Benkı Loránd: Árpád „de genere Turul”
9
Árpád „de genere Turul” Jó ideje nyőglıdöm az Árpád-kori Szovárd nemzetséghez kapcsolódó történetinyelvtörténeti kérdések monografikus feldolgozásával. A téma fontosságát, egyszersmind izgalmát azok a benne rejlı tanulságok adják, amelyek két irányba mutatnak. Egyrészt Konsztantínosz Σάβαρτοι ¢σφαλοι-jától Péter püspök/kancellár (Anonymus) családjáig vezetnek el; másrészt az Árpád-kor geszta- és krónikairodalmának és a korabeli oklevelek tartalmának ellentéteiben és összefüggéseiben mutatkozhatnak meg, az irodalmi-írói képzelet és a történeti valóság szembesítésével. Ebben az ismerethalmazban csak egy kis részlet az a terminológiai többlet, amelyet Kézai Simon a Szovárd-kérdéssel összefüggésben a Turul nemzetség, illetıleg turul madár dolgában főz az Árpádoknak P. mester gesztájában leírt eredetmondájához. Minden bizonnyal már postumus megjelenendı munkám e részletét teszem itt közzé készülı könyvemhez képest változatlan formában, annak reményében, hogy folyóiratunk olvasóinak érdeklıdését is felkelti a téma. * 1. A krónikák szövegelemzésének Szovárd-történetérıl szóló szakaszában már jeleztem, hogy Kézai Turul nemzetségének problematikáját annak többoldalú jelentıségéhez mérten külön fejezetben fogom tárgyalni. E téma egyébként nem aktuális okokból van e tanulmányba „ideráncigálva”, hanem, mint láttuk, szerves része a Szovárd-kérdésnek, közvetve egyik meghatározója a Szovárdok eredete tematikájának. A téma legfontosabb adata a Kézai-krónika magyar történetének 27. capitulumában, t u l a j d o n n é vk é n t áll elıttünk, ahol is a primus capitaneus Árpádról az áll: „Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Vger de genere Turul” (SRH. 1: 165). Kézai tulajdonnévként még egyszer említi a Turul-t, magyar történetének 76. fejezetében ugyanis újra utal az Árpád nemzetségre, itt Dzsécsét (Gézát) emlegetve: „Dux namque Geicha de genere Turul” (SRH. 1: 188). Ám e magyar történetbeli tulajdonnévi minıségek mellett a név krónikásunk hun történetében Atillára vonatkoztatottan is elıjön, mégpedig k ö z n é v k é n t: „Banerium quoque regis Ethelae, quod in proprio scuto gestare consueverat, similitudinem avis habebat, quae Hungarice turul dicitur, in capite cum corona.” Ugyanitt utal krónikásunk a hunok e címerpajzsának Dzsécséig (Gézáig) való viselésére: „Istud enim banerium Hunni usque tempora ducis Geichae, dum se regerent pro communi, in exercitu semper secum gestavere.” (SRH. 1: 152). 2. Mint látható, Kézai az idézett szövegrészekben a turul-problémát nem elsısorban mondai vonatkozásaira tekintettel, hanem terminológiai szinten kezeli. Krónikásunk terminológiai beállítottságával szemben szakirodalmunk a turul-kérdéssel kapcsolatban a súlyt inkább a mondai problematikára, illetıleg annak eredetére helyezi. Az idevágó véleményekben van némi ingadozás a tekintetben, hogy az eredetmonda a magyarság egészére vonatkozik-e, vagy csak Árpád nemzetségére, illetıleg hogy kezdetei mely idıre mennek vissza. Az általános és nyilván helyes nézet mégis az, hogy a témakör kifejezetten az Árpád-házhoz kapcsolódik és Ál-
10
Benkı Loránd
