AZ ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE A SZENTLÉLEK KIÁRADÁSA

AZ ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE A SZENTLÉLEK KIÁRADÁSA

RON E. M. CLOUZET

Az adventizmus legnagyobb szükséglete A Szentlélek kiáradása

© 2013 – Viaţă şi Sănătate Kiadó, Bukarest, Románia Minden jog fenntartva. A könyv eredeti címe: Adventism's Greatest Need: the Outpouring of the Holy Spirit, Pacific Press Publishing Association, 2011 Fordító: Erdődy-Szilágyi Éva Lektorálás: Czinkota Orsolya Tördelés: Szőcs Erzsébet Borító: Liliana Dincă

A „Viaţă şi Sănătate” Kiadó könyvei megvásárolhatók a Sola Scriptura könyvesboltokban. www.solascriptura.ro/librarii Postai megrendelés vagy kapcsolatfelvétel értékesítő képviseletünkkel: „Viaţă şi Sănătate” Kiadó Telefon: 0213230020, 0740101034 Fax: 0213230040 [email protected] www.viatasisanatate.ro

ISBN 978-973-101-711-2 Autor: Ron E. M. Clouzet Titlu: AZ ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE: A SZENTLÉLEK KIÁRADÁSA Traducător: Erdődy-Szilágyi Éva

AZ OLVASÓK MONDTÁK „Kétség nélkül Az adventizmus legnagyobb szükséglete a Szentlélek kiáradása a szívünkbe, hogy olyan emberré tegyen bennünket, amilyenekké lennünk kell, és erőt adjon mindahhoz, amivel Krisztus bízott meg minket. Csak amikor tudja, valóban ránk bízhatja munkáját, a Szentlélek akkor adja nekünk erejét. E könyv ezt a jelentőségteljes folyamatot mutatja be, ezért szükséges, hogy valamennyien elolvassuk, komolyan fontolóra vegyük üzenetét, valamint imával és böjttel szánjuk oda magunkat az Úr szolgálatára.” Jack J. Blanco, emeritus professzor Déli Adventista Egyetem „Dr. Clouzet egybeszövi a bibliai történelmet az adventizmuséval, kiemelve ezzel azt a tényt, hogy a Szentlélek meglepő módon nem a világba küldetett el, hanem az egyházba. Az egyházon keresztül végzett munkája révén vezeti a világot Jézushoz. Ez a könyv ismételten megerősít abban a vágyamban, hogy megtapasztalhassam a Lélek késői esőjének erejét, és láthassam Krisztus visszatérését még ennek a generációnak az idejében.” Debra Brill, elnökhelyettes Észak-Amerikai Divízió Szolgálati Osztálya „Azért kezdtem olvasni ezt a könyvet, mert véleményeznem kellett, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen elmerültem benne. Mielőtt ráeszméltem volna, mi történik, már be is fejeztem. Valóban hasznos volt számomra mind keresztényként, mind pedig lelkészként, mind pedig Istennek olyan gyermekeként, aki buzgón munkálkodik a mű befejezésében. Ron ihletést kapott, hogy a Szentlélek csodálatos személyéről

6

AZ ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE

egyszerűen, mégis mélyen szántóan írjon. Nem vész el a teológia sem a történelem útvesztőiben, hanem tapasztalati úton vezeti olvasóját. Mióta elolvastam a könyvet, égő szükségét érzem, hogy betöltekezzem a Szentlélekkel, és az Úr műve életemben, az egyház életében és a világot tekintve is befejeződhessen.” Alejandro Bullón, evangelizátor Dél-Amerikai Divízió „Ron Clouzet Az adventizmus legnagyobb szükséglete című könyve megkapó, kihívást jelentő, inspiráló képet nyújt az adventista egyház legégetőbb vágyáról – a Szentlélek kiáradásáról. Már az első bekezdés is megragadja az ember szívét, s azt az igényt ülteti belé, hogy megélhesse minden áldás legnagyobbikát. A tiszta adventista teológiára támaszkodva a kiadvány számos téves elméletet is bemutat a Szentlélek megnyilatkozására vonatkozóan, mindeközben arra hív, hogy bátran keressük ezt az erőt, ami nemcsak átformálja az életünket, hanem el is küld bennünket a Föld végső aratásának betakarítására. Ez a mű kötelező olvasmány minden hetednapi adventista számára, aki életútját mind inkább Jézusban bízva kívánja járni, és igényli a Szentlélek megerősítését az elveszettek eléréséért végzendő munkában.” Russell Burrill, író és egykori igazgató Észak-Amerikai Divízió, Evangelizálási Intézet „Ha szeretné, hogy gyülekezete életében megtapasztalhassák a Szentlélek erejét, ezt a könyvet feltétlen el kell olvasnia! Gyakorlati és aktuális jellege az evangelizációban való alkalmazhatóságával párosul, ami rendkívül hasznossá teszi az egyház számára mind egyénileg, mind pedig közösségileg. Őszinte szívvel ajánlom a gyülekezeti tisztségviselők, lelkészek és tagok számára egyaránt.” Carlton P. Byrd, előadó, igazgató Breath of Life [Az Élet Kenyere] Televíziós Szolgálat

AZ OLVASÓK MONDTÁK

7

„Dr. Clouzet egyaránt szól lelkésztársaihoz, valamint az egyház fiataljaihoz és időseihez, amikor azt mondja: még nem elégséges Jézust ismerni és a hittételeket megfelelő módon elsajátítani. Egyáltalán nem! A Máté 24:14. versében található evangelizációs küldetés teljesítése többet jelent a hír »továbbadásánál«, hiszen ez az üzenet csak akkor válik érthetővé, ha az azt hordozók személyesen tanúsítják annak érvényességét és hitelességét. Vagyis ha az igazságok átformálják az ezeket vallók jellemét, mert így nem pusztán szószólók vagyunk, hanem Isten hírnökei, amennyiben megszívleljük a Szentlélek egyszerű utasításait… Ez a könyv segít megérteni, hogy az Úr nem áraszthatja a késői esőt a felkészületlenekre, csakúgy, amiképpen az előző időkben sem tette. A késői eső nem hullhat olyan talajra, amelyet előbb nem itatott át a korai eső.” Herbert Edgar Douglass, író, szerkesztő, adminisztrátor Hetednapi Adventista Egyház „Dr. Ron Clouzet nagyon hatékony igehirdető, hozzáértő tudós, sikeres evangelizátor és tehetséges író. Széleskörű szolgálatban kialakult háttere és rendkívüli tapasztaltsága jó alapot nyújt az új könyvéhez: Az adventizmus legnagyobb szükségletéhez. Már maga a cím is nagy horderővel bír. Egy tudós képességével és egy evangelizátor lelkével osztja meg velünk az író szenvedélyes buzgalmát a Szentlélekkel való betöltekezés szükségében mind valamennyiünk személyes életére vonatkozóan, mind pedig az egyház együttes munkáját illetően. Meglátása a Lélek szolgálatáról szigorúan biblikus, amit pedig olyan lelkesedéssel prezentál, mely megérinti a szíveket, és inspirálja az elmét. Azért imádkozom, hogy a Szentlélek vonja közelebb Jézushoz mindazokat, akik olvassák ezeket az oldalakat!” Mark Finley, elnöki asszisztens Generálkonferencia

8


„Gyakran érez kielégíthetetlen lelki szomjúságot az Úr iránt? Vágyat, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön Megváltójával, Jézus Krisztussal? Ha igen, akkor arra hívom önt, hogy olvassa el ezt a könyvet, és értse meg mindazt, amit Isten Igéje mond a Szentlélek jelentőségteljes és megelégítő munkájáról az ön életében is.” Ifj. Bob Folkenberg, elnök Felső-Kolumbiai Konferencia „Az adventizmus legnagyobb szükséglete: A Szentlélek kiáradása című könyv olvasása közben saját, egyéni lelki szükségletemről győződtem meg. Dr. Ron Clouzet kitűnő és átfogó tanulmánya a Szentlélek szolgálatáról olyan mű, ami kötelező olvasmány lehetne minden komoly hetednapi adventista számára. A kiadvány számos fontos tanulságot von le az egyháztörténelemből, amelyek elengedhetetlenek az egyház értékelése szempontjából jelenlegi szükségleteit és általános állapotát illetően. A mű elsődleges felhívása direkt kérdés formájában jut el az olvasóhoz, amit személyesen és közösségileg is meg kell válaszolnunk: »Meddig alszunk még a fényben, mialatt a világ sötétségben szunnyad?« Őszintén ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki bátran vállalkozik a Szentlélekkel való találkozásra, és aki válaszul a felhívásra odaszánja magát a Lélek üzenetének hirdetésére a szükségben szenvedő világ számára.” Daniel R. Jackson, elnök Észak-Amerikai Divízió „Garantálom, hogy nagyon szereti majd ezt a vadonatúj könyvet! Idő- és szükségszerű, jól megfogalmazott és igen gyakorlati jellegű. Az ember örömmel fogadja a szeretetnek ezt a művét, mert az üzenete tele van reménnyel és bátorítással. Ron Clouzet mondanivalója személyes – elég mély a felfedezni vágyók számára és elég széles látókörű a számos általános kérdés megválaszolására is. Egyedi üzenete megváltoztatja az éle-


9

tét! Hisszük, hogy ez a könyv idővel nagyszerű fényforrássá válik, s ezen felül reményt is nyújt mindannyiunknak!” Ruthie Jacobsen, igazgató Észak-Amerikai Divízió Imádság Szolgálata „Az adventizmus legnagyobb szükséglete: A Szentlélek kiáradása című könyv az egyik legjelentősebb és leginkább életformáló mű, amelyet mostanában olvastam. Olyan kérdésekre adja meg a választ a Szentlélekkel kapcsolatban, amelyeken egy ideje már gondolkoztam, és segített abban az értelemben is átlátnom egyházunk történelmét, ami eddig még ismeretlen volt számomra, mert új megvilágításba helyezte a Lélek szerepét. Az ismeretanyag csak kis részét képezi e könyv üzenetének. Olvasás közben számos alkalommal megálltam, mert a megtanultakat a saját életemre akartam alkalmazni, és késztetést éreztem, hogy letérdeljek bűnbocsánatért imádkozni és a Szentlélekért is, hogy még teljesebb mértékben töltse be az életemet. Ron Clouzet művének hatására Istennel járt életutam sokkal céltudatosabbá és értelmesebbé vált. Minden hetednapi adventistának el kell olvasnia ezt a könyvet, aki örömmel tekint előre a mi megváltó Urunk, Jézus közeli visszatérésére.” Don James, társigazgató Észak-Amerikai Divízió Evangelizálási Intézete „A könyv írója nem csak a Szentlélek témáját kutatta alaposan, de hagyta, hogy a Lélek behatóan megvizsgálja az ő szívét és életét is. Ez az átvilágítás olyan ihletett művet eredményezett, amely az olvasóban erős vágyat ébreszt, hogy minél közelebb kerüljön Teremtőjéhez. A Szentlélekkel való gyümölcsöző együttműködés emlékeztetője és egyúttal szívből jövő kiáltás is, hogy „hulljon az eső”. Minden lelkésznek és gyülekezetvezetőnek elérhetővé kellene tennie ezt a művet a tagok számára, mivel a szerző kutatómunkája teljességgel hiteles, a lelkesítő történetek által pedig a Szentlélek még inkább meggyőzi és megerősíti az olvasót.

10


FIGYELEM: Ez a könyv valószínű, hogy jelentős változtatásokra indít a szokásaink és értékrendünk tekintetében, ezért ennek a lelki utazásnak másokkal egyetemben – családdal vagy iskolatársakkal, barátokkal együtt – javasolt nekivágni.” Esther R. Knott, Lelkészi Egyesület Titkársága Észak-Amerikai Divízió „Ha a világ valamikor is híján volt az ébresztő felhívásnak, akkor most igazán itt tart, és ha azok, akiket hitük szerint az Úr megbízott az öröm és a figyelmeztetés végső üzenetével, valaha is szükségét érezték egy hasonló felrázásnak, akkor nekik Ron Clouzet könyve nyújtja a megfelelő megoldást!” Justin McNeilus, elnök Generation of Youth for Christ (GYC) [Fiatalok Jézusért] „Jézus minden végidei követőjének el kell olvasnia Az adventizmus legnagyobb szükséglete című könyvet. Az utolsó nagy ébredés nem emberi bölcsesség vagy stratégia eredményeként valósul meg. Mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk a Szentlélek életet átalakító jelenlétét és világformáló erejét. Olvassuk és imádkozzunk, majd engedjük, hogy Isten felhasználhasson minket a világ jó irányba történő befolyásolására!” Derek J. Morris, szerkesztő Ministry Magazine [a Szolgálat című folyóirat] „Megrendítő mű! Az Úr felhasználta mindazt a tudást, amit Ron tanításai és igehirdetései kapcsán éveken át gyűjtött a lelki megújulásról és reformációról, hogy mélyen megindítson és megváltoztassa az életem és még sok ezer emberét szerte a világon. Ez a könyv tökéletes összefoglalója mindazon gyakorlati ismereteknek és bibliai alapelveknek, amelyekre az utolsó időkben élő minden hívőnek van olyannyira nagy szüksége, hogy Istennel együtt áttörést hozzanak! Szánják rá az időt, és olvassák el az írást, alkalmazzák a benne foglaltakat, mert örök


11

érvényű változást hozhat mind az ön, mind pedig szerettei és gyülekezete számára!” Jerry N. Page, Lelkészi Titkárság Generálkonferencia „Ron Clouzet a megújulás és reformáció lényeges témáját a leginstruktívabb és leginkább figyelemfelkeltő módon közelíti meg. Lelkészi attitűdje áthatja a teljes szöveget kedvességgel és őszinte érzékenységgel az emberek és az egyház lelki jóléte iránt. A harmadik isteni Személy munkálkodását mindenféle felhajtás és szenzáció nélkül vizsgálja, mindazonáltal felismeri a Szentlélek egyre erőteljesebb közreműködését az egyházban és az egyházon keresztül. Azok, akik szintén érdeklődnek természete iránt, most hasznos és megbízható információforrásra találtak. Ez a kötet nagy segítséget nyújthat az önálló és a csoportos tanulmányozás során is.” Angel Manuel Rodríguez, igazgató Biblia-kutató Intézet „Miközben olvastam dr. Clouzet könyvét, arra gondoltam, hogy íme, egy újabb tanulmány, amely »biztonságos« oldalról közelíti meg a Szentlélek kérdését, és átlagos gyülekezeti tagoknak szól, akiknek időről időre egy kis lelki nógatásra van szükségük. De várjunk csak! Egyes fejezetek nem pusztán a Lélek egyértelmű szükségességét tárják az olvasó elé, hanem mindenre elszánt akarására vezetnek el. Ez nagyon olvasmányos mű, ami könnyedén megmutatja az utat valamennyi hívő számára azon az utazáson, amelynek során bensőséges kapcsolat alakul ki a Szentlélek és az ember között.” Fredrick Russell, elnök Allegheny Nyugati Konferencia

AJÁNLÁS Nem tudom, hogy írok-e még valaha könyvet, és lesz-e alkalmam akkor majd azt a művet csodálatos családomnak ajánlani. Mégis szeretném ezt a mostanit a Szentlélek Istennek ajánlani, aki nélkül soha nem ismerhettem volna meg Jézust, és a vágy sem születhetett volna meg bennem arra nézve, hogy a Mindenható képére újjáteremtessem.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Senki nem ír meg egyedül egy könyvet – ehhez igen sok barát összefogására van szükség. Az első köszönetemet Russell Burrillnak fejezem ki, az Észak-Amerikai Divízió Evangelizálás Intézete egykori igazgatójának, aki egy tucat könyv szerzője, és aki a NET 2011 vezető tisztségviselőjeként e mű születésénél is a jobb kezem volt. Emlékszem, figyelmeztetett, milyen nehéz lesz tényleg minőségi művet alkotni csupán néhány hét alatt, de miután megtette, hűségesen lektorált minden egyes fejezetet, így válva első számú támogatómmá. Igaz hálával tartozom Jack Blancónak, aki mentorom és barátom is egyben. Ő a Dél-Adventista Teológiai Egyetem korábbi dékánja, a The Clear Word [A tiszta Ige] szerzője. Ő volt, aki odafigyelt a részletekre, rendszeresen jó tanácsokkal és szakértő visszajelzésekkel látott el. Javaslatai nem nélkülözték sem az értelmi, sem az érzelmi alapot. Ugyanez vonatkozik Herb Douglassre, Isten igen különleges szolgájára, aki profeszszorként, szerkesztőként és megszámlálhatatlanul sok könyv szerzőjeként – beleértve a mára már klasszikusnak számító Isten hírnökét vagy a legújabbak közül Az adventizmus szívverését, illetve a Riadókészültségben: Száguldás az örökkévalóságba címűt – munkálkodik. Barátom bátran rámutatott a gyengeségekre is, ugyanakkor végig rendkívüli kedvességgel fejezte ki e munkába vetett hitét. Ez a három ember órákat áldozott fel értékes idejéből annak érdekében, hogy minél jobb legyen a könyvem. Bármiféle hiányossága, legyen az teológiai vagy stilisztikai, egyedül nekem tulajdonítható. Köszönet illeti továbbá a Szentlélek ügyében „rokon lelkemet”, Kevin Wilfley lelkészt, akinek értékes hozzászólásai gondolkodásra késztettek és segítettek – remélem – egyértelműbben

kifejeznem magam. Hálás vagyok szemináriumi kollégámnak, John Baldwinnak, aki szintén hasznos visszajelzéseket adott, valamint mélyenszántó teológiai tanácsaiért Angel Rodrígueznek, a Biblia-kutató Intézet munkatársának. Köszönet Don Jamesnek, hűséges kollégámnak a NADEI-nél, aki nem létező idejéből szánt rám, és segített összeállítani a személyes és kiscsoportos kiértékeléshez szükséges kérdéseket. Mindenkinek adósa vagyok, aki bátorságával és szívélyességével közreműködött a könyv létrejöttében. Ezek a férfiak és nők csodálatos munkát végeznek az egyház számára, nevüket imáimba foglalom, és kérem, tegyenek így önök is. Szeretném még hálámat kifejezni régi jó barátomnak, Dwight Nelson lelkésznek a megindító előszóért. Szintén köszönet illeti Scott Cadyt, a Pacific Press munkatársát, még a kaliforniai időkből régi jó barátomat, amiért ilyen türelmesen és jóindulatúan támogatott-vezetett végig az ötletektől kezdve egészen a kiadásig, valamint Ken McFarlandet a kiváló szerkesztésért. Végül pedig szeretném megköszönni feleségemnek, Lisának a sok segítséget, aki nem csak elsőként olvasott el minden egyes fejezetet, és világított rá az összes szarvashibámra, hanem elviselte, hogy néhány kritikus hétre valamennyi közös feladat kapcsán nélkülöznie kellett a férjét. Ám a legnagyobb hálával a Szentléleknek tartozom, aki oly gyengéden és kedvesen terelgetett a jó útra annyi éven át, hogy egyre jobban megismerjem az Urat, és mindinkább megszeressem Őt. Csak azt bánom, hogy annyiszor a saját kívánságaimat követtem az Ő vezetése helyett. Imádkozom, hogy ez a hajlamom az évek múlásával egyre inkább elerőtlenüljön az Ő szeretetteljes jelenlétében. Dicsőség legyen Istennek!

TARTALOM Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Bevezető . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 ÍGÉRET 1. 2. 3. 4. 5.

Isten legnagyobb vágya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mi szükséges az egyház létrejöttéhez? . . . . . . . . . . . . . . A kisebb megújulás, mely nem tudott… . . . . . . . . . . . . Amikor az egyház elhárította a Lelket . . . . . . . . . . . . . . A megújulás és a reformáció korszaka . . . . . . . . . . . . . .

27 39 53 65 77

A SZENTLÉLEK, A HARMADIK ISTENI SZEMÉLY 6. Találkozás a Szentlélekkel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 7. Jézus ajándéka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 8. Gyümölcs és ajándék révén való bizonyságtétel . . . . . 127 A GYAKORLATBAN 9. 10. 11. 12. 13.

Megkeresztelkedvén a Szentlélekkel . . . . . . . . . . . . . . . Az erő megtapasztalása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A Lélek kiáradásának feltételei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A Lélek elűzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy szívvel-lélekkel könyörögve . . . . . . . . . . . . . . . . . .

145 165 181 199 211

A LÉLEK HATALMA 14. 15. 16. 17.

A késői eső . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Babilon növekvő hatalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A Lélek hangja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A Lélek hatalmának megnyilvánulása az egyházban . .

229 243 259 277

ELŐSZÓ Kérdés: Mennyi idő megírni egy ilyen terjedelmes könyvet a Szentlélekről? Válasz: Egy egész élet. Abban a kiváltságban lehet részem, hogy e könyv szerzőjét már egy emberöltő óta ismerem. Ron és Lisa Clouzet fiatal szemináriumi hallgató volt, amikor a Pioneer Memorial Gyülekezet lelkészeként az Andrews Egyetemre kerültem. Mindjárt Ron prédikátori működésének első időszakában nyilvánvalóvá vált, hogy lelki vezetőnek teremtette az Úr. Egyre növekvő lelkesedés hajtotta, hogy minél jobban megismerje Krisztust, s mindeközben a Szentlélekkel való betöltekezésre vágyakozott. Ez az oka annak, hogy a könyv, amit most készülnek elolvasni, nem csupán hű a Bibliához és teológiailag hiteles, hanem mélyen személyes jellegű is. Amint azt Frederick Buechner egy észrevételében megjegyezte: „Minden teológia egyben önéletrajz is.” Ez azt jelenti, hogy amit a szerző megkísérel kifejezni, szükségképpen a saját, Istennel megtett útján nyert tapasztalataiból ered. Ezeket a személyes mélységeket bizonyára ön is fel fogja fedezni, miközben Ron nyílt őszinteséggel és üdítő kitárulkozással számol be egyéni kutatásáról, melyet a célból folytatott, „hogy ekképpen beteljesedjék az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:19). Ez a mű azonban sokkal több egy privát naplónál, és legalább akkora értéket is képvisel, mert lelki kézikönyv Isten népe, az Úrnak a Földön élő utolsó, apokaliptikus közössége számára. Mint ilyen, talán a leggyakorlatiasabb útmutató a Szentlélekkel kapcsolatban, amit valaha olvastunk. Olyan kérdéseket boncolgat, mint: hogyan töltekezhetünk be naponta személyesen Jézus Lelkével, miként válhatunk olyan kis közösséggé vagy akár egész gyülekezetté, akiket az Úr az istenség rendkívüli hatalommal bíró

20


harmadik Személyével ken fel, vagy mi módon könyörögjünk őszinte szívvel Istennek a „késői esőre” vonatkozó ígéretei beteljesedéséért? Különösen felkavart az a részletes beszámoló, ami egy gyülekezeti összejövetel eseményeit írja le. Ekkor a hívők a szerzővel egyetemben megragadták az Atyának a Szentlélekkel kapcsolatos ígéretét, és engedelmeskedve Krisztus parancsának, úgy „kérték”, mint még soha azelőtt. Böjtölés és imádkozás, csodálatos megtérések és gyors ütemű növekedés – vajon mindez az én egyetemi gyülekezetemben is megvalósulhat? Ron személyes bizonyságtétele a bizonyíték, hogy igazán megtörténhet, sőt, meg is kell, hogy történjen. Mivel ma mindannyiunknak itt kell élnünk a harmadik évezred világában – ebben az állandó bizonytalanságban és robbanásig feszülő zűrzavarban –, nem volna itt az ideje, hogy egységes népként ostromoljuk a menny kapuit ezért a csodálatos ajándékért, aki „maga után von minden más áldást is” (Jézus élete, 579.)? Mi mást értett azon Jézus, amikor kijelentette: „erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt” (Mt 11:12)? Évtizedeken keresztül elbagatellizáltuk a lelki fejlődésünkkel kapcsolatos kérdéseket, ám most minden bizonnyal itt az ideje, hogy a Hetednapi Adventista Egyház teljességgel komolyan vegye a Mindenható elhívását a megújulásra és reformációra az utolsó időkben élő közösség életében. Nemde Bibliával a kezünkben, térden állva kell összefognunk (ne hagyja ki az együttes imáról szóló fejezetet – értéke felér a könyv árával), hogy kitartóan könyörögjünk a Lélek kiáradásáért? Hiszen egyedül ez képes elérni 7 milliárd embert azzal az örömteli és sürgető üzenettel, mely szerint a világ Megváltója hamarosan visszatér! Ron Clouzet hiszi, hogy mindezt képesek vagyunk véghezvinni – és tényleg meg is kell tennünk. Velünk tart Jézus legnagyobb ígéretének állhatatos kutatásában? Vajon mi egyébre várunk még? Dwight K. Nelson, vezető lelkész Pioneer Memorial Gyülekezet, Andrews Egyetem

BEVEZETŐ A legtöbben úgy éljük életünket, mintha fuldokolnánk öt centiméterre a vízfelszín alatt, és már annyira hozzászoktunk ehhez az állapothoz, hogy teljesen elfelejtettük: egy egészen más világ létezik közvetlenül a fejünk felett. Többre vágyunk, és közben olyan pótlékokat és szórakozási formákat fedezünk fel, amik egyáltalán nem kielégítőek, csak pillanatnyilag hoznak enyhülést. Istennel való csöndes elmélkedéseink alkalmával azonban mélyen legbelül tudatosul bennünk, hogy egy másik dimenziót is a magunkénak mondhatnánk, ha azt választanánk, vagy ha tudnánk, miként lehet eljutni oda. Negyvenévnyi sikeres erőfeszítés árán az adventista egyház rávilágított a Biblia számos – korábban elvetett – kijelentésére, és bár tagjai képessé váltak az Igét teológiai eszmecserékben megfelelőképpen hasogatni, mégis sokukból hiányzott az igazi élet. Birtokolták az igazságot, ám az valahogy mégsem tette őket szabaddá. Az Ige szólói addig-addig hirdették a törvény betűjét, míg az egyház talaja annyira kiszáradt, mint „Gilboa hegyei” egykoron. Ellen White éveken keresztül buzdította a közösséget, hogy tekintsen Jézusra, míg végül 1887-ben lejegyezte mára már híres állítását: „Népünknek a szentségben való megújulásra van a legnagyobb és legégetőbb szüksége. Az erre való törekvést kell elsődleges munkánknak tekintenünk! Komoly igyekezetre van szükség az Úr áldásának elnyeréséhez. Nem azért van ez így, mintha az Úr nem lenne készséges ránk árasztani áldását, hanem készületlenül érne bennünket annak elfogadása. Mennyei Atyánk nagyobb készséggel adja Szentlelkét az azt kérőknek, mint amilyennel földi szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek. Viszont a mi feladatunk, hogy bűnvallomás, alázat, bűnbánat és komoly ima által eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, amelyek mellett Isten

22


áldásaiban részesülhetünk. Megújulásra egyedül az imára érkező válaszként számíthatunk.”1 E felhívás olvasása közben néhány dolog azonnal feltűnik számunkra. Figyeljük meg, hogy mindjárt az első mondat két felsőfokú melléknevet is tartalmaz: a „legnagyobb” és „legégetőbb” szükségünkről beszél. Létezik-e ennél fontosabb és sürgetőbb igény? Ellen White máshol is említi, hogy mindenekelőtt a hit, az isteni kegyelem és a megtért családok tudják elősegíteni az Úr művének befejeződését. Ám amikor a legnagyobb szükségletünk egyben a „legégetőbb” is, e kifejezés értelmét a Szentlélek ajándékára vonatkozóan kizárólag az egyházon belülre korlátozza. Az is bizonyára egyértelmű, hogy amennyiben a Lélek még nem árad ki az egyházra a késői eső formájában, annak nem az Úr vonakodása az oka. Ellen White szerint „az erre való törekvést kell elsődleges munkánknak tekintenünk”. Tehát feladatok várnak ránk, amelyeknek azonban semmi közük üdvösségünk elnyeréséhez – ez az Úr műve –, hanem a neki való engedelmességet jelentik, hogy oda vezethessen, ahol minden eddiginél nagyobb mértékben megáldhat bennünket. Miből is áll ez a munka? Négy dologra gondoljunk: a bűnvallásra, a megalázkodásra (vagyis amikor átadjuk életünk irányítását Istennek), a bűnbánatra és a szívből jövő imára. Mindez azonban még egy dolgot magában foglal, mégpedig azt, hogy ez a folyamat szintén csak másokkal együtt teljesedhet ki. Rengeteg téves értelmezéssel találkozhatunk a Szentlélek személyét és munkáját illetően, nem is beszélve az arra vonatkozó nézetekről, hogy miből áll a Lélek kiáradása, vagy mit jelent a késői eső. Ennek az az oka, hogy a keresztény világ nagy része még mindig sötétben tapogatózik e témával kapcsolatban, de még gyülekezeteinkben is fel lehet fedezni ilyen jellegű tévelygéseket. Egy dolog azonban bizonyos: ha a Szentlélek nem árad ki személyes életünkben, illetve az egyházunkéban, úgy semmire sem jutunk. „Amire szükségünk van, és amit

BEVEZETŐ

23

végképp nem nélkülözhetünk, az a Szentléleknek az igyekezetünkkel együtt munkálkodó ereje.”2

Minek még egy könyv a Szentlélekről? A Szentlélek témája még Kaliforniában, fiatal lelkész koromban ragadta meg az érdeklődésemet. Az elmúlt húsz év során folyamatosan tanulmányoztam hitbeli és tudományos okokból egyaránt, mindazáltal különösen az érdekelt, amire Ellen White figyelmeztetett a Szentlélek keresztségével kapcsolatban az életünkre nézve. E könyv megírása három célkitűzésre vezethető vissza: 1. Kijavítsam azokat a helytelen nézeteket, amelyeket egyesek a Szentléleknek az életünkben és az egyházban végzett munkájáról és szolgálatáról vallanak. 2. Viszonylag átfogó képet adjak a Lélek sokoldalú tevékenységéről az életünkben, különös tekintettel arra a részére, ami Krisztus testére, illetve a helyi gyülekezet szervezetére vonatkozik. 3. Olyan rálátást és tartalmi tudást nyújtsak, ami újjáéledést és reformációt indíthat el nemcsak az olvasó, hanem a barátok és a gyülekezeti társak szívében is. A könyvet négy fő részre osztottam, melyeknek címe: Ígéret, Személyesen, A gyakorlatban és Erő. Néhány olvasó számára talán vontatottnak hat majd az eleje, mert itt még a bibliai és történelmi alapokat igyekszem lefektetni, ám ha tovább olvasnak, úgy vélem, kitartásuk bőséges jutalmat nyer a kiadvány két utolsó szakaszában. Minden fejezet végén kérdések találhatók, amelyek segítik az anyag megbeszélését és a személyes elmélkedést. Reményeim szerint a testvérek nemcsak egyénileg fogják ezt a könyvet a kezükbe venni, hanem csoportokban is foglalkoznak majd vele. Lelki szemeim előtt fiatal felnőttek és párok, egyetemisták közössége vagy baráti körök állnak össze közösen olvasni és imádkozni. Gyülekezeti csoportoknak is hasznos

24


lehet a rendszeres tanulmányozása, gondolok itt kis csoportokra, szombatiskolai osztályokra, lelkészi közösségekre, egyházi bizottságokra, illetve vének tanácsára. Nagyobb gyülekezetekben, konferenciákon elképzelhetőnek tartom, hogy vezető tisztségviselők – lelkészek vagy adminisztratív munkatársak – összegyűljenek a közös olvasásra, vagy legalább alkalmanként találkozzanak, és megosszák egymással a könyv tartalmára vonatkozóan felmerülő gondolataikat, és őszinte szívvel imádkozzanak. Akár egyénileg, akár másokkal együtt olvas, kérem, tegye meg, hogy időt szán az igeversek kikeresésére is. Amikor végére ért egy-egy fejezetnek, tartson szünetet, és köszönje meg Jézusnak áldásait, beszélgessen vele, amiképp a Lélek indítja. Tollal a kezében haladjon a könyvben, és igyekezzen minél többet nyerni belőle. Ne szalassza el ezt az alkalmat, adja át életét teljesen a Megváltónak, aki önt mindennél értékesebbnek tartja, és mindenkinél jobban szereti! Az Úr gazdag áldását kívánom az olvasáshoz, és kérem, gondolkozzon el mélyen, mi mindent üzenhet egyházunknak a Szentlélek! HIVATKOZÁSOK: 1. Review and Herald, 1887. március 22., 1. bekezdés; illetve az ismertebb forrás: Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I, Advent Kiadó, Budapest, 1999, 115. 2. The Home Missionary, 1890. november 1., 26. bekezdés.

ÍGÉRET

ELSŐ FEJEZET

ISTEN LEGNAGYOBB VÁGYA Gao Hung Tse, a vidéki munkásember már korábban megkeresztelkedett. Család nélkül, műveltség híján élt, és nem csak írástudatlan volt, de olyannyira feledékeny, hogy még azokra sem emlékezett, akik felolvastak neki. Ám Gao szerette Jézust, és vágyott másokkal is megosztani Isten szeretetét és Igéjét – csak valamiképpen meg kellene tanulnia olvasni! Egy szombati napon elhatározta, esedezni fog az Úrhoz, hadd tehessen valamit – bármit –, hogy hitét kifejezhesse, ezért órákat töltött imában, kérte a Szentlelket, valamilyen módon tegye őt képessé erre a küldetésre. Egyszer csak hangot hallott, ami így szólt hozzá: „Olvasd el a 62. zsoltárt!” Ellenkezett, hiszen nem is tud olvasni, de a hang újra csak ugyanazt mondta. Nem bocsátkozott magyarázatokba, és nem is vitatkozott vele. Egyszerűen megismételte a felszólítást, hogy olvassa el a zsoltárt. Így hát Gao fogta a keresztségére kapott Bibliát, és kinyitotta az említett zsoltárnál. Akkor legnagyobb megdöbbenésére azzal szembesült, hogy érti az írást, így elolvasta a kért igeszakaszt. Gao képtelen volt palástolni izgatottságát. Kiszaladt a kunyhójából, keresztülvágott a falun, ahol aztán elmesélte a gyülekezeti vénnek, hogy „Isten megtanított olvasni!” Majd felmondta az egész zsoltárt pusztán emlékezetből. Az Úr csodálatos módon megajándékozta őt mind az olvasás képességével, mind pedig emlékezőtehetséggel. Mit tett Gao Istentől kapott új talentumaival? Aki csak odafigyelt rá, mindenkinek hirdette Jézus szeretetét. Megnyitotta

28

ÍGÉRET

Szentírását, és olyan lelkülettel olvasta fel másoknak, mintha minden egyes szó a mennyből szállt volna alá. Mivel ez az egyszerű munkásember bátran vetette bizalmát az Úr ígéreteibe, a Mindenható felhasználta őt, hogy gyógyulást és reményt vigyen emberek sokaságának. Több százan járultak a keresztelőmedencéhez az ő bizonyságtétele és szolgálata révén – a saját szövetségkötését követő első évben már 180-an!

A Lélekről szóló ígéret Ellen White egyértelműen kijelentette, hogy „a mennyből jövő ajándékok tekintetében most a Szentlélek kiáradásának korában élünk”.1 Nyilvánvaló tehát, hogy ma a Lélek különleges módon munkálkodik a Földön. Mi vajon élünk ennek áldásaival? Könyörgünk azért, hogy lakozást vegyen szívünkben és otthonunkban? Gao testvérhez hasonlóan mi is ragaszkodunk ahhoz, hogy az Úr betöltse életünket, és képessé tegyen bennünket a szolgálatára, és elutasítjuk a nemleges válasznak még a gondolatát is? Húsvét éjjelén, csupán néhány órával a keresztre feszítése előtt Krisztus biztosította tanítványait a Szentlélek eljöveteléről. „Én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert […] nálatok lakik, és bennetek marad.” (Jn 14:16–17) Milyen csodálatos igeszakasz! Az Üdvözítő megígérte, hogy az érdekünkben kérni fogja az Atyát a Szentlélekért. De vajon mikor teljesítette ezt? Valószínűleg feltámadása reggelén, amikor találkozott az Úrral (lásd: Jn 20:1, 15–17).2 Azon az éjjelen, amikor megjelent a felházban meghúzódó tizenegynek, ezt mondta nekik: „Elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét.” (Lk 24:49), majd rájuk lehelte a Lelket, mint egyfajta biztosítékot pünkösdre vonatkozóan (lásd: Jn 20:19–22). Tanítványai szívére helyezte annak a munkának szent voltát, amelynek során bemutatni készültek Mesterük jellemét mindazoknak, akikkel megoszthatták az evangélium örömhírét.

1. ISTEN LEGNAGYOBB VÁGYA

29

Vajon mi mást ígért még nekik Jézus? János evangéliuma 14. fejezetében leírja, hogy az Úr elmondása szerint küldeni fog „más Vigasztalót”. A „vigasztalónak” fordított görög kifejezés a paraklētosz, ami szó szerint annyit jelent: „valaki mellettünk”. A para elöljárószót ma olyan szavakban használjuk, mint például a parallel (párhuzamos) – egy dolog, ami egy másik mellett halad, vagyis vele párban „húzódik” – vagy az angol nyelvben a paralegal elnevezés, ami olyasvalakire vonatkozik, aki „párhuzamosan” dolgozik az ügyvéddel, egyszóval bizonyos mértékig ugyanazt a jogi tevékenységet végzi, mint maga az ügyvéd. Arra utalt itt Krisztus, hogy a Szentlélek olyan valaki, mint Ő maga, ám ez az isteni Személy mindörökké velünk marad. Miközben a Megváltó második Ádámként szolgál, és képviseli a mennyben az emberiséget, a Szentlélek, vagyis a paraklētosz Istenként munkálkodik itt a Földön velünk. Szeretném, ha még valamit észrevennének ebben az igeszakaszban. Jézus megváltoztatta az elöljárószót, amikor a Lélek hozzánk való viszonyáról beszélt. Nem azt mondta, hogy a Szentlélek csupán velünk lesz, amiképpen a Megváltó a tanítványokkal járt. A Léleknek onnantól kezdve bennünk kell élnie. Amikor szemináriumi megbeszéléseket vezetek a Szentlélek témájában, ennél a pontnál általában megállok, és hagyom, hogy a gondolat mélyen gyökeret verjen a fejekben. Aztán egy hasonlattal élek. Minden édesanya ismeri a különbséget aközött, amikor gyermeke vele van, illetve amikor benne él. – Mire is akarok kilyukadni? Krisztus szándéka szerint amikor befogadjuk a Lelket, az olyan erővel hat, annyira kézzelfogható és életet átformáló esemény, mint az átmenet az illetővel való együttélésből a benne való létezésbe. Amiképp egy gyermek világrahozatala örökre megváltoztatja egy asszony életét, úgy a Lélek befogadása is örök érvényű változást hoz számunkra. Ő bennünk él. Azon a bizonyos húsvét éjjelen Jézus újra és újra említést tett a Lélekről.3 Elmondta róla tanítványainak, hogy majd megtanít nekik mindent, és emlékezetükben felidézi, amire a Megváltó

30

ÍGÉRET

oktatta őket (Jn 14:26). Azt is kijelentette, hogy a Lélek bizonyságot tesz róla, ezáltal ők is tanúságot tehetnek (Jn 15:26–27). Biztosította őket, hogy az igazság Lelke elvezeti őket minden igazságra, és az isteni Vigasztaló kijelenti nekik a bekövetkezendőket (Jn 16:13). Megnyugtatta őket, hogy távozása előnyükre válik, hiszen ez azt jelentette: a Lélek már eljöhet közéjük (Jn 16:7). Valójában a Vigasztaló megérkezésének napjára – pünkösdre – előretekintve a Megváltó gyengéden bátorította őket: „Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok. […] Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok és ti énbennem és én tibennetek.” (Jn 14:18, 20) Krisztus tehát arra számított, hogy távozása után közelebbi kapcsolatba kerül tanítványaival, mint amikor még fizikailag jelen volt a mindennapjaikban! De vajon a Lélek nem szolgált már addig is itt a Földön? Akkor mi értelme az eljövetelére vonatkozó ígéretnek?

A Lélek az Ószövetségben LeRoy Froom A Vigasztaló eljövetele című könyve klasszikus műnek számít a Szentlélek témájában – talán a legnagyobb befolyással bíró adventista írás, amit e tárgykörben eddig kiadtak. Kiadványában Froom leírja, hogy a Szentlelket 88-szor említi az Ószövetség, míg az Újtestamentum 262-szer.4 Ha számításba vesszük a Biblia két részének méretbeli különbségét, kijelenthetjük, hogy az Újszövetség tízszer gyakrabban hozza szóba a Lelket, mint az előtte lévő rész. Ám az Ószövetség ugyanúgy foglalkozik a Lélekkel és annak tevékenységével. Találkozunk vele a teremtés művében (1Móz 1:2), a földi élet megújítása során (1Móz 6:3), amikor szolgálatra oszt ki talentumokat és képességeket (2Móz 31:3–5), illetve jelek és csodák kapcsán is (Bír 14:6, 19). Legnyilvánvalóbban az Isten által választott vezetők működése során fedezhetjük fel jelenlétét, például Gedeon (Bír 6:34), Dávid (1Sám 16:13), Elizeus (2Kir 2:9, 15; 8:14–15) és különösen a nagypróféták, mint Ésaiás és Ezékiel (Ésa 48:16; 59:21; Ez 2:2; 3:12, 24) életében. Ebben


31

a korszakban „a Szentlélek befolyása gyakran megnyilatkozott észrevehető módon, de sohasem a maga teljességében”.5 Láthattuk Isten Lelkét munkálkodni egyének életében, ám ekkor csak ritkán nyilvánult meg közösségek szintjén – vagyis egy népcsoport történetében. Számos utalást találunk azonban arra vonatkozóan, hogy az Úr vágyik a Lélek és a Földön élő népe, köztük Jézus, a Messiás közötti együttműködésre. Izrael bálványimádásának hosszú története egészen Salamon napjaira vezethető vissza. A „bölcsesség kiáltása” révén az Úr így szólt a királyhoz: „Ímé, közlöm veletek az én Lelkemet, tudtotokra adom az én beszédeimet néktek.” Majd figyelmeztette az engedetlenség következményeire: „Akkor segítségül hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak.”, kivéve azt, „aki pedig hallgat engem, [ezért] lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől” (Példa 1:23, 28, 33). Mindez 900 évvel azelőtt történt, hogy Krisztus lejött közénk a Földre. Másfél évszázaddal később az Úr kijelentette Ésaiásnak, hogy az eljövendő Messiás a Szentlélek teljességével fog bírni (Ésa 11:1–13; 42:1; 61:1–3). Az ötszáz évvel a Mester előtt bekövetkező babiloni fogság idejére Isten népe már teljességgel pogánnyá vált. Az Úr Ezékiellel üzente meg a változás ígéretét, mondván: „Megszentelem az én nagy nevemet, mely megfertőztetett a pogányok között. […] És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket.” Ezen felül a Mindenható arról is biztosította őket, hogy új szívet ad népének, valamint új Lelket beléjük, és „azt cselekszi”, hogy az Ő parancsolataiban járjanak (Ez 36:23, 25–27). Megértettük mindezt? Az Úr megcselekszi, hogy az Ő parancsolataiban járjanak. Amikor Izrael a Sínai-hegy lábánál állt, nemde megígérték az Örökkévalónak, hogy törvényei szerint élnek majd? Azt mondták: „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük!” (2Móz 19:8) De természetesen nyomorultul elbuktak. Egyedül Isten Lelkének ereje tette őket képessé a bűn legyőzésére (Zak 4:6).

32

ÍGÉRET

Végül Jóelen, az Ószövetség utolsó prófétáinak egyikén keresztül szólította fel népét az Úr az újjáéledésre és a reformációra: „Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; Böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is […] Térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; Mert könyörülő és irgalmas Ő, […] Fújjatok kürtöt a Sionon; Szenteljetek böjtöt, hirdessetek gyűlést! Gyűjtsétek össze a népet, […] Hívjátok egybe a véneket, […] A tornác és az oltár között sírjanak A papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, ó, Uram, a te népedhez. […] És választ tőn az Úr […]: Kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, […] És lészen azután, Hogy kiöntöm Lelkemet minden testre, És prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, […] Sőt, még a szolgákra és szolgálóleányokra is Kiöntöm azokban a napokban az én Lelkemet. És csodajeleket mutatok az égen és a Földön; […] Minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja. De mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, Megmenekül” „Ti is, Sionnak fiai! Örvendezzetek És vigadjatok az Úrban, a ti Istenetekben; Mert megadja néktek az esőt igazság szerint, És korai és kései esőt hullat néktek…” (Jóel 2:12–13, 15–17, 19, 25, 28–32, 23) Pünkösd napján Péter felidézte ezt a csodálatos ígéretet, amit Isten Jóelen keresztül üzent (Csel 2:14–21). Itt először hal-


33

lunk arról, hogy az Úr „minden testre” (vagyis az egész emberiségnek) ígéri a Lelket – férfiaknak, nőknek, fiataloknak meg időseknek egyaránt. A menny népe révén a Szentlélek ereje és jelenléte immár az egész világ számára nyilvánvalóvá válik. – Vajon miért nem következhetett be mindez az ószövetségi időkben? János elmondja, hogy „még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7:39, új protestáns fordítás). – Krisztus pedig mikor dicsőült meg? Miután szenvedett és meghalt, amint azt csupán néhány nappal kereszthalála előtt Ő is, Atyja is megmondta előre (Jn 12:23–24, 28; 13:31–32), és csak néhány nappal pünkösd után történt, hogy Péter isteni ihletésre kijelentette Jézus megdicsőülését (Csel 3:13). – Vajon hogyan zajlott mindez? Azon a bizonyos napon Krisztust, mint királyok Királyát „angyalok imádata közepette” koronázták meg, és ezzel meg is valósult a felkenetése.6 Pál még inkább megkönnyíti számunkra ennek az eseménynek a megértését, amikor leírja, hogy Atyjához menetelekor a Megváltó foglyokat vitt magával a mennybe, és ajándékokat adott az embereknek (Ef 4:8). A csatában az ellenségeik leveréséből hazatérő akkori királyok szokásait tükrözi ez a cselekedet. A győztes uralkodó alattvalói felsorakoztak, hogy köszöntsék őt. Ekkor a király és serege bevonult hazája városába, maguk mögött vezetve az ellenséges katonákat, akik immár fogolystátuszba kerültek. Menet közben pedig az uralkodó ajándékokat – bizonyos részeket a zsákmányból – vetett oda ujjongó népének. Azok a „foglyok”, akiket Krisztus a mennybe vitt, feltámadása első zsengéi voltak (Mt 27:52–53), a zsákmány pedig a Lélek ajándékai, amelyeket az egyházra árasztott a Megváltó országának növekedése céljából.

A Kálvária szenvedése pünkösd előtt A fentebb leírtak egyértelműen rávilágítanak arra, hogy pünkösd semmilyen körülmények között sem következhetett be

34

ÍGÉRET

a Kálvária eseményei előtt. Krisztusnak a bűn és a halál legyőzőjeként kellett megdicsőülnie, és népe csak ez után részesülhetett Lelke teljességében. Ennek oka egészen egyszerű: csakis akkor sóvárgunk Isten teljességére az életünkben, ha megértjük Jézusnak az életünkért hozott teljes áldozatát. A Mester szerint a Szentlélek célja, hogy „megfeddje a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében” (Jn 16:8). Miként viszi az Úr mindezt véghez? Meg kell győződnünk a bűn igazi jellegéről, igazán akkor lehet eredményes a bűnbánatunk. De vajon egyszerűen csak azért bánjuk meg a vétkeinket, mert világossá vált számunkra, hogy vétettünk Isten törvénye ellen? Ha önök is hozzám hasonlóan működnek, a válaszuk egy szánalmas „nem”-ben merül ki. Túlságosan gyakran és hosszan szemezgetünk a bűnnel, jóllehet teljességgel tudatában vagyunk mibenlétének, mégis folytatjuk a megkezdett rosszat. Más indít bűnbánatra, nem bűnös voltunk felismerése. Az Atya irántunk való szeretetének megnyilvánulása kelti fel bennünk. „Az Istennek jósága téged megtérésre indít” – hirdeti Pál is Róma 2:4. versében. Gondoljunk csak bele: Krisztus akár a Gecsemáné-kertben is meghalhatott volna. Sőt, inkább ott meghalt volna, mert már akkor letaglózta bűneink jelenléte és ereje (Mt 26:36–38). Ha azonban így történik, csak a mennyei lények méltányolhatták volna Urunknak az elbukott emberi faj iránti kedvességét és jóságát. Mi, emberek lemaradtunk volna minderről. Isten Fia szenvedésébe – a Mindenható irántunk érzett szeretetének sokkoló, félreérthetetlen megnyilvánulásába – került, hogy végre elkezdjünk figyelni rá. Ekkor és csakis ekkor lehetett minket igazán elítélni bűnösségünk miatt. Hadd magyarázzam el, mire gondolok. Fiatal professzorként egyik adventista egyetemünkön jó néhány évvel ezelőtt egy reggel némi kutatás céljából olyan korán bementem az irodámba, hogy több órával megelőztem mindenkit. Ottlétemkor megakadt a szemem egy jól ismert szóképen, amit Ellen White „festett” Jézus értem hozott áldozatáról. Krisztust mutatta be, amint brutálisan bántalmazzák értem: a feje, keze, lába már


35

mind telis-tele sebekkel – énértem. Kihangsúlyozta a „kifejezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle orcáját”, így végre ráébredtem, hogy mindez az én bűnöm miatt történik. Ekkor a fájdalmas valóság egyre inkább kiélezett pillanatában a szerző megszólítja az olvasót: „Éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn ezen terhének az elhordozásához. Érted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted a Paradicsom kapuit.”7 Akkor és ott zokogásban törtem ki. Megpróbáltam végigolvasni a bekezdést, de már nem láttam a betűket, szememből a fájdalom és szomorúság folyamai ömlöttek, melybe megkönynyebbülés is vegyült. Térdre hullottam, zokogásom megállíthatatlan, erőteljes zihálássá csillapodott, és hangosan így kiáltottam: „Hogyhogy, Uram? Hogyhogy ennyire szeretsz engem? Ki vagyok én, hogy önmagadat is kész vagy feláldozni értem?” Sírtam, egyre csak sírtam azon a reggelen, míg el nem fogytak a könnyeim. Mélyebben megértettem Megváltóm, Mesterem és Uram szeretetét, mint bármikor annak előtte. Akkor már évek óta lelkészként és Biblia-tanítóként tevékenykedtem. A gyülekezetben nőttem fel, és mindig előttem volt Krisztusnak a bűnösökért végzett szolgálata. Addigra már több száz embert vezettem a kereszt lábához. Azt az idézetet is már többször elolvastam korábban. Ám azon a reggelen a menny ablakán át olyan fényözön áradt Isten kegyelmére, hogy az teljességgel a hatalmába kerített. Ott maradtam az irodám padlóján majd egy órán át, kisírtam magamból afelett érzett fájdalmamat, hogy bűneim okozták Jézus halálát. Visszaemlékeztem, milyen nyugodtan folytattam önkényes bűnözésemet, mit sem törődve azzal, hogy az egyes vétkek mit okoztak neki! Hisz olyan régóta „elvoltam” anélkül, hogy a maga teljességében értékeltem volna mindazt, amit a Mindenható tett értem. Ő a menny Istene, királyok Királya és uraknak Ura – akinek mindennel tartozunk, minden lélegzetvételünktől kezdve az örök életünkig – miként lehetséges, hogy Ő feláldozza az életét, mindenét – értem?

36

ÍGÉRET

Őszintén szólva aznap olyannyira hatalmába kerített az Atya szeretete, hogy egy ideig se mozdulni, se beszélni nem mertem. Káromlásnak tűnt még egy köszönömöt is mondani. Az én szent Istenem halálra adta magát értem! Halkan azért imádkoztam, tartsa távol tőlem szent kezét: úgy véltem, ha még többet fel kellene fedeznem irántam való kegyelméből, atomjaimra hullanék, mert már képtelen lennék mindazt befogadni. Ön szerint mit csináltam, miután lassan magamhoz tértem? Gondolja, ugyanúgy tovább folytattam addigi nemtörődöm életvitelemet? Vagy kerestem gyorsan némi világi szórakozást figyelemelterelés céljából? Ó, nem. Egészen átadtam magam neki – legalábbis teljesebben, mint korábban bármikor. „Uram – szólítottam meg –, ha hajlandó vagy ilyen nagyon szeretni engem, azt én nem érdemlem meg, soha nem is fogom. Ha van bármi, amit kezdhetsz velem a dicsőségedre, tedd meg, kérlek! Mindent átadok neked. Kiváltság és megtiszteltetés számomra, hogy mindenem neked adhatom. Én semmi vagyok, te viszont magad vagy a Minden, és mégis elhatároztad, hogy úgy bánsz velem, mintha én bármire is érdemes volnék.” Ön is érti már, miért mondta János, hogy akkor a Lélek még nem adatott nekünk, mert Jézus még nem dicsőült meg (Jn 7:39)? A Szentlélek páratlan, alázatos és kegyelemmel teljes munkálkodása mutatja be számunkra Krisztust a maga valóságában. A menny törvénye, amely a világegyetem működését is meghatározza, az önfeláldozó szeretet – ám a Kálvária előtt egyedül Isten tudta, milyen mély szeretet fűzi Őt hozzánk. A Megváltó kereszthalála után a Lélek végre olyan – többféle – módon is kifejezhette ragaszkodását irántunk, amely azelőtt ismeretlen volt számunkra. Ezért történhetett meg, hogy a Szentlélek akkor már az egész emberiségre kiáradt. Ma már más időben élünk: a Lélek korszakában. Vajon elvárhatjuk az egyháztól és a kereszt minden követőjétől, hogy megláttassék rajta ez a különbség? Igen, elvárhatjuk. Isten elvárja.


37

HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Testimonies to Ministers and Gospel Workers, Pacific Press, Mountain View, CA, 1944, 511. 2. Lásd: Ellen G. White: Jézus élete, Advent Kiadó, Budapest, 19934, 697. 3. Ellen White a következőket írta: „Krisztus, a nagy Tanító számtalan témát választhatott beszédei tárgyául, de ezek közül egy olyan sem volt, amin annyit időzött volna, mint a Szentlélek kitöltetésén.” In: Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I, Advent Kiadó, Budapest, 1999, 148. 4. LeRoy E. Froom: The Coming of the Comforter, javított kiadás, Review and Herald, Hagerstown, MD, 1956, 27. 5. Ellen G. White: Az apostolok története, Advent Kiadó, Budapest, 20014, 24. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 6. I. m., 25. 7. A teljes bekezdés a Jézus élete című könyv 663. oldalán található, és a következőképpen szól: „Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét korbácsütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket olyan gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendákhoz szegezték. Azokat a lábakat, amelyek fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a végzésében, nagy szeggel verték át és szegezték a kereszthez. A királyi fejet összevissza szurkálták a töviskorona tövisei. A reszkető ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus mindezeket eltűrte – a vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak kezéről, lábáról; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját, és a kifejezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle orcáját. Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden egyes gyermekének: éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn ezen terhének az elhordozásához. Érted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted a Paradicsom kapuit Ő, aki lecsendesítette a tenger vad hullámait és járt a tajtékos hullámokon; aki megremegtette az ördögöket és száműzte a betegségeket; aki megnyitotta a vakok szemét, és életre keltette a halottakat, és aki áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Krisztus, a bűnök hordozója eltűrte az isteni igazság haragját, és éretted maga lett bűnné.”

38

ÍGÉRET

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Mi az, ami a leginkább megragadta a kínai Gao Hung Tse történetében? 2. Mit mond az ön számára, hogy Jézus a görög paraklētosz nevet adta a Léleknek, ami annyit jelent: „valaki mellettünk”? 3. Mire utal vajon János 14:17. verse, amely elmondja a Lélekről, hogy bennünk van, és nem pusztán velünk? 4. Mit gondol a Szentléleknek az Ószövetségben betöltött szerepéről? 5. Olvassuk el újra Jóel 2:12–32. igeszakaszát. Mit árul el a próféta a Lélekkel kapcsolatban? 6. Miként írnánk le Jézus megdicsőülését a feltámadás után? 7. Miért nem előzhette meg pünkösd a Kálvária eseményeit? 8. Olvassuk el a lábjegyzetben található idézetet a Jézus élete című könyv 663. oldaláról! Hogyan reagálunk ilyen nagyfokú szeretetre? 9. Lényegében miből áll a Lélek munkálkodása? 10. Röviden hogyan tudnánk bemutatni, mi az „Isten legnagyobb vágya”?

MÁSODIK FEJEZET

MI SZÜKSÉGES AZ EGYHÁZ LÉTREJÖTTÉHEZ?

Minden megváltozott Jézus feltámadása után. Az elbukott emberiségért immár elvégezték az engesztelő áldozatot. A menynyei angyalok bizonyosságot nyertek, hogy a bűnnek valóban nincs létjogosultsága. Isten népe – az egyháza – pedig szintén örökre megváltozik. Feltámadása éjjelén Krisztus tanítványaira lehelte a Szentlelket (Jn 20:21–22), mert szükségük volt annak segítségére, hogy rövid idő alatt megértsék mindazt a messiási próféciát, amit évszázadok során jegyeztek le Isten emberei. Amint azt Ellen White is papírra vetette: „Amikor részesülsz a Szentlélek keresztségében, a megváltás sokkal több öröme nyer majd értelmet számodra, mint amennyit egész addigi életed során megismertél.”1 Azon az éjjelen Jézus „megnyilatkoztatta az ő elméjüket, hogy értsék az írásokat” (Lk 24:45). Az azt követő negyven napban a Megváltó feltárta az apostolok előtt a nagy misszióparancsolatot. A Bibliában ennek négy változatát találhatjuk meg. A legtöbbünknek a Máté evangéliuma 28. fejezetében lévő jut eszünkbe, amely felszólít, hogy „elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népet”, ám teljesebb képet kaphatunk, ha ezt összevetjük a másik három evangéliumi részlettel. A feltámadás éjjelén a küldetés a „bűnök bocsánatának” hirdetésére vonatkozott, s az első dolguk nem az „elmenvén” volt, hanem a „maradjatok”

40

ÍGÉRET

a városban, „mígnem felruháztattok mennyei erővel” (Lk 24: 46–49). A második, illetve harmadik alkalommal – néhány nappal később – a Galileai-tengernél találkoztak Jézussal.2 Krisztus ekkor kihangsúlyozta annak a szükségességét, hogy „elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek” (Mk 16:15), és „tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek” (Mt 28:19–20). A nagy misszióparancs a feljegyzések szerint utoljára közvetlenül Krisztus mennybemenetele előtt hangzott el az Olajfák hegyén. A lényeg ezúttal is a várakozáson van, nem pedig az elmenetelen. Érdemes most ezt az igeszakaszt teljes egészében idézni: „Velük összejövén meghagyta nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdezték Őt mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izraelnek? Mondta pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Szamáriában és a földnek mind végső határáig.” (Csel 1:4–8) A nagy misszióparancs tehát magában foglal olyan felszólításokat is, mint a maradjatok, menjetek, várjátok be – csakúgy, mint a célkitűzéseknek az általunk elvártnál szélesebb spektrumát, mint például a „bűnök bocsánatát”, „az evangélium hirdetését”, a „tegyetek tanítványokká minden népet” küldetést és a „tanúságtevés” szükségességét. Jóllehet Jézus ekkor negyven napot töltött tanítványaival, s kifejtette nekik mindezeket, maradtak dolgok, amiket továbbra sem értettek meg.

2. MI SZÜKSÉGES AZ EGYHÁZ LÉTREJÖTTÉHEZ?

41

Második advent vagy a Lélek eljövetele? Nézzük meg újra Apostolok cselekedetei 1. fejezetét! Jézus hetekig arról beszélt, mennyire fontos, hogy a tanítványok elvigyék az evangélium örömhírét a világnak. Kihangsúlyozta egyúttal azt is, hogy a hatékonyság érdekében milyen nagy szükségük lesz a Szentlélekre. Mielőtt felmentek volna az Olajfák hegyére, a Mester szavai utoljára arra hívták fel a figyelmüket, hogy Jeruzsálemben kell várniuk, míg részesülnek a Szentlélek teljességében. Még azt is elárulta nekik, hogy „nem sok nap múlva” a Lélekkel fognak megkereszteltetni. Ám követői válaszából azonnal kiderül, hogy teljességgel félreértették Krisztus szavait. Ahelyett, hogy a Szentlélekről vagy a bizonyságtevésről érdeklődtek volna, azt kérdezték, ez-e az az idő, amikor helyreállítja a királyságát. Korábban már egyértelműen kifejtette nekik, hogy „nincs szándékában e világban ideiglenes országot felállítani”,3 számukra mégis nehéznek bizonyult az új gondolkodásmód elsajátítása. Jézus válasza igencsak figyelemfelkeltő. Felszólította őket, hogy ne aggodalmaskodjanak „az időket vagy az alkalmakat [illetően], melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett” (Csel 1:7). Így emlékeztette őket arra a korábbi esetre, amikor visszatérésének jeleiről beszélt nekik, és a tényre, hogy „arról a napról és óráról pedig senki sem tud, […] csak az én Atyám egyedül”, és „vigyázzatok azért, mert nem tudjátok”, pontosan mikor tér vissza az Úr (Mt 24:36, 42). Ez a tanítás számos mai hetednapi adventista történet kapcsán is megszívlelendő. 1844-től kezdve tömegek rögeszméjévé vált a Krisztus második adventjének lehetséges időpontjáról szóló elméletek gyártása. Egyre-másra születtek könyvek és tanulmányok a legfrissebb értelmezésekről e témában, mindenkor nagy népszerűségnek örvendtek, és felkeltették az emberek érdeklődését. Ha ez a könyv most a Tizenkét ok, ami igazolja, hogy Jézus még 2020 előtt eljön címet viselné, valószínűleg azonnal az eladási listák élére kerülne. Emlékszem néhány évvel ezelőttről egy őszinte ismerősömre, aki nagyon szerette a Prófétaság

42

ÍGÉRET

Lelkéről szóló tanulmányt és a Bibliát, s akinek meggyőződésévé vált, hogy Krisztus legkésőbb 2003. május 15-én eljön. Ezt a nézetét az ószövetségi írásokat fejtegető kétes igemagyarázatokra alapozta, de nem lehetett vele beszélni. Tántoríthatatlanul hajtogatta, hogy felelős leszek a lelkek elvesztéséért, ha nem teszem magamévá az elgondolását, és nem kezdem el figyelmeztetni mindazokat, akikre befolyással bírok. Olyannyira meg volt győződve jövendölése igazáról, hogy megfogadta: ha nem úgy történnének a dolgok, amint azt ő felvázolta, megeszi a zokniját. Nos, az eredményt már ön is tudja: a megadott dátum elérkezett és el is múlt. Néhány héttel később meglátott a gyülekezet előcsarnokában, de gyorsan igyekezett elrejtőzni egy oszlop mögött. Igazán kísértést éreztem, hogy odamenjek és megkérdezzem: „Hogy ízlett a zokni?” Igen nagy hangsúlyt fektetünk Krisztus eljövetelére, és ezt jó okkal tesszük – végül is adventisták vagyunk, akik várják Uruk visszatérését. De figyeljük meg, hogy Krisztus nem ezt tartotta legfontosabbnak a tanítványaival töltött utolsó hetekben. Arra figyelmeztette őket, hogy várják a Lélek kiáradását, mert csak így lesz erejük a bizonyságtevéskor. A Megváltót eszerint sokkal inkább érdekli a visszatérésére való felkészülésünk mértéke, mint amennyire foglalkoznunk kellene a második advent időzítésével. A Lélek tehát előbb lép be az életünkbe, mint Krisztus Urunk a földre. A Lélek keresztsége pedig előfeltétele a második adventnek. Hogy miért? – kérdezhetik. Azért, mert Ő az egyedüli személy, aki meg tudja ítélni a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében (Jn 16:8). Ám a Szentlélek meglepő módon nem a világba küldetett, hanem az egyházba (Jn 16:7). Azáltal, hogy az egyházon keresztül munkálkodik, elvezeti a világot Jézushoz. Keresztelő János, akit már édesanyja méhétől fogva betöltött a Lélek (Lk 1:15), a következő csodálatos ígéretet tette: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálam, […] Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd titeket.” (Mt 3:11)


43

Isten olyannyira komolyan veszi a Lélek keresztségének szükségességét az életünkben, hogy ez az egyedüli ígéret, amely mind a négy evangéliumban megemlítésre kerül (Mt 3:11; Mk 1:8; Lk 3:16 és Jn 1:32–34), az Apostolok cselekedeteiben pedig kétszer is találkozunk vele (Csel 1:5; 11:16). Az Újszövetség semelyik másik ígéretet nem emeli ki ennyire nagy mértékben. Isten hírnöke is az utolsó időben a legnagyobb fontosságot tulajdonítja neki.4 Az Úrnak hála, a tanítványok az engedelmesség mellett döntöttek: Jeruzsálemben várták az ígéret beteljesedését. Nem egyszerűen csak várakoztak ott tíz napon keresztül, vagyis a Lélek eljöveteléig vártak, bár először nem tudták, milyen hosszú is lesz, de később már csak mint tíz nap került feljegyzésre. Vajon mi is ugyanígy járnánk el?

Mi idézte elő a pünkösdi eseményeket? Bárcsak időt tudnék szakítani és nyugodtan elolvashatnám Az apostolok történetéből (Ellen White) a „Pünkösd” című fejezetet. A figyelmes olvasó csodálatos betekintést nyerhet arról, hogy miként töltötték a tanítványok azt az időszakot együtt. Íme, egy kivonat a szóban forgó fejezetből: „Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszintén megalázták magukat, és töredelmesen beismerték hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztus […] szavaira. […] Az emlékezetükből kiesett igazságok felelevenedtek bennük, és ezeket ismételték egymásnak. […] Csodálatos életének jelenetei egymás utáni képekben vonultak el szemük előtt. […] Tiszta, szent életéről elmélkedtek. […] Őszintén bánkódtak minden […] neki okozott fájdalom miatt. De vigasztalta őket az a gondolat, hogy bocsánatot nyertek. Elhatározták, […] bátran megvallják Jézust a világ előtt. Igen komolyan imádkoztak a tanítványok az emberekkel való találkozás alkalmáért és napi kapcsolatukban oly szavak szólásáért, amely a Mesterhez vezeti a bűnösöket. Félre-

44

ÍGÉRET

tettek minden nézeteltérést, hatalom utáni vágyat, és szoros keresztény közösségbe kerültek egymással. […] Rájuk nehezedett a lélekmentés terhe. Megértették, hogy el kell vinniük az evangéliumot az egész világnak, és igényelték a Krisztus által ígért erőt. A Szentlélek minden szívet érintve bőven áradt a várakozó, imádkozó tanítványokra. […] A Lélek befolyása alatt a bűnbánat és a bűnvallomás szavai vegyültek a megbocsátott bűnökért felhangzó dicséret énekével. […] Csodálattal elragadtatva kiáltották az apostolok: »Ez a szeretet!« A kapott adományt megragadták. Mi volt az eredménye? […] Ezrek tértek meg egy napon.”5 Tapasztalt már valaha is ehhez hasonlót? Ez volt az, ami előidézte pünkösd ünnepét: ez szükségeltetett hozzá. Elsőre talán az a tény jut eszünkbe, hogy figyelmüket nem olyan mértékben kötötte le a Szentlélek, mint Krisztus. Jézus szavai, Jézus jelleme, Jézus munkássága – ezekre emlékeztek és ezeket ismételgették egymás között. Azon elmélkedtek, ki is volt Ő valójában, és az örökségen, amit rájuk hagyott. A második dolog, ami feltűnik, hogy mindez megtöltötte szívüket az iránta érzett szeretettel. Ez pedig még inkább megszilárdította abbéli elhatározásukat, hogy másokkal is megismertetik Urukat. De van itt még valami, ám előbb engedje meg, hogy egy listában összefoglaljam a fejezet mondanivalóját – talán hasznosnak találja, ha, illetve amikor úgy dönt, másokkal együtt, közösségben törekszik a Szentlélekkel való betöltekezésre. Figyeljük meg e cselekedetek tiszta és egyszerű jellegét: ► Összegyűltek, hogy együtt várjanak az ígéret beteljesedésére. ► Igaz bűnbánattal alázták meg a szívüket. ► Megvallották hitetlenségüket. ► Felidézték emlékezetükben Jézusnak az áldozatára vonatkozó szavait. ► Ismételgették egymás között azon igazságokat, amire csak emlékeztek.


