Az adósságrendezés mint egy új felzárkózási modell alapja

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations

Pro Deo State University PDSU ON LINE PUBLISHERS DEPARTMENT

Pétervári Zsolt

Az adósságrendezés mint egy új felzárkózási modell alapja TANULMÁNY

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations 1


ELECTRONIC EDITION

Second edition © Pro Deo State University Faculty of Political Sciences and International Relations Department of European Studies Pétervári Zsolt 2012. (First edition: 2011. Egyenlítő - Budapest) Published by the On Line Publishers Department of Pro Deo State University 7, Pulaski Street, Auburn New York 13021 United States of America ® Registration Number: KMFAP-PDSU 2012/09 – 01. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, without prior permission of the publishers.

2


I. Egy globális adósságkrízis esélyei A magyar közadósság szerepét, súlyát és kezelési módját a világgazdasági krízist anticiklikus fiskális lazítással kezelő országok eladósodásával beköszöntő pénzpiaci bizonytalanság hatására célszerű gyökeresen átértelmezni. Olyan – a költségvetésük stabilitására hagyományosan igényes – nagyhatalmak mint Franciaország, Németország vagy NagyBritannai léptek az eladósodás néhány éve még elképzelhetetlen iramú pályájára. Hatásában, métékében, az érintett ágazatok és térségek kiterjedését tekintve kizárólag a jelzálogpiacról kiinduló globális pénzügyi krízishez mérhető adósságválság előtt áll nagy valószínűséggel az északi félteke gazdasági rendszere. A 2008 nyarától kritikussá váló pénzpiaci helyzethez hasonlóan a kapitalizmus angolszász centrum-régiójából kiinduló hullám a Mediterráneumban és a közép-európai „feltörekvő” államok többségében, vagyis az EU félperifériáin dominóhatást eredményezhet. A legújabb krízis ezúttal nem a magángazdaság magukat hitelekkel „túlvállaló” vállalkozói és magán szereplői irányából vagy a gazdaságtörténet eddigi legnagyobb adósságtömegét maga előtt görgető (de GDParányosan még mindig 60% körül álló) amerikai államháztartásból indil ki. A „túlfogyasztók” tömegeinél sokkal veszélyesebb tényező destabilizálhatja az északi félteke lassan konszolidálódó gazdasági viszonyait: az USA tagállamainak és nagyvárosainak adósságválsága. Amerikában a ’29-’33 közötti nagy világválság óta nem ment csődbe tagállam, és – a végül mindig elkerült – csődközeli helyzet is emberöltőnként legfeljebb egyszer alakulhatott ki (legutóbb a ’70-es évek végi New York városi 3


önkormányzatnál). A világgazdaság központjában kifejezetten abnormális állapotnak minősül a tagállamok és a helyhatóságok finanszírozási bizonytalansága, márpedig napjainkban már a láncreakció-szerű tömeges csődhullámuk sem tűnik elképzelhetetlennek. A decentralizált állami szintek (önkormányzatok, tagállamok) együttes adóssága eléri a 3500 milliárd dollárt, mely adósságállomány súlyát tovább növeli, hogy döntő része a társadalombiztosítás felé felhalmozott tartozás. A nagyvárosok és a tagállamok csődje a közalkalmazottak nyugdíjalapjain és a Medicaid programon keresztül a nyugdíjrendszert és az egészségügyet is veszélyezteti. A nagyrészt tőkefedezeti alapon álló e két alrendszer megrendülése a jelzálogpiaci krízist meghaladó mértékű pénzpiaci válságot idézne elő. Az USA helyi és mezoszintű állami szférájának eladósodottságát érzékelteti, hogy annak összege meghaladja a magyar költségvetés fél évszázadnyi (!) összesített bevételi főösszegét. Az évek óta tartó finanszírozási nehézségek napjainkra megközelítették a kritikus szintet, együttesen az önkormányzati és tagállami szféra pénzügyi krízisét rajzolva ki: Arizona Állam műtéti beavatkozások sorát kénytelen későbbre halasztani, Illinois Állam a tavalyi év közoktatási és társadalombiztosítási kifizetéseit sem volt képes mindeddig rendezni, a Newark városi önkormányzat a rendőri állomány 13%-át menesztette a finanszírozás fenntarthatóságát biztosító költségcsökkentés céljából. Harrisburg (Pennsylvania Állam fővárosának) vezetése már 2010-ben is elképzelhetőnek tartotta a csődöt. Hasonlóan a pénzügyi összeomlás szélén táncolnak olyan jelentős gazdasági potenciállal rendelkező tagállamok is, mint Kalifornia és New York. Az USA nagyvárosai több mint három évnyi bevételükkel tartoznak hitelezőiknek (a legnépesebb 50 megaváros közel 4


400 milliárd USD-vel, ami háztartásonként 14000 dollár). A finanszírozási válságot mélyíti, hogy az elmúlt évtizedben – a demográfiai mutatók romlása, az életkor további kitolódása és a növekvő megélhetési költségekhez igazodó nyugdíjak miatt – a nyugdíj célú kifizetések városi büdzséken belüli aránya megduplázódott (!). Azonban vannak extrém esetek is: Los Angelesben például az önkormányzat az elmúlt pénzügyi évben összességében 800 millió dollárt költött alkalmazottai egyéni számlás nyugdíjára és egészségbiztosítására, mely tételek költségvetése 18%-át teszik ki, holott tíz éve még csak büdzséje alig több mint 5%-át (161 milliót) fordította ezen célokra. New York városa immár kiadásai ötödét (!) fordítja alkalmazottai nyugdíj-biztosítására, ami egy évtizede még csak 4,8% volt (2012-ben a világvárosnak csak a nyugdíjszámlái 8,3 milliárdra fognak rúgni). A finanszírozhatóság érdekében New York tízezer munkahelyet szüntet meg a jövő évben. Pittsburgh önkormányzatának számításai szerint 2017-re 127 millióra nő az éves nyugdíjkifizetés (a mostani 45-ről). A nagyvárosok és a tagállamok csődje a közalkalmazottak nyugdíj nélkül maradása az egyéni számlás tőkefedezeti társadalombiztosítási modellbe vetett bizalom végleges megrendülését, a világgazdaságot fűtő belső fogyasztás zuhanását vetíti előre. Mindez nagy valószínűséggel a tőkepiaci krízis második szakaszát indukálhatja, ami a félperifériák pénzpiacokról való finanszírozhatóságát teljes egészében ellehetetleníti (hiszen éppen azon alapok rendülnek meg, melyek korábban ezen államcsoport papírjait vásárolták). Az amerikai recesszióra érzékeny Kína egymagában ekkora (Közép- és Dél-Európa csaknem egészét érintő) finanszírozási igényt nem képes és nem is hajlandó kielégíteni. IMF-EU hitelkeret sokkal rosszabb feltételekkel érhető csak el, ha egyáltalán rendelkezésre áll majd a kellő mértékben. Az 5


európai félperifériák finanszírozási pozícióját érezhetően stabilizálná a többek között Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Világbank volt alelnöke javasolta eurokötvény bevezetése, mely mögött az EU tagállamok közösen állnának. Ezzel a jelenleginél olcsóbban és biztosabban lehetne finanszírozni az európai államadósságokat az uniós GDP 60%áig (azaz a Maastrichti Kritérium szintjéig), majd az afeletti állomány fedezetét a tagállamok saját kötvénykibocsátásukkal teremtenék elő. Azonban a nettó befizető tagállamok – különösképp a kínai relációban felmutatott exportsikerei okán az elmúlt húsz év legnagyobb reálgazdasági növekedését produkáló Németország – ellenkezése miatt nem valószínű e kezdeményezés gyakorlati megvalósulása. Európa legnagyobb gazdaságának államháztartása a rég nem tapasztalt növekedési dinamika ellenére is sérülékeny: a fiskális és monetáris fegyelemre mindig precízen ügyelő németek államadóssága a GDP 80%-ára rúg, az adósságszolgálat a büdzsé 10%-át köti le. A kemény fiskális kiigazítás hónapjait élő Németországban egyre erősödnek az euroövezet elhagyására (vagy a PIIGSállamok onnan való kiszorítására) ösztökélő hangok. A PIIGS-államok és az ún. feltörekvő posztszocialista országok (az államszocializmus kezdete óta minimális adósságrátával rendelkező Csehországot és Szlovákiát, valamint az adósságkönnyítésben részesülő Lengyelországot leszámítva) rövid távon kénytelenek egy adósságválság beköszöntével kalkulálni. E folyamat nyilvánvalóan érinti az egy főre vetítve világelső adósságállománnyal rendelkező – a jelzálogpiaci krízist követően térségünkben elsőként IMFhitelt igénylő – Magyarországot is. A közelgő krízisre egy rendszerkorrekciót hirdető, felelős politikai erőnek kötelező felkészülnie (főként, ha pólusképző és kormányzati pozíció 6


elérését célozza meg). aktuálisabb, mint valaha.

