AZ ÁLLAM ÉS A VÉDELMI SZOLGÁLTATÁSOK BIZTOSÍTÁSA MAGÁNVÁLLALKOZÁSOK ÁLTAL
"Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elısegíti Boldogulását." (Függetlenségi Nyilatkozat) I Korunk egyik legnépszerőbb és legtöbb következménnyel járó hite a kollektív biztonságba vetett hit. Nem kevésbé lényeges dolog nyugszik ezen, mint a modern állam jogosultsága. Bebizonyítom, hogy a kollektív biztonság eszméje mítosz, amely nem igazolja az állam létét, és hogy a biztonsági szolgáltatásokat magáncégeknek kell nyújtaniuk. Elıször a kollektív biztonság mítoszát rekonstruálom két lépésben, amelyek mindegyikében felvetek néhány elméleti problémát. A kollektív biztonság mítoszát hívhatjuk Hobbes-mítosznak is. Thomas Hobbes és utána megszámlálhatatlan politikai filozófus és közgazdász érvelt amellett, hogy természetes állapotukban az emberek állandóan egymás torkának esnének. Homo homini lupus est. Modern kifejezéssel élve: természetes állapotok fennállása esetén a biztonsági szolgáltatásokra az "alul termelés" volna jellemzı. A magára hagyott egyén "túl keveset" költene saját védelmére, amely állandó háborúskodáshoz vezetne az emberek között. E feltehetıen tőrhetetlen helyzet megoldására Hobbes és követıi szerint államot kell létrehozni. Ha két személy, A és B békésen akar együttmőködni, szükségük van egy harmadik félre, Kra, a végsı bíróra és döntıbíróra. Azonban ez a harmadik fél, K nem pusztán egy másik egyén, és az általa nyújtott szolgáltatás, a védelem nem csak egy újabb "magán" jószág. Ehelyett K uralkodó és két egyedi hatáskörrel rendelkezik. Egyrészt K megkövetelheti, hogy alattvalói, A és B kizárólag hozzá forduljanak védelmi szolgáltatásokért, azaz K a védelmi szolgáltatások kötelezı jellegő területi monopolistája. Másrészt K egyoldalúan meghatározhatja, hogy A és B mennyit fizessen a szolgáltatásaiért cserébe, tehát K rendelkezik az adószedés jogával, hogy a védelmi szolgáltatásokat "kollektív" módon nyújthassa. Nem érdemes arról vitatkozni, hogy az ember valójában olyan rossz és farkasias-e, ahogy azt Hobbes feltételezi, legfeljebb azt kell megjegyezni, hogy Hobbes felvetése nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy az embereket csak és kizárólag agresszív ösztönök hajtják. Ha ez lenne a helyzet, az emberiség már rég kihalt volna. Mivel nem így történt, ez bizonyítja, hogy az ember rendelkezik értelemmel és uralkodni tud természetes ösztönein. Csupán Hobbes megoldásával vitatkozunk. Ha az embert racionális állatnak tekintjük, a védelemre tett javaslat javít a helyzeten? Az állam intézménye csökkentheti az agresszív viselkedést és elısegítheti a békés együttmőködést, hogy ezáltal nagyobb legyen a biztonság? Hobbes érvei nyilvánvalóan problémásak. Elıször is, függetlenül attól, hogy mennyire rosszak az emberek, K — legyen ı király, diktátor vagy választott elnök — szintén csak egy közülük. Az ember természete nem alakul át, amikor K lesz belıle. Hogyan lehet jobb A és B védelme, ha annak érdekében K-nak adót kell tılük szedni? K mint kizsákmányoló vagyonvédı vajon nem ellentmondásos önmagában is? Vajon az általa szedett adó nem ugyanaz, mint amit — sokkal találóbban — védelmi pénznek hívnak? Természetesen K adott esetben összebékíti A-t és B-t,
de csak azért hogy még többet rabolhasson el tılük. K-t persze mindig jobban védik, de minél jobban védik annál kevésbé védett A és B az ı támadásaival szemben. Úgy tőnik, a magánúton nyújtottnál nem jobb a kollektív védelem. Az tulajdonképpen nem más, mint K által "magánúton" nyújtott szolgáltatás, amelynek ára az alattvalók kizsákmányolása, azaz gazdasági lefegyverzése. Továbbá az állambarátok Thomas Hobbes-tól kezdve James Buchananig azzal érvelnek, hogy K, a védelmezı állam valamiféle "alkotmányos" szerzıdés eredményeként jön létre. Ugyanakkor melyik épesző ember írna alá olyan szerzıdést, amely szerint az ı védelméért felelıs szervezet egyoldalúan — és visszavonhatatlanul — meghatározhatná a szolgáltatásért fizetendı árat? Valójában ilyet soha senki nem tett még! Most hadd szakítsam meg érvelésemet, és térjek vissza a Hobbes-mítosz rekonstruálásához. Ha feltesszük, hogy az A és B közötti békés együttmőködéshez szükség van a kormányzat, K létezésére, akkor ebbıl két következtetésre juthatunk. Ha több, mint egy kormányzat, K1, K2 és K3 van, akkor ahogy A és B között nem lehet béke K nélkül, úgy K1, K2 és K3 között sem lehet békesség, amíg egymással természetes (azaz anarchikus) viszonyban vannak. Az egyetemleges béke megvalósításához ezért politikai központosításra, egységesítésre így végül egy világkormány felállítására van szükség. Fontos felhívni a figyelmet valamire, ami esetleg nem tőnik ellentmondásosnak. Elıször is, a fenti érvelés önmagában véve igaz. Ha az alapfeltevés helytálló, akkor annak leírt következménye is az. A Hobbes érvelésében szereplı tapasztalati feltevéseket a tények elsı pillantásra alátámasztják. Igaz, hogy az államok állandó háborúban állnak egymással és a történelem során valóban megfigyelhetjük a politikai központosításra és egy globális hatalom kialakítására való törekvéseket. Csupán e tény és a történelmi folyamatok magyarázatával vitatkozunk, illetve azzal, hogy egy világkormány nagyobb biztonságot tud nyújtani, mint a magánvállalkozások. Létezik azonban egy olyan tapasztalati jelenség, amelyre Hobbes érve nem kínál magyarázatot. Aszerint ugyanis a K1, K2 és K3 államok közötti háborúskodás oka az, hogy azok egymással anarchikus viszonyban állnak. A világkormány eljövetele elıtt viszont nem csak K1, K2 és K3 vannak egymással anarchikus viszonyban, hanem egy állam minden egyes polgára ugyanilyen viszonyban áll a többi állam minden egyes polgárával. Ezért az ı viszonyuk is ugyanannyira háborúkkal terhes kellene hogy legyen, mint az államoké. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem ez a helyzet. A külföldiek közötti magánügyek sokkal kevésbé háborúsak, mint az államok közötti ügyletek. Ez persze nem is meglepı. K állam az alattvalóival ellentétben ugyanis a "külügyek" intézéséhez felhasználhatja az adóbevételeit. Ha természetes emberi erıszakosságát figyelembe vesszük, vajon K nem viselkedik-e arcátlanabbul és erıszakosabban a külföldiekkel, ha e viselkedésének költségeit mások viselik? Ha másokkal fizettethetném meg, én biztosan hajlandó volnék nagyobb kockázatot vállalni és kihívóbban, erıszakosabban fellépni. És az is nyilvánvaló, hogy az államok más államok kárára kívánják bıvíteni területi védelmi monopóliumukat, és így létrehozni az államok közötti versengés végsı eredményét, a világállamot.3 Ez azonban jobb, mint a védelmi szolgáltatások magánúton történı nyújtása? Ennek éppen ellenkezıje tőnik igaznak. A világállam az összes háború nyertese és az utolsó fennmaradó védelmi pénzt szedı szervezet. Nem teszi ez ıt kifejezetten veszélyessé? Egy világállam fizikai hatalmához képest nem elenyészıen kicsi egyes alattvalóinak fizikai ereje? II Hadd függesszem most fel elméleti megfontolásaim taglalását és vegyem röviden szemügyre a szóban forgó kérdéssel kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat. Ahogy az elején említettem, a kollektív biztonságba vetett hit rendkívül elterjedt és számos következménye van. Nem tudok ilyen irányú felmérésekrıl, de merem állítani, hogy a Hobbes-mítoszt, miszerint az
