S. Varga Pál: Petőfi és a kampánymédia ......................................... 3 Főtér „Ezt tinéktek!” – újságírók a hazai politikai sajtóról Farmasi József interjúja Seres Lászlóval (Hírszerző), Borókai Gáborral (Heti Válasz), Eötvös Pállal (MÚOSZ) és Feledy Botonddal (Kitekintő) ............................................... 4 Maksa Gyula: Közvetlen demokrácia, rajzolt politika – svájci példák ............................................. 10
Tartalom
Küszöb
Macskakő Mezősi Miklós: Fény vihar s mi kapható ....................................... 15 Nem azért ............................................................................... 15 Méhes Károly: Képtelenség a halál ............................................... 16 Balázs Zoltán: Ima ...................................................................... 19 Lőrincz P. Gabriella: Ima .............................................................. 19 Vámy Adorján: Bestiarium Hungaricum ........................................ 20 Fal Potyók Tamás ............................................................................ 23 Kapualj Vékony Zsolt: Országos kampányról – helyben ............................. 24 Árkádok Katona Vilmos: Újragondolt építészet Metszet a tavaszváró építészkongresszusról ............................ 28 Kele Csilla: Ökotudatos építők ...................................................... 33 Lépcsők Király Péter: „Még nem tudjuk, mi lesz belőle” Lieve Joris: A melankolikus forradalom .................................... 37 Kustár György: „Hová tartozol?” Fekete Károly: A Barmeni Teológiai Nyilatkozat .......................... 40 Áfra János: Nincs magyar műkritika, vagy csak nem tudjuk, mi az? ............................................... 42
Glózer Rita: A hiányzó elmélet Egy interpretatív-konstruktivista szemléletű civil studies körvonalai .......................................................... 46 Oláh Szabolcs: Kampánykommunikáció – 2010 ............................ 52 Böszörményi Nagy Gergely: Labor és realitás Kispártok márkakommunikációja a 2010-es parlamenti kampányban ........................................................ 57 Toronyszoba Görömbölyi László: Politikusbeszéd .............................................. 61
DISPUTA
Műhely
1
E számunk szerzői:
Áfra János egyetemi hallgató, Debrecen Balázs Zoltán egyetemi hallgató, Debrecen Böszörményi Nagy Gergely politikai elemző, Budapest Farmasi József poitológus, Debrecen Glózer Rita kommunikációkutató, Pécs Görömbölyi László újságíró, Miskolc Katona Vilmos építész PhD-hallgató, Budapest Kele Csilla újságíró, Debrecen Király Péter egyetemi hallgató, Budapest Kustár György református lelkész, Tiszabecs−Debrecen Lőrincz P. Gabriella költő, Beregszász Maksa Gyula médiakutató, Debrecen Méhes Károly író, Pécs Mezősi Miklós költő, Budapest−Szombathely Oláh Szabolcs irodalomtörténész, Debrecen Potyók Tamás festőművész, Debrecen Vámy Adorján (1761−1853) Vékony Zsolt újságíró, debrecen S. Varga Pál irodalomtörténész, debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Líra Könyváruház, Piac u. 57. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa VIII. évfolyam, 3. szám, 2010. március Megjelenik 1000 példányban
Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
DISPUTA
Anyanyelvi lektor: Arany Lajos
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail:
[email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152
Források Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842–1849, Bp., 1911. Hász-Fehér Katalin: Az apostol körül. Tiszatáj, 1998/3. Diákmelléklet. Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz, Bp., 2008. Margócsy István: Petőfi Sándor, Bp., 1999.
Petőfi és a kampánymédia S. Varga Pál
jén (márciusi politikacsináló szerepét a valóságoshoz képest is nagyítva) már azt írja, hogy „a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublikát [!], nem lázítottam (mint rámfogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá”. A kritikusfaló stílust ugyanakkor, úgy látszik, a választási kampányban eredményesen alkalmazhatónak véli; kiskunokhoz intézett proklamációjában jól lehordja potenciális szavazóit, mondván, „azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.” Bár Kunszentmiklóson meg tudja fordítani a választói hangulatot, Szabadszálláson ellene agitálnak s kitiltják a városból; mivel pedig a korban szokásos leitatós kampányba nem hajlandó beszállni, neki kell feleségestül menekülnie a részeg kortesek elől. A választásokon csúfosan megbukik; keserű vigasz számára, hogy azzal a nyilatkozattal kerül vissza az országos sajtónyilvánosságba, amelyben a szabálytalanságok miatt a választás megismétlését követeli (mint utóbb kiderül, eredménytelenül). Költőnket, aki már a forradalom kitörése óta anyagilag is sokat áldozott a haza oltárán, padlóra küldik az elbukott választás kampányának költségei. Könnyű volna úgy magyarázni és aktualizálni a történetet, hogy bármennyire volt is sikeres médiaszereplő Petőfi az irodalomban, politikai téren ezt a sikert nem tudta kamatoztatni vagy megismételni; azaz: értelmiségi, maradj a kaptafánál. De valószínűbb az a magyarázat, hogy a Nemzeti dal költője az eszméi iránti hűség kedvéért vállalta, hogy letiporja őt az a médianyilvánosság, amelynek felemelkedését köszönhette. Az igazság másik oldala, hogy ezt a médiát nem a régi rend hívei és egykori haszonélvezői tartották kezükben; a március tizenötödikén kivívott szabadság – a „rendszerváltás” – tekintetében ingathatatlan nemzeti konszenzus uralkodott.
DISPUTA Küszöb
„Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek!” – osztotta ki kritikusait Petőfi 1844 végén. Mielőtt alanyi kifakadásra tippelnénk, jusson eszünkbe, hogy Petőfi tudatosan építette image-ét a sajtónyilvánosság számára; mindig pontosan tudta, mikor kell megszólalni, milyen vers kell éppen, hogyan kell hergelni a kritikusokat, hogy folyamatosan vele foglalkozzon a sajtó. Ő volt az első magyar médiasztár – lett is siker, pénz, karrier. A negyvennyolc március tizenötödikét követő napokban Petőfi topon van, a média a tenyerén hordozza. A Nemzeti dal röplapon terjed, s szinte minden magyar újság közli. Költőnk azt hiszi, korlátlan befolyásra tett szert a médianyilvánosság révén; nekifog köztársasági nézeteinek népszerűsítéséhez. Alig két héttel a Nemzeti dal országos sikere után királyellenes versét terjeszti röplapon: „Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király”. Ám elszámítja magát. A kamarilla és „süsü Jódinánd” (ahogy V. Ferdinándot becézik az osztrákok) vetélkedésében éppen az utóbbi kerül lépéselőnybe; a hír, hogy a király elfogadta az áprilisi törvényeket, egyszerre érkezik meg a vidéki városokba a királyellenes Petőfi-verssel. A „nép” hinni akar a jó királyban. Petőfi ellen médiakampány indul. Az ellenvers először ugyancsak röplapon, majd helyi hírlapban, végül a pesti sajtóban is azt hirdeti, hogy „bármit mond az éretlen Petőfi, Él fölöttünk a szeretett király.” Petőfi-ellenes hangulatot szít a Debrecen–Nagyváradi értesítő, Kassán röplap agitál ellene. Olaj a tűzre, ahogy a Batthyány-kormányt minősíti; egy május 12-ei népgyűlésen úgy nyilatkozik, hogy „én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám”. Republikánus szellemű naplóját, amely a márciusi-áprilisi eseményekről számol be s május elején jelenik meg, teljes közöny fogadja. Május végén már maga is kénytelen konstatálni, hogy „még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam… néhány hét, s íme egyike vagyok a leggyülöltebb embereknek”. Megpróbál taktikát változtatni, de már késő. Nem ő diktál, lépéshátrányba kerül a közvéleményhez képest; ráadásul republikánus nézeteivel sem szakít. Június ele-
3
„Ezt tinéktek!” – újságírók a hazai politikai sajtóról DISPUTA Főtér 4
Farmasi József interjúja Seres Lászlóval (Hírszerző), Borókai Gáborral (Heti Válasz), Eötvös Pállal (MÚOSZ) és Feledy Botonddal (Kitekintő) Március 15. nemcsak a forradalom és sza- a diáknak jó esetben megtanítja az alapbadságharc ünnepe, hanem egyben a ma- vető médiaelméleteket vagy például az „új gyar sajtó napja is. Ilyenkor szokás hang- médiáról” szóló divatos elképzeléseket, de zatos szavakkal méltatni a sajtószabadság kijön az illető, bekerül egy stúdióba vagy intézményét, hitelességről, objektivitás- szerkesztőségbe, és képtelen kérdezni. Mert ról, normákról, a nálunk szerencsésebb már nem kíváncsi, nem érdekli, nem gondol országokban már évtizedekkel korábban semmit a világról, nincs politikai és/vagy közmegegyezéssel kialakított alapelvek- világnézete, önmagát sem becsüli sokra. De ről értekezni. De hogyan vélekednek saját él benne a „valahová tartozni kell, hogy helyzetükről, szerepükről, a magyar sajtó megvédjenek” falkaösztöne, a kádári újságállapotáról és jövőjéről maguk az újságírók? írás egyik lételeme, úgyhogy „pártot”, viErről kérdeztük e-maillágnézetet vagy – leginPártlapok vannak, interjú formájában Seres kább – pártfogót választ. tisztelet Lászlót, a Hírszerző belpoInnentől az a valóság, a bevételnek. litikai hírportál főmunkaamit ez a szemüveg láttat társát, Borókai Gábort, a – amit pedig nem, az nincs Heti Válasz közéleti hetilap főszerkesztő- is. Pártlapok vannak, tisztelet a bevételnek. lapigazgatóját, Eötvös Pált, a Magyar ÚjságAz én 40+ generációmnak (pontosítok: írók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnö- azon belül némelyünknek) szerencséje volt, két, valamint Feledy Botondot, a Kitekintő mi a rendszerváltás idején kezdtük a szakkülpolitikai hírportál lapigazgatóját. mát, voltak műhelyek, amelyekben zajlott – akár nem formalizált – képzés is, elmaSajtó – szabadság nélkül gyarázták, mi a hír, mi nem az, meg egyálSeres László (Hírszerző) talán, mi fán teremnek a műfajok vagy az etikai normák. A 90-es évek elején azon Több fórumon is meglehetősen kriti- ban a hirtelen megnyílt sajtópiac szélesre kus véleményének adott hangot a ma- tárta a kontraszelekció kapuit, szinte bárki, gyar (politikai) sajtó jelenlegi helyzetével aki kicsit akarta, bekerülhetett a szerkeszkapcsolatban: szekértábor-mentalitás, a tőségekbe. A politika fejleményei, a „fent” szakmaiság és az erkölcsi tartás hiánya, látott különös normák természetesen lesziposztkádári szolgalelkűség stb. Milyen té- várogtak, a sajtó úgy gondolta, neki sem nyezők játszhattak szerepet a szakma le- kell jobbnak lennie annál, mint amit „odaépülésében? fönn” lát. Amit ugye kontrollálnia kellene. Ma már megkérdezhetjük: tulajdonképpen S. L.: Nem egyszerű- ki kit kontrollál? en a szakma épült le: A politikai újságíró elkezdett szimbiotiaz ország gazdasági kus kapcsolatot kiépíteni újságírása tárgyáés mentális állapota val, de úgy, hogy a tárgy alannyá, egyenromlott le lett olyan rangú partnerré vált, aki komoly cikk- és mértékig, hogy szin- lapszerkesztési kérdésekbe is beleszólt. te minden szakma A gazdaság, a politika és a média összefo„hozz á kor r u mpáló- nódását megelőzte az újságíró és tárgyának dott”. Illetve, mint összefonódása, a haveri kapcsolatok ápoláa média esetében is, sa, a témák haveri szempontú megközelítémaga is aktív/passzív közreműködője volt se, mások ejtése. Az újságírók nem ismerik a helyzet létrehozásának és fenntartásá- a saját (vagy a köztársaság) jogait, élni sem nak. Nem a „gonosz tulajdonos vs. tiszta új- tudnak szabadságukkal (legfeljebb néháságírók” a baj; több médiatulaj soha nem is nyan visszaélni). A média morális korruptudta igazán érvényesíteni akaratát némely ciója nélkül elképzelhetetlen a mai magyar szerkesztőségek ellenállása következtében. közállapotok korrumpálódása. A sajtó eredendő hibája és hiánya a szakemberképzés elhanyagolása. Ma már A jelenlegi gazdasági és közállapotok ott tartunk, hogy bárki csinálhat „újságnem kedveznek az autonóm újságírásíró-iskolát” vagy médiaközeli szakot, ahol nak. A rendszeres politikai, illetve gazda-
S. L.: A jelenlegi gazdasági és közállapotok – éppen hogy – nagyon is kedveznének az autonóm újságírásnak, ha lenne ilyen (vö. Gandhi: „a civilizáció jó ötlet lenne”). Az autonóm újságíráshoz elsősorban autonóm újságírók kellenek, ez a típus azonban számos okból (lásd a fentebb mondottakat) nem jellemző. Van, aki simán elfogadja a pártközpontokból kiküldött dokumentumokat, szelektív adatmentésben részesített CD-ket, „szemétdombon” talált iratokat, és meg sem nézi az összefüggést, örül, hogy valami ki van ragadva neki. Persze, hogy „pártpreferenciák” alapon tájékozódnak az emberek, nyugati kivitelben ez értékelvű tájékozódás volna, nem pártalapú, de hát nekünk ez jutott. Kitörési pont lehet a kevés megmaradt független műhely tényfeltáró aktivitása; ebből a szempontból egyébként azt látjuk, hogy – kevés kivétellel – némely hetilap ütősebb és gyorsabb, alaposabb tényfeltáró munkát végez az állítólag „hű, de gyors” és „hű, de naprakész”, inkább erősen túlértékelt, online médiánál, amelynek amúgy tehetséges szereplői sokszor egyoldalúan, félkorrupt módon harcolnak több transzparenciáért. Ennek ellenére, illetve ezzel együtt reménysugár például a blogoszféra: a blogok, a Twitter és a Tumblr területén szabályos kis forradalom zajlott, a print média is részben onnan tájékozódik, ami elvezetne bennünket „a média felelőssége” toposzához, de most ne vezessen. A Hírszerző önmagát „független, szabadelvű internetes portálként” határozza meg. Értékválasztását tekintve – de tulajdonosa révén is – a „baloldalhoz”, az MDF–SZDSZ-vonalhoz kötik az oldalt. Miben ragadható meg mégis a Hírszerző függetlensége? S. L.: A Hírszerző valóban a kevés független média egyike a mai Magyarországon. A tulajdonosok célja kezdettől fogva az volt, hogy a cikkek profi módon körbejárt, tárgyilagosságra törekvő, az adott tárgyról minden lényeges objektív információt közlő írások legyenek; témaválasztását, megközelítését és főleg publicisztikáit tekintve azonban legyen markáns konzervatív-libertárius álláspontja a világról (ez valószínűleg nem mindig sikerül).
Tulajdonosaink egyéb cégügyei, politikai tanácsadó vagy elemző munkái soha nem érintették lapunk autonómiáját. A Hírszerző észrevehetően kiáll az egyén, a magántulajdon, a piaci verseny, az emberi jogok, a demokrácia, az alkotmányosság értékei mellett, bármely párt hirdeti is egyébként ezeket az elveket. (Publirovatunk természetesen közöl olyan vendégkommentárt is, amellyel esetleg nem értünk egyet, de nem célunk „balra” is, „jobbra” is megnyitni e rovatot.) Túl a sövényen Borókai Gábor (Heti Válasz) A politikai jobboldal által a közelmúltig a magyar sajtó kapcsán leggyakrabban hangoztatott kritika tárgya a baloldali médiatúlsúly volt. A Heti Válasz – bár azóta több tulajdonos- és arculatváltáson átment – szintén ebben a gondolatkörben fogant. A médiaegyensúlyra való törekvés azonban inkább a sajtó politikai szekértáborosodását erősítette. Lehetséges-e – az adott feltételek mellett – tényszerű, értékelvű újságírást folytatni, amit nem ír felül a pártlogika? Azaz a Heti Válasz konzervatív világnézete és személyi „elköteleződései” mellett/ellenére képes-e véleményét, témakijelölését, valóságértelmezését stb. függetleníteni a hozzá legközelebb álló párt, a Fidesz politikai marketingjétől – esetleg konfrontálódni vele? B. G.: A kérdés megválaszolására az olvasók hivatottak. A Heti Válasz újságírói – mi több, szerkesztőbizottságának tagjai is – ugyanannak az értékvilágnak a reprezentánsai. A szerkesztőbizottságon belül a spektrum Csoóri Sándortól a Brüsszelben élő, mégis minden ülésünkön részt vevő Lámfalussy Sándorig terjed. És a szerkesztőség sem egynemű, talán elég, ha Stumpf Andrást és Osztovits Ágnest említem. Nekünk a rend, a család, a nemzet, a hit és a patrióta gazdaságpolitika az alapfogalmaink, cölöpjeink. A lap harmadik éve nyereséget termel, ami függetlenséget, szabadságot és magabiztosságot ad mindannyiunknak. Ha ez az életérzés a szakmai vértezettséggel és az ambícióval kiegészülve átsugárzik az olvasókhoz, akkor ők igennel fognak válaszolni.