Az

adósságrendezés

kérdése

II. Permanens adósságválság – a magyar nemzetgazdaság kényszerzubbonya Hazánk európai centrumrégióhoz való felzárkózásának legfőbb akadályát jelentette, hogy a korábban felvett hiteleink kamatainak fizetésére újabb hiteleket kellett lehívnunk a mögöttünk álló két ciklusban. Azonban a GDP-arányosan egy évtized alatt 60-ról 80%-ra emelkedő adósságszint korántsem új keletű problémája nemzetgazdaságunknak; valójában évtizedek óta a ’90-es évek utolsó harmadának rövid periódusát leszámítva – tőketörlesztés helyett mindössze kamatfizetést folytatunk (azt is vagyonfelélésből és hitelből). A választópolgárok számára nem kellően hangsúlyozott, illetve bennük nem kellően tudatosított adósságteher kamatnyomást kifejtve a lakosság és a hazai KKV szektor egyre fokozódó eladósodásához vezet. Az adósságteher egyaránt felelős a költségvetés csökkenő gazdaságfejlesztési és társadalompolitikai forrásaért, valamint a regionális átlagnál tartósan magasabb hitelkamat- és adószintentért. Az elmúlt negyedszázad adósságdinamikájának, és az adósságszolgálat során eddig törlesztett összegek mértékének vizsgálata egészen megdöbbentő eredményeket mutat. A politikai és gazdasági elit döntő többsége ennek ellenére hajlandó a minden idők leggyorsabb vagyonvesztését és államháztartási forráshiányát eredményező három évtizedes adósságfinanszírozási pálya fenntarthatatlanságának tudomásul vételére. E kiindulópont elfogadása nélkül nehezen képzelhető el egy társadalmi és gazdasági rendszerkorrekció sikerrel kecsegtető végrehajtása (utóbbi a Fidesz jelenlegi – egyébként is inkoherens – gazdaságpolitikai törekvéseinek legnagyobb hiányosságára is fényt derít). 7


A nettó államadósság a rendszerváltás óta GDP-arányosan 30 százalékról 80 százalékra emelkedett, miközben a közösségi vagyon a mindenkori nemzeti össztermékhez viszonyított 150 százalékról 30 százalék alá süllyedt. Ez annak fényében különösen elrettentő adat, hogy 1990-et követően a hazai privatizáció szükségességét és gyors végrehajtását kimondvakimondatlanul is a külső államadósság visszafizetésének szükségességével magyarázták az egymást váltó kormányok. Az 1970-es évek közepén felvett – mai árfolyamon számított – 12 milliárd USD hitel kamattörlesztésére a magyar állam napjainkig az eredetileg felvett összeg tizenötszörösét fizette vissza (170 milliárd USD-t). A később felvett (100 milliárd dollárnyi) hiteleinknek csak az ötöde áramlott nemzetgazdaságunkba (döntően életképtelen szocialista nagyberuházások finanszírozására), négyötödét az adósságszolgálat szívta el. A folyamatos hitelfelvétel tehát csak tovább növelte az ország eladósodottságát (jelenleg nettó 121 milliárd USD) ahelyett, hogy ezen források a gazdaság fejlesztéséhez, az elosztórendszerek átalakításához és a társadalmi tőke bővítéséhez járultak volna hozzá. Az eredetileg felvett hitel tizenötszörösét fizettük vissza és tízszeresével tartozunk jelenleg. Ma minden magyar polgárra több mint kétmillió forintnyi köztartozás esik, miközben nyolc éve még „csak” 900 ezer forint jutott. A magyar politikai osztálynak fel kell ismernie, hogy a modernizációhoz szükséges strukturális átalakításokhoz és beruházásokhoz jelentős források biztosítása szükséges, ami külső forrásból a közelgő adósságválság miatt belátható időn belül nem lehetséges (a belső forrás döntő részben rendelkezésre állna, de a jövedelemszivattyú-csatornákon keresztül távozik lokalitásunkból). A jelenlegi kormány terveiben ennek ellenére mindössze az uniós források hatékonyabb felhasználása, valamint a KKV-kat és a 8


középosztályt preferáló minimális adóteher-enyhítés szerepel, mindez valószínűleg kevésnek fog bizonyulni a nyugateurópait tartósan felülmúló növekedési pálya eléréséhez és a foglalkoztatási szint megőrzéséhez, illetve annak – belpolitikai szempontból központi jelentőségű – érzékelhető javításához. Az ország eredményes modernizálásához, és bármiféle növekedésélénkítő gazdasági stratégia megvalósításához plusz források szükségeltetnek, melyek – nemzetközi példákkal alátámasztottan – egy határozott adósságrendezést követően egy kormányzati cikluson belül előteremthetőek. Az önkormányzati rendszer, az egészségügy, a felsőoktatás már jelenleg is fele akkora reálértékű finanszírozással rendelkezik, mint a rendszerváltozás hajnalán. Így számottevő források a külső piaci környezet romlása miatt megnövekedő adósságfinanszírozási terhek fedezete a költségvetés humán reprodukciót szolgáló részrendszereiből (a hazai lakosság felét – ¾-ét kitevő széles társadalmi rétegek életkörülményeinek drasztikus romlása nélkül) nem nyerhető ki. Az adósságválság 2010 őszén újabb szakaszába lépett, mikor a szaktárca közzétette, hogy a kötelező magánnyugdíj pénztárak államosítását követően a költségvetésbe átcsatornázandó 2800 milliárd forintból 2300-at a kabinet az adósságszolgálatra kíván fordítani. A decemberben bejelentett leminősítések (Moody’s, Fitch) következtében emelkedő adósságszolgálati kamatteher a ciklus egészében jelentősen meghaladja majd a nyugdíjmegtakarítások adósságcsökkentésre kifizetendő mértékét. Vagyis az ország felélte utolsó számottevő tartalékát is az adósságszolgálat fenntartása érdekében. Az elhúzódó adósságválság perspektivikus megoldását szolgálná a hazánk katasztrofális társadalmi, reálgazdasági és pénzügyi hatásokkal járó több évtizedes eladósodási folyamatáról szóló közéleti diskurzus elindítása. 9


III. Argentin – magyar makrogazdasági párhuzamosságok 1. Gazdaság- és társadalomtörténeti előzmények Argentína modernizációja – nagyjából a kiegyezés rendszerével párhuzamosan – az 1870-es években kapott lendületet, mikortól kezdődően a brit befektetéseknek, a gyarmatbirodalom hatalmas felvevőpiacainak, valamint a Mediterráneum országaiból betelepülő agrárnépesség munkakultúrájának köszönhetően lehetővé vált a páratlan természeti/mezőgazdasági tartalékok gyors kiaknázása. A hazánkhoz hasonlóan élelmiszergazdasági exportra épülő fejlődési modell a századfordulóra számottevő élelmiszeripari bázist eredményezett a latin-amerikai országban, valamint a szigetszerű urbanizáció felgyorsulását. A felzárkózásinövekedési periódus csúcspontján a feldolgozott agrárcikkeken alapuló Nyugat-Európába irányuló export adta a GDP felét. A hazánk gazdaságtörténetével kapcsolatban megállapítható újabb párhuzamosság a modell válsága: az első világháborút követően a felvevőpiacok szűkülése, a protekcionista világgazdasági törekvések erősödése, majd pedig a ’29-es globális össszeomlás letérítette – az akkor már a világ tíz leggazdagabb országa közé sorolt, Németországgal és Franciaországgal azonos szinten álló – Argentínát e felzárkózási pályáról. A nagybirtokos rendszer, az ipar szigetszerű fejlődése és a tömeges az agrárnyomor miatti – kezelhetetlen mértékű – városokba áramlás együttesen aláásta a gazdaság két világháború közötti rövid stabilizációs ciklusát. Ezt követően az újabb világháború és a gyarmatbirodalmak összeomlásával párhuzamosan elvesző argentin külpiacok (kizárólag egy háborús összeomláshoz mérhető hatással) sokkszerűen döntötték romba az addigi társadalom-gazdasági viszonyokat. 10


