Duna Charta és az Élılánc Magyarországért konferenciája: Vagyonleltár Budapest, 2008. szeptember 27. Az állami tulajdon sorsa (Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevıszék elnöke)
Tisztelt Hallgatóim! Megköszönve a lehetıséget, kérem, engedjék meg, hogy Rankét és Szekfőt követve mentségemre - megemlítsem: „nehéz olyan tárgyba fogni, amelyre nézve az emberek már pártokra szakadtak”. A tulajdonszerkezet átalakítása az utóbbi 20 év társadalmi-gazdasági történéseinek egyik legellentmondásosabb eleme, ezért a legkülönfélébbképpen megítélt és megélt. Így vállalnom kell: értékelésem1. A remények szerint az állam vagyonának magánkézbe adása • feltételt és alapot jelent a szociális piacgazdaság felépítésében és a korábbi jóléti rendszerek újraértelmezésében, s ezzel a rendszerváltozás alapját teremti meg; • szándékot arra, hogy az állam szerepe minél inkább az egyensúlyi, stabilizációs – szabályozási és szervezési – funkciókra lésére korlátozódjon, és ugyanakkor • feltételt arra, hogy az állam gazdasági szerepvállalása új dimenziókban jelenhessen meg; A köz- és magánszféra közti határok egyrészt a magánszféra javára eltolódjanak, másrészt a magántıke számára átjárhatóvá váljanak. A honi történések két szakaszra bonthatók: •
az elsı, tíz-tizenöt évig tartó periódus keretei között került sora vállalkozásokban mőködı állami vagyon döntı hányadának magánosítására került sor, – ennek értékelésére részletesebben késıbb vállalkozom;
• a második – errıl röviden itt beszélek – néhány éve tör utat és még messze nem zárult le: a magántıke bevonása a közszolgáltató rendszerekbe, ami az ellátás új, nálunk ismeretlen formáit teremti meg. A közszolgáltatásokat mőködtetı vagyon – a korábban érinthetetlennek hitt közös értékek, szolgáltatás-ellátás, ingatlan, koncesszió stb. – magánkézbe adásának vagy ennek potenciális lehetıségét hordozó, vegyes formában történı mőködtetésének végsı arányairól, az idıbeli lefolyásról – látva a társadalmi véleménykülönbségeket is – ma még nem lehetnek határozott elképzeléseink. A folyamat intenzitása a gazdaság emelkedı, stagnáló vagy visszaesı ciklusaitól és egyensúlyi helyzetétıl függ. Fellendüléskor kevés szó esik a beruházásokra, szolgáltatásokra is ki-
1
Az elıadás Báger Gusztáv professzor úrral, az ÁSZ FEMI fıigazgatójával közösen írt, szerkesztett tanulmány alapvetésére épül, az abban foglaltakat gondolja, viszi tovább. (Privatizáció Magyarországon, 2004, ÁSZ FEMI)
terjedı tulajdonszerkezet-alakításról, a vegyes, köz – és magánfinanszírozású projektekrıl – a nemzetközi szóhasználatban public-private-partnership-rıl –, s az állam visszahúzódásáról. Dekonjunktúra esetén pedig ennek az ellenkezıjét tapasztaljuk. Ekkor a gazdaságpolitika irányítói általános gyógyírt látnak a közösségi tulajdontól, közösségi szolgáltatásoktól való megszabadulásban, a magántıkének a közszolgáltatások mőködtetésébe való bevonásában. Ugyanez történik – rendszerint az utóbbi szakaszhoz kapcsolódóan – az államháztartási egyensúly megbomlásakor (eladósodás esetén): azonnal a legkülönbözıbb javaslatok születnek a költségvetési kiadások mérséklésére. A magántıke ezzel az állami szolgáltatások területén új piacokhoz, megrendelésekhez jut, illetve adócsökkentések, versenykövetelményenyhítések stb. érdekében fejthet ki – hatásos – nyomást. A továbbiakban részletesebben a tulajdonszerkezet változásának elsı, a termelı szférában végbemenı szakaszáról beszélek. Jellemzıje, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltással kapcsolódott össze, illetve lényegében azonos volt ez