SZELLEMI TULAJDON AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJÉBEN. Dr. László Áron Márk

SZELLEMI TULAJDON AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJÉBEN Dr. László Áron Márk

A szellemi tulajdon jogáról az Európai Unió jogrendjében egyetlen előadás keretein belül beszélni, arról jegyzetet írni szinte lehetetlen. Az előadás és a jelen jegyzet célja ezért ezen a tág területen belül azokra a kérdésekre fókuszálni, amelyek egyrészt a gyakorlatban leginkább befolyásolják a jogászok mindennapjait, másrészt amelyek segítségével a legkönnyebben megérthetőek a hallgatók számára azok a korszakalkotó változások, amelyeket az Európai Unió joga a szellemi tulajdon területén magával hozott.1 A szellemi tulajdon formái közül talán a védjegyek segítségével lehet a hallgatók számára a legszemléletesebben bemutatni a közösségi jognak a szellemi tulajdonra gyakorolt hatását, ezért az előadás és a jegyzet a jogfejlődés bemutatása során a többi szellemi tulajdoni formához képest többet foglalkozik a védjegyekkel. A jegyzet a „szellemi tulajdon” kifejezést használja a más terminológiával „szellemi alkotásoknak” nevezett immateriális jogokra. A lábjegyzetben megjelölt műben a szellemi tulajdon egyéb formáiról is bővebben esik szó. I.

A szellemi tulajdon – fogalmi alapvetés

A magyar polgári jog a Polgári Törvénykönyv II. rész IV. címének („Személyek polgári jogi védelme”) szóhasználatával „szellemi alkotásoknak” nevezi a sok más jogrendszerben, így az uniós jogrendben is „szellemi tulajdonnak” („industrial property”, „geistiges Eigentum”, „propriété industrielle”) nevezett jogokat. A magyar polgári jog ezzel az elnevezéssel a szellemi alkotásokat létrehozó személyek szellemi munkáját helyezi előtérbe, szemben más jogrendszerekkel, ahol inkább a szellemi munka során létrehozott „anyagtalan” (immateriális) javakon van a hangsúly. A magyar polgári jog egyébként a védjegyeket és a földrajzi árujelzőket a szellemi alkotások közé sorolja, bár szigorú értelemben tulajdonképpen nem minősülnek szellemi alkotásnak, hiszen alkotó lépés nem fűződik létrehozásukhoz. A szellemi tulajdonjogok tárgyuk alapján két főbb csoportra oszthatók: szerzői jogra és iparjogvédelemre. A szerzői jog főleg a művészet, az irodalom és a tudomány területén létrehozott alkotások védelmét biztosítja, de ezen túlmenően több olyan területet is átfog, amely kevésbé kapcsolódik a fent említettekhez, így biztosítja pl. a szoftverek és az adatbázisok, továbbá a szomszédos jogok védelmét. Az iparjogvédelem heterogénebb terület, az általa oltalmazott alkotásoknak erősebb az ipari, műszaki, gazdasági jellege (pl. szabadalom, védjegy, formatervezési minta).

1

E rendkívül terjedelmes téma bemutatása során a jegyzet nagyban támaszkodik „Az Európai Közösség kereskedelmi joga” című könyvnek (szerk. dr. Király Miklós, Budapest, KJK-KERSZÖV, 2003) a közelmúltban elhunyt dr. Boytha György professzor úr által írt „Iparjogvédelem, szerzői jog” című IV. fejezetére. Egyes részeket átvesz, másokat idéz, azokból elvesz, illetve az újdonságok tekintetében hozzátesz. E mű egyben az érdeklődők számára is ajánlott olvasmány, a vizsgákra való felkészüléshez pedig minden bizonnyal elengedhetetlenül szükséges.

Uniós szakpolitikák: Az Unió szabályozó jellegű politikái

132

Szellemi tulajdon

Szerzői jog

Iparjogvédelem 1. Vállalat- és árujelzők (pl. védjegyek) 2. Műszaki alkotások (pl. szabadalom)

A szerzői jog és az iparjogvédelem főbb területeinek szabályozása Magyarországon törvényi szintű, amely törvények egyben számos két- és többoldalú nemzetközi szerződésnek, illetve az Európai Unió jogának való megfelelést is szolgálják. Magyarország az 1994. február 1-jén hatályba lépett „Európai Megállapodás” (1994. évi I. tv.) alapján kötelezte magát az uniós joganyag átvételére, amely a 2004. május 1-jei uniós csatlakozásig meg is történt. Természetesen az uniós joganyag is folyamatosan módosul, ezért a magyar jogszabályoknak folyamatosan követniük kell az EU-normák változásait. II. A nemzetközi szerződések és a Római Szerződés A szellemi tulajdonhoz fűződő jog egyrészt territoriális, másrészt a szellemi tulajdont magukban hordozó áruk nemzetközi kereskedelmi forgalma miatt nemzetközi jellegű. A szellemi tulajdon oltalma territoriális, tehát az államterülethez kötött, mivel a szellemi tulajdon oltalmának tartalmát és jogi védelmét az egyes államok joga határozza meg, illetve az egyes államok bíróságainak pedig főszabály szerint csak az adott állam területére van joghatósága. A szellemi tulajdonjog ugyanakkor nemzetközi jogterület is, amennyiben a szellemi tulajdon különböző formái – mint immateriális javak – a materiális javaknál (dolgoknál) könnyebben áramlanak az államok között, gondoljunk csak napjainkban a zeneművekre, filmekre, irodalmi művekre, vagy akár a védjeggyel ellátott árukra, szabadalmat megvalósító műszaki eszközökre. A szellemi tulajdon nemzetközi oltalmát biztosítandó, viszonylag korán létrejöttek olyan nemzetközi szerződések, amelyek az aláíró államok számára kötelező minimumszabályok megalkotásával biztosítják a szellemi tulajdon egységes és széles körű védelmét az egyes tagállamokban. Például a szerzői jog területén 1886-ban kötötték meg az azóta is meghatározó Berni Uniós Egyezményt, az iparjogvédelem terén pedig szintén máig alapvető fontosságú az 1883-ban kötött Párizsi Uniós Egyezmény. Azóta számos egyéb nemzetközi szerződés jött létre az egyes jogterületeken.2 Az Európai Szén- és Acélközösséget 1957-ben létrehozó Római Szerződés alapvetően gazdasági célokat tűzött ki, az ekkoriban a maihoz képest kisebb gazdasági jelentőséggel bíró szellemi tulajdonra érdemben nem tért ki. A Római Szerződés erről a jogterületről csupán a 36. cikkben tesz említést, amennyiben kivételt enged az áruk szabad mozgása alól, nevezetesen engedélyezi azokat a tagállami tilalmakat, illetve korlátozásokat, amelyeket az „ipari, illetve kereskedelmi tulajdon védelme” („protection of industrial and commercial

2

Csak példaképpen említhető a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi összefüggéseiről szóló TRIPSegyezmény, illetve a jegyzetben később tárgyalt, további egyezmények (pl. az 1970. évi Washingtoni Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT) vagy az új növényfajták oltalmára kötött 1961. évi Párizsi Egyezmény (UPOV) stb.).