2. Eladósító modernizációs diktatúra Az alkotmányos parlamentarizmus XIX. századtól folytonos, de törékeny rendszerét aláásta az akkor már évtizedek óta tartó krízis, így a középosztálynak a ’30-as évek német és olasz egyetemein szocializálódott szellemi elitje autoriter (egyes szakaszaiban már-már totalitárius) rezsimet rendezett be. A Perón-érában az állami szerepvállalás fokozásával, államosítással, jóléti intézkedésekkel egyidőben megvalósított erőltetett iparosítás gyors lefolyású urbanizációt eredményezett, a külső hatásoktól elzárt gazdasági viszonyok új iparágakat teremtettek. A belső fogyasztásra, az agrárium és az élelmiszeripar élénkítésére épülő újabb felívelés a paternalista hagyományok és a szociális vívmányok miatt népszerű Perón bukását és halálát követően politikai instabilitásba, a bürokratikus katonai junta fennmaradását szolgáló felelőtlen eladósodásba, a modernizáció általános megakadásába fulladt. A ’76-ban hatalomra kerülő katonai diktatúra a ’80-as évek legelejétől gazdaságilag liberalizálódott a világgazdasági nyitás politikáját követve. A modernizációs diktatúra a szerkezetváltást újabb hitelek felvételével külső forrásból kívánta finanszírozni. A külső nyomásra 1983-ban tartott demokratikus választásokon hatalomra jutó Raul Alfonsin folytatta, sőt felgyorsította a piaci nyitás és a hiteleken alapuló modernizáció folyamatát. Az állam pár év múlva képtelenné vált a hitelkamatok fizetésére, az infláció 200%-ot ért el ’89re, a fiskális restrikcióval helyreállítani kívánt makrostabilitás rövid ereményes időszakokat követően ciklikusan pénzügyi instabilitásba fordult. Az Alfonsin emiatti lemondását követő választásokon a populista peronista Carlos Menem (azaz kvázi a régi rendszer „utódpártjának” jelöltje) nyerte szociális 11


szólamokkal programmal.

elfedett

technokrata-globalista

gazdasági

3. A globalista mintaállam koncepciója és rövid „aranykora” A neoliberális gazdasági modell receptjét sűrítő washingtoni konszenzus (dereguláció, privatizáció, liberalizáció) elemeire épült a Harvardon végzett új gazdasági miniszter (Domingo Cavallo) reformprogramja. Ennek keretében a korábbi gazdaságpolitika irányát helyesnek, de végrehajtsáát erőtlennek tartó szaktárca sokkterápiát alkalmazott: csökkentette a közkiadásokat, megnyitotta a piacokat az importtermékek előtt, felgyorsította az addig akadozó privatizációt. A magyar magánosítási hullámhoz képest mindössze pár év eltéréssel ’92 és ’94 között a közvagyon csaknem egészét nyomott áron magánosítják a munkaerőpiaci és a belpiaci hatások mérlegelése nélkül. 60 nagyvállalatot és több mint 800 nagyértékű állami vagyontárgyat adnak el ekkoriban. A régió országaiban évtizedeken keresztül sárga irigységgel szemlélt argentin jóléti modell tudatos és radikális kormányzati leépítése a ’90-es évek középső harmadára befejeződött. Az itthon jól ismert recept szerint az eladásra kiszemelt vállalatokat a magánosítást megelőzően közpénzből feltőkésítették, a bőkezű támogatások és az új tulajdonosok sajátos cégvezetési gyakorlata megkérdőjelezi több kiemelt nagyvállalat privatizációját (példaként említhető, hogy a nemzeti légitársaság, az Aerolíneas Argentinas gépparkját a vevő spanyol Iberia saját anyavállalatába olvasztotta, majd az argentin céget kivezette a piacról). A működő tőke beáramlásra alapozott globalo-modernizációs modell hamar megmutatta árnyoldalait: az államháztartási hiány és az adósságállomány a privatizációs bevételek ellenére sem 12


csökkent legfeljebb stagnált, azonban a költségvetés adósságszolgálata a megemelkedő kamatterhek miatt fokozódott (amit a feszes fiskális keretek miatt máshonnan kellett kereszt-finanszírozni). A nagyvállalati szektor transznacionális magánosításával párhuzamosan a profit repatriálás okán emelkedett a folyó fizetési mérleg hiánya, a védővámok gyors leépítése az import emelkedése miatt a külkereskedelmi egyensúlyt borította fel (és leépítette a belső KKV-szektort). Az erős peso következtében a korábbi regionális versenyelőnyét elvesztő Argentínából számos nagyvállalat a pénzneme árfolyamát a dollárhoz képest több lépcsőben a felére leértékelő szomszédos Brazíliába települt át. A korszak egyetlen igazolható makrogazdasági eredménye az infláció megfékezése (a pénzromlás üteme ’96-ra 1%-ra mérséklődött) és az árfolyamstabilitás volt. A kamatlábak csökkenése és a multinacionális szféra berendezkedése időszakában a beruházások gyors élénkülést mutattak (a ’92 és ’98 körülhatárolta növekedési periódusban a GDP 17-21%-a közötti szintjét érve el). Az egy évtizedre a dollárhoz 1:1 arányban rögzített peso-árfolyam a gyakorlatban a monetáris szuverenitás feladását jelentette, de garantálta a pénzügyi stabilitást, habár a nemzeti valuta túlértékeltsége miatt számottevő reálgazdasági áldozatokkal járt (olcsó import miatti versenyképtelen hazai KKV-k; drágán termelő exportágazatok kiszorulása a világpiacról). A túlértékelt nemzeti valuta az első Orbán-kormánytól (a devizaalapú hitelezés elterjesztésével az árfolyamerősödést szintén fokozó) első és második Gyurcsány-kabinetig hasonló gondokat eredményezett a pénzügyi stabilizáció reálgazdasági árát negligáló Magyarországon.

13


A makrostabilitás megvalósító globalo-modernizációs stratégia a nagy számok szintjén gazdasági aranykort mutatott a ’90-es évtized második felében. Sőt, a GDP-növekedés már korábban megindult: a bővülés ’91 és ’97 között éves átlagban 6,7%-os dinamikát mutatott. Argentína ismét Latin-Amerika nyugati mintaország lett. A bankbetétek GDP-arányosan 8-ról 21%-ra emelkedtek a növekedés fenti ciklusában, de a hitelállomány is emelkedett ez idő alatt a nemzeti össztermékhez mérve (14-ről 30%-ra). A külföldi közvetlen beruházások (FDI – foreign direct investment) a ’90-es 1,8 milliárd dollárról ’96-ra 4,2 milliárdra emelkedtek, majd ’98ban 8,1 milliárdnál tetőztek. Az utóbbi – kormányzati oldalról jól kommunikálható – eredmény jelentőségét csökkenti, hogy az emelkedő állami finanszírozási igényt számottevő kamatfelárért finanszírozó ún. portfólió befektetések tették ki a növekmény döntő hányadát (a kötvényvásárlások formájában jelentkező „forró pénz” 64%-a ’92 és ’98 között érkezett az országba). A peso reálfelértékelése okán ugyanis a folyamatosan negatív külkereskedelmi mérleghiányt hitelfelvétellel kellett finanszírozni a nemzetközi pénzpiacokról. A mindössze másfél kormányciklusig tartó külső forrásokon alapuló modernizációs modell globális pénzügyi kitettsége és belső társadalmi tartalékainak kimerülése miatt a ’90-es évek végére válságba jutott. Az alacsony kamatlábú dollárhitelek terjedése, a hazai fogyasztási cikkek keresletét csökkentő növekvő jövedelem-egyenlőtlenség, az ipari szektorok 8%-os GDP-n belüli arányvesztése, az olcsó import és az adósságszolgálat miatt fokozódó dollárkiáramlás aláásta a globalo-modernizációs stratégiát, amit a politikai osztály (beleértve a balközép kormányzati elitet) képtelen volt intellektuálisan értelmezni. Különösen növelte a társadalmi feszültségeket az argentin viszonylatban addig szokatlanul 14


magasnak számító (a ’90-es 6,7%-os 2,5 szeresére növekvő) 15,5%-os munkanélküliségi ráta. A „papíron” egyre jelentősebbé váló tercier (szolgáltató) szféra képtelen volt felszívni az iparból és mezőgazdaságból szinte egyik évről a másikra kihulló százezreket, a hagyományosan jelen lévő szürke és fekete gazdaság foglalkoztatási szerepe jelentősen növekedett. A hazai kis- és középvállalati szféra visszafejlesztése, valamint a modell külső piacoknak és a globális pénzrendszernek való kitettsége sérülékennyé tette Argentínát a ’94-es mexikói, a ’95-ös brazíliai, a ’97-es kelet-ázsiai és a ’98-as oroszországi pénzügyi krízis időszakában. A peso a spekuláns érdekkörök célkeresztjébe került, az árfolyam hektikussá vált, a hitelkamatok emelkedni kezdtek. A negatív hatások kivédésére (főként az adósságszolgálat fenntartása céljából) az államháztartás újabb (döntően IMF-Világbank) hitelek felvételére kényszerült, az adósságráta ugrásszerűen emelkedett a ’90-es évek második felében (mikorra az állam már nem rendelkezett privatizálható vállalati vagyonnal). Az adósságválság mélyülését érzékelteti, hogy a ’92-es 62,7 milliárd USD állami külső adósság (a GDP 27%-a) ’98-ra 140,5 milliárd USD-re (a GDP 47%-ára) emelkedett. Argentína éves adósságszolgálata az export értékének 22%áról 64%-ára emelkedett. Az adósságszolgálatot a belső forráshiány és a külpiaci bizonytalanság időszakában is fenntartani kívánó (korrupciós botrányokkal küszködő) közép-bal vezetés utolsó megoldásként – egyéb állami vagyon hiányában – a társadalombiztosítás privatizációját hirdette meg. A magánosítást követően amerikai mintára kialakított egyéni számlás tőkefedezeti nyugdíjrendszer következtében a járulékbevételek az államháztartás helyett a magánszámlákra 15