állam feltétlenül szükséges a biztonság fenntartásához, a felnıtt népesség jóval több mint 90 százaléka kétség nélkül elfogadja. Azonban ha hiszünk valamiben, attól az még nem lesz igaz. Ha valaki hamis dologban hisz, akkor cselekedetei kudarcra vezetnek. Mi a helyzet a bizonyítékokkal? Hobbest és követıit igazolják, vagy a velük szemben álló anarchista félelmeket és érveket? Az Egyesült Államok Hobbes-i mintára jött létre. Ezt jól jelzi az alábbi idézet Jefferson Függetlenségi Nyilatkozatából: Magától értetıdınek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlıként teremtetett, az embert teremtıje olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekrıl le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. (Vecseklıy József fordítása.) Íme: az Egyesült Államok kormányát egyetlen célból, az élet és a tulajdon védelmére hozták létre. Így tehát kitőnı példa arra, hogy megvizsgáljuk Hobbes az államokról, mint védelmezı intézményrıl szóló állításának érvényességét. Több, mint két évszázadnyi védelmezés után mi a helyzet a biztonságunkkal és a békés emberi együttmőködéssel? A hatalmon lévık és szellemi testıreik (akikbıl több van ma, mint valaha) szerint jobban védenek és nagyobb biztonságban vagyunk, mint valaha. Állítólag megvédenek minket a globális felmelegedéstıl és lehőléstıl, az állatok és a növények kipusztulásától, a férjek, a feleségek, a szülık és a munkáltatók általi bántalmazástól, a szegénységtıl, a katasztrófáktól, a tudatlanságtól, az elıítéletektıl, a rasszizmustól, a szexizmustól, a homofóbiától és számtalan egyéb közellenségtıl és veszélytıl. A helyzet azonban valójában teljesen más. Mindezen "védelem" biztosítása érdekében az állam vezetıi a magántermelıket minden évben megfosztják jövedelmük több, mint 40 százalékától. Az államadósság szakadatlanul nı, ami miatt a jövıben még nagyobb mértékő kizsákmányolásra lesz szükség. Mivel az aranyat állami papírral helyettesítették, a pénzügyi bizonytalanság jelentısen erısödött, és az infláció révén állandóan kirabolnak minket. A magánélet, a magántulajdon, a kereskedelem és a szerzıdések minden részletét a törvények egyre gyarapodó halma szabályozza, amivel állandó jogbizonytalanság és erkölcsi kockázat jár. Fokozatosan megfosztottak minket a kizárólagosság magántulajdonban gyökerezı jogától. Eladóként vagy vásárlóként nem azzal üzletelhetünk, akivel szeretnénk. Korlátozó szövetségeket nem köthetünk másokkal olyan tetszıleges feltételek mellett, amelyeket kölcsönösen elınyösnek tartunk. Amerikaiként olyan bevándorlókat kell szomszédunknak tekintetünk, akiket nem szeretnénk. Tanárként nem szabadulhatunk meg a rossz magaviselető diákoktól. Munkáltatóként tehetségtelen vagy kárt okozó alkalmazottakkal kell beérnünk. Lakástulajdonosként kötelezı elviselnünk a rossz bérlıket. Bankárként vagy biztosítóként nem szabad elkerülnünk a túl magas kockázatot. Étterem- vagy kocsmatulajdonosként el kell tőrnünk a rossz vendégeket. Magánegyesületek tagjaiként el kell fogadnunk a szabályokat és a korlátozásokat sértı viselkedést. Röviden: minél többet költ az állam a "társadalom"biztosításra és a "köz"biztonságra, annál inkább lerombolja tulajdonjogainkat, tulajdonunkból annál többet rabol el, sajátít ki, rombol le vagy értéktelenít el és annál nagyobb mértékben foszt meg minket önvédelmünk alapjaitól: a gazdasági függetlenségtıl, az anyagi jóléttıl és a személyes vagyontól. Az összes elnök és szinte mindegyik képviselı útját a személyes gazdasági romlás, a csıd, az elszegényedés, a kétségbeesés, a nehézségek és a csalódás névtelen áldozatainak százezrei szegélyezik.
A kép még sötétebb, ha a külügyeket tekintjük. Az Egyesült Államok szárazföldi részét teljes történelme során ritkán támadta meg külföldi hadsereg. (Pearl Harbort az Egyesült Államok provokálta ki.) Ugyanakkor az Egyesült Államok egyedülálló abban, hogy kormánya háborút indított saját népességének nagy része ellen, és könnyedén meggyilkolta saját polgárainak százezreit. Továbbá, noha az amerikai polgárok és a külföldiek viszonya nem tőnik szokatlanul vitásnak, az ország kormánya szinte a kezdetektıl fogva tántoríthatatlanul terjeszkedni próbál. A Spanyol-Amerikai háborúval kezdve, az I. és a II. világháborún át, mind a mai napig az Egyesült Államok kormánya több száz külföldi konfliktusba keveredett és így vált a világ vezetı imperialista hatalmává. Így a századforduló óta szinte mindegyik elnök számtalan külföldi megöléséért vagy kiéheztetéséért felelıs. Röviden: míg egyre tehetetlenebbé, szegényebbé és kiszolgáltatottabbá váltunk, az Egyesült Államok kormánya egyre merészebb és erıszakosabb lett. A "nemzet"biztonság nevében a támadó és tömegpusztító fegyverek egyre nagyobb arzenáljával felszerelkezve "véd" meg minket az újabb és újabb, kisebb-nagyobb "Hitlerek" és gyanúsított követıik hergelésével szerte a világban az Egyesült Államok területén kívül. A tapasztalati bizonyítékok tehát egyértelmőek. A védelmezı államba vetett hit alapvetı hibának tőnik, az annak megvalósítására tett amerikai kísérlet pedig teljes kudarc. Az amerikai kormány nem véd meg minket. Éppen ellenkezıleg, életünkre, tulajdonunkra és jólétünkre nem leselkedik nagyobb veszély, mint az amerikai kormány, az Egyesült Államok elnöke pedig a világ legfenyegetıbb felfegyverzett veszedelme, aki képes tönkretenni mindenkit, aki ellenáll neki, vagy akár lerombolni az egész Földet. III Az állam hívei hasonlóan reagálnak a Szovjetunió és bábállamai igencsak szerény gazdasági teljesítményére, mint a szocialisták. Nem feltétlenül tagadják a csalódást keltı tényeket, de azzal akarják kimagyarázni azokat, hogy a "megvalósult" és az "ideális" vagy "igazi" államiság (szocializmus) közti különbség eredményei. A szocialisták a mai napig azt állítják, hogy a "valódi" szocializmus helyességét nem cáfolják a tapasztalati bizonyítékok, és minden jól alakult volna, ha Trockij, Buharin vagy akár az ı saját szocializmusuk valósult volna meg Sztáliné helyett. Az állam hívei ehhez hasonlóan minden látszólag ellentmondó bizonyítékot csupán véletlennek tartanak. Ha más elnök került volna hatalomra a történelem ilyen vagy olyan fordulópontjánál, ha ezt vagy azt az alkotmánymódosítást elfogadták volna, minden szépen alakult volna és soha nem látott biztonság és béke köszöntött volna be. Sıt, ez meg is történhet a jövıben, ha az ı intézkedési javaslataikat valósítjuk meg. Ludwig von Misestıl tudjuk, hogyan reagáljunk a szocialisták kitérı stratégiájára. Amíg a szocializmus meghatározó jellemzıje, a magántulajdon hiánya a termelési eszközökben megmarad, semmilyen reform nem segíthet. A szocialista gazdaság fogalma önellentmondásos, és abszurd az az állítás, miszerint a szocializmus a társadalmi termelés "magasabb", hatékonyabb módját jelenti. Ha valaki a céljait hatékonyan, pazarlás nélkül kívánja elérni egy munkamegosztáson alapuló cseregazdaságban szükség van pénzügyi számítás (költségszámítás) elvégzésére. Az egyszerő, önellátó háztartáson kívül az ésszerő és hatékony cselekvés egyetlen eszköze a pénzügyi számítás. Csak a bemenetek és a kimenetek egy közös csereeszközben (pénzben) kifejezett értékének számszerő összehasonlításával döntheti el bárki, hogy cselekvése sikeres-e vagy nem. Ezzel szemben a szocializmus azt jelenti, hogy egyáltalán nincs gazdaság, nincs gazdaságosság, mivel a pénzügyi és a költségszámítás lehetetlen ilyen körülmények között. Ha a termelési eszközökben nincs magántulajdon, akkor egyetlen termelési tényezınek sincs ára, így lehetetlen eldönteni, hogy