Dr. László Áron Márk: Szellemi tulajdon az Európai Unió jogrendjében

property”) indokol. Ugyanakkor a 36. cikk szerint „ezek a tilalmak, illetve korlátozások nem lehetnek az önkényes megkülönböztetés, illetve az álcázott kereskedelmi korlátok eszközei”. Ekkor még tehát sem a szerzői jogra nem vonatkozott semmiféle közösségi szabályozás, sem arra a kérdésre nem született válasz, hogyan egyeztethető össze a nemzeti jogok alapján lajstromozott iparjogvédelmi jogok territoriális oltalma az áruk szabad mozgásával. A kérdésekre először az Európai Bíróság ítéletei, majd a közösségi normatív szabályozás adott válaszokat. (Az Európai Bíróság, European Court of Justice (ECJ) jelenlegi elnevezése az Európai Unió Bírósága, Court of Justice of the European Union (CJEU). Jelen jegyzet egységesen az Európai Bíróság, illetve a Bíróság kifejezést használja). III. Az áruk szabad mozgásának és a verseny szabadságának megteremtése A Római Szerződésben nem szabályozott kérdések a szerződés megkötése után hamarosan komoly vitához vezettek. A Római Szerződés létrehozása után öt évvel, 1962-ben az Európai Bizottságnak értelmeznie kellett a Római Szerződés 36. cikkét a piacokat felosztó szabadalmi licencszerződésekkel kapcsolatban. A probléma a következő. Egy szabadalmas gyakran több tagállamban azonos tárgyú szabadalommal rendelkezik. A szabadalmas ezeket az egyes nemzeti szabadalmi hivatalok előtti eljárásban szerezte. A szabadalmas választása szerint határozza meg, hogy az adott nemzeti szabadalom használatát kinek a részére engedélyezi (kinek ad licencet). Ha a szabadalmas „A” tagállamban „X”-nek, „B” tagállamban pedig „Y”-nak ad szabadalmi licencet, akkor az „A” tagállamból nem lehet átvinni a szabadalmat megvalósító terméket „B” tagállamba, ugyanis „B” tagállamban „Y” licencvevő a jogosult a szabadalom használatára, és a „B” tagállamba irányuló importot a licence alapján megakadályozhatja. Ezzel pedig sérül az áruk szabad mozgásához fűződő alapvető közösségi érdek. A Bizottság az 1962. december 24-én kibocsátott közleményében (melynek népszerű neve „Christmas message”, azaz „karácsonyi üzenet”) még úgy foglalt állást, hogy a piacokat felosztó szabadalmi licencszerződések nem ütköznek a Római Szerződés 85. pontja szerinti kartelltilalomba, mert az ilyen korlátozások a szabadalmas kizárólagos jogának kifejezései, és annak védelmét szolgálják az engedélyes bevonásával. Amint látható, igen hamar megmutatkozott az ellentét a szellemi tulajdonhoz fűződő abszolút jogok biztosításával kapcsolatos érdek és az áruk és szolgáltatások szabad mozgásához fűződő érdek között. Egyrészt a szellemi tulajdon tulajdonjogi jellegű, abszolút védelme biztosítja a szellemi tulajdonjog tárgyát létrehozó személy monopóliumát, tehát a szellemi tulajdon létrehozója – általában korlátozott ideig – kizárólagos jogosultságot szerez a szellemi tulajdon használatára. Ez ahhoz szükséges, hogy a szellemi tulajdon létrehozójának befektetései megtérüljenek, ezzel lehet ugyanis ösztönözni a szellemi tulajdon létrehozását. Másrészt viszont a szellemi tulajdonjogok territoriális jellegüknél fogva a fentiek szerint alkalmasak arra, hogy a tagállamok közti kereskedelmet korlátozzák. A „karácsonyi üzenet” megközelítése lényegesen veszélyeztette volna a szellemi tulajdont magukban hordozó áruk tekintetében az áruk korlátozásmentes mozgásának és a verseny szabadságának a megteremtését. A licencek alapján ugyanis a jogosultak által kiválasztott forgalmazók megakadályozhatták volna, hogy harmadik személyek más tagállamokból olcsóbban vigyék be a terméket a licenc által érintett tagállamba. Amint az az alábbiakban bemutatandó jogesetekből kiderül, az Európai Bíróság ezért a Római Szerződés 36. cikké-

133


ben foglalt kivételt a Bizottsággal ellentétben megszorító módon értelmezte, és a Római Szerződés versenykárosító szerződéseket tiltó 85. és 86. cikkét, továbbá a mennyiségi korlátozásokat előíró, vagy azzal azonos hatású intézkedések 30. és 34. cikkben foglalt tilalmát hívta segítségül. Az Európai Bíróság a szellemi tulajdon tiszteletben tartása és az áruk és szolgáltatások szabad mozgása közti ellentmondást úgy oldotta fel, hogy különbséget tett a szellemi tulajdon fennállása („existence”) és annak gyakorlása („exercise”) között. A különböző szellemi tulajdonjogi formákon fennálló abszolút jogokat tehát a közös piacon tiszteletben kell tartani, ugyanakkor azok jogosult általi gyakorlását bizonyos esetekben a közös piac megvalósítása céljából korlátozni lehet. Az Európai Bíróság ítéleteiben többször is leszögezte, hogy a szellemi tulajdon sajátos tartalommal bír („specific subject matter”), miközben lépésről lépésre jutott el az ún. közösségi jogkimerülés elvének kidolgozásáig, amely azóta a normatív szabályozás részét képezi. A közösségi jogkimerülés lényegében azt jelenti, hogy a szellemi tulajdont magában hordozó áru első forgalomba hozásához a jogosult hozzájárulására van szükség (megtilthatja, ellenértékhez kötheti), de amint az áru forgalomba került a közösségen belül, a jogosult nem tilthatja meg annak szabad mozgását, tehát szellemi tulajdonhoz fűződő jogaira hivatkozva nem tilthatja meg az áruk tagállamok közötti importját, exportját. Az alábbi jogesetek bemutatják, hogyan alkotta meg az Európai Bíróság ítéleteivel a közösségi jogkimerülés elvét. IV. Az Európai Bíróság ítéletei – a közösségi jogkimerülés elve Az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége során alapvető fontosságú volt a Consten és Grundig-ügyekben (a Bíróság 1966. július 13-i, C-56/64. és C-58/64. sz. egyesített ügyekben hozott ítélete, Établissements Consten S.à.R.L. and Grundig-Verkaufs-GmbH v Commission of the European Economic Community) hozott ítélet. A vizsgált esetben a német Grundig cég kizárólagos forgalmazási szerződést kötött a francia Consten céggel a német cég GINT márkájú termékeinek kizárólagos franciaországi forgalmazására. A Grundig vállalta, hogy sem közvetlenül, sem harmadik személyeken keresztül nem szállít GINT márkájú termékeket Franciaországba, sőt harmadik államokban tevékenykedő forgalmazóit is kötelezi az ettől való tartózkodásra. A Consten pedig vállalta, hogy a termékeket nem fogja harmadik országokba továbbszállítani. A felek a szerződésben biztosított franciaországi kizárólagosságot megerősítették azzal, hogy a Grundig felhatalmazta a Constent, hogy saját nevében jegyeztesse be a GINT védjegyet Franciaországban. A Consten, immár egy francia védjegy jogosultjaként ilyen módon megakadályozhatta a GINT védjeggyel ellátott áruk Franciaországba történő bevitelét (ezt nevezzük parallel importnak). Ezáltal a felek biztosítani kívánták, hogy a GINT márkájú termékek kizárólag a Constenen keresztül kerüljenek forgalomba Franciaországban, ami által a francia cég monopolhelyzetbe került a GINT márka hazai piacán. Csakhogy egy másik francia cég, az UNEF, német kereskedőktől olcsóbban vásárolt GINT termékeket, amelyeket a Consten árai alatt dobott piacra Franciaországban. Ez sértette a Consten érdekeit, ezért védjegybitorlási pert indított az UNEF ellen. Az UNEF a Bizottsághoz fordult, amely a védjegynek a Consten javára történő bejegyzésére vonatkozó megállapodást a Római Szerződés szabályaiba ütköző abszolút területi korlátozásnak, és ezért a forgalmazási szerződést semmisnek nyilvánította. A Consten és a Grundig e kedvezőtlen bi-