45

Elmélkedtek Krisztus szent életén. Elhatározták, hogy az egész világnak bemutatják a Megváltót. ► Buzgó komolysággal imádkoztak a bűnösök Istenhez vezetéséért. ► Félretettek minden nézetkülönbséget, és igazán szoros közösséggé kovácsolódtak. ► Hálából énekkel is dicsérték Jézust bűneik bocsánatáért. ► Ámulattal szemlélték az Úr mély szeretetét. ► Örömmel fogadták be az ajándékot, amiben részesültek. Az utolsó dolog, ami megragadja az ember figyelmét ezen a néhány oldalon, az a tanítványok közössége. Kevesen vonják ma kétségbe az imádság és a Jézus életén való elmélkedés értékét. Világos számunkra, mennyire hasznos, ha minden nap egy órát erre szentelünk.6 Ám ami hiányzik, különösen a nyugati kultúrában, az a közösségi tényező. Az együttes imádság és istenkeresés soha nem fogja helyettesíteni a személyes napi időtöltést a mennyel. De csak ha úgy döntünk, hogy ezt együtt is megtesszük, akkor vesszük igazán komolyan a radikális változás szükségességét a mi, családunk és gyülekezeteink életében. Oroszország Északi-sarkkörön túl húzódó területén fekszik egy olajváros, név szerint Murmanszk. Nyomorúságos hely, szinte az egész évet kitölti a tél. A 90-es évek közepén volt itt egy haldokló hetednapi adventista gyülekezet. Egykor huszonkét tagot számlált, de mivel az emberek csakis akkor költöztek oda, ha nagyon muszáj, a lemorzsolódási tendencia igen megerősödött, s végül már csak nyolcan maradtak – a lelkész a feleségével és hat férfi, akik a fúrótornyokban dolgoztak. Őszinte számvetést követően megállapították, hogy halálra vannak ítélve, hacsak valami drámai esemény nem változtat a helyzetükön. De vajon mit tehetnének ennek érdekében? Miként oszthatnák meg másokkal is az evangélium örömhírét egy ilyen helyen? Úgy döntöttek, nem a körülményekre, hanem Urukra fognak tekinteni. Imádkozni kezdtek a Lélekért, és életüket teljességgel Jézusnak szentelték. Ám ebben a fagyos ► ►

46

ÍGÉRET

tundrai környezetben szükségük volt bátorításra és arra, hogy felelősségre tudják vonni saját magukat. Ezért egy meglepő ötlettel álltak elő. Minden jéghideg reggel hat órakor a hét férfi találkozott a Walrusz klubnál, ahonnan rövidnadrágban sétáltak ki a befagyott tónak egy horgászatra kijelölt lékjéhez, és egymás után belemerültek a vízbe. Ezután letérdeltek a lék körül, kezüket egymás vállára helyezték, és őszinte szívvel azért imádkoztak, hogy a Lélek tüze olvassza meg és indítsa szívüket mások szeretetére. Csodálkozik, hogy miért kellett ilyen különc módon viselkedniük? Nem tudtak volna valakinél a nappaliban találkozni, hogy a tűz mellett imádkozzanak? A legtöbben talán ezt tettük volna. Ám Murmanszk férfiai azt akarták, hogy bármikor felelősségre vonhatóak legyenek az Úr előtt. A jéghideg vízben való napi elmerülés jelentette fogadalmuk megerősítését, mely szerint minden egyes nap készek másokat a keresztség vízéhez vezetni – nem számít se eső, se hó, se jég. Nem várnak nyárig Isten Lelkének fogadásával. Ez által a mindennapos tevékenység által egymást is erősítették az Úr szolgálatára való elkötelezettségben. De történt valami változás is? Bizony, minden megtörtént! Tovább folytatták így az életüket, s egy éven belül nyolcvan ember keresztelkedett meg a példájuk láttán, vagyis a közösség 1000 százalékosan gyarapodott! Az ezt követő néhány évben ez a gyülekezet legalább hat újabbat alapított a vidéken. Mindezt egy olyan helyen, ahol több a vodkásüveg, mint az ember! „A Lélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem nyerhetünk meg Krisztusnak. De a Szentlélek ajándékaival megáldott és a Fiúval közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is képes hatni az emberek szívére. Az Úr


47

eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére.”7

Az egyházközösségi lét két alapfeltétele A korai egyház születésének módja hasonlít a csecsemű világra jöttéhez. Két valakinek az egyesülésére van szükség ahhoz, hogy egy harmadik létrejöjjön. Ebben áll a gyülekezeti élet első feltétele: az egységben. Ezért helyez Pál olyan nagy hangsúlyt az egy akaratra az Apostolok cselekedeteiben (Csel 1:14; 4:32; 5:12). Ez egy örökérvényű elgondolás. Eltöprengett már egyáltalán azon, hogy az istenség miért három személyből áll? Nem most van itt a helye, hogy olyan felmérhetetlenül mély kérdéseket megvitassunk, mint a Szentháromság természete, de sokat megtanulhatnák saját magunkról, ha megvizsgáljuk az istenséget. Ha az Úr szeretet (1Jn 4:8), és a szeretet nem valósulhat meg, hacsak nem osztjuk azt meg másokkal, ez már meg is magyarázza nekünk az isteni Hármasságot, amelyet olyan személyek alkotnak, akik gyakorolják és kifejezik a tökéletes szeretetet, méghozzá tökéletes alázatossággal. Nem lehetséges, hogy az ember szeretetének ne legyen tárgya, és mégis azt gondolja, hogy szeret. A szeretet azért létezik, mert van valaki, akit szerethet! Isten tehát mindig is három személyből állt, hogy szerethessék egymást, mielőtt még bármilyen teremtmény létezett volna, akit szeretni lehet. Amikor a Bibliában az Atya, a Fiú és a Szentlélek kapcsolatáról olvasunk, azt találjuk, hogy mindegyikük folyvást annak alkalmát keresi, miként tehetne tisztességet, és szerezhetne elismerést a másik kettőnek. Önmaguknál előbbre helyezik egymást – és másokat is. A Szentlélek felmagasztalja Jézust, Krisztus az Atyát dicsőíti meg, az Atya pedig azáltal, hogy velük egyenlő, mind a Lelket, mind pedig Fiát emeli magasra (Jn 16:13–15). Ők képezték az első közösséget. Amikor tehát az Úr megteremtette az emberi fajt, másmilyenre nem is alkothatta volna. Vizsgáljuk meg a teremtés történetét! Az 1. fejezetben valamennyi nap végén az Úr mindenről

48

ÍGÉRET

kijelenti, hogy „jó” (1Móz 1:4, 10, 12, 18, 21), míg a hatodik napon, Ádám és Éva megteremtése után azt mondja: „nagyon jó” (1Móz 1:31). Erre is számítottunk, hiszen a tökéletes, szerető Alkotó kezéből került ki minden. A 2. fejezetben azonban valami „nem jó”, jóllehet a teremtés részét képezi. „Mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” (1Móz 2:18) Vajon miért engedte meg az Úr, hogy valami nem jó is része legyen az Ő jó teremtésének? Mert Ádámot Isten a maga képére teremtette (1Móz 1:26–27), és mint ilyen, az Úr jellemét – a szeretetet – tükrözte. A Mindenható azt akarta, hogy Ádám maga jöjjön rá: hacsak nincs mellette valaki, akit szerethet, nem lesz teljes az élete. Isten személyes tapasztalatból tudta, hogy szükségünk van egymásra, de hagyott időt Ádámnak, hadd jöjjön rá magától. Amint az Úr megalkotta Évát, Ádám úgy tekintett rá, mint önmaga részére: „Ő már csontomból való csont és testemből való test” – és Ishának nevezte, ami héberül annyit tesz: „asszony”, mert az Ishből, „emberből” vétetett (1Móz 2:23). 1Mózes 5:2. verse szerint onnantól kezdve az emberi nemre – s nem csupán a férfiakra – vonatkozó általános elnevezés az Ádám, hiszen igazi értelemben Ádám nem számított személynek mindaddig, amíg Évát, mint asszonyt meg nem alkotta az Úr. Továbbá az egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka az emberiség Isten hasonlatosságára történő teremtettségének az a tény, hogy tagjai képesek a saját képükre újat alkotni (1Móz 4:1). Ez olyasvalami, amit még az angyalok sem tehetnek meg. Ha valaha eltöprengett azon, hogy miért különbözik öntől a testvére, vagy a házasságban miért jellemzően az ellentétek vonzzák egymást, az okok gyökere erre az elgondolásra nyúlik vissza. Az Úr azt akarja, hogy mindannyian közösségben éljünk; vagyis olyan emberekkel, akik nem teljesen hasonlítanak hozzánk, tehát a körülöttünk lévők szeretete és a róluk való gondoskodás döntést igényeljen a részünkről. Ezt jelenti az istenképűségre való teremtettség.


49

Az egyháznak ugyanezen rendszer szerint kell működnie. Amikor hiányzott az egység, és a tanítványokat a kicsinyes féltékenység jellemezte, Jézus még egy parancsolatot helyezett a szívükre: „Egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket.” Miért, Jézus? Mert „erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn 13:34–35). A világon mindenki tudja, hogy szeretjük azokat, akik viszontszeretnek bennünket – ezt diktálja az emberi természet. Ám amikor azt szereted, akit nem lehet, amikor gondoskodsz arról, aki megfeledkezik rólad, ha megbocsátasz annak, aki megbántott vagy elutasított, az mutatja be igazán, milyen is az Isten szerinti szeretet. Erről látszik meg, hogy mennyei Atyánk fiai és leányai vagyunk (Mt 5:43–48). A felházban együtt töltött napok által az első tanítványok képessé váltak annak felismerésére, mi mindenről szól az igazi szeretet. Az a 120 ember nem természetes, magától értetődő módon szerette egymást. Férfiak és asszonyok is voltak közöttük, mindenféle nemi különbségekkel. Péter, aki magát lelkiségben feljebbvalónak gondolta (Mk 14:29), Jakab és János, akik olyanok voltak mások felé, mint a mennydörgés (Mt 20:20–21, 24), Tamás is, aki nem fogadta el barátai bizonyságtételét (Jn 20:24–25), valamint Jézus testvérei, akik korábban gúnyolódtak Krisztuson és követőin (Jn 7:3–5). De mégis ott voltak, együtt, és immár „egy szívvel-lélekkel” (Csel 1:14) imádkoztak. Figyelmük Jézusra összpontosult, s ez egységgé kovácsolta őket. Íme, egy kijelentés, amire sok évvel ezelőtt egy barátom hívta fel a figyelmemet: „A megszentelődés annyit jelent, hogy a Szentlélek Krisztus természetét emberi lényünkbe oltja. Az evangéliumi vallás élő, cselekvő alapelv – az Üdvözítő jelenléte életünkben, jellemének megmutatkozása jellemünkben és cselekedeteinkben. […] Az istenfélelem alapja a szeretet. Senki sem szeretheti az Urat igazán, bármi legyen is hitvallása, ha nem szereti önzetlenül a testvérét. Ez a lelkület nem alakul ki bennünk

50

ÍGÉRET

pusztán azzal, hogy megpróbálunk szeretni másokat. Jézus szeretetének szívünkben kell élnie. Amikor énünk feloldódik benne, a szeretet akaratlanul is kiárad belőlünk. A keresztény jelleme akkor jut el a tökéletességre, amikor benső énje állandóan arra készteti, hogy másokon segítsen; amikor a menny napfénye betölti a szívét, s ez arcáról is sugárzik.”8 Éppen ez történt a korai egyház életében. Mivel közösségre léptek egymással, a gyülekezeti élet másik alapfeltétele is megvalósulhatott: a Szentlélek keresztsége. Gondoljunk csak bele: ahhoz, hogy valami új születhessék, két másik lénynek teljes egységre kell lépnie egymással. Amikor az egység lett jellemző a közösségre, új élet keletkezhetett. Egy egyház született a Lélekben. E nélkül a két alapfeltétel (e két felülbírálhatatlan dolog) nélkül lehetetlen Isten egyházaként működni. Kérdés csupán az, hogy vajon ez a kapcsolat végig fennáll-e a tagok között. HIVATKOZÁSOK: 1. 33-as számú levél, Manuscript Releases, V, 1890, 231. 2. A feltámadás utáni események időrendi sorrendjére vonatkozó rövid magyarázatért lásd: The Seventh-day Adventist Bible Commentary, szerk.: Francis D. Nichol, V, Review and Herald Publishing Association, Washington, D.C., 1956, 100. 3. Lásd: Ellen G. White: Az apostolok története, Advent Kiadó, Budapest, 20014, 20. 4. Az Ellen G. White Writings Complete Published Edition (2007) alapján 8.943 feljegyzés utal a Lélek keresztségére, illetve hasonló kifejezésekre. Ez összesítve azt is jelentheti, hogy az egész életművet figyelembe véve majdnem minden tizedik oldalon foglalkozik ezzel a témával az írónő. 5. Ellen G. White: Az apostolok története, Advent Kiadó, Budapest, 20014, 23–25. 6. Lásd: Ellen G. White: Jézus élete, Advent Kiadó, Budapest, 19934, 61. 7. Ellen G. White: Krisztus példázatai, Advent Kiadó, Budapest, 19903, 225. 8. I. m., 267.


51

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Milyen gondolatokat ébreszt bennünk a nagy misszióparancs négy változata? 2. Miért érezzük úgy, hogy a tanítványokat jobban érdekelte a világ vége bekövetkeztének időpontja, mint a Lélek eljövetele? Tapasztalatuk mennyiben vonatkoztatható ma is mireánk? 3. Milyen jelentéstartalmat hordoz a következő állítás: „A Lélek tehát előbb lép be az életünkbe, mint Jézus Urunk a földre.”? 4. Melyik az az egyetlen újszövetségi ígéret, amely mind a négy evangéliumban, sőt, az Apostolok cselekedeteiben kétszer is előfordul? Vajon miért kap ilyen nagy hangsúlyt ez az ígéret az Újtestamentumban? 5. Olvassuk el újra azt a tizenkét lépésből álló listát, ami meghatározta a tanítványok viselkedését, mialatt a Szentlélekre vártak. Milyen közös pontokat fedezünk fel a cselekedeteikben? 6. Vajon miért olyan nehézkes együtt keresni az Urat? 7. Miként valósulhatna meg hasonló eredmény a mi egyházunkban is? 8. Mire utal az ön számára és mire indítja a murmanszki történet életének ebben a szakaszában? 9. Gondolkodjunk el az Ádám és Éva teremtettségével kapcsolatos tényezőkön és azokon a következményeken, amelyek arra utalnak, mit jelent embernek lenni! 10. Olvassuk el újra János 13:34–35. verseit! Vajon miért tarthatta ezt Jézus olyan fontosnak megosztani a tanítványaival? Mi az elsődleges oka annak a parancsnak, hogy „egymást szeressétek”? 11. Egy pillanatra gondolkodjunk a felházban összegyűlő 120 ember esetén! Figyeljük meg a közöttük fennálló korosztály-, foglalkozás-, viselkedés- és személyiségbeli,

52

ÍGÉRET

nemi különbségeket. Miként válhattak igazán közösséggé, „eggyé”?

HARMADIK FEJEZET

A KISEBB MEGÚJULÁS, MELY NEM TUDOTT…

„Azok a dolgok, amikért élsz, egyáltalán érnek annyit, hogy Krisztus meghaljon értük?” Álljunk meg egy pillanatra, és olvassuk el újra a fenti mondatot! Ezt a szívbemarkoló kérdést Leonard Ravenhill angol evangelizátor és író sírkövére vésték fel. Ön miként válaszolna rá? Talán a korai egyház azért válhatott azzá, ami lett, mert ezt a gondolatot észben tartották. A Szentléleknek a korai egyházban végzett tevékenységéről az Apostolok cselekedeteiben számol be Lukács. A történetek, a csodák, a missziós kalandok, az üzenetek, amelyek barátot és ellenséget egyaránt megérintettek, mind arra hívattak, hogy bemutassák, mit képes Isten cselekedni egy emberi közösséggel, akik vonakodás nélkül átadták magukat a Lélek vezetésének.1 Az ön gyülekezete is ilyen? Manapság alig találni az Apostolok cselekedeteiben papírra vetett gyülekezethez hasonlót. Carl Batesnek, a Dél-Baptista Konferencia egykori elnökének szavai alkalmazhatók az amerikai adventista egyház mai állapotára is: „Ha Isten úgy döntene, hogy rögtön megvonja tőlünk Szentlelkét, a gyülekezeteinkben zajló tevékenységeknek körülbelül a 95 százaléka folytatódna tovább, de mi észre se vennénk a különbséget. Ám ha az Úr elvette volna Lelkét az első keresztény közösségtől, körülbelül

54

ÍGÉRET

95 százaléka azonnal ellehetetlenült volna mindannak, amivel munkálkodtak.”2 Az I. század vége előtt a korai egyház már veszíteni kezdett az őt jellemző első szeretetből (Jel 2:1, 4). Az apostolok halálát követően az egyházból az élet és az erő is már nagy részben kihunyt. Tehát nagyon számít a lelki vezetés! A II. századra az egyház már kompromisszumokra is hajlik Isten Igéjét illetően, ami pedig egyértelmű megbántása a Szentléleknek, hiszen Ő a Szerző (2Pt 1:21). Az Úr szombatja ekkorra ugyanakkora súllyal bírt, mint az ember által kitalált másik nyugalomnap. A püspökök megkezdték karrierépítésüket felfelé a klerikális egyházi ranglétrán. A Szentlélek személye csak távoli fogalommá vált az egyház berkein belül, olyasmivé, mint egy befolyás vagy gyenge szellő a nyílt mezőn, de mindenképp megfosztatott személyiségétől, és többé semmit sem számított az emberek mindennapi életében. A VI. századra aztán az egyház teljességgel elhagyta a hitet. Vallásos hagyományokkal helyettesítették Isten Szavát, az egyház lett immár a vezető nagyhatalom, és a missziós határterület éppen a keresztények küszöbénél – vagyis azon kívül – ért véget. Ekkor az egyház több mint 1200 évre kivonult a „pusztába”. Ez volt az egyház sötét korszaka, mivel szinte teljesen eltávozott belőle a Lélek. Ahol csak engedték, az Úr mindezen körülmények ellenére is lakozást vett az emberek szívében, különösen a protestáns reformáció égisze alatt. Németországban a pietista mozgalomnak, Angliában a metodista irányzatnak, valamint Amerikában a nagy ébredésnek lehettek tanúi az emberek, és mindezek példaként szolgáltak a Lélek egyes hívőkön keresztül végzett munkájára a világban. Ám a teljes gyógyulás, amelyet a Szentlélek az apostolokkal együtt indított el, még váratott magára egészen a XIX. századig.

A Miller-mozgalom és a második nagy ébredés 3 A legtöbb beszámoló szerint a második nagy ébredés 1794-ben kezdődött el Isaac Backus kezdeményezésével, amelyet az „egy-

3. A KISEBB MEGÚJULÁS, MELY NEM TUDOTT…

55

séges ima” elnevezéssel illetett. Backusnak, a vezető baptista prédikátornak a lelkiismeretére mély benyomást tett mindaz, amit a Szentléleknek az első nagy ébredés során végzett munkálkodásáról olvasott, ezért minden felekezet lelkészeihez kiküldött egy imára való felkérést. Ezek a közösségek minden egyes hétfőt elkülönítették az imádság céljára, és hamarosan újjáéledés söpört végig Új-Angliában, később pedig a nyugati határvonalon is. Az 1800-as évi úgynevezett Kentucky-újjáéledés egész Amerikában nemzeti viszonylatban ismertté tette a megújulást, hisz országszerte egyaránt érintette a kongregacionalista,* metodista, baptista és presbiteriánus egyházat. Az évtizedekig tartó újjáéledési mozgalom beindítása érdekében az Úr olyan igehirdetőket használt csodálatos módon eszközéül, mint Lyman Beecher, Peter Cartwright és Charles Finney. A gyülekezetek létszáma jelentősen megnőtt akkoriban. Az ébredés „egy teljes fél évszázadon át folytatódott a megújulások csaknem töretlen sorozatával, ezáltal az evangelizálásnak olyan korszakát indította el, amelyhez foghatót még nem láthattunk a nemzet, de még a világ történelmében sem”.4 Úgy tűnt, az Úr előkészíti az új nemzedéket az adventmozgalom számára. A Miller-mozgalom a második nagy ébredés csúcspontját jelentette. Ám az még inkább elmélyült, és az emberekre egyre nagyobb benyomást gyakorolt. Ekkoriban ugyanis az ébredés világszéles jelenséggé vált, immár a bibliai próféciák tanulmányozásában gyökerezett. 1840 és 1844 között mintha mindenkit elkapott volna a millenniumi láz, szinte kézzelfoghatóan érezni lehetett a vágyat az Úr közeli eljövetelére. Az 1844-es esztendőben olyan sokan várták Jézus visszatérését, hogy Ellen White így emlékezett vissza rá: „Ez volt életem legboldogabb éve.”5 Sőt, ezen felül egy másik különbséget is észrevett, ellentétben az előző megújulások túlkapásaival, amelyről * Olyan református irányzat, amely szerint minden gyülekezet – legyen az bármilyen kis létszámú – vallási kérdéseket tekintve függetlenül működhet valamennyi felsőbb hatóságtól. (A fordító megjegyzése)

56

ÍGÉRET

a következőképpen számol be: „Az apostolok kora óta támadt nagy vallási megmozdulások közül egyik sem volt mentesebb az emberi hibáktól és sátáni mesterkedésektől, mint az 1844. évi őszi mozgalom.” Az az időszak valóban „Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt”.6 Az Úr röviddel ezután már eljöhetett volna. A világhoz az első és a második angyal üzenete révén már eljutott a közeli adventre vonatkozó példa nélküli figyelmeztetés, amelyet elvittek „a világ minden misszióállomásához”. „A mozgalom a dagály hullámaiként söpört végig az országon.”7 Egyedül ÚjAngliában csaknem 100.000 lélek készült találkozni a felhőkben érkező Jézussal! 8 „A Szentlélek meglágyító, megindító ereje megremegtette a szíveket, és áldása gazdagon áradt a hűséges hívőkre.”9 Csak kevesek hite élte túl az 1844. október 22-i nagy csalódást. Sok adventista teljesen elvesztette Krisztusba vetett reményét, egyesek letagadták aznapi részvételüket, míg mások fanatikus szokásokat vettek fel, amik miatt pert is indítottak ellenük, szégyent hozva a menny többi követőjére. Negyven évvel az események után Ellen White még mindig hitte, hogy Jézus eljöhetett volna 1844-ben, és az okot, amiért ez nem valósult meg, a következőképpen fejtette ki: „Ha mindazok, akik az 1844-es mozgalomban vállvetve munkálkodtak, elfogadták volna a harmadik angyal üzenetét is, és a Szentlélek erejével hirdették volna, az Úr hatalmas dolgokat tett volna általuk. Fényözön áradt volna a világra. A Föld lakossága már évekkel ezelőtt meghallotta volna az intő üzenetet, a munka befejeződik, és Krisztus eljön, hogy népét megváltsa.”10 A nagy csalódás idejére a harmadik angyal üzenetét még mindig nem hirdették, jóllehet bizonyítható, hogy néhány tucat adventista már akkor is megszentelte a hetedik napot, hála Rachel Oakesnak és metodista lelkipásztorának, Frederick Wheelernek. Igaz ugyan, hogy az adventisták készséggel


57

fogadták a Léleknek a Megváltó visszatérésével kapcsolatos vezetését, legtöbbjük mégis ellenállt a szombatnap igazságának, mondván: szükségtelen dolog. Csupán hat héttel október 22-e előtt, az egyik jelentősebb folyóiratuk az alábbi önelégültségről tett tanúságot: „Sokan behatóan foglalkoznak a hetedik nap megtartására vonatkozó állítólagos kötelezettségünkkel”, ám „úgy érezzük, ellentmondást nem tűrően arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az időnek nincs elkülönítve egy olyan meghatározott része, amelyet törvény szerint a keresztényeknek szent időként el kellene különítenie”.11 Isten Lelke azonban nem adta fel, újra megpróbálta felrázni egyházát a munka befejezésére, hogy Krisztus valóban eljöhessen az övéiért.

A Laodiceának szóló üzenet Az a néhány tucat ember, akinek hite átvészelte a nagy csalódás időszakát, úgy döntött, hű marad ahhoz, amit a bibliai prófécia olyan vitathatatlanul állított, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy az esemény meghatározásában tévedtek, nem pedig a prófétai időszámítás kapcsán. Ez a következtetés újabb igazságok megértésére vezetett el az Igéből. Így tehát a „kis nyáj” továbbra is tanulmányozta a Szentírást, és imádkozott, majd újra csak könyörgött Istenhez, és kutatta a Bibliát. Az évtized végére a maradék nép teológiai alappillérévé vált Krisztusnak a szentek szentjében végzett szolgálata, a hetedik napi szombat, a lélek halhatatlanságának elvetése, valamint a Prófétaság Lelke. Ebből kifolyólag a szombat igazsága számukra igen lényeges ponttá nőtte ki magát. „A szombat igazságának felismerésére talán túlzottan is nagy hangsúlyt fektettek, mert mintha némiképp elhanyagolták volna a hívők megfelelő lelki növekedésének elősegítését.”12 1856 májusában Ellen White látomást kapott a maradék állapotát illetően. Amikor erről írt, összehasonlította jelenlegi helyzetét azzal, ami az 1844-es mozgalmat jellemezte: „Akkor a megszentelődés lelkülete élt közöttünk.

58

ÍGÉRET

Az, ami ma hiányzik. Mi lelte Isten hitvalló, különleges népét? Láttam a világhoz alkalmazkodást, a vonakodást az igazságért szenvedéstől.”13 Mégis mi történhetett? A hetednapi adventisták egyre inkább érdektelenné, világiassá, laodiceaivá váltak, éppen úgy, mint korábban a keresztény világ körülöttük. Az ipari forradalom és a szinte érintetlen Föld nyújtotta óriási lehetőségek a nyugatra nyomuló társadalom révén olyannyira bőségesen tárultak az emberek elé, hogy sokan viszonylag könnyen tettek szert hatalmas vagyonokra. A vasút és a telegráf feltalálása, valamint a kaliforniai aranymezők felfedezése mind-mind hozzájárultak a jólét azon korszakának beköszöntéhez, amely eddig még ismeretlen volt. Hivatalába történő beiktatásakor James Buchanan elnök beszédében kijelentette, hogy az Egyesült Államok példátlan sikeressége révén „nincs még egy olyan nemzet, amelyet valaha is elképesztett volna kincstárának ennyire túlzottan nagymértékű nyeresége”.14 Warren Candler vallástörténész nem is fejezhette volna ki magát világosabban, amikor azt írta: „Az emberek megfeledkeztek Istenről, helyette az aranyat követték.”15 Mindez általános érvénnyel hatott a vallásos világra, különösen az adventisták hűséges tagjaira. Amikor Új-Anglia szombatista adventistái a jobb lehetőségek felkutatása érdekében nyugatra költöztek, rövid időn belül elveszítették Krisztus közeli visszatérésébe vetett bizodalmukat, és kizárólag önmagukkal kezdtek foglalkozni. Egykor eredményesen munkálkodó lelkészek is letértek a szűk ösvényről, mint például J. N. Loughborough, aki (midőn egyszer az Iowa állambeli Waukonban prédikálás helyett munka és építkezés közben talált rá) a prófétanőből ezt a szigorú és mára híressé vált háromszoros feddést váltotta ki, mondván: „Mit csinálsz itt, Illés?”16 Az 1855-ös esztendő vége felé Ellen White látomásban részesült, amelyben „látta, […] hogy az Úr Lelke kihalóban van a gyülekezetből”, mert Isten szolgái túlságosan az érvelések erejében bíznak”.17


59

1856. október 9-én a Review and Herald szerkesztősége cikket tett közzé, amelyben első alkalommal vetik fel annak lehetőségét, hogy a Laodiceának leírt üzenet „azoknak szól, akik a harmadik angyal üzenetét hirdetik”, és nem az általánosságban vett kereszténységnek. James White a következő héten egy másik cikket is írt, amelyben leszögezte: „A laodiceai gyülekezet Isten jelenlegi egyházát jelképezi.” Két hétre rá David Hewitt felhívással válaszolt, amelyet családokhoz, gyermekekhez, sőt még lelkészekhez is intézett, és felszólította az embereket, „engedjék be szívükbe Jézust”. Az utolsó mondat így hangzott: „A felhívás ugyanúgy vonatkozik e cikk szerzőjére is!”18 „A terület válasza mindannyiunkat felvillanyozott” – írta Arthur White.19 A hónap végére e rügyező kis maradék nép elfogadta az új világosságot, jóllehet Ellen White csak fél évvel ezután adott ki bármit is először ebben a témában. 1856 novembere és 1857 decembere között 348 cikk jelent meg a Review and Heraldnál a laodiceai üzenettel kapcsolatban – a legtöbbet laikusok küldték be –, ami igen jelentős arány, mivel az egész egyház akkoriban körülbelül 2.500 tagból állt. A Jézus, az igaz Bizonyság (Jel 3:14–22) felhívására elindult megújulás azonban nem sok ideig tartott. 1857 nyarára már látni lehetett annak jeleit, hogy sokan nem szívlelték meg a laodiceai üzenetet. A Review and Herald 1857. november 29-i számában egy cikk jelent meg Ellen White-tól, amelyben a két csoportról szóló látomásáról írt. Az egyik őszinte szívvel imádkozott, és „nagy erővel” hirdette az igazságot, mert segítette „a késői eső… az Úr jelenlétében való felfrissülés, a harmadik angyal hangos kiáltása”. Ám a másik nem vett részt a gyötrődés és könyörgés szolgálatában, és így eltévelyedett a helyes útról. Hogy miért? Mert „az igaz Bizonyosság tanúságtételét félig sem szívlelték meg… sőt, talán teljesen figyelmen kívül hagyták”. 1859-ben Ellen White egyértelmű bizonyságát adta annak, miért nem következett be a megújulás és a reformáció úgy, amint azt a Lélek tervezte:

60

ÍGÉRET

„Láttam, hogy a laodiceai bizonyságtétel most Isten népére vonatkozik, és azért nem ér el nagyobb eredményeket, mert kemény a szívük. Az Úr azonban időt ad az üzenetnek, hogy elvégezze a feladatát. […] Mikor legelőször tárult elénk, szívünk alapos vizsgálatára vezetett. Bevallottuk bűneinket, és Isten népe mindenhol fölbuzdult. Csaknem valamennyien hitték, hogy ez az üzenet a harmadik angyal hangos kiáltásában végződik. De mivel nem látták a hatalmas munka gyors befejezését, sokan elvesztették az üzenet erejét. Láttam, hogy nem fogja elvégezni hatását néhány rövid hónap alatt.”20 A hívők problémájára az elvárásaikban találjuk a választ. Néhány rövid hónap a Lélek művéből még nem elegendő az általa tervezett teljes munka elvégzésére. A továbbiakban Ellen White kifejtette, hogy a Lélek fel akarja készíteni őket „a harmadik angyal hangos kiáltására”, az Úr pedig „minden égtájra… angyalokat küldött, hogy felkészítsék a még hitetlen szíveket az igazság befogadására”. Vajon az Úr kiküldött már e célból angyalokat a világba? Lehetséges.

Laikusok megújulása 1857. szeptember 23-án New York belvárosában a Fulton utcai gyülekezet alkalmazásában Jeremiah Lanphier misszionáriusként dolgozott. Azért vették fel, hogy elérje a nagyváros üzletembereit. Pontosan nem tudta, hogyan is fogjon hozzá, de röplapokat nyomtatott, amelyeken déli imaalkalmakat hirdetett, ezzel a címmel: „Milyen gyakran imádkozzak?”Az első nap hatan csatlakoztak hozzá. Egy hónapon belül már több mint száz ember jött el. Fél évvel később pedig 50.000-en gyűltek össze naponta a déli imára sok-sok gyülekezetben New Yorkszerte és más nagyvárosokban is! A gyárakban az az új szokás alakult ki, hogy a déli sípszó 11:55-kor szólalt meg, hogy a dolgozók el tudjanak szaladni a legközelebbi gyülekezetbe az imádságra, és csak 13:05-kor kellett ismét felvenni a munkát. 1858 februárjára csak New York-ban már hetente 10.000-en tér-


61

tek meg! Új-Anglia minden területén újságok cikkeztek arról, hogy sok városban egyáltalán nem találtak hitetlen felnőttet. Becslések szerinte az 1857-től 1859-ig tartó újjáéledés során több mint egymillió ember tért meg Amerikában. 1858 márciusában egy vallási folyóirat a következőképpen számol be minderről: „Megújulás tekintetében az apostolok kora óta soha nem lehetett hallani még ilyen időszakról. Az üzlet bálványának megsemmisülése, a Mammon ledöntése […] nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberek végre [felismerték] szívük bűnös állapotát, és a Lélek olyan erővel hat milliók lelkiismeretére országunkban, amely úgy tűnik, ellenállhatatlan. […] Ezrekből tör föl egyszerre az őszinte kiáltás: Mit tegyünk, hogy megmenekülhessünk? […] Maine-től Kaliforniáig a kisebb és nagyobb városok széles körben együtt végzik ezt a nagyszerű és dicsőséges munkát.”21 Jelen kutatásokból is az derül ki, hogy az imaalkalmak megújulása, ahogyan ezt egyesek nevezik, az egész világra kihatott. Központi szervezés híján, de az ébredés többtucatnyi városban elterjedt: először a keleti parton, aztán délen is, a nyugati határvonalon, csakúgy, mint Kanadában, Írországban, a Brit Birodalomban, Jamaicában, Dél-Indiában, Kínában, Japánban, Indonéziában, Ugandában, Dél-Afrikában, Skandináviában, Németországban és Ukrajnában is. Rengeteg lelkészre és későbbi misszionáriusra gyakorolt mély benyomást, forradalmasította a főiskolai és egyetemista fiatal felnőttek életét a Földön mindenhol. Az Úr már ébresztgette a világot a harmadik angyal üzenetének befogadására, ám a maradék egyház nem reagált szívből jövő buzgósággal az 1856–57-es laodiceai felhívásra. Bűnük a vonakodásban állt, nem tartottak ki a hitben, és nem engedték Krisztusnak, hogy elvégezze azt az alapos munkát, amelynek révén bűnbánatra indítja az embert, pedig így akarta felkészíteni őket a harmadik angyal hangos kiáltására. Ha az egyház

62

ÍGÉRET

teljességgel átadta volna magát neki, Krisztus már eljött volna az övéiért.22 Tíz évvel azután, hogy a Mindenható a laodiceiai üzenettel haza akarta vezetni kis nyáját, Ellen White a következőket jegyezte föl: „Csak azért késlekedik ilyen hosszan az Úr, mert nem akarja elpusztítani a népét.”23 Meddig alszunk még a világosságban, míg a világ sötétségben szunnyad? Urunk az elveszettek iránti végtelen szeretetétől hajtva még egyszer megpróbálja felébreszteni egyházát. „Azok a dolgok, amikért élsz, egyáltalán érnek annyit, hogy Krisztus meghaljon értük?” HIVATKOZÁSOK: 1. Személyes tanulmányozásom során ötvenkét utalást találtam az Apostolok cselekedeteiben a Szentlélekre vonatkozóan – ebből negyvenkettőt csak az első tizenhárom fejezetben, valamint huszonkilencet egyértelműen és konkrétan elkülöníthetően az egyház növekedése, illetve egyedi megtérések kapcsán. 2. David Watson: I Believe in the Church, Eerdmans, Grand Rapids, MI, 1978, 166. 3. Ennek és a következő fejezetnek a nagy részét egy kiadatlan tanulmányból vettem, amelyet jómagam írtam, és a Második Nemzetközi Biblia-konferencián adtam elő Törökországban, İzmirben 2006 júliusában: The Holy Spirit and the Finishing of the Work in Historical Perspective: Implications for Spiritual Leadership. 4. Frank G. Beardsley: Religious Progress Through Religious Revivals, American Tract Society, New York, 1943, 39., In: Felix A. Lorenz: Our Only Hope, Southern Publishing, Nashville, TN, 1976, 52. 5. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, kiadja: Egervári Dezső, 20062, 32. 6. Ellen G. White: A nagy küzdelem, Advent Kiadó, Budapest, 20004, 359, 544. 7. I. m., 544, 358. 8. Arthur L. White becslése. Ellen G. White: The Early Years, 1827–1862, Review and Herald, Hagerstown, MD, 1985, 53. 9. Ellen G. White: A nagy küzdelem, Advent Kiadó, Budapest, 20004, 360.


63

10. I. m., 408. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 11. The Midnight Cry, 1844. szeptember 5., 12. 12. Lásd: Lorenz, 25. 13. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, kiadja: Egervári Dezső, 20062, 78. 14. J. Edwin Orr: The Event of the Century, The International Awakening Press, Wheaton, IL, 1989, 1. Orrt sokan a leghitelesebb forrásnak tartják a keresztény megújulások történelmét illetően. 15. Warren A. Candler: Great Revivals and the Great Republic, Publishing House of the M. E. Church, South, Nashville, TN, 1904, 210., In: Malcolm McDow–Alvin L. Reid: Firefall: How God Has Shaped History Through Revivals, Enumclaw, WA, Winepress Publishing, 2002, 252. 16. A teljes történetért lásd: Ellen G. White: Progressive Years, 348–349. 17. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, kiadja: Egervári Dezső, 20062, 68. 18. Tűzben megpróbált arany, In: Review and Herald, 1856. november 6. Hewitt magáénak mondhatta a „város legbecsületesebb embere” címet, Joseph Bates pedig ilyeneket keresett a szombat igazságának hirdetésére 1852-ben Battle Creek-ben. 19. Ellen G. White: The Early Years, 344. 20. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, kiadja: Egervári Dezső, 20062, 113. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 21. Henry C. Fish: Handbook of Revivals, 77–78. In: Lorenz, 55. 22. 1856 májusában Ellen White látomásban látta ismerőseit egy értekezleten, és a következőket mondta róluk: „Van, aki a férgek tápláléka, van, aki az utolsó hét csapás tárgya, és van, aki élve a földön marad, hogy elragadtasson Jézus eljövetelekor.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, kiadja: Egervári Dezső, 20062, 80.) E prófécia feltételes természetének ellenére egyértelmű, hogy Ellen White igen közeli jövőben számított az Úr eljövetelére. 23. Ellen G. White: Bizonyságtételek, II, 194.

64

ÍGÉRET

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Azok a dolgok, amikért élsz, egyáltalán érnek annyit, hogy Krisztus meghaljon értük? 2. Gondolkodjunk el helyi gyülekezetünk állapotáról Carl Bates szavai kapcsán, mely szerint a gyülekezeteinkben végzett munka 95 százaléka a Szentlélektől teljesen függetlenül zajlik. 3. Mi volt az „egységes ima”, és milyen változást idézett elő? 4. Miért nem térhetett vissza Jézus a Miller-mozgalom nyomán? 5. Vázoljuk fel az adventista egyháznak azt az állapotát, ami a White házaspárt arra indította, hogy a laodiceai gyülekezettel azonosítsa az akkori közösséget! 6. Olvassuk el Jelenések könyve 3:14–22. igeszakaszát! Mi jelenthet megoldást laodiceai állapotunkra? 7. Miért nem valósult meg 1857-ben az adventisták körében is a mindenre kiterjedő, tartós megújulás és a reformáció? 8. Mi mindent vitt végbe Isten Lelke más keresztények életében, miközben egyháza elveszette a megújulás lendületét? 9. Gondolkodjunk el Ellen White következő állításán: „Csak azért késlekedik ilyen hosszan az Úr, mert nem akarja elpusztítani a népét.” Mit mond önnek ez a mondat Istennek egyházához fűződő szeretetéről? Mit árul el a mi szeretetünkről a Mindenható iránt?

NEGYEDIK FEJEZET

AMIKOR AZ EGYHÁZ ELHÁRÍTOTTA A LELKET 1844-ben az adventhívők még nem álltak készen a bibliai szombat igazságának hirdetésére, amit pedig a harmadik angyal üzenete vált ki. Mindazonáltal az Úr további – többéves – beható Biblia-tanulmányozásra serkentette csalódott maradék népét. Ez segített belátni tévedéseiket, és még teljesebben megérteni küldetésük mibenlétét. Jóllehet a korai hívők boldogan vetették bele magukat a dogmatikai értelmezésekbe, nem figyeltek oda Jézusra ugyanolyan buzgósággal és céltudatosan, mint ami az 1843–1844-es események kapcsán jellemezte őket. Feltételezett filadelfiai (hithű, odaszánt, missziós beállítottságú) jellemvonásaik tulajdonképpen laodiceaivá változtak. Amikor végre felfedezték valódi állapotukat, Isten igyekezett őket bűnbánatra indítani, kérte, vegyenek „tűzben megpróbált aranyat”, „fehér ruhákat”, sőt, még „szemgyógyító írt” is, hogy lássák azt, amit Ő (Jel 3:18–19). Az első tárgy a „hit és a szeretet egységét” jelképezi, a második „Krisztus igazságát”, míg a harmadik a Szentlélek kenetét a helyes lelki ítélőképesség elnyerésére. 1 Sajnos most sem sikerült ezeket az ajándékokat teljességgel a magukévá tenniük, mert „sokan szem elől tévesztették az üzenet értelmét”, amikor túl hamar feladták a munkát, amit pedig az Úr már elkezdett a szívükben. Így tehát a harmadik angyal nem kiálthatta ki üzenetét a világnak, mert az egyházban még mindig hiányzott a mély bűnbánat lelkülete.

66

ÍGÉRET

Pál egyértelműen kifejti, hogy a bűnbánatra jutás egyedüli módja, ha sok időt töltünk „Isten jósága” szemlélésével (Rm 2:4). Immár azzal próbált hatni az Úr maradék népe lelkére, hogy rámutatva Jézus jellemére és igaz voltára, megláttatta velük bűneiket és bűnbánatra szorultságukat.

A hit általi megigazulás üzenete Nem sokkal James White halála előtt az Úr megjövendölte, hogy az egyházban változások mennek majd végbe. James néhány korai úttörővel együtt az egész életét az egyház szolgálatára szentelte. Munkájukat elvégezték, az intézményeket felépítették. Mindez olyannyira nagy értéket képviselt számukra, hogy James kijelentette: „szívesebben meghalna”, semmint hogy ezeket rossz kezekben lássa”.2 Miután elhunyt, Isten erőt adott a feleségének a kitartáshoz, „azzal az üzenettel, hogy egy új elemet épít ebbe a műbe, ami eddig még ismeretlen volt előttük”.3 De vajon mi számít újnak az Úr fiatal adventista egyházának? Jóllehet a hit általi megigazulás tanítása a harmadik angyal üzenetével összefüggésben nem igazán jelentett újat a Hetednapi Adventista Egyház számára, az angyal azonban kifejtette Ellen White előtt, hogy „még azok közül is, akik állításuk szerint hisznek benne”, csak kevesen értik valójában.4 Hogy miben állt ez az üzenet? A prófétanő szeretettel így emlékezett rá vissza: „Az Úr nagy kegyelmében igen értékes üzenetet küldött népének Waggoner és Jones testvér által. Eszerint mutassuk be világosabban a felemeltetett Üdvözítőt a világ előtt, nevezetesen az egész Föld bűneiért hozott áldozatot. Elénk tárja a megigazulást hit által a Kezesben. Meghívja az embereket, hogy fogadják be Krisztust és az Ő igazságát, szentségét, aminek bizonyítéka az engedelmesség Isten minden parancsolata iránt. Jézust sokan szemük elől tévesztették. Szükséges, hogy tekintetünk isteni Személyére szegeződjön, érdemeire, az emberi család iránt érzett változatlan szeretetére. […] Az Úr parancsa, hogy ezt az üzenetet juttassuk el a világnak. Ez a harma-

4. AMIKOR AZ EGYHÁZ ELHÁRÍTOTTA A LELKET

67

dik angyal felhívása, hirdessétek harsányan, és akkor majd Lelkének nagymértékű kiárasztása kíséri.”5 Az akkori egyházban túlságosan kevéssé volt jelen a Szentlélek és a Mindenható ereje, és túl nagy hangsúlyt fektettek Isten törvényére, ami azonban nem változtatta meg a szíveket. A harmadik angyal üzenetét „nem suttogva, hanem hangos kiáltással”6 kellett volna hirdetniük. 1926-ban a Generálkonferencia egykori elnöke, Arthur Daniells kiadta az első átfogó tanulmányt ebben a témában, amelynek elkészítésekor személyes ismereteire és az 1888-as ülésen a saját maga által szerzett tapasztalatokra támaszkodott. Megvallotta benne, hogy a közösség szíve vakká és restté vált.7 Mivel az egyház szem elől tévesztette a bűn valódi természetét, képtelen volt felismerni igazi helyzetét, valójában laodiceai állapotát. Az 1888-as generálkonferenciai ülésen olyan nagy hangsúlyt kapott a hit általi megigazulás kérdése, hogy számos teológus és történész is figyelmet szentelt ennek a vízválasztó eseménynek az adventista egyházban, hiszen „egyediségében és jelentőségében messze felülmúlt minden más értekezletet”. Krisztust olyan magasra emelték, „mint történelmünk folyamán még soha azelőtt”.8 Az akkori egyházban mindenütt a siker jeleit lehetett felfedezni. Huszonöt évvel azelőtti megalakulásához képest 646 százalékos növekedést ért el. A kései 1870-es évektől kezdve és végig az 1880-as években is példátlan fejlődést mutatott a külmisszió tekintetében, valamint az oktatási és egészségügyi intézmények létesítése kapcsán. Lelkészei olyan jártasságra tettek szert a felekezetet megkülönböztető adventista tantételek megvédésében, „hogy igen nehéz dolognak számított egy adventistát ilyen vitában legyőzni”. Az adventisták tehát „dogmatistákká” váltak.9 Mindez önelégültséghez vezetett, ami pedig kikövezte az utat a langymeleg lelkület számára. Ez volt a legfontosabb üzenet, amelyben a maradék egyház valaha is részesült. Tagjai vallották „Jézus hitének” és „Isten

68

ÍGÉRET

parancsolatainak” párhuzamos igazságát (Jel 14:12). Az volt a baj, hogy mindez csupán az értelem szintjén működött. Krisztusnak a bűnösök iránti túláradó szeretete és az érdekükben végzett szolgálat már messze nem valósult meg a személyes, gyakorlati síkon is. Az egyház tehát a pontos igazságot tanította, míg tagjai nem sok tapasztalattal rendelkeztek annak jellemformáló erejéről. Szükségük volt arra, hogy megfelelő keretbe helyezzék ezt a két igazságot. Angyali vezetője így magyarázta ezt Ellen White-nak: „Még sok világosság várat magára Isten törvényével és a megigazulás evangéliumával kapcsolatban. Ha ennek az üzenetnek megértik valódi jellegét, és Lélekben hirdetik, megvilágítja majd a Földet a maga dicsőségével, […] oly erő[vel], amely az igazság Napjának sugarait küldi az élet minden ösvényére.”10 Csupán két hónappal a minneapolisi konferencia kezdete előtt Ellen White levelet küldött az egyházi vezetőknek, amely többek között az alábbi sorokat tartalmazta: „Meg vagyunk győződve arról, hogy ez az [előttünk álló] összejövetel a legfontosabb találkozó lesz, amelyen valaha is részt vettünk. […] Minden önző érdekeltséget félre kell tennünk, és könyörögjenek önök is Istenhez, hogy Szentlelke alászálljon önökre, amint tette ezt a tanítványokkal is, amikor pünkösd napján egybegyülekeztek.”11 Őszinte szívvel arra számított, hogy a Lélek még abban az évben és azon a helyen elkezdi kiárasztani rájuk a késői eső erejét. A Minneapolisban töltött második napon kora reggel így szólt a konferencia résztvevőihez: „Ha valaha szükségünk volt a Szentlélek jelenlétére, ha valamikor is fontos volt, hogy hirdessük a Lélek erejét, akkor ez most van. […] Ha igényeljük, már itt ezen a találkozón részesülhetünk a Szentlélek keresztségében. […] Kezdjünk


69

el könyörögni azonnal, és ne várjuk meg a konferencia félidejét sem. Akarjuk Isten Lelkét itt és most; szükségünk van rá, és arra vágyunk, hogy jelenléte megnyilvánuljon jellemünkben is. Igényeljük most Isten erejét, és kérjük, hogy világossága hassa át a szívünket!”12

Felhívás Jézus dicsőítésére Már évekkel 1888 előtt Ellen White többször is lelki megújulásra buzdította az egyházat oly módon, hogy Jézus szolgálatát és jellemét helyezte figyelmük középpontjába. A következőket írta 1879-ben: „Csodálatos lehetőségek vesznek el azáltal, hogy gondosan kidolgozott tanulmányokat állítunk össze, amelyek önmagunkat helyezik előtérbe, ahelyett, hogy a Megváltót magasztalnánk. Az igazság elmélete az élettel teli istenfélelem nélkül képtelen száműzni a lelket beborító morális sötétséget. […] Hiányzik Isten Lelkének ereje.”13 1880-ban kifejezte abbéli vágyát is, hogy a lelkészek többet időzzenek a Krisztus keresztjéről való gondolatoknál, és „közben saját szívük is megenyhül, és szelídebbé válik a Megváltó páratlan szeretete láttán, amely erre a végtelenül nagy áldozatra sarkallta Őt”.14 Az évek csak peregtek egymás után, miközben Ellen White egyre gyakrabban kérlelte az egyházat, „tekintsen úgy Jézusra”, mint a mindent átható és elvakító laodiceanizmus ellenszerére. Végül 1887 márciusában megírta jól ismert, általános érvényű felhívását, amelyre már korábban is utaltam: „Népünknek a szentségben való megújulásra van a legnagyobb és legégetőbb szüksége. Az erre való törekvést kell elsődleges munkánknak tekintenünk! Komoly igyekezetre van szükség az Úr áldásának elnyeréséhez. Nem azért van ez így, mintha az Úr nem lenne készséges ránk árasztani áldását, hanem mert készületlenek vagyunk annak elfogadására.

70

ÍGÉRET

Mennyei Atyánk nagyobb készséggel adja Szentlelkét az azt kérőknek, mint amilyennel földi szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek. Viszont a mi feladatunk, hogy bűnvallomás, alázat, bűnbánat és komoly ima által eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, amelyek mellett Isten áldásaiban részesülhetünk. A megújulásra egyedül imára jövő válaszként számíthatunk.”15 Ellen White felismerte, hogy „az erő és siker akadályai sokkal nagyobbak magában az egyházban, mint a világban”, és felszólította testvéreit, „egyesüljenek küzdő, kitartó imában”. Határozottan kijelentette: Sátán attól fél a leginkább, „hogy Isten népe minden akadályt eltávolít az útból, ezáltal az Úr kitöltheti Lelkét a most még lankadó és bűnös gyülekezetre. Ha Sátánon állna, akkor az idők végéig egyetlen ébredés sem történne.” Végül hatalmas pátosszal a következőket jegyezte le: „Komoly önvizsgálatot kellene tartani! Egyesült és kitartó imádkozásra, valamint hit által az Isten ígéreteire való hivatkozásra van szükség. Ne a testünkre öltsünk gyászruhát, mint a régi időkben, hanem lelkünket alázzuk meg mélységesen! […] Testvéreim! Meg akarjátok szomorítani a Szentlelket, hogy eltávozzon tőletek? Ki akarjátok zárni az áldott Megváltót, mert nem vagytok felkészülve az Ő jelenlétére?? Veszni hagyjátok a lelkeket az igazság ismerete nélkül, mert jobban szeretitek kényelmeteket, mint azt a terhet hordozni értük, melyet Jézus viselt értetek? Ébredjünk fel az álmunkból!”16

A késői eső kezdete Ez az üzenet hivatott jelezni a késői eső kezdetét. „A harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus, a mi bűnbocsátó Megváltónk igazságosságának kinyilatkoztatásával” – írta 1892-ben Ellen White, majd hozzátette: „Ez ama angyal világosságának kezdete, akinek dicsősége be fogja tölteni az egész Földet.”17 E tényt 1886-ban tárta fel előtte kísérő angyala,


71

ő pedig beleszőtte egyik üzenetébe, amelyet az 1888-as Generálkonferencián egybegyűlteknek adott át: „Még sok világosság várat magára Isten törvényével és a megigazulás evangéliumával kapcsolatban. Ha ennek az üzenetnek megértik valódi jellegét, majd Lélekben hirdetik, megvilágítja a Földet a maga dicsőségével.” Míg az 1888-as esztendő a késői eső áradásának kezdetét jelentette, a vége még váratott magára. „A harmadik angyal befejező művét olyan erő kíséri majd, amely az igazság Napjának sugarait küldi az élet minden ösvényére. Döntések születnek Isten, mint legfőbb irányító mellett; és úgy tekintenek törvényére, mint kormányzásának zsinórmértékére.”18 Erre még később bővebben ki fogok térni. A lényeg, hogy az Úr új feladatot helyezett az egyház elé. A Mindenható évszázadokon keresztül azon munkálkodott, hogy helyreállítsa azon elvetett bibliai igazságok érvényességét, amelyeket az utolsó apostol halála óta szem elől tévesztettek. Végül életre hívta a Szentírás próféciájának maradékát (Jel 10. fejezete), közösséget nevelt azzal az egyértelmű céllal, hogy felkészítse a világot Krisztus eljövetelére. Újra a valóságnak megfelelően hirdették a szombat igazságát, a lélek halhatatlanságának elvetését, Jézus második adventje körülményeit, a szentélyszolgálatot és a vizsgálati ítéletet, Isten parancsolatainak érvényes voltát, valamint a test templomáról való gondoskodás felelősségét. A pusztulásba rohanó világ így bepillantást nyert Isten művébe, és megismerhette igazi jellemét. Csakúgy, mint a száműzetésből hazatérő zsidó nép maradéka, a hetednapi adventisták is elvesztették lényeglátásukat. Látószögükből kikerült Jézus, épp úgy, mint a zsidóknak a Messiás. Ugyanúgy, ahogy a zsidókat büszkeség töltötte el Isten törvényének megértése és annak kapcsán, hogy szilárdan eltökélték, soha többé nem engedik magukat becsapni, és nem követnek pogány

72

ÍGÉRET

istenségeket, az adventisták lelkét is betöltötte a törvény, amiből azonban hiányzott az Úr szerető szíve. Ez pedig oda vezetett, hogy egyre inkább elzárkóztak a Lélek befolyása és vezetése elől.

A Szentlélek elhárítása A jelenlévők nagy része elvetette azon hírnökök üzenetét, akiket az Úr 1888-ban eszközül használt, hogy az Üdvözítő szemlélése által megújulást hozzanak. Egyesek attól tartottak, hogy ha a keresztet helyezik figyelmük középpontjába, azzal elterelődik a hangsúly az őket, mint prófétai mozgalmat megkülönböztető jegyekről. Az idősebb vezető testvérek azzal védekeztek, hogy ez semmiképp sem lehet „új világosság”, hisz ők még emlékeztek azokra az esztendőkre, amelyek során megtapasztalták a Krisztusban gyökerező örömöt, ami történetesen elvezetett az 1844-es eseményekhez. Még évekkel ezután is akadtak olyanok, akik a hit általi megigazulás hangsúlyozását nem vélték többnek a protestáns tanítás egyik főbb pontjánál. 19 Ám ez az üzenet sokkal többet jelentett a protestáns dogmatika fő irányvonalánál. Amint azt Kenneth Wood, az Adventist Review egykori szerkesztője szavakba öntötte: „Az 1888-as üzenet megkülönböztetett mondanivalóval bírt, és sokkal többet nyújtott, mint Luther »hit általi igazulásról« szóló örömhíre. Rendkívül erős eszkatológiai, világvégi hangsúllyal bírt. Feladata, hogy egy népet megtérésre készítsen fel Krisztus második eljövetelének napjára. Felhívta a figyelmünket a mennyei szentélyre is. Kiemelte a Fiú emberi voltát, és Jézust nem csupán Megváltónkként, hanem példaként is elénk állította – mint olyan Valakit, aki a hit útját járta, és megmutatta számunkra, hogyan élhetjük mi is ugyanígy az életünket.”20 Hatalmasabb jelentőséggel bírt, mint azt akkor bárki is képzelte: Krisztus, a mi Igazságunk üzenete volt a harmadik angyal üzenete, amely ha „hangosan hirdetjük”, elhozza a „Szentlélek erejének” késői esőjét.21


73

A felhívás általános elutasítása oda vezetett, hogy az akkori vezetőségünk elhárította magától Isten Lelkének befolyását! Sátán jól okoskodott, tudván, ha az emberek elfogadják Isten nekik szánt, ám ki nem érdemelt ajándékát eme üzenet formájában, az „hatalmának elvesztését jelenti”.22 1896-ban Ellen White kiábrándultan nyilatkozott az ilyen emberi reakcióról: „Isten azt szeretné, ha teremtményei megértenék az Ő dicsőséges Fiának munkáját, vagyis hogy életét adta a világ megváltásáért. […] Ennek az igazságnak az elfogadására, valamint az előre kialakított vélemények feladására való hajthatatlanság mutatkozott meg Minneapolisban az Úr küldöttei – E. J. Waggoner és A. T. Jones – ellenzőinek körében. Az ellenszegülés szítása révén Sátán sikerrel járt abban, hogy népünktől nagymértékben elzárja a Szentlélek különös erejét, melyben az Úr részesíteni kívánta őket. Az ellenség megakadályozta őket annak megszerzésében, ami felruházhatta volna őket azzal a képességgel, hogy elvigyék az igazságot a világnak, mint ahogy az apostolok tették pünkösd napját követően.”23 Elutasították azt a világosságot, amelynek dicsőségével az egész világba fényt kellett volna vinniük, és ami saját testvéreink hozzáállása miatt jelentős mértékben megvonatott a világtól.” Ez a kijelentés minden olvasóból megdöbbenést kell, hogy kiváltson. Az üzenettel szembeni ellenállás a Lélek erejének blokkolását eredményezte, amelynek pedig el kellett volna vinnie az evangéliumot az egész világ részére! Ellen White nem tehetett mást, imádkozásra szólította fel testvéreit, hogy az Úr adjon „még néhány év kegyelmi időt”.24 A Mindenható pedig eleget tett kérésének. Még rengeteg tennivaló állt előttük, legfőképp Isten népének szívében, hogy meglássák végre Jézus szeretetének csodálatos voltát, és mindent az Ő szent kezébe tegyenek le. 1892-ben White testvérnő külföldön munkálkodó

74

ÍGÉRET

misszionáriusokat szólított meg, mondván: „Előre, mindig előre! A menny angyalai járnak majd előttünk, hogy az utat előkészítsék számunkra.”25 Három évvel később még mindig azt fájlalta, hogy az egyház a jövőben számít a Szentlélek kiáradására, pedig abban a kiváltságban részesült, hogy már akkor megkaphatta volna.26 1900-ban a következőket írta: „Mintha már csak pillanatnyi idő lenne, mégsincs általános háború.”27 Ami ezután történt, rávilágít arra, mit akart Isten elvégezni az egyházban és a világban egyaránt. HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Bizonyságtételek, II, 36.; Ellen G. White: Krisztus példázatai, 212.; Ellen G. White: Counsels to Writers and Editors,174–175. 2. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, I, 65. 3. 1888 Materials, 540. Évekkel később Ellen White összekapcsolta ezt a kinyilatkoztatást azzal az üzenettel, amit Jones és Waggoner közvetített az 1888-as minneapolisi konferencián. A témát alaposan tanulmányozni kívánók számára: Ron Duffield: The Return of the Latter Rain: A Historical Review of Seventh-day Adventist History from 1844 to 1891, 2010. 4. 1888 Materials, 165. 5. Ellen G. White: Bizonyságtételek a prédikátorok részére, 34. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 6. Ellen G. White: Bizonyságtételek, V, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 2001, 182. 7. Krisztus a mi igazságunk. 1888-as üzenet, Ellen G. White írásai alapján összeállította: A. G. Daniells, Advent kiadás, előszó, 4. 8. LeRoy Edwin Froom: Movement of Destiny, Review and Herald, Washington, D.C., 1971, 187. 9. I. m., 182. 10. 1888 Materials, 165. 11. I. m., 38, 40. 12. I. m., 72–73. 13. Ellen G. White: Bizonyságtételek, IV, 313–314. 14. I. m., 374–375. 15. Review and Herald, 1887. március 22. A teljes felhívás a Szemelvények I. kötetében is megtalálható, 115–120.


75

16. I. m. 17. Review and Herald, 1892. november 22. 18. 1888 Materials, 166. 19. Például L. H. Christian: „Egyesekben felmerülhet a kérdés: Miben állt a hit általi megigazulás e tanítása, amely a nagy 1888-as adventista megújulás fő mozgatórugóját képezte, amint azt White asszony és mások is tanították és hangsúlyozták? Ugyanaz a tanítás volt, mint amit Luther, Wesley és Istennek még sok más szolgája is hirdetett.” The Fruitage of Spiritual Gifts, 239. Lásd még: Froom: Movement, 605–612. 20. Editor’s Viewpoint, In: Review and Herald, 1976. november 18., 2. 21. Manuscript 16, 1900.; W. W. Prescott részére, 1900. február 17. Lásd még: The Seventh-day Adventist Bible Commentary, VII, 980. 22. Ellen G. White: Az evangélium szolgái, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1999, 101. 23. Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I, Advent Kiadó, Budapest, 1999, 222. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) A kijelentés túlnyomó része 1896-ban íródott; az első mondat 1890-ben került lejegyzésre. 24. Ellen G. White: Bizonyságtételek, V, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 2001, 505–510. A témát a küszöbön álló Nemzeti Vasárnaptörvény szolgáltatta, amelyet 1888-ban vitattak meg a Kongresszusban. 25. Ellen G. White: Az evangélium szolgái, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1999, 290. 26. Review and Herald, 1895. március 19., 14. bekezdés. 27. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, VI, kiadja: Egervári Dezső, Anglia, 20042, 9.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Minek a kapcsán jelentette ki Isten, hogy „új” üzenet lesz az egyházban James White halála után? Miért számított ez az üzenet „újnak”? 2. Vajon mi lehetett az oka, hogy az egyház szem elől tévesztette Jézust? Ma a helyi gyülekezetünkben hogyan állunk e tekintetben? 3. Mit gondol, mit jelent „Krisztus dicsőítése”?

76

ÍGÉRET

4. Olvassa el újra az 1887. márciusi jól ismert kijelentést arról, hogy mindenekelőtt a szentségben való megújulásra van a legnagyobb szükségünk. Gondolkodjunk el és beszélgessünk a felhívás minden eleméről. Mit kellene tenni annak érdekében, hogy ez az ön gyülekezetében is megvalósulhasson? 5. Mit jelent a gyakorlatban megvallani bűneinket, megalázni magunkat, bűnbánatot tartani és őszinte szívvel imádkozni? 6. Miért érezhették az idősebb vezető testvérek, hogy nem Jézus középpontba állítására van szüksége az egyháznak? 7. Hogyan lehetséges, hogy az 1888-as minneapolisi ülésen a vezetőség „kizárta” a Szentlelket? 8. Mi történhetett volna, ha 1888-ban az egész egyház elfogadja a hit általi megigazulás üzenetét?

ÖTÖDIK FEJEZET

A MEGÚJULÁS ÉS A REFORMÁCIÓ KORSZAKA A minneapolisi találkozó utolsó napján Ellen White még egyszer szólt az egyház vezetőségéhez: „A végéhez közeledik a találkozó, és egyetlenegy vallomás sem született; egyetlen alkalom sem volt, amikor beengedtük volna a Szentlelket.” E keserű feddést afféle beletörődés, majd reménysugár követte. „Ha a lelkészek nem fogadják be a világosságot, adok a közösségnek egy esélyt, talán ők készségesebbek lesznek.”1 Alkalmam nyílt elolvasni, mi minden történt az egyház életében azokban a viharos esztendőkben; gondolom, az ön szívét is fájdalom és undor járja át. Mi ütött belénk? Miért nem vagyunk képesek hallgatni a Szentlélek szavára, amikor arra kérlel, sürget, könyörög, hogy béküljünk meg Istennel? Kinek képzeljük magunkat, hogy elhárítjuk magunktól az élet hangját – az egyedüli csatornát, amelynek révén bármelyikünk is egyáltalán megértheti, mit jelent a „bővölködő élet”, amelyet maga Jézus ígért meg nekünk! Ó, midőn felfedezem azt a rengeteg helyzetet a saját életemben, amikor semmibe vettem Isten hangját, csak hogy hódolhassak saját kívánságaimnak, lelkemben sírok, de nem csupán azért, mert figyelmen kívül hagytam szerető Megváltóm tanácsát, hanem mert egyúttal meg is vetettem azt. Ő azt akarja, hogy boldog legyek, a legjobbat kívánja nekem. Minden vágya az én jólétem, s hogy amire mindannyian teremtettünk: teljes életem legyen az Úrban, és Isten képére alkotottságunkban gyermekként élvezzem is azt.

78

ÍGÉRET

Mi azonban ehelyett folyton csak az idegen bálványok szirénhangjára figyelünk. Az Úr azonban nem mondott le rólunk. Ő nem mondott le az egyházról sem 1888-ban.

Futótűzszerű újjáéledések Ellen White A. T. Jones-szal és E. J. Waggonerrel együtt hozzálátott, hogy megossza Jézus szeretetét és igazságát az egyház többi tagjával. Lelkészértekezletekre jártak, gyülekezeteket és iskolákat látogattak meg. A következő nyáron már számos tábori találkozón is részt vettek. Mindenütt sikerült egyéneket meggyőzniük, ám csakis hatalmas küzdelmek árán. Az ellenállást Uriah Smith és más vezetők részéről tapasztalták, akik ekkorra már egyáltalán nem szívlelték Waggoner és Jones gyors felemelkedését az egyházban, sőt, támogatása miatt kételkedtek Ellen White bölcsességében is. A kezdeti nyílt ellenszegülés dacára a testvérek végül mégis belátták, hogy érdemes meghallgatniuk ezt az üzenetet.2 A Battle Creek-i Főiskola imahetén közvetített üzenet „nem csupán Isten parancsolatait jelenti – amely egyébként a harmadik angyal üzenetének részét képezi –, hanem a Jézus hitét [is], ami többet foglal magában, mint ahogyan azt a legtöbben gondolják”.3 A „hetet” december 15-től 22-ig tervezték, ám ehelyett egy egész hónapig is eltartott, mert akkora erővel ragadta meg azokat a fiatal felnőtteket Isten szeretetének üzenete. Ám az események hatását az egész városban érezni lehetett az adventisták között: a szanatóriumban, a kiadóban és a Dime Tabernacle Gyülekezetben. Egy nap miután beszédet tartott a hallgatóknak, W. W. Prescott, a főiskola igazgatója (egykor az üzenetet ellenzők táborát erősítette), „felállt és próbált volna megszólalni, de a szíve túlcsordult az érzelmektől. Ott állt öt teljes percen keresztül a néma csöndben és csak zokogott. Amikor végre beszélni tudott, csak annyit mondott: »Örülök, hogy keresztény lehetek.« […] Úgy tűnt, az Úr Lelke megtörte a szívét.” Aznap valamivel később Ellen White beszélt a Tabernacle Gyülekezetben összegyűltek

5. A MEGÚJULÁS ÉS A REFORMÁCIÓ KORSZAKA

79

előtt, „és többen csodálatos bizonyságát adták annak, hogy az Úr megbocsátotta bűneiket, és új szívvel ajándékozta meg őket”.4 Az emberek változni kezdtek, és az újjáéledést reformáció követte. Egyeseket meggyőzte a lelkiismeretük, és onnantól kezdve hűségesen fizették a tizedet, adtak felajánlásokat, mások elrendezték nézeteltéréseiket. Kézzelfogható változások követték Isten bűnösök iránti szeretetének megnyilvánulását. Ellen White így kiáltott fel: „Ó, milyen más lett a légkör a négy héttel ezelőttihez képest! Jézus valóban jelen volt!”5 A következő újjáéledés a Massachusetts állambeli Dél-Lancasterben történt, a Dél-Lancasteri Akadémián, amit később Atlantic Union Főiskolaként ismerhettünk. Mint egyéb helyeken, a döntő tényezők itt is a laodiceai állapotunkra vonatkozó Krisztus-központú üzenetek, a sok imádság és bizonyságtevés voltak – ideértve a bűnvallomást és a bűnbánatot is. Isten Lelke most akadálytalanul munkálkodhatott, mivel ezek a létfontosságú dolgok a helyükre kerültek. Ellen White tanúságtétele hűen számol be az azokat a napokat jellemző történésekről: „Még sohasem voltam tanúja ilyen alapos megújító munkának, amely mentes maradt minden oda nem illő felhajtástól. Nem tapasztaltam semmi sürgetést, semmi győzködést. Senkit nem hívtak előre, de mindenki egyértelműen komolyan vette, hogy Krisztus nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösök megtéréséért. A becsületes szívűek készen álltak megvallani vétkeiket, és amennyire tőlük tellett, gyümölcsöt teremni Isten országának bűnbánat és helyreállítás által. Úgy tűnt, magát a mennyei légkört szívhatjuk magunkba. Valóban angyalok jártak közöttünk. Péntek este ötkor kezdődött a közös istentisztelet, és csak kilenckor hagytuk abba. Nem vesztegettük az időt; mindenkinek élő bizonysággal szolgált. Téma volt bőven, ha lehetett volna, még órákon át beszélgetünk, de jobbnak véltük akkor lezárni az alkalmat. Aznap éjjel csaknem hajnalhasadtáig képtelen voltam elaludni. Az Úr meglátogatta népét.”6

80

ÍGÉRET

Ilyen hatalommal munkálkodik a Lélek a szívünkben, ha Jézust, mint személyes Megváltónkat helyezzük az első helyre az életünkben. Isten mindezt eltervezte már az egyházában, ám nem sokkal később rendkívül negatív fordulat következett. Ellen White-ot felkérték, hagyja el az Egyesült Államokat, és Ausztráliában lásson neki egy teljesen új munkának. Egyesek Isten kulcsfontosságú hívei közül, mint például Jones és Waggoner, elbátortalanodtak, és mivel nem adták át gyengeségeiket az Úrnak, végül elhagyták az egyházat. Mások A. F. Ballengerhez és a szent test mozgalmának vezetőihez hasonlóan szélsőségesen magyarázták az üzenetet, amit a „Fogadd be a Szentlelket!” jelszóval hirdettek. A Review and Herald kiadóépülete, valamint a Battle Creek-i Szanatórium porig égett, végzetük épp a sikereikre vezethető vissza. Nem sokkal ezután dr. Kellogg szégyenszemre kilépett az egyházból, miután megírt egy olyan könyvet, amelyet át- meg átszőttek a – ma úgy neveznénk – New Age-es elképzelések. Úgy tűnt, Istennek az egyházban lévő minden főbb eszköze vereséget szenvedett vagy érdeklődését vesztette.7 Ám az Úr nemcsak maradék egyházának az Istene. Éppúgy érdekli a pusztulásába rohanó világ sorsa is. Mindenkinek készséggel adja Lelkét, aki arra törekszik, hogy eltökélten változtasson az életén. Így történhetett, hogy 200 éven belül a legnagyobb, világméretű újjáéledés – „az eddig ismertek közül a leginkább figyelemre méltó”8 – 1904-ben Walesben kezdődött el.