DISPUTA Főtér
sági nyomásgyakorlás mellett a médiafogyasztók is mindinkább pártpreferenciák szerint választanak maguknak sajtóterméket. Lát-e kitörési lehetőséget, vagy marad a vegetálás a romokon?
5
DISPUTA Főtér
Igaz, terjesztését tekintve a Heti Válasznak stabilak az eredményei, az „új média” kiszorító hatásaként mégis egyre több fórumon felvetődik a print „halála”. Menynyire reális ez az eshetőség?
6
A Heti Válasz 2007-ben saját újságíróképzést indított. Az ország számos intézményében több ezren tanulnak újságírást vagy más, a sajtóhoz kapcsolódó szakmát. Mi indokolta önálló műhely alapítását?
B. G.: A nyomtatott sajtó súlyos vesztesége- B. G.: Mi nem a kommunikáció vagy konkket szenved el szerte a világon. Amerikában rétan az újságírás alapjait kívánjuk lerakni. médiabirodalmak omlanak össze; ebben sze- A hozzánk érkező hallgatók döntő többsérepet játszik az ingyenes internet rohamos gükben egyetemet vagy főiskolát végzetterjedése és a hirdetési piacot is megrendítő tek. Bennünket az vezérel, hogy a Heti gazdasági válság. Magyarországon az elmúlt Válasz világlátásával, gondolkodás- és beöt évre visszatekintve a szeriőz, országos szédmódjával ismertessük meg a jelentkesajtóban csak a Heti Válasz büszkélkedhet zőket, s olyan szakmai trükköket, tapaszpéldányszám-növekedéssel, mindenki más talatokat adjunk át nekik, amilyenekhez ezerszám veszített vásárlói nem lehet elméleti képzés A szélsőliberálisok közönségéből. A tendencia során hozzájutni. A képhisztérikussá fokozott azonban megállíthatatlan. zési idő második felében political correctness A fiatalok alig vesznek keinstruktori rendszerben világa összeomlott. zükbe újságot, míg a válság dolgozunk, azaz minden leginkább a középosztályt, hallgatónk újságírói segítazon belül is a humán értelmiséget rángatta séggel készíthet cikkeket, amelyek közül a meg. Nekünk is számolnunk kellett a lapvá- nyilvánosságra érettek megjelenhetnek insárlók fokozatos csökkenésével, ezért vág- ternetes felületünkön. tunk bele az online oldalunk fejlesztésébe, amely immár naponta majd hetvenezer ol- A „gittrágó” magyar újságírás vasót szolgál ki, és dinamikus növekedésé- Eötvös Pál (MÚOSZ) vel valamelyest csökkenti a nyomtatott termékünkben elszenvedett hirdetési bevételi A MÚoSZ nem az egyetlen, de a legjelenveszteségeinket. tősebb újságíró-szervezet Magyarországon, amelynek tevékenységét folyamatos Az „új médiára” és a médiaegyensúly támadások kísérik. Mindez talán termékérdésére visszatérve, nem lehet nem szetesnek is hatna, ha a politikai élet észrevenni a radikális, illetve szélsőjobb vagy a gazdasági szféra céltáblája lenne nyomulását, felülprezentáltságát az intera szervezet, nem pedig neves újságírók tinetes fórumokon, illetve a blogoszférában. tulálnák „gittegyletnek” vagy egyenesen A baloldal karantént javasol – a jobboldal az „MSZP lábvizének” a MÚoSZ-t. Puskavitázna? poros légkörben nem lehet nagyot alkotni? B. G.: Akinek korábban voltak illúziói a karantén politika hatékonyságával kapcsoE. P.: Valóban, a latban, ma az is láthatja, hogy az elhallMÚOSZ-nak közel ötgatott, ám feszítő társadalmi problémák az ezer tagja van, ha idő múlásával hogyan növekednek óriássá gittegylet, úgy a legés törnek a felszínre. A szélsőliberálisok jelentősebbek közül hisztérikussá fokozott political correctness való. Ami pedig az világa összeomlott, újat kell építeni – sokMSZP lábvizének kal rosszabb helyzetben, mint amilyentörtént minősítést ben korábban voltunk. Gondoljunk csak a illeti, erről magam szociális vagy az etnikai feszültségekre, a nem hallottam, vagy munkanélküliség növekedésére, a korrup- nem emlékszem rá [2004-ben az Index vs. ció elszabadulására vagy sok esetben a kö- Kovács László ügyben Uj Péter, az Index fővetkezmény nélkül maradt bűnök pocsék szerkesztője minősítette így a MÚoSZ-t – üzenetére. Az egyik szélsőség helyére most F. J.]. Mindenesetre a szervezetnek sem hiegy másik nyomul be, de nem hagyhatjuk, vatalos, sem pedig informális kapcsolata hogy az értelmes, a bajok orvoslásához ve- nincs az MSZP-vel, sem más párttal. Állami zető beszéd megint perifériára szoruljon. támogatást nem élvezünk, azaz nem terheAz egymáshoz fűződő viszonynál sokkal li a lelkiismeretünket. Évekkel ezelőtt páfontosabb a problémákhoz való viszonyulás. lyáztunk az egyik, ma már nem létező miSzerintem ez minősít. nisztériumnál a számítógépes rendszerünk
DISPUTA Főtér
modernizálásának támogatásáért, ezt meg- mazza a törvény megváltoztatását (normakaptuk, és a MÚOSZ honlapjának, illetve lizálását). Ezzel a kezdeményezéssel már az e-Masa című – egyébként sikeres – mé- korábban önállóan felléptünk, majd 2009diaportálunknak a megújítására fordítot- ben több tanácskozáson kifejtettük véletuk. (Sajnos a gépek azóta elhasználódtak, ményünket. Kivált megemlítendők azok elavultak, ismét újakat kellene beszerez- az alkalmak, amikor egy előkészületben nünk.) lévő, új titoktörvény előzetes szövegváltoNem gondolom, hogy feladatom volna zatairól a törvény előkészítői által összehíkijelenteni, vagy ezúton kellene kijelente- vott tanácskozáson fejtettük ki ellenvélenem: „a MÚOSZ nem gittegylet”, vagy hogy ményünket, egy, az európai gyakorlatnak „a MÚOSZ nem az MSZP lábvize”, de ha már megfelelő jogi szabályozáshoz ragaszkodva. megtiszteltek a MÚOSZ-t érintő érdeklődé- Valamikor 2009 elején megszakadtak a megsükkel, ide idézem a MÚOSZ elnökségének beszélések, a titoktörvény tervezete úgy, januári ülésére készült beszámolómból az ahogyan volt, feledésbe merült. Annyit halegyik részletet, megtoldva egy, a beszámo- lottunk az egészről, hogy a Fidesz valamilómban nem szereplő, mindenesetre nem- lyen okból ellépett a kétharmados törvény csak a MÚOSZ, hanem általában a magyar mögül. Nagy meglepetésünkre néhány hete sajtó helyzetét jól érzékeltető epizóddal. találkoztunk a ténnyel, hogy 2009 legvéTehát: gén, közvetlenül a karácsony előtti forga„A MÚOSZ-nak mint szakmai szervezet- tagban a parlament néhány, mindenesetre nek a következő jelentősebb megnyilvánu- húsz alatti ellenszavazattal elfogadta a törlásai említendők 2009-ből: vényt az általunk kifogásolt változatban, a Jelen voltunk a Polgári Törvénykönyv köztársasági elnök pedig jóváhagyta. szakmát érintő előkészítő munkálatainál. Ehhez egy újabb megjegyzés: a „gittA mai elfogadott, de még hatályba nem lé- egylet” MÚOSZ-on kívül az előkészítésben pett Ptk. a sajtó jogi szabályozásában a – az elutasításban – exponálta magát több hosszú idő óta legjelentősebb változást hoz- más újságírói, illetve jogvédő szervezet. Az ta: megszüntette az objektív felelősséget. EBESZ nevében a most leköszönt Haraszti Igen aktív szerepet vállaltunk a párt- Miklós, a sajtószabadság felelőse több alalkuk alapján összeállított médiatörvény- kalommal személyesen is felszólalt. Ahogy tervezet elutasításában. Önök vagy olvasóik, úgy az Részt vettünk több előelőkészítésben nagy am…üzent a politika: ezt készítő tanácskozáson és bícióval részt vevő szertinéktek! erős visszhangja volt közvezetek sem kaptak még zétett tiltakozásunknak. formális értesítést (oldalA politikai bozótharba lökést) sem, még arról coknak kitett közszolgálati televíziónál sem, hogy – mondjuk – menjenek a fenébejelentett nagyarányú leépítésekkel és be ellenvéleményükkel. Ehelyett a magyar a vidéki stúdióbezárásokkal szembeni fel- sajtó működését alapjában érintő törvény lépésünk formaivá silányult, mert a beje- karácsony előtti csendes átcsúsztatásában lentés feltételezhetően puszta fenyegetés bízva üzent a politika: ezt tinéktek! Márlehetett – persze csak most és ebben a for- mint az egész gittrágó magyar újságírásnak. mában. Ami a dramaturgiai számítást illeti: siElutasítottuk Draskovics Tibor nyomás- kerrel járt. Magam – utólag – az egyik ingyakorló kezdeményezését a Veres János– ternetes portálon találtam egyáltalán nyoHír TV-vitában. mát annak, hogy mi történt. A többi néma Megbeszélést kezdeményeztünk a Leg- csend. Illetve a törvény benyújtásakor néfelsőbb Bíróság elnökével a bírósági tárgya- hány jogvédő a köztársasági elnök úrhoz lások nyilvánosságának ügyében. Levélben fordult, hogy éljen kifogással, ám ő ezt kifogásoltuk az elnök nyilvánosságra került nem tette meg. A MÚOSZ maga is késve elképzelését a megoldásról. Az ügy folya- vette észre a sunyiságot, noha tenni amúgy matban van: március 4-én tágabb körű ta- sem tehetett volna – az utólagos tiltakonácskozáson ismertetjük javaslatunkat. záson kívül – semmit. (Most – más jogvéUtólag ugyan, és eredménytelenül, de dők segítségét is kérve – azt mérlegeljük, felléptünk egy másik pártalku, a rádiófrek- hogy Alkotmánybírósághoz fordulunk. Revenciák törvénytelen elosztása ügyében.” ményünk nem sok van.) És a jelzett epizód: a magyar sajtónak az államtitok-szabályozással kapcsolatos A MÚoSZ Etikai Bizottságának néhány eksúlyos fenntartásai a szakmában és azon latáns döntése (Index vs. Kovács László túl is ismeretesek. A MÚOSZ régóta szorgal2004-ben, Tóta W. Árpád stílusparódiája
7
2008-ban) vagy az elnökség közleménye a gazdasági válság médiát sújtó hatásairól és annak fogadtatása mintha a „fiatalok” és a „nagy öregek”, a progresszív újságírók és a konformisták konfliktusáról szólna. E. P.: A MÚOSZ Etikai Bizottságának döntését nem vagyok hivatott kommentálni. Az elnökség említett közleményét ért kifogást – a stiláris elutasításon túl – ma sem értem. Mindenesetre – tartalmi argumentáció nélkül – egy nyilatkozat kommentálását, kritikáját nemzedéki konfliktusként vagy a progresszió és konformizmus ellentéteként beállítani finoman szólva is túlzás. Támpontul szükséges volna a gazdasági válság sajtót sújtó hatásainak progresszív vagy fiatalos értelmezésére. (Kérdezhetném: ez meg mi a fene?) Elnökségéhez a tagság nagy reményeket fűzött; a szervezet anyagi és szakmai konszolidációja tekintetében milyen eredmények mutathatók fel?
DISPUTA Főtér
E. P.: A szervezet 2004-ben anyagi összeomlás előtt állt. Gondot okozott a villanyszámla és a vízdíj befizetése, miközben a MÚOSZ-nak jelentős ingatlanvagyona volt – éppen összedőlő félben. Az egykori székháznak voltak életveszélyessé nyilvánított részei, az épület a használhatatlanságig le volt pusztulva, a széplaki üdülő nem kevésbé. A vagyonkonszolidáció abból állt, hogy a régi épületeket eladtuk (az utolsó pillanatban, jó árért) és új székházat építettünk, illetve magas színvonalon felújítottuk a tihanyi üdülőnket (ami korábban a MÚK és a Sajtószakszervezet használatában volt – szintén kritikán aluli állapotban). Most újabb feladat a MÚOSZ számára a teljesen új, illetve felújított ingatlanok gazdaságos használata. Ehhez a székházban rendezvényeket kell szerveznünk, szakmai és kulturális összejöveteleket kell kínálnunk, élő székházat kell létrehoznunk.
8
Kicsit sárga, kicsit savanyú Feledy Botond (Kitekintő) A kölcsönös függőségek világában a magyar közgondolkodást és újságírást továbbra is erőteljes – és tegyük hozzá: „egészségre káros” – provincializmus jellemzi. Az így támadt űrt hivatott kitölteni a Kitekintő? F. B.: A Kitekintő alapítását valóban az a meggyőződésünk vezérelte, hogy a magya-
rul olvasóknak új, olvasmányos csatornát nyissunk a külvilág felé. Nem azért, mert ami itthon van, az eredendően rossz, ez természetesen nem igaz: a határainkon belül is rengeteg témával érdemes és szükséges foglalkozni. Mi azonban túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy megengedhessük magunknak a provincializmust. Vigyázó szemünket, akár közpolitikáról, gazdaságról vagy szociális kérdésekről legyen szó, egyszerre kell Brüsszelre, Washingtonra, Moszkvára és Pekingre vetnünk. Az ország méretéből adódóan sok ügyben nem Budapesten születik meg a döntés, mi csak követünk másokat – és egészen addig, amíg nem megyünk elébe az ügyeknek, nem is lehet hatékony a magyar érdekek képviselete a világban. Ez ugyanakkor mentalitásbeli váltást követel mindannyiunktól. Nem csak a kis létszámú magyar diplomácia, a kicsinyes politikai harcokban vérző magyar közigazgatás feladata volna, hogy az ország határain túli eseményeket kövesse és befolyásolja, a maga régiójában kezdeményezzen és irányítson. Ezek a lehetőségek számunkra, hétköznapi emberek számára is adva vannak, élni kell velük és feladni a hagyományosan erős individualista magyar szemléletet, az irigykedést és a közös lótól való közmondásbeli irtózásunkat. Együttműködés nélkül már nincs előrelépés, összefogni sem csak magasztos célokért lehet, hanem egyszerű hétköznapi ügyekben is. Bár messze nem mindent tartok követendőnek az Egyesült Államok példáján, a civil aktivitás, az alulról érkező kezdeményezések, a mindannyiunk által végzett társadalmi munka nélkül nem fog az ország előrébb jutni, sőt. A Kitekintő célja, hogy kapaszkodót biztosítson az olvasóknak, hogy megmutassa, máshol is hasonló nehézségekkel küzdenek városok, országok, régiók. Megint csak tipikus magyar kényszerképzet, amelyet már több kutatás is bizonyított, hogy azt gondoljuk, a magyar problémára kizárólag magyar megoldás jó. Nem kell a másik végletbe sem esni, nem a külföld majmolását támogatom, hanem azt, hogy az értelmes külhoni megoldási kísérletekből össze tudjuk válogatni azokat az elemeket, amelyeket itthon már fel lehet használni. Ehhez azonban ismerni kell a kinti és a hazai gondokat egyaránt, ahogy a megoldásuk érdekében
tozunk a legtöbb közös gondon-bajon, ők a potenciális szövetségeseink az Európai Unióban számos dossziéban, ahogy velük állunk a legszorosabb történelmi közösségben is. A Kitekintő törekvése, hogy a lehető legtöbb hírt tegye elérhetővé a Balti-államoktól Lengyelországon át a Balkánig, ez a feladat pedig meglepően nehéz a nyelvi korlátok, a szűkös források miatt.
„Bezzeg Nyugaton” – gyakran halljuk e kijelentést az élet szinte minden területéről, de az újságírásnál maradva: a nyugati etalonnal, illetve a régiós sorstársakkal összehasonlítva menyire siralmas – esetleg példás – a magyar sajtó állapota?
A rendszerváltó országokban az újságírók mind egzisztenciális, mind szakmai-szervezeti téren kiszolgáltatottabbak nyugati kollégáiknál. Mégsem igazán hallani határokon átnyúló, regionális „szervezkedésekről”, együttműködésekről, projektekről.