134


zottsági döntés felülvizsgálatáért az Európai Bírósághoz fordult, amely a forgalmazási szerződés közösségi jogba ütköző részei, így a franciaországi védjegybejegyzésre vonatkozó rendelkezések tekintetében fenntartotta a bizottsági döntést, és e körben megerősítette a szerződés semmisségét. Az Európai Bíróság kimondta, hogy a közös piac a nemzeti határok mentén nemzeti védjegyekkel sem osztható részekre, azaz a védjegyjog gyakorlása nem vezethet az azonos védjeggyel ellátott áruk belföldi forgalmazásával párhuzamos importjának tilalmához. A verseny korlátozása mind horizontális, mind vertikális kartell formájában tilos. Ennek megfelelően a verseny korlátozása nemcsak a különböző védjeggyel ellátott áruk („inter-brand competition”, tehát „márkák közötti verseny”), hanem az azonos védjegyet viselő áruk („intra-brand competition”, tehát „márkán belüli verseny”) esetén is tilos. A Bíróság ezzel lényegében megteremtette a közösségi jogkimerülés elvét, és a Közösségen belül lehetővé tette a parallel importot. A tagállami védjegyjogok fennállását nem vonta kétségbe, a szabad árumozgás megteremtése érdekében azonban korlátozta azok gyakorlását. A Bíróság 1974-ben a Centrafarm vs. Winthrop-ügyben (a Bíróság 1974. október 31-i C16/74. sz. ítélete, Centrafarm BV and Adriaan de Peijper v Winthrop BV) kimondta, hogy a védjegyjogosultság a védjegy első, Közösségen belüli forgalomba helyezésének engedélyezésére vonatkozik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a nemzeti (tagállami) védjegyjogokra tekintet nélkül lehetővé vált a védjeggyel ellátott termékek szabad kereskedelme a Közösségen belül, azaz, ha egy kereskedő egy tagállamban olcsóbban be tudja szerezni az adott árut, azt szabadon értékesítheti a másik tagállamban. Ez pedig nagymértékben hozzájárul az egyes tagállamok közötti árkülönbségek csökkentéséhez, és a márkás áruk Közösségen belüli kereskedelmének fellendüléséhez. A közösségi jogkimerülés később a normatív közösségi szabályozásban is megjelent. A Tanács első irányelve (1988. december 21.) a védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről (89/104/EGK) 7. cikke szerint: „A védjegyoltalom kimerülése (1) A védjegyoltalom alapján a jogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket ő hozott forgalomba, vagy amelyeket kifejezett hozzájárulásával hoztak forgalomba a Közösségben. (2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha a jogosultnak jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen, ha az áru állagát, állapotát – a forgalomba hozatalt követően – megváltoztatták, illetve károsították.” A közösségi jogkimerülés elvének kimondását követően több olyan ügy is a Bíróság elé került, amelyekben a gyártók – részben talán éppen a parallel import megelőzése érdekében – az egyes tagállamokban más-más kiszerelésben (esetenként más néven) és áron forgalmazták a termékeiket (általában gyógyszereket), amelyeket élelmes kereskedők az egyik tagállamban olcsón megvásároltak, a célállam fogyasztói által megszokott külsőnek megfelelően átcsomagoltak, majd e tagállamban a helyi árnál olcsóbban piacra dobtak. A kérdés ezekben az ügyekben az volt, hogy a védjegyjogosult hozzájárulása a termék forgalomba helyezésére vajon kiterjed-e az átcsomagolás engedélyezésére. Az átcsomagolás lehetővé tette az eredetileg eltérő kiszerelésben, illetve névvel forgalomba hozott, de azonos termékek parallel importját, másrészről sértette a védjegyjogosultak érdekeit.

135


Az első ilyen ügyben (ez a Hoffmann–La Roche-ügy) (a Bíróság 1978. május 23-i, C102/77. sz. ügyben hozott ítélete, Hoffmann-La Roche & Co. AG v Centrafarm Vertriebsgesellschaft Pharmazeutischer Erzeugnisse mbH) a német Hoffmann-La Roche cég a Valium nevű nyugtatót Németországban drágábban és más csomagolásban hozta a forgalomba, mint Angliában. A szintén német Centrafarm cég a gyógyszert Angliában megvásárolta, a Németországban megszokott csomagolásba átcsomagolta, majd a Hoffmann-La Roche védjegyével ellátva Németországban forgalmazta. A német védjegyjogosult fellépett a Centrafarmmal szemben, és arra hivatkozott, hogy az átcsomagolás következtében nem szavatolható az áru eredeti állapota, ezért az eredeti védjegy alkalmazása jogsértő. Az Európai Bíróság a védjegy lényegi funkciójából kiindulva, amelyet a védjeggyel ellátott termék eredetének szavatolásában jelölt meg, arra a megállapításra jutott, hogy a fogyasztónak bizonyosnak kell lennie abban, hogy a vásárolt termék eredeti állapotát a forgalmazása során senki nem befolyásolhatta. Ugyanakkor a Bíróság leszögezte, hogy a parallel import ellen átcsomagolásra hivatkozással történő fellépés a tagállamok közötti kereskedelem álcázott korlátozásának minősülne, ha −

a védjegyjogosult forgalmazási rendszere a piac mesterséges felosztásával jár;

−

az átcsomagolás nem olyan, ami károsíthatná a termék eredeti állapotát;

−

a jogosult előzetes értesítést kapott az átcsomagolt termék forgalmazásáról, és

−

az új csomagoláson feltüntetik az átcsomagolás tényét.

Ezzel az általános érvényű megállapításra törekvő ítélettel a Bíróság a jövőre nézve is meghatározta az átcsomagolás feltételeit. A kereskedők újabb és újabb, a korábban meghatározott kereteket feszegető megoldásai miatt a testület természetesen újabb ítéletekben pontosította tovább az újracímkézés szabályait (Pfizer vs. Eurim-ügy (a Bíróság (Első Tanács) 1981. december 3-án hozott, C-1/81. sz. ítélete, Pfizer Inc. v Eurim-Pharm GmbH.); Centrafarm vs. American Home Products-ügy (a Bíróság 1978. október 10-i, C-3/78. sz. ügyben hozott ítélete, Centrafarm BV vs. American Home Products Corporation), illetve a szeszesitalok területén a Loendersloot vs. Ballantines-ügy (a Bíróság 1977. november 11én, a C-349/95. sz. ügyben hozott ítélete, Frits Loendersloot, trading as F. Loendersloot Internationale Expeditie vs. George Ballantine & Son Ltd and Others). Az európai védjegyjogban mérföldkőnek számít a közösségi jogkimerülés földrajzi korlátait megállapító Silhouette-ügy (a Bíróság 1998. július 16-án, a C-355/96. sz. ügyben hozott ítélete, Silhouette International Schmied GmbH & Co. KG v Hartlauer Handelsgesellschaft mbH). Ebben az ügyben a prémium szemüvegkereteket gyártó osztrák Silhouette társaság korábbi kollekciókból származó, divatjamúlt, Silhouette védjeggyel ellátott napszemüvegeket szállított a Union Trading bolgár társaságnak azzal, hogy azokat csak Bulgáriában – amely akkoriban még nem volt tagja az Európai Uniónak –, illetve a volt szovjet tagállamokban forgalmazhatja. Egy Hartlauer nevű másik osztrák cég azonban megvásárolta szemüvegkereteket, és viszszavitte, majd piacra dobta azokat Ausztriában. A Hartlauer arra hivatkozott, hogy a termék forgalomba hozatalához a védjegy jogosultja korábban hozzájárult, ezért nem tilthatja meg neki a termékek importját és forgalomba hozatalát, függetlenül attól, hogy a védjegyjogosult eredetileg mely országban engedélyezte a szemüvegkeretek forgalomba hozatalát. Az osztrák bíróság megkeresése alapján az Európai Bíróság kimondta, hogy a Közösség területén

