; ő csakis saját magába nézett, és úgy ítélte meg a helyzetet. Miért van ennyi szegény ember? Ki ezért a felelős? Egyértelműen azok, akik túlságosan meggazdagodtak, ők az igazi bűnösök. A lázadó megtagadja a társadalmi eszményeket, erkölcsöket, vallásokat, filozófiákat, szertartásokat és babonákat, de nem a társadalmat magát. Nem gyáva, hanem harcos. Végig kell mennie a saját útján, és ki kell taposnia az ösvényt más lázadók előtt. Ami pedig a világot illeti... a világ és a társadalom nem ugyanaz. A múltban az úgynevezett vallásos emberek mind a társadalmat, mind a világot megtagadták. A lázadó a társadalom ellen harcol, megtagadja ideáljait, és közben szereti a világot - mert


51

a világ, a létezés a mi életünk forrása. Ha megtagadjuk, az életellenes. De az összes vallás életellenes, élettagadó. A lázadónak életigenlőnek kell lennie. Magához kell ölelnie mindazokat az értékeket, amelyek széppé, szerethetővé teszik az életet, amelyek gazdagítják a világot. Ez a mi világunk - mi a részei vagyunk, és ő a mi részünk -, hogyan is tagadhatnánk meg? Hova mehetnénk, hogy megtagadjuk? A világ ugyanúgy ott van egy himalájai barlangban, mint egy zsúfolt piactéren. A világot táplálnod kell, mert az is táplál téged. A világot tisztelned kell, mert az éltető forrásod. Minden élet, ami az ereidben folyik, minden öröm és boldogság, ami történik veled, a létezésből fakad. Ahelyett, hogy elszaladnál előle, vesd bele magad még jobban; fúrd le a gyökereidet még mélyebbre, egészen az élet, a szeretet és a nevetés forrásáig. Táncolj, ünnepelj! ünneplésed közelebb visz a léthez, mivel a lét maga egy folyamatos ünneplés. Örömöd, áldottságod, csended közelebb visz a csillagok csendjéhez; a létezéssel való megbékélésed megnyitja előtted az összes ajtót, amely a csodákra nyílik. Ez a megvilágosodás egyetlen módja. A világot nem elítélni kell, hanem tisztelni. A lázadó becsüli a létezést, és mérhetetlen hódolattal viseltetik az élet iránt, bármilyen formában jelenjen is meg - legyen akár férfi, nő, fa, hegy, csillag. A lázadó minden alakjában tiszteli az életet. Ez az ő hálája, ez az ő imája, ez az ő vallása, ez az ő forradalma. Lázadónak lenni egy teljesen új létforma kezdete, egy teljesen új életstílusé; egy új emberiség kezdete, egy új emberé. Szeretném, ha az egész világ lázadóvá válna, mert csakis ebben a lázadásban tudjuk kibontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket, és kibontani illatos virágainkat. Nem leszünk többé elnyomott egyének tömege, ahogy annyi évszázad óta... az ember a legelnyomottabb az állatok között. Még a madarak is sokkal szabadabbak, sokkal természetesebbek, sokkal inkább összhangban élnek a természettel. Amikor a nap felkel, nem kopogtat minden egyes fa törzsén, hogy: „Kelj fel, az éjjel véget ért." Nem megy oda minden egyes madárfészekhez, hogy: „Rajta, kezdjetek énekelni, itt az idő."


Nem, a nap csak felkel, a virágok pedig maguktól kinyílnak. A madarak énekelni kezdenek - de nem felső parancsra, hanem egy elkerülhetetlen, örömteli és áldott belső késztetés nyomán. Egyszer egy ideig professzor voltam egy szanszkritot oktató főiskolán. Mivel a tanárok szálláshelye még nem készült el, én pedig egyedül voltam, úgy szervezték, hogy a diákokkal lakjak együtt egy kollégiumban. Szanszkrit főiskola volt, a régi, hagyományos elveket követte: a diákoknak minden reggel hajnali négykor kellett felkelniük, hogy aztán hideg zuhanyt vegyenek, és ötre felsorakozzanak imádsághoz. Én akkor már sok év óta magamtól ébredtem fel, amikor még sötét volt, nagyon korán reggel... a diákok pedig nem tudták, hogy professzor vagyok, mivel a tanítás még nem kezdődött el. A kormány valójában hibázott, amikor odaküldött arra a főiskolára, mivel nem volt képesítésem, hogy szanszkritot oktassak. Hat hónapjukba telt, míg helyrehozták a tévedésüket. A bürokrácia a világon a leglassabb, ahogy a fény a leggyorsabb. Szöges ellentétei egymásnak: a fény és a bürokrácia. Szóval nem volt semmi dolgom, a diákok pedig nem tudták, hogy professzor vagyok... úgyhogy láttam, amint ima helyett meggyalázták Istent, az elveket és az egész szertartást; télvíz idején hideg vízben zuhanyozni - az egész nem volt más, csak kényszerűség. Amikor láttam, mi folyik ott, azt mondtam: „Ez különös... ahelyett, hogy imádkoznának, épp az ellenkezőjét teszik. Talán ez a hat év a főiskolán elég lesz nekik, hogy soha életükben ne akarjanak többé imádkozni. Soha életükben nem fognak többé korán kelni, soha - ez a hat év kínzás épp elég tapasztalat lesz nekik." Aztán azt mondtam az igazgatónak: - Nem helyes az imát kötelezővé tenni. Az imát nem lehet kötelezővé tenni; a szeretetet nem lehet kötelezővé tenni. Mire ő így felelt: - Nem, ez nem kényszer kérdése. Ha visszavonom a rendelkezést, a diákok akkor is imádkozni fognak. - Próbálja meg! - feleltem.

A VÁLTOZTATÁS HÁROM MEGKÖZELÍTÉSE 53

Úgyhogy az igazgató visszavonta a rendelkezést. A következő reggelen rajtam kívül senki sem kelt fel négykor. Fogtam magam, és bekopogtattam az igazgató szobájának ajtaján. Ő maga is aludt - ahogyan előtte is mindig, tudniillik sosem vett részt a hajnali imádságon. Azt mondtam: - Jöjjön és nézze meg, hogy egyetlen diák sem kelt fel az ötszázból, és egyetlen diák sem imádkozik. A madarak nem kényszerűségből énekelnek. Ez a kakukk nem igazgatói rendelkezésre mondja a magáét, és nem azért, mert kell - egyszerűen együtt örül a nappal és a fákkal. A létezés egy megállás nélküli ünnep. A virágok nem parancsra bontják szirmaikat - nem kötelességük. Amit tesznek, válasz - válasz a napnak, tisztelet, ima, hálaadás. A lázadó természetesen él, és természetes válaszokat ad, összehangolódik a létezéssel. Egzisztenciális lény. Ez írja le legjobban a lázadót: egzisztenciális lény. A létezés az ő temploma, a létezés az ő szentírása, a létezés az ő egész filozófiája. Nem egzisztencialista, hanem egzisztenciális; a létezés az ő tapasztalata. Együtt létezik a fákkal, a folyókkal, a hegyekkel. Nem tagad, és nem ítélkezik: a szíve csakis hatalmas tisztelettel és hálával van tele. Számomra ez a hála az egyetlen imádság.

Ami szétszakít bennünket: vallás, politika és babona Ha a vallások eltűnnének a világból, nagyon sok ostoba dolog tűnne el velük együtt. Ellenzik a születésszabályozást, holott nagyon jól tudják, hogy Isten egyetlen fia Jézus - Isten egyetlenegy fiút teremtett az egész örökkévalóságban. Minden bizonnyal ő is a születésszabályozást gyakorolja; különben miért lenne csak egyetlen fia? Legalább még egy lány is kellene mellé. De a vallások a születésszabályozás ellen vannak, az abortusz ellen, és cseppet sem törődnek vele, hogy ezzel a túlnépesedéssel a világ a vesztébe rohan. Ez a halál pedig különösen kegyetlen lesz, mert nem azonnal következik be. Amikor egy ember éhen hal, azt hosszú hónapok szenvedése előzi meg. Egy egészséges ember három hónapig húzza étel nélkül, csak azután hal meg. Egy egészséges embernek ugyanis mindig van valamennyi energiatartalék a testében, amelyet szükséghelyzetekre tartalékol. De még a legszegényebb és legbetegebb embernek is beletelik néhány napba, esetleg néhány hétbe, hogy éhen haljon. Az éhezés néhány hete pedig maga a pokol. De a vallások csak azzal törődnek, hogy minél több gyermek szülessen - mert a több gyermek több hatalom, több szavazat és több ágyútöltelék a háborúban. Húsz-harminc évig teljes születésszabályozást kell gyakorolni. Ez nem demokrácia kérdése, hanem élet és halál közti választás. Ha az egész világ elpusztul, mire megyünk a demokráciával? Akkor aztán lehet demokrácia - „a sírok a síroknak a sírokért" -, mert ember nem lesz már egy szál se. A vallások hemzsegnek a babonáktól, amelyek gátat szabnak az értelemnek, a tisztánlátásnak és a lehetőségnek, hogy egy új emberrel ajándékozzuk meg a világot.


Egy dolog biztos: a régi típusú emberiség halálra van ítélve. De ha képesek vagyunk világosságot gyújtani az emberek fejében, akkor egy újfajta emberiség még túlélheti a válságot. Az új ember világpolgár lesz - nem lesznek nemzetek. Vallásos lesz, de úgy, hogy közben nem lesznek vallások. Tudományos lesz, de nem pusztító; egész tudománya a teremtést szolgálja majd. Kegyes lesz, együttérző és szeretetteljes - de nem fogad cölibátust. Az teljes őrültség. Aki a cölibátusra esküszik, az nem normális. Az új ember felhagy minden olyan kísérlettel, amely növeli a hőt a földi atmoszférában, mert az élet előbbre való a kísérleteknél. Az új ember nem fog rakétákat fellőni, hogy kilyuggassa az ózonpajzsot, és a lyukakon keresztül halálos sugarak érjék el légkörünket; erre semmi szükség. Vagy ha mégis, meg kell találnunk a módját, hogy befoltozzuk azokat a lyukakat - hogy amint a rakéta elhagyja a légkört vagy belép rajta, a lyuk összezáruljon mögötte. Ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzuk, hogy a tengerek megint kiöntsenek, mint régen, amikor minden elpusztult... és most még Noé bárkája sem segíthetne rajtunk, mert ez az ár sosem húzódna vissza. Egy új ember, aki levetette a múlt minden terhét - meditatívabb, csendesebb, szeretetteljesebb... Az összes egyetemnek, ahelyett hogy lényegtelen tantárgyakra pazarolná az idejét, arra kellene koncentrálnia, hogy növelje az emberekben a tudatosságot. De úgy tűnik, a foci fontosabb. Az egyik legostobább játék a világon... és mégis, emberek milliói szinte megőrülnek, ha valahol focimeccset játszanak. Van egy barátom - egyetemi professzor aki minden alkalommal szabadságot vesz ki, ha focimeccs van. Ha nem tud elmenni személyesen, hogy megnézze, akkor beül a tévé elé. Egyszer voltam nála, Amritsarban él. A televíziót először Pakisztánba hozták be, mert Pakisztán szövetségese Amerikának; Indiában csak majdnem húsz évvel később jelent meg. Amritsar viszont csak tizenöt mérföldre van Pakisztántól, úgyhogy ott is fogták a pakisztáni adást, már akkor, amikor Indiában még nem is volt tévé. Szóval ennél a barátomnál laktam, és teljesen elegem lett belőle, hogy a szobában ültünk, mert a tévében focit közvetítettek... ek-

AMI SZÉTSZAKÍT B E N N Ü N K E T 57

kora ostobaságot! Emberek milliói eszüket vesztik tőle, mintha valami életbevágóan fontos dologról lenne szó. És amikor a csapat, akiknek szurkolt, veszített, képes volt földhöz vágni a tévékészüléket, úgy felidegesítette magát. Mondom neki: - Te nem vagy normális! Ezt, mondjuk, már amúgy is tudtam, de mit követett el az a szerencsétlen tévékészülék? Erre azt feleli: - Annyira dühös vagyok. Ez olyan igazságtalan. Erre én: - Akár igazságtalan, akár nem, a tévékészülék nem tehet róla. Mire ő: - Itt nem a tévékészülékről van szó. Olyan mérges lettem, hogy szét kellett zúznom valamit. A Kalifornia Egyetemen egy éven át vizsgálták, mi történik, amikor az emberek bokszmeccset néznek - ami az egyik legvisszataszítóbb dolog a világon: az emberek beverik egymás orrát. A boksz azt bizonyítja, hogy Charles Darwinnak igaza volt: az ember az állatoktól ered, és még mindig rendelkezik állati ösztönökkel. A Kalifornia Egyetem vizsgálata rendkívül jelentős: azt találták, hogy mindig, amikor valahol bokszmeccset játszanak, a bűnözési ráta azonnal tizennégy százalékkal megnő, és még legalább egy hétig azon a szinten is marad - tizennégy százalékkal megnő! Csupán azáltal, hogy az emberek nézik, amint más emberek püfölik egymást, felébred a bennük lévő állat - és az eredmény: több gyilkosság, több nemi erőszak, több öngyilkosság. Hét napba telik, mire lenyugszanak, és a bűnözési ráta visszatér a normál szintre. Ennek ellenére a bokszot még mindig nem tiltották be. És tanúja lehetünk egy új jelenségnek is, ez pedig az, hogy apró gyerekek követnek el bűncselekményeket, ami azelőtt sosem fordult elő - tizenkét-tizenhárom éves fiúk próbálnak megerőszakolni lányokat; kilenc-tíz éves fiúk gyilkolnak és végeznek ki embereket; hét-nyolc évesek drogoznak. A drogok ma már nem csak a felnőttek körében jelentenek problémát, hanem az általános iskolás gyerekeknél is. Mégis úgy tűnik, senki sem foglalkozik vele, miért történik mindez. Pedig meg lehetne előzni. Az emberek azért nyúlnak a drogok-


hoz, mert nélkülük elviselhetetlen félelmet és ingerültséget élnek át, a drogok pedig legalább néhány órára letompítják az elméjüket. Csakhogy a problémák visszatérnek. Egyetlen módja van, hogy elejét vegyük a drogozásnak: ha minden egyes oktatási intézményben bevezetjük a meditációt. Betilthatjuk a drogokat, de akkor feketén fogják árulni. Meg kell tanítani az embereknek egyéb módszereket, amelyekkel megőrizhetik elméjük nyugalmát, csendjét és derűjét, és akkor nem lesz szükség ilyesmire. Egy tizennégy éves, nemi erőszakot elkövető fiú jelzi, hogy ideje megváltoztatni a szexhez való viszonyunkat. A fiúknak és a lányoknak koedukált kollégiumokban kell nevelkedniük; nem szabad tiltani nekik, hogy szexuális életet éljenek. Egy bizonyos korig nincs semmi probléma, hiszen a lányok nem eshetnek teherbe, vagyis az egész csak játék, amelyben örömüket lelhetik. A nemi erőszak ezzel szemben bűn - és mi vagyunk érte a felelősek. Mire a lányok elérik azt a kort, hogy képesek teherbe esni, minden intézményben elérhetővé kell tenni számukra a tablettát. Sőt ma már a férfiak számára is gyártanak tablettát; a lány és a fiú is szedheti. Néha előfordul, hogy valaki elfelejti bevenni, mégis együtt van a szeretőjével, és nem kívánt terhesség az eredmény persze mindenki úgy gondolja, hogy „ez velem nem történhet meg...". Ma már létezik olyan tabletta is, amelyet a szeretkezés után kell bevenni. Igy még biztonságosabb. A dolgokat tudományos megközelítéssel kell tanítani, és nem babonákkal; akkor lehetséges, hogy az embernek van jövője. Ha komoly lépéseket teszünk mindazon veszélyek ellen, amelyekkel az emberiség ma szembenéz, akkor van rá esély, hogy egy új ember, egy jobb ember, egy természetesebb ember, egy egészségesebb ember, egy vallásosabb ember élhessen a jövőben... egy világ, ahol nincsenek háborúk, nincsenek nemzetek, nincsenek vallások... egy világ, amely békés és szeretetteljes... egy világ, amely az igazságot, az áldást és az eksztázist keresi. De ha nem keresünk megoldást ezekre a problémákra most azonnal, akkor nincs jövőnk.


Problémáink nemzetköziek, megoldásaink azonban nemzetiek. Pedig egyetlen nemzet sem képes megoldani őket. Én ebben hatalmas kihívást és egyben hatalmas lehetőséget is látok. A nemzeteket össze kell vonni egyetlen világkormány alá. A második világháború előtt a Nemzetek Ligája egyszer már megpróbálta, de elbuktak. Nem csináltak mást, csak vitáztak. A második világháború pedig teljesen lerombolta a Nemzetek Ligájának hitelességét. A szükséglet azonban továbbra is megmaradt, ezért kellett megalapítani az Egyesült Nemzeteket. Az ENSZ éppúgy kudarc, mint a Nemzetek Ligája volt. Ugyanúgy csak egy vitaklub, mert nincs semmi hatalma. Nincs végrehajtó ereje, csupán formális testület. Világkormányt szeretnék. Minden nemzetnek fel kell ajánlania a katonaságát és a fegyvereit a világkormánynak. Persze, ha világkormány van, akkor nincs többé szükség se katonaságra, se fegyverekre. Kivel háborúznánk? Egyelőre lehetetlennek tűnik, hogy a bolygók közt megtaláljuk azt a szomszédot, akinek hadat üzenhetnénk. A nemzetek elavulttá váltak, ennek ellenére még mindig léteznek - és ez a legeslegnagyobb probléma. Ha úgy szemléljük a világot, ahogyan egy madár, az a különös érzésünk támadhat, hogy minden egyebünk megvan, csupán egy egységes emberiségre lenne szükségünk. Indiának annyi szene van; Oroszországnak egyáltalán nincs szene, van viszont rengeteg búzája. Indiában a lakosság fele éhezik; szüksége van a búzára, nem ehet szenet. Mégis, a Szovjetunióban Sztálin idején a mozdonyokat búzával fűtötték szén helyett. Nem volt szenük, volt viszont egy csomó gabonájuk. Egyszerű megoldásnak tűnt elégetni a búzát, arra azonban nem gondoltak, hogy valójában emberek millióit égették el, akik közben meghaltak, mert nem volt mit enniük. A problémák az egész világot érintik. Ezért a megoldásoknak is ki kell terjedniük az egész világra. És teljesen világos, hogy vannak dolgok, amelyekre az egyik helyen nincs szükség, a másikon viszont maga az élet múlik rajtuk. A világkormány azt jelenti, hogy egészében szemlélik a bolygó helyzetét, és eljuttatják a dolgokat oda, ahol szükség van rájuk. Erről szól az egységes emberiség.

60


Míg Etiópiában ezer ember halt éhen naponta, Európában és Amerikában több milliárd dollárnyi értékű élelmiszert borítottak az óceánba, csak mert időközben egy jobb gyártási technológiát fejlesztettek ki. Ha valaki kívülről nézi, mit művel az emberiség, azt gondolhatja, megőrültek. Emberek ezrei halnak éhen, és közben hegynyi vajat és más élelmiszereket borítanak az óceánba? De Európában és Amerikában is milliók élnek, akik nem tudnak elegendő élelmet venni maguknak. Tehát nem is arról van szó, hogy valaki másnak kellene adni, az a kérdés, hogy odaadják-e a sajátjaiknak! Itt azonban összetetté válik a probléma, hiszen ha ingyen élelmet adnak emberek millióinak, akkor a többiek kérdezgetni kezdik: „Nekünk miért kell fizetnünk az élelemért?" És akkor az árak zuhanórepülésbe kezdenek. Ha pedig az árak leesnek, a gazdák nem lesznek érdekeltek többé a termelésben - miért is lennének? Vagyis félnek, hogy megbomlik a gazdasági egyensúly, miközben emberek milliói halnak éhen az utcákon, a „felesleges" élelmiszert pedig még mindig az óceánba borítják. És ha mindez még nem elég, emberek milliói fekszenek nagybetegen és halnak meg amerikai kórházakban mindenféle olyan betegségben, amelyet a túlevés okoz. Már ott tartunk, hogy nem lehet őket egyedül hagyni otthon, mert felzabálják az egész hűtőszekrényt! Míg ők annyit esznek, hogy belehalnak, odakint az utcán más emberek abba halnak bele, hogy nincs mit enniük. Távolabbi perspektívából kell szemlélnünk a világot, teljes egészében, egyetlen nagy egységként. Problémáink olyan helyzetbe hoztak bennünket, hogy vagy öngyilkosságot követünk el, vagy tökéletesen át kell formálnunk az embert és minden régi hagyományát, minden régi berögződését. Azok a minták, azok az oktatási rendszerek, azok a vallások, amelyeket az ember idáig követett, nagyban hozzájárultak a jelenlegi válsághoz. Ez a világválság összes eddigi kultúránk, összes eddigi filozófiánk, összes eddigi vallásunk végterméke. Mind hozzájárultak - mivel soha, senki nem gondolt az egészre; mindenki csak egy apró darabot látott, és nem foglalkozott a teljes képpel. Mindenki csak egy adott adagot vett el az életből, a maradékot pedig figyelmen kívül hagyta, jóllehet lényegileg hozzátartozik. Az emberek még most is olyan dol-

AMI SZÉTSZAKÍT B E N N Ü N K E T

61

gokat művelnek, amelyek elpusztítják a földet. És azok, akik ezeket a dolgokat művelik, mindeközben nagy nevek mögé bújnak: nemzetek, vallások, politikai ideológiák, a kommunizmus címszava mögé. Úgy tűnik, az ember ezekért a dolgokért él - a kommunizmusért, a demokráciáért, a szocializmusért, a fasizmusért. Pedig a valóságban mindennek az emberért kellene lennie, és ha valami ellene van, akkor egyáltalán nem szabadna léteznie. Az emberiség egész múltja tele van ostoba ideológiákkal, amelyekért keresztes hadjáratokat folytattak, gyilkoltak és elevenen elégettek másokat. Be kell fejeznünk ezt az őrültséget egyszer és mindenkorra. Tehát először is a nemzeteknek kell menniük, ha azt akarjuk, hogy a világ megmaradjon; aztán a vallásoknak. Egy emberiség épp elég - nincs szükség külön Indiára, külön Angliára és külön Németországra. Ahogyan egy vallásosság is elég: meditáció, igazság, szeretet, hitelesség, őszinteség, ezeknek az alapvető értékeknek nincs szükségük semmilyen névre - hindu, keresztény, muszlim... csupán egyetlen vallásosság, egyetlen minőség, nem pedig valamiféle szervezet. Amint a szervezettség megjelenik, megjelenik vele az erőszak is, mert egyből lesznek más szervezetek, amelyekkel konfliktusban állnak. Igen, természetesen azok az emberek, akik hasonló érzéseket táplálnak, hasonló örömöknek hódolnak, nyugodtan gyülekezhetnek. De nem szabad szervezeteket, hierarchiákat, bürokráciát létrehozni. Először a nemzetek, aztán a vallások, és harmadízben egy olyan tudomány, amely teljes egészében egy jobb életért van, több életért, egy magasabb szintű intelligenciáért, több kreativitásért - és nem azért, hogy még több háborút szüljön, és hogy pusztítson. Ha ez a három dolog megvalósul, az egész emberiség megmenekülhet attól, hogy vezetői - legyenek bár vallási, politikai vagy társadalmi vezetők - elpusztítsák. A válság egy bizonyos értelemben jó, hiszen választásra kényszeríti az embereket. Meg akarsz halni, vagy egy teljesen új életet akarsz élni? Halj meg a múltnak, dobj el mindent, amit örököltél, és kezdj tiszta lappal, mintha épp most pottyantál volna erre a földre. Aztán kezdj el együttműködni a természettel, és nem úgy


kezelni, mint az ellenségedet, hanem mint a barátodat, és az ökológia hamarosan ismét organikus egységként működik majd. A károkat helyre lehet hozni; nem olyan nehéz ismét zölddé varázsolni a földet. Ha túl sok fát vágtak ki, még többet kell ültetnünk. És a tudomány segítségével elérhetjük, hogy gyorsabban nőjenek, és nagyobb lombjuk legyen. Különböző gátakat építhetünk a folyók medrébe, hogy ne öntsék el az olyan szegény országokat, mint amilyen Banglades. Ugyanaz a víz pedig elektromos áramot termelhet, és falvak százait láthatja el fénnyel éjszakánként és meleggel télvíz idején. Az egész nagyon egyszerű. Minden probléma egyszerű, csak az alapokkal van a gond. Az imént említett három dolog mindent megtesz, hogy életben maradjon, még azon az áron is, hogy az egész világ belepusztul. Megértek rá, hogy eltűnjenek, de nem fogják maguktól kijelenteni, hogy: „Minden katonánkat és fegyverünket átadjuk egy világszervezetnek." A nemzetek funkciója nagyon egyszerű lesz: vasútvonalak, postahivatalok, egy kisebb rendőri erő, hogy kézben tartsa a belső ügyeket. Katonaságra azonban nincs szükség. Emberek milliói szolgálnak a hadseregeknek, ami teljesen hiábavaló. Őket át lehet irányítani a kreatív művészetek, a gazdálkodás, a kertészkedés felé. És mivel jól képzett emberekről van szó, olyasmit is el tudnak végezni, amit mások nem. Ha egy hadsereg képes olyan gyorsan felépíteni egy hidat - márpedig ezzel tréningezik őket -, akkor képes házakat is építeni a rászorulók számára. A tudomány ma már meg tudná oldani - ha többé nem csak a háborúval foglalkozna, és azzal, hogy még több hadifelszerelést gyártson -, hogy annyi ételt állítson elő, hogy a mostaninál több ember élhessen vígan ezen a földön. Emberek milliárdjai élhetnének éhezés nélkül, betegség nélkül. De ehhez a tudományt ki kellene engedni a nemzetek kezéből, amelyek arra kényszerítik a tudósokat, hogy egyre újabb fegyvereket és pusztító technológiákat dolgozzanak ki. A tudósok ma úgy működnek, mintha rabszolgák lennének. Azt akarom, hogy az egész világ tudja: ha nem vagyunk készek rá, hogy egyek legyünk, fel kell készülnünk, hogy el fogunk tűnni


63

erről a bolygóról. De remélem, vannak értelmes emberek, akik szeretnének életben maradni, és szeretnék, ha ez a gyönyörű bolygó még szebb lenne, és az emberiség még intelligensebb. Attól tartok viszont, hogy az emberiség egy része még fel sem fogta, mekkora a veszély, amely pillanatról pillanatra közeledik felénk. És végül szükség van rá, miután megtettük ezt a három alapvető változtatást, hogy megadjuk a nagy elismerést és tiszteletet a kreatív embereknek, bármilyen dimenzióban tevékenykedjenek is. Meg kell tanulnunk, hogyan alakíthatjuk át az energiáinkat; ahelyett hogy elnyomnánk, kifejezésre keli juttatnunk őket a szeretet, a nevetés és az öröm által. Ez a föld több mint Paradicsom, nem kell innen sehova mennünk. A Paradicsom nem olyasvalami, ahová el kellene jutni, hanem valami, amit meg kell teremteni. Ez pedig rajtunk múlik. Ez a válság lehetőséget teremt a bátor embereknek, hogy elszakadjanak a múlttól, és új módon kezdjenek élni - nem egy kicsit másképp, nem úgy, hogy folytatják a múltat, nem jobban, mint a múltban, hanem egy teljesen újfajta módon. Keresd, hogy miként viszonyulhatnál a dolgokhoz egy teljesen újfajta módon. Felejtsd el a házasságot, és kezdj el gondolkodni rajta, hogyan fedezhetnéd fel az életet. Felejtsd el minden hitedet, és kezdj el meditálni, hogy megtaláld valódi önmagadat, mert ha sikerül, magát a létezés leglényegét találod meg. Ez pedig halhatatlan és örökkévaló. Ezért, akik eddig meglelték, elmondhatatlan gyönyörűségre és áldásra leltek. Több boldog emberre van szükségünk itt, a földön. A nukleáris fegyverek és pusztító háborús gépezetek önmagukban képtelenek működni. Emberek működtetik őket, emberi kezek mozgatják őket. Egy kéz, amely ismeri a rózsa szépségét, nem képes bombát dobni Hirosimára. Egy kéz, amely ismeri a szerelem szépségét, nem képes halállal töltött fegyvert fogni. Elmélkedj el ezen egy kicsit, és megérted, miről beszélek. Azt mondom, terjeszd a nevetést, terjeszd a szeretetet, terjeszd az életigenlő értékeket, és ültess még több virágot szerte e földön. Becsülj meg mindent, ami szép, és ítélj el mindent, ami embertelen és nem emberhez méltó. Vedd vissza a földet a politikusok és


a papok kezéből, és megmented a világot, teljesen új jelenséggé változtatod új emberi tudatosságoddal. Mindezt pedig most kell megtenned, mert az idő sürget. A mi dolgunk itt az, hogy tudatosságra tanítsuk az embereket, több szeretetre, több világosságra, több örömre, és terjesszük a táncot és az ünnepet a földön. Ha egyetlen állításban akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám: ha képesek vagyunk boldogabbá tenni az emberiséget, akkor nem lesz harmadik világháború. Giovanni szeretne biciklizni egyet, úgyhogy úgy dönt, megkéri a barátját, Mariót, hogy adja kölcsön neki a kerékpárját. A barátja házáig tartó úton így gondolkozik magában: „Mario biztos azt fogja mondani, hogy vigyázzak a biciklijére, de én majd megnyugtatom, hogy ne aggódjon; aztán azzal jön, hogy a nővérének szüksége van rá, erre meg azt felelem majd, hogy időben visszahozom; ekkor pedig biztosan nagyon megijed, és azt mondja, ilyenkor nem szokás biciklizni..." Végül, amikor végre megérkezik Mario házához, Giovanni felnéz a barátja ablakára, és elordítja magát: - Hé, Mario! Tudod mit, menj a fenébe a bicikliddel együtt! Hamish MacTavish már vagy negyven éve nem látta régi barátját, Gordon MacPhersont. Úgyhogy amikor egy nap egymásba botlanak az utcán, rögtön a legközelebbi kocsmába sietnek ünnepelni. - Csodás lesz újra meginni egy italt ennyi év után - mondja Gordon. - Az biztos. De ne feledd, hogy most te fizetsz. Baleset történik az építkezésen. Seamus odarohan Paddyhez, aki egy halom törmelék között fekszik. - Mondd, Paddy, meghaltál, hogy ilyen nagyot estél? - kérdezi Seamus. - Igen, persze - feleli Paddy. - Ej, te gazember! - mondja Seamus. - Amekkora egy hazug vagy te, azt se tudom, higgyek-e neked vagy se. - Ez bizonyítja, hogy meghaltam, te idióta - feleli Paddy. - Ha élnék, nem mernél szemtől szemben hazugnak nevezni.


65

És még egy utolsó... Hamish MacTavish épp az öreg Fordjával száguldozik, amikor lemeszeli a rendőr. - Elnézést, uram - mondja a zsaru. - Belefújna ebbe? - Hát persze - feleli Hamish. - Mit szeretne, mit játsszak, jiget vagy reelt? - Nem, nem - mondja a rendőr. - Ez itt azt jelzi, mennyit ivott. - Ó, arra semmi szükség - válaszolja Hamish. - Van nekem ilyenem otthon... Feleségül vettem! Miért ellenzed ennyire a vallásokat? Hát nem töltenek be fontos szerepet azáltal, hogy morális iránytűként szolgálnak az emberek viselkedéséhez? Ellenzek minden intézményes vallást, kivétel nélkül, azon egyszerű oknál fogva, hogy az igazságot nem lehet intézményesíteni. Az nem politika, hanem szeretetteljes viszony az egyén és a létezés közt; nem lehet szervezeti keretek közé szorítani. Nincs szükség papokra, nincs szükség teológusokra, nincs szükség templomokra. Hát nincs az égen elég csillag, hogy csodáld őket és hódolj nekik, és telve a létezés iránti imával és hálával, lerogyj a földre? Nem elég a sok virág, fa, madár, hegy... a naplemente vagy egy gyönyörű napfelkelte? A létezés annyi gyönyörűséggel vesz körül bennünket, mi pedig fogjuk magunkat, építünk egy szűkös kis tömlöcöt, és templomnak nevezzük. Azt hisszük, ha oda járunk, az vallásosság? Egy olyan ember prédikációját hallgatni, aki nem ébredt rá semmire - lehet, hogy tudós, de nem megvilágosodott; csupa idézetekben beszél, de képtelen a saját igazát hirdetni - egyszerűen időpocsékolás. Keress valakit, aki rálelt az igazságra, és időzz vele. Idd a jelenlétét; nézz bele a szemébe. Érezd a szívét, és hagyd, hogy a szíved vele dobbanjon, és akkor talán megízleled, mi a vallás. De a vallást nem lehet intézményesíteni. Az igazságot még kifejezni sem lehet, nemhogy megszervezni. Kifejezhetetlen. Akik megtapasztalták, sokat beszéltek róla, de


egyikük sem volt képes pontosan megmondani, mi az. Beszélnek és beszélnek róla, és közben remélik, hogy egyszer sikerül feltörniük a héját. Nem mesterség, amelyet megtanulhatsz; sokkal inkább hasonlít egy betegségre, amelyet csak elkapni lehet. Amikor egy olyan ember közelében időzöl, aki ismeri az igazságot, megvan rá az esélyed, hogy te is elkapd. A világ összes misztikusa, bármely korban élt is, egy dologban egyetértett: az igazságot képtelenség levinni a nyelv szintjére. A teológusok épp az ellenkezőjét teszik. Az összes misztikus úgy véli, hogy az igazságot nem lehet megszervezni, keretbe foglalni, mert az tisztán individuális viszony. A szerelemnek vajon vannak intézményei? Pedig a szerelemhez legalább két ember kell; az személyközi. A vallás viszont tökéletesen személyes. Rajtad kívül senki mást nem foglal magában. Nincs szükség rá, hogy egy tömeghez tartozz, legyen az a katolikusoké, a protestánsoké, a keresztényeké, a hinduké, a muszlimoké vagy a buddhistáké. Ezek a tömegek csak lerombolták az esélyt, hogy az ember elérjen az igazsághoz, mivel azt a hamis látszatot keltették, hogy ehhez nincs szükség keresésre. „Jézus tudja - csak hinned kell Jézusban"; „A Buddha tudja; csak higgy a Buddhában"; „Nem kell tenned semmit." Olyan olcsóvá tették az igazságot, hogy az egész világ hisz, és közben sötétségben él, és ezeregy hazugságban. Először is, a hit maga hazugság. Hogyan hihetnél benne, hogy a Buddha elért az igazsághoz? Hogyan hihetnél benne, hogy Jézus elért az igazsághoz? Még a saját kortársai sem hittek neki, te pedig húsz évszázaddal később élsz! A kortársai azt gondolták, csak egy kellemetlen alak. Egyáltalán nem volt ínyükre a jelenléte, épp ellenkezőleg, el akarták távolítani. És te azt mondod, tudod, hogy ő ismerte az igazságot? Mégis, milyen alapon? A hited nem más, mint stratégia önmagad becsapására. Nem akarsz rálépni a keresés, a kutatás, a felfedezés fáradságos útjára. Igenis fáradságos, mert el kell dobnod a babonáidat, és meg kell szabadulnod egy sor berögződésedtől, amelyet a múlt égetett beléd, és amely megakadályoz benne, hogy megismerd az igazsá-


67

got, hogy megismerd önmagad. Ebben semmilyen hit nem segíthet, a vallások pedig kivétel nélkül hiten alapulnak - ezért is nevezik hitnek őket, a vallásos embereket pedig hívőnek. Az igazság keresés, és nem hit. Kutatás, és nem hit. Kérdés, amelynek a nyomába kell eredned, és az út hosszú lesz. Hogy elkerüld ezt a hosszú utat, könnyen hiszékennyé válsz. Könnyen a csapdájába esel bárkinek, aki kész kihasználni hiszékenységedet. És egy tömeghez tartozni természetesen kényelmes. Hatszázmillió katolikus él a földön; kényelmes, hiszen azt érzed, hogy hatszázmillió ember nem tévedhet. Te lehet, hogy tévedsz, de hatszázmillió ember nem tévedhet. És mindenki más is abból a hatszázmillióból ugyanezt gondolja. Mégyszázmillió hindu érzi úgy, hogy igaza van; másképp miért hinne négyszázmillió az ő igazában? És ugyanez a helyzet a muszlimokkal, a buddhistákkal és az összes többi vallással is. Az igazság keresése a magány útja a magányba. Mindezek a vallások egy tömeg részévé tettek bennünket, mi pedig függővé váltunk ezektől a tömegektől. Elvették tőlünk az egyéniségünket, elvették a szabadságunkat, elvették a józan ítélőképességünket. Cserébe pedig kaptunk egy hamis hitet, ami mögött nincs semmi. Én nem ellenzem egyik konkrét vallást sem, én az összes vallást ellenzem. Az én álláspontom az, hogy a vallásos tapasztalás személyes tapasztalás. Egy buddha talán ismeri az igazságot, de abban a pillanatban, ahogy a buddha meghal, az igazsága elpárolog, akár egy illat. Amikor egy virág meghal, mi történik az illatával? Feloldódik az egyetemesben. És ez így van jól, hogy mindenkinek újra és újra meg kell találnia; különben az igazság nagyon unalmas lenne. Az egész egy nagy kaland, eksztázis - és mindig is az marad, mert nem lehet megvásárolni, nem lehet kölcsönvenni, nem lehet ellopni, és nem lehet elhinni. Csakis keresni lehet, és rátalálni. És maga ez a keresés gyönyörű. Minden pillanata öröm, mert minden pillanatban kihullik valami az életedből. Teljesen be vagy temetve hazugságokkal. Minden lépésnél lehullik rólad egy maszk, és fokozatosan meglátod alatta az igazi arcodat. És végül, amikor


az összes hamisság eltűnt, te magad leszel a fény, és ez a vallásosság pillanata. Szeretném, ha az egész világ vallásossá válna - nem szervezett vallások keretében, hanem egyéni keresés révén, amely minden embernek a saját szabadságából származik. Akkor lesz tekintélyünk. Akkor aztán, akár beszélünk, akár nem, még a csendünk is szentbeszéd lesz, és még a mozdulataink is megtelnek malaszttal. Akik fogékonyak, azonnal megérzik a megvalósult ember vonzását, a szeméből áradó mágneses erőt, a jelenlétét. Nincs szükség rá, hogy bárkit megtérítsünk; minden térítés viszszataszító. Amikor olyasvalakivel találkozol, aki ismeri az igazságot, egyszerűen beleszeretsz. Szó sincs térítésről, egyszerűen nem tehetsz mást. Még ha te nem is akarod, valami új irányba húz, egy új dimenzió felé. Alapjában véve amellett vagyok, hogy az egyénnek legyen meg a szabadsága, hogy megkereshesse az igazságot. Sajnos ez együtt jár azzal, hogy elleneznem kell a szervezett vallásokat. De nem örömmel teszem, ez a piszkos munka, amit el kell végeznem. Bíráltad az Egyesült Nemzetek által kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mégpedig azért, mert - ahogy fogalmaztál - minden esetleges jó szándéka ellenére képmutató, és nincs tisztában az igazságtalanságok és az emberi szabadság megsértésének valódi okaival. Te mit javasolnál annak érdekében, hogy az emberi jogokat mindenkor tiszteletben tartsák abban az új emberi közösségben, amelyet elképzelsz? Az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata mindenekelőtt azt mutatja, hogy az emberiség még ma is számos szolgaság jármát nyögi. Másképp nem volna szükség egy ilyen nyilatkozatra. Maga a szükséglet jelzi, hogy az embert évezredek óta becsapják - és mindezt olyan ravasz módon teszik, hogy hacsak nem emelkedsz felül az emberiségen, nem vagy képes meglátni, milyen láthatatlan béklyók közt élsz, milyen láthatatlan börtönben, és gúzsba kötve senyved minden ember. Az én nyilatkozatom az emberi jogokról tíz alapvető tételből áll.