F. B.: Ha a rendelkezésre álló nem mindig felkészült újságírói humán tőkét, a csökkenő anyagi forrásokat, a fennálló nagy társaságokra épülő piaci szerkezetet és a gyakori olvasói passzivitást tekintjük, akkor a magyar sajtó az alapanyagokból még egész jól főz. Ennél viszont többre vagyunk képesek, és biztos vagyok benne, hogy az olvasók is értékelnék a változást. A nyugati példák itt is felemásak: a hihetetlenül alacsony színvonalú tömeges bulvársajtó és a nagyobb piacokon (még) életképes, színvonalas közpolitikai, szakmai lapok együtt vegyes képet nyújtanak. Tény, hogy a magyar piac nagyon kicsi, és ezért különösen nagy a verseny a gyengülő fizetőképességű középosztály kereslete iránt. Ezt csak tetézi az az elmúlt tíz évben megerősödött értelmiségi szokás, amely az újságolvasáskor először egyértelműen értékrendbeli döntést hoz, és alig mérlegeli a megvásárolt információ teljességét, a rendelkezésre bocsátott információ szerepét. Máshogy fogalmazva, még nincs eléggé elterjedve a kritikus hozzáállás a magunk belső ügyeihez. Tulajdonképpen a demokrácia dialektikája köszön vissza: a demokratikus tézis úgy szól, hogy mindenkinek lehet önálló, saját véleménye, amelyet meg is oszthat a közösséggel, az antitézis pedig azt mondja, hogy végül a pluralizmusból többségi alapon egységes döntést kell faragni. Ez egyszerűnek látszik, de ha a döntések következetesen csak parciális érdekeket támogatnak, úgy az egész demokrácia mibenlétét kérdőjelezik meg. Ez a kis szervezetekre, a pártokra, a szövetségekre és természetesen a magyar törvényhozásra egyaránt igaz. A rossz példa pedig ragadós. Még egy szó a régióról: döbbenetes, mennyire nem értesülünk a sorstárs keleteurópai országok ügyeiről, holott velük osz-
F. B.: A kritikus és elemző újságírás egyike a társadalmilag leghasznosabb tevékenységeknek, amely kivételes lehetőséget biztosít a kreativitás kibontására is. Ez egyelőre nem nagyon tükröződik az újságírók helyzetében, ahogy képzésük is – Magyarországon – kevés helyen folyik világszínvonalon. A Kitekintő gyakornoki programjain és képzési napjain alaposan felkészült, de gyakran kallódó tehetségek vesznek részt. Pusztán szabadúszó újságírásból megélni szinte művészet, és ez a helyzet nem fog gyorsan megváltozni. Ami az együttműködéseket illeti, húszéves mulasztásban vagyunk. Nem ismerjük még egymást eléggé, egy mai magyar iskolás többet tud a francia, a német vagy a brit történelemről és kultúráról, mint a régióbeli országok legtöbbjéről. Itt látom a Kitekintő hiánypótló szerepét; ha mindent nem is tudunk megírni, legalább az érdeklődést – remélem – néha sikerül felébresztenünk az olvasóinkban. A Kitekintő éppen ezért szoros kapcsolatokat ápol a határon túli sajtóval, ahogy már szakkollégiumokkal, szakmai műhelyekkel is alakítottunk ki alkalmi együttműködéseket. Remek kapcsolatunk van több nagykövetséggel, másoknál nincs erőforrás a magyar sajtóra. Teendő tehát van még bőven. Összességében, a határon túli magyar közösségek hihetetlen gazdasági, intellektuális és szimbolikus potenciált rejtenek a hazai partnerekkel való együttműködést tekintve; a kétnyelvűség olyan óriási kincs, amelyet eddig nem aknáztunk ki. Magyarország regionális középhatalom, amely eddig nem volt képes betölteni szerepét – elsősorban a belső harcok miatt. Nem lehetünk sikeresek a megfelelő kitekintés nélkül.
DISPUTA Főtér
hozott intézkedéseket és ezek eredményeit is. Időt, energiát és pénzt lehet spórolni mások hibáiból tanulva. Az önsorsrontó provincializmus tehát valóban káros, az egészséges önbizalom másfelől elengedhetetlen az együttműködésekben, a bátor hazai és regionális fellépéshez. Mindenki provinciális annyiban, amennyiben a saját érdekeit követi.
9
Közvetlen demokrácia, rajzolt politika – svájci példák
Maksa Gyula
DISPUTA Főtér 10
A
politikai kommunikáció szereplőit három nagy csoportba szokás sorolni: egyrészt a politikai rendszer intézményei és szervezetei (például kormányzat, államfő, parlament, pártok, mozgalmak, igazságszolgáltatás…), másrészt a média, harmadrészt pedig az állampolgárok-választópolgárok tartoznak ide. Az egyes csoportokon belüli, illetve a csoportok tagjai közötti információáramlások és interakciók alkotják a politikai kommunikációt. Részben különböző lehet a politikai kommunikáció jellege aszerint, hogy a társadalom politikai szervezettségét milyen mértékben határozzák meg közvetlen demokratikus eljárások. Ez utóbbi tekintetében többféle demokratikus berendezkedést különböztethetünk meg. A képviseleti demokrácia esetében a polgárok egy meghatározott időre átruházzák hatalmukat választott képviselőiknek – az északatlanti országokban ez a legelterjedtebb. Ettől eltérő a demokrácia legtisztább, de nagyon ritka formája, a közvetlen demokrácia, amikor a hatalom közvetlenül a nép kezében van. A magyarországi demokrácia meghatározóan képviseleti, bár közvetlen demokratikus lehetőségeket is tartalmaz (hiszen alkotmánya szerint a „Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”). A modellértékűnek tekintett svájci demokrácia olyan „középutas”, „féldirektnek” mondott politikai berendezkedés (Golay & Mix & Remix 2008: 39), ahol ugyan a polgárok választanak képviselőket, de – sok más demokráciától, például a franciától vagy a magyartól eltérően – a közvetlen demokratikus részvételnek is nagy tere van. Ez a berendezkedés részben mást kíván a politikai kommunikáció szereplőitől és mediális közegeitől, mint egy túlnyomó részt képviseleti rendszer.1 A központosított államokkal ellentétben, amelyekben a polgároknak egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán van al1
2
kalmuk szavazataikkal jelezni akaratukat, Svájcban rendszeresen, évi négy-öt alkalommal (alkalmanként három-négy kérdésben) dönthetnek közvetlenül. Államszövetségi (a lakosságát tekintve nagyjából egy fél magyar megyének megfelelő) kantonés települési szintű szavazások is vannak. Ekkor egy úgynevezett „népi kezdeményezésről” (iniciative populaire) szavaznak, vagy „referendum” által döntenek a képviselőik által már megszavazott törvények, rendeletek sorsáról. A népszavazásokat vita előzi meg, ezt gyakran a politikai rendszer és a média is generálja azáltal, hogy a választókat arra biztatják, gondolkodjanak el az adott kérdésen, és másokkal is vitassák meg azt, amiről szavazni fognak. A médiában és a hivatásos politikusok által témává teszik azt, amit a választópolgárok egy kisebbsége szavazásra javasolt. A vitázás előnyben részesít bizonyos médiaműfajokat. Az állampolgároknak jóval az internet elterjedése előtt is volt lehetőségük mediatizált vitában részt venni, hiszen a nyomtatott sajtó a kampányidőszakokban külön figyelmet fordított az olvasói levelekre. A televízió nemcsak az arra specializálódott műsorokba engedi be a vitát, hanem például mediatizálja azokat a városi közterületeken zajló, politikai performansszá váló állampolgári/választópolgári aktivitásokat is, amelyek megelőznek egy-egy szavazást.2 Szép példa erre egy pár hónappal ezelőtti eset. Tavaly november végén a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó, a minaretek építésének betiltására törekedő népi kezdeményezés mellett egy másikról is szavaztak a svájciak, amely megtiltotta volna a hadianyagok exportját (546. számú szavazás). A szavazás előtti kampányidőszakban több politikai performansz is zajlott genfi nyilvános helyeken. Volt például egy olyan, fegyverexport ellen tiltakozó villámcsődület (flash mob), amely során a genfi állomáson öszszegyűlt aktivisták egyik pillanatról a másikra összeestek, így figyelmeztettek
Bővebben szól erről a genfi médiaszociológus Uli Windisch, aki több könyvében és szakcikkében is vizsgálja a közvetlen demokratikus aktivitás és a politikai kommunikáció összefüggéseit (Windisch 1997, 1998, 2007). A civil performer-aktivistákat és általában a politikai kommunikáció kísérleti műfajait, nemegyszer radikálisnak tartott megnyilvánulásait francia nyelvterületen számos webhely mellett Morjane Baba Guerilla KIT című kézikönyve is segíti. Ez a 2000-es években Franciaországban kétszer is kiadott munka számos hasznos tanácsot tartalmaz a svájcinál kevésbé demokratikus berendezkedésű országok polgárainak is, sőt, könynyen lehet, hogy elsősorban nekik. Hogyan szervezzünk fesztivált, utcabált, tüntetést vagy egyszerűen csak színes műsort a biztonsági kameráknak? Hogyan foglaljunk házat vagy irodát? Hogyan védekezhetünk a könnygáz ellen? Hogyan készítsünk maszkokat, kosztümöket és díszleteket, festékbombákat és távirányítású festékszóró pisztolyt? Hogyan okozzunk két óra alatt kétezer euró kárt a helyi „McDonak”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adja meg a választ ez a jó nevű, társadalomtudományi tankönyveiről ismert kiadónál megjelent munka, amelynek magyar fordítása sajnos még nem olvasható (Baba 2008).
3
is a közelmúlt svájci viszonyaira alkalmazva – én is úgy használjam, ahogy ez az alapkönyv teszi, ugyanakkor a magyarországi politikai használattól némiképp eltérő módon. Ez a bevezetés a svájci pártokat egy szélsőbal/szélsőjobb tengelyen helyezi el. (Az UDC például – a liberálisokkal együtt – nagyobbrészt a „jobboldalra” kerül, kisebb részben viszont átnyúlik a „szélsőjobboldali” tartományba is, ily módon jelzi a könyv a párt besorolásával kapcsolatos különbségeket a svájci politikai életben.) Továbbá jellemzi a két szélsőségen kívül a politikai baloldalt, centrumot és jobboldalt, elsősorban gazdaságpolitikai és érdekvédelmi szempontokat figyelembe véve. Ezek szerint a közszférához kötődő, elsősorban az alkalmazotti középrétegek érdekeit kifejező baloldal áll a főként a gazdasági liberalizmust előnyben részesítő jobboldallal szemben, amely a privatizációban, valamint az adócsökkentésben érdekelt, ezért a gazdaságot illetően a gyenge állami beavatkozás híve (Golay & Mix & Remix 2008: 30–31).
http://www.tsr.ch/tsr/index.html?siteSect=500000&channel=info#program=15;vid=11423642 (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.)
DISPUTA Főtér
a hadianyagok táplálta háborúk gyilkos természetére. A franciaajkú svájci közszolgálati televízió, a TSR híradója második helyen számolt be e villámcsődületről, megszólaltatva a főszervező civil aktivistákat is.3 Egyébként máskor is voltak már fegyver- és hadseregellenes kezdeményezések. Ezek közül valószínűleg a legemlékezetesebb, amely Svájcot hadsereg nélküli országgá akarta tenni, ezt a 357. számú szavazás 1989-ben végül megakadályozta, de így is egymilliónál többen szavaztak a kezdeményezés mellett. Tanulságos, hogy a professzionális politikusok általában nem vették komolyan a felvetést egészen addig, amíg a viták során nem érzékelték, hogy milyen sokan értenek vele egyet (Windisch 1998: 182). A különféle témájú népszavazások kampányidőszakai kedveznek a véleményműfajoknak, köztük a politikai karikatúráknak, hírlapi rajzoknak, rajzolt politikai képregényeknek, de a rajzolt plakátoknak is. Az utóbbi évek talán legvitatottabb politikai médiaszövegei rajzolt plakátok. Az UDC nevű párt 2007-es plakátján a svájci zászlóról rúgja le egy fehér birka a fehér társai közül a fekete bárányt, a másik, 2009-es plakát egy lefátyolozott asszonyt mutat, háttérben a svájci zászlóval, melyből rakétákra emlékeztető minaretek nőnek ki. Mindkettőnek számos parodisztikus kifordítása, de további, szélsőjobboldali átvétele is visszakereshető az interneten, ahol illusztrált történeti áttekintések is olvashatók az UDC plakátjaival kapcsolatban (Delpin 1997–2010, illetve Lugrin 2008). Franciaajkú Svájcban nemcsak konkrét közéleti ügyekről, hanem általában politikai intézményeik működéséről is jelentős részben rajzolt képszövegek által szereznek széles körben tudomást a polgárok. Politikai berendezkedés és rajzolt mediális közeg összefonódását jól mutatja az A svájci politikai intézmények című, középfokú oktatásban is használt és a postahivatalokban is hozzáférhető könyv (Golay & Mix & Remix 2008), melynek egyik szerzője egy nemzetközileg ismert lausanne-i rajzoló, Mix & Remix. A genfi vagy a lausanne-i polgár legkönnyebben ebből a könyvből ismerkedhet meg a svájci politikai intézményekkel, a svájci demokrácia működésével. Ezért sem indokolatlan, hogy a „jobboldali,” illetve „baloldali” jelzőket – legalább-
11
DISPUTA Főtér
A televízióban is rendszeresen helyet kap a rajzolt politika. Éppen Mix & Remix munkái révén, aki a TSR csatorna leghíresebb politikai vitaműsorában (Infrarouge) a beszélgetések közben elhangzó véleményekre is reflektáló, humoros rajzokat készít, mintegy „rajzolva szól hozzá” a vitához – a műsorszám ideje alatt. A „komoly” politikai vita témáját vagy az elhangzó véleményeket nemegyszer ironikus, parodisztikus távlatba helyezi – izgalmas kísérletet tesz arra, hogy ily módon kösse a nagyrészt felső-középosztálybeli meghívottak politikai polémiáját a populáris média közönségének elvárásaihoz. (Akár oly módon is, hogy közben aláássa a vitában részt vevők érvelését.) Így volt ez a tavaly novemberi, hadianyagexporttal és minaretépítésekkel kapcsolatos szavazások előtt is.4 A rajzolt üzenetek jelentőségét – egyúttal az ehhez kapcsolódó médiatudatosságot, médiakulturális reflektáltságot a svájci politikai kommunikációban – jól mutatja a következő többszörös metamédiahelyzet. Az interneten is hozzáférhető, fórumot is működtető vitaműsor külön adást szánt a fentebb már említett „minaretes” plakát (lehetséges) betiltása kérdéskörének (van olyan kanton, ahol betiltották, van, ahol nem). Az adás negyedik percében (3:08) készült első Mix & Remix-rajz, ennek televíziós bemutatásával együtt, a műsor önértelmezésének is tekinthető: „egy plakát, amely vitát vált ki” – olvashatjuk, közben egy rajzolt monitorból képregényes szóbuborékban kiszól egy alak: „…és most egy óra UDC-reklám…”5 Közvetlen demokrácia és média találkozásának az egyik legérdekesebb fejleménye a politikai képregényplakát (affiche BD), amely főként Genfben terjedt el az utóbbi évtizedekben. Rajzoltság és politika genfi összefonódásának vannak médiatörténeti előzményei. Francia nyelvterületen többnyire úgy tartják, hogy a Kálvin által alapított Genfi Akadémia retorika- és irodalomtanára, Rodolphe Töpffer karikaturisztikus, egyúttal példázatos képszöveg-elbeszéléseivel itt „találta fel” a képregényt a XIX. század első felében (egyúttal a politizáló képregényt is, hiszen Albert története című albumát szokás az első politikai képregénynek tekinteni), vagy legalábbis az intézményesült modern képregényipar előzményeként valamiféle „előképregényt”. 4
12
5
Sokak szerint tehát itt alkottak és olvastak először (elő)képregényeket (így tartja például Groensteen & Peeters 1994). Ugyanakkor – bár Genfben kiváló képregényes szakboltok, könyvtári közgyűjtemények, specializált kiállítások vannak – ma is, ahogy a képregényipar kiépülése óta mindig, a francia nyelvű rajzolt képregény, a bande dessinée meghatározó albumkiadói és folyóiratai belgák és franciák. E képregényipari intézményesülés tartós hiánya, ugyanakkor a gyakori népszavazások plakátigénye is közrejátszhatott abban, hogy a genfi képregényrajzolók és -közönségek a huszadik század utolsó harmadában a plakáthagyományhoz fordulva intézményesítettek egy sajátos, genfinek tartott és vállaltan/reflektáltan a lokalitáshoz kötődő hibrid médiumot, vagy máshonnan nézve: a képregény-média sajátos kulturális változatát, a képregényplakátot. A genfiség itt utalhat ugyan a városra, de legalább annyira a köztársaságra is, hiszen például a Genf kantonhoz (de nem a városhoz) tartozó Carouge-ban is legalább anynyira a politikai kommunikáció eszköze/ alakítója a képregényplakát, mint Genf városában. A sajátnak tartott médium mindenesetre megkülönböztetett figyelmet kap a helyi média- és kultúraalakítóktól (Boesch 1996; Herbez 1991). Képregényplakátnak szokás nevezni azt a plakátot, amely a „képregényszerűség” nyomait viseli magán, például a párhuzamos vagy egymás után következő történések képregényszerű „egyszerre” mutatása és/vagy valamely képregény-művészeti grafikai stílus vagy műfaj idézése jellemzi. Mindehhez persze kell az a médiakulturális feltételezettség, hogy a befogadó „képregényszerű” reprezentálásként ismerje fel, mondjuk, a képregényoldalszerű elrendezést, az elbeszélő képet vagy a képregényplakáttal kapcsolatban leggyakrabban említett rajzoló, Exem (Emmanuel Excoffier) által kedvelt ligne clair grafikai stílust, amelyet egyébként a bande dessinée brüsszeli iskolájához szokás kötni. A politikai képregényplakát köztéri bemutatásra készül, és – a hírlapi rajzhoz hasonlóan – többnyire erősen polemikus. Az egyik, talán legfőbb társadalmi kommunikációs funkciója e médiaszövegeknek: a mozgósítás. A képregénymédium áthelyezése a figyelemfelkeltést, az ábrá-
http://infrarouge.tsr.ch/ir/1668-exportation-armes-honte-pour-suisse (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.), illetve http://infrarouge.tsr.ch/ir/1670-interdire-minarets-paix-religieuse-peril (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.) http://infrarouge.tsr.ch/ir/1665-affiches-anti-minarets-faut-interdire (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.)