136


kívül forgalomba hozott termék importja a tagállami jog szerint bejegyzett védjegy alapján megakadályozható. A közösségi jogkimerülés elve (illetve a vonatkozó irányelvi norma) alapján a védjegyjogosult joga csak akkor merül ki, azaz akkor nem akadályozhatja meg az áru további forgalmazását, ha az áru a közösségen (jelenleg egész pontosan az EGT területén) belül került az ő hozzájárulásával forgalomba. Jelen esetben a Silhouette hozzájárulása Bulgária területére szólt, tehát a Közösség területén történő forgalmazásra engedélyt nem adott. A közösségi jogkimerülés korlátjának ezen értelmezését az Európai Bíróság később megerősítette a Davidoff-ügyekben (a Bíróság 2001. november 20-án, a C-414/99–C416/99. számon egyesített ügyekben hozott ítélete, Zino Davidoff SA v A & G Imports Ltd and Levi Strauss & Co. and Others v Tesco Stores Ltd and Others). Ebben az esetben a védjegyjogosult megállapodott egy EGT-n kívüli társasággal parfümtermékek EGT-n kívüli forgalmazására. Egy bizonyos A & G Imports Ltd. ugyanakkor az EGT-n kívüli forgalmazásra szánt parfümöket megvásárolta, és az Egyesült Királyságba importálta. Az Európai Bíróság ebben az ügyben is kimondta, hogy a védjegyjogosult joga nem merült ki, annak ellenére sem, hogy az árukon nem tüntették fel, hogy azokat az EGT-n kívüli forgalmazásra szánták. A közösségi jogkimerülés egy másik aspektusát értelmezte a közelmúltban az Európai Bíróság a Coty Prestige Lancaster Group vs. Simex Trading-ügyben (a Bíróság (Negyedik Tanács) 2010. június 3-án, a C-127/09. sz. ügyben hozott ítélete, Coty Prestige Lancaster Group GmbH v Simex Trading AG). A Coty Prestige különféle parfümöket gyárt és forgalmaz saját (pl. Joop!, Lancaster) és harmadik személyek márkanevei (pl. Davidoff, Calvin Klein) alatt. A Coty Prestige szerződéses partnereit ellátja ún. teszterekkel, azaz nem eladásra szánt, az eredetihez képest eltérő csomagolású termékmintákkal, amelyek tulajdonjoga a Coty Prestige-nél marad. A Simex Trading ilyen, „bemutatópéldány” felirattal, illetve „kereskedelmi forgalomba nem hozható” jelzéssel ellátott termékmintákat forgalmazott Németországban. A Simex Trading jogkimerülésre hivatkozott, de az Európai Bíróság kimondta, hogy ebben az esetben a védjegyjogosult nem járult hozzá a kereskedelmi forgalomba hozatalhoz, ezért védjegyjoga nem merült ki, és a teszterek forgalmazását megakadályozhatja. A közösségi jogkimerülés elvével előbb az Európai Bíróság, később az uniós jogalkotás a nemzeti védjegyjogok territorialitását, államterülethez kötöttségét törte át. Hasonlóképpen a védjegyjog földrajzi területhez kötött korlátaival kapcsolatos kérdésként merül fel a tranzitáruk kérdése, azaz, hogy alkalmazhatók-e a tagállami, illetve közösségi védjegyen alapuló jogkövetkezmények olyan árukkal szemben, amelyek az Unió területén csupán tranzitban vannak. Az Egyesült Királyságban a helyi vámszerv egy Hongkongból Kolumbiába tartó szállítmány átvizsgálása során kétség kívül hamis Nokia telefonokat talált, amelyeket lefoglalt. Később azonban – tekintettel arra, hogy az áruk csak tranzitban voltak – elrendelte az áruk lefoglalásának feloldását. A Nokia fellebbezett, az ügy jelenleg az Európai Bíróság előtt van (a C-495/09. sz. Nokia-ügy, Nokia Corporation v Her Majesty's Commissioners of Revenue and Customs). A belga vámhatóság egy hasonló ügyben tranzitban levő hamis Philipstermékeket foglalt le, majd döntött a lefoglalás feloldásáról. A védjegyjogosult fellebbezése nyomán végül ez az eset is az Európai Unió Bíróságának ítéletére vár (a C-446/09. sz. Philips-ügy, Koninklijke Philips Electronics N.V. v Lucheng Meijing Industrial Company Ltd, Far East Sourcing Ltd, Röhlig Hing Kong Ltd and Rohlig Belgium N.V.). A védjegy alapvető funkciója, hogy lehetővé tegye a védjegyjogosult számára, hogy ellenőrizhesse a védjegyével ellátott áru első forgalomba hozatalát azon a területen, amelyen védjegye oltalmat élvez. A tranzitban található áruk nem annak az országnak a területén ke-