Az utolsó világszéles megújulás A walesi újjáéledés egy világszéles ébredés globális csúcspontját jelentette, kihangsúlyozva a „Lélekkel betöltekezett életként”, illetve a „dicsőséges életként” ismertté vált szemléletet, amely a lényeget a megszentelődésben határozta meg. E szentségmozgalom őszinte keresztények kezdeményezésére alakult, akik belefásultak már a törvényeskedő, száraz, intellektuális vallásba, igen hasonlót átélvén a hetednapi adventisták 1870-es


81

és ’80-as évekbeli tapasztalataihoz. E mozgalom legnagyobb befolyással bíró támogatója az úgynevezett Keswick-konferencia évenként megszervezett Biblia-értekezlete volt, amelyet évtizedeken át rendeztek Angliában, és ez a szokás bőven átnyúlt a XX. századba is. A „gyakorlati szentség elősegítése” végett alapították. Ennek amerikai megfelelőjeként alakult a Northfieldi Biblia-konferencia Dwight L. Moody égisze alatt. 1902-ben a Keswick-konferencia résztvevői életre hívtak egy imakört, és elkötelezték magukat, hogy a világszéles megújulásért imádkoznak.9 1904-ben az újjáéledés el is kezdődött egy Evan Roberts nevű főiskolai hallgató révén, akinek a jelszava a következő lett: „Fordítsd az egyház szívét Istenhez, és mentsd meg a világot!” Hasonlóan az előző, 1857–59-es megújuláshoz, ebben a mozgalomban is főként laikus hívők tevékenykedtek. Egyszerűséggel és a Lélek gyökeres változásokra buzdító kenetével Roberts társaival együtt városról városra járt Wales egész területén, és mindenütt ugyanazt az alapvető, egyenes üzenetet képviselték: 1) Valamennyi ismert bűnödet valld meg Istennek, és hozz helyre minden sértést és kárt, amit másoknak okoztál! 2) Hagyj fel minden kétes szokásoddal! 3) Minden tekintetben engedelmeskedj a Léleknek! 4) Valld meg Krisztusba vetett hitedet nyilvánosan is!10 Ennek hatására az emberek – titokzatos módon azon nyomban – megtört szívvel bánták meg bűneiket. Isten Lelke egy csapásra „meghódította” Walest. Öt hónap alatt félmillió ember vette fel a kereszténységet! Kocsmák mentek tönkre a vendégek hiánya miatt. Házasságon kívüli terhességről gyakorlatilag nem is lehetett hallani. A bírók lefolytatandó perek híján munka nélkül maradtak – megszűntek ugyanis a rablások, a betörések, az erőszakos cselekmények, a gyilkosságok és a sikkasztások egyaránt. A bűnözés egyszerűen leállt. A helyi tanácstestületek sürgősségi találkozókat szerveztek annak eldöntésére, mihez kezdjenek akkora rendőrállománnyal, amelynek hirtelenjében semmi dolga nem akadt! Egyesek feltalálták magukat, és ahelyett, hogy focimeccseken

82

ÍGÉRET

vagy éjszakai bárokban járőröztek volna, egyházi kórusokban kezdtek énekelni. Olyan sok szénbányász adta át életét Jézusnak, és hagyott fel a káromkodással, hogy a bányákban használt lovak teljesítménye lecsökkent: már nem értették az új vezényszavakat!11 Az újjáéledés minden angol nyelvű országban elterjedt, beleértve még az afrikai gyarmatokat is, továbbá Észak- és KözépEurópában, Indiában, Japánban, Kínában, Koreában, Indonéziában, valamint Latin-Amerikában. Hatása talán túlszárnyalta a történelem során minden addig ismert megújulásét. Walesben minden tizedik lakos megtért, Japánban pedig 1910-re megduplázódott a keresztények száma. Indiában a keresztény népesség az 1905-ös és 1906-os esztendőben 70 százalékkal gyarapodott. Latin-Amerikában 180 százalékos növekedést tapasztaltak 1903 és 1910 között, míg az Egyesült Államokban a Metodista Egyház 35.000 taggal bővült évente; a déli baptisták egyetlen év leforgása alatt 25 százalékos növekedést értek el; a presbiteriánusok pedig 1905-öt „az evangelizálás leginkább figyelemre méltó évének” nevezték. 12 Bár közvetlenül nem vettek benne részt, még a hetednapi adventisták is szokatlan létszámemelkedést könyvelhettek el a Lélek globális kiáradása révén. Az újjáéledés a városokat érintette a legnagyobb mértékben, és Ellen White épp arra buzdította folyamatosan az adventista vezetőséget, hogy ezekre a helyekre összpontosítsák erőiket. Talán Isten készítette elő a világot, hogy maradék népe a Szentlélek erejével hirdethesse az utolsó figyelmeztetést a második advent előtt. 1904-ben Ellen White így kérlelte hittestvéreit: „Miért nem éhezzük és szomjazzuk a Lélek ajándékát? Hiszen ezen az úton nyerhetünk erőt. Miért nem beszélünk róla, imádkozunk érte és hirdetjük?” Az összes lelkészt buzdította a Lélek keresztségéért való imádkozásra, és szorgalmazta, hogy „jöjjenek össze csoportok,


83

könyörögjenek” segítségért és bölcsességért, mert csak így folytathatták az Úrtól kapott küldetésüket a világban. „Minden keresztény előjoga nem csak várni, de siettetni Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét.” Meggyőződéssel vallotta, hogy Isten nagyon gyorsan be tudja fejezni a művét. „Az aratás hamar beérne, és Krisztus eljönne betakarítani az értékes gabonát. […] [Ezért] könyörögjetek a Szentlélekért. Isten minden ígéretét teljesíti. Bibliával a kézben mondjátok: Megteszem, amit mondtál. Hivatkozom ígéretedre: »Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.« Krisztus kijelentette: »Amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek.« »Akármit kértek majd az én nevemben, én megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.« (Mt 7:7; Mk 11:24; Jn 14:13)”14 Ha az Úr képes ezt megtenni ebben a világban olyan emberek felhasználásával, akik a maradékhoz képest jelentősen kevesebb tudással rendelkeznek róla, jelleméről és terveiről, mi mindent érhetett volna el a teljesen neki szentelt életű hetednapi adventistákkal?

Meddig még? Be kell vallanunk, hogy a Hetednapi Adventista Egyház története telis-tele van kihagyott lehetőségekkel, amelyeket pedig ha megragadunk, a különleges késői esővel kiáradó Szentlélek olyan munkát végezhetett volna a szívekben, amivel elkészíthette volna az utat a teljes világméretű evangelizációra. Ennek oka nem feltétlenül abban keresendő, hogy egykor az egyház nyílt lázadás során szembefordult az Úrral. Sok a hűséges, lelkiismeretes hívő. Ám gyakran kerülünk mellékvágányra, és engedjük a „kisebb dolgoknak”, hogy fontosabbá váljanak, mint a „legégetőbb szükségünk”. Általánosságban véve egységes népként vonakodtunk mindenünket átadni neki, pedig jellemformálódásunk tükrözhetné Krisztus jellemét

84

ÍGÉRET

abban az időben, amikor éppen az lesz megpróbáltatásoknak kitéve. 1903 januárjában az Úr szolgája lejegyzett valamit, amin Isten minden gyermekének alaposan el kellene gondolkoznia. Az 1901-es generálkonferenciai ülés találkozóját írta le, amelyen a megbeszélés a Szentlélek kiáradásáról folyt. Buzgón imádkoztak, és „a Lélek jelenléte ütötte rá pecsétjét az összejövetelre. A Szentlélek mélyen szántott, és néhány jelenlevő sírt.” Vezető beosztású testvérek kezdték meg a sort, vallották meg először bűneiket és ellenséges érzelmeiket kollégáik felé. Egyikük felidézte a laodiceai gyülekezetnek szóló üzenetet, és bevallva bűnös állapotát, a többiek bocsánatát kérte. „A megszólítottak talpra ugrottak, ők is bűnvallomást tettek, bocsánatot kértek. Majd egymás vállára borultak és sírtak. Az egész gyülekezeten futótűzként terjedt a bűnvallomás lelkülete.” Olyan légköre volt a találkozónak, és Isten Lelke olyannyira uralta azt, hogy Ellen White így jellemezte: „Mintha csak pünkösd lett volna.” Majd hozzáfűzte: „Isten dicséretét zengedeztük csaknem reggelig.” Azon a bizonyos 1901-es, történelmi jelentőségű ülésen fontos munkát végeztek el, hiszen az egyházat teljességgel újjászervezték. Ám a legnagyobb feladat, amelyet Isten kitűzött eléjük, a neki és egymásnak való maradéktalan önátadásban állt. Ez sajnálatos módon egy eddig megvalósulatlan álom. Az angyal megmutatta neki: „Ez lehetett volna.” Ellen White így fejezte be beszámolóját: „Csalódás keserűsége lett úrrá rajtam, mikor rájöttem, hogy aminek tanúja voltam, álom csupán”, pedig „az egész menny várakozott, hogy kegyelmes lehessen” hozzájuk.15 A Miller-mozgalom adventistái nem hirdették a harmadik angyal üzenetét annak a világnak, amely pedig elkészülhetett volna Jézus visszatérésének idejére, hogy találkozzon Megváltójával. Az 1850-es évek végén csakúgy, mint a XIX. század végén a közösség elhanyagolta a Krisztus közelgő második adventjére felkészülést, mert nem szívlelték meg a hű Tanúbi-


85

zonyság tanácsát, mely Laodiceát megtérésre hívja. Az 1888-as minneapolisi találkozón sokan elszalasztották a legkedvezőbb alkalmat, hogy igazán megértsék, miként lehetett Krisztus igazsága „a harmadik angyal üzenetének valósága”. Az akkori üzenet a harmadik angyal hangos kiáltásának kezdetét jelentette!16 Az ahhoz való ilyen viszonyulásuk miatt nehéz éveknek és a vezetőséggel kapcsolatos kihívásoknak néztek elébe, amely épp abban az időben vonta el figyelmüket a rájuk bízott ügyről, amikor az Úr készítgette a világot az addigi legnagyobb globális újjáéledés formájában. 1901-ben Ellen White a következőket mondta: „Lehet, azért kell még hosszabb ideig itt a Földön maradnunk, mert fegyelmezetlenek vagyunk, mint Izrael fiai.”17 A Hetednapi Adventista Egyház abban a hatalmas kiváltságban részesül, hogy értheti ezeket az összefüggéseket, részletekbe menően ismeri Jézus hozzánk, az Ő szomorú, ám szeretett laodiceai gyülekezetéhez intézett tanácsát. Az Úr arra indít bennünket, hogy bánjuk meg bűneinket. Bemutatta nekünk, miként éljünk – legyőzetve Megváltónk túláradó szeretetétől – olyannyira Krisztusban a Lélek ereje által, hogy a világ képtelen legyen nem meglátni Jézust az Ő népében. A Szentlélek még mindig munkálkodik az egyházban, soha nem hagyott magunkra. Számtalan hűséges hívőn keresztül dolgozik, és szolgálatát ezután is végezni fogja. Azonban ennél is többet szeretne tenni. Jézus türelmesen várja, hogy egyháza beengedje Őt szívébe, és válaszolva a Laodiceához intézett felhívására, „venne” tőle szeretet által megtisztított hitet, a Krisztus igazságát és a Lélek ítélőképességét, hogy a késői eső hangos kiáltása hatalommal és nagy dicsőséggel befejezhesse Isten művét. Amint Jézus belép népe szívének mélyébe, a világ megítéltetik bűn, igazság és ítélet tekintetében (Jn 16:7–8), és a Megváltó eljön, hogy hazavigyen bennünket. Olvasson tovább, ugyanis változások állnak be az egyház történetében.

86

ÍGÉRET

HIVATKOZÁSOK: 1. 1888 Materials, 151–152. 2. Arthur L. White: Ellen G. White, III, Review and Herald, Hagerstown, MD, 1984, 412–413. 3. Duffield, 175. 4. Arthur L. White: I. m., 421. 5. I. m., 432. 6. Review and Herald, 1889. március 5., 10. bekezdés. 7. Lásd: Arthur L. White: I. m., V, Review and Herald, Washington, D. C., 1981, 148–163, 223–235, 259–270, 280–306, 405–428. Lásd még: Schwartz, 262–272, 614–618. 8. Wesley Duewel: Revival Fire, Zondervan, Grand Rapids, MI, 1995, 210. 9. McDow–Reid, 276. 10. Collin Hansen–John Woodbridge: A God-Sized Vision: Revival Stories That Stretch and Stir, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2010, 102. 11. J. Edwin Orr: The Flaming Tongue: Evangelical Awakenings, 1900, Moody Publishers, Chicago, 1975, 192–193. 12. Wesley Duewel: I. m., 204–286.; McDow–Reid, 282, 284, 296. 13. A statisztikák szerint Észak-Amerikában 2,1%-os gyarapodást ért el az adventista egyház 1904-ben, majd ez az arány 1,82% lett 1906-ban, míg a megújulás legeredményesebb évében, 1905-ben 5,55%. Hasonlóképp míg világviszonylatban az átlagosan vett növekedés 1901 és 1904 között 2,02% volt, 1906 és 1910 között pedig 3,66%, a legjobb esztendőben 6,84%, vagyis az ezt követő évek átlagának kétszerese és több mint háromszorosa az előző évek értékének. (Generálkonferenciai Statisztikai Beszámoló) 14. Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezet számára, VIII, kiadja: Egervári Dezső, 2002, 11–12. 15. I. m., 71–72. 16. Review and Herald, 1892. november 22. Lásd még: Szemelvények, I, 333. 17. Ellen G. White: Evangelizálás, 452.


87

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Mit gondol, miért vagyunk hajlamosak elutasítani vagy legalábbis figyelmen kívül hagyni a legjobb megoldást, amit Isten felajánl a számunkra? 2. Foglalja össze, mi történt, amikor Ellen White Jones és Waggoner vénekkel együtt nagy lelkesedéssel hirdette Krisztus, a mi Igazságunk üzenetét! Mit gondol arról, ma hogyan fogadnánk mondanivalójukat? 3. Idézze fel a walesi ébredés néhány kézzelfogható következményét. Milyen eredmény lenne ezzel egyenértékű az adventista egyházon belül? 4. Nézze át újra Evan Roberts négy pontból álló felhívását a walesi lakosság számára. Mit gondol, miért éppen ez volt akkor a Lélek üzenete? 5. Mivel magyarázza, hogy Isten olyan közösségeket és embereket tudott megáldani, majd tettekre sarkallni, akik nem voltak a maradék egyház tagjai? 6. 1903-ban Ellen White látomást kapott egy nagy jelentőségű megújulásról, amely az 1901-es Generálkonferencia ülésszakán kezdődhetett volna el. Mi hiúsította végül meg? 7. Mi lesz képes arra indítani bennünket, hogy mindent a „legégetőbb szükségünknek” vessünk alá? 8. Mikor és hogyan juthatunk el végre arra a pontra, hogy megvalljuk bűneinket és ellenséges érzelmeinket egymás felé, bocsánatot kérjünk, és másoknak is megbocsássunk, függetlenül attól, mit követtek el ellenünk? 9. Most, hogy elolvasta ezt a fejezetet, mit gondol, mire van a legnagyobb szüksége a közösségünknek? Mi lehetne, illetve mi kellene, hogy legyen a következő lépés az életében?

A SZENTLÉLEK, A HARMADIK ISTENI SZEMÉLY

HATODIK FEJEZET

TALÁLKOZÁS A SZENTLÉLEKKEL Manapság a legtöbb irodalmi mű – számos hetednapi adventista tanulmány is –, amely a Szentlélek témájával foglalkozik, annak munkálkodására és szolgálatára helyezi a hangsúlyt. Ám mindezen tudás komoly veszélyeket rejt magában az olyan keresztény számára, aki el szeretné mélyíteni a kapcsolatát Istennel, viszont nem rendelkezik megfelelő ismerettel a Lélek személyét illetően. Arra engedhet ugyanis következtetni, hogy ameddig a dolgok úgy működnek, ahogyan azt mi reméljük, vagy elvárjuk, hogy a Szentlélek irányítsa, addig azokat feltétlenül neki tulajdonítjuk. Az efféle érvelés az igazság elé helyezi a hasznosság pragmatizmusát. Jézus óva intett bennünket, mert az utolsó napokban sok olyan csoda történik majd, amelyről azt hinnénk, csakis az Úr teheti, mint például a démoni lelkek kiűzéséről, prófétálásról vagy csodák sorozatának bemutatásáról. Ám amit ezzel kapcsolatban mond, legalább annyira kijózanító, mint szomorú: „Sohasem ismertelek titeket.” (Mt 7:22–23) Éppen ezért elhatároztam, hogy egy rövid fejezetet szentelek annak, hogy alaposabban megvizsgáljuk a Szentlélek természetét.1 Ha nem tudjuk, ki is Ő valójában, miként ismerhetnénk fel a művét? Sok keresztény, ideértve néhány adventistát is, egyszerűen eldöntötte, hogy a Lélek valamiféle isteni alapelv vagy hatalmi eszköz a Mindenható kezében, mindenesetre nem teljesen azonos magával az Úrral. Pedig nagyon is számít,

92


hogy a Szentlélek Isten-e vagy sem. Kétségkívül vigyáznunk kell, nehogy túlanalizáljuk a Lélek természetét.2 Egyértelmű, hogy nem sok mindent nyilatkoztatott ki önmagáról, de amit igen, azt érdemes megvizsgálnunk. Így tehát három alapvető kérdésre igyekszem majd megadni a választ: 1. Vajon a Szentlélek Isten? 2. A Szentlélek az istenség egyik személye? 3. Miféle kapcsolat fűzi Őt az istenséghez?

Az isteni Lélek El kell ismernünk, csak kevés egyértelmű kijelentést találunk a Szentírásban arra nézve, hogy vajon a Lélek Isten-e. Minden bizonnyal ez az egyik fő oka annak, hogy a keresztény egyház történelme során végig olyan sok őszinte hívő nem győződött meg a Szentlélek istenségét illetően. Az Úr azonban elegendő bizonyítékkal szolgált számunkra, hogy megértsük az alapvető igazságokat. A legvilágosabb ezek közül talán Péter állítása az Apostolok cselekedetei 5. fejezetében, ahol megkérdi a csaló Anániástól, miért állított valótlant „a Szentléleknek” birtoka eladási árával kapcsolatban, majd hozzáteszi: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.” (Csel 5:3–4) Péter számára tehát a „Szentlélek megcsalása” és az „Istennek mondott hazugság” felcserélhető fogalmak, mondván, hogy Anániás nem pusztán az éppen akkor alakuló újszövetségi egyház apostolainak hazudott, hanem magának Istennek. Egy másik példa a fogalmak szinonimitásáról az a két kifejezés, amelyet Pál használt az első Korinthusi levele 6. és 7. fejezetében. A 3. fejezet 16–17. verseiben ezt írja: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” Három résszel később majdnem ugyanezzel találkozunk: „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma?” (1Kor 6:19) Az apostol azonos jelentést tulajdonít az Isten temploma és a Szentléleknek temploma kifejezéseknek.

6. TALÁLKOZÁS A SZENTLÉLEKKEL

93

„A Szentlélek nem egy egyszerű lélek – írta Luther Márton –, egy teremtmény például vagy valami, ami Istentől független, mégis az Úr adja az embereknek; de Ő nem csupán a munkája Istennek, amit a szívünkben elvégez: Ő egy Lélek, aki alapjában véve maga az Isten.”3 Jézus szintén felváltva használta az Isten és a Szentlélek kifejezéseket. Amikor azon a bizonyos éjjelen Nikodémussal beszélgetett, utalt arra, miként lehetséges újjászületnünk (általánosan használt fogalom a megváltásra vonatkoztatva) a Lélek által, még ha titkos tanítványa ezt elképzelhetetlennek is tartotta, mondván: „Mimódon lehetnek ezek?” (Jn 3:5–9) Egy későbbi alkalommal a szolgálata során, midőn a tanítványok másik csoportja gyűlt köré, és arról faggatták, miként lehetséges, hogy akikről nem is gondolnák, azok is üdvözülhetnek, a Megváltó így válaszolt nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19:23–26) Egyértelmű, hogy Krisztus szerint az Úr teszi lehetővé az ember üdvözülését, amiként a Lélek idézi elő az ember szívében az újjászületést. Ez pedig azért van így, mert a Szentlélek képes megítélni mindannyiunkat bűn, igazság és ítélet tekintetében (Jn 16:8–11). A Zsidókhoz írott levélben bukkanunk rá az egyetlen bibliai utalásra, mely az „örökkévaló Lelket” (Zsid 9:14) említi, míg a Szentírásban egyedül Mózes ötödik könyvében szerepel az „örökkévaló Isten” (5Móz 33:27) kifejezés. Tudjuk, hogy egyedül az Úr örökkévaló. Azt is tisztán értjük, hogy rajta kívül senki nem képes a halottak feltámasztására. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most van, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek. […] Mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát.” (Jn 5:25, 28) De vajon milyen alapon hívhatja Krisztus életre a halottakat? A következő vers erre is magyarázatot ad: „Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” (Jn 5:26) Néhány évvel később Pál

94


elismételte a Megváltó szavait, amikor Róma 8:11. versét lejegyezte: „De ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeteket is az Ő tibennetek lakozó Lelke által.” (A dőlt betű szerzői kiemelés) Ugyanaz a Lélek, aki életre keltette Jézust, feltámasztja majd önt és engem is a halottak közül, mert mint Istennek, neki is élete van önmagában. Elárultatása éjjelén Krisztus bejelentette a paraklētosz eljövetelét, amit gyakran fordítanak vigasztalónak vagy pártfogónak (Jn 14:16–17). Etimológiailag ez a kifejezés arra utal, hogy a megnevezett illető „párhuzamos, egyenlő” státuszban áll azzal, aki őt bemutatja. Ezért nevezte Krisztus a Szentlelket a „más[ik]” Vigasztalónak, mivel az első Ő maga volt, akit a tanítványok ismertek. A lényeg mindebben az, hogy a Fiú megígéri, „kér[ni fogja; a King James-fordításban itt az »imádkozik érte« szókapcsolat szerepel] az Atyát”, küldje el a Szentlelket. Néhány perccel korábban a Megváltó úgy utalt magára, mint aki Atyjával egyenlő (Jn 14:9–10). Ha a Vigasztaló egyenlő (azaz „párhuzamosan mellette munkálkodik”) a Fiúval, és a Fiú is egyenlő (vagy egy) az Atyával, akkor a Vigasztaló, tehát a Szentlélek is éppúgy egyenlő az Atyával.

A Lélek három isteni tulajdonsága A Szentlélek olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek egyedül Isten jellemzői. Mindenhol jelen van, ezért kiáltja a zsoltáríró: „Hová menjek a te Lelked elől, és a te orcád elől hova fussak?” (Zsolt 139:7) Mindentudó, hiszen Pálnál ezt olvashatjuk: „a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is”, mert „az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke” (1Kor 2:10–11). Ezenfelül a Szentlélek mindenható is, mivel ajándékokat osztogat „mindenkinek külön, amint akarja” (1Kor 12:11, a dőlt betű szerzői kiemelés). Végül pedig számos olyan kijelentéssel találkozunk a Bibliában, amely az istenség mindhárom tagját megemlíti, miköz-


95

ben szolgálatukon kívül természetüket és rangjukat tekintve egyenlőnek mutatja be őket. A jól ismert bemerítési Ige, ami részét képezi a nagy misszióparancsnak, arra szólítja fel Krisztus követőit, hogy az új tanítványokat „az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” kereszteljék meg (Mt 28:19). A szöveg egyetlen névre utal és nem három különállóra, így mindegyik és valamennyi személyt a nyelvtani szerkezet birtokosává teszi, ekként természetükben is azonosnak mutatja be őket. A 2Korinthus 13:13. versben szereplő apostoli áldás Istennek ugyanezt a hármas egységét emeli ki: „Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme és az Istennek szeretete és a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal.” Ugyanerre hívja fel a figyelmet Pál apostol a lelki ajándékokról szóló magyarázatában is: „A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten.” (1Kor 12:4–6, a dőlt betű szerzői kiemelés) Péter üdvözletében újfent az istenség hármas egységével találkozunk, ám itt tevékenységi köreik egymástól eltérő jellegére is utal: „Péter […] az elszéledt jövevényeknek, […] akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint a Lélek megszentelésében engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1:1–2)

A Lélek személye A Szentlélek személy volta igen lényeges kérdés, amivel a korai adventizmus úttörői is sokat küzdöttek. A Szentháromság igazságának ellentmondó nézeteket vallottak, sőt, egyesek azt is gondolták, hogy a Lélek még csak nem is rendelkezik igazi személyiséggel. Uriah Smith például (az egyházi kiadó egykori vezetője és egyben a Generálkonferencia titkára) még 1891-ben is úgy nyilatkozott a Szentlélekről, mint aki „az a titokzatos isteni kiáradás, amely által Ők [az Atya és a Fiú] előreviszik csodálatos és végtelenül nagy művüket”.4 Egy évvel korábban „isteni befolyásnak” és nem „az Atyához és a Fiúhoz hasonló személynek” írta le a Lelket.5 Ellen White amikor írásaiban a King

96


James-fordításból idézett, rendszeresen „ez”-ként vagy „az”ként utalt a Szentlélekre. Mindez azonban megváltozott 1898-ra, amikor már az „Ő” személyes névmást alkalmazta ilyen esetekben, s a Lelket „az istenség harmadik személyének”6 nevezte. Előfordult, hogy az emberek részben azért tekintettek a Szentlélekre, mint „erre” vagy „arra”, mert mind az eredeti görög pneuma szó, mind az angol it kifejezés semleges neműnek állította be, s ezt társították a fogalommal. Róma 8:16. verse jó például szolgál, ahol a King James-fordítás így adja vissza a szöveget: „the Spirit itself” (a dőlt betű szerzői kiemelés; a kifejezés annyit tesz: a Lélek maga – itt a „maga” semleges nemű visszaható névmás). Mivel pedig a névmásnak egyeznie kell az előtte álló szóval személyben, számban és nemben is, azt gondolhatnánk, hogy helyesen tesszük, ha a semleges névmást használjuk a „Szentlélek” szó helyettesítésére. Amikor azonban János, a szeretett tanítvány lejegyezte Jézus szavait, a Szentlélek vonatkozásában végig az ekeinosz („ő”) hímnemű személyes névmást használta. (Ez a különbség az angol nyelvben elég feltűnő, míg a magyar az „aki(t) vonatkozó névmással fejezi ki, hogy személyről van szó, bár egyes helyeken az „az”, „amaz” mutató névmások ennek ellentmondani látszanak.) „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.” (Jn 15:26) „Mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” (Jn 16:13) „Én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.” (Jn 14:16) A Biblia-kritikusok rámutathatnak arra a tényre, hogy Jánosnak nem a görög volt az anyanyelve, és ezért valószínűleg csak eltévesztette a nemet. Azonban vagy az igaz, hogy az apostol következetesen mindig ugyanazt a nyelvtani hibát ejtette, vagy pedig tudatosan használta az „Ő” kifejezést a Szentlélekre. Mivel semmilyen más hasonló „tévedést” nem találunk evangéliuma más részein, arra a meggyőződésre juthatunk, hogy szándékosan fogalmazott így, ezzel is kiemelvén: Jézus itt személyre utalt, nem pedig tárgyra.


97

A Biblia ezenkívül számos olyan tulajdonsággal ruházza fel a Szentlelket, ami kizárólag személyt jellemez. Példának okáért a Lélek akarattal bír. Pál és társai „eltiltattak a Szentlélektől, hogy az Igét Ázsiában hirdessék. Misia felé menvén igyekeztek Bithiniába jutni; de nem eresztette őket a Lélek.” (Csel 16:6–7) Miután számos ajándékát felsorolja a Szentléleknek a Korinthusiakhoz írott első levél 12. fejezetében, Pál elmondja, hogy „mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja” (1Kor 12:11). A Szentlélek értelemmel is rendelkezik. Az apostol emlékeztet bennünket, hogy „aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata” (Rm 8:27). Ennek az értelmi képességnek a birtokában tud közbenjárni értünk: „Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik miérettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Rm 8:26) A Szentlélek útmutatást is ad, amit szintén személy tehet csak meg. Pál így ír Timótheusnak: „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén.” (1Tim 4:1) Nehémiás pedig visszaemlékezéseiben felidézi, miként erősítette Lelkével az Úr Izrael népét: „A te jó Lelkedet adtad nékik, hogy őket oktatná.” (Neh 9:20) Jézus megígérte tanítványainak, hogy amikor miatta veszélynek és háborgatásnak lesznek kitéve, „a Szentlélek azon órában megtanít[ja őket], mit kell mondaniuk” (Lk 12:12). Ráadásul semmiféle erő nem képes szavakkal kommunikálni, a Szentlélek mégis ezt teszi, amit újfent csak személyek tehetnek. Például „mond” bizonyos dolgokat a gyülekezeteknek: ezeket Jelenések könyve 2. (7., 11., 17., 29. versek) és 3. (6., 13., 22. versek) fejezetében olvashatjuk. Jelenések 14:13. versében válaszol is a mennyből jövő szózatra. Végül János lejegyzi: „A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj!” (Jel 22:17), s ez a felhívás szintén igazolja személy voltát. A Szentlélek következő jellemzője, hogy érzelmekkel bír. Pál a lelkükre köti az efézusiaknak, hogy „meg ne szomorítsák az Istennek ama Szentlelkét” (Ef 4:30); Ésaiás pedig visszaidézi,

98


milyen makacs is volt egykor Izrael: „Ők pedig engedetlenek voltak, és megszomorították szentségének Lelkét, és Ő ellenségükké lőn.” (Ésa 63:10) A Lélek ezen felül befolyással is bír. Pál arról biztosít bennünket, hogy „senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által” (1Kor 12:3). Krisztus megígérte, hogy „mikor [a Lélek] eljő, [Ő, mármint a Lélek] megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében (Jn 16:8). Végül egy fontos dolog: egyedül személyek képesek a szeretetre, s az istenség mindhárom tagjában szeretet él (lásd: Jn 3:16; 13:1). Pál ekképpen kérleli a rómabelieket: „Kérlek pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk, Jézus Krisztusra és a Lélek szerelmére, tusakodjatok velem együtt az imádkozásokban énérettem Isten előtt.” (Rm 15:30) Ugyanezen levél 5. fejezetében már biztosította őket, hogy „a reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által” (Rm 5:5, a dőlt betű szerzői kiemelés).

A Szentléleknek az istenséghez fűződő kapcsolata Noha az Újszövetség a Lelket főként inkább az egyházzal és a keresztény élettel összefüggésben említi meg, a Szentléleknek Istenhez fűződő kapcsolatáról is találunk bibliai utalásokat. Amit azokban látunk, az a Lélek önként vállalt alárendelt szerepét mutatja be a Szentháromság többi tagja felé. Amikor Jézus előre bejelentette a megígért Vigasztaló eljövetelét, ezeket a szavakat mondta: „Én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád néktek, […] az igazságnak ama Lelkét.” (Jn 14:16–17) Az előzőekben tisztán láttuk annak bizonyítékait, hogy a Léleknek van akarata és gyakorolja is azt. Ám ez az igeszakasz rávilágít, hogy a harmadik isteni személy szándéka és tettei mind a Szentháromság másik két tagjától függenek: a Fiú kérésétől és az Atya intézkedésétől. A Lélek által élhetett Krisztus tanítványai szívében: „Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok és ti énbennem és én tibennetek.” (Jn 14:20) A Mester még hozzátette, hogy ki fogja


99

magát jelenteni nekik (Jn 14:21). Az ígéret valójában arra vonatkozik, hogy mind az Atya, mind pedig a Fiú eljön, és lakozást vesz náluk (Jn 14:23). Bár nem kapunk konkrét kijelentést arra vonatkozóan, hogy a Lélek lenne szívükben a harmadik Vendég, mégis Ő az, aki segít megérteniük, amit a Megváltó éppen akkor kijelentett. Egyértelmű itt a Szentlélek szolgai szerepköre, ettől függetlenül Ő a „más” paraklētosz – egy másik, de olyan, mint a Fiú. Semmiképp sem szabad a fentiekből arra következtetnünk, hogy valamilyen oknál fogva a Lélek „kevésbé” Isten, mint Krisztus vagy az Atya. Úgy tűnik, ez a Szentlélek szerepe és feladata az istenségben, nem pedig a státusza vagy a rangja. A 15. fejezetben újfent a Lélek alárendelt szerepével szembesülünk: „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.” (Jn 15:26) Végül a 16. fejezetben rátalálhatunk a leginkább egyértelmű kijelentésre a Szentháromság tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatáról: „De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem Ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (Jn 16:13–15) Amiképpen a Fiú bemutatja az Atya szeretetét és jellemét, és úgy dönt, hogy nem magától cselekszik, hanem ezt az előjogot az Úrnak engedi át (lásd: Jn 5:30; 6:38), a Lélek is hasonlóképpen viszonyul a Fiúhoz. Talán úgy tűnik, tudat alatt fennáll egyfajta arianizmus veszélye, amely szerint az Atya és a Fiú egy szinten mozog, ám a Lélek valamiféle alacsonyabb, szolgai síkra kerül éppen a megváltási tervben betöltött feladata miatt. Ariusz követői éppen Krisztusnak az Atyáéhoz képest alárendelt voltát igyekeztek alátámasztani bibliai idézetekkel, s arra

100


a következtetésre jutottak, hogy Krisztus nem lehet teljesen Isten. Valójában az istenség három személye között fennálló munkamegosztás alapján tűnik úgy, hogy az Atya az áldások forrása, a Fiú a közvetítő, a Lélek pedig az, aki kivitelezi Isten terveit. Ennek a Szentháromságon belül lévő „többes egység” (amelynek tagjai együttműködnek és kölcsönösen előzékenyek) fogalmával találkozunk még abban az igeszakaszban is, amit a zsidók generációkon keresztül alkalmaztak egyistenhitük kinyilvánítására, vagyis a Semában: „Halld, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” (5Móz 6:4) Az „egynek” fordított ’echad annyit tesz: „egy többek között, a hangsúly pedig egy bizonyos valakin van”. Otto Christensen szerint „annak a lehetősége, hogy mások is jelen vannak ebben az bizonyos »egységben«, benne rejlik a szó jelentéstartalmában”. Mózes a yachîdot is használhatta volna az „egy”-re, ami azt fejezi ki: „egy egyedül”. Ám az általa alkalmazott kifejezésből az következik, hogy „több személy egységéről” van szó.7 Ugyanezzel a szóval írja le a Szentírás az első pár között létrejövő, alázatot feltételező egységet is: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2:24) Az istenség tehát egy isteni közösség. Nem az istenek egy csoportja, hanem három személy egysége, akik tökéletes alázatossággal gyakorolják, és kifejezik a tökéletes szeretetet.

Miért olyan fontos megértenünk a Lélek természetét? Miért lényeges megértenünk, hogy a Szentlélek valóban személy az istenségen belül? Jó válaszként szolgál Anániás és Szafira története Apostolok cselekedetei 5. fejezetéből, amely korábban már említésre került: ha ugyanis nem értjük meg, vagy elutasítjuk annak felfogását, hogy a Szentlélek az istenség egyik személye, akkor hajlamosak leszünk csupán egyfajta ideaként kezelni Őt, s ezáltal előidézzük saját pusztulásunkat. Ez az oka annak, hogy a megbocsáthatatlan bűn a Szentlélek ellen elkövetett vétek (Mt 12:31–32). Istennel a Szentlélek által


101

érintkezhetünk: „Hová menjek a te Lelked elől, és a te orcád elől hova fussak?” (Zsolt 139:7) A legközvetlenebb kapcsolatunk az istenséggel nem az Atyán, de még csak nem is Jézuson keresztül valósulhat meg. Míg Krisztus, a mennyei Főpapunk közbenjár értünk, bűnösökért (Zsid 7:17–8:2), a Lélek a paraklētosz – olyan, mint Ő (a Fiú) – szerepében közbejárónk, és közöttünk munkálkodik a földön (Rm 8:26–27). Csakis a Lélek szolgálata révén válhat javunkra a Megváltó értünk végzett közbenjárása. Nélküle képtelenek lennénk még csak felismerni vagy elfogadni is Jézust Megváltónknak és Urunknak. Ha a Szentlelket csupán egy erőnek képzeljük – egyfajta kiáradásnak vagy befolyásnak, amely nélkülözi a személyiséget és a szabad akaratot –, igen könnyen abba a hibába esünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk Őt. Ekkor süket fülekre talál nálunk szava és arra való elhívása, hogy hagyjuk el önző énünket, tegyük le azt az Úr kezébe, akinél minden lehetséges. Mint a régi korok farizeusai, mi is hajlunk arra, hogy elutasítsuk azt a Valakit, aki után pedig vágyódott a szívünk, és akit a Lélek megjelent – kinek a legnagyobb hálával tartozunk: a mi Megmentőnket, Jézus Krisztust. Megérthetjük immár a Fiú kétségbeesését az Olajfák hegyének lankáin abban a vasárnapi szürkületben, aki miközben lenézett a templomra, tudta, hogy Jeruzsálem vezetőinek próbaideje éjjel lejár. Megtagadták Krisztust, a Messiást azáltal, hogy bezárták szívüket a Lélek kérlelése előtt. A Megváltó a legmélyebb fájdalommal kiáltott fel: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt 23:37–38) Azonban nem csak ezért lényeges még megértenünk, hogy a Szentlélek isteni személy. Ha ugyanis egyfajta „érzelemként” kezeljük, vagy egyszerű „erőnek” tekintjük, ami csak arra való,

102


hogy megmelengesse a szívünket, amikor annak szükségét érezzük, előbb-utóbb elveszítjük a hitünket. Jelenések könyve 16. fejezete a hamis hármasságot mutatja be: a sárkány, a fenevad és a hamis próféta szövetségét (Jel 16:13–14), amelynek harmadik tagja a saját környezetében a Szentháromság harmadik személyének felel meg. Épp, mint egy próféta, az Úr ügyéért emel szót, különösen a Lélekért, hisz „a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:21): a hamis próféta pedig ugyanezt színleli. Ám míg a Szentlélek az Igén keresztül szólítja meg az embereket, a hamis próféta csodákkal és természetfeletti jelenségekkel akarja behálózni őket. Isten Lelke nem „kozmikus automata, amelyből csak úgy kipottyan az erő vagy az áldás, ha elegendő hitérmét dobálunk bele”.8 Akik csak akkor hisznek Istenben, ha jeleket és csodákat láthatnak, nem egy személyben bíznak, csupán egy „erőben” vagy egy „szenzációban”. Nem járnak hitben, mert „a hit [egyedül csak] hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által” (Rm 10:17). A hit nem a csodák hatására születik meg. Ezért akik a Szentlelket pusztán „erőnek” tekintik, amellyel bármikor tetszés szerint rendelkezhetnek (ahelyett, hogy személyként viszonyulnának hozzá, akinek hívására válaszul alárendeljük akaratunkat), becsapják magukat, mert egy maguk készítette istenre néznek fel, nem pedig a Biblia Mindenhatójára. Az általunk alkotott bálványok mindig csalódást okoznak, míg végül olyan nagy hitetlenségbe taszítanak, hogy azt sem vesszük észre: megtévesztés áldozatává váltunk. Másrészt pedig azért fontos, hogy az istenség személyes tagjaként tekintsünk a Lélekre, mert csak az vezet el bennünket is a készséges önátadásra és szolgálatra, ha az Ő tökéletes alázatosságát szemléljük, ami igen lényeges jellemtulajdonsága. A Szentírás kijelenti: „Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” (Lk 10:22) A Biblia sokkal többet tár elénk az Atyaistenről és a Fiúistenről, mint a Szentlélek Istenről. Noha a Szentlelket 88-szor említi az Ószövetség és 325-ször az


103

Újtestamentum,9 ezek az értékek eltörpülnek ahhoz a több ezer hivatkozáshoz képest, ami a Szentháromság másik két tagjára vonatkozik. Ellenben tudjuk, a Szentlélek ihlette a Biblia íróit is (2Pt 1:21), de ezt az istenségre jellemző csodálatos alázatossággal tette. A Szentlélek nagyon keveset beszél magáról. Így működik a szeretet, amint az megmutatkozik a Lélek személyében, amikor a hangsúlyt az Atyára és annak a Fiúval való kapcsolatára helyezi, sokkal inkább, mint a saját viszonyára a Fiúval vagy az Atyával. A Fiú az Atyában volt és az Atya őbenne, s ugyanez mondható el a Szentlélekkel való kapcsolatáról, illetve a Lélek és az Atya viszonyáról. Az a tény, hogy a Lélek ilyen készségesen és nyíltan beszél az Atyáról és a Fiúról, némi rálátást enged arra az önzetlen szeretetre, ami a Szentháromságon belül uralkodik, de különösen arra, hogyan dicsőíti a Lélek az Atyát és a Fiút. A Szentlélek önként vállalja a szolgálat alacsonyabb szintjét, éppen a Fiú iránti szeretetétől és abbéli vágyától vezéreltetve, hogy lássa megdicsőülését, annak ellenére, hogy most Ő az a személy az istenségen belül, aki köztünk munkálkodik, és kitüntetheti magát a szolgálatban. Nyilvánvaló tehát a Lélek számára, hogy az egyenlőség és az engedelmesség nem zárja ki egymást.

Miben különbözik az Úr az „istenektől”? A kereszténység Istene – a három személy egyben – teljesen más, mint a római Pantheon vagy a skandináv mitológia istenei. A „kisbetűs” istenek folyton háborúztak egymással. Mindegyik egyéni akarattal és tervekkel rendelkezett, de céljaik semmiképp sem egyeztek. Mind felvágott valamivel, és védte a maga kis területét. Azt a viszálykodást és büszkeséget juttatják eszünkbe, ami Jézus tanítványait jellemezte a Kálvária és pünkösd eseményei előtt. Ha akár olyan emberek engednek teret a Léleknek a munkálkodásra, akik egyébként civakodnak, előnyökért könyökölnek, és gyanakodva tekintenek egymásra, akkor szívükön szent alázat lesz úrrá, amely elvezeti őket az „egy akarat”-ra

104


(Csel 2:1; 1:14). Így e téren tükrözi vissza a közösség a Szentháromságot. A teljes alázat talán a leginkább jellemző vonása a háromszemélyű egy Istennek. Hogyan másként tudná az Úr a helyén kezelni mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló képességét más egyéb tulajdonságaival együtt, amivel egyedül a világegyetem Ura rendelkezhet? Jézus is kijelentette ezt az igazságot, mondván: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” (Mt 11:29, a dőlt betű szerzői kiemelés) Az alázatos szív elhatározás és akarat kérdése. Isten bármit megtehet, mégis úgy dönt, korlátozza magát, mert Ő a szeretet. Miközben elmélkedünk arról a mély alázatról, amelyet az istenség harmadik személye mutatott be az örökkévalóságnak, büszkeségünk és kivagyiságunk egyszeriben köddé válik. A végső ok, amely alátámasztja a Szentlélek isteni személyű voltának jelentőségét, az a következő: egyedül személyek képesek úgy határozni, hogy együttműködnek, s a Lélek minket is hív a vele való közös munkálkodásra, miközben Krisztus egyházát irányítja. Amikor a Szentlélek vezetése alatt álló korai egyházban kialakult az első főbb teológiai vita (Csel 15:1–29), a közösségből „az atyafiak között főemberek” (Csel 15:22) gyűltek össze Jeruzsálemben, hogy elintézzék az ügyet. Különös érzés azzal szembesülni, ahogyan dolguk végeztével kijelentették a határozatot: „tetszett a Szentléleknek és nékünk” (Csel 15:28, a dőlt betű szerzői kiemelés). Ilyen szoros szövetség és együttműködés csakis a Lélekkel való bizalommal teli, személyes kommunikációval érhető el. Pál és misszionárius társai Ázsiában kívánták az Igét hirdetni, ám a Lélek kétszer is megakadályozta őket ebben, így végül Macedóniába mentek, „megértvén, hogy oda hívott minket az Úr [figyeljük meg, hogy Pál itt a Lelket Úrnak nevezi], hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot” (Csel 16:6–10). Ilyen egyértelmű együttműködés csak azon személyek között lehetséges, akik szeretik és tisztelik egymást. A Lélek itt sokkal több, mint egy befolyás az apostol gondolatvilágában.


105

Állandó vezetője volt. Amikor a megdicsőült Jézus a Jelenések könyvében megszólítja Ázsia gyülekezeteit a Szentlelken keresztül, hétszer is felszólít, hogy szívleljük meg, „mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (Jel 2:7, 11, 17, 29; 3:6, 13, 22). A Szentlélek gyülekezeteknek adott figyelmeztetései és tanácsai egy már meglévő kapcsolatra engednek következtetni. Csak olyanokkal lehetünk ilyen viszonyban, akikben megbízunk. A Lélek hangját azok a hívők ismerik fel, akik elegendő időt töltöttek szavának megszívlelésével. Ő nem csupán egy légies mennyei szellem. A Szentlélek szól hozzánk, s ha figyelünk, meg is halljuk Őt. Ez az Isten Lelke és népe között fennálló bensőséges kapcsolat nyilvánul meg Jelenések könyve utolsó felhívásában: „A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22:17) Nézzük meg először, mi az, amit nem állít az igeszakasz. Nem azt mondja, hogy „a Lélek és az egyház” vagy a „Lélek és az asszony magvának maradéka”, hanem „a Lélek és a menyasszony”. Egy esküvő képe tárul elénk. A figyelemnek a menynyei Vőlegényre kell terelődnie. Menyasszonya – az egyház – és a Vőlegény mennyei Tanúja – a Szentlélek – azok, akik a legjobban szeretik a Vőlegényt, és egységesen kiáltanak: Jöjj, és vegyél részt Krisztus csodálatos lakodalmán! Jöjj, jöjj, jöjj! Így fog visszhangozni az örökkévalóságban, amiképp több ezer éve hallani a Lélek harsonájának hangját a Fiú érdekében, saját kedvéért. HIVATKOZÁSOK: 1. Ennek a fejezetnek egy megjelentetett cikkem szolgál alapul: The Personhood of the Holy Spirit and Why It Matters, In: Journal of the Adventist Theological Society, XVII/1, 2006. tavasz, 11–32. 2. „Számunkra lényegtelen, hogy pontosan meghatározzuk, ki a Szentlélek. […] A Szentlélek természete titok. Emberek nem tudják megma-

106


gyarázni, mert Isten nem nyilatkoztatta ki nekik. […] Az emberi értelem számára túl mély titkokat illetően hallgatni arany.” Ellen G. White: Az apostolok története, 34. 3. Martin Luther: Sermon on John 15:26, 27 in Luther’s Works, 24:297, In: Arnold Valentin Wallenkampf: New by the Spirit, Pacific Press, Mountain View, CA, 1978, 14. 4. General Conference Bulletin, 146, 1891.; Review and Herald, 1890. október 24., 664., In: George R. Knight: A Search for Ientity: The Development of Seventh-day Adventist Beliefs, Review and Herald, Hagerstown, MD, 2000, 18. 5. Ellen G. White: Looking Unto Jesus, Review and Herald, Battle Creek, MI, 1897, 10. 6. Ellen G. White: Jézus élete, 578. 7. Otto H. Christensen: Getting Acquainted With God, Review and Herald, Washington, D.C., 1970, 69. 8. Donald T. Williams: The Person and Work of the Holy Spirit, Wift & Stock, Eugene, OR, 1994, 10. 9. A szám attól függ, melyik Biblia-fordítást használjuk, illetve melyik szentíráskutató véleményét fogadjuk el.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. E fejezetben melyek azok a bibliai példák, amelyek bizonyítják számunkra, hogy a Szentlélek Isten? 2. Melyik az a három tulajdonsága a Szentléleknek, ami egyedül az Úrra jellemző? 3. Mi volt Uriah Smith és Ellen White álláspontja a Szentlélekkel kapcsolatban a munka korai szakaszában? Lehetséges, hogy ez az elképzelés még ma is dívik egyes adventisták között? Mit gondol, mi lehet ennek az oka? 4. Milyen jellemvonásokat tulajdonít az Ige a Szentléleknek, amelyek csakis személyre érthetők? 5. Az ön meglátása szerint mi a Szentlélek szerepe és feladata az istenségen belül? Milyen kapcsolat fűzi Őt az Atyához és a Fiúhoz?


107

6. Miben áll az arianizmus tévedése a Szentlélek és az istenség viszonyát tekintve? 7. Hogyan látta Mózes az istenséget 5Mózes 6:4. verse alapján? 8. Miért lényeges, hogy ne úgy tekintsünk a Lélekre, mint csupán befolyásra vagy személytelen dologra? 9. Ha pusztán „jelekben és csodákban” bízunk, azzal mit fejezünk ki mások felé a Szentlélekkel kapcsolatban? 10. Vajon miért árul el a Szentlélek olyan keveset saját magáról az Igében? 11. Miként segít Jelenések könyve 22. fejezete megértenünk, hogy a Szentlélek személy? 12. Mennyiben segített ez a fejezet tisztábban látni, illetve jobban megérteni a Szentlélek személyét?

HETEDIK FEJEZET

JÉZUS AJÁNDÉKA Épp egy bizottsági ülés közepén tartottunk, amikor egy sürgős levelet hoztak be. A közösségem egyik tagja írta, aki arra a meggyőződésre jutott, hogy a gyülekezetünk maga Babilon, és követelte, húzzam ki őt a névsorunkból. Miután felolvastam egyes részeit az írásnak, mindannyian némán meredtünk magunk elé. Azután egyesek kifakadtak. Hogy lehetséges ez? Mindannyian ismertük az illetőt. Csendes, figyelmes ember és hűséges tag, szomorú arcú, de kedves lelkületű. Egyedül élt, amióta felesége elhagyta. Tudtuk azt is, hogy egy ideje heti egyszer vagy kétszer eljár egy olyan adventista összejövetelre, amit egy az egyházzal teljességgel szembehelyezkedő befolyásos férfi vezet. Gyanítottuk, hogy ezek a találkozók méregként hatnak a lélekre, s miután jobban utánajártunk a dolognak, fel tudtuk mérni az okozott kárt: barátunk lett az első áldozat. – „Szeretnék vállalkozni a meglátogatására” – szólalt meg Mike, a személyes szolgálatok osztályának vezetője. Feltűnt, hogy olyan különös mosollyal mondta ezt, mintha tudott volna valamit, amit mi nem. Majd véghez is vitte, amit megígért. Minden nap – minden nap! – hat héten keresztül. Minden délután vagy este vele töltött legkevesebb negyven-ötven percet, de volt, hogy három órát is. Megkérte eltévelyedett testvérünket, hogy ossza meg vele is ezt az új „igazságot”. Figyelmesen hallgatta, s időközben kérdéseket tett fel a jobb megértés érdekében. Aztán lassan-lassan, mindig nagyon finoman és óvatosan elkezdte idézni az Igéből Isten tanítását a maradék egyház

110


kilétét és jellegét illetően. Majd imádkozott vele Krisztusban való növekedéséért, mások előtti bizonyságtételéért, az egészségéért és az életéért. Mindeközben közeli barátok lettek. Egyik szombat reggel – soha nem felejtem el –, miközben zajlott a szokásos 7 órai imaalkalom a gyülekezet termében, egyszer csak belépett Mike megtévedt testvérünk kíséretében. „Dicsőség az Úrnak!” – szólt Mike bevezetésképpen, s most is kiült arcára az a bizonyos rá jellemző mosoly. „Dicsőség Jézusnak!” – válaszolta újonnan megtért barátunk, aki soha nem kételkedett többé abban, mit gondol Isten az Ő szeretett egyházáról annak minden negatívuma ellenére. Talán úgy véli ön: Ejha! Minden nap meglátogatni valakit hat teljes héten keresztül? Ilyen elszántsággal és energiával minden téren változás állna be az egyházunkban. Ha így érzi, azt hiszem, igaza is van. De tudja, ez egyáltalán nem egy szokatlan kedvesség volt Mike részéről, amit csak hébe-hóba gyakorolt – már jó ideje így élt, amióta Jézus foglalta el az első helyet a szívében. Egy alkalommal, amikor a közösségünkben kezdtek tönkremenni a házasságok, és a férjek különköltöztek feleségüktől, Mike meghívta ezeket a férfiakat, hogy lakjanak nála erre az átmeneti időre. Egymás után kopogtak be hozzá a vendégek, míg végül megtelt a négy hálószobás ház. Ő ekkor kiköltözött, és inkább egy ideiglenes lakást bérelt, ám saját háza költségeit ezután is fedezte. Rendszeresen együtt tanulmányozták az Igét, Mike imádkozott velük és különösen értük. Tudta, hogy ingerlékenyek, mérgesek, és össze vannak zavarodva a jövőjüket illetően. Egyikükre kifejezetten jól emlékszem. A felesége beszélgetést kért tőlem, és olyan dolgokat mondott el róla, amelyeket jobb szerettem volna, ha soha nem tudok meg. Ám ahogy múltak egymás után a hónapok, mindegyik férfi javulást tapasztalt a házasságában – ami igen meglepő csoda, ha belegondolok, hogy egyikük-másikuk milyen kihívással nézett szembe. Mike viszont elhatározta, hogy „visszaimádkozza őket a feleségükhöz”.

7. JÉZUS AJÁNDÉKA

111

Még sokkal többet tudnék mesélni Mike-ról, és talán egy nap meg is engedi, hogy megírjam a történetét. Mit gondol, a Szentlélek ott élt ebben az emberben? Ön szerint mibe kerül ez az életvitel? Pál így válaszol erre a kérdésre: „Akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus tiköztetek van, a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol 1:27, a dőlt betű szerzői kiemelés)

Krisztus és a Lélek Vajon mit ért Pál az alatt, hogy „Krisztus tiköztetek van”? Valóban lehetséges ez? Fontoljuk meg a következő állítást: „Krisztus a Lélek által lakozik bennünk, és Isten Lelke, ha hittel befogadjuk szívünkbe, az örök élet kezdete.”1 Elolvasta? A Szentlélek által a Megváltó bennünk lakozik. Ez annyit tesz, mint hogy állandó lakosként él valahol. Fel tudja fogni annak a gondolatnak a mélységét, hogy Jézus önben él? Nézzük meg most ezt az idézetet: „Jellemünk átalakulása tanúsítja a világnak, hogy Krisztus bennünk lakik. Isten Lelke új életet teremt lelkünkben; gondolatainkat és vágyainkat az Üdvözítő akarata alá rendeli. Belső emberünk megújul, és az Úr képmására formálódik.”2 A Jézus által megígért bővölködő élet (Jn 10:10), ami után mindenki vágyakozik, nem kevesebb és nem más, mint Krisztus élete bennünk a Szentlélek által. Amikor a Mester megerősítette tanítványait a Lélek érkezése felől, a Vigasztalón keresztül saját magát adta nekik, s ezért biztosította őket, hogy távozása javukra válik majd (Jn 16:7). „Mikor eljő – mondta Jézus a Szentlélekről –, engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (Jn 16:13–14) Pál azt írja: „Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé [Krisztusé].” (Rm 8:9), majd így folytatja: „Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, […] a lélek […] él […].” (Rm 8:10) „Krisztusnak őbennük levő Lelke” vezette el az ószövetségi prófétákat a „kegyelem felől” való jövendölésre (1Pt 1:11, 10).

112


Vajon „Krisztus Lelke” egy belőle kiáradó lélek, vagy esetleg a Szentlélekről beszélnek az apostolok? Ésaiás próféta megjövendölte, hogy „az Úrnak Lelke”, a harmadik isteni személy nyugszik meg a Messiáson, „bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke” (Ésa 11:2). Ebben az igeszakaszban a Lélek hétszer kerül megemlítésre. A Jelenések könyve hét lélekről beszél a leöletett Bárányra vonatkoztatva (Jel 5:6). A Bibliában a hetes szám a teljességre és a tökéletességre utal. Tehát Jézus az a valaki, aki betöltekezett Lélekkel, s a legfőbb példát nyújtja a tekintetben, hogy Isten teljes mértékben jelen lehet az életében, és naponta részesülhet a Szentlélek keresztségében. Ezért használta Pál és Péter is a „Krisztus Lelke” kifejezést. Jézust olyannyira betöltötte a Lélek, hogy mondhatni eggyé és ugyanazzá váltak, pedig két különálló személyről van szó.

Isten ajándéka „Isten ajándéka”: ha elgondolkozunk ezen az újszövetségi kifejezésen, csodálatos igazságot fedezhetünk fel. Vajon az Úr ajándéka a Szentlélek, avagy a Fiú által elnyert üdvösség? Nézzünk meg néhány igehelyet ezzel kapcsolatban: „Felelt Jézus, és mondta néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna Őt, és adott volna néked élő vizet.” (Jn 4:10) Miféle ajándékról van itt szó? A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Krisztus a megváltásról beszélt. A következő esetnél Péter megfeddi Simon mágust, mikor megpróbált pénz útján hozzájutni a Szentlélek ajándékához. „De Péter mondta néki: A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető.” (Csel 8:20) Harmadik például szolgáljon a halhatatlan páli kijelentés: „Mert a bűn zsoldja a halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk, Krisztus Jézusban.” (Rm 6:23)


113

A negyedik történetben Pál apostol szót emel a nőtlenség lelki ajándékáról a korinthusi gyülekezetben: „Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; de kinek-kinek tulajdon kegyelmi ajándéka van Istentől, egynek így, másnak pedig úgy.” (1Kor 7:7) A következő az egyik leginkább egyértelmű kijelentés arra nézve, hogy miként menekülünk meg a kárhozattól: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2:8–9) Az utolsó Ige pedig ezúttal intés a félénk Timótheusnak: „Minekokáért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezemnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adta nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Tim 1:6–7) Ön is látja? „Az Isten ajándéka” szókapcsolat háromszor Krisztus megváltására utal, háromszor pedig a Szentlélek ajándékára, illetve ajándékaira. A lényeg, hogy a Lélekkel együtt jár minden, amire csak szükségünk lehet Jézusban. Vagyis az üdvösség és a Szentlélek elfogadása elválaszthatatlanul összetartozik. „Az Úr csak azoknak adja Szentlelkét, akik alázatosan várakoznak Istenre, akik éberen figyelnek vezetésére és kegyelmi ajándékaira. Ez a hit által igényelt megígért áldás maga után von minden más áldást is. Krisztus az áldást kegyelmének gazdagsága szerint adja nekünk. Kész arra, hogy minden lelket megáldjon szükségük és befogadóképességük szerint.”3 Ez az oka annak, hogy amikor befogadjuk a Lelket, egyúttal az üdvösségünkre mondunk igent. A Lélek ajándéka egyúttal a megváltás ajándéka is. „De várjunk csak – merülhet fel önben a kérdés –, nem voltak a tanítványok akkorra már megmentett állapotban, mikor részesültek a Szentlélekben pünkösdkor?” A válasz „igen” és egyidejűleg „nem”.

114


Csupán egyszer vagy naponta? A megváltás nem olyasmi, amit élete során csak egyszer tapasztal meg az ember, és amit ne lehetne semmissé tenni. Amikor keresztények azt mondják, „ekkor és ekkor megmentett az Úr”, mindössze arra az alkalomra utalnak, amikor először fogadták be Jézust tudatosan a szívükbe. Sajnálatos módon egyesek vallják az „egyszer megváltva, örökre megváltva” nézetét, s valójában úgy hiszik, hogy az egyszer átélt tapasztalat egy életre elegendő. Ám a Biblia szerint „naponként” meg kell halnunk az énnek (Rm 6:11; 1Kor 15:31). Ha pedig naponta meg kell halnunk a bűnnek, az csak azt jelentheti, hogy minden nap új életre is támadunk fel (Rm 6:5)! Egyszer évekkel ezelőtt hallottam Morris Venden kijelentését, hogy a személyes megváltásunkat így fejezhetjük ki megfelelő módon: „Krisztus megmentett, meg vagyok mentve, és Ő meg fog menteni.” Más szóval megváltott két évezreddel ezelőtt, mert értem halt meg a kereszten. Megment naponta, amikor hittel válaszolok Isten kegyelmére, s megvált majd akkor is, mikor eljön az ég felhőiben, és a bűnös természetem helyébe romolhatatlant ad (1Kor 15:51–54). Ugyanez a helyzet a Szentlélekkel is. Nem csupán egyszer részesülünk az életünk folyamán a Lélekben, hanem minden nap olyan gyakran és annyiszor, ahányszor kitárjuk a szívünket befogadására. Nem várunk, amíg valami természetfölöttit élünk át, egyfajta megrázó sokkot, belső melegséget vagy fizikai csodát, hogy meggyőződjünk róla: a Lélek beköltözött testünk templomába. A Szentlélek válaszul érkezik a hitünkre, amiként azt Pál is tanítja (Gal 3:2, 14). A hit pedig nem olyasmi, amit látunk vagy érzünk, hanem eldöntjük, hogy elfogadjuk a létezését, éppen azért, mert Isten jelentette ki az Igében. Sokan abba a hibába esnek, hogy magukénak akarják a Lélek ajándékait, mielőtt még a Szentlelket magát igényelnék. Sóvárognak a Lélek megnyilvánulásaira (az erőre, a csodákra, Isten empirikusan megtapasztalható munkálkodására), de nem igazán biztosak abban, hogy akarják a Lelket, hacsak


115

nem nagy csinnadrattával jön. Ők az ajándékra vágynak és nem az ajándékozóra. Néhány évvel ezelőtt felfedeztem valami érdekeset, miközben a lelki ajándékok témáját tanulmányoztam. A Rómabeliekhez írott levél 12. fejezetében szerepel, hogy „külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint”, s ezért kell ezeket „eszerint” használnunk (Rm 12:6). Péter első levele 4. fejezetében azt olvassuk, hogy „ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1Pt 4:10). Mi a közös ezekben az igeversekben? Isten kegyelme. A Biblia a „kegyelemre” a charisz szót használja, amelyet a King James-fordítás egyszerűen csak „charity”-ként [jótékonyságként] ad vissza. Ez azt jelenti, hogy a Lélek ajándékai kegyelmi ajándékok, vagyis chariszmata (többes számban lévő alak), tehát a Lélek kifejeződései, amelyekben a Megváltó szeretete részesít minket. A kegyelem ennélfogva az Úr jóindulata a mi üdvösségünk érdekében! „Mert kegyelemből tartattatok meg […]: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2:8–9) A logikus következtetés szerint e lelki ajándékok Krisztustól származnak, Ő pedig mindenkinek felkínálja kegyelmét, aki hittel elfogadja azt! A lényeg eszerint, hogy a lelki ajándékok nem valamiféle kozmikus áruházból érkeznek, egy személytelen mennyei erőforrástól, hanem magától Jézustól kegyelmének részeként. Így bárki, aki megtapasztalta a Megváltó kegyelmét, megkapja ajándékait. Magyarán ha miénk Jézus, miénk a kegyelmi ajándéka is. Könyörögjünk, hogy a Lélek töltse be életünket, és a menny költözzön a szívünkbe! Fogadjuk be a Fiút, s akkor a Szentlélek életét élhetjük.

„Krisztus tibennetek”: „áramütésszerű” jelentéstartalom Az egyik legkedvesebb Ellen White-idézetem a Szentlélekkel kapcsolatban a következő: „Imádkozzatok, hogy a Szentlélek hatalmas ereje, megelevenítő, gyógyító, átformáló hatalma

116


mintegy áramütésként érje bénult lelketeket, s töltse meg minden idegszálatokat az új élet pezsgésével, helyreállítva bennetek a lelki egészséget, kimentve a halott, földi, érzéki állapotból. Így lesztek részeseivé az isteni természetnek, és ekként menekültök meg a romlottságtól, amely a kívánság által uralja a világot; lelketek pedig annak képmását tükrözi vissza, akinek sebeivel gyógyultunk meg.”4 Bármennyire is izgalmas képet fest ez a kijelentés – „hatalmas erő”, „áramütés”, „töltse meg minden idegszálatokat az új élet pezsgésével” –, nem szabad elsiklanunk a lényeg felett: „Így lesztek részeseivé az isteni természetnek, […] lelketek pedig [Krisztus] képmását tükrözi vissza, akinek sebeivel gyógyultunk meg.” „Az Ő feltámadásának erejé”-ben való élet tulajdonképpen azt jelenti, hogy „hasonlóvá [kell válnunk] az Ő halálához” (Fil 3:10). A keresztények legnagyobb részében – igen, ideértve a legtöbb hetednapi adventistát is – nem tudatosul az a tény, hogy Jézus nem csupán bűnbocsánatot nyújt számunkra, hanem hatalmat is az új életre. Ám ez a hatalom nem Krisztus kereszthalálából származik, hanem az életéből, Isten trónterméből. Hadd magyarázzam meg: amit Jézus véghezvitt a kereszten, az lelkünk váltságdíja. Ő lett a helyettes áldozat. Igazság szerint nekünk kellett volna meghalnunk örökre! Ehelyett Ő lett bűnné, s halt meg értünk a második halállal (2Kor 5:21). Kifizette bűneink büntetését, s ezért Őt illeti a jog, hogy megbocsásson nekünk vétkeinkért, amiről biztosíthat is bennünket mindaddig, amíg megvalljuk neki az elkövetett rosszat (1Jn 1:9). Azonban a bűnbocsánat még nem egyenlő a bűn felett aratott győzelemmel! A megbocsátás a múltat rendezi el, de nem a jelent. Ha újra és újra csak megbocsátásban részesülnénk, soha nem jutnánk el arra a szintre, hogy visszatükrözzük az isteni természetet. Az Atyának nincs szüksége rendszeres bűnrendezésre, nem úgy, mint nekünk. Igaz, „még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk”, de abban bízunk, hogy „hasonlókká leszünk őhozzá” (1Jn 3:2).


117

A legtöbben itt kezdenek idegeskedésbe. Elképzelésük szerint ez azt jelenti: ahhoz, hogy „hasonlókká [legyünk] őhozzá”, tökéletessé kell válnunk. Bűnlajstromunk azonban olyannyira sokrétű, állandó és megsemmisítő, hogy természetes módon kétségbeesünk, mert úgy véljük: soha nem érjük el a győzelemnek ezt a fokát. Ám nem kell félnünk: „Csak az istenség harmadik személyének hatalmas erejével tudunk ellenállni a bűnnek, és leszünk képesek a legyőzésére. A Szentlélek nem korlátozott erővel jön hozzánk, hanem mennyei hatalmának, erejének a teljességével. A Lélek teszi eredményessé mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek tisztítja meg szívünket. A Szentlélek útján a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus mennyei hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével legyőzzük a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék a Megváltó jelleme.”5 Hogyan történik mindez? A válasz Jézus értünk végzett második szolgálatában rejlik: a bennünk való életében. Amint elfogadjuk bűneink bocsánatára kereszthalálát, kiváltságunk lesz ténylegesen beengedni életét is a szívünkbe, így általa győzedelmeskedhetünk a bűn felett. Álljon itt most Pál csodálatos összefoglalása: „Mert ha mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az Ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az Ő élete által, minekutána megbékéltünk vele.” (Rm 5:10) Az apostol szerint mi lesz az, ami tulajdonképpen megtart minket? Krisztus élete és nem pusztán a halála. Miért? Azért, mert Jézus első dolga itt a földön abból állt, hogy bebizonyítsa a világegyetem számára: Sátán felvetése hazugságon alapul. Az ördög azért harcolt, hogy Isten egyetlen teremtménye se legyen képes betölteni a törvényt és tökéletes életet élni. Végül is nem ő erre a legjobb példa? A kezdetektől fogva tökéletesnek teremtette az Úr, csodálatos ajándékokat és képességeket kapott (Ez 28:12–15, 17/a), s még ő sem tudott megmaradni az egyenes úton, a keskeny ösvényen. Vagy nézzük meg Ádám és Éva esetét! Mit lehet akkor várni tőlünk, többiektől? „Elveszett

118


ügy! – kiáltott Sátán. – Ha valóban az igazság Istene vagy, amint állítod magadról, úgy mindenkit el kell pusztítanod, amiképpen velem is tervezed.” Igen, ez az egész elveszett ügynek látszott, különösen azután, hogy Ádám és Éva engedett a bűnnek, pedig tökéletes lények voltak egy tökéletes élőhelyen. Ám Jézus közbelépett, mint második Ádám (1Kor 15:45), hogy bebizonyítsa, lehetséges a bűn nélküli élet. Isten Fia valójában jóval messzebb ment el annál, mint amire Sátán számított. Több ezer éves bűnnel megterhelt világba jött el, amely igencsak megszokta ezt az istentelen életmódot. Már nagyon messze volt Édentől a betlehemi jászol. Ám Jézus több mint harminchárom éven keresztül ellenállt a bűnnek egészen a haláláig. Naponta megkeresztelkedett Isten Lelkével. Minden nap órákat töltött Atyja társaságában, hogy magába szívja a menny légkörét. Ez óvta meg az elbukástól abban a világban, amely nem csupán elmerült a bűnben, hanem azon volt, hogy Őt is elpusztítsa.7 Éppen ebben állt a győzelme! Nem egyedül a keresztben – hanem egy bűntelen életben az állandó támadások ellenére! Jézus kereszthalálakor az ördögnek nem volt „benne […] semmije” (Jn 14:30). Nem is vette el senki az életét. Magától adta oda (Jn 10:17–18; 19:30).8 S mindezt azért tette, hogy megfizesse a mi bűneink büntetését. Ő lett Isten helyettes áldozata – helyettünk. Értünk vállalt halála így biztosította számára a jogot, hogy tökéletes élettel ajándékozzon meg bennünket. Így tehát a Fiú mind a halálát, mind pedig az életét nekünk adta! Azáltal, hogy a Lélek révén bennünk él, számunkra is lehetővé teszi a bűn feletti győzelmet. A Szentírásban mindenütt ezzel az igazsággal találkozunk: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.” (Gal 2:20, a dőlt betű szerzői kiemelés) „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” Miért, Pál? „Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt Krisztussal az Istenben. Mikor Krisztus, a mi


119

életünk [második eljövetelekor] megjelenik, akkor majd ti is ővele együtt megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:2–4, a dőlt betű szerzői kiemelés) „Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1:21, a dőlt betű szerzői kiemelés) „Én vagyok az ajtó – mondta Jézus –, ha valaki énrajtam megy be, megtartatik. […] Én azért jöttem, hogy életetek legyen, és bővölködjetek.” (Jn 10:9–10, a dőlt betű szerzői kiemelés) Krisztusnak a Lélek által bennünk megvalósuló élete fog – teljesen bizonyosan – győzelmet aratni a bűn felett az életünkben. Ne feledjük, „örökletes és kialakított” hajlamainkon egyaránt felülkerekedünk majd; a bűnön olyan értelemben, mint állapoton és úgy is, mint szokáson. Ez nem perfekcionizmus, mert akkor részben vagy egészben a magam erejéből érném el. Nem az én életem viszi ezt véghez, hanem Jézusé, egészen addig, amíg a Lélek által bennem él.