mossal kezdıdik; hogy benne a nemzetségi szervezetre esik a súly; hogy középpontjában totemállat, ragadozó madár áll; hogy részben a szóbeliség szintjén, részben ıskrónikai hagyományként él tovább; végül abban is, hogy Kézai P. mester elbeszélésébıl merítette mondanivalójának ihletét (a mondai problematikára l. pl.: DEÉR 1938: 51; GYÖRFFY 1948: 46; PAIS 1949: 37–43 és 1975: 304–7, 311–2; HORVÁTH 1954: 16; KRISTÓ 1970: 116; SZŐCS 1997: 103, 118; VESZPRÉMY 1999: 138). Figyelemre méltó és nyilván nem véletlen körülmény, hogy a XIV. századi krónikaegyüttesben sem a Turul tulajdonnévrıl, sem turul köznévrıl szó sem esik. Itt a Kézai-krónika szövegének megfelelı helyeken, így az eredetmondában puszta austur-t találunk: „avis quasi in forma austuris veniens” (26. cap., SRH. 1: 284); valamint Atilla címerpajzsával kapcsolatban: „Baluerium quoque regis Atile, quod in suo scuto gestare consueverat, similitundinem austuris in capite habebat cum corona” (10. cap., SRH. 1: 263). Mindez önmagában is világosan mutatja, hogy a Turul, turul nevezet Kézai találmánya. Bár a kérdés hátterében jelzett tulajdonnévi és köznévi problematika lényegében összefügg, Kézai lehetséges forrásanyaga szempontjából külön-külön tárgyalásuk talán célravezetıbb. 3. Mivel a turul krónikásunknál t u l a j d o n n é v i mivoltában kifejezetten az Árpádokra vonatkoztatott n e m z e t s é g n é v , történeti szakirodalmunk elsısorban erre a nemzetségi témakörre támaszkodott. Egykori kiváló történészünk, KARÁCSONYI JÁNOS a magyar nemzetségekrıl szóló monográfiájában Túroly (Turul) nemzetségrıl értekezik, és ebben a nemzetségben látja Kézai „de genere Turul”jának eredetét, arra alapozva, hogy ez a Bihar megyei nemzetség rokonságot tartott a királyi családdal (l. KARÁCSONYI 1901: 116–9). E nemzetséget a szerzı alighanem családilag összetartozó Turul nevő személyek létébıl következteti; l. pl.: 1270: „relicta comitis Turul” (CD. V/1: 84), feltehetıen ez az ispán volt a nemzetségnek mondott itteni család feje. A családból KARÁCSONYI még egy Turul nevet emleget, 1354–8-ból, az érmelléki Csételekrıl (i. m. 117). E két név elıfordulása még családi összetartozásra is nehezen mutathat, nemhogy nemzetségre. A királyi házzal rokonság feltevése pedig teljes képtelenség, mivel ennek semmi hagyománya, illetıleg bizonysága nincs, nyilvánvalóan Kézai reminiszcenciák hívták életre. Bihar megye történetérıl szólva mind JAKÓ, mind GYÖRFFY KARÁCSONYI nyomán halad, következetesen Turul n e m z e t s é g e t emlegetve (l. JAKÓ 1940: 46–8; GYÖRFFY 1: 567). A feltételezett család kiterjedt érmelléki birtokrendszere egyébként ismert (l. JAKÓ 1940: 33 stb.); GYÖRFFY szerint a nemzetség e területet már Szt. István korában megszállta (l. GYÖRFFY 1: 576). Lehet, hogy ez némi túlzás, de korai településüket Széplakon létesített udvarházuk mindenesetre alátámaszthatja (l. GYÖRFFY 1977: 262). Legkorábbról kimutatható érmelléki településeik: [1163–73]>1520 k.: v. Thorsa!, ma Értarcsa, román Tarcea; 1225/550: Apathi, ma Körösszegapáti (l. GYÖRFFY 1: 673). Meg kell azonban jegyeznem, hogy e nemzetség nyomai után kutatva „de genere Turul”-ról egyetlen adatot sem találtam. Az elıbbiek alapján ez aligha véletlen. Nem tudnék tehát másra gondolni, mint kiváló történészeinknél egyfelıl Kézai
Árpád „de genere Turul”
11