AMI SZÉTSZAKÍT BENNÜNKET 69

Az első az élet. Az embernek joga van a méltósághoz, az egészséghez, joga van a fejlődéshez, hogy kibonthassa virágait. A végső virágba borulás az ő alapvető joga. Magokkal születik, de a társadalom nem biztosítja számára a talajt, a megfelelő gondoskodást és a szeretetteljes légkört. Épp ellenkezőleg, a társadalom mérgező légkörrel veszi körül, amely tele van indulattal, gyűlölettel, pusztító hajlamokkal, erőszakkal, háborúval. Az élethez való jog azt jelenti, hogy többé nem szabad háborúnak lennie. Ahogyan azt is, hogy többé senkit sem kényszeríthetnek, hogy belépjen bármilyen hadseregbe és háborúzzon; mindenkinek joga kell, hogy legyen megtagadni a szolgálatot. De nem így történik. Emberek ezreit csukták börtönbe - főleg fiatal, érzékeny és intelligens embereket -, amiért nem voltak hajlandóak háborúba menni. Visszautasításukat bűnként kezelték - pedig ők csak azt mondták, hogy nem akarnak más emberi lényeket gyilkolni! Az ember nem holmi dolog, amelyet gondolkodás nélkül elpusztíthatunk. Ő az egyetemes fejlődés csúcsa. Nincs az az ok, amely megmagyarázná, ha elpusztítjuk - se vallás, se politika, se szocializmus, se fasizmus, se bármi más. Az ember minden ok felett áll, és az embert semminek az oltárán nem lehet feláldozni. Meglehetősen furcsa, hogy míg az ENSZ nyilatkozatban fekteti le az emberek alapvető jogait, egy szót sem szól azoknak a fiataloknak az ezreiről, akik börtönben vesztegetik el az életüket csak azért, mert nem voltak hajlandóak az élet ellen cselekedni. De a jelenségnek mélyebb gyökerei vannak, amelyeket meg kell értenünk. Az élethez való jog csakis egy bizonyos, másfajta légkörben lehetséges, amely ma nincs jelen a földön. Allatokat gyilkolunk, madarakat gyilkolunk, tengeri élőlényeket gyilkolunk pusztán játékból. Nincsen bennünk semmi tisztelet az élet iránt. Pedig az élet ugyanaz, öltsön akár emberi vagy bármilyen más formát. Amíg az ember nem döbben rá, milyen erőszakot követ el az állatok, a madarak ellen, nem jöhet tisztába a saját élethez való jogával sem. Ha nem tiszteled mások életét, milyen jogon követelhetnéd ezt a tiszteletet saját magadnak?


Az emberek vadásznak, feleslegesen gyilkolásszák az állatokat. Egyszer vendégségben jártam Jamnagar maharadzsa kastélyában. Több száz oroszlánt és szarvast mutatott - jobban mondva a fejüket. Az egész kastély tele volt velük, ő pedig büszkén mutogatta őket: - Ezeket az állatokat én öltem meg. Azt kérdeztem tőle: - Te kedves embernek tűnsz. Mondd, mi okod volt rá? Mit vétettek ezek az állatok ellened? Így felelt: - Ez nem ok kérdése, vagy azé, hogy bármit is vétettek volna ellenem. Ez csak játék. Mire én: - Akkor nézd csak meg a másik oldalról: ha egy oroszlán megölne téged, az is csak játék volna? A feleséged, a gyermekeid, a testvéreid - vajon bármelyikük is képes lenne azt mondani, milyen csodálatos játék volt? Nem, tragédia lenne! Ha megölsz egy állatot, az csak játék; de ha az állat öl meg téged, az katasztrófa. Ez a kettős mérce bizonyítja őszintétlenségedet, hamisságodat. Ő pedig : - Erre még sosem gondoltam. Ennek ellenére az emberiség nagy része húsevő; mindenféle más életformákat megeszik. Az életnek, mint olyan, nincs semmi becsülete. Amíg nem hozzuk létre az élet iránti tisztelet légkörét, az ember sem lesz képes elérni, hogy gyakorolhassa saját alapvető élethez való jogát. Másodsorban, mivel az ENSZ is kinyilvánítja, hogy az élet az ember alapvető joga, akadnak bőven, akik visszaélnek ezzel a fogalommal. A pápa, Teréz Anya és társaik arra használják, hogy a születésszabályozás ellen emeljék fel hangjukat, az abortusz ellen, a tabletta ellen. Az emberi elme végtelenül ravasz! Az egész emberi jogi kérdés, ők pedig a saját malmukra hajtják vele a vizet. Azt tanítják, hogy nem használhatsz fogamzásgátló módszereket, mert azok az élet ellen valók; a meg nem született gyermeknek ugyanolyan jogai vannak, mint neked. Tehát valahol meg kell húzni a vonalat, el kell dönteni, mikortól kezdődik az élet.


71

Én úgy gondolom, a tabletta nem rombolja le az emberi jogokat; sőt, épphogy teret ad nekik. Ha a Föld túlnépesedik, emberek milliói fognak éhen halni; háborúk törnek ki. És ha a tömeg felrobbantja a bombát, az az egész emberiséget egy nagyon embertelen helyzetbe sodorhatja. Bengáliában akkora éhínség pusztított, hogy az anyák megették saját halott gyermekeiket. Az emberek egy-két rúpiáért árulták saját haldokló gyermekeiket. Mit gondolsz, aki megvette őket, emberi lényeket vett? Nem, ételt. És mindezért a pápa és Teréz Anya a felelős. A tabletta csupán annyit tesz, hogy nem engedi a gyermeket kifejlődni az anyaméhben, az emberi jogok kérdése tehát fel sem merül. És a tudomány már férfiak számára is kifejlesztett tablettát. Többé nem szükségszerű tehát, hogy a nő szedje, szedheti a férfi is. Akárhogy is, a gyermek nem fog kifejlődni; ezért az élethez való alapvető jog itt nem alkalmazható. De ezek a vallásos emberek az indiai sankaracsarják, az iráni ajatollahok - ellenzik a fogamzásgátlást, a világ összes vallása ellenzi. Pedig ez az egyetlen módja, hogy elejét vegyük az ember barbarizmusba süllyedésének. Én teljes mértékben a fogamzásgátlás mellett vagyok. Egy gyermeket attól kezdve kell emberi lénynek tartanunk, hogy megszületett - és még ekkor is vannak fenntartásaim. Ha egy gyermek vakon születik, vagy nyomorékon, vagy süketen, némán, és semmit sem tehetünk, hogy segítsünk rajta... akkor csupán azért, mert az életet nem lehet elpusztítani, ennek a gyermeknek egész életében szenvednie kell majd az ostoba eszmék miatt - hetven, nyolcvan éven át. Miért okozunk felesleges szenvedést? Ha a szülők úgy akarják, a gyermeket át kell segíteni a másvilágra. Nincs ezzel semmi gond. Semmit nem pusztítunk el. Ha valóban szereted a gyermeket, nem kívánsz neki hetvenévnyi nyomort, szenvedést, betegséget, öregséget. Úgyhogy még akkor is, ha egy gyermek megszületik, de orvosilag nem képes rá, hogy maradéktalanul élvezze az életet, jobb, ha inkább örök álomra szenderül, és újjászületik valahol máshol, egy megfelelőbb testben. Az élethez való jog bonyolult kérdés. Senkinek nincs joga bárkit megölni a vallás nevében. Mégis emberek millióit gyilkolták le


a vallások nevében, Isten szolgálatában. Senkit nem szabadna megölni a politika nevében. És mégis, ez is megtörtént. Joszif Sztálin egymaga egymilliónyi embert mészárolt le a sajátjai közül, amikor hatalmon volt. Adolf Hitler hatmilliót. És ezen kívül még ezernyi háborút vívtak. Úgy tűnik, egyetlen dolgot teszünk ezen a földön: folyamatosan újratermeljük a gyermekeket, hiszen kellenek a katonák; újratermeljük a gyermekeket, hiszen kellenek a háborúk. Még Mohamed is azt mondta, hogy a népesség növelésének érdekében minden férfi négy asszonyt vehet el, vagy többet. Ő maga kilenc nőt vett feleségül. És miért? A háború, az élet elpusztítása miatt. Nem azért, mert szerette azt a kilenc asszonyt, csupán számtanból. Mert ha egy férfi kilenc asszonyt vesz el, akkor egy év alatt kilenc gyermeket nemzhet. Ha kilenc asszony hozzámegy egy férfihoz, akkor ez működik - de ha kilenc férfi venne el egy asszonyt, lehet, hogy még egyetlen gyermeke sem születne. Mert mindent tönkretennének. A legvalószínűbb, hogy megölnék az asszonyt! Úgy tűnik, az ember nem más, mint szükséges eszköze a még több pusztításnak, a még több háborúnak. A népességet vissza kell szorítani, ha az ember vissza kívánja szerezni a méltóságát, az élethez való jogát - hogy ne csak vonszolja magát, hanem táncra perdülhessen. Amikor azt mondom, hogy az élet alapvető jog, egy énekkel és tánccal teli életről beszélek, egy örömmel és áldással teli életről. A második megfontolásom a szerelem mellett szól. A szerelemre úgy kellene tekinteni, mint az egyik legalapvetőbb emberi jogra, ennek ellenére az összes társadalom földbe tiporta. Földbe tiporták azáltal, hogy megalkották a házasság intézményét. A házasság nem más, mint a szerelem hamis pótléka. A múltban még apró gyermekeket is összeadtak, akiknek fogalmuk sem volt, miről szól a szerelem vagy a házasság. És miért adták össze őket? Azon egyszerű oknál fogva, hogy még mielőtt fiatal felnőtté válnának, és a szívük megérne a szerelemre, az ajtók már csukva legyenek. Mert ha egyszer a szerelem beköltözik a szívükbe, akkor nagyon nehéz lesz bírni velük...


A gyermekházasság embertelen dolog. Minden férfi és nő joga, hogy szabadon válassza meg a partnerét, és változtasson, ha úgy tartja kedve. A kormánynak semmi köze hozzá, ahogyan a társadalomnak sem. Ez két ember személyes dolga. A magánélet szentsége. Ha együtt akarnak élni, nincs szükségük engedélyre semmilyen paptól vagy kormánytól, csakis a saját szívük engedélyére van szükségük. És amint eljön a nap, hogy úgy érzik, el kell válniuk, megint csak nincs szükségük ehhez engedélyre. Barátként válhatnak el, az együtt töltött napok szép emlékével a szívükben. A szerelemnek kellene lennie az egyetlen oknak, amiért a nők és a férfiak együtt élnek. Nincs szükség semmilyen egyéb szertartásra. Mindezidáig az volt az egyetlen probléma ezzel, hogy mi lesz a gyermekekkel; ez volt az érv a házasság mellett. Pedig léteznek jobb alternatívák, sokkal jobbak. A gyermekeket nem szabad úgy kezelni, mintha a szüleik tulajdonai lennének - ők az egész emberiséghez tartoznak. A kezdet kezdetétől tudniuk kell: „Az emberiség egésze fogja gondotokat viselni, az egész emberiség lesz a védelmezőtök. Talán együtt maradunk - és gondoskodunk rólatok. Talán nem maradunk együtt - akkor is gondoskodunk rólatok. A vérünk, a csontunk, a lelkünk vagytok." Valójában az, hogy a szülők tulajdonuknak tekintik a gyermekeiket, az egyik legveszélyesebb dolog, amit az emberiség a mai napig generációról generációra örökít. Ebben gyökerezik minden birtoklási vágy. Nem birtokolhatjuk gyermekeinket. Szerethetjük őket, áldást szórhatunk rájuk, de nem birtokolhatjuk őket. Ők az egész emberiséghez tartoznak. Egy olyan helyről jönnek, ami túl van rajtunk; mi csak csatorna vagyunk. Ne hidd, hogy több vagy ennél. De tegyél meg értük mindent, amit tudsz. Minden közösségnek, minden falunak kötelessége, hogy gondoskodjon gyermekeiről. Amint a közösség felelősséget vállal a gyermekekért, a házasság intézménye teljesen ki fog veszni. Hogy a házasság ne rombolja le a szerelemhez való alapvető jogokat. Ha az ember szerelme felszabadul, nem lesznek többé fehérek és feketék, és megszűnik mindez a visszataszító megkülönbözte-


tés, mert a szerelem nem ismer határokat. Ugyanúgy szerelembe eshetsz egy feketével, mint egy fehérrel. A szerelem nem ismer vallásos iratokat. Csak a szív dobbanását ismeri, de azt teljes bizonyossággal. Ha a szerelem egyszer felszabadul, előkészíti a terepet más alapvető jogok számára. Ráadásul, ha megkérdezed a tudósokat, azt fogják mondani, hogy a szerelmeseknek olyan különbözőnek kell lenniük, amenynyire csak lehetséges. így egészségesebb gyermekeknek adnak majd életet, intelligensebbeknek, erősebbeknek. Ma már tudjuk; ezért is kísérletezünk vele világszerte, már ami az állatokat illeti. A kereszttenyésztés jobb teheneket, jobb lovakat és jobb kutyákat adott nekünk. De az ember különös. Ismeri a titkot, saját magát mégsem teszi jobbá. Az összes olyan korlátot le kell rombolni, amelyik azt mondja, hogy egy hindu például csak egy hinduval házasodhat össze, vagy egy brahmin csak egy brahminnal. Sőt a szabálynak inkább úgy kellene szólnia, hogy egy indiai nem házasodhat össze egy másik indiaival. Ott az egész világ; keress magadnak párt jó messze, hetedhét országon túl, és akkor a gyermekeid szebbek, egészségesebbek, hosszabb életűek és sokkal intelligensebbek, sőt zsenik lesznek. Az embernek meg kell tanulnia a keresztezést, ez azonban csakis akkor lehetséges, ha a házasság eltűnik a föld színéről, és a szerelem abszolút tekintélyre emelkedik. Mert most elítélik. A harmadik legalapvetőbb jog... mert három alapvetően fontos dolog van az ember életében: az élet, a szerelem és a halál. Mindenkinek meg kell adni az alapvető jogot, hogy egy bizonyos kor után, amikor már eleget élt, és nem akar tovább feleslegesen küszködni... mert a holnap már csak mechanikus ismétlés volna, mert elveszítette minden kíváncsiságát a holnap iránt... elhagyja a testét. Ez mindenkinek alapvető emberi joga. Az ő életéről van szó; ha nem akarja folytatni, senki sem akadályozhatja meg ebben. Az összes kórházban ki kell alakítani egy speciális részleget azok számára, akik meg akarnak halni, ahová egy hónappal azelőtt bevonulhatnak, hogy pihenjenek, és végre élvezhessék mindazokat a dolgokat, amelyekről egész életükben álmodoztak, de


nem sikerült igazán kivenni belőlük a részüket - a zenét, az irodalmat, vagy hogy fessenek, szobrászkodjanak... Az orvosoknak pedig meg kell tanítaniuk őket relaxálni. Mindezidáig a halál szinte undorító dolognak számított. Az ember áldozattá vált, de ez a mi hibánk. A halál lehet ünnep; csak tudnunk kell, hogyan fogadjuk, nyugodtan és békésen. Az alatt az egy hónap alatt a barátok is bemehetnek, hogy meglátogassák a távozni készülőt. Minden kórházban ki kell alakítani egy osztályt külön erre a célra - sőt több osztály kell azoknak, akik a halálra készülnek, mint azoknak, akik az életre. Hagyjuk, hogy legalább egy hónapig úgy éljenek, mint a császárok, hogy ne nehezteléssel és panasszal a szívükben hagyják el ezt a világot, hanem csakis mély hálával és elégedettséggel. A negyedik e közé a három közé ékelődik be: ez pedig az igazság keresése. Egyetlen embert sem szabad gyermekkorától fogva beprogramozni egyetlen vallással, egyetlen filozófiával, egyetlen teológiával sem, mert ily módon elvesszük tőle a keresés szabadságát. Segíts neki, hogy elég erőssé váljon. Segíts neki, hogy elég erőssé váljon, hogy merjen kételkedni, merjen szkeptikus lenni mindazzal szemben, amiben a körülötte élők hisznek. Segíts neki, hogy sose higgyen, de mindig ragaszkodjon a megismeréshez. Hogy bármibe kerül is, és bármilyen hosszú ideig is tart, elinduljon a magányos úton egyedül, mert az igazsághoz más út nem vezet. Mindenki más - aki kereszténynek, zsidónak, hindunak vagy muszlimnak gondolja magát - hívő. Ok nem ismerik az igazságot. A hit vegytiszta méreg. A megismerés virágba borulás. Az igazság keresése... nem taníthatjuk meg senkinek, mi az igazság, mert azt nem lehet megtanítani. Segítenünk kell mindenkit a kutatásban. A kutatás nehéz; a hit olcsó. De az igazság nem olcsó; az igazság a legdrágább dolog a világon. Nem kaphatod meg másoktól, magadnak kell rátalálnod. És az egészben az a legcsodálatosabb, hogy abban a pillanatban, hogy eldöntőd: „Nem leszek áldozata semmilyen vallásnak",


már meg is tetted az igazság felé vezető út első felét. Ha az elszántságod teljes, akkor nem is kell elmenned az igazsághoz, az igazság megy el hozzád. Csak elég csendesnek kell lenned, hogy képes légy befogadni. Olyanná kell válnod, mint egy vendéglátó, hogy az igazság befészkelhesse magát a szívedbe. Jelenleg az egész világ hitben él. Ezért nincs az emberek szemében fény, és nincs kellem a mozdulataikban, se erő és hitelesség a szavaikban. A hit hamis; homokvárakat épít. Elég egy kis szellő, és a váraik összedőlnek. Az igazság örökkévaló, és ha rátalálsz, az azt jelenti, hogy te magad is részévé válsz az örökkévalóságnak. Az ötödik: ahhoz, hogy az emberek eljussanak az igazsághoz, minden oktatási intézménynek az óvodáktól kezdve az egyetemekig alkalmas légkört kell teremtenie a meditációhoz. A meditáció nem tartozik egyetlen valláshoz sem, és a meditáció nem hit. A belső világ tiszta tudománya. Megtanulni csendesnek lenni, megtanulni figyelmesnek lenni, megtanulni szemlélődővé válni; megtanulni, hogy nem vagy egyenlő az elmével, hanem valami olyasvalamivel, ami azon túl van - a tudattal -, felkészít az igazság befogadására. És nagyon sokan ezt az igazságot nevezik „istenünknek", mások úgy hívják, „nirvána". Megint mások egyéb neveket adtak neki, de ez valójában egy névtelen csend, békesség és nyugalom. Békéje olyan mély, hogy eltűnsz benne; és abban a pillanatban, hogy eltűnsz, beléptél a felséges templomába. Az emberek közel az életük egyharmadát pazarolják el mindenféle iskolákban, főiskolákon és egyetemeken úgy, hogy közben mit sem tudnak erről a csendről, mit sem tudnak a relaxációról, mit sem tudnak saját magukról. Az egész világot ismerik - és milyen különös, közben megfeledkeznek saját magukról. De úgy tűnik, ennek is megvan a maga oka... Van egy ősi indiai történet. Tíz vak ember kel át egy folyón. Az ár nagyon erős, úgyhogy fogják egymás kezét. Amikor átérnek a túlpartra, az egyikük így szól: - M e g kellene számolnunk magunkat. Az ár nagyon erős, mi pedig nem látunk - lehet, hogy valakit elsodort a víz.


Úgyhogy számolni kezdenek. Mit ad isten, a számolás mindig befejeződik kilencnél. Mindegyikük tesz egy próbát, és mind kilencig jut. Egy férfi, aki a folyóparton ül, elkezd hahotázni - hát ez nagyon vicces! A vakok pedig leülnek, és sírva fakadnak, amiért elveszítették az egyik barátjukat. A férfi ekkor fogja magát és odamegy hozzájuk: - Mi a baj? A vakok elmagyarázzák neki, mi történt. Mire ő azt mondja: -Álljatok fel sorban. Ahogy megérintem az első embert, mondja azt, hogy: „Egy." Ahogy megérintem a másodikat, mondja azt, hogy: „kettő", mert kétszer fogom megérinteni. A harmadikat háromszor érintem meg, úgyhogy neki azt kell mondania: „Három." Nagy meglepetésükre ő megtalálja a tizedik embert, akit elveszettnek hittek. Nem győznek hálálkodni neki, a lábát csókolgatják, és azt mondják: - Maga a mi istenünk. Azt hittük, elveszítettük a barátunkat. De kérjük, elmondaná nekünk... hiszen mi is számoltunk; mindannyian megpróbáltuk, és a tizedik nem volt sehol. Hogy lett meg hirtelen? Az ember azt feleli: - Ez egy ősi titok, amit úgysem értenétek meg. Menjetek csak utatokra. Hogy mi az az ősi titok? Az, hogy az ember hajlamos megfeledkezni saját magáról. Igazság szerint az egész életét úgy éli, hogy nem emlékszik magára. Mindenki mást lát, mindenki mást ismer; magáról viszont megfeledkezik. A meditáció az egyetlen módja, hogy megtanuld önmagadtól kezdeni a számolást: „Egy." És mivel nem része egyetlen vallásnak sem, nincs vele probléma - az egész világon be kell vezetni, minden iskolában, minden főiskolán, minden egyetemen. Mindenki, aki hazatér az egyetemről, mély, meditatív lényként térjen haza, a meditáció aurájával maga körül. Másképp csak szemetet visz haza. Ismeri a földrajzot, tudja, hol van Timbuktu, tudja, hol van Konstantinápoly - de fogalma sincs, hogy ő maga hol van!


Az első dolog az életben, hogy tudd, ki vagy, és hol vagy. Akkor aztán minden más a helyére kerül, és a dolgok elindulnak a jó irányba. A hatodik: szabadság minden dimenzióban. Mi, emberek még annyira sem vagyunk szabadok, mint a madarak és az állatok. Egyetlen madár sem jár okmányirodába. Bármikor elrepülhet Indiából Pakisztánba vízum nélkül. Milyen különös, hogy csak az embert kötik a nemzetek és az országhatárok. De mivel a nemzet nagy, hajlamos vagy elfelejteni, hogy börtönben élsz. Nem léphetsz ki szabadon belőle, mások pedig nem léphetnek be. Egy nagy börtön, és az egész föld tele van ilyen nagy börtönökkel. A szabadság minden dimenzióban azt jelenti, hogy az ember, bárhol születik is, az emberiség része. A nemzeteket fel kell számolni, ahogyan a vallásokat is, mert határokat szabnak, és kötöttségeket hoznak létre - és ezek a kötöttségek néha egyszerűen nevetségesek. Egyszer egy Devas nevű városban jártam, ahol húsz éve nem nyitották ki a dzsaina templomot. Három lakat van az ajtaján: az egyiket a digambarák tették rá, a dzsainizmus egyik szektájának tagjai, a másikat a svetámbarák, a harmadikat meg a rendőrség. Amikor megláttam, azt kérdeztem: „Mi a probléma?" Épp csak arra jártam, és észrevettem a három lakatot - óriási lakatok voltak, nagyobbak, mint amilyeneket valaha láttál és akkor mesélték el nekem a történetet. Devasban csak ez az egyetlenegy dzsaina templom van. A dzsainák nincsenek sokan a városban; nem volt elég pénzük, hogy két templomot építsenek, úgyhogy egyet építettek, és felosztották maguk között az időt. Déli tizenkettőig a digambarák tarthattak istentiszteletet, azután a svetámbarák... de nem telt el nap, hogy össze ne kaptak volna. A digambarák és a svetámbarák között amúgy csak csip-csup vita van - gyermeteg és ostoba. A digambarák lehunyt szemmel imádják Mahávirát, a svetámbarák pedig nyitott szemmel. Ez az egyetlen lényeges különbség.


És akkor jön a márványszobor... amit vagy csukott, vagy nyitott szeműre lehet elkészíteni, vagy ki kell találni valami mechanizmust, be kell építeni valami kapcsolót, hogy nyitni-csukni lehessen a szemét. De ilyen technológiájuk nem volt; amúgy nem lett volna nehéz megvalósítani. Gyermekjátékokban is megtalálod azokban a szép babákban, amelyeket ha lefektetsz, behunyják a szemüket. Aztán ha újra felállítod őket, kinyitják. Szóval a dzsainák is kitalálhattak volna valamit. És ki is találtak - elég primitív megoldás, de kitaláltak. Amikor a svatámbarák imádták a szobrot, amelynek amúgy csukva van a szeme, álszemeket tettek rá. Egyszerűen felragasztották őket. Ez egy egyszerű megoldás, mentes minden technikától; nem kell hozzá szinte semmi. De mégis, minden áldott nap probléma adódott belőle: tizenkettőkor a svetámbarák már ott vártak az ajtóban. Eltelt még egy perc... és a digambarák szándékosan elhúzták egy kicsit az istentiszteletet. Úgyhogy a svetámbarák bementek a templomba, és elkezdték felragasztani a szemeket a szoborra, ezen pedig kitört a perpatvar. Az eset olyan gyakran megismétlődött, hogy a rendőrség végül lezárta a templomot, és azt mondta: „Menjetek a bíróságra, ők majd eldöntik az ügyeteket." Az ügy pedig azóta is húzódik - hogyan is dönthetné el egy bíróság, hogy Mahávira vajon csukott vagy nyitott szemmel meditált? Az igazság különben az, hogy félig nyitott szemmel. Egyetlen gyermeknek sem mondhatják meg a szülei, miről szól az élet - semmi teológia, semmi filozófia, semmi politika. Olyan intelligenssé és éles eszűvé kell nevelni, amennyire csak lehetséges, hogy amikor elég felnőtté válik, elkezdhesse a keresést. És ez egy élethosszig tartó keresés. Az emberek ma a születésük pillanatában megkapják a vallásukat. Pedig a valóság az, hogy ha a halálod pillanatában kapnád meg a vallásodat, az is túl korai volna. Olyannyira drága kincs, de csakis a szabadságból születhet meg - abból a szabadságból, amely minden dimenzióba kiterjed, nem csak a vallásosság dimenziójába. Nem kellenek nemzetek, nem kellenek határok. Nem kellenek


vallások. Az emberi lény legyen az, ami: emberi lény. Minek kötnénk gúzsba magunkat annyi jelzővel? Jelenleg semmilyen szempontból nem vagyunk szabadok. Épp főiskolára készültem. A szüleim azt szerették volna, ha tudományos vagy orvosi pályára megyek. Azt kérdeztem tőlük feleletképpen: - Én megyek, vagy ti mentek? Mire ők: - Persze, hogy te mész; miért mennénk mi? - Akkor hagyjátok rám - feleltem. Ők erre azt válaszolták: - Rád hagyhatjuk, de akkor jegyezd meg; egy rúpiát sem kapsz tőlünk többé. Azt mondtam: - Rendben, megértettem. Úgyhogy egyetlen rúpia nélkül mentem el hazulról. Az egyetem felé a vonaton jegyet sem tudtam váltani. Oda kellett mennem a kalauzhoz, hogy megmondjam neki: - Ez a helyzet. Megengedné, hogy jegy nélkül utazzak? Mire ő így szólt: - Ez az első alkalom, hogy valaki idejön hozzám, és megkér rá! Az emberek elbújnak, becsapnak, átvernek. Hát persze, hogy megengedem, és ha odaérünk az egyetem megállójához, magam gondoskodom róla, hogy senki se zaklassa. Amint megérkeztem az egyetemre, azonnal az igazgatóhelyetteshez mentem, és elmeséltem neki az egész történetet. Aztán azt mondtam: - Filozófiát akarok tanulni, de úgy tűnik, az embernek még ahhoz sincs meg a szabadsága, hogy eldönthesse, mit akar tanulni. Úgyhogy minden lehetséges ösztöndíjat meg kell adnia nekem, mert otthonról semmilyen anyagi támogatásra nem számíthatok. Ha nem, akkor is filozófiát fogok tanulni, legfeljebb majd éhezem... még ha belehalok is. így felelt: - Ne! Ne tegye, mert akkor engem fognak okolni az egészért. Minden ösztöndíjat meg fog kapni.


81

Egészen apró koruktól kezdve korlátozzuk gyermekeinket, nyesegetjük szabadságukat; próbáljuk őket a saját vágyaink szerint alakítani. Egyszer beszélgettem egy keresztény misszionáriussal, aki azt mondta: - Isten a saját képére teremtette az embert. Mire én azt feleltem: - Ez az alapja minden szolgaságnak. Miért is teremtette volna Isten a maga képére az embert? Kicsoda ő? Ha pedig így tett, az azt jelenti, hogy már a legelején tönkretette és pusztulásra ítélte az embert. És ezt teszi minden apa a gyermekével. Az ember alapvető joga, hogy önmaga lehessen. Egy hiteles emberi társadalomban mindenkinek meg kell engedni, hogy önmaga legyen - még akkor is, ha nem akar mást, csak furulyán játszani, és nem lesz belőle a világ leggazdagabb embere, hanem az utcán fog koldulni. Még így is azt mondom, hogy a szabadságnál nincs értékesebb... Lehet, hogy nem te leszel az ország elnöke, lehet, hogy csupán egy koldus vagy, aki az utcán furulyázik. De ha önmagad vagy, az olyan mély elégedettséggel tölt el, olyan beteljesültségérzéssel, amit ha nem ismersz meg, mindenről lemaradsz. A hetedik: egy Föld, egy emberiség. Egyáltalán semmi okát nem látom, miért lenne szükség annyi nemzetre. Miért kell olyan sok vonal a térképre? És ne feledd, azok a vonalak csak a térképen vannak. A földön nem láthatóak; ahogyan az égen sem. Azokat a vonalakat az ember alkotta. A létezés nem formálta töredékesre ezt a bolygót. Erről az egyik tanárom jut az eszembe. Nagyon szeretetteljes ember volt, és megvoltak a maga egyéni tanítási módszerei. Egyfajta lázadó volt. Egy nap egy rakás kartonpapírral érkezett az iskolába, elhelyezte őket az asztalon, majd azt mondta nekünk: - Nézzétek, ez itt a világ térképe. Felvágtam darabokra, és jól összekevertem. Most pedig valaki, aki úgy gondolja, hogy össze tudja rakni, jöjjön és tegye meg.


Egyvalaki megpróbálta, de kudarcot vallott; aztán egy másik is, majd ő is feladta. Én voltam a hatodik a sorban. Kimentem, és egyesével felfordítottam a kartondarabokat. - Mit csinálsz? - kérdezte. Azt feleltem: - Várjon, gondolkozom. Öten előttem kudarcot vallottak, de azt hiszem, én rájöttem a titokra. A térkép másik oldalán egy férfi képe volt. Úgyhogy fogtam, és összeraktam azt, mert így könnyebben ment a dolog. Az egyik oldalon tehát összeállt a férfi, a másikon pedig a világtérkép. Ez volt a kulcs, amit kerestem, és egész addig erre vártam, hogy találjak valami fogódzót. Amíg a többiek próbálták összerakni a térképet, észrevettem, hogy van valami a másik oldalon. A tanár erre azt mondta: - Te kis csirkefogó! Azt hittem, te jössz ki elsőnek, de amikor nem jöttél, tudtam, hogy arra vársz, hogy megtaláld a kulcsot. És meg is találtad. A világ töredékes, mert az ember töredékes; az ember töredékes, mert a világ töredékes. Kezdjük bárhonnan, csak engedjük, hogy az egész emberiség újra egy legyen, és eltűnjenek a nemzetek és a vonalak. Ez a mi világunk - egy emberiség, egy Föld, és képesek vagyunk Paradicsommá változtatni. Jelenleg nincs szükség rá, hogy leírjuk, milyen a pokol. Csak nézz körül, itt van! Az ember olyan nyomorúságban és szenvedésben él, hogy úgy tűnik, semmi szükség másik pokolra. De ha akarjuk, megváltoztathatjuk ezt az egész helyzetet. Ez a föld maga lehet a Paradicsom. És akkor nem lesz szükség másik Paradicsomra; a Paradicsom üresen áll majd. A nyolcadik: minden ember egyedi. Van egy gyönyörű szó, amellyel olyannyira visszaéltek, hogy azt elképzelni is nehéz; ez a szó pedig az egyenlőség. Néhány gondolkodó azt mondja, hogy az emberek egyenlőek. Az ő tiszteletükre az ENSZ nyilatkozatba foglalta, hogy az egyenlőség az ember alapvető joga. Mindeközben senki sem veszi ész-


re, hogy az emberek nem egyenlőek, és soha nem is voltak azok. Ez teljes mértékben ellentétben áll minden pszichológiai ismeretünkkel. Minden ember egyedi. Abban a pillanatban, hogy egyenlőek vagyunk, elveszítjük egyediségünket. Többé nem önmagunk vagyunk, csak egy fog a keréken. Én nem tanítom sem az egyenlőséget, sem az egyenlőtlenséget - én az egyediséget tanítom. Minden ember egyedi, és a maga egyediségében kell tisztelni. Mivel minden ember egyedi, születési előjoga, hogy egyenlő lehetősége legyen kibontakoztatni ezt az egyediséget. Ez egy annyira egyszerű és nyilvánvaló tény. Kétezer év telt el, és még mindig nem tudtunk megteremteni egy másik Jézust. Huszonöt évszázad telt el, és nem tudtunk megteremteni egy másik Gautama Buddhát. És még mindig van, aki azt állítja, hogy az ember egyenlő? Minden ember egyedi, és a világon minden embert önmagában kell értékelni. Se nem alacsonyabb rendű, se nem magasabb rendű senkinél; magában áll. Ennek a magában állásnak pedig megvan a maga szépsége. Nem vagy többé tömeg, csorda; önmagad vagy. A kilencedik: világkormány. Én teljes mértékben ellenzem a kormányokat. Úgy gondolom, hogy az egész világon egyetlen kormánynak kellene lennie. Ez azt jelentené, hogy nem lenne többé háború; hogy nem kellene emberek millióit feleslegesen a hadseregekbe kényszeríteni. Ők is termelhetnének, hasznossá tehetnék magukat, és ha újra beleolvadnának az emberiségbe, minden szegénység eltűnhetne a földről. Jelenleg minden ország nemzeti bevételének a hetven százalékát fegyverkezésre fordítják, és az egész ország a maradék harminc százalékból él. Ha eltűnnek a hadseregek, az országok bevételének hetven százaléka felszabadul. Akkor aztán senkinek nem kell többé szegénynek lennie, nem kell az utcán koldulnia. Ezek a koldusok, ezek az etiópok a mi teremtményeink. Az egyik oldalon hatalmas hadseregeket toborzunk, míg a másikon embe-


reket ölünk az éhínség által. És ezek a hadseregek semmit sem csinálnak! Egyszerűen hivatásos gyilkosok, hivatásos bűnözők, akiket erre képeztek ki. Arra képezzük ki őket, hogy hogyan kell ölni. Emberségről beszélünk, civilizációról beszélünk, és mégis, a mai napig a bevételünk hetven százalékát a gyilkolásba fektetjük. A világkormány óriási változást hozhatna, igazi forradalmat. Az egész föld javára válna. Másodsorban, ha egyetlen világkormány van, az azt jelenti, hogy az egész átalakul egy funkcionális testületté. Jelenleg a kormányok nem funkcionálisak, hanem valódi hatalommal rendelkeznek. Az ország elnöke vagy miniszterelnöke... egy funkcionális kormányban a dolgok másképp lesznek. Ahogyan most is van főpostamesterünk; ő is egy funkcionális személy, nincs hatalma. Van munkája, van funkciója, de nincs hatalma. Nincs rá szükség. Vagy annak az embernek, aki a vasutat vezeti, neki milyen hatalma van? Vagy azoknak, akik a repülőtársaságok elnöki székében ülnek, nekik milyen hatalmuk van? Funkcionális. Ha egyetlen kormány van, az automatikusan funkcionális lesz. Most ez lehetetlen, mert a többi kormánytól való félelem visszatart bennünket: „Tegyük erőssé a vezetőinket, adjunk meg nekik minden támogatást." De ha nincs háború, akkor nincs szükség rá, hogy bárkinek is hatalom legyen a kezében - a hatalom szükségletét a háború szüli. Tehát amíg a háború nem tűnik el a földről, a hatalom sem tűnhet el; együtt járnak. Egy funkcionális világkormány - akárcsak a posta, a vasút vagy a légitársaságok - hatékony lesz, de nem hatalmas. Csodálatos világ lesz, ahol azt sem fogjuk tudni, ki az aktuális elnök vagy miniszterelnök - mert ők lesznek a mi szolgáink. Most a parancsolóink, és hogy megőrizzék a hatalmukat, állandó félelemben kell tartaniuk bennünket. Pakisztán készül megtámadni Indiát, adjunk hát hatalmat az indiai vezetőknek. Kína készül megtámadni... Adolf Hitler írta az önéletrajzában, hogy ha hatalmon akarunk maradni, tartsuk félelemben az embereket. És teljesen igaza volt. Néha az őrülteknek is lehet igazuk.


És a tizedik: meritokrácia. A demokrácia megbukott. Nagyon sokféle kormányzás alatt éltünk eddig - arisztokráciában, monarchiában, városi demokráciákban -, és újabban láttuk, hogyan vált az egész világ függővé a demokrácia eszményétől. De a demokrácia nem oldott meg egyetlen problémát sem; sőt inkább fokozta a problémákat. Ezek miatt a problémák miatt történt, hogy egy olyan ember, mint Kari Marx, támogatta a proletariátus diktatúráját. Én nem támogatom a proletariátus diktatúráját, de van egy másik ötletem, amely sokkal előremutatóbb, mint a demokrácia. A demokrácia azt jelenti, hogy „emberek embereket emberekért" kormányoznak - ezek azonban csak szavak. Indiában több mint egymilliárd ember él. Hogyan lehetne ennyi embernek hatalma? Törvényszerű, hogy át kell adniuk valakinek. Vagyis nem az emberek kormányoznak, hanem azok, akiket választanak. És milyen alapon választanak? Hogyan szabják meg, hogy kik választanak? Vajon képesek kiválasztani a megfelelő embereket? Megtanították nekik, hogyan kell demokráciában élni? Nem, semmit sem tettek mindezért. A tudatlan tömegeket nagyon könnyű befolyásolni jelentéktelen dolgokkal. Nixon például azért veszítette el az elnökválasztást Kennedyvel szemben, mert Kennedy jobban festett nála a tévében. Amikor rájött erre, Nixon is elkezdett foglakozni a megjelenésével. A következő választás előtt megtanulta, hogyan kell állni, járni, beszélni, öltözködni. A televízióban még a ruha színe is számít. Ha fehérben mész, úgy fogsz kinézni, mint egy szellem. Az emberek általában tetszés alapján választanak meg valakit... mondjuk azért, mert szépen beszél, mert jó szónok. Pedig ez nem jelenti azt, hogy jó elnök is válik belőle. Valaki jó cipőket készít szerinted ez azt jelenti, hogy jó elnök lesz belőle? Amikor Abraham Lincolnt elnöknek választották, a szenátushoz intézett beiktatási beszédének napján az emberek nagyon mérgesek és sértődöttek voltak - mert Lincoln apja cipész volt, vagyis egy cipész fia legyőzte a nagy arisztokratákat. Sértésnek vették.