azokat gazdaságosan használják-e vagy nem. Ennek megfelelıen a szocializmus nem a termelés egy magasabb szintje, hanem gazdasági káosz és visszasüllyedés a primitivizmusba. Az állam híveinek elkerülı stratégiájára adandó választ Murray N. Rothbard írta le. Bár Rothbard leckéje ugyanilyen egyszerő és tiszta, ráadásul távolabbra mutató következményei vannak, mégis kevésbé ismert és elismert mind a mai napig. Amíg az állam fı jellemzıje megmarad, mindenféle személyi vagy intézményes reform haszontalan. Az állam lényege — az igazságszolgáltatási monopólium és az adószedési jog — illuzórikussá tesz mindenféle, a hatalmának korlátozására és az egyén életének és tulajdonának védelmére irányuló erıfeszítést. Monopólium fennállása esetén az igazságszolgáltatás és a védelem ára emelkedik, minısége romlik. Egy adóból finanszírozott védelmi szervezet léte eleve ellentmondásos, és magasabb adókhoz, gyengébb védelemhez vezet. Az államot (ahogyan mindenki mást is) az önérdek és a munka haszontalansága motiválja, azonban rendelkezik az adószedés jogával, így célja a védelmi kiadások maximalizálása — és akár a nemzet szinte teljes vagyonát fel lehet használni a védelmi kiadások fedezésére — miközben a védelmi szolgáltatások minimalizálására törekszik. Ráadásul az igazságszolgáltatási monopólium léte az igazságszolgáltatás és a védelem minıségének romlásához vezet. Ha az ember csak az államhoz fordulhat igazságért és védelemért, akkor az igazság és védelem az állam igényei szerint eltorzul az alkotmány és a legfelsıbb bíróság fennállásának ellenére. Elvégre az alkotmány és a legfelsıbb bíróság az állam alkotmánya és legfelsıbb bírósága, és bármennyire korlátozzák is az állam hatalmát, e korlátozások éppen a szóban forgó intézmény alkalmazottaitól függenek. Ennek megfelelıen a tulajdon és a védelem fogalma folyamatosan változik, a hatáskör pedig egyre inkább kiterjed az állam érdekeinek megfelelıen. Ezért, amint Rothbard rámutatott, ahogy a szocializmust sem lehet megreformálni, csak eltörölni ha boldogulni akarunk, úgy az állam intézményét sem lehet megreformálni, hanem el kell törölni, ha vissza akarjuk kapni az igazságot és a biztonságot. "Egy szabad társadalomban a védelmi szolgáltatásokat (beleértve a személyek és a tulajdon védelmére irányuló olyan szolgáltatásokat, mint a rendıri védelem és a bírósági ítéletek)" következtet Rothbard, olyan embereknek vagy cégeknek kell tehát nyújtaniuk, akik (a) bevételeikhez önkéntes alapon és nem kényszerítéssel jutnak hozzá és (b) az állammal ellentétben nem formálnak jogot maguknak a rendıri és bírósági szolgáltatások kötelezı jellegő monopóliumára... a védelmi cégeknek éppen olyan szabadon kellene versenyezniük, és éppen úgy tartózkodniuk kellene az erıszak alkalmazásától a békés emberekkel szemben, mint a szabad piacon az összes más terméket és szolgáltatást nyújtó embernek és cégnek. A biztonsági szolgáltatások a többi szolgáltatáshoz hasonlóan piaci és csak piaci termékek lehetnének. Más szóval, minden tulajdonnal rendelkezı személy részesülhetne a munkamegosztás elınyeibıl és tulajdonához az önvédelemnél erısebb védelmet kereshetne más tulajdonosokkal való együttmőködés révén. Bárki bárkivel szabadon szerzıdhetne a védelmi és igazságszolgáltatással kapcsolatban és bárki egyoldalúan beszüntethetné az ilyen jellegő együttmőködést, és visszatérhetne az önvédelemhez vagy másokkal léphetne szövetségre. IV A kollektív biztonság — az állam — mítoszának rekonstruálása valamint elméleti és empirikus alapú kritikájának kifejtése után a magáncégek által nyújtott biztonsági szolgáltatásokat támogató érvekkel folytatom. A kollektív biztonság mítoszának eloszlatásához nem elég a védelmezı állam eszméjének hibáját megérteni. Ugyanilyen, ha nem még inkább fontos megérteni, hogy a nem az állam által nyújtott biztonsági szolgáltatások miként mőködnének hatékonyan. A francia-belga közgazdász, Gustave de
Molinari úttörı elemzése nyomán Rothbard vázolta fel a védelem szabad piaci alapon történı mőködését. Morris és Linda Tannehillnek ugyanúgy hálával tartozunk a témával kapcsolatos briliáns meglátásaikért és elemzéseikért.11 Elemzésemben az ı nyomukon haladva átfogóbb képet adok a biztonsági szolgáltatások alternatív — nem állami — elıállításáról és annak nem csak az egyének vagy a bandák, hanem az államok által indított támadásokkal szembeni ellenálló képességérıl. Az olyan liberális-libertáriusok, mint Molinari, Rothbard, a Tannehillek és mások között általános az egyetértés, hogy a védelem a biztosítás egy formája, a védelmi kiadások pedig a biztosítás árát jelentik. Ennek megfelelıen, ahogy azt különösen Rothbard és a Tannehillek hangsúlyozzák, az összetett, világmérető munkamegosztáson alapuló modern gazdaság keretein belül a védelmi és biztonsági szolgáltatásokat legvalószínőbben a biztosítótársaságok nyújtanák. Minél jobban védik a biztosított tulajdont, annál kevesebb kárt kell megtéríteniük, így a biztosítónak annál kisebbek a kiadásai. Így a hatékony védelem biztosítása minden biztosító saját érdeke. Bár az állam nagyban megköti a kezüket és akadályozza ıket, a biztosítótársaságok már ma is a védelmi szolgáltatások és a kárpótlási lehetıségek széles körét nyújtják a magánszemélyek és -társaságok részére. A biztosítók egy további alapvetı követelménynek is eleget tesznek. Ha valaki védelmi szolgáltatásokat akar felajánlani, akkor nyilvánvalóan úgy kell tőnnie, hogy képes is azokat nyújtani. Más szóval rendelkezniük kell azokkal a gazdasági eszközökkel — emberi és fizikai erıforrásokkal — amelyek szükségesek a világ valós vagy vélt veszélyeivel való küzdelemhez. A biztosítótársaságok ebbıl a szempontból is tökéletes jelöltnek látszanak. Országos vagy akár nemzetközi szinten mőködnek és nagy területen, akár államhatárokon túl is szétszórt ingatlanokkal rendelkeznek. Tehát határozottan érdekükben áll a hatékony védelem biztosítása, "nagyok", gazdaságilag erısek. A biztosítótársaságokat összekötik továbbá az egymásnak való segítségnyújtásra és érdekegyeztetésre vonatkozó szerzıdések és a nemzetközi újrabiztosító társaságok rendszere, és így olyan egyesített gazdasági erıvel rendelkeznek, amely mellett a legtöbb államé eltörpül. Hadd elemezzem tovább és tegyem egyre világosabbá e felvetést, miszerint a védelmi és biztonsági szolgáltatások a "biztosítások" körébe tartoznak, és így azokat biztosítótársaságok nyújthatják. E cél megvalósításával kapcsolatban két problémát kell tárgyalnunk. Elıször is, nem lehetséges valakit az életben elıforduló összes kockázattal szemben biztosítani. Például nem biztosíthatom magamat öngyilkosság elkövetése, saját hazám leégetése, munkanélkülivé válásom, az ágyból való felkelés nemszeretése vagy vállalkozói veszteségek elszenvedése ellen, mivel az elkerülni kívánt esemény bekövetkezésének valószínőségére teljesen vagy részlegesen befolyásom van. Az ilyen kockázatokat egyénileg kell vállalni. Rajtam kívül senki más nem foglalkozhat velük. Így az elsı kérdés az, hogy a védelmet és a biztonságot mi teszi biztosíthatóvá? Ahogy láttuk is, ez nem magától értetıdı. Elvégre nincs mindenkinek jelentıs befolyása a saját személye vagy tulajdona ellen támadás valószínőségére nézve? Az ellenem irányuló támadást nem szándékosan váltom-e ki például a másik megtámadásával vagy provokálásával, és így annak kockázata nem ugyanúgy biztosíthatatlan, mint az öngyilkosság vagy a munkanélküliség, amelyek bekövetkeztéért mindenkinek magának kell vállalnia a felelısséget? A válasz feltételes igen és nem. Igen, amennyiben senki sem kínálhat feltétel nélküli biztosítást minden elképzelhetı támadással szemben. Ha egyáltalán lehetséges, feltétlen védelmet mindenki csak saját maga saját magának biztosíthat. A válasz azonban "nem", ha a feltételes védelmet tekintjük. Csak az áldozat által kiprovokált támadások ellen nem lehet biztosítani. A provokáció hiányában és így "esetlegesen" megtörténı támadások ellen azonban lehet biztosítást nyújtani. Így a védelem biztosításnak tekinthetı akkor és csak akkor,