hatásának érvényesülésére, másfelıl KARÁCSONYI tekintélyének felülvizsgálat nélküli követésére. Tévedésüket SEBİK FERENC cikkaláírással sajnálatosan átveszi a KMTLex. (693); az egész lexikoncikk hibás. Biharban tehát az Árpád-ház Turul nevének nemhogy nemzetségi elızményét nem kereshetjük, de még tulajdonnévi elızményként is több mint kétséges Turulnemzetség feltevése. Úgyszintén Krasznában és Közép-Szolnokban is csak Turul ispánnak (Györffy 3: 514–5) és nem Turul nemzetségnek voltak birtokai. 4. KARÁCSONYI viszont felfigyelt arra, hogy Turul tulajdonnevek a Dunántúlon is vannak, néhányuk említése mellett azonban kétkedéssel szól ezeknek a bihariakhoz való tartozásáról. Elsısorban Zalából keríthetık elı az oklevelekbıl ilyen nevek: S z e m é l y n e v e k : 1217: Turul comes (ZalaOkl. 1: 250); 1229: Comes Turul (CD. IX/7: 651); 1239/1346: Turul (CD. IV/1: 166); 1272: „Comes Turul ... villa Topulcha in Zala” (CD. IX/7: 687); stb. H e l y n e v e k pl.: 1327: Turulthapocha (ZalaOkl. 1: 203), ma Tapolca (l. PAIS 1975: 311); 1356: Poss. Turul (CSÁNKI 3: 118), Zala megye, elpusztult; 1430: Poss. Twrol, Turol (CSÁNKI 3: 118, nem azonos az elıbbivel); stb. Aligha kétséges, hogy ezek a helynevek – függetlenül elıfordulásuk idejétıl – az említett személynévanyagra mennek vissza. A személynévi adatokkal kapcsolatban meg kell jegyezni a következıket: Több ispán rangú Turul nevő személynek és részben birtokaikként szereplı helyneveknek a feltőnése arra mutathat, hogy neves nagybirtokos családokról lehetett itt szó. A család kiemelkedı társadalmi helyzete lehet alapja esetleg annak, hogy Kézai – aki különben éppen nem rokonszenvezett a fıúri réteggel – a nagybirtokos Turul családot nemzetségnevek analógiájára vehette számításba. A bihari családdal kapcsolatban emlegetett Turul comesnek és az utolsóként említett zalai Turul comesnek feltőnıen egybeesik idıben az elıfordulása; ez a körülmény – tekintve a korábbi fırangú családok távolabbi országrészekben is birtoklását – felveti azt a kérdést, hogy nem azonos személy szerepel-e a két adatban. Esetleges azonosságuk szintén alátámaszthatná a Biharból említett ispánnak ott meglehetısen társtalan voltát, és egyúttal a bihari Turulok létéhez kapcsolódó kételyeket. Mivel e dunántúli (zalai) tulajdonnévadatok filológiai értéke nagy számukra és egybetartozásukra tekintettel nem vonható kétségbe, e körülmény esetleg egy másik összefüggésre is rámutathat. Arra tudniillik, hogy Kézai Árpádokra alkalmazott „genus Turul”-ja ötletének hátterében ennek a zalai fırangú családnak a Turul neve ott rejtızhet. Krónikásunk maga említette „Simon de Keza” neve jelzi származási helyét, Kéza falut; ennek elsı elıfordulása 1339: „p. Keza” (GYÖRFFY 2: 392); ma német népetimológiás névalakítással Ginza, puszta Alcsútdoboz határában, Fejér megyében. Krónikásunk számára tehát nemcsak idıbelileg, hanem többé-kevésbé helyileg is adva volt a neves Zala megyei Turul család ismerete. A helyi viszonylatokhoz megjegyzendı, hogy a zalai Turul család fı fészke Zala megyének egykor a Balaton északi részén Veszprémbe benyúló legészakibb nyúlványa volt, l. a korábban már említett Turultapolcá-t is. Az idıbeli egybeesésre l. a már idézett 1272: „Comes Turul”-t. A Dunántúlon elıfordul még egy helynév, melynek etimológiailag és esetleg birtoktörténetileg jelentısége lehet a turul-kérdés tulajdonnévi hátterének összefüg-
12
Benkı Loránd