kerültek további hiányt generálva az állami büdzsében (amit éppen a nyugdíjpénztárak finanszíroztak meg, immáron természetesen hozam ellenében). A kötelező magánnyugdíjmodell további hátránya volt, hogy adminisztrációs díjként 30%-ot vontak le tagjaiktól azok befizetései után. A fokozódó eladósodást kivédeni hivatott fiskális restrikció keretében (a későbbi magyar Konvergencia Programhoz hasonlóan) csökkentették az állami kiadásokat, nem töltötték be a közszféra megüresedő státusait, és 21%-ra emelték a forgalmi adót. Az ezredfordulóra stagflációs válság kezdett kibontakozni, melynek velejárója a minimális növekedés és az emelkedő infláció (ami – a kiigazító program egészének értelmét megkérdőjelezve – további eladósodással társult). IV. Argentína adósságválsága és az új fejlődési pályája 1. Az adósságválság közvetlen kiváltó okai A ’94-’95 fordulóján lezajló mexikói pénzügyi válság következményeit egy 50 milliárd dolláros IMF-Világbank hitelcsomag felvételével elhárító Argentína ’97 után éppen az adósságráta gyors emelkedéséből fakadó növekvő adósságszolgálati jövedelemvesztés miatt került négy éves recessziós pályára. Utóbbi később a pénzügyi összeomlásba torkollott: a Nemzetközi Valutaalappal tető alá hozott nagyobb hitelszerződést írtak alá még 2000 végén 40 milliárd USD és 2001 tavaszán 8 milliárd USD összegről, amit az adósság kamatfizetése céljából maradéktalanul le is hívott az ország. Az alacsony hozzáadottértékű argentin termékek iránt a pénzpiaci bizonytalanságnak és recessziós hatásoknak kitett világpiacon csökkent a kereslet, valamint a romló országkockázat hatására a külföldi tőke is egyre rosszabb feltételekkel volt csak hajlandó finanszírozni az argentin gazdaságot; emelkedtek a hitelkamatok, egyre több forrást 16


kötött le az adósságszolgálat. A nemzeti tulajdonban lévő kisés középvállalatok kamat- és adóterhelésük fokozódása miatt egyre drágábban termeltek, aminek következtében gyorsuló ütemben szorultak ki az egyébként is szűkülő belső és külső piacaikról. Az elhúzódó stagfációt a gazdaságpolitika restrikciós elemei tovább mélyítették. A lefelé tartó spirál a radikális hiánycsökkentés és az adósságszolgálat primátusa miatt egyre inkább leküzdhetetlennek bizonyult. A korábban adókedvezményekkel, címzett támogatásokkal, nyomott áras privatizációval becsábított külső befektetők folyamatos tőkekivonást hajtottak végre. A 30 milliós ország állampolgárainak több mint fele a hivatalos szegénységi küszöb alá vagy annak környékére került, a vásárlóerő folyamatosan gyengült (amit elfedett, hogy az egy főre eső GDP latin-amerikai viszonylatban még mindig magas volt, átlagosan 6000 USD). Az éves adósságszolgálat 2001-ben a kamatos-kamat mechanizmus miatt már 15 milliárd dollárra emelkedett, ami a hitelminősítők romló országbesorolásai következtében finanszírozhatatlan pályát mutatva elérte az állami bevételek negyedét (!). A kényszerpályán haladó kabinet csökkentette a közalkalmazottak és a köztisztviselők bérét, valamint a nyugdíjakat, ami a magánszektorban is leszorította a reálbéreket. Az állampapírok hozama ekkor már 14% volt. 2. A pénzügyi krízis lezajlása és mélypontja A koncepció nélkül az eseményekel sodródó kormány nem rendelkezett világos és koherens programmal az országot akkor már negyedik éve sújtó modellválság kezeléséhez. A pénzügyi krízis létét eleinte tagadta, majd pedig minimális célkitűzéssel (a külpiacok felvevőképességének javulásában és 17


a külső finanszírozó források elérésében bízva) ad hoc válságmenedzselésre szorítkozott. A reálbérek esését és az állampapírhozamok inflációs szint alá csökkenésének egyoldalú kormányzati döntését követően a kabinet nem készült fel a bankokra háruló várható lakossági rohamra sem. A pánik kitörése után bevezetett corralito a napi lakossági készpénzfelvétel maximalizálását jelentette (elsősorban a külföldi dollár számlával nem rendelkező osztály alatti csoportokat és az alsó középosztályt sújtva), ami ebben a fázisban már csak a zavargások eszkalálódását idézhette elő. A kormány hibás helyzetértékeléséből kiindulva a költségvetési politika korrekciójával kívánta kezelni az adósságválság következményeit: a szaktárca illetékesei képtelenek voltak annak felismerésére, hogy a büdzsé hiánya elsősorban nem az elosztórendszerek pazarló működésére, túlköltésére vezethető vissza, hanem a kamatszint emelkedése miatt egyre dráguló adósságfinanszírozásra. Ezt támasztja alá, hogy az elsődleges közkiadások mértéke ’93 és 2002 között mindvégig a GDP 2324%-át tette ki, holott az állami költségvetés kiadási főösszege (a gyorsuló infláció és a dráguló adósságszolgálat miatt) az évtized során nominálisan 100%-kal növekedett. Téves törekvésnek bizonyult, hogy a kabinet a makrostabilitásra hivatkozva mindenáron kerülni akarta a konflkitus helyzeteket a külföldi finanszírozói körökkel, annak ellenére, hogy azok a kormány minden körülmények közötti finanszírozási szándékában bízva irreális kamatfelárat követeltek meg. Az USA standard kamatlábához mért eltérést jelző kockázati prémium mutató 1,916 ponton állt 2001 októbertől, ami 19,16%-os (!) többletkamatot jelent az Egyesült Államok relációjában. Tették ezt annak ellenére, hogy a büdzsé elsődleges (adósságszolgálat nélküli) egyenlege még ’97-’98-ban is többletet mutatott (és egészen a válság kirobbanásáig nem fordult tartósan negatívba). Az 18


államadósság nemzeti össztermékhez mért aránya sem volt nemzetközi összevetésben kimagasló, habár meredeken emelkedett: ’93-ban a GDP 29,5%-a volt, ’98-ban a 43,3%-a, 2000-ben 51,3%-a (azaz mindvégig a 60%-os maastrichti kritériumszint alatt maradt). A helyzet hibás kormányzati megítéléséből egyértelműen következett annak hibás kezelése. 2001 decemberében a hitelminősítők fizetésképtelennek minősítették az argentin államot, amivel egyetértve az IMF is leállította a következő – 1,3 milliárd dolláros – hitelkeret folyósítását. A gyakorlatban innentől kezdve fizetésképtelen argentin állam 2002 januárjában jelentette be hivatalosan is fizetésképtelenségét. A regisztrált munkanélküliség 18%-os szintet ért el ekkortájt. A külföld felé fennálló – 2002-re már 155 milliárd dolláros szuverén adósságállomány – finanszírozási krízise a gazdaságtörténet legnagyobb államcsődjét vetítette előre. A helyzetet bonyolította, hogy a második legnagyobb dél-amerikai nemzetgazdasággal rendelkező ország kötvényei döntően nem állami szereplők kezében voltak (zömmel japán és európai magánbankok tulajdonolták azokat). Amennyiben a spanyol bankok az argentin államadósság teljes leírására kényszerültek volna, az önmagában tizedével csökkentette volna a spanyol bankrendszer piaci értékét. A lakosság tömegeinek országos megmozdulásai 2001. december 18-án kezdődtek. A fosztogatások hírére a felkészületlen kormány bejelentette a szükségállapotot, de a rendvédelmi szervek – előkészületek hiányában – képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. 2002 januárjában (a válság második hónapjában) immár az ötödik politikus került az elnöki székbe és ötödször módosult a kormány összetétele. 2002-re a munkanélküliség 22%-ra emelkedett, az adósságállomány néhány hónap alatt két milliárd dollárral emelkedett, a hivatalos kormányzati adatok szerint is a 19