137


rülnek forgalomba, ahol a vámszervek feltartóztatták azokat. Ugyanakkor a nemzetközi hamisítás elleni küzdelem uniós érdek még akkor is, ha az adott áruk nem az Unióban kerülnek forgalomba. Egyelőre a Bíróság feladata a hatályos jogszabályok alapján eldönteni a kérdést, de nem lehet kizárni, hogy később a jogalkotás fogja meghatározni az Unió hozzáállását a hamis tranzitáruk kérdéséhez. Mindez idő alatt az Európai Bíróság több ügyben foglalkozott az áruk és szolgáltatások szabad mozgása, illetve a szellemi tulajdon által biztosított területi monopóliumok közötti ellentétekkel a szabadalmi jog, a növényfajták védelme, a szomszédos jogok és a szerzői jog területén. A Bíróság a védjegyek mellett a szellemi tulajdonjog többi formájára is kidolgozta a jogkimerülés elvét, illetve meghatározta, hogy mely esetekben van lehetőség érvényesen kizárólagos licencszerződéseket kötni. A közösségi jogkimerülés tehát összefoglalva azt jelenti, hogy a szellemi tulajdon különböző fajtáin fennálló kizárólagos jog jogosultja a szellemi tulajdon felhasználásával készült dologi termék példányainak valamelyik EGT-tagállam területén történt saját maga által, vagy más által az ő engedélyével történő első forgalomba hozatalát követően az EGT területén már nem korlátozhatja a forgalomba hozott dologi termék elidegenítés útján való terjesztését. Ezt a jogot az Egyesült Államok jogában „right of first sale”, azaz „első eladás joga” néven ismerik. A jogosult tehát nem akadályozhatja az EGT területén az engedélyével forgalomba hozott termék további útját, ezért tudják a kereskedők az árut legalacsonyabb áron kínáló uniós tagállamban beszerezni, és tetszőleges tagállamban forgalmazni. Lényeges kivételek is vannak a közösségi jogkimerülés elve alól, így a jogosult megakadályozhatja az áru forgalmazását, ha az áru állagát, állapotát – a forgalomba hozatalt követően – megváltoztatták, illetve károsították (pl. átcsomagolták, megsérült, lejárt a szavatossága). A közösségi jogkimerülés továbbá csak a dologi termékre terjed ki, tehát pl. a jogosult nem akadályozhatja meg az általa egy EGT-tagállamban forgalomba hozott hanghordozó más tagállamban történő forgalmazását, de ez nem terjed ki pl. a hanghordozó bérletére vagy az abban foglalt zenemű nyilvános előadására (a Bíróság 1987. április 9-i, C-402/85. sz. ügyben hozott ítélete, G. Basset v Société des auteurs, compositeurs et éditeurs de musique (SACEM), illetve a Bíróság 1988. május 17-i, a C-158/06. sz. ügyben hozott ítélete, Warner Brothers Inc. and Metronome Video ApS v Erik Viuff Christiansen). V. A közösségi normatív iparjogvédelmi szabályozás A fentiekben bemutattuk, hogy az Európai Bíróság milyen jogfejlődést indított el ítéleteivel a szellemi tulajdon területén. Ezzel párhuzamosan az Európai Közösségek jogalkotó szervei folyamatosan alkották meg azokat az uniós normákat, amelyek részben a tagállami ágazati szabályok harmonizációjával (irányelvek), részben önálló közösségi intézmények létrehozásával (rendeletek) tesznek újabb és újabb lépéseket a világszinten is versenyképes egységes belső piac megteremtése felé. Az eltérő tagállami jogszabályok miatt az egyes tagállamok piacain eltérő versenykörülmények alakulhatnak ki, ami akadályozza az egységes belső piac kialakulását. Ennek kiküszöbölésére alkalmasak az irányelvek, amelyek alapján a tagállamok kötelesek átültetni nemzeti jogukba az irányelvi szabályokat, így egységesedik a tagállami szabályozás. Az uniós irányelvek alapján a tagállamok kötelesek az irányelvek céljainak megfelelően harmonizálni saját nemzeti jogszabályaikat. Magyarország az 1994. február 1-jén hatályba lépett „Európai Megállapodás” (1994. évi I. tv.) alapján kötelezte magát az uniós joganyag át-

138


vételére, amely Magyarország 2004. május 1-jei csatlakozásáig meg is történt. Az azóta eltelt időben természetesen újabb és újabb irányelvek léptek hatályba, amelyek alapján folyamatosan változik a magyar jogrend. Az irányelvek értelmezésével kapcsolatos kérdésekben a tagállami bíróságok az Európai Bírósághoz fordulhatnak előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése céljából. Az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretén belül, ítéletben értelmezi az adott irányelvi rendelkezést, amely értelmezés kötelező minden tagállami bíróság számára. Így érdekes újdonságként a magyar bíróságok a jogszabályok mellett az európai bírósági ítéletekből megismerhető joggyakorlat figyelembe vételével hozzák meg ítéleteiket. A Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretein belül hozott ítéletei folyamatosan és nagymértékben hozzájárulnak a tagállami jogalkalmazás egységesítéséhez. A tagállamokat kötelező irányelvekkel szemben a közvetlenül alkalmazandó rendeletek útján olyan, az Unió egész területére egységesen érvényes jogintézmények létrehozására van lehetőség, amelyek alkalmasak a sokszínű tagállami jogrendszerek mellett önálló, egységes uniós jogvédelmi eszközök megteremtésére. Az Európai Unió e rendeletekkel mint közvetlenül alkalmazandó normákkal több saját uniós jogintézményt is létrehozott (pl. közösségi védjegy, közösségi formatervezési mintaoltalom, földrajzi árujelző, növényfajta-oltalom), és számos egyéb közvetlenül alkalmazandó normát alkotott (pl. vámszabályok). A rendeletek szintén alapjaiban határozzák meg a tagállamok szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogalkalmazását, a tagállami bíróságok ugyanis közvetlenül alkalmazzák azokat. Az Európai Bíróság a közösségi iparjogvédelmi oltalmak tekintetében felülvizsgálati hatáskörrel rendelkezik, így pl. közvetlenül dönt a közösségi védjegyek, közösségi formatervezési mintaoltalmak, földrajzi árujelzők, növényfajta-oltalmak bejegyzéséről, illetve törléséről. Mivel a Bíróság e rendeleti keretek között gyakran olyan kérdésekben dönt, amely kérdések lényegében azonos formában valamelyik irányelvvel kapcsolatban is felmerülnek, a Bíróság e tevékenységével szintén nagyban elősegíti a tagállami jogalkalmazás egységesülését. V.1. Szabadalmak Kezdetekben, a nemzeti szabadalmi rendszerek kialakulását követően a több államban tevékenységet folytató piaci szereplőknek (pl. gyógyszergyáraknak) találmányaikat minden egyes államban külön-külön kellett a nemzeti szabályok alapján lajstromoztatniuk és fenntartaniuk, ami jelentős költségekkel járt. Ez a következőképp illusztrálható: Bejelentés

Újdonságkutatás

Vizsgálat

Oltalom megadása Azóta számos nemzetközi szerződés jött létre a nemzetközi szabadalmaztatás megkönnyítésére.

139


A költségek csökkentése és az egységes szabadalmi rendszer megteremtése érdekében 1973-ban sor került az Európai Szabadalmi Egyezmény (ESZE) aláírására, amely 1977ben lépett hatályba. Az ESZE alapján egyetlen egységes eljárással lehet szabadalmat szerezni a bejelentő által megjelölt tagállamokban. Az ESZE nem uniós jogintézmény, nem rendeleten, hanem nemzetközi szerződésen alapul, és bár minden uniós tagállam a tagja, vannak EU-n kívüli tagjai is (pl. Norvégia, Albánia, Törökország). Az európai szabadalom tartalma nem egységes, a megadást követően nemzeti szabadalmakra bomlik szét, az oltalom tartalmát az egyes nemzeti (tagállami) szabadalmi jogszabályok szabják meg. Hasonlóképpen az európai szabadalom fenntartására, illetve törlésére is a nemzeti jogszabályok vonatkoznak. Az ESZE szerinti eljárás a következő folyamatábrával illusztrálható: Bejelentés

Újdonságkutatás

Vizsgálat

Oltalom megadása

Szintén a szabadalmak nemzetközi lajstromozását segíti elő az 1970-ben aláírt Patent Cooperation Treaty (PCT). A PCT alapján egyszerűbben lehet egyetlen nemzetközi bejelentéssel több államban nemzeti szabadalmat szerezni. A PCT-eljárás sémája a következő: Bejelentés

Újdonságkutatás

Vizsgálat

Oltalom megadása Sajátos módon részben éppen az európai szabadalom és a PCT sikere akadályozza az egész unióra egységes jogot biztosító közösségi, illetve uniós szabadalom megalkotását. (A jogintézményt először közösségi szabadalomnak, majd a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően uniós szabadalomnak nevezték. Az alábbiakban kifejtendő okokból a tervezett jogintézmény elnevezése jelenleg egységes szabadalom („unitary patent”). Az európai szabadalom alapján a találmány az egyes tagállamokban a tagállami szabadalmi jog-