gésrendszerében: 1237: Turul; 1290 k.: „v. Turul”; 1329/XIV. sz.: Thurun [az n l-re javítva] (GYÖRFFY 1: 397); 1551: Thwron (FNESz. 2: 689); ma Túrony. A helységnév mai alakja alkalmasint arra mutat, hogy a középkori Turul hely- és személynevek kiejtése Túrul lehetett. A középkorból még számos több mint kétes Turul adat kerül elı az oklevelekbıl. Ezekbıl egy-két példa: 1251/1281: „sub Castro Turul” (HazOkl. 1: 19), IV. Béla e vár mellett alapít premontrei monostort a túróci prépostság területén, itt az oklevélíró a Túróc helynévbıl csinált Turul-t; 1257/1761: Turul (CD. IV/2: 424), azonosították a mai Zemplén megyei Kis- és Nagytoronyával; stb. Mindezekre vö. PAIS 1949: 41–2. Ilyen és hasonló téves azonosítások jórészt XIX. századi, filológiailag pontatlan, nemegyszer tendenciózusan, oklevélmásolói buzgalommal alakított oklevélkiadásokból kerültek elı. Mindezek alapján annyi bizonyos, hogy a felsorolt zalai tulajdonnévi – mind személy-, mind helynévi – adatokra a turul-kérdés magyarázatában biztos alapként, filológiailag igazolt valóságtartalommal lehet számítani, merı ellentétben a bihariakkal és minden egyéb említettel a baranyain kívül. 5. Kézai szövegében a tárgyalt Turul nemzetségnéven kívül a magyar turul köznév megléte is felmerül. E téma hun elızményeként az idevágó szövegben arról van szó, hogy Atilla címerpajzsán koronás fejő madár szerepelt. Valószínő, hogy a pajzs ragadozó madarat ábrázolt. Kézai azt állítja, hogy a madárnév a magyarban is megvolt, turul alakban. Mivel a krónikás szerint a madaras pajzs a hun sereg fegyverviselésében Gézáig fennmaradt, nyilvánvaló, hogy a magyar turul szó nála szintén az ominózus ragadozó madarat jelölte, mégpedig a magyarban is általános használatúnak tekintve. A megválaszolandó kérdés kettıs: 1. Honnan vette krónikásunk, hogy ez a köznév megvan a magyarban? 2. Hogyan viszonyul e köznévi szó Kézai Turul tulajdonneveihez, továbbá az Árpádok nemzetségnevéhez? Ami az elsı kérdést illeti, általánosságban abból kell kiindulnunk, hogy mint ismeretes, a nyelvek életébıl, így a magyarból is, idık folyamán számos szó kiveszett. Kiveszésük oka azonban mindig magyarázható: jelentéktelenné, illetve szükségtelenné váltak. Mivel azonban Kézai a magyar turul köznevet – nemzetségnévi használatából következıen – az Árpádokra vonatkoztatja, aligha elképzelhetı, hogy ilyen társadalmi-történeti szempontból fontos korabeli szó nyomtalan eltőnésével számolni lehetne. Márpedig e közszót K é z a i ó t a a X I X . s z á z a d i g s e n k i l e n e m í r t a. Hiányzik tehát nemcsak a már említett krónikakompozícióból, hanem – többek között – az idıben követı történeti munkák mindegyikébıl. Van azonban az éremnek még egy másik, ugyancsak fontos oldala is. Annak a madárnévnek a jelentése, amelyet P. mester és a krónikák az Árpádok genezisére astur, austur szóval alkalmaztak, egyértelmően ’héja, ölyv’, esetleg még ’sólyom’ volt, világosan következıen olyan szótartományba illeszkedett, amely a magyarban általában, népi-nyelvjárási szinten pedig különösképpen, a nagyon ismert fogalmak sorában szerepelt, és nyelvünkben e ragadozómadár-fajta megnevezéseként a legrégibb idıktıl máig nagy bıségben fennmaradt, így pl.: héja, kánya, kerecsen, torontál, karvaly, ráró stb. és persze ölyv és sólyom is.