ha a biztosító a szerzıdés révén annyiban korlátozza a biztosított cselekvési szabadságát, hogy annak részérıl mindennemő "provokáció" kizárt legyen. Az egyes biztosítótársaságok egymástól eltérıen határozhatják meg a provokáció fogalmát, de attól az elvtıl egyikük sem térhet el, hogy ki meg kell tiltaniuk ügyfeleiknek a provokatív és támadó cselekedetek elkövetését. Amennyire magától értetıdınek tőnik is a védelmi biztosítások e védekezı — nem agresszív és nem provokatív — jellege, annyira alapvetı fontosságú is ez a felismerés. Egyrészt az következik ebbıl, hogy egy ismert agresszor vagy provokátor képtelen lenne biztosítót találni, így gazdaságilag elszigetelt, gyenge és sebezhetı volna. Másrészrıl az is következik, hogy ha valaki a saját maga által saját magának biztosított védelemnél erısebb védelemre vágyik, akkor ahhoz csak úgy juthat hozzá, ha az erıszakmentes, civilizált viselkedés bizonyos elıírt normáit betartja. Továbbá minél többen kötnek biztosítást — és a modern cseregazdaságban a legtöbb ember az önvédelemnél erısebb biztonságra vágyik — annál nagyobb gazdasági nyomás nehezedik a biztosítással még nem rendelkezıkre, hogy ugyanolyan vagy hasonló erıszakmentes viselkedési normákat vegyenek fel. Ráadásul a biztosítók között az önként fizetı ügyfelekért folyó verseny miatt a biztosított tulajdon értékéhez képest várhatóan egyre inkább csökkenni fog a biztosítás ára. Az egymással versengı biztosítók rendszerének ugyanakkor kettıs hatása lenne a törvények fejlıdésére, amellyel hozzájárulna a konfliktusok számának és súlyosságának csökkenéséhez. Egyrészt a törvények változatossága és rugalmassága nıne. A biztosítótársaságok nem kényszerítenék mindenkire ugyanazokat a szabályokat (mint ahogy azt az állam teszi), mert nem csak az árban versenyeznének egymással, hanem termékeik eltérı voltával és fejlesztésével. Az egyes biztosítótársaságok megkülönböztethetnék magukat a többitıl az ügyfeleiktıl elvárt viselkedési elıírások, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok és/vagy a jutalmak és büntetések fajtái és kiérdemelésük módja tekintetében, és valószínőleg élnének is ezzel a lehetıséggel. Egymás mellett létezhetnének a katolikus biztosítottak számára az egyházjogra, a zsidóknak a halakhára, a muszlimoknak az sariára, a nem hívıknek pedig a világi törvényekre alapuló törvényrendszerek, melyek fenntartásáról az azokért fizetı ügyfélkör gondoskodna. Az ügyfelek megválaszthatnák, hogy rájuk mely jogrendszer vonatkozzék, és döntésüket késıbb meg is változtathatnák. Más szóval senkit sem kényszerítenének arra, hogy számára "idegen" törvények szerint éljen, így a konfliktusok egy jelentıs forrása megszőnne. Másrészt, az egymással versengı biztosítók rendszere a törvény egységesítésének irányába is hat. A "belföldi" — katolikus, zsidó, római, germán — jog csak a biztosítottakra és tulajdonukra, a biztosítóra és az általa ugyanazon jogrend szerint biztosított többi emberre nézve lenne kötelezı. Az egyházjogot például csak a magukat katolikusnak vallókra illetve csak az ı közöttük felmerülı viták megoldására alkalmaznák. Természetesen egy katolikus más, pl. iszlám jogrendszer szerint élıkkel is kapcsolatba, konfliktusba kerülhet és velük szemben igényelhet védelmet. Ebbıl nem származik nehézség, amennyiben az adott ügy és felek esetében a katolikus és az iszlám jog szerint ugyanaz a megoldás. Probléma akkor van, ha a versengı jogrendek jelentısen eltérı megoldást adnak (ami néhány esetben természetesen elıfordulhat, hiszen különbözı törvényekrıl van szó). A biztosított a más csoportba tartozókkal való konfliktus ellen is biztosítani kívánja magát, de a "belföldi" (csoporton belüli) jogrendet ebben az esetben nem lehet használni. Nem várható el, hogy egy biztosító és az általa alkalmazott jogrend követıi (például a katolikusok) egyszerően alávessék magukat egy másik (pl. muszlim) biztosítónak és jogrendjének, vagy fordítva. Ehelyett mindegyik biztosítónak — a katolikusnak és a muszlimnak is — hozzá kell járulnia a csoportok közti, tehát az egymással versengı biztosítók biztosítottai közötti ügyekben
alkalmazandó törvényrendszer kialakításához. És mivel a biztosító által az ügyfelei számára felkínált csoportok közti jogrendszer csak akkor tőnhet hihetınek, és így jószágnak, ha azt más biztosítók is (lehetıleg minél többen) elfogadják, a versengés elısegíti egy olyan törvényrendszer kialakítását és folyamatos finomítását, amelyik a legszélesebb — csoportokon, kultúrákon átívelı — jogi-erkölcsi konszenzust tartalmazza, így a versengı törvényrendszerek legnagyobb közös osztóját adja. Mivel a versengı biztosítók és jogrendjeik egyes, közösen kezelt esetekben eltérı véleményen lehetnének, eleve egy független harmadik fél ítéletének kellene alávetniük saját magukat és ügyfeleiket az ilyen esetekben. E harmadik fél nem csupán független volna a ügyben érdekelt felektıl, hanem azt a felek egyhangú választása jelölné ki. És mint egyhangúan választott döntıbíró, a "konszenzust" és az "egyetértést" jelképezné, vagy akár testesítené meg. Azért választanák ıket, mert velük kapcsolatban az lenne a közvélekedés, hogy képesek a különbözı csoportba tartozó felek mindegyikének megfelelı, vagy "igazságos" megoldásokat keresni és megfogalmazni. Ha egy döntıbíró elbukik e feladata teljesítése közben, és olyan megoldásokat talál, amelyeket a biztosító(k) és/vagy ügyfele(ik) nem tart(anak) "igazságosnak", a jövıben valószínőleg nem esik majd rá a választás. A fentiek következtében az önként fizetı ügyfeleket biztosító társaságok versenyének elsı alapvetı eredménye a védelmi és biztonsági szerzıdések létrejötte lenne. A biztosítók (az államtól eltérıen) pontos tulajdon- és termékleírásokat, valamint közérthetıen leírt kötelezettségeket tartalmazó szerzıdéseket kínálnának ügyfeleiknek. Az biztosítók és a döntıbírók közötti kapcsolatot is szerzıdések határoznák meg. A szerzıdést megkötı felek mindegyikére egyaránt vonatkoznának annak kikötései a szerzıdés idıtartamára, és a szerzıdés tartalmát csak az összes szerzıdı egyhangú beleegyezésével lehetne megváltoztatni. Más szóval verseny esetén (az állam léte esetén fennálló helyzettıl eltérıen) nem létezne és nem is létezhetne "törvénykezés". Egyetlen biztosító sem maradhatna talpon (az államtól eltérıen), ha ügyfeleinek "védelmet ígérne", de nem mondaná meg, mennyiért és ragaszkodna ahhoz, hogy bármikor, ha úgy kívánja, egyoldalúan megváltoztathatja a védıügyfél kapcsolatra vonatkozó feltételeket. Egy ilyen biztosító ügyfelei sokkal "jobbat" akarnának, és más biztosítók ennek megfelelıen szerzıdéseket és állandó törvényt nyújtanának ígéretek és változó törvénykezés helyett. Az egyes biztosítók és döntıbírók közötti folyamatos együttmőködés eredményeként a tulajdonra és a szerzıdésekre vonatkozó törvények egységesítése, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok (a felelısség, a károkozás, a kártérítés, a büntetés és hasonló kérdések) összehangolása indulna el. A védelmi szolgáltatások megvásárlásával mindenki részévé válna egy, a konfliktusok visszaszorítása és a biztonság növelése érdekében tevékenykedı globális vállalkozásnak. Minden egyes peres igény a benyújtásának helyétıl, a felperes és az alperes személyétıl függetlenül egy vagy több biztosítótársaság hatáskörébe tartozna és azt vagy a biztosított "hazai" törvényeinek megfelelıen vagy a biztosítók csoportjának elızetes megállapodása szerinti "nemzetközi" törvények elıírásai és eljárásai szerint kezelnének. Ezzel megvalósulna a teljes és tökéletes jogbiztonság. V Mármost, egy másik kérdést is meg kell vizsgálnunk. Még ha a védelmi szolgáltatások nyújthatók is biztosítás formájában, a biztosításoknak jelentısen különbözı formái léteznek. Vegyünk csak két jellemzı példát: biztosítás a természeti katasztrófák, mint a földrengések, az áradások, a hurrikánok ellen, illetve biztosítás a üzemi balesetek, mint valamilyen gép meghibásodása, robbanás vagy hibás termékek ellen. Az elıbbi a csoportos vagy kölcsönös biztosításra példa. Bizonyos területeken nagyobb a természeti katasztrófák elıfordulásának