szegénységi küszöb alatt élt a lakosság 45%-a (azonban a szociálpolitikai szakmai számítások még ennél is borúlátóbbak képet mutattak). Májusra a hivatalos inflációs index 41% volt, de a fogyasztási cikkek tényleges áremelkedése a 75%-ot is elérte, a krízis során a GDP 21%-ot zuhant. A peso árfolyama a dollárhoz képest (a korábbi 1:1-es átváltási arányról) a negyedére zuhan, az export 56,3%-kal csökkent, az import 40%-kal nőtt az előző évihez képest. A hevenyészett intézkedések között szerepelt: - a bankrendszer összeomlásának megakadályozása érdekében rövid távon elrendelték a bankok zárva tartását (hiszen egyetlen nap alatt akár 200 millió USD is képes lett volna elhagyni a bankszámlákat) - kötvényvásárlási tervet jelentettek be, melynek keretében 16 milliárd USD értékben továbbra sem fizették ki a zárolt lakossági betéteket, de a számlák tulajdonosai választhattak a 3, 5 és 10 éves futamidejű (kizárólag a lejáratkor fizető) peso vagy dollár alapú kötvények közül; a dollár számlákon lévő tartalékokat innentől kezdve automatikusan 1,40-es árfolyamon átváltott peso-megtakarításokként kezelték - a dollár alapú devizahiteleket 1:1 arányban lehetett továbbra is pesoban törleszteni (az aszimmetrikus pesósítást később visszavonták és a hitelekre is kiterjesztették az 1:1,4 arányt) akik egyik kötvényt sem választották, készpénzpótló jegyet (certitikátot) kaptak, melyet adófizetésre és nagy értékű fogyasztási cikkek és ingatlanok vásárlására használhattak; ezen – a forgalom jelentős részét adó – pénzhelyettesítő volt az ún. LECOP (állami adósságjegy), melyben az állami alkalmazottak fizetésének több mint felét folyósították (a legtöbb üzlet – készpénz hiányában – bizonyos felár ellenében elfogadta ezeket) 20


megemelték a közszolgáltatások tarifáját (áram 30%, fűtás 50%, nemzetközi hívások 275%) - a jegybank többszöri intervenciója (nagy tételű pesovásárlása) mesterségesen javította a dollárral szembeni árfolyamot 2002 áprilisától 1:3,50-ről 1:2,80-ra - 100 majd 150 peso összegben megállapítva 2002 áprilisában a munkanálküli családfők számára bevezették a szociális segélyt. Az év utolsó harmadában (a krízis mélypontján) a lakosság 60%-a a szegénységi küszöb alatt élt, a főváros utcáit napi szinten 40 ezer guberáló árasztotta el, a regisztrált munkanélküliség 25%-os szinten állt, a belső fogyasztás drasztikus csökkenése miatt a KKV-szféra „kalandokban gazdag” történelme legrosszab hónapjait élte. A kaotikus és gyakran ötletelésből fakadó állami intézkedések hiátusainak pótlására a belföldi gazdasági szereplők spontán mód kialakították a kereskedelmi forgalmat kamatmentesen elősegítő, a javak gyűrűszerű cseréjét megvalósító pénzhelyettesítőket. 2001-től csaknem minden (nagy)városi negyed rendelkezett saját pénzhelyettesítővel, melyek kibocsátói létrehozták civil ernyőszervezetüket (Red Argentina de Trueque) és egységes pénzügyi elszámolórendszerüket (credo); utóbbit még ingatlanok vásárlásánál is elfogadták. Különösen a nemzeti valuta átgondolatlan, minden előzetes tervet nélkülöző és rosszul kommunikált leértékelési időszakában (2001 novembere – 2002 áprilisa) volt tömeges a credo használata. -

A 2001 decemberében lezajló általános sztrájkot és a számos halálos áldozattal járó megmozdulásokat követően Cavallo és nem sokkal később de la Rúa bukása elkerülhetetlenné vált. A korábbi vezetőket rövid átmeneti időszak során a szintén globalista értékrendű peronista Adolfo Rodrigez Saá elnök követte, de miután meghirdetett gazdaságpolitikája a korábbi 21


eszközökből tevődött össze (leértékelés, racionalizálás, szabadon lebegő árfolyam), több tartományi vezető megvonta tőle a bizalmat. A politikai háttér hiányában és a növekvő erejű lakossági tiltakozások hatására lemondó Saá elnököt az átmeneti időszak során még két politikus váltja posztján (a tisztséget házelnökként ideiglenesen ellátó) Eduardo Camano és az őt követő Eduhardo Dualde. Utóbbi a peso 28%-os leértékelését jelentette be, azonban a pánik hatására a tényleges pénzpiaci viszonyok sokkal gyengébb (1:2 majd 1:4 arányú dollár – peso) árfolyamot eredményeztek. 2002 augusztusa és 2003 júliusa között enyhülni kezdett a krízis, és megjelentek a kilábalás első jelei: az árfolyam stabilizálódott (a 3,60-3,70 közötti sávban), dinamikusan élénkült az export (a leértékelésnek köszönhetően versenyképessé váltak az argentin termékek a világpiacon), a pénzhelyettesítők bázisán beindult a belső fogyasztás motorja, valamint a politikai stabilitás is kedvező keretet teremtett. A Duhalde elnök elhatározásából kiírt választásokat 2003 májusában Carlos Menem ellenében már az első fordulóban megnyerte a peronista párt balszárnyához tartozó Néstor Kirchner. 3. Alternatív adósságkezelés és dinamikus felzárkózási ciklus Az adósságtörlesztési moratóriumnak köszönhetően tehermentesülő nemzetgazdaság növekedése tartósnak mutatkozott, a GDP-bővülés 2003. első negyedévében az előző negyedévhez viszonyítva 8,9%-os (!) volt. A mélyszegénység terjedése megállt, a gazdasági dinamika (és az energetikai beruházások tartós elhalasztása) miatti relatív energiahiányt leszámítva negatív hatások nem jelentkeztek. A gazdasági teljesítményt és a társadalmi életszínvonalat lefelé szorító adósságspirálból kilábalni szándékozó új vezetés 22


részben építhetett az átmeneti időszak spontán eredményeire (fizetésképtelenség bejelentése után leállított adósságszolgálat, növekedés, exportdinamika), valamint a politikai elit köreiben csaknem egységesen elvetett további jóléti megszorítások számos kérdésben konszenzuális viszonyokat eredményeztek a politikai szervezetek között. A Kirchner-kabinet a fizetésképtelenség óta a hitelezői csoportokkal megszakításokkal folytatott tárgyalásokat ismét megnyitotta, kidolgozott egy adósságátütemezési tervet (canje).Ennek keretében 2004-ben a hitelezők elé több koncepciót is beterjesztettek, amely először egy 75%-os, majd egy 65%-os adósságtőke-elengedést tartalmazott. A döntően multinacionális magánbankokból álló finanszírozói körök azonban legalább a kihelyezéseik 55%-ára igényt tartottak. A kormány az IMF-fel és a bankokkal kemény konfliktusokat vállalva sikeres diplomáciai offenzívájának köszönhetően meggyőzte a hitelezőit (a háttérben azzal nyomást gyakorolva rájuk, hogy a megállapodás megtorpedózása esetén a teljes kihelyezésüket veszteségként írhatják le). Roberto Lavagna gazdasági miniszter többször leszögezte a tárgyalások alkalmával: „ez az utolsó és egyben az egyetlen ajánlat, amit országa a hitelezők számára felkínál”. Legtovább a német és olasz bankok álltak ellen, de 2005. január 12-én (három esztendőnyi moratóriumot követően) megtörtént a világgazdaság legnagyobb szuverén adósságválságának hivatalos rendezése, az adósságállomány átütemezése (és részleges elengedése). A megállapodás összességében 50%-os kamatlevágást tartalmazott, melyet három államkötvény-típus hitelpiacra történő bevezetésével valósítottak meg. Emellett Argentína nem volt hajlandó elismerni adósságállománya adósságszolgálati moratórium alatti kamatterheit. Elsőként az argentin hitelezők fogadták el a megállapodást (a legnagyobb magánnyugdíj biztosító AFPJ köré csoportosulva), majd a külső partnerek is. Az egyezkedést 2005 februárjában 23


kölcsönösen lezártnak minősítették (a kormány nyomására), egyúttal a hónap végén lejárt az átütemezési periódus is. A három újonnan kibocsátott kötvénytípus az alábbi konstrukciókat ötvözte: Tőkevágás nélküli (der Bono Par) 15 milliárd USD értékben kibocsátott hosszú futamidejű minimális kamatozású 30%-ban tőkevágott (der Bono Cuasi Par) 23,4 milliárd USD értékben kibocsátott közepes futamidejű 70%-ban tőkevágott (der Bono de Descuento) a fentieknél magasabb kontingenseket jegyző invesztotok számára kibocsátott (minden fennmaradó államadósságra kiterjesztve) a legmagasabb kamatlábú a legrövidebb futamidejű 2003 elejétől napjainkig a gazdasági növekedés – felülmúlva a ’90-es évek középső harmadának donamikáját – folyamatosan a 7,5-8,5 közötti sávban mozog, a bővülést jelentős részben az generálja, hogy az adósságszolgálat terheitől nagyrészt szabaduló büdzsé képes exporttámogatásokat folyósítani a hazai ipar számára. Az Argentin Kutatási és Fejlesztési Alapítvány távlati prognózisaiban is 6-9% közötti nemzeti össztermék-növekedés szerepel. A konszolidálódó gazdasági viszonyokat jelzi, hogy a munkanélküliség jelentősen csökkent a Kirchner-korszakban (2006 végére 8% környékére zuhant vissza). A szegénységi küszöb alatt élők aránya 2006. második felére nagyjából a nyugat-európai osztály alatti rétegek mértékére süllyedt (26,9%ra; a mélyszegénység hányada – tasa de indigencia – 8,7%). Azonban a szigetszerű fejlődés hagyományaiból eredően továbbra is jelentős társadalmi konfliktusforrást tartogatnak a széles regionális különbségek 24