Árpád „de genere Turul”
13
Hogy e köznév Kézai szövegében szereplése után nyomtalanul eltőnik, azt a nagy magyar történeti szógyőjtemények turulhiányai is jelzik. E szó Kézai után elsıként a reformkor történeti-szépirodalmi mőveiben tőnik fel újra. Elsı adatunk Vörösmartytól, 1827-bıl való, Eger címő költeményébıl: turulként alakban. Sokszor használja Arany stb. (Mindezekre l. az akadémiai Nagyszótár kéziratos anyagát.) A történettudományi romantika jellegzetes terméke az 1883-ban indult folyóirat Turul címe, melynek elsı kötetében NAGY GYULA naiv fejtegetések során igyekszik bizonyítani a turul-kérdés valóságtartalmát, illetıleg a karvaly névvel való származási azonosságát (NAGY: Turul 1883: 29–33). Felbukkanási ideje nem véletlen, néhány évtizeddel korábban került elı ugyanis Kézai mőve, s a romanticizmus rögtön „rácsapott”. Nem lehet tehát vitás, hogy az Árpádokra vonatkoztatott Turul nemzetségnév Kézai találmánya, és a nála Atillával kapcsolatban emlegetett köznévi turul pedig ennek csak aktualizált változata, n e m m a g y a r n y e l v i v a l ó s á g. Máshol kell tehát a megoldást keresni. 6. Korábbi, ide utaló próbálkozások (VÁMBÉRY, MUNKÁCSI) után Kézai turul, Turul-jára egykori kiváló nyelvtörténészünk, GOMBOCZ ZOLTÁN adott figyelemreméltó, filológiailag megalapozott magyarázatot: < török köznévi toγrul ’ragadozómadár-fajta’; személynévi Toghril, Toghrul, Torγul, törzsnévi Torgul. A magyarba való köznévi átkerülésre nézve a szerzı Kézainak Atilla címerpajzsára vonatkozó passzusát emlegeti, egyébként a magyar Turul nemzetség ısi voltát hangsúlyozza. A török adatokból kiindulva a magyar kiejtésben elsı szótagi ú-ra következtet. Nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a törökbıl a magyarba köznévi vagy tulajdonnévi átvételrıl van-e szó. (L. GOMBOCZ 1914: 296–8; vö. még Uİ 1912: 133.) GOMBOCZ véleményéhez azt a megjegyzést kell főzni, hogy egyrészt a magyar szó török párhuzamaiban a tulajdonnevek dominálnak, köznévi török megfelelıje lényegében csak a c s a g a t á j b ó l mérvadó, a kései oszmánli megfelelı nem számottevı tényezı (l. RÄSÄNEN 1969: 484). Hogy GOMBOCZ etimológiájával számolni kell, ez nem lehet kétséges. Annál kérdésesebb, hogy Kézai hogyan jutott a szó, illetıleg tulajdonnév török etimonjához. A köznévi vagy a tulajdonnévi vonal az, amelyen a továbbiakban haladnunk lehet. Ez utóbbi lehetıség nagymértékben függ attól, hogy hogyan ítéljük meg krónikásunknak e nyelvelemre utalását. A megfelelı köznév hiánya a magyarban arra mutathat, hogy magyar tulajdonnevek, kizárásos alapon a zalaiak állhattak gondolkodása hátterében. Valósággal csodaszámba menne azonban, hogy legalább bizonyos fokú török nyelvi ismeretek nélkül ezeknek a tulajdonneveknek a GOMBOCZ felvetette ragadozó madárra vonatkozó, pontosabban ’héja’ jelentéső török köznévvel egyezését felismerhette és az Árpádok genezisében szereplı ragadozó madárra alkalmazhatta volna. Az a kérdés tehát, hogy a magyar krónikás hogyan juthatott török nyelvi ismeretek birtokába. Mindenekelıtt a hunok valószínő török nyelvőségérıl (l.: LIGETI 1940: 44–7; NÉMETH szerk. 1940: 225–6) mit sem tudhatott, különben is magyaroknak tartotta ıket. Továbbá nyugati tanulmányai során még gyerekcipıben sem