140


rendszerek alapján eltérő szabadalmi oltalmat élvez, sőt elképzelhető, hogy egyes tagállamok tekintetében be se jelentik, így e tagállamokban egyáltalán nem élvez oltalmat. Ezért már 1960-ban felmerült, hogy szükség lenne egy egységes tartalmú, a tagállami jogoktól független, az egész Közösség területére egységesen érvényes szabadalom megalkotására. A közösségi szabadalom közösségi normán, rendeleten alapulna, így tartalmában és földrajzilag is egységes oltalmat biztosítana. Az egységes szabadalom sémája a következő lenne: Bejelentés

Újdonságkutatás

Vizsgálat

Oltalom megadása Hosszas előkészületek után 2000-ben ugyan megjelent az első rendelettervezet, de a tagállamok több kérdésben a mai napig sem tudtak egyezségre jutni. Mindemellett pedig az ESZE olyan sikeresen működik, hogy többen kétségbe vonják, egyáltalán szükség van-e egységes szabadalomra. A két legfőbb vitás pont a nyelvi, illetve a jogalkalmazási rezsim kérdése. Ha az uniós szabadalmak tartalmát meghatározó igénypontokat és leírást az Unió összes hivatalos nyelvére le kellene fordítani, a magas fordítási költségek miatt a szabadalom minden bizonnyal sikertelenségre lenne kárhoztatva, nem érné meg a bejelentőknek az egységes bejelentés. Ha viszont az igénypontok, illetve a leírás az Unió több hivatalos nyelvén nem lenne elérhető, ez csorbítaná az adott nyelvet beszélők jogbiztonsághoz fűződő jogát, hiszen adott esetben nem férhetnének hozzá a szabadalom tartalmát meghatározó igénypontok, illetve a leírás általuk is érthető nyelven írt változatához. Ami a jogalkalmazás kérdését illeti, amennyiben minden tagállam bíróságai eljárhatnak az uniós szabadalmakkal kapcsolatban, sérülhet az egységes jogértelmezéshez kapcsolódó érdek, és a nagy iparvállalatok esetleg nem kockáztatják, hogy szabadalmukat megsemmisítse pl. egy magyar, máltai vagy finn bíróság. Amennyiben csak egyes tagállami bíróságok, vagy esetleg külön bírósági szervezet járna el e szabadalmakkal kapcsolatban, mindazon tagállamok polgárainak sérülhetne a bírósághoz forduláshoz fűződő joga, amely területén nem működik hatáskörrel ellátott bíróság. Hosszas egyeztetések után végül Olaszország és Spanyolország távolmaradásával megállapodás született a nyelvi és a bírósági rezsimmel kapcsolatban, így a tagállamok ún. „megerősített együttműködés” keretein belül kívánják létrehozni az immáron egységes szabadalomnak nevezett jogintézményt (az „uniós szabadalom” elnevezést a távol maradó országok miatt nem lehet használni). Olaszország és Spanyolország elsősorban a nyelvi rezsim tekintetében nem tudott megegyezni a többi tagállammal. A Versenyképességi Tanács éppen a magyar elnökség ideje alatt, 2011. március 10-én adott zöld utat a „megerősített együttműködésnek”. Ezzel szemben az Európai Bíróság 2011. március 8-án kiadott 1/09. sz. vélemé-

141


nyében a bírósági rezsimre vonatkozó nemzetközi megállapodás tervezetét az uniós alapszerződésekkel összeegyeztethetetlennek találta. (Mivel a tervezet szerint a létrehozandó bíróság európai szabadalmakkal is foglalkozott volna, nem rendelet, hanem nemzetközi egyezmény formájában kívánták elfogadni.) Ennek ellenére a Versenyképességi Tanács még szintén a magyar elnökség ideje alatt, 2011. június 27-én elfogadta az egységes szabadalom létrehozására irányuló megerősített együttműködésre vonatkozó két rendelettervezetet. A „megerősített együttműködés” a tervek szerint 2014. január 1-jén lép életbe. Addig a résztvevő tagállamoknak véglegesíteniük kell a bírósági rendszerre vonatkozó szabályokat is, azaz ki kell küszöbölniük az Európai Bíróság által kifogásolt hiányosságokat. A helyzetet bonyolítja, hogy Olaszország és Spanyolország is keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz, amelyben kérik a „megerősített együttműködést” engedélyező tanácsi határozat megsemmisítését. A fentiek alapján látható, hogy korántsem biztos, hogy 2014-ben hatályba lép az egységes szabadalmi rendszer. Részint az ESZE másodlagos jogegységesítő hatásának köszönhető, hogy az Unió – a védjegyektől eltérően – nem alkotott a szabadalmak általános szabályait harmonizáló irányelvet sem. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy egyes uniós irányelvek ne érintenék a szabadalmi jog egyes részterületeit. Így a magyar szabadalmi jogba is átültették az Európai Parlament és a Tanács 98/44/EK sz. irányelvét a biotechnológiai találmányok jogi oltalmáról. Az irányelv, egyebek mellett, egyrészről megteremti a biotechnológiai találmányok szabadalmazhatóságát, másrészről megtiltja az emberi lények klónozását. Megemlítendő, hogy az európai parlamenti szavazáson 2005-ben megbukott a számítógéppel alkalmazott találmányok szabadalmaztathatóságáról szóló 2002-es irányelvi javaslat („Com 2002 (92) final”). Az irányelv megkönnyítette volna a számítógépi programok útján elérhető műszaki eredmények szabadalomként történő lajstromozását, és egységesítette volna a jelenleg szerteágazó tagállami joggyakorlatot. Az irányelvjavaslat kritikusai szerint egyrészről a tervezet az egységesítés leple alatt bővítette volna a szabadalmaztathatóság körét, másrészről pedig a szerzői jog jelenleg is megfelelő védelmet biztosít a számítógépi programok számára. V.2. Védjegyek A tagállami védjegyjogi jogszabályok harmonizálásának első lépése az első védjegyirányelv (89/104/EGK) elfogadása volt. Az irányelv nem terjed ki a hivatali eljárások és a jogérvényesítés kérdéseire. Az irányelvet azóta a módosításokkal egységes szerkezetbe foglalták, és jelenleg 2008/95/EK számon van hatályban. Az Európai Bíróság számos esetben értelmezte előzetes döntéshozatali eljárás körében az irányelvet, (pl. ilyen nagy jelentőségű ítéletek születtek a szín-, hang- és illatvédjegyek lajstromozhatóságáról, a jóhírnév értelmezéséről, a cégnévvel megvalósított védjegyhasználatról stb.) mely ítéletek alapjaiban határozzák meg a tagállami jogértelmezést, és ezáltal biztosítják az irányelvi normák egységes alkalmazását. A közösségi szabadalom tervével ellentétben igazi sikerként lehet elkönyvelni a közösségi védjegyrendszer megteremtését. A közösségi védjeggyel kapcsolatos tárgyalások még 1959-ben kezdődtek. Hosszas egyeztetések eredményeképpen a Tanács 40/94/EK sz. rendelete alapján 1994-ben megalakult az OHIM (Office for Harmonization in the Internal Market, magyarul BPHH, azaz Belső Piaci Harmonizációs Hivatal), azaz a tulajdonképpeni közösségi védjegyhivatal, majd 1996. április 1-jén elismerték az első közösségi védjegy beje-