(pl: a legelmaradottabb Resistencia tartományban 56% a szegénységi szint, amíg a fejlett Ushuaia-ban mindössze 5%). A pénzügyi krízis a lakosság életszínvonalának gyors romlását eredményezte, azonban az adósságmoratóriumnak (és a reális peso-árfolyam kialakulásának) köszönhetően beinduló dinamikus gazdasági növekedésnek hála Argentína rövid távon (2001. vége – 2003. eleje között) kilábalt a szociális krízisből, így a társadalmi kataklizma szerencsésen elmaradt. Az átlagos reálbér 2005-ben (azaz egy kormányciklusnyi időszakkal a pénzügyi összeomlást követően) már elérte az ezredfordulós szintet. A kúszó és vágtató inflációt (az árfolyam stabilizálásával párhuzamosan) sikerül megfékeszni, de a dinamikus bérkiáramlás miatt 6-16% közötti sávban állandósult. A leértékelések hatására számos – korábban a peso reálfelértékeltsége és a gyors piacnyitás miatt – elsorvadó iparág újjáéledt Argentínában, az import megdrágulása miatt a hagyományosan passzívumot mutató külkereskedelmi mérleg 2004.-ben 16,7 milliárd USD aktívummal zárt. A piac spontán módon hazai termeléssel váltotta ki a dráguló importot; az ország máig külkereskedelmi többlettel rendelkezik. A multinacionális vállalatok exportdinamikájára (vagyis a beszállítói kapitalizmusra) építő, a működő tőke beáramlás miatt magas GDP-t felmutató Mexikó az argentin krízis hatására megelőzte ugyan Argentínát, így átmenetileg a második latin-amerikai gazdasággá vált az ezredfordulón. Azonban a dömpingáras kínai export volumenjének ugrásszerű növekedése miatt az olcsó munkaerőre alapozott mexikói modell nagyjából akkor jutott dezindusztrializációt eredményező válságba, mikor Argentína új fejlődési pályára állva dinamikus felzárkózási ütemet kezdett diktálni.

25


A 2011-es választáson ismét indulni szándékozó, azonban 2010-ben váratlanul „szívrohamban” elhunyt Nestor Kirchner elnöksége alatt (2003-2007) megalapozott új fejlődési pálya egyszerre jelentette a dinamikus növekedést, a reáljövedelmek emelkedését és a makroegyensúly megőrzését. Az ezredforduló környékén a harmadik világ felé robogó Argentína modernizációs eredményei Kirchner felesége (Cristina Fernandez) elnökké választását követően máig fennmaradtak, így napjainkban egy csaknem évtizedes felzárkózási ciklust tudhat maga mögött Dél-Amerika második legnagyobb gazdasága. A korábban technokrata irányvonalat követő peronista párt szociális fordulata révén megalapozott balközép korszak összességében 50% feletti bővülést eredményezett mindeddig az argentin társadalom számára (a pénzügyi válság miatti visszaesés dupláját). Emellett egyértelmű sikerként könyvelhető el, hogy a moratórium alatti – el nem ismert – kamatteherrel együtt az állami adósságállomány ¾-ét sikerült leírni. Az adósság-elengedés további példái A rendszerváltozáskor feléledő adósságkezelési diskurzus során az Antall-kabinet és az ellenzék vezető erejét adó SZDSZ gazdasági szakértői alapvetően azonos véleményt vallottak az adósságszolgálat fenntartása vonatkozásában. Álláspontjukat egyaránt az adósság-elengedés makrostabilitásra gyakorolt veszélyeivel, az abban részesülő országok versenyhátrányával, leszakadásával és harmadik világbeli fejlettségi szintjével magyarázták, valamint a nem állami hitelezők hajthatatlanságával. A mértékadó magyar elitek téves helyzetértékelése kizárólag az adósságszolgálat fenntartása mellett látta megvalósíthatónak az ország felzárkózását (szakértői körök egyébként is úgy vélték, az adósság a modernizált szerkezetű GDP bővülésének 26


beindításával gyorsan kinőhető). A fenti ellenvélemények mindegyikét megcáfolták már a ’90-es évek első felének térségi (és globális) pénzpiaci fejleményei, majd pedig az azóta eltelt másfél évtized hazai eladósodási és vagyonvesztési folyamatai. A hazánkkal azonos fejlettségi szinten álló Argentína mellett a hozzánk hasonlóan a közép-európai térséghez tartozó Lengyelország példája is alátámasztja az adóskönnyítés stratégiájának működőképességét. A lengyel vezetés egészen a ’81-es szükségállapot kihirdetése óta adósságfinanszírozási zavarokkal küzdött és többször kezdett adósságrendezési tárgyalásokba. A rendszerváltozást követően a Szolidaritás hatalomra jutását követően a demokratikus legitimitással rendelkező első szabadon választott kormány azonnal bejelentette, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a kommunista érában felhalmozott adósságok rendezését. Az innentől kezdve importja ellentételezését nehezen kigazdálkodó, folyamatosan fizetési mérleg zavarokkal küzdő Lengyelország számára eredményesnek bizonyult a pénzügyi konfliktus vállalása. ’91-ben az állami hitelezőket tömörítő Párizsi Klub elfogadva a lengyel vezetés érvelését teljes egészében leírta – a lengyel közadósság 70%-át kitevő – hiteleit, majd ’94-ben a magánhitelezőkkel is kompromisszumos megállapodás született. Utóbbiak lemondtak az akkor már évek óta behajthatatlannak tűnő kintlevőségeik feléről, cserébe garanciát kaptak a fennmaradó hányad kormányzati visszafizetéséről, valamint a lengyel állam megnyitotta piacait a nemzetközi bankok előtt (addig ugyanis külföldi pénzintézetek nem működhettek a legnagyobb közép-európai országban). Az adósságelengedést gazdasági összeomlás nélkül kivitelezhetetlennek ítélő (éppen ezért még a felvetését is 27


károsnak tartó) itthoni közgazdász fősodor érveit cáfolja, hogy a lengyel esetben a makrostabilitást nem felborította, hanem helyreállította a két adósságkönnyítési megállapodás. A vágtató infláció ’89-ben 248% volt, ’90-ben pedig már 554% (!), de a ’91-es adósságkönnyítés után 77%-ra, ’92-ben 45%ra, ’93-ban 37%-ra csökkent. ’97-ben az adósságait mindvégig késedelmek nélkül fizető Magyarország pénzromlási üteme 18% volt, míg a lengyel inflációs ráta 16%. ’98-ban a világ két mértékadó globális hitelminősítő intézete közül az egyik csak egy szinttel ítélte kedvezőtlenebbnek a lengyel gazdaság besorolását hazánkénál, a másik pedig azonos minősítést adott a két nemzetgazdaság számára. Holott Lengyelország a rendszerváltozást megelőzően felhalmozott 14 milliárd USD adósságából végül 13,5 milliárdot nem fizetett vissza (és ’81 óta akadozva vagy egyáltalán nem folyósította esedékes részleteit), miközben hazánk megszakítás nélkül biztosította adósságszolgálata zavartalanságát. ’95-ben – a pénzügyi válságon áteső – Mexikó 50 milliárd dolláros átütemezésben és részleges jóváírásban részesült. A ’80-as évek második fele és a ’90-es évek első fele között hazánknál kisebb, vagy azonos gazdasági súlyú országok sora részesült adósságrendezésben. A mexikói krízis környékén Albánia a magánbankok kezében felhalmozott állampapírjai egy részét a névérték ötödéért vásárolhatta vissza a(z eredetileg a latin-amerikai) fejlődő országok adósságkönnyítését szolgáló, még idősebb Bush időszakában útjára indított Brady-terv keretében. Korábban Costa Rica, Dominika, Jordánia és Uruguay is részesült adósságteher enyhítésben. ’98-ig 73 állam kapott adósságkönnyítést, közöttük 33 esetben magánbank írta le az adósságállomány egy részét, vagy biztosított kedvezményes visszavásárlási lehetőséget számukra. Azon érv sem állja meg a helyét, hogy hazánknál csak alacsonyabb fejlettségi szinten álló és 28