14
Benkı Loránd
járó turkológiai ismeretekkel sem rendelkezhetett. Végül pedig igen kevéssé valószínő, hogy a zalai Turulok ilyesféle névhagyományát vette volna át. Jellemzı, hogy az erısen turkofil szemlélető PAIS, aki „Turul” címen részletes tanulmányt is írt a kérdésrıl, sem veti föl a zalai Turulok saját török névhagyományának lehetıségét (vö. 1941: 41). Valamilyen szintő török nyelvi ismeret birtokában Kézainak magának kellett tehát értenie e török szót, hogy az általa egyedül konkrétan megfogható zalai Turul nevek hátterében levı köznévi jelentést felismerhesse. (Az persze kevéssé valószínő, hogy e család egyáltalán ırizhetett valami hagyományt nevének török, közelebbrıl ’héja’ jelentéső eredetérıl, és a krónikás tılük értesülhetett volna a szóról, illetıleg jelentésérıl.) Közbevetıleg meg kell jegyeznem, hogy ami a magyar Turul névnek Atillára és hunjaira vonatkoztatását és a címermadárhoz kapcsolódóan egészen Gézáig való elvezetését illeti a krónikás szövegében, ez aligha lehet több a hun = magyar azonosítás ezzel is megtámogatható igazolásánál. A pajzsukon szereplı ragadozó madár általa török eredető szóval való magyar megnevezéséhez ennek semmi közvetlen köze nem lehet. Idevágó szövegének eme részletét tehát török nyelvi ismereteinek ügyébıl teljességgel kivonhatjuk. Hogy Kézai korának Turul tulajdonneveiben felismerhette, esetleg korábbi népi hagyományokból, de alkalmasint inkább P. mester gesztájából ismerhette az Árpádoknak ragadozó madárhoz kapcsolt eredetmondáját, sıt a gesztában megtalálhatta ennek astur-ként emlegetett nevét is, ehhez mindenképp ösztönzést kaphatott a madár magyarul megnevezésére. Ezt korának Turul tulajdonneveiben csak úgy találhatta meg, hogy ismerte ezek török köznévi jelentését. Más kérdés, hogy ennek elhitetését a tıle vallott hun = magyar azonosság keretébe kellett helyeznie. A GOMBOCZ zseniális meglátása révén felmerült török szóra csak úgy lelhetett rá, hogy ehhez török nyelvi ismeretei szolgáltak adalékul. A már említett kizárásos alapon ehhez csupán saját nyelvi készségei révén juthatott hozzá. A XIII. század második felében a közmagyarság török nyelvi ismereteirıl nemigen lehetett szó, különbözı török nyelveken beszélı és e nyelveket többékevésbé továbbvivı jövevények azonban nagy számban voltak jelen a Kárpátmedencében. Nem kicsi tehát a valószínősége annak, hogy Kézai esetében valahol ez utóbbi, nem magyar népi-nyelvi körben kell vagy legalábbis lehet kereskednünk. Ha számításba vesszük, hogy Kézai tájilag honnan emelkedhetett feltehetıen alacsony társadalmi szintő környezetébıl a klérusba, közelebbrıl történetíróvá, talán nem tévedünk, ha besenyı népi-nyelvi közegre gondolunk. Ez nem puszta föltevés, két tényezı is alátámaszthatja. Az egyik az, hogy krónikásunk – mint már utaltam rá – Kézáról, a Velencei-tótól északra elterülı és a Vértes keleti lábaitól a Dunáig terjedı, a Duna mentén észak–déli irányban hosszan elhúzódó, a Sárvíz folyását követı mélyföldi, mocsaras területrıl származott, ahol a Kárpát-medencébe bejött besenyık tömegei, illetıleg ezek fokozatosan elmagyarosodó ivadékai éltek még az ı korában is. Erre a településtörténeti tényre szakirodalmi közismertsége miatt szükségtelen bibliográfiailag utalnom. Különös jelentısége van annak, hogy GOMBOCZ forrásai alapján köznyelvi megfelelıként komolyan számításba vehetıen csupán a kipcsak típusú csagatájt tudja megjelölni, a besenyık pedig valószínőleg kipcsak nyelvet beszéltek, amely a török