ta: Tintin a szovjetek országában). Ehhez képest érdekes, hogy a genfi képregényplakát inkább a baloldalon formálódott. Kezdetben, a „vad” plakátolás időszakában, a ’68as mozgalmakhoz kötődött (például ma is a házfoglaló mozgalmaknak vannak ilyen plakátjai, a „vad” plakátolás fő ellenzői pedig a jobboldali pártok), és a baloldali pártok voltak először nyitottak erre a plakáttípusra. Exem alkotásai is a baloldal vagy a civil társadalom intézményei, mozgalmai számára készültek (például a Protestáns Szociális Központnak). Az utóbbi bő két évtized politikai képregényplakátjain „színre vitt” Genf elsősorban a rombolás és a privatizáció által veszélyeztetett genfi közterületeket jelenti. Exem népszavazási plakátjaira tekintve – meglehet, leegyszerűsítő módon – kirajzolódik a privatizáció, valamint a gazdaságpolitikai liberalizáció pártján álló jobboldal és a közszféra iránt elkötelezett baloldal szembenállása is. Ezzel összefüggésben Exem polipja később is megjelenik a genfi falakon: a Wilson-palota hotellé alakítása elleni plakáton, majd a lakásbérlők áldatlan helyzetére tett utalásként, a személytelen tőke megszemélyesítéseként – hasonló eljárás eredménye a genfi rajzolónak egy helyen a patkány-, máshol a zombiábrázolása is. A polip legutóbbi felbukkanása már szakít a fojtogató-romboló szörnyként való ábrázolással: annak a társadalmi háttérnek a megszemélyesítője, amely az időseket gondozó intézményeket tartja fenn, egyértelműen pozitív figura.
DISPUTA Főtér
zolthoz való viszonyszerűség hangsúlyozásával a szimpátiakeltést célozza. A ligne clair, amely Exem értelmezésében egyszerre jelenti a grafikai stílus keltette átláthatóságot (többnyire árnyéknélküliség, kevés színvariáció, de élénk színek, határozott vonalvezetésű rajz) és a világos, tiszta gondolatot, eszmét (Exemet idézi Herbez 1996: 77), kiválóan alkalmas a népszavazások igen–nem logikája által előírt vélemény megjelenítésére. Korszakküszöbként szokás tekinteni Exem egyik alkotásának 1988. szeptemberi megjelenésére a genfi falakon (Herbez 1996: 8, illetve 2005: 47–50; Exem munkái az interneten: www.exem.ch). Valószínűleg azért is, mert ez a plakát emblémájává válhatott az akár professzionális politikusok és a gazdasági elit érdekeivel és hatalmával szembeszálló, eredményes civil politizálásnak. A Genfi-tóba benyúló paquis-i fürdő lerombolását végül az a népszavazás akadályozta meg, amelynek egyik kampányeszköze volt e plakát – annak ellenére, hogy majdnem minden politikai párt a rombolás mellett érvelt. Exem itt a ligne clair stílust a két háború közti genfi plakátművészetre tett utalásokkal ötvözi, ily módon is utal arra a korszakra, amikor a fürdőt építették. A plakátrajzon egy a vízből kinyúló polip rombol egy olyan építményt, amely a genfiek számára felismerhetően a paquis-i fürdő. Ezt nyilvánvalóvá teszi a felirat is: „Nem a paquis-i fürdő lerombolására.” A polip a múlt század első felének politikai plakátikonográfiáját idézi: ekkor szokásos volt politikai erőket szörnyekként megszemélyesíteni, terpeszkedésüket, sokfelé elérő hatalmukat polipkarokkal ábrázolni. A korszakküszöböt jelentő plakáton a felirat betűtípusa szintén az 1930-as évekre utal, hiszen Noël Fontanet korabeli genfi plakátrajzoló és politikai karikaturista munkáit idézi. Exem esetében a második világháború előtti időszak nagyra tartott, vállalt és gyakran megidézett plakát-, karikatúra- és képregény-művészeti alkotói – noha többnyire nem a mai svájci értelemben, de – jobboldalinak számítanak. Ilyen a már említett Noël Fontanet-n kívül az egyik legjelentősebb amerikai képregényrajzoló is. Winsor McCay, aki a „jobboldali szocializmus” híve volt és – ma úgy mondanánk – „képregényplakátot” készített Benito Mussolini egyesült államokbeli népszerűsítését célozva. De ilyen a ligne clair stílus legismertebb belga képviselője, a Tintin-sorozat rajzolója, Georges Rémi, azaz Hergé is (az első Tintin-album is erősen antikommunis-
13
vitatottabb mai svájci rajzolt plakátok előzményének is tekinthető a polemikus genfi plakáthagyomány, gondoljunk akár a közelmúlt Exem-, akár az 1930-as évek Fontanet-alkotásaira. A plakátok tematikus különbségei, kidolgozottságuk részben eltérő színvonala és nem egyező mobilizációs érdekeltsége ellenére.
DISPUTA Főtér
Irodalom
14
Jean-Jacques Giroud-nak van egy ötletes példája, amelyben egy 1930-as évekbeli kommunistaellenes Fontanet-plakátot hasonlít össze egy Exem által a Munkapárt számára készített plakátpárral. Mindkét alkotás a baloldalinak vagy szélsőbaloldalinak tartott erőkkel összefüggő jövővízióval szembesíti nézőjét, csak ellentétes előjellel (Giroud 1996). A kompozíció és a vizuális retorikai eljárások más esetben is mutatnak hasonlóságot; elég, ha az Exem honlapján hozzáférhető plakátok után megnézzük Fontanet-nak a női választójog megadása ellen mozgósító alkotását (visszakereshető a rajzoló más alkotásaival együtt a Svájci Plakátgyűjtemény honlapján: http://ccsa.admin.ch), vagy egy 1937-es, többek között a szabadkőműves mozgalom betiltására törekvő (és a 123. számú szavazás által elutasított) népi kezdeményezés támogatására készült plakátját. Ezek ugyanakkor párhuzamba állíthatók néhány rajzolt UDC-plakáttal is (erre az egyik webhely fel is hívja a figyelmet).6 A „félközvetlen” demokrácia elősegíti a véleményműfajok virágzását. Svájc esetében ezt mutatják a mozgósító plakát, a hasonló célú performanszok és a „rajzolt politika” műfajai is. Genfben a helyi médiakulturális hagyományokra építve a plakát a képregénnyel ötvöződött. A leg-
6
Baba, Morjane (2008) Guerilla KIT. Ruses et techniques des nouvelles luttes anticapitalistes, Paris, La Découverte Boesch, Jacques (1996) „Postface. L’affiche BD, un esprit particulier”, in Herbez, Ariel, Affiche BD. Vingt-cinq ans de création genevoise, Genève, Slatkine, 95–97. Delpin, Patrice (1997-2010) „Politique: affiches de l’UDC en Suisse”, in Cliotexte, http://icp. ge.ch/po/cl iotexte/f in-du-xxe-siecle-etdebut-du-xxie-siecle-actualites/affiches-deludc-en-suisse (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.) Giroud, Jean-Charles (1996) „L’étrange similitudes ou l’affiche BD à la lumière de l’histoire”, in Herbez, Ariel, Affiche BD. Vingt-cinq ans de création genevoise, Genève, Slatkine, 87–92. Golay, Vincent & Mix & Remix (2008) Institutions politiques suisses, Le Mont-sur-Lausanne, LEP Groensteen, Thierry & Peeters, Benoît (1994) Töpffer: L’invention de la bande dessinée, Paris, Hermann Herbez, Ariel (1991) „Affiche politique. La BD entre en scène”, Dossiers Publics (Périodique de documentation genevoise), Nº 77, 34–42. Herbez, Ariel (1996) Affiche BD. Vingt-cinq ans de création genevoise, Genève, Slatkine Herbez, Ariel (2005) Exem à tout vent, Genève/ Paris, AGPI/Vertige Graphic Lugrin, Gilles (2008) „L’UDC, innocente victime de son succès, ou fomenteur de haine? Analyse sémio-historique d’une campagne de votation”, in ComAnalysis, http://www. comanalysis.ch/ComAnalysis/Publication95. htm (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.) Windisch, Uli (1997) „Médias et communication politique en démocratie directe”, in Allan, Pierre & Škaloud. Jan, The making of democracy, Prague, Czech Political Science Association, 41-56. Windisch, Uli (1998) La Suisse. Clichés, délire, réalité, Lausanne, L’Age d’Homme Windisch, Uli (2007) Le modèle suisse. La démocratie directe et le savoir-faire intercommunautaire au quotidien, Lausanne, L’Age d’Homme
http://blogs.rsr.ch/passe-present/affiches-politiques-quand-l’udc-renoue-avec-les-annees-30 / (utolsó letöltés: 2010. 02. 19.)
a napba láttalak rámbújt a félsz a napba bújtál villan merre lépsz a napba lézengsz izzón átragyog fényed vakít s utánad oldalog szakadjon messze szívemről e súly nehéz vagyok fényedtől és az új vágyamba tűz sugárod – rám omol hangod s mesél akár felhőgomoly eső májusban hogyha hull belőle vihar fölzúg rohannánk messze tőle nyár-est fölizzik már villám cikázik az ég hasad föld indul citerázik a napra nézek hopp most elkapom fényed most itt lézeng papírlapon
Mezősi Miklós
Fény vihar s mi kapható
***
Nem azért
Bántani nem bántott, hiszen abban, hogy nem olyanmód látja a verseimet, mint ahogy én akarom: semmi olyat nem is érzek, hogy kimeríteni tudná tettel, szóban akár azt mi a bántalom ám. (Most sietek s rohanok, s nem ügyelhetek éppen ez okból mind versmetrikai, mind a szemantikai vonatkozásokra – csonka e sor, de ha Vergilius is.... :-) )
DISPUTA Macskakő
Én nem azért írtam le, amit mélembe’ leírtam tegnapi késő este, az éjszaka lomha zenitjén, hogy hátráljon tőlem akárki; a „doctusi elmém” én aztán végképp mutogatni se vágytam egyúttal (bár jogosult a poétát önnön szándoka ellen sújtani vagy felemelni akár – a hatása, mi számít.).
15
Méhes Károly DISPUTA Macskakő
Képtelenség a halál
16
Bágyog Mihály. Az efféle nevekre mondják, legalább ez biztosan nem magyarosított. De valamiképp beszélő név is. Bágyog Miska sorsát tekintve mindenképp. Idősebb Bágyog Mihály, körzeti állatorvos, a felesége, a lánya, Bözsi, a nagyobbik fia, Pista és Miska halottak napjára igyekezett az asszony szülőhelyére. A kakaóbarna Wartburg de Lux kombi a Patosfa utáni bukkanó tetejére ért, amikor a semmiből egy jugoszláv kamion állt előtte, illetve nem állt, hanem robogott. Halottak napja volt, négy halotté. Az egyetlen túlélő, a hat éves Bágyog Miska kis híján egy évet töltött különböző kórházakban, még egy orvosi dokumentumfilm is készült róla, mivel az agyából a két milliméteres vérrögöt egy merőben új, a Szovjetunióban kikísérletezett módszerrel távolították el. Haza már anyai nagybátyjához került, Homlok Dánielhez, akit a húga valaha váltig kapacitált, hogy menjen vele szerencsét próbálni a nagyvárosba, ne temetkezzen el elevenen a poros Sz-ben. Homlok Dániel azonban szerette a városkát, ahol élt, és talán még az Eiffel-torony látványára is csak megvonta a vállát a fröccsöspohár fölött merengve, mondván, ugyan már, ilyen Sz-ben is van. Egy fia volt, Dancsi, akinek egyszeriben testvére lett a csenevész, tódozott-fódozott
fejű Bágyog Miska személyében. Homlok Dániel teherautó-sofőrként dolgozott, és amikor az új családtag először szembesült a hatalmas ZIL-lel, amivel Homlok Dániel hazaugrott egy télvégi délelőtt, elkerekedő szemmel csak annyit tudott mondani: Juj, de nad ótó! Felkéredzkedett a vezetőfülkébe, ahonnan, úgy tűnt, többé nem is akar lemászni, legalábbis éktelen üvöltés tört elő a torkából, amikor Homlok Dániel végül lefejtette ujjacskáit a vaskos kormánykerékről. Ettől a naptól fogva Bágyog Miska élete a „nad ótó” körül forgott, ahogy csak tudta, rendre kifejezte, mennyire nincs más óhajtása, mint a látni a ZIL-t, és a gyermeki öröm véghetetlen forrása volt a számára, ha újból felmászhatott a sofőrülésbe, és nyálasan berregve rángathatta a kormányt. Amikor a kis Dancsi már nagy lett, és méltóképpen, apja nyomdokaiba lépve az új idők lehetőségéhez mérten megalapította a Homlok-Egyenes Fuvarozó céget, egy percig sem volt kérdés, hogy Miska afféle kocsikísérőként tántoríthatatlan társként ahová csak lehet, vele utazik, még akkor is, ha nem sok gyakorlati segítséget remélhettek tőle, mert a fülkéből jószerével ki se szállt, ellenben az öreg Homlok költötte gyermeki rigmusokat mormolt. Teherótó sok kerékje van, mindig száguld, sose meg-
be kezdett, Le akaróm, le akaróm!, és már nyitotta is az ajtót. Így készült az első fotó a döglött állatról. És azután mindegyikről, amelyik szerencsétlen az Iveco útjába akadt. Mindenfelé rendű és rangú kutyák, macskák, madarak is, sünök, rókák. Amikor egy ismeretlen tetemmel találkoztak, Miska megkérdezte, miféle szerzet ez a hosszú orrú, fekete-fehér állat, és Dancsi felvilágosította, hogy borz, anélkül, hogy a legcsekélyebb viccelődő szándék lett volna benne, automatikusan azt mondta, Bórzasztóan meghaaalt! És kattogtatta az ezüstszínű fotóapparátot. Annyira érdekelte ez a dokumentáló munka, hogy megtanulta, a bété számítógépére miképp kell letölteni a képeket. Saját mappákat nyitott a különböző fajta állatoknak, alkönyvtárakban helyezte el a kajlaságuk miatt pórul járt kölykök fényképeit. Bár Dancsi és a szülei is állították, hogy farkas nincs az országban, egy loncsos kutya hullájáról készült fotókat külön mappába tette mint farkast. A tél végén őztetemet is láttak, megint bővült a gyűjtemény. Marika, Homlok Dániel felesége a maga részéről nem volt hajlandó a halott állatokról szóló fényképgyűjteményt nézegetni, de a férje és a fia megnyugtatta, hogy nincs ezzel semmi baj, annak idején az orvosok és a pszichiáter is mind azzal biztatták őket, hátha akad majd valami az életben, ami a gyereket érdekelni fogja, az lenne a legjobb, ha elmélyedne valamiben, már úgy értve, a maga szintjén. Nem szabad csodálkozni semmin se, hiszen az ő fejével gondolkodni amúgy sem lehetséges. Akkor is rettenetes ez az egész!, fejezte ki nemtetszését Homlok Dániel felesége, amikor kettesben voltak, mire a férje csak sóhajtott egyet, az egész élet rettenetes, fiam, mondta végül. Áprilisban, közvetlenül húsvét után olyan hidegek jöttek vissza, hogy reggelente a harmat bizony megfagyott az úttesten. A Balaton felé tartottak, amikor a nagykónyi dombok között kanyarogva Dancsi arra lett figyelmes, hogy mögötte szélvészként közelít egy BMW. Az emelkedőn csak hatvanat bírt a megpakolt teherkocsi. Figyelte a tükröt. A záróvonalas részhez értek, amikor a BMW előzni kezdett. A bukkanó tetején ekkor tűnt fel az ősrégi kocka Wartburg. Irgalmatlanul dőlt belőle a kékes füst. Ketten ültek benne. A vezetőnek arra sem volt ideje, hogy félre rántsa a kormányt.