utóbbival. A magyarországi privatizáció ezen elsı periódusát két, eltérı szempont szerint rendezhetjük. Egyrészt úgy, hogy a befektetıi érdeklıdés irányultságát vesszük alapul. E szerint három szakasz vázolható fel. Az elsı a rendszerváltást közvetlenül követı évekhez kapcsolódik. Ekkor a befektetık maguk akarták a megszerzett cégeket irányítani, s tevékenységüket, piaci érdekeikre is gondolva, vállalkozáshálózatukba integrálni. Utóbbi a termelıkapacitás megszüntetését és más formában történı hasznosítását – esetenként a versenytárs vállalat bekebelezését, „eltüntetését” – is jelenthette. A második a nagy szolgáltató-rendszerek részleges értékesítésének idıszaka. Ekkor már részben tıkepiaci módszerekkel, a vállalatok irányításában közvetlenül szerepet nem vállaló pénzügyi befektetık közremőködésével haladt elıre a privatizáció. A harmadik a „tömeges” privatizáció lezárása mellett évente egy-két nagy tranzakciót vagy a már megkezdettek lezárását foglalja magában. A másik rendezési lehetıség abban kínálkozik, hogye folyamatokat nemzetközi összehasonlításban, mint a magántulajdonra épülı piacgazdaság alapjainak megteremtését vizsgálju. Ebben a megközelítésben a folyamat kétfelé bontható. Az elsı a magángazdaság alapjainak lerakásához illeszkedik. A kilencvenes évek közepéig tartó idıszakot egyfajta „vállalkozási láz” jellemezte. Kevés tapasztalattal, szervezettség nélkül ekkor indult meg az állami vállalatok magánkézbe adása, s ezzel párhuzamosan a már bizonyos induló tapasztalatot és minimális tıkét szerzett hazai magánvállalkozók „céggrundolása”. Az állam vállalkozói vagyonának lebontását ekkor nemcsak az üzleti alapú értékesítés jellemzi, hanem a hazai vállalkozói réteg megteremtését szolgáló politikai akarat hátszele, sikeres vagy kevésbé sikeres hitel- és kárpótlási-jegyes konstrukciókkal. A „zöldmezıs” beruházásokkal együtt, ezen új szereplık tevékenysége, együttmőködése ebben az idıszakban teremti meg a magántulajdonra épülı honi piacgazdaság kereteit, s idézi elı azokat a társadalomi változásokat, amelyek lényegében mai életünket is meghatározzák. A második, a kilencvenes évek közepétıl kezdıdı és ma is tartó idıszak már jobban hasonlítható a nyugati gazdaságban végbement folyamatokhoz, az állami vagyonelemek – vál-
2
lalkozási formában mőködı infrastruktúra – „klasszikus konstrukciójú”, zömében pénzügyi befektetıknek történı, tızsdei bevezetéses értékesítéséhez. Ekkor válik teljessé a gazdaság átalakulása. Ha az átalakulásról értékadatokra egyszerősítı mérleget kívánnánk vonni, mindenekelıtt a mérhetıség, a nyilvántartás kérdéseivel kerülnénk szembe: a vagyon húsz évvel ezelıtti – hangsúlyozom – piaci értékérıl nincsenek adatok, sıt, nem volt még piaci értékbecslés sem. A 2-ezer állami vállalkozás vagyonát ún. könyvszerinti értéken, 1989-es áron, 2-ezer milliárdos értéken tartották nyilván. Csak arról volt tehát – megbízhatatlan – adat, hogy az állami tulajdonú termelıszervezetekre évrıl-évre, a tervgazdálkodás logikája szerint mennyit fordítottak, illetve különbözı amortizációs kulcsok szerint a „könyvekben” számvitelileg mennyit „írtak le”! Egyáltalán nem volt ismeret a szolgáltatási célokat szolgáló ingatlanvagyonról, a forgalomképtelen vagyonelemekrıl, a vagyonértékő jogokról, a mezıgazdasági föld, erdıvagyon értéké. Ma – ugyan egy merıben más gazdaságfilozófiának megfelelıen – bıségesen vannak adatok, megbízhatóságuk azonban, bár javult, még közel sem kielégítı. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelı Zrt.