valószínősége mint máshol, így ott a biztosítás iránti kereslet és annak ára is magasabb. Azonban bizonyos földrajzi határokon belül a biztosító minden helyet egyformának tekint a kockázat szempontjából. Ismeri a szóban forgó esemény elıfordulásának valószínőségét a terület egészére nézve, de nem tud semmit, hogy azon belül az egyes helyeken mekkora ez a valószínőség. Ebben az esetben minden biztosított ugyanakkora biztosítási díjat fizet a biztosított értékhez viszonyítva, és az adott idı alatt beszedett díjakból vélhetıen fedezni lehet az azon idı alatt benyújtott kárigényeket (különben a biztosító veszteségesen mőködne). Tehát az egyéni kockázatokat összevonják és kölcsönösen biztosítják. Ezzel szemben az üzemi balesetek elleni biztosítás az egyéni biztosítás példája. A természeti katasztrófáktól eltérıen a biztosítani kívánt kockázat emberi cselekvés, azaz termelés eredménye. Minden termelési folyamatot egy termelı egyén irányít. Egyetlen termelınek sem áll szándékában a bukás vagy a katasztrófa elszenvedése, és ahogy láttuk, csak véletlenül bekövetkezı — és nem szándékosan elıidézett — károk ellen lehet biztosítást kötni. Azonban még ha a termelés nagyrészt irányításunk alatt áll is és általában sikeres, minden termelı és termelési folyamat ki van téve a saját irányításán kívül álló, néha bekövetkezı szerencsétlenség — hibahatáron belüli — veszélyének. Viszont ez egyéni termelési tevékenységnek és technológiának a (szándékos vagy akaratlan) eredménye, az üzemi balesetek kockázata jelentısen eltér az egyes termelık illetve termelési folyamatok esetében. Így az ı kockázatuk nem vonható össze, és minden termelıt külön-külön kell biztosítani. Ebben az esetben a biztosítónak ismernie kell a kérdéses esemény elıfordulásának idıbeli gyakoriságát, de nem tudja, hogy az esemény egy adott idıpontban mekkora valószínőséggel következik be, csupán azt, hogy mindig egy bizonyos termelı és az ı termelési folyamata mőködik. Nem tételezi fel, hogy az egy bizonyos idıszakban begyőjtött biztosítási díjak fedezni tudnak minden, ugyanabban az idıszakban benyújtott kárigényt. Ehelyett attól vár hasznot, hogy sok idıszak alatt begyőjtött biztosítási díj tudja fedezni az ugyanazon idıszakok alatt felmerülı kárigényeket. Emiatt a biztosítónak ilyen esetben rendelkeznie kell tıketartalékkal, hogy szerzıdéses kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, és a biztosítási díjak kiszámításakor e tartalékok aktuális értékét is figyelembe kell vennie. A kérdés tehát az, hogy mások erıszakos cselekedetei és támadása ellen melyik fajta biztosítás védhet meg? Csoportos biztosítás, mint természeti katasztrófák ellen, vagy egyéni biztosítás, mint az üzemi balesetek esetében? Vegyük észre, hogy a biztosítás fent említett két fajtája az összes elképzelhetı biztosítások skálájának két végletét jelenti, és egy adott kockázat pontos helye nem kötött e skálán. A meteorológia, a geológia, a mőszaki tudományok és a technológia fejlıdésének köszönhetıen például egyes, korábban homogénnek (és igy csoportosan biztosíthatónak) tartott kockázatok egyre kevésbé homogénné válhatnak. A folyamat különösen az egészségbiztosítások terén figyelhetı meg. A genetika és a génsebészet — a genetikai ujjlenyomat készítés — fejlıdésével a korábban homogénnek tekintett egészségi kockázatok egyre inkább egyénhez köthetıvé válnak. A fentiek figyelembe vételével tehetünk határozott kijelentéseket a védelmi biztosítással kapcsolatban? Azt hiszem, igen. Bár minden biztosításnál feltétel, hogy a kockázat a biztosító és a biztosított szempontjából véletlenszerő legyen, egy támadás elıfordulása határozottan különbözik a természeti katasztrófáktól vagy az üzemi balesetektıl. Míg ez utóbbiak természeti erık és a természet törvényeinek eredményei, addig az agresszió emberi cselekvésbıl következik, és míg a természet "vak", azaz nem tesz különbséget az emberek között, és nem foglalkozik az idızítéssel, addig egy agresszor igenis tehet különbséget és támadását szándékosan bizonyos áldozatok ellen, meghatározott idıben intézheti.
VI Hadd hasonlítsam össze elıször a védelmi biztosítást a természeti katasztrófákkal szembenivel. Gyakran párhuzamba állítják a kettıt, ezért érdekes megvizsgálni, hogy mennyire helytálló-e azt tenni. A párhuzamot abban vélik felfedezni, hogy miképpen egy bizonyos földrajzi területen belül mindenkit ugyanúgy fenyeget egy földrengés, egy áradás vagy egy hurrikán veszélye, úgy, például, az Egyesült Államok vagy Németország területén mindenkire egyformán leselkedik egy külsı támadás veszélye. Bár van némi hasonlóság — melyre rövidesen rátérek — könnyő felismerni két alapvetı hibát a hasonlatban. Elıször is, egy földrengés, egy áradás és egy hurrikán hatásának határait objektív fizikai feltételek szabják meg, így azok "természetesnek" tekinthetık. Ugyanakkor a politikai határok "mesterségesek." Az Egyesült Államok határa folyamatosan változott a XIX. század során, Németország pedig nem is létezett 1871-ig, területén harmincnyolc külön ország volt korábban. Nyilván senki sem állítja, hogy az Egyesült Államok és Németország határainak ez az újrarajzolása annak a felfedezésnek volt az eredménye, hogy a nagyobb Egyesült Államok és Németország minden lakójára egyforma veszély leselkedett a korábbi nézetekkel szemben. A fenti említett hasonlat egy másik nyilvánvaló hiányossággal is rendelkezik. A természet — a földrengések, az áradások, a hurrikánok — vakon rombolnak. Nem tesz különbséget az értékes és kevésbé értékes területek és objektumok között, csak "támad." Ezzel szemben egy agresszor, egy behatoló tehet és tesz is különbséget. Nem támad meg értéktelen területeket és tárgyakat, mint például a Szahara, hanem az értékeseket veszi célba. Ha minden mást változatlannak tekintünk, minél értékesebb egy terület vagy egy objektum, annál valószínőbb, hogy támadás célpontjává válik. Ez a következı fontos kérdést veti fel. Ha a politikai határok önkényesek és a támadások mindig az értékes helyek és objektumok ellen irányulnak, léteznek-e olyan nem önkényes határok, amelyek elválasztják egymástól a biztonsági szempontból különbözı mértékben kockázatos zónákat? A válasz igen. Ezek a nem önkényes határok a magántulajdon határai. A magántulajdon bizonyos fizikai tárgyak meghatározott emberek által meghatározott helyen történt eredeti elbirtoklása és/vagy megtermelése eredményeként jön létre. Minden elbirtoklótermelı (tulajdonos) a cselekedetével azt mutatja, hogy az elbirtokolt vagy megtermelt dolgot értékesnek (jószágnak) tekinti, különben nem vette volna birtokba vagy nem állította volna elı azt. Az emberek tulajdonának határai objektívan és kölcsönösen megállapíthatók. Egyszerően az egyén által elbirtokolt és/vagy megtermelt dolgok fizikai kiterjedése adja azt. Az értékes területek és tárgyak határai a birtokok határaival együtt léteznek. Minden értékes területet és tárgyat birtokol valaki, csak az értéktelen területeknek és tárgyaknak nincs tulajdonosa. Az elbirtokló és termelı személyt mindig más emberek veszik körül, így támadás áldozatává is válhat. Minden tulajdon — szemben a dolgokkal (az anyaggal) — szükségszerően értékes, így minden tulajdonos mások agresszív vágyainak célpontjává válhat. Ezért minden tulajdonos számtalan más szempont mellett figyelembe veszi a biztonsági körülményeket is, amikor tulajdonának helyet és formát választ. Mindenki elınyben részesíti a tulajdon biztonságosabb elhelyezését és formáját a kevésbé biztonságossal szemben. Azonban függetlenül attól, hogy a tulajdonos és a tulajdona hol helyezkedik el, és hogy a tulajdon milyen fizikai formában jelenik meg, minden tulajdonos a tulajdona megvédése iránti személyes hajlandóságáról tesz tanúbizonyságot, amikor azt nem hagyja magára egy lehetséges támadás fényében. Ha azonban a magántulajdon határai az egyetlen olyan nem önkényes határok, amelyek a támadás kockázatával kapcsolatba hozhatók, akkor ebbıl az is következik, hogy éppen annyi