142


lentési napját.3 Azóta több százezer közösségi védjegyet jegyeztek be, amelyek 2004. május 1-je óta Magyarországon is hatályosak. A közösségi védjegyrendeletet az irányelvhez hasonlóan azóta a módosításokkal egységes szerkezetbe foglalták, és jelenleg 207/2009/EK számon van hatályban. Az OHIM székhelye a spanyolországi Alicantéban található. A közösségi védjegy egységes oltalmat biztosít a bejegyzett megjelöléseknek, amelyet csak az egész Unió területére lehet megadni, illetve törölni. Mivel a közösségi védjegyoltalom tartalmát uniós rendelet határozza meg, az elvileg minden tagállamban azonos. A közösségi védjegy sikere jórészt ennek, és az alacsony költségeknek köszönhető. Az OHIM fellebbviteli fóruma az Európai Bíróság, melynek közösségi védjegyekkel kapcsolatosan hozott ítéletei, mivel a közösségi védjegyrendeletben foglalt szabályok nagyrészt megegyeznek a tagállamok számára kötelező irányelvi szabályokkal, jelentős befolyással vannak a tagállami jogalkalmazásra. Az Európai Unió még 2008-ban döntött arról, hogy felülvizsgálja az európai védjegyrendszerek működését. A megbízást elnyerő Max Planck Intézet 2011. március 8-án tette közzé tanulmányát, amely alapján várható, hogy az integráció mélyítése érdekében jelentős módosítások lesznek mind az irányelvben, mind a rendeletben. V.3. Formatervezési minták A formatervezési mintaoltalmi rendszer egységesítése a szabadalmakhoz, illetve a védjegyekhez képest sokkal gyorsabban és egyszerűbben zajlott le. 1998-ban született meg a formatervezési minták jogi oltalmáról szóló 98/71/EK sz. irányelv, amelyet Magyarország is implementált. Az irányelv a védjegyirányelvhez hasonlóan nem terjed ki a hivatali eljárások és a jogérvényesítés kérdéseire. A közösségi védjegyoltalomhoz hasonló célokat szolgál a közösségi formatervezési mintaoltalom, amelyet a Tanács 2001-ben elfogadott, 6/2002/EK sz. rendeletében alkotott meg. A közösségi formatervezési mintaoltalom a közösségi védjegyhez hasonlóan földrajzilag és tartalmilag egységes hatályú oltalom. A bejegyzett közösségi formatervezési mintaoltalmat a közösségi védjegyhez hasonlóan az OHIM lajstromozza. Érdekesség, hogy a közösségi mintaoltalomról szóló rendelet elismeri az ún. nem lajstromozott formatervezési mintát, amely a nyilvánosságra hozatallal jön létre, és időben és tartalmában korlátozott oltalmat biztosít. V.4. Földrajzi árujelzők A földrajzi árujelző gyűjtőfogalom, mely az adott áru eredetével kapcsolatos, a fogyasztók számára releváns, és így általában értékkel bíró információ védelmét teremti meg. A földrajzi árujelzőnek nincs konkrét jogosultja: mindenki használhatja, aki bizonyos előfeltételeknek megfelel (pl. egy adott földrajzi területen állítja elő áruját). Az egyszerű származási jelzés egy bizonyos területre utal, ahol az árut előállították, függetlenül attól, hogy az előállítás helye befolyásolja-e a termék minőségét (pl. „Made in Hungary”). Az eredetmegjelölés szintén egy konkrétan meghatározható földrajzi területre utal, amelynek fekvése, természetes adott-

3

Ez az „AIPPI” védjegy volt, melyet az azonos rövidítést használó Association Internationale pour la Protection de la Propriété Intellectuelle (Szellemi Tulajdon Oltalmára Létesült Nemzetközi Egyesület) jelentett be.

143


144

ságai, a területen élők különleges tudása minőségi többletet biztosít az adott terméknek (pl. tokaji bor, pármai sonka). Földrajzi árujelző

Származási jelzés (Made in Hungary)

Eredetmegjelölés (tokaji bor, pármai sonka)

A földrajzi árujelzők nemzetközi oltalmát több államközi egyezmény biztosítja. Az Európai Unió mezőgazdasága nem kedvez a tömegtermelésnek, ugyanakkor az európai termelők rengeteg olyan árut állítanak elő, amelyek minősége szorosan kapcsolódik az előállítás helyéhez és az ott kiérlelt évszázados hagyományokhoz, és e különleges minőségük miatt magasabb áron értékesíthetők, mint a hasonló, nem ilyen minőségű, a földrajzi területen kívül előállított áruk. Ezért, és a földrajzi árujelzőkkel ellátott áruk egységes védelmének és belső piacának megteremtése végett az Unió a 90-es évektől kezdve folyamatosan építi ki a földrajzi árujelzőkre vonatkozó szabályozását. Az Európai Közösség először 1992-ben alkotott rendeletet a mezőgazdasági termékek és élelmiszeranyagok földrajzi jelöléseiről és eredetmegjelöléseiről (2081/92/EGK). Miután Ausztrália és az USA is vitarendezési eljárást indított az EU ellen a WTO előtt, az Unió új rendeletet alkotott, és elfogadta a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi jelöléseinek és eredetmegjelöléseinek oltalmáról szóló 510/2006/EK sz. rendeletet. E rendelet hatálya nem terjed ki a szeszes italokra. A rendelet alapján eredetmegjelölés (magyarul OEM – „oltalom alatt álló eredetmegjelölés”, angolul PDO – „Protected Designation of Origin”) valamely régiónak, meghatározott földrajzi helynek, vagy – kivételes esetben – országnak az olyan mezőgazdasági termék vagy élelmiszer leírására használatos elnevezése, amely minősége vagy jellemzői alapvetően vagy kizárólag egy adott földrajzi környezetnek és az ahhoz kapcsolódó természeti és emberi tényezőknek köszönhetők, és termelése, feldolgozása, előállítása meghatározott földrajzi területen történik. Földrajzi árujelző (magyarul OFJ „oltalom alatt álló földrajzi jelzés”, angolul PGI – „Protected Geographical Indication”) esetén elegendő, ha az adott helyen előállított termék különleges minősége, hírneve vagy egyéb jellemzője ennek a földrajzi eredetnek tulajdonítható, és termelése és/vagy feldolgozása, előállítása meghatározott földrajzi területen történik. Magyarországról származó bejegyzett eredetmegjelölés (OEM) pl. a szegedi (téli)szalámi, makói hagyma, hajdúsági torma. Magyarországról származó bejegyzett földrajzi árujelző (OFJ) pl. a gönci kajszibarack, a gyulai és csabai kolbász. A Tanács hagyományos különleges terméknek minősülő mezőgazdasági termékekről és élelmiszerekről szóló 509/2006/EK sz. rendelete bevezet egy harmadik kategóriát, a „hagyományos különleges termékek” (magyarul HKT, angolul TSG – „Traditional Speciality Guaranteed”) körét. A termékek e körében a földrajzi származás nem lehet meghatározó. A hagyományos különleges termékként történő elismeréshez a mezőgazdasági terméknek, illetve élelmiszernek vagy hagyományos alapanyagokból kell készülnie, vagy hagyományos összetételűnek kell lennie, vagy előállítási és/vagy feldolgozási módjának a hagyományos jellegű előállításnak és/vagy feldolgozásnak kell megfelelnie. Magyarországról érkező kérelem alapján jelenleg folyamatban van a „tepertős pogácsa” hagyományos különleges termékként való lajstromozása.