DISPUTA Macskakő
torpan – szólt az egyik, Miska előadásában, de a kedvence egy afféle ösztökélő harci dal volt, amit a sofőrködő unokatestvére fülébe kurjantott, napjában többször is, a reggeli induláskor mindenképp: Hójás vargandója, Dancsi, a gázot nyómjad! Pedig a féket is kellett nyomni az évek szerint felnőtt korba lépett Bágyog Miska társaságában, mivel az életében legfontosabbnak számító teherautó mellett egy dolog hozta ki a sodrából: az úton vagy útmentén fekvő, elgázolt állatok látványa. Akárhányszor effélével találkoztak, felugrott az üléséből, és éles fejhangon kiáltotta, Meghaaaalt!, és kinyújtott ujjal mutatott a tetem felé, még utána is fordult. Dancsi ilyen alkalmakkor lassított, ahogy csak tudott, és igyekezett megnyugtatni a fiút, hogy ez már csak így van, lám, milyen butuskák az állatok, nem figyelnek oda az autókra, pedig a közlekedés veszélyes üzem. Bár Miska akkor már okos legénynek számított, aki minden korábbi félelem ellenére alapvetően jól eligazodott az élet dolgaiban, a halott állatokkal való elkerülhetetlen találkozáskor egészen gyermekivé változott át, és sokáig kérdezősködött, vajon a cicus vagy a rókácska mért nem nézett körül, mielőtt átszaladt az úton, és különösen érdekelte, hogy akkor most az anyukája és az apukája nagyon szomorú-e? A legtöbbször azonban azt kérdezte, Ha most meghaaalt a kutyaapuka vagy a sünianyuka, mi lesz a kicsinyeikkel, mónd meg, Dancsi, mi lesz? Homlok Dániel felesége minden marketing-menedzser álma volt, olyan szorgalommal és feltétlen hittel gyűjtögette a vonalkódokat és csomagolás-kivágosokat, s küldte be a legkülönfélébb nyeremények reményében. Amikor hűséges fáradozásainak jutalmaképp végre nyert egy fényképezőgépet, a masinát Miskának ajándékozták, mivel mindig is kedves elfoglaltsága volt, hogy a Homlok-család nem túl odaadó rendszerességgel ragasztgatott fényképalbumait nézegesse, és egy-egy fotóra rábökve örvendezve felkurjantson, Ót a Dani apúúú, ót a Mari anyúúú! Az első nap, egy szombaton, a kis digitális géppel több kép készült, mint korábban évek alatt. Vasárnap is nagyon sok, a ház körül, Sz. őszi utcáiról, a templomról, az ebédről. Hétfőn reggel, Sz-től alig harminc kilométerre láttak meg egy elgázolt, fekete kutyát. Miska ezúttal is felugrott a helyéről, de nem azt visította, amit évek óta mindig, hogy Meghaaalt!, hanem, hogy Lefényképezni! Dancsi nem nagyon hederített oda a kérésre, mire a fiú már-már eszelős üvöltés-
17
DISPUTA Macskakő
Dancsi akkor már két lábbal állt a féken. A szemük előtt lejátszódó ütközés elementáris erejű volt. A papírgalacsinná gyűrődő Wartburg több szaltót vetve repült a fekete mezőre, a BMW csúszott az úton, majd egy fának csapódott, ami egyszerűen derékba tört. Dancsi megállt, kiugrott a fülkéből és rohant a közelebb álló BMW felé. Az úton mindenfelé törmelékek, műanyag cserepek hevertek. Futtában eléje villant egy kép, az árokban egy kiborult sakk-készlet figurái feküdtek szétszóródva. Legnagyobb meghökkenésére a volán mögött senkit se talált, a légzsák kinyílt, a felismerhetetlenségig összetört kocsiorr mögül a motor jelentősen benyomult az utastérbe. Végül észrevette a hátsó ülésen kitekeredett végtagokkal fekvő férfit. A szeme nyitva volt, egyik szemgolyója kiugrott a helyéről. Az első pillantásra lehetett látni, hogy meghalt. Felnézett. Az út üres volt, csak a saját teherkocsija állt a padkán. Aztán beléhasított valami: a vezetőfülke jobb oldali ajtaja is nyitva volt. Megfordult, a mező felé, amerre a Wartburg repült. Négy keréken landolt a szántásban, bár a látvány már nem emlékeztetett autóra. Miskát látta meg a roncs mellett. Rohanni kezdett, mint akinek eszét vették. Üvöltött közben. Miska, ne, ne, nem szabad! Egészen berekedt, mire odaért, lihegett. Mit csináltál?, kérdezte elhaló hangon. A fiú mozdulatlanul állt. A kitörött szélvédő, az összehorpadt tető alatt ülő két halottat nézte. Idős emberek voltak, talán hetven évesek. Meghaaaaltak, mondta aztán Miska szokatlanul csöndesen.
18
Igen, borzasztó baleset volt, lihegte Dancsi. Még várt egy pillanatot, mielőtt meg merte kérdezni a…, szégyellte a gondolatot is, de így érezte, a legfontosabbat. Ugye nem fényképeztél? Ugye nem fényképezted le a… halottakat? Miska csak állt, nem szólt semmit. Mondd végre, hogy nem! Erre a fejét rázta, és a kezében felmutatta a kikapcsolt gépet. Majdnem az egész napjukat ott töltötték, csak délután mehettek vissza, ugyanúgy megrakodva, mint ahogy reggel elindultak. Csöndben döcögtek az úton, amikor Miska megint előszedte a zsebéből a digitális gépet. Babrált vele. Dancsi a szeme sarkából lesett, megint kezdett elhatalmasodni rajta a rossz érzés. De egyelőre nem szólt, összeszorította a fogát. Meghaaaltak, mondta a fiú, és csavargatta az egyik gombot. Dancsi úgy érezte, a szokásosnál több szomorúság vegyül az unokaöccse hangjába. Szegények, szólalt meg, csak hogy ne üljön teljesen némán. Ekkor Miska felemelte a fejét, döbbenten látta, hogy a szeme könnyes. Mi baj?, kérdezte, és egészen ellágyult, amikor a több mint húsz évvel ezelőtti karambol az eszébe villant. Nem vót ellem benne, óthon maraaadt a tőtőbeeen!, tört ki Bágyog Miskából a végtelen keserűség, az arca teljesen eltorzult, zokogni kezdett. Amióta náluk élt, Dancsi először látta sírni Miskát, úgy igazán, szívszaggatóan.
de nem karból mert szemem-világá i g ér helye távol-közel annyi amennyit érez belőle. mint átpaskolt hús ecsettel palettáján függőben van három fele törve – szeretni mában állok térden talpa m egészen üres. tenyerem bőrbe
kötve.
áldalak amíg érsz és töredezz meg
magasságomért. félek bűnhődni gyávaságom. ***
Ima Nyomorult koldus Földi létem tátog Feléd az éji Fényben Haldokló harangszó Retten sötéten Kondul zizzen Kattan reccsen Meghal a gyönggyel rakott Foltos éjben
Lőrincz P. Gabriella • Balázs Zoltán
istenem! engedd hogy nyújtsam ki magam
DISPUTA Macskakő
Ima
19
Vámy Adorján DISPUTA Macskakő
Vámy Adorján (1761. Erdőkincse – 1853. Debreczen)
20
Vámy Adorján régi tudós família leszármazottja. Apja, Vámy Bódog is jeleskedett a titkos tudományok gyakorlásában, és több tudós társaság tagja volt. Anyja, a szelíd természetű Keméndy Rebeka a füvek, fák gyógyító erejét használó gyógyító tudást adta tovább fiának. Vámy Prágában és Bolognában tanult. Nemcsak a botanikában és az állattanban jeleskedett, hanem megalapozta a későbbi Magyar Tudományos Akadémia néprajzi gyűjteményét is. Már 1787-ben (26 évesen) járt a kelet- és közép-ázsiai területeken. Kutatásainak középpontjában a lelki, szellemi energiák mérhetősége állt, de emellett az utazásai során megismert népcsoportok szokásait, tárgyait is gyűjtötte. Bejárta az ujgurok lakta helyeket a nyelvi rokonság felderítése céljából. Később intenzív levelezést folytatott erről Vámbéry Árminnal, aki mentorának tekintette őt. Több expedíciót is szervezett e vidékre, és első tudományos értékű beszámolói az angol Királyi Keleti Gyűjtemény igazgatója, Sir Thomas Hawick érdeklődését is felkeltette. Olyannyira, hogy második keleti utazása (1798–1802) során az angol intézetnek is vásárolt tárgyakat. Tapasztalatait, következtetéseit két kötet-
ben (Bolyongásaim Keleten, Drezda, 1791; A magyar nép származásáról, Bamberg, 1804) adta közre német és angol nyelven. Később az Al-Duna botanikai és állattani feltárása foglalkoztatta, és a vizi usztony, réti görődiny és sok más állat felfedezése is az ő nevéhez köthető. Útirajzaiból, vízfestményeiből önálló mappát adott ki, ami több kiadást is megért. Utazásai után – éppen ezek hatására – valósította meg a libidómérő, az auramérő és a lélekgenerátor gépeit, és ezekkel több népszerűsítő körutat tett Európában, óriási sikerrel. Utolsó éveit a hatalmas mennyiségű rajz, feljegyzés, laboratóriumi napló rendszerezésével töltötte. Életművét Janus Ladoslavus rekonstruálta. Vámy Adorján írásaiból: „…A’ titokzatos erő, melly a’ füvekben, fákban lakozik, nem szolgálhatja-é a’ tudós embernek mesterségit és önmagát? Ismerd meg a’ különb-különbféle éteknövények rendeit! A’ föld alatt termők a’ test’ erősítésére valók. Magukba szívják ezek az elementumok minden jó és rossz sugározmányait, leveleikben, szárukban megőrizik a’ nedvek’
Vámy Adorján Bestiarium Hungaricum Az idő, mellyben lakozunk, nem kedvez a’ tudomány’ és a magos művészetek’ gyakorlóinak, pedig olly sok újdonatúj masinéria, idea, és más efféle teremtődött meg az emberi elme’ akaratjából, hogy azoknak leírásuk mind máig restantiája a tudós társaságoknak. Azon fölül pediglen, a’ ritka és különös állatok’ sora fedeztetett föl a’ teremtett világ’ vizsgálgatói által. Pedig a’ neves tudós társak skrupulusaikat nem átallották a’ tekintetes Akadémia elé botsátani! Mindezeknek okán rajzolám meg a’ furtsa teremtmények’ mását, és a’ róluk szóló legendák’ ‘s mendemondák’ szigorú vizsgálata után jegyzettem le tulajdonságaikat. Ezeknek jó részét enmagam rajzolám meg elsőül, és természetük’ vonásit is enmagam vetettem papírra. Hányattatásaimnak, mellyek előre vivének nem csupán a’ tudományban, hanem a’ jó keresztényi becsűlet gyakorlásában, na-
gyobbik felök Magyarhon szélső részeire vittenek. Azonban a’ keleti utazásaim’ során számos tsudálatos lény került szemeim elejibe, ezeket rendre le is rajzolám, és az egyszerű emberektől róluk mondottakat lejegyzém. Okulására mindenik tudást ohajtó embernek, és bizonyságul a’ magas Akadémia’ sokasodó kérdéseire mellyek már a külországokbéli periodicusokat is elérték. A’ VIZI USZTONY alakjárúl és természetirűl Némellyik tudományban járatos kolléga, ki nem esméri az Al-Duna’ mindennemű élő lényeit, nem átallja igaztalannak mondani a’ vizi usztony létezését. Pedig ez a’ különös teremtmény, egy dunai halász’ hálójából kiemelvén megtaláltatott! A’ helybéli emberek gyakorta mesélének egy bikafejű, hatalmas halról, a’ melly érti az emberi nyelvet is, és ha bötsmérlő szavakkal felmérgesítik, a’ csolnakból is kiveti káromlóját. Ezért vannak olly csendességben a’ halászok a’ vízen. Azon kívűl békés állat. Küllemére nézvést ezeket mondhatom: feje hasonlatos a’ bikabornyúéhoz, tsakhogy hosszú bajussz, és minden más tsüllöngők kerítik arczát. Teste nem nagy, halhoz hasonló uszonyai vannak, alúl-felűl párossan. Farka rövid, de erős, ezzel hajtván magát sebesen úszik. Mivel hatalmas ereje vagyon, eltépi a’ halászok’ hálóit, imígyen tsak nehezen keríthető kézbe. Tápláléka mindennemű kicsiny hal, de ha horoggal akarják megfogni, tsalétkűl fényesen tsillogó aranypénzt kínálnak, mivel nagyon kévánja a’ fényes holmit.
DISPUTA Macskakő
solaris és lunaris fordulásit. Használd ezeket kellő vigyázattal, olvasván a’ Georgicon sorait. A’ föld felett termő éteknövény elrejti magába a’ felső registerek’ mennyei erejét. A’ levegő ég viszi és hozza, repíti minden lélek’ balzsamát. Emez okból aztán mentűl magossabban terem a’ gyümölcs vagy mag, antúl jobban hasznosúl, tenmagad tiszta erőidnek buzdítására. Válaszd hát étkeidet jól, és e jeles tudomány is épűlni fog.”
21
Az réti görődiny, avagy lélekrabló
DISPUTA Macskakő
Utazásaim során, mellyeket Transylvániában tevék, az egyszerű pórnéptől sok tsudálatos mesét és legendát hallottam a lélek-rabló madárról, vagy ahogyan a Keleti Kárpátokban neveztetik görődiny. Ez a’ teremtmény első szemre közönséges madárnak tetszik, ebből a’ nemzetségből pediglen éppen a bölömbikához hasonlatos. Testének magassága nem nagyobb, mint az egy esztendős gyermeké, ámbátor némellyik közűlük nagyobbatska is lehet, a’ hogyan nékem azt a’ Gyergyói esztenákon mesélték. A’ különös madár’ nyomának felkutatása és megpillantása végett nem röstelltem a’ magos hegyek tetejére is felhágni, ‘s a’ medvék ‘s farkasok által látogatott vizes zsombékokat bejárni. Vezetőműl a’ helyi pásztornép közűl fogadtam meg úti társamúl azt, ki a maga is látta a’ vágyott állatot. A’ szerény étek és szállás, mellyet magamnak itt fellelhettem, nem riasztott el ideámtól, melly szerint meglelem, szokásait lejegyzem, és külső formáját le is rajzolom Magyarhon’ tudós elméinek okúlatára. Midőn kísérőmmel, Köllő Péterrel bevettük magunkat a’ rengetegbe, az
22
estvéli tűz mellett újra és újra elmondá, mit a’ madárról tud. Neve, melly közönségesen tsak görődiny, mutatja hajlokának furtsa voltát, miszerint kő- vagy földrakások alatt hál, mellyeket maga ró öszve magának. Ennek alatta hosszú időt tölt és tsak éjszakára búvik elő. Ha mégis napvilágnál előmerészkedik, óvatosan jár-kél és legott visszamegyen rejtekére, mihelyt éhét elverte. Mert békákkal, kélgyókkal és egyéb effajta tsúszó- mászókkal él, de mint másik neve is mutatja, a’ kisebb gyermekek’ jajszava is élteti. Felettébb kedveli a’ tsetsszopók és pendeles gyermekek sírását, és mondják, ha elégszer hallja eme keservet, a’ lelket is kihúzza hüvelyéből, ‘s ennek utána az így maradott emberpalánta álomtalanul tengődik. Az eltévedett, elkódorgott kicsiny gyermek erős veszélyben vagyon tőlle. Éppen e’ miatt a’ környékbéliek már az újszülöttek’ nyaka köré is vékony szíjon kapormagot kerítenek, mert ennek szagát nem állhatja. Színe a’ földéhez hasonlatosan barna, de lába és tsőre – melly egyenes és 4–5 hüvelyk hosszú – fekete. Lábai nyurgák, nyaka rövidetske. Szemei nagyok és mirigyes ragyás bőr keríti, melly kékes színű. Nem ajánlatos lakóhelyén háborgatni, mivel hangja rettenetes, a’ felnőtt embert is rémiszti. Ennek hallása sokáig nehéz ludvérces álomlátást teend. Ha bátorságod erőss, úgy tudod megpillantani, ha tsalétkül gödölye’ máját veted ki. Az aura-mérő gépellyel, mellyet magam alkoték, meg is mérém az erőss sugározmányt, melly körűle vagyon. Ennek rajzolatja, az emberétől erőst különbözik, de mértéke olykor erősb lehet. Megjegyzés: Vámy a két állatot az 1805–1807 között Erdélyben és az Al-Dunánál tett utazása során írta le, de a tudományos közélet elutasítása miatt (erre utal kiterjedt levelezése) csak 1831-ben tette közzé hivatalos formában is.