Egy arrogáns arisztokrata képtelen volt lenyelni a dolgot. Mielőtt Lincoln beszélni kezdett volna, így szólt hozzá: - Várjon egy percet. Megismer? Az apjával többször járt nálunk, mert egy időben ő készítette a cipőket a családom számára. Maga meg jött vele, hogy segítsen neki. A szenátus tagjaiból kitört a nevetés. Így próbálták megalázni Lincolnt. De az olyan embereket, mint Abraham Lincoln, nem lehet megalázni. így felelt: - Nagyon hálás vagyok önnek, hogy eszembe juttatta halott édesapámat ebben a fontos pillanatban. Mert az apám volt a legjobb cipész ebben az országban, és tudom, hogy én magam sosem lehetek annyira jó elnök, mint amilyen jó cipész ő volt. Még mindig messze előttem jár. Szóval milyen kritériumokat használjunk? Hogyan szabjuk meg, ki válasszon? Ezért gondolom én, hogy a demokrácia napjai meg vannak számlálva. Egy újfajta rendszerre van szükség, amelyik az emberek érdemein alapul. Világszerte több ezer egyetemünk van. Miért az átlagos, tudatlan néptömegek választják ki azokat, akiknek aztán évekig óriási hatalom összpontosul a kezében? Ne feledjétek, ez a hatalom most már akkora, hogy az egész világot elpusztíthatják vele. A meritokrácia azt jelenti, hogy csak azok az emberek rendelkezhetnek szavazati joggal, akik műveltséget szereztek egy bizonyos területen. Az oktatásügyi minisztert például azok válasszák meg, akik értenek az oktatásügyhöz. Akkor aztán a lehető legjobb oktatásügyi miniszterünk lesz. Pénzügyminiszternek pedig olyasvalakit kell választanunk, aki ért a pénzügyekhez, és ismeri a gazdaság összefüggéseit. Ezt a választást azonban csak olyanok tudják meghozni, akik maguk is képzettek a pénzügyekben és a gazdasági kérdésekben - több ezer ilyen ember van. Minden egyes posztra olyan embert kell tehát ültetni, akit szakemberek jelöltek ki. Az egészségügyi minisztert az orvosoknak, a sebészeknek, a kórházi szakembereknek és az orvostudomány területén tevékenykedő kutatóknak kell kiválasztaniuk. Akkor aztán a zsenik krémjét


üdvözölhetjük majd a kormányunkban, akikben megbízhatunk, és akiktől elvárhatjuk, hogy békésebbé, boldogabbá és gazdagabbá tegyék az emberiség életét. Ezt értem én meritokrácia alatt. És ha kiválasztottuk a megfelelő embereket, akkor ezek az emberek kiválaszthatják az elnököt és a miniszterelnököt. Zsenik lesznek, úgyhogy nyugodtan rájuk bízhatjuk ezt a feladatot. A parlamenti képviselők megválasztásához pedig szintén fokozatokat jelölhetünk ki. Például azt, hogy csak azok szavazhassanak a parlament tagjaira, akik rendelkeznek legalább egy továbbképzési diplomával. Csupán az, hogy valaki betölti a huszonegyedik életévét, még nem jelenti, hogy képes kiválasztani a megfelelő embereket az ország vezetésére. Huszonegy évesen az ember mit sem tud az életről és annak összetettségéről. Legalább egy továbbképzési diplomát el kell várnunk azoktól, akik kiválasztják a parlament vagy a szenátus tagjait, vagy bárminek nevezzük is. Így képesek lehetünk egy művelt, kifinomult és kulturált kormányt létrehozni. Mielőtt a világkormány létrejön, az összes nemzetnek át kell mennie a meritokrácia időszakán. És miután megízlelték annak gyümölcseit, az emberek megértik majd, hogy ha az egész világot összehozzuk egyetlen kormány alatt, akkor az élet örömtelivé válik, olyanná, amit valóban érdemes élni - amit nem kell megtagadni. Mindeddig bármi is történt, a véletlen műve volt. Egész eddigi történelmünk a véletlenek sorozata. Ennek véget kell vetnünk. Komolyan el kell döntenünk, hogy innentől kezdve nem hagyjuk, hogy a jövőnket a véletlenek formálják. Mi akarjuk megteremteni; világunk megteremtése pedig a lehető legnagyobb teremtés.

Javaslatok a változtatásra: a jövő madártávlatból A régi elme, a régi ideológiák, a régi vallások - a világméretű öngyilkosság jelenlegi helyzetét ezek elegye hozta létre. Csakis egy új ember lehet képes megmenteni az emberiséget és ezt a bolygót, és rajta ezt a csodálatos élővilágot. Én a lázadást tanítom, nem pedig a forradalmat. Az én szememben a lázadó szellem a vallásos ember alapvető tulajdonsága. Ez maga a spiritualitás, annak legtökéletesebb tisztaságában. A jövőnek nincs szüksége többé forradalmakra. A jövőnek egy olyan új kísérletre van szüksége, amelyet még sosem próbáltak véghezvinni. Bár évezredek óta mindig voltak lázadók, egyedül maradtak, elszigeteltségben. Talán az idő még nem volt elég érett rájuk. Most azonban az idő nemcsak, hogy érett... de ha nem igyekszünk, lassan véget is ér. Az ember vagy eltűnik, vagy egy új ember jelenik meg a földön egy új látomással. Ez az új ember pedig lázadó lesz.

Az oktatás öt dimenziója Az oktatási forma, ami a múltban uralkodott, nagyon alkalmatlan, hiányos és felszínes. Csupán olyan embereket hoz létre, akik képesek pénzt keresni, magába az életbe, a létezésbe azonban nem ad semmi betekintést. És ezért nem csak hiányos, de ártalmas is - mert a versengésen alapszik. Valahol mélyen a versengés minden fajtája erőszakos, és olyan embereket szül, akikből hiányzik a szeretet. Akik minden erőfeszítésüket arra fordítják, hogy elérjenek valamit - nevet, hírnevet, különböző célokat. Egyértelmű, hogy ezekért meg kell küzdeniük és


konfliktusba kell bocsátkozniuk másokkal. Ez elveszi az örömüket és a segítőkészségüket. A végeredmény pedig az, hogy úgy tűnik, az egyén harcban áll az egész világgal. Az oktatás mindeddig célorientált volt: hogy mit tanulsz meg, az nem fontos; a lényeg, hogy egy vagy két év múlva letedd a vizsgát. Ez a rendszer a jövőre helyezi a hangsúlyt - a jelennél egyértelműen fontosabbá teszi. Feláldozza a jelent a jövő asztalán. Ez aztán beleivódik az egész életfelfogásunkba; mindig feláldozzuk a pillanatot valami olyasmiért, ami nincs jelen. Ez pedig hihetetlen ürességet szül. Az én víziómban az oktatásnak öt dimenziója van. De még mielőtt kifejteném ezeket, szót kell ejtenem néhány dologról. Az egyik, hogy az oktatásnak semmilyen vizsga nem szabad, hogy részét képezze, ehelyett a tanárok minden nap, minden órában figyeljék meg jól a diákokat. Amit egész évben látnak, az alapján döntsék el, hogy felsőbb osztályba léphet-e, vagy maradjon még egy kicsit az adott évfolyamon. Nincs olyan, hogy valaki megbukott vagy átment - csak arról van szó, hogy néhány ember gyors, mások lassabbak. A bukás fogalma kisebbrendűségi érzést szül, és nagyon mély sérüléseket okoz, a siker fogalma pedig úgyszintén betegség forrása, ezt felsőbbrendűségi érzésnek hívják. Senki sem alsóbbrendű és senki sem felsőbbrendű. Az ember egyszerűen önmaga, és nem lehet senki mással összemérni. A vizsgáknak tehát nincs helye az oktatási rendszerben. Ez az egész szemléletmódot átülteti a jövőből a jelenbe. Az lesz a döntő, hogy mit csinálsz most, ebben a pillanatban, nem pedig öt kérdés az év végén. Az ezernyi dolog, amit végzel a két év folyamán, mind számítani fog; az oktatás tehát nem lesz többé vizsgacentrikus. A tanárnak a múltban óriási szerepe volt, mert ő volt az, aki már minden vizsgát letett, és ennek megfelelően komoly összegyűjtött tudással rendelkezett. De a helyzet megváltozott - és épp ez jelenti az egyik problémát, hogy a helyzetek folyamatosan változnak, a válaszaink azonban a régiek maradnak. Ma a tudás fejlődése olyan gyors, olyan hatalmas, hogy képtelenség összefoglaló munkát írni bármely tudományról, mert mire a könyv elkészül, már elavulttá is vált; az új tények, az új felfedezések érdektelenné teszik. Ma

JAVASLATOK A VÁLTOZTATÁSRA 91

a tudománynak cikkekre és folyóiratokra kell támaszkodnia, nem pedig könyvekre. A tanár harminc évvel azelőtt járt iskolába. Az alatt a harminc év alatt minden megváltozott, és ő mégis ugyanazt ismétli, amit neki tanítottak. A tudása elavult, és ezt az elavult tudást adja át a diákjainak. Éppen ezért az én víziómban a tanár régi fogalmának úgyszintén nincs helye. Tanárok helyett vezetők kellenek, és nagyon fontos, hogy megértsd a köztük lévő különbséget: a vezető azt mondja majd el, hogy a könyvtárban hol, merre keresd a legutóbbi információkat az adott témában. A tanítást nem lehet többé a régi módszerek szerint művelni, mert a televízió abban sokkal jobb - képes rá, hogy elvigye a diákokhoz a legfrissebb híreket. A tanárnak a fülekre kell hatnia, a televízió viszont közvetlenül a szemre hat; a hatás ezért sokkal erősebb, mert a szem veszi fel a mindenkori élethelyzetek nyolcvan százalékát - a látás mind közül a legelevenebb érzékünk. Ha látsz valamit, akkor nincs szükség memorizálásra; de ha csak hallod, akkor igen. Az oktatás majdnem kilencvenöt százalékát meg lehet oldani televízión keresztül, a diákok kérdéseinek megválaszolását pedig rá lehet bízni a számítógépekre. A tanárnak csak a vezető szerepét kell betöltenie, aki megmutatja a megfelelő csatornákat, a számítógép használatát, és hogy hol keressék a legújabb könyveket. Teljesen átalakul a munkája. Nem ad át többé semmiféle tudást, hanem felhívja a figyelmedet a legújabb tudásra. Csupán vezető, útmutató. Mindezekkel a megfontolásokkal öt dimenzióra osztottam az oktatást. Az elsőbe tartoznak az informatív tantárgyak, mint például a történelem, a földrajz és még sok más, amiket teljes egészében átvehet a televízió és a számítógép. A második rész a tudományoké. Ezek oktatását is rá lehet bízni a televízióra és a számítógépre, de mivel bonyolultabbak, itt nagyobb szerepe van az emberi útmutatásnak. A nyelvek szintén az első dimenzióba tartoznak. A világon minden embernek legalább két nyelvet kell ismernie; az egyik az anyanyelve, a másik pedig az angol mint a kommunikáció nemzetközi


eszköze. A nyelveket is sokkal eredményesebben és pontosabban lehet tanítani televízión keresztül - a kiejtés, a nyelvtan, minden helyesebben adható át, mint ahogyan arra egy tanár képes. Képesek lehetünk létrehozni a világban a testvériség légkörét: a nyelv összeköti az embereket, és szét is választja őket. Jelenleg nincs nemzetközi nyelvünk. Erről pedig az előítéleteink tehetnek. Az angol tökéletesen megfelel erre a célra, mert sok ember ismeri szerte a világon - noha nem ez az a nyelv, amit számszerűleg a legtöbb ember beszél. Az a spanyol, ha csak a népesség nagyságát nézzük. De a spanyolul beszélők népessége nagyon koncentrált, nem szóródtak szét a világon. A második a kínai, ami még ennél is koncentráltabb, egyedül Kínában beszélik. Ha csak a számokat nézzük, ezeket a nyelveket többen beszélik, de a kérdés itt nem a számokról szól, hanem az elterjedtségről. A legelterjedtebb nyelv pedig kétségkívül az angol, úgyhogy az embereknek el kell dobniuk az előítéleteiket - és el kell fogadniuk a valóságot. Nagyon sok erőfeszítést tettek már, hogy új nyelveket hozzanak létre, az előítéletek elkerülése végett - hiszen a spanyolok mondhatják, hogy az ő nyelvüknek kell a nemzetközi nyelvnek lennie, mert többen beszélik, mint bármelyik másik nyelvet. Hogy elkerüljék ezeket a vitákat, olyan nyelveket alkottak, mint például az eszperantó. De egyetlen mesterséges nyelv sem volt képes betölteni a szerepét. Vannak dolgok, amik maguktól fejlődnek, és nem lehet őket létrehozni; a nyelv pedig sok ezeréves fejlődés eredménye. Az eszperantó a természetes nyelvek mellett annyira mesterségesnek tűnik, hogy minden bevezetésére irányuló erőfeszítés kudarcot vallott. Van azonban két nyelv, amelynek a megteremtése alapvetően fontos - először is az anyanyelvé, mert vannak érzelmek és finomságok, amelyeket csak az anyanyelvünkön vagyunk képesek kifejezni. Az egyik professzorom, S. K. Saxena világutazó volt, és élete során nagyon sok országban tanított filozófiát. Ő mondta mindig, hogy egy idegen nyelven bármire képes vagy, de amikor harcra vagy szerelemre kerül a sor, úgy érzed, hogy szavaid nem tükrözik őszintén az érzéseidet. Az érzések és a természetes megnyilvánu-


lások számára tehát ott van az anyanyelved... amelyet az anyatejjel szívsz magadba, és amely beépül a csontjaidba, a véredbe, az idegeidbe. Ez azonban nem elég - ez csak emberek apró csoportjait hozza létre, a többieket pedig idegenségre kárhoztatja. Mindenképp szükség van egy nemzetközi nyelvre mint az egységes világ és az egységes emberiség alapjára. Tehát mindenki számára két nyelvet kell szükségessé tenni. Ez az első dimenzióhoz tartozik. A második, mint már mondtam, a tudományos tárgyak kutatása, ami rendkívül fontos, mivel a tudomány teszi ki valóságunk egyik felét, mégpedig a külsőt. A harmadik dimenzióba tartozik mindaz, ami a mai oktatásból hiányzik: az élet művészete. Az emberek azt hiszik, tudják, mi a szeretet; pedig nem tudják... és mire rájönnek, már túl késő. Minden gyermeket segíteni kell, hogy képes legyen az indulatait, a dühét, a gyűlöletét, a féltékenységét szeretetté alakítani. A harmadik dimenzió fontos részét képezi még a humorérzék. A mi úgynevezett oktatási rendszerünk szomorú és komor embereket nevel. Ha az életed egyharmadát szomorú és komor intézményekben vesztegeted el, a szomorúság és a komorság beléd ivódik; elfelejted a nevetés nyelvét - és az ember, aki elfelejtette a nevetés nyelvét, az élet nagy részét elfelejtette. Tehát szeretet, nevetés, valamint az élet csodáinak és titkainak ismerete... a madarak énekét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Össze kell kapcsolnunk a szívünket a fákkal, a virágokkal, a csillagokkal. A napfelkelte és a naplemente nem lehet csak külső dolog, valami olyasmivé kell válniuk, ami bennünk van. A harmadik dimenzió alapját az élet iránti tisztelet adja. Az emberek annyira tiszteletlenek az élettel szemben. Még mindig gyilkolják és megeszik az állatokat - és az egészet „játéknak" hívják. De ha az állatok eszik meg őket, az katasztrófa! Különös... pedig egy játékban mindkét félnek egyenlő esélyekkel kell indulnia. Az állatoknak nincsenek fegyvereik, nekünk pedig van puskánk és íjunk. Talán még nem gondolkoztál el rajta, miért találták fel a puskát és az íjat - azért, hogy nagy távolságból is képesek legyünk megölni az állatokat, mert közel menni veszélyes. Miféle já-


ték az ilyen? Az a szegény állat teljesen védtelen a golyóinkkal szemben... És nem az a lényeg, hogy megöljük az állatokat, hanem hogy tiszteletlenek vagyunk az élettel szemben, mert minden, amire az életben maradáshoz szükségünk van, fedezhető táplálék-kiegészítőkkel vagy más tudományos módszerekkel. Minden szükségletünket ki lehet elégíteni, nem kell hozzá állatokat ölni. És az ember, aki megöli az állatokat, a lelke mélyén embert is képes ölni, minden nehézség nélkül - mert mi a különbség? Az élet iránti végtelen tiszteletet tanítani kellene, mert az élet maga az Isten, és nincs más Isten, mint maga az élet, és az öröm, a nevetés, a humor - egyszóval a táncoló lélek. A negyedik dimenziót a művészetek és a kreativitás alkothatják: a festészet, a zene, a barkácsolás, az agyagozás, a kőművesség és minden, ami kreatív. A kreativitás minden területét be kell vonni az oktatásba, és hagyni, hogy a diákok válasszák ki a nekik tetsző elfoglaltságokat. Csak néhány dolgot szabadna kötelezővé tenni például a nemzetközi nyelv elsajátítását; valamilyen képességét, hogy el tudják tartani magukat; továbbá valamilyen kreatív művészetet. Aztán hagyni kell, hogy maguk válasszanak a számtalan kreatív művészet közül, mert ha egy ember nem tudja, milyen teremteni, sosem válhat a létezés részévé, amely állandó teremtés. Az ember azáltal, hogy kreatívvá válik, istenivé válhat; a kreativitás az egyetlen igaz ima. Az ötödik dimenziónak pedig a halál művészetének kell lennie. Ebbe tartozna mindenféle meditáció, hogy mindenki tudja, nincs halál, és rájöjjön, az örök élet magva ott van benne. Ez nélkülözhetetlen, mert mindenkinek meg kell halnia; a halált senki sem kerülheti el. És a meditáció nagy ernyője alatt a diákok megismerkedhetnek a zennel, a taóval, a jógával, a hasszidizmussal és minden válfajával, amely valaha létezett, és amelyről az oktatás mindezidáig nem vett tudomást. Ebbe az ötödik dimenzióba bele kell, hogy tartozzanak a harcművészetek is, mint az aikidó, a dzsúdzsucu, a dzsúdó - a fegyverek nélküli önvédelem művészete amelyek nem csupán az önvédelemről szólnak, hanem meditációs tevékenységek is.


így lesz az oktatásunk teljes egész. Minden, ami nélkülözhetetlen, legyen kötelező, és minden, ami nem az, legyen választható. A diák választhasson a lehetőségek tárházából. És ha teljesítette az alapokat, akkor tanuljon valami olyat, ami élvezetet jelent; zenét, táncot, festészetet - muszáj elsajátítania valami olyasmit, ami befelé visz, önmaga megismerése felé. És mindez játszi könnyedséggel véghezvihető lenne, minden nehézség nélkül. Jómagam is voltam egyetemi professzor, és a következő megjegyzéssel mondtam le a titulusomról: Ez nem oktatás, ez merő ostobaság; semmi olyat nem tanítotok, ami igazán lényeges. Mégis, ez a lényegtelen oktatás az, ami uralkodóvá vált az egész világon. Senki sem tesz semmit, hogy teljesebbé tegye az oktatást. Ennek értelmében pedig szinte mindenki tanulatlan; még azok is tanulatlanok az élet nagyobb összefüggéseit illetően, akiknek több diplomájuk van. Egyesek tanulatlanabbak, mások kevésbé - de mindenki tanulatlan. Képtelenség egy tanult embert találni, mert az oktatás, mint egész, nem létezik.

Az emberek felkészítése a hatalomra Mindezidáig, több ezer éven keresztül soha, senkit nem készítettek fel arra, hogy hatalmi pozíciót töltsön be a társadalomban. Ha valaki bokszoló akar lenni, nem csak úgy belökik a ringbe, mondván: „Gyerünk, csináld!" Tanulnia kell. Ha valaki kardforgató akar lenni, éveket kell rászánnia. Másképp azt se tudja majd, hogyan vegye kezébe a kardot - nemhogy használja és harcoljon vele. Először is rá kell jönnie, hogyan vegye ki a hüvelyéből, és hogyan tartsa a kezében. Mindehhez gyakorlás szükséges. Senkinek nem adnak úgy egy gitárt a kezébe, hogy azt várnák tőle, hogy Yehudi Menuhint vagy Ravi Shankart megszégyenítően játsszon, ha még soha előtte nem volt szerencséje a hangszerhez. Vagyis az egész a mi hibánk: kiképeztük talán mindazokat az embereket, akik most hatalmon vannak? Gondoltunk rá valaha, hogy az embereknek, akiknek a kezébe ekkora hatalmat adtunk,


szüksége van bizonyos tulajdonságokra, hogy ne éljenek vissza vele? Nem az ő hibájuk. Ezért azt javaslom, hogy minden egyetemen létesüljön két intézet. Az egyik az indoktrináció* semlegesítését végzi majd. Mielőtt bárki diplomát kapna a kezébe, szereznie kell egy igazolást ettől az intézettől, hogy kitörölték belőle mindazt, amit a kereszténységről, a hinduizmusról, a muszlim vagy a zsidó vallásról belé véstek... mert ez a mi legnagyobb bajunk. Négy év elég erre. A semlegesítés nem igényel ennyi időt; elég havi pár óra négy éven át, és végbemegy. Addig nem kaphat senki semmilyen bizonyítványt az oktatási intézménytől, amíg az indoktrinációt semlegesítő intézet ki nem bocsátotta az illetőről az igazolást, hogy: „Ez az ember most egyszerűen egy emberi lény. Nem keresztény többé, nem hindu, nem muszlim és nem zsidó." A második intézet pedig a meditációért felel majd, hiszen az indoktrináció semlegesítése önmagában nem elég. Az kitakarítja a szemetet, de üresen hagy - üresen maradni pedig nem könnyű; újra elkezdenéd gyűjtögetni a szemetet. Egymagad nem vagy képes megtanulni, hogyan élj örömteli életet az ürességeddel. Erről szól a meditáció művészete. Tehát az egyik részről az indoktrinációt semlegesítő intézet megtisztít, kiürít, létrehoz benned egy vákuumot; a meditációs intézet pedig segít, hogy élvezhesd ezt a semmi-séget, ezt az ürességet, ezt a belső vákuumot és a tisztaságát, a frissességét. És ahogy elkezded élvezni, máris megérzed, hogy valójában egyáltalán nem üres, hanem tele van örömmel. Csak azért tűnt elsőre üresnek, mert hozzászoktál, hogy annyi szeméttel vagy tele, és amikor megszabadultál a sok szeméttől, a belsőd hirtelen üresnek látszott. Olyan ez, mint egy szoba, ami tele van bútorokkal: eddig csak úgy láttad, hogy benne voltak a bútorok; aztán egy nap belépsz, és a bútorok nincsenek sehol, te pedig azt mondod: „A szoba * A gyermekek jogait sértő, nem etikus pedagógiai hatásgyakorlás. Mögöttes célja a gyermeki tudat kényszeres befolyásolása, bizonyos meggyőződések, felfogások, doktrínák átadása, átörökítése - A Szerk.


üres." Pedig a szoba nem üres, egyszerűen csak tiszta. A szoba szoba, most először. Előtte zsúfolt volt, tele szeméttel és kacatokkal; most pedig tiszta tér. Meg kell tanulnod meditálni, hogy képes légy élvezni az ürességedet. És amikor ez sikerül, az lesz életed egyik legnagyobb napja - amikor elkezded élvezni az ürességedet, az egyedüllétedet, a semmi-ségedet. Akkor aztán senki sem lesz képes újra elültetni benned semmilyen doktrínát, senki a világon. Még ha maga Jézus jön is el hozzád, és így szól: „Áldott vagy. Csak gyere, kövess engem, és elviszlek Istenhez", azt válaszolod majd neki: „Menj a pokolba az Isteneddel. Itt, ahol vagyok, itt van a Paradicsom. Bárhol vagyok, a Paradicsom ott van. Menj, kövesd te magad - és vidd a keresztedet is! Ha senki sem akar megfeszíteni, feszítsd hát meg saját magad!" A Buddha is épp ezt mondta a tanítványainak: „Ha utatokba állok, azonnal vágjátok le a fejem. Én nem sározhatom be a ti belső szentélyetek tisztaságét. Oda én nem léphetek be, oda senki sem léphet be - egyetlen isten sem. Ti magatok elég vagytok, több mint elég. Túláradtok." Kell tehát egy második intézet minden egyetemen, amely megtanít a meditáció egyszerű művészetére. Nem kell semmiféle bonyolult dolog. Az egyetemek és az értelmiségiek hajlamosak mindent túlbonyolítani. Egy egyszerű módszer, amely a légzésed figyelésén alapul, épp elég. A lényeg, hogy minden nap tölts el egy órát az intézetben. Amíg a meditációs intézettől nem kapod meg az igazolásodat, hogy így tettél, az egyetem nem adhatja ki a diplomádat. Az egyetemi diplomát tehát csak akkor kaphatja meg a diák, ha az indoktrinációt semlegesítő intézet és a meditációs intézet kibocsátotta a részére a megfelelő igazolásokat. Az egész rajtad áll majd - tőled függ, hogy egy, kettő, három vagy négy év alatt szerzed meg ezeket. De a négy év túl sok. Bármilyen tökkelütött, ha négy éven keresztül minden nap egy órát ül és nem csinál semmit, szükségszerűen rátalál arra, amire a Buddha, Lao-ce és én rátaláltunk. Ez nem intelligencia, tehetség vagy zsenialitás kérdése. Egyedül a türelem számít.


Tehát az egyetem meditációs intézetétől megkapod az alapképzési diplomádat: a meditációs alapképzési diplomát; aztán jöhet az alapképzési diploma a humán tárgyakból, gazdaságból vagy tudományból - addig nem. És ugyanígy tovább. Először megszerzed az első továbbképzési fokozatodat meditációból, és mellette két évig folyatod az indoktrinációt semlegesítő intézetben is, mert nem lehet téged olyan könnyen magadra hagyni. Az ember, furcsa módon, gyűjtögető hajlammal van megáldva. Vannak, akik régiségeket gyűjtenek, vannak, akik bélyeget - postai bélyegeket! Egyszer, amikor otthon voltam Madraszban, egy öregember - volt vagy hatvanöt éves -, a vendéglátóm azt kérdezte tőlem: - Akarod látni a bélyeggyűjteményemet? Mire én: - A bélyeggyűjteményét? - Igen, gyermekkorom óta gyűjtöm a bélyegeket. Még a szád is tátva marad, olyan különleges bélyegeim vannak. A házában egy egész szoba tele volt mindenféle bélyegekkel. Azt mondtam neki: - És ez minden, amivel egész életében foglalkozott? Erre ő: - Hogy mondhatsz ilyet, hogy ez minden? Ez a legcsodálatosabb bélyeggyűjtemény az egész országban! Mire én azt feleltem: - Lehet, hogy ez a legjobb gyűjtemény, de hogyan volt képes elvesztegetni az egész életét arra, hogy összegyűjtse ezt a sok szemetet, ezt a sok használt bélyeget? Az egész életét ennek szentelte - és még elismerő leveleket is kapott érte mindenféle kormányzóktól, főtanácsosoktól, miniszterelnököktől, sőt magától az elnöktől is. Mindannyian jártak nála, hogy lássák a gyűjteményét. Az összes fontos ember, aki Madraszba látogatott, kötelező programpontként elment hozzá, hogy lássa a gyűjteményét; hiszen a legjobb volt Indiában. Azt mondtam erre: - Rendben, a gyűjtemény valóban szép, de tegyük most félre a gyűjteményt. Engem maga érdekel. Azt válaszolta:


- Mi gond lenne velem? Én teljesen rendben vagyok. Mire én: - Nem, nincs rendben! Ha egy nyolcéves gyermek lenne, akkor rendben lenne a gyűjteményével. De maga hatvanöt éves, és még mindig gyűjtöget? - Igen, gyűjtögetek. És addig fogok gyűjtögetni, ameddig csak tudok. - Akkor gyűjtögessen csak tovább, de a halál hamarosan eljön magáért: ez a gyűjtemény itt marad, maga pedig elmegy anélkül, hogy élt volna, mert minden idejét a bélyeggyűjtésre pazarolta. Az emberek gyűjtögetők. Azt hiszem, ennek hátterében egyfajta pszichológiai szükséglet áll. Mivel értelmetlennek érzik az életüket, mivel nem érzik, hogy számítanának, megpróbálják betölteni ezt az űrt azzal, hogy gyűjtenek valamit. Tudást halmoznak fel, vagy bármi mást gyűjtenek, és ettől várják, hogy ne érezzék annyira üresnek magukat, és valami értékeset mondhassanak a magukénak; hogy elmondhassák, érnek valamit, és az életük nem volt hiábavaló. Ha tehát továbbmész, hogy továbbképzési diplomát szerezz, újabb két évet kell eltöltened az indoktrinációt semlegesítő intézetben - mert a belső takarításnak sosem lehet vége. A por nap mint nap újra lerakódik benned. És nem arról van szó, hogy valami különleges okból magadhoz vonzanád, inkább olyan ez, mint egy tükör: minden reggel letörlöd, a por mégis újra és újra belepi. Az elme majdnem olyan, akár egy tükör, egy reflektor. Emlékeket, tapasztalatokat gyűjt - ebből áll a por, ami a nap huszonnégy órájában megállás nélkül rakódik le benne. Tehát ha nem takarítod folyamatosan, hamarosan újra azt veszed majd észre, hogy teljesen belepett a por. Ez egy fontos tapasztalás: újabb két évig jársz az indoktrinációt semlegesítő intézetbe, és újabb két évig meditálsz. A belső takarítás és a meditáció folyamata egyidejűleg történik. Az egyik folyamatosan megtisztít, kiürít; a másik megtölt, de nem egy dologgal, hanem egy minőséggel - boldogsággal, szeretettel, együttérzéssel és az értékesség, a jelentőségteljesség mindent elsöprő érzésével, anélkül, hogy bármilyen konkrét ok állna mögöt-

100


te. Csupán az, hogy élsz, hogy lélegzet, elég bizonyíték rá, hogy a létezés szerint érdemes vagy arra, hogy élj, hogy a létezés úgy gondolja, méltó vagy rá, hogy itt legyél. A létezés nem nélkülözhet téged. Ezt a nélkülözhetetlenséget pedig csakis a meditáción keresztül tapasztalhatod meg; nincs más módja. És amíg nem fedezed fel, hogy nélkülözhetetlen vagy a létezés számára, mindaddig valami butaságot fogsz csinálni, csak hogy értékesnek, az életre érdemesnek érezd magad. De amint a létezés elborít, és rád szórja áldásait, a késztetés, hogy mindenféle szemetet gyűjts, egyszerűen elmúlik. Akkor aztán megélsz minden pillanatot, és meghalsz minden pillanatban. Ez az a pont, ahol a meditáció kiteljesedik. Megélni minden pillanatot, és meghalni minden pillanatban. Meghalni az emléknek, hogy éltél, meghalni a pillanatnak, ami épp elmúlóban van. Hátrahagyhatja a nyomát, a körvonalát, a kézjegyét, az emlékeit - nem, ne engedd; halj meg mindezeknek, hogy újra friss lehess, és készen állj tisztán visszatükrözni a létezést. Tehát ha egy ember úgy dönt, hogy továbbtanul az egyetemen, akkor továbbra is napi egy órát kell töltenie a meditációs intézetben; és mielőtt megkapná a továbbképzési diplomáját, meg kell kapnia a továbbképzési igazolást meditációból. Megszerezheti egy év alatt, két év alatt, vagy elhúzhatja tovább is, ha nem meditál eleget, mivel szóbeli vizsga nem lesz - az egész a meditációs mesteren múlik majd. Ha a mester úgy érzi, miután nap mint nap látott, ahogy bementél az intézetbe, leültél, majd elmentél - két éven át figyel téged, érdeklődik, hogy érzed magad, hogy mennek a dolgaid -, és ha egyszer se érez feszültséget benned, vagy hogy sietnél, aggódnál, félnél; ha úgy látja, hogy mindig nyugodt vagy, könnyed, a helyeden vagy; hogy nem idegeskedsz semmi miatt, hogy nem rágódsz a múlton és nem aggódsz a jövő miatt... Mindezeket folyamatosan figyeli majd, és ha úgy látja... és ez nem ítélőképesség kérdése. Ha ő valóban meditáló ember, akkor nem fog senkit roszszul megítélni; ez lehetetlen. Teljes biztonsággal el fogja tudni dönteni, hogy ráéreztél-e a dolog ízére, és ha úgy látja, hogy igen, kiállítja számodra az igazolást.


Ezeket az igazolásokat kell tehát megszerezned a továbbképzési diplomádhoz. És aztán így megy tovább: ha úgy döntesz, doktorátust szerzel, akkor újabb három évet kell eltöltened az indoktrinációt semlegesítő intézetben, és három évet a meditációs intézetben. Mindkét intézet látogatása kötelező tehát, egészen a tanulmányaid legvégéig, hogy amikor kijössz az egyetemről, ne csak intelligens és jól informált ember légy, de meditáló ember is - nyugodt, csendes, békés, szemlélődő, figyelmes, intuitív. És ne légy többé keresztény vagy hindu, ne légy többé amerikai vagy orosz. Hogy mindezt a szarságot végleg magad mögött hagyd, és még az írmagja se maradjon. Ez az egyetlen útja, hogy a politikusokat értelmiségiekre cseréljük. De az értelmiséggel a jelenlegi állapotában nem sokra mennénk, mert ők épp ugyanannyira hataloméhesek, mint maguk a politikusok. Épp ezért teszem szükségszerűvé ezt a két feltételt. Ha bármiből doktorátust szerzel, egyidejűleg meditációból is doktorátust kell szerezned. Vagyis míg tanulsz, egy nagyon csendes és finom módon előkészítenek a hatalomra, hogy amikor a kezedbe kerül majd, ne ronthasson meg és ne élhess vissza vele. Vagyis a meritokráciáról alkotott vízióm egy komplett program a társadalom, a kormány és az oktatás szerkezetének átalakítására. Tudom, hogy utópikusnak tűnik. Ki fogja mindezt véghezvinni? Hogy fog mindez megtörténni? Hogyan valósítsuk meg? Igen, valóban utópikus, de a helyzet olyan, hogy ha minden úgy megy tovább, ahogy most van, akkor a politikusok rövidesen a halál szélére sodornak bennünket. Akkor pedig döntenünk kell - és amikor már a halál és a meditáció között kell majd döntenünk, azt hiszem, a meditációt fogjuk választani - és nem a halált. Ha a halál és az indoktrináció semlegesítése között kell dönteni, az indoktrináció semlegesítését fogjuk választani: „Haljanak csak meg a keresztények, de én élni akarok. Haljanak meg a zsidók, én élni akarok." Kit érdekel az egész, ha közted és a zsidóság közt kell választani? Ha csak az egyiket választhatod, vagy te, vagy a zsidóság, nem hiszem, hogy a zsidóságot választod. Még Mózes sem tette volna. Hiszek benne, hogy legalább ennyi esze volt.

102


Ezt a hatalmas kihívást a politikusok hozták az emberiség fejére. És egy bizonyos értelemben hálásnak kell lennünk ezeknek az idiótáknak: az egész emberiséget egy olyan pontra juttatták, ahol választania kell: „Most vagy mi maradunk életben, vagy ezek a politikusok maradnak a székükben - a kettő együtt nem megy." Amikor az érdemeken alapuló hatalomról beszélsz, úgy tűnik, a demokrácia ellen vagy. Igaz ez? A demokrácia nem létezik, tehát nem is lehet kérdés, hogy demokráciaellenes vagyok-e vagy sem. Nincs olyan, hogy demokrácia, hogy lehetnék hát demokráciaellenes? Amit én javaslok, az a megfelelő módja az egész szerkezet átalakításának, hogy egy nap a meritokrácia beleolvadhasson a demokráciába - mert előbb-utóbb mindenki tanulttá válhat. Én nem veszem el a lehetőséget senkitől; én csak azt mondom, hogy most kizárólag azok kezébe szabad kormányzó hatalmat adnunk, akiket az megillet, és akik felkészültek rá. Közben folyamatosan folyhat a többi ember felkészítése. Lehet, hogy mi már nem leszünk itt, amikor ez megtörténik, ez azonban nem számít. Három-négy generáción belül mindenki végigmehet az indoktrináció semlegesítésének, a meditációnak és az oktatásnak a fázisain. Akkor aztán minden embernek joga lesz - mert huszonegy éves korukra a legtöbben diplomások lesznek és akkor részt vehetnek a helyi szavazáson. Lesznek köztük, akik főiskolai diplomával rendelkeznek majd, ők részt vehetnek az állami szavazáson. És mire elérik a huszonnégy éves kort, a legtöbb embernek lesz továbbképzési diplomája: akkor aztán az összes szavazáson részt vehetnek. Úgyhogy mielőtt betöltik a harmincat, akár az elnökválasztáson is indulhatnak. Nem kérek sokat, mindössze tízévnyi felkészülést. És ha az egész kormány meditatív, túl van az indoktrináció semlegesítésén és mentes az előítéletektől - képzeld csak el -, akkor a bürokrácia eltűnik, a hierarchia eltűnik; és azok a dolgok, amelyek most évekbe telnek, pillanatok alatt befejezhetők. A politikusokat és a papokat egyaránt ki kell emelni a hosszúhosszú ideje fennálló intézmények keretei közül, és egy teljesen új-


fajta vezetést kell kialakítani. Nehéz munka, fáradságos, de nem lehetetlen - főleg egy olyan helyzetben, amikor az egyetlen másik alternatíva a halál.

A kreatív tudományok, a művészetek és a tudatosság világakadémiája Az embert évszázadok óta életellenes ismeretekkel bombázzák. Még a test sanyargatását is képesek voltak szellemi gyakorlatnak nevezni. Az én tervem egy olyan tudományos akadémia létrehozása, amely - a történelemben most először - szándékos, és nem esetleges volna. A tudományt egészen mostanáig a véletlenek határozták meg. Az emberek szó szerint belebotlottak néhány felismerésbe és felfedezésbe. Számos olyan felfedezés született, amit egyáltalán nem kerestek, ami csak annak volt köszönhető, hogy a sötétben, irány nélkül tapogatózó tudósok valamelyike merő véletlenségből rátalált. És persze a világ politikusai - akik több pusztító hatalmat szerettek volna a kezükben tudni - hamar kitalálták, hogy igájukba hajtják a tudósokat. Ezért ma minden tudós rabszolgája valamely nemzetnek, kormánynak, és csakis életellenes és pusztító célokért tevékenykedik. Minél több pusztító találmány kerül ki a keze alól, a kormány annál többre becsüli. A kreatív tudományok akadémiája tudatosan kerülni fog minden olyasmit, ami az élet ellen való; ott olyan dolgok érdekében folynak majd a kutatások, amelyek támogatják az életet. Az akadémia azonban nem szólhat kizárólag csak a tudományokról, mert a tudomány az emberi valóságnak csupán egy részét alkotja. Az akadémiának pedig átfogónak kell lennie - a kreativitást, a művészetet, a tudatosságot is magába kell olvasztania. Épp ezért három részlege lesz; ezek a fő részlegek azonban nem különülnek majd el egymástól, csak a nevükben. Az akadémia legalapvetőbb célja az lesz, hogy módszereket, technikákat, utakat dolgozzanak ki az emberi tudatosság emelésére - és egyértelmű, hogy ez a tudatosság nem lehet a test ellen;

104


ez a tudatosság a testben lakik. Nem lehet rájuk úgy tekinteni, mint egymás ellenségeire; minden lehetséges módon összefüggenek és támogatják egymást. Mondok neked valamit, és közben a kezem megmozdul, anélkül, hogy a tudatommal utasítottam volna. Köztem és a kezem között mély szinkronitás van. Jársz, eszel, iszol, és mindezek a dolgok azt jelzik, hogy test és tudat vagy, amely organikus egészet alkot. A tudatosságodat nem emelheted magasabb szintre, ha közben sanyargatod a testedet. A testet szeretni kell - bánj vele úgy, mint egy jó barát. A tested az otthonod, a te feladatod, hogy megtisztítsd minden szeméttől, és újra meg újra emlékeztesd magad, hogy folyamatosan téged szolgál, megállás nélkül. Még akkor is dolgozik, amikor te alszol, folyamatosan működteti az emésztésedet, az ételt vérré változtatja, megszabadul az elhalt sejtektől, új, friss oxigént juttat az élő sejtekhez - és mindeközben te alszol! Mindent megtesz a túlélésedért, az életedért, jóllehet olyan hálátlan vagy, hogy még sosem köszönted meg neki ezt. Sőt épp az ellenkezője történik: a vallások mind azt tanítják, hogy a testet sanyargatni kell: hogy a test az ellenséged, és neked meg kell szabadulnod tőle és a függőségektől. Én is tudom, hogy az ember több, mint test, és nincs szükség függőségekre. Csakhogy a szeretet nem függőség, az együttérzés nem függőség. A szeretet és az együttérzés abszolút létszükséglet a tested számára, alapvető táplálék. És minél jobb, erősebb a tested, annál nagyobb esélyed van rá, hogy növeld tudatosságodat. A kettő szerves egységet alkot. Egy teljesen újfajta oktatásra van szükség, amelynek alapját képezi, hogy mindenkit megismertessenek a szív csendjével - más szóval a meditációval -, és amely mindenkit arra nevel, hogy együtt érző legyen a saját testével szemben. Mert aki nem együtt érző a saját testével szemben, az senki más testével szemben sem lehet együtt érző. Egy élő szervezetről van szó, amely nem ártott neked. Attól kezdve, hogy megfogantál, egészen a halálod pillanatáig téged szolgál. Mindent megtesz, amit meg szeretnél tenni, még a lehetetlent is, és sosem lesz engedetlen veled szemben.