Ő énbennem és én őbenne Azonban a Megváltó nem csupán élhet bennem a Szentlélek által. Amit a kereszten az egész bűnös világért megtett, az azt is jelentette, hogy engem is belefoglalt áldozatába. Ott voltam „benne”. Teológusok ezt a Krisztusban-elemnek nevezik, amelyre olyan gyakran hivatkozik Pál. Erre például az a könnyen érthető igevers szolgál, amelyben az apostol a bálványimádó athénieknek az ismeretlen Istenről beszél: „Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Csel 17:28) Vagyis azért élünk, mert Isten él – tőle függ a létünk. Mindazonáltal Jézus maga vezette be ezt a fogalmat azon az éjjelen, amikor tanítványainak bemutatta a Lelket: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15:5, a dőlt betű szerzői kiemelés) Az Efézusiakhoz írott levél 1. fejezete telis-tele van vele: „Magának kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt.” (Ef 1:4) „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által.” (Ef 1:7) „Akiben […] megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szentlelkével.” (Ef 1:13) „Akiben vettük is az örökséget, eleve

120


elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint.” (Ef 1:11) Mindenütt ezzel szembesülünk. Végül Pál azt mondhatta a kolossébelieknek: „Őbenne vagytok beteljesedve.” (Kol 2:10) János apostol a lehető legegyszerűbben magyarázza el ezt az igazságot: „Erről tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk; […] úgy kell járni, […] amint Ő járt.” (1Jn 2:5–6) „Most, fiacskáim – vonja le János a végkövetkeztetést –, „maradjatok őbenne”, hisz „aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe.” (1Jn 2:28; 3:6) „Erről ismerjük meg, hogy benne maradunk és Ő mibennünk; mert a maga Lelkéből adott minékünk.” (1Jn 4:13) Gondoljon bele ön is: Krisztus, a dicsőség reménye bennünk él, mi pedig Krisztusban, eltemettetve és feltámadva vele. Vagyis mindenütt körülvesz bennünket Jézus, nem igaz? Teljességgel bevon minket jelenlétével, kívülről, belülről. Vajon ennek számítania kellene az életünkben? Igazából minden velünk kapcsolatos dolgot meg kellene változtatnia. Frank Phillips lelkipásztorként és misszionáriusként szolgált, s tanításait még egy generációval a halála után is emlegetjük.9 Gyakran elmesélte azt a tapasztalatot, amit egyszer egy tábori találkozón egy fiatal feleségtől és anyától hallott. Úgy emlékszem, a nő tanácsért fordult hozzá, mert a házassága már romokban hevert. A férje nem hitt Istenben, nem lehetett számítani rá, és túl sokat ivott; egyáltalán nem foglalkozott a családjával. Egy kislányuk volt és egy öthónapos kisfiuk. Családterápiával is próbálkoztak, de semmi nem segített. Elfáradt, úgy érezte, hamarosan feladja a próbálkozást. – „Kész bármit megtenni a házassága megmentése érdekében?” – érdeklődött a lelkész. Az asszony hallgatott egy pillanatig, s arra gondolt, mi mindennel kísérletezett már. – „Igen, azt hiszem” – válaszolta. – „Akkor vigye el ezt a kártyát. Olvassa el, gondolkozzon rajta és imádkozzon érte. Ha úgy dönt, hogy végigcsinálja, ami benne áll, Isten meg fogja gyógyítani a házasságát.” A lelkész imádkozott vele, aztán a hölgy elment. A kártyán egy idézet szerepelt a Gondolatok a Hegyi beszédről című köny-


121

vecskéből: „Isten jelenléte övezte Jézust, és semmi sem érhette azon kívül, amit a végtelen Szeretet a világ áldására megengedett. Ez volt részére a vigasz forrása, és ez vigasztal bennünket is. Akiben Krisztus Lelke lakozik, az benne marad, s a támadás, amelyet ellene irányítanak, az Üdvözítőt éri, aki körülveszi őt jelenlétével. Csak az történik, amit Ő megenged. Nem kell ellenállnia a gonosznak, hiszen az Atya védelmezi. Semmi sem érheti az Úr beleegyezése nélkül, mert »tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak« (Rm 8:28).”10 Valószínűleg még egyszer el kell olvasnia. Először is az Atya jelenléte övezte Krisztust, vagyis itt ugyanazt látjuk, mint amit az Üdvözítő tesz a mi életünkben. Bennünk van, mi pedig őbenne. Más szóval teljességgel körbevesz bennünket Jézus. Másrészt semmi nem történt a Megváltóval, csak amit Atyja megengedett a világ áldására. Ebből nemcsak Ő merített erőt, hanem számunkra is erőforrás lesz. Ezért nem kell ellenállnunk a gonoszságnak. Krisztus sem tette! Semmi sem érhet minket az Úr engedélyén kívül, és bármit is tesz az ördög ellenünk, az együttmunkálkodik majd a jóra. – Rendben van, de könnyebb mondani, mint csinálni, igaz? Az asszony elolvasta az idézetet, imádkozott és azt az elhatározást hozta, hogy ennek megfelelően fog élni. Ha egy nyomorúságos otthoni élet az osztályrésze, nemcsak hogy elfogadja, hanem magához is öleli, tudván, hogy Krisztus már előtte felmérte azt az érdekében. De vajon sikerrel is járt? Az első három hónapban, miután elkezdett Istennek hálát adni azokért a dolgokért, amelyeket természete szerint nem szeretett vagy nem kívánt, a házassága és a férje helyzete látszólag csak rosszabbodott, nem javult. Egy olyan próbában, amely naponta hosszan és gyakran indította arra, hogy térden állva könyörögjön a menny Urához, úgy döntött, elismeri Jézus munkálkodását, még akkor is, amikor a napnál is világosabban úgy tűnt, Sátán irányít. De kitartott, és hitte, a Mester körülveszi jelenlétével, és hogy neki megvan a hatalma mindent előbb

122


szeretetén átszűrni, mielőtt megengedné az életében. A dolgok egyszer csak változni kezdtek. A férje abbahagyta az ivást, küzdött a munkahelyéért, törődött a családjával, és segített a gyerekek körül. Olyan szívességeket is megtett a feleségéért, amelyek korábban eszébe sem jutottak. Minden este minőségi időt töltött vele kettesben: sétáltak, elmentek valahová autóval, elugrottak a fagyishoz. A hölgy képtelen volt elhinni, ami történik. Ó, mennyire megváltozott a férje! Sokkal könnyebben esett megköszönnie az Atyának a fejlődést, mint annak előtte. Úgy érezte, nem is mehetne jobban a sora. Aztán egy éjjel, amikor az anyósa vigyázott a gyerekekre, együtt elmentek egy kellemes autókázásra. A nagymama lefektette az akkor tizenegy hónapos babát, majd leült szundikálni, a gyógyszerét viszont nyitva hagyta a polcon. A kisfiú felébredt, és sikerült kimásznia a gyerekágyból. Elérte a nagymama tablettáit, és minden egyes darabját lenyelte. Perceken belül már haldokolva feküdt a padlón. Amikor a nagyi feleszmélt, és meglátta, mi történt a hanyagsága miatt, szó szerint odafagyott a székéhez. Még csak kiáltani sem tudott segítségért, annyira erős sokk érte. Miután a szülők hazaértek, megragadták a picit, és rohantak vele a kórházba. Ám a kisfiú egy óra múlva meghalt. Miként lehetséges ez? A tökéletes boldogság teljes tragédiává alakult egy órán belül. A férj képtelen volt feldolgozni mindezt, és eltűnt. Az anyós és az após a halált kívánták maguknak. Az asszony magányában és kétségbeesésében így kiáltott a mennyhez: „Hogyan fogadhatnám el ezt tőled jövő dolognak, Uram? Hol voltál, amikor ez bekövetkezett? Ez az ördög műve, épp, mikor minden olyan jól alakult!” Így hát elvetette abbéli meggyőződését, hogy Isten irányítja az életét. Ám azt is észrevette, hogy ezáltal csak rosszabbodott a helyzet. Három hét elteltével teljesen lehangolttá vált, szíve megszakadt, és egyedül érezte magát. Egy délután meglátta, hogy valaki a gyülekezetből felhajt a kocsibejárón: hozzá érkezett. Valamennyi látogatás ugyanab-


123

ból állt: az emberek együtt sajnálkoztak vele vesztesége felett, de ez csak azt hozta magával, hogy folyton a tragédiára gondolt. Amint egyszer elindult ajtót nyitni, a Lélek így szólította meg: „Nemde megígérted nekem, hogy bármit, ami történik veled, tőlem jövőnek fogadod el?” Bűnét látva az asszony zokogni kezdett: „De igen, Uram! Kérlek, bocsáss meg nekem. Nem értem ezt az egészet, és annyira fáj, de átadom még a kisfiam halálát is neked. Úgy döntöttem, elhiszem, hogy ott voltál akkor is, és végtelen bölcsességedben engedted meg a történteket.” Ez az egész beszélgetés csak néhány másodpercig tartott. Kinyitotta az ajtót, és kezét felemelve így szólt: „Kérlek, ne mondj semmit. Most azonnal mindent át kell adnom Jézusnak. Megtennéd, hogy letérdelsz és imádkozol velem, hogy képes legyek erre?” Három héttel a baba halála után a férje visszatért. Megjárta a poklot, és visszajött. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy a legnagyobb szükség órájában magára hagyta feleségét, de rájött, égetően fontos megismernie az Urat úgy, ahogyan a neje. Felhagyott addigi életével, és Krisztusnak akarja ajánlani magát. Pár nappal később az anyósék is látogatóba jöttek. Beismerték, hogy sok évvel ezelőtt adventistaként éltek, de kiléptek az egyházból. A fiukat nem hitben nevelték. Ám látták, hogy az asszony mintha személyesen ismerné az Urat – szemükben ő volt a leginkább krisztusi személy, akivel valaha találkoztak –, és szükségük volt a segítségére, hogy újra megtérjenek a Mindenhatóhoz. A fiatalasszony talán nem tudta, miért halt meg a kisbabája, vagy miért kellett ennek ilyen tragikus módon bekövetkeznie. De már biztos abban, hogy találkozni fognak Jézus eljövetelekor, és hogy a férje és az egész családja is ott lesz. „Krisztus bennem a dicsőség reménye.” Ilyen a Lélek munkálkodása az életünkben. Ez a bővölködő élet. Az egész világnak erre van szüksége: Jézusnak bennem való jelenlétére Szentlelke által.

124


HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Jézus élete, 323. 2. Ellen G. White: Próféták és királyok, Advent Kiadó, Budapest, 19952, 147. 3. Ellen G. White: Jézus élete, 579. 4. Ellen G. White: Bizonyságtételek, V, 194. 5. Ellen G. White: Jézus élete, 578. 6. Lényeges különbség áll fenn „bűnök” és „bűn” között. Az emberek természetükből adódóan bűnösök, „bűnben születnek” (Zsolt 51:7, ám nem áteredeztető bűnben, hanem bűnös hajlammal – a fordító megjegyzése), eleve rosszra hajlanak, természetes ösztöneik szerint elhamarkodják döntéseiket, és eltávolodnak Istentől. Ezt nevezzük bűnnek – bűnnek, mint életünk bűnös állapotát. A bűnök azonban bűnös voltunk következményei. Azért vétkezünk, mert a bűn foglyai vagyunk, a „bűn és a halál törvénye” alá rekesztve. Isten meg tudja bocsátani bűneinket, de bűnünkre (egyes számban), vagyis bűnös állapotunkra egyedüli gyógymódot az új élet jelent. A megbocsátás még nem segít, csak ha új teremtményekké válunk. Ezért kell újjászületnünk. 7. Jézusnak az Atyában való hitéletéről nyújt áttekintést: Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán, Viaţă şi Sănătate Kiadó, Bukarest, 2008, 31–34. 8. János 19:30. versében olvashatjuk: „Lehajtván fejét kibocsátotta lelkét [lélegzetét].” A halál pillanatában egy személy meghal, ezért csuklik le a Megváltó feje. Itt azonban azt látjuk, hogy Jézus előbb lehajtotta a fejét, s csak utána lehelte ki a lelkét, vagyis a lélegzetét. Helyes az igahasználat, Ő valóban „kibocsátotta” lelkét: feladta az életét. 9. Például csodálatos könyve: His Robe of Mine, Justified Walk Ministries, Berrien Springs, MI, 2003. A következő weboldalon talál egyéb forrásokat: www.justifiedwalk.com 10. Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről, Élet és Egészség Könyvkiadó, Budapest, 20057, 64.


125

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Mi az, ami megérinti Mike történetében? 2. Mit jelent tulajdonképpen: „Krisztus bennem a dicsőség reménye”? 3. Mikor kezdődik az örök élet, és miért épp akkor? 4. Miért használja a Biblia néha a „Krisztus Lelke” kifejezést? 5. Milyen értelemben mondható, hogy a Lélek ajándéka a megváltás adománya? 6. Hogyan lehetséges, hogy megmentett Jézus, meg vagyunk mentve, és meg fog menteni minket? 7. Miként reagál a következő kijelentésre: „Mindenki, aki megtapasztalta a Megváltó kegyelmét, részesül ajándékaiban?” 8. Ha elfogadjuk, hogy Jézus kereszthalála elfedezi bűneinket, mi hozza el életünkben a bűn feletti győzelmet? 9. Valójában mi az, ami megment bennünket: Krisztus halála vagy az élete? Indokolja meg válaszát! 10. Mi a különbség a minden bűn felett aratott győzelem és a perfekcionizmus között? 11. Hogyan juthatunk el arra a szintre, amikor már igazán hisszük és elfogadjuk, hogy bármi ér, azt mindet előbb átszűrte Isten Krisztus szeretetén, amint azt láttuk a fiatalasszony történetében is? 12. Most, hogy elolvasta ezt a fejezetet, mi a szíve leghőbb vágya?

NYOLCADIK FEJEZET

GYÜMÖLCS ÉS AJÁNDÉK RÉVÉN VALÓ BIZONYSÁGTÉTEL

Kellett már valaha tanúskodnia per során? Első lépésként megesketik, hogy az igazat mondja és csakis az igazat. Majd kérdésekre kell válaszolni, kizárólag aszerint, amit hallott és látott, s semmiképpen sem a következtetéseire, véleményére vagy hallomásokra alapozva. Ha eltér ettől a normától, tudja, mi történik? „Tiltakozom, bíró úr! Ez csak másodkézből kapott információ.” Amikor Jézus megígérte tanítványainak a Lélek ajándékát, megmondta azt is, miért lesz szükségük rá: „Vesztek erőt, […] és lesztek nékem tanúim.” (Csel 1:8) Erő a bizonyságtételhez. Mivel a tanú olyan valaki, aki első kézből számol be a tényekről, a tanúskodásnak nem sok köze van a képességekhez, sokkal inkább az elérhetőséghez. Az Újszövetség rengeteg lelki ajándékot sorol fel, de sehol nincs köztük a bizonyságtevés. Ezt az Úr nem különleges egyéneknek adja, hogy munkálkodni tudjanak művében, hanem mindenki elvégezheti, ha már őszintén követi Jézust. Röviden: a bizonyságtevés a megtértek kiváltsága, nem pedig a tehetségeseké. Mindenki tanúskodik: a lány, akinek épp megkérte a kezét a jóképű udvarlója; a szurkoló, aki látta, mikor csapata megnyerte a Szuperkupát; a diák, aki megbukott a kémiavizsgán.

128


Ha valóságos a számunkra, akkor így vagy úgy másokkal is megosztjuk az újdonságot. Ha rossz hírről van szó, meglátszik testbeszédünkön, hanghordozásunkon vagy egyszerűen az ingerlékenységünkből, még ha el is határoztuk, hogy senkinek nem említjük. Amennyiben jó dolog történt velünk, már a mosolyunk is elárul, és beszélgetésre indít másokat, mert a bizonyságtétel a külső megnyilvánulása valaminek, ami lényeges a bensőnkben. Amikor keresztények azt mondják: „Nem tudok bizonyságot tenni, nekem nincs meg ez a talentumom!”, valójában ezt közlik: „Nem ismerem Jézust annyira, hogy bármit is mondjak vagy kifejezzek róla.” Ez ennyire egyszerű. Szomorú és fájdalmas igazság. A Biblia a „tanúra” a martüsz szót használja, amiből a „mártír” kifejezésünk is ered. Ez nem igazán tűnik logikusnak, ugye? De várjunk csak! A görög Martüria annyit tesz: a tanúság tartalma. Az angol nyelvben a witness szó jelenti a tanút, no meg a tanúságot is, amit a tanú tesz. Ez a kettősség valójában segít több dolog megértésében is, mivel lehetetlen elválasztani a tanú személyét a tanúságtétel tartalmától, illetve tárgyától. Ezért mondhatjuk, hogy a legvégsőkig elmenő tanúk a mártírok, mert ők képtelenek letagadni, amit Jézus Krisztusban láttak és hallottak, még akkor sem, amikor halálbüntetéssel fenyegették őket. Tapasztalatukat ugyanis ennyire valódinak élték meg.

A Lélek megnyilatkozásai Amikor a tanítványok imádkoztak a Lélek adományáért a felházban, eljutottak a teljes önátadásnak arra a fokára, mint még soha azelőtt. Ennek eredményeképpen szenvedélyes vágy született bennük, hogy tanúságot tegyenek Mesterük és Megmentőjük mellett. „Egyetlen cél érvényesült; egyetlen vágy minden mást háttérbe szorított. A hívők Krisztushoz hasonló jellem kinyilatkoztatására és országának építésére törekedtek.”1

8. GYÜMÖLCS ÉS AJÁNDÉK RÉVÉN VALÓ BIZONYSÁGTÉTEL

129

Figyeljük meg, hogy bár egyetlen célt említ az idézet, mégis kettőben realizálódik: Krisztus jellemének kinyilatkoztatásában, és hogy elérjék az embereket Isten országának növekedése érdekében. Ez az a bizonyos két oldala az éremnek. Ha megkaptuk a Szentlelket, az látható lesz az életünkön és a terheken, amelyeket az elveszettekért hordozunk. Ezért mutatja be a Szentléleknek csupán két általános megnyilvánulási formáját az Újszövetség: a gyümölcsöt és az ajándékokat. Ám ezek soha nem választhatók szét egymástól – ők ikrek, amik mindig együtt járnak, bárhová is megyünk. Egy férfinak, aki lelki ajándékokkal rendelkezik, bizonyságot kell tennie a Lélek gyümölcséről az életében. A Jézus kedvességét sugárzó hölgy nem fog elzárkózni attól, hogy az elveszettek érdekében velük is megossza Krisztus jellemét és országát. Néha úgy beszélnek egyesek a mennyei életről, mint ami ellentétben áll az Üdvözítő másokkal való megosztásával, mintha a példás keresztény élet felmentené őket Jézus hirdetése, illetve a külmisszióba való bekapcsolódás alól. Ez azonban hamis értelmezés. A kettő együtt jár, különben egyik sincs jelen. Pál apostol beszélt a galáciabelieknek a Lélek gyümölcséről. Az ottaniak nagy tévedésben éltek: képmutatók voltak (Gal 2:11–14). Judaizálók rábeszéltek egyeseket a gyülekezetben, hogy tartsák meg a zsidó törvény bizonyos részeit, mondván: csak így nyerik el Isten jóindulatát. Pál kifakadt miattuk: „Ó, balgatag galáciabeliek, kicsoda igézett meg titeket, […] a törvény cselekedeteiből kaptátok-é a Lelket, avagy a hit hallásából?” Majd rámutatott, hogy Jézus váltotta meg őket a törvény átkától (Gal 2:13), s immár hit által élnek (Gal 2:22–24), és megkeresztelkedésük az Üdvözítő felöltését jelenti (Gal 2:27). Ezután kijelentette azoknak, akik a törvény megtartása által igyekeztek megigazulni, hogy „elszakadtak Krisztustól”, ám akik a Lélek által élnek, „várják az igazság reménységét”. Buzdította őket, hogy „Lélek szerint járjanak, és a testnek kívánságát véghez ne vigyék”. Végül pedig szembeállította a törvényeskedés és önigazultság eredményeit a Szentlélek által való

130


járás következményeivel, mondván: „A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal 5:4–5, 16, 22–23) A Lélek gyümölcse valóban csodálatos: kilenc ízzel rendelkezik. Valójában ez a szeretet, amely sokféle módon mutatkozik meg, mint a szivárvány, amiben a napfénynek köszönhetően többféle színt látunk. Mindig, amikor őszinte szeretetet, örömöt, belső békességet vagy önuralmat fejezünk ki, magának Jézusnak, a mi Urunknak a jellemtulajdonságait tükrözzük vissza. Ez viszont azért történik, mert Ő, amiképpen a napfény megcsillan a parányi vízcseppeken, átragyog rajtunk. Pál még egy fontos szempontot kiemel. A Galáciabeliekhez írott levele 6. fejezetében rámutat arra, hogy csak akkor arathatjuk le a Lélek gyümölcsét, ha az elvetett magunk lelki eredetű. Amennyiben romlottság és pusztulás magvát ültettük el, mimódon remélhetnénk a termésben a Lélek gyümölcsét felfedezni? „Sokan, attól tartok, úgy járunk, hogy folyamatosan a pusztulás magvait vetjük el, aztán meg imában kérjük az Urat, valamiképpen termelje meg a Lélek gyümölcseit számunkra. Pál szerint (Gal 6:7–8) ez lehetetlen.”2

Miként termünk gyümölcsöt? Jézus teljességgel egyértelművé tette, hogy azt kívánja, sok gyümölcsöt teremjünk, és ne csak csekély mennyiségben. Ám jól tudja, hogy ez egy időigényes folyamat. Azon az éjjelen beszélt erről, amikor bejelentette a Vigasztaló eljövetelét. Ha ott a közelében a Bibliája, kérem, vegye kézbe, és lapozzon János evangéliuma 15. fejezetéhez. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. […] Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt:


131

mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15:1–2, 5; a dőlt betű szerzői kiemelés) Észrevette a szövegben a fokozatokat? Először nincs gyümölcstermés. Aztán némi gyümölcs legalább már megjelenik, majd többről, végül pedig sokról van szó. „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim.” (Jn 15:8) Krisztusnak nem elég, ha csak néhány gyümölcsöt hozunk: sokat kell teremnünk. Miként vezeti el tanítványát a gyümölcstelenség állapotából arra, amikor már néhányat terem? A 2. vers szerint „lemetszi” a vesszőt. Nos, ez kissé érthetetlennek tűnhet. A Megváltó itt valóban azt mondja: le fogja vágni a vesszőt annak érdekében, hogy gyümölcsöt teremjen? Ez nem igazán ésszerű, ugye? Hiszen az a vessző, amelyet levágnak a tőről, képtelen gyümölcsöt hozni. De Ő még ki is jelenti: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” A „lemetsz”-nek fordított eredeti szót „felvesz”-ként is vissza lehet adni. Pontosan ez az, amit a szőlősgazdák tesznek a mélyen földre konyuló ágakkal. Felfelé hajlítják és hozzákötözik őket a felsőbb vesszőkhöz vagy egy bothoz, hogy jobban érje őket az eső és a napfény: így ezzel megakadályozzák, hogy a külső kacsok leérjenek a földre, és közvetlenül abból nyerjék a tápanyagokat a szőlőtő helyett. Ám mennyei vincellérünk még vár. Amint elkezdünk némi gyümölcsöt hozni az Ő dicsőségére, nekiáll felkészíteni bennünket a több gyümölcs termésére. Hogy miként teszi ezt? A Biblia szerint megtisztítja a vesszőt (Jn 15:2), megszabadítván azt minden fölösleges levéltől és hajtástól, imitt-amott megnyesegeti, hogy a legjobban érje a nap, a nedvesség és a levegő. Ezt a munkát nagyon óvatosan végzi. „A szőlősgazda soha nem áll közelebb a tőhöz, semmikor nem mérlegeli alaposabban annak hosszú távú egészségét és termőképességét, mint mikor kését a kezében tartja.”3 Gondolkozott már azon, hogy miért történnek fájó, néha tragikus dolgok az életében? Miért viszi el a rák egy szerettét, vagy sújtja anyagi csőd a családot, esetleg súlyos igazságtalanságok miért vetik

132


fel fejüket közvetlen környezetében? Nem az Úr műve a fájdalom és a nyomorúság, ám felhasználhatja egyiket vagy akár mindkettőt lelki egészségünk növelése érdekében. „Sokan, akik őszintén Isten szolgálatára szentelődtek, meglepődnek és csalódnak, amikor addig nem tapasztalt akadályokkal, próbákkal és tanácstalansággal szembesülnek. Krisztusi jellem és az Úr szolgálatára való alkalmasság elnyeréséért könyörögnek, ugyanakkor a körülményeik mintha minden rossz tulajdonságukat elő akarnák csalni. [Azt] kérdezik: »Ha az Úr vezet, miért érnek minket ezek a dolgok?« Pontosan azért esnek meg ezek velük, mert a menny vezérli őket. A megpróbáltatások és akadályok Isten fegyelmező eszközei – a sikernek az Úr által megszabott feltételei. […] Egyes emberekben olyan képességeket és hajlamokat lát meg, amelyek helyesen irányítva használhatók lehetnének műve előbbrevitelében. A gondviselő Atya különféle helyzetek és körülmények közé viszi őket, hogy felfedezzék jellemük előttük is rejtett fogyatékosságait. Lehetőséget kínál nekik, hogy ezeket a hibákat kijavítsák, és alkalmassá tegyék magukat szolgálatára. Sokszor azért engedi bele őket a szenvedések tüzébe, hogy megtisztuljanak.”4 Szerető Megmentőnk nem mond le rólunk még akkor sem, ha Őt hibáztatjuk a megtapasztalt kényelmetlenségért és fájdalomért. Amíg csak rajta maradunk a tövön, annak érdekében munkálkodik bennünk, hogy növelje gyümölcshozatalunk mértékét. Miként vezet el minket végső célja megvalósítására: a bő termésre? Arra hív, hogy „maradjunk őbenne” (Jn 15:5).

Krisztusban maradva Valami megváltozott. Az első két szakaszban – terméketlenségből némi termésig, majd néhány gyümölcstől többig – Isten lépett fel kezdeményezőként. Az Úr általában nem kérdezi meg, hogy szeretnénk-e „kihajolni” természetes komforzónánkból


133

vagy „elvágattatni” féltve őrzött bálványainktól, hanyagságunktól és önzésünktől. Egyszerűen csak megteszi. Ha az a vágya, hogy valóban sugározza minden az Ő dicsőségét, és gyümölcstől roskadozó vessző lehessen, amely képet ad élete forrásáról, akkor a döntés egyértelmű: „Benne kell […] maradnia.” Hogy ez mit is takar? A marad szó nemcsak szokásos jelentését hordozza, hanem azt is kifejezi: „elvisel”. Ebben a szövegkörnyezetben annyit tesz: „kitart, tőle függ”. Igen, Jézus arra hív bennünket, hogy a dicsőségére váló bő gyümölcstermés érdekében egész életünkben ragaszkodnunk kell hozzá. Csakúgy, mint a vessző ragaszkodik a tőhöz tomboló szél és eső idején is, nekünk szintén kapaszkodnunk kell Urunkba, mikor az élet viharai elborítanak minket. A teljes odaadás megerősít. Ám a mindent elemezni vágyó elmék számára, akik azon töprengenek, hogy miért egy ilyen ige, mint a „marad” szerepel a vessző viszonyulásának kifejezésére – amelynek persze természetes „végtagként” kell a tőhöz kapcsolódnia –, a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. Az az igazság, hogy emberek lévén nem magától értetődő módon ragaszkodunk Jézushoz. Bűnös természetünk révén elutasítjuk az életet, és inkább a halált választjuk. Rátekintünk a Megváltóra, és azt mondjuk: Része akarok lenni – majd érthetetlen módon elsétálunk! Valójában mi soha nem választottuk Őt. Ő választott minket. Krisztus azt mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” (Jn 15:16) Pál emlékezetünkbe idézi, hogy mi, mint vesszők, „beoltattunk (Rm 11:17–24). Először is nem krisztusinak születtünk. Képzeljük csak el azt a gazdát, aki egy vad vesszőt olt be az egészséges tőbe. Mit kell tennie? Meg kell vágnia – sértenie – a tövet, hogy belé tudja ültetni a vad veszszőt. Vajon a kereszt nem éppen erről szól? A mi befogadásunk Jézus életébe nemde fájdalmat okozott neki? Dehogynem! Ám mindvégig szeretett minket (Jn 13:1), és nem akarta volna másképpen.

134


A lényeg tehát, hogy most ki kell tartanunk. Ragaszkodnunk kell, mint Jákóbnak az angyalhoz (1Móz 32:26). Nem szabad elengednünk. Noha ez az egyetlen módja az életben maradásnak, természetünk hajlama szerint mégis elengednénk. Ne tegyük! Ne menjünk el! Maradjunk meg vesszőként őbenne mindaddig, amíg olyannyira egyesülünk a tővel, hogy teljességgel ellehetetlenüljön egy esetleges újbóli leválás!

A Lélek ajándékai A bizonyságtevés éremének csak egyik oldalát képezi a krisztusi jellem és a gyümölcstermés, ami alapján eldönthető, melyik fához tartozunk. A másik a Lélek ajándékainak felhasználása Isten „műve előrevitele” érdekében. Az Újszövetségben négy fő fejezet vagy szakasz tanítja, illetőleg sorolja fel a lelki ajándékokat: a Rómabeliekhez írott levél 12. fejezete, az első Korinthusi levél 12–14. fejezetei, az Efézusbeliekhez írott levél 4. fejezete és Péter első levele 4. fejezete. Egyéb ajándékokra vonatkozó utalásokat még számos helyen találunk a Szentírásban (1Kor 13:3; 7:7; 14:32–34; Ef 3:1, 7), ám a főbb hivatkozások mindegyikében szerepel a Lélek gyümölcsének gyökere és alapja, a szeretet, amelyről az ajándékok kapcsán került szó. Miután felsorolja az írásmagyarázást, a szolgálatot, a tanítást, az intést, az adakozó, az elöljáró és a könyörülő munkálkodását, Pál figyelmezteti a rómabelieket, hogy „a szeretet képmutatás nélkül való legyen” (Rm 12:6–9). Ezek tulajdonképpen a kegyelem, vagyis a szeretet ajándékai. A korinthusiaknak írott levelében Pál egy egész fejezetet szentel a szeretet témájának, amit az ajándékokról szóló tanítás közepébe ékelt be, leszögezvén végül, hogy „a szeretet soha el nem fogy”, mert bár az ajándékok jöhetnek-mehetnek, a hit, a remény és a szeretet megmarad, és „ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (1Kor 13:8, 13). Efézusba az apostol már egy érettebb gyülekezet számára ír azokról, akik a vezetésre kaptak ajándékokat: az apostolokról, a prófétákról, az evangélistákról, valamint a lelkipásztorokról


135

és a tanítókról. A menny szándéka ezen ajándékok kiosztásával, hogy elvezesse őket „az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére”: lelki érettségre, ami végül visszatükrözi „Krisztus teljességét” (1Kor 4:13). Ennek köszönhetően szilárddá válnak, akiket nem könnyen „hajt [el] a tanításnak akármi szele”, „az igazságot követvén szeretetben”, miközben minden tekintetben növekednek a fejben, vagyis Jézus Krisztusban (1Kor 4:14–15). Végül Péter arra buzdítja a Megváltó követőit, hogy használják ajándékaikat, és „úgy sáfárkodjanak azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1Pt 4:10), ugyanakkor így kezdi intését: „Mindenekelőtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez.” (1Pt 4:8) Említettem már korábban, hogy a Lélek ajándékai a kegyelem ajándékai is egyben (chariszmata), amelyeket Krisztustól kapunk, ám a Lélek ad nekünk. Jézus kegyelme biztosította a jogot az ajándékok kiosztását nekünk (Ef 4:7–8), jóllehet Isten Lelke gyakorolja ezeket a jogokat itt a földön. Pál szerint „mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván [az ajándékokat] külön, amint akarja” (1Kor 12:11). Az ajándékokban tehát kegyelem szerint részesülünk a Szentlélek döntése alapján. Jómagam igen érdekesnek találom, hogy mindkét forrás – a kegyelem és a Lélek – kimeríthetetlen a menny tárházában. Mert „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Rm 5:20, a dőlt betű szerzői kiemelés), hiszen Krisztus kegyelme „elég” nekünk (2Kor 12:9). A Szentlélekkel kapcsolatban pedig Keresztelő János biztosít bennünket, hogy „nem mérték szerint” (vagyis nem végtelenül gazdagon) adatik (Jn 3:34).

Az ajándékok többféle rendeltetése Az Újtestamentum a lelki ajándékok többféle rendeltetéséről is tanít. Ilyen például a gyülekezeti egység és a lelki érettség (Rm 12:3–5, 9–16; 1Kor 12:4–7; 12:31–14:40; Ef 4:13–16), a gyülekezet szolgálatának folytatása (Ef 4:11–12) és Isten dicsőítése

136


(1Pt 4:10–11). Egyeseket talán megdöbbent, hogy a lelki ajándékokkal meghatározott főbb célok között szerepelnek olyanok is, mint a gyülekezet egysége és Krisztus testének lelki fejlődése, de van benne logika. Jézus felszólította tanítványait: „Egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket. […] Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 14:34–35) Ha mi gyülekezetként szeretnénk jó benyomást kelteni a világban, az nem forrásaink, intézményeink vagy akár könnyen érthető dogmatikánk révén fog megvalósulni. Abban az esetben lehet sikeres, ha Isten szeretete csodálatos módon irányítja az életünket, és mikor családtagjaink, szomszédaink, barátaink és az ismeretlenek is meglátják bennünk a krisztusi szeretetet egymás iránt, majd arra a következtetésre jutnak, hogy ez egyszerűen nem lehet ebből a világból való. A lelki ajándékokról szóló szemináriumokon gyakran időzünk hosszasan az egyes ajándékoknál és annál a kérdésnél, vajon rendelkezünk-e azzal a bizonyos mennyei adománnyal. Ha „leltározási” célból közelítjük meg a témát, folyton csak korlátokba ütközünk, és semmiképp nem kaphatunk átfogó képet. Amire nekünk szükségünk van, az Jézus teljessége minden nap! Jelenléte a Lelken keresztül csordultig tölti szívünket, s végül kiárad belőlünk az ajándékok megnyilvánulásának különféle módján. (Az Újtestamentum nem nyújt számunkra kimerítő listát az ajándékokról, mert minden egyes erre vonatkozó igeszakaszt arra szánt az Úr, hogy az ajándékokkal mind több különböző ember lelkére tegyen mély benyomást Isten dicsőségére.) Egyik reggel egy kislány gyülekezetbe ment a nagymamájával. A lányka belemerült a rajzolásba, látszólag egyáltalán nem figyelt arra, amiről az igehirdető beszélt. Pedig mégis fülelt. Egyszer csak megrántotta nagymamája ruhája ujját, és megkérdezte: – „Mama, tényleg azt mondta a lelkész bácsi, hogy Isten bennünk él?”


137

– „Igen, kicsim, azt.” A kislány tovább színezett, míg néhány pillanattal később egy másik kérdés merült fel benne sürgős válaszra várva: – „Mama, a lelkész bácsi, ugye, azt mondta az előbb, hogy Isten nagyobb nálunk?” – „Persze, kincsem. Isten tényleg nagyobb nálunk.” – „Viszont ha nagyobb nálunk és bennünk él, akkor nem kellene valamekkora részének kilátszódnia belőlünk?” Bizony, tényleg így kellene lennie. Vajon az ön Jézussal járt életútja igazán olyan valóságos és őszinte, hogy lehetetlen nem „kilátszódnia” az életéből? Ez a bizonyságtevés. Ez az, amit a Szentlélek a gyümölcs és az ajándékok kinyilatkoztatása révén elvégezhet az Úr népén keresztül Isten műve előrehaladása érdekében. „A Szentlélek ígérete […] nekünk ugyanúgy szól [mint a korai egyháznak], bár nagyon kevéssé tárják népünk elé, és a befogadásról szintén csak röviden beszélnek a gyülekezetben. E legfontosabb tárgykört övező némaság következtében van-e még egy olyan téma, amelyről gyakorlati teljesedését illetően kevesebbet tudnánk, mint éppen a Szentlélek ajándékának ígérete felől, pedig minden lelki munkánkat hatásossá teszi?”5

Krisztusi élet és mennyei szolgálat 1921-ben David és Svea Flood misszionárius házaspár kétéves fiukkal Svédországból Afrika szívébe, a Belga Kongóba költözött. Ott találkoztak Ericksonékkal, egy másik skandináv származású párral, s négyen együtt kérték az Úr vezetését. Azokban a nagy áldozatokat követelő napokban úgy érezték, Isten arra hívja őket, hogy hagyják el a fő misszióállomást, és egy távoli területre vigyék el az evangéliumot. N’dolera falvánál a törzsfőnök elutasította s be sem engedte őket a településre, mert attól tartott, hogy elűzik a helyi isteneket.

138


A két pár úgy döntött, hogy fél mérföldre a falutól felmennek egy domboldalra, és sárkunyhót építenek maguknak. Lelki áttörésért imádkoztak, de semmi nem történt. Az egyedüli kapcsolatot a falubeliekkel egy kisfiú révén tarthatták, akinek hetente kétszer megengedték, hogy csirkét és tojást áruljon nekik. Svea Flood a maga körülbelül száznegyven centiméternyi aprócska termetével elhatározta, amennyiben ez a fiú az egyedüli afrikai, akihez szólhat, akkor megpróbálja őt Jézushoz vezetni. Szüntelenül mesélt neki Krisztusról és a menny Istenéről. Időközben egymás után támadta meg a malária a kis csapat tagjait. Ericksonék még időben úgy döntöttek, hogy nem időznek itt tovább, és visszatértek a központi misszióállomásra. David és Svea ott maradtak N’dolera közelében, hogy egyedül folytassák küldetésüket. Aztán mindennek tetejébe Svea teherbe esett a primitív vadon kellős közepén. Kislánya született, akit Ainának neveztek el. A szülés azonban rendkívül kimerítette a nőt, akit már a maláriás rohamok is legyengítettek. Az asszony tizenhét nappal a szülés után elhunyt. Valami eltört David Flood lelkében. Egy egyszerű kis sírt ásott, eltemette huszonhét éves feleségét, majd fogta gyermekeit, és leereszkedett a hegyről vissza a misszióállomásra. A gyermekeket Ericksonéknál hagyta, s csak annyit mondott a fogát csikorgatva: „Visszamegyek Svédországba. Isten tönkretette az életemet.” Nyolc hónapra rá az Erickson házaspár titokzatos betegséget kapott el, s néhány nap eltéréssel mindketten meghaltak. A kislány ekkor amerikai misszionáriusokhoz került, akik svéd nevét „Aggie”-re változtatták, és végül hároméves korában elvitték magukkal Amerikába. Miként mehetett minden ilyen rosszul, ha mindannyian mindössze Istent akarták hitben szolgálni? Ám az Úr munkálkodott szolgálóleányán, Sveán keresztül. Lánya, Aggie DélDakotában nőtt fel. Fiatal korában találkozott egy lelkipásztorral, akivel összeházasodtak, s akit időközben megválasztottak egy keresztény főiskola elnökévé. Aggie egy nap svéd vallási magazint talált a postaládájában. Fogalma sem volt, ki küld-


139

hette, és természetesen a nyelvet sem értette. De amint lapozgatott benne, hirtelen megakadt a szeme egy fényképen. Egy sírt ábrázolt egyszerű környezetben, amelynek fehér keresztjén két szó állt: SVEA FLOOD. Aggie autóba pattant, és egyenesen a főiskola egyik alkalmazottjához hajtott, akiről tudta, hogy lefordíthatja neki a cikket. – „Miről szól?” – követelte kurtán. Az előadó röviden ismertette a sok évvel ezelőtti történetet a n’dolerai misszionáriusokról, Aggie fiatal édesanyjának haláláról, az afrikai fiúval való kapcsolatáról és arról, hogy jelenleg is sok keresztény él azon a vidéken. Néhány évvel később Aggie és férje egy magas színvonalú evangelizációs konferenciára látogattak el Anglia fővárosába, Londonba, ahol beszámolót tartottak a Kongói Köztársaságról. A nemzeti gyülekezet felügyelője gyönyörűen beszélt az evangélium terjedéséről hazájában. Aggie képtelen volt megállni, hogy odamenjen hozzá utána és érdeklődjön nála, hallott-e valaha David és Svea Floodról. A válasz az öröm és a hála könynyeit csalta a szemébe. – „Svea Flood vezetett el Jézus Krisztushoz – mosolygott az illető. – Én voltam az a fiú, aki ételt vittem a szüleidnek a születésed előtt.” Svea Flood szeretete, krisztusi lelkülete és őszinte vágya, hogy áldást hozzon a fiú életébe, örök életre szóló mély benyomást tett rá. Elfogadta Jézust Urának és Megváltójának. Amikor felnőtt, rábeszélte a törzsfőnököt, engedje meg, hogy iskolát építsen a faluban. Ott minden tanítványát megnyerte Krisztusnak. Ezt követően a gyerekek vezették szüleiket Jézushoz, s végül a törzsfőnök is kereszténnyé lett. Mára hatszáz hívő él abban az egy faluban – és több mint százezer az országban!6 Krisztusi élet és mennyei szolgálat. Erre kapunk a Lélektől ajándékokat – és ezért tudunk aztán gyümölcsöt teremni az Ő erejéből és kegyelméből. Ez az oka az életünkben végzett szolgálatának a világ érdekében. Jézus kijelentette, hogy a világ megítéltetik majd igazság tekintetében, mert elküldi „hozzánk a Vigasztalót” (Jn 16:7–8).

140


HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Az apostolok története, 31. 2. Jan Paulsen: When the Spirit Descends, Review and Herald, Washington, D.C., 1977, 133. 3. Tom Wright: John for Everyone, II, Westminster John Knox, Louisville, KY, 2004, 71. 4. Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán, 340. 5. Ellen G. White: Bizonyságtételek prédikátorok részére, 66. 6. Jim Cymbala–Dean Merrill: Fresh Power, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2003, 115.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. A fejezet bevezető része alapján fejtsük ki, valójában mit jelent a bizonyságtevés. 2. Miféle kapcsolat áll fönn a tanú és a mártír szavak között? 3. Mi a két általános megnyilatkozási formája a Szentléleknek? Miért mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben ez „az érem két oldala”? 4. Miként teremhet egy vessző gyümölcsöt, ha „lemetszik”? Mit jelent a „lemetszés” kifejezés János evangéliuma 15. fejezetében? 5. Ön szerint mikor áll hozzánk legközelebb Isten, a menynyei szőlősgazda? Gondolkodjunk el ezen, és hozzunk fel példákat a saját életünkből. 6. Miként vezet el bennünket Jézus Krisztus végső célja szerint a bőséges gyümölcstermésre? Milyen jelentéstartalommal bír az említett igeversekben a „marad” ige? 7. Ha az ajándékokat a kegyelem és a Lélek kimeríthetetlen forrásából kapjuk, mit jelent mindez a keresztények részére kiosztható ajándékok fajtája és száma vonatkozásában?


141

8. Milyen többféle rendeltetését ismerjük a lelki ajándékoknak? Mit gondol, miért a gyülekezeti egység kiépítése az egyik fő cél? 9. Ön szerint miért tudjuk csak korlátozottan leltárba szedni a lelki ajándékokat? Mit gondol, mi válhatna még a gyülekezet javára azon felül, hogy fölismerjük, melyikünknek milyen ajándéka van? 10. Vajon mit üzen önnek a Szentlélek Svea Flood történetén keresztül?

A GYAKORLATBAN

KILENCEDIK FEJEZET

MEGKERESZTELKEDVÉN A SZENTLÉLEKKEL Charles G. Finney az amerikai vallástörténelem egyik legikonikusabb alakja. New York állam központjában nevelkedett, először tanárként, majd később bírósági hivatalnokként dolgozott, míg végül minden idők legbefolyásosabb evangelizátorainak egyike lett. Megtérésének története rendkívül figyelemreméltó. Huszonhat évesen „majdnem olyan keveset tudott a vallásról, mint egy pogány”. Volt Bibliája és gyülekezetbe is járt, de csak azért, mert mindenki más is ezt tette 1818-ban. A prédikációkat azonban már nem fogta föl. Nem értette az újjászületés, a megszentelődés fogalmát, de valójában még a hitet sem. Nemigen hitt az imádságban sem, mert csupán kevés egyértelmű választ tapasztalt. Ám az már világossá vált előtte, hogy bűnös és megváltásra szorul – amit „végtelenül fontos” dolognak tartott.1 Egyik vasárnap éjjel elhatározta, hogy rendezi az üdvösségével kapcsolatos kérdést. Két teljes napon át olvasta a Szentírást. Kedd éjjelre rendkívüli aggodalom töltötte el, hogy semmi kézzelfogható eredményt nem lát, s azt gondolta, ha akkor meghalna, örökre elveszne. Másnap kora reggel, amikor elindult a hivatalába, „egy belső hang” megállította: „Mire vársz még? Nemde megígérted, hogy a szívedet Istennek adod? Most éppen mivel próbálkozol? Megkísérled véghezvinni a saját megigazulásodat?”2

146

A GYAKORLATBAN

Abban a pillanatban Finney elméje kitárult, mint ezer ablak a napfény felé, és immár felismerte „az engesztelő áldozat értékét meg annak valóságát a maga teljességében”, valamint azt, hogy a megváltás „elfogadásra váró felajánlás”. „Elfogadod ma, de most azonnal?” A kérdés minden más gondolatot száműzve határozottan és kitartóan lüktetett az agyában. – „Igen – válaszolta –, már ma elfogadom, még ha az életembe is kerül.”3 Így ahelyett, hogy bement volna az irodába, elvonult a településnek egy erdős területére imádkozni. Ám legnagyobb bosszúságára képtelen volt rá! Jobban foglalkoztatta, hogy esetleg valaki meglátja, amint fohászkodik, mint maga az imádság. Egyszerre csak eszébe jutott a következő igeszakasz: „Akkor segítségül hívtok engem, és elmentek és imádtok engem, és meghallgatlak titeket. És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:12–13) Finney így emlékezett vissza: „Szívem azonnal megragadta ezt az ígéretet. Korábban az értelmemmel már hittem a Bibliában, de soha nem láttam át azt az igazságot, hogy a hit egy döntésen alapuló bizalom és nem egy intellektuális állapot. […] Valahogy tudtam, hogy ez egy bibliai idézet volt, bár nem hiszem, hogy azelőtt valaha is olvastam volna. […] Ekkor felkiáltottam: »Uram, szavadon foglak téged!«”4 Aznap este az irodában újra mélyen megérintette bűnössége tudata, így teljes lelkét ki akarta tárni Isten előtt. „Úgy tűnt számomra, mintha szemtől szemben találkoztam volna az Úr Jézus Krisztussal. Olyan valóságosan láttam Őt, mintha bárki más lett volna előttem. Meg sem szólalt, csak nézett rám oly módon, hogy az azonnal és teljességgel letaglózott. […] A lába elé hullottam, és kiöntöttem neki a szívemet. Hangosan zokogtam, mint egy gyermek, és bevallottam minden bűnömet, amire fuldokló szavakkal képes voltam.” Ez a találkozás eltartott egy ideig.

9. MEGKERESZTELKEDVÉN A SZENTLÉLEKKEL

147

„Ám amikor megfordultam, hogy leüljek a kandalló mellé, a Szentlélek hatalmas bemerítésében részesültem. […] Oly módon szállt le rám, hogy úgy éreztem, teljesen átjárja a lényemet, testemet és lelkemet egyaránt. Úgy hatott rám, hogy az izgatottság hulláma át- meg áthatol bensőmön. Valósággal úgy tűnt, a ragyogóan tiszta szeretet hullámaival jött, […] s úgy éreztem, mintha óriási szárnyként Isten saját lélegzete [fedne be]. Szavakkal képtelenség kifejezni azt a csodálatos szeretetet, amely betöltötte szívem minden apró zugát. A megtapasztalt örömtől és szeretettől hangosan zokogtam. Szó szerint kisírtam magamból az elmondhatatlant, ami túlcsordult a szívemen. E hullámok egyre csak elleptek, újra meg újra, egymás után, míg emlékszem, felkiáltottam: »Meghalok, ha ezek a hullámok nem maradnak abba.« Majd így szóltam: »Uram, nem bírok el többet!«, de egyáltalán nem éreztem halálfélelmet.” Később este egy gyülekezeti tag hangos zokogásban találta Finneyt. Megkérdezte, van-e valami baj, vagy fáj-e valamije. Finney így válaszolt: „Nem, de olyan boldog vagyok, hogy élni sem tudok.”5 A másnap reggel ébredésekor történteket így idézte fel: „A keresztség, amelyben részesültem, […] ugyanúgy lepett meg, mint az előző este. […] Hangosan sírtam az örömtől, és egy időre olyannyira hatalmába kerített a Lélek keresztsége, hogy nem tehettem mást, kiöntöttem a lelkemet az Úrnak. […] Ilyen állapotban kézzelfogható tapasztalatként kaptam meg a hit általi megigazulás tanítását. […] Színültig töltött poharam túlcsordult az áldással és a szeretettel.”6 Finney óriási befolyással bíró evangelizátorrá vált szó szerint egyik napról a másikra. Olyan hatékonynak bizonyult szolgálata, hogy „nem emlékezett olyan emberre, aki miután beszélt vele, rövid időn belül ne tért volna meg”. Aznap este vacsorázni ült le egy fiatalemberrel, aki a kenyerét whiskeylepárlással kereste, és amikor Finney elkezdte az asztali áldást, a férfi hirtelen bemenekült a szobájába. Másnap reggel már

148

A GYAKORLATBAN

megtérten jött ki onnan. „Isten Igéje hatalmas erővel munkálkodik minden egyes nap”, írta Finney a visszaemlékezéseiben. „Meglepődtem, ha láttam, hogy mikor pár szót szóltam valakihez, azok a szavak olyan élesen hatoltak a szívébe, mint egy nyíl.”7 A következő harminc évben nagyon sok városba látogatott el, keresztül-kasul bejárta New York államot, mindenütt prédikált, imádkozott és rekordszám térített meg embereket. Olyan történetek is keringtek róla, melyek alapján egyesek abban a pillanatban átadták szívüket Krisztusnak, amelyikben a vonat rajta az evangelizátorral áthaladt az állomásukon. Finney tapasztalatára ma is sokan úgy tekintenek, mint etalonra, ami rávilágít, miben is áll a hamisítatlan Szentlélek általi keresztség: egy hatalmas második áldás a már keresztények számára. Mások egyszerűen csak úgy vélik, hogy Finney igazi és első megtéréséről van itt szó. Miként lehet helyesen értelmezni mindezt? A Szentlélek keresztsége a mi korunkban is az egyik legvitatottabb teológiai témakör. De vajon mi is az a Lélek keresztsége? Először is nézzük meg, mit mond erről a történelem.

A Lélekkel való megkeresztelkedés történelmi kontextusa A keresztény történelem során elsőként a II. századi montanisták hangsúlyozták a Lélek keresztségének megnyilatkozásait. Montanusz megtért pogány pap volt, aki az egyházat lelkileg halottnak vélte, és vissza akarta hozni a pünkösdi korai egyház fénykorát. A jelek és csodák közösségét kívánta látni, és arra törekedett, hogy kiterjessze a Szentlélek ihletését a Biblia kánonján túl. Önmagát „a Szentlélek szócsövének” nevezte, és követők csoportját gyűjtvén kommunát alapított, majd prófétálni kezdett az egyházi vezetők megvesztegethetőségéről és az Úr eljöveteléről. Ő és két női prófétája rendszeresen transzba estek, és őrjöngésben törtek ki, és Istennel kapcsolatban egyes szám első személyben beszéltek. E jelenség is arra ösztönözte az egyházat, hogy „az apostoli utódlás” elmélete mellett dönt-


149

sön. Annak érdekében, hogy különbséget tudjanak tenni önjelölt karizmatikus vezetők és az egyház által megbízhatónak tartott emberek között, püspököket választottak, akik pappá szenteltetésük eredetét vissza tudták nyomozni egészen a korai apostolokig.8 Az ezt követő néhány évszázadban a krisztológiai és a Szentháromsággal kapcsolatos hitviták révén e más témájú teológiai értekezések háttérbe szorították a Szentlélek munkájára és személyére vonatkozó kérdéseket. Csak a XIX. században terelődött ismét olyan mértékű figyelem a Lélekre, ami ismét komolyabb jelentőséggel bírt. A hiperkálvinizmus számára – ami Isten korlátlan hatalmára helyezi a hangsúlyt, s azt vallja, hogy a megmentettek eleve elrendelés alapján üdvözülnek, még akár akaratuk ellenére is – komoly kihívást jelentett John Wesley és más arminiánusok fellépése, akik úgy hitték, a Biblia a szabad döntést tanítja az egyéni megváltás kérdésében. Wesley a hívő megszentelődését emelte ki a református tradíció (a kálvinisták) részéről vallott törvény általi megigazulás eltúlzott hangsúlyozásával szemben. Más szóval ahhoz, hogy megmenekülhessünk, nem csupán kegyelem által kell törvényesen megigazulnunk – ami révén elfogadhatóak leszünk Krisztusban (Rm 5:1) –, hanem kegyelem általi megszentelődésben is kell részesülnünk. A hívőnek szükséges hit által engednie, hogy Krisztus lakozást vegyen a szívében, amivel bizonyságot tesz arról, hogy a Megváltó valóban és igazán megmenti azt a személyt, akit megigazított. Ez a teljes kifejtése Pál következő tanításának: „Krisztus tiköztetek van, a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol 1:27) A szentségmozgalmat Amerikában hívták életre, s ez egy új szemléletet vezetett be: a hangsúlyt ugyanis a megszentelődésre fektette. Számos csoportosulás és egyház soha nem tapasztalt mértékű jelentőséget tulajdonított Krisztus bennünk (a Szentlélek templomában) és nem csupán értünk – törvény szerinti igazságosság tekintetében – végzett szolgálatának. Végül olyanynyira a figyelem középpontjába kerültek a Léleknek az ember

150

A GYAKORLATBAN

életében végzett munkálkodását igazoló bizonyosságok, hogy ez elvezetett a klasszikus pünkösdizmus megjelenéséhez.9 A modern pünkösdi mozgalmat a szentségmozgalomban tevékenykedő igehirdető, Charles Fox Parham alapította, aki kereste a Szentlélek „késői eső” formájában történő kiáradását, mint Isten hatalmának nagyobb mértékű, személyes megnyilvánulását. Meg volt győződve arról, hogy a Szentlélek keresztségének kifejezésre jutása a glosszolália (a nyelveken szólás). Ezért azt a kihívást állította Biblia-iskolája diákjai elé, hogy igyekezzenek ilyen téren személyes tapasztalatokat gyűjteni. Egyiküknek, Agnes Ozmannak ez sikerült is 1901. január 1-jén, s azóta ezt a dátumot jelölik meg a mozgalom kezdeteként.10 Ez a jelenség megdöbbentő sebességgel terjedt el. 1906-ra már az Azusa utcai ébredés kapcsán a mozgalom Los Angeles jelentősebb újságjainál is a szalagcímen szerepelt. 1930-ra pedig több tucat pünkösdi felekezet jött létre. A pünkösdizmus úgynevezett első hullámát 1960-ban felváltotta a második: a neokarizmatikus mozgalom. Ennek során jellemzően a főbb egyházak (az episzkopális, a lutheránus, a metodista, a kongregacionalista felekezet) vezetői és tagjai kezdtek egyfajta „megújulást” tapasztalni a közösségi és a személyes istentiszteleteken egyaránt, amelyeken immár teret hódított a nyelveken szólás, valamint a gyógyítások és a „Lélek (egyéb) megnyilvánulásai”. Az 1980-as évek elejére megérkezett a harmadik hullám, ami már érintette a tradicionális evangéliumi egyházakat is – olyan közösségeket, melyek korábban mindig nagy hangsúlyt helyeztek Isten Igéjére –, ám most nyitottan fogadták ugyanazon fajta megnyilvánulásokat, amiket a klasszikus pünkösdi felekezetek vallanak. Ma a pünkösdi-karizmatikus mozgalom a leggyorsabban terjedő irányzatnak számít a kereszténységen belül. Alig több mint száz év alatt a világon több mint hatmillió hívőt vonzott – az egész kereszténység csaknem egyharmadát –, és ezzel olyan arányú növekedést ért el, ami felülmúlta még az I. század korai egyházában tapasztaltakat is.


151

Három nézőpont a Lélek keresztsége kapcsán Évszázadokon át a Szentlélekkel megkeresztelkedés fogalma tisztán élt a protestáns egyházak teológiájában. Tanításuk szerint ugyanis ez a „keresztség” tulajdonképpen a Krisztushoz való megtérést jelenti. Az egyén akkor részesül a Lélek keresztségében, amikor átadja magát Jézus szeretetének. Soha nem tekintettek rá másként, mint a megváltással egyidejű tapasztalatra. Amikor követői elfogadják Krisztust Megváltójuknak, egyúttal elismerik a Lélek teljességét is az életükbe. Ez a keresztség tehát az egyedüli, amit az Újszövetség hirdet (Ef 4:5; 1Kor 12:13). A víz általi megkeresztelkedés csupán külső szimbóluma az új hívőben végbemenő belső átalakulásnak. Nincs két külön keresztség, csak egyetlenegy. John Wesley megjelenésével nagyobb hangsúly helyeződött a Lélek „tanúságának” szükségességére az emberben (Rm 8:13–16). Ez a nézet kiemelte a megszentelődést, mint lényeges és kiegészítő tapasztalatot a keresztény életében. Wesley azonban soha nem állította, hogy a Lélek keresztsége a kegyelem második munkája lenne. Egyszerűen csak felhívta a figyelmet a megszentelődés nélkülözhetetlen voltára. Ám amiként az gyakran megtörtént a teológiai fejlemények kapcsán, Wesley után egyes metodista vezetők a megszentelődésre már a „Lélek keresztségeként” kezdtek utalni. Ezt a szemléletet tette magáévá és fejlesztette tovább a szentségmozgalom, amelynek gyökerei a metodizmusig nyúlnak vissza, s immár minden készen állt egy újabb „megtérési” élményre. Míg a Wesley utáni és a szentségmozgalomhoz tartozó csoportok a megszentelődés fontosságát hangoztatták – amit néha „azonnali megszentelődésnek” is neveztek, s ez egyesekben felkeltette a vágyat valami azon nyomban átélhető és természetfeletti után –, az újonnan fellépő pünkösdi mozgalom az erőt emelte piedesztálra. Ezért lehetetlen ezen közösségek számára a Szentlélek keresztségét mással azonosítani, mint a természetfeletti erő működésével, például a nyelveken szólással, prófétálással, csodák bemutatásával, stb.

152

A GYAKORLATBAN

Látja ön is az irányvonalat, ugye? Még három évszázaddal ezelőtt a Lélek keresztsége alatt a megtérést értették. Százötven éve ugyanez már a megszentelődést, illetve az azonnali megszentelődést jelentette – a kegyelemnek a hívő érdekében végzett második munkáját. Ötven év múlva már nemcsak így tekintettek rá, hanem az erő működéseként is; vagyis egyfajta természetfeletti megnyilvánulásnak tartották, ami elkülöníti a hívőt azoktól, akik nem éltek még át hasonlót. De vajon mi az igazság? Mit mond erről a Biblia?

Bizonyosság az Újszövetségből Az a dilemma, hogy a Lélek keresztsége valóban második műve-e a kegyelemnek vagy sem, lényegesebb, mint azt elsőre gondolnánk. A teológusok ezt nevezik az ordo salutis (üdvrend) kérdéskörének, vagyis Isten üdvösségünk érdekében végzett tevékenységei megfelelő sorrendjének. A hívő ember e téren tett állásfoglalása messzemenő következményekkel bír, különösen ami a végidővel kapcsolatos elgondolásokat illeti. Nézzünk hát utána a Biblia állításainak! Az Újszövetségben csupán néhány példát találunk arra, hogy emberek a Lélekkel, illetve általa kereszteltettek meg, de a legtöbb ezzel kapcsolatos feljegyzés az Apostolok cselekedeteiben szerepel. Az egyedüli kivételt Krisztus megkeresztelkedése képezi: „Lőn pedig, hogy mikor az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is megkereszteltetett és imádkozott, megnyilatkozott az ég. És leszállt őreá a Szentlélek testi ábrázatban, mint egy galamb, és szózat lőn mennyből, ezt mondván: Te vagy az én szerelmes Fiam, tebenned gyönyörködöm.” (Lk 3:21–22) Noha Jézusban nem volt semmi bűn, amit meg kellett volna bánnia, így nem volt szüksége arra sem, hogy ezért megkeresztelkedjen. Mégis megtette, hogy ennek révén is „minden igazságot betöltsön” (Mt 3:13–15). Víz általi és a Lélekkel való megkeresztelkedése egy időben történt, s nem teltek el évek a kettő között. Minthogy Krisztus a példaképünk, ez egy igen lényeges pont, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagy-


153

nunk, ha meg akarjuk érteni a Lélek keresztségének időzítését és célját. A következő eset, amit megvizsgálunk, a tanítványokat hozza elénk pünkösd napján. Azon az alkalmon „megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk” (Csel 2:4). Péter e betöltekezést úgy veszi, mint „a megígért Szentlelket” (Csel 2:33), míg Jézus ezt az ígéretet a Lélekkel való „megkereszteltetésnek” nevezi (Csel 1:4–5). Tehát a betöltekezés és a megkeresztelkedés itt felcserélhető fogalmakként szerepelnek. Ez egyike azon igeszakaszoknak, amelyeket a karizmatikusok a sequence versus concurrence (egymásutániság kontra egyidejűség) kérdésének megválaszolásakor alkalmaznak. Hitvallásuk szerint a Lélek keresztsége százhúsz, már korábban megtért keresztényre áradt ki, ezzel is igazolva, hogy a Szentlélek teljességére csupán valamivel az egyén megérése után számíthatunk. A harmadik példát két fejezettel arrébb találjuk. A tanítványok egyik csoportja itt is bátorságért könyörög, hogy hirdetni tudják Isten Igéjét, s „beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten beszédét bátorsággal szólták” (Csel 4:31). Itt tulajdonképpen ugyanazzal az érvvel szembesülünk, mint az előbb, azzal a lehetséges különbséggel, hogy a betöltekezést most nem érthetjük a megkeresztelkedés szinonimájaként, vagyis ez az esemény nem egy új kezdet, hanem folytatása az előző eseményeknek. A következő történet a szamaritánusok megtéréséről szól. Filep „felrúgván” a zsidó protokollt, hirdeti Jézust olyanoknak is, akikről azt tartották, hogy már túl messzire eltévelyedtek, és menthetetlenek. Prédikációját csodás gyógyulások és ördögűzések is kísérik (Csel 8:5–7). A szamáriabeliek pedig „hittek Filepnek” és „megkeresztelkedtek” (Csel 8:12). Nos, itt kezd a dolog érdekessé válni. Egy szó sem esik ugyanis arról, hogy megkapnák ekkor a Szentlelket. Tehát keresztségük csupán víz által történt. Valóban nem részesültek Lélekben, amíg Péter és János nem jött el Jeruzsálemből, akik kezüket rájuk tevén imádkoztak értük, „hogy vegyenek Szentlelket” (Csel 8:14–17).

154

A GYAKORLATBAN

Ez az igeszakasz nyújtja a legerősebb érvet a második áldást valló teológusok számára, akik a Lélek keresztségét a kegyelem második munkájával azonosítják. Természetesen úgy is tűnik, hogy ez a következtetés helyénvaló. De nemsokára visszatérünk még erre. Az ötödik eset annak következményéből adódik, hogy Pál találkozott Jézussal a damaszkuszi úton. Miután Pál már három napja azon gondolkodott vakon, amit az Úr próbált megmutatni neki hűséges egyházán keresztül, Isten elküldte Ananiást, hogy általa meggyógyítsa és betöltse szolgáját Lélekkel (Csel 9:17). Amint Pál visszanyerte a látását, meg is keresztelkedett (Csel 9:18). Ekkor tehát víz általi keresztségben részesült valaki, akinek szüksége volt arra, hogy megbánja bűneit, meghaljon az énjének, és új életet kezdjen. Figyeljük csak meg alaposan! Pált vízzel keresztelték meg, mert megtért – Jézus követője lett. Mihelyst újra látott, megtelt Szentlélekkel. Így ezek voltaképpen egyszerre átélt tapasztalatok. Ugyanez történik a következő fejezetben, amikor is Kornélius és háznépe elfogadja Péter üzenetét Jézus evangéliumáról: „Mikor még szólta Péter ez igéket, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták e beszédet. És elálmélkodtak […] mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka.” (Csel 10:44–45) Mi is történik itt? Az etióp eunuch esetét kivéve ez az első alkalom a korai egyház életében, hogy pogányok fogadták el Jézust Megváltójuknak, s ennek eredményeképpen a Lélek magától értetődően kiáradt rájuk! Isten kegyelmének ez az egyértelmű bizonyítéka győzte meg a tanítványokat arról, hogy e pogányoknak szintén részesülniük kell a víz általi keresztség nyilvános szertartásában (Csel 10:47). A Lélek befogadásának utolsó kézenfekvő esetére a kisázsiai Efézusban került sor. Amikor Pál megérkezett, találkozott tizenkét tanítvánnyal, akiktől azonmód meg is tudakolta, hogy vették-e a Szentlelket, amikor hívőkké lettek. Ők így feleltek: „Sőt, inkább azt sem hallottuk, hogy ha van-e Szentlélek.”


155

(Csel 19:2) A válaszon meglepődve az apostol megkérdezte, miféle keresztségben részesülhettek akkor, mire azt felelték: „A János keresztségében.” (Csel 19:3) Az apostol erre elmagyarázta nekik, hogy az csupán a bűnbánat keresztsége volt, amely Jézusra mutatott előre (Csel 19:4). Ezután nyilvánvalóan azt mondta el, amit a Megváltó tett és nem csupán amit tenne (amit természetesen Keresztelő János tanított volna), s akkor újrakeresztelte őket, és „szállt a Szentlélek őreájuk” (Csel 19:5–6). Talán ez a történet nyújtja a leginkább egyértelmű bizonyítékát arra nézve, hogy a víz általi megkeresztelkedést nem tartották elegendőnek, illetve kielégítőnek, hiszen az igazi keresztség a Szentlélek által történik!