-hez rendelt – mondjuk így – megmaradt társasági részesedések publikált üzleti értéke 2007. év végén 1.218,2 milliárd Ft (saját tıke érték alapon számolva), miközben az elmúlt közel két évtizedben 2.516 milliárd Ft költségvetési bevétel származott az értékesítésbıl, illetve, ezzel egyidejőleg ötszáznál több vállalat ment tönkre, s veszett el termelı vagyona a társadalom számára. Nyilvánvaló: az 1989-es és a 2007-es forintadat tartalmilag mást fed, már csak ezért sem vethetık ezek össze. Í arról sem lehet felelısen nyilatkozni, hogy történt-e „vagyonvesztés”, mint ahogy azt sem lehet bizonyítani, hogy a vagyonvesztés – nemzetgazdasági méretekben – a magánkézbe adás nélkül még nagyobb vagy esetleg kisebb lett volna. A „nem termelı” szféra, az államháztartás mőködési vagyonáról is mind több információnk van ma már. A változó gazdasági szerkezet, a vagyonkategóriák átjárhatóvá válása, a társasági formában ellátott közszolgáltatások – kht-k – megjelenése, a kategória-fogalmak és kategóriába sorolás évek közti ingatagsága következtében azonban alig-alig értelmezhetı, hogy mi számít az állam „üzleti” (termelı) vagyonának és mi az, ami a mőködéséhez, szolgáltatásaihoz kell. Ettıl függetlenül az ilyen adatok teljességét illetıen lényeges kétségeink lehetnek. Az MNV Zrt. nyilvántartásában – a jelenleg folyó felmérés eredményeként – nem üzleti részesedésként várhatóan több tízezer milliárd forint szerepel – hangsúlyozom – majd. Ez azonban nem a teljes ilyen vagyont mutatja, ugyanis párhuzamosan ma is további több száz kisebbnagyobb vagyont kezelı szervezet mőködik, s a vagyonelemek átadásának folyamata – bár ez kötelezettség volt – még nem fejezıdött be. pontos ot,ma sem tudom megmondani Az önkormányzati vagyonról ugyancsak évtizedes késéssel készültek elfogadható nyilvántartások. A nyilvántartott vagyonelemek körének változásával, a belterületi határok átrendezésével, a hitelfelvételek fedezetének biztosítása diktálta fals értékelésekkel ez az érték ma 12-ezer milliárd körül alakul. Néhány év alatt az önkormányzati vagyon értéke megnégyszerezıdött, miközben jelentıs részét értékesítették. Mindezekbıl három következtetést vonható le:
3
• úgy indult neki az ország az állami tulajdon lebontásának, hogy nem volt érdemi kép annak a tulajdonnak az értékérıl, ami értékesítésre várt vagy legalábbis másképpen hasznosul majd; • a menedzselés választott, mai megoldása, ami egyszerre túlközpontosított és túldecentralizált, olyan bonyolult, strukturált adatbázist követel, aminek kiépítése, kezelhetısége, karbantartása még sokkal kedvezıbb kiinduló alapok esetén is nehézségekbe ütközne; • a tulajdonszerkezet átalakítása kezdetén nem volt ismeret arról, hogy a vállalkozásokban mőködı vagyon hogyan aránylik a teljeshez. Nemcsak a közvélemény, hanem a szakértık többsége is tévedett abban, hogy az a nemzeti vagyon meghatározó hányadát képviseli. Jóval késıbb, az értékesítés tapasztalatai nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy a versenyszféra vállalataiban megtestesült vagyon a teljes nemzeti vagyonnak jóval kisebb, talán 20 %-ára tehetı. Utóbbiból következett az a hibás feltevés, hogy a versenyszektor magánosítása nemcsak a gazdaságot reorganizálja és állítja a tartós növekedés pályájára, hanem a privatizációs bevételek megoldják az államháztartás finanszírozási gondjait is. Nem így történt. A külföldi tıke és a cégek, leányvállatok itteni térnyerése felgyorsította azt a folyamatot, ami a duális gazdasági szerkezethez vezetett és – ezen persze a tudósok sokat vitatkoznak – „hozzásegített” jóléti-szociális szempontból a társadalom kettészakadásának, illetve