különbözı biztonsági zóna létezik, mint ahány eltérı tulajdonosok által birtokolt önálló tulajdonrész van, és e zónák pontosan akkorák, mint ezek a tulajdonrészek. Ezért a tulajdon erıszakkal szembeni biztosítása még inkább egyéni (és nem csoportos vagy kölcsönös) biztosításnak tőnik, mint az üzemi balesetek elleni biztosítás. Míg egy bizonyos termelési folyamat kockázata általában független annak helyszínétıl — azaz ha ugyanazt a folyamatot több más helyen is alkalmazza ugyanaz a termelı, akkor a hibahatár mindenhol ugyanaz —, a magántulajdon — például a gyár — elleni támadás kockázata függ a helytıl. Mivel a magántulajdon magánszemélyek által elbirtokolt és elıállított jószágot jelent, az mindig jól elkülöníthetı. Minden tulajdon más helyen található és más irányítása alatt áll, és minden helynek saját, egyedi biztonsági kockázata van. A saját biztonságom más és más lehet, ha vidéken vagy a városban, ha egy dombon vagy egy völgyben, egy folyótól, tengertıl, kikötıtıl, vasútvonaltól vagy utcától távol illetve ahhoz közel élek. Még az összefüggı területek egyes részeit sem fenyegeti feltétlenül ugyanakkora veszély. Eltérést jelenthet, ha a hegyoldalban magasabban vagy mélyebben, ha az óceántól távolabb vagy ahhoz közelebb lakom, mint a szomszédom, vagy ha tıle északra, délre, nyugatra illetve keletre élek. Továbbá minden birtok a helyétıl függetlenül átalakítható tulajdonosa által úgy, hogy azzal növelje a biztonságot és csökkentse egy támadás valószínőségét. Például vehetek egy fegyvert vagy egy páncélszekrényt, képessé tehetem magamat egy támadó repülıgép lelövésére a kertbıl vagy lehet olyan lézerágyúm, amely több ezer kilométeres távolságból meg tud ölni egy támadót. Ezért egyetlen hely és egyetlen tulajdon sem olyan, mint a másik. Minden tulajdonost külön-külön kell biztosítani, és ehhez a biztosítónak elég tıkével kell rendelkeznie. VII Tehát a természeti katasztrófák elleni és a külsı támadás elleni biztosítások között vont párhuzam hibás. A támadás mindig meghatározott célok ellen történik, és védeni is azokat kell. Mindenki más területeket és tárgyakat akar megvédeni, és mindenkinek más a biztonsági kockázata, de a párhuzamnak mégis van egy kis igazságtartalma. Azonban a természeti katasztrófák és a külsı támadás között esetleges hasonlóságok nem a támadás és a védekezés természetébıl adódnak, hanem az állami agresszió és az az ellen való védekezés (az országok közötti háború) jellegébıl. Ahogy fent leírtuk, az állam olyan szervezet, amely a védelem és az adószedés jogának területi monopóliumát élvezi, és egy ilyen szervezet eleve erıszakosabb, mivel a magatartásából eredı költségeit átterheli alattvalóira. Az állam léte azonban nem csupán gyakoribbá teszi az erıszak elıfordulását, hanem egészen megváltoztatja annak jellegét. Az államok — és különösen a demokratikus államok — létezésébıl következik, hogy a támadás és a védekezés — a háború — egyre inkább totálissá válik, azaz egyre kevésbé válogatja meg célpontjait és áldozatait. Egy pillanatra vegyünk egy államtól teljesen mentes világot. Míg a nagy, gyakran multinacionális, hatalmas tıketartalékokkal rendelkezı biztosítótársaságok a legtöbb magántulajdonnal rendelkezı embert egyenként biztosítanák, az agresszorok, mint nagy kockázatot jelentı személyek, biztosítás nélkül maradnának. Ilyen helyzetben minden támadó vagy egy azokból álló csoport a nem biztosított tulajdont venné célba, és igyekezne elkerülni a "járulékos kárt", különben egy vagy több gazdaságilag igen erıs védelmi céggel találná magát szemben. Ehhez hasonlóan a védelembıl elkövetett erıszak is határozott célpontok ellen irányulna. Az összes támadó meghatározott személy vagy csoport lenne, akik meghatározott helyeken élnek és meghatározott erıforrásokkal rendelkeznek. Az ügyfeleiket ért támadást megbosszulandó, a biztosítótársaságok e meghatározott helyeket és erıforrásokat
támadnák, és ık is igyekeznék elkerülni a járulékos kárt, mivel különben más biztosítók részére kellene kártérítést fizetniük. Mindez alapvetıen megváltozik egy olyan világban, ahol vannak államok és országok közötti háborúk. Ha egy állam, például az Egyesült Államok megtámad egy másikat, például Irakot, az nem korlátozott számú, egyértelmően azonosítható helyen élı ember által, korlátozott erıforrások igénybevételéével végrehajtott támadás. Ehelyett a támadásban minden amerikai részt vesz az összes erıforrásával. Minden amerikai adót fizet az amerikai kormánynak és így de facto részese az amerikai állam által elkövetett minden agressziónak, akár akarja ezt, akár nem. Bár nyilvánvalóan téves volna azt állítanunk, hogy minden amerikait egyformán fenyeget egy iraki támadás veszélye (amely legyen akármilyen csekély is, bizonyosan nagyobb New Yorkban, mint Kansas állambeli Wichitában például), minden amerikai egyforma az országa által elkövetett agresszióban való aktív, még ha nem is mindig önkéntes részvételben. Másodszor, ahogy a támadó is egy állam, úgy a megtámadott Irak is az. Amint amerikai megfelelıjének, úgy az iraki államnak is megvan a hatalma polgárai adóztatására vagy fegyveres erıibe való besorozására. Adófizetıként vagy sorkatonaként minden iraki ugyanúgy részt vesz az iraki állam védekezésében, mint ahogy minden amerikai is részese az országa által elkövetett támadásnak. Így a háború az összes amerikai háborúja az összes iraki ellen, azaz totális háború. Mind a támadó, mind a megtámadott állam stratégiája ennek megfelelıen megváltozik. Míg a támadónak válogatnia kell a célpontok között, ha más okból nem is, mint hogy még az adóhatóságot is köti a szőkösség, nincs vagy kevés a késztetése a járulékos kár elkerülésére vagy minimalizálására. Éppen ellenkezıleg, mivel a teljes népesség és a teljes nemzeti vagyon részt vesz a védekezésben, a járulékos kár akár kívánatos is lehet még akkor is, ha az emberéletben vagy tulajdonban következik be. A harcolók és a nem harcolók között nincs éles határvonal. Mindenki ellenség és minden tulajdon a megtámadott államot szolgálja. Így minden és mindenki szabadon megsemmisíthetı. A megtámadott államot szintén kevéssé érdekli az ellentámadásból adódó járulékos kár. A támadó ország minden polgára és azok összes tulajdona ellenség illetve ellenséges tulajdon, így a bosszú lehetséges célpontjává válik. Az államok közötti háború e jellegzetességeinek megfelelıen az államok inkább olyan tömegpusztító fegyvereket fejlesztenek ki és alkalmaznak, mint az atombomba, ahelyett hogy nagy hatótávolságú, precíziós fegyvereken dolgoznának, mint például egy (egyelıre képzeletbeli) lézerágyú. Így tehát a háborúk és a természeti katasztrófák közötti hasonlóság a válogatás nélküli pusztítás és rombolás tekintetében csupán annak a világnak a jellemzıje, amelyben vannak államok. VIII Ezzel elérkeztünk az utolsó problémához. Láttuk, hogy ha a tulajdon magántulajdon, akkor a védelmet is egyénileg kell biztosítania a tıkeerıs biztosítótársaságoknak, akárcsak az üzemi balesetek elleni biztosítást. Azt is láttuk, hogy a biztosítás mindkét formája egy alapvetı szempontból különbözik. A védelmi biztosításnál számít a biztosított tulajdon helye. A biztosított értékhez képest viszonyítva a biztosítás díja helyrıl helyre változik. Ráadásul a támadók mozoghatnak, fegyverzetük változhat és az agresszió jellege teljesen megváltozhat az államok megjelenésével. Így tehát még ha eleve adott is a tulajdon vagy a birtok helye, az adott területet körülvevı társadalmi környezet változásával együtt a biztosítási díj is változhat. Az egymással versengı biztosítótársaságok rendszere hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel? És különösen: hogyan birkózik meg az állam és az állami erıszak jelenlétével?