Havat gyúró (80 x 60 cm, olaj, vászon, 2004)
Ellenfényben (80 x 60 cm, olaj, vászon, 2004–2005)
A MI FALUNK. Rovatunk, a FAL – azaz a Fiatal Alkotók Lexikona – teret ad a vizuális művészetek képviselőnek. A rovat kialakításakor szempont volt, hogy a bemutatott művészek Debrecenben éljenek vagy kötődjenek a városhoz, valamint legyenek fiatalok (tehát negyven év alattiak) – hogy érvényesülhessen egy frissebb szemlélet.
Potyók Tamás DISPUTA Fal
POTYÓK TAMÁS 1971-ben született Debrecenben. A rajzolás és festés alapjait a debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben sajátította el. 1990-től a budapesti Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, 1995-ben diplomázott. 1995–97 között ugyanitt elvégezte a mesterképzőt. Debrecenben él és alkot.
„Sok éven keresztül kerestem a festészetben az utat, melyet magaménak érezhetek. Sok munkával és időnként kerülőkkel rátaláltam. Jó néhány éve figuratív festőnek vallom magam. A festészetet lehetőségnek tekintem. A festő mestersége által lehetőséget kap arra, hogy teremthessen. Létrehozhasson valamit a színek és formák által, próbálja megközelíteni a harmóniát. A látott világ elemeit és a festészet eszközeit felhasználva érzékeltethessen síkot és teret, szellemiséget és érzelmeket, békét és harmóniát. Vagyis igazságot fogalmazhasson meg. Gyönyörű mesterség a festőé. Azt hiszem, ennél többet kívánni sem lehetne.”
23
Országos kampányról – helyben
Vékony Zsolt
DISPUTA Kapualj 24
A
helyi ügyek mindig kiemelten fontosak a pártpolitikában – nem csak kampány idején. Szerkesztőségünk kérdéseivel a politikai nyilvánosság szerepének értékelésére kérte fel (különös tekintettel a jelenlegi választási időszakra) néhány politikai erő képviselőjét: Borbély Szilárdot (Lehet Más a Politika), Csontos Jánost (MSZP), Kulcsár Gergelyt (Jobbik), Makay Zsoltot (MDF) és Vitányi Istvánt (Fidesz). Csontos János, bár ő is jelezte készségét, végül nem küldte el válaszait. Mit gondol a politikai erők országos és helyi megjelenési lehetőségeiről?
ellenállni a jelenleg hatalomban lévő és a jövőben – valószínűleg – hatalomra kerülő pártok felől érkező, alig burkolt nyomásnak. Mindkét oldal sajátjaként kezeli, használja és kihasználja a többnyire valóban a tulajdonában, de legalább is befolyása alatt lévő médiafelületeket, médiaszereplőket. A kisebb parlamenti pártok a maradékért verekednek, semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy üzeneteiket el tudják juttatni szimpatizánsaikhoz. A parlamenten kívüli pártok gyakorlatilag semmilyen helyet nem kapnak a médiában. Ennek ellensúlyozására saját médiumokat hoznak létre, amelyek – nyilván nem helyesen – úgy próbálják helyrebillenteni a tömegtájékoztatás mérlegét, hogy meglehetősen egyoldalúan tájékoztatnak. Erre akár a közelmúltból is tudnánk példák sokaságával szolgálni. Ez a jelenség mind országos, mind helyi szinten megfigyelhető. Összességében megállapítható, hogy a médiumok már régen nem tesznek eleget törvényi kötelezettségeiknek. A magunk részéről igyekszünk azért jó példával elöl járni. Például az általunk kifogásolt tartalmú cikket változtatás, olykor kommentár nélkül leközöljük. Ez visszafelé nem működik, de ettől még számunkra az igazság és a tájékoztatás kötelezettsége megelőzi a saját érdekeink becstelen módon való érvényesítését. Első a nemzet érdeke, és a nemzet érdeke az igazság megismerése.
Borbély Szilárd: Épp olyan iszonyatosan képmutatóak a hazai pártok, mint az új magyar elit. A képmutatás és a korrupció harsog a kampányból. Miközben például morális kifogásokat emlegetnek jobboldalról, őrült nagy a deficit a pártok esetében a könyvelt kampányköltség és a feketén összeszerzett milliárdok között, amelyeket ténylegesen ráfordítanak. Jönnek-mennek a táskás emberek. Masszív korrupció van beépítve a kampányba. No meg ennek az ára. Mert ez hitel, pénzkihelyezés. Ez demoralizálta mélyen a politikát és a közigazgatást. Ajánlom, néha vegyük le a tévéről a hangot, dőljünk hátra, és úgy nézzük a kampányt. Közben gondoljunk bátran arra, hogy mosóporreklámot nézünk. Tudható, hogy a reklámköltség be van építve a termék árába. Ugyanaz a gagyi van a többi dobozban is. Így kell nézni a politikai kampányt is: a cirkusz benne van az árban. És mivel hazánk gazdaságilag és szellemileg improduktív elitje a kizárásra játszik, a korrupt kampányt folytató pártok kizárásra játszanak. Lásd például a Fidesz kopogtatócédula-gyűjtési akcióját. Ez arcpirító, a demokrácia szellemét meggyalázó akció volt. Az LMP-t a közterület-felügyelet vegzálja. A helyi közigazgatás már az EP-választások idején is barátságtalan volt az LMP-vel szemben. Vajon politikai szándék rejlik e mögött? Megengedhető ez a közigazgatás működésében? Ha igen, hogyhogy?
Makay Zsolt: A média képviselői igyekeznek egyenlő megjelenési feltételeket teremteni a pártok és képviselőik számára a választási kampányban. A megjelenési lehetőségek esetében természetesen a csillagos ég a határ, ám a kampányfinanszírozás mindenkit behatárol, így a megjelenéseket is.
Kulcsár Gergely: Hogy egy képzavarral éljek: súlyosan egyensúlytalan. A két nagy párt teljesen eluralja a politikai kommunikációs teret. A médiumok nem képesek
Vitányi István: Minden politikai erő másként látja pártjának országos, illetve helyi megjelenési lehetőségeit. Én úgy látom, a média a lehetőségeihez mérten meg-
A pártok nyilvánosság előtti megjelenéséből szinte teljesen hiányzik az önkritikus mozzanat. Önök mit tesznek ennek megváltoztatása érdekében? B. Sz.: Egy korrupt rendszer cselekvőitől hogyan lenne elvárható az önkritika? Ahhoz le kellene leplezniük önmagukat. Az önkritika ellene mondana az egész előadás koreográfiájának, amit nálunk kampánynak csúfolnak. Ahol az elmúlt húsz év során még sosem hallhattál programot, elveket, megfontolást… Csak reklámot, gyűlöletkeltést, érzületi csoportképzést, délibábos álmokat és hajmázas ígéreteket. De értelmes, megfontolt szó, emberi hang nincs. Az önkritika pedig csak ebben a modalitásban tudna megszólalni. A kampány ugyanis olyan játék, amelyben a szereplők úgy játszanak, hogy tudják, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod, hogy csalok… És fordítva. Álszentek árulása, mintha egy Molière-darabot néznél. Ugyanaz a dramaturgia. Azzal a különbséggel, hogy itt csak
Tartuffe-ök játszanak, álszentek beszélgetnek egymással álszent módon. Aki igazat mond, az veszít. Aki kimondja, hogy a király meztelen, azt megvetéssel sújtják és kizárják a játékból. Aki nem csal, aki nem korrupt, annak nincs helye a hazai elitben. A közös bűn, a rendszerváltás elmismásolásának közös bűne tartja össze őket. A demokrácia kiüresítése. A polgárok kizárása az őket érintő ügyekről való döntésből. Miképp lehetséges az például, hogy Európában egyedülálló módon nálunk iktatták törvénybe, a bankok egyoldalúan módosíthatják a szerződéseiket? Hol volt a magyar politikai elit, amikor ezt megszavazták? Az LMP ez ellen átlátható költségvetéssel tiltakozik, szakmai helyzetértékeléssel és megoldási javaslattal, valamint a demokrácia intézményeinek a polgárok általi viszszafoglalásával kampányol. A honlapon minden követhető. K. G.: Egy választási kampánynak sehol és soha nem az volt a lényege, hogy egy párt a saját hibáit sorolta volna. Ebben a Jobbik sem különbözik a többiektől, de ez nem is várható el. Mi igyekszünk tárgyilagosak lenni, akár magunkkal szemben is, de természetesen előfordulhat, hogy egy kevésbé pozitív esemény nem kerül a címlapra. Éppen elég a mások által ránk zúdított alaptalan rágalmakat kezelni. Itt ismét csak az őszinteség hiányzik alapvetően. Véleményünk szerint sokkalta egészségesebb lenne a magyar társadalom, ha a pártok őszintén felvállalnák akár saját hibáikat, tévedéseiket is. Ehhez viszont kevés – sőt a politikai öngyilkossággal érne fel –, ha valamely párt ezt egyoldalúan elkezdené bevezetni. De alapvetően kívánatos lenne! M. Zs.: Akkor most megkérdezném, hogy mit ért önkritikus mozzanaton?! A plakátok, a kiadványok, a hirdetések mindmind pénzbe kerülnek. Már az MDF is többször kezdeményezte, hogy a kampányfinanszírozást tegyük átláthatóvá. De sajnos a konszenzus létrejöttét valamelyik parlamenti párt mindig megakadályozta. Az MDF annyit tud magára vállalni, hogy valóban annyiból kampányol, amennyi a keret. V. I.: Azt természetesnek tartom, hogy valamennyi politikai erő – főleg kampány idején – igyekszik magáról a lehető legjobb képet festeni. Mégiscsak a választók kegyeiért folyik a harc. Azzal nem sok támogatót lehet szerezni, ha magunkat os-
DISPUTA Kapualj
próbál valamennyi párt rendezvényeiről, kampányeseményeiről beszámolni. De ez a kérdés inkább a médiának szól. Ők tudnak felületet adni a politikai versengés során a pártoknak. Ebbe nekünk nincs igazán beleszólásunk. Azt is természetesnek tartom, ha a média inkább azoknak a pártoknak a véleményére kíváncsi, amelyeknek kellő támogatásuk van, és a választások után a programjukat meg is tudják valósítani. Mi a Fideszben egyébként is úgy látjuk, nekünk mégiscsak az a legfontosabb, hogy közvetlenül a választópolgárokhoz juttassuk el üzeneteinket. Ezért nem foglalkozunk azzal, hogy mi vagy versenytársaink szerepelnek-e többet az országos, illetve a helyi médiában. Azért tűztük ki célul a kampány kezdetekor, hogy országosan 2 millió ajánlószelvényt kívánunk összegyűjteni, mert azt gondoltuk, ez a legjobb módja annak, hogy találkozzunk és beszélgessünk a választópolgárokkal. A Hajdú-Bihar 5. választókerületében is több mint 11 ezer ajánlószelvénynél tartunk. Ez 11 ezer találkozás, 11 ezer beszélgetés az emberekkel. Ez többet ér, mint bármennyi sajtómegjelenés. Azt is látjuk, hogy a helyi médiumok korrekt tájékoztatást adnak a térségünkben tartott kampányeseményekről.
25
torozzuk. A velünk kapcsolatos kritikákat pedig megfogalmazzák helyettünk politikai riválisaink. De ez így is természetes. Mi is felhívjuk választóink figyelmét azokra a jelenségekre, amelyek szerintünk nem helyesek, illetve egy adott problémára mi másmilyen választ adnánk. De térjünk vissza az önkritikára. Ehhez először is őszinteségre van szükség. Az elmúlt években viszont azt tapasztaltuk, hogy talán ebből volt a legkevesebb. Mi többször hangsúlyoztuk, hogy az 1998–2002 közötti Fidesz-kormányzás sem volt tökéletes. Legjobb szándékaink mellet természetesen voltak hibáink is. Ha megkapjuk a választópolgároktól a felhatalmazást kormányalakításra, azt követően is arra törekszünk, hogy eredményeink mellett a hibánkkal is szembenézzünk. Mert az önkritikát véleményünk szerint mégiscsak a hatalmon lévőknek kell elsősorban megfogalmazniuk. A parlamenti többség nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Egy parlamenti többség tud kormányozni, törvényeket elfogadni, azokat végrehajtatni. Természetesen a mindenkori ellenzéknek is megvan a maga felelőssége az ország ügyeiért, még ha ez korlátozott is.
DISPUTA Kapualj
Hogyan értékeli a jelenlegi kampányt kommunikációs szempontból?
26
B. Sz.: Nem vagyok kommunikációs szakember, bármit is jelentsen ez a szó. Csak úgy nézem a politikai rongyrázást, mint olyasvalaki, aki próbálja elfogulatlan és kritikus szemmel nézni a világot. Mindig a tapasztalataimat helyezem előtérbe, és azokat faggatom. Ha azok megnyugtatnak, akkor fontolok csak meg politikai kijelentéseket. A többi reklám, retorika, blabla. Húsz éve hallom ugyanazokat, akik időközben homlokegyenest ellenkező dolgokat mondanak. Ajánlom másoknak is, érdemes például a televízióról levenni a hangot, és figyelni az arcokat. A mimika nehezebben tud hazudni. A szavak elleplezik a tényleges szándékot, de a szem és az arc árulkodó. Ha így nézem őket, a közszereplők arcán a páni félelmet látom. Nincs mondandójuk. Ez a húsz éve hályogkovács módjára ügyködő politikai gárda a közjó szolgálata helyett törzsi szembenállásba jutott. Az arcokon a pánik és a gyűlölet látszik. A pártok kontraszelektív technikája következtében nincs egyiknek sem utánpótlása. Az ifjú szocialisták jó példát szolgáltattak erre. El kéne tolniuk végre a piros biciklit. Leszerepeltek. Megszedték magukat, az ország pedig tönkrement. A politikának a
közjóról kell szólnia. De a jelenlegi politikai elitnek erről ebben a kampányban sincs egyetlen hiteles szava sem. K. G.: A jelenlegi kampány az újkori demokrácia mélypontja. A két nagy ellenfél semmi mást nem tesz, mint a másik vélt vagy valós iszonyatos megszorító terveit „leplezi” le. Gondoljunk a nyugdíjmizériára vagy most éppen a vizitdíj- vagy a tandíjvisszaállítási szándékok másik párt általi tervezésére. Ebben a virtuális harcban időnként a Jobbik is feltűnik, mint minden magyar ellensége, melynek megfékezésére még akár a nagykoalíció is a kisebbik rossz. A „nagy” pártok terveiről, programjairól szinte szó sem esik, legfeljebb azt mondogatják, hogy a másiknak nincs programja, illetve ha van, akkor nyilvánvalóan félrevezetés és hazugság. Konkrétum sehol. Nyilatkozatháború folyik, üres fecsegés, mindenféle konkrét tartalom nélkül. A mindig, mindenhol telt ház előtt megtartott lakossági fórumaink sokasága az bizonyítja, hogy az őszinte, tiszta, nyílt beszéd olyan kommunikációs eszköz, amelyre elképesztően nagy igény mutatkozik a mai magyar társadalomban. M. Zs.: A 2010-es országgyűlési választás a legnehezebb kampány, amely 1990 óta volt. Azért a legnehezebb, mert a politikai elit megingatta a választópolgárok bizalmát, az emberek apolitikusak. Már senkit nem érdekel, ki mit ígér. Mindenkinek egyvalami számítana, hogy könnyebben tudjon élni, vagy ha elmegy az üzletbe vásárolni, meg tudja venni magának vagy a családjának, amire szüksége van. Valódi megoldásokra van szükség, és arra, hogy mindenki hozzáadjon Magyarországhoz. V. I.: Minden politikai erő más és más kampánystratégiát folytat, és ebbe beletartozik a kommunikáció is. A politikai erők legfontosabb feladata, hogy eljuttassák választóiknak a legfontosabbnak szánt üzeneteket. Abból kell – véleményem szerint – kiindulni, hogy miről is szól egy választás. Ezek szerint egy kampány során egyrészt értékelni kell az elmúlt négy esztendő kormányzását, másrészt pedig mindenki elmondja, hogyan is képzeli el az elkövetkező ciklust, mit kíván megvalósítani. A kormányon lévő erő erről az aprócska kérdésről próbál megfeledkezni, arról, hogyan is kormányoztak az elmúlt négy évben. Azzal, hogy újnak tűnő embert próbálnak jelöltként elfogadtatni, az előző ciklust igyekez-
A Fidesz a választási kampány során arra fókuszál, hogy az elmúlt nyolc év sikertelen kormányzását le kell zárni. Az emberek változást akarnak. A következő kormányzás középpontjába az embereket kell állítani, minden döntés csak az ő érdekükben – szemben az elmúlt nyolc évvel –, nem az ő rovásukra történhet. Mi a kampány hátralévő részében is arra törekszünk, hogy üzeneteinket közvetlenül a választóknak juttassuk el. Ez a leghatékonyabb és egyben legolcsóbb módja a kampánynak.