De vajon mikor részesülünk a Lélek keresztségében? Az Újszövetség alapján úgy tűnik, egyes esetekben a Szentlélekkel a megtérést követően keresztelkednek meg, míg más alkalmakkor ez egy időben történik a megtéréssel vagy a víz általi keresztséggel. Fel kell ismernünk, hogy a bibliai történetek értelmezése néha nagyobb kihívást jelent, mint a Szentírásban másutt megtalálható világos magyarázatoké vagy konkrét tanításoké. Protestáns oldalról ezt mindig figyelembe vették, ám a karizmatikus hermeneutika (vagyis az értelmezés módszertana) nagyobb hangsúlyt fektetett a történetek jelentőségére. A Szentlélek úgy állította össze az Újszövetséget, hogy a dogmatika kifejtése legyen túlsúlyban, s ezért a felénél sokkal nagyobb részt tesz ki Pál, Péter, János, Jakab és Júdás tanítása. Isten szándéka egyértelművé válhat, ha megfigyeljük, mit mondott Péter a hallgatósága számára pünkösd napján. Amikor ugyanis meggyőződtek bűnös állapotukról, és megkérdezték, mitévők legyenek, az apostol így válaszolt: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára…” (Csel 2:38/a) Álljunk csak meg egy pillanatra! Milyen keresztségre utal itt Péter? A víz általira, hiszen arról mondja a Biblia, hogy „a megtérésnek

156

A GYAKORLATBAN

keresztsége” (Csel 19:4; 1:5; Mk 1:4). Ám az apostol nem áll meg itt. Így folytatja: „Veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek és mindazoknak, kik messze vannak [vagyis a nem zsidóknak].” (Csel 2:38/b–39) Mivel már tudjuk, hogy az „ígéret” a Lélek keresztségére vonatkozik, itt pedig a „Szentlélek ajándékára” is utal, Péter ezzel világosan kijelenti, hogy akik megbánják bűneiket, és megkeresztelkednek víz által, egyúttal a Lélek ajándékát is elnyerik! Semmi sem enged arra következtetni, hogy ez az ajándék majd évekkel vagy évtizedekkel a bűnrendezés után érkezik. A tanítást nem lehet másként érteni: ha megbánjuk bűneinket, részesülünk a Lélek ajándékában. Pál ezt még világosabban is kifejti. Az Újszövetségben legtöbbször a Rómabeliekhez írott levél 8. fejezete utal a Szentlélekre. Érdemes az egészet figyelmesen elolvasni. Azt írja: „Akiben pedig nincs Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Rm 8:9) Elég egyértelmű, nem igaz? Ha tehát a Szentlélek nem él bennünk, nem is tartozunk Jézushoz. Más szavakkal ha nem fogadtuk el a Megváltót, a Lélek nem lakik bennünk, mert éppen Ő az, aki elhozza Jézust a szívünkbe! Lehetetlen hát elválasztani a Lélek eljövetelét, illetve keresztségét a megtéréstől. Ha ön átadta magát Jézusnak, az azért valósulhatott meg, mert a Szentlélek megkeresztelte önt! Andrew Murray ezt így fogalmazza meg: „Két különböző dolog nem foglalhatja el azonnal és egyszerre ugyanazt a helyet. A saját életünk és az Atya élete nem töltheti be a szívünket egy időben. A miénk megakadályozza Isten életének megjelenését. Csak ha száműztük a sajátunkat, akkor tölt be az Úré. Addig, amíg én magam valami vagyok, Jézus nem lehet minden. Ki kell zárnom a saját életemet, és Krisztus Lelke a szívembe költözik.”11

A szamaritánusokkal kapcsolatos talány Akkor mi a helyzet a szamaritánusokkal? Vajon ők nem részesültek a Lélek keresztségében, miután víz által megkeresztelkedtek? De igen. Bár ott más dolgok befolyásolták az esemé-


157

nyek sorrendjét. Ezért lényeges mindig a szövegkörnyezet, amikor bibliai történetekből az igazságnak megfelelő tanulságokat akarunk levonni. Emlékszik, amikor Jézus az Apostolok cselekedetei 1. fejezetében megfogalmazta a nagy misszióparancsot, és azt mondta követőinek, hogy tegyenek róla tanúságot a jeruzsálemiek, a júdeabeliek, a szamaritánusok, sőt még a pogányok előtt is? Ezek közül egyik nép sem képezte a korai tanítványok galileai kultúrájának részét, s természetes, ha egyfajta belső vívódást jelentett számukra engedelmeskedni Mesterük utasításának. A szamaritánusok esetében okkal történhetett a Lélek kiáradásának késlekedése, ám az ok a tanítványoknál keresendő, nem pedig a szamaritánusoknál. Ne feledjük, hogy a tizenkettő közül egyiket sem küldhette el Krisztus e nép szolgálatára, hisz galileai zsidók lévén még túl erősen élt bennük az előítélet a szamaritánusok felé ahhoz, hogy megosszák velük Őt. Így hát az Úr Filepet – a görög származású zsidó férfit – bízta meg a feladat elvégzésével. Egyszer, amikor az apostolok értesültek arról, hogy a szamaritánusok befogadták az evangéliumot és megkeresztelkedtek (Csel 8:14), elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Nos, vajon jó ötlet volt Jánost odairányítani? Ő ugyanis legutoljára csak néhány héttel Krisztus halála előtt találkozott velük, s akkoriban a szamaritánusok erős előítéletüktől vezettetve elutasították Jézust és közvetlen követőit, amikor azok szállást kerestek. János, a szeretett tanítvány akkor úgy vélte, legjobb lenne, ha tűz szállna alá az égből, hogy megeméssze ezeket az embereket (Lk 9:51–56)! Ám az isteni irónia fintora, hogy az Úr most épp őt küldte a szamaritánusok szolgálatára, mert azok megnyitották szívüket, s Jánosnak a megemésztő tűz helyett most már azért kellett imádkoznia, hogy a Lélek tüze szálljon le rájuk. A késlekedésnek tehát ez lehetett az oka.

Miért hát az ellentmondás? Néhány látszólagos ellentmondás azért még felmerülhet bennünk ezzel kapcsolatosan. Miért bukkanunk olyan sok kijelen-

158

A GYAKORLATBAN

tésre Ellen White műveiben, amelyben a prófétanő sürgeti Isten népét a Lélekkel való megkeresztelkedésre, ha már az egyszer Krisztussal jár? A zavar oka talán részben a kifejezések különféle használatában rejlik. A keresztség a keresztény életbe való belépést jelenti. Szimbolizálja az önmagunk számára történő meghalást, a víz alá merítkezéssel úgymond eltemetjük régi énünket, s új életre támadunk fel (Rm 6:3–5). A keresztség szertartása tehát egy új születés jelképe. Ezért nem ajánlott, csak bizonyos esetekben, az újrakeresztelkedés, mert állandó emlékeztetőül a lábmosás rituáléja áll rendelkezésünkre (Jn 13:8, 13–15). A betöltekezésnek azonban napi és állandó jelleggel kell bírnia, amiképpen levegőt is néhány másodpercenként veszünk. Azért, mert édesanyánk méhéből kijőve azonnal levegőt vettünk, még nem jelenti azt, hogy több lélegzetvételre már nincs is szükségünk. Az mindössze a kezdet volt. Ha nem lélegzünk folyamatosan, nyilvánvalóan meghalunk. Jómagam igetanulmányozásom során harmincnál is több különböző kifejezésre bukkantam az Újszövetségben, csakúgy, mint a Prófétaság Lelkében, ami a Szentlélek ugyanazon munkájára utal. Ezek a főnevek, mint keresztség, befogadás, ajándék, kitöltetés, adomány, felkenetés, stb., mind-mind ugyanazzal a mondanivalóval bírnak. Ellen White pedig – a szaknyelvet félretéve – gyakran tekinti ezeket egymással felcserélhetőnek. Figyeljük meg a következő állítás kapcsán, hogy egyetlen rövid bekezdésben milyen sok különböző kifejezést használ a Szentlélekre vonatkoztatva! „Ma kell az edényedet megtisztítanod, hogy a mennyei harmat számára készen álljon, felkészülve a késői eső záporaira, mert a késői eső jön, és Isten áldása betölt minden lelket, aki megtisztult a szennytől. Ma az a feladatunk, hogy lelkünket átadjuk Krisztusnak, hogy alkalmassá váljunk a felüdülés idejére, amely az Úr színétől árad, és alkalmassá a Szentlélek keresztségére.”12 Öt különböző szókapcsolatot találunk ugyanarra a dologra. A „mennyei harmat” és a „késői eső” egyaránt a Lélek kiáradá-


159

sára utal. A metodisták gyakran hivatkoztak „Isten áldására” a Lélek keresztségeként, s nem szabad elfelejtenünk, hogy Ellen White metodista családban nőtt fel. „A felüdülés ideje” közvetlenül Péter második prédikációjából származik (Csel 3:19), amely ugyanazt a pünkösdi üzenetet tartalmazta, mint az első (Csel 2:38–39). Természetesen a „Szentlélek keresztségét” is. Amikor Ellen White azt írta Jézusról, hogy „naponta részesült a Szentlélek keresztségében”,13 a „keresztség” helyett élhetett volna egyéb szabatosabb kifejezéssel is, mint például „betöltekezett a Lélekkel”. Természetesen nem azt akarta itt mondani, hogy Krisztus újra és újra megkeresztelkedett, hanem rendszeresen betöltekezett a Lélekkel. Jóllehet minősíti ezt a keresztséget is azáltal, hogy a felüdüléssel köti össze. A lényeg pedig a következő. A Lélek keresztségében akkor részesülünk, ha átadjuk életünket Jézusnak. Ő pedig minden alkalommal, hogy átadjuk magunkat, belép az életünkbe, nem csak egyszer, hanem mindannyiszor, mikor alárendeljük magunkat a Megváltó szeretetének. Tehát jegyezzük meg, hogy ez a hit munkája. Hit által kapjuk (Gal 3:2, 14; Csel 19:2), és mindig, amikor úgy döntünk, hogy bízunk a Megváltónkban, újra lakozást vesz nálunk.

A hamis tanítás félrevezetése Miért lényeges ez? Mert a Lélek természetfeletti áradását várni valamivel később a keresztény élet során tetszetős, romantikus gondolat, ám nélkülözi az igazságot. Arra indít egyeseket, hogy egy bizonyos tapasztalat vagy érzelem után sóvárogjanak, ami aztán vagy jön, vagy nem. Ez nagyon veszélyes. Pontosan ez a gondolkodásmód jellemzi a karizmatikus és pünkösdi irányzatokat. Sajnálatos módon jóindulatú emberek tanítják ezt még a mi egyházunkban is, és könyveket is kiadnak, amelyek ezt a tévedést hirdetik.14 A Szentírás egyetlen keresztségről tanít, nem pedig kettőről. A Lélek sem két fázisban lép be az életünkbe. Hiszen éppen azért válhattunk kereszténnyé, mert a Szentléleké lett az életünk.

160

A GYAKORLATBAN

Ez az oka annak, hogy egyáltalán vágyunk Jézus követésére! Hatékonyságától fosztja meg a kereszténységet, ha a hívők a második áldás teológiáját, illetve a Lélek állítólagos második kegyelmi munkáját vallják. A hívő azért hívő, mert úgy döntött, bízik Isten Igéjében, és elhiszi, amit a Lélek mond azzal kapcsolatban, amit Krisztus tett vagy fog tenni értünk. A keresztények hit által élnek, s nem arra alapoznak, amit látnak. Nem szükséges annak bizonyítékára várnunk, hogy amit az Úr megígért, valóban véghez is fogja vinni. Pál a Rómabeliekhez írott levél 6. fejezetében foglalkozik ezzel a témával. Miután az előző három fejezetben kifejtette, hogy az Üdvözítő kegyelem által ment meg bennünket a bűn fogságából, feltesz egy logikus kérdést: „Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?” (Rm 6:1) Természetesen nem! Ez a szemlélet teljességgel aláásná a kegyelemből való megmenekülés elméletét. Ezután pedig elmagyarázza a keresztség analógiáját: amiképpen a Mindenható meghalt, eltemettetett és feltámadt, keresztény megkeresztelkedésünk is tükrözi ezeket a jézusi eseményeket. Nekünk is meg kell halnunk az énnek – magunk mögött hagyjuk, mintha eltemetnénk –, majd új életre támadunk fel (Rm 6:3–5). „Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele.” (Rm 6:8) Más szóval ha hisszük, hogy a Fiú a mi érdekünkben halt meg, akkor vallanunk kell az értünk feltámadt életét is! A végső megdönthetetlen érv következik: „Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk, Jézus Krisztusban.” (Rm 6:11, a dőlt betű szerzői kiemelés) Sokszor nem érzem, hogy meghaltam volna a bűnnek, és Istenben élek, és ön? Ezért mondja az apostol: „gondoljuk” azt, hogy ez így van, ezt „tartsuk magunkról”, ahogy az új protestáns fordítás írja. Hit által élhetünk keresztény életet, a látásnak pedig ehhez vajmi kevés köze van. A Szentlélek keresztségét ugyanígy hittel fogadjuk el, s nem kell egyéb tapasztalatra várnunk, hogy tudjuk, részesültünk benne.


161

Amennyiben egy feltételezett „valóságos” élményre számítunk a jövőben, akkor a saját érzékszerveinkre hagyatkozunk a tények értelmezése kapcsán, nem pedig arra, amit maga az Örökkévaló ír ezekről a dolgokról. Az az őszinte keresztény, aki a második áldásban hisz, ezzel olyasvalamit remél, amit már biztosított számára Isten, és így Őt hazudtolja meg azzal, hogy továbbra is várakozik. Azonban felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért „halott” olyan sok keresztény és egyház. Nemde a Lélek keresztségére lenne szükségük, hogy életre keljenek, amint azt a halott, száraz csontokról szóló próféciában is olvashattuk (Ezékiel 37. fejezete)? De igen. Ám „halott” mivoltuk nem azt jelenti, hogy a Lélek szívükben végzett kezdeti munkája elégtelen volt. Egyszerűen arra utal, hogy egy ideje már nem részesülnek Szentlélekben, mint egykoron. A Szentlélek keresztsége csak addig lehet valóságos, amíg az illető rendszeresen betöltekezik a Lélekkel, újra és újra. Ennek az az oka, hogy (Ellen White szavaival élve) általában „lyukas” edények vagyunk:15 bűnös természetünk folyton eltávolít bennünket az Úrtól. A lyukas edényeket minduntalan meg kell tölteni annak érdekében, hogy tele maradjanak. HIVATKOZÁSOK: 1. The Autobiography of Charles G. Finney, szerk.: Helen Wessel, Bethany House, Minneapolis, MN, 1977, 8, 10. 2. I. m., 15. 3. I. m. 4. I. m., 17–18. 5. I. m., 21–22. 6. I. m., 24–25. 7. I. m., 29, 31–32. 8. Roger E. Olson: The Story of Christian Theology: Twenty Centuries of Tradition and Reform, InterVarsity Press, Downers Grove, IL, 1999, 31–32.

162

A GYAKORLATBAN

9. A „szentségmozgalom” eredetét és utóéletét, a pünkösdi mozgalmat kutatni vágyók számára két hasznos forrásanyag: Melvin E. Dieter: The Holiness Revival of the Nineteenth Century, The Scarecrow Press, Lanham, MD, 19862.; Donald W. Dayton: Theological Roots of Pentecostalism, Hendrickson, Peabody, MA, 1987, 2000. 10. J. R. Goff, Jr.: Parham, Charles Fox, In: The New International Dictionary of Pentecostal and Charismatic Movements, szerk.: Stanley M. Burgess, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2002, 2003, 955–956. 11. The Full Blessing of Pentecost, Fleming H. Revell, New York, 1908, 65. 12. Review and Herald, 1892. március 22.; Ellen G. White: Evangelizálás, 456. 13. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 91. 14. Dennis Smith: 40 Days: Prayers and Devotions to Prepare for the Second Coming, Review and Herald, Hagerstown, MD, 2009, 9. A „The Works of the Spirit” [A Lélek munkálkodása] című első fejezetben Smith azt írja, hogy első szolgálataként a Szentlélek elvezeti az embert a vízzel történő megkeresztelkedésre, míg a második betölti a keresztényt a jelenlétével, hogy az a személy igazán hívő életet tudjon élni, és Isten művében munkálkodjon. Ez a Szentlélek keresztsége, és a Léleknek ez a munkája nem a hitetleneket érinti – egyedül a Jézus Krisztusban hívőket.” A könyv javított, New King James Version-kiadása (2010) igyekezett ezt a kijelentést kevésbé egyértelműen megfogalmazni (11. old.), sikertelenül. Ez karizmatikus teológia, és nem egyezik meg a Szentírás tanításával. A 13. oldalon Smith ezt is állítja: „Ellen White megértette, hogy a keresztények nem magától értetődően részesülnek a Szentlélek keresztségében a megtérésükkor vagy a víz általi megkeresztelkedésükkor”, mert „ha a hívők azonnal elnyernék a Szentlélek keresztségét [a megtéréskor], White asszony nem intett volna, hogy részesülnünk kell benne”. Ellen White valóban figyelmeztette az egyházat, hogy sokszor keresse és imádkozzon a Lélek keresztségéért. Ez helyénvaló is. Ám ő úgy értette, mint abbéli szükségünket, hogy újra és újra töltekezzünk be a Lélekkel, s nem azért, mintha a megtérésünkkor nem részesülnénk belőle. Az a tény, hogy Smith (e szerző véleménye szerint) e tekintetben tévedett, nem csökkenti számos helytálló meglátása értékét, amelyet ebben a könyvben jegyzett le a Krisztus eljövetelére való megfelelő felkészülésről. 15. Ellen G. White: Értelem, jellem, egyéniség, I, kiadja: Egervári Dezső, Anglia, 2004, 67.


163

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Miként hat önre a Finney életében „bekövetkező” Szentlélek keresztségéről szóló történet? 2. A hiperkálvinizmusnak a Lélek munkálkodásával kapcsolatos nézeteit mennyiben helyesbítette John Wesley más arminiánusokkal egyetemben? Miért vált ez fontossá? 3. Mi a probléma az „azonnali megszentelődés” elméletével? Miért téves az a jellemzően pünkösdi felfogás, amely a Szentlélek „erejére” helyezi a hangsúlyt? 4. Miért kell óvatosan eljárnunk, amikor bibliai történeteket értelmezünk, ellentétben a Szentírásban található magyarázatokkal vagy konkrét tanításokkal? 5. Az Újszövetség alapján mikor részesülünk a Lélek keresztségében? Miért van ez így? 6. Mi lehet az oka annak, hogy a szamaritánusok csak jóval az után keresztelkedtek meg a Lélekkel, hogy átadták életüket Jézusnak? 7. Vajon mi célból sürget bennünket Ellen White, hogy keresztelkedjünk meg a Szentlélekkel, holott már meg lettünk keresztelve, amikor letettük Krisztus kezébe az életünket? 8. Milyen különböző kifejezésekről olvasott a Szentlélek keresztségére és kitöltetésére vonatkozóan? Mit jelent ez az ön számára? 9. Miért olyan lényeges világosan megértenünk, hogy mikor következik be a Szentlélek keresztsége? 10. Miért teszi hatástalanná a kereszténységet, ha a hívők a második áldás teológiájában és a Lélek állítólagos második kegyelmi munkájában hisznek? 11. A Rómabeliekhez írott levél 6. fejezete miként segít megértenünk a Lélek keresztsége fogalmát? 12. Miként tervezi a saját életében a gyakorlatba átültetni e fejezet tanításait?

TIZEDIK FEJEZET

AZ ERŐ MEGTAPASZTALÁSA Dr. Eion Gillert, egy southwesti adventista gyülekezet lelkészét olyannyira lázba hozta egy csodás gyógyulás, hogy elhatározta, ellátogat az ismert televíziós igehirdető, Benny Hinn gyógyító „keresztes hadjáratára”. Nagy örömére ott született újjá a lánya, és csecsemő lányunokáját is ott gyógyították ki a rohamokból és egyéb neurológiai károsodásból. 1994. október 22-én Hinn másik összejövetelén Giller lelkész részesült a „tűz keresztségében”. „Két és fél órán keresztül át- meg átjárta testemet a tűz. Nem tudtam odafigyelni az istentiszteletre, a prédikációra és a gyógyításokra sem. Elmerültem a tűzben, a körülöttem lévő minden dolog és lény számára elvesztem. Hinn lelkipásztor még beszélt is a tudás szavával kapcsolatban arról, milyen, amikor valakit ott ér a tűz az összejövetelen. […] Emlékszem, megpróbáltam végigmenni a sorok között halkan zokogva, amikor Hinn lelkész előrehívta azokat, akik meggyógyultak, vagy akiknek egész testében tűz lobog. Alig tudtam menni, a feleségemnek kellett tartania.” Amikor 1996 tavaszán Giller részt vett az Airport Vineyard Christian Fellowship találkozóján Torontó közelében, egymaga kitűnt a 2.500 fős tömegből, mivel „az Úr prófétája” lett. Ugyanabban az évben valamivel később az Imakonferencia Házába tért be, amely már teljességgel megtelt karizmatikus vezetőkkel. Az egyik szónok megjövendölte, hogy Giller részesülni fog „az erre az órára szóló új igazsággal”. Amikor Giller

166

A GYAKORLATBAN

két nappal ezután az erkélyen ülve egy megindító istentiszteletet hallgatott, egyszer csak érzékelte az Úr hozzá intézett szavát: „Ez egy esküvő [karizmatikusok és evangélikusok között]. […] Minden esküvőt egy harmadik fél rendez. Te vagy most az a harmadik. […] E század elejétől kezdve az ellenség arra törekedett, hogy egymástól távol tartsa a Lelket és az igazságot. Ám ezek a napok már elmúltak. Egyházamban összeolvasztom a Lelket és az igazságot. Az evangéliumot bíró protestánsoknak és a Lélekkel rendelkező karizmatikusoknak egyesülniük kell. Olyan imádókat keresek, akik Lélekben és igazságban imádnak engem. Menj és jelentsd be ezt a házasságot a gyülekezetedben, a városodban és ebben az országban.” Eion Giller engedelmeskedett, mire a gyülekezet dicsőítésben és hallelújában tört ki. Amint távozott az aznap esti találkozóról, az Úr, mint mondta, „negyven percet szentelt arra, hogy konkrét részleteket adjon meg arra vonatkozóan, ami szándéka szerint a Hetednapi Adventista Egyház és vezetősége szerepe lesz a közelgő esküvőn”. Miután panaszkodni kezdett, hogy ez soha nem történhet meg, el fogják utasítani, mivel az adventista egyház soha nem egyezne bele egy ilyen tervbe, az Úr biztosította róla, hogy a házasság létre fog jönni.1 Mit kezd ön egy ilyen tapasztalattal? Felmerülnek önben bizonyos kérdések? Vajon a Hetednapi Adventista Egyháznak valóban egyesülnie kell a karizmatikusokkal és a többi protestánssal, hogy egy új egyház születhessék, amely „a Lelken és az igazságon” alapul?

A karizmatikus jelenségek Giller lelkész nem az első és feltehetőleg nem is az utolsó hetednapi adventista, akit súlyosan megtévesztettek a jelek és a csodák. Valószínűsíthető, hogy hozzá hasonlóan mások is elhagyják majd az egyházat, mert még „hatalmasabb” tapasztalat után sóvárognak. Egyre-másra söpörnek végig modern ébredési fellángolások a világon már egy teljes évszázada. Az Azusa utcai ébredés-

10. AZ ERŐ MEGTAPASZTALÁSA

167

től kezdve az úgynevezett torontói áldásig őszinte, becsületes, istenkereső keresztények éhezik a Szentlélek még nagyobb fokú természetfölötti jelenlétét az életükben. A pünkösdi mozgalomtól kezdve az újkarizmatikuson át a most elterjedőben lévő harmadik hullám mozgalomig milliók cserélték fel a Szentírást a Lélekre – vagy legalább is valamiféle lélekre. „A kereszténység világnézete hatalmas változáson megy át: a hit helyett az érzéseket, a tények helyett a fantáziát és az értelem helyett az ezoterikus kinyilatkoztatásokat részesítik előnyben. […] Gúnyos kacaj, görcsös rángatózások, jelek és csodák, szuperapostolok és -próféták, emberek, akiket »lemészárolnak lélekben«: mindezekre mint a Szentlélek erejének és jelenlétének kézzelfogható bizonyítékára tekintenek. Az egyház formáját és feladatkörét olyan radikálisan újjászervezték, hogy már a szekuláris világ is felfigyelt ezekre a fejleményekre.”2 Ez a felbolydulás az utolsó és egyben a legnagyobb a vallástörténelemben, bevonz gazdagot és szegényt, műveltet és tanulatlant északról, délről, keletről és nyugatról egy természetes ökumenizmusba, amelyben az egység megvalósításához nem szükséges az egyetértés a hittételekben. Elegendőek lesznek a természetfeletti tapasztalatok. Még korunk szociológusai, antropológusai és más akadémikusok is úgy vélik, hogy a világot egy globális karizmatikus kultúra fogja egyesíteni.3 Noha ez teljességgel nemzetközi megmozdulás, semmi köze sincs Isten Lelkéhez. Mindössze arról szól, hogy nevezd el és igényeld, fecsegj róla és ragadd meg, valld meg és birtokold, egy olyan séma, amiért mindenki rajong, mert így folyton felhevült állapotban élhet. Tömegek tódulnak a karizmatikus istentiszteletekre, a „Szentlélek-partira”, ahol a keresztények „totál beindulnak”, miközben azt mondják: „Jézus fizeti a számlát.”4 Férfiak és nők, függetlenül vallási hátterüktől, etnikai hovatartozástól, kortól vagy műveltségi szinttől, egyszerre csak ugatni kezdenek, mint

168

A GYAKORLATBAN

a kutyák, vagy madarakként csiripelnek, disznókhoz hasonlóan röfögnek, vagy a „Szent Szellem enyve” a földre szegezi őket. Az emberek olyannyira megrészegednek a lélektől, hogy szó szerint képtelenek hazavezetni vagy egyáltalán egyenesen járni akár két napig is! John Arnott, az 1994. január 20-án életre hívott és mára már elhíresült torontói áldás felelős lelkipásztora hosszú ideig elutasította az efféle jelenségeket. „Nem vágytam rá, hogy keresztények essenek a földre, hemperegjenek és nevessenek közben” – vallotta be. Arra számított, hogy a Lélek eljövetelével az Úr „megmenti az elveszetteket, meggyógyítja a betegeket, és kiterjeszti országa határait”.5 Ám miközben prédikálta a megváltás üzenetét, az Úr megfeddte, s tudatta vele, hogy terve szerint „egy kis szárnyalást és szenvedélyt akar vinni ebbe a gyülekezetbe”.6 A görög-örmény származású Benny Hinn, a kanadai John Arnott és a német Reinhard Bonkke mellett a dél-afrikai Rodney Howard-Brown számít karizmatikus körökben „nagyágyúnak”. Őt „a Szent Szellem csaposaként” emlegetik. Istentiszteleteire jellemző az ilyetén felhívás: „»Ez az a nap, ez az az óra, mondta az Úr, amelyben áthaladok ezen a földön. Ez az a nap, amely arra sarkall titeket, hogy átlépjetek a természetfeletti birodalomba. […] Az esőcseppek már kezdenek esni Isten dicsőségére. […] Ma minden másképp lesz«, mondja az Úr. […] Keljetek ma fel nagy bátorsággal. Keljetek fel, és töltekezzetek be újra a Szent Szellem új borával. […] Inni, inni, inni, inni, inni, inni, inni, inni, inni [nyelveken szólás]. Iszunk […] [nyelveken szólás, nevetés]. Ó, je, je, je, je, je, nem érdekel minket, mit mondanak mások. Nem, nem számít, mit gondolnak. Ha, ha, ha, hó, óóóóó [nyelveken szólás].”7 Természetesen Istennek az az akarata, hogy népe betöltekezzen a Szentlélekkel. Sőt, Pál e tapasztalatot ahhoz hasonlítja, mint amikor az ember szinte „megrészegedik” a Lélektől: „Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek: áron is megvegyétek az alkalmatosságot. […] Annakokáért ne legyetek esztelenek,


169

hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akarata. És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szentlélekkel.” (Ef 5:15–18) Arra mutat itt rá az apostol, hogy amiképpen egy részeg ember sem maradhat örökké ittas, hacsak nem iszik újra meg újra, nekünk is a lehető legtöbb időt kell arra áldoznunk, hogy betöltekezzünk a Lélekkel, mert csak így tudunk „bölcsen járni” őbenne. Ellen White azt írja, hogy „már most ránk köszönthetne a pünkösdi idő”, ha az emberek buzgón imádkoznának, és hinnének Isten ígéreteiben.8 Vajon miként lép be a Lélek a keresztény életébe? Mit tanít erről a Biblia?

A Lélek eljövetelének körülményei Ugyanazokat az igeszakaszokat fogjuk megvizsgálni újra, mint amelyek az előző fejezetben is szerepeltek – ám most nem az idő vonatkozásában nézzük meg őket, hanem a Lélek megjelenésének módja kapcsán. Az alábbi táblázat összehasonlítja az újszövetségi tapasztalatokat az alapján, milyen körülmények között érkezett a Szentlélek a hívők életébe. Igehely

Betöltekezett Körülmények személyek

Természetfeletti jelenségek

Kézrátétel

Lk 3:21–22

Jézus

Imádkozik a víz általi keresztség után

A Lélek galamb formájában leereszkedik, és az Atya hallhatóan szól

–

Csel 2:1–4

120 fő a felházban

Imádkoznak a Szentlélekért

Lángnyelvszerűség, szélroham zaja és nyelveken szólás

–

Csel 4:31–33

Vezető apostolok Jeruzsálemben

Könyörögnek bátorságért

A hely, ahol imádkoznak, megremeg

–

170

A GYAKORLATBAN

Csel 8:14–19

Szamaritánus megtérők

Péter és János imádkoznak, és kezüket az újonnan megtértekre teszik

Nincs megadva, ámbár némi természetfölötti megnyilatkozásnak valószínűleg tanúi lehettek, hiszen Simon, aki előtte mágus volt, ugyanezt az erőt kívánta magának

Van

Csel 9:17–18

Pál

Ananiás kezét Pálra helyezi, miután az megtért

Pál kigyógyult vakságából: „mintegy pikkelyek estek le szeméről”

Van

Csel 10:44–46 Kornélius és háznépe

Péter beszél Jézusról azoknak, akik erre megkérik

Nyelveken szólás, ami meglepte Péter kísérőit

–

Csel 19:1–6

Pál tanítja őket Jézusról, ők pedig újrakeresztelkednek

Nyelveken szólás és prófétálás

Efézusi hívők

Van

Érdemes megvizsgálnunk néhány dolgot. Először is nincs közvetlen összefüggés a Lélek befogadása és a kézrátétel között. A megfigyelt hét alkalomból csupán háromnál szerepel a kézrátétel, s őszintén szólva e három között nehéz meglátni az állandó közös nevezőt. Még ha számításba is vesszük, hogy Péter, János és Ananiás mind korábbi ellenségeikkel álltak szemben, ez egyértelműen igaz lenne Péter és Kornélius esetére, ám ott mégsem része az eseményeknek a kézrátétel. Ez nem azt jelenti, hogy annak nincs jelentősége. Az ószövetségi gyakorlat mintáját követi, mint az áldás jelképes formája, amint Jákób is megáldotta utódait (1Móz 48:14), vagy ahogyan Mózes utódává szentelte Józsuét (4Móz 27:23), ám semmiféle „szentséges” erőt nem hordoz magában.


171

Ezenkívül a nyelveken szólás nem általános velejárója a Szentlélek kitöltetésének. Ismét három esetre igaz a hétből. Nem találkozunk vele Jézusnál, a jeruzsálemi vezetőségnél, a szamaritánusok és Pál tapasztalatában sem. A hagyományos pünkösdi felfogás, mely szerint a Lélek keresztsége együtt jár a nyelveken szólással, egyszerűen nem áll meg az alaposabb Biblia-kutatás után. Van azonban valami, amit mindegyik eset bemutat: egyértelműen kimutatható természetfeletti dolog játszódik le a Szentlélek kiáradásakor. Ez pedig a karizmatikusok által felsorolt érvek egyike, amely szerintük igazolja a jeleket és csodákat annak bizonyságaként, hogy a hívő kegyet talált Isten előtt. Vajon nekünk is természetfölötti jelenségre kellene számítanunk az életünk során, hogy rájöjjünk: megérkezett a Szentlélek?

A nagy misszióparancs mérföldkövei Mindezen tapasztalatokat Lukács jegyezte föl. Az orvos tanítvány a nem zsidó származású érdeklődő emberek kedvéért írt, különösen egy Theofilus nevű férfinak, akinek a neve annyit tesz: „Isten szerelme”. Célja pedig az Apostolok cselekedeteiben, hogy felhívja a figyelmet a Szentlélek csodálatos munkálkodására (Csel 1:1–8).9 Amiképpen az Ószövetségben a próféták közvetítették Isten üzeneteit, immár az apostolok beszéltek a néphez, aszerint, miként a Szentlélek indította őket. Ahogyan Jehova hatalmas csodákat vitt véghez Izrael közössége érdekében, a Mindenható egyháza most jeleken és csodákon keresztül mutatta be az Úr erejét. Lukács az Apostolok cselekedetei megírásával lényegesnek tartotta, hogy rávilágítson, Jézusnak a Lélekre vonatkozó ígérete miként valósult meg követői életében. Tény ugyan, hogy a Szentlélek kiáradásával kapcsolatban feljegyzett minden eset összefüggésben áll bizonyos természetfölötti elemekkel, ez azonban nem azt jelenti, hogy minden hasonló alkalommal jelen is van, vagy meg lehet figyelni ilyen jelenségeket. Az Apostolok cselekedetei 6. fejezetéből például

172

A GYAKORLATBAN

hét másik férfiról is tudunk, hogy „Szentlélekkel […] teljesek”, azt azonban nem árulja el az Ige, hogy ők mikor és hogyan részesültek benne (Csel 6:3, 5–7). Ugyanez igaz Barnabásra is (Csel 11:22, 24). Ezenkívül a Lélek megnyilvánulása nem feltétlenül jár együtt csodákkal, hiszen a Szentlélek gyümölcsei a keresztény jellemvonásokban fedezhetők fel. Talán a ténynek, hogy csodás jelenségekkel is szembesültünk az általunk megvizsgált hét történetben, nem valamiféle „pünkösdöt előidéző formulához” van köze, hanem sokkal inkább Isten különleges tervei állnak a háttérben. Az Apostolok cselekedetei 1. részében Jézus elmondja a nagy misszióparancsolatot, méghozzá az etnikai és földrajzi kihívások figyelembevételével: először Jeruzsálemben kell szolgálniuk, majd Júdeában, azután Szamáriában s végül a pogány világban (Csel 1:8). Nem szabad elfelejtenünk, hogy az első tanítványi közösség tanulatlan galileaiakból állt, beszédük és viselkedésük elárulhatta őket Jeruzsálemben éppúgy, mint Júdea városaiban. Az Üdvözítő előre tudta, mi jelenti majd tanítványai számára a legnehezebb feladatot: azok elérése, akiket minden más esetben igyekeztek elkerülni. Ezt bizony alá is támasztották az események, ugyanis évekbe telt, míg meg tudták szólítani üzenetükkel a szamaritánusokat, s ez is csak a hét „diakónus” egyike által és nem a tizenkét apostol révén valósult meg. Még Pál, a Lélekkel teljes férfi sem tudott először Jézusnak engedelmeskedni. Noha elhívást kapott a pogányok térítésére (Csel 26:16–18), több mint egy évtizedig halogatta az utazást! Emlékszünk talán, hogy amint megtért, Saul prédikálni akart a damaszkuszi zsinagógákban a zsidóknak (Csel 9:20–22)? Ez azonban nem sikerült neki. Ezért Arábiába ment, hogy három évig tanulmányozza az Írásokat, és gondolkodjék, és csak ezután tért vissza Damaszkuszba (Gal 1:17).10 Amint megérkezett, újra a zsidókat próbálta meggyőzni és nem a más származásúakat. Igyekezete olyannyira ellenállásba ütközött, hogy végül menekülnie kellett, végül pedig kosárban eresztették le


173

a városfalon (Csel 9:23–25). Nos, hogyan tovább, Saul? A Biblia beszámolója szerint Jeruzsálembe utazott, hogy találkozzék az apostolokkal (Csel 9:26–27). Képtelen volt azonban megállni, így prédikálni kezdett a görög származású zsidóknak, akik szintén a megölését tervezték. Igaz ugyan, hogy görög földön születtek, de mégiscsak zsidók voltak, nem más népből valók! Mindebből okulva a testvérek úgy látták jónak, ha visszaküldik szegény Sault szülővárosába, Tárzuszba (Csel 9:28–30). Ott-tartózkodása során a leendő apostol nyilvánvalóan bizonyságot tett a környező térségekben, többek között Szíriában és Ciliciában is (Gal 1:21–23).11 Ha Pál munkálkodott volna a pogányok között is, s bemutatta volna nekik a Szentlelket, Lukács bizonyára belefoglalta volna ezt is a beszámolójába, ám mivel semmit nem olvasunk erről, ez arra enged következtetni, hogy Saul szolgálata ott sem járt eredménnyel. Végül több mint egy évtizeddel megtérése után az Úr kénytelen volt az antiókhiai gyülekezet tagjait elküldeni, hogy vigyék el az evangéliumot a „[származás szerinti] görögöknek” is, és „nagy sokaság” tért meg (Csel 11:20–21). Ez olyan meglepő fejleményként hatott, hogy a jeruzsálemi gyülekezet vezetői is meghallották, és elküldték Barnabást, mérje fel az ottani helyzetet. Ő pedig meg is bizonyosodott arról, hogy az Úr munkálkodik a nem zsidók között. Ekkor Barnabásnak minden bizonnyal eszébe jutott Saul megtérésének története és az a tény, hogy az Úr őt eredetileg is a pogányok közé rendelte. Elhatározta, hogy elhozza őt Tárzuszból, ahol eleve kudarcra volt ítélve, hogy szolgáljon a nem zsidók körében (Csel 11:22–26). Végül Saul legyőzte természetes tartózkodását, és engedelmeskedett az Úrnak. Ezt követően akkor említi Lukács Sault, amikor az a nem zsidók között végez missziómunkát, és a Pál nevet kapja, mintegy megerősítésként, hogy az Úr valóban megváltoztatta a szívét. Onnantól kezdve többé már senki nem nevezi Saulnak (Csel 13:1–2, 9). Ugyanez mondható el Péter vonakodásáról is, már ami a nem zsidók és a szamaritánusok közötti evangéliumi szolgálatát

174

A GYAKORLATBAN

illeti. A lényeg mindebből, hogy a nagy misszióparancsban meghatározott összes célkitűzés (Jeruzsálem, Júdea, Szamária és a nem zsidók) fokozatosan elhelyezett meghódítandó mérföldköveket jelentettek a Lélek által felhatalmazott, ám még mindig kulturális előítéletekkel küzdő apostolok számára. Félelmük és rossz beidegződéseik legyőzése mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy csodálatos módon betöltekezzenek a Lélekkel, s be tudják Őt mutatni másoknak is. Akkoriban Jeruzsálemben tartózkodtak a tanítványok vallási ellenségei, ideérte Sault is. A Lélek pünkösdi csodálatos megnyilatkozása erősítette meg abbéli elhatározásukat, hogy munkálkodni fognak az érdekükben (Csel 2. fejezete), és testvérként fogadják be Sault (Csel 9. fejezete). Júdeában kulturális ellenség élt, többek között a római hadsereg. Mikor a tanítványok mindezen körülmények ellenére erőt kértek az Úrtól a bátor igehirdetés érdekében – és Péter elment Cezáreába szolgálni egy római századosnak és zsidó háznépének, bár komoly kétségek közepette –, a Lélek csodák által erősítette meg hitüket (Csel 4. és 10. fejezete). Szamária képezte az apostolok etnikai ellenlábasát. Mire azonban megegyeztek abban, hogy imádkoznak értük, a Lélek kinyilatkoztatta önmagát (Csel 8. fejezete). Végül mikor Pál a többistenhitet valló Efézusba ment a pogányok számára hirdetni az evangéliumot (akiket egyébként a zsidók elveszett tömegnek tartottak az üdvösség számára), a Lélek újfent megmutatkozott csodálatos hatalmával (Csel 19. fejezete). Jézus esete azonban a leginkább szívbemarkoló. Isten Fia mindent feladott, és elhagyta a menny udvartartását, hogy alacsony származású, egyszerű emberként éljen és haljon meg közöttünk (Fil 2:7–8). Keresztsége kifejezte felkenetését nyilvános „hivatalos” szolgálatára az emberek érdekében (Csel 10:38). Így történt, hogy Isten Lelke által természetfeletti módon történő felkenetésével bemutatta önfeláldozását és elkötelezettségét az emberi nem felé (Lukács 3. fejezete).


175

Mi hát a normatíva? Akkor mi számít elfogadhatónak a Lélek életünkbe történő beengedésekor? Talán nem ez a megfelelő kérdés. Sem a Biblia, sem pedig a Prófétaság Lelke nem lát el bennünket efféle formulával. Ezért a pünkösdistákkal és a karizmatikusokkal ellentétben – akik valami kézzelfogható után vágyakoznak – nekünk azt kell keresnünk, amit a Szentírás felajánl. A Szentlélek tanácsa a krisztusi élet: a Lélek gyümölcse – és a keresztény szolgálat: a Lélek ajándékai. Az Apostolok cselekedeteiben szereplő drámai események valószínűleg nagyobbrészt inkább mással függnek össze Isten tervében. Az Ő döntése, hogy miként árasztja ránk Lelkét. A mi dolgunk, hogy a Szentlélek bennünk lakozásának következményeit kutassuk, és nem a kiáradásának drámaiságát vagy épp annak hiányát. A csodálatos megnyilatkozásoknak talán az egyének személyiségéhez vagy helyzetéhez is köze van. Pált az egyházon kívülről és belülről egyaránt érték támadások, s gyakran állították bíróság elé és üldözték Jézus evangéliuma iránti elkötelezettsége miatt. A Megváltó talán azért mutatta meg neki magát ilyen egyértelmű módon a megtérésekor, hogy soha, még a legmegpróbálóbb pillanatokban se felejtse el, mennyire valóságos volt mindaz, amit látott és hallott. 1842 vége felé vagy 1843 elején, mielőtt megkapta volna a prófétaság ajándékát, Ellen Harmon tizenéves lányka volt, akinek szíve túlcsordult az Isten iránti szeretettől. A hatalmas lelki tapasztalat után, noha visszahúzódó természettel bírt, minden lehetséges alkalommal megosztotta másokkal is Krisztusba vetett hitét. Végül néhányan már bosszankodtak folyamatos „missziózása” miatt, mire ő, aki mindig érzékenyen viszonyult a körülötte lévőkhöz, magában tartotta bizonyságát, hogy senkit ne sértsen meg. Érezte azonban, hogy nem „tökéletesen szabad az Úrban”. Nem sokkal ezután egy imaalkalmon „igen nagy áldásban részesült, és ismét minden erejét elvesztette”. Egy kételkedő jelenlévő „nem hitte, hogy az Isten Lelke” jelenti ki hatalmát a lányon keresztül, és „kiválasztott valakit, akit

176

A GYAKORLATBAN

Isten emberének tekintettek, egy elkötelezett alázatos keresztény férfiút, majd így szólt: »Ha ez valóság, akkor miért nem részesül benne R. testvér is olyannyira, hogy elhagyja az ereje?« R. testvér azonnal a földre hullt, és amint hangot tudott adni érzéseinek, kijelentette, hogy a Mindenható volt itt.”12 Az ember nyilvánvalóan nem befolyásolhatja és nem is láthatja előre a Szentlélek tevékenységét. A karizmatikusok jelek után kutatnak, míg a nem karizmatikusok általában elutasítják a jeleket. Mind a két tábor téved, mert nem engedi, hogy a Lélek irányítsa ezeket a dolgokat.

Ellen White tapasztalata Ellen White – akkoriban még Ellen Harmon – személyes tapasztalata sok tanulságot rejt számunkra. Amikor már keresztségét követően hónapok óta küzdött magában az öröm és a csüggedés váltakozó érzéseivel, mivel úgy vélte, nem fejlődik keresztény szempontból, végül meglátogatta a gyülekezete vénjét, Levi Stockmant, aki azt mondta neki, hogy egyszerűen csak bízzon Jézusban, „mert az Őt keresőktől nem vonja meg szeretetét”.13 Később aznap este csoportos imaórát tartottak – jellegzetesen metodista összejövetelt –, amikor ez a félénk, csupán tizenöt éves lányka imádság közben elhatározta, hogy teljes szívvel megbízik Jézusban, s életében először mások előtt is elkezdett hangosan imádkozni. Amint belefogott az imába, hatalmas mértékben részesült a Lélek keresztségében. Ezt az élményt soha nem felejtette el: „Isten ígéretei mennyi ragyogó gyöngyszemekhez hasonlóan tündököltek előttem, melyeket elnyerhetünk egyszerű ima által. Eközben teljesen megszabadultam attól a tehertől, mely eddig a lelkemre nehezedett, és a menny áldása üdítő harmathoz hasonlóan áradt ki rám. Szívem mélyéből dicsőítettem az Urat. Krisztus dicsőségén kívül látszólag minden elvétetett tőlem, és többé mit sem tudtam mindarról, ami körülöttem végbemegy. Isten Lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy aznap este nem tudtam hazatérni.”


177

Vajon milyen hosszú távú hatással volt rá ez a tapasztalat? „Hit költözött a szívembe. Kimondhatatlan szeretetet éreztem Isten iránt. Lelke bizonyságát adta, hogy bűneim megbocsáttattak. Az Atyáról vallott nézeteim megváltoztak. Most a jóságos és szeretetteljes Atyát láttam benne, nem kényurat, aki az embereket vak engedelmességre kényszeríti. Szívem forró, mély szeretettel vonzódott hozzá. Akaratának teljesítése öröm volt, őérette tevékenykedni élvezetet jelentett számomra.”14 Hat hónapig ezután „nem árnyékolta be semmi lelke […] derűjét”, és csak azzal törődött, hogy „Isten akaratát cselekedje”, és tekintetét folyamatosan Jézuson tartsa. „Meglepetéssel és elragadtatással fogadta”, mennyire világosan érti az engesztelést és Krisztus művét. „Szívesen elmélkedett isteni dolgokon és imádkozott.” A fiatal Ellen minden alkalmat megragadott, hogy bizonyságot tegyen Jézus szeretetéről, hisz „olyan boldog volt”. „Szíve […] oly hálás volt az áldásért, amelyet az Isten adott neki, hogy azt kérte, […] bár mások is részt vennének e szent örömben.” Minden lehetőséget kihasznált, hogy „ifjú barátait a világossághoz vezérelje”. Elhatározta, hogy addig munkálkodik az érdekükben, amíg át nem adják életüket Krisztusnak. Mindez olyan teherrel nehezedett szívére, hogy „több éjszakát töltött […] imában” értük, „míg mindnyájan Jézusnak adták magukat”.15

A valódi tapasztalat értéke E tapasztalat igazi és teljes mondanivalóját lehetetlen félreérteni. Igen, képtelen volt hazamenni aznap éjjel, s „üdítő harmathoz” hasonlónak érezte a rá leszálló isteni áldást. Ám ez igencsak messze van a mai karizmatikus élménybeszámolóktól. A Szentlélek keresztségének következményeként csak még jobban szerette Jézust, egyre inkább értékelte kegyelmét és engesztelő áldozatát, s határozott elhívást érzett az elveszettekért való munkára. Krisztusi élet, mennyei szolgálat. Ekkor még csak tizenöt éves volt!

178

A GYAKORLATBAN

A hatvanas évei vége felé, amikorra már sok tapasztalatot nyert a Szentlélekkel, a következőket írta róla: „Egyedül a Szentlélek teremthet egészséges lelkesedést. Hagyjuk Istent munkálkodni, az emberi közvetítő pedig járjon előtte körültekintően! Vigyázzon, várjon, imádkozzon, minden pillanatban tekintsen Jézusra! Vezesse és ellenőrizze őt az az áldott Lélek, amely a világosság és élet!”16 Nagyon sok hetednapi adventista őszintén vágyakozik ma is arra, hogy Isten nagyobb mértékben legyen része az életének. A minap nézegettem egy adventista blogot, s négy évre visszamenőleg beleolvastam a hozzászólásokba is. A többségét fiatal felnőttek írták, és ó, mennyire sóvárogtak az után, hogy a vallásuk valósággá váljék számukra! Nincs is ezzel semmi baj. Jézus azért jött, hogy bővölködő életet adjon nekünk és nem puszta létezést. De bármennyire is lényeges, sőt, rendkívüli jelentőséggel bír, hogy komolyan keressük a Szentlelket az életünkben, otthonunkban és gyülekezetünkben, ezt azonban Isten szemszögéből kell tennünk, nem pedig a magunkéból! A Lélek teljessége nem adatik annak, aki „erőt” akar, esetleg „tüzet” szeretne bensőjében, vagy azt kívánja, hogy az Úr puszta jelenlététől „izgalomba” jöhessen. Az Örökkévaló azoknak nyilatkoztatja ki teljességét, akik miközben keresik Őt, azt remélik, jellemüket majd a sajátjához teszi hasonlóvá, s hatalmat is azért ad, hogy eszközök lehessen az Ő kezében, s így elvégezhessék az Ő küldetését a világban. Ha ez az ön vágya és eltökélt szándéka, akkor a tapasztalatok ideje is el fog jönni. Isten mindig betartja az ígéreteit. HIVATKOZÁSOK: 1. Eion Gilller személyes írott bizonyságtételét a Bibliai Kutatóintézetből szereztem be 2007 augusztusában. 2. Hank Hanegraaff: Counterfeit Revival, W Publishing Group, Nashville, TN, 2001, 9.


179

3. Lásd: Charismatic Christianity As a Global Culture, szerk.: Karla Poewe, University of South Carolina Press, Columbia, SC, 1994. 4. John Arnott: The Father’s Blessing, Creation House, Orlando, FL, 1995, 209–210. 5. I. m., 206. 6. John Arnott és Guy Chevreau: lelkészek találkozója, Torontó, Airport Vineyard Church, 1994. október 19., magnókazetta, In: Hanegraaff, 53. 7. In: Hanegraaff, 27–28. 8. Signs of the Times, 1890. február 10., 7. 9. Lásd például: Matthiaas Wenk: Community-Forming Power: The SocioEthical Role of the Spirit in Luke-Acts, Sheffield Academic Press, Sheffield, Anglia, 2000. 10. Lásd még: Ellen G. White: Az apostolok története, 84. 11. I. m., 87. 12. Ellen G. White: Spiritual Gifts, II, 26–27. 13. Ellen G. White: Életünk és munkánk, Igazság Hírnöke Könyvterjesztő, 1991, 14. 14. Arthur White: Ellen G. White: The Early Years, I, Review and Herald, Hagerstown, MD, 1985, 39.; Életünk és munkánk, 14–15. 15. I. m., 15–17. 16. 68. levél, 1894., In: Ellen G. White: Szemelvények, II, 16.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. A „Szentléleknek” milyen hamis megnyilvánulásait ismerjük ma a világban? 2. Kik jelenleg a legbefolyásosabb karizmatikus vezetők? Vajon miért tehettek szert ekkora hatalomra? 3. Mi vezethet el egy hetednapi adventistát oda, hogy magával ragadja egy ilyen tapasztalat, s figyelmen kívül hagyja a Biblia intéseit? 4. Mit jelent, hogy a hét újszövetségi eset közül, amely a Lélek kiáradását írja le, csak néhány esetben találkozunk

180

5. 6. 7.

8.

9.

A GYAKORLATBAN

a nyelveken szólás jelenségével, és mindössze háromnál látjuk a kézrátételt? Mi számít normatívának, amikor a Léleknek az életünkbe történő befogadásáról van szó? Mit kell keresnünk? Milyen értelemben tévednek a karizmatikusok és a nem karizmatikusok is a jelek és a csodák kapcsán? Milyen lényeges útmutatást adott a gyülekezeti vén, Levi Stockman Ellen Harmonnak az érzelmekkel és a csüggedéssel kapcsolatban? Miként vonatkozik ez a mostani életünkre? Fogalmazzuk meg saját szavainkkal a fiatal Ellen abbéli tapasztalatát, amikor részesült Isten Lelkében! Mit gondol, ma miért nem ismétlődik meg újra és újra minden hetednapi adventista életében? Mennyire volt elkötelezett Ellen, amikor szívén viselte barátai üdvösségét? Mibe kerülne számunkra ugyanez az elszántság?

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A LÉLEK KIÁRADÁSÁNAK FELTÉTELEI Amikor Christoffer fiunk még alig múlt tízéves, elkísért engem Ghánába, ahol egy evangelizációs sorozatot kellett vezetnem. Az első iskola voltunk a ShareHim (Oszd-meg-Őt) program keretében, magunkkal vittünk hát egy tucat embert a Déli Adventista Egyetem legjobbjai és legintelligensebbjei közül, hogy egyszerre több helyütt is hirdethessék az Igét szerte Kumasi városában és a környéken. Isten Lelke minden várakozást felülmúlóan megáldotta összejöveteleinket, s több mint 900 lelket vezetett el arra, hogy átadja életét Megváltójának, megkeresztelkedjen, és csatlakozzon a maradék egyházhoz. Ott-tartózkodásunk utolsó szombat délutánjára tömeges keresztségi alkalmat szerveztünk a Bosomtwi-tónál. A környező dombvidékről százak és ezrek érkeztek kocsival, busszal, kerékpárral vagy gyalogszerrel. Huszonöt lelkész merítette alá az embereket megállás nélkül több mint hat órán keresztül: összesen 3.188 főt! Mintha pünkösd napját éltük volna át. Ám a jó és a gonosz között fennálló küzdelmet ott is nagyon valóságosan megtapasztaltuk. Egy fiatal nőt megszállt az ördögi lélek, épp, mikor rá került a sor, hogy megkeresztelkedjék. Teste megmerevedett és dermedtté vált, se szólni, se mozdulni nem tudott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a lelkészek nem először látnak ilyet. Hatan közülük – miközben az emberek imádkoztak – megpróbálták őt a víz alá meríteni. Kis idő

182

A GYAKORLATBAN

után sikerrel jártak, s a nő vidáman és Krisztusban szabadon emelkedett ki a vízből. Ottlétem alatt hallottam a fekete mágiáról is, amit utcagyerekek alkalmaztak játék céljából vagy némi bevétel reményében. Megtudtam azt is, hogy sok keresztény rendszeresen kommunikál a halottakkal, amikor valamilyen nehézséggel szembesül. Találkoztunk egy volt fétispapnővel, aki most már az Úr szolgálója, s elmondása alapján napközben többnyire gyógyulni vágyó keresztények keresték fel – míg éjszaka a bevétel nagy részét lelkészek biztosították számára, akik erőért fordultak hozzá, holott tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az honnan is származik. Nyugat-Afrika, bár már hosszú ideje él a spiritualizmus árnyékában, meglepően hasonló vonásokat mutat a keresztény nyugattal. Ghána népességének közel nyolcvan százaléka vallja magát kereszténynek, noha legtöbbjük, ha a „szükség” úgy hozza, nem Jézust, hanem az Ő ellenségét követi. Itthon a keresztények nagy része szintén nem is igazán hívő. Ha azok keresztények, vagyis krisztusiak, akik Mesterükként és Urukként követik Krisztust – valójában csak keveset nevezetnénk igazán így azok közül, akik annak mondják magukat.1 Ha meg kellene határoznunk a keresztény nyugat istenét, úgy a szórakozást, a semmittevést, a munkát vagy a pénzt is említhetnénk – ki-ki kedvére választhat. A legtöbb keresztény világi szempontok alapján hozza meg döntéseit – még azok a hívők is, akik templomba járnak vagy akár hetednapi adventista gyülekezetbe. Gondolkodjunk el ezen! Nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy a keresztények túlnyomó része több időt tölt Jézussal, mint bárkivel vagy bármi mással egy adott napon? Vajon minden másnál erősebben ragaszkodnak Megváltójukhoz? Újra és újra, reggel, délben és este magához vonzza őket szeretete? A kereszténység nem szerzetesi közösség, ez nem a világtól való elkülönülést jelenti. A menny szempontjából a krisztusi hit világosság és só a világ számára (Mt 5:13–16), nem pedig szórakozás és játék.

11. A LÉLEK KIÁRADÁSÁNAK FELTÉTELEI

183

Mindezt azért írom, hogy keretet adjak ennek a fejezetnek, ami talán a könyv egyik legfontosabb részét képezi. Innentől kezdjük a felfedezést, hogyan is állunk a következő kérdéssel: Vajon kizárólagos módon a Lélek teljessége uralkodik az életemben? Ez az igazi élet. A Biblia rámutat a Szentlélek életünkben való lakozásának feltételeire és akadályaira, és ha komolyan vesszük intéseit, határozottan azzá válhatunk, amivé Isten mindig is akarta, és amire mi mindenkor kételkedve, de vágyakozással gondoltunk. Kezdjünk hát bele. Hét feltételre szűkítettem le a témát, bár igaz, többet is fel lehetne sorolni.

I) Bűnbánat „Ezeket pedig mikor hallották, szívükben megkeseredtek, és mondták Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig mondta nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2:37–38) Ez az egyes számú feltétel, amely nélkül nem sokat számítana, hogy a többinek eleget tudunk-e tenni. Ám igen lényeges megértenünk, mit is jelent valójában ez a fogalom. A Bibliában ez a kifejezés „az egész ember 180 fokos erkölcsi elfordulását jelenti a bűntől Isten felé”.2 Nem egyszerűen arról van szó, hogy meggondoljuk magunkat életünk irányvonalát illetően, mint ahogyan általában sok keresztény értelmezi. Ez egy radikális elfordulás attól, amik vagyunk és amit teszünk. Ez a bűnbánat nem egy nyolcéves kisfiúé, aki ágya előtt térdel édesanyjával, és így imádkozik: „Bocsásd meg minden bűnömet!”, anélkül, hogy igazából tudná, mi is a bűn. Péter prédikációjának háttere nagyon is egyértelmű: meg kellett bánniuk, hogy keresztre feszítették a Megváltót (Csel 2:22–23). Ezzel a bűnbánattal azt vallja meg az ember, hogy nem hitt Jézus mindenhatóságában – ezért hirdette Ő maga: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1:15) Erre a fajta bűnbánatra utaltam az

184

A GYAKORLATBAN

1. részben is: tisztán látjuk, kik vagyunk, abból a szempontból, hogy kicsoda Jézus, milyen hosszan tűr érettünk, és mennyire hatalmas szeretettel fordul felénk rengeteg bűnünk ellenére. A Szentírás intő példaként elénk tárja olyanok történetét is, akik túl későn bánták meg vétkeiket, illetve csak vágytak a bűnbánatra, ám képtelenek voltak rá. „Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7:10) De vajon mi a „világ szerinti szomorúság”? Azokat jellemzi, akik szilárd bizonyítékait látják annak, hogy saját hibájukból teljes csőd az életük, s most viselik a súlyos következményeket – például börtönbe kell vonulniuk, vagy elveszítik családjukat. Ez a fajta „bűnbánat” nem változtatja meg a szívüket, csupán félelemmel tölti el arra nézve, hogy vajon mi fog történni velük. Ézsau és Saul esetében láthatjuk ezt a fajta bánatot, de ők soha nem találtak békére és megbocsátásra (Zsid 12:16–17).3 Ők magát a Szentlelket utasították el, aki pedig megváltoztathatta volna szívüket. A Biblia elmondja, mit eredményez bennünk az életre vivő bűnbánat: az Úr szeretetteljes és jóságos jellemével fordul felénk. „Avagy megveted az Ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?” (Rm 2:4) Ezért az egyszerű, határozott felszólítás, hogy minden nap keressük Jézust. Le kell ülnünk lábához, hogy elmélkedjünk szeretetéről és irántunk való jóságáról. Ez és egyedül csak ez teremhet bennünk őszinte bűnbánatot – ami elvezet, hogy mindenünket és aztán azon felül is mindent átadjunk Teremtőnknek. Ez késztet letenni életünket Isten kezébe, miközben tökéletesen jól tudjuk, hogy a legparányibb mértékben sem érdemeljük meg, amit Krisztus véghezvitt értünk. Nem cselekedhetünk másként, őszintén meg kell bánnunk bűneinket, miközben énünk egészen megsemmisül az Ő szeretete láttán.


185

Húsz évvel ezelőtt a következő idézetet tettem mindennap használatos Bibliám fedőlapjának belső oldalára: „Akik Üdvözítőnk összehasonlíthatatlan szeretetére tekintenek, azoknak gondolataik megnemesednek, szívük megtisztul, és jellemük átalakul. Elindulnak, hogy világosságul legyenek a világ számára, és hogy bizonyos mértékben visszatükrözzék Istennek ezt az irántunk való titokzatos szeretetét.”4 Alá leírtam az imádságomat, amely kifejezi legőszintébb vágyamat, hogy jómagam is részese lehessek ennek a csodálatos tapasztalatnak. Ön megbánta valaha is, hogy bűneivel keresztre feszítette a dicsőség Urát? Elismerte már, hogy ott tartotta Őt minden egyes alkalommal, amikor önző érdekből engedett a bűn kívánságának? Eljutott arra a pontra az életében, amikor már nem akar közösséget vállalni régi énjével, hanem a világon mindennél jobban vágyik Krisztusra, az Ő tisztességére és boldogságára? Ha igen, a Lélekkel való betöltekezés többé nem várat sokáig magára.

II) Fenntartás nélküli bizalom „A Lélek ígéretét elnyerjük hit által.” (Gal 3:14) Amerikában legalább néha különbséget tesznek valaminek az elhívése és a bizalom között. Míg a bizalomra úgy tekintenek, mint egyfajta előrehaladásra, addig a vélekedésszerű hitet gyakran az értelmünkkel való jóváhagyásként, helyeslésként tartják számon. Vegyük például azt az esetet, amikor valakinek éjfélkor kell elmennie a Tescóba, és úgy hiszi, nyitva van az áruház. Ám e „hite” csak akkor válik élő bizalommá, ha autóba ül és odahajt. Odamenetele igazolja bizalmát, mert az cselekvésre indítja. A Bibliában a hit mindig bizalmat takar, sohasem egyszerű értelmi jóváhagyást. Amikor a kislányunkkal hároméves korában egyszer egy ösvényen sétáltunk, elhatároztam, hogy felteszem őt nekem háttal egy vállamig érő fatönkre. Aztán előrenyújtottam a karomat és így szóltam: „Stefani, tedd szét a karodat, ne nézz magad mögé, és dőlj hátra anélkül, hogy

186

A GYAKORLATBAN

behajlítanád a térdedet – apa meg elkap téged!” Ő pedig egy pillanatig sem habozott ezt megtenni. Sőt, olyannyira tetszett neki, hogy folyton visszamászott a tönkre, és már dőlt is a karomba! Nos, ez a bizalom. Ez az egyik feltétele annak, hogy Isten Lelkét befogadhassuk az életünkbe. Az emberek olyan sokszor kutatnak jelek és csodák, valami hatalmas és természetfeletti után, ami jelezné nekik, hogy a Szentlélek végre megérkezett. Ám nekünk azért kell bíznunk abban, hogy az Úr elküldi Lelkét, mert megígérte, és nem amiatt, mert „érezzük” Őt. Az alábbi az egyik legfontosabb idézet, amit e témában valaha is találtam. Olvassuk lassan és figyelmesen. Közben pedig tartsuk észben, hogy „az áldás” metodistákra jellemző kifejezés volt a XIX. században, s rokon értelemben használták a Lélek kiáradására az életben. Ellen White élete korai szakaszában vetette papírra, mikor metodista gyökerei még nyomot hagytak írásain: „Az érzelem nem hit; a kettő különbözik egymástól. Hitünk gyakorlása rajtunk múlik, ellenben egyedül csak Isten ajándékozhat meg minket áldással és boldogító érzelmekkel. […] Az igaz hit igényli, majd megragadja a megígért áldásokat, még mielőtt azok megvalósulnának vagy érezhetők volnának. Küldjük imáinkat hittel a mennyei szentek szentjébe; hitben ragadjuk meg az ígért áldásokat, és tartsuk magunkénak. Higgyük, hogy el is nyerjük az áldásokat, mert hittel megragadjuk őket, s azok már tulajdonunkat képezik [az Ige] értelmében. […] Itt hitre, egyszerű hitre van szükség, mellyel elhisszük, hogy az áldásokat elnyerjük, még mielőtt láthatnánk azokat. Ha azután a megígért áldás megvalósul, beteljesedett a hit. Sokan úgy vélik, hogy csak akkor van nagy hitük, ha sokat nyertek el Isten Szentlelkéből, s hogy mindaddig nincs hitük, amíg az Úr Szentlelkének erejét nem érzik. Ezek összecserélik a hitet azzal az áldással, ami a hit következménye. Épp akkor van a legnagyobb szükségünk élő hitre, amikor a Lélek hiányát érezzük.”5 Miközben eleget tesz a Szentírásban található különféle feltételeknek, ragadja meg a Lélek ígéretét az életére nézve.


187

Köszönje meg Jézusnak a tőle kapott Lelket és a menny készséges könyörületét, hogy csordultig tölti önt szeretetével, erejével és kegyelmével. Majd keljen fel a térdéről, s jelentse ki önmagának, hogy a mai napon Jézus Lelke irányítja az életét, nem azért, mert ezt érzi, hanem mert Ő azt mondta.

III) Engedelmesség „Mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől és a Szentlélek is, kit Isten adott azoknak, akik néki engednek.” (Csel 5:32) A Szentírásban a hit és az engedelmesség kéz a kézben járnak. Ha teljes szívével bízik Istenben, akkor engedelmeskedni fog parancsolatainak, hiszen megbízik benne. Ha pedig szívből engedelmeskedik Jézusnak, az azért lehetséges, mert már annyira megismerte, hogy tud bízni benne. Ő mondta: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet.” (Jn 14:23) „Aki pedig megtartja az Ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk; aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” (1Jn 2:5–6) Ez a fajta engedelmesség nem farizeusi törvényeskedés annak érdekében, hogy kiérdemelje a jogot a megváltásra vagy az áldásra. Szívből jön az őszinte vágyunk, hogy örömöt szerezzünk Istennek. Egyszer hallottam, amint Mark Finley prédikációjában rámutatott a tényre, hogy az Úr sok-sok fájdalmat, bűnt, szomorúságot és csalódást lát. Mindez ránehezedik a szívére. De vajon ki lesz, aki mosolyt csal az Ő arcára? Dwight L. Moody Chicagóban tért meg a tízes évei végén, és esztendőkön át a legnagyobb vasárnapi iskolát vezette az országban. Kiváló üzletember lévén jelentős vagyonra tett szert. Ám most azzal a kérdéssel küszködött, hogy vajon mindenét átadja-e Teremtőjének. Egy írországi útja során hallotta Henry Varley brit evangelizátort, amint kijelentette: „Meglátja még a világ, hogy mit tesz az Úr azzal a férfival, azért a férfiért, azon a férfin keresztül, abban a férfiban és azáltal a férfi által, aki teljességgel a mennynek szenteli életét.” Moody csak

188

A GYAKORLATBAN

egy pillanatig gondolkodott, aztán megfogadta: „Isten kegyelméből én leszek az a férfi.” Valóban ő lett a legeredményesebb amerikai evangelizátor a XIX. század második felében. A Szentlélek azoknak adatik, akik engedelmeskednek neki.

IV) A szolgálatra ösztönző felelősség terhe „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11:13) Ezt az evangéliumi hivatkozást egy bámulatos történetből ragadtam ki, s az általam felvetett – a Lélek befogadásához szükséges – négyes és ötös számú feltételt is tartalmazza. Egy reggel, amikor a tanítványok rátaláltak Jézusra, Ő „hangosan imádkozott”, és „a tanítványok [ezt látván] mélyen megindultak”.6 Ember füle soha nem hallott még olyan mély és csodálatos könyörgést az Atya felé. Jóllehet egy ideje már tudtak imádkozni, ekkor mégis úgy tűnt számukra, mintha soha nem tanulták volna meg a mikéntjét, ezért megkérték a Mestert: „Taníts minket imádkozni.” (Lk 11:1) Jézus Krisztus megismételt részleteket az Úr imádságából, majd egy történettel szemléltette a feladat komolyságát és intenzitását. Egy ember érkezik a barátja házához éjjel. Mivel a vendéglátónak nincs kenyere, a szomszédjától kér három cipót. Vajon a szomszéd megadja neki, amiért jött, vagy elutasítja? Nos, azt javasolja, jöjjön vissza reggel, mert „immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban” (Lk 11:7). „Az ország népének” otthonai akkoriban egyszerű, egyszobás lakhelyek voltak két szinttel. Egyetlen bejárattal és egy ablakkal építették ezeket, s az utóbbit olyan kicsire tervezték, hogy se rablók, se ragadozó állatok ne tudjanak éjjel bemászni rajta. Alul főztek, és ott töltötték az éjszakát a kisebb háziállatok. Az emeleten, nem túl magasan az első szint fölött aludt az egész család egyetlen nagy szőnyegen. Az ajtó bereteszelése bonyolult feladatnak számított, hiszen egy nehéz fémrudat kellett karikákba illeszteni keresztben a bejáratnál. Ha valaki felkelt,


189

az azt jelentette, hogy megzavarja az egész háznépet, felébreszti a családot, és megriasztja az állatokat. Jóllehet a vendéglátás protokollját csaknem szentként tisztelték abban a kultúrában, ez azért mégiscsak túl nagy kérésnek bizonyult a szomszéd felé. A lényeg azonban, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az illető a kenyeret nem magának kérte – valaki másnak volt rá szüksége. A férfi merész kérése arra a szándékára vezethető vissza, hogy ki akarta elégíteni utazó barátja éhségét. Hasonlóképpen „a Szentlélek eljön mindenkihez, aki könyörög az élet kenyeréért, hogy továbbadhassa felebarátainak”.7 Mindez kiváló mérceként szolgálhat, amellyel értékelhetjük abbéli vágyunkat, hogy betöltekezzünk a Lélekkel. Miért akarjuk Őt az életünkbe? Egyesek azért vágynak rá, hogy valami csodálatosat vagy túlvilágit érezhessenek. Mások a Szentlélek ajándékát óhajtják, hogy lelki óriásokká válhassanak. Ám amíg nem a nekünk mások áldására adott teher miatt kérjük a Lélek kiáradását, addig nem olyan szándék vezérel minket, amire a menny válaszolhat. Ha csak alig-alig érdekel mások üdvössége, ha nem viselem az értük vállalt felelősség terhét annyira, hogy törekedjem bemutatni nekik Megváltómat és a növekedést őbenne, semmi értelme a Lélek életembe való eljövetelének. A Szentlélek számára minden arról szól, hogy embereket vezessen Krisztushoz. Miként mondhatnám magaménak a Lelket, ha közben figyelmen kívül hagyom mások legégetőbb szükségleteit? Evan Roberts, akit az Úr 1904-ben „katalizátorként” használt a nagy walesi ébredés elindításához, így fogalmazta meg e teher mibenlétét: „Részvét töltötte be szívemet azok iránt, akiknek meg kell hajolniuk az ítélet alatt, és zokogtam. […] Az emberi lélek üdvösségének kérdése komoly és mély hatást gyakorolt rám. Úgy éreztem, éget a vágy, hogy széltében-hosszában bejárjam Walest, hirdessem a Megváltót, s ha lehetett volna, még fizetni is hajlandó lettem volna Istennek, csak hogy mehessek.”8 Nos, ez az a bizonyos teher, amelyet az igaz hívő hordoz az elveszettekért!