E kérdések megválaszolásához fel kell idéznünk néhány alapvetı közgazdaságtani tételt. Ha minden más egyenlı, a földbirtokkal rendelkezık általában és az üzleti vállalkozások tulajdonosai különösen elınyben részesítik azokat a helyeket, ahol a védelem költségei (a biztosítási díjak) alacsonyak, az ingatlanok értéke pedig emelkedik, azokkal szemben, ahol magasak a díjak és az ingatlanok értéke csökken. Ezért az emberek a magas kockázatú és csökkenı ingatlanárakkal jellemzett helyekrıl oda vándorolnak, ahol alacsony a kockázat és az ingatlanárak növekednek. A védelem költségei és az ingatlanárak továbbá közvetlen kapcsolatban állnak egymással. Ha minden más változatlan, ahol magasabbak a védelem költségei (nagyobb egy támadás veszélye), ott az ingatlanok értéke alacsony vagy esik, ahol pedig alacsonyabbak a védelem költségei, ott az ingatlanok értéke magas vagy növekszik. E törvények és folyamatok alakítják a biztosító-védelmi társaságok versengı rendszerének mőködését. Míg egy adóból fenntartott monopolista által biztosított védelem ára és költségei növekednek, addig a haszonnal és veszteséggel számolni kénytelen biztosítótársaságok a védelem költségeinek csökkentésére törekednek, aminek révén az árak is esnek. Ugyanakkor a biztosítótársaságok még inkább érdekeltek az ingatlanok értékének emelkedésében, mert az nem csak a saját ingatlanjaik értéknövekedését jelenti, hanem azáltal mások nagyobb értékő birtokait biztosíthatják magasabb díj ellenében. Ezzel szemben, ha az erıszak kockázata növekszik és az ingatlanok értéke csökken, a biztosítható érték is kisebb, míg a védelem költsége és a biztosítás ára növekszik, ami a biztosító üzletmenetére nézve nem túl elınyös. Emiatt a biztosítókra állandó gazdasági nyomás nehezedik az elıbbi, kedvezıbb feltételek kialakulásának elısegítésére, és az utóbbi, kedvezıtlen viszonyok megszüntetésére. Az ösztönzık e szerkezetének alapvetı hatása van a biztosítók mőködésére. Elıször is, a szokványos bőncselekmények és bőnözık elleni védelmet tekintve a versengı biztosítók rendszere átfogó változást jelentene a bőnmegelızési politikában. E változás nagyságának felméréséhez vessünk egy pillantást a jelenlegi, jól ismert állami bőnmegelızési politikára. Bár az állam érdekében áll a szokásos bőncselekmények megakadályozása (ha másért nem, azért feltétlenül, hogy több megadóztatható tulajdon maradjon), de adóból fizetett intézményként nem vagy csak kevéssé áll érdekében a különösebben hatékony védekezés azok ellen, vagy ha már megtörténtek, az áldozatok kárpótlása valamint a bőnözık kézre kerítése és megbüntetése. Demokratikus körülmények között ráadásul még súlyosabb a helyzet, hiszen ha mindenki — az erıszakos és az erıszakot kerülı emberek, a magas és az alacsony bőnözési rátával rendelkezı területek lakói egyaránt — állami hivatalhoz juthatnak a választások során, a tulajdonjogok fokozatosan a békés emberektıl az erıszakosakhoz, az alacsony bőnözési rátával rendelkezı területek lakóitól a magas bőnözési rátával rendelkezı területek lakóihoz kerülnek. Ennek megfelelıen a bőnözés és a biztonsági szolgáltatások irányi igény még soha nem volt ilyen magas, mint most. Ennél még botrányosabb az, hogy az állam nem kártalanítja azokat az áldozatokat, akik ellen nem akadályozta meg egy bőntett elkövetését (pedig ezt kellene tennie), hanem az áldozatokat még kötelezi is arra hogy adó formájában megfizessék a bőnözı elfogásának, bebörtönzésének, rehabilitációjának és/vagy szórakoztatásának költségeit. És ahelyett, hogy a kevésbé biztonságos területeken magasabb árat szabna a védelmi szolgáltatásokért, a biztonságosabb környékeken pedig alacsonyabbat, ennek éppen az ellenkezıjét teszi. Több adót szed a biztonságosabb és ezért magasabb ingatlanárakkal jellemzett helyeken, mint a kevésbé biztonságos helyeken, ahol alacsonyabb az ingatlanok értéke, vagy akár még támogatja is ez utóbbi helyek — a nyomornegyedek — lakóit az elıbbiek kontójára, amivel fokozatosan lerombolja a bőnt visszaszorító társadalmi körülményeket és támogatja az azt elısegítı viszonyok megerısödését.
Az egymással versengı biztosítók mőködésével jelentısen eltérı helyzet alakulna ki. Egyrészt ha a biztosító nem tudja megakadályozni egy bőn elkövetését, kártalanítania kellene az áldozatot. Ezért a biztosítók mindenekfölött a bőnmegelızésben akarnának hatékonnyá válni. Ha mégsem tudnák megelızni a bőn elkövetését, hatékonyan nyomoznák ki, tartóztatnák le és büntetnék meg a bőnözıt, mivel azzal aztán kifizettethetnék a károkat és a kártalanítás egyéb költségeit, így azokat nem az áldozatnak és a biztosítójának kellene állnia. Ahogy a biztosítók ma is egy folyamatosan karbantartott listát vezetnek az ingatlanok értékérıl, úgy a bőntettekrıl és a bőnözıkrıl is egy rendszeresen frissített adatbázissal rendelkeznének. Ha minden más változatlan, az egyes birtokok elleni erıszak valószínősége növekszik a potenciális támadók közelségével valamint azok számával és erıforrásaik bıvülésével. Ezért a biztosítóknak érdekében állna az elkövetett bőntettekrıl valamint az ismert bőnözıkrıl és azok tartózkodási helyérıl információt győjteni, továbbá a károk minimalizálásának céljából közös érdekük volna ezt az információt egymással megosztani (ahogy a bankok ma is informálják egymást a kockázatos adósokról). A biztosítókat továbbá a potenciális (még el nem követett vagy nem ismert) bőntettekrıl és bőnözıkrıl való információgyőjtés is érdekelné, ami alapvetıen átalakítaná a bőnözési statisztikák formáját és javítaná azokat. A bőntettek jövıbeli elıfordulási valószínőségének és így azok árának (a biztosítási díjnak) meghatározása érdekében a biztosítók összefüggést keresnének a bőntettek és a bőnözık gyakorisága, leírása és jellemzıi valamint azon társadalmi környezet között, amelyben azok elıfordulnak illetve tevékenykednek. A verseny állandó nyomása alatt kifejlesztenék és folyamatosan finomítanák a demográfiai és szociológiai bőnözési mutatók rendszerét. Más szóval minden lakóközösséget számos jellemzıvel, mint a lakók nemének, korcsoportjának, fajának, nemzetiségének, származásának, vallásának, anyanyelvének, szakmájának és jövedelmének összetételével írnának le, és ezek alapján mérnék fel a kockázatot. Ennek következtében, és a mostani helyzettıl jelentısen eltérı módon a jövedelem és a vagyon mindenféle, területi, faji, nemzeti, származási, vallási és nyelvi alapú újraelosztása megszőnne, így a társadalmi feszültségek egy állandó forrása végleg eltőnne. Az árak (biztosítási díjak) kialakuló szerkezete sokkal pontosabban tükrözné az egyes területek és azok társadalmi összetételének kockázatát, így az ember a saját és a lakókörnyezete kockázatának megfelelı biztosítási díjat fizetné. Még fontosabb az, hogy a bőnözési statisztikák és az ingatlanok értékének folyamatosan frissített és finomított rendszerére alapozva, továbbá a magas kockázatú, alacsony értékő (tehát "rossz") területekrıl az alacsony kockázatú, nagy értékő (tehát "jó") környékre való, a fentiekben már említett vándorlás által motiválva a versengı biztosítók rendszere elısegítené a civilizáció fejlıdését (a decivilizálódás helyett). Az államok — és különösen a demokratikus államok — az adózási szabályaik és újraelosztási rendszereik révén rombolják a "jót" és segítik a "rosszat". Szintén így tesznek az erıszakos integráció politikájával, amelynek hatása talán még rombolóbb. E politikának két hatása van. Egyrészt a "jó" környékek bevándorlási problémával szembenézı tulajdonosai és lakói számára az erıszakos integráció azt jelenti, hogy megkülönböztetés nélkül el kell fogadniuk minden belföldi bevándorlót legyen az csupán átutazó vagy turista a közutakon, vagy vásárló, ügyfél, lakó, szomszéd. Az állam megakadályozza, hogy a bevándorlásból kizárjanak bárkit, beleértve azokat, akiket lehetséges és nemkívánatos veszélyforrásnak tartanak. Másrészt a "rossz" környékek tulajdonosait és lakóit (akik nem bevándorlást, hanem kivándorlást tapasztalnak) az erıszakos integráció megakadályozza a hatékony önvédelemben. Ahelyett hogy az ismert bőnözık kiutasításával megszabadulhatnának a bőnözéstıl, az állam arra kényszeríti ıket, hogy azok szomszédságában éljenek.