gyengébb életszínvonallal rendelkező országok részesültek adósságrendezésben: a ’90-es évek első felében 12 ország kapott könnyítést, melyek közül Argentína, Uruguay és Mexikó egy főre vetítve magasabb fejlettségi átlaggal rendelkezik Magyarországnál, míg Brazília és Costa Rica nem sokkal voltak alatta a ’94-es magyar jóléti és gazdasági mutatóknak. Mindegyik esetben az adós ország jelentette be adósságszolgálati nehézségeit vagy fizetésképtelenségét, és természetesen nem a hitelező ajánlotta fel annak lehetőségét. Az adósságrendezés elemei között szerepelt: átütemezés az adósság átváltása az adós ország valutájára a fizetésképtelenség bejelentését követő részleges elengedés az adósság visszavásárlása a névérték töredékéért állami vállalatok részvényeinek átváltása állampapírokra (vagy egyéb közösségi vagyonelemekre) fizetési moratórium engedélyezése. Az elmúlt évtizedben – a messze legjelentősebb összegű argentin mellett – többször volt példa kisebb-nagyobb adósságkönnyítésekre. Gordon Brown még pénzügyminiszterként 2000-ben jelentette be, hogy NagyBritannia 1 milliárd font értékben 12 fejlődő ország (köztük Honduras, Kamerun, Szenegál) esetében azonnali hatállyal leírják a brit közszféra felé felhalmozott összes tartozást. A könnyítés egyetlen feltétele volt, hogy az érintett országok kizárólag egészségügyi és oktatási projektekre fordíthatják az adósságszolgálat alól felszabaduló forrásaikat. 2004 novemberében a hitelező államokat tömörítő Párizsi Klub tagjai elvi egyezségre jutottak a nagyrészt a Huszein-rezsim alatt felhalmozott iraki államadósság 80%-ának elengedéséről (a döntést azóta a 19 hitelező – Magyarországot is beleértve – végrehajtotta). A 120 milliárdos iraki közadósságból 42 milliárd USD állt fenn a Párizsi Klub felé. Norvégia 2006 29


októberében jelentette be, hogy nem tartja jogszerűnek az olyan „fejlesztési” kölcsönöket, melyek a hitelfelvevő „kedvezményezett” szempontjából gazdaságilag nem hasznosak. Norvégia még a ’70-es évek második felében 21 fejlődő ország számára nyújtott hitelt norvég hajók megvásárlása céljából, mely hitelkonstrukcióról utóbb bebizonyosodott, hogy messze több előnnyel járt a norvég nemzetgazdaság, mint a hitelfelvevők számára. A norvég állam ezen hajóvásárlási ügyletekből fennálló – összességében 62 milió eurós – egyiptomi, perui, ecuadori, jamaikai és sierra leonei adósságállományt teljesen elengedte a hitelfelvevőknek. Az adósságszolgálati moratórium nemzetközi jogi háttere: Nemzetközi jogi közhely, hogy a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeket teljesíteni kell (Pacta sund servanda elve). Azonban ismeretes egy másik – az előzőhöz hasonlóan alapvető fontosságú – jogelv is: a körülmények előre nem látható, lényeges megváltozása esetén a korábban vállalt kötelezettségek teljesítése nem várható el a szerződő felektől (rebus sic stantibus elve). Ilyen jelentősen megváltozott körülmény lehet például: az állami adósságráta ugrásszerű emelkedése, számottevően romló életszínvonal, zuhanó GDP, demográfiai mélypont, háború (vagy akár a háborús csapással felérő gazdasági visszaesés). Egy másik, ritkábban alkalmazott, de a tanulmány tárgyköréhez konkrétabban illeszkedő jogi precedens a gyűlöletes adósság (odious debt) fogalma. A 20. század elején (a spanyol vereséggel záruló spanyol-amerikai háborút követően) az USA érdekszférájába kerülő Kuba esetében amerikai bíróság mondta ki a szigetország volt gyarmattartója felé fennálló közadósságának semmisségét. Az indoklás szerint a szuverenitásában erősen korlátozott, illegitim rezsim a hiteleket „ráerőszakolta” Kuba népére. Nyilván a szovjet megszállás alatt működő térségi/hazai kommunista rendszer 30


kapcsán – következetesen alkalmazva – magyar vonatkozása is lehetne az idious dept-nek (legalábbis a ’90 előtt lehívott hitelek esetében). Egy alternatív adósságkezelő program szükségessége és annak pillérei A rendszerváltozás rendszerének társadalmi, gazdasági, demográfiai válságát alapvetően a ’80-as évek elejétől – eltérő intenzitással, de folyamatosan – zajló hazai adósságválság miatti jövedelemvesztés idézi elő. Az államháztartási alrendszerek mindegyikében (társadalombiztosítás, önkormányzatiság, elkülönített állami alapok, központi költségvetés) jelen lévő, valamint a büdzsé főbb részrendszereinek (oktatás, egészségügy, államigazgatás, kultúra, szociális terület) túlnyomó részét feszítő forráshiány állandósult az elmúlt három évtizedben. A négyévenkénti kormányváltásokat, illetve a 2006 őszének eseményeit előidéző feszültségtömeg a lakosság rendszerrel szembeni jóléti kritikájára vezethető vissza, amely az azzal ellentétesen ható finanszírozói-pénzpiaci igényekkel együttesen felőrölték a képviseleti demokrácia rendszerváltó modelljét. A Kádárrendszer kimerülését követően kisebb zavarokkal két évtizedig működő liberális demokrácia a privatizálható állami vagyonra, a ’90-es években még jelentősnek mondható lakossági megtakarításokra, valamint az eladósodási mozgástérre építve volt képes nagyobb konfliktusok nélkül menedzselni az államszocialista berendezkedésből a kapitalistára való konvertáció folyamatát. Majd ezt követően a piacgazdaság intézményesülési-berendezkedési szakaszát. Azonban a belső tartalékait felélő és a külső eladósodását a maximális szintig fokozó éra a végkimerüléshez közelít.

31


A világ (GDP-arányosan) számottevő adósságállományt felhalmozó országai közül egyedül Magyarország nem részesült rendszereken átívelően adósságkönnyítésben. Hazánk a nagy gazdasági világválság óta nem kért és kapott adósságszolgálati kedvezményt (a ’30-as évek középső harmadában is csak rajta kívülálló okból vált jogosulttá adósságteher-enyhítésre, mikor néhány magyar kötvényekkel rendelkező külföldi magánbankház összeomlott). Magyarország több mint fél évszázada megszakítás nélkül teljesíti adósságszolgálasti kötelezettségeit, holott a világháború óta átesett egy forradalmon, (a félperifériák országainak sorát csődbe juttató) két olajválságon, valamint a reálgazdasági és vagyonvesztési értelemben világháborús károkkal járó gazdasági és politikai rendszerváltozáson. Ez a páratlan pénzügyi tény mindeddig nem járt semmilyen előnnyel hitelminősítéseink során. Az argentin modernizációs törekvések ciklusai néhány év eltéréssel párhuzamot képeznek a magyarországi elitek mindenkori felzárkózási programjával („csak” a fejlődési pálya végkimenetele mutatkozott – legalábbis eddig – eltérőnek). Az etatistaként induló, de utolsó szakaszában liberalizálódó autoriter rezsim adósságkrízisét globalomodernizációs stratégiával külső forrásokra és gyors piacnyitással támaszkodva orvosolni szándékozó neoliberáis koncepció mindkét országban rövid növekedési periódust eredményezett. A társadalom mélyszerkezetét felszántó, a regionálisan egyedülálló jóléti államot felszámoló elhúzódó sokkterápia habár – a szigetszerű fejlődés preferálta nagyvárosokban – kitermelt egy vékony újközéposztályt, külpiaci nyitottsága és pénzpiaci kitettsége okán alkalmatlannak bizonyult egy társadalmilag is releváns tartós növekedési modell megalapozására. A lokális termelési struktúrák leépülése, a magas inaktivitás, a nagy regionális 32


különbségek olyan lappangó feszültségeket termeltek ki mindkét nemzetállamban, ami egy pénzügyi és/vagy politikai krízis időpontjában törvényszerűen társadalmi robbanásban kumulálódik (Buenos Aires – 2001 decembere, Budapest – 2006 októbere). A két közepesen fejlett félperiférikus ipari-agrár ország globalizáció-centrikus felzárkózási stratégiája elhúzódó stagflációs válságot ereményezett ugrásszerűen emelkedő adósságrátával, minimális növekedéssel, térségi összevetésben magas inflációval, valamint egyensúlyiés árfolyamzavarokkal. Emellett a multinacionális befektetők dominanciájára alapozott fejlesztéspolitika a folyó fizetési mérleg magas hiányában bosszulta meg magát mindegyik vizsgált esetben. Az adósságszolgálatra visszavezethető spirálszerűen egymást erősítő gazdasági negatívumok és bizonytalansági tényezők modellválságot idéztek elő. Az adósságállomány kamtfizetésének fenntarthatatlanságát a globalista stratégia első periódusában hazánkban és Argentínában egyaránt elfedték az államháztartásnak a közvagyon magánosításából eredő devizabevételei, viszont a vagyonvesztés lezárultával a kamatszivattyú már a társadalompolitikai és fejlesztési területekről vonta el az egyébként is szűkös forrásokat. Az elhúzódó stagflációs válság középtávon megközelítőleg amúgy is legalább akkora károkat eredményezett volna, mint az adósságfizetési moratórium bejelentése körüli pénzügyi krízis, amely arányaiban a magyar rendszerváltozás társadalmi kihatásával azonos gazdasági és szociális terhet rótt az argentin társadalomra. Az argentin politikai osztály felelőssége leginkább az adósságszolgálat valódi súlyának kései felismerésében mutatható ki, illetve ebből adódó értelmezési paradigma hiányában a pénzügyi krízis ötletszerű, sodródó 33