190

A GYAKORLATBAN

V) Állhatatos könyörgés Az ötödik feltétel szintén megtalálható abban a történetben, amellyel Jézus azt szemléltette, miként könyörögjünk a Szentlélekért. Valójában ez a leglényegesebb tényező, amit meg akart értetni követőivel. „Mondom néktek, ha azért nem fog is [a szomszéd] felkelni és adni néki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad néki, amennyi kell. Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; […] mert aki kér, mind kap; […] ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11:8–10, 13) A fordításokban szereplő „tolakodás” vagy akár az „alkalmatlankodás” sokkalta enyhébb kifejezés, mint az eredeti újszövetségi szó. Voltaképpen itt „szégyentelenségnek” vagy „arcátlanságnak” kellene állnia. Természetesen Isten egyáltalán nem vonakodik nekünk adni a Lelket. A kérdés csupán a következő: Mi magunk sóvárgunk-e annyira utána, hogy nem csak hogy nem fogadunk el nemleges választ, hanem jelenlétében maradunk mindaddig, amíg meg nem nyitja számunkra az ajtót? Ha még egy ingerült ember is megfelel a merész kérdésre, mi is kérhetünk merészen a kegyelem Urától. Corrie ten Boom holland keresztény volt, aki túlélte a holokausztot, és segített zsidóknak elmenekülni a nácik elől a második világháborúban. Megindító történetét a The Hiding Place [A menedék] című könyv örökítette meg. A háborút követően továbbra is különböző szolgálatokban tevékenykedett, például segített holland honfitársának, András testvérnek, aki Isten csempészeként vált híressé, Bibliákat és keresztény irodalmat belopni a kommunista vasfüggöny mögé. Egyes esetekben úgy tűnt, a kormány szigorításai, a gyanúsítgatások és a rengetegrengeteg besúgó miatt ellehetetlenül a feladat elvégzése. Életük állandóan veszélyben forgott. Ám az a csodálatos teher hajtotta őket, hogy elvigyék Isten Igéjét mindazokhoz, akik még semmit nem hallottak a menny Uráról.


191

Amikor úgy látszott, minden ajtó bezárult előttük, András testvér, Corrie ten Boom és más vezetők összegyűltek, hogy „szüntelen imádkozzanak” (1Thessz 5:17). Ezt azzal a meggyőződéssel tették, hogy Isten átsegíti őket a kialakult helyzeten. Többen is tanúsítják, milyen merészen fordult Corrie a Mindenhatóhoz: „Uram, tenned kell valamit! – imádkozott erős holland akcentusával. – Nincs vesztegetni való idő.” Aztán mint valami ügyvéd a bíróságon saját szavaiból idézett neki, pontosan az odaillő igeszakaszt, és azzal érvelt, hogy ígérete szerint válaszolnia kell! Bibliáját magasra tartva így kiáltott: „Itt van, Uram, olvasd el te magad is!” Ez nem tiszteletlenség a szent Isten előtt, hanem mélységes bizalom benne! „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4:16), mert igen nagy örömöt szerzünk Atyánknak, ha hitünk teljes súlyával belé kapaszkodunk (Zsid 11:6). Martyn Lloyd-Jones, a Westminster-kápolna híres prédikátora és a régi idők szerzője a következőképpen írt mindazok imaterhéről, akiket az Úr eszközül használt a keresztény ébredések során: „Ugyanezzel a szent merészséggel fog találkozni, […] hogy leteszik a dolgokat Isten elé hivatkozván az Ő ígéreteire. Ó, néha úgy érzem, ebben áll az imádság minden titka! […] Ne hagyja el Őt. Zaklassa, úgymond, a saját ígéreteivel. Ismételje el előtte, amit arról mondott, hogy mit fog véghezvinni. Idézze számára a Szentírást. […] Ezzel örömöt szerez neki. […] Isten az Atyánk, szeret minket, és kedvét leli abban, ha hallja, hogy saját ígéreteire hivatkozunk, idézzük előtte saját Igéjét, és így szólítjuk meg: »Vajon képes vagy ennek fényében távol maradni?« Ezzel megörvendeztetjük az Úr szívét.”9 Ellen White legalább ilyen mélyen, ha nem mélyebben írt erről a témáról, amint azt látni fogjuk. Ha őszintén vágyik arra, hogy Isten csordultig töltse meg jelenlétével a lelkét, kérje, és legyen állhatatos ebben, amíg nem válaszol. Azután továbbra is könyörögjön a menny kimeríthetetlen kincseiért. A Mindenható

192

A GYAKORLATBAN

kegyelme soha nem fogy el. Ő nem igényel rábeszélést tőlünk, hogy megadja számunkra mindazt, amit már megígért. Azért fontos lankadatlan imádkoznunk, hogy mi magunk jöjjünk rá, voltaképpen milyen lényeges is mindez az életünkben. Saját szívünket kell meggyőznünk az állhatatosság révén.

VI) Tisztelnünk kell testünk templomát „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:19–20) Végig a történelem folyamán különféle filozófiák és ideák azt sulykolták a vallásos vagy más tekintetben köztiszteletnek örvendő egyénekbe, hogy az emberi test csupán élvezetekre való. Az epikureusok például, akik az apostolok korában „élték világukat” (Csel 17:18), azt vallották, hogy a legfőbb jó abból áll, hogy az ember tisztességes módon hódol élvezeteinek, és nem gyötri semmiféle fájdalom. Noha e nézetük ártalmatlannak tűnik, s óva is intettek a túlzásoktól, a fő kérdést mégis az jelentette számukra, hogy mitől érzi jól magát az ember. A filozófia legszélsőségesebb állítása egyfajta hedonizmust hirdetett, amely szégyenkezés nélkül tanította, hogy a legnagyobb testi gyönyörök hajszolása számít a legfőbb jónak. Ezért hódoltak hát a hedonisták a szexuális élvezeteknek. Ma már az egyéni emberi jogok nevében sokan – különösen a nyugati társadalmakban – határozottan kiállnak azért a jogukért, hogy azt csinálnak a testükkel, amit akarnak. Így senki sem élhet kritikával az együttélést és a házasságon kívüli szexet illetően vagy akár az kitárulkozás szabadságának legförtelmesebb és legbűnösebb formái kapcsán, amelyek könnyedén elérhetők az interneten. Az élvezet határoz meg mindent. Ez a hozzáállás is dualista meggyőződésből táplálkozik – abból a gondolatból, hogy a fizikai valóság teljességgel elkülöníthető és el is különül a lelkitől. Ám a kutatások egyértelműen azt


193

igazolják, hogy bármi történik a testünkkel, az mélyen befolyásolja gondolkodásmódunkat és lelkünket.10 A Biblia félreérthetetlen tanítása szerint testünk templom is egyben, a Szentlélek lakhelye, s így azzal is dicsőítenünk kell az Urat, ha azt akarjuk, hogy a Lélek ott lakozzon. Ez is részét képezi az adventista üzenetnek a világ számára: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget.” (Jel 14:7) Dicsőíteni az Urat annyit tesz, mint tisztelni Őt mindenben, „akár eszünk, akár iszunk, akármit cselekszünk” (1Kor 10:31). A Szentlélek még fizikailag is hatást gyakorol a szervezetünkre. „A Szentlélek […] testünk minden szervét megújítja, hogy Isten szolgái elfogadható módon és eredményesen munkálkodhassanak. A Lélek tevékenységének befolyása növeli a hívő vitalitását.”11 Ha akarjuk a Szentlelket, és ha szeretnénk méltó helyet biztosítani az Úr számára az életünkben, egyszerűen nem bánhatunk úgy a testünkkel, ahogyan kedvünk tartja. Pál így emlékeztet bennünket: „Mert ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek.” (Rm 8:13) Nem ehetünk azt és amikor csak kedvünk tartja, nem használhatjuk (ki) a testünket bármire, s nem is hajthatjuk magunkat a végkimerülésig anélkül, hogy az ne befolyásolná azt a képességünket, amellyel megértjük Isten szeretetét és akaratát az életünkben. Ha egészségileg rendben vagyunk, nem lesz az másként a lelkünkkel sem (1Jn 3:2). Egy kevéssé ismert igeszakasz azt tanítja, hogy „az utolsó időben lesznek csúfolódók, akik az ő istentelen kívánságaik szerint járnak”, s ezekre igaz lesz, hogy „nincsen [bennük] Szentlélek” (Júd 1:18–19). Jakab apostol szigorú szavakkal figyelmezteti olvasóit: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? […] Vagy azt hiszitek, hogy hiába mondja az Írás: Féltékenyen szereti (Isten) a Lelket, amelynek Ő adott bennünk otthont?” (Jak 4:4–5, katolikus fordítás) Más szóval az Úr féltékeny Isten (5Móz 6:14–15), s nem örül, ha Lelkének, akit többek között azért küldött, hogy bennünk

194

A GYAKORLATBAN

lakozzon, nemtetszésére válik a bennünk lévő világ. Ez ugyanis megegyezik a lelki paráznaság bűnével. „Megtéréskor az emberek komolyan figyelembe veszik a lényükben alapított élet isteni törvényeit. Így igyekeznek elkerülni a testi, szellemi és erkölcsi gyöngeséget. Tekintsük kötelességünknek, hogy engedelmeskedjünk ezeknek a parancsolatoknak. […] Szokásainkért és tetteinkért az Úrnak tartozunk számadással. Számunkra tehát a kérdés nem ez: Mit szól majd a világ?, hanem hogyan bánjak én, aki kereszténynek vallom magam, a mennytől nyert lakással – a testemmel. […] Mindenki vizsgálja meg szokásait, vajon nem engednek-e meg maguknak olyasmit, ami kifejezetten árt nekik. Vessék el maguktól az étvágy és a szomj minden egészségtelen kielégítését. […] Hozzák összhangba mindennapi szokásaikat a természet törvényeivel, és akkor tetteikkel meg hitükkel olyan légkört teremthetnek mind lelküknek, mind testüknek, amely életre éltető illat.”12

VII) A vágy, hogy Krisztus a szívünkbe költözzön „Abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a Lélekből, amelyet nékünk adott.” (1Jn 3:24) Az utolsó pont majdhogynem túlságosan egyértelmű ahhoz, hogy megfontolás tárgyává tegyük, de nem árt, ha még egyszer megvizsgáljuk. Ha a Lélek szolgálatának célja, hogy dicsőítse Jézust (Jn 16:14) „kegyelme kijelentésével”, akkor „Isten képét ismét helyre kell állítania” bennünk.13 Ha nem vágyunk arra, hogy Krisztus a testünk templomában lakozzon, akkor semmi másnak nincs értelme keresztény létünkben. Csak az számít igazán, hogy a Megváltó ott legyen az életünkben. Ezért szolgál most is értünk a mennyei szentélyben, és itt a földön emiatt munkálkodik a Lélek is az érdekünkben. Ám ha úgy találja, hogy a szíve éppen most nem akarja Jézust befogadni, ön azonban szeretné, ha ez nem így lenne, ne essen kétségbe. Isten mindig is ismerte abbéli vonakodásunkat, hogy a teljes szívünket átadjuk neki. Boruljon le előtte újra és újra, és egyszerű szavak-


195

kal kérje tőle a vágyat, és Ő megadja, hogy Jézus állandó jelleggel ott legyen az életében. Tegyen így mindaddig, amíg ez meg nem valósul. Nem látott még csodát, ha eddig nem tapasztalta, mire képes a menny válaszul erre a szívből jövő imára. A 2. fejezetben idéztem a Krisztus példázatai című könyv 267. oldaláról azzal kapcsolatban, hogy a Szentlélek „Krisztus természetét [belénk] oltja”, aminek révén „önzetlen” szeretet ébred bennünk mások iránt. Ezt a szeretetet azonban nem lehet úgy életre kelteni, hogy „megpróbálunk szeretni másokat”, csakis „Krisztus szeretete [képes erre] szívünkben”. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még Kaliforniában lelkipásztorkodtam, egy női roncs tért be a gyülekezetünkbe. Mint olajat a víz, az emberek azonnal kiközösítették maguk közül, s undort váltott ki mindenkiből. Egykor az adventista egyházhoz tartozott, akkorra azonban láncdohányosként és leszbikusként úgy káromkodott, mint egy kocsis, és ráadásul ördögöktől megszállott is volt. Húsz évvel idősebbnek tűnt a koránál; barátok híján egyik helyről a másikra költözött, mert senki nem nyitott neki ajtót. Fiatal voltam még, s nem tudtam, mi mást tehetnék, így meghallgattam, és minden apró jelet figyeltem, hátha Isten Igéje eléri ezt a szegény lelket. Végül én lettem az egyedüli barátja. Akkoriban az Úr igen jelentős munkát végzett a szívemben és a feleségemében is, egyre inkább megszerettük Őt, és örömmel, vágyakozással kerestük jelenlétét. Egy nap ez a testvérnő felhívta a gyülekezeti irodát, és kérte, hogy a lelkész vagy valamelyik tag látogassa meg őt – sürgősen! Amikor odaértem, a helyiségben sötétség honolt, csak egy vagy két gyertya pislákolt elhalóan. Kérte, hogy ne kapcsoljam fel a villanyt. Egy hang tört fel belőle, igen mély, pokolbéli torokhang, amitől minden hajszálam az égnek állt. Nem emberi hang volt. Nem ekkor találkoztam először ördögi lelkekkel, de a korábbi eseteknél ez sem bizonyult kevésbé idegtépőnek. Tudtam, nincs értelme „bibliai varázsigék kántálásának”, hisz felismertem, ilyenkor több tényezővel is számolni kell. Keveset

196

A GYAKORLATBAN

beszélt, csak ott dohányzott a sötétben. Az arcát nem láttam, de ezért igazából hálát is adtam. Mivel nem tudtam pontosan, mit tegyek, megnyitottam Isten Igéjét, és olvastam belőle néhány igeszakaszt, amire megvetéssel és gúnyolódással reagált. Feltettem neki kérdéseket, de nem válaszolt. Aztán egy kis idő múlva egyszerű, őszinte imában könyörögtem számára bűnbocsánatért, az ördögtől való szabadulásáért, valamint Isten kegyelméért és békességéért a szívében. A látogatás különösebb incidens nélkül zajlott le. Mármint amíg el nem jutottam a kocsimig. Amint beszálltam, feltörtek bennem a gátak. Úgy sírtam, mint egy gyermek ezért a szegény, nyomorult lélekért, Sátán foglyáért, aki mélyen legbelül ki akart szabadulni, de nem tudta, hogyan. Mondtam Uramnak, kész vagyok az életemet odaadni az övéért cserébe. Harmincegynéhány éve már abban a kiváltságban részesültem, hogy ismerhettem Őt, és Ő mindenkor olyan kegyelmesen, kedvesen és türelmesen bánt velem; ez a nő viszont rosszabb állapotban volt, mintha meghalt volna. Könyörögtem Jézushoz, hogy adja neki is ugyanazt az örömöt, mint nekem – még ha ez az életembe is kerül –, és árassza el őt is szeretetével. Azelőtt, azon az egyszeri alkalmon kívül, amikor Alex, a fiunk élete csecsemő korában veszélyben forgott, soha nem is gondoltam, hogy készségesen feláldoznám az életemet valaki másért. Meg kell értenie, hogy önzésem és énközpontúságom jelentették nekem az istent életem nagy részében. Az a szeretet, amelyet aznap éreztem az iránt a nő iránt, sem jött magától értetődően. Ez „Krisztus szeretete [volt a] szívemben”. Pál erre emlékeztet bennünket: „Az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, ki adatott nékünk.” (Rm 5:5) A Lélek pillanatát éltük át. Nem sokkal ez után az eset után a nő eltűnt, és soha többé nem hallottunk felőle. De talán egy nap, mikor nemsokára ott fogunk állni az üvegtengernél, egy hölgy, akit alig ismerünk majd meg, odajön hozzánk, és így szól: „Jézus megszabadított a bűntől és a haláltól, és ma itt vagyok, mert sehol máshol nem akarnék lenni.”


197

HIVATKOZÁSOK: 1. Eddie Gibbs egyike azon számos gondolkodónak és kutatónak, akik erre a meggyőződésre jutottak. Lásd: In Name Only: Tackling the Problem of Nominal Christianity, Fuller Seminary Press, Pasadena, CA, 2000. 2. Repent, Repentance, szerk.: William D. Mounce, In: Mounce’s Complete Expository Dictionary of Old and New Testament Words, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2006, 580–581. 3. Saullal kapcsolatban a következőket írta Ellen White: „[Sámuel így szólt:] »Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is megvetett téged, hogy ne légy király.« Amikor a király meghallotta ezt a félelmetes ítéletet, így kiáltott fel: »Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát és a te beszédedet; de mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavukra.« A próféta fenyegetésétől megrettenve Saul elismerte bűnösségét, amit korábban makacsul tagadott, de továbbra is a népet okolta, kijelentve, hogy tőlük való félelmében vétkezett. Nem a bűnbánat, hanem a büntetéstől való félelem késztette Izrael királyát Sámuel kérlelésére: »Most azért bocsásd meg az én vétkemet, és térj vissza velem, hogy könyörögjek az Úrnak.« Ha Saul igazán bánta volna tettét, akkor nyilvánosan beismerte volna; de legnagyobb gondja tekintélyének és a nép iránta való hűségének megőrzése volt. Azért igényelte Sámuel jelenlétét, hogy tekintélyével megerősítse a nemzetére gyakorolt befolyását.” Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 574. 4. Ellen G. White: Jézus élete, 568. 5. Ellen G. White: Tapasztalatok, látomások, lelki ajándékok, Igazság Hírnöke Könyvterjesztő, 1991, 35–36. 6. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 91. 7. Ellen G. White: Bizonyságtételek, VI, 65. 8. Brian H. Edwards: Revival! A People Saturated With God, Evangelical Press, Darlington, UK, 1997, 152. 9. Revival, Crossway Books, Wheaton, IL, 1987, 81. 10. Proof Positive: How to Reliably Combat Disease and Achieve Optimal Health Through Nutrition and Lifestyle, szerk.: Neil Nedley, MD–David DeRose, MD, Ardmore, OK, 1999, 1–9. 11. Review and Herald, 1902. január 14., 8. bekezdés.; Medical Ministry, 12. 12. Ellen G. White: Bizonyságtételek, VI, 269–270. 13. Ellen G. White: Jézus élete, 578.

198

A GYAKORLATBAN

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Ha becsülettel megvizsgálja az életét, mi áll az első helyen benne: Krisztus, a szórakozás, a semmittevés, a munka vagy esetleg a pénz? 2. Hogyan határozná meg a bűnbánatot ez alapján a fejezet alapján, és mire utal ez az értelmezés? 3. 2Korinthus 7:10. verse alapján „a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez”. Mit jelent ez? Igaz lehet gyülekezeti tagokra nézve is? 4. Olvassuk el újra a hosszabb Ellen White-idézetet az érzésekről és a hitről. Mit mond ez az ön számára a Szentléleknek az életünkbe való befogadásáról? 5. Miben különbözik az engedelmesség a hittől? Miben hasonlít rá? 6. Mit tanult meg abból a történetből, amely az éjjel kenyeret kérő emberről szól? Mennyiben hasonlít az ő tapasztalata az önéhez? Miért? 7. Miért igaz az az állhatatosságra, hogy inkább a mi javunkra válik, semmint hogy Istent beszélnénk rá valamire általa? 8. Miért fontos a Lélek vonatkozásában, hogy egészségesen és jó erőben őrizzük meg a testünket? Aktuálisabb ma ez a kérdés, mint volt Pál korában? 9. Mibe kerül szeretnünk, akit „nem lehet”? 10. A Lélek befogadásának hét feltétele közül melyikre kell a leginkább odafigyelnie?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A LÉLEK ELŰZÉSE Az előző fejezetben szereplő mindegyik feltételnek megfigyelhető az ellentéte is, amik viszont meggátolják, hogy a Szentlélek bennünk lakozzon. Mivel a fenntartás nélküli bizalom egy állapot, a hitetlenség egyértelműen akadályozó tényező. „Hányszor keserítették Őt a pusztában, hányszor illették fájdalommal a kietlenben?!” – panaszkodik a zsoltáríró Izrael népére (Zsolt 78:40). „Ők pedig engedetlenek voltak, és megszomorították szentségének Lelkét”, teszi hozzá a próféta is (Ésa 63:10). A nép soraiból mintegy kétmillióan vesztek oda a sivatagban hitetlenségük következtében, holott teljességgel nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az Úr Lelke vezeti őket. A Szentlélek megszomorítását csak egy lépés választja el a megbocsáthatatlan bűntől. Jézus figyelmeztetett, hogy „minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg” (Mt 12:31). Miért nyerhet az Isten Fia ellen elkövetett bármiféle támadás vagy káromlás bocsánatot, míg a Lélek elleni bűnöknek határt szabott az Úr? A Biblia szerint az követ el káromlást, aki a Mindenható helyébe akar lépni, vagy magát Istennek képzeli (Jn 10:33; Mk 2:7). Mi pontosan ezt tesszük, ha már nem hallgatunk többé a Lélek halk suttogására. Valójában jóvátehetetlenül vétünk az első parancsolat ellen. Isten Lelke folyamatosan munkálkodik értünk. Amit Jézus tett és tesz most is az érdekünkben, azt tulajdonképpen a Szentlélek hajtja végre. Ám ha állandó jelleggel figyelmen kívül hagyjuk „a tanítást, a feddést, a megjobbítás[i

200

A GYAKORLATBAN

szándékot és] az igazságban való nevelést” (2Tim 3:16), a Lélek meggyőző ereje megfogyatkozik bennünk, és végül el is tűnik. Amikor fiatal családommal Kaliforniából Tennessee államba költöztünk, ideiglenesen egy egyetemi lakásban kaptunk szállást a kampusz mellett. Kora reggel 5:15 körül a vonat egy kilométerre végigrobogott tőlünk, és ez az éj csendjében igen hangosnak bizonyult. Éber alvó lévén, s mivel nem szoktam hozzá az éjszakai zajokhoz, minden egyes alkalommal felébredtem, s attól tartottam, hogy soha nem leszek képes átaludni a hajnalt. Nos, jól sejti. Egy héten belül már meg se hallottam a vonatfüttyöt. A vonat szokás szerint járt a megadott időpontban, ám fülem „úgy döntött”, többé nem figyel oda. Ez éppen olyan, mint a megbocsáthatatlan bűn. Nem arról van szó, hogy Isten már nem beszél hozzánk. Az ok teljességgel bennünk rejlik: mi nem hallgatunk többé rá. Tud most olyasmiről az életében, amit át kell adnia az Úrnak – amit meg kell változtatnia vagy fel kell adnia? Ne halogassa tovább! Addig tegye meg, amíg valóban tisztán látja, hogy le kell tennie ezeket a dolgokat a Mindenható kezébe. Talán egyszer elgondolkodik majd, hogy megtenné a szükséges lépéseket, de akkor már túl késő lesz. Semmi sem fogja később erre késztetni. A Biblia csakúgy, mint a Prófétaság Lelke számos tényezőre felhívja a figyelmünket, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy elűzzük a Szentlelket az életünkből. Én azonban most szeretnék kiemelni néhány olyan tényezőt, ami fölött talán olykor elsiklunk. Kérem, olvassa el a fejezet további részeit figyelmesen, és imádságban beszélgessen Jézussal minden egyes pontról.

Másodrendű aggodalmak „A keresztények tegyenek félre minden széthúzást, s adják át magukat Istennek, hogy menthessék az elveszettet. Kérjék hittel a megígért áldását [a Léleknek], s az meg is érkezik. [Ám] keveset gondolunk a Szentlélek ígéretére, és a következmény, amint el is várhatjuk: lelki szárazság, lelki

12. A LÉLEK ELŰZÉSE

201

sötétség, lelki tisztátalanság és lelki halál lesz. Jelentéktelen kicsinységek kötik le a figyelmünket, s noha Krisztus végtelen bőségben kínálja, hiányzik belőlünk a gyülekezet növekedéséhez és jólétéhez szükséges isteni erő, mely minden más áldást uszályában hozna magával.”1 „Jelentéktelen kicsinységek kötik le a figyelmünket.” Abban a korban, amikor hatékonyan kellene munkálkodnunk, több időt töltünk másodlagos dolgokkal, mint valaha. Az interneten való szörfözés, böngészgetés a közösségi oldalakon, az smsezgetés és a technológia korunk legnagyobb démonjai között szerepel, így mindezeket féken kell tartanunk. Ma már kevesebben olvasnak könyveket, s azok közül is sokan csak a szórakozás kedvéért és nem azért, hogy valamit tanuljanak. A legtöbbünk néz valamit a TV-ben, esetleg a laptopján vagy akár iPodon. Azért csináljuk, mert megtehetjük, s nem azért, mert muszáj. A kötelességeinktől való figyelemelterelés végtelen módozatai a legújabb, leghatékonyabb fegyvereknek bizonyulnak a jelen társadalom ellen. Mivel jelentéktelen dolgoknak szenteljük életünk nagy részét, soha nem érünk el magasabb szinteket a lelki növekedés terén. Az intés azonban nem csupán a modern technológiára vagy a szórakozásra vonatkozik, hanem az élet értékeire és az értékrendünkre is. Miről beszélgetünk a barátainkkal? Merre kalandoznak a gondolataink, ha „kikapcsolunk”? Hogyan használjuk ki a belátásunkra bízott időt? Sok-sok keresztény, ha objektív elemzést készítene időbeosztásáról, rájöhetne, menynyire következetlenül éli mindennapjait, sőt, az eredmény esetleg aggodalomra is okot adna. Ma már végig az életünk során számos olyan lehetőség áll rendelkezésünkre, amelyet helytelen célokra használunk, vagy akár el is szalasztunk. Sátán sikert sikerre halmoz, miközben csúfot űz az emberi fajból, beleértve a hívőket is, mert tekintetüket hagyják olyan alacsonyan tartani, hogy nem tudatosul többé bennük a mennyei törvényszék létezése, s az pedig sokkal kevésbé, milyen magasrendű elvek alapján működik.

202

A GYAKORLATBAN

E téren elsősorban magamra gondolok. Éveket pazaroltam el az életemből szükségtelen dolgok elvégzésére, vagy ami még rosszabb, sok mindennel egyáltalán nem is lett volna szabad foglalkoznom. Ha ön most fiatal, ne engedje, hogy ez történjen önnel is. Az Úr bár megbocsát, az eltékozolt időt nem lehet visszahozni. „Időnk Istené. Minden pillanat az övé, és legünnepélyesebb kötelességünk, hogy az Ő dicsőségére használjuk. Egyetlen tőle kapott talentumunkkal sem fog szigorúbban elszámoltatni, mint az időnkkel.”2 Ön készen állna most számot adni az idejéről? Ezek bizony kijózanító szavak az elherdált időre nézve.

Büszkeség és elbizakodottság „Míg elhallgattam [bűneimet], megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt.” „Ne vess el engem a te orcád elől, és a te Szentlelkedet ne vedd el tőlem.” (Zsolt 32:3; 51:13) Dávid királyt idegesítette minden célzás, ami arra utalt, mekkora bűnt követett el Betsabéval. Az akkori kor legerősebb nemzetének királyaként már számos feleséggel és ágyassal rendelkezett, mit számít hát, ha még eggyel kiegészíti háremét? De mélyen legbelül tisztán érzékelte tettei súlyát. Tudta, hogy kultúrájukban nem megengedett a paráznaság és még kevésbé a gyilkosság (2Sám 11. fejezete). Ám ezek csupán a következményei lettek egy nagyobb bűnnek – a büszkeségnek és a magabízásnak. Mindig a büszkeségünket adjuk fel legutoljára. „Isten népe hozzászokott ehhez a gondolathoz, hogy saját igyekezetére van utalva, s a mennyből csak kevés segítséget kaphat. Ennek következtében csupán csekély világosságot nyújthatnak embertársaiknak, akik elhalnak a tévelygéstől és sötétségtől. A gyülekezet hosszú ideje megelégedett az Atya áldásainak kicsiny részével. Tagjai nem érezték szükségét, hogy elérjék végtelen áron megvásárolt magas kiváltsá-


203

gaikat. […] Hiányoznak a képességeik, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet az Úr általuk kíván véghezvinni. Nem képesek arra, hogy Isten szent szavának nagy és dicső igazságait feltárják, és amely meggyőzné és megtérítené a lelkeket a Szentlélek által. A menny ereje arra vár, hogy kérjék és befogadják. Akik az igazság szent szavait vetik, örömöt aratnak.”3 Büszkeségünk és meg nem vallott bűnünk mértéke nyilvánvalóan fordított arányban áll a lélekmentési munkában való hatékonyságunkkal. Minél inkább ragaszkodunk vétkünkhöz, annál kevésbé leszünk képesek valóban megnyerni másokat Krisztusnak. Ezt a leckét maga Dávid is megtanulta. Közvetlen azután, hogy kérte az Urat, ne vonja meg tőle vétke miatt a Lelkét, azt írta: „Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét. […] Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád.” (Zsolt 51:14–15) Lehetséges, hogy azért érünk el hazánkban olyan csekély fejlődést missziós célkitűzéseink kapcsán, mert számos meg nem vallott bűn található Krisztus követőinek életében? Emlékezzünk csak Dávidra. Közel egy évig mentegette maga előtt cselekedeteit, nem tette le azokat Isten kezébe, emiatt pedig „megavultak csontjai”. Megkönnyebbülés, szabadság és hatékonyság lett végül az osztályrésze, de csak miután mindent megvallott az Úrnak, még a lelkében dédelgetett bűnét is.

Bosszúálló és kritizáló lélek „Meglátszik szavainkon, ha bennünk lakozik a Megmentő. Ám a Szentlélek nem élhet annak szívében, aki ingerlékenynyé válik, amikor mások nem értenek egyet ötleteivel és terveivel. Az ilyen ember szája maró megjegyzésekkel teli, ami bántja és elűzi a Lelket, és isteni helyett sátáni jellemvonásokat fejleszt.” „Ne veszítsük el békességünket akkor sem, ha nem tudjuk próbáink miértjét! Bármilyen igazságtalanul bánnak velünk,

204

A GYAKORLATBAN

ne gerjedjünk haragra! A bosszúálló lelkülettel önmagunknak ártunk, elveszítjük Istenbe vetett bizalmunkat, és megszomorítjuk a Szentlelket.”5 Az első idézet a gyülekezeti munkára és a gyülekezet vezetőségére vonatkozik. Viszonylag könnyen esünk abba a csapdába, hogy mások cselekedeteivel vagy tulajdonságaival szemben kritikussá válunk. Ellen White azt tanácsolja, hogy fékezzük meg negatív gondolatainkat és érzéseinket embertársainkkal kapcsolatban, különben „a gonosz angyalok hatása alá kerülünk. Őket hívjuk meg, hogy uralkodjanak rajtunk.”6 A legtöbben nem is gondolnánk, hogy gonosz angyalok befolyása vagy irányítása alatt állunk, pedig amikor panaszkodunk vagy kritizálunk, épp az ő hatalmuk alá kerülünk. Meg kell értenünk, hogy az ördög rendkívül okos, és ezenkívül nagyon hatékonyan visz bennünket el a bukásra. Tudja, melyik mesterkedése lesz hatékony, és ami ennél is lényegesebb, tudja, mi válik be önnél. Első lépésként úgy vesz rá a bűnre, hogy elcsábítja tekintetünket Jézusról. Azután elvezet a bűnhöz. Majd következő lépésként eléri, hogy elmerüljünk abban. Még a vétek elkövetése és felismerése után is bűntudatunkban annak ereje tart fogva mindaddig, amíg bűnünkre vagy esetleg mások bűnére tekintünk. Ezáltal folyton lefelé nézünk, a problémára, ahelyett, hogy elfordulnánk, és Krisztusra figyelnénk, aki az egyedüli megoldás számunkra. Jó barátom, Jack Blanco szokta mondani, hogy vessünk egy gyors pillantást a bűnünkre, majd hosszan, hosszan, hosszan, hooooooosssssszan nézzünk Jézusra – ebben az arányban. Tegyük fel, részt vesz egy gyülekezeti bizottsági ülésen, vagy egy testvérrel beszélget, esetleg gyülekezeti munkát tervez, s valaki olyan megjegyzést tesz, ami ön szerint tényleg butaság vagy megfontolatlan, esetleg sértő vagy elszomorítóan naiv. A döntés az öné: úgy is felelhet, hogy a tettre összpontosít, ami nyilvánvalóan negatív, és ugyanilyen lelkülettel válaszol vagy gondol valamit, illetve beszél az illetővel. Ám akként is dönthet, hogy nem arra koncentrál. Még ha igaza is van, vagy


205

az ön hozzáfűznivalója jobban segítene a dolgok megértésében, ha a másik ember igazságtalanságára hívja fel a figyelmet, de a társalgás ugyanazon a bűnös szinten marad. A Szentlélek semmiképp sincs jelen ilyen környezetben. Ehelyett imádkozhat csendben a Lélekért, és felfelé fordíthatja tekintetét, semmint oldalra, s Isten szemszögéből láthatja a helyzetet és nem a saját magáéból. Ha így tesz, az esetleges kritika segítőkész válasszá szelídül – olyasmivé, amiről még a bűnösök is képesek felismerni, hogy az Úr közbelépése. A Szentlélek pedig ilyen szívben lakozik. „Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.” (Gal 6:8)

Túlfűtött szórakozási formák „Sokan fordultak el Isten tervétől, hogy emberi kigondolásokat kövessenek – lelki életük kárára. A szórakozás minden másnál jobban ellensúlyozza a Szentlélek munkáját, s az Urat ez mélységesen elszomorítja.”7 A Szentlélek akadályoztatása sokkal ijesztőbb mértékben aktuális napjainkban, mint amikor ezt a kijelentést először leírták. Gondoljunk csak bele: „emberi kigondolások”, amelyek elvonják figyelmüket a lelki életről, és „szórakozás”, ami jobban ellensúlyozza a Szentlélek munkáját, mint bármi más! Ellen White 1913-ban adta ki ezt a művét, amelyből fentebb idéztem, s akkoriban a „szórakozás” és az „emberi kigondolások” alatt színházlátogatást, kártyázást vagy akár sakkjátszmát érthetett. Mennyire szelíd és ártatlan dolgok ezek a mai erőszakot bemutató videójátékokhoz, a 18-as karikával ellátott mozifilmekhez, az értelmetlen, szexjelenetekkel teletűzdelt televíziós programokhoz és az internet helytelen célokra való használatához képest! Már a szekuláris társadalom is felismerte az üres időtöltések utáni szomjunkból eredő, egyre mélyebbre lehúzó örvényt. Neil Postman e témában kiadott klasszikusát,

206

A GYAKORLATBAN

az Amusing Ourselves to Death (Halálra szórakoztatjuk magunkat)8 című könyvet negyed évszázaddal ezelőtt írta, amikor még alig jelentek meg a PC-k (personal computer – személyi számítógép), nem léteztek DVD-k, és az internet is éveket váratott magára. Isten hírnöke szerint ezek mind „lelki életünk kárára” válnak. Ez az egész téma engem is mélyen érint. Kisfiú korom óta lenyűgöznek a mozifilmek. A szüleim idősebb koromig nem vásároltak televíziót, ám addig is folyton ott akadtak rám a szomszéd ablaka előtt kuporogva, ahogyan a benti feketefehér képernyőre meredtem. Nem számított, hogy semmit sem hallottam! Mára e szánalmas viselkedés komoly következményeit többszörösen felerősíti a mozifilmek és más szórakozási formák korlátlan elérhetősége, hisz elég csak egy kattintás a laptopon. Már nem csak a TV-ről és a mozifilmekről van szó. Talán a legtragikusabb fejlemény a pornográfia globális elterjedése, az interneten ráadásul elérhető, megfizethető és névtelenséget is biztosítanak.9 A kutatások szerint a keresztényeknek ugyanannyi gondot okoz a pornográfia, mint a nem krisztushívőknek. De ami még rémisztőbb, hogy keresztény lelkészek sem maradnak el sokkal az átlagtól. Ám még ha minden, ami ma megtekinthető, olyan ártatlan volna, mint a Reszkessetek, betörők első része, a kérdés attól függetlenül megmarad: Előbbre viszi a lelki életünket vagy elvonja róla a figyelmünket? Emlékszem, jómagam is mentségeket kerestem TV-nézési szokásomra már prédikátorként, mert amikor késő este fáradtan hazaértem, a gyerekek gyakran rég aludtak, és a feleségem is ásítozva ment a hálószoba irányába. Én meg azzal, hogy: „Ideje kiengedni a gőzt”, már kapcsoltam is be a TV-t. A 11 órás híreket néztem meg, ami Mike barátom szavaival élve nem más, mint az „ördög napi parádéja” – aztán ezt követte egy vidám hangulatú beszélgetős show meg még valami utána. Vajon tényleg felüdültem a két óra tévézés után? Tulajdonképpen fáradtabb voltam, mint előtte, a fejem megtelt


207

világias képekkel és gondolatokkal, s még kevesebb eséllyel keltem fel másnap kora reggel, hogy egy kis időt töltsek Megváltóm társaságában. Micsoda tragédia! Nem veszünk róla tudomást, hogy a pszichológusok már több mint száz évvel ezelőtt eljutottak erre a következtetésre: soha semmi sem törlődik ki az agyunkból, amit akár csak egyszer is láttunk, hallottunk vagy éreztünk. Ha szándékosan nem is tudjuk visszaidézni az élményt, az még nem jelenti, hogy nyomtalanul eltűnt. „Ha szó szerint értelmezhetjük a szigorú tudományos eredményeket, akkor semmi olyan nem törlődik ki az emlékezetünkből, amit egyszer már megtettünk.”10 Jób „szövetségre lépett” a szemével, hogy ne tekintsen vágyakozva „hajadonra” (Jób 31:1). „Kerüljétek a paráznaságot”, kiáltja Pál is, ismervén azt a halálos csapdát, amit képvisel (1Kor 6:18). A felmérések alapján semmi sem okoz nagyobb függőséget az erkölcstelenségnél. Amint az elme torzul, egyre több benyomást akar, hogy fenntartsa az ösztönző erő intenzitását, míg végül olyanná válik, mint egy fékevesztett kamion, amely képtelen megállni. Ha ez önt is érinti, azonnal fel kell hagynia vele! Semmisítse meg a lehetséges forrásokat, maradjon távol azoktól a helyektől, ahol kísértés érheti, s talán szakorvos segítségét is kérheti, illetve keresnie kell. Függetlenül attól, mi módon lel segítségre, semmi nem jelent majd igazi megoldást addig, amíg nem „néz […] Jézusra” (Zsid 12:2). Úgy értem, szegezze rá a tekintetét! Keresse Őt Igéjében, s nap mint nap minden pillanatban fordítsa felé az arcát. Minél gyakrabban tesz így, annál inkább gyengülni fog a világ kívánságának önre gyakorolt csábereje. Valóban ez az egyetlen megoldás. Az egyetlenegy. Talán azt gondolja, eltúlzom a dolgot. Azonban tudom, milyen erővel hathatnak az ilyen természetű szórakozási formák a saját lelkemre. Soha nem gondolkodnék el azon, hogy kitegyem magam ilyesmiknek, bármennyire szelídnek és ártalmatlannak is tűnnek. Lelkészi hivatásom révén több mindennel találkozom. C. S. Lewis fogalmazta meg Sátán finoman

208

A GYAKORLATBAN

kidolgozott, elmés módszereit arra nézve, hogyan vezesse prédáit a mészárszékre: „Kisméretű bűnök is megfelelnek, ha a világosságtól lassanként elsodorják és a semmibe űzik az embert. A gyilkosság semmivel sem jobb a kártyánál, ha a kártya is megteszi. A lassú úton lehet a legbiztonságosabban eljutni a pokolba: a lankás lejtőn, ahol kellemes a járás, ahol nincsenek éles, hirtelen kanyarok, s az út mentén nincsenek útjelzők, sem mérföldkövek.”11 Ne feledjük a zsoltáríró fogadalmát: „Nem vetem a szemem hiábavaló dologra.” (Zsolt 101:3) Tegyen így – és élni fog. HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Bizonyságtételek, VIII, 10. 2. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 236. 3. Ellen G. White: Bizonyságtételek prédikátorok részére, 67. 4. Review and Herald, 1901. április 9., 6. bekezdés. 5. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 115. 6. Ellen G. White: Bizonyságtételek, V, 226. 7. Ellen G. White: Counsels to Parents, Teachers, and Students, 281. 8. Penguin, New York, 1985, 2005. Potsman könyvét klasszikusként tartják számon a kommunikáció területén, mivel megsemmisítő kritikát fogalmaz meg a televíziónak az amerikai társadalomra gyakorolt romboló hatásáról. A könyv folytatása: Technology: The Surrender of Culture to Technolog, Vintage Books, New York, 1993. 9. Lásd: William M. Struthers: Wired for Intimacy: How Pornography Hijacks the Male Brain, IVP Books, Downers Grove, IL, 2009. 10. William James: The Principals of Psychology, 83. In: Roland Hegstad: The Mind Manipulators, Review and Herald, Washington, D.C., 1974, 13. 11. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei, Harmat Kiadó, Budapest, 2008, 18.


209

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Eszébe jut esetleg valami az életéből, ami odáig vezethet, hogy elkövesse a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnt? 2. Ön szerint mire vonatkozik a következő bibliai kifejezés: „megszomorítani a Szentlelket”? Mit jelenthet? 3. Mik azok a másodrendű aggodalmak, illetve jelentéktelen kicsinységek, amelyeket megengedett az életében, s amelyek befolyásolják a kapcsolatát Jézussal? 4. Milyen módon tapasztalta már, hogy büszkesége, magabízása vagy egy meg nem vallott bűne visszahúzta, s ezért nem tudta másokkal is megosztani Jézust? 5. Miért vonakodunk olyan nagyon megbánni a bűneinket és bocsánatot kérni? 6. Miért olyan veszélyes a kritizáló lelkület? 7. Hogyan reagálhatunk helyesen, ha valami negatívat hallunk? 8. Hódol olyan szórakozási formának, amely akadályozza Jézusban való növekedését? 9. Miként terjedhetett el globálisan a pornográfia? Gondolja, hogy ez az egyházban is problémát jelent ma? 10. Milyen lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy el tudjuk hagyni azokat a szokásainkat, amelyek távol tartanak minket a Jézus vágya szerinti élettől?

TIZENHARMADIK FEJEZET

EGY SZÍVVELLÉLEKKEL KÖNYÖRÖGVE A világ bizonyos részein már művészi szintre fejlesztették az alkudozást egy-egy ajándék vagy termék megvásárlása során. Nos, ön ránéz a szóban forgó tárgyra, aztán forgatja a kezében, miközben tökéletesen tisztában van vele, hogy a tulajdonos vagy eladó le se veszi önről a szemét. Mielőtt még visszatenné, az árus feltétlenül ajánlatot tesz, általában legalább a kétszeresét mondja annak, amit az áru egyáltalán érhet – mondjuk 200-at (a helyi fizetőeszközben). És már indul is a menet: Ön így szól: – „Hááát… Nem is tudom” – és ott is hagyja, egy másik tárgyra néz, ám azt már nem fogja meg. – „Tetszik? – hangzik gyakran a következő kérdés. – Én adni jó áron.” – „Talán” – válaszol ön közömbösséget színlelve. – „Oké, neked adom 150-ért. Nagyon alacsony ár.” Ön visszatér az eredeti tárgyhoz, és újra megnézi. – „Hm… á, nem hiszem.” – „Mennyit akar fizetni? – kérdi az eladó, de a választ már meg se várja: – Oké-oké, 125. Nem több.” – „Nos, szerintem 80-at ér.” – „80?! Neeeeem, ez, kérem, minőségi áru!” – próbálja alátámasztani az álláspontját az eladó. – „A kollégája lentebb hajlandó volt 100-ért ideadni.”

212

A GYAKORLATBAN

– „100-ért, hú! Hmm… Oké. Adom neked 100-ért. De nem lesz rajta hasznom.” Ha rendelkezik némi tapasztalattal e téren, akkor tudja, hogy ez általában messze nem igaz. Nagyon valószínű, hogy a szóban forgó tárgy az először ajánlott ár negyedébe vagy még kevesebbe került, s az eladó így is nagyon jól járt. Egyes helyeken büszkeségi kérdést csinálnak abból, hogy nyélbe üssék az üzletet, ha már eléggé belemerültek az alkudozásba. Az is tudvalevő, hogy méltányolják, ha a vevő jóindulatot feltételez a tulajdonos részéről. Ha viszont megvetéssel fordul az eladó felé, az bizony nem vezet semmi jóra. Most tehát önön a sor, hogy mindezek fényében újra kérdezzen: – „Nézze, szeretném ezt megvenni a húgomnak, de csak 80-at tudok fizetni. Persze ez kevesebb, mint amennyit szeretne, de odaadná mégis 80-ért? Szünet. Aztán széles mosoly: – „Hogyne-hogyne! Neked odaadni 80-ért.” Ezzel az üzlet létre is jött.

Kérjünk az Úrtól! A nyugati társadalmak tagjai néha kényelmetlennek találják ezt a kölcsönös engedményeken alapuló alkudozást. Sokkal jobban szeretnék, ha mondanának nekik egy tisztességes árat, legyen az magas vagy alacsony, hogy dönteni tudjanak. Ez utóbbi azonban megtartja a „tisztességes” távolságot a vevő és az eladó között. Egyes helyeken, ahol az alkudozás a norma, az egész folyamat egy táncra hasonlítható olyasvalakivel, akivel épp akkor ismerkedtünk meg. A kérés az egyik igen nagy jelentőségű témája a Bibliának, mert a Szentírás szerint nagy Istenünk van. „Kérjetek – buzdította Jézus azt a több ezer embert, akik hallgatták a Hegyi beszédet –, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Mt 7:7) Salamonnak Isten megjelent álmában, hogy bátorítsa őt: „Kérj, amit akarsz, hogy adjak néked.” (2Krón 1:7) Jakab apostol pedig emlékeztet bennünket:

13. EGY SZÍVVELLÉLEKKEL KÖNYÖRÖGVE

213

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. De kérje hittel – teszi hozzá –, semmit sem kételkedvén.” (Jak 1:5–6) Krisztus leszögezi ezt is: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” (Mt 18:19) Ha belegondol, ezek valóban ámulatba ejtő kijelentések! A menny Ura kötelezi magát, hogy teljesíteni fogja teremtményei kéréseit! Ez természetesen nem ennyire egyszerű, mert akarata szerint való dolgokat kell kérnünk (1Jn 5:14) – de majdnem az. A Szentlélekre vonatkozó ígéretek pedig még inkább megdöbbentőek. Elizeus olyannyira merésznek bizonyult, hogy az Illésben lévő lélek kétszeresét kérte (2Kir 2:9). Ez pedig nyilvánvalóan be is teljesedett, hiszen sokkal többet megtudhatunk Elizeus szolgálatáról, mint Illéséről, ideértve a kétszer annyi csodát is. Zakariás próféta sürgeti a hívőket: „kérjenek esőt az Úrtól a késői eső idején”, és megígéri, hogy válaszul az Isten „kiönti a kegyelemnek és könyörületességnek Lelkét” (Zak 10:1; 12:10–12).

Miért kell kérnünk a Szentlelket? Krisztus megígérte a Szentlelket a felházban összegyűlt tanítványoknak: „Akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” (Jn 14:13–14) Egyetlen éjszaka leforgása alatt Jézus hétszer buzdította követőit, hogy „kérjenek” az Ő nevében! A többi öt bátorítást a következő igeversekben találjuk: Jn 15:7, 16, valamint Jn 16:23–24, 26. Azért ilyen lényeges ez a kérdés, mert sokan eltűnődnek néha azon, miért kell kérnünk az Urat vagy imádkoznunk a Szentlélekért (Lk 11:13), ha már úgyis ott munkálkodik az életünkben! Mások történelmi szempontból közelítik meg a témát, mondván: „Ha a Szentlélek eljött a földre pünkösdkor, akkor már jelen van az egyházban. Tehát minek még egyszer kérni?”

214

A GYAKORLATBAN

Miért kérünk Istentől bármit is újra meg újra? Ha könyörgünk hozzá a mindennapi kenyerünkért, vajon minden nap kérnünk kell azt? Nem tudja még, hogy naponta szükségünk van rá? Esetleg amikor egy szerettünk nagyon beteg, talán csak egyetlenegy alkalommal esedezünk érte, aztán ezzel egyszer s mindenkorra el is intéztük a dolgot? Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úrhoz való fohászkodásunk nem azért szükséges, hogy tájékoztassuk Őt a legújabb fejleményekről, hanem mert így tudunk kapcsolatban maradni vele. Minél többször esedezünk hozzá, annál inkább a szívügyünkké válik, amiért könyörgünk. Ha pedig a Léleknek az életünkbe való kiáradásáról van szó, azt igen komolyan és állhatatosan kell kérnünk! „Nem vagyunk eléggé készségesek, hogy az Úrhoz forduljunk könyörgéseinkkel, s nem kérjük tőle ily módon a Szentlélek ajándékát. Ő azt akarja, hogy szüntelenül esdekeljünk ezért. Szándéka szerint való, hogy kitartóan járuljunk trónjához kéréseinkkel.”1 Kiértette ön is az üzenet sürgősségét és intenzitását? „Nem az Isten részéről van a visszatartás, amiért kegyelmének gazdagsága nem árad a föld felé az emberekre. Hogy ígéretének teljesedése nem észlelhető úgy, ahogyan lehetne, ez azért van, mert az ígéretet nem értékelik, ahogy kellene. Ha mindenki készséges volna, elnyerhetné a Szentlelket.”2 Matthew Henry (a nagy Biblia-magyarázó és történész, aki Isten földi munkálkodását kutatja) mondogatta, hogy amikor az Úr hatalmas áldást kíván árasztani népére, akkor „először imára ösztönzi őket”. Pontosan ez történt pünkösd előtt is. A felházban százhúszan „mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben” (Csel 1:14). A megújulás feltételei tehát egyértelműek: 1) bűnvallás, 2) megalázkodás [önátadás], 3) bűnbánat és 4) őszinte imádság. Mivel az első három mind az utolsón múlik, „a megújulásra egyedül imára jövő válaszként számíthatunk”.3


215

Egy imádkozó gyülekezet A legutóbbi helyen, ahol néhány évvel ezelőtt lelkészkedtem, a közösség olyan mértékben komolyan vette az imádkozást, amilyet azelőtt még soha nem tapasztaltam. Művelt kaukázusiakból állt a közösség, akik ingázók részére kialakított kollégiumszerű szállásokon éltek. A legújabb imaházuk 400 főnek biztosított férőhelyet, ám szombat reggelenként alig 100-an jelentek meg. Amikor először odamentünk, láttam, hogy a nagyvárosnak azon a részén rengeteg gyülekezet működött, és az adventisták kedvelték is ezt az imaházat, ám valamiért nem foglalkoztatta őket az itteni tagság felvétele. Fiatalságom ellenére a legkisebb mértékben sem kételkedtem a kereszténység három megkérdőjelezhetetlen alapelvében: a Biblia-tanulmányozásban, az imádságban és a bizonyságtevésben. Meggyőződéssel vallottam azt is, hogy „nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel” (Zak 4:6) változtathatja meg az Úr a helyzetet. Így hát minden addiginál komolyabban vettem az igehirdetést. Órákat töltöttem olvasással, igehelyek összevetésével, magyarázatok kutatásával s az Igében elmerülve, míg Isten üzenete világossá nem vált számomra. Olyan hosszan tanulmányoztam ekkor a Bibliát, hogy nem maradt elég időm a prédikációk összeállítására. Ezért szombat reggelente igen korán az Úr elé járultam, és őszintén imádkoztam Isten Lelkéért, hogy vegyen lakozást a szívünkben, és pótolja ki a hiányosságainkat. Egyszerre, mintegy a semmiből, emberek kezdtek özönleni hozzánk, inaktív tagok, más közösségekből áttérők, adventista testvérek barátai, akik több után szomjaztak az életben, és rengeteg fiatal felnőtt. Az első év végére már háromszor annyian látogatták a szombati istentiszteleteket, és a gyülekezet változásokat élt át. Tizenöt hónappal kutatásaim megkezdése után elhatároztam, hogy elindítok egy imáról szóló előadás-sorozatot. Dwight Nelson barátom szokta mondani, hogy mi, prédikátorok arról beszélünk, amit nekünk magunknak kell hallanunk. Ebben természetesen tökéletesen igaza is van. Szükségem volt arra,

216

A GYAKORLATBAN

hogy többet megtudjak az imádságról, és lelkileg növekedjem e téren is – szóval ezért indult el a sorozat. Teljesen új világ nyílt meg előttem! Az Úrral való imádság és beszélgetés sokkal valóságosabbá és kézzelfoghatóbbá vált. Jézushoz szorosabb kapcsolat kezdett fűzni, mint előtte bármikor. Végül ráébredtem valamire! Mintha a legtöbben öt centire a vízfelszín alatt élnénk: tudjuk, hogy fuldoklunk, de azt gondoljuk, ez a mi osztályrészünk ebben az életben. Közben pedig nem vesszük észre, hogy egy egészen új világ létezik közvetlenül a fejünk fölött. Isten Lelke munkálkodott a gyülekezetben. Az emberek elkezdtek imádkozni. Folytattuk a imaalkalmakat hétközben, de most minden szombat délután még naplemente előtt elkülönítettünk egy órát, amikor összegyűltünk, és semmi mást nem csináltunk, csak fohászkodtunk. Könyörögtünk a Lélek kiáradásáért, a szívügyeinket jelentő terheinkért, az egyházunkért és a közösségünkért. Péntek esténként szintén rendszeresen találkoztunk egy meghatározott időpontban. Aztán amikor kiderült, hogy a gyülekezetünkben néhány családot heves sátáni támadások érnek, meghívtam a véneket, és hajnali 5 órától együtt térdeltünk le különleges közbenjárásért. Igen, jól olvassa: hajnali 5-kor, mielőtt még bárki munkába indult volna. A tízből hét vén jött el, és imaalkalmunkat olyannyira megáldotta az Úr, hogy eldöntöttük, minden héten megismételjük. Majd hozzáadtuk a péntekeket is. Majd a szombat és a vasárnap reggeleket is. Ekkorra már a diakónusok is megkérdezték, hogy csatlakozhatnak-e hozzánk. Aztán más tagok is. Később már kiterjesztettük a reggeli imaalkalmakat a hét valamennyi napjára. A gyülekezeti bizottság is imádkozni kezdett. Ámulattal figyeltem, miként használ fel Isten potenciális konfliktusra okot adó kérdéseket, és milyen egyszerűen, mindenféle felhajtás nélkül győz meg embereket arról, mit tegyenek. A vezetők még soha nem esedeztek így, és meg is tapasztalták az ima erejét. Senki sem késett el a bizottsági alkalmakról, mert az első 30 percet egyedül az Úr előtti könyörgésre és az énünk neki való


217

átadására szenteltük. Ez immár valósággá vált bennünk. Az evangelizálás is sokkal életszerűbb lett a gyülekezet számára. Házról házra jártunk szombat délutánonként, és a közösségi termet is átalakítottuk a Jobb Élet Központjává, ahol egy tucat egészséggel, pénzkezeléssel foglalkozó és családorientált szemináriumot indítottunk, amelyet évente ajánlottunk fel a környékbeliek szolgálatára. Húsvétkor evangelizáltunk, ősszel pedig egy teljes evangelizációs sorozatot tartottunk. Minden egyes évben átlagosan 40 embert kereszteltünk meg, valamenynyien arról a vidékről valók, mert nem volt egyházi iskolánk. A gyülekezet pedig rohamosan gyarapodott.

A Szentlélek átveszi az irányítást Az imában való megújulásunk második évét követően elhatároztam, itt az ideje egy prédikációs sorozatot tartanom a Szentlélekről. Ó, micsoda áldást jelentett számomra! Isten pedig arra használta ezeket az alkalmakat, hogy egyre inkább megnyerje a szíveket magának. Ekkorra már két istentiszteletet szerveztünk szombatra, s a második gyakran még 1 órakor sem ért véget. Amint a közösség növekedett lelkiekben, az adományok is megszaporodtak. Olyannyira megsokasodtak a felajánlások, hogy a gyülekezet pénzállománya a tízszeresére nőtt. A tizedek megnövekedett mértéke miatt tíz teljes munkaidőben dolgozó lelkipásztort is támogathattunk, pedig nekünk változatlanul csak egy prédikátorunk volt. Vezetőink elérkezettnek látták az időt egy újabb gyülekezet alapítására tőlünk északra, ezért buzgón imádkozni kezdtünk, néhány csodát is megéltünk, több mint 3.500 otthonba bekopogtunk, hogy megismerkedjünk a lakossággal, és felmérjük az igényeiket: és az új gyülekezet megszületett. Huszonöt vezető vett részt a kilenc hónapos képzésen, amelyen megtanulták, mi a gyülekezetalapító tagok feladatköre. Noha ők csak 7 százalékát képezték a tagságnak, a gyülekezeti bevétel 32 százaléka tőlük folyt be. Imában újra Istenhez fordultunk, mert tökéletesen tudtuk, ha mi megteszünk minden tőlünk telhetőt,

218

A GYAKORLATBAN

neki is alkalmat adunk arra, hogy ugyanezt cselekedje. Ő pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeinket: könnyen és gyorsan pótolta a pénzügyeinkben és vezetőségünkben keletkezett hiányt, s oly sok év elteltével a gyönyörű új gyülekezet még ma is szépen fejlődik. Az Úr olyan sok tag életében vált kézzelfoghatóan valóságossá, hogy hamarosan a bizonyságok megosztása is a szombatnap részét képezte. Egyes látogatók akár két órát is vezettek, csak hogy meghallgathassák, éppen mi mindent vitt véghez Isten közöttünk. Ritkán kezdhettem meg a második igehirdetésemet dél előtt. Kisebb csoportokat is létrehoztak, ahol egy-egy konkrét személyért esedeztek, hogy csatlakozzon hozzájuk és a gyülekezethez is. Egyes ilyen csoportok szombatiskolai szolgálati csapattá alakultak át. Ezek vezetői a harmincas-negyvenes éveikben járó rendkívüli nők és férfiak voltak. Kedd esténként találkoztam velük a mi kis csoportunkban. Soha nem felejtem el, mi mindent éltem át közöttük újra meg újra: az intenzív Biblia-tanulmányozást, a közbenjáró ima csodálatos és valóságos alkalmát, az egymást erősítő elmélyedést Isten szeretetében és művében, a közös énekeket és az Úr jelenlétében töltött idő felhőtlen örömét! Azelőtt soha nem tapasztaltam még ilyen életerőt csoportos alkalmak kapcsán. Valamennyien úgy éreztük: igen közel van hozzánk a menny.4 Persze gondolhatjuk, hogy nem ment minden tökéletesen. Különösen ha az ember akármikor a Krisztusban való növekedés mellett dönt, az ördög nyomban nekilát őt zaklatni és idegesíteni. Egyes családokban válságok jelentkeztek: válás, tinédzserkori drogfogyasztás, betegségek. Eljött hát az egységes böjtölés és ima ideje. Arra bátorítottuk a résztvevőket, hogy tapasztalataiknak és egészségi állapotuknak megfelelően böjtöljenek, s idevágó anyagokat is biztosítottunk számukra olvasásul és felkészülésül. Péntek délutántól vasárnap délig tartott az alkalom, s ezt az időt tizenöt-tizenhét 90 perces szakaszra osztottuk fel, amelynek mindegyike éneklésből, imakérő kár-


219

tyák összegzéséből, imádságból, egy üzenetből és 20 perc közösségi imából állt, amit végül egy 15 perces szünet követett. Képzeljen el több száz embert szétszórva az imaházban, a folyosókon és a szombatiskolai termekben együtt könyörögve a Szentlélekért 90 percenként 20 percen át egy egész hétvégén keresztül! 800-an is regisztráltak, hogy egyetlen társukért esedezzenek, és addig maradtak, ameddig csak akartak. A legtöbben fiatal felnőttek és diplomás szakemberek voltak, akik még soha nem éltek át ehhez hasonló élményt. Még nem töltöttek ilyen sok időt az Úr jelenlétében, és egy ennyire intenzív hétvége elegendőnek bizonyult, hogy gyökeresen megváltoztassa az életüket. Egyesek eladták sportkocsijukat és szép hajóikat, hogy ezentúl egyszerűbb életet folytathassanak. Mások munkahelyet váltottak, mert így jobban elérhették ismerőseiket, és szolgálati lehetőségeik is kibővültek. Röviden szólva az Urat helyezték az első helyre. Ő pedig nagyon sokukat megváltoztatta. Isten Lelke valóban építette művét! A valóságban is láthattuk az eredményeket, ugyanis a tizedből befolyt összeg megnégyszereződött, az evangelizációkra szánt adakozások óriási mértékben, 5.000 százalékkal megnőttek! A taglétszámunk a háromszorosára emelkedett, s ehhez nem számoltuk az újonnan megalakult gyülekezetet. A tagok háromnegyede részt vett valamilyen szolgálatban. Öt év alatt közel kétszáz embert kereszteltünk meg. Ez talán nem szokatlan a világ egyes területein, de a szemünkben a mi körülményeink között egyértelműen a Szentlélek tevékenykedett. Az alatt a néhány év alatt abban a kiváltságban részesültem, hogy tanúja lehettem a Lélek csodálatos munkálkodásának átlagos, kulturált laodiceai adventisták életében. Mintha álomból ébredtünk volna fel. A Mindenható valóságossá vált, hitünk megerősödött. Kézzelfogható módon tapasztalhattuk a személyes önátadásokat és az elköteleződést. Azóta sem jártam ehhez hasonló helyen, ahol az eltökéltségnek ilyen fokú intenzitását és az Úr keresését ennyire komolyan vették volna, s ennyire konkrétan meg is hallgatta volna a menny az imákat.

220

A GYAKORLATBAN

Annak a gyülekezetnek a tagjai még ma is emlékeznek erre az időre, amikor Krisztus olyan hatalmas munkát végzett a körükben. De vajon ezt csak kivételes esetnek szánta? Miért nem történik ilyesmi gyakrabban a gyülekezetekben szerte mindenütt Észak-Amerikában? Esetleg az ön gyülekezetében is megvalósulhatna? Ha igen, részt akarna venni benne?

Egységes ima Az egyik ok, amiért ez létrejöhetett, hogy egy jelentős embertömeg kész volt együtt nekilátni a feladatnak. Közösen imádkoztak, közösen dolgoztak, terveket készítettek, s közösen böjtöltek érte. Ellen White egyszer a következő tanácsot adta levelében a Farnsworth testvéreknek: „Az Úr arra buzdít bennünket, hogy azzal a mennyei bizonyossággal imádkozzunk a sikerért, hogy imáink meghallgatásra találnak, és Isten válaszol. »Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18:19–20) […] Az ígéret azzal a feltétellel hangzott el, hogy Isten népe egységben imádkozik, és az ilyen imákra válaszul nagyobb erőt várhatunk, mint az egyéni imák esetében. Az erő, amelyben részesülnek, a tagok egysége, illetve az Úr és egymás iránti szeretetük mértéke szerint érkezik.”5 Talán azért indulnak fiatal felnőttekkel az újjáéledések, mert ők hamarabb fognak össze bármilyen cél érdekében. A Kentucky állambeli Lexingtonban található Wesley Asbury Főiskolán 1970. február 3-án egy máskülönben átlagos keddi istentiszteleten Isten Lelke átvette az irányítást. Elsőként Custer Reynolds, az iskola dékánja tett személyes bizonyságot Krisztus szeretetéről és türelméről, majd másokat is erre buzdított. A hallgatók pedig egymás után jöttek előre, és mondták el tapasztalataikat Uruk szeretetéről, mígnem hosszú sorban vonultak az előadóterem pódiuma felé. Volt, aki egyenesen az oltárhoz ment, és ott zokogta el bűnbánatát Teremtőjének. A tömeg belekezdett a „Mint látod, hűtlen szolgaként” kezdetű énekbe. Sokan


221

barátaikkal együtt térdeltek le, hogy közösen imádkozzanak. Mások halkan zokogtak bűneik felett érzett bánatukban. Becsengettek, ám a Hughes előadótermet zsúfolásig megtöltő 1500 diák közül senki nem akart távozni. A főiskola vezetősége felismerte a Lélek csodálatos és szokatlan tevékenységét, és nem erőltette a dolgot: hagyta, hogy tovább működjön az „imaterem”. Az alkalom egész délután eltartott – rendezetten, komolyan, s még este sem ért végett, sőt, aznap éjjel is zajlott. Aztán másnap tovább és a következő napon meg az azutánin is! Ez az egyetlen istentisztelet 185 órán keresztül folytatódott – majdnem 8 teljes napon keresztül!6 Csütörtökre riporterek érkeztek Közép-Amerika valamenynyi szerkesztőségéből a főiskolára, azon tűnődve, hogy vajon miről szól ez az egész. A diákok elkezdték felkeresni a közeli iskolákat és gyülekezeteket, hogy nekik is elmondják az örömhíreket. Nem várhattak vele, muszáj volt másokkal is megosztaniuk Jézus szeretetét. Amikor már nem hatott újdonság erejével a dolog, és a jelenséget gondos elemzésnek vetették alá, kiderült a diákébredés teljes „eredménye”: több mint 2000 bizonyságtevő csapat kelt útra, hogy Amerika-szerte tanúságot tegyenek, s a megújulás legalább 130 másik főiskolára és egyetemre kiterjedt, nem beszélve a több száz gyülekezeti közösségről az országban. Azok, akik négy évtizeddel ezelőtt részt vettek benne, még ma is úgy emlegetik azt az időszakot, mint életük fordulópontját.

Az ismeretünknek megfelelő buzgóság Olykor a nyugati elme nehezen érti meg, miért van szükség a közösségre istenkeresésünk és szolgálatunk során. Ám semmi nem olyan egységes a megújuláshoz vezető ébredések történetében, mint az összefogás e munka érdekében, amelyet a Szentlélek vágyik elvégezni közöttünk. Meggyőződésem, hogy ebben rejlik a lényeg. Ha mi, emberek hajlandóak lennénk összegyűlni, közösen imádkozni, kis csoportokban találkozni, missziós csapatokat szervezni, csak hogy együtt könyörögjünk

222

A GYAKORLATBAN

a Szentlélekért, az a gyülekezet minden hatástalan és megkövesedett részét rendkívüli mértékben felrázná. „A Szentlélek lehetne a világ valamennyi gyülekezetének összehívásakor az egységes könyörgés tárgya. Ha Ő a miénk lesz, Krisztus, aki maradéktalanul betölti szükségleteinket, mindvégig biztosít jelenlétéről. Nem marad kielégítetlen igény. Hozzá hasonlóan gondolkodunk majd.”7 Ha az ébredésért és a megújulásért nappalink kényelmében magányosan imádkozunk, az egyszerűen nem ugyanaz – még akkor sem, ha másokkal megbeszéljük, s velük azonos időpontban teszünk így –, mint mikor vesszük a fáradságot, és fizikailag is összejövünk, hogy együtt fohászkodhassunk. A dél-koreai Szöulban található Yoido Teljes Evangéliumi Gyülekezet a világ legnagyobb keresztény közösségeként több mint egymillió tagot számlál.8 Karizmatikus gyülekezetről van szó, ám két olyan dolog tekintetében is helyesen járnak el, amit mi nem teszünk, s amelyben követnünk kellene példájukat: kis csoportokba, illetve missziós csapatokba szerveződnek (máskülönben lehetetlen lenne egyetlen gyülekezetnek ilyen sok taggal hatékonyan működnie), és komolyan veszik az imaalkalmakat. Olyannyira, hogy százak, sőt ezrek tódulnak be az imaházba minden este 10 órakor, hogy napfelkeltéig közösen imádkozzanak. Krisztus felszólította tanítványait, hogy „maradjanak” Jeruzsálemben, mígnem megkapják a „mennyei erőt” (Lk 24:49). Mindezt együtt kellett végigcsinálniuk. Mivel engedelmeskedtek, nézeteltéréseik, kicsinyes féltékenykedéseik és gyanakvásaik ellenére Isten Lelke pusztán tíz nap alatt élő, szerető közösséggé olvasztotta őket egybe. Ellen White így sürget bennünket: „Törekedjék mindenki a Szentlélek kitöltésének elnyerésére. Amiképpen Krisztus mennybemenetele után az Atya szükségesnek látta a tanítványoknál, lehet, hogy tőlünk is azt kívánja, hogy több napig keressük Őt imában, és tegyünk félre minden bűnt. Mikor Isten népében a Szentlélek mun-


223

kálkodik, akkor az ismeretüknek megfelelő buzgóságát fogják kinyilvánítani. […] Azt a világosságot árasztják majd szét, amelyet éveken át nekik adott az Úr. Eltávolítják a bírálgató mentalitást. Az alázatosság lelkületével megtelve egyesülnek lélekben egymással és Krisztussal.”9 Ez a kijelentés a világ egyik legsikeresebb adventista lelkipásztorát juttatja eszembe. Kína Jilin nevű északkeleti tartományában Zu Xiu Hua (egy hölgy) irányítja a területen élő több mint 20.000 tagból álló közösséget. Ő személyesen 380 gyülekezetet alapított! Ezeket most már több száz önkéntes vezeti, akiket Biblia-tanulmányozások levezényelésére és igehirdetésre képez ki, s akiknek rendszeresen nyújt lelkigondozást. A következő történetről a Generálkonferencia vezetői számoltak be, akik nemrég látogattak el oda. Az egyik gyülekezet, ahol istentiszteletet tartottak, két teremmel is rendelkezett, s bár külön folyosóról nyíltak, mindkettő zsúfolásig megtelt emberekkel. Még a közöttük lévő lépcsősoron is ültek, s feszült figyelemmel próbáltak meghallani minden egyes szót, ami az imatermekben elhangzott. Bill Knott, az Adventist Review és az Adventist World szerkesztője így idézi fel az eseményeket: „Emlékszem azokra az emberekre, amint ott kuporogtak a folyosón, az arcuk fényárban úszott, és úgy énekelték a gyülekezeti énekeket, mintha az első sorban ülnének. Pedig csak egy régi, rozoga hangszóró hallótávolságában voltak. Mélyen megindított a látvány, mert tökéletesen átadták magukat az evangélium vonzásának.” Amikor Zu Xiu Huánál arról érdeklődtek, leginkább miről szeret prédikálni, őszintén csak így válaszolt: „A keresztről – mi másról?” Arra a kérdésre pedig, hogy: „Mivel magyarázza mindezt? Miben áll különleges vonzereje?”, a felelet így hangzott: „Az emberek eljönnek a tanításra, és látják a lelkesedésünket és a Szentlélek jelenlétét.”10 Az emberek látják a lelkesedésünket és a Szentlélek jelenlétét. Még ha Kína helyzete igencsak különbözik is a nyugat körülményeitől, nem létezik megfelelő kifogás laodiceai állapotunkra, s nem vitathatjuk a Lélek hiányát sem a legtöbb gyülekezet esetében.