Képtelenség még egy ilyen mechanizmust alkotni, amely ennyire engedelmes és bölcs egyben. Ha megismered tested összes funkcióját, meg fogsz lepődni. Sosem gondolnád, mi mindent csinál a tested. Olyan csodálatos, olyan titokzatos. És te nem voltál kíváncsi rá. Sosem vetted a fáradságot, hogy megismerkedj a saját testeddel, és közben úgy tettél, mintha szeretnél más embereket. Nem szerethetsz más embereket, hiszen azok az emberek is úgy jelennek meg előtted, mint testek. A test a létezés legnagyobb misztériuma. Ezt a misztériumot pedig szeretni kell - és közelről kutatni a titkait, a működését. A vallások sajnos teljesen elutasítóak a testtel. De ez legalább rámutat, határozottan és egyértelműen, hogy ha az ember megtanulja a test bölcsességét és megfejti a titkát, soha többé nem törődik majd a papokkal és az Istennel. Hiszen akkor elmondhatja, hogy övé a legnagyobb titok, és ezt a titkot saját magában lelte meg. A test misztériumában pedig ott székel a tudatosság szentélye. Ha egyszer ráébredsz a tudatosságodra, a létezésedre, többé nincs Isten, aki feletted állna. Csak az ilyen ember lehet tisztelettel más emberi lények és más élőlények iránt, mivel ők mind ugyanolyan titokzatosak, mint ő maga, ugyanannak a titoknak a különböző kifejeződései, változatai, megjelenési formái; ez teszi gazdaggá az életet. És ha az ember rátalál magában a tudatosságra, a végső valóság kulcsára talál rá. Bármely oktatás, amelyik nem a test szeretetére tanít, és arra, hogy együtt érző légy a testeddel, amelyik nem tanítja meg, hogyan tárd fel a titkait, azt sem taníthatja meg neked, hogyan lehetsz képes belépni a saját tudatosságodba. A test az ajtó - a lépcső. Bármely oktatás, amelyik nem foglakozik a testtel és a tudatossággal, nem csupán hiányos, de kimondottan káros is, mert a pusztítást szolgálja. Csakis a tudatosság belső kivirágzása az, ami megelőzi, hogy pusztító légy. És ami hatalmas késztetést szül a teremtésre - hogy még több szépséget és jólétet vigyél a világba. Ezért veszem bele az oktatásba a művészeteket mint az akadémia második részlegét. A művészet nem más, mint tudatos erőfeszítés a szépség létrehozására, és arra


hogy örömtelibbé tedd az életedet, hogy megtanulj táncolni, ünnepelni. A harmadik részleg pedig a kreatív tudományé. A művészet képes szépséget létrehozni, a tudomány képes feltárni az objektív igazságot, a tudatosság pedig képes feltárni a szubjektív valóságot. Ez a három együtt bármely oktatási rendszert kerek egésszé tesz. Minden egyéb másodlagos, és talán hasznos lehet alantasabb célokra, de a szellemi fejlődéshez nincs rá szükség; mert nem visz közelebb az öröm, a szeretet, a békesség és a csend forrásához. És az ember, aki nem tapasztalta meg a belső eksztázist, hiábavaló életet élt. Vegetált, és elvonszolta magát az anyaméhtől a sírig, de nem tanult meg táncolni, nem tanult meg énekelni, és nem gyarapította semmivel a világot. Számomra a vallásos ember az, aki gyarapítja a világban a szépséget, az örömöt, a boldogságot, az ünnepet - valami olyasmivel, ami előtte nem volt meg benne -, valami újjal, valami frissel, még több virággal. De a vallást soha nem definiálták úgy, ahogy én definiálom. Minden meghatározás, amit a vallásokra adtak, tökéletesen visszataszítónak és hibásnak bizonyult. Nem járultak hozzá, hogy az emberiség eljusson az öröm, a szépség és a szeretet csúcsaira. Az egész emberiséget lehúzták a nyomor és a szenvedés mocsarába, mert nem tanították meg őket a szabadságra. Épp ellenkezőleg, a szolgaság ezer válfaját kényszerítették rájuk az engedelmesség nevében. Engedelmesség, mégis kinek? Engedelmesség a papoknak, engedelmesség azoknak, akik a pénzt birtokolják, engedelmesség azoknak, akik a hatalmat birtokolják egyszóval minden romlott érdeknek. Egy elenyésző kisebbség évszázadok óta rabszolgaságban tartja az egész emberiséget. Csak egy megfelelő oktatási rendszer lehet képes megváltoztatni ezt a borzalmas és beteges helyzetet. A kreatív tudományok, művészetek és a tudatosság akadémiájának megteremtésére vonatkozó tervem valójában nem szól másról, mint arról a látomásról, amelyet az igazi vallásról alkottam. Az embernek jobb testre van szüksége, egészségesebb testre. Az embernek tudatosabb, éberebb lényre van szüksége. Az embernek szüksége van minden kényelemre és luxusra, amelyet


a létezés adhat neki. A létezés kész rá, hogy itt és most paradicsomi állapotokkal kényeztessen el bennünket, de mi egyre csak halogatjuk a Paradicsomot - mindig csak a halál után akarunk belépni a kapuján. Egy nagy misztikus épp haldoklott Sri Lankán... Emberek ezrei tisztelték. Köré gyűltek. Kinyitotta a szemét: csak még néhány lélegzetet vesz a parton, és aztán elmegy, elmegy örökre. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mik lesznek az utolsó szavai. És az öregember így szólt: - Egész életemben a boldogságra, az eksztázisra, a meditatív létre tanítottalak benneteket. Most átmegyek a túlpartra. Többé nem leszek itt veletek. Ti meghallgattatok, de sosem tettétek azt, amit mondtam. Folyton csak halogattátok. De többé már nincs értelme a halogatásnak, mert én elmegyek. Valaki közületek készen áll talán, hogy velem jöjjön? Rezzenéstelen csend. Az emberek egymásra néztek, és azt gondolták, hogy az az ember, aki negyven éven át a tanítványa volt, talán készen áll. De ő is csak a többiekre nézett - senki sem állt fel. Aztán a leghátsó sorban valaki feltette a kezét. A nagy misztikus azt gondolta: „Legalább egyvalaki van, aki elég bátor." De az ember így szólt: - Kérlek, hadd magyarázzam el, miért nem állok fel, miért csak a kezemet tettem fel. Szeretném tudni, hogyan érhetem el a túlpartot, mert ma még nyilvánvalóan nem állok készen rá. Nagyon sok dolog van, amit meg kell még tennem: épp vendégem van, a fiam most házasodik, úgyhogy ma nem mehetek - te pedig azt mondod, hogy a túlpartról nem lehet visszajönni. Egy nap biztosan én is elindulok, és akkor találkozunk. Megtennéd, hogy csak még egyszer, utoljára elmagyarázod - bár tudom, hogy egész életedben ezt magyaráztad -, hogyan lehet átérni a túlpartra? De kérlek, ne feledd, hogy én most még nem vagyok kész. Csak szeretném feleleveníteni az emlékeimet, hogy ha eljön a megfelelő idő... A megfelelő idő sosem jön el. És ez nem csak annak a szegény flótásnak a története, ez a történet emberek millióiról szól, majdnem mindenkiről. Mind a meg-

108


felelő pillanatra várnak, a csillagok megfelelő állására... Asztrológusokkal konzultálnak, tenyérjósokkal, és mindenféle módon próbálják kitalálni, mi lesz holnap. A holnap azonban sosem jön el - és soha nem is jött. Az egész csak egy ostoba módszer a halogatásra. Bármi, ami történik, mindig ma történik. A megfelelő oktatás meg fogja tanítani az embereknek, hogy az „itt és mostban" éljenek, hogy a Paradicsomot itt, ezen a földön teremtsék meg, és ne várjanak vele a halálig; hogy az életük ne legyen nyomorúságos mindaddig, amíg a halál véget nem vet ennek a nyomorúságnak. Táncolj, örülj, szeress, amikor a halál rád talál. Különös tapasztalás, hogy ha az ember képes úgy élni az életét, mintha már a Paradicsomban lenne, a halál semmit sem vehet el az ember tapasztalásából. Én azt szeretném megtanítani neked, hogy ez itt a Paradicsom, és ezen kívül nincs más Paradicsom; hogy a boldogságra nem kell készülnöd. Nincs szükség fegyelemre, hogy szeretetteljessé válj; csak egy kis éberségre, csak egy kis megértésre. És ha az oktatás nem képes megadni neked ezt a kis megértést, akkor az nem oktatás. A világakadémiáról alkotott elképzelésem azt jelenti, hogy az egész világnak ugyanabban az oktatásban kell részesülnie, amely meditációból, művészetekből és kreatív tudományokból áll. Ha képesek vagyunk létrehozni egy józan oktatási rendszert, amely behálózza a világot, akkor megszűnnek a vallási különbségek, a feketék és fehérek közti megkülönböztetések, és az undorító politika, ami ezeken alapszik, és az ember ostoba viselkedése, aki folyamatosan háborús készültségben él... Ha katonát látok, nem tudom elhinni, hogy ennek az embernek egyáltalán van agya. Még egy állat is okosabb annál, hogy katonának álljon. De úgy tűnik, az embert csak egy dolog érdekli: hogy hogyan lehet még hatékonyabban gyilkolni, és egyre jobban kifinomítani a gyilkolás eszközeit. A megfelelő oktatás megtanítja majd az embereket, hogyan leljenek rá a saját énjükre, hogyan tanuljanak meg táncolni, és ne legyenek félénkek; hogy merjenek ünnepelni, örüljenek az élet apró


dolgainak, és tegyék élővé ezt az egész bolygót. Mert ez az egyetlen hely, amennyire tudjuk, ahol az emberek szerethetnek, ahol az emberek meditálhatnak, ahol az emberek buddhákká válhatnak, és ahol olyan emberek létezhetnek, mint Szókratész vagy Lao-ce. Nagyon köszönöm: szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért erre a csöppnyi bolygóra születtünk. Ez a világegyetem egyik legkisebb planétája, de még a leghatalmasabb csillagok sem, amelyek sok milliószor nagyobbak, mint ez a föld, mondhatnak magukénak egyetlen Albert Einsteint, egyetlen Jézust és egyetlen Yehudi Menuhint sem. Különös, hogy ebben a végtelen univerzumban a létezés épp ezen az aprócska bolygón volt képes létrehozni egy kis tudatosságot, egy kis életet. Most már a mi kezünkben van, hogy ebből a kicsi kezdetből felnőjünk a magas égbe; ez a mi lehetőségünk és egyben a mi születési előjogunk is. Egészen idáig az oktatás nem a jó irányba haladt. Feleslegesen kínozta az embereket a történelemmel, a földrajzzal. Ha valakit ezek a tárgyak érdekelnek, természetesen meg kell neki adni a lehetőséget, hogy tanulhasson róluk. Ha valaki szeretne többet tudni Konstantinápolyról, hagyni kell, hadd tudjon meg többet. És ha valakit érdekel, ki volt Dzsingisz kán vagy Timur Lenk, hadd tudja meg. De semmi szükség rá, hogy kötelező jelleggel tanítsák az embereknek ezt a sok értelmetlenséget és szemetet, ami a múltban történt. Ez olyan hihetetlen nagy ostobaság. Ha megtanítjuk az embereknek, hogy éltek olyanok, mint Dzsingisz kán, Nadir sah, Timur Lenk vagy Nagy Sándor, a lényük rossz oldaláról tanítjuk őket. Egész életemben harcoltam az egyetemeken: „Miért nem Szókratészt tanítjátok? Miért nem Dzsuang-szit tanítjátok? Miért nem Bódhidharmát tanítjátok...?" Ők képviselik a tudatosság jó oldalát. Ha rossz emberekről tanulsz, az azt a hitet plántálja beléd, hogy rossznak lenni teljesen rendben van. Ha Dzsingisz kán akarsz lenni, teljesen rendben van. Hiszen semmi újat nem teszel, az ember mindig is ezt tette. Ki kell selejteznünk a történelmet, hogy kidobjuk belőle az öszszes gazembert, és megvédjük a gyermekeinket attól, hogy beléjük ivódjon, hogy az emberi élet soha, semmi másról sem szólt,

110


mint háborúról, öldöklésről, versengésről és mohóságról. Nem azt kell tanítanunk a gyermekeinknek, hogy mi volt, hanem hogy mi lehet - nem a múltat, hanem a jövőt. Miért pazarolunk annyi időt olyan tárgyak tanítására, amiknek a létezés valóságára nézve semmi jelentőségük nincs, és nem adnak nekik semmiféle útmutatást a szeretet művészetéről, az élet művészetéről, a létezés értelméről, az örömteli felkészülésről a halálra, a csendről és a meditációról. Minden, ami alapvetően fontos volna, hiányzik, ami pedig nem fontos, sőt teljesen ostoba, azt erőltetik. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. A történelem nem ismétli önmagát; ez csak a mi ostobaságunk, amiért minden generációnak ugyanazt tanítjuk. Szegény gyerekeket arra nevelik, hogy ugyanazokat a nagy hősöket utánozzák, akik valójában bűnözők voltak, nem pedig hősök. Dzsingisz kán egymaga négymillió embert ölt meg. A legjobb lenne, ha teljesen kitörölnénk ezeket a figurákat az oktatásból. Tanítsunk a gyerekeknek Siva táncáról, Krisna furulyájáról. Tanítsunk meg nekik mindent, ami szép és jó, hogy megszokják, hogy minden, ami jó, az természetes, és minden, ami rossz, esetleges - hogy a rossz nem történik meg, és soha nem is történt meg, a jó pedig abszolút normális. Hogy buddhának lenni nem abnormális. Minden gyereknek meg kell tanítani, hogy buddhának lenni normális jelenség. Mindenki, aki elég bölcs, buddhává válik. Belőled is buddha válik. A legnagyobb forradalomnak az oktatási rendszerben kell végbemennie, másképp az ember továbbra is ismételni fogja a történelmet. De most itt az ideje a csöndnek és a nevetésnek... Hymie Goldberg egyik este hazamegy a munkából, és Becky, a felesége ezzel fogadja: - Bementél a boltba, hogy elhozd a képeket, ahogy kértem? ügye elfelejtetted!? Sosem figyelsz rám! Sosem emlékszel semmire! Ó! Hát mégis elhoztad őket. Hála istennek, vannak még csodák. Hadd nézem! Ez borzalmas, ez meg még annál is rosszabb. Te jó ég! Ez szörnyű, ez pedig egyszerűen katasztrófa. Hát, őszintén mondom, ezek a legrosszabb képek, amiket valaha láttam. Te

JAVASLATOK A VÁLTOZTATÁSRA

111

semmit sem vagy képes jól csinálni! Nem tudsz rendesen vezetni! Még egy biztosítékot sem tudsz kicserélni. Nem tudsz tisztán énekelni, és fotósnak, na annak vagy a legrosszabb! Nézd, milyen képeket csináltál rólam! Mindegyiken nyitva van a szám! Egy néhai utcalány nyilvános vallomást tesz az üdvhadsereggel egy utcasarkon. A beszédét azzal festi alá, hogy időről időre rásóz egy nagy dobra. - Bűnös voltam! - kiáltja. BUMM! - így a dob. - Rosszlány voltam! - kiáltja. BUMM! - Ittam! BUMM! - Hazardíroztam! BUMM! - Férfiak után futottam! BUMM BUMM! - Minden szombaton kirúgtam a hámból, és teljesen elvesztettem az eszem! BUMM BUMM BUMM! - És most mit csinálok szombat esténként? - kiabálja. - Az utcasarkon állok, és verem ezt a rohadt dobot!

Vallások helyett a vallásosság minősége Én nem a vallást, hanem a vallásosságot tanítom - ez pedig olyan, mint egy élő folyó, amely folyamatosan változtatja az irányát, de végül eléri az óceánt. A vallás egy halott kőszikla. Egy szikla talán nagyon régi, és sokkal tapasztaltabb, sokkal öregebb, mint bármilyen Rigvéda, de akkor is csak szikla, és a szikla halott. Nem változik az évszakokkal, nem mozog együtt a létezéssel; csak fekszik egy helyben. És láttál te már sziklát énekelni vagy táncolni? Számomra a vallás egy minőség, és nem egy intézmény.

112


A világ összes vallása - és nincs belőlük kevés, mintegy háromszáz vallást ismerünk - halott kőszikla. Nem folynak, nem változnak, nem mozognak együtt az idővel. És ha valami halott, az nem válhat hasznodra - hacsak nem sírt akarsz építeni, mert ahhoz talán fel tudod használni a sziklát. Az összes úgynevezett vallás a sírunkat ásta, lerombolta bennünk az életet, a szeretetet, az örömöt, és teletömte a fejünket fantazmagóriákkal, illúziókkal, hallucinációkkal Istenről, a mennyországról és a pokolról, a reinkarnációról és mindenféle ostobaságról. Én abban hiszek, ami folyik, ami változik, ami mozog... mert ez az élet természete. Az élet egyetlen állandó dolgot ismer, az pedig a változás. Csak a változás az, ami sosem változik; különben minden változik. Egyszer ősz van, és a fák elhullatják a leveleiket. A levelek pedig minden panasz nélkül hullanak le, csendben, békésen, visszaolvadnak a földbe, ahonnan jöttek. A meztelen fáknak megvan a maguk szépsége, a szívükben pedig hatalmas bizalom lakozik, mert tudják, hogy ha a régi leveleiket le is hullatták, már készülődnek az újak. És hamarosan megjelennek az új levelek, amik frissebbek, fiatalabbak, finomabbak. A vallás nem lehet halott intézmény, egyfajta vallásosságnak, egyfajta minőségnek kell lennie - amibe beletartozik az igazság, az őszinteség, a természetesség, egy mély együtt mozgás a kozmoszszal, a szerető szív, és egyfajta barátságosság, amivel az egész felé fordulsz. Mindehhez nincs szükség semmilyen szentírásra. Igazság szerint nem létezik olyan, hogy szentírás. Amiket így neveznek, azok még az igényes szépirodalom mércéjét sem ütik meg! Még jó, hogy senki sem olvassa őket, mert tele vannak gyomorforgató pornográfiával. Az egyik barátom, miután ezt mondtam neki, elkezdett foglalkozni a Bibliával, és ötszáz masszív oldalnyi pornográfiát talált benne. Ha van könyv, amit be kellene tiltani a világon, akkor az a Biblia! De ez a barátom nem tudja, hogy a Biblia valójában semmi. Ha belelapozol a hindu Puranákba, meg fogsz lepődni; azok a Playboy magazin legősibb kiadásai! Nem csak az emberek, de még az istenek is ronda, mocskos öregemberek bennük. Milyen különös... és ennek ellenére istenként tisztelik őket.


A holdat például istenként tisztelik a hinduk és a dzsainák is, a történet mégis úgy szól, hogy a hold szexuálisan érdeklődött egy gyönyörű nő iránt, aki egy szent felesége volt. Indiában a szentek kora reggel mennek fürdeni, mielőtt a nap felkel, és ez volt az az időpont, amikor a hold elment az asszonyhoz - persze nem a saját képében, mivel az istenek bármire képesek. Bekopogott az ajtón, az asszony pedig azt hitte, a férje tért vissza. A hold pedig szeretkezett valaki másnak a feleségével, aztán lelépett. Szinte az összes úgynevezett hindu isten nemi erőszaktevő. Nem elégszenek meg vele, hogy a mennyben övék a leggyönyörűbb asszonyok - akiket nem bőr, hanem műanyag borít. De úgy tűnik, azokban az időkben még nem volt szavuk a műanyagra. Azt mondják, a mennybéli lányok - egészen pontosan apszarának nevezik őket, amit meglehetősen jól visszaad a „konzumnő" szó nem hétköznapi prostituáltak, hanem nagyon előkelőek - nem izzadnak. Amikor ezt megtudtam - hogy nem izzadnak -, arra gondoltam, mégis hogyan lehetséges, hogy valaki ne izzadjon? A műanyag az egyetlen kézenfekvő megoldás. Ráadásul tizenhat éves korukban megrekednek a fejlődésben; sosem nőnek fel. Évszázadok óta tizenhat évesek... És hány szent töltötte a kedvét velük az évmilliók során? Azt hiszem, ki sem tudnák számolni... Egy hiteles vallásosságnak nincs szüksége prófétákra, megváltókra, szent könyvekre, templomokra, pápákra, papokra - mert a vallásosság a szív virága. Abból fakad, ha eljutsz a létezésed középpontjába. És abban a pillanatban, hogy eljutottál a létezésed középpontjába, elönt a szépség, a boldogság, a csend és a fény. Teljesen új emberré válsz. Minden, ami sötét és rossz volt az életedben, eltűnik. Attól a pillanattól mindent, amit teszel, teljességében teszed és abszolút tudatossággal. Én egyetlen erényt ismerek - ez pedig a tudatosság. Ha a vallásosság elterjed a világon, a vallások el fognak tűnni. Ez pedig hihetetlen nagy áldás lesz az emberiségre nézve, hiszen az ember attól kezdve egyszerűen ember lehet, és nem lesz többé keresztény, muszlim vagy hindu. Ezek a választóvonalak, ezek a megkülönböztetések állnak a háborúk mögött évezredek óta. Ha visszatekintesz az ember történelmére, ellenállhatatlan kísértést

114


érezhetsz, hogy azt mondd, a múltban őrültek módjára éltünk. Isten nevében, az egyház nevében, mindenféle ideológiák nevében, amiknek nincs semmi alapjuk a valóságban, az emberek egymást gyilkolászták halomra. A vallás még ismeretlen a világ számára. Amíg a vallásosság nem válik az emberiség légkörévé, addig nem lesz vallás. Azért ragaszkodom a vallásosság szóhoz, mert így szeretném hangsúlyozni, hogy nem válhat intézményessé. A szeretetet nem lehet intézményesíteni. Hallottál már a szeretet templomairól, a szeretet mecseteiről, a szeretet zsinagógáiról? A szeretet személyes viszony egy másik egyénnel. A vallásosság pedig egy még nagyobb szeretetviszony az egyén és az egész kozmosz között. Amikor egy ember szerelembe esik az egész kozmoszszal - a fákkal, a hegyekkel, a folyókkal, az óceánokkal, a csillagokkal -, az az ember tudja, mi az ima. Szavak nélkül. Megismeri a táncot mélyen a szívében, és a zenét, amiben nincsenek hangok. Eletében először megtapasztalja a végtelent, a halhatatlant, az örökkévalót, azt, ami a változáson túl mindig ugyanaz marad és ami mindig megújítja az életét. És mindenki, aki vallásos emberré lesz, és leveti a kereszténységet, a hinduizmust, a muszlim vallást, a dzsainizmust, a buddhizmust, életében először tesz tanúbizonyságot saját egyénisége mellett A vallásosság személyes viszony. A te szerelmes üzeneted az egész kozmosz számára. Csak ha ez megszületik az emberekben, akkor lesz béke, amely elmulaszt minden félreértést. Máskülönben ezek a vallások továbbra is parazitákként fogják szívni ez emberek vérét, rabszolgává alacsonyítják őket, és rájuk kényszerítik a hitet. Minden hit az értelem ellen való, és arra kötelezi az embereket, hogy értelmetlen szavakat rebegjenek ima gyanánt - értelmetlenek, mert nem a szívből, csupán az emlékezetből jönnek. Már sokszor elmeséltem Lev Tolsztoj gyönyörű történetét. A történet három egyszerű parasztemberről szól, akik tanulatlanok, műveletlenek, és egy kis szigeten laknak egy nagy tavon. Emberek ezrei látogatják és imádják őket, míg végül a pátriárka is felfigyel rájuk. A templomok üresen konganak, a pátriárkát senki sem akarja hallani. Pedig az orosz egyház a legrégebbi mind közül, na-


gyon ortodox, az emberek mégis ehhez a három senkiházihoz mennek, akiket még csak be sem avattak a kereszténység szentségeibe - hogyan lettek ezek szentek? Indiában könnyű dolog szentté válni, a kereszténységben azonban nem. A „szent" szó a „sanctus" tőből származik. Azt jelenti, hogy hacsak nem szentesítettek, hacsak a pápa nem egyezett bele, nem fogadnak el szentként. Az emberek mégis azt beszélték, az a három ember olyan, akár a szentek... Mérgében a pátriárka egy nap felkerekedett, csónakba ült, és elindult, hogy megnézze magának a három embert. Egy fa alatt ültek. Végignézett rajtuk, és nem akart hinni a szemének: miféle szentek ezek? Bemutatkozott és kijelentette: - Én vagyok a pátriárka. A három szent mind megérintette a lábát. Ekkor kezdte egy kicsit jobban érezni magát. „Ezek bolondok... és a dolgok még nem mentek olyan messzire, hogy ne lehetne irányítani őket" mondta magában. Azt kérdezte tőlük: - Ti szentek vagytok? Egymásra néztek, és azt felelték: - Még sosem hallottuk ezt a szót. Tanulatlanok, műveletlenek vagyunk. Nekünk ne beszéljen rébuszokban; csak mondja el egyszerűen, mit akar. - Te jó isten - lepődött meg a pátriárka. - Ti nem tudjátok, mit jelent az, hogy szent? És a keresztény imádságot vajon ismeritek-e? Megint egymásra néztek, és a másikra mutogattak, jelezve, hogy nem tudják a választ. A pátriárka most már nyeregben érezte magát. így szólt: - Mondjátok el nekem az imádságotokat. Mire ők: - Mi nagyon műveletlenek vagyunk, nem tudjuk, mi a keresztény imádság. Mi magunknak találtunk ki egy imádságot. A pátriárka hahotázni kezdett, és azt mondta: - Hát nem tudjátok, hogy senki sem találhat ki magának imádságot? Az imádságot az egyháznak engedélyeznie kell. Na de hadd halljam, hogy szól ez a ti imádságotok?

116


A három ember nagyon zavarban volt, sokáig tétováztak, de végül az egyikük így szólt: - Mivel kéred, nem utasíthatunk vissza. De a mi imádságunk nem igazán imádság... Hallottuk, hogy az Istennek három alakja van - az Atya, a Szentlélek és a Fiú -, úgyhogy erre alapoztuk az imádságunkat. így szól: Ti is hárman vagytok, mi is hárman vagyunk, kegyelmezzetek hát nekünk. A pátriárka így szólt: - Ti barmok, hát azt hiszitek, ez egy imádság? Megtanítom nektek az imádságot, amit az egyház elfogadott. De az imádság túl hosszú volt, és mindhárman azt mondták: - Ez az imádság olyan hosszú, hogy nem tudjuk megjegyezni. Mindent megteszünk, csak kérünk, ismételd el még egyszer. Aztán másodszorra is megkérték, hogy ismételje el, mert olyan hosszú. - Ha az eleje eszünkbe jut, elfelejtjük a végét. Ha a vége jut eszünkbe, nem tudjuk, mi volt az eleje. És ha az elejére és a végére is emlékszünk, elfelejtjük a közepét. A pátriárka azt válaszolta: - Nektek iskolába kellene járnotok. De ők azt mondták: - Mi nem tudunk írni, máskülönben az imádságot is leírhattuk volna, hogy felolvassuk. Csak még egyszer... nagyon fogunk igyekezni. A pátriárka magában rettentő boldog volt, hogy sikerült megtérítenie ezt a három félnótást, akiket emberek ezrei imádtak. Harmadszor is elismételte nekik az imádságot, ők megérintették a lábát, aztán elindult vissza a csónakjához. Épp a tó közepénél járt, amikor látta, hogy valami hatalmas közeledik felé a vízen. Nem tudta kivenni, mi lehet. Imádkozni kezdett. Ahogy a valami közelebb ért, látta, hogy a három félnótás... A vízen jártak! így szólt: - Istenem, csak Jézus tudott a vízen járni! A kezüket morzsolgatták, és azt mondták: - Elfelejtettük az imádságot, úgyhogy azt gondoltuk... elismételné még egyszer?


A pátriárka nézte őket, ahogy a vízen álltak, és ráébredt az igazságra. Azt felelte: - Nektek nincs szükségetek az én imádságomra. A ti imádságotok tökéletes. Én egész életemben imádkoztam, feljutottam egészen az orosz ortodox egyház legmagasabb székébe, de nem tudok járni a vízen. Isten, úgy látszik, veletek van. Menjetek, és imádkozzatok, ahogy eddig. A három ember nagyon megörült. Azt mondták: - Annyira hálásak vagyunk, mert az a hosszú ima az őrületbe kergetett volna minket! Gyönyörű történet arról, hogyan válik holttá a hagyományos, az ortodox vallás. A vallásosságnak a szívedben kell kinyílnia, mint a kozmosznak szánt egyéni szeretetfelajánlás illatos virágának. Egy igazán vallásos embernek még Istenre sincs szüksége, mert Isten egy be nem bizonyított hipotézis, egy vallásos ember pedig nem fogadhat el semmit, ami nincs bizonyítva. Csak azt fogadhatja el, amit érez. Mit érzel? A lélegzetedet, a szívverésedet. A létezés ki-be mozog benned, és minden pillanatban újra és újra megajándékoz az élettel. De te sosem nézted meg a fákat, sosem nézted meg a virágokat, a szépségüket, és sosem gondoltad róluk, hogy isteniek. Pedig valójában ők az egyetlen élő Isten. Az egész létezés tele van isteniséggel. Ha te megtelsz vallásossággal, ezzel egy időben az egész létezés megtelik isteniséggel. Számomra erről szól a vallás. Gyakran mondod, hogy mielőtt megpróbálnánk másokról gondoskodni, saját magunkról kell gondoskodnunk. Ez láthatóan a világ számos vallásának ellentmond, amelyek az emberiség szolgálatát tanítják, és az ő szemükben bizonyára nagy önzésnek tűnik. Mondanál erről valamit? Ez nem csak sok vallás ellen való, de az összes ellen. Mert mind azt tanítja, hogy szolgálj másokat, hogy légy önzetlen. Az én szememben azonban az önzés természetes jelenség. Az önzetlenség kényszer. Az önzés része a természetünknek. Amíg el nem jutunk


arra a pontra, hogy az énünk feloldódjon az egyetemesben, nem lehetünk igazán önzetlenek. Csak színlelhetjük. Képmutatóvá válhatunk, én pedig nem akarom, hogy az emberek képmutatók legyenek. Az egész egy kicsit bonyolult, de meg lehet érteni. Először is, az önzés hozzátartozik a természetünkhöz. El kell fogadnunk. És ha hozzátartozik a természetünkhöz, akkor bizonyára van valami lényeges funkciója, különben nem tartozna hozzá. Az önzés az, aminek a túlélésünket köszönhetjük, ami miatt egyáltalán gondoskodunk magunkról; máskülönben az emberiség már rég eltűnt volna a föld színéről. Csak képzelj el egy gyermeket, aki önzetlennek születik. Nem lesz képes a túlélésre, meg fog halni - mert még a légzés is önző, nem beszélve az evésről, hiszen emberek milliói éheznek, te pedig eszel, emberek milliói élnek egészségtelen körülmények között, betegen, a halál szélén tengődve, te pedig egészséges vagy. Ha egy gyermek úgy születik, hogy az önzés nem tartozik hozzá a természetéhez, nem lesz képes a túlélésre. Ha egy kígyó közel megy hozzá, minek mozdulna meg? Marjon csak bele. Az önzés az, ami megvéd; másképp akár kereszteznéd is a kígyó útját. Ha egy oroszlán rád ugrik és felfal, halj csak meg. Erről szól az önzetlenség. Az oroszlán éhes, és te vagy neki az élelem - mégis, ki vagy te, hogy közbeavatkozz? Nem védheted meg magad, nem harcolhatsz. Tálcán kell felkínálnod magad az oroszlánnak. Ez volna az igazi önzetlenség. Mindezek a vallások olyan dolgokat tanítanak, amelyek tökéletesen ellenkeznek a természettel. És ez csak egy ezek közül. Én a természetet tanítom. Arra tanítalak, hogy természetes légy, tökéletesen természetes, minden szégyenérzet nélkül. Igen, önzésre tanítalak. Ezt még senki sem mondta ki, nem volt hozzá elég bátorsága. És közben saját maguk is mind önzők voltak; ez a legelképesztőbb az egészben. Mert miért kínozza magát egy dzsaina szerzetes? Valami oka kell, hogy legyen. Van is; mégpedig az, hogy el akarja érni a végső szabadság, a móksa állapotát, és annak minden örömét. Szó sincs tehát semmiféle áldozatról, ő csak üzletet köt. üzletember, akinek a szentírásai azt mondják: „Ezerszeresen kapod vissza". És


ez az élet tényleg nagyon rövid - mi az a hetven év? Ha feláldozol hetvenévnyi örömöt az örömök végtelenségéért, az jó üzlet. Én nem hiszem, hogy ez önzetlenség. És miért tanítják mind ezek a vallások, hogy szolgáld az emberiséget? Mi az indíték? Mi a cél? Mit nyersz vele? Talán sosem tetted fel ezeket a kérdéseket. Ez az egész nem a szolgálatról szól... Van egy nagyon régi kínai történet, amelyet igencsak szeretek. Egy ember beleesik egy kútba. Épp valami nagy ünnep zajlik, és hatalmas a hangzavar, az emberek táncolnak, énekelnek, meg mindenféle dolgokat művelnek, úgyhogy senki sem hallja meg a kiáltozását. Azokban az időkben a kutakat Kínában még nem védték fallal, hogy senki ne eshessen beléjük. Mindenféle védelem nélkül, nyitottan álltak. így beleeshettél a sötétben anélkül, hogy észrevetted volna, hogy ott egy kút. Az ember kiabálni kezd: - Mentsetek meg! Arra vetődik egy buddhista szerzetes. Persze a buddhista szerzetest nem érdekli az ünneplés, nem érdekelheti - úgyhogy fogalmam sincs, mit keresett arrafelé. Már az is, hogy egyáltalán ott volt, valamiféle tudat alatti késztetést jelez, hogy megnézze, mi folyik ott, mit művelnek az emberek. „Ezek az emberek mind a pokolra kerülnek, egyedül én megyek a mennybe." Elmegy a kút mellett, és meghallja a férfi kiabálását. Lenéz a sötétbe. A férfi azt mondja: - J ó , hogy meghallottál. Mindenki olyan elfoglalt és akkora a zaj, hogy már azt hittem, itt kell meghalnom. A buddhista szerzetes így felel: - így is meg kell halnod, mert ez az előző életed gonoszságainak következménye: most megkapod a büntetésedet. Fogadd hát el, és halj meg! Ez jó. Az új életedben aztán tiszta lappal indulhatsz, és nem kell megint kútba esned. Azt mondja erre az ember: - Most nincs szükségem bölcsességekre és filozofálásra... De a szerzetes ezt már nem hallja. Arra jár egy öreg taoista ember. Szomjas, úgyhogy belenéz a kútba. A férfi még mindig segítségért kiabál. A taoista azt mondja neki:

120


- Ez nem férfias. Az embernek el kell fogadnia mindent, ami történik vele, úgy, ahogy jön - ezt mondta a nagy Lao-ce. Úgyhogy fogadd el! És élvezd! Úgy sipítozol, mint egy nő. Légy férfi! A férfi azt feleli: - Nevezz csak nőnek, de előbb ments meg, kérlek! Nem vagyok férfias. És bármit mondhatsz rólam. De előbb húzz ki innen. De a taoista azt válaszolja: - Mi sosem avatkozunk bele senki dolgába. Mi az egyénben hiszünk, és az ő szabadságában. Te szabad akaratodból estél bele ebbe a kútba, és szabad akaratodból halsz meg. Én csupán annyit tehetek, hogy felhívom a figyelmedet: meghalhatsz sírva, vonyítva - ez pedig nagy ostobaság -, vagy meghalhatsz úgy, mint egy bölcs. Fogadd el, élvezd, énekelj és halj meg. Amúgy is, mindenki meghal egyszer, úgyhogy mi értelme lenne megmentenem téged? Én is meghalok, mindenki meghal - lehet, hogy holnap, lehet, hogy holnapután -, akkor meg mi értelme van vesződni vele, hogy megmentselek? És azzal továbbáll. Arra téved egy konfuciánus, és az ember reménykedni kezd, hiszen a konfuciánusok világiak, és sokkal gyakorlatiasabbak. Azt mondja neki: - Milyen nagy szerencsém van, hogy jöttél, te nagy konfuciánus tudós. Ismerlek már, hallottam a nevedet. Most tegyél valamit értem, hiszen a konfuciánusok azt mondják: „Segíts másokon." Miután látta, hogyan reagált a buddhista és a taoista, azt gondolta magában: „Jobb, ha filozófiáról beszélek, és ezek abban hisznek, hogy meg kell menteniük." Ezért így folytatta: - Konfuciusz mondá: „Segíts másokon." A konfuciánus szerzetes így felel: - Igazat beszélsz. És segítek is. Épp az egyik városból tartok a másikba, úgyhogy tiltakozni fogok, és ráveszem a kormányt, hogy építsen minden kút köré védőfalat az egész országban. Ne félj. Azt mondja erre az ember: - De mire felépülnek a védőfalak, és a te forradalmad sikerrel jár, én már nem leszek sehol. Mire a konfuciánus:


- Te nem számítasz, ahogyan én sem. Az egyén nem számít csakis a társadalom. Te egy nagyon fontos kérdést vetettél fel azzal, hogy beleestél a kútba. Mi ezért most kiállunk érte. Te csak légy nyugodt, és maradj csendben. Gondunk lesz rá, hogy minden kutat vegyenek körül védőfallal, hogy többé senki ne eshessen bele. Ha csak téged húználak ki, azzal kit mentenék meg? Az egész országban milliónyi ilyen kút van, és milliónyi ember zuhanhat beléjük. Úgyhogy ne légy ilyen önző, emelkedj felül az önzéseden. Én az emberiséget akarom szolgálni. Ahogyan te is szolgáltad, amikor beleestél a kútba. Én úgy fogom szolgálni, hogy ráveszem a kormányt, építtessen védőfalakat a kutak köré. És azzal továbbmegy. De tesz még egy fontos megjegyzést: - Te nagyon önző vagy. Azt akarod, hogy megmentselek, és pazaroljam itt a drága időmet, amit az egész emberiség megsegítésére fordíthatnék. Te tudsz róla, hogy az „emberiség" bárhol is létezne, hogy a „társadalom" bárhol is létezne? Ezek csak szavak. Csakis egyének léteznek. A negyedik egy keresztény pap, egy misszionárius, aki egy nagy zsákot cipel. Ahogy odaér, azonnal kinyitja, kivesz belőle egy kötelet, és ledobja a kútba; még mielőtt a férfi bármit is mondana, ledobja neki a kötelet. A férfi nagyon meglepődik, és így szól: - A te vallásod tűnik a legigazabb vallásnak. Mire ő: - Hát persze. Mi minden eshetőségre felkészülünk. Mivel tudom, hogy az emberek néha beleesnek a kútba, mindig magammal hordom ezt a kötelet, hogy megmenthessem őket, hiszen csak így menthetem meg saját magamat. De ne feledd - hallottam, mit mondott a konfuciánus -, ne építsetek védőfalat a kutak köré; ha így tesztek, hogyan fogjuk megmenteni az emberiséget? Hogyan fogjuk kihúzni őket a kutakból, ha beleesnek? Először bele kell esniük, hogy mi kihúzhassuk őket. Mi a szolgálatnak élünk, de kell, hogy legyen rá lehetőségünk. Lehetőség nélkül hogyan tudnánk szolgálni? Mindezek a vallások, miközben a szolgálatról beszélnek, csakis azt nézik, hogy az emberiség szegény maradjon, és szüksége le-

122


gyen a szolgálatukra; hogy legyenek árvák, özvegyek és idősek, akikkel senki sem törődik, hogy legyenek koldusok. Ezekre az emberekre szükség van, nagyon is szükség van rájuk. Különben mi történne az emberiség eme nagy szolgálóival? Mi történne ezekkel a vallásokkal és a tanításaikkal? És hogyan lépnének be a követőik az Isten országába? Ezek az emberek jelentik nekik a létrát. És te ezt önzetlenségnek nevezed? Szerinted ez a misszionárius önzetlen? Amikor megmenti ezt a férfit, nem az ő érdekét nézi, csakis a sajátját. Valahol mélyen tehát továbbra is önző, csak eltakarja az önzését egy gyönyörű szóval: önzetlenség, szolgálat. De miért van egyáltalán szükség szolgálatra? Miért van szükség szükségre? Nem tudnánk elsöpörni a szolgálat ezen lehetőségeit? Dehogynem; de számolnunk kell a vallások dühével. Hiszen alapjaikban rengetnénk meg őket - az egész tevékenységük másról sem szól -, ha nem lenne többé szegény, éhes, szenvedő és beteg ember. És a tudomány képes erre. Ma már az egész csakis tőlünk függ. És már réges-rég megtörténhetett volna, ha ezek a vallások nem állítanak félre mindenkit, aki gyarapítani akarta a tudást, ami lerombolhatja az ő lehetőségeiket a szolgálatra. De ezek a vallások mindig is ellene voltak mindenféle tudományos fejlődésnek, és közben a szolgálatról papoltak. Szükségük van ezekre az emberekre. A szükségük azonban nem önzetlen; velejéig önző. Érdekek állnak mögötte. Célja van, amit el akarnak érni. Ezért mondom mindig a tanítványaimnak, hogy a „szolgálat" szitokszó. Sose vedd a szádra. Természetesen osztozhatsz valakivel, de sose alázd meg azzal, hogy szolgálatot teszel neki. A szolgálat megalázás. Ha szolgálsz valakit, te ettől esetleg nagyon jól érzed magad, viszont a másik embert közben a férgek szintjére taszítod, ember alatti szintre. Te pedig úgy érzed, magasabb rendű leszel, hiszen feláldozod a saját érdekeidet, és a szegényeket szolgálod: nem, egyszerűen csak megalázod őket. Ha van valamid - valami, ami örömöt, békességet, eksztázist jelent a számodra -, oszd meg másokkal. És sose feledd, hogy amikor megosztod, a mögött nincs semmi érdek. Nem azt mondom, hogy ha megosztod, eljutsz a mennyországba. Nem adok semmi-


lyen célt. Csak azt mondom, hogy csupán azzal, hogy megosztod, nagy elégedettségre tehetsz szert. Az osztozásban magában hatalmas elégedettség rejlik, és nincs mögötte semmilyen más cél. Nem célorientált, maga a cél. És még neked kell a lekötelezettjévé válnod a másik embernek, amiért megengedte, hogy osztozhass vele. Nem fogod azt érezni, hogy ő a lekötelezetted - mivel nem szolgáltál. És csak az ilyen emberek, akik az osztozásban hisznek a szolgálat helyett, rombolhatják le mindezeket a gusztustalan lehetőségeket, amelyek világszerte léteznek. A vallások ezeken a lehetőségeken élősködnek, csak mindenféle szép neveken hívják őket. A sok ezer év alatt nagyon jártasak lettek benne, miként adjanak szép neveket visszataszító dolgoknak. És ahogy te is valami szép nevet adsz egy visszataszító dolognak, máris megteremtetted a lehetőségét, hogy elfelejtsd, valójában mit takar, és a visszataszító valóság ugyanaz marad. Miért szolgálnánk a szegényeket, ha a szegénységet el lehet törölni? Egyetlen vallás sincs, amelyik azt mondaná: „Töröljétek el a szegénységet". Nagyon mély összeesküvésben állnak a romlott érdekekkel. Nem mondják, hogy a szegénységet le kell rombolni. Nem javasolnak semmilyen intézkedést annak érdekében, hogy megoldjuk a szegények helyzetét. Csak azt fújják, hogy szolgáljuk a szegényeket, az özvegyeket. Indiában például senki se kérdezi, miért kényszerítik az asszonyokat arra, hogy özvegyek maradjanak. Pedig az egész egy annyira egyszerű jelenség... Indiában a férfiak annyiszor nősülnek, ahányszor akarnak. Abban a pillanatban, hogy a feleségük meghal, és a testét elégetik a halotti máglyán, már mindenki a következő házasságáról beszél, és arról, hogyan szerezzenek neki új feleséget. Az egész olyan undorító, olyan embertelen - a feleség teste még el sem hamvadt, és a halotti máglya körül ülők már erről beszélnek -, de mi mást is tehetnének. Valamiről beszélniük kell, és ez a legizgalmasabb téma. Ennek a férfinak most asszonyra van szüksége, ők pedig mindenféle javaslatot tesznek, hova kellene beházasodnia, és melyik nő lenne megfelelő a számára - egy azonban biztos: nem lehet özvegy.