Árpád „de genere Turul”
15
nyelvek között különleges karakterő (l. GYÖRFFY 1939: 463, 1990: 170–9; CZEGLÉDY 1950: 362; LIGETI 1986: 362; NÉMETH 1991: 172; RÓNA-TAS 1996: 198). A besenyık elmagyarosodása a XIII. század második felében, a Dunától nyugatra fekvı mélyföldön is olyan fázisban lehetett, amely eredeti nyelvőségük megmaradásának feltevését már alighanem kétségessé teszi. A kétnyelvőség reliktumai azonban egyes fogalmi mezıkben, mint ismeretes, jó ideig fennmaradtak, szépen példázzák e jelenséget a hozzánk bekerült kunok, jászok nyelvi maradványai is. Ezek is jelzik olyan fogalmak megnevezésének továbbélését, amelyek népnyelvi szinten, mint ismeretes, idıtállóak szoktak lenni. Ezekbe feltétlenül beletartozik a madárvilág, közelebbrıl a ragadozó madarak megnevezésének a csoportja. Nincs tehát különösebben kételkednivaló abban, hogy ’héja, ölyv, sólyom stb.’ jelentéső szó a Duna menti elmagyarosodó besenyık nyelvében is továbbélhetett, és magyarázhatja az e területrıl származó Kézai Simon ominózus szóhasználatát. 7. A fentiekbıl következik, hogy Kézai Simon valamilyen szintő besenyı tudása alapján saját, egyedi szüleményeként emelte át a turul-t a magyarba. Lényegében tökéletes magyar nyelvújítási cselekményt hajtott végre, amikor magyar tulajdonnév török nyelvi megfelelıjének felismerésével a turul köznevet ragadozó madár: ’ölyv, héja, sólyom-féle’ jelentéssel megalkotta, és az Árpádok mondai hagyományon alapuló, és P. mester astur-jával írásban is rögzített terminusát a magyarba átültetve a XIII. század második felének írásbeli szokása szerint a nemzetség–genus fogalomkörében alkalmazta. Nem krónikásunkon múlott, hogy mővének zaklatott sorsa, más kéziratokba való bedolgozásának hiánya, másolatainak sok filológiai problémával terhes volta (l. VESZPRÉMY 1999: 155–7) következményeként szóújítása a reformkorig elsikkadt az írásbeliségben. Más kérdés, hogy a reformkor tudományos és szépirodalmi romantikája révén a turulhagyomány is – mint annyi más nemzeti hagyományunk – kitörölhetetlenül beépült a nemzeti tudatba (vö. BENKİ 2002: 77–80). Manapság méltatlan bolygatásához azonban e tanulmány keletkezésének semmi köze. A hivatkozott irodalom BENKİ LORÁND 2002. Egy kis tanulság Anonymus-kutatásaimból. In: BALÁZS GÉZA, A. JÁSZÓ ANNA szerk., Éltetı anyanyelvünk. Bp. CD. = FEJÉR, Codex diplomaticvs Hungariae ecclesiasticvs ac civilis. Stvdio et opera Georgii Fejér. I–XI (in 43 vol). Budae, 1829–1844. CZEGLÉDY KÁROLY 1950. Új adat a besenyık történetéhez. Magyar Nyelv 361–2. DEÉR JÓZSEF 1938. Pogány magyarság, keresztény magyarság. Bp. GOMBOCZ ZOLTÁN 1912. Die Bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki. GOMBOCZ ZOLTÁN 1914. Árpád-kori török személyneveink. Magyar Nyelv 296–8. GYÖRFFY = GYÖRFFY GYÖRGY, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1–4. Bp., 1963–1998. GYÖRFFY GYÖRGY 1939. Besenyık és magyarok. Bp. GYÖRFFY GYÖRGY 1948. Krónikáink és a magyar ıstörténet. Bp.