Borbély Szilárd (1964) Csokonai-díjas költő, drámaíró, publicista, irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem oktatója; jelenleg a Lehet Más a Politika színeiben politizál. Kulcsár Gergely (1979) történészhallgató, a Jobbik 2004-es alapítása óta elnöke a debreceni, 2009 óta pedig a Hajdú-Bihar megyei szervezetnek. Makay Zsolt (1977) az MDF alelnöke 2007 óta, 2008-tól az MDF Országos Választmányának elnöke. 2002 óta tagja a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Közgyűlésének, ahol a „nemzetközi és társadalmi kapcsolatok tanácsnoka”. Vitányi István (1952) jogász, a Fidesz országgyűlési képviselője. Tagja a Hajdú-Bihar megyei Ügyvédi Kamarának és Berettyóújfalu önkormányzati képviselő-testületének, valamint a Bihari Református Egyházmegye jogtanácsosa.
DISPUTA Kapualj
nek meg nem történtté tenni. Ők csak a jövővel kívánnak foglalkozni, és már megint jön a jól ismert osztogatás. Még végére sem értünk a válságnak, máris 2000 milliárd forintot osztanának el, már ha lehetőséget kapnának a választóktól. A másik szélsőséges párt pedig az eddig eltelt húsz évet kívánja zárójelbe tenni. Kampányszlogenje, mely szerint húsz évet a húsz évért, nemcsak bántó, hanem felveti a kollektív bűnösség elvét is. Tehát mindegy, hogy ki mit tett, hogyan és mi módon politizált, egyaránt bűnös.
27
Újragondolt építészet Katona Vilmos DISPUTA Árkádok
Metszet a tavaszváró építészkongresszusról Nagy építészet kontra jó építészet. Az építészet metszete az időben a nagy számok törvényének harca az ellenállókkal, a mennyiség uralmának konfrontációja a minőséggel.1 Ez volt a mottója a Metszet és a MÉSZ által Budapesten rendezett nemzetközi építészkongresszusnak, melyet a Magyar Építészek III. Világtalálkozóját követő napon, 2010. március 6-án tartottak Ybl Miklós pesti Régi Képviselőházában. Exodus A kormizéria okait hiába keresnők az építészetben, hisz az építészet legföljebb következménye, de inkább áldozata annak. NAGY építészetről beszél Rem Koolhaas és Michael Speaks, aki a menedzserépítészetet a kor avantgárdjának nevezi2. A haladás mítosza még él, bár gyökeresen új értékeket teremteni ma már – úgy tetszik – lehetetlen. Helyét a sokszorosítás veszi át, amelynek termékeit a változatosság teszi mindig időszerűvé és divatossá. Ha lehet az építészet bukásáról beszélni, akkor az építészeti szépség ’kemény magvától’ való eltávolodás bizonyára az. De mi ez a kemény mag?3 A konferencia mottójának felhívására egyedül Petra Čeferin Bruno Zevi-díjas ljubljanai építészetteoretikus válaszolt határozottan. Bár a piaci, inventív vagy szociális építészettel szembeállítható az ellenállás framptoni4 építészete, a helyi kezdeményezések az általános kereskedelmi szorításon mégsem tudnak lazítani.
Nőközösségi központ, Szenegál (Hollmen–Reuter–Sandman)
Petra Čeferin (hátul) és Heinz Tesar (jobbra)
1
2
3
28
Az invenciók többnyire az aktuális korparadigmában felvetődő kérdésekre keresik a választ, s ezzel éppúgy a fennálló rend működését segítik, mint azok a ’helyi ellenállások’, amelyek a trademark világépítészetét táplálják. A ’piac uralta világ’ ellehetetleníti az építészeti l’art pour l’art gondolatát, s még kevésbé kedvez az építészet független társadalmi missziójának. A nyugati típusú kultúrákban a középületek feladata a rend látszatának fenntartása, a gazdasági reprezentáció és a tömegek elkápráztatása lett. Bár Shigeru Ban, Jae Cha vagy a Rural Studio szükségépítészetére mint a kiterjedt válság akupunktúráira tekinthetünk, hatásukat ezek csupán az adott helyen, a globális folyamatoktól elszigetelten fejthetik ki. Az építészeti őszinteség csak a gazdasági óriásmalomtól távoli vidékeken, a világtérkép ’elmaradott’ perifériáin jelenhet meg újra. Ott, ahol az épület rendeltetése pusztán helyi igényekből, kifejezésmódja pedig a helyi kulturális és épí-
4
5
tési hagyományokból születik, ahogy azt a Hollmen–Reuter–Sandman finn építésziroda Rufisqueben (Szenegál) épült nőközösségi központja (2001) mutatja. Čeferin építészetelméleti gondolkodásának kulcsalakja Immanuel Kant, akihez kapcsolódva a szlovén építésznő azt állítja: egyedül az érdek nélkül tetsző szépség, s a rendeltetés tökéletességének konstellációja vetheti meg a szuverén kortárs építészet alapjait.5
Guénon, René: Térbeli kvantitás és kvalifikált tér. In: uő: A mennyiség uralma és az idők jelei, I, 4., Debrecen: Kvintesszencia, 2006, 39–45. Speaks, Michael: Two Stories for the Avant-garde, Archilab 2000, http://www.archilab.org/public/2000/ catalog/speaksen.htm Zumthor, Peter: A szépség kemény magva. Arc’ 1, No.4 (1998), 31–32. Frampton, Kenneth: Kritikai regionalizmus – modern építészet és kulturális önazonosság. In: uő: A modern építészet kritikai története, V, Terc, Bp. 2002, 412–430. Kant, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Ford.: Papp Zoltán. Bp., Osiris, 2003, 125.
Kontextus
Eduardo Souto de Moura előadás közben
Az Alvaro Sizánál tanult portugál mester épületeinek minimalizmusa, a modernista szűkszavúság együttesen van jelen a helyi adottságok iránt tanúsított affinitással.6 Ez mutatkozik meg a bragai volt kőfejtő kráterébe épített sportstadion (2003) ipari tájakat idéző, a sziklákat a várossal összekötő épületében, valamint a Cascais-ban épült Paula Rego múzeumnál (2009). „Ritkán adatik meg az építésznek, hogy ő maga válaszsza meg az építés helyszínét”, s ha megteszi, a hely szubtilitásai, apróbb jellegzetességei befolyásolják döntésében. A múzeum vörös betonból készült expresszív gúláit a környező fák lombkoronái által kiszorított köztes terek ihlették. A kisebb-nagyobb épületrészeket úgy helyezte el, hogy az építkezés miatt egyetlen fát se kelljen kivágni. A kompozíció a kert ‘negatívja’, a térhézagok transzformációja elvont testekké. A felépült múzeumot meglátogató mester nem láthatta viszont a fákat, mert az illetékes hatóság idő közben elrendelte a ’tájidegen növényzet’ frissítését. A vörös fénykürtők így magukra maradtak.
A Paula Rego múzeum (Eduardo Souto de Moura) 6
Vukoszávlyev Zorán: Modernista minimalizmus és genius loci – Eduardo Souto de Moura portugál építész munkái, Építészfórum, 2010. 03. 05., http://epiteszforum.hu/node/15304. A tanulmány nyomtatott formában megjelent: Debreceni Disputa 2009/11–12., 66–71.
DISPUTA Árkádok
Nagy Tamás és Eduardo Souto de Moura prezentációja Petra Čeferin gondolatait folytatta. De Moura a portói Burgo irodaházának (1991) koncepcióját mint a szűkös büdzsé és az egyszerűsítő hajlam áldozatát mutatta be. Saját részletrajzait Mies van der Rohe New York-i Seagram Buildingjének (1958) tiszta megoldásaihoz hasonlítva az építész önmagát kérdezte: „mi köze ennek a valósághoz?” Van der Rohe a szépségre még úgy tekintett, mint ami a valóságot mutatja fel, de „a Burgo hazudik, a toronyház nem annak tűnik, ami”. De Moura az épület természetes kőburkolata és annak rögzítő szerelvényei mögé rejtett vasbeton váz kettősségére utalt, amely csupán a bejáratnál lepleződik le. Ha az épület valótlant állít, egy helyen tetten kell érni a csalást. Itt belátni a ház köntöse mögé, s a zárt világ struktúrája kissé feltárul. E zártság jellemzi de Moura családi házait is, amelyek mikrokozmoszát patiók, magas határfalak és széles ablaktáblák alakítják. Az egyszerű tömegű, fiók- vagy skatulyaszerű házakban a mediterrán vidékek építési hagyománya él tovább: a vastag falakkal elzárt hűvös udvarok az éghajlati adottságokra adnak természetes választ. A Földközi-tenger vidéki tradicionális lakóházak mikroklímaigénye meghatározza az elszigetelő, síkfelületekkel határolt átriumos vagy patioházak építészeti habitusát. Kevéssé meglepő, hogy de Moura jól beszél a portugálok, az olaszok vagy a görögök nyelvén is, ezt Athénbe tervezett, olaszul bemutatott új patioháza kellően szemléltette.
29
DISPUTA Árkádok
Édouard François előadás közben
30
A természet inspirálta ‘ökologikus építészet’ egyedi példáit mutatta be Édouard François. Előadásában a geopolitikai megközelítés francia humorral keveredett: „homlokzatot tervezni unalmas időtöltés” – mondta. François-nál a csúnyaság és elhibázottság egyfajta művi esetlegesség záloga. Építészete nem vesz tudomást az épített környezet kontextusáról. A nantesi toronyház – amelynek előképe a párizsi, kétszínű betonból öntött Virágtorony (2004) élő bambuszszigete – zöld zátonyként magasodik majd a város fölé. A Jupillesben készített, lábakon álló lakóház (1996) a környező erdővel összeolvadó ‘lombpanelekből’ építkezik, távolról láthatatlanná válva. Lábakon állnak a montpellieri társasház (2000) erkélyei is, amelyek vadászlesként kapcsolódnak a sziklára emlékeztető háztömb vonalához. A grenoblei ‘B2 Zac’ ház (2008) teljes homlokzatát vékony hálóra futtatott növényzet burkolja, míg cour d’honneurjét a párizsi ‘Eden Bio’ beépítésénél (2008) is alkalmazott faállványok töltik ki. François újraértelmezi a homlokzat fogalmát a párizsi Champs-Élysées-n épített Fouquet szálló bővítésénél (2007). Brüsszeli és berlini kirakatterveit folytatva Párizsban is mint kasírozott pergamenre tekint a historikus homlokzatra. A Georges-Eugène Haussmann kézjegyeit magán viselő szállóhomlokzat másolata mögé irreleváns struktúrájú épület bújik, amely itt-ott mégis meg kíván mutatkozni. A határoló fal pilasztereit és ‘vakablakait’ ötletszerűen átszúrják kisebb-nagyobb, fekvő nyílások. Kívülről üvegmonitorok szabad kompozícióját látjuk. Bár a hagyományos öltözék végletes ellentmondásba került a belső elrendezéssel, akadnak, akik e dualizmus-
7
Eden Bio, Párizs (Édouard François)
ban a rejtőzködés kifinomult művészetét látják.7 Nagymértékben különbözik ettől Tony Fretton londoni építész kontextusról kialakított képe. A ’Stone federation of Great Britain Natural Stone Award’ díjazásban is részesült chelseai Vörös Háza (2001) a Westminster katedrális közelében épült. A vörös mészkő homlokzatú ház a sokszínű londoni utcakép foghíját monolitikusan tölti ki. Az épület a meglévő, XIX. századi házszomszédok szerkesztővonalait használja saját mintázatához, óvatosan bánva az utca finom szintkülönbségeiből adódó anomáliákkal. Mark Pimlott belső terei a mennyezet és falak fehérépítészetét kalligrafikus képzőművészetté változtatják. Az Anish Kapoor számára készített, ugyancsak Chelseaben álló műteremházánál (2008) az eredeti történeti homlokzat sértetlen maradt. A fogadótraktus mögötti nyúlánk telek egyetlen ’csőháznak’ ad helyet. A valódi homlokzatok nélküli földszintes térsor csupán enteriőr: hosszú nappali, kisebb, fehér háló, fölötte teakert. A belülről kifelé építkező tervezői szemlélet példája Fretton lollandi (Dánia) Fuglsang Kunstmuseumja (2008) is. Plasztikus formáját vertikális értelemben az alaprajzi rend és a helyi, tetőn beeresztett fények, míg horizontális értelemben a szomszédos, fehérre meszelt ma-
Zucchini, Giulio és Mariona Vivar: Edouard François: urban chameleon, Café Babel, 2007-02-19, http://www. cafebabel.co.uk/article/20074/edouard-francois-urban-chameleon.html
jorsági épületek téglaarchitektúrája és a tájra kitekintő ablakszemek határozzák meg. „A tenger távol van, de tudjuk, hogy ott van.” A múzeum kevésbé fényérzékeny tárgyai számára tervezett szoba falszélességű ablakkal nyílik a természet által kijelölt irányba. Fretton három oldalról nyitott fehér, meditatív termet választott le a múzeum testéből – új jelenség ez a szakrális építészethez mind közelebb kerülő kortárs múzeumépítészetben.8 A poolei Holton Lee karitatív központba készített Faithouse (2002) jó példája a szabadon álló kontemplatív tereknek. A felekezetközi spirituális tér ’sátorvásznául’ egyszerű, helyi anyagok szolgálnak. A fából készült ’szentély’ két kamrája üvegfüggönyökön át tekint a messze elterülő földekre. Négyzetes belseje vékony, hézagosan rakott fatörzsekből szerkesztett kört foglal magában. E sztereometria a természet megmunkálatlan elemét helyezi a belső térbe, míg a függönyfal élei a táj képkeretévé válnak. Esszencia
DISPUTA Árkádok
Az Il Progetto multidiszciplináris építészeti folyóirat alapítójának, Maurizio Bradaschiának a Tarantóhoz közeli Mon-
teiasiban készült Don Bruno Falloni köztérfelújítása (2005) a hagyományosan ’Sedile’nek nevezett tér eredeti, kontemplatív funkcióját kívánta visszaállítani. A sedile arra utal, hogy a három oldalról védett városöböl korábban pihenőhelyként szolgált. A helyben készült, kicsiny zöld kerámialapokkal kevert sávos térszőnyeg a szomszédos ház szék alakú lábazatában folytatódik. Az építészeti téralkotás meditatív csöndje a Mario Bottánál tanult ticinói Davide Macullónál finomabb eszközök révén valósul meg. Kisméretű, ortogonálisan rendezett, többnyire nyers anyagkezelésű családi házai egy vonallal körbeírható, mégis összetett belső térrendszert mutatnak. A Luganóhoz közeli Carabbiában (2007) vagy Gordunóban (2004) épült házai egyegy téglatestből elvétellel képzett tömegmodellek után épültek. Az önálló térentitások belső szimpóziuma egymásra tekintő, egymást kölcsönösen értelmező lakrészekből áll. A belső kontextus intenzitása a külvilágba oldódik az alpesi domborzatot hajtogatott lemezekkel visszaadó canobbioi lakóháznál (2009). E ‘tértranszparencia’ lényege a kontinuitás, ami a külvilágot a belső atmoszférával házasítja. A comanói (2006) ház udvara úgy értelmezhető, mint
Fuglsang Kunstmuseum, Lolland (Tony Fretton) 8
Welzbacher, Christian: Igazságba burkolt hazugság, Magyar Építőművészet – Utóirat, Vol.10, No.54 (2010), 29–32.