124


Senki sem akar feleségül venni egy özvegyet. Az özvegy használt nő, dolog csupán, amit valaki más már használt - hogyan vehetnéd feleségül? A férfi ezzel ellentétben nem használt; ő mindig friss marad és tiszta. Nyugodtan újraházasodhat. Indiában az aszszonyok évezredek óta szenvednek attól az elképzeléstől, hogy nekik özvegyen kell maradniuk. Özvegyek milliói... És nem viselhetnek mást, csak fehéret. Le kell borotválniuk a fejüket, nem hordhatnak ékszert. Mindenféle módon az értésükre hozták tehát, hogy úgy kell élniük, mintha már maguk is halottak lennének. Nem mozoghatnak úgy a társadalomban, ahogy a többi nő különös tekintettel az ünnepségekre. Nem lehetnek jelen az esküvőkön, mert már a puszta jelenlétük, az árnyékuk szerencsétlenséget jelent. És mindennek a tetejébe azt mondják az özvegyeknek, hogy ők falták fel a férjüket - hogy az ő balsorsuk tehet róla, hogy a férjük meghalt. Ha nem vette volna feleségül őket, még mindig élne; ők tehetnek a haláláról. Minden özvegynek egész hátralévő életében cipelnie kell ezt a terhet, és ezért minden módon rondának kell maradnia. „Szolgáljátok az özvegyeket." India tele van kifejezetten özvegyek számára létesített intézményekkel, mert a magánházaknál még a szolgák is magasabb szinten állnak náluk. Mindenféle alantas munkát végeztetnek velük, egész nap robotolnak, és cserébe nem kapnak semmit: se fizetséget, se tiszteletet, csak folyamatos kárhoztatást, amiért valakinek a fia, valakinek a bátyja miattuk halt meg. Észrevétlennek kell maradniuk, akár egy árnyék. Nem lehetnek ott, ha vendégek érkeznek a házhoz. Úgy élnek, mint egy szellem. Az egyházak tehát intézményeket nyitnak; ezt hívják „az özvegyek szolgálatának". De miért vannak egyáltalán özvegyek? A dolog logikája annyira egyszerű: törvénnyé kell tenni, hogy minden férfinak, aki másodszorra akar nősülni, özvegyet kell feleségül vennie, és nem szűzlányt - ennyire egyszerű! És akkor az egész probléma eltűnik. De mi ahelyett, hogy eltüntetnénk a problémákat, fenntartjuk őket.


Ne a szegényeket támogassuk, oldjuk meg a problémákat! Oldjuk meg a problémákat! Nincs szükség rá, hogy a szolgálatról papoljunk az embereknek. Hogy mik a problémák? A túlnépesedés például probléma. És közben minden vallás azt tanítja: „Szolgáljátok a szegényeket", és nincs egyetlen ember sem, aki kiállna, hogy azt mondja: „Fogadjátok el a születésszabályozást, hogy viszszaszorítsuk a túlnépesedést." Én a teljes születésszabályozás mellett vagyok. Csak az emberek kis részének szabad megengedni, hogy gyermekeknek adjanak életet, ennek pedig mesterséges megtermékenyítés útján kell történnie... hogy miért? Mert lehet, hogy beleszeretsz a lányba, a lány pedig beléd, de ez még nem jelenti azt, hogy alkalmasak vagytok rá, hogy szülőkké váljatok, hogy világra hozzatok egy gyermeket. Talán nem vagytok alkalmasak rá, ennek pedig az az oka, hogy a szerelem nem vesz tudomást a belső kémiátokról. Te pedig nem mész kémikushoz, és nem mondod, hogy: „Beleszerettem ebbe a lányba, megmondaná kérem, vajon passzol-e a belső kémiánk." Ha egyáltalán elmész valakihez, akkor az az asztrológus vagy a tenyérjós... és vak vezet világtalant. Ez biokémia kérdése, és semmi köze a tenyérjósláshoz vagy az asztrológiához. De az embernek akkora az egója, hogy azt hiszi, a csillagokat érdekli az ő személye. Csak gondolj bele, mekkora badarság azt képzelni, hogy a csillagok milliói veled foglakoznak, és kombinációik hatnak rád. Ez az egész rendkívül elszomorít engem az embert illetően. Miféle emberiség nőtt fel ezen a földön? És mégis, az összes vallás ellenzi a születésszabályozást, pedig anélkül jelenleg nem vezet út. És ne feledd, hogy én a teljes születésszabályozást támogatom, nem csak egyszerűen a születésszabályozást. A szimpla születésszabályozással - ha nem a vallások, akkor a kormányok - a legjobb esetben is csak azt fogadtathatják el, hogy az embereknek maximum két vagy három gyermekük lehet. Nem, ez nem elég. Még a két-három gyermek sem oldja meg a problémát. Teljes születésszabályozásra van szükség: senkinek nem szabad gyermeket nemzenie; bárki, aki

126


szeretne, mehet és leadhatja a spermáját a tudományos laborban, és majd ott eldöntik, hogy ki legyen a gyermeke anyja. Nem kell, hogy a feleséged legyen, ennek nincs jelentősége ebből a szempontból. Szereted a feleségedet, ő pedig szeret téged, ez azonban nem jelenti, hogy tovább kell tetézned a világ terheit egy nyomorék vagy vak gyermekkel. Erre nem kaptál felhatalmazást, nem kaptál engedélyt a létezéstől. Miért varrnál ilyen felelőtlenül ekkora terhet a saját nyakadba, az egész emberiség nyakába? Eletet adsz egy gyermeknek, aki nyomorék, vagy vak, vagy bolond, vagy őrült, ő pedig folytatja, és újabb gyermekeknek ad életet. Ezért van, hogy a világon mindig az idióták vannak többen. így kell lennie, ugyanis a megfelelő kombinációt csakis egy tudományos laborban lehet meghatározni. Te nem tudod, mit hordotok a génjeitekben; nem ismered a lehetőségeiteket, és azt, hogy milyen gyermeknek fogtok életet adni. Szereted a nőt - ezzel még nem teszel semmi rosszat; minden jogod megvan, hogy átéld a szerelmet, ez születési előjogod. Szereted a nőt; de nem kell minden nőnek anyává válnia, ahogyan minden férfiből sem kell apának lennie. És hamarosan elérünk oda, hogy már az anyára sem lesz szükség. A gyerek teljes egészében a laborban fejlődhet ki. Gyermeket szeretnél, és ha valóban szereted a gyermekeket, akkor a lehető legjobb gyermeket szeretnéd. Ezért az, hogy ki adja a spermát és ki adja az anyaméhet, nem lehet a te döntésed. Te csak azzal törődj, hogy a lehető legjobb gyermeket kapd. Úgyhogy én a mesterséges megtermékenyítés és a lombikbébik mellett vagyok. És az eutanázia mellett. Éppúgy, ahogy a születést szabályozzuk a születésszabályozás által, ennek a mintájára hadd mondjak egy másik szót: halálszabályozás. Egy bizonyos életkor után - tegyük fel, hogy például a hetvenet fogadjuk el átlagnak, vagy a nyolcvanat, esetleg a kilencvenet - minden ember szabadon járulhasson az orvosi bizottság elé: „Szeretném, ha megszabadítanának a testemtől." Ha nem akar tovább élni, erre minden joga megvan, mert már eleget élt; mindent megtett, amit akart. És most szeretné, ha nem rákban vagy tuberkulózisban kellene meghalnia; egyszerűen nyugodt halálra vágyik.


Minden kórházban ki kell alakítani egy osztályt, külön erre a célra kiképzett személyzettel, ahová az emberek bevonulhatnak, hogy megnyugodjanak, és szépen elmehessenek, betegség nélkül, az orvostudomány segítségével. Ha az orvosi bizottság úgy ítéli meg, hogy az adott ember nagyon értékes - például egy Einstein vagy egy Bertrand Russell -, ha úgy látja, hogy nagyon fontos a világ számára, akkor megkérhetik, hogy éljen még egy kicsit. De erre csak kevesek esetében kerülhet sor, ha valóban annyira fontosak az emberiség számára, ha valami olyat tudnak, amivel nagyon sokat segíthetnek. De még ezeknek az embereknek is, ha nem akarnak tovább élni, születési előjoguk van a halálhoz. Imádkozhatunk, kérhetjük, kérlelhetjük őket. Ha beleegyeznek, akkor jó. De ha azt mondják: „Nem, engem ez nem érdekel többé", akkor természetesen minden joguk megvan, hogy meghaljanak. Miért kellene egy embert arra kényszeríteni, hogy éljen, amikor már nem akar élni? És mi bűnt csinálunk belőle, és felesleges félelembe taszítjuk az embert: bár nem akar élni, élnie kell, mert az öngyilkosság bűn. Meg kell mérgeznie magát, bele kell vetnie magát az óceánba, vagy le kell ugrania egy magas hegyről. Ez nincs jól így. És ami a legfurcsább: ha meghal, rendben van; de ha elkapják, halálra ítélik. Micsoda társadalom! Micsoda elmék alkotják ezeket a szabályokat! Halálra ítélik, mert megpróbált öngyilkos lenni. Ezeket a problémákat meg lehet oldani. Nincs szükség szociális munkásokra, misszionáriusokra, és hasonlókra. Egyszerűen értelmesebben kell hozzáállnunk a problémához, és meg kell keresni rá a megoldást. Tehát én az önzést tanítom. Azt akarom, hogy először is a magad számára hozz virágot. Igen, ez önzésnek tűnhet; nekem nincs ez ellen semmi kifogásom. Tőlem rendben van. Mondd csak, a rózsa talán önző, amikor virágba borul? És a lótusz? És a nap önző, amikor süt? Akkor miért aggódjunk az önzés miatt? Megszületsz: a születés csak egy esély, csak a kezdet, és nem a vég. Ki kell virágoznod. Ne pazarold el az életedet holmi ostoba szolgálatra. Az első és legfontosabb dolgod, sőt felelősséged saját magad kivirágoztatása, hogy teljesen tudatossá és éberré válj; és

128


akkor ebben a tudatosságban képes leszel meglátni, hogy mi az, amit megoszthatsz másokkal, és hogyan oldhatod meg a problémákat. A világ problémáinak kilencvenkilenc százaléka megoldható. Talán egy százaléknyi van, amit nem lehet megoldani. Akkor aztán megoszthatod az emberekkel, bármi megosztanivalód is van előbb azonban lennie kell valaminek, amit megoszthatsz. Ezek a vallások egészen eddig mit sem segítettek az emberiségnek a problémák megoldásában. Gondolj csak bele abba, amit mondok: megoldottak-e vajon egyetlen problémát is? Évmilliók óta csak ezt a szolgálat-szólamot fújják. A szegények meg közben még mindig szegények, és egyre szegényebbek lesznek. Ugyanúgy vannak betegek, öregek, mindenféle nyavalyák, és ott a rengeteg bűncselekmény - és a számuk egyre csak nő. A világon minden évben több bűncselekményt követnek el, mint az azt megelőzőben. Különös... egyre több a börtön, egyre több a bíróság és miközben azt hiszik, azért vannak, hogy megállítsák a bűnözést, az velük is csak egyre nő tovább. Valami valahol alapjaiban rossz. Amit tesznek, annak valójában nincs köze a problémához. Az ember, aki bűncselekményt követ el, nem bűnöző, hanem beteg. Nem börtönbe kell vetni és kínozni, hanem pszichiátriára vinni, ahol orvosi ellátásban részesülhet, és eközben tisztelettel kell bánni vele. Nem ő tehet róla, hogy ide jutott. Bizonyára tudod, hogy voltak idők, amikor az őrülteket bűnözőknek gondolták, és börtönbe zárták őket, ahol mindennapos volt a verés és a kínzás. Csak néhány évszázada történt, hogy valakinek eszébe jutott, hogy ezek az emberek nem bűnözők, hanem valamilyen betegségtől szenvednek. A betegséget pedig nem lehet kiverni belőlük. Ha így teszünk, nem vagyunk mások, csak idióták. Ezeknek az embereknek kezelésre van szükségük, mi pedig félrekezeljük őket. És ugyanez igaz a bűnözőkre is... mert én nem hiszem, hogy bármely bűnöző eleve bűnözőnek születik. A neveltetése és a társadalom, amiben felnő, teszi őt bűnözővé. És amikor az elméje elkezd bűnöző módjára működni, akkor az elméjén, az egész gondolkodásmódján kell változtatni. Nincs értei-


me leláncolni, tömlöcbe vetni, éheztetni, ütni-verni - mindez semmit sem ér. Csak megerősíti benne, hogy mire kiszabadul, megrögzött bűnöző váljék belőle, egy jól képzett bűnöző. A börtönök valójában nem mások, mint felsőfokú oktatási intézmények bűnözők számára, ahonnan diplomával a kezükben távozhatnak. Tehát ha valaki oda bemegy, úgy jöhet ki, hogy közben nagyon sok dolgot megtanulhat a dörzsöltebb bűnözőktől, akikkel ott összezárták. Továbbá azt is megtanulja, hogy bűnt elkövetni önmagában nem bűn, csak akkor, ha rajtakapják az illetőt. Úgyhogy kitalálja, hogyan vegye elejét ennek. A gondolkodásmódját kell megváltoztatnunk, amely a bűnözés felé sodorja. Ez pedig lehetséges. A biokémia, az orvostudomány, a pszichiátria sokat segíthet. Ma megvan minden tudásunk és forrásunk, hogy olyan lényt faragjunk belőle, akire méltóképpen illik az ember név. Nincs szükség a szolgálatodra; amire szükség van, az a tudatosságod megosztása másokkal - a tudásodé, a lényedé, a tiszteletedé -, de először meg kell találnod ezeket. Az én szememben az emberiség legnagyobb problémája, hogy nem ismeri a meditációt. Számomra ez jelenti a legnagyobb problémát. Nem a túlnépesedés, nem az atombomba, nem az éhínség... nem, ezek nem alapvető problémák; ezeket a tudomány könnyen orvosolhatja. Az egyetlen alapvető probléma, amit a tudomány nem lesz képes megoldani, az, hogy az emberek nem tudják, hogyan kell meditálni. Mindig azt mondom a tanítványaimnak: előbb legyél önző, kimondottan önző - bonts virágot. Borulj virágba és illatozz, és aztán terjeszd ezt az illatot. Oszd meg azokkal a nálad szerencsétlenebbekkel, akikben megvolt ugyanaz a lehetőség, mint benned, de az élet nem adta meg számukra az esélyt, hogy befelé forduljanak, hogy megízlelhessék saját isteniségüket. Én mindenfajta vallás ellen vagyok, mert számomra az, amit tettek, teljesen hiábavaló és hasznavehetetlen. Könnyű szép szavakba és hangzatos frázisokba bujtatni a visszataszító igazságot. Én azonban nem akarom ezt csinálni, egyáltalán nem.

130


Ezért azt tanítom, hogy természetes légy, és fogadd el a saját természetességedet. Egy dolgot biztosan tudok: hogy ha kivirágoztál, osztozni fogsz másokkal a virágaidon. Ezt el sem kerülheted. Amikor a virág kinyílik, nem tudja magában tartani az illatát, nincs módja rá, hogy bebörtönözze. Az illat elszáll. Mindenféle irányokba elér. Először tehát legyél elégedett, legyél megelégedett. Először legyél. Aztán ebből a levésből fakad majd egy illat, ami sokfelé elér. Sok emberhez. És ez nem szolgálat lesz, hanem tiszta, örömteli osztozás. És nincs annál örömtelibb, ha az örömödet megoszthatod.

Bűn és büntetés Az összes jogrendszer nem más, mint a társadalom bosszúja azok ellen, akik valamiért nem illenek a rendszerbe. Az én nézőpontom szerint a jogot nem az igazak védelmében alkották meg, hanem a tömegelme védelmében; hogy igazságos vagy nem, az nem számít. A jog az egyén ellen és a tömeg érdekében van. Erőfeszítés az egyén és az ő szabadságának elnyomására, hogy ne lehessen önmaga. A legutóbbi tudományos kutatások nagyon tanulságosak voltak. A legtöbb ember, akiket bűnözőnek nyilvánítanak, nem felelős a tettéért; a genetika felelős érte; az, amit örököltek. Éppúgy, ahogy egy vak ember sem felelős a vakságáért, egy gyilkos sem felelős késztetéseiért. Mindketten örökölték a hajlamot - az egyik a vakságét, a másik a gyilkolásét. Mára majdnem teljesen elfogadott tudományos ténnyé vált, hogy bárkit megbüntetni a bűnért, amit elkövetett, egyszerűen ostobaság. Majdnem olyan, mintha megbüntetnénk valakit, mert tuberkulózisa van, vagy börtönbe csuknánk a rákja miatt. Minden bűnöző beteg, mind pszichológiai, mind spirituális értelemben. Az én látomásomban a bíróságok nem jogi szakemberekből állnak majd, hanem olyanokból, akik ismerik a genetikát, és tudják, miképpen öröklődik a bűnözési hajlam generációról generációra.


131

És nem az lesz a feladatuk, hogy büntetéseket szabjanak ki, hiszen minden büntetés eleve rossz - és nem csak rossz, de maga is bűncselekmény. Az embert, aki valami rosszat tett, a megfelelő intézménybe kell küldeni kezelésre - ez lehet kórház, pszichiátriai intézet vagy terápiás központ. Annak az embernek a megértésünkre, a szeretetünkre, a segítségünkre van szüksége. De mi ahelyett, hogy megértéssel és szeretettel fordultunk volna felé, évszázadokon át csak büntettük. Az ember rengeteg kegyetlenséget követett el olyan szépen csengő fogalmak leple alatt, mint amilyen a rend, a törvény és az igazságszolgáltatás. Az új embernek nem lesznek börtönei, bírái és jogtudósai. Ezek teljességgel felesleges, rákos kinövések a társadalom testén. Természetesen szükség lesz megértő tudósokra, meditatív és együtt érző lényekre, akik kiderítik majd, hogy egy adott ember miért követett el erőszakot. Vagy amiatt, amit a papok és a vallások prédikálnak a cölibátusról, az évezredes elfojtások miatt - ez a következménye az erkölcscsőszségnek vagy azért, mert biológiailag olyan hormonok vannak a testében, amik erőszaktevésre ösztönzik. Bár a modern társadalomban élünk, a legtöbbünk nem mai ember, mert sokan nincsenek tisztában a valósággal, amelyet a tudomány napról napra feltár. Oktatási rendszerünk nem engedi, hogy tudjunk róla, vallásaink nem engedik, hogy tudjunk róla, kormányaink nem engedik, hogy tudjunk róla. Egy férfi vonzódik egy nőhöz, és azt hiszi, szerelmes. A nő szintén azt hiszi, hogy szerelmes. A tudományos tények azonban azt igazolják, hogy mindkettejükben vannak bizonyos biológiai tényezők, bizonyos hormonok, amelyek vonzzák egymást. Ezért lehetséges megváltoztatni egy ember nemét férfiból nővé vagy nőből férfivé csupán azáltal, hogy beavatkoznak a hormonális rendszerbe. Egy jó kis hormonkoktél, és mindjárt nem látsz a szerelemtől. Annak az embernek, aki nemi erőszakot követ el, talán több hormonja van, mint azoknak, akiknek sikerül egy nő mellett leélniük az életüket, és akik ezért azt gondolják magukról, hogy erkölcsösek. Az igazság az, hogy a hormonjaik gyengék; ki lehet őket elégíteni egyetlen nővel. Egy férfinak, akinek több hormonja van, több nőre lesz szüksége, és ugyanez a helyzet a nőkkel is. Ez nem

132


erkölcs kérdése, ez biológia kérdése. Az embernek, aki nemi erőszakot követ el, szüksége van a megértésünkre, és szüksége van bizonyos kezelésre, amelynek során eltávolítják a szervezetéből a felesleges hormonokat, hogy lenyugodhasson - és akkor olyanná válik, mint Gautama Buddha. Ha megbüntetjük, az nem más, mint merő ostobaság. Ha börtönbe zárjuk, csinálunk belőle egy homoszexuálist vagy valamilyen aberrált perverz alakot. Egy amerikai börtönökben végzett felmérés szerint a bentlakók harminc százaléka homoszexuális. És ez még csak az őszinte beismerések számát tükrözi; nem tudjuk, valójában hányan vannak, akik nem vallották be. Pedig a harminc százalék sem egy alacsony szám. A kolostorokban ez a szám még nagyobb - ötven-hatvan százalék. A felelősség pedig teljes mértékben a mi idióta ragaszkodásunkat terheli, amivel még mindig a vallásokon csüngünk, amik teljesen idejétmúltak és amiket nem támaszt alá egyetlen mai tudományos kutatás sem. Az új emberi közösség a tudományon alapul majd, nem pedig babonán. Ha valaki valami olyat tesz, ami bármilyen módon káros a közösségre nézve, akkor meg kell vizsgálni a testét - talán valamilyen pszichológiai vagy biológiai változtatásra van szüksége -, illetve az elméjét - talán pszichoanalízisre van szüksége. Ha pedig se a testbe, se az elmébe való beavatkozás nem segít; ez azt jelenti, hogy mély szellemi regenerációra van szüksége, mély meditatív megtisztulásra. A bíróságok helyett mindenféle meditációs központokra van szükségünk, hogy mindenki megtalálhassa a maga útját. A jogi szakértők helyett - akik egyszerűen feleslegesek, paraziták, akik a vérünket szívják - tudósokra van szükségünk a bíróságokon, különböző szakterületekről. Mert lehet, hogy valakinek kémiai defektusa van, másnak biológiai, megint másnak pszichológiai, ezért mindezen területek szakembereire is szükségünk van - például a pszichológia minden ágából és iskolájából, valamint meditálókra. így képesek lehetünk átformálni ezeket a szerencsétleneket, akik nem mások, mint számunkra ismeretlen erők áldozatai, és akiket mi eddig csak üldöztünk és büntettünk. Ezek az emberek kétszeresen szenvednek.


Először is szenvednek egy ismeretlen biológiai erőtől. Másodszor pedig szenvednek a bíráink kezében, akik nem mások, mint hentesek, hóhérok; ezek a mindenféle jogtudósok egyszerű börtönőrök - ez az egész annyira beteg és eszement, hogy a jövő generációi el sem fogják hinni. A múlttal majdnem ugyanez a helyzet. Épp a minap hallottam egy Dél-Indiából származó hírt, miszerint egy asszonyról azt gondolták, hogy összefeküdt az ördöggel. Ma most, az ördög már sok évszázada halott; most pedig állítólag hirtelen feltámadt egy aprócska faluban. A falubeliek a paphoz vitték az asszonyt, aki kijelentette, hogy fel kell kötni egy fára fejjel lefelé, és jól megverni, mert az ördög még mindig benne van. Ekkor valaki értesítette a szomszéd város rendőrségét. A rendőrség ki is ment, de a falubeliek hajthatatlanok voltak. Kétszáz ember állta útjukat, mondván: „Nem avatkozhattok be a mi vallási szertartásainkba." És megverték a nőt - annyira, hogy belehalt! Nem nyugodhattak, amíg meg nem halt. Az ördögöt ugyan nem találták meg, de azt a szerencsétlen asszonyt megölték. Ez régen általános gyakorlat volt világszerte. Az őrülteket megverték, hogy így gyógyítsák ki őket az elmebajukból. A skizofréneket, akikről azt gondolták, hogy szellemek szállták meg őket, kis híján halálra verték - ezt nevezték kezelésnek. Emberek milliói haltak bele ezekbe a nagyszerű kezelési módszerekbe. Ma már nyíltan kimondhatjuk, hogy ezek barbár, tudatlan és primitív tettek voltak. És ugyanezt mondják majd velünk kapcsolatban is. Én már most mondom, hogy amit a bíróságok művelnek, az barbarizmus, amit a jogászok művelnek, barbarizmus. Maga a büntetés fogalma tudománytalan. A világon nincs egyetlen bűnöző sem; csak beteg emberek, akiknek megértésre és tudományosan megalapozott gyógykezelésre van szükségük. Ha ezt belátjuk, akkor eltűnik majd a bűncselekmények második fele. Az első fele pedig akkor tűnik el, ha eltöröljük a magántulajdont, mert a magántulajdon tolvajokat, zsebeseket, politikusokat és papokat szül. Az összes politikus zsebes, gengszter. Nekik is pszichiátriai kezelésre van szükségük, őket is megértő pszichiátriai otthonokba kellene utalni. Ki kell őket gyógyítani a politikájukból. A politika betegség.

134


Az ember megannyi betegségtől szenved, amelyekről még csak azt sem tudja, hogy betegségek. Megbüntetjük a pitiáner bűnözőket, miközben a legnagyobb bűnözőket hódolattal imádjuk. Mert kicsoda Nagy Sándor? Egy nagy bűnöző; tömegesen gyilkolta az embereket. Bonaparte Napóleon, Rettegett Iván, Nadir sah, Dzsingisz kán, Timur Lenk - ők mindannyian tömeggyilkosok. De az ő bűneik olyan nagyok, hogy talán fel sem fogjuk... Emberek millióit gyilkolták le, égették el elevenen, és mi mégsem gondolunk rájuk bűnözőkként. Közben egy pitiáner zsebest, aki kilop a pénztárcánkból egy dollárt, bíróság elé citálunk. Pedig lehet, hogy a dollár, amelyet ellopott, nem is igazi! Lehet, hogy az anyja épp haldoklik, és nincs pénze gyógyszerre - és akkor nem mondhatjuk, hogy bűnöző; szimplán csak egy érző szívű ember, aki szereti az anyját. Ha a magántulajdont felszámoljuk, és minden mindenkié lesz, a lopás természetes módon eltűnik. Nem lopunk vizet, hogy felhalmozzuk, nem lopunk levegőt. Gondoskodnunk kell róla, hogy minden olyan bőségben álljon rendelkezésre, mint ezek, hogy még a legostobább embernek se jusson eszébe, hogy felhalmozzon magának belőlük. Mert mi értelme lenne? Hiszen mindig van belőle új, friss. A pénznek nincs helye a társadalomban. A közösségnek nincs szüksége pénzre. Minden szükségletet a közösségnek kell kielégítenie. Mindenkinek részt kell vennie a termelésben, és gazdagabbá kell tennie a közösséget, bár el kell fogadni, hogy lesznek akkor is néhányan, akik lusták. De ebben nincs semmi rossz. Minden családban találsz lusta embert. Az egyik poéta, a másik festő, a harmadik meg nem tesz mást, csak naphosszat a furulyáját fújja - ennek ellenére szereted. Egy bizonyos számú lusta embert tisztelettel meg kell engedni. Sőt igazság szerint egy közösség, amelynek nincsenek lusta tagjai, kicsit szegényebb, mint az, amelyiknek van egypár lustája, akik mást sem tesznek, mint meditálnak vagy gitárt pengetnek, míg a többiek a földeken izzadnak. Ha a javakat nézzük, talán úgy tűnik, ezek az emberek nem termelnek semmit, de létrehoznak egyfajta örömteli és vidám légkört. Az ő jelenlétüknek is van tehát értelme és nem hiábavaló.


Ha eltűnik a pénz mint a cserekereskedelem eszköze, vele együtt számos bűncselekmény is eltűnik majd. És ha eltűnnek a vallások, a maguk elfojtást szülő babonáival és erkölcsi elveivel, az olyan bűnök, mint a nemi erőszak, ismeretlenek lesznek. És ha minden gyermeket a kezdet kezdetétől az élet tiszteletére nevelnek - a fák tiszteletére, mert élnek, az állatok tiszteletére, a madarak tiszteletére -, ki gondolja úgy, hogy egy ilyen gyermek egy nap képes lesz gyilkolni? Ez szinte elképzelhetetlen. És ha az élet örömteli, tele énekkel és tánccal, akkor előfordulhat, hogy valaki öngyilkos akar majd lenni? A bűncselekmények kilencven százaléka automatikusan eltűnik; csupán tíz százalék marad, amely genetikai alapú, és aminek kórházi kezelésre van szüksége - de nem börtönökben, és nem vesztőhelyeken. Ez annyira visszataszító, embertelen és eszement. Az új közösség, az új ember törvény nélkül élhet, mindenféle rend nélkül. A szeretet lesz az ő egyetlen törvénye, a megértés pedig az ő rendje. És a tudomány lesz, minden nehéz helyzetben, az ő utolsó mentsvára.

Tudomány az élet szolgálatában Vajon a tudósok ma ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a politikusok? Egy bizonyos szempontból igen. A politikus az, akinek minden vágya a hatalomra irányul; tehát mindenki ide tartozik, aki hatalomra vágyik, főleg ha mások felett akarja gyakorolni - legyenek bár emberi lények vagy tárgyak, nem számít. A politikus azért küzd, hogy más emberek felett szerezzen hatalmat, a tudós pedig azért, hogy igájába hajtsa az anyagot, a vágy azonban közös, és az elme ugyanaz. Tehát egy bizonyos tekintetben mindketten ugyanabban a csónakban eveznek. De van még egy sor más szempont, ahonnan nézve a tudomány viszont teljesen különbözik a politikától. A politika élő embereket igáz le; sokkal erőszakosabb. A tudomány csak az anyagot akarja az uralma alá hajtani; alapjában véve tehát nem erőszakos. Csakhogy a tudomány időközben olyan

136


bonyolulttá vált, hogy ma már a tudósok képtelenek egyedül dolgozni; komoly támogatásra van szükségük a politikusoktól. A kutatási projektek olyan drágák, hogy csak a nagyon gazdag nemzetek kormányai tudják finanszírozni őket. Vagyis a tudósok akaratukon kívül a politikusok hálójába kerültek. így ma egy tudós kénytelen a nacionalizmus, a kommunizmus, a fasizmus vagy a kapitalizmus rabszolgájaként dolgozni. Nem független kutató többé; egy bizonyos politikai ideológia része. Felfedezéseket tesz, de többé nincs hatalma fölöttük; az irányítás a politikusok kezében van.. Ők döntik el, merre induljon, merre haladjon; máskülönben megvonják az anyagi támogatást a projekttől - és a politikusok egyetlen projektje a háború. így tehát tudósok ezrei, hatalmas tudással és tehetséggel a kezükben, a politikai gépezet kiszolgálóivá váltak, amely kihasználja és a halál és a pusztítás szolgálatába állítja értelmi képességeiket. A tudomány rendkívül fontos lehet az új emberiség megteremtése szempontjából, azzal a feltétellel, ha hozzájárul még két dolog. Az egyik, hogy nem szabad csupán az objektív kutatásra korlátozódnia, nyitottá kell válnia a tudatosság szubjektív dimenzióira is. A tudósok nem dolgozhatnak tovább kizárólag a tárgyakon; a tudóson magán is dolgozniuk kell. Egészen idáig a tudós megtagadta a saját tudatosságát. Ez egy hihetetlenül abszurd hozzáállás, annyira logikus és annyira tudománytalan, hogy már-már a babonáktól hemzsegő, kvázi-vallások szintjére alacsonyítja a tudományt. Ezek a vallások vakon hisznek egy Istenben, akiről semmit sem tudnak, a tudós pedig foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy ne higgyen magában. Ez ugyanúgy a babona egy formája hatalmas, hihetetlen. Ha nincs benned senki, ha nincs tudatosságod, akkor mégis ki fogja felfedezni az anyag, a természet és az élet titkait? Eddig a pontig a tudomány elavult és babonás módon működött - a vallások mintájára. Nagyon sok tudós professzort ismerek, de mindezidáig egyetlenegy sem volt képes közülük értelmes magyarázatot adni erre a babonásságra. Folyton csak azt szajkózzák, hogy a tudat csupán az anyag mellékterméke. Ha megkérdezem tőlük, hogy „Mégis milyen alapon állítod ezt? Melyik tudós bizonyította be? Milyen fel-


fedezéseket tettek, amik alátámasztják ezt a nézetet?" - nem felelnek semmit. Az egész mögött csupán annyi van, hogy egy ember, aki maga nem is volt tudós, hanem közgazdász, és akit Karl Marxnak hívtak, azt állította, hogy a tudat csak az anyag mellékterméke. Marx meg akarta tagadni Isten és a lélek létezését; megközelítése tisztán filozófiai volt. Azt még meg lehet érteni, hogy a Szovjetunió területén tevékenykedő tudósok miért fújták ugyanazt, mint Karl Marx, mivel ha bármit mondtak volna Karl Marx ellen, a kommunizmus szentírását kérdőjelezték volna meg. ugyanaz volt a helyzet, mint a fanatikus keresztény társadalmakban, ahol az ember semmit sem mondhat a Biblia ellen. Lehet, hogy igazad van, nem számít; megbocsáthatatlan bűn. Szóval ugyanez volt a helyzet a Szovjetunióban Karl Marx A tőke című művével. De mi egy olyan világban élünk, ahol az emberek úgy tesznek, mintha szólásszabadság lenne, és a tudósok még mindig azt a babonát fújják, miszerint a tudat csupán az anyag mellékterméke, anélkül, hogy belegondolnának, hogy Karl Marx maga nem volt tudós, állítása pedig nem tudományos kísérleteken alapszik. Karl Marx ateista volt. Éppúgy, ahogy vannak emberek, akik hisznek Istenben anélkül, hogy bármit is tudnának róla, olyanok is vannak, akik nem hisznek Istenben anélkül, hogy bármit is tudnának róla. A két gondolkodásmód között nincs lényegi különbség; ugyanazt a minőséget képviselik. Egyrészről tehát a tudós úgy viselkedik, mint egy fanatikus, fundamentalista keresztény. Egyre csak tagadja a tudat létezését. És amíg a tudomány nem tárja fel a tudós saját belső valóságának dimenzióját, addig nem lehet egész, átfogó tudomány. Részleges marad; a nézőpontja csupán az igazság egy részét foglalja magában. És ne feledd, hogy egy egész hazugság jobb, mint egy féligazság. Az egész hazugságot ugyanis könnyű leleplezni; a féligazság viszont nagyon veszélyes, ugyanis mivel van benne valamennyi igazság, akár évszázadokig képes sötétségben tartani az embereket. És a tudomány és a tudósok felett már háromszáz év is elrepült. Dolgoztak, kutattak, de sosem mertek az ember legbelső lé-

138


nyébe, valóságába tekinteni - ez tehát az egyik dolog, amit hozzá kell adni a tudományhoz, hogy igazán jelentőssé válhasson. A szubjektivitás hozzáadása az objektív tudományhoz annyi, mint a koncentráció módszereinek kiegészítése a meditáció módszereivel. A koncentráció módszerei kifelé visznek, extrovertáltak. A tudomány olyan elmét követel, amely képes a koncentrációra; a meditáció pedig olyat, amely képes az elmén túlra látni, és belépni a csendbe, amely képes tökéletesen tiszta semmi-séggé válni. Amíg a tudomány nem fogadja el a meditációt mint a kutatás érvényes módszerét, csakis féligazságokat lesz képes feltárni - a féligazságok pedig veszélyesek. Az ilyen tudomány könnyen a pusztítás eszközévé válhat, mivel nem hisz a tudatban, csupán a halott anyagban. Úgyhogy nem is baj, ha Hirosima vagy Nagaszaki történik, vagy akár az egész bolygó a vesztébe rohan. Nem számít, hiszen mindez csak anyag. Tudat úgysincs - tehát semmi sem vész el. A tudós egészen addig nem fog szembeszegülni a politikusokkal, amíg a munkája, a kutatása ki nem egészül a meditáció dimenziójával. Másodsorban pedig, a tudósnak rá kell ébrednie, hogy jelenleg kiszolgálja a politikusokat önpusztító fegyverekkel és technológiákkal. Az emberiség ellen munkálkodik, az új emberiség és a saját gyermekei ellen munkálkodik. Mindenki halálának magjait hinti szerte. Itt az ideje, hogy a tudós képes legyen megkülönböztetni, mi az, ami az életért van, és mi az, ami ellene. Nem teheti meg, hogy csupán a saját fizetését és kényelmét tartva szem előtt rabszolga és robot marad, és egy soha nem látott háborúskodás és pusztítás oldalán tevékenykedik. A tudósnak is forradalmárrá kell válnia. Először is a spirituális kereső útjára kell lépnie, aztán forradalmárrá kell válnia. És sosem szabad elfelejtenie, hogy nem szolgálhatja a halált, semmi áron. Nem követheti vakon a politikusok utasításait. Magában kell eldöntenie, mi az, ami az egész kozmosz javát szolgálja, az ökológia javát szolgálja; mi, az, ami egy jobb életet szolgál, és egy szebb létezést. És határozottan el kell ítélnie a politikusokat, ha rá akarják kényszeríteni a halál szolgálatára. Teljes mértékben meg kell ta-


gadnia ezt a szolgálatot, bárhol éljen is, Oroszországban, Amerikában, Kínában vagy a világ bármelyik országában. A tudósoknak ki kell alakítaniuk a maguk világszervezetét, amely eldönti majd, hogy milyen kutatásokkal foglakozzanak, és melyek azok, amiket el kell vetni. Egészen idáig a tudomány esetleges volt. Az emberek csak sötétben tapogatóztak, belebotlottak valamibe, és nagy felfedezőkké váltak. Ennek az időnek vége. A sötétben tapogatózásukkal ugyanis atombombákba és nukleáris fegyverekbe botlottak; nagy szolgálatot tettek vele, mondhatom! Immár az ő felelősségük, hogy minden nukleáris fegyvert megsemmisítsenek, még ha ez ellene is szól a nacionalizmus, a kommunizmus vagy a demokrácia érdekeinek. Ez mind nem számít, mivel most maga az ember létezése forog kockán. Éppúgy, ahogy egykor a tudósok fellázadtak a vallás és diktátumai ellen, most fel kell lázadniuk a politikusok és diktátumaik ellen. A tudósnak meg kell állnia a saját lábán, és semmi szín alatt nem engedheti, hogy felhasználják. Mert ma ez történik mindenhol. Csak azért, mert szép summákat keres, Nobel-díjakkal és egyéb kitüntetésekkel halmozzák el, képes feláldozni az egész emberiséget - az ő Nobel-díjáért és ostoba kitüntetéseiért! A tudósok nem viselkedhetnek többé gyermek módjára. Ezek a díjak, kitüntetések és tekintélyes pozíciók mind játékok csupán, amikkel elkábítják az embereket, és sajnos ezalól a tudósok sem kivételek. Szeretném, ha az emberek világszerte felkelnének azok ellen a tudósok ellen, akik a kormányok és a politikusok szolgálatában tevékenykednek, és egyre újabb fegyverekkel gyarapítják a háborús őrületet. A tömeget fel kell rázni, hogy az emberek szembeforduljanak ezekkel a tudósokkal; mert ma ők jelentik a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, és az a legfontosabb, hogy leromboljuk a politikával való összefonódásukat. A tudomány önmagában bármelyik lehet: lehet vallás, ha befogadja magába a meditációt; megteremthet egy jobb, bőségesebb, gazdagabb életet, ha fellázad. Lehet az emberiség legnagyobb áldása - kívül és belül. Jelenleg azonban a legnagyobb veszély.