16
Benkı Loránd: Árpád „de genere Turul”
GYÖRFFY GYÖRGY 1977. István király és mőve. Bp. HazOkl. = Hazai oklevéltár 1234–1536. Bp., 1879. HORVÁTH JÁNOS 1954. Árpád-kori latinnyelvő irodalmunk stílusproblémái. Bp. JAKÓ ZSIGMOND 1940. Bihar megye a török pusztítás elıtt. Bp. KARÁCSONYI JÁNOS 1901. A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. 3. Bp. KMTLex. = Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Fıszerkesztı KRISTÓ GYULA. Szerkesztık ENGEL PÁL és MAKK FERENC. Akadémiai Kiadó, Bp. KRISTÓ GYULA 1970. İsi epikánk és az Árpád-kori íráshagyomány. Ethnographia 116– 9. LIGETI LAJOS 1940. Attila hunjainak eredete. In: NÉMETH GYULA szerk. 1940: 11–30. LIGETI LAJOS 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás elıtt és az Árpádkorban. Bp. NÉMETH GYULA szerk. 1940. Attila és hunjai. Bp. NÉMETH GYULA 1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bıvített és átdolgozott kiadás. Közzéteszi BERTA ÁRPÁD. Bp. PAIS DEZSİ 1949. Turul. Magyar Nyelv 37–43. PAIS DEZSİ 1975. A magyar ısvallás nyelvi emlékeibıl. Bp. RÄSÄNEN, MARTTI 1969. Versuch eines etymologischen Wörterbuchs der Türksprachen. Helsinki, 1950. RÓNA-TAS ANDRÁS 1996. A honfoglaló magyar nép. Bp. SRH. = Scriptores Rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Szerk. SZENTPÉTERY IMRE. 1. Bp., 1937. SZŐCS JENİ 1997. A magyar nemzeti tudat kialakulása. Bp. VESZPRÉMY LÁSZLÓ 1999. Anonymus: A magyarok cselekedetei. Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Milleniumi magyar történelem. Források. Ford. VESZPRÉMY LÁSZLÓ és BOLLÓK JÁNOS. Az utószót és a jegyzeteket VESZPRÉMY LÁSZLÓ írta. Bp., 1999. ZalaOkl. = Zala vármegye története. Oklevéltár. Szerkesztik NAGY IMRE, VÉGHELY DEZSİ és NAGY GYULA. 1–2.
BENKİ LORÁND Árpád “de genere Turul” Anonymus’ gest (cca. 1210) mentions the myth of origin of the Hungarians, in which a bird referred to as astur ‘hawk, falcon, etc.’ features prominently. Simon Kézai’s chronicle (1282) gives the Hungarian name of the same bird as turul ‘eagle’, with reference to the clan of Árpád the conqueror. This bird name of a Turkic origin, with the associated beliefs going back to the age of the conquest, became a symbol of Hungarian national ideology in the historiography and literature of the nineteenth century and, in their wake, also in the common knowledge of Hungarians. The author points out that the name is the individual coinage of Kézai, of a Pecheneg descent himself; it has no real content and was not known in Hungarian sources from before the chronicle that was subsequently lost and became known again in the eighteenth century. Despite its romantic overtones, the symbol of the turul is an organic and indispensable component of Hungarian national consciousness today. LORÁND BENKİ