A védelmi magánbiztosítók rendszere egészen mást eredményt érne el, mint az állami bőnmegelızés e sajnos jól ismert decivilizáló hatása. A biztosítók természetesen nem tudnák megszüntetni a "jó" és "rossz" környékek közti különbségeket. Valójában e különbségek még növekedhetnének is. Azonban érdekük az ingatlanok értékének növekedése és a védelmi költségek csökkentése, ezért a biztosítók mind a "jó", mind a "rossz" környékek felemelésén és fejlesztésén dolgoznának. Megválogatnák, hogy kit engednek bevándorolni a "jó" környékekre. Az állammal ellentétben nem akarnák figyelmen kívül hagyni a biztosítottak diszkriminatív hajlamait a bevándorlókkal szemben. Éppen ellenkezıleg, még a biztosítottaiknál is komolyabban vennék a megkülönböztetést, azaz csak olyan bevándorlókat engednének be, akik révén a kockázat csökken és az ingatlanok értéke nı, és kizárnák azokat, akik jelenléte a kockázat növekedéséhez és az ingatlanárak csökkenéséhez vezetne. Más szóval a megkülönböztetés felszámolása helyett a biztosítók ésszerősítenék és tökéletesítenék annak gyakorlatát. A bőnözésrıl és az ingatlanok értékérıl szóló statisztikáik alapján, valamint a védelem költségeinek csökkentése és az ingatlanok értéknek növelése érdekében a biztosítók kidolgoznák és folyamatosan finomítanák a bevándorlásra és a bevándorlókra vonatkozó korlátozó (kizáró) szabályokat és így — az árak és az árak közötti különbségek formájában — mennyiségileg is meghatározhatóvá válna a megkülönböztetés értéke (illetve a megkülönböztetés hiányának költsége) a lehetséges bevándorlók között (azaz, hogy valaki magas vagy alacsony kockázatú, illetve értéktermelı-e). A "rossz" környékeken a biztosítók és a biztosítottak érdekei szintén egybeesnének. A biztosítók nem akarnák elnyomni a biztosítottak körében az ismert bőnözık eltávolítása iránt jelentkezı vágyat. E vágyak ésszerősítése érdekében árengedményeket kínálnának (meghatározott tisztogatási mőveletek elvégzéséért). A biztosítók egymással együttmőködve tulajdonképpen nem csak közvetlen környezetükbıl szeretnék számőzni az ismert bőnözıket, hanem egyáltalán a civilizációból az Amazonas ıserdeinek, a Szaharának vagy a sarkvidéki területeknek határvidékeire. IX Mi a helyzet az államokkal szembeni védelemmel? Hogyan védenének meg minket a biztosítások az állami agresszióval szemben? Elıször is, fontos felidéznünk, hogy az államok kötelezı jellegő, adóból fenntartott monopóliumok, így eleve pazarlóan és rossz hatásfokkal mőködnek, akármit csináljanak is. Ez a mai high-tech korszakban különösen igaz a fegyvereik technológiájára és elıállítására, valamint a katonai hírszerzésre és stratégiára. Ennek megfelelıen az államok nem tudnának versenyre kelni az ügyfeleik által önkéntesen pénzelt biztosítótársaságokkal. Ráadásul a bevándorlásra vonatkozó, és a védelmi költségek csökkentése valamint az ingatlanok értékének növelése érdekében a biztosítók által megállapított szabályok között a legfontosabb és a legáltalánosabb elıírás a köztisztviselıkre vonatkozna. Az államok alapvetıen erıszakosak és állandó veszélyt jelentenek minden biztosítóra és biztosítottra. Ezért a biztosítók megtiltanák vagy szigorúan korlátoznák az összes ismert köztisztviselı — mint lehetséges biztonsági kockázat — bevándorlását (egy adott területre lépését) és a biztosítás megkötésének vagy a biztosítási díj csökkentésének feltételeként arra késztetnék a biztosítottakat, hogy azok az ismert köztisztviselıkkel, legyenek azok látogatók, vásárlók, ügyfelek, lakók vagy szomszédok ne kerüljenek közvetlen kapcsolatba, vagy szigorúan korlátozzák a velük való érintkezést. Más szóval, ahol biztosítótársaságok mőködnek (a szabad területeken) a köztisztviselıket nemkívánatos páriaként, a közönséges bőnözıknél akár veszélyesebb személyként kezelnék. Ennek megfelelıen az államok és alkalmazottaik csak a szabad területektıl elkülönítetten és azok határain mőködhetnének és élhetnének.
Továbbá az államok irányítása alatt lévı területek alacsonyabb gazdasági hatékonysága miatt az államokat folyamatosan gyengítené a legtermelékenyebb polgáraik folyamatos kivándorlása. Nos mi a helyzet, ha egy ilyen állam meg akar támadni vagy el akar foglalni egy szabad területet? Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Kit és mit támadna? Nem lenne ellenséges állam. Csak az ingatlantulajdonosok és a biztosítóik lennének. Senki sem, legkevésbé a biztosítók követnének el erıszakos cselekedeteket vagy akár csak provokációt. Ha az állam ellen történne provokáció vagy erıszakos tett, akkor az egy bizonyos személy cselekedete volna és ebben az esetben az érintett állam és a biztosítótársaság érdeke egybeesne. Mindkettı felelısségre kívánná vonni az elkövetıt az okozott kárért. Ha azonban nincs ilyen támadó ellenség, az állam hogyan igazolna egy támadást amely ráadásul válogatás nélkül szedi az áldozatait? Természetesen meg kellene indokolnia, hiszen minden állam hatalma még a legelnyomóbbé is végsı soron a közvélemény beleegyezésén nyugszik, ahogy azt La Boétie, Hume, Mises és Rothbard leírta. A király vagy az elnök természetesen kiadhatja a parancsot a támadásra, de annak végrehajtásához rengeteg ember hajlandóságára van szükség. A parancsot megkapó tábornokoknak követniük kell azt, a katonáknak hajlandónak kell lenniük menetelni, ölni és meghalni, valamint a hazai termelıknek folytatniuk kell a termelést a háborús erıfeszítések érdekében. Ha ez az egyetértés hiányzik, mert a hatalmon lévık parancsát illegitimnek tekintik az emberek, még a látszólag legerısebb állam is tehetetlenné válna és összeomlana, ahogy azt az iráni sah és a Szovjetunió közelmúltbeli példája is mutatja. Ezért a vezetık szemszögébıl a szabad területek elleni támadás rendkívül kockázatosnak tőnik. Még a legkifinomultabb propaganda sem hitetné el a közvéleménnyel, hogy a támadás nem ártatlan áldozatok ellen indult. Ilyen helyzetben az állami vezetık örülnének ha saját területükön megırizhetik monopóliumukat, és nem kockáztatnák, hogy egy területbıvítési próbálkozás során elveszítsék legitimitásukat és minden hatalmukat. Akármilyen valószínőtlen is, mi történik, ha egy állam mégis megtámad és/vagy megszáll egy szomszédos szabad területet? A támadó ebben az esetben nem fegyvertelen népességgel találná magát szembe. A népesség általában csak az állam által uralt területen fegyvertelen. Az állam mindenhol igyekszik lefegyverezni polgárait, hogy jobban megadóztathassa és kizsákmányolhassa azokat. A szabad területeken a biztosítók ezzel szemben nem akarnák a biztosítottaktól elvenni a fegyvereket. Nem is tehetnék, hiszen ki akarna védelmet olyan valakitıl, aki elıbb megköveteli tıle, hogy feladja az önvédelem végsı lehetıségét? Éppen ellenkezıleg, a biztosítók árengedményekkel támogatnák a fegyvertartást a biztosítottak körében. A felfegyverzett lakosságé mellett a támadó állam nem csupán egy, hanem minden valószínőség szerint több biztosító és újrabiztosító társaság ellenállásába is ütközne. Sikeres támadás esetén ezekre a biztosítótársaságokra hatalmas kártérítések kifizetése várna. A támadó állammal ellentétben azonban e biztosítók hatékony és versenyképes cégek lennének. Ha minden más azonos, egy támadás kockázata — és így a biztosítási díj — magasabb volna az államok közelében lévı területeken, mint azoktól távol. E magasabb árat a biztosítóknak igazolniuk kellene azzal, hogy hírszerzı szervezetek, megfelelı fegyverek és anyagok birtoklása valamint katonai személyzet és kiképzés formájában mutatják védelemre való felkészültségüket egy esetleges állami támadás esetén. Más szóval, a biztosítók megfelelıen fel lennének szerelve és ki lennének képezve egy állami támadás kezelésére és arra kettıs stratégiával felelnének. Egyrészt a szabad területeken folytatott mőveleteik során készek lennének minden behatolót kiutasítani, elfogni vagy megölni miközben megpróbálják elkerülni vagy minimalizálni a járulékos károkat. Másrészt az állami területeken folytatott hadmőveletek esetén a biztosítók felkészülnének a támadón (az államon) bosszút állni. Más
szóval készek lennének akár nagy hatótávolságú precíziós fegyverekkel, akár merénylı kommandókkal megtámadni és megölni az állam ügynökeit kezdve az állami hierarchia csúcsán álló királytól, elnöktıl vagy miniszterelnöktıl lefelé, miközben próbálják elkerülni vagy minimalizálni a járulékos károkat az ártatlan (nem az állam alkalmazásában álló) civilek tulajdonában. Ezzel bátorítanák a belsı ellenállást a támadó állammal szemben, elısegítenék legitimitásának elvesztését és esetleg ösztönöznék a felszabadítást és a terület szabad országgá alakítását. X Ezzel érvelésem befejezıdött. Elıször megmutattam, hogy a védelmezı állam és a magántulajdon állami védelmének eszméje alapvetı elméleti hibán alapul és ennek a hibának katasztrofális következményei voltak: a magántulajdon lerombolása és biztonságának megszőnése, valamint az állandó háború. Másodjára megmutattam, hogy arra a kérdésre, miszerint kinek kell megvédenie a magántulajdon birtokosait az erıszakkal szemben ugyanaz a válasz, mint arra a kérdésre, hogy ki állítsa elı az összes többi jószágot és ki nyújtsa az összes többi szolgáltatást: maguk a magántulajdon birtokosai a munkamegosztáson és a piaci versenyen alapuló együttmőködés keretei között. Harmadszor leírtam, hogy a haszon és veszteség elvén mőködı magánbiztosítók rendszere milyen módon minimalizálná hatékonyan az erıszakot, akár bőnözık akár államok követik el azt, és miként segítenék elı a civilizálódás és az örök béke irányába mutató folyamatokat. Csak egyetlen feladat van hátra e felvetések megvalósításáig: az embernek vissza kell vonnia az állam iránti jóváhagyását és azzal való együttmőködési szándékát, és a közvéleményt igyekeznie kell úgy átformálni, hogy másokat is rávegyen erre. Ha a közvélemény nem tekinti az államot igazságos és szükséges intézménynek és nem mőködik azzal együtt önként, még a látszólag legerısebb állam is összeomlik és hatalma elpárolog. Így felszabadulva visszakapnánk önvédelemre való jogunkat és a szabad, szabályozásoktól mentesített biztosítótársaságokhoz fordulhatnánk hatékony és profi segítségért a biztonság és a konfliktusok feloldásának minden területén.