224

A GYAKORLATBAN

Az emberek mégiscsak emberek, Isten pedig Isten, éljünk akár a Távol-Keleten vagy bárhol másutt. Miért nem jövünk össze rendszeresen a többi gyülekezeti taggal, s határozzuk el, hogy hitben megmaradva az Úrhoz könyörögünk a helyzet megváltozásáért és a Szentlélek kiáradásáért, amíg csak be nem teljesednek kéréseink? Ha mindössze néhányan is indulnak el ezen az úton, Isten bekopogtat az ön ajtaján, és megváltoztatja az egész életét. HIVATKOZÁSOK: 1. Ellen G. White: Fundamentals of Christian Education, 537. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 2. Ellen G. White: Az apostolok története, 32–33. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 3. Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I, 115. 4. Ekkoriban ismertem meg Ellen White gyülekezeti munkával kapcsolatos kijelentését a Bizonyságtételek 7. kötet 9–13. oldaláról. Arra szólítja fel a lelkészeket, hogy inkább az elveszettek tanítására és elérésére összpontosítsanak, semmint a gyülekezet igényeit igyekezzenek kielégíteni. A tagokat pedig arra figyelmezteti, hogy teljes egészében vegyenek részt a szolgálatokban. Ezen kívül beszél még a szombat délelőttönként a gyülekezetben egymással megosztott tapasztalatok értékéről, új gyülekezetek alapításának szükségességéről, az újonnan megtértek szolgálattal való megbízásáról, a házról házra járás során végzett munka jelentőségéről, a külmissziós kis csoportok fontosságáról és az együttes ima szükségességéről a külmisszió tervezése kapcsán. Hiszem, ha bármelyik gyülekezet elhatározza, hogy ezt az öt szempontot a gyülekezeti élet és misszió mintájaként alkalmazza, nagy sikereket fog elérni. 5. 32. levél, Farnsworth testvéreknek, 1903. január 28., In: Ellen G. White: Manuscript Releases, IX, 303. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 6. Robert E. Coleman szerkesztette e lelkesítő hangvételű könyvet, melyben szemtanúk számolnak be az újjáéledésről: One Divine Moment: The Asbury Revival, Fleming H. Revell, Old Tappan, NL, 1970. 7. Christ Our Sufficiency, In: Ellen G. White: Manuscript, VIII, 1892. november 25. Szintén megtalálható: Ellen G. White: Manuscript Releases, II, 24. 8. Lásd: Karen Hurston: Growing the World’s Largest Church, Gospel Publishing House, Springfield, MO, 1994. Számos hír keringett az


225

immár nyugdíjas alapító lelkipásztorról, Dr. David Yonggi Chóról. Szóbeli beszámolók szerint egyszer adventista lelkészek találkoztak vele, részben azért, hogy érdeklődjenek gyülekezetnövelési sikereiről. Válaszképpen megmutatta nekik Ellen White Evangelizálás és Az evangélium szolgái című műveit: „Ha követnék, amit a prófétájuk mond, önök is sikereket érnének el.” Nem volt alkalmam megbizonyosodni e beszámolók igazságtartalmáról, mindazonáltal amit Cho mondott, igaz. 9. Ellen G. White: Az én életem ma, kiadja: Maria P. Kornits, Svájc. Február 23-i bejegyzés. 10. Bill Knott–Jan Paulsen: Finding Faith in China, In: Adventist World, 2009. augusztus.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Nehezünkre esik néha kérni az Úrtól? 2. Miként világít rá a Szentírás Isten készséges voltára a tekintetben, hogy megadja kéréseinket? Soroljunk fel néhányat az Atya ígéretei közül! 3. Miért kell Istenhez könyörögnünk bármiért, ha egyszer úgyis tudja, mire van szükségünk? 4. Miért esedezzünk folyamatosan a Szentlélekért az életünk során végig? Válaszunk mennyiben függ össze a megújulásnak azzal a négy feltételével, amelyet Ellen White adott meg? 5. Melyik az az eleme az „Egy imádkozó gyülekezet” történetének, amelyik a legmélyebb benyomást gyakorolta önre? Miért éppen az? 6. Miért nem elegendő a Szentlélek hatalmas kiáradásához a személyes, egyéni ima? 7. Ön szerint melyek a legfontosabb jellemzői a hatékony kis csoportnak, amelyek révén a tagok betöltekezhetnek Szentlélekkel? 8. Mit jelent a következő állítás az ön számára: „A [Lélek kiáradásának] ígérete azzal a feltétellel hangzott el, hogy

226

A GYAKORLATBAN

Isten népe egységben imádkozik, és [ennek következtében] nagyobb erőt várhatunk, mint az egyéni imák esetében?” 9. Minek kellene bekövetkeznie, hogy gyülekezeteink vagy intézményeink egyikében szintén megtapasztalhassunk valami hasonlót a 185 órás folyamatos istenkereséshez és fohászkodáshoz, mint ami az Asbury Főiskolán történt? 10. Ön szerint milyen tényezőkben rejlik a kínai gyülekezet Lélekkel betöltekezett életének titka? 11. Mi legyen a következő lépés az egységes istenkeresésünk során annak érdekében, hogy a Szentlélek a mi életünkre is kiáradjon?

A LÉLEK HATALMA

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A KÉSŐI ESŐ Egészen kicsi gyerekkorom óta szeretem az új helyek felfedezését. Szüleim aggodalmáról mit sem sejtve messze előreszaladtam vagy jól lemaradtam, mert meg akartam nézni magamnak, mi van „ott arrébb”. Nem ritkán valóban okot adtam nekik az aggodalomra, mert a kis Ronnykának egyszer csak nyoma veszett. Úgy tűnt, semmi sem ijeszt meg, különös módon vonzott az épületek, utak és fák magányos felfedezésének öröme. Talán eredeti okként ide lehet visszavezetni, hogy sok évvel később a saját utamat tervezgettem a térkép fölé hajolva Efézus ókori városába, ami a mai Törökországban található (Efes néven). Az akadémiáról való munkatársaimmal mentem, és sétáltam a Kurétesz úton – a főútvonalon –, majd megálltam megnézni a Herkules-kaput, Traianus szökőkútját, Varius fürdőit és az azóta is népszerűségnek örvendő latrinákat (az illemhelyeket). Nos, igen, ezeket az I. században használták – nyilvánosan. Alaposan körbenéztünk és izgatottan csevegtünk Celsus könyvtára előtt, amely egyike az ókori világ legnagyobb könyvtárainak, s csak néhány évtizeddel az első apostolok ittléte után épült. Ezt hihetetlenül érdekesnek találtam, hiszen tanúja lehettünk annak, amit Pál látott, mikor először hozta el az evangéliumot ebbe a hatalmas pogány városba. Ám amikor mind összegyűltünk a hírhedt színháznál – ugyanannál, ahol az efézusiak egykor két órán keresztül kántálták: „Nagy az efézusi Diana [vagy Artemisz]!” (Csel 19:23–32) –, elhatároztam, hogy lemondok az ebédről, és inkább egyedül indulok felfedezőútra.

230

A LÉLEK HATALMA

Az út, amelyet a színház tetejéről láttam, egyszerűen túlságosan hívogatóan hatott rám, hogysem kihagyhattam volna. Valaha a kikötőbe vezetett, s valószínűleg Pál is ezt használta, amikor partra szállt új munkaterületén. Ám ide turistáknak nem volt szabad belépni. Mégis miután elhagytam egy VI. századi bizánci templomot, eldöntöttem, hogy a csörgőkígyók ellenére keresztülmegyek a mezőn. Láss csodát, egyszer csak ott találtam magam azon a kikötőbe vezető ősi kövezeten. Igazán kiváltságosnak éreztem magam. Amint ott sétáltam a tiltott úton, rábukkantam négy oszlopra, amit az evangéliumok íróinak ajánlottak: Máténak, Márknak, Lukácsnak és Jánosnak. Ezt azért gondoltam rendkívülinek, mert nem sokkal azelőtt láttam Efézus „isteni pártfogója”, Diana templomának romját. Egyes-egyedül egy oszlop maradt meg belőle gólyafészekkel a tetején! Bámulatos! – gondoltam magamban. – Íme, a legpogányabb ókori világvárosok egyike, teljességgel a Sátán markában, s egyetlen ember, akit Pálnak hívtak, a feje tetejére állította. Évszázadokkal később egy templom, amelyet az egész földön a világ hét csodájának egyikeként ismernek, egyetlen oszlop kivételével teljesen eltűnik. A kereszténység hitelességét igazoló bizonyítékok azonban mindenütt körülvesznek bennünket.

A világszéles evangelizáció kihívása Eltöprengett már azon, hogy miként leszünk képesek valaha is elvinni az evangéliumot az egész világnak? Hatalmas kihívás. A világ majdnem hétmilliárdos lakosságának a fele soha még csak nem is hallott Jézusról, illetve nem látott Bibliát az életében, nemhogy tudna bármit is a harmadik angyal üzenetéről. Ujjongunk ma, mert körülbelül minden 400. ember adventista a földön, ami jobb, mint amit a 2000-ben végzett felmérés hozott (akkor minden 519. emberre jutott egy). Ám ettől függetlenül továbbra is igaz, hogy olyan helyek, mint Indonézia, Közel-Kelet, Észak-Afrika és Kína, ijesztő mértékben gátját képezik az üzenetünknek. Kína jó példa arra, hogy segítsen

14. A KÉSŐI ESŐ

231

megőrizni megfelelő rálátásunkat a dolgokra. Az ottani munka a mi szemszögünkből az egyik leghatalmasabb és legsikeresebb az egész világon: ugyanis ma 400.000 testvérrel számolhatunk. Kevesebb mint egy tucat ország büszkélkedhet ilyen sok adventistával. Ám a lakosság 1,3 milliárd állampolgárból áll. Vagyis minden 3.250 kínaira jut egy testvér, azaz az adventista közösség csupán 0,03 százalékot tesz ki! Azonban a korai egyház szembesült csak igazán valószínűtlen esélyekkel. A föld népességének legalább az egyharmadát fűzik valamilyen szálak a kereszténységhez ma, ám mikor az apostolok munkához láttak, ez az arány nulla volt. Még ha nem is tartják magukat hozzá világszerte, mára már politikailag helyesnek ítélik a vallási toleranciát. Ám akkoriban, noha a többistenhit széles körben elfogadottnak számított a római kultúrában, a kereszténység egyedülálló kivételt képezett. Úgy tekintettek rá, mint a zsidó vallás egyik ágára, és akkoriban a zsidók számos ellenséggel rendelkeztek a birodalmon belül. Viszont a legnagyobb sértést a kereszténység kizárólagossága jelentette, vagyis az üzenetük, mely szerint csak egy Isten létezik, s ez az Úr a Megváltónk, aki úgy mentett meg minket, hogy történetesen egy római kereszten halt meg. Hogyan? Nem csoda, hogy az egészet bolondságnak tartották (1Kor 1:20–23)! A pogány isteneket mindig is a hatalom kötötte össze. Az az elgondolás, hogy egy Isten akkora hatalommal rendelkezik, amelynek révén megteremti a világot, majd hagyja magát megalázni egy kereszten, túlságosan valószerűtlennek tűnt. Egy Róma közelében talált jól ismert, II. századi graffiti egy Jézus keresztje előtt térdelő férfit ábrázol, Krisztus azonban meztelen és szamárfejű. Alatta a gúnyos felirat: „Alexamenos imádja istenét.” Az újszövetségi tudós, Gordon Fee mondta: „A kereszténynyé lett nyugat csak nehezen mérheti fel, mennyire hatalmas őrültségnek hatott az I. századi görögök és rómaiak számára egy olyan Isten hirdetése, aki hagyta, hogy ellenségei keresztre

232

A LÉLEK HATALMA

feszítsék. Ám épp e botrány és bolondság mélységét kell felismernünk, ha meg akarjuk érteni, […] miért telt el egy évszázadnál is jóval hosszabb idő, mire a keresztények körében a hit jelképeként megjelent a kereszt.”1 Harminc évvel pünkösd után Pál már képes volt kijelenteni, hogy az evangélium „hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt” (Kol 1:23). Ha csak a római világot értette is alatta, még így is a Föld akkori lakosságának túlnyomó többségéről beszélt! Mit gondol, hogyan vitték ezt véghez? Nem állt rendelkezésükre bolygóközi hírközlés, internet, de még csak rádió és televízió sem. Nem lehetett repülővel átutazni az óceánt vagy mobiltelefonon tartani a kapcsolatot. Hát akkor hogy csinálhatták? „Nézzétek… mennyire szeretik egymást… mennyire kész egyik a másikért még a halálra is!” Így jellemezték a pogányok a keresztényeket egy évszázaddal János, az utolsó apostol Efézusban bekövetkezett halála után.2 Ellen White ekként egészíti ki: „A Szentlélek kiárasztása után a tanítványokban olyan nagy szeretet élt Üdvözítőjük és azok iránt, akikért meghalt, hogy a szívek meglágyultak a kimondott szavak és az érettük elhangzó imák által. A Lélek erejével szóltak, és e hatalom befolyása alatt ezrek tértek meg.”3 Vajon a nem hívők valóban „meglágyulnak” szavaink és tetteink hatására, amelyek csakis Krisztus szívünkben lakozó szeretetét tükrözik? Tényleg a szeretet az első, ami eszükbe jut az embereknek a keresztényekkel kapcsolatban? A Szentírás világos képet fest a korai egyház állapotáról: „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt; és senki semmi marháját nem mondta magáénak, hanem nékik mindenük köz volt. És az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (Csel 4:32–33) Milyen messze távolodtunk már ettől!

14. A KÉSŐI ESŐ

233

A korai eső A korai és késői eső tanulmányozásakor nem szabad elfelejtenünk, hogy e fogalmak kétféleképpen is használatosak: történelmi-objektív szempontból, amely az időre és az egyházra összpontosít, illetve egyéni-szubjektív értelemben, ami rávilágít, miként hat mindez személyesen ránk. A korai egyház a Lélek korai esője révén lett azzá, ami. „A Lélek kiárasztása az apostolok napjaiban a korai eső kezdete volt dicső eredményekkel.”4 Pontosan mennyire dicső eredményekkel? Az evangéliumot elvitték „a lakott világ legtávolabbi részére is”. „Szívek engedtek ez üzenet erejének. Minden irányból megtérők sereglettek a gyülekezetbe. A kiszakadtak újból megtértek. A bűnösök egyesültek a hívőkkel, és keresték a nagy értékű gyöngyöt. Az evangélium elkeseredett ellenségeiből néhányan annak védelmezői lettek. […] Minden keresztény az ő testvérében az isteni szeretet és jóindulat megnyilvánulását látta.” Ámulatba ejtő, nem igaz? Nem csoda, hogy „ezrek tértek meg egy napon”.5 A hetednapi adventisták immár évtizedek óta várják a sokat emlegetett késői eső kiáradását. Ez azonban csak azután következhet be, hogy a korai eső már megérkezett. De vajon pontosan mit kell értenünk a korai eső alatt? A legtöbben azt mondanák, hogy a Lélek megújító munkáját, amelynek során elvezet minket a megtérésre. A teljesebb kép érdekében nézzük meg most Jóel 2:23. versét, amit a KáldiNeovulgáta Biblia-fordításban így olvashatunk: „Sion fiai, ti is ujjongjatok, és örvendezzetek az Úrban, a ti Istenetekben, mert megadta nektek az igazság esőjét, és korai meg késői esőt hullat rátok, mint egykor.” A probléma abban áll, hogy a héberben az (igazság) „esőjének” fordított szó a moreh, ami annyit tesz: „tanító”, s nem pedig yoreh áll itt. A yoreh a vers végén szerepel helyesen „korai esőként”. Tehát az elején tanítóról van szó, nem pedig esőről. Ugyanezzel a kifejezéssel találkozunk

234

A LÉLEK HATALMA

Példabeszédek 5:13. és Ésaiás 30:20. verseiben is, s mindkét helyen „tanítót” ír a fordítás. A targumok – az ószövetségi könyvek értelmező fordításai (akkor keletkeztek, mikor a zsidók kezdték elfelejteni a héber nyelvet) –, valamint a Vulgata, a Szentírás III. századi latin fordítása szintén „tanítóként” adja vissza a fenti szót. Valójában tehát így hangzik a kifejezés: „az igazság tanítója”.6 Mindezt akkor értjük meg, ha elolvassuk Ésaiás 45:8. versét: „Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld, és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt.” Vagy akár Hóseás 10:12. versét: „Szántsatok magatoknak új szántást; mert ideje keresnetek az Urat, mígnem eljő, hogy igazság esőjét adjon néktek.” A próféták itt a korai esőről, mint az igazság idejéről beszélnek, arról, amikor végül Isten jósága és igazságossága nyilvánvalóvá válik. Jézus, az Atya megtestesült Fia épp ezt jött bemutatni. Ő lett – a Szentlélek által – „az igazság tanítója”, aki pünkösdkor mindent elmagyarázott tanítványainak. Azt ígérte: „A Szentlélek […] mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.” (Jn 14:26) Tehát a történelmi-objektív korai eső Jézus második Ádámként való kinyilatkoztatását jelenti, aki tökéletesen engedelmeskedett Istennek (ez az Ő igazsága), s aki mindennél jobban szerette az embert (ez pedig irgalma a kereszten). Ebben állt pünkösd üzenete is a világ számára – az üzenet, mely örök érvénnyel, gyökeresen megváltoztatta azt. Egyéni-szubjektív értelemben a korai eső „tapasztalata” a mi személyes válaszunk a szeretetnek és a Krisztusban való engedelmességnek ilyetén üzenetére – valami, ami teljességgel nélkülözhetetlen, ha valaha is át akarjuk élni a késői esőt. Ezt a figyelmeztetést tárta Ellen White a hetednapi adventisták elé az 1888-as üzenetet hordozó ébredés kapcsán.

14. A KÉSŐI ESŐ

235

A késői eső történelmi vonatkozásai Míg a korai eső a kereszténység elterjedését segítette elő Istennek megbékélésre irányuló kezdeményezéseként minden nemzet számára, de nem csupán választott népén, Izraelen keresztül – addig a történelmi-objektív késői eső már lezárja ezt a művet a világ végére. Mit jelent mindez pontosan? Ellen White szerint a késői eső kiáradása több dolgot is előidéz: 1) „Előkészíti az egyházat az ember Fiának jövetelére”,7 2) „erőt ad […] a harmadik angyal hangos szavának”, és 3) „előkészíti a szenteket, hogy megállhassanak a hét utolsó csapás idején”.8 Kijelenti azt is, hogy a késői eső nem jöhet el mindaddig, amíg „az egyház tagjainak nagy része nem áll be az Úr munkájába”, lévén az „önzés és önszeretet” még olyannyira egyértelműen megnyilatkozik az egyházban.9 Noha azt állította, „nem tud […] nekünk időt mondani” a Szentlélek kiáradására vonatkozóan, már 1897-ben is azt írta, hogy az az idő bizony „hamarosan” eljön.10 Ennek azonban már több mint 115 éve! De ha így van, akkor miért nem látjuk még a Mindenható csodás megnyilatkozását világszerte a megígért áldás beteljesüléseként? Íme, talán a legismertebb kijelentés a Léleknek a végidőben késői esőként várt munkájával kapcsolatban: „Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas munkáját lezárja, mint amilyennel ezt a munkát elindította. A próféciák, amelyek az evangélium hirdetésének kezdetén a korai eső kiáradásában teljesedtek, ismét valóra válnak lezárulásakor a késői esőben. Ez a »felüdülés ideje«, amelyet Péter apostol előre látott, mikor ezt mondta: »Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust.« (Csel 3:19–20) Isten szolgái szent lelkesedéstől fénylő arccal sietnek egyik helyről a másikra, hogy hirdessék a menny üzenetét. Az egész földön ezernyi hangon szól majd a figyelmeztetés. Csodálatos dolgok fognak történni. Betegek gyógyulnak meg, és a hívők munkáját jelek és csodák kísérik. Ám Sátán is dolgozik, de

236

A LÉLEK HATALMA

hamis csodákkal. Még tüzet is hoz alá az égből az emberek szeme láttára (Jel 13:13). A föld lakóinak el kell dönteniük, ki mellé állnak. Az üzenet nem annyira érveléssel, mint Isten Lelkének mélységes meggyőzése nyomán fog terjedni. Az érvek már korábban elhangzottak. A magvetés megtörtént, és most a mag ki fog kelni, és termést hoz.”11 Isten szolgája tulajdonképpen az okát is megadta annak, hogy a fenti sorokban rejlő ígéret miért maradt eddig többnyire beteljesületlenül: „Az Úr nem nyilatkoztathatja ki magát, amíg azok, akik kereszténynek vallják magukat, nem engedelmeskednek szavának magánéletükben, s míg nem valósul meg a Krisztusban való egység, a test, a lélek és az értelem megszentelődése. Csak ekkor válnak megfelelő templommá a Szentlélek beköltözésére.”12 Immáron tudjuk, hogy semmilyen kozmikus elrendeződés, politikai viszony vagy ökumenikus fejlemény nem késlelteti a késői eső kiáradását. Ami feltartóztatja, az éppen a késői eső ideje – egy olyan időszak, amely már több mint egy évszázada tart –, vagyis egyszerűen az egyház vonakodása arra nézve, hogy teljességgel átadja magát Teremtőjének. Tehát a testvérek „magánéletét” kell megöntöznie előbb a korai esőnek, s a késői eső csak aztán végezheti el feladatát.

Az egyéni késői eső Ellen White a késői eső kapcsán legtöbbször a Léleknek a szívünkben végzett személyes munkáját emeli ki. A késői esőt mint „Isten kegyelmének bevégzett művét” jegyezte le, amely azért adatik, hogy jellemünk „tökéletesedjék”.13 Ez nem a törvényeskedő lelkületből fakadó perfekcionizmus, sem valamiféle ellenállhatatlan csodás műve egy pünkösdi „infúziónak” énünk feladásának elmulasztása ellenére. Ez a „tökéletesedés” maradéktalan bizalmat jelent Jézusban, a mi tökéletes Közbenjárónkban, és a neki való teljes önátadást. Figyelmeztet azzal kapcsolatban is, hogy addig nem tudjuk másokkal megosztani

14. A KÉSŐI ESŐ

237

ezt a „felüdülést”, amíg nem győzedelmeskedünk büszkeségünk, önzésünk, a világ szeretete és „minden bűn” felett.14 Ez bizony kétségkívül kemény dió, s egyeseket talán kísért a gondolat, hogy feladják a harcot, és behódoljanak a bűnnek nevezett ellenségnek. Úgy vélik, kudarcuk egyszerűen állandósult, s túl messze mentek már ahhoz, hogy ilyen sokat változzanak. De soha nem szabad kétségbeesnünk. Jézus Krisztusban erős támogatónkra leltünk. Az Őt ért korbácsütések által (az Ő halála által) „gyógyultunk meg” (Ésa 53:5), s Ő az, „aki megbocsátja minden bűnünket, meggyógyítja minden betegségünket. Aki megváltja életünket a koporsótól.” (Zsolt 103:3–4) Csupán annyit kell tennünk, hogy Jézushoz megyünk, és úgy döntünk, vele maradunk! Olykor talán minden idegszálunk szentségtelen vágyak felé hajt, hogy elhagyjuk Őt, és az énünket tegyük meg helyette istennek. De semmi mást nem kér, csak azt, hogy minden pillanatban bízzunk benne. Jézus a Szabadítónk, nem a bűneinkben, hanem a bűneinkből szabadító. Alleluja! Bebizonyosodik majd, hogy több mint hűséges ön felé és felém. Általa „mindenre van erőm” (Fil 4:13). Annak érdekében, hogy személyesen is részesülhessünk a késői esőben, az „edényünket tisztán és a megfelelő oldalával felfelé kell tartanunk”, s akkor készen állunk befogadni mindazt, amit Krisztus adni kíván.15 Ám ez az a pont, ahol egyesek logikája igencsak megbicsaklik. Sok adventista úgy véli, hogy mivel a korai eső pünkösdkor adatott, s a késői eső majd a végidőben hullik, a Lélek óriási vákuumával kell számolnunk a közbeeső évszázadokban. Arra a következtetésre jutnak, hogy a Lélek ma nincs a menny népével, noha az igazságnak inkább megfelelne, ha azt mondanánk: Isten népe nincs ma a Szentlélekkel. Úgy tekintenek az Úrra, mint aki „visszatartja Lelkét, és győzködni kell, valamiképpen rá kell beszélni Őt, hogy árassza ránk a Lelket. E szerint az elmélet szerint Isten mai népének lelki hiányosságai arra vezethetők vissza, hogy nem részesültek a „késői eső” kiáradásában. A felelősség így ravaszul az Atyára hárítódik, mi pedig hátradőlve várjuk, hogy megtegye az első lépéseket, és helyrehozza

238

A LÉLEK HATALMA

bennünk a dolgokat a Szentlélek „késői esőjének” kiárasztása révén. Ez pedig teljességgel téves gondolkodásmód.”16 Rá kell ébrednünk, hogy a Szentlélek folyamatosan munkálkodik. Itt fedezhető fel a neokarizmatikus keresztények fő fogalmi zavara: várnak, sóvárognak, remélnek egy természetfeletti átalakulást, amely kívülről látványos, ahelyett, hogy – áldozatot is hozva érte – hinnének a szív belső megújulásában. Olyan ez, mintha valami varázsszert akarnánk a nagy Orvostól a mostani fájdalom elkerülésére, ahelyett, hogy követnénk tanácsát, mely időt igénylő apró lépésekre szólít fel, pedig ezek végül teljes életmódváltozáshoz vezetnének el. „Sokan súlyosan elmulasztották elnyerni a korai esőt. Nem tartottak igényt minden lehetőségre, amit Isten biztosított számukra. Ők azt várják, hogy a hiányt majd a késői eső pótolja. A kegyelem legbőségesebb áradásakor akarják megnyitni szívüket, hogy megkapják azt. Ezzel félelmetes hibát követnek el. Folyamatosan előre kell haladnia a munkának, melyet a Mindenható azzal kezdett, hogy fényt és ismeretet árasztott rá. […] Isten az, aki elkezdte a munkát, és be is fogja fejezni: teljessé teszi az embert Jézus Krisztusban. Azt a kegyelmet azonban, amit a korai eső jelképez, nem szabad nélkülöznünk. Csak azok fogják megkapni a nagyobb világosságot, akik a szerint a világosság szerint élnek, amit már elnyertek. Ha nem haladunk előre napról napra a keresztény erények bemutatásában, akkor fel sem fogjuk ismerni a Szentléleknek a késői esőben történő megnyilvánulását. Még ha az hull is a körülöttünk lévők szívére, észre sem vesszük, vagy egyszerűen nem részesülünk belőle.”17

Akkor most hogyan tovább? Be kell vallanunk, hogy a nyugati világ hatalmas területein egyházunk hanyatlófélben van. Világi elfoglaltságaink és valódi állapotunkat illető rettenetes vakságunk lélekben legyengítenek bennünket talentumaink, forrásaink és Jézussal való

14. A KÉSŐI ESŐ

239

sok-sok tapasztalatunk dacára. Valóban végzetes betegségben szenvedünk, s csak kevéssé látjuk a helyzet komolyságát. Olyan régóta „gyógyszerezzük” magunkat, hogy már nem is tudjuk, milyen az egészséges élet. Ez talán nagyon elítélően hangzik. De igen valószínű, hogy amennyiben úgy döntött, elolvassa ezt a könyvet, nyitott Isten Lelke számára, ha esetleg nem töltekezne már be vele folyamatosan. Csakhogy még ha az ön helyzete jobb is, mint az átlagé, az attól való félelemnek, hogy ez az állapot megszűnik, elég figyelmeztetésül kell szolgálnia. Indítsa hát arra, hogy térdre boruljon, és könyörögjön az Atyához azonnali, ugyanakkor tartós segítségért. Amire kétségbeesetten szükségünk van, az kétszer annyi lelki segítség: Krisztus jellemének megnyilatkozása és a Lélek mélyreható keresztsége. Emlékszik a Jóel 2. fejezetében lévő tanulságokra: az „eső” és az „igazság tanítója” közötti összefüggésre? Szükségünk van Isten szeretetének és hatalmának valódi megjelenésére, bőséges kegyelme és irgalma igazi megértésére, természetének és fenségének szemlélésére. „Krisztus igazságának üzenetét hirdetnünk kell a világ egyik végétől a másikig. Ebben áll Isten megdicsőülése, amely bevégzi a harmadik angyal munkáját.”18 Most azonnal nekiláthat. Ha néhány testvérével együtt összefognak, átélik majd, amint az Örökkévaló változásokat hoz önökben, családjukban és gyülekezetükben. „A korai tanítványok úgy készültek a Szentlélek pünkösd napi kitöltetésére, hogy megbánták, majd elhagyták bűneiket, és komoly imával odaszánták magukat Istennek. Ugyanezt a munkát kell nekünk is elvégeznünk, csak nagyobb mértékben.”19 Az Úr maga vezet majd el erre a „nagyobb mértékre”, mert egyedül Ő tudja, miként működik mindez az egyéni tanítványok esetében. A lényeg, hogy elkezdjék, keressenek, engedelmeskedjenek és bízzanak – ezt követően tegyék meg egymás

240

A LÉLEK HATALMA

után a szükséges lépéseket – a növekedés érdekében, s közben tekintetüket folyamatosan tartsák Jézuson. Hadd legyen most Hóseás prófétáé az utolsó szó: „Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, és Ő gyógyít meg minket; megsebesített, de bekötöz minket! Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az Ő színe előtt. Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. Az Ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet.” (Hós 6:1–3) HIVATKOZÁSOK: 1. Michael P. Knowles: We Preach Not Ourselves, Brazos, Grand Rapids, MI, 2008, 86. 2. Amint azt Tertullianus korai keresztény apologéta (hitvédő) Apologeticum című művében lejegyezte, 39. fejezet, 7., In: CSEL, 69, Loeb. Hozzáférés: http://www.tertullian.org/quotes.htm, 2011. január 30. 3. Ellen G. White: Az apostolok története, 15. 4. I. m., 35. 5. I. m., 31, 25. 6. Lásd: The Seventh-day Adventist Bible Commentar, IV, Review and Herald, Washington, D.C., 1956, 1980, 945. 7. Ellen G. White: Az apostolok története, 36. 8. Ellen G. White: Tapasztalatok, látomások, lelki ajándékok, 44. 9. Review and Herald, 1896. július 21., 2. bekezdés.; Ellen G. White: Több odaszentelt ember, In: A Szentlélek eljő reátok – Mindennapi elmélkedések, Advent Kiadó, Budapest, 1998. 10. Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I, 183.; Review and Herald, 1897. március 2. A 7. bekezdésben a szerző a következőket írta: „A legkomolyabban kell imádkoznotok, hogy most, a késői eső idején a kegyelem árjai hulljanak ránk.” Majd a 14. bekezdésben: „Immár ez a késői eső ideje, amikor az Úr nagy mértékben ránk árasztja Lelkét.” 11. Ellen G. White: A nagy küzdelem, 544–545. 12. 139. levél, Id. A. T. Jones részére, 1898. december 16., 16.; Ellen G. White: Manuscript Releases, IV, 365. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 13. Ellen G. White: Bizonyságtételek prédikátorok részére, 190.

14. A KÉSŐI ESŐ

241

14. Ellen G. White: Tapasztalatok, látomások, lelki ajándékok, 35. 15. Ellen G. White: Manuscript 35: Work and Baptism of the Holy Spirit Needed, 1891. szeptember 26., In: The Upward Look, 283. 16. Paulsen, 135. 17. Review and Herald, 1897. március 2., 4. bekezdés. Az utolsó mondat kivételével szintén: Ellen G. White: A Szentlélek eljő reátok – Mindennapi elmélkedések, A kegyelem esője című január 17-i bejegyzés. 18. Ellen G. White levele a Battle Creek-i vezetőségnek: General Conference Daily Bulletin, 1893. január 28., 27. bekezdés. 19. Review and Herald, 1897. március 2., 4. bekezdés.; Ellen G. White: A Szentlélek eljő reátok – Mindennapi elmélkedések, A kegyelem esője című január 17-i bejegyzés.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Ön szerint mely tényező az, ami segít elvinni a hármas angyali üzenetet az egész világnak, ami az I. század egyháza számára sokkal nagyobb kihívást jelentett? 2. Pál kijelentése alapján, mely szerint az evangélium „hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt” (Kol 1:23) harminc éven belül, gondolja, hogy ma is megtörténhet ehhez hasonló? Ha igen, hogyan? 3. Mi pontosan a „korai eső”? Hogyan kapcsolódik az „igazsághoz”? 4. Sorolja fel azt a három dolgot, amit a késői eső fog elvégezni az egyházban. Fejtse ki őket bővebben. Esetleg más dolgok bekövetkeztét várta? 5. Mit jelent a késői eső visszatartása? Mit kell tennünk, hogy a „magánéletünkben” is „engedelmeskedjünk [az Úr] szavának”? 6. Magyarázza meg a következő állítást: „Ha napról napra nem haladunk előre a keresztény erények bemutatásában, akkor fel sem fogjuk ismerni a Szentléleknek a késői esőben történő megnyilvánulását.” Mit jelent a számunkra?

242

A LÉLEK HATALMA

7. Mi az egyedüli módja annak, hogy e földön győzedelmeskedjünk ebben az életben? 8. Miért téves az az elgondolás, mely szerint az Úr „visszatartja Lelkét” ma? 9. Mit ért Ellen White azon, hogy most „ugyanezt a munkát kell nekünk is elvégeznünk, csak nagyobb mértékben”? 10. Milyen lépéseket fog megtenni annak érdekében, hogy szélesebbre tárja élete ajtaját a Szentlélek előtt?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

BABILON NÖVEKVŐ HATALMA Ha a Google-ban az „I need a miracle” (csodára van szükségem) szavakat keresi, akkor ötmillió eredményt ad ki, ha pedig még hozzáteszi a Bing találatait is, akkor több mint harmincmilliót. Mindenfélére bukkan majd az imahonlapoktól kezdve a New Age-ötleteken át a The Grateful Dead (hálás halottak) dalaiig – a nevük természetesen egy oximoron* része. Mindenkinek szüksége van csodára. Mindenki akar egyet. Mindenki imádkozik egyért, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretné. S mindenki szereti hallgatni a csodákról szóló történeteket, még ha addig soha nem történt meg velük egy sem. Ernie Knoll csodaember volt. Tulajdonképpen egy próféta, akit rengeteg adventista követett hűségesen egészen a közelmúltig. 2005-ben kezdett el „látomásokat” kapni, s miután már több mint harmincban részesült, állhatatos követő csoportot alapított bizottsággal, könyvárusítással és egy honlappal, amely arra hívta fel a támogatók figyelmét, hogy bármelyik főbb kreditkártyával adakozhatnak. Próféciáit olvasva önkéntelenül is az jutott az ember eszébe, hogy nyelvezetét a minél nagyobb hatás érdekében fejlesztették ki: a Jelenések könyve és a Prófétaság Lelke keverékének tűnt, ám túl sok értelme vagy különle* Retorikai-stilisztikai gondolatalakzat, amely egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmakat foglal szoros gondolati egységbe.

244

A LÉLEK HATALMA

ges mondanivalója nem volt. A nyelv és a stílus megnyerőnek bizonyulhatott, ám a tartalom annál kevésbé. Néhány korábbi tanítványomat is vonzotta, de figyelmeztettem őket, hogy az a benyomásom, ez csupán egy hiperaktív képzelőerő szüleménye olyasvalaki részéről, aki felhajtást akar maga körül. Majd kiderült, hogy más is áll a háttérben. 2009. július 22-én Knoll lelkészi bizottsága közleményt adott ki, amelyben leszögezték, hogy amiket ők eddig őszintén Istentől Knollnak a népe számára küldött természetfeletti üzeneteknek hittek, nem az, és immár azt vallják: Sátántól valók. Ezután leleplezték a különböző megtévesztéseket, és bocsánatot kértek azoktól, akik bizalmukat helyezték mindebbe. Mindenkinek szüksége van csodára, Sátán pedig örömmel elégíti ki az ilyetén igényeket.

Miért van szükség csodákra? A csodák nem arra valók, hogy hitet ébresszenek, csak a meglévő hitet tudják megerősíteni. Ám amikor vallásra terelődik a szó, az emberek gyakran csodákat akarnak, mint egyfajta lelki „útrövidítést”. Ha ezt Isten ki tudná írni az égre, akkor biztosan tudnám, hogy ez az, amit akar. Ez, ugye, könnyebb és gyorsabb, mint tanulmányozni a Szentírást, imádkozni, elmélkedni jellemvonásain, hogy ezek által értsem meg az életemre vonatkozó akaratát. Jézus a földön jártakor sok csodát mutatott be. Ám ezt olyan korban tette, amikor mindenki úgy hitte, hogy a csodák csakis Istentől származhatnak, s ezáltal igazolta mennyei mivoltát. Azért hajtotta őket végre, hogy bemutassa Atyja kegyelmes, kedves jellemét, szemben a Mindenhatóról kialakult népszerű elképzeléssel.1 Ám soha nem a hit mellőzése végett tett csodát, hiszen Biblia-tanulmányt is vezetett a hit építése céljából. Emlékszik a feltámadás reggelére? Nézzen utána Lukács evangéliuma 24. fejezetében! Az a két tanítvány ott az Emmauszba vezető úton nagyon lehangolt volt – sokkolta őket, hogy Messiásukat ténylegesen és hirtelen kivégezték. Összezavarod-

15. BABILON NÖVEKVŐ HATALMA

245

tak és megrémültek. Ha csak látnák Isten keze nyomát mindezen! Krisztus észrevette lelkiállapotukat, épp ez okból lépett oda hozzájuk. Ám ahelyett, hogy a feltámadás dicsőségében jelent volna meg előttük, „az ő szemeik [a tanítványoké] viszszatartóztattak, hogy Őt meg ne ismerjék” (Lk 24:16). Ahelyett, hogy csodás módon úgy ment volna végig az úton, amiképpen olyan sokszor tette azt halála előtt, Jézus egyszerűen csak az Igén keresztül közelítette meg őket. „Elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva magyarázta nékik minden Írásokban, amik őfelőle megírattak.” (Lk 24:27) Csak miután szívük „gerjedezett” bennük a Szentírás keltette hittől (Lk 24:32), mutatta be Krisztus a csodát: „Ő eltűnt előlük.” (Lk 24:31) A zsidók újra meg újra kérték Jézust: „Mutass nekünk jelet!” (Mt 12:38; 16:1; Mk 8:11; Lk 11:16) Ám az egyedüli jel halála és feltámadása lett (Mt 12:39–40). Amikor elmondta nekik a gazdag emberről és Lázárról szóló példázatát, a Megváltó világosan figyelmeztette őket, hogy „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:31). Lehetetlen nagyobb csodát kérni a feltámadásnál. Ez lesz Sátán legutolsó megtévesztése az ezer év után feltámadó gonoszok számára (Jel 20:7–8, 5/a): elhiteti velük, hogy ő támasztotta fel őket. Krisztus földi ittléte során bemutatott csodáinak betetőzése barátja, Lázár feltámasztása volt, mégsem győzte meg sem a papokat, sem a farizeusokat ezzel (Jn 11:45–47). Ám emberi természetünk inkább a csodát kívánja, semmint a szív megváltozását. Hisz a csoda izgalmas – felborzolja az idegeket. Sátán pedig nagyon is jól tudja ezt. Arra készül, hogy eleddig ismeretlen mértékig kiaknázza e lehetőségét, amikor Krisztus eljövetelének ideje mindinkább elközeledik. Sikeresen tesztelte már e módszerét a csalódást megélt milleritákon.

246

A LÉLEK HATALMA

Csodák és izgalmak várása az adventista történelem során Szolgálata korai szakaszában, amikor egyes adventhívők még fanatista módon gyakorolták hitüket, és túlzásokba estek a Szentlélek nevében, Ellen White látomást kapott ezzel kapcsolatban. Mivel metodista háttérből érkezett, ahol ezen szokások némelyike nem számított ismeretlen jelenségnek, nem volt teljességgel tisztában az olyan „gyakorlatok” veszélyeivel, mint az ájulás, kiabálás és táncolás – amelyeket a Szentlélek jelenlétének velejáróiként tartottak számon. Ám a látomás során az angyal megmutatta neki a mennyben uralkodó szépséget és rendet, majd így szólt: „Ezt kövessétek.” White testvérnő végül erre a következtetésre jutott: „Nagy a veszély, hogy e gyakorlatokat meghamisíthatják”, és „mindenkor igyekeznünk kell elkerülni az egészségtelen és szükségtelen izgalmakat. Láttam, mekkora a veszélye annak, hogy elhagyjuk Isten Igéjét, megpihenünk, és e gyakorlatokban bízunk.” Ő is számolt némi izgalommal, ám hozzáfűzte figyelmeztetését: „Láttam, hogy az Úr egyes gyakorlatok és azok buzdítása során munkálkodott a közösségetekben; ám vész közeledtére is fel kell hívnom a figyelmet.”2 Bizony a vész közeledése jelentette a problémát. Az 1890-es években a hit általi megigazulás üzenete keltette ébredés nyomán valódi megújulások hatalmas bizonyságait lehetett látni az egyházban, ám mindeközben hamis újjáéledéseknek is tanúja lehetett az ember. 1884-re Ellen White már óva intette testvéreit, hogy „Isten művének minden megújulásakor az ördögi fejedelem növeli tevékenysége intenzitását”.3 Úgy tűnt, három tényező szabja meg e megtévesztés feltételeit: először is vallásszabadsággal kapcsolatos tárgyalások folytak a Szenátusban a vasárnaptörvényre vonatkozóan, ami sok testvér számára egyértelművé tette, hogy a világ történelme a végéhez közeledik. Másodsorban: újjáéledések a maradék körében és annak újbóli érzékelése, hogy a késői eső már elkezdett kiáradni. Harmadjára pedig az egyre növekvő őrület a protes-


247

tánsoknál a szentségmozgalmon belül, mely „azonnali” megszentelődést keresett. 1897 nyarán már A. F. Ballenger ébredési mozgalomvezető minden olyan táborban, ahol prédikált, elkezdte felszólítani az embereket a Szentlélek keresztségére. Úgy tekintett erre, mint szükségszerű továbblépésre a hit általi megigazulás üzenetét követően.4 A hangsúlyt azonban az azonnali szentségre helyezte – az én csodálatos, azonnali megtisztulására a bűnből – ellentétben Ellen White tanításával, aki szerint a megszentelődés „egy élet munkája”.5 Úgy terjedt el az izgatottság, mint erdőtűz egy forró nyári napon, és akként emlegették, mint a „Részesüljél a Szent Szellemben” mozgalmat. Ballenger üzenete egyre radikálisabbá vált. Arra szólította fel az embereket, hogy azon nyomban hagyjanak fel bárminemű bűn elkövetésével, mielőtt megkapnák a Szentlelket. Meggyőződésévé vált, hogy a Lélek keresztsége a kegyelem második munkája annak érdekében, hogy a hívő hatalmat nyerjen a bizonyságtevésre. Tanítása alapján a harmadik isteni személy munkájának harmadik fázisát a lelki ajándékok kiosztása képezte – különösen a gyógyítás ajándékát emelte ki.6 Hangneme pedig egyre szélsőségesebb lett: „Megmondtam népemnek, hogy vagy szedje rendbe magát, vagy távozzék Isten egyházából. Testvér, én meg merem tenni, […] és hála az Úrnak, egyesek megtisztulnak, mások kilépnek. […] Tiszta egyházra van szükségem, hogy abba hívjam az embereket, mielőtt kiállnék a nép elé, hogy a hangos kiáltással szóljak annak teljes dicsőségében. […] Az Úr azt mondja, nem részesülhetünk a Szent Szellem keresztségében, míg nem győzedelmeskedünk minden megrögzött bűnünk felett.”7 Ha igazságosak akarunk lenni, abból, amit Ballenger azokban az években képviselt, számos elem megfelelt a helyes bibliai tanításnak – még ha kissé szélsőségesen fogalmazott is –, és sok embert arra indított, hogy Istennek adja át életét. A természetfölötti jelenségekhez, az azonnali megszentelődéshez és a betegségekből történő megszabadítás elméletéhez8 való

248

A LÉLEK HATALMA

túlzott vonzalma azonban helytelen irányt adott üzenetének – olyan irányt, mely katasztrofális következményekkel bírt Indianára nézve. S. S. Davisre, egy indianabeli evangelizátorra, valamint R. S. Donnellre, a konferencia elnökére igen erős befolyást gyakorolt Ballenger üzenete és hangsúlyozása. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy a pünkösdistáknál van a Lélek, az adventistáknál pedig az igazság – és a kettő összeházasítása szükségszerű lépés. Donnell még abban is hinni kezdett, hogy amikor valaki újjászületik, már szent testtel rendelkezik, vagyis olyannyira tökéletesen mentes a bűntől, mint Jézus volt. Innen alakult ki az „átváltoztatás hitének” tanítása. Indianaszerte mindenütt gyülekezeti tagok kezdtek összejárni kiüresített alagsorokban, hogy táncoljanak, kiáltozzanak és kezüket felemeljék „a Lélekben”. Amint valaki elalélt e forgatagban, a többiek körésereglettek, s annál jobban kiabáltak, énekeltek és imádkoztak. Amikor pedig az illető feleszmélt, ez bizonyította, hogy immár az „átváltoztatás hitével” áll közöttük – vagyis egy szempillantás alatt tökéletessé vált. A szent test mozgalom az 1900-as tábori találkozón érte el tetőpontját Indianában, ahol a fent leírtak nagy része lejátszódott „tébolyszerű zsivaj” és általános zavar kíséretében. Ellen White-ot, aki ekkor még Ausztráliában tartózkodott, meggyőzte a Szentlélek, hogy azonnal térjen haza, és lépjen föl e csalással szemben: „A »szent test« névvel illetett tanítás hamis – jelentette ki az egyház vezetősége előtt. – Mindenki elérheti a szívbéli szentség állapotát, de ebben az életben senkinek nem helyes azt állítania, hogy már el is nyerte. […] Egy léleknek sincs most szent teste közületek. Egyetlen embernek sincs. Ez lehetetlenség!” Majd lejegyezte az egyik leginkább releváns figyelmeztetését a végidőre jellemző lelki megtévesztéssel kapcsolatban: „Az Úr megmutatta nekem, hogy amikről beszámoltál az Indianában történteket illetően, meg fognak ismétlődni a próbaidő lejárta előtt. Mindenféle elképesztő dologgal állnak majd elő. Dobok, zene és tánc kíséretében fognak kiáltozni.


249

Értelmes emberek annyira megzavarodnak, hogy nem lesznek képesek helyes döntésekre; és mindezt a Szentlélek munkájának nevezik. A Lélek soha nem jelenik meg ilyen módon ekkora tébolyszerű zsivajban. Ez Sátán találmánya. […] Az Úr utasított, hogy mondjam el: ezeken az alkalmakon démonok vannak jelen emberi formában, akik minden ravaszságukat bevetik, amit csak az ördög felhasználhat az értelmes emberek kiábrándítására.”9 A kérdés, hogy vajon tanultunk-e mindebből. Mint nép, felkészültünk a közelgő csalásra? Ne értsen félre. Nem vagyok az izgatottság élménye ellen, amikor az Úrról beszélünk. Valójában éppen ezért kezdtem el tanulmányozni a Szentlélek keresztségét: Isten Lelkének hatalmát akartam átélni, és hogy a Szentlélek vegye át az uralmat az életem felett. A Biblia pedig egyértelműen kijelenti, hogy ha a Lélek ott van az életünkben, az nyilvánvalóvá lesz mások számára is (Csel 6:3; 19:2; 1Thessz 1:5). Hálával tartozom az Úrnak, mert kitűnő alkalmakat adott az ezzel kapcsolatos tanulmányozásra és imádkozásra, miközben folyamatosan kutattam e téren Isten bölcsességét. Emlékszem, egyszer hazafelé vezettem, miután egy hétvégét a hegyekben töltöttem egyéni visszavonultságban, s igen nagy csalódottságot éreztem, hogy a Lélek nem ereszkedett le rám egész idő alatt, pedig végig fohászkodtam és könyörögtem érte. Pár pillanattal később, miközben tovább utaztam és imádkoztam magamban, az a világos gondolatom támadt, hogy amit Jézus tőlem kíván, az a benne való bizalom, s nem számít, ha nem érzem Őt.

Az új ökumenizmus Tudvalevő, hogy röviddel Jézus eljövetele előtt Sátán minden erejét és forrását a lehető legnagyobb mértékben összpontosítja majd egy utolsó fontos és hosszantartó támadásra az emberek lelkéért. Az egész világot ráveszi, hogy imádja a fenevadat (Jel 13:4), és a fenevad képe által „hatalmas jeleket” mutat be, hogy az egész földet elhitesse (Jel 13:13–14). Tehát két dolog éri majd

250

A LÉLEK HATALMA

„az egész világot”: a föld imádni fogja a fenevadat, és megtévesztik a csodák. Pontosan hogyan? Számos vallási vezető reménykedik abban, hogy egy nap az emberiség ökumenikus (a görög oikoumene szóból: ’a lakott világ’) összetartásban egyesül, félreteszi a dogmatikai különbségeket, és csak az olyan lényeges dolgokra összpontosít, mint például az Isten imádása. Egyes adventisták olyannyira tartanak ettől az ökumenikus mozgalomtól, hogy erősen kritizálják, ha egyházuk megfigyelőket küld, teszem azt, az Egyházak Világtanácsa főbb összejöveteleire. Ám buzgóságuk téves elgondolásból ered, ugyanis igen valószínűtlen, hogy a felekezetek bármikor is olyan mértékben ne vegyenek tudomást a köztük fennálló teológiai különbségekről, hogy végül eggyé olvadjanak. Ami embereket összehoz, az nem valaminek a hiánya, hanem valami új: olyasmi, ami mindenki figyelmét megragadja. Ennek megértése érdekében nézzünk bele Jelenések könyvébe! Itt a 16. fejezetben azt olvashatjuk, hogy az időknek végén minden egy úgynevezett armageddoni csatában fog kicsúcsosodni. Ám éppolyan fontos tisztán látnunk az azt megelőző eseményeket is, mint magát a csatát. „A hatodik angyal is kitöltötte az ő poharát a nagy folyóvízre, az Eufráteszre; és kiszáradt annak vize, hogy a napkelet felől jövő királyoknak út készíttessék.” (Jel 16:12) Jézus, a királyok Királya közeledik, s a vele szembenálló fenevad hatalmának adott politikai támogatás hanyatlófélben van, amit az Eufrátesz kiszáradása jelképez. Kr. e. 539-ben, miután Kürosz, a médo-perzsa hadsereg feje kiszárította az Eufráteszt, ami Babilon városának az élet forrását biztosította, be tudta venni a hatalmas települést (Ésa 44:27–45:1; 11:15/b; Jer 51:36–37). Sátán nagyon is jól ismeri a történelmet, és látja, itt az ő ideje: most vagy soha. Jelenések könyve 12. fejezete az ellensége


251

legyőzésére irányuló meghiúsult kísérletét írja le. Nem sikerült a mennyei angyalok többségét Alkotójuk ellen fordítania (Jel 12:7–9). Aztán kudarcba fulladt a Messiás elpusztítása is, annak ellenére, hogy a világ akkori vezető hatalma Róma volt, amely erősen az irányítása alatt tartott mindent (Jel 12:4). Majd meghiúsult az a terve is, hogy az asszonyt – Isten hűséges népét – megfojtsa a szájából kiömlő elnyomás „folyóvizével” a hitehagyás 1260 éve alatt (Jel 12:13–16). Végül haragját az Úr maradékára zúdítja, vagyis önre és rám ma (Jel 12:17). Figyeljünk meg azonban egy dolgot: minden agresszív kísérlet a száján keresztül történik. Vajon miként fogja megpróbálni megsemmisíteni a menny maradékát? Először is még egyszer helyreállítja a tengerből feljövő fenevadat: Róma hatalmát (Jel 13:1–8). Majd alkot egy a Bárányhoz hasonló fenevadat, az Amerikai Egyesült Államok törvényhozó hatalmát, amelynek révén ráveszi a világot a hamis nyugalomnap ünneplésére (Jel 13:11–18). Azonban – és most nagyon figyeljen! – az egész démoni vallási-politikai szerkezet, amelyre a „kiválasztottak” elpusztítása végett van Sátánnak szüksége, nem kerül a helyére egészen a 16. fejezetig. S az idő végül elérkezik a sárkány, ama régi kígyó, aki ördögnek és Sátánnak is neveztetik (Jel 12:9), és hűséges társa, a fenevad számára, hogy valami nagyot vigyenek véghez. Semmi sem „nagyobb”, mint Istent játszani! „Láttam a sárkány szájából és a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három tisztátalan lelket kijönni, a békákhoz hasonlókat; mert ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára, [az] Armageddonra.” (Jel 16:13–14, 16) Immár e világ fejedelme látja, hogy végül minden a helyére került, s ő lehet e föld királya. Nem csupán fejedelem többé, hanem totális egyeduralmi hatalom. A várakozás ideje lejárt. A démoni hármas végül egyesült – amint Isten is egy.

252

A LÉLEK HATALMA

Túl nagy léptékben haladunk? Rendben. Ki ez a szentségtelen hármas? A sárkány Sátán, különösen csodás ereje, illetve a spiritizmus révén; a fenevad természetesen a pápai intézmény; a hamis próféta pedig a hitehagyó protestantizmus. Az egyik leggyakrabban idézett állításában Ellen White a következőket jövendölte meg: „Az Egyesült Államok protestánsai elsőként fognak a szakadékon át kezet nyújtani a spiritizmusnak; és átnyúlnak a mélység felett is, hogy a római hatalommal kezet fogjanak. E hármas szövetség hatására ez az ország követni fogja Rómát a lelkiismeret jogainak sárba tiprásában.”10 Korábban e hármas még sárkányként, tengerből feljövő fenevadként és Bárányhoz hasonló fenevadként tűnt fel, s nem voltak olyannyira szinkronban, mint ahogyan most a Jelenések könyve 16. fejezetében látjuk őket. A 12. részben a sárkány szája készen állt, hogy megegye a gyermeket, míg következő egységben a fenevad szája káromlásokat szól. A Bárányhoz hasonló fenevad pedig arra használja száját, hogy úgy beszéljen, mint a sárkány. Ám Jelenések könyve 16. fejezetében ugyanaz jön ki mindegyik szájából: „békákhoz hasonló démoni lelkek”.

Mi a helyzet a békákkal? Békákhoz hasonló? Igen, békákhoz! A békák az Egyiptomot sújtó második csapásra emlékeztetnek, amikor Isten ki akarta szabadítani népét a fogságból, s szándéka szerint az egyiptomiaknak be kellett volna látniuk, hogy saját isteneik mit sem érnek. Egy zsidó legenda elbeszéli, hogy az egyiptomi varázslók miként voltak képesek békákat előhozni démonok segítségével.11 A béka Heket egyiptomi istennő szimbólumaként szolgált, akit termékenység-istennőnek tartottak. Mózes második könyvének 8. fejezete elmondja, hogy a csapás eredményeképpen a békák még a házakban is ott nyüzsögtek, s ellepték „Egyiptom [egész] földét” (2Móz 8:11, 6). Kétségkívül vallásuk kigúnyolása rejlett abban a tényben, hogy a termékenység istennője épp a termékenységnek vetett gátat, hiszen


253

szerte Egyiptomban mindenütt elfoglalta az ágyakat és a hálószobákat! Értelmes őslakosok nem érthették félre a lényeget. Sátán utánozni tudta a Mózes által bemutatott csodákat, mint például a bot kígyóvá, illetve a víz vérré való változtatását. Ám a békák az ördög utolsó csodájaként jelentek meg, csodatévő hatalma ennél a pontnál nem terjedt tovább. Mózes második könyve leírja, hogy Isten mindazt a sok békát elpusztította. Vajon miért megint a békákkal hozakodik elő Sátán, hiszen olyan csúfos kudarcot vallott már egyszer ezzel a fortélyával? Jómagam azt gyanítom, hogy azért, mert képtelen elfogadni korábbi egyiptomi vereségét. A Jelenések könyve 16. fejezetében található békák jelképes értelemben szerepelnek. Az ördög újabb esélyt akar, és úgy hiszi, ezúttal sikerrel jár. S mivel az ókori egyiptomi spiritualizmusban a békák a termékenységet jelképezték, arra használja fel majd szentségtelen ivadékait, hogy megtámadja velük a Teremtő maradékát, az asszony gyermekeit (Jel 12:17). Az ő gyermekei Isten fiai ellen. Ám látunk itt egy érdekes közös vonást: a sárkány, a fenevad és a hamis próféta szájából jönnek ki a békák. Ami pedig a szájból kijön és a leginkább jellemző arra a bizonyos illetőre, az a beszéd. Az ókori időkben a békák hangos és értelmetlen brekegésük miatt a megtévesztő lelkek jelképeiként szolgáltak.12 „Az I. századi zsidók [pedig] sarlatánokkal és démoni vízi lelkekkel kapcsolták össze a békákat.”13 Mit is látunk itt? Egy szentségtelen szövetséget a spiritiszták, Róma hatalma és a hitehagyó protestánsok között, amelynek célja, hogy elhitesse az egész világ vezetőit „jelekkel”, illetve csodákkal – akár azzal a csodával is, hogy tüzet hoznak alá az égből, amint azt Illés tette. De vajon miként állhat valaha is össze három ennyire eltérő vallási csoport? A közös nevező nem a dogmatikában rejlik, hanem a csodás beszédben! Ez pedig hamis beszéd: glosszolália és hamis próféciák. Az égből jövő tűz végül a Szent Szellem tüzeként lesz meghatározva. Íme, a régi küzdelem visszaér kiindulópontjához. Mózes első könyve 11. fejezetében Sátán áll az emberek kísérlete

254

A LÉLEK HATALMA

mögött, hogy megépítsék a tornyot – Bábel tornyát. Égig érőnek szánták, hogy elkerüljék Istennek egy újabb özönvíz formájában érkező esetleges ítéletét. Ezáltal a Mindenható ellenségének nyilvánították ki magukat. Egy nyelvet beszéltek és egyként szóltak. Az Úr pedig „leszállt” közéjük (az angol fordítás a „visit” szót használja, ami annyit tesz: ’meglátogatja’, s ez a kifejezés a Bibliában többnyire az ítélettel kapcsolható össze): összezavarja nyelvüket és meghiúsítja terveiket. Sátán évezredeket várt arra, hogy semmissé tegye Isten közbeavatkozását. Most elvezeti az emberiséget arra, hogy egy lelki beszédben egyesüljenek, egy hamis, csodás beszédben. Ez az egyik oka annak, hogy János többé nem egyszerűen egy Bárányhoz hasonló fenevadat lát, aki úgy beszél, mint egy sárkány (Jel 13:11). A fenevad hamis prófétává változott, aki hamis isten üzenetét szólja.

A karizmatikus mozgalom hatása E végső napokban semmiképp sem becsülhetjük alá a karizmatikus mozgalom hatását. Noha nem minden karizmatikus beszél nyelveken, a csodavárók a bolygó leggyorsabb ütemben növekvő vallási csoportját képezik, hozzávetőlegesen 600 millió hívőt számlálnak világszerte. A katolikus egyháznak több mint egy évezredbe telt elérni ezt az állományt, a pünkösdistáknak és a karizmatikusoknak azonban egy évszázad is elegendőnek bizonyult. A harmadik világ összes keresztényét figyelembe véve becslések szerint 85–90 százalékuk pünkösdista vagy karizmatikus.14 Vajon kikre jellemző, hogy áldozatul esnek a karizmatikus téveszméknek? Vallástársadalmi szakértők szerint azokra, akik hitbeli-gazdasági szempontból elszegényedett területeken, ugyanakkor egyéni stresszben is élnek, s emellett fogékonyak a vallásra.15 Vagyis ez azt jelenti, hogy földünk népességének hihetetlenül nagy hányada szegénységben és stresszben tengeti napjait, s ők meg vannak győződve az életük középpontját képező vallásuk hitelességéről.


255

Ha úgy véli, hogy a nyugati nemzetek felmentést élveznek ezen befolyások alól, mert ők nagyobb valószínűséggel keresztények és nem igazán nélkülöznek, gondolja át újra. A nyugati nemzetek tagjai, ellentétben a harmadik világgal vagy az arab társadalommal szemben, az eklektikus és személyes spiritualitást keresik, és ők éppoly vallásosak, még ha énközpontúak is. Számos olvasót sokkolna, ha megtudná, hány jelentősebb protestáns gondolkodó, akár teológus vagy köztiszteletnek örvendő, doktori fokozattal rendelkező szerző beszél nyelveken, amely szokásra személyes spiritualitásuk részeként tekintenek. Nem látja majd őket nyilvánosan ezt tenni, ám ahogy a bölcs mondás tartja: „Az vagy, aki akkor vagy, amikor senki sem néz.” Ráadásul a pünkösdi mozgalom a nyelvek ajándékával – az úgynevezett Lélek keresztségével átküzdve magát minden, korábban ledönthetetlennek vélt felekezeti akadályon – elérte, hogy a legfontosabb tényezőjévé váljék az ökumenikus összeolvadásnak. Ifjabb Cecil Robeck, a mozgalom egyik vezéralakja kijelentette, hogy az egyháztörténészek a XX. századot úgy fogják majd emlegetni, mint amelyben a Szentlélek két mozgalmat hívott életre: az ökumenikus és a pünkösdista/karizmatikus mozgalmat. Walter Hollenweger, aki kétségtelenül a legnagyobb szaktekintély e témában, a következőket állítja: „A karizmatikus ébredés egyedülálló volta abban rejlik, hogy a reformáció óta most először egy alulról jövő ökumenikus kezdeményezés jelent meg és lépte át a protestánsok és katolikusok közötti határvonalat. Mindez valóban hatalmas jelentőséggel bír. Ennek az ökumenikus szemléletnek az alapját az a tény képezi, hogy a keresztények felfedeztek egy közös tapasztalatot, amely összeköti őket, s lelkiségük magjául szolgál – eltérő teológiájuk és e tapasztalat különféleképpen történő értelmezései ellenére.”16 Egyesülésük alapját a közös tapasztalat adja. Hollenweger professzor több mint negyven éven át tanulmányozta a pünkösdistákat és a karizmatikusokat mindenütt a világon. Rámu-

256

A LÉLEK HATALMA

tatott arra a felfedezésére, hogy a pünkösdizmus gyökerei nagyban megegyeznek az afrikai spiritualizmuséval és a koreai sámánizmuséval, csakúgy, mint más pogány vallásokéval, s ez teszi a pünkösdizmust ideálissá egy „teológiailag »megbízható« szinkretizmus*” számára.17 Babilon hamarosan eléri hatalma csúcspontját. Mögötte áll az irányító elme, e világ fejedelme. Tehát nagyon sokan találták meg a pünkösdizmusban a megoldást közösségük halott állapotára, csakúgy, mint egy hagyományokba süppedt kereszténységre, amely egyre kevésbé elégíti ki a hívők egyéni igényeit. A pünkösdizmus gyógyulást ajánl a betegségekből; igazi lelki magaslatokat a közös istentiszteleteken; valamint a nyelveken szólás, illetve felhevült „jelenlét” rendkívüli élményét, ami a tapasztalatot olyan mércévé teszi, amelyen a vallás értéke kézzelfoghatóan „megmérhető”. Ráadásul egy boldog vallásról van szó, amelyben nem sokat törődnek a hittételbeli különbségekkel. Egyszerűen csak közelebb visz Istenhez, és ez minden, amire valaha is szükségünk lehet. Nemde? Hisz mindenki szereti a csodákat. A legtöbben azok közül, akik „megtértek” a karizmatikus mozgalomba, komolyan gondolják vallásukat. Végre azt érzik, hogy életre keltek lelki halálukból. Bármi, ami ellentmond nézeteiknek, általában heves reakciót vált ki belőlük, mint egy éhes kutyából, amelyik végre élelmet talált, s közben egy másik eb is ott lődörög, és arra feni a fogát. „Maga görög fordításokat és kitalált szavakat használ fel arra, hogy megmagyarázza, miért nem valós a Szentlélek munkája ma az egyházban – kaffogta egy karizmatikussá lett nő egy rádiós beszélgető show lelkipásztorára, aki kétségbe vonta hiedelmeit. – Hadd adjak magának egy tanácsot, talán épp ez menti meg a mindenható Isten haragjától: tegye félre a Bibliáját és a könyveit, és hagyja abba a kutatást. Kérje a Szent Szellemet, * A szinkretizmus a vallástudományban vagy a politikában az eltérő, esetleg

ellentmondó nézetek összeegyeztetésére irányuló törekvés neve.


257

hogy töltse be, és adja magának a nyelveken szólás ajándékát. Nincs joga megkérdőjelezni valamit, amit még soha nem tapasztalt meg.”18 Miként kérdőjelezhetünk meg tapasztalatot? Csak tegye félre a Bibliáját, hogy teret biztosítson a Szent Szellemnek. Ó! Ha Sátánon múlna, erre az ötletre szívből áment mondana! HIVATKOZÁSOK 1. Például a tetőn át leeresztett gutaütött meggyógyítása bűnbocsánat által (Mk 2:1–9) vagy Lázás feltámasztása azon néhány ember kedvéért, akik még nem voltak bizonyosak isteni volta felől (Jn 11:27, 45). Lásd még: Ellen G. White: Jézus élete, 341–342, 304–305. 2. Manuscript 11, 1850, In: Ellen G. White: Manuscript Releases, XIII, 299–300. 3. Ellen G. White: The Spirit of Prophesy, IV, 411. 4. Calvin W. Edwards–Gary Land: Seeker After Light: A. F. Ballenger, Adventism, and American Christianity, Andrews University Press, Berrien Springs, MI, 2000, 35–36. 5. Review and Herald, 1890. június 17., 14. bekezdés. 6. Edwards–Land, 46–51. 7. Idézet Arthur Patricktől: Later Adventist Worship, Ellen White, and the Holy Spirit: Further Historical Perspectives, In: Missionärem, 2005. szeptember, 2. 8. Lásd: Herbert E. Douglass: Messenger of the Lord: The Prophetic Ministry of Ellen G. White, Pacific Press, Boise, ID, 1998, 205. 9. Ellen G. White: Szemelvények, II, 31–32, 35–36. 10. Ellen G. White: A nagy küzdelem, 523. 11. G. K. Beale: The Book of Revelation, NIVGTC, Eerdmans, Grand Rapids, MI, 1999, 833–834. 12. I. m., 832. 13. Jacques B. Doukhan: Secrets of Revelation: The Apocalypse Through Hebrew Eyes, Review and Herald, Hagerstown, MD, 2002, 152. 14. Walter J. Hollenweger: Pentecostalism: Origins and Developments Worldwide, Peabody, Hendrickson, MA, 300. 15. I. m., 358. 16. I. m., 3–4, 163.