140


A tudósok nagy része nincs is tisztában az új világ megteremtésének lehetőségeivel. Hogy is lehetnének; a régi szemléletet és a régi emberiséget szolgálják, a régi politikusokat, a régi ideológiákat. Valójában az új sírját ássák, pedig a régi sírját kellene, ami már halott! És mi cipeljük a holttestét - bűzlik, de mi már érzéketlenné váltunk erre a bűzre, mert egy olyan társadalomba születtünk, ami mindig is hullákat cipelt. Olyan társadalomban nőttünk fel, olyan oktatási intézmények falai között, ahol hullákat imádtak. Ha van élet a földön kívül - márpedig a tudósok úgy vélik, hogy legalább ötvenezer bolygón lehet élet az univerzumban, sőt lehetnek olyan planéták, ahol a tudomány a miénknél sokkal magasabb szintre fejlődött -, talán képesek arra, hogy megfigyeljék a viselkedésünket. Ha így van, bizonyára nem győznek csodálkozni azon, hogy mit művelnek a zsenijeink? Ennél már az is jobb lenne, ha több volna az idióta és kevesebb a zseni - mert akkor legalább megmenekülne az élet. Ezek a zsenik ugyanis el fogják pusztítani az egész életet. Az újat csak akkor lehet elfogadtatni, ha a tudósok megértik végre, hogy a világ nem csupán halott tárgyakból áll, de élőlényekből is - és nem csak élőlényekből, de olyan lényekből is, akik tudatossággal rendelkeznek. És lehetőség van ezt a tudatosságot hihetetlen magasságokba emelni. Egy Gautama Buddha vagy egy Zarathustra ebből a szempontból olyanok, akár a Mount Everest vagy a Himalája más csúcsai. Mutatják, jelzik a lehetőséget, amely ott szunnyad minden emberi lényben; csak egy kis erőfeszítés, és te is felnőhetsz hozzájuk. Te is elérheted a napsütötte csúcsokat; nem kell örökké sötét barlangokban élned, és a nyomor völgyeiben tengődnöd. A sötét éjnek nem kell örökké tartania. Van lehetőség, hogy kijöjjünk ebből a sötétségből és egy gyönyörű reggelre ébredjünk, ahol a madarak énekelnek és a virágok illatoznak. A tudósoknak komoly ösztönzést kell kapniuk a meditáció gyakorlására. Csakis akkor lesznek képesek meglátni, hogy amit eddig műveltek, az emberiség jövője ellen való. Magát a reményt rombolták le... miközben ugyanezzel az intelligenciával Paradicsommá is


141

változtathatták volna ezt a földet, hogy a gyermekeik és a gyermekeik gyermekei egy jobb világban élhessenek, nagyobb egészségben, nagyobb szeretetben, nagyobb tudatossággal. A tudománynak át kell itatódnia a vallásosság és a spiritualitás minőségeivel. Nem merítheti ki minden energiáját a külső világ tanulmányozásában, be kell hatolnia, le kell ásnia a belső valóság kincseiig. Hatalmas lehetőség rejlik benne, de ez a lehetőség mindezidáig parlagon hevert. Éppúgy, ahogy sikerült lehatolnia egészen az anyag titkáig, képes lehet lehatolni egészen a tudatosság titkáig. És ha ez megtörténik, hatalmas áldássá, hatalmas jótéteménnyé válhat. Ami az én új emberiségről alkotott víziómat illeti, a tudományt két dimenzióban képzelem el: az egyik, az alacsonyabb dimenzió a tárgyakon dolgozik majd, a másik, a magasabb pedig a tudatosságon. Az alacsonyabb dimenziónak ki kell szolgálnia a magasabbat. Ha ez megvalósul, nem lesz szükség többé semmilyen egyéb vallásra; a tudomány képes lesz az ember minden szükségletét kielégíteni. Jelenleg a tudomány nem formál át semmit. Nem tud. Amíg nem közeledik a tudat felé, és nem deríti ki, miként lehet egy mélyebb tudatosságot létrehozni az emberben - hogy miként lehet a tudattalanját tudatossá tenni, a benne lévő sötétséget verőfényes napsütéssé változtatni nem lesz sok haszna. Sőt, épp ellenkezőleg, az egyik legnagyobb veszélynek bizonyul. Albert Einstein a következő levéllel fordult Roosevelt amerikai elnökhöz a második világháború hajnalán: „Immáron képes vagyok atomenergiát és atombombákat létrehozni, úgyhogy ha maguknak nincs atombombájuk, megjósolom, hogy nem nyerhetnek Németország ellen." Einstein német zsidó volt. Németországban dolgozott, a német kormánynak, amely Adolf Hitler irányítása alatt állt, és azon kísérletezett, hogy megalkossa az atombombát. Gondolj csak bele... ha nem lett volna zsidó származású, talán az egész világtörténelem máshogy alakul. Ha Németországnak sikerül előállítania az atombombát, akkor nem lett volna senki - se Amerika, se a Szovjetunió, se Anglia aki képes megállítani Adolf Hitlert; az egész világot leigázta volna.

142


De mivel Albert Einstein zsidó volt... és bár ő maga elég fontos volt ahhoz, hogy megússza Adolf Hitler és az emberei zaklatását, látta, hogyan tűnnek el zsidók milliói a náci kormány gázkamráiban. Őt nem ölték volna meg, hiszen nagy szükségük volt rá, és senkivel nem tudták volna pótolni; de látva, mi történik, félni kezdett, hogy ha Adolf Hitler megnyeri a háborút, akkor egyetlen zsidó sem marad élve az egész világon. Nem a saját életéért aggódott; az biztonságban volt, mert Hitlernek szüksége volt rá. Einstein elmenekült Németországból, és befejezetlenül hagyta a kísérleteit. A német tudósok mindent megtettek, ami tőlük telt, de egyikük sem volt képes, hogy befejezze, amit ő elkezdett. És akkor Einstein levelet írt Németország ellenfelének, Amerikának, mondván: „Elmenekültem Németországból, és kész vagyok atombombát készíteni Amerikának. Atombomba nélkül nem lesznek képesek legyőzni Németországot. Mint ahogyan az is félő, hogy valaki talán képes lesz befejezni a kísérletet, amit félbehagytam, hiszen nagyon sok tudós dolgozott velem, a kezem alá." Roosevelt azonnal magához hívatta és minden lehetséges támogatást megadott a munkájához. Mire Einstein elkészült az atombombával, már Truman ült az elnöki székben. Einstein azt mondta Trumannak: „Már nincs szükség rá, hogy bevessék őket, mert Németország történelmi hibát követett el." Ezt a történelmi hibát már többször elkövették. Mindenkinek, aki szembeszáll Oroszországgal, és elköveti ezt a történelmi hibát, megpecsételődik a sorsa, mivel kilenc hónapon át az egész országot hó borítja. Oroszország olyan hatalmas - két kontinenst beterít, Európa egyik sarkától egészen Ázsia másik sarkáig. És mindössze három hónap van, amikor az idő elég tiszta ahhoz, hogy harcolni lehessen. Oroszország pedig mindig rendelkezett akkora hadsereggel, hogy három hónapon át kitartson az ellenség támadásával szemben, és aztán várja, hogy eljöjjön a tél. A tél pedig kilenc hónapig tart. Ha tehát eljön, az oroszoknak nem kell tovább harcolniuk; a tél elvégzi helyettük, amit félbehagytak, és gond nélkül leteríti az ellenséget! Nincs ember, aki képes lenne túlélni az orosz telet, az oroszokat kivéve - élethosszig tartó edzés szüksé-


ges hozzá. Napóleon is ebbe bukott bele az első „világháborúban". Aztán a németek is ebbe buktak bele, mert Hitler ismét elkövette ugyanazt a hibát. Ez alkalommal azonban Truman nem válaszolt Einstein levelére. Az első levelét nagy örömmel fogadták, tárt karokkal üdvözölték az országban, és minden szükséges forrást biztosítottak a számára, de most, hogy a bombák elkészültek és a politikusok kezében voltak, kit érdekelt többé Albert Einstein? Albert Einstein, aki egyszerűen azt mondta: „Most már nincs szükség rájuk. A németeknek végük, és legfeljebb két héten belül a japánoknak is végük lesz, mert Japán nem elég erős, hogy önmagában kitartson. Nincs szükség többé a bombákra." De Truman épp hogy igyekezett minél hamarabb bevetni a bombát, hiszen Németország már letette a fegyvert, és ha Japán is követi, akkor nem lesz lehetősége megmutatni a világnak, milyen hatalmas is Amerika. Nagaszakit és Hirosimát feleslegesen pusztították el. Japán készen állt rá, hogy megadja magát. Már megkezdődtek az előkészületek a fegyverletétellel kapcsolatban; a tábornokok között folytak a tárgyalások. Truman mégis kiadta a parancsot: „A fegyverletétel előtt legalább meg kell mutatnunk, milyen erősek vagyunk. Ha vége a háborúnak, erre nem lesz lehetőségünk." Két nagyváros kétszázezer lakója halt meg tíz perc leforgása alatt - és nem csak emberek, de fák, állatok, madarak, és minden, ami élő, hirtelen ott pusztult. Einsteint annyira sokkolta a történés, hogy amikor a halála előtt valaki megkérdezte tőle: „Ha újraszületne, szeretne megint fizikus lenni az új életében?", azt felelte: „Nem, ha újraszületek, inkább vízvezeték-szerelő szeretnék lenni, nem fizikus. Ami sok, az sok. Megállás nélkül dolgoztam az atombombán. Sürgősen szükség volt rá, de amint elkészült, nem volt többé hatalmam felette. Megalkottam, de ahogy kész lett, az indítógomb a politikusok kezébe került. És még csak nem is válaszoltak a levelemre! Úgy halok meg, mint az egyik legfrusztráltabb ember a világon." Az egyik legsikeresebb ember volt, talán a valaha élt legnagyobb tudós, de amit ő érzett, az sokkal igazabb volt ennél. Lelki-

144


ismeretes ember volt; szinte úgy halt meg, mint egy megsebzett oroszlán, teljesen megundorodva a politikusoktól és a mocsoktól, ami hozzájuk tapad, gyilkos és bűnöző elméjüktől. Elég nyilvánvaló, hogy mindezidáig a tudomány okozott áttörést, már ami az emberi tudatosságot illeti. De a lényeg az, hogy van benne lehetőség - csak fel kellene ébredni hozzá. A tudósnak fel kell ismernie a felelősségét. Szinte Isten lett belőle; vagy teremt, vagy pusztít. Figyelmeztetni kell, hogy többé nem a régi tudós, mint Galilei idejében, aki a saját otthona elszigeteltségében dolgozott, kémcsövek és üvegek között, kevergette az anyagokat és kísérletezett. Azok az idők elmúltak. Ma akkora hatalom van a kezében, hogy képes elpusztítani az életet ezen a bolygón, vagy olyan csodálatossá és áldottá teheti ezt a helyet, akár a „mennyország" - mindez lehetséges. Néhány kisebb kutatócsoport már el is kezdett ennek szellemében munkálkodni. Egyelőre senki sem hisz nekik. Japánban például megalkottak egy mesterséges szigetet - mivel annyira híján vannak a szárazföldnek arrafelé, hogy már kezd lehetetlenné válni az ipari terjeszkedés. Japán mára a világ egyik leggazdagabb országává vált, és egyre több földre van szüksége. A régi megoldás az lett volna, hogy meghódítanak egy másik országot; ez azonban nem járható út többé. A harmadik világháború fenyegetése ott lebeg mindenki fölött. Úgyhogy Japán megalkotott egy mesterséges szigetet, amit ipari terjeszkedésre használnak majd. Ha sikeresnek bizonyul, még sok hasonló követheti, és a végén még megérjük, hogy Japán több szárazföldet teremt, mint amennyit Isten teremtett a hat nap alatt! A tudomány előtt hatalmas lehetőségek állnak. Ha egyszer kilép a halál szolgálatából, úszó városokat építhet az óceánon. Japánban már föld alatti városokat is elkezdtek építeni, hiszen miért is ragaszkodnánk a régi elképzeléshez, hogy csak a föld felett lehet élni? A föld alatt is lehet élni; ott békésebb, és ma már lehetséges, hogy odalent is megfelelő fényt és levegőt biztosítsunk, hála a tudománynak. És ahogy föld alatti és vízen úszó városok épülhetnek, víz alatti, sőt repülő városok is... Ha egyszer a tudomány megváltoztatja a hozzáállását, és nem


támogatja többé a politikusok háborús törekvéseit, olyan hatalmas mennyiségű kreatív energia szabadul fel, hogy a tudósok mindezekre a dolgokra képesek lesznek, amik most talán lila fantazmagóriáknak tűnnek neked - de nekem egyáltalán nem olyan lilák. A tudományban hatalmas lehetőségek rejlenek, de mi eddig képtelenek voltunk kihasználni ezeket a lehetőségeket. Mert az öszszes tudós a politikusokat és a kormányokat szolgálja - vagyis a háborút és a halált. Világméretű forradalomra van szükség. Ahogyan a tudósok egykor kikeltek a vallás ellen, és megvívták vele a saját harcukat, ugyanúgy kell most fellázadniuk a politikusok és az ő nacionalizmusuk ellen. Óriási felelősség nyugszik a vállukon. Ők a legeslegfontosabb emberek az emberiség túlélése szempontjából. Mi a véleményed az emberi élettel kapcsolatos kísérletekről, mint amilyen például a mesterséges megtermékenyítés, vagy a szív- és agyátültetés? Mit gondolsz, a fejlődést képviselik, vagy természet elleni cselekedetek? Minden azon múlik, hogy ki végzi őket. Ha a politikusok vagy az úgynevezett vallások képviselői, akkor a természet ellen valók. Ők ugyanis alapvetően képtelenek rá, hogy bármi olyasmit tegyenek, ami természetes; a természet ellen valók. De ha egy tudósokból álló, nemzetközi akadémia végzi őket - hangsúlyozom, tudósokból álló nemzetközi akadémia akkor óriási előrelépést jelenthetnek, és nem válik mindez a természeten tett erőszakká. Beépülhetnek a természetes fejlődésbe. De mondom, minden attól függ, hogy ki végzi ezeket a kísérleteket. Maguk a kísérletek semlegesek. Önmagában egyetlen kísérletnek sincsenek romlott érdekei, semleges. A mérget felhasználhatod arra, hogy megöld vele magad, viszont ugyanaz a méreg az orvos kezében megmentheti az életedet. Minden azon múlik, hogy kinek a kezébe kerül. Az atomenergia felfedezése például hatalmas előrelépés volt a fejlődésben, egy kvantumugrás. Megtaláltuk a kulcsot, miként változtathatjuk Paradicsommá a földet - ennyi energia egy ilyen

146


parányi atomban. És az atomok mindenhol ott vannak... egyetlen harmatcsepp milliónyi atomot rejt. És bármely atom, ha felrobban, annyi energiát ad le, hogy az egész földet luxusparadicsommá változtathatnánk vele. Vagy Hirosimává és Nagaszakivá - ahol emberek ezrei halnak meg másodpercek alatt. De a tudományos fejlődés a politikusok kezében van, mert egyedül ők képesek finanszírozni az új kutatásokat. Az egész világon minden tudósnak bele kellene gondolnia: különleges képességeiket ezek az idióták használják! A tudósoknak függetleníteniük kell magukat mindenféle nemzettől, bármely országban éljenek is. Létre kell hozniuk egy nemzetközi tudományos akadémiát. Nem is lenne nehéz. Ha a világ minden tudósa összefogna, az anyagi források felszabadulnának, mert ezek a felfedezések annyira fontosak az ember szempontjából. A nemzetközi tudományos akadémia kapjon meg minden lehetséges támogatást. De csakis ők dönthessék el, hogy mi történjen a kísérleteik által. Itt az ideje, hogy a tudósok felismerjék végre, mekkora felelősségük van. Ha kitör a harmadik világháború, ők lesznek a világ legnagyobb gonosztevői, a legelvetemültebb bűnözők, mert ők voltak azok, akik mindenféle találmányt a politikusok kezébe adtak. A tudomány nem lehet egyetlen nemzet vagy ország monopóliuma sem. Ez az egész egy őrültség. Hogyan lehetne a tudományt monopolizálni? És mégis, minden egyes ország megpróbálja kisajátítani a tudósokat, és titokban tartani felfedezéseiket. Ez az emberiség ellen való, a természet ellen, a létezés ellen. Bármi, amire egy zseni rájön, az egészet kell, hogy szolgálja. Azt kérdezed, vajon az olyan felfedezések, mint az emberi szívek és agyak átültetése, előrelépést jelentenek-e. Igen, nagy jelentőséggel bírnak az új emberiség megalkotása szempontjából. Ha Einstein teste nem alkalmas többé az életre, nem gondolod, hogy jó lenne, ha az agyát beültethetnénk egy egészséges és fiatal ember testébe? így a testek folyamatosan cserélődnének, de évszázadokig képesek lehetnénk megőrizni Albert Einstein tudását és képességeit. És ha egy ember hetven év alatt ennyit tudott adni a világnak, el tudod képzelni, micsoda áldás volna az emberiség-


nek, sőt az egész univerzumnak, ha az agya évszázadokon át élhetne? Ahogy most van, az valójában hatalmas pazarlás: ha a tároló, a tartály elrohad, a tartalmát is kihajítod. A test csupán tároló. Ha a tároló elkoszolódik, megöregszik, használhatatlanná válik, cseréld ki, de ne dobd ki a tartalmát is vele együtt! A zseni elméje egy örökkévalóságig élhetne különböző testekben; nincs ebben semmi természetellenes. Vagy ha a szíved felmondja a szolgálatot, miközben te óriási jelentőséggel bírsz az emberiség számára... akkor miért félnénk a szívátültetéstől? Lehet, hogy valaki meghal rákban, de a szíve tökéletesen egészséges; azt a szívet át lehet ültetni valakibe, aki tehetséges, aki egy zseni, és minden egyéb módon egészséges, csak épp a szíve nem elég erős. Ez az egész nagyon egyszerű; nincs ebben semmi természetellenes. De mivel minden hatalom a politikusok kezében összpontosul, persze, hogy minden előrelépés a természet ellen fordul. Minden, amit az emberi zseni valaha felfedezett, feltalált, végül a halál igájában végzi. Ahogyan a papok is. De a tudomány ma már nem gyermek, hogy másokra kellene támaszkodnia. Elég érett már, felnőtt. Csak egy kis bátorságra van szüksége. Az emberi történelem nagy forradalma lesz ez. Az egész hatalom átkerül azoknak a tudósoknak a kezébe, akik soha nem ártottak senkinek. És ha minden hatalom az ő kezükben összpontosul majd, akkor a politikusok maguktól eltűnnek. Egész idáig felhasználták a tudósokat a saját céljaikra, és ezzel lerombolták a méltóságukat. A tudósoknak vissza kell nyerniük a méltóságukat, vissza kell nyerniük a függetlenségüket. Rá kell döbbenniük, milyen régóta kihasználták őket a papok és a politikusok. Eljött az ideje, hogy kinyilvánítsák, hogy a tudomány mostantól a saját lábára áll. Hatalmas szabadság veheti ezáltal kezdetét. És akkor mindezek a kísérletek, például a lombikbébikkel kapcsolatosak, máris új jelentőséget nyernek, új irányt vehetnek, hiszen arra használhatjuk őket, hogy meghatározzuk, milyen zsenit szeretnénk a világra hozni. Egészen idáig a véletlenen múlt, és

148


emiatt az emberek kilencvenkilenc százaléka egyáltalán nem járult hozzá a fejlődéshez. Csak a világ problémáit szaporították. Mit adtak a szegény országok a világnak - vagy ha már itt tartunk, a gazdag országok? A problémákon és a háborúkon kívül semmit. De ha képesek leszünk a tudományos laborban megalkotni gyermekeinket... Mindez lehetséges, nincs vele semmi probléma. A férfi spermája és a nő petesejtje egy kémcsőben is találkozhat. Nem kell, hogy a régi, ökrösszekeres módon történjenek a dolgok. Mindenféle oldalról megvizsgálhatjuk, mi lesz a születendő gyermekből. Ha több költőt akarunk, képesek lehetünk költőket világra hozni. Ha több zenészt akarunk, akkor zenészeket. És képesek lehetünk rá, hogy csak zseniket hozzunk világra; nincs szükség középszerű emberekre - az ő idejük lejárt. Gondoskodhatunk róla, hogy a gyermek erős legyen és sokáig éljen. Elérhetjük, hogy sose legyen beteg, és sose öregedjen meg. Csak meg kell találnunk a megfelelő petesejtet és a hozzá illő megfelelő spermiumot. Amit eddig tettünk, az egyszerűen unintelligens. Ez megszabadíthatja az embert a bűntudat, a birtoklási vágy és a féltékenység rossz körétől, hiszen nem fogunk többé gyermekeket nemzeni. A szex most először egyszerű szórakozássá válik! A gyermekeket a laboratóriumban hozzák létre. Mindenkihez tartoznak majd. És mivel nem fogunk többé a régi módon gyermeket nemzeni, életünk számos problémája egyszerűen elpárolog. Miért olyan rendíthetetlen a férfi? Évezredek óta ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek, aki a felesége méhéből születik, az övé legyen. Miért? Mit gondolsz, ki vagy te? Az egész a tulajdonról szól, mert a gyermeked lesz az örököse mindannak, amit te felhalmoztál. Ezért akarsz biztos lenni benne, hogy a te gyereked, és nem a szomszédé. A nőket szinte börtönben tartjuk, azon egyszerű oknál fogva, hogy félünk, ha elkezdenek társaságba járni, nem lehetünk biztosak benne, hogy a mi gyermekünket hordja a szíve alatt. Akkor csak az anya fogja tudni, kié a gyerek, vagy még ő sem. Amint az élet létrehozása átkerül a tudomány kezébe, a szex teljesen átalakul. Akkor nem leszünk többé féltékenyek, kisajátítók, és a monogámia nevetséges képtelenségnek tűnik majd. A szex


csupán szórakozás lesz, amit élvezhetünk, éppúgy, mint a teniszt. És nem törődünk többé azzal, hogy a partnerünk monogám-e csak két test lesz, amik élvezik egymást... És nem kell többé attól se félnünk, hogy ha a nő teherbe esik, akkor jönnek a problémák, anyagi és mindenféle téren. A szex nem jelent problémát többé a világ népessége számára; nem jelent problémát többé a papok számára. Ha a gyermekeket a tudományos laborokban hozzuk létre, a világ nagyon sok problémája elillan. És képesek lehetünk a legjobb embereket világra hozni: gyönyörű szépeket, egészségeseket, akik addig élhetnek, ameddig csak akarjuk. Az öregkor nem szükségszerű - az ember képes fiatal és egészséges maradni, és mentesülhet minden nyavalyától. Ez a rengeteg kórház és beteg, és ez a rengeteg pénz, amit ráfordítanak... Tudod? Amerikában több pénzt költenek hashajtókra, mint oktatásra. Nagy ötlet! Kit érdekel az oktatás! A lényeg a hashajtás! De a lényeg, hogy az alapvető dolgot ne feledjétek. A tudósoknak össze kell szedniük a bátorságukat, hogy kijelentsék: nem tartoznak többé egyetlen nemzethez, egyetlen valláshoz sem, és innentől fogva bármit tegyenek is, az egész emberiségért teszik. Én nem látom, hogy ebben lenne bármi is, ami lehetetlen. Én teljes mértékben támogatom a haladó felfedezéseket, amelyek boldogabbá tehetik az embert, és hozzájárulhatnak, hogy tovább éljen, fiatal maradjon és egészséges legyen. Hogy az élet sokkal inkább legyen móka és kacagás, mint kínokkal és szenvedéssel teli utazás a bölcsőtől a sírig. Hallottam, amint arról beszéltél, hogy a tudósok a spermiumok genetikai analízise alapján fogják kiválasztani a jövő embereit. Én nem bízom a tudósokban, se az orvosokban, se senkiben, aki nem lát tovább a saját orránál. Ösztönösen érzem, hogy a genetika csupán egy kis szerepet játszik annak meghatározásában, hogy egy emberből mi lesz. Egy kertészből válhatott volna akár zenész is;


egy katonában megvolt a lehetőség, hogy tudós váljék belőle. Persze azt, hogy egy ember kicsoda, nem lehet azzal mérni, hogy ki lehetett volna belőle más körülmények között. Kérlek, fejtsd ki javaslatod mögöttes értelmét - amit én egyelőre nem látok, tekintve, hogy félek a totalitárius rendszerektől. Megértem az aggodalmadat; ez az aggodalom bennem is felmerült. De sok minden van, amit tisztázni kell. Az első, hogy sosem cselekedhetünk félelemből. Ha az ember mindig félelemből cselekedne, semmilyen fejlődés nem lehetett volna lehetséges. Vegyük például azokat, akik feltalálták a kerékpárt... szerinted ebben volt valami veszély? Nem, elképzelni sem tudod, hogy egy kerékpár veszélyes lehet. De aztán jöttek a Wright-fivérek, akik kerékpáralkatrészekből megalkották az első repülőgépet. Az egész világ örömmámorban úszott - senki sem látta előre, hogy a repülőgépeket egyszer majd arra használják, hogy egész városokat, emberek millióit pusztítsák el a segítségükkel, ahogyan az a második világháborúban történt. De ugyanazok a repülőgépek emberek millióit szállítják a világon nap mint nap. Nekik köszönhető, hogy összezsugorodott a világ, hogy ma már globális falunak becézhetjük. Hidakat építettek az emberek közé, összehozták a különböző rasszokat, vallásokat, nyelveket, úgy, ahogy semmilyen más találmánynak nem sikerült azelőtt. Az első dolog, amit tehát nem szabad elfelejtenünk, hogy a félelem rossz tanácsadó. Légy óvatos, tudatos, vedd számításba a lehetséges veszélyeket, és próbáld meg megelőzni őket. Mégis, mi lehet veszélyesebb annál, hogy a nukleáris fegyverek a politikusok kezében vannak? A lehető legveszélyesebb dolgot adtuk a kezükbe. Na most, az igazság az, hogy nincs mitől félnünk; még az atomfegyvereket is lehet teremtő módon használni. Nekem nagyon mély bizodalmam van az életben, ezért hiszem, hogy végül teremtő módon fogják használni őket. Az élet nem engedheti meg magának, hogy ilyen könnyen elpusztítsák, hatalmas ellenállást fog tanúsítani. És ebben az ellenállásban rejlik az új ember születése, az új hajnalé, az új rendé, az egész élet és a létezés újjászületése.


151

Az én felfogásom szerint az atomfegyverek lerombolták annak lehetőségét, hogy ismét nagy háborúk legyenek. Erre még Gautama Buddha vagy Jézus sem volt képes. A világ összes szentje az erőszakmentességről beszélt, és arról, hogy ne legyenek háborúk - nem jártak sikerrel. De a nukleáris fegyverkezés elvégezte helyettük a munkát. Mivel látják, milyen óriási a veszély, lelkük mélyén a politikusok is rettegnek, hogy ha kitör a harmadik világháború, az egész létezés belepusztul - velük együtt. Képtelenek többé megmenteni magukat. Senkit és semmit nem lehet megmenteni többé. Ez pedig óriási esély mindazok számára, akik szeretnek teremteni. Ez az a pillanat, amikor a tudomány egész hajóját a teremtés irányába fordíthatjuk. Egy dolgot ne feledj - a tudomány semleges. Egyszerűen hatalmat ad a kezünkbe. Hogy miként használjuk, teljes mértékben rajtunk áll, és az emberiség intelligenciáján. A tudomány hatalommal ruház fel bennünket. Hogy megalkothassunk egy jobb életet, egy kényelmesebb életet, egy egészségesebb embert - ahelyett, hogy csak a megelőzésre, az óvatosságra koncentrálnánk... puszta félelemből, hogy ugyanaz a totalitárius hatalom visszaél vele. Mindennel vissza lehet élni. A kérdésfeltevő maga is orvos, aki szintén a tudósok kategóriájába tartozik. Egy dolgot meg kell érteni: hogy minden, ami árthat, egyben hatalmas jótétemény is lehet. Ezért ne ítélj el semmit, inkább emeld fel az emberi tudatosság szintjét.

Kommunális és egyéni - az együttélés új formái Az egész létezésben csupán az embernek van szüksége szabályokra. Egyetlen másik állat sem alkot szabályokat. Az első, amit meg kell értened, hogy a szabályokban mindig van valami mesterséges. Az ok, ami miatt az embernek szüksége van rájuk, az, hogy már nem állat, de még nem is vált teljesen emberré; egyfajta köztes létben van. Ez a forrása minden szabályelvűségnek. Ha még mindig állat lenne, nem kellenének neki szabá-

152


lyok. Az állatok tökéletesen jól megvannak szabályok, alkotmányok, törvények és bíróságok nélkül. Ha pedig valóban emberré válna, és nem csak a nevében, de valójában is az volna... Mindezidáig nagyon kevés ember ismerte ezt fel. Az olyan embereknek, mint Szókratész, Zarathustra, Bódhidharma, nincs szükségük semmilyen szabályra. Ők elég éberek hozzá, hogy ne ártsanak senkinek. Nincs szükségük törvényekre és alkotmányra. Ha egyszer az egész társadalom hiteles emberré fejlődik, csak a szeretet marad, a törvények eltűnnek. A gond az, hogy a mai embernek szüksége van szabályokra, törvényekre, bíróságokra, hadseregekre, rendőri erőkre, mert ugyan elveszítette az állatokra jellemző természetes viselkedési mintáit, még nem vett fel egy másik természetes állapotot. A kettő között tart. A semmiben, a káoszban. Hogy úrrá legyen ezen a káoszon, szüksége van mindezekre a szabályokra és törvényekre. A probléma azonban még ennél is bonyolultabb, mivel az erők, amelyek részt vesznek az ember kontrollálásában - vallások, államok, bíróságok túl nagy hatalomra tettek szert. Muszáj volt hatalmat adni a kezükbe, máskülönben hogyan felügyelték volna az embereket? Vagyis a saját csapdánkba estünk. Most, hogy kezükben a hatalom, nem hajlandók elhagyni önös és romlott érdekeiket. Nem akarják, hogy az ember fejlődjön. Ha azt kérdezed, hogyan fejlődhet az egyén és a társadalom, nem érted a problémát. Ha az egyén fejlődik, a társadalom is fejlődik. A társadalom csupán azért létezik, mert az egyént nem engedik fejlődni. Mindezek a hatalmak évszázadok óta uralkodnak az ember fölött, és élvezik a hatalmukat és a presztízsüket. Nem akarják hagyni, hogy az ember fejlődjön, hiszen akkor eljuthat egy olyan pontra, ahol ők feleslegessé válnak. A probléma igazából az, hogy az erők, amelyeket azért hoztunk létre, hogy megóvjuk az embert a káosztól, mostanára olyan hatalmasak lettek, hogy útját állják a fejlődésnek - mert ha az ember fejlődik, kibontakoztatja az egyéniségét, éberré és tudatossá válik, nincs többé szükség rájuk. Elveszítik a munkájukat, és vele együtt a presztízsüket, a hatalmukat, a kontrolijukat, a papi reverendájukat, a pápaságukat; mindennek vége lesz. Tehát azok,


akikre az elején a védelmünk miatt volt szükségünk, mára az emberiség ellenségeivé váltak. Az én megoldásom nem arról szól, hogy harcoljunk ezek ellen az emberek ellen - kezükben a hatalom, a katonaság, a pénz, minden. Nem támadhatod meg őket, mert elpusztítanak. Az egyetlen kiút ebből a borzalomból, ha csendben növelni kezded saját tudatosságodat, amit semmilyen erővel nem akadályozhatnak meg. Igazság szerint azt sem tudhatják, mi megy végbe benned. A belső transzformáció alkímiáját ajánlom neked. Változtasd meg a saját belsőd! És abban a pillanatban, hogy ezt megtetted, amint teljesen átalakultál, hirtelen azt veszed majd észre, hogy kint vagy a börtönből, és többé már nem vagy szolga. Csak addig voltál szolga, amíg magad is része voltál a káosznak. Az orosz forradalom idején történt... a forradalom győzelmének napján egy asszony az utca közepén sétált Moszkvában. A rendőr rászólt: - Ez nem helyes. Nem sétálhat az utca közepén. Mire az asszony: - De már szabadok vagyunk. Még ha szabadok is vagyunk, követnünk kell a közlekedés szabályait, máskülönben a közlekedés lehetetlenné válik. Ha az autók és mi, emberek mind arra megyünk, amerre akarunk, és nem veszszük figyelembe a lámpákat, egyszerűen balesetbe sodorjuk magunkat és meghalunk. Ez pedig feljogosítja majd a katonákat és a rendőröket, hogy közbeavatkozzanak, és ránk kényszerítsék a törvényt, miszerint a jobb vagy a bal oldalon kell közlekednünk, attól függően, melyik lett kiválasztva az adott országban - de senki sem mehet középen. Ha majd a halántékunkon a pisztoly csöve, kénytelenek leszünk követni a szabályokat. Nagyon sokszor eszembe jut ez az asszony; nagyon szimbolikus. A szabadság nem egyenlő a káosszal. Felelősséget jelent, épp annyi felelősséget, hogy senkinek se kelljen beavatkoznia az életedbe. Hogy magadra hagyhassanak, hogy a kormánynak, a rendőrségnek és a törvénynek ne kelljen beavatkoznia a dolgaidba - hogy egyszerűen kívül essél a hatókörükön.

154


Ez az én javaslatom. Ha valóban át akarjuk formálni az emberiséget, minden embernek el kell indulnia az egyéni növekedés útján. Igazság szerint a fejlődéshez nincs szükség tömegre. A fejlődés olyan, mint amikor egy gyermek növekszik az édesanyja méhében: nincs szükség tömegre hozzá; elég, ha az anya gondoskodó. Egy új embernek kell megszületnie benned. Anyaméhhé kell válnod az új ember számára. Senki sem fog tudni róla, és jobb is így. Egyszerűen csak folytasd tovább a megszokott munkádat, élj tovább a hétköznapi világodban, egyszerűen és átlagosan - nincs szükség rá, hogy forradalmár, reakciós, punk vagy bőrfejű legyél. Annak nem lenne semmi értelme. Puszta ostobaság volna. Ezeket a dolgokat a frusztráció szüli - értem én, de akkor is őrültség. A társadalom őrült, és mi az emiatt érzett frusztrációnkban magunk is őrültté válunk. A társadalom nem fél ezektől az emberektől; a társadalom azoktól az emberektől fél, akik képesek olyan fókuszálttá válni, olyan tudatossá, hogy a törvények feleslegessé válnak számukra. Ők azok, akik mindig helyesen cselekszenek; kívül esnek az úgynevezett hatalmi érdekek szorításán. Ha az egyén felnő, a társadalom összetöpörödik. A társadalom, ahogyan mi ismerjük - a kormánnyal, a hadsereggel, a bíróságokkal, a rendőrökkel, a börtönökkel egyszerűen el fog tűnni. Természetesen, mivel a földön nagyon sok ember él, a közösségi élet új formái fognak létrejönni. Nem szeretném ezeket „társadalomnak" nevezni, hogy elkerüljem a félreértést. Ezért az új közösségeket inkább „kommunának" nevezem. A szó maga is jelentést hordoz: olyan helyet takar, ahol az emberek nem csak együtt laknak, de mély közösségben élnek egymással. Együtt élni egy dolog; hozzá vagyunk szokva: a nagyvárosainkban, a városainkban emberek ezrei élnek együtt - de miféle együttélés ez? Az emberek még a szomszédjaikat sem ismerik. Ugyanabban a felhőkarcolóban laknak, több százan, és sosem fogják megtudni, hogy egy házban élnek. Ez nem együttélés, mert nincs benne semmi közösség. Szimplán egy tömeg, nem közösség. Ezért szeretném lecserélni a „társadalom" szót a „kommunára".