kezelésében. Amennyiben a szaktárca előre felkészül egy valutaválság és egy pénzügyi összeomlás lehetőségére, minimalizálni lehetett volna a társadalmi konfliktusokat és a belső kereskedelmi forgalom sem állt volna le hónapokra. A társadalom önműködő reflexe (pénzhelyettesítők révén megvalósuló kereskedelmi csere, a lokális pénzhelyettesítőket összekötő országos civil elszámolási rendszer), illetve a Kirchner-kormányzat következetes és bátor adósságrendezési programja váratlanul gyors kilábalást tett lehetővé. A két nemzetgazdaság ciklusainak elmúlt három évtizedes párhuzamai (az évszámokat és a ciklushosszokat szemléltető) évszámokkal érzékeltetve az utolsó szakaszt leszámítva különösképp szembetűnőek: a kései modernizációs-autoriter rezsim gazdasági liberalizációja Argentína: 1981-’83 Magyarország: 1987-’89 (kétszintű bankrendszer – ’87, társasági tv. – ’89) a globalo-modernizációs tulajdoni viszonyok kialakítása, magánosítási hullám Argentína: 1992-’94 Magyarország: 1994-’96 globalo-modernizációs növekedési ciklus Argentína: 1992-’97 Magyarország: 1996-2001 stagflációs (és/vagy pénzügyi) válság Argentína: 1998-2001 (stagflációs), 2002-2003 (pénzügyi), azóta növekedési Magyarország: 2003-2008 (stagflációs), 2008-2010 (pénzügyi és stagflációs) Az alternatív fejlődési pályára állított második legjelentősebb latin-amerikai nemzetgazdaság példája alátámasztja, hogy egy nominálisan, GDP-arányosan és egy főre vetítve egyaránt 34


súlyosan eladósodott állam adósságrendezés nélkül képtelen dinamikus növekedést produkálni (amely közgazdasági tény a felhalmozott adósságállomány kinövésének koncepcióját egyúttal irreálissá teszi). A globális magánbankokkal és a hitelpiac állami szereplőivel egyaránt megállapodást eredményező adósságteher-enyhítési stratégia (vagyis a fizetésképtelenség bejelentése, a hároméves moratórium és a részleges adósságjóváírás együttese) nélkül a csaknem egy évtizede – jórészt a világgazdasági krízis időszakában is – töretlen 7% feletti növekedési ciklus és az arra épülő dinamikus életszínvonal-emelkedés elérhetetlen lett volna. Az új fejlődési pálya a külső egyensúly, a tartós növekedés és a szociális viszonyok javítása terén egyaránt eredményesnek bizonyult, (másfél évnyi visszaesést követően) összességében minden makrogazdasági és társadalmi mutató javulását eredményezte. Magyarország helyzete jelenleg rosszabb, mint Argentína egy évtizeddel korábbi állapota, csak az uniós tagságunk intézményi előnyei és a radikális államháztartási hiánycsökkentés elfedték, illetve máig késleltetik az alaphelyzetből következő elkerülhetetlen pénzügyi fejleményeket. A 10 millió magyar polgárt sújtó adósság 121 milliárd USD, amíg a 30 millió argentinra 155 milliárd USD jutott, azaz hazánk egy főre vetítve (sajnálatos világelsőként) 2,5-szer jobban el van adósodva a pénzügyi krízis Argentínájához viszonyítva, de még GDP arányosan is közel 30%-kal magasabb az adósságrátája. A Magyarországon általánosan elfogadott tévhittel ellentétben a külső hitelfelvétel révén (az argentin példához hasonlóan) nem finanszírozzuk az országot, hiszen szinte egyetlen évben sem mutatható ki nettó forrásbeáramlás a rendszerváltozás óta, hanem az adósságszolgálatot tartjuk fenn növekvő eladósodásunk által (a költségvetés elsődleges egyenlege általában pozitív volt a 35


mögöttünk hagyott másfél évtizedben). A Magyar Köztársaság állampapírjai nem a gazdaságot, hanem az adósságszolgálatot finanszírozták. Ebből kifolyólag még egy pénzpiaci bojkottot eredményező adósságmoratórium sem járna az államháztartás kiadási oldalának automatikus összeomlásával (a nyugdíjak, a közalkalmazotti bérek, a normatívák fedezethiányával). Emellett egy nem elszenvedett, hanem tudatos felkészülést követően bejelentett államcsőd sem generálná, hanem valójában megelőzné a társadalom (és ezáltal a politikaigazdasági berendezkedésünk) csődjét. Egy kormányzatilag megkonstruált adósságrendezési stratégia keretében előzetesen kiépíthető az Argentínában spontán kialakuló pénzhelyettesítő rendszer, hitelekkel ösztönözni lehet az alapvető fogyasztási cikekket előállító importkiváltó szektorokat, valamint egyidejűleg az állami certifikátok kereskedelmi elfogadóhálózata is összeállítható. Mindezek révén a pénzügyi rendszerre nehezedő esetleges nyomás ereje csökkenthető. Az Unió maastrichti követelményeinek egy komoly nemzetközi konfliktusokat felvállaló adósságrendezési eljárást követően (különösképp az államháztartási hiány és a közadósság tekintetében) csaknem azonnal megfelelne az ország. A stratégia kockázatait azonban növeli, hogy a hazai feldolgozóipari export elsőszámú felvevőpiacának számító Németország bankrendszere jelentős magyar állampapírállománnyal rendelkezik (főként a Deutsche Bank és a 2008 nyarán a Commerzbank AG-val fuzionáló Dresner Bank révén), de a Kárpát-medence társadalmi-politikai stabilitása, a multinacionális profitrepatriálás zavartalansága és a távlati prosperitásból fakadóan erősödő vásárlóerő valószínűleg külső partnereinket is meggyőzné az adósságrendezés szükségességéről. 36


A válságmenedzselés helyett az évszázados magyar lecsúszási folyamatot megállítani szándékozó politikai erőnek tisztában kell lennie azon meghatározó gazdaságpolitikai összefüggéssel, hogy a forráshiány felszámolása – vagy legalább számottevő enyhítése – és a társadalmilag érzékelhető munkahelyteremtést előidéző reálgazdasági prosperitás nem érhető el évi 1200-1300 milliárdnyi kamatfizetés állandó fenntartásával. Sikeres rendszerkorrekcióval kizárólag adósságrendezés elérésével számolhatunk reális célkitűzésként. Felhasznált irodalom Baer, W., Elosegui, P. és Gallo, A. (2002): The Achievements and Failures of Argentina%u2019s Neo-liberal Economic Policies. Oxford Development Studies, Vol. 30. Num. 1. pp. 63-85. Baker, D., Weisbrot, M. (2002): The Role of Social Security Privatization in Argentina%u2019s Economic Crisis. April 16. 2002. Center for Economic and Policy Research. Bustelo, Pablo (2004): Capital flows and Financial Crises: A Comparative Analysis of East Asia (1997-98) and Argentina (2001-02). Complutense University of Madrid. Faculty of Economics. Working Paper, No-2004-017. October 2004. Calvo, G., Izquierdo, A., és Talvi, E. (2002): Sudden Stops, the Exchange Rate and Fiscal Sustainability: Argentina%u2019s Lessons. Working Paper. Num. 469. July. Inter-American Development Bank. Cibils, Alan (2006): Till Debt to US Part: Lessons from Argentina%u2019s Experience with the IMF, Debt and Financial Crises. Americas Program Special Report. September 6, 2006. Kiguel, M. (2001): Structural Reforms in Argentina: Success or Failure. Paper presented at the Conference: Current Issues in Emerging Market Economies. June. Croatian National Bank. Dubrovnik. Nagy Pongrác (2004): Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája – Akadémia, Bp. Novoszáth Péter (2007): Az argentin pénzügyi válság anatómiája – Polgári Szemle (2007/4.) Perry, G., Servén, L. (2003): The Anatomy of a Multiple Crisis: Why Was Argentina Special and What Can We Learn from It. Policy Research Working Paper, Num. 3081. June. World Bank.

37

Az adósságrendezés mint egy új felzárkózási modell alapja

Recommend Documents