258

A LÉLEK HATALMA

17. I. m., 132. oldaltól. 18. Ifj. John F. MacArthur: Charismatic Chaos, Zondervan, Grand Rapids, MI, 1992, 23.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Miért használta Jézus Isten Igéjét ahelyett, hogy csodákat mutatott volna be, amikor fel akarta ébreszteni az emberekben a hitet? 2. Mi volt a probléma a Ballenger-féle megújulásokkal és az Indianában tapasztalt ébredéssel? Mi a lényeges pont ezekben az esetekben? 3. Miért tartja „lehetetlenségnek”, hogy e világban tökéletesek legyünk? 4. A fejezet felvetése szerint a végső, világszéles ökumenikus mozgalom nem teológiai megegyezésen, hanem spirituális tapasztalaton fog nyugodni. Egyetért ezzel? Ha igen, miért? 5. Hogyan változnak meg Jelenések könyve 16. fejezetére Sátán és szövetségesei a 12. részben leírtakhoz képest? Miért kell ezzel a témával behatóan foglalkoznunk? 6. Miért szerepel a Jelenések könyve 16. fejezetében a jelképes hamis hármasság békákra hasonlító lelkekként? 7. Egyetért ön azzal a nézettel, mely szerint a hamis vallási/ spirituális beszéd lesz az az eszköz, amellyel Sátán megtéveszti a világot a végidőben? Miért? 8. Ön szerint miért a karizmatikus a valaha leggyorsabban terjedő vallási mozgalom? 9. Ön szerint az adventistákra is kihat az a szemlélet, mely a tapasztalatot a Biblia tanítása fölé helyezi? 10. Miként szerezhetünk olyan bizonyosságot, amely megvéd attól, hogy bármiféle tapasztalat magával ragadjon vagy megtévesszen?

TIZENHATODIK FEJEZET

A LÉLEK HANGJA Az elmúlt harminc év legnagyobb természeti katasztrófája következett be 2004 karácsonya után. Valószínűleg emlékszik is, hogy látta a híradóban a riportot vagy a YouTube-on a képsorokat az óriási hullámokról, amelyeket az a cunami keltett dühét kiontva falvakra Indonéziától egészen Kelet-Afrika partjaiig, ami az Indiai-óceánban bekövetkező rendkívüli erősségű földrengést követette. Mintha az egész környék elmerült volna az őrületben. Azután 2011 márciusában ugyanezek a jelenetek ismétlődtek meg egy hasonlóan katasztrofális földrengés után, amikor a cunami Japánra csapott le. Három évvel az Indiai-óceánban kitört rengés után Stefani lányommal a délkelet-indiai Chennaiba repültünk, ahová lelkésztalálkozókat szerveztek. Miközben autóval szállítottak minket a város déli részébe a Bengáli-öböl mentén, mérföldeken át folyamatosan csak cementtel beépített üres telkeket láttam. Amikor érdeklődtem felőlük, az egyik lelkipásztor felvilágosított: „Ó, az a cunami volt. Mielőtt jöttek a hullámok, minden telken otthonok álltak. Most meg semmi sincs ott.” Az ázsiai cunami közel 230.000 ember életét oltotta ki. Hónapokkal a katasztrófa után brit szeizmológusok közzétettek egy beszámolót a jelenségről. A cunamit kiváltó Szumátrai-Andamai földrengés, amelynél 9,1 és 9,3 közötti erősséget mértek a Richter-skálán, szó szerint az egész földgolyót megrengette oda-vissza körülbelül másfél centiméterre. Ez volt a valaha feljegyzett leghosszabb földrengés a történelem folyamán: több

260

A LÉLEK HATALMA

mint tíz percen át tartott, és 800 mérföldes repedést hagyott maga után az óceán fenekén. A rengés ereje pedig egy 100 gigatonnás bombáéval ért fel.1 A gigatonna egymilliárd tonnát jelent. Ne kérdezze, milyen az – egyszerűen a legnagyobb „bumm”, amit az emberiség valaha is átélt. A katasztrófa kapcsán született egy történet, amely igen hihetetlenül hangzik, mégis olyan újságírók erősítik meg a hitelességét, mint Christianne Amanpour és Anderson Cooper. Daylan Sanders, a Sri Lanka partjainál található Szamaritánus Gyermekotthon igazgatója azért tért vissza az Egyesült Államokból, hogy elhagyott gyermekeknek segítsen, és esélyt adjon nekik az életre. Reggel 8:45-kor, miközben épp a Bibliáját olvasta és imádkozott, egyszer csak egy eszeveszett kiáltást hallott: „Jön a tenger!” Gondolkodás nélkül parancsokat osztott ki mind a huszonnyolc gyereknek és a személyzetnek, hogy menjenek ki a hajóhoz a partra! Mindannyian így tettek, és akkor látták, hogy a hajómotort éjjelre kint felejtették a hajón – normális esetben ez merő figyelmetlenségnek számított. A tíz méter magas vízfal egyre csak közeledett feléjük. Azt gondolnánk, ilyenkor az ember ösztöne azonnal kiáltja, hogy rohanjon az ellenkező irányba, amilyen gyorsan csak tud. Sanders azonban egyre nagyobb sebességre kapcsolt, s elhatározta, hogy szembeszáll a hullámmal! Eközben kedvenc Bibliájából egy igevers jutott teljesen világosan az eszébe: „Amikor az ellenség özönvízszerűen támad, az Úrnak Lelke szab neki határt.” (Ésa 59:19; a King James-fordítás után) A történetet immár ő maga folytatja: „Az az óriási vízfal, ahogy ott állt! Nem vagyok a túlzások híve, de úgy láttam, mintha valami visszatartaná [!], valami láthatatlan erő vagy kéz… és csak állt ott.” A fák tetején kuporgó szemtanúk később megerősítették, milyen bámulatosan egyszerű módon siklott föl a kis hajó a hatalmas vízfalon és rajta át, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.2

16. A LÉLEK HANGJA

261

Ez az a fajta történet, ami megállásra, imádkozásra, gondolkodásra vagy sírásra készteti az embert. Ne mondja, hogy az Istennel és Igéjével való ilyen kapcsolat nem kézzelfoghatóan gyakorlati és hatalmas. Íme, a Mindenható hangja munkálkodás közben, mert az Ő Igéje valóságos annak az embernek. Mivel Sanders a magáévá tette a Teremtő írott Szavát, szabad teret hagyott az Úrnak, hogy a megfelelő pillanatban és helyen beváltsa. Nos, ez igazi csoda, ám Isten feltételei szerint és az Ő Igéjére alapozva.

„Sokan mondják majd nékem ama napon…” Az előző fejezetben megvizsgáltuk a szentségtelen hármas végidei tervét. Láttuk, hogy a protestantizmus, mely egykor magasra emelte a Szentírás szavát, hamis prófétává változik; a tekintélyét hangoztató római hatalom maga a fenevad, a spiritualizmus pedig egyszerűen az a tűzokádó sárkány, ami a föld lakóit csodás hangjával tévútra terelgeti. Felfedeztük rendkívüli veszélyét annak is, ha az ember belekeveredik az érzelem vallásosságába, ami sátáni vonzerőt képezvén összefogja az egész világot. Ám a kérdés továbbra is fennáll: Ha az érzékszervek útján nyert tapasztalat ilyen hatalmas lehet, miből tudhatjuk, hogy vajon egy újjáéledés Istentől származik-e vagy az ellenségtől? Úgy hiszem, erre Máté evangéliuma 7. fejezetében találjuk meg a választ. Jézus mondta: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot [vagyis csodát] a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7:22–23) Amikor a Bibliában az ama napon vagy azon a napon kifejezéssel találkozunk, az az ítélet napjára, illetve az Úr eljövetelére utal. „Ama napon” emberek jönnek majd Krisztushoz meggyőző bizonyítvánnyal, benne: prófétálás, ördögűzés és csodák bemutatása. Jézus azonban azt mondja nekik, hogy nem tartoznak hozzá. Miért? Mert mint Károli Gáspár fordította:

262

A LÉLEK HATALMA

’gonosztevők’, ám itt az eredeti kifejezés az anomia, ami szó szerint annyit tesz: ’törvénytelenség’. Nem arra utal a Megváltó, hogy a törvényre kell összpontosítanunk, ha a végidőben nem akarunk a megtévesztések áldozatává válni. A „törvénytelenség” itt arra vonatkozik, hogy az illető ismeri-e Őt vagy sem. „Sohasem ismertelek titeket.” Titeket… Kiket? Titeket, akik „törvénytelenséget cselekszetek.” Vajon mi köze van a törvény betartásához, hogy ismerjük az Üdvözítőt? Minden! Azon az éjjelen, amikor Krisztus beszélt tanítványainak az eljövendő Lélekről, azt is mondta nekik: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.” (Jn 15:14) Magyarul ez nyersebben hangzik, mint kellene, de a mögötte rejlő gondolat azt fejezi ki, hogy Jézust ismerni azt jelenti: követjük Őt. Ő a tökéletes szeretet, bölcsesség és hatalom megtestesítője, akit őszintén érdeklem, mélyen a szívén viseli életemet, és mindent megtett értem. Ennek tudata talán hidegen hagy? Természetesen nem. Engedelmességgel rendelem alá magam az ilyen szeretetnek! Bensőséges kapcsolat áll fönn Krisztus törvénye és maga Krisztus között, s erre életéből egy kevéssé ismert történet világít rá egyértelműen: Jézust egyszer azzal vádolták meg, hogy Belzebub hatalmával űzi ki az ördögöket a megszállottakból. Belzebub egy szíriai isten volt, démon, és a farizeusok ezt az elnevezést még Sátánra használták. A Mester válasza voltaképpen arra mutatott rá, hogy értelmetlen lenne, ha az ördög maga ellen harcolna, tehát ami történt, egy teljesen más hatalom munkálkodása által valósulhatott meg. Az esetről két evangéliumban olvashatunk, ám a konkrét megfogalmazással, amely mindkettőben szerepel, tanító jelleggel élt a Megváltó. „Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Mt 12:28) Figyeljük meg a kicsiny különbséget a másik evangéliumban: „Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Lk 11:20; a dőlt betű szerzői kiemelés)

16. A LÉLEK HANGJA

263

Mit tanulhatunk ebből? Isten Lelkét Jézus az Atya ujjához hasonlítja. Nos, ez esetben nem kell túlságosan a szó szerinti értelmezést vennünk, hanem fedezzük fel, mire akarja a Biblia felhívni ezzel a figyelmünket. Emlékszik olyan igeszakaszra, ahol az Úr ujja említésre kerül? Hát persze, a Tízparancsolatot írta az ujjával. A Mindenható „általadta Mózesnek a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat” (2Móz 31:18). Tehát akkor a Tízparancsolatot nem más írta le, mint az Úr Lelke!

A Lélek: Isten Igéjének szerzője Ez az információ rengeteg összefüggésre fényt vet a Szentlélek tanulmányozása során, hiszen a végidőre mutat előre. Miért? Azért, mert a legtöbb karizmatikus könnyedén félresöpri a törvényt a keresztény ember életében, azzal érvelvén, hogy ha már egyszer elnyertük a Lélek kenetét, a törvény nem vonatkozik többé a Lélekkel betöltekezett Krisztus-követőre. Emlékszem egy karizmatikus háttérrel rendelkező férfira, akinek Bibliaórákat adtam, s miután néhány héten keresztül foglalkoztunk a bibliai szombatnappal, boldogan elfogadta ezt a számára új igazságot. Észrevettem azonban, hogy kézzelfogható változást nem hozott az életében. Ezután sem szentelte meg a szombatot. Ezért hát egy nap finoman szembesítettem ezzel a kérdéssel. Meglepett arccal nézett rám, és így szólt: „Ó, tudom, hogy ezt mondja a Biblia. Csak még várok a Lélekre, hogy Ő mondja, ha tényleg meg kell tartanom.” Azt hiszem, olyannyira sokkolt a válasza, hogy nem tudtam értelmes feleletet kitalálni, aminek persze így kellett volna hangzania: „Testvérem, maga a Lélek mondja neked a Bibliában, hogy mit kell cselekedned!” Péter ezt egyértelművé teszi, nem igaz? „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (2Pt 1:2) A Biblia szerzője tehát a Szentlélek. Ezért minden olyan esetben, amikor engedelmeskedünk a Szentírás tanításának, Lélek-

264

A LÉLEK HATALMA

ben járunk. Amennyiben ellenállunk, többé nem járunk benne – egyszerű test szerinti emberek vagyunk. Pál ebben az összefüggésben idézte Jeremiást: „Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izrael házával, ama napok múltán, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük, és ők lesznek nekem népem.” (Zsid 8:10)* Mikor lesz Isten a mi Istenünk? Ha törvénye – vagyis az Ő jelleme – be van írva a szívünkbe a Lélek által. Ön is látja a lényeget, ugye? A végidőben sokan Krisztushoz tartozónak vallják majd magukat, mert valamiképpen csodatévő erőkkel állnak összeköttetésben. Ám akiket Jézus magáénak fog elismerni, azok szíve visszatükrözi jellemét, illetve törvényét. Mert ez a Lélek valódi munkája, nem a spirituális ékesszólás, sem a rendkívüli csodák. Épp ebben állt Lucifer problémája is. Isten akart lenni, de olyan már nem akart lenni, mint a Mindenható. „Ha Lucifer valóban a Magasságoshoz akart volna hasonlítani, sohasem hagyja el kijelölt mennybeli helyét, mert a Magasságos lelkülete önzetlen szolgálatban nyilvánul meg. Lucifer Isten hatalmát kívánta, de nem a jellemét.”3 Isten hatalmát, de nem a jellemét. Ellen White így ír ezzel kapcsolatban: „Sátán akarata szerint való, hogy mindenki, aki megszegi a mennyei törvényt, szentnek nevezze magát. Hisz ő is éppen ezt teszi. Elégedett, amikor az emberek hamis tanításokra és vallásos lelkesedésre alapozzák hitüket, mert az ilyeneknek nagy hasznát tudja venni a lelkek félrevezetésekor. Sokan vannak, akik állítólag megszentelődtek, valójában azonban Sátán munkáját támogatják. Sokat beszélnek az érzelmekről, az Atya iránti szeretetükről. Ám az Úr nem ismeri el szeretetüket, mert hagyták magukat becsapni az ellenségtől.”4 * Ennél a Biblia-versnél a kereszthivatkozás tévesen van megadva a Károlifordításban Ésaiás 54:13-ként; a helyes hivatkozás: Jeremiás 31:33 (a fordító megjegyzése).

16. A LÉLEK HANGJA

265

A végidei forgatókönyvben Babilon hamis képet fest a Lélek munkájáról azáltal, hogy mennyei hatalom gyakorlását imitálja, ám a menny törvényének már nem rendeli alá magát – mert az az önfeláldozó szeretet törvénye. Sajnos attól tartok, sok adventistát is megkísért ez a csalás, ennek oka pedig az Ige erejének hiánya az életükben.

Isten Igéjének hatalma Abban a kiváltságban lehetett részem, hogy tizennégy éven át taníthattam egy felsőfokú alapképzéses végzettséget nyújtó adventista egyetemen. Egy év kivételével mindig tartottam elsősöknek kurzust Jézus életéről, és a résztvevő hallgatók száma 70 és 110 között ingadozott. Ez az előadás lehetőséget biztosított számomra, hogy megfigyeljem az adventista fiatalok naprakész tájékozottságát. Örömmel töltött el, hogy ilyen sok 18–19 éves adventista jó háttérből, megfelelő értékrenddel érkezett, helyesen értelmezték a jó és a rossz közötti különbséget, valamint erkölcsös viselkedés és intelligencia jellemezte őket. Másfél évtizedes ott-tartózkodásom alatt azonban hanyatló tendenciát vettem észre. A diákok átlagos Biblia-ismerete egyre kevesebbnek látszott. Ebből kifolyólag némelyeknek hosszabb időbe telt, mire logikus következtetéseket tudtak levonni a jó és a rossz tárgykörében, hiszen szilárd alapok híján számukra minden viszonylagossá vált. Ó, bárcsak megértenénk a Szentírás tanulmányozásában rejlő erőt és örömöt! Lapjai a bölcsesség kincsesládái. Amikor nyilvános evangelizációs összejöveteleket tartok, a vendégek pusztán két vagy három este leforgása alatt meggyőződnek arról, hogy amit eljöttek meghallgatni, az valami különleges. Ez itt nem az előadó érdeme, mert általában lassan haladok előre, és hosszan beszélek. Ennek sokkal inkább az Ige az oka. Isten Igéje megelevenedik számukra, s olyanná lesz, „mint az aranyalma ezüsttányéron” (Példa 25:11). Amikor pedig előadás után üdvözlöm őket az ajtóban, egyfajta teljességet látok az arcukon, megelégedettséget, mintha azt mondanák: „Ez most

266

A LÉLEK HATALMA

kitart nekem az éjjelre, s marad még a délelőttre is belőle.” Aztán visszajönnek még több üzenetért, átadják magukat az Ige szerzőjének, és elfoglalják helyüket Isten népe között. Minden evangelizálás alkalmával saját testvéreink jönnek oda hozzám meglepetten, s bevallják, azt hitték, ismerik a minket megkülönböztető igazságokat, és nem gondolták volna, hogy ilyen sok mindent rejt még a Biblia. Én olyan tagokról beszélek, akik már évtizedek óta adventisták! Ez arra enged következtetnem, hogy csak csekély időt és energiát szánnak az egyéni tanulmányozásra, így hát valahányszor valóban elmerülünk a Szentírásban, olyan ragyogó fényesség tölti be értelmüket, amit el sem tudtak addig képzelni. Isten Igéje valami sokkal hatalmasabbat jelenthet az ön számára is az érzéki tapasztalatoknál, amik után olyan sokan sóvárognak, amikor vallásra terelődik a szó. Nézzük meg, mit mond Péter ezzel kapcsolatban: „Igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és Hajnalcsillag kél fel szívetekben.” (2Pt 1:19) Nézzük meg ezt az igeverset egy kicsit közelebbről! A próféták szavait (a Bibliát) egyre növekvő fényhez hasonlítja – amíg az ember figyelmet szentel nekik. Képzeljük el a sötétséget, de olyannyira teljeset, hogy már a kezünket sem látjuk a szemünk előtt. Egyszer csak egy halványan pislákoló fénysugár szűrődik át az ajtónyílás kicsiny résében lent, így pár perccel később már némi foltokat is lát, aztán tovább nő a fényesség, s immár a tárgyak körvonalait is ki lehet venni. A kép teljessé vált. Majd végül a helyiség olyan fényárban úszik, mintha a Nap önnel szemben sütne egyenesen az arcára! Vajon ez a hasonlat túlzás lehetett az apostol részéről? Nem, ha a teljes szövegkörnyezetet figyelembe vesszük: „Nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az Ő nagyságának. Mert amikor az Atyaistentől azt a dicsőséget és tisztességet nyerte, hogy hozzá a felséges

16. A LÉLEK HANGJA

267

Dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.” (2Pt 1:16–18) Péter természetesen az átváltozás hegyén nyert tapasztalatra utal vissza (Mt 17:1–6). Elmondása szerint annál az ámulatba ejtő eseménynél ők „szemlélői voltak az Ő nagyságának”, és „ezt az égből jövő szózatot [ők maguk] hallották”. El tudjuk ezt képzelni? Isten hangját hallani – látni Krisztust olyan fényesnek, mint a Nap délben. Elfelejtenénk ezt valaha is? Most térjünk vissza a 19. vershez: „Igen biztos nálunk a prófétai beszéd.” Úgy hat ez a kijelentés, mintha mással hasonlítaná össze, mondván: biztosabb, mint más. Minél biztosabb Péter? Felkészültünk? Biztosabb annál, mint amit szemei láttak aznap, fülei pedig hallottak a mennyből. Péter itt azt mondja, hogy Isten Igéje nagyobb valóság lehet az életünkben – valami annál is biztosabb –, mint amit szemünkkel látunk és fülünkkel hallunk. Ugye, mekkora hatalom ez? Isten Igéje azért adatott, hogy azzá tegye, amivé Isten eredetileg is tervezte, mégpedig: „Hasznos a tanításra [hogy mi az igaz], a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre. Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3:16–17) Határozottan olyan benyomást kelt az igeszakasz, mintha egy szerkezet felépítéséről lenne szó, darabról darabra, míg végül egy erős épületet kapunk. Az Ige is épp ezt teszi. A ’felkészített’-nek fordított szó az eredeti szövegben a görög katartizónak felel meg. Ezt a kifejezést olyan esetekben használták, amikor helyretettek egy elmozdult csontot, vagy az elszakadt hálót javították. Vagyis az Ige arra adatott, hogy önt és engem is ismét olyanná „állítson össze”, mint amilyennek egykor Teremtőnk látni akart minket!

A hit, mint „melléktermék” Még egy dolog, ami szeretnék megosztani az Úr Igéjének hatalmával kapcsolatban: a Szentírás kialakítja a Mindenhatóba

268

A LÉLEK HATALMA

vetett hitünket. „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Rm 10:17) „Ama beszédeket, amelyeket nékem adtál – imádkozott Krisztus –, őnékik adtam, […] és elhitték, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:8) „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5:4) Ne feledje, a „hit” sokkal több annál, mint annak elhívése, hogy Jézus meghalt a kereszten! Annál is sokkal több, mint amikor ismerjük a helyes nyugalomnapot, vagy tudjuk, mi lesz velünk halálunk után! A hit egy egyszerű újszövetségi szó, amely magában foglalja, mi történik, ha valaki felismeri, hogy Ő valóban a mi Megváltónk, és érdemes a bizalmunkra. Kegyelemből, hit által menekülünk meg (Ef 2:8); vagyis azáltal, amit a Fiú tett kegyelemből, és amelyre esélyt adott, hogy válaszoljunk és elfogadjuk – hittel. Hittel bírni azt jelenti, hogy mindent megteszünk, amire csak kér minket, mert Ő szintén mindent megtett a megmentésünkre, bármibe is került. A hit annyit tesz, mint igent mondani Istennek. Ez pedig akkor valósul meg, ha behatóan foglalkozunk a Szentírással. Látja már, mennyire kulcsfontosságú, hogy az Úr Igéjét a magáévá tegye, úgymond „magába építse”? „Minden, Isten gyermekei részéről elkövetett hibának a hit hiánya az oka” – írta Ellen White.5 Pál tanítása szerint „ami pedig hitből nincs, bűn az” (Rm 14:23). A hit gyakorlása tehát élet és halál kérdése. Hithez pedig úgy jutunk, amilyen mértékben azonosulunk a Szentírásban foglaltakkal. Néhány évvel ezelőtt, amikor még a CD- és MP3-lejátszók, illetve az iPodok nem képezték életünk szerves részét, Isten Igéjét még magnókazettán hallgattam. Munkából jövet-menet mindennap ezt hallgattam, még a reggeli kocogás közben is. Napi harminc-negyvenpercnyi Biblia-hallgatással három hónap alatt az egésszel végeztem. Aztán újrakezdtem az elejéről. Nem hanyagoltam el a nagyobb akaratot igénylő, figyelmesebb igetanulmányozást sem, ám az előbbi gyakorlat révén madártávlatból láthattam rá a dolgokra. Micsoda áldást jelen-

16. A LÉLEK HANGJA

269

tett ez az életemre nézve! Mintha elmém mindennap megfürdött volna a hozzám szóló Istenben! A következmények pedig igen megleptek és örömmel töltöttek el: az Úrba vetett bizodalmam egyre csak erősödött; és mindinkább megbizonyosodtam arról, hogy ígéretei olyan szilárdak, mint a szikla, ami kiállja a tajtékzó hullámok állandó verését. Emlékszem, egy nap épp Jeremiás 33:3. versét hallgattam: „Kiálts hozzám, és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz”, és azt gondoltam: Hú! A világegyetem Királya ennyire készséges, hogy elérhetővé teszi magát számomra egyszerű ember létemre! Ő tényleg nagy dolgokat akar velem megosztani, éppen velem! Egy másik alkalommal, miután meghallgattam 2Királyok 17:7–41. igeszakaszát, amely annak okáról számol be, hogy miért került Izrael fogságba, mélyen elszomorodtam. Segített ugyanis tisztán látnom, mennyire nem különbözöm magam sem a vándorló zsidó néptől, pedig Isten mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy kifejezze irántam való szeretetét, törődését, gondoskodását, s én mégis kivontam magam kegyelmes bánásmódja alól! Ez arra indított, hogy bocsánatát kérjem, és újra átadjam magam ugyanannak a szerető Atyának, aki több ezer évvel ezelőtt is munkálkodott az emberek életében. Az ilyetén rendszeres találkozásaim Isten szent Igéjével vezettek el végre arra, hogy valóban tudjam, Ő szeret, életemet teljesen a kezében tartja, és még velem is áldásos tervei vannak. Az Úr mindannyiunkat tekintve ugyanerre vágyik, hogy hitet ébresszen bennünk, maradéktalan bizalmat benne. Ám ez az ámulatba ejtő fejlődés csak akkor következhet be, ha befogadjuk az Igét. „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” – nyilatkoztatta ki a Mester (Jn 6:63). Amikor életben maradásunk végett eszünk (ellentétben azzal a közöttünk megfigyelhető általános mai „betegséggel”, melyben emberek evés céljából élnek), hozzájutunk a munkánk elvégzéséhez szükséges fizikai energiához. Hasonlóképpen amikor Isten Igéjével táplálkozunk, hitet nyerünk, azt a lelki „energiát”, amely

270

A LÉLEK HATALMA

nélkülözhetetlen a bűn világával szembeni küzdelmünkben. Ezért tanítja a Szentírás, hogy a keresztények hitből éljenek, és ne a látottakra alapozzanak. A lényeget hordozó szó itt az éljenek. A keresztények nem csupán vegetálnak a hitből, hanem valósággal élnek – életben vannak – a hit által. Herry Mhando rendkívüli zimbabwéi evangelizátor. Valóban hit által él, s legfőképp nem a szemével „lát”. Hitvallása szerint hogy embereket Jézushoz tudjunk vezetni, nagyban a „térdelógián” múlik. A „kérés” a kezdeményezés szakasza, a „keresés” az elhatározásé, a „zörgetés” pedig a cselekvésé (Mt 7:7). Gyakran kötött szerződést afrikai futballstadionokkal összejövetelei helyszínéül választva azokat, mindezt azonban pénz híján tette. Aztán hogy adományokat gyűjtsön evangelizációs sorozatára, meglátogatta a város jómódú üzletembereit – köztük néhány volt adventistát is! Mégis igen mély benyomást kelt bennük abbéli meggyőződése, hogy ő a Mindenható küldetésében jár, így hite már „átragad” rájuk is! Egy volt tanítványom néhány órás közös adománygyűjtés után leszögezte: „Ő aztán a hit alázatos embere.” „Miután felállítottam egy célt magam elé – mondta egyszer –, hiszek benne, hogy keményen kell dolgoznom a megvalósulásáért. Mindaddig, amíg a végén nem az enyém a dicsőség, az Úr megáldja erőfeszítéseimet, én pedig elérem a célomat.”6 Ő valóban el is éri őket. Összejövetelei gyakran néhány ezer emberrel kezdődnek, és a stadion nagy része még üresen áll. Ám minden este több embert vonz az élőszó, így a kezdő alkalom „csupán” 2000-es látogatottsága a záró estre már 20.000-re emelkedik. Életrajzírója ezt a következőkkel indokolja: „Mhando Bibliából nyert (és az összejöveteleken hirdetett) kincseinek nagy részét ritkán idézett igehelyek képezik.”7 Evangelizációs sikere ritkaságszámba megy manapság. Például amikor még nappali tagozatosként doktori képzésen vett részt az Andrews Egyetem szemináriumán, elkötelezte magát, és tizenhét evangelizációs sorozatot tartott meg azalatt az öt év alatt, amíg ott tanult. És az eredmény? Több mint 25.000 keresztség Jézusnak!

16. A LÉLEK HANGJA

271

Ám Mhando életének titka van, ami rendkívül egyértelműen kihangsúlyozza sikere okát. A titok abban rejlik, amivel hajnali 3 és reggel 7 óra között tölti az idejét: tanulmányozza Isten Igéjét. Önnek talán nem kell reggel négyórás alkalmakkal kezdenie, de szüksége lehet „elindulásra”. Az Istennek szentelt idő így az „erőreggelije” lesz, amelyet lelke igényel a nap hátralévő részében. Keresse Őt már korán reggel, mielőtt beletemetkezne a munkába, az edzésbe vagy más fontos dologba, és a Mindenható várni fogja önt. Csak az Ő szava képes bármi olyat véghezvinni bennünk, amelyhez a külvilág már nem fér hozzá. Ez a Szentlélek munkája.

Lélekben való járás Az Örökkévaló eredeti terve szerint mindennap személyesen, szemtől szemben akart találkozni és időt tölteni velünk. Ezt tette Ádámmal és Évával is „hűvös alkonyatkor” (1Móz 3:8). Ám amikor az első emberpár úgy döntött, hogy Isten szava helyett inkább Sátánban bízik meg, természetes hajlamuk az istenkeresésre az ellenkezőjére változott: immár kerülték Őt. Meztelennek találták magukat, amilyenek mi is vagyunk mindannyian, amíg az Úr be nem fed minket. Levetették magukról igazságpalástjukat, és szennyes ruhára cserélték (Ésa 64:5). Az ember többé nem lehetett az Úr jelenlétében úgy, hogy azt túl is élte volna (2Móz 33:20). A bűn épp a teremtettségünk révén kapott legértékesebb kiváltságunktól fosztott meg minket: attól, hogy együtt lehessünk Teremtőnkkel. E szabály alól csak néhány ember képezett kivételt, mint például a próféták, akik teljesen átadták életüket az Atyának. Ám dicsőségét még előttük is el kellett az Úrnak fednie, nehogy azonnal megsemmisüljenek. Természetes reakciójuk nekik is így hangzott: „Jaj nékem!” (Ésa 6:1–5) Hogyan is állhatna meg egy bűnös ember a tökéletes Szentség előtt! Mivel ily módon a Mindenható megfosztatott az emberi lényekkel való szemtől szembeni találkozás lehetőségétől, az

272

A LÉLEK HATALMA

Úr a Lelke révén közeledik felénk, aki láthatatlanul suttog a fülünkbe: „Ez az út, ezen járjatok.” (Ésa 30:21) Ám az ördög még ezt is meg tudja hamisítani, aki szintén elszántan sugdos nekünk. Tehát Isten tette nagyon egyszerű: azokhoz szólt, akik egy életre elkötelezték magukat, hogy odafigyelnek hangjára – azaz a prófétáihoz, és rajtuk keresztül megosztotta velünk szeretetéről, útmutatásáról és figyelmeztetéseiről szóló üzeneteit. Az ezen üzenetekről készült feljegyzéseket hívjuk összességében Bibliának. Ha tehát Lélekben akar járni, akkor előbb az Ige emberévé kell válnia, hiszen pontosan ez a módja, hogy odafigyeljen a szent Istenre. Ha tudni szeretné, milyen érzés az Ő jelenlétében lenni, ne csukja le a szemét, ne tegye keresztbe a lábát, és ne hümmögjön. Nyissa inkább ki a szemét, és olvassa Igéjét, elmélkedjen rajta és foglalkozzon vele! Ennek lapjain keresztül beszél önhöz. Minél nagyobb részét magáévá teszi Isten Igéjének, az Úrnak annál több lehetősége nyílik megszólítania önt akkor is, amikor távol van szavától: miközben vezet, dolgozik vagy egyébként éli az életét. Közvetlen összefüggés áll fönn a Mindenható írott szavának magunkévá tétele és abbéli képességünk között, hogy meghalljuk a Lelket, amint az Igét az életünkre alkalmazva tanácsol bennünket. George Müller legendás imaéletet élt. Minden ínséget az Úr elé vitt imádságban, és bízott abban, hogy az Atya gondoskodik gyermekei minden szükségletéről. Amikor az angliai Bristolban elkezdte az árva gyermekek gondját viselni, az ima révén tartotta életben őket. Amikor e szolgálat már 2000 gyermek gondviselésére bővült ki – ideértve még a pár száz fős személyzetet és néhány nagyobb épületet, amelyek még ma is állnak –, azt is imával tartotta fenn. Nem állt mögötte jótékonysági alapítvány, senkitől nem kért pénzt, és semmilyen gyülekezeti vagy missziós bizottság nem fedezte a magas napi kiadásokat. Ám hitt egy hatalmas és szerető Istenben, aki minden szükséget betölt „az Ő dicsősége gazdagságáért” (Ef 3:16).

16. A LÉLEK HANGJA

273

Müller nagyon is valóságosan együtt járt Istennel. Ám valamit mindjárt a működése elején megtanult, ami mindezt távlatokba helyezte. Olvassuk el, mint mond ő maga! „A szolgálat megkezdése előtt legalább tíz éven át szokásom szerint rendszeresen imádkoztam reggel felöltözés után. Akkor láttam: a legfontosabb dolgom abból állt, hogy átadjam magam Isten Igéje olvasásának és az azon való elmélkedésnek, hogy ezáltal megvigasztalhassa, bátoríthassa, figyelmeztethesse, megdorgálhassa és taníthassa szívemet. Ennek révén az elmélkedés közben szívem kézzelfogható, bensőséges kapcsolatba került Istennel. […] Gyakran meglepődtem azon a tényen, hogy keresztény életem korábbi szakaszában hogyhogy nem találtam fontosnak az Szentíráson való elmélkedést. Amint a külső ember képtelen akármilyen hosszú munkára, hacsak nem eszik, a belső emberünkről is elmondható ugyanez. Hogy mi a belső ember eledele? Nem az ima, hanem Isten Igéje – ám nem az egyszerű Biblia-olvasás. […] Nem, hanem át is kell gondolnunk, amit olvastunk, elmélkednünk rajta és megnézni a szívünk állapotának vonatkozásában is. […] Igéje által Atyánk szól hozzánk. […] Minél gyengébbek vagyunk, annál több elmélkedésre van szükségünk, hogy megerősítsük belső emberünket.”8 Az a férfi tehát, akit világszerte az ima- és a hitéletéről ismernek, tulajdonképpen az Ige embere volt. Ebben állt sikerességének oka is. Megtanult Lélekben járni úgy, hogy előbb Isten szavát tette magáévá. Ezt Ön is elérheti. És én is. HIVATKOZÁSOK: 1. Forrás: http://lucernarium.wordpress.com/2008/08/11/ 2011. február 2. 2. A történet részleteihez a következő oldal biztosított hozzáférést: http://goodnewschristianministry.org, 2006. február 18.

274

A LÉLEK HATALMA

3. Ellen G. White: Jézus élete, 368. 4. Review and Herald, 1900. június 26., 5. bekezdés. 5. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 597. 6. Nkosiyabo Zvandasara: Herry Mhando: The Man and His Methods of Evangelism and Church Growth, Leslie Books, Berrien Springs, MI, 2001, 33. 7. I. m., 21. 8. The Autobiography of George Müller, Whitaker House, Springdale, PA, 1984, 139–140.

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Ha elgondolkodik Daylan Sandersnek az ázsiai cunamikor átélt tapasztalatain, úgy látja, az ön Istennel való kapcsolata is hasonló olyan mértékben, hogy felismeri az Ő hangját? 2. Mi köze van annak a törvény megtartásához, hogy ismerjük Jézust? 3. Mit gondol arról, hogy Isten törvényét a Szentlélek írta? Mi is találhatunk benne utalást arra vonatkozóan, miként éljük az életünket? 4. Lucifer problémája a mennyben abból állt, hogy Isten hatalmát kívánta a jelleme nélkül. Lehetséges, hogy bármikor velünk szintén ez a gond? 5. Idézzen fel, illetve osszon meg másokkal is néhány olyan alkalmat az életéből, amikor Isten Igéjének olvasása valóságosabbá vált az ön számára, mint az érzékszervei útján történő tapasztalás! 6. Ha a Biblia olvasása és magunkévá tétele arra való, hogy a Mindenhatóba vetett hitünket ébresztgesse és erősítse, akkor miért fordítunk olyan kevés időt a Szentírásra? 7. Olvassuk el újra 2Timótheus 3:16–17. verseit! Gondolkodjon el azon, hogy vajon mit jelent a „felkészített” szó az ön életére nézve.

16. A LÉLEK HANGJA

275

8. Ön szerint mi történne az életünkben, ha annyi időt töltenénk reggelente Istennel, mint amennyit Herry Mhando? 9. Mit gondol, lehetséges ma nekünk is hit szerint élni, amiképpen azt George Müller tette? 10. Mit tervez tenni annak érdekében, hogy napi szinten több időt szentelhessen Isten Igéje olvasására, illetve tanulmányozására?

TIZENHETEDIK FEJEZET

A LÉLEK HATALMÁNAK MEGNYILVÁNULÁSA AZ EGYHÁZBAN Az önfeláldozás mértéke szerinti áldások Amikor Jézus megkísérelte betölteni Lelkével a gazdag, magas rangú ifjú szívét, felszólította, hogy „adja el mindenét, amije van, és ossza el a szegényeknek” (Lk 18:22). Az újszövetségi egyház ezt az elvet gyakorlatba ültette: „Mindenüket átadták az Úrnak, és innentől kezdve a menny gondoskodott róluk.” (Csel 4:32–35) Pál a korinthusi hívőktől adományokat gyűjtött, hogy így támogassa az éhség sújtotta Júdea gyülekezeteit. Mint mondta nekik: „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor 9:6) Majd hozzátette: „Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül ád, és megsokasítja a ti vetéseteket, és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok – ígéri – a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek.” (2Kor 9:10–11) Érti a finom célzást? Az igazi hálaadás legfőképp nem abból ered, amink van, hanem sokkal inkább abból, amit adhatunk. Abból, ami a padlásán, a garázsában vagy otthon a szalonjában van, mennyi mindent visz majd magával a mennybe? Mindabból a pénzből, amit a különböző gyűjteményeinkre költünk, mennyit lehetne mások mérhetetlen áldására felhasználni? A Lélekben szegények fogják örökölni a mennyek orszá-

278

A LÉLEK HATALMA

gát (Mt 5:3), vagyis akik felismerik, hogy az életükben még többre van szükségük a Lélekből, és nem azok, akik úgy érzik, több dologra van még szükségük az életben. Ellen White írta Edson fiának és menyének a teljes önátadásról: „Mielőtt részesítene bennünket a Szentlélek keresztségében, mennyei Atyánk megpróbál, hogy lássa, tudunk-e úgy élni, hogy ne hozzunk szégyent rá.”1 Mennyivel nagyobb mértékben látnánk az egyházban is a Lelket, ha elengednénk azokat a dolgokat, amelyek még a világhoz láncolnak! „Az egyház alszik, és nem végzi el azt a munkát, amelyet pedig bevégezhetne, ha mindent feladna Krisztusért. Az önfeláldozás igaz lelkülete igazolná az evangélium valós voltát és erejét, amelyet így már a világ nem érthetne félre és nem cáfolhatna, és bőséges áldás áradna az egyházra.”2 Észak-Amerikában számos gyülekezet alig él. Emlékeztetnek a száraz, halott csontokkal teleszórt völgyre, amelyről Ezékiel könyve 37. fejezetében olvashatunk. Jó és illedelmes hívők tartoznak oda, a Szentlélek azonban nincs jelen közöttük. Csekély forrásból tartják fenn magukat, kevés a talentumokkal rendelkező és a fiatal, és már évek óta nem nyertek meg egy lelket sem Jézusnak. Napjaik panaszkodással és közös sajnálkozással telik. Egyáltalán nem gyakorolnak semmilyen tartós befolyást a környezetükben élők közösségére. Ám ha igazán akarnák, ez a helyzet gyökeresen megváltozhatna. Az Úr szolgája felállítja gyülekezeteink állapotának diagnózisát, ugyanakkor a gyógyírról szóló recepttel is ellát: „A Lélek ígéretét nem értékeljük kellőképpen. Ez az ígéret nem teljesedik úgy, ahogy arra lehetőség volna. A Szentlélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem nyerhetünk meg Krisztusnak. De a Lélek ajándékaival megáldott és a Megváltóval közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is hatni képes az emberek

17. A LÉLEK HATALMÁNAK MEGNYILVÁNULÁSA AZ EGYHÁZBAN

279

szívére. Az Úr eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére.”3 És ismét: „A tanítványok nem maguknak kérték az áldást. Felelősség terhe nehezedett rájuk. […] Igényelték a Jézus által ígért erő adományát. A Szentlélek kitöltése akkor következett be, és egyetlen nap alatt ezrek tértek meg. Ma is így lehetne. A keresztények tegyenek félre minden széthúzást, és adják át magukat Istennek, hogy megmenthessék az elveszettet. Kérjék hittel a megígért áldást, s az meg is érkezik.”4 A diagnózis: széthúzás és Lélek iránti közömbösség, valamint a tény, mely szerint engedjük, hogy egyéb dolgok kiszorítsák a szívünkből Istent. A recepten pedig a következő áll: élő kapcsolat Krisztussal és a vágy a Szentlélekért való könyörgésre, hogy ezáltal áldássá lehessünk mások számára. Jézus megígérte: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Jn 14:12) Nagyobb cselekedeteket? Soha nem felejtem el, amikor évekkel ezelőtt elcsüggedtem valamiért, csak úgy kinyitottam a Bibliámat Királyok második könyvénél időtöltés gyanánt. Nemsokára belemerültem Elizeus élettörténetébe, aki olyannyira egyértelmű bizonyítékát adta az Úrtól kért kétszeres áldás jelenlétének az életében. Nem csupán azt igényelte, amihez joga lett volna, hanem „kettős mértékben” kért a Lélekből (2Kir 2:9). Az ókorban minden fiú egy részt kapott az örökségből, és csak az elsőszülöttnek járt dupla rész. Elizeus hitte, hogy Atyja gazdag és nagylelkű, így eszerint fogalmazta meg kívánságát. Az életét pedig ennek megfelelően élte. Sőt, még halála után is áldást hozott másokra. Hogyan? – kérdezi. Miután Elizeus meghalt, egy barlangba temették a kor szokása szerint. Évekkel később egy másik férfit készültek elhantolni a közelében, amikor egyszer csak portyázó moábita csapatok törtek a gyászolókra. Nem volt idő a gondolkodásra, így gyorsan belökték a testet abba a barlangba a próféta csontjai mellé, és a Biblia így

280

A LÉLEK HATALMA

írja: „Amint [a férfi] odajutott és hozzáért az Elizeus tetemeihez, megelevenedett és lábára állott.” (2Kir 13:20–21) A Lélekkel való betöltekezés olyan áldás, amely folyamatosan mások szolgálatára indít.

Mindez megismétlődik Az újszövetségi egyháznak a világban végzett hatalmas munkájáról – a tényről, hogy egyetlen napon ezrek tértek meg, elmaradt tagok tértek vissza az egyházba, és pogányok csatlakoztak Isten népéhez a drágagyöngy keresésében – Ellen White egyszerűen a következőket mondja: „Mindez megismétlődik, mégpedig nagyobb erővel. A Szentlélek pünkösd napi kiáradása volt a korai eső, de a késői eső bővebben záporozik majd. Arra vár a Lélek, hogy kérjük és elfogadjuk. Hatalmával újra kinyilatkoztatja Krisztust a maga teljességében.”5 De talán csak nem könyörög immár évszázadok óta Jézus sok-sok hűséges követője azért, hogy Isten Lelke hatalmasan áradjon ki az Úr egyházára, amint az pünkösdkor is megtörtént? Kétségkívül több ezren kérték már. Egyikük lelkipásztor és Biblia-munkás is volt egyben, aki folyamatosan vezetett lelkeket Jézushoz. S. M. I. Henrynek hívták, aki gyakran váltott levelet Ellen White-tal. Egyik üzenetében kifejezte mély aggodalmát, miszerint már jó ideje imádkoztak és könyörögtek azért, hogy Isten Lelke kiáradjon rájuk, de úgy tűnt, mégsem történt meg. Vajon meddig kell még várni a késői esőre? White testvérnő bölcsen és bátorítólag válaszolt: „Egy sem vész el azokból az imákból, amelyek a Szentlélek eljövetelére vonatkozó ígéret beteljesüléséért szálltak a magasba. Minden egyes fohászt összegyűjtenek, készen arra, hogy hatásukra a menynyei befolyás és a megnövekedett világosság gyógyító folyama túlcsordulóan kiáradjon az egész világra.”6

Isten be fogja fejezni a művét Gondolkozott már azon a sok millió és sok milliárd emberen az évszázadokon át, akikhez soha nem jutott el misszionárius


281

irodalom, illetve egy misszionárius reményteli szavai? Kétezer évvel ezelőtt a Lélek világosan Pál tudtára adta, hogy Isten „nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül” (Csel 14:17). Nézzük például a Davis-indiánok jól ismert történetét. Egyremásra érkeztek a beszámolók a Brit Guiana Misszióirodába 1910-ben, melyek szerint egy törzs, amely a Venezuela határán lévő Roraima-hegyekben telepedett le, megtartja a szombatnapot. A következő évben O. E. Davis, a misszió elnöke egy hetekig tartó, veszélyes útra indult kenun, illetve gyalog, hogy megtalálja ezt a törzset. Mielőtt odaért volna, már nagyon legyengült, és malária okozta láz gyötörte, ezért úgy döntött, megáll egy bányásztáborban, hogy visszanyerje erejét. Egy nap, miközben kint ült a szabad levegőn és Bibliáját olvasgatta, egy indiáncsoport észrevette és futni kezdett felé. – „Sok-sok éve várjuk már, hogy eljöjj! – mondták izgatottan. – Egy angyal kijelentette Auka [vagy Owkwa] főnöknek, hogy egy fehér ember érkezik fekete könyvvel, és több mindenre megtanít minket, szóval ülj le, és taníts most!” Davis megpróbálta későbbre halasztani a dolgot, de ők nem engedtek. Amikor kinyitotta a Bibliáját, kiderült, hogy már tudnak a szombatról, az egészséges életmódról, sőt, még a szentélyszolgálatról is! Visszatért Georgetownba, hogy kigyógyuljon a maláriából, de megígérte, hogy ismét eljön közéjük. Be is tartotta szavát néhány hónappal később. Ezúttal minden olyan dolgot megtanított nekik, amit még nem tudtak, és aztán meghalt. Davis testvért, aki egyébként gyülekezeti vén is volt, már várták, mert amikor Auka, a Roraima-hegyi törzsek mindegyikének legfőbb vezetője erre a tisztségre szert tett, napokig imádkozott a Nagy Szellemhez, hogy segítsen neki népe jó főnökévé válni. Nem sokkal könyörgése után, miközben népéhez beszélt, megkapta első látomását. Megszűnt a légzése, szeme üvegessé vált, és amikor megpróbálták lefektetni, látták, hogy mozdíthatatlan, mint egy szikla. Amikor magához tért a látomásból,

282

A LÉLEK HATALMA

elmondta nekik, hogy „egy ragyogó fényhez hasonlító Valaki jött és beszélt velem, és közölte, mit kell tennünk”. Auka számos látomásban részesült, és végigjárt minden környékbeli törzset, tanítva őket mindarra, amit a mennyei küldött osztott meg vele. Megismerték a szombatot, a tiszta, illetve tisztátalan húsokat, hogyan imádkozzanak, kicsoda Sátán, Krisztus eljövetelét és még sok más bibliai tanítást. Az angyalok még olyan többszólamú egyházi énekeket is tanítottak neki, mint például a „Shall We Gather at the River” (Összegyűlünk majd a folyónál) vagy a „There’s Not a Friend Like the Lowly Jesus” (Nincs még egy olyan barát, mint az alázatos Jézus), hogy aztán továbbadja népe számára. Utasítást kapott, hogy ne alapozza erőszakra uralkodását, és ne öljön, s mindezzel Auka számára teljesen új élet kezdődött el. Olyan gyakoriak voltak a menny kapcsolatfelvételei, hogy egy különleges ágyat készítettek Auka számára, így mindig, amikor nem tudta, mitévő legyen, lefeküdt az ágyra, és kérte a Nagy Szellemet, rendelkezzen vele. Mielőtt Davis meghalt volna, így bátorította a törzseket: „Az Úr küldeni fog nektek egy másik Isten emberét.” 1927-ben Alfred és Betty Cott teljes idős misszionáriusok lettek a Davis-indiánok körében, ahogy ők magukat nevezték. Kiderült számukra, hogy valamennyi környékbeli törzs megtartja az összes adventista bibliai tanítást. Ma több mint 3.000 adventista Davis-indián 12 gyülekezetben és 20 szórványban vesz részt szombatonként az istentiszteleteken – mindez annak eredményeképpen, hogy egyetlen pogány vezető segítséget kért a Nagy Szellemtől.7 De mi a helyzet a középkorral és azokkal az amerikai őslakosokkal, akik azelőtt éltek ott, hogy az európaiak felfedezték volna a teljesen új világot, ami csak „rájuk várt”? Mi történhet a kicsiny csendes-óceáni szigeteken, amelyek évszázadok óta semmilyen kapcsolatban nem állnak a körülöttük lévő világgal? Sok olyan irodalmi mű létezik, amelyet mindenképp érdemes egy keresztény embernek elolvasnia. Talán ezek közé tartozik az újklasszikus Eternity in Their Hearts (Örökkévalóság


283

a szívükben) című könyv. Don Richardson tudós, aki keresztény misszionáriusként munkálkodik a délkelet-ázsiai Sawi nép körében, egymás után idézi fel a történeteket arról, hogy a különböző népcsoportok miként ismerték meg Istent. Érdekes módon egyes népeknél ez már évszázadokkal azelőtt megtörtént, hogy először láttak volna Bibliát, vagy találkoztak volna misszionáriussal. 1763-ban a mai Mianmar területén körülbelül 800.000 karen férfi, nő és gyermek már teljességgel készen állt az első „bibliás” fehér emberrel való találkozásra és arra, hogy minden keresztény tanítást elfogadjon. Hogy miért? Olyan hitrendszerrel rendelkeztek, amely úgy tűnt, a judaizmusnál és a kereszténységnél is régebbi keletű. A Y’wa (nagyon hasonlít az ószövetségi Jahveh, Úr szóra) nevű legfőbb istenségbe vetett hitük azonban saját elgondolásuk szerint is hiányosnak bizonyult. A karenek azonban azt remélték, hogy vallásukat majd kiegészítik, s ekkor érkeztek meg a „fehér idegenek”, hogy megosszák velük az evangéliumot. „Y’wa fiai, a fehér idegenek megkapták Y’wa szavát, […] az ősi Y’wa szavát” – mondja egyik ősi, vallási énekük szövege.8 Évszázadokon keresztül rendelkeztek a Bukhos elnevezésű, tanárokból álló csoporttal, akik nem az általánosan elfogadott ördögi lelkek, hanem Y’wa, az igaz Isten nevében beszéltek. Ők tanították meg számos olyan éneken keresztül a bibliai fogalmakat a kareneknek, amelyek egy Teremtőre, egy Sátánra, egy kertben megkísértett első párra, a tiltott gyümölcsre, a nyugalomnapra, valamint arra a tényre hívták fel a figyelmet, hogy mivel Tha-nai (Ádám) és Ee-u (Éva) nem bízott Y’wában a tiltott gyümölccsel kapcsolatban, majd vétkeztek, az emberi faj immár gyengébb jellemmel bír, és képtelen természetes módon magától engedelmeskedni Y’wának! De a kareneknek még várniuk kellett. 1763-as találkozásuk a brit katonaság tagjaival csalódást jelentett számukra – hisz náluk nem volt Biblia. Végül 1817-ben Adoniram Judson miszszionárius partra szállt Rangoonban. Amikor beszélt az Írásról Thah-byunak, egy durvalelkű karen férfinak (aki akkorra már

284

A LÉLEK HATALMA

harminc ember haláláért volt felelős), a férfi felismerte abban „az elveszett könyvet”. Miután elfogadta az evangéliumot és megkeresztelkedett, igyekezett eljutni az összes lehetséges karen faluba, hogy elvigye az embereknek az örömhírt. Azok pedig elfogadva a bizonyságtételt, válaszul sok más néppel megosztották hitüket a Thaiföldet, Indiát és Kínát határoló hegyekben élőkkel. Ámulatba ejtő történet. A karen, lahu, wa, lisu, kachin, shan, mizo és más népek körében több százezer ember fogadta nyitott szívvel az Örömhírt és a kereszténység tanításait csupán néhány évtized leforgása alatt, mert a karenek, csakúgy, mint az a többi nép, akik már rendelkeztek némi alapismeretekkel a menny Istenéről, a bűnről, az igazságról és a Szabadítóról, s egészen egyszerűen várták a többi igazságot.9 Az igazság az, hogy az Úr éppúgy saját érdekünkben bíz meg bennünket a nagy misszióparanccsal, mint az elveszettekért munkálkodással. Tökéletesen hatalmában állna egyedül is befejezni művét, ám azáltal, hogy ebben a törekvésében munkatársává tesz, segít egyre inkább hozzá hasonlókká válnunk. Ma sok adventista véli úgy, hogy a muszlim világ jelenti a legnagyobb kihívást az evangélium hirdetése szempontjából. Közel-Kelet és Közép-Ázsia legtöbb országában a sharia törvény – iszlám életgyakorlat – képezi az ország törvényét, érvénytelenítvén akár nemzetük alkotmányát is. A muszlim egyéni lét éppúgy nemzeti, mint vallási hovatartozás kérdése. Amennyiben valaki elhagyja az iszlámot egy másik vallás kedvéért, rendkívüli gyalázatnak számít, ami akár halálos ítéletet is vonhat maga után. Ám az a tény a legtöbb embernek elkerüli a figyelmét, hogy a föld muszlimjainak jóval több, mint a fele immár a nyugati világban él. Azokban az országokban érvényes vallásszabadság pedig sokkal könnyebben hozzáférhetővé teszi számukra Isten művét.

Az Úr megmutatja erejét Ám még ha a körülmények teljességgel vészjóslóak is, semmi sem lehetetlen Isten számára. Arra vágyik, „hogy hatalmát


285

megmutassa azokhoz, akik őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak” (2Krón 16:9). Ehhez pedig semmi másra nincs szüksége, csak neki elkötelezett szívű emberre. Mint Golden Lapani. Egyesek talán emlékeznek, hogy a 2005-ben St. Louisban megrendezett Generálkonferencia ülésén bemutatták őt. Történetét érdemes másokkal is megosztani. Lapani muszlimként nőtt föl Malawiban, egy muzulmán országban. Ám miután olyannyira lebetegedett, hogy hazaküldték meghalni, három álmot is látott: Jézus megjelent neki és azt mondta, hogy térjen át a kereszténységre, és a felgyógyulásáról is biztosította. Lapani elkezdte olvasni a Bibliát, elfogadta Krisztust Megmentőjének és Urának, és teljesen meggyógyult. Azon nyomban otthagyta biológiatanári állását, vásárolt egy gazdálkodásra megfelelő földet, és majd’ minden idejét a Jézusért végzett szolgálatra szentelte. E döntése miatt megkövezték, megégették és meg is mérgezték. 1982 óta ellenségei és korábbi barátai legalább huszonöt alkalommal törtek az életére. Ő azonban rendíthetetlenül dolgozott tovább, míg végül elérte, hogy immár családja minden tagja adventista legyen. Minden városban, ahol megpróbálták megölni, ma egy adventista gyülekezet áll. Egyszer éppen ott, ahol bibliai összejöveteleket akart tartani, megölték a falu vezetőjét, a test azonban eltűnt. Némelyek a faluból Lapanit gyanúsították a gyilkossággal. Ő erre más hívőkkel együtt 21 napig böjtölt és imádkozott azért, hogy az Úr fedje föl az igazságot és dicsőítse meg nevét. A 21. napon a főnök teste feljött a folyó fenekéről, és ott lebegett a víz színén, pedig igen nagy sziklákhoz volt hozzáerősítve, amiket azért kötött hozzá a merénylő, hogy lesüllyessze! „A te Istened csodatévő Isten!” – ekkorra már ezt mondogatták a lakosok. Ma egy 80 fős gyülekezet áll abban a faluban. Lapani mindenütt ugyanazt a módszert alkalmazza. Először engedélyt kér a falu vezetőjétől vagy vénjeitől, hogy meglátogathassa a közösséget; élelmet, gyógyszert, gyerekruhát visz nekik, és közben imádkozik értük (látja is sok imájára a választ).

286

A LÉLEK HATALMA

Majd elkezd Biblia-órákat adni, és némi idő elteltével engedélyt kér evangelizációs összejövetelek szervezésére. Miután olyan sok jóakarója lett a faluban, már szinte soha nem utasítják el, és amikor már egy csoport megkeresztelkedett, és az új gyülekezet magját képezi, maga helyett otthagy a faluban öt Bibliamunkást, akik hat hónapon keresztül még tanítják és minden szükséges dologgal ellátják a helyi hívőket, mielőtt továbbmennének egy másik városba. Amit pedig tényleg rendkívülinek tartok Lapanival kapcsolatban, az az, hogy az utóbbi huszonöt év általam is ismert adatai szerint több mint 18.000 lelket vezetett el a keresztségre, akiknek a fele muszlim eredettel bír.10 Az Örökkévalóval minden lehetséges. „A mi levelünk ti vagytok – írta Pál a korinthusiaknak –, amelyet ismer és olvas minden ember; […] Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira.” (2Kor 3:2–3) Isten emberei vagyunk a Szentlélekben, és az Úr rajtunk keresztül akarja megváltoztatni a világot.

A dicsőséges egyház Minden, amit a Szentírásban és a Prófétaság Lelkében olvastam, és az a rengeteg történet, amelyet megismertem vagy akár meg is tapasztaltam, összetett képet alkotott bennem arról, mit tehet és mit fog az Úr cselekedni maradék népéért. Kérem, engedjen meg most egy kis ábrándozást nekem, hiszen arról álmodom, mi minden válhat valóra. Nyugaton a gazdaság egyre gyengül, és mind kevéssé képes elérni a korábban ismert színvonalat. Most először olyanok is, akik eddig soha nem ismerték a szenvedést, elkezdenek azon gondolkodni, mibe helyezhetnék bizalmukat. A szórakoztatóipar és a technológia ugyanakkor olyan fejlődést mutat, hogy az álomvilág milliók számára egyetlen valósággá vált. Az ördögi lelkület, az önzés és az a meggyőződés, mely szerint a legerősebb marad életben, immár jobban megnyilvánul, azonban


287

Isten Lelke is, aki arról igyekszik meggyőzni az embereket szerte a világon, hogy az igaz Istennél keressék a válaszokat a valós élettel kapcsolatos kérdéseikre. Sok hetednapi adventista már olyan régóta elvegyült a világgal, hogy bár szeretnének változtatni dolgokon, úgy érzik, szokásaik csapdájában vergődnek, és képtelenek mély, rejtett gondolatokat felismerni az Úr Igéjében. Megkönnyebbülésre vágynak – de nem teljes átalakulásra. Lelki nyugalmat keresnek – viszont nem a szív megváltozását. Másrészről a világban egyre többen – egyesek valamilyen vallásos háttérrel, mások anélkül – őszintén nyitottak a Biblia Istene felé, s egy idő után eljutnak arra a pontra, hogy bármi legyen is az ára, készséggel megfizetik, csak hogy megismerhessék Őt. Az angyalok sokkal gyakrabban jelennek meg álmokban. Istenkereső emberek egyre-másra számolnak be sorsfordító pillanatukról. Ugyanakkor sok, korábban laodiceai állapotban lévő hívő szenteli oda egész életét az Atyának. Jóval kevesebb a megszentelt életű adventista, miközben mind’ többet áldoznak fel Krisztus ügyéért. Több időt töltenek a térdükön, többet az Ige tanulmányozásával, és igyekeznek még hatékonyabb segítséget nyújtani embertársaiknak és mások áldására élni. Olyan dolgokat is feláldoznak, amelyekről nem sokkal ezelőtt úgy érezték, soha nem fognak azoktól megválni. Ráeszmélnek, hogy Jézus öröme szívük egyedüli vágya, hogy hozzá hasonlóvá váljanak, másokért dolgozhassanak, amint Ő is munkálkodott értük. A politikai és a pénzügyi világviszonyok annyira megromlanak, hogy – ideszámítva még a természeti katasztrófák növekvő számát mindenütt a világban – végül komolyan vesznek vallásos közösségeket, amikor azok a vasárnap kötelező nyugalomnapként való elkülönítését indítványozzák. Más nemzetek is követik ezt a példát, köszönhetően a látszólagos azonnali sikernek, amelyet ez a lépés előidéz az Egyedült Államokban. Akkor az adventisták már tudni fogják, hogy kevés idő van hátra. Ám akkor többé nem azzal törődnek, hogy magányukban meghúzzák magukat, várva az Úr eljövetelét. Sokkal

288

A LÉLEK HATALMA

inkább viszik a szeretet és az Istenbe vetett hit sürgős végidei üzenetét a szomszédaiknak, barátaiknak és munkatársaiknak. Ezrek, adventista fiatalok, fiatal diplomások, családok, párok, középkorúak és idősek egyaránt hordozzák – Isten dicsőségével fénylő arccal és a Lélek erejével – a Jézus által oly egyértelművé tett gyönyörű igazságokat. Úgy tűnik, újabb ezrek fogják fel rövid idő alatt mindazt, amit korábban csak évek alatt értettek volna meg. Az Úr közbelépéséről szóló csodákról számolnak majd be, miközben a Megváltó jó hírét osztjuk meg a föld lakóival a Jelenések könyve 18. fejezetében megjelenő negyedik angyal erejével. A közösségre hulló késői eső végre megérkezik. Mindenki látja Krisztus jellemének gyönyörűen tiszta voltát, ó, mennyire világosan látja! Isten szeretete szinte minden szíven átragyog. Olyan egyértelmű a Lélek ereje, hogy az értelmes ember felismeri: „Jézussal voltunk.” (Csel 4:13) Ugyanekkor Sátán is mozgósítja erőit az utolsó nagy megtévesztésre. Jézusként jelenik meg Jeruzsálemben, Rómában, Shanghaiban, Kairóban, New York-ban, Sao Paoló-ban. Úgy tűnik majd, hogy halottakat támaszt és betegségeket gyógyít. Épp úgy fog kinézni, mint Krisztus a képeken olyan sok templomban. Világosan, bizonyossággal és kedvességgel a hangjában beszél. Beleavatkozik a világgazdaságba is. Azt tanítja, hogy új napja a vasárnap, a hozzá való hűség napja. Annyira hatalmas lesz rábeszélő és meggyőző ereje, hogy még sokan azok közül is, akik egész életükben adventistaként éltek, hinni fognak benne. Nagy vallási ébredés folyik csodákkal, nyelveken szólással és mindenki nagy boldogságával. Azonban reformáció nem megy végbe. Tehát a megújulás voltaképpen csak üres frázis. A kegyelemidő a végéhez közeledik. Mindazok, akik megtanultak Jézussal járni, bíznak benne, függetlenül az érzéseiktől. Sátáni erők mindent bevetve, időt nem kímélve azon dolgoznak, hogy elvegyék Krisztusban való bizonyosságunkat, ám nem járnak sikerrel. A szívben őrzött isteni Ige nagy vigaszta-


289

lás forrása lesz abban az időben. Mások balsejtelmek közepette veszik észre, hogy itt a vég, ám akkor már túl késő lesz a jellem valódi megváltozásához. Egymás után sújtják a világot szörnyű csapások, ám mindenütt a földön a menny népe nyugodt marad, továbbra is remél, és a Teremtő kezében hagyja sorsát. Miközben hatalmas természeti katasztrófák globális tragédiákhoz vezetnek, észrevesszük az Úr Jézust, amint szent angyalai kíséretében közeledik felénk. „Ímé – kiáltjuk –, Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket; […] örüljünk és örvendezzünk szabadításában!” (Ésa 25:9) Látjuk Jézust és az Ő félreismerhetetlenül kedves és nemes viselkedését. Úgy tűnik, mosolyog, mintha csak mi lennénk a világegyetemben. Leírhatatlan izgatottsággal és örömmel figyeljük, amint angyalok repülnek egyik helyről tovább a másikra, és keltik fel a halottakat az Életadó nevében. Felemelkedünk Jézushoz, miközben tekintetünket végig rajta tartjuk, és biztosak vagyunk benne, hogy soha semmi másra nem fogunk onnantól kezdve nézni. Látjuk, amint emberek halhatatlanságra támadnak fel, majd észrevesszük, hogy mi magunk is átváltoztunk egyetlen szempillantásban. Egyszerűen leírhatatlan a többmilliós tömeg öröme, akik részt vesznek a boldog utazáson. Minden áldozat, minden fájdalom és bánat oly meszszinek és idegennek tűnik már. „Ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4:17)

Kedves Olvasó! Vannak napok, amikor egyértelműen látom, hogy még nem adtam át mindent Jézusnak. Olykor inkább a saját akaratomat teljesíteném az övé helyett. Néha azon kapom magam, hogy jobban szeretem ajándékait, mint Őt magát. Ám Jézus ismeri szívem gyengeségét. Hallja imám, amikor azért emelem fel szavam, hogy erősebb vágyat teremtsen bennem iránta és dicsősége iránt, mint magam és kényelmem szempontjából. Jézus hall engem!

290

A LÉLEK HATALMA

„Szeretem az Urat – énekelte a zsoltáríró –, mert meghallgatja esedezéseim szavát.” (Zsolt 116:1) El akarok jutni arra a pontra az életemben, amikor már Jézus minden a mindenben számomra – amikor e világon semmi más nem számít már nekem, csak az Ő boldogsága. Szeretnék örömet szerezni Megváltómnak, mert Ő is a végsőkig szeretett és szeret engem. Mindez a Lélek munkája, csendesen, kitartóan, alázatosan és hatalmasan – megváltoztatva és megtisztítva minket. Engedje, hogy a Lélek irányítsa életének mind több területét. Vannak dolgok, amelyeket nem szabad halogatnia – hiszen már nagyon jól tudja, hogy a Szentlélek mit akar megváltoztatni az életében. Engedjük be Őt. Ne feledjük, hogy a jellemépítés időigényes művelet. Engedje be a szívébe most, és holnap már új énjét veszi észre. Engedje be most, hiszen soha nem lesz annyira boldog, mint mikor teljességgel átadta magát neki. Ma engedjük be Őt. Hiszen olyan hosszú ideje vár már. Kész arra, hogy megáldjon minket és az egyházát. Soha nem fogjuk megbánni. HIVATKOZÁSOK: 1. 22. levél: Id. és Mrs. J. E. White-nak, 1902. február 1., 9–10.; Lásd még: Ellen G. White: Manuscript Releases, II, 43. 2. Ellen G. White: Bizonyságtételek, IV, 483–484 . 3. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 225. (A dőlt betű szerzői kiemelés.) 4. Ellen G. White: Bizonyságtételek, VIII, 10. 5. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 77. 6. Ellen G. White: Manuscript 1532: Mrs. S. M. I. Henry részére, 1899. július 19. Szintén: Ellen G. White: Manuscript Releases, XXI, 155. 7. Részlet Adriel Chilson cikkéből: The ’Davis’ Indians, In: Adventist Review, 1991. január 10., 10.; Sahara de Almérida: A Dream and a Harvest; Bob Norton: Angels Prepare the Way for Gospel to Reach Indians in South America, In: http://4hispeople.org/chief_auka.htm, elérve: 2011. február 5.; Betty Bühler Cott: Jewels From Green Hell: Stories of the Davis Indians of British Guiana, Review and Herald, Washington, D.C.,


291

1969. (A misszionáriusnő meséli el benne életét a Davis-indiánok között – a lektor megjegyzése.) 8. Francis Mason: The Karen Apostle, Gould&Lincoln, Boston, 1861, 21., In: Don Richardson: Eternity in Their Hearts, Regal, Ventura, CA, 1984, 84. 9. Richardson, 73–108. 10. Hivatalos adventista találkozókon több embertől is hallottam már Lapani történetét, csakúgy, mint kötetlen beszélgetések alkalmával olyanoktól, akik személyesen ismerik. Egyetlen írásos forrást 2007 környékén találtam az interneten – a történetet nyilvánvalóan egy uniós vagy divíziós újság adta ki Dél-Amerikában. Nem tudom a kiadás évét, sem a hozzáférés dátumát, de a történetet Charlotte Ishkanian írta, és a címe: Um homem e seu Deus [Egy férfi és az Ő Istene].

Kérdések elmélkedésre, illetve csoportos tanulmányozásra 1. Fejtse ki saját szavaival a következő idézet jelentését: „Igazi hálaadás nem abból ered legfőképp, amink van, hanem sokkal inkább abból, amit adhatunk.” Miért van ez így? 2. Miként lehetséges az egyház részéről „nagyobb cselekedeteket” véghezvinni Jézus ígérete szerint? 3. Ha a Lélek vár a mi kérésünkre és befogadásunkra, akkor mi mire várunk? 4. Miért nem kell elcsüggednünk, ha nem látjuk, hogy Isten azonnal megválaszolná a Szentlélek kiárasztására vonatkozó imádságunkat? 5. Milyen közös vonást talál a Davis-indiánok, a karen, lahu, wa, lisu, kachin, shan, mizo és más népek között? 6. Mit tanulhat Golden Lapanitól arról, hogyan dolgozzon együtt másokkal annak érdekében, hogy megnyerje őket Krisztusnak, még a leginkább vészjósló körülmények között is?

292

A LÉLEK HATALMA

7. Olvassa el újra 2Korinthus 3:2–3. verseit! Fejtse ki, mit jelent önnek az a gondolat, hogy Isten rajtunk keresztül akarja megváltoztatni a világot. 8. Ha e mai világra néz, milyen bizonyítékait látja annak, hogy Jézus nagy valószínűséggel hamarosan visszajön? 9. Mi az a legfontosabb döntés, amit meghoz e könyv hatására?

AZ ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE A SZENTLÉLEK KIÁRADÁSA

Recommend Documents