A társadalom bizonyos alapvető elvekre épült. Ezeket el kell törölni, különben a társadalom sosem fog eltűnni. A társadalom első és legfontosabb egysége a család: ha a család olyan marad, amilyen eddig volt, akkor a társadalom nem fog eltűnni. Akkor nem lehetünk képesek egy egységes világot, egy egységes emberiséget létrehozni. A család pszichológiai szempontból elavultnak tekinthető. Na nem, mintha mindig is létezett volna; voltak idők, amikor nem voltak családok, az emberek törzsekben éltek. A család a magántulajdon megjelenésével jött létre. Egyes hatalmas emberek, akiknek több magántulajdont sikerült összegyűjteniük, mint bárki másnak, azt akarták, hogy a vagyonukat a saját gyermekeik örököljék. Egészen odáig nem volt semmi probléma. A férfiak és a nők szerelemből voltak együtt; a házasság és a család fogalmát nem ismerték. De amint a tulajdon megjelent, a férfi birtoklóvá vált a nővel szemben. A nőt is vagyona, tulajdona részévé tette. Az indiai nyelveken a nőt „tulajdonnak" nevezik. Kínában a nő olyannyira hasonlatossá vált a tulajdonhoz, hogy a férj akár meg is ölhette a feleségét, akkor sem büntették meg. Nem történt bűncselekmény - a saját tulajdonodat szabadon elpusztíthatod. Elégedheted a bútoraidat, felgyújthatod a házadat. Nem bűntett, hiszen a te házad. És megölheted a feleségedet. A magántulajdon megjelenésével tehát a nő is magántulajdonná vált, és minden lehetséges stratégiát bevetettek, hogy a férfi teljesen biztos lehessen benne, hogy a gyermeket, akit a felesége szült, ő nemzette. Na most, ez egy bonyolult probléma: az apa ugyanis sosem lehet tökéletesen biztos a dologban; csak az anya tudja. Az apa ezért mindenféle korlátokat szabott az anya szabadságának, hogy ne kerülhessen kapcsolatba más férfiakkal. Minden lehetőségtől elzárta, minden ajtót rácsukott. Nem a véletlen műve, hogy csak öregasszonyok járnak a templomokba, hiszen ez volt az egyetlen hely, ahová a történelem során elengedték őket, tudván, hogy az egyház a család védelmezője. Az egyház tökéletesen tisztában van vele, hogy ha a család eltűnik, az egyház is eltűnik. És persze a templom az utolsó hely, ahol bármilyen romantikus affértól tartani kellene. Minden elővi-

1 5 6 A Z

EGÉSZ A VÁLTOZÁSRÓL SZÓL

gyázatosságot elkövettek: a papnak cölibátust kellett fogadnia... valamint elleneznie kellett a szexet, elleneznie kellett a nőket. A különböző vallások különbözőképpen fejezik ki mindezt. A dzsaina szerzetesek nem érinthetnek meg egy nőt; sőt a nő két és fél méteren belül meg sem közelítheti a szerzetest. A buddhista szerzetes szintén nem érinthet nőt. Vannak vallások, amelyek nem engedik a nőknek, hogy belépjenek a templomaikba, vagy külön részleget tartanak fenn a számukra - a férfiaké a fő rész, a nőknek csak egy kis sarok jut, de legalább el vannak szeparálva. A férfiak nem is láthatják őket; a találkozás a két nem között lehetetlen. Számos vallásban, például a muszlim vallásban, eltakarják a nők arcát. A muszlim asszonyok arca azért olyan sápadt, mert sosem éri a bőrüket napfény. Az egész testük fedve van; az arcuk is. A nők nem tanulhatnak, mert az oktatás furcsa gondolatokat szül az emberek fejében. Elkezdenek gondolkodni, elkezdenek vitatkozni. A nő nem vállalhat semmilyen fizetséggel járó munkát, mert ez a függetlenségét jelentené. Minden szempontból elvágták tehát a lehetőségeit, csak hogy a férfi bizonyos lehessen benne, a fia valóban az ő fia. Azok pedig, akik igazán hatalmasok voltak - például a királyok -, kiheréltették a férfiszolgáikat, akik a palotában közlekedtek, miközben dolgoztak. Meg kellett fosztani őket a férfiasságuktól; máskülönben veszélyt jelentettek volna. És valóban volt is veszély, hiszen minden császárnak százszámra volt felesége, olyanok, akik közül sokat még csak nem is látott. Hát persze, hogy könnyen szerelembe eshettek volna bárkivel. Ezért csak herélt férfiakat engedtek a közelükbe. Igy még ha szerelembe is estek, nem voltak képesek gyermekeket nemzeni. És igazából ez számított. A családnak el kell tűnnie, és át kell adnia a helyét a kommunának. A kommuna azt jelenti, hogy minden energiánkat, minden pénzünket, mindenünket egy közös gyűjtőmedencébe gyűjtjük ami mindenkiről gondoskodik. A gyermekek a kommunához tartoznak majd, úgyhogy az egyéni öröklés kérdése nem merül fel. És ez így sokkal gazdaságosabb is... A saját szememmel láttam a kommunámban Amerikában: 5000 ember élt ott; ez azt jelenti,


157

hogy ha külön éltek volna, 2500 konyhára lett volna szükségük, és 2500 nő robotolt volna feleslegesen ezekben a konyhákban. Így viszont mindössze egyetlen konyha látta el az 5000 embert, amit csupán tizenöt ember üzemeltetett. És ne feledjétek, nem minden asszony tud főzni! Igazság szerint a legjobb szakácsok mind férfiak. A legjobb szakácskönyveket férfiak írják, és a legelőkelőbb hotelekben mindig férfi a szakács. Kétezer-ötszáz ember nem engedheti meg magának, hogy jó szakácsa legyen, ha külön élnek, de egy ötezer fős kommunában már megengedhetik maguknak, és a legjobb ételeket ehetik. Még arról is gondoskodhatnak, hogy orvosok ellenőrizzék, hogy amit esznek, az nem szemét - manapság a legtöbb ember szemetet eszik. Ideális esetben az ételt orvosilag kell összeállítani. Az én kommunámban tizenöt ember készítette az ételeket, és orvosok felügyeltek a higiéniára és az ételek tápértékére. A legfontosabb a tápérték. Az íz mellékes; azt bármilyen ételhez hozzá lehet adni. Nem ehetsz szemetet csak az íze kedvéért - mert ha szemetet eszel, előbb-utóbb magad is szemétté válsz. Ezért van olyan sok szemét alak mindenhol! Ha belenéznél a fejükbe, csak jégkrémet találnál, semmi mást... meg spagettit! Arányos, kiszámított tápanyagegyensúlyra van szükséged, amely minden szükségletedet kielégíti. Olyan ételre, amely hozzájárul a tudatosságod növekedéséhez, ami szeretetteljesebbé és békésebbé tesz, ami lecsillapítja a dühödet, az indulataidat. Az étel képes megváltoztatni a test belső kémiáját, és mindezek a dolgok a düh, a gyűlölet, a szeretet, az együttérzés - a belső kémiával állnak összefüggésben. Épp ezért szükség van egy biokémikusra, aki ellenőrzi, hogy milyen ételek kerülnek az emberek tányérjára. Ha egybegyűjtjük minden energiánkat, minden pénzünket és minden forrásunkat, az összes kommuna gazdag lehet, és boldogan élhet. Amint az egyének növekedésnek indulnak, és velük együtt növekedésnek indulnak a kommunák is, a társadalom el fog tűnni a süllyesztőben, akárcsak mindaz a rossz, amelyet létrehozott. Mondok egy példát. Van egy hatalmas jelentőségű, forradalmi lépés, amelyet egyedül Kínában vezettek be kétezer évvel ezelőtt. Ez pedig arról szólt, hogy a páciens csak akkor fizessen az or-

158


vosnak, ha egészséges marad. Ha megbetegszik, az orvos elesik a fizetésétől. Ez első látásra nagyon furcsának tűnik. Hiszen megszoktuk, hogy akkor fizetünk az orvosnak, amikor betegek vagyunk, ő pedig újra egészségessé varázsol bennünket. Csakhogy így a betegség válik az orvos érdekévé: minél több ember betegszik meg, annál többet kereshet. Nem az egészséget fogja pártolni, hanem a betegséget. Hiszen ha mindenki egészséges, akkor egyedül ő lesz beteg! Kitalálták tehát ezt a forradalmi ötletet, és bevezették a gyakorlatba: minden embernek legyen meg a maga orvosa, és mindaddig, amíg egészséges, havonta fizessen neki valamennyit. Az orvos feladata tehát, hogy egészségesen tartsa - és természetes, hogy erre fog törekedni, hiszen ezért fizetik. Ha az illető megbetegszik, nem kapja meg a járandóságát. És ha felüti a fejét egy járvány, a doktor csődbe megy. Manapság épp fordítva van. Azt hallottam, egy orvos egyszer elment Naszruddin mollához, és azt mondta neki: - M é g mindig nem fizettél, pedig újra és újra eljövök, hogy eszedbe juttassam, kikezeltem a fiadat a bárányhimlőből, de te meg sem hallgatsz! A molla így felelt: - Te hallgass énrám! Máskülönben megyek a bíróságra. A doktor erre így felelt: - Ez érdekes... én gyógyítottam meg a fiadat. Mire a molla: - Igen, tudom - de ki volt az, aki az egész városban elterjeszttette a járványt? A te fiad - minden pénzedet, amit ezen a járványon kerestél, el kellene felezned velem. Naszruddinnak igaza volt. Az orvos gyermeke jó munkát végzett. Az után a nap után az orvos sosem tért vissza, hogy a pénzét követelje a kezelésért, amelyben Nasruddin molla gyermekét részesíttette. A molla érvei helyénvalóak voltak. Az orvos már amúgy is eleget keresett a járványon. De ez az egész egy rosszul működő rendszer volt. A kommunának azért kell fizetnie az orvost, hogy egészségesen tartsa az em-


bereket, és ha bárki megbetegszik, le kell vonni a fizetéséből. így elérhetjük, hogy az orvos az egészségben lásson üzletet - és ne a betegségben. Magad is láthatod, mi a különbség. Nyugaton az orvosok tevékenységét úgy hívják: „medicina", ami a betegséggel áll összefüggésben. Keleten a neve: „ájurvéda", vagyis az élet tudománya - az életé, és nem a betegségé. Az orvos alapvető felelőssége az legyen, hogy az emberek sokáig éljenek, egészségben, teljességben, és a fizetését is ezért kapja, így minden kommuna könnyedén megengedheti magának, hogy saját orvosa legyen, és saját vízvezeték-szerelője, saját mérnöke bármije, amire szüksége van. Erről a kommunának kell gondoskodnia. Az embereket, akik a kommunát szolgálják, időről időre le kell cserélni, hogy ne alakulhasson ki hatalom. A kommuna bizottságának tagjait váltogatni kell; minden évben jöjjenek új emberek, a régiek pedig távozzanak, hogy senki se ittasulhasson meg a hatalomtól. A hatalom a legrosszabb drog, amire ember csak rászokhat. Oda kell adni, de csak nagyon kis adagokban, és nem hosszú időre. Hadd növekedjen az egyén, és vele együtt a kommuna - a társadalmat pedig felejtsük el; ne harcoljunk ellene. Még csak azt se mondjuk, hogy „alternatív társadalmat építünk". Az új embernek semmi köze a társadalomhoz, történjen vele az, ami. Ha élni akar, majd megtalálja a módját, hogy életben maradjon - megváltoztatja a formáját, a szerkezetét, a módszereit, és akkor kommunát kell létrehozzon. Ha pedig meg akar halni, ám legyen. Nem árt vele senkinek. A világ túlnépesedett; csupán a jelenlegi népesség egynegyedére van szükség. Úgyhogy a régi rothadt fejek, akik képtelenek befogadni bármi újat, akik tökéletesen vakok és nem látják, hogy amit tesznek, az ártalmas és mérgező... ha úgy döntenek, hogy meghalnak, hadd haljanak meg csendben. Ne is zavard őket. Én nem arra tanítalak, hogy legyél lázadó és forradalmár. Azt szeretném, ha egy nagyon csendes, szinte föld alatti átalakulásért munkálkodnál. Miután az összes forradalom elbukott... most az az egyetlen lehetőségünk, hogy olyan halkan és olyan békésen cselekszünk, hogy végül sikerrel járjunk.

160


Vannak dolgok, amik csak a csendben történnek meg. Például ha szereted a fákat, ne húzd ki minden nap a rózsabokrot a földből, hogy megnézd a gyökerét; különben megölöd. Azoknak a gyökereknek rejtve kell maradniuk. Hadd végezzék csak szép csendben a munkájukat. Legyél olyan, mint a gyökér; csendben tedd a dolgodat, változtasd meg önmagad, változtass meg mindenkit, aki szeretne változni; terjeszd a változtatás módszereit; hozz létre kis gyűjtőmedencéket, kis csoportokat, kis kommunákat, és ha lehetséges, nagy kommunákat. De mindezt nagyon csendesen tedd, anélkül, hogy felfordulást okoznál. Úgy látom, a kommunizmust nem tartod a társadalmi szerveződés érvényes formájának. Miért van ez? igen, ellenzem a kommunizmust, de nem a megszokott okokból. Azért vagyok ellene, mert amit kommunizmusnak neveznek, valójában nem is kommunizmus. A „kommunizmus" szó ugyanabból a tőből ered, mint a „kommuna" - de a kommunizmus nem komm u n i z m u s . Egyáltalán nem a kommuna eszméjén alapszik; ellenkezőleg, szimplán csak antikapitalizmus. A neve azt a hamis látszatot kelti, hogy valami pozitív dologról van szó, pedig valójában egy negatív megközelítés ez: a kapitalizmus tagadása. És az én szememben semmi, ami alapjában véve negatív, nem szolgálhatja az emberi fejlődés javát. Ez az oka annak, hogy az ateizmus egy cseppet sem járult hozzá az ember fejlődéséhez, a tudatosságához, a növekedéséhez. Mert nem más, mint színtiszta negativitás. Csupán azt állítani, hogy nincs Isten, és az egész filozófiát erre a hitre alapozni - ez merő ostobaság. Az életnek valami pozitívra van szüksége. Igazság szerint valami olyasmire, ami annyira pozitív, hogy képes magába olvasztani a negatív oldalt is, és amelyből a negatívot sem kell kizárni; ehelyett fel tud oldódni benne. Jézus azt mondta: „Az ember nem élhet csak kenyér által." Nem érthetek egyet vele, mert az ember leginkább csak kenyér által él. Az emberek nagy része csak kenyér által él. De tudom, mit akart mondani. Vagyis nem a szándéka ellen vagyok, hanem az ál-


lítása ellen. A szándéka az volt, hogy megfogalmazza, az embernek szüksége van valami többre, mint a fizikai, a testi, valami magasabb szintűre, transzcendentálisra, ami nélkül elvegetálhat ugyan, de nem élhet. Ezzel teljesen egyetértek, ettől függetlenül azonban Jézus állítása még nem igaz. Hogy miért említettem ezt? Mert egy hasonló állítást szeretnék tenni, de olyat, ami mögött igazi jelentés van. Azt állítom, hogy az ember nem élhet csak a negatív által. A kommunizmus pedig tisztán negatív filozófia, akárcsak az ateizmus. Gondolj csak bele: hogyan lehetsz képes növekedni egy olyan környezetben, ahol csupa „nemekkel" vagy körülvéve? A növekedésnek „igenekből" épült lépcsőre van szüksége. Az életnek az igen-filozófia alapjain kell nyugodnia. A kommunizmus ezért nem jó semmire. Miért ellenzi Karl Marx a kapitalizmust? Nem azért, mert a kapitalizmus rossz, hanem mert egy szegény ember, aki tele van irigységgel azok iránt, akik gazdagok. Marx családja három generációra visszatekintve földönfutókból állt. Ő maga egész életében munkanélküli volt. Különös: egy gazdag barát kegyétől függött, és mégis tollat ragadott a kapitalizmus ellen. Ez a gazdag barát, Friedrich Engels kapitalista volt, akinek gyárak voltak a tulajdonában. Egész életében etette Karl Marxot és a családját, Marx pedig soha egyetlen napot sem dolgozott; egy lyukas garast sem keresett. Engels minden bizonnyal nagyon nagylelkű ember volt. Látta benne a tehetséget, és hogy támogatásra van szüksége. Bár a kapitalizmus ellen írt, Marxnak hatalmas logikája volt: még Engelst is sikerült meggyőznie, hogy a világ minden rákfenéje a kapitalizmusban gyökerezik: „Ha képesek vagyunk lerombolni a kapitalizmust, és egyenlően elosztani a vagyont az emberek között, minden probléma eltűnik." Karl Marx alapvetően irigy ember volt, aki gyönyörű kifejezésekkel ideologizálta meg a saját irigységét. A megoldás, amit javasolt, hibás. Először is, ha szétosztod a gazdagok vagyonát a szegények között, mit érsz el vele? A szegények nem lesznek gazdagok, a gazdagok viszont szegények lesznek; a szegénységet osztod szét.


Rendben, az emberek nem lesznek többé irigyek sem egymásra, mert mindenki ugyanolyan szegény lesz. Én ellenzem a szegénységet, ezért ellenzem a kommunizmust is. Azt akarom, hogy az emberek ugyanolyan gazdagok legyenek, és ne ugyanolyan szegények. Ehhez azonban egy teljesen másfajta megközelítésre van szükség. Nem a vagyon szétosztásának a kérdése mindez - mivel nincs elegendő vagyon, hogy szétoszszuk. Hány gazdag ember van a világon? Nem sok, talán a népesség két százaléka. Na most, ha a két százalék vagyonát szétosztjuk a kilencvennyolc százaléknyi szegény között, az olyan, mintha egy kanál cukrot szórnánk az óceánba, hogy megédesítsük. Csak feleslegesen elvesztegetjük azt a kanál cukrot. Pedig legalább egy ember teáját megédesíthette volna, így azonban teljesen kárba veszett. A többiek tehát nem nyernek semmit, csupán örülhetnek neki, hogy „Na, most akkor senki sem iszik teát, mind egyenlők vagyunk." Mert addig az az egy ember ivott csak teát, és mindenki más irigykedett rá. Az embereknek, akik vagyonra tettek szert, megvan a tehetségük a vagyon megteremtésére. Használnunk kell a tehetségüket; tegyük mesterséggé, és tanítsuk meg mindenkinek. Ne büntessük őket azért, mert vagyonosak lettek. Az ősi társadalmakban, a primitív társadalmakban, amelyek töredékeikben még mindig fellelhetők itt-ott a földön, senki sem gazdag és senki sem szegény; persze hogy nincs irigység. Senki nem birtokol semmit, ebben mindenki egyenlő; de mindenki hozzájárul a vagyon megteremtéséhez. Valójában azok, akik a vagyon megteremtésén munkálkodnak, a többiekben is késztetést ébresztenek a vagyon megteremtésére. Ne tiporjuk hát el ezeket az embereket - használjuk őket példaképként. A kisujjukban van a vagyon megteremtésének mestersége - tegyük mindenki számára elérhetővé, elsajátíthatóvá ezt a mesterséget. Közgazdaságtant tanítunk az egyetemeken, pedig sokkal jobb lenne, ha a meggazdagodás művészetét tanítanánk mert azzal, hogy közgazdaságtant tanítunk, még nem segítünk nekik, hogy megismerjék a meggazdagodás művészetét. Kitüntetéseket kapnak az egyetemen, aztán eltűnnek.

JAVASLATOK A

VÁLTOZTATÁSRA

163

Amikor magam is egyetemi professzorként dolgoztam, azt kérdeztem az egyik rektortól: „Gondoltak-e rá valaha, mi történik a kitüntetettjeikkel? Ott kellene ragyogniuk a társadalomban mindenfelé. Mi a célja ezeknek az kitüntetéseknek? Egy ember, aki első volt az egész egyetemen, eltűnik, és soha többé nem hallunk róla. Mi történik vele? Ez nem más, mint a maguk kitüntetésének a szegénységi bizonyítványa, és a maguk oktatásának a szegénységi bizonyítványa. Még ha el is jutott a maguk oktatási rendszerének csúcsára, mire ment vele az életben?" Közgazdász professzoroknak tettem fel a kérdést: - Húsz-harminc éve közgazdaságtant tanít - mondja, milyen gazdag ön? Azt felelték: - De mi köze ennek ahhoz, hogy közgazdaságtant tanítok? Mire én: - A közgazdaságtannak a meggazdagodás tudományának kellene lennie. Maga csak egy szegény professzor, és ha harminc év tanítás nem volt elég hozzá, hogy rájöjjön a meggazdagodás titkára, mit várhatnak magától a diákjai? Van köztük egy is, akinek sikerült meggazdagodnia? Nem, a közgazdaságtan ezzel nem foglalkozik; csakis tökéletesen elméleti kérdések érdeklik, amelyeknek semmi közük a gyakorlati élethez. Marx javaslata tehát a vagyon szétosztása. Az ok, amely e mögött a javaslat mögött rejlik, pszichológiai szempontból nem állja meg a helyét, egyáltalán nem. Azzal indokolja ugyanis, hogy minden ember egyenlő. Ez pszichológiai képtelenség. Még két ember sem lehet soha egyenlő, nemhogy egy egész társadalom! Minden egyes ember annyira egyedi, hogy nem lehet egyenlő egy másikkal. Az állításával, miszerint minden ember egyenlő, Kari Marx az egyén egyediségét rombolja le. Ezért ellenzem én az ő egész filozófiáját - mert én az egyén egyedisége mellett vagyok. Nem azt mondom, hogy bárki felsőbbrendű vagy alsóbbrendű a többieknél. Ezt sose feledd! Csak azt, hogy senkivel sem lehet összemérni.


Te te vagy, a másik pedig a másik. Ahogyan a rózsát sem szokás összehasonlítgatni a lótusszal, egyszerűen csak azt mondjuk, hogy két különböző dolog. Két különböző egyén, jóllehet mindketten emberi lények, két sajátos egyén - összehasonlíthatatlanok. Marx kitalálta ezt az ostobaságot - és az egész világ ráharapott: a kommunisták, az antikommunisták, mindenki bevette; még a kapitalisták is átvették az ideológiát, miszerint minden ember egyenlő. Miért nem volt senki, aki bírálta volna és kiállt volna ellene? Azon egyszerű oknál fogva, hogy nagyon humánusnak tűnik. Istenem! Legyen valami igaz vagy hamis - mi köze az igazságának vagy a hamisságának a humánussághoz? Ha bármi köze lenne, minden hazugságot, ami egy kicsit is humánusnak tűnik, el kellene fogadnunk. És erre a hazugságra, miszerint minden ember egyenlő, az egész kommunizmust ráépítettek. Na most, tudod, annyira egyszerű megérteni, hogy minden ember különböző mértékű intelligenciával és a kreativitás más-más dimenzióival rendelkezik. Nem lehet mindenkiből költő, nem lehet mindenkiből tudós, nem lehet mindenkiből festő. És jól is van ez így, mert különben az életből kiveszne minden öröm. Az örömöt ugyanis az egyén egyedisége adja - az, hogy egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan, hogy ha egyszer eltávozik, a helye örökre üres marad. Senki sem töltheti be azt a helyet úgy, ahogy ő betöltötte; erre egyedül ő volt képes. Marx minden méltóságától megfosztja az egyént. És az egészet nagyon ravasz módon teszi, mert közben annak a látszatát kelti, hogy minden ember egyenlő. Az egyenlőség gyönyörű és magasztos gondolatában pedig sokkal nehezebben veszed észre, mi az, amit elvettek tőled. Csupán egy fog lettél a keréken, ami pótolható. Odatettek egy autógyár futószalagjára, amelyen mindig ugyanazt az autót rakják össze, automatikusan. A Ford gyárban minden percben összeraknak egy autót. Minden percben, a nap huszonnégy órájában egy ugyanolyan autó gördül le a gyártósorról. Az ember azonban nem egy összerakott gép; őt nem szedheted szét, hogy újra összerakd. Bizonyos szempontból nagyon nagy segítség volna, ha képesek lennénk szétszedni egy embert - hogy megtisztítsuk a belsejét, itt-ott kicserél-


165

jünk egy-egy kiégett körtét vagy biztosítékot, húzzunk vagy engedjünk egy-egy csavaron vagy anyán -, hogy aztán újra összerakjuk, egy új akkumulátorral. Nagyon jó lenne; ugyanakkor az elképzelhető legnagyobb katasztrófa is lenne. Mert akkor eltűnne az ember; onnantól kezdve csak egy elemes robot volna. Egyszerű: ha eltöri a kezét, nincs gond, mindig vannak pótalkatrészek. Csak be kell mennie a szervizbe, és kicserélik a kezét; vadonatúj kezet kap - semmi probléma. Csak néha fordulhatna elő olyasmi, hogy amikor épp azt mondja egy nőnek: „Szeretlek", utána így szól: „Grrr, grrr, grrr... merül az aksim... hívd a szerelőt..." Vagyis amikor épp lemerülőben van, nem lesz képes beszélni. De ez is megoldható, ha kis mérőműszereket helyezünk el a csuklóján, amik folyamatosan jelzik, mi az, ami fogytán van, és mire van szükség: benzinre, vízre, olajcserére. Az egész sokkal egyszerűbb volna - csakhogy nem lennénk többé emberek, csak robotok. Marx azzal, hogy egyenlővé tett bennünket, egy olyan filozófiát hirdetett, ami végső soron robotokat hoz létre - ez a marxista ideológia logikus következménye. Csak a robotok lehetnek egyenlők. Az ember méltósága az egyediségében rejlik. De hadd ismételjem el még egyszer - mert minden esély megvan rá, hogy félreérts -, én nem azt mondom, hogy valaki - például te - felsőbbrendű vagy alsóbbrendű. Csupán azt állítom, hogy maga az összehasonlítás ötlete elhibázott; te te vagy, és senki más. Nem nevezhetem az embereket egyenlőnek, ahogyan egyenlőtlennek sem. Érted? Egyenlőtlennek sem nevezhetem őket. Ez a bírálat, amit a kommunisták mindig a fejemhez vágnak hogy én azt tanítom, hogy az emberek egyenlőtlenek. Ez egyszerűen nem igaz. Én nem állítok semmi olyasmit, hogy az emberek egyenlőtlenek lennének, én csak azt mondom, hogy nem egyenlők; ebben benne van, hogy nem is egyenlőtlenek. Maga az összehasonlítás gondolata az, ami érvénytelen és rossz. Az ember egyedi. Az ember nem csupán a társadalom tagja, a társadalom része. Egyén, aki önmagában is független egészet alkot.

166


Csak nézd egy kicsit ebből a szempontból, és máris teljesen világossá válik: ha valaki azt mondja, hogy mindenkinek költeményeket kell írnia, akkor még abban az esetben is, ha némelyek jobb költeményeket írnak nálad, az ő költeményeiket egyenlő mértékben el kell osztani a te költeményeiddel együtt. És mindenkinek egyenlően kell költővé, zenésszé válnia. Látod, micsoda képtelenség ez? Ha Yehudi Menuhint egyenlővé akarnánk tenni veled, te nem nyernél semmit, az a szegény ember viszont mindenét elveszítené. Te nem lehetsz Yehudi Menuhin. Neki van egy bizonyos tehetsége, amivel született, ami az ő belső kémiájában rejlik, az ő fiziológiájában, az ő létezésében. Benned nincs meg ez a fajta kémia, ez a fajta fiziológia, ez fajta a létezés. Az ő szülei különböztek a te szüleidtől, és a szüleinek a szülei is a te szüleid szüleitől. Nem oszthatod szét a tulajdonságait, ez képtelenség. Ezzel az emberi élet minden szép virágát eltipornád. Nem is gondolhatsz ilyesmire. Tudod, hogy Yehudi Menuhin egyszerűen önmaga; fel sem merül, hogy elvegye-e valaki az ő tulajdonságait, hogy szétossza a többi ember között. Amit nem értenek sokan, az az, hogy pontosan ugyanígy vannak bizonyos emberek, akikben megvan a tehetség, hogy gazdaggá váljanak. Nem lehet mindenki egy Henry Ford - és nem is kell, hogy mindenki az legyen. Egyetlen Henry Ford épp elég dugót csinált; nincs szükség többre! Ha sok Henry Ford lenne, tudod, mi lenne az eredmény? Az, hogy gyorsabb volna gyalogolni, mint autóba ülni. Ahogy már most is mutatkoznak a jelei. Az olyan nagyvárosokban, mint amilyen New York, Bombay, Tokió és Kalkutta, egy olyan távolság megtétele, ami gyalog tíz-tizenöt percet jelent, autóval egy órát vesz igénybe. Egyszer vendégségben jártam Kalkuttában a világ egyik legjelentősebb, legtehetségesebb gazdag emberénél - Sahu Shantiprasadnál. Ma már halott. Az előadóterem, ahol a beszédeimet tartottam, és az ő háza mindössze tízpercnyi sétára voltak egymástól, de ha a limuzinjával mentünk, egyszerűen kiszámíthatatlan volt, mikor fogunk odaérni. Ezért ha fél nyolckor tartottam az előadásomat, már ötkor tűkön ült és sürgetett, hogy készülődjek. Azt mondtam neki:


- Te megőrültél! Az előadás fél nyolckor kezdődik, az előadóterem pedig mindössze tízpercnyi gyalogútra van ide. Ha gyalog megyünk, csak tíz percünkbe fog kerülni. De ő azt felelte: - De nem fogunk gyalog menni. És a forgalom Kalkuttában olyan kiszámíthatatlan, hogy sosem tudhatod... Legkésőbb másfél órával a kezdés előtt el kell indulnunk. És néha még így is előfordult, hogy elkéstünk, máskor viszont túl korán értünk oda, és csak ültünk az autóban. Azt mondtam neki: - Ez annyira ostoba dolog, Sahu Shantiprasad. De ő azt felelte: - Nem engedhetem, hogy gyalog menj - a vendégem vagy. Mire én: - Ez igaz, a vendéged vagyok, de miért kell ezért napi négy órát az autódban ülnöm? Ez hihetetlen, hiszen négy óra alatt akár Bombaybe vagy Delhibe is elmehetnék, de én csak eddig a vacak előadóteremig jutok! Ha sok Henry Ford lenne, még nehezebb világot élnénk, mint amilyet most élünk. Nem, a természet épp elég embert teremt minden célra. A természetben hatalmas kiegyensúlyozó erő rejlik. Vegyük például a gyermekek születését. Ma minden száz lánygyermekre száztíz fiúgyermek jut. Amikor meghallottam ezt az adatot, először nagyon elcsodálkoztam. Miért születik száztíz fiú, miközben csak száz lány? A természet is hímsoviniszta talán? Nem, nem az: egyszerűen van egyensúlyérzéke. Tíz fiú meghal, mielőtt elérné azt a kort, amikor már házasságra léphet. A lányok sokkal ellenállóbbak a betegségekkel szemben; a fiúk ebből a szempontból gyengébbek. Az izomzatuk erősebb - ez egy másfajta erő -, de ami a betegségekkel és halállal szembeni ellenállást illeti, gyengébbek, mint a lányok. Így lehet, hogy száz lánygyermek végül elegendő lesz a száztíz fiúgyermeknek, mert mire elérik a házasulandó kort, tíz fiú már nem lesz az élők sorában; a természet tehát már az elején gondoskodik az egyensúlyról. Ha nem így tenne, kilencven fiú születne és száz lány. Akkor pedig az a tíz lány nagy bajban lenne, és

168


akkora nehézséget okozna a kilencven fiúnak, hogy el sem tudod képzelni... Abból káosz lenne. Tíz lány férj nélkül, udvarló nélkül - gondolod, hogy nyugton ülnének és csak meditálnának? Elkezdenének más férje után koslatni, és hatalmas zűrzavart okoznának. Hogy megelőzze ezt a zűrzavart, a természetnek már a legelején ügyelnie kell rá, hogy a fiúk legyenek többen, és épp tízzel - mert mire a házasságkötésre kerül a sor, épp ennyien fognak hiányozni. Ha a természetben ilyen jól működő egyensúly uralkodik, akkor ennek az egyensúlynak más dolgokban is meg kell mutatkoznia, egészen addig, amíg az ember közbe nem avatkozik. Évszázadokon át a világ népessége gyakorlatilag nem változott. De az ember elkezdett beleavatkozni a természetbe - az orvoslás, az új találmányok és felfedezések meghosszabbították az ember élettartamát. Ezzel pedig nagy probléma elé állították a világot. A természet gondoskodott az egyensúlyról: emberek születtek, de megfelelő számban meg is haltak. A kettő szinte mindig kiegyensúlyozta egymást. Amit mi teszünk, az nem más, minthogy megakadályozzuk a halált, miközben nem engedjük, hogy a másik oldalról megakadályozzák a születést. A pápa még mindig arról papol, hogy az abortuszt be kell tiltani, és a születésszabályozást el kell törölni. Amerikában Ronald Reagan elnöksége alatt hetvenezer ember tüntetett a fővárosban azért, hogy nyilvánítsák törvénytelennek a terhességmegszakítást. Mindezek előtt, amikor Reagan elnök - csak nézd meg, milyenek a politikusok! - még Kalifornia kormányzója volt, aláírt egy törvényjavaslatot az abortusz törvényesítése mellett, mert akkoriban az államban sokan támogatták ezt az elképzelést. Aláírta tehát a javaslatot. Később azonban ő maga kezdeményezte a felvonulást, hogy változtassák meg az alkotmányt, és ismét nyilvánítsák törvénytelenné az abortuszt „vallásés életellenessége" miatt. Reagan azért kezdeményezte a tüntetést, mert az ország összes ortodox hívője támogatta ezt a lépést, így szólt azokhoz, akik összegyűltek: „Egész életemben egyetlenegy hibát követtem el, azt, hogy Kalifornia kormányzójaként aláírtam azt a javaslatot. Ez volt az én egyetlen hibám."


A politikusok nagyon könnyen váltanak arcot. Figyelik, épp merre megy a tömeg, és gyorsan a menet elejére ugranak. Nem veszíthetnek, úgyhogy nagyon ébernek kell lenniük. Nagyon sokszor megfogalmaztam már, hogy a politikai vezetők tulajdonképpen a követőik követői. Abból válik nagy politikus, aki mindig tudja, merre tartanak a követői, és képes előttük járni. Hogy hová mennek, nem számít; csak az a lényeg, hogy mindig előttük maradjon, hogy mindig tudják, ő a vezetőjük. Folyamatosan éberen kell tartania minden érzékét, különben egy nap véletlenül félrenéz - és közben a követői átmennek valahova máshova; ő pedig egyedül marad. Ha ez megtörténik, futnia kell, hogy megkeresse őket, és azonnal meg kell próbálnia ismét eléjük kerekedni. Mi mást tehet - neki kell vezetnie, bármi történik is. Az ő feladata, hogy vezesse őket, hogy miért pont arra mennek, az nem számít. Hogy mit akarnak, az nem számít; egy a lényeg, hogy ő előttük legyen. Mindezeknek az embereknek - katolikusoknak, hinduknak, muszlimoknak, zsidóknak -, akik ellenzik a születésszabályozást, egy kicsit több logikával kellene szemlélniük a dolgot. Ha kitartanak az álláspontjuk mellett, azt is ellenezniük kellene, hogy a másik oldalon megmentsük az emberek életét; így fennmaradhatna az egyensúly. Erre azonban senki sem gondol. A kórházak tele vannak olyanokkal, akik felesleges gondot okoznak az orvosoknak és a nővéreknek. Az egyiknek a lába erre, a keze amarra van felkötve, a másiknak folyamatos felügyeletre van szüksége, és az a rengeteg gyógyszer! Megint másik lélegeztető gépre van kapcsolva; ha lekapcsolnák, meghalna. Miért tartják életben? Mi értelme van, hogy éljen? Miért kínozzák? De az orvosoknak azt tanítják, hogy az ő feladatuk az élet mentése. Csak azért, mert Hippokratész ezt mondta kétezer évvel ezelőtt, amikor még mindenféle betegségek tizedelték az embereket. Ezek az ostobák meg még ma is a hippokratészi elvekre esküsznek fel. Minden orvostanhallgatónak kötelező letennie a hippokratészi esküt: „Egész életemet az élet megmentésére teszem fel." Csakhogy a dolgok megváltoztak. Amikor Hippokratész ezt mondta, tíz gyermekből kilenc nem érte meg a kétéves kort; csupán egy

170


maradt életben. Hát persze, hogy ésszerű volt azt mondania, hogy próbálják menteni az életet; most azonban épp az ellenkezője a helyzet. Még az olyan országokban is, mint India, tízből csupán egy gyermek hal meg. És az ő életéért is megtesznek mindent. Az ember azt még megérti, miért próbálnak megmenteni egy gyermeket; de miért teszik ugyanezt az öregekkel, akik eleget éltek, szenvedtek, örültek, és mindenféle dolgokat csináltak, jót és rosszat egyaránt? Ha eljött az ideje, hagyjuk elmenni őket. De az orvosok nem tehetik meg ezt, mert törvénybe ütközik. Nem kapcsolhatják le őket a lélegeztető-gépről, úgyhogy egyre csak mentik ezeket a haldokló, félholt embereket. Nincs pápa, aki kiadna egy nyilatkozatot, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni a szabadságot, hogy megváljanak a testüktől. Mert mi az, ami megmaradt belőle? Az egyiknek nem működik a szíve, úgyhogy egy akkumulátor dolgozik helyette; a másiknak nem működik a tüdeje; a harmadiknak a veséi, ezért művese végzi el, amit a veséknek kellene. De mi célja van így az életüknek? Mit fognak tenni, még ha életben is tartjuk őket? Igen, a legtöbb, amit tehetnek, hogy munkát adnak néhány embernek, ez minden. De mit tudnak teremteni? Mi örömük lehet mindabban, amit tesznek velük? Folyamatosan injekciózzák őket. Nem tudnak aludni, ezért altatókat adnak be nekik. Aztán képtelenek felébredni, úgyhogy ismét kapnak valami gyógyszert, ami felébreszti őket. De miért, a hippokratészi eskü miatt? Hippokratész menjen a pokolba! Fogalma sem volt, hová fog vezetni az esküje. Szükségünk van egy mozgalomra, amely támogatja, hogy ha az emberek eleget éltek, és szeretnének megválni a testüktől, a kórháznak kötelessége legyen gondoskodni a nekik megfelelő és kényelmes halálról. Teljesen józan elgondolás, hogy minden kórházban legyen egy osztály, amelyik az összes olyan felszereléssel rendelkezik, amelyek a halált kellemes tapasztalássá tehetik. A gyógyszerek helyett pedig egy meditáló embert kell alkalmazni, aki megtanítja a haldoklókat meditálni. Az ő helyzetükre nem a medicina, hanem a meditáció a gyógyír - hogy ellazulhassanak, és békésen engedhessék el a testüket. Minden kórházban szükség van meditálókra - alapvetően fontosak - éppúgy, mint


doktorokra. Egészen idáig nem alkalmazták őket, mert egyetlen cél lebegett a szemük előtt: életet menteni. De ez most kiegészült egy másik szereppel: segíteni az embereknek meghalni. Minden egyetemen létre kell hozni egy tanszéket, ahol meditációt oktatnak, hogy ezzel is felkészítsük az embereket. Hogy amikor eljön az ideje, készek legyenek örömmel és boldogsággal a szívükben meghalni. De a támogatott öngyilkosság bűn. Ezt tehát támogatott öngyilkosságnak nevezik, rólam pedig az mondják, hogy törvénytelen dolgokra tanítom az embereket. De mi mást tehetnék? Csak azt mondhatom, ami teljes mértékben helyénvaló; hogy törvényes vagy törvénytelen, cseppet sem érdekel. Engem az igazság érdekel, és nem a törvény. Az igazság pedig az, hogy felborítottuk az élet és a természet egyensúlyát. Kérlek téged, állítsuk helyre ezt az egyensúlyt. Vagy hagyjunk fel a gyermekek megmentésével, és maradjon legális az abortusz, és alkalmazzuk széles körben a születésszabályozás módszereit... valójában nem ezek alkalmazását kellene bűnnek nyilvánítani. Ha valakit rajtakapnak, hogy nem él ezekkel a módszerekkel, őt kellene bebörtönözni. De ez egy különös világ: legyen minél több gyermeked, és akkor kevesebb adót kell fizetned. Nagyszerű világ! A kormány tehát abban támogat, hogy minél több gyermeked legyen. Miféle logika ez? Ha én hoznám a törvényeket, azt mondanám, minél több gyermeked van, annál több adót kell fizetned: minden egyes gyermekkel a kétszeresét. Legyen tehát annyi, amennyit csak akarsz, de tudd, hogy minden egyes gyermekkel megkétszereződnek az adóterheid - úgyhogy még a gazdagok sem engedhetnék meg maguknak, hogy sok gyermekük legyen, nemhogy a középosztály és a szegények. Csak ha ezt bevezetjük, fognak a születésszabályozásra gondolni; addig nem. Karl Marx nyilvánvalóan briliáns elme volt. Sikerült létrehoznia egy világméretű mozgalmat - nincs vita, ebben még Jézust is felülmúlta. De ez csak zsidó versengés. Igazából senkinek nincs köze hozzá, csak a zsidóknak. Freud létrehozta a pszichoanalízis világméretű mozgalmát, de Marx áll az élen. Jelenleg majdnem a világ fele kommunista - de nem gazdag, hanem nagyon szegény.