még bonyolultabb többszörös átstrukturálódásának nyitott utat, együtt a település- és területi fejlıdés egyenetlenségeivel és sok tekintetben a sosemvolt társadalmi, szociális esélyegyenlıségtıl való további markáns eltávolodással. Tisztelt Hallgatóim! Lehet vitatkozni azon, hogy alaptörvényünk mennyire „csökevény”, vagy megfelelı. Mint említettem, tény, hogy ma úgy határozzuk meg gazdaságunkat, szociális piacgazdaság. Az állami vagyon sorsát vázolva ennek érték- és érdekrendszerébıl indulhatok ki, s hangsúlyozottan megpróbálom elkerülni egy „sosem volt, ideális állapothoz” hasonlítás csábítását. Termékenyebb ugyanis arra keresni választ, hogy volt-e olyan más lehetıség, amelyet ugyancsak megvalósíthattak volna, kisebb társadalmi költséggel, kevesebb társadalmi-gazdasági feszültséggel járt volna.Így a privatizációval kapcsolatban azt érdemes vizsgálni, hogy volt-e más reális és kedvezıbb alternatíva. A dolgok itt sem csak jók vagy rosszak, és az idıben elırehaladva lehetnek olyan történések is, amelyek a „sikeres” és „sikertelen” dimenzióit megváltoztathatják. A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy kollégáimmal együtt nagyjából milyen következtetésre jutottam. •
A politikai rendszerváltás, a mőködıképes piacgazdaság kiépítése a gazdasági alapok megváltoztatása nélkül elképzelhetetlen. A privatizáció a társadalmi-gazdasági átalakulás meghatározó, az állam tulajdonosi szerepének csökkentésével járó eszköze. Hatásai alapvetı változásokat hoznak az állam gazdasági szerepének az érvényesülésében. A magyarországi magánosítás alapvetı jogi feltételei rendelkezésre álltak, de csak azok, és csakhamar kitőnt: a folyamat sokkal összetettebb feladatok egyidejő, harmonizált megoldását kívánja, mint maga az értékesítés, a vagyonjuttatás vagy a tıkeemelés. A privatizáció során nem sikerült elérni, hogy a tulajdonosként visszavonuló állam párhuzamosan, azzal tartalmilag és idıben is harmonizálva más szerepeiben új minıséget érjen el, 4
erısödjön meg szabályozói, társadalomszervezıi és az új befogadását segítı, szemléletformáló szerepében. A privatizáció szabályrendszerét – különösen a kapcsolódó, a cégek mőködıképességét, piaci helyzetét befolyásoló szabályokat – késésekkel alkották meg. Egyszerre volt a folyamat túl- és alulszabályozott. Az árszabályozás, szolgáltatásszabályozás, piaci rendtartás eszközrendszereinek gyengeségei még ma is kitapinthatók, mi több a társadalmi érdekek érvényesíthetıségét kockáztatják. • A szabályozás idıben történı korszerősítésére, és a kapcsolódó állami érdekérvényesítıintézményfejlesztésre különösen szükség lett volna az országos és regionális, természetes és gazdasági monopóliumok területén. Ezeket a monopóliumokat, stratégiai területeket azonban nem azonosították idıben (például a gyógyszerellátás fontosságát). Ezek hiányában természetszerő volt, hogy az ellátási feszültségek, s az ezekkel járó problémák kezelése olyan költségvetési forrásokat kötött és köt le, amelyek csökkentése az adott struktúrákban csak a terhek lakosságra hárításával és/vagy romló szolgáltatásokkal oldható meg. Az állam gyenge szabályozói-szervezıi tevékenysége a gazdasági teljesítményeketa társadalom mőködésének hatékonysága romlott, a lehetıségektıl, partnerektıl elmaradóan alakult – rosszabbodott – az ország versenyképessége. • A külföldi tıke érdeklıdését a politikai kapcsolatok erıssége és minısége, fıleg az adott ország iránti bizalom, az adott ország „modernizálhatóságának” megítélése demonstrálja. E tekintetben a kezdetekben nem álltunk rosszul. Így belföldi – hangsúlyozzuk: tıkeerıs – kereslet hiányában kezdetben a külföldi volt a szinte kizárólagos fizetıképes forrás. Tekintettel azonban a régióban nagyjából azonos idıben jelentkezı – óvatos becslések szerint is a keresletet két-háromszorosan meghaladó privatizációs kínálatra –, a tranzakciós kezdeményezéseket a romló államháztartási és fizetési mérlegpozíciók miatt is jelentkezı bevételi szükséglet diktálta. Tány azonban, abban is van igazság, hogy a hatalmi elit érdekrendszerének is szerepe volt a külhoni és a belföldi, „pénzkímélı” megoldásokra támaszkodó befektetıi érdeklıdés generálásában. Ez a poszt-szocialista országok egymás alá licitáló „értékesítési versenyéhez” és általuk felkínált vagyon piaci értékének lényeges csökkenéséhez annak ellenére, hogy a világ billiárd dollárokban mérhetı befektetési potenciálja mellett eltörpült e kínálat. •
A kárpótlás adott koncepciója nyomán szükségszerően fölösleges közvetítı mechanizmusok jöttek létre, a jegyek elsıdleges és másodlagos piacának köszönhetıen. Végül is az alkalmazott megoldás sem érte el a kívánt politikai célt, nem is beszélve a kedvezıtlen gazdasági hatásokról, amelyek elsısorban a mezıgazdaságban, illetve a földbirtokszerkezetben jelentkeztek.
• Mind a közgazdász-társadalom, mind a politikai elit alábecsülte a gazdasági átalakulás költségeit. Súlyos hátrányt jelentett, hogy a bankrendszer adott, szétzilált állapota miatt – fizetıképes kereslet hiányában – nem kerülhetett sor a pénzügyi szektornak a termelı szféra és a szolgáltatások privatizációját megelızı gyors ütemő magánosítására, mi több az állam jelentıs terheket okozó, többszöri bankkonszolidációra kényszerült. Leragadtunk az EU-csatlakozás jogi-politikai, intézményi elıkészítésénél (s lettünk éltanulók az EU-normák kritikátlan, gyors adaptálásában), holott arra is szükség lett volna, hogy egy jobban felkészült, meghatározott „profilokban” versenyképes magyar gazdaság váljék az EU integrált részévé. A mindenkori kormányok, s az azok mögött álló politikai erık keveset tettek egy, a hazai adottságokra fokozottan építı, azokat harmonizáltan hasznosító gazdaságfejlesztési stratégia kidolgozásáért és megvalósításáért, elmaradt annak érdemi vizsgálata, hogy az értékesítések elıtt – gazdaságpolitikai méretekben – mód van-e a gazdaság reorganizációjára (finanszírozható-e az) és az ezt követı kedvezıbb feltételő hasz5
nosításra (értékesítésre). Így lényegében a külföldi tıke érdekrendszere határozta meg az ország gazdasági-politikai mozgásterét, jórészt magát a privatizációt is, s ennek társadalmi-gazdasági hatásait. • A stratégiai vállalatok privatizációja idején – tehát 1994-1997-ben – a vevıként szóba jöhetı multinacionális cégek már több éve egy világmérető fúziós hullám szereplıi voltak. Így azok az erıfeszítések, amelyeket a magánosítók annak érdekében tettek, hogy „minden szempontból jó” tulajdonos kezébe kerüljenek a magyar gazdaság kulcsvállalatai – igencsak viszonylagossá váltak. A vevık ugyanis vagy már benne voltak vagy pár év múlva beolvadtak más, még náluk is tıkeerısebb vállalkozásokba. •
Ma már nyilvánvaló, nemcsak a hagyományos értelemben (acélipar, alumíniumipar, olajés gázipar, villamosipar stb.) lehet stratégiai iparágakról beszélni. annak a gazdaságnak olyan területei is, amelyek a fejlıdés nyomán éppen ilyenné válnak (lásd környezetvédelem, biotechnológia, információtechnológia, , tudástermelés stb.), sıt más, kisebb államokhoz hasonlóan, lett volna esély egy-egy ilyen, nemzetközileg elfogadott innovációs értékő vállalat, „zászlóshajó” felépítésére.