Az Unió közös borpiaci szabályozásának reformja kapcsán fogadta el a borpiac közös szervezéséről szóló 479/2008/EK sz. rendeletet. A szabályozás a földrajzi területhez kapcsolódás szorossága és egyéb kritériumok alapján a borok esetében négy kategóriát vezet be: 1. oltalom alatt álló eredetmegjelöléses bor (OEM), 2. oltalom alatt álló földrajzi jelzéses bor (OFJ), valamint 3. földrajzi jelzés nélküli borok, melyeknek két alkategóriájuk van: a. földrajzi jelzés nélküli fajtabor és b. földrajzi jelzés nélküli egyéb bor. Az első két kategóriába tartozó áruk esetén termékleírást kell készíteni, amely a nemzeti-, majd közösségi elbírálás után kaphat oltalmat. A földrajzi árujelzőt kizárólag a termékleírásnak megfelelő árun szabad használni. A szeszes italok meghatározásáról, megnevezéséről, kiszereléséről, címkézéséről és földrajzi árujelzőinek oltalmáról szóló 110/2008/EK sz. tanácsi rendelet tartalmazza a (tömény) szeszes italok megjelölésére vonatkozó szabályokat. A rendelet alapján a földrajzi árujelző olyan megjelölés, amely a szeszes italt egy adott ország területéről, vagy e terület régiójából vagy helységéből származóként azonosítja, ha a szeszes ital minősége, hírneve vagy más jellemzője lényegében az adott földrajzi eredetnek tulajdonítható. A rendelet III. melléklete alapján Magyarországról származó földrajzi árujelző a pálinka, a törkölypálinka, a szatmári szilvapálinka, a kecskeméti barackpálinka, a békési szilvapálinka, a szabolcsi almapálinka és a gönci barackpálinka. V.5. Növényfajták oltalma Az ESZE kifejezetten kizárta szabályozási köréből az állat- és növényfajtákat, nemzetközi szinten a növényfajták oltalmára 1961-ben külön egyezmény létesült. Ennek 1978-as felülvizsgálata külön uniót hozott létre (UPOV – Union pour la protection des obtentions végétales), amelynek tagjai kötelesek az új növényfajtákra kizárólagos jogot biztosító oltalmat létrehozni. A magyar jogban a növényfajta-oltalom sui generis oltalom, melynek szabályozása a szabadalmi törvényben található. Az Európai Unió saját rendszer létrehozásával biztosította az új növényfajtákon biztosított kizárólagos jogoknak a tagállamokra nézve egységes szabályozását, és e célból alkotta meg a közösségi növényfajta-oltalomról szóló 2100/94/EK sz. tanácsi rendeletet. A rendelet alapján közösségi növényfajta-oltalom tárgyát képezheti valamennyi növényrendszertani nemzetséghez és fajhoz tartozó fajta, ideértve többek között a nemzetségek és fajok közötti hibrideket is. Fontos megjegyezni, hogy a rendelet nem terjed ki az új kitenyésztett állatfajtákra. V.6. Mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalma A mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmával kapcsolatban 1986ban született irányelv (87/54/EK). Az irányelv megalkotását azzal indokolták, hogy a félvezető termékek egyre fontosabb szerepet játszanak számos iparágban, és ennek megfelelően a félvezető technológia alapvető jelentőségűnek tekinthető a Közösség ipari fejlődése szempontjából, továbbá a félvezető termékek működése nagyban függ az ilyen termékek topográfiájától, és a topográfiák kialakítása jelentős emberi, műszaki és pénzügyi források befekte-

145


tését kívánja meg, míg azok a független kifejlesztés költségeinek töredékéért többszörözhetők. A lajstromozott oltalmak csekély száma azt sejteti, hogy a kor ezt az oltalmi formát meghaladta. Magyarországon mindössze egy oltalmat jegyeztek be, amely megújítás hiányában azóta megszűnt. VI. Szerzői jog Az Európai Unió az egyes iparjogvédelmi oltalmi formákhoz hasonló átfogó szabályozást a szerzői jog területén nem valósított meg. Mivel a szerzői jogi védelem az európai jogok szerint nem bejegyzéssel jön létre, saját, uniós szerzői jogi oltalom rendeleti úton történő megalkotására nincs szükség. Mindeddig az irányelvi úton megvalósítható jogharmonizáció sem tért ki a szerzői jog legáltalánosabb kérdéseire, de több konkrét részterületen számos uniós irányelv született. Ilyen részterületet szabályozó irányelvek többek között: −

−

−

−

a Tanács 91/250/EGK sz. irányelve a számítógépi programok jogi védelméről (hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 2009/24/EK sz. irányelve a számítógépi programok jogi védelméről) a Tanács 92/100/EGK sz. irányelve a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról (hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 2006/115/EK sz. irányelve a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról) A Tanács 93/83/EGK sz. irányelve a műholdas műsorsugárzásra és a vezetékes továbbközvetítésre alkalmazandó egyes szerzői és szomszédos jogi szabályok összehangolásáról A Tanács 93/98/EGK sz. irányelve a szerzői jog és egyes szomszédos jogok védelmi idejének összehangolásáról (hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 2006/116/EK sz. irányelve a szerzői jog és egyes szomszédos jogok védelmi idejéről)

−

Az Európai Parlament és a Tanács 96/9/EK sz. rányelve az adatbázisok jogi védelméről

−

A Parlament és a Tanács 2001/29/EK sz. irányelve az információs társadalommal kapcsolatos szerzői és szomszédos jogokról („Infosoc irányelv”)

−

Az Európai Parlament és a Tanács 2001/84/EK sz. irányelve az eredeti műalkotás szerzőjét megillető követő jogról.

A fenti részterületeket érintő szabályozásnak jelentős bírósági joggyakorlata van. VII. A szellemi tulajdon érvényesítésének harmonizálása A Közösség az ezredfordulóra harmonizálta a szellemi tulajdon védelmének a belső piac kialakulása szempontjából lényeges anyagi jogi szabályait, és rendeleti úton létrehozta a

146


közösségi védjegy, a formatervezési minta, a növényfajták és a földrajzi árujelzők oltalmát. A vonatkozó közösségi jogalkotás azonban csak szórványosan tért ki a szabályozott jogok érvényesítésének, így a szankcióknak a harmonizálására. A jogsértések orvoslása ezért tagállamonként eltérő jellegű és hatékonyságú maradt. Erre kíván választ adni a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló 2004/48/EK sz. irányelv, amely a szellemi tulajdon területén harmonizálja a belső piac működésére közvetlenül ható vonatkozásokban a szankciórendszert. A hatékony jogorvoslathoz való alapvető jog követelményének megfelelően a beavatkozás gyorsaságának, a bizonyítékok megőrzésének, az ideiglenes intézkedések nyújtotta előnyöknek, az okozott károk teljes megtérítésének, az erkölcsi sérelmek ellensúlyozásának, a fedezetelvonás megelőzésének, valamint a megelőzés célját is szolgáló büntetés alkalmazásának a megfelelő biztosítására törekszik. Egy nemrégiben nyilvánosságra került jogeset (a Bíróság (nagytanács) 2011. április 12-i, C-235/09. sz. ítélete, DHL Express France SAS, korábban DHL International SA vs. Chronopost SA) arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyes tagállamok szankciórendszere közötti különbségek még mindig gondot jelentenek a szellemi tulajdonjogok egységes érvényesítése során.

147

SZELLEMI TULAJDON AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJÉBEN. Dr. László Áron Márk

Recommend Documents