Láthatod, miként működött Németországban. A fal túloldalán ott volt a kommunista világ. Ugyanannak a Berlinnek, amelyet a második világháborúban leromboltak, az egyik fele szabad és demokratikus maradt, a másikat pedig elfoglalták a kommunisták. Az a fél, amelyik független, szabad és kapitalista maradt, meggazdagodott; felhőkarcolók, csodálatos utak, minden. Olyan volt, mintha a második világháború soha meg sem történt volna. A szabad Nyugat-Berlinben a második világháborúnak nyoma sem volt; sőt valójában a háború még jó szolgálatot is tett, mert végzett az öreg, omladozó és rothadt dolgokkal, és a helyüket elfoglalhatta a friss és az új. Nyugat-Berlin lett az egész világ legmodernebb, legfiatalabb és legüdébb nagyvárosa. A másik oldalon azonban sötétség és szomorúság honolt, mintha a második világháború csak tegnap ért volna véget; az emberek romos barakkokban laktak. Az egész helyzet egy nagyon szép kontrasztot teremtett, amely megmutatta, mit képes tenni a kommunizmus a kapitalizmussal. A kommunista oldalon egyetlen felhőkarcoló sem épült, egyetlen út, egyetlen gyár sem - a kreativitásnak semmi jele nem mutatkozott. Igen, elosztották a vagyont és szegényt csináltak a gazdagokból. A szegények pedig ezután nem voltak abban a helyzetben, hogy újra meggazdagodjanak. A kommunizmus hamis ideálra épül: az emberi egyenlőségre. Az ember nem egyenlő. A második alapgondolat jelentős; de az én értelmezésemben helyes, és nem Marxéban. Így szól: „Egyenlő lehetőségeket mindenkinek." Igen, valóban így kell lennie - egyenlő lehetőségeket mindenkinek, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem felejtjük el, hogy mindenki egyedi; tehát az emberek nagyon különböző módon fognak élni az egyenlő lehetőségeikkel. A végeredmény pedig az lesz, hogy az egyének olyan mértékben különböznek majd egymástól, hogy azt most még el sem tudjuk képzelni. Marx értelmezésében az egyenlő lehetőségek azt jelentik, hogy az emberek egyenlők lesznek - egyenlően gazdagok, egyenlően intelligensek, egyenlően egészségesek. Ez merő képtelenség, hiszen a te szüleid nem az én szüleim; te más géneket és programokat hordozol a testedben. Na most, ezeket a géneket és progra-


mokat nem tudjuk megváltoztatni - és a kis dolgok nagy különbségekre adnak lehetőséget. Az egyenlő lehetőségek elve tehát alapjában véve helyes, és meg kell próbálnunk alkalmazni, de csak addig, amíg az emberi lét praktikusan engedi. Nem válhatunk fanatikussá vele kapcsolatban, mert ha elkezdjük hajszolni a tökéletes egyenlőség eszméjét, csak bolondot csinálunk magunkból. Az nem lehetséges. Hadd mondjak egypár egyszerű példát: ha te vagy a legidősebb fiú a családban, akkor a legfiatalabbnak nem lehetnek ugyanolyan esélyei, mint neked, ez képtelenség. Mivel te érkeztél elsőként, természetes, hogy több jutott neked az édesanyád és az édesapád szeretetéből, hiszen újdonságot jelentettél; a későbbi gyermekek esetében ez az érzés már nem volt meg. Megszületett a második is, de ő már csak második lehetett. Minden kultúrában az első fiúgyermek örökli az apja vagyonát. Miért? Nem véletlenül: amiért több szeretetet is kapott, mint a többiek - azért, mert elsőként érkezett. Aztán az utolsó fiúnak is meglesz a maga külön státusa, hiszen ő lesz a legkisebb, akit mindenki szeret és védelmez a családban. A középsők nincsenek sehol, se a skála egyik, se a másik végén. Nekik nem jut annyi figyelem, mint az elsőnek és az utolsónak. Az utolsó lesz a család kedvence, mivel utána már nem jönnek többen; mint a vendég, aki utolsóként érkezik. Hogy adhatnánk meg mindegyiknek ugyanazokat az esélyeket? Ehhez úgy kellene szerveznünk a születéseket, hogy mind egy időben történjen, és egy anya egyszerre tizenkét gyermeknek adjon életet - egyenlő esélyekkel. A kezdet kezdetétől nincs szó egyenlő esélyekről. Amikor egy nő teherbe esik, sem ő, sem a férje nem gondolnak rá, hogy odabent gyorsasági verseny zajlott; erre senki sem gondol. Amikor a spermiumok a petesejt felé úsznak, az éppolyan, mint bármelyik verseny: mind felállnak egy vonalba, várják a harmadik sípszót, és aztán kilőnek. Az anya ivarsejtje, a petesejt a méhben várakozik, és az apa ivarsejtjei, miután kilövelltek az anya testébe, nagy versenybe kezdenek - spermiumok milliói igyekeznek, hogy ők érjenek oda első-


ként a petesejthez. Akinek sikerül, az lesz a győztes; a többiek mind meghalnak. Élet-halál kérdése. Ebből a szempontból tehát nem szokványos verseny folyik, ahol ha egyszer legyőznek, a következő alkalommal új eséllyel indulhatsz. Itt nincs következő alkalom - csupán egyetlen esély milliónyi élő sejtnek. Csak egy lehet a győztes, mert így működik a dolog. Az anya petesejtjének megvan az a természetes képessége, hogy miután egy hímivarsejt belé hatolt, bezárja a burkát. A többiek aztán hiába kopogtatnak, és két órán belül elpusztulnak. És az egész utat végigkíséri a halál. Ez az út pedig nem is olyan rövid, mint ahogy gondolnád, mert azoknak a sejteknek épp annyi, mint neked két mérföld. Ha akkorák lennének, mint te, két mérföldet kellene megtenniük. Maratoni táv! És persze a legerősebb győz. Majdnem mind ugyanakkor indulnak, de onnantól kezdve a lehetőségeik, az esélyeik különböznek. És senki sem tudja, hogy amelyek elpusztultak, milyen emberek lettek volna. Lehet, hogy valakiből egy Albert Einstein lehetett volna, vagy egy Ravi Shankar, vagy egy Michelangelo. Azokra a szegényekre senki sem gondol, akik alulmaradtak ebben az első versenyben, és nem kaptak még egy esélyt. És aztán ott vannak a gyermek életének apró dolgai... egyszerűen képtelenség egyenlővé tenni őket. Hogy egy példát mondjak, amikor Bonaparte Napóleon hat hónapos volt, a dajkája, aki a gondját viselte, épp csak egy pillanatra magára hagyta, és egy megvadult macska ráugrott, mindkét mancsát a mellkasára tette, és belenézett a szemébe. A dajka abban a pillanatban ott termett és elzavarta az állatot, de Napóleon egész későbbi életében rettegett a macskáktól. Az oroszlánoktól nem félt, egy oroszlánnal puszta kézzel megküzdött volna - az nem jelentett számára problémát egy macska közelében azonban idegroncs vált belőle. Napóleont egyetlen egyszer győzték le - az egész élete egy diadalmenet volt. Egyetlen egyszer azonban legyőzték, mégpedig egy brit tábornok, aki tudta, hol a gyenge pontja. Ez a tábornok hetven macskát küldött maga elé; ahogy meglátta őket, Napóleon ki-


készült, és minden előzetes tervét elfelejtette. Nem a tábornok győzedelmeskedett tehát, hanem a macskák. Hogyan adhatnánk mindenkinek egyenlő esélyeket? Ha már egy ilyen kis semmiség is végzetesnek bizonyulhat... Napóleon mindenkivel szemben bátor harcosként viselkedett, egy macskával szemben viszont megsemmisült. Az angol tábornok nem volt számára ellenfél, az mégis legyőzte, mert bevetette ezt a pszichológiai cselt, amit a gyengeségére alapozott. És ha Napóleon idegei felmondták a szolgálatot, persze hogy az egész serege is elveszett; elveszítették azt az embert, aki az életet jelentette nekik, a fényt, a vezérüket. Na most, hogyan adhatnánk egyenlő esélyeket a világ minden gyermekének? Ez teljesen lehetetlen. Meg se próbáld elvinni a kommunista alapgondolatot a végsőkig - mert abszurddá válik. Az én értelmezésemben: mindenkinek egyenlő esélyt kell adni, hogy tanulhasson, hogy élelemhez és ruhához juthasson, hogy megtehesse, amit akar. Ne legyenek megkülönböztetések ebben; a lehetőségeket meg kell adni mindenkinek tehetségéhez és képességeihez mérten. De a kommunizmusban nem ez történik. Ott az egyenlő lehetőségek nevében mindenkit arra kényszerítenek, hogy a legalacsonyabb közös nevezőn maradjon, mert csak ott lehet megőrizni az egyenlőséget. Ha egy magasabb szinten szeretnénk megteremteni ugyanezt az egyenlőséget, az lehetetlen, mert akkor több vagyonra, több gazdagságra lenne szükség - az pedig nincs. Az egyenlő lehetőségeket tehát megteremthetjük, de mit érünk el vele? Olyan emberekre van szükségünk, akik képesek használni ezeket a lehetőségeket - az embereknek nem ugyanolyan lehetőségekre van szükségük, hanem eltérő lehetőségekre, egyenlően eltérő lehetőségekre. Ellenzem a kommunizmust, mert kizárólag negatív filozófia. Én teljes mértékben a kommunaizmus mellett vagyok. Ez a helyes kifejezés: kommunaizmus. Egy kommuna tiszteletben tartja minden egyén egyediségét, minden egyén tehetségét, és próbál segíteni ennek a tehetségnek a kibontakoztatásában, hogy az egyén kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket.

176


Azt akarom, hogy a világon mindenhol kommunák alakuljanak, hogy lassan eltűnhessenek a nemzetek, és csakis kommunák maradjanak: az emberiség parányi, élő egységei, amelyek teljes mértékben és örömmel támogatnak mindenkit, hogy önmaga legyen. Marx a proletariátus diktatúráját javasolja, a szegények uralmát. Ez badarság. Ők szegények, és ha hatalomra kerülnek, mindenki mást is szegénnyé tesznek. Mi mást tehetnének? Én a megvilágosodottak diktatúráját javasolom. Eddig még senki sem vetette fel ezt. De néha jön egy őrült elme... Egész életemben érlelgettem magamban ezt a gondolatot a megvilágosodottak diktatúrájáról, mert ha valóban megvilágosodottak, akkor a diktatúra eleve lehetetlen. A két szó alapvető ellentmondásban áll egymással. Egy megvilágosodott emberből sosem lesz olyan diktátor, mint amilyen Joszif Sztálin vagy Adolf Hitler volt. Igen, a megvilágosodott ember diktálhat neked, irányíthat, de ezt mindig szeretetből teszi, és nem hatalomból - nincs is hatalma -; a benne rejlő tudásból, mert neki megvan rá a képessége, hogy lássa és érezze az emberekben rejlő lehetőségeket. Az ő parancsaira ezért csakis úgy lehet gondolni, mint javaslatokra, tanácsokra, útmutatásokra. Csakis a megvilágosodottak diktatúrájában van lehetőség valódi, hiteles demokráciára és a kommunaizmus kiteljesedésére: egyenlőség a gazdaság, és nem a szegénység szétosztása által, valamint a szegénység gyökerestül való kitépése, és mindenki felemelése a gazdagság tartományaiba. Az én kommunaizmusom a kapitalizmus magasabb szintű változata. Marx kommunizmusa a kapitalizmus ellen van. Az én kommunaizmusom képes magába olvasztani a kapitalizmust, eszközként, ugródeszkaként használva azt.

Epilógus: Az egységes emberiség manifesztuma Az új emberbe az én egész életről alkotott filozófiám belesűrűsödik - amit a maga teljességében, a maga intenzitásában kell megélnünk, és nem csak elvonszolni magunkat a bölcsőtől a sírig. Minden pillanatunkat hatalmas örömmé változtathatjuk - énekké, tánccá, ünneppé. A régi ember, aki egészen idáig létezett, a halálos ágyán fekszik. Sokat szenvedett; minden együttérzésünkre szüksége van. Arra tanították, hogy nyomorúságban és szenvedésben éljen, és kínozza önmagát. Ígéretekkel tömték tele a fejét: a halál utáni nagy jutalmakról regéltek neki - azt mondták, minél többet szenved itt a földön, és minél jobban kínozza magát, minél inkább sárba tiporja a saját méltóságát, annál nagyobb lesz a jutalma odaát. Ez nagyon is megfelelő elképzelés volt a romlott érdekek számára, mivel az embert, aki kész szenvedni, nagyon könnyű leigázni. Az ember, aki kész feláldozni a mát egy ismeretlen holnap oltárán, már igába is hajtotta a fejét. A jövő válik az ő igájává. És hosszú évezredekig az ember számára nem volt más, csak reménység, képzelgések, álmok, utópiák, amelyek sosem váltak valóra. Pedig nincs más élet, mint a való élet, az élet, amely ebben a pillanatban létezik. Az új ember lázadó, felkelő, aki kiáll mindenféle programozás ellen, amelyek szolgává tehetik, elnyomhatják, kihasználhatják, csupán azáltal, hogy egy kitalált mennyország képeivel ámítják, vagy épp egy másik kitalált jelenséggel ijesztgetik és zsarolják: a pokollal. Az élet mindezen régi mintái egy ponton furcsamód megegyeztek: hogy úgy tekintettek az emberre, mint áldozati bárányra egy kitalált Isten lábánál.

178


Voltak idők, amikor a valóságban is áldoztak élő embereket, mindenféle kőszobrok előtt mészárolták le őket. Bár ma már senki nem venné a bátorságot, hogy ilyet tegyen, pszichológiai szempontból nem változott a helyzet. Az embert ugyanúgy feláldozzák, vagy a kommunizmus, vagy a kapitalizmus, vagy az árja faj, vagy az iszlám, vagy a kereszténység, vagy a hinduizmus nevében. Mindössze annyi a különbség, hogy kőszobrok helyett ma hamis szavak vannak, amik mögött nincs semmi. De az ember elfogadja, hogy így kell élnie, annál az egyszerű oknál fogva, hogy minden gyermek egy tömegbe születik, amelyet már beprogramoztak. A tanárokat beprogramozták, a szülőket beprogramozták, a szomszédokat beprogramozták; az apró gyermek semmit sem tehet - nem lát maga előtt egyéb választást, mint hogy maga is beépüljön a tömegbe. A régi ember tehát tömeg, fog a keréken; a régi embernek nincs egyénisége. A romlott érdekek mindent elkövettek, hogy lerombolják az önbecsülését, a méltóságát, az afelett érzett örömét és háláját, hogy emberi lény, hogy az evolúció hosszú-hosszú útján ő képviseli a csúcspontot... hogy ő a korona a teremtésen. Az efféle gondolatok veszélyt jelentettek. Ha egy ember tiszteli önmagát, és méltósággal tekint saját emberlétére, akkor belőle nem tudsz szolgát csinálni; nem tudod elvenni a lelkét és robottá változtatni. Egészen idáig az ember csak úgy tett, mintha élne - az élete csupán hipotetikus volt. Az új ember az egész múlt ellen fellázad. Kinyilvánítja, hogy újfajta életet teremtünk, új értékek mentén; hogy új célokat tűzünk ki - távoli csillagok felé igyekszünk. És nem engedjük többé senkinek, hogy hangzatos szavak oltárán feláldozzon bennünket. A saját életünket fogjuk élni, és nem ideálok szerint, hanem a saját vágyaink, a saját szenvedélyeink mentén. És pillanatról pillanatra fogunk élni; többé nem kábíthat el minket a holnap ígérete. Az új emberben benne van az emberiség egész jövője. A régi embernek meg kell halnia. Megásta a saját sírját - és még most is ássa, minden egyes pillanattal egyre mélyebbre és mélyebbre. Az atomfegyverek és minden intézkedés, amely a pusztítást szolgálja,

EPILÓGUS: AZ EGYSÉGES EMBERISÉG MANIFESZTUMA

179

egy világméretű öngyilkosság előkészületei. A régi ember a halál mellett döntött. Most a világ értelmes emberein múlik, hogy elvágják a kapcsolatot ezzel a régi emberrel, mielőtt őket is magával rántaná a pusztulásba... hogy elvágják a kapcsolatot a régi hagyományokkal, a régi vallásokkal, a régi nemzetekkel, a régi ideológiákkal. Most először a régi nem arany többé. A régi egy visszataszító múlt rothadt hullája. Az új generáció, a fiatalok vállán nyugszik a hatalmas felelősség, hogy megtagadják ezt a múltat. A múltban a vallások megtagadták a világot. Én ehelyett azt tanítom, hogy szeresd a világot, mert csak így mentheted meg, a múltat pedig tagadd meg teljesen és visszavonhatatlanul, vágj el vele minden kapcsolatot. Az új ember nem a régi fejlettebb vagy kifinomultabb változata; nem folytatólagos jelenség. Az új ember a régi ember halálának és egy tökéletesen új ember születésének kinyilatkoztatása - kondicionálás nélküli, nemzetek nélküli, vallások nélküli, mentes a férfiak és a nők, a feketék és a fehérek, a Nyugat és a Kelet, az Észak és a Dél közti megkülönböztetésektől. Az új ember az egységes emberiség manifesztuma. Ez a legnagyobb forradalom, amit a világ valaha látott. Hallottál Mózes csodatételéről, amikor kettéválasztotta a tengert. Az semmi. Én azt akarom, hogy az emberiség, az emberiség egész óceánja váljon most ketté: régire és újra. Az új szeretni fogja ezt az életet, ezt a világot. Az új megtanulja az élet, valamint a szeretet és a halál művészetét. Az újat nem érdekli többé menny és pokol, bűn és erény. Az új ember azzal lesz elfoglalva, hogy miként növelje az élet örömeit, az élet gyönyörűségeit - még több virágot, még több szépséget, még több emberséget, még több együttérzést teremt. Megvan minden lehetőségünk és képességünk, hogy Paradicsommá változtassuk ezt a földet, és a legnagyobb eksztázissá a jelen pillanatot. A régi hadd haljon meg. Hadd vezessék olyan emberek, mint Ronald Reagan. A vakok menjenek csak a vakok után. De azok, akiknek a lelkük fiatal - és amikor azt mondom, „fiatal lélek", azokra az idősekre is gondolok, akik lélekben fiatalok;

180


ahogyan nem gondolok azokra a fiatalokra, akiknek a lelke öreg. Az új ember azokból lesz, akik szellemileg fiatalok. Az új ember nem reménység: már várandósak vagyunk vele. Az én dolgom csupán az, hogy felnyissam az emberiség szemét: az új ember már megérkezett. Az én feladatom, hogy segítsek felismerni és tisztelettel fogadni őt. Csak meg kell szabadulnunk az összes portól, ami az idők folyamán belepte a tudatosságunk tükrét. Az új ember nem olyasvalaki, aki egy másik bolygóról jön. A mi üdeségünkben, a mi szívünk csendjében, a mi meditációnk mélységében, a mi szeretetünk gyönyörű tágasságában, a mi örömünk énekében, a mi eksztázisunk táncában, a mi föld iránti szerelmünkben rejlik. Egyetlen vallás sem tanítja, hogy szeressük ezt a földet - pedig ez a föld az anyánk, ezek a fák a fivéreink, ezek a csillagok pedig a barátaink. Az én vízióm szerint már ráléptünk az új ember útjára. Már elindultunk az úton, bár még nem ébredtünk fel teljesen; de meglátod, ahogy a régi ember egyre közelebb és közelebb evickél a sírhoz, úgy lesz nekünk egyre könnyebb és könnyebb, hogy megtagadjuk őt és az ő útjait, az ő templomait, az ő zsinagógáit, az ő egyházait, az ő isteneit, az ő szentírásait. A mi szentírásunk az egész életünk, és ezt senki más nem írhatja meg helyettünk - nekünk kell megírnunk, üres könyvvel érkezünk, és rajtunk áll, hogy mivel írjuk tele a lapjait. A születés még nem élet, csupán lehetőség az élet megteremtésére... egy olyan gyönyörű, olyan dicsőséges, olyan szeretetteljes élet megteremtésére, amilyet csak el tudunk képzelni, amilyet csak megálmodunk magunknak. Az új ember álmai és valósága egyek lesznek, mivel az álmai itt, ezen a földön, ebben a földben fognak gyökerezni. Virágokat és gyümölcsöt hoznak majd. Nem csupán álmok lesznek - álomvilággá változtatják az egész földet. Ismerjük fel, mekkora a felelősségünk. Az embernek még soha azelőtt nem volt ilyen hatalmas felelőssége: felelősek vagyunk érte, hogy megtagadjuk az egész múltat, és kitöröljük a létezésünkből.


181

Legyünk újra Ádám és Éva, és tegyük ezt a földet édenkertté; ezúttal meglátjuk, milyen Istennek lesz bátorsága kidobni az embert a Paradicsomból! A mi kertünk lesz, és ha Isten be szeretne jönni, kopogtatnia kell az ajtónkon. Ez a föld megtelhet ragyogással, varázslattal, csodával. A kezünkben ott rejlik a varázserő - csak még sosem használtuk. Az ember sosem adta meg az esélyt a saját képességeinek, hogy növekedjenek, hogy kivirágozzanak, hogy meghozzák gyümölcsüket, hogy az egész világot beborítsák virágaikkal, és az egész földet elárasszák illatukkal. Nekem ez az illat jelenti az isteniséget. Az új ember nem fog semmilyen Istent a világ teremtőjeként tisztelni; ő fogja megteremteni Istent mint illatot, mint szépséget, mint szeretetet, mint igazságot. Egészen idáig Isten volt a teremtő; az új ember számára az ember lesz a teremtő, és Isten lesz az, akit megteremt. Képesek vagyunk megteremteni az isteniséget a mi kezünkben van a lehetőség. Ezért mondom, hogy az új ember a legnagyobb forradalom, ami valaha történt a világon. És nincs mód rá, hogy elkerüljük, hiszen a régi ember eldöntötte, hogy meghal; az öngyilkosságot választotta. Hadd haljon hát meg békében. Azoknak, akikben lázadó lélek lakik, csak le kell magukat vágni róla, és ők lesznek a megváltó, ők építik fel Noé bárkáját, ők lesznek az új világ kezdete. És mivel ismerjük a régi világot és minden nyomorát, képesek lehetünk elkerülni mindezt a nyomort; képesek lehetünk elkerülni mindezt az irigységet, mindezt az indulatot, ezeket a háborúkat, ezeket a pusztító hajlamokat... Totális átalakuláson mehetünk keresztül: képesek lehetünk ártatlan embereket létrehozni - szeretetteljes embereket, embereket, akik szabadon lélegeznek, akik segítenek egymásnak szabadon lélegezni. Képesek lehetünk mindenkiben a méltóságot táplálni, és tisztelni - nem ugyanazon ideálok és értékek szerint, hanem önmagában. Az új ember lesz a föld sója.

182


Kifejtenéd még jobban a lázadó tulajdonságait? Ugyanazt jelenti, mint amit „új ember" alatt értesz? A lázadó minőségei multidimenzionálisak. Az első: a lázadó nem hisz semmiben a saját tapasztalásán kívül. Az ő igaza csakis a saját igaza; semmilyen próféta, semmilyen messiás, semmilyen megváltó, semmilyen szentírás, semmilyen ősi tradíció nem adhatja a kezébe az ő igazságát. Beszélhetnek az igazságról, nagy hűhót csaphatnak körülötte, de ha valaki úgymond sokat tud az igazságról, az azt jelenti, hogy nem tudod róla semmit. Folyton csak róla beszél, körbejárja, de így nem lehet eljutni a dolgok közepébe. A lázadónak nincs hitrendszere - teista vagy ateista, hindu vagy keresztény. Kutató, kereső lélek. Fontos, hogy megérts egy finomságot: a lázadó nem egoista. Az egoista sem akar semmilyen egyházhoz, ideológiához vagy hitrendszerhez tartozni, de egészen más okból, mint a lázadó. Az egoista azért nem akar sehova tartozni, mert úgy gondolja, ő önmagában is elég. Egoista, csak magában állhat. A lázadó nem egoista, ő teljes mértékben ártatlan. Az ő nemhite nem arrogáns hozzáállásból, hanem alázatos megközelítésből fakad. Csupán annyit mond: „Amíg nem találom meg a saját igazságomat, minden kölcsönvett igazság csak a terheimet növeli ahelyett, hogy megszabadítana tőlük. Tudós válhat belőlem, de nem fogok tudni semmit a saját létezésemről, és nem leszek szemtanúja egyetlen tapasztalásnak sem." Nem tartozik semmilyen egyházhoz, szervezethez, mert nem akar utánozni senkit. Tiszta és beszennyezetlen akar maradni, hogy előítéletek nélkül folytathassa a keresést, hogy képes legyen nyitott maradni, és semmilyen előzetes fogalom ne homályosíthassa el a látását. De a nézőpontja egy alázatos emberé. A lázadó tiszteli a saját függetlenségét, ahogyan mindenki másét is. Tiszteli saját isteniségét, ahogyan az egész univerzumét is. Az egész univerzum az ő temploma - ezért hagyja el az ember által emelt szűkös templomokat. Az egész univerzum az ő szentírása - ezért hajít el minden emberkéz által írt szentírást. Az ő tettei nem arroganciából fakadnak, hanem alázatos keresésből. A lázadó egy ártatlan gyermek.


183

A második dimenzió azt rejti, hogy az új ember nem él a múltban, ami már elmúlt, ahogyan a jövőben sem, ami még nincs, hanem csakis a jelenben, annyi tudatossággal és éberséggel, amennyi csak telik tőle. Más szóval: tudatosan a pillanatban létezik. Általában olyanok vagyunk, akár valami holdkórosok, alvajárók. A lázadó megpróbál éber életet élni. A tudatosság az ő vallása, a tudatosság az ő filozófiája, a tudatosság az ő útja. A harmadik dimenzió arról szól, hogy a lázadó nem akar senkin uralkodni. Nincs benne hatalomvágy, mert ez a legalantasabb dolog a világon. A hatalomvágy tette tönkre az emberiséget, és nem engedte, hogy kreatívabb kegyen, hogy szebbé, egészségesebbé, teljesebbé váljon. És ez a hatalomvágy az, ami végül konfliktusokhoz, versengéshez, irigységhez és háborúkhoz vezetett. A hatalomvágy minden háború alapja. Ha végignézel az emberiség történelmén... az egész nem más, mint háborúk sorozata, az ember az embert gyilkolja. Az okok változtak, de a gyilkolás ugyanaz maradt, úgy tűnik, az okok valójában csak kifogások, ürügyek. Az igazság az, hogy az ember örömét leli az öldöklésben. Ezópus egyik meséjében - és ezek között vannak a világ legjobb meséi, annyira egyszerűek és tanulságosak - egy kisbárány iszik egy hegyi patak kristálytiszta vizéből. Arra téved egy nagy oroszlán, és természetesen felfigyel a bárányra - épp reggeliidő van. De előbb találnia kell valami ürügyet a tettére, úgyhogy azt mondja a báránynak: - Bepiszkítod a patak vizét. Hát nem tudod, hogy én vagyok a dzsungel királya? A szegény bárány így felel: - De, felségem, én alattad állok, úgyhogy még ha a víz be is piszkolódik az én számtól, a víz lefelé folyik - és nem tefeléd. Te vagy az, aki bepiszkítja, és én iszom a te piszkos vizedet. A logikád nem állja meg a helyét. Az oroszlán értette, amit a bárány mond, és nagyon dühös lett. Így szólt: - Te nem tiszteled a nálad idősebbeket. Még van merszed vitába szállni velem? A szegény bárány így felelt:

184


- Én nem vitáztam, csak egyszerűen elmondtam a tényeket. Magad is láthatod, merre folyik a patak. Az oroszlán egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt: - Már értem. Te műveletlen, tanulatlan családból jöttél. Az apád is megsértett tegnap. A szegény bárány így felelt: - Az bizonyára valaki más volt, mert az én apám három hónapja halott, és te csak tudod, mert a te gyomrod nyelte el. Nincs többé az élők sorában, mert felfaltad ebédre. Hogyan viselkedhetne tiszteletlenül veled? Hiszen halott! Ez már sok volt. Az oroszlán ráugrott a bárányra, megragadta, és azt mondta: - Te nem ismered a jó modort, nem ismered az etikettet, nem tudod, hogyan kell viselkedni. A bárány így felelt: - Az egyszerű igazság az, hogy eljött a reggeli ideje. Egyél hát meg; nincs szükség rá, hogy kifogásokat keress. Ezópus csodákra volt képes az ilyen példázatokkal. Annyi mindent elmondott az emberről. A lázadó egyszerűen a pillanatban él, tudatosan, és nem áhítozik arra, hogy bárkit leigázzon. Nincs benne hatalomvágy. A lélek tudora - ez a negyedik dimenzió. Ahogy a tudomány a kételyt, a szkepszist, a vizsgálódást használja, ő is ugyanezeket a metódusokat alkalmazza, csak a belső keresésre. A tudomány az objektív valóságot igyekszik megismerni általuk, ő pedig a saját szubjektivitását. De nem ítéli el a kételyt, a szkepszist, az engedetlenséget, a hit nélküli hozzáállást a valósághoz. Tudományos elmével lép be a saját létezésébe. A lázadó vallása nem babonás, hanem tudományos. Az ő vallása nem Isten kereséséből áll, mert ha Istenből indulsz ki, az azt jelenti, hogy máris elfogadtál egy hitet, és ha elfogadtál egy hitet, akkor már a legelején folt esett a keresésed tisztaságán. A lázadó nyitott szemmel lép be saját belső világába, és nincsenek előzetes elképzelései azzal kapcsolatban, hogy mit keressen. Csak megy, és folyamatosan csiszolja az értelmét. Egyre mélyíti a saját csendjét, egyre alaposabbá teszi saját meditációját, hogy


185

bármit rejtsen is ez a belső szentély, végül feltáruljon előtte; de nincs előzetes elgondolása arról, hogy mit keres. Alapvetően agnosztikus. Fontos, hogy megjegyezd ezt a szót, mert az egyik leglényegesebb minőségét jelöli. Vannak teisták, akik Istenben hisznek, vannak ateisták, akik nem hisznek Istenben, és vannak agnosztikusok, akik egyszerűen azt mondják: „Még nem tudjuk. Kutatni fogunk, és meglátjuk. Addig nem mondhatunk semmit, amíg tüzetesen meg nem vizsgáltuk létezésünk minden zegzugát." A lázadó a „Nem tudom"-mal kezdődik. Ezért mondom, hogy csupán egy kisgyermek, egy ártatlan kisgyermek. Két fiú azt fontolgatja, hogy elszöknek hazulról. - De ha az apáink elkapnak, meg fognak pofozni - aggódik az egyik. - Akkor majd visszaadjuk nekik a pofonokat - feleli a másik. - De azt nem tehetjük - mondja az első fiú. - A Biblia azt tanítja, hogy tisztelnünk kell apánkat és anyánkat. - Rendben. Akkor majd te pofozod az én apámat, én meg a tiédet. Egy egyszerű és ártatlan megoldás, semmi fakszni. A lázadó gyermeki ártatlanságban él, és ez az ártatlanság a legtitokzatosabb jelenség a világon. Képes kitárni az élet titkainak ajtóit. Csak egy lázadó lehet igazán forradalmár és igazán vallásos. De ő nem alapít szervezetet, nem gyűjt követőket, és nem épít templomokat. Ettől még a lázadók utazhatnak együtt; élvezhetik egymás társaságát, együtt táncolhatnak, énekelhetnek, sírhatnak és vigadhatnak, és együtt tapasztalhatják meg a létezés hatalmasságát és az élet örökkévalóságát. Összeolvadhatnak egy közös létbe, anélkül, hogy bárki egyéniségét feláldoznák; épp ellenkezőleg, a lázadók közössége minden tagjának egyéniségét felfrissíti és táplálja, és megadja a tiszteletet és méltóságot ennek az egyéniségnek.

A Szerzőről O s h o tanításai nem sorolhatóak semmilyen kategóriába - az egyén értelemkeresésétől a mai társadalom előtt álló legégetőbb szociális és politikai kérdésekig számos témára reflektálnak írásai. A könyvei azon beszédek hang- és videofelvételeinek átiratai, melyeket Osho harmincöt esztendő alatt nemzetközi előadásokon rögtönzött. A Sunday Times „a huszadik század ezer megteremtőjének egyikeként" jellemezte Oshót, Tim Robbins amerikai író pedig „Jézus Krisztus óta a legveszélyesebb embernek" nevezte. A saját munkásságáról Osho úgy nyilatkozott, hogy segít megteremteni egy újfajta emberi lény megszületésének feltételeit. Ezt az új embert gyakran írta le „Zorba, a buddhaként" - aki egyaránt képes élvezni Zorba, a görög földi örömeit és Gautama Buddha csendes derűjét. Osho munkásságának egészén vezérfonalként fut végig egy elképzelés, mely a keleti világ időtlen bölcsességét és a nyugati tudomány és technika legtágabb lehetőségeit egyaránt magába foglalja. Osho az ember belső átalakulásának témaköréhez való forradalmi hozzájárulásáról is közismert, melyben a meditációt a felgyorsult modern élet felől közelíti meg. A különleges „Osho aktív meditációkat" arra tervezte, hogy elsőként a testet és az elmét megtisztítsák a felgyülemlett feszültségektől, s ezzel megkönnyítsék a meditáció gondolatok nélküli, ellazult állapotának átélését. A Szerző két önéletrajzi műve is olvasható: Egy provokatív misztikus önéletrajza (Amrita Kiadó, 2005) Glimpses of a Golden Childhood (Bepillantások egy arany gyermekkorba; Rebel Publishing, India).

Osho Nemzetközi Meditációs Központ Az Osho Nemzetközi Meditációs Központ nagyszerű kikapcsolódást nyújt; az érdeklődők közvetlen személyes tapasztalatokat szerezhetnek egy új életformáról, mely éberebb, pihentetőbb és élvezetesebb. Az üdülőközpont, mely Indiában, Mumbaitól százhatvan kilométernyire délkeletre, Puné városában helyezkedik el, programok széles választékát kínálja annak a sok ezer embernek, akik évente a világ több mint száz országából felkeresik. Puné városa, melyet eredetileg maharadzsák és gazdag angol gyarmatosítók nyári menedékének alakítottak ki, ma virágzó modern város, mely számos egyetemnek és csúcstechnológiai iparágnak ad otthont. A Meditációs Központ több mint tizenhat hektáron terül el egy fákkal övezett kertvárosban, melyet Koregaon parknak hívnak. Az üdülőközpont területén csak korlátozott számú vendég elhelyezésére van lehetőség (egy új szálláshelyen), de a közelben számos szálloda és magánszállás nyújt lehetőséget néhány napos vagy akár több hónapos tartózkodásra is. Az üdülőközpont programjai mind az Osho által elképzelt minőségileg új típusú emberre vannak szabva, aki éppúgy képes kreatívan részt venni a mindennapi életben, mint visszavonulni a csendbe és a meditációba. A programok zömében modern, légkondicionált létesítményekben zajlanak, és különféle egyéni ülésekből, tanfolyamokból és csoportfoglalkozásokból állnak, melyek a kreatív művészetektől a holisztikus egészségügyi kezeléseken át a személyes átalakulásig és terápiáig, az ezoterikus tudományokig, a sport és a kikapcsolódás zen felőli megközelítéséig, kapcsolati válságok feltárásáig, valamint a férfiak és a nők változókori problémáiig mindent felölelnek. Az egyéni ülések és csoportfoglalkozások egész évben folynak,

190


az egész lőközpont latában egyaránt közösség ségekből tása van

napos meditációs programokkal egyetemben. Az üdüterületén lévő szabadtéri kávézók és éttermek kínáhagyományos indiai fogások és nemzetközi ételek nagy választékban szerepelnek, melyek kizárólag a saját gazdaságában biotermesztéssel előállított zöldkészülnek. Az üdülőterületnek saját különálló vízellábiztonságos, szűrt vízzel. www.osho.com/resort

További információk www.osho.com A többnyelvű honlap minden részletre kiterjed, segítségével online kirándulást tehetsz a Meditációs Központba, és megtalálhatod rajta a kínált tanfolyamok menetrendjét, a könyvek és kazetták katalógusát, az Osho információs központok listáját, valamint Osho beszédeinek szemelvényeit. Osho International New York e-mail: [email protected] www.osho.com/oshointernational

KELETI TANÍTÁSOK

„A most nagy pillanat. Létrehozhatunk egy egységes világot. A jelenlegi krízis arany krízishiszen az emberek csak nagy nyomás hatására változnak és változtatnak. Mindaddig, amíg egy helyzet elviselhető, inkább elviselik - most azonban olyan ponthoz érkeztünk, amikor a helyzet többé már nem elviselhető." A tényt, hogy jelenleg maga a bolygó túlélése forog kockán, senki sem vitatja - mégsem változik semmi. Minden erőfeszítés, hogy lemondjunk a kapzsiságról és a kizsákmányolásról, és fenntartható jövőt építsünk, ellenállásba és falakba ütközik - és nem változik semmi. Szinte mindenki tudja, hogy éretlen viszálykodásunk oltárán a világegyetem legszebb virágának létezését áldozzuk fel - mégsem változik semmi. A szakemberek ma már világszerte egyetértenek abban, hogy sürgősen tennünk kell valamit - mégsem változik semmi. Az óra ketyeg... Ez a könyv végveszélyben lévő bolygónk értelmes embereit kívánja megszólítani. Egy ember látomása egy életképes emberiségről; egy ember látlelete a pszichológiai és társadalmi kórképekről, amelyek kívül és belül megosztják az emberiséget, és háborús feleket teremtenek. Osho felvázolja azokat a változásokat, amelyeket döntő fontosságúnak tart a jövő szempontjából - különösen annak az aranyjövőnek a szempontjából, amely szerinte csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk. Könyvében Osho egyedi megvilágításba helyezi magát a változtatást: hogy honnan kell indulnia, ha hatásos akar lenni; hogy miért vallottak kudarcot eddigi erőfeszítéseink; és hogy milyen ellenállásra számítsunk azok részéről, akiknek érdekében áll fenntartani a jelenlegi helyzetet. Egy sor javaslatot és praktikus lépést vázol fel, amelyeket el kell fogadunk és meg kell tennünk, ha valóban be szeretnénk gyógyítani a bolygó sebeit, hogy itt és most a Paradicsom új alapjait rakjuk le a földön.

Az egész. a változásról szól. A legnagyobb kihívás: az aranyjövő megteremtése OSHO ÉDESVÍZ KIADÓ

Recommend Documents