• Az állami és/vagy magántulajdonlás megítélésének kérdései különösen bonyolultak akkor, ha a szolgáltató rendszerek részleges vagy teljes magánkézbe adásáról van szó, az ellátás közvetlenül és dominánsan lakossági célokat, érdekeket szolgál, mert ilyen esetekben nyilvánvaló érdek a legalább változatlan szolgáltatási szint fenntartása. • A helyzetet tovább árnyalja a magyar állam bevételeinek sajátos struktúrája. Az adórendszer és az adóztatás ugyanis Magyarországon ma olyan, hogy a versenyszférából egyenes adók (társasági adó) formájában a költségvetésbe befolyó bevételek egy nagy hányada a természetes monopóliumként tevékenykedı nagy szolgáltatóktól ered. Következésképpen fennáll az állam érdekeltsége, hogy e társaságok nyeresége (bevétele, azaz termékeinek ára) minél nagyobb (magasabb) legyen, bár e felett így is csak kis részben rendelkezhet, annak nagy része az új tulajdonosoknak jut, különösen addig, amíg éppen a privatizációhoz kapcsolódó adókedvezények „élnek”. • A magánosítással megváltoztak a jövedelemtermelésben és -elosztásban elfoglalt pozíciók. Bár hosszabb távlatban a termelésben bekövetkezett változás a társadalom egésze számára hozhat kedvezı változást, mégis rövidtávon, szükségszerően csak egy szők réteget hozott elınyösebb helyzetbe. Világosabban: mélyíti – a szociális kohéziót veszélyeztetve – a társadalmi, a jövedelmi, a vagyoni különbségeket, s ez az új alá- és fölérendeltségi viszonyokat szült struktúra határozza meg a magyar társadalom jövıjét. A tulajdonosváltással az egyének döntı többsége saját helyzetének jobbra fordulását tekintve eddig nem sokat nyert, holott annál többet remélt. Számukra nem feltétlen mérce – inkább a modernizáció természetes velejárójának tekintett jelenség – a jobb telefonszolgáltatás, autópiac stb. Érzelmileg nehezen feldolgozható körülmény az is, hogy a köztulajdon ára nem a verítékes munkával létrehozott múltbeli érték, hanem az a mindenkori piaci viszonyok, profitszempontok szerint alakul. • Nemzetközi összehasonlításban – nálunk különösen sokféle, s egymásnak a rész-célok tekintetében gyakorta ellentmondó célrendszere volt a privatizációnak, amiben a rendszerváltást megelızı évek ismételt költségvetési zavarai, hiányai folytán végülis domináns szerepet kapott a bevétel-maximalizálás. Ezért is nehéz megítélni, hogy az amúgyis „ezerarcú” versenyképesség tekintetében mit hozott és mit nem a számottevı külföldi tıkeimporttal együttjáró privatizáció. 6
• Az adott körülmények között, noha az ún. tulajdonosi kontroll mőködött, a felügyelı bizottságok többnyire aktívan tették a dolgukat, megállapításaik nyomán számos kezdeményezés született, nyilvánvaló volt, hogy a lényegi döntéseket nem tudták befolyásolni. Az Állami Számvevıszék is rendszeresen nyilvánosságra hozta tapasztalatait, s félezernél jóval több javaslatot tett a menedzselés szabályszerősége, célokhoz rendeltsége, hatékonyságának javítása érdekében. A vulgáris hibák korrigálásán túl azonban megoldatlan maradt a tapasztalatanyag hasznosítása. Az Országgyőlés a vezénylés teljes felelısségét anélkül bízta a végrehajtó hatalomra, hogy a folyamatokról érdemben egyszer is beszámoltatta volna. Tudomásul vette, hogy a döntéseket a meghatározó ügyekben informális körülmények között készítik elı és hozzák meg, miközben a polgári jogi és büntetıjogi felelısséget értük mások, azok viselik, akikre a társasági törvény és a privatizációról szóló jogszabályok ezt terhelik. • A privatizáció társadalmi (politikai) ellenırzése jellemzıen kimerült a különféle lépések utólagos, politikai érdekektıl motivált kritikájában. Közös vonás ezekben, hogy az átalakulás vezénylıinek és különösen a privatizációs szervezetek menedzsmentjének mozgásterét az éppen ellenzékben ülık, de különösen a széles társadalmi közvélemény sokkal tágabbnak, szélesebbnek tartott, mint az valójában volt. Így a folyamatot végig a korrupció és az „elkótyavetyélés” bizalomromboló érzésvilága, megítélése kísérte és kíséri. Kezdetben a társadalmi és szakmai közvélemény – a félmúlt átöröklött reflexeként – „összekacsintva”, érzéketlenül vagy inkább cinkos elismeréssel nézte az ügyeskedıket. Ezt az attitődöt csak jelentıs késéssel, amikor nyilvánvalóvá vált a társadalmi differenciálódás brutalitása, váltotta fel egy érzékenyebb, s ma már a másik végletet jelentı – mindenben visszaélést látó – hozzáállás, ami ugyancsak megnehezíti a higgadt értékelést. A kétes tisztaságú lépések száma minden bizonnyal a valóságban kevesebb, mint arról a közvélemény vélekedik, de jóval több, mint a napvilágra került eseteké. • A kialakult helyzetre azonban nemcsak a gyenge átláthatóság, az ellenırizhetıség korlátjai, az etikailag vitatható vagy akár csak addig nem ismert megoldású tranzakcióknak az érdekektıl függı, illetve információ-hiányból származó „ügyekké” duzzasztása adnak magyarázatot, hanem mindenekelıtt az, hogy a valóságos, hosszabb távú szinergikus hatások, eredmények gyakran csak évekkel késıbb jelentkeznek. Ugyanakkor a rövidtávú, sokszor csak magában a változásban rejlı bizonytalanságok – a foglalkoztatás vagy állás-vesztés egyik oldalról, az új, menedzseri, tulajdonosi pozíció hozta,- honi körülmények között addig nem látott- gazdagság és jólét a másik oldalon – közvetlenül és azonnal hatnak, és rendkívüli mértékben irritálják az embereket. A kedvezıtlen megítélést erısíti a „nyertesek” viselkedési és fogyasztási kultúrájának elfogadhatatlansága, a jólét harsány és demonstratív fitogtatása. Mindez még inkább mélyíti mind a valóságos, mind a látszatokra épülı különbségeket, s ezzel rombolja a kohézióserıt jelentı társadalmi azonosulást. Hölgyeim és Uraim! A két évtizeddel ezelıtti, tulajdoni viszonyaiban homogén társadalomnak bár lehettek feltételezései a privatizációról, de ennek erejérıl és jellegérıl már kevésbé. Arról sem, hogy a vagyon értékesítése önmagában nem lehet alkalmas jóléti-szociális problémák kezelésére, s legkevésbé sem várható tıle társadalmi-igazságossági kérdések megoldása. Az állam vállalkozói vagyonának lebontása hozzájárult ahhoz, hogy a gazdaság fejlıdési esélyhez jusson, de a privatizáció probléma-megoldó szerepével, lehetıségeivel kapcsolatos várakozások túlzóak voltak, és számtalan hiba, félreismert lehetıség, érdekérvényesítési gyengeség valós és sajnos domináns jellemzıje volt az eddigi privatizációs lépések7
nek. A számadás róluk, akárcsak a tanulságok levonása – kötelesség. Tudjuk azt, hogy a folyamat még ma sem lezárt, s mind az eddig tett lépések, mind a továbbiakban tenni tervezettek eredményei, a gazdaság felívelésébıl vagy annak elmaradásából adódó gondok még változtathatnak, új megvilágításba helyezhetik a megítélést. A privatizáció sem lehet más, mint maga az ország. Súlyos gondjai ellenére – ha hibáinkból tanulunk – alapokat teremthet a további fejlıdéshez.
8