31
DISPUTA Árkádok
Családi ház, Lumino (Davide Macullo)
32
egy természetből elkerített, de azzal kapcsolatban maradt tér. Végül, a luminói ház (2009) kifelé táguló, félig nyitott térrendszere a japán tradicionális építészet láthatatlan lényegét valósítja meg a sziklás európai tájon. „A ház a külső tér sűrítménye, amely beáramlik a belsőbe, és megfordítva: a belső tér egészen a horizontig folytatódik.” A kis építészet a legnagyobbal kerül kapcsolatba. Heinz Tesar ismert tézisével nyitotta előadását: „Az építészet a művészetek nem-művészete. Ha egy épületben nonszenszt érzek, nem foglalkozom tovább vele.” Az osztrák mester világi épületeinek habitusa gyakran szakrális jelleget ölt,9 mint a magas előcsarnokú innsbrucki BTV Cityforum (2006) vagy a kápolnára emlékeztető, s a korábbi, klosterneuburgi Essl múzeum (1999) karakterét továbbvivő guggingi IST Austria előadóterme (2009). Az auditórium tornyán át a pódium rózsaszínű márványpadozata és fala direkt vagy vetített fénymintázattal telítődik. Az előtérben az építész saját, falszélességű fém–vakolat domborműve, a Sunart (Napművészet) fogadja az érkezőket. Klosterneuburgi kálváriadombja, a Teichgartencalvario (2006) nem csupán jellegében szakrális együttes. A kolostorudvarig vezető útkanyart pőrén álló sztélék kísérik. „Nem
9 10
kedvelem a mindenáron parkosítást – a kompozíciónak néha önmagáért kell beszélnie.” Viszszafogott szimbolizmus jellemzi a bécsi Dunaszigetre fiával, Marc Tesarral közösen tervezett Christus Hoffnung der Welt templomát (2000) is.10 A környező magasépítészet „egyhegyűsége” arra késztette a templomépítőt, hogy e helyen szerény, s csak az avatottabb szem számára észrevehető építménybe sűrítse mindazt a tartalmat, amit az üdvtörténet keretének vagy a kozmogenezis modelljének nevezhetünk. A templom tömege egyszerű félkocka, amelynek kimart felső sarkai ablakokként nyílnak meg. „Miért ne lehetne a templom egyszerre kereszt és kocka?” Négyzet, görögkereszt, oktogon és kör: mindez beírható a krómacél színekben játszó fekete csonkakubus alaprajzába. „A fekete nem fekete”, s a test sem tökéletes: a szigorúan modulált épület homlokzatán apróbb lőtt lyukak mátrixa jelenik meg, mely a világos bükkfa burkolatú apszis arany intarziakeresztjével alkot egységet. A fénnyel kiváltott ‘sarokkövek’ és a tető vágott ‘sebe’ együtt Jézus Krisztus öt sebére utaló jelek. A tökéletes és tökéletlen,
Heinz Tesar bécsi temploma
a jó és rossz ismerete a mind üresebbé váló NAGY építészet orvosságaként az építészeti mesterség belső, szimbolikus és láthatatlan minőségének megismeréséhez vezethet.
Berta Erzsébet: Az élet impulzusa érdekel. Beszélgetés Heinz Tesarral. Debreceni Disputa, 2009/7–8., 76–79. Katona Vilmos: Bécs, Kirche in der Donaustadt. Szakrális Építészet, 2009. 10. 08. http://szakralis.wordpress. com/2009/10/08/becs-kirche-in-der-donaustadt-2000/
Ez az írás technikai okok miatt kimaradt előző számunkból.
Ökotudatos építők
Családunk „ökológiai lábnyoma” a környezeti károkozás szelídebb fajtája. Egy lelkes aktivista szembeszállt ezzel, s az energiatakarékossági programok minősített formáját próbálta ki azzal, hogy családjának passzívházat épített. A rockmenedzser és filmrendező Mihály György az InterCom vezetője volt 1997-ig, majd váltott: a „Zöld útra” tért. – Olyan otthont akartam építeni, amelynek olcsó a működése. Amikor azt kutattam, mitől lesz olcsóbb a fűtés, vagy miként lehet elérni, hogy egyáltalán ne is legyen, s hogyan lehet kevesebb vezetékes vizet használni, bevallom, a pénztárcámra gondoltam. Közben kiderült, mindez jó a környezetnek is! Kevesebb energiát használunk el, takarékoskodunk az ivóvízzel. Ezért kezdtem felderíteni az energiatakarékos építőipari technológiák terepét, s Európa szakkiállításait járva Németországban megismertem a polisztirol technológiát. Igazi játék, gyönyörűség lett ezt követve az építkezés – emlékezik Mihály György a régi időkre. Pedig mikor a passzívházépítéséhez hozzáfogott, sokan megdöbbentek új hóbortján, az olcsó üzemeltetésen, hisz cége az első közép-európai multiplex mozi tulajdonosaként milliárdos vállalkozást működtetett a ’90-es évek elején. – Amikor elkezdtem, nem találtam olyan tervező-kivitelező társakat, akiknek lett volna gyakorlatuk a passzívház-építésben. Azt gondoltuk, sebaj, majd megpróbálunk ebből a kísérleti helyzetből kihozni valamit. A házépítéshez végül majdnem hetven gyártó cég adta a tudását és anyagát is. Tizennyolc hónapig tartott
Kele Csilla
Mihály György, a Hollywoodban is ismert szórakoztatóipari személyiség, a környezet- és energiatudatos gondolkodás emblematikus figurája. Fészekrakók című szórakoztató dokumentumfilmje egy környezet- és energiatudatos családi ház építéstörténetét dolgozza fel.
az építkezés, előtte majd egy évig a tervezés és az engedélyeztetés. Nem volt egyszerű, mivel a házon nem volt kémény és nem volt benne fűtés! A biológiai szennyvíztisztítót első körben elutasították, holott egy olyan berendezést kellett volna engedélyezni, amely ma egész Európában olyan már, akár egy barkácsboltban fellelhető holmi – mondja a producer. Arról is beszél, hogy a passzívház voltaképp egy szabvány, amely előírja, hogy a ház menynyit fogyaszthat. Létezik néhány szigorúan meghatározott műszaki kritériuma, Németországban pl. ezek alapján minősíti a Passzívház Intézet (PHI) az építményeket. A magyar szabvány szerint a ház 170 kW fogyasztás esetén is jó hőszigetelésűnek minősül, ám az ő házuk csupán 23kW/nm²/év fogyasztású. Nem csoda, hisz falai elérik az 50 cm vastagságot, belső válaszfalai 10 cm-es víztaszító gipszlapok hangszigetelő, páraszabályozó és tűzálló bevonattal, a teherhordó falak, az EPS-beton szerkezetek belül 5 cm, kívül 30 cm vastagságú polisztirol rétegből készültek, melyek közé 15 cm vastag betonmag épült. A nagy teherbírású, előre gyártott elemek összepattintással pontosan illeszthetők, nemcsak a gyors beépíthetőséget téve lehetővé, de a kedvező hőátbocsátást is (0,096 W/nm²/év). A paszszívház „légtömör”, minden irányból légmentesen le kell zárni. A páratartalom szabályozását a gipsz segíti, a három rétegű üvegablakok kriptonnal vannak feltöltve. Az épületbe fal- és mennyezetfűtést terveztek, amihez geotermikus hőszivattyú adagolja az energiát. Ma már létezik talajszondás és talajkollektoros kinyerés is, s ez a szondás rendszer akár 200 m mélyre is lemehet, a vájatokat cirkulált hűtőközegként rendezve el. Innen Mihály Györgyékhez is plusz 4 foknyi hő érkezik, a kinyerhető energia méterenként 30–70 watt közötti. A hőszivattyúval akár 55 fokos hőt is elő tudnak állítani. Persze más titka is van
DISPUTA Árkádok
Milliomosként spórolni
33
a háznak: a kiváló nyílászárók, a háromrétegű üvegezés s a víztisztító berendezés. A házban gyűjtik a mosdóvizeket, elválasztják az egyéb szennyvizektől, majd megszűrve és csírátlanítva visszapumpálják a vécétartályba, de a megújult víz a mosógépbe is adagolható. A család kreatív az újrahasznosítás terén: lehet tisztított szennyvízzel takarítani, autót mosni, de akár öntözni is. – Ez is csak egyfajta fogyasztási szokás. Sokaknak nem fér a fejébe, hogyan lehet egy házat fűtés nélkül is működtetni? Generációknak kell felnőniük ahhoz, hogy mindez megváltozzon – sorolja benyomásait a producer, aki Ausztriában, Svájcban, Németországban nőtt fel, ahol, mint mondja, ha eldobtam egy csikket, kopogtattak a vállamon: „Ezt el tetszett veszíteni!”. Svájc az óraművek pontosságával dolgozik a jövőn is: a magyarok a műanyag hulladék 18%-át hasznosítják újra, Svájcban ez eléri a 90%-ot is.
DISPUTA Árkádok
Tüneti kezelés
34
Hatvani Ádám építész, grafikus, a sporaarchitects építésziroda és a KÉK alapító tagja
– Az építészet a jövőről szól, de problémáit a jelenben találjuk és a múltból örököljük – mondja a fiatal építész, Hatvani Ádám. Az időtálló tervek záloga számára a problémaalapú megközelítés. Szerinte az első lépés nem az, hogy meghúzunk a papíron egy vonalat, inkább gondolkodjunk el azon, mi a probléma, mi a kulcsmomentum. – Az ökotudatos gondolkodás, a fenntarthatóság mára nagyon sok beszélgetés és konferencia témája. Ám arról szónokolunk csak, hogy spóroljunk az energiával, de a mélyebb, a valós összefüggéseket mégsem tárjuk fel. Ami ökotudatosság címén ma történik, az inkább tüneti kezelés, sőt csak propaganda, igazi teoretikus jellegű párbeszédek nem alakulnak ki – beszél azokról a közösségi projektekről, melyeket cége kezdeményezett. Úgy véli, az energiatudatos szemlélethez stratégia kell, a stratégiához pedig célok és némi hit. – Ha az elmélet nincs a helyén, és nem vagyunk eléggé tájékozottak, akkor az építőgyakorlat is tévutakra kerül. Pedig az építészet olyan műfaj, melynek végterméke sokáig ott van, akár a köztereken, akár saját otthonunkban együtt kell vele élni – mondja arról szólván, miért felelősség a jövőnek építeni. Irodája, ahol dolgozik, a sporaarchitects, olyan társadalmi programokat dolgozott ki, melyekbe bevonják a települések proaktív közösségeit; Erzsébetváros építészeti, fejlesztési problémáit például igényfelmérő tesztekkel önkéntesek bevonásával tárták fel. Városon kívüli munkáikban egyre nagyobb szerepet kap a tájépítészeti gondolat, előnyben részesített anyaguk a fa, hiszen ennek nincsen szén-monoxid-kibocsátása, mert a fa megköti a nem tiszta energiákat is. − A fa a prognosztizált házélettartam szempontjából is fontos, mert ha ez nem lesz túl hosszú idő, akkor olyan anyagokból kell készíteni, amelyek könnyen elbonthatók vagy újrahasznosíthatók. Nem is csoda, ha a faanyag újra a pazarlás alternatívájaként jelenik meg, mondja az építész, de azért is, mert meg kell őrizni az emberi léptéket és az idő erezetét. Az élő hagyo-
Újrakérdezni
Finta Sándor építészmérnök, a sporaarchitects építész tervezőiroda alapítója és vezető tervezője, a BMGE Rajzi és Formaismereti tanszékének oktatója, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) alapítója és kuratóriumi elnöke.
A fenntarthatóság nagy téma, csakúgy, mint a kimerülő energiaforrások. Ezzel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, hogy a környezettudatos építés mit jelent, milyen drasztikus formai változásokat fog eredményezni. Meg kell érteni, nem csak arról van szó, hogy haladó technológiákkal felszereljük meglévő házainkat. Inkább arról, hogy ezek formai átalakuláson mennek keresztül. Ekkor valóban a fenntarthatóság lesz az elsődleges cél. Ez ma még talán szokatlan, de a jövőben előremutató lesz – sorolja az építészet új viszonyát a társadalmi folyamatokhoz Finta Sándor. Az építész szerint manapság inkább mérvadó a komplexitás válsága: a struktúrák összességében és a szervezettségben. Úgy tartja, a tervezésnek is holisztikus alapúnak kell lennie. Szerinte nem elég a minőségbiztosítás és az építésügyi törvények betartása; mindenre újra kell kérdezni. Finta Sándor szerint disztópiák helyett inkább utópiák kellenek – egy meghatározott, vágyott jövőképből kiindulva visszafelé tervezni –, a jelen dizájnstratégiáit, jogrendszereit úgy kialakítani, hogy az elérendő jövőképpel kössék össze a jelent. − Akut kérdés, hogyan tudjuk meglévő városainkat az új
helyzethez adaptálni. Korábban utópista törekvés volt a katasztrófa- és az ideiglenes építészet, ám a válságokban alighanem ennek lesz fontos szerepe. Eddig túltermelés volt mindenben, az építményekben is. Nem voltak tisztázva a célok, ezért az építészet egyre öncélúbbá vált. Azonban a válság hamar észhez térítette a szakmát is: Európában az építészek harmada vált azonnal munkanélkülivé, ez néhol még a 40%-ot is eléri – sorolja a tényeket példaként. Az építészek körében is szerepváltásra lesz szükség. Bár sokaknak voltak közülük városfejlesztési ötleteik, ezek periferikusak voltak s rövid távú célokat fogalmaztak meg. Mások viszont váltani akartak – így jött létre a KÉK Kortárs Építészeti Központ, egy nonprofit alapítvány, amelyet fiatal építészek, képzőművészek hoztak létre önkéntesen öt éve. Jelenleg nincs önálló épülete a KÉK-nek, ezért rendezvényeit különböző helyszínekre telepíti, melyek azonban sokszor inspirálóak is: a tetőterekről szóló konferenciát a bazilika tetőterébe szervezték, máskor múzeumokkal dolgoznak együtt. – Ez is járható út, hiszen sok műemléknek nincsen valós hasznosítása, és amit nem használunk, azt nem tartjuk meg: amikor majd elfogynak a források, elsőként ezeket fogjuk elhagyni – érvel a katasztrófák előszelével. Szerinte arra kellene jobban figyelni, hogy a meglévő épületállományt − vagy akár az eszközállományt is − hogyan tudnánk használni. Ezzel szemben megjelentek a presztízsberuházások, amelyektől azt reméltük, hogy fellendítik a fejlesztési kedvet is. De sokszor semmiféle stratégiaalkotás nem létezik arra vonatkozóan, hogyan tartsuk meg ezeket hosszú távon! Családi szinten már egyre inkább működnek új technológiák, olyan ellátórendszerek, amelyek nem a szén-monoxid-kibocsátásra építenek. Néhány éve még egy energiatakarékos családiház-beruházás másfélszeresébe kerülhetett az úgynevezett normál beruházásénak, ha olyan rendszereket épített be, melyekkel a szürke víz újrahasznosítható, geotermikus energiát használ vagy szolár-technológiát alkalmaz. Mivel ezek egyre jobban elérhetők, lassacskán az áruk is csökken. Megéri váltani, beruházni a hosszú távú befektetésbe – összegzi reményeit.
DISPUTA Árkádok
mányokat újra pártolni lehet, különben a klíma egyensúlyvesztése a jövő esélyét is eltörli. A megújuló energiaforrásokkal javulna az ökológiai mérleg – „a kevesebb több”, főleg, ha praktikus és környezetkímélő.
35
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából idén is több debreceni vehetett át kitüntetést. Elismerésükhöz gratulálunk és kívánunk nekik további sok sikert, jó munkát. • Matuz István fuvolaművész, zeneszerző, a Debreceni Egyetem tanára – Kossuthdíj. • Racsmány Gyula, a polgármesteri hivatal vagyonkezelési osztályának vezetője – Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt. • Nemessályi Zsolt, a Debreceni Egyetem tanára – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje. • Aczél Géza költő, irodalomtörténész, az Alföld főszerkesztője – a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj. • Térey János író, költő, műfordító – a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj. • Tamási László András karnagy – Liszt Ferenc-díj. • Sándor János, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság informatikusa – miniszteri elismerő oklevél.
DISPUTA Opeion
• Varga Attila, az urológiai klinika igazgatóhelyettese – Pro Sanitate elismerés.
36
• Soltész István, az urológiai klinika nyugalmazott adjunktusa – az egészségügyi miniszter díszoklevele.
„Még nem tudjuk, mi lesz belőle” Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa. Ez természetesen nem jelenti, hogy nem kapunk képet a rendszerváltás fontos eseményeiről, azonban utazási regényként nem csupán az író, de a kötet is a szürke zónákban mozog: szereplői név szerint említett politikusok, írók és kevésbé ismert kisemberek; vezérfonala hol történeti vázlat, hol személyesebb, regényes cselekményszál; a narrátor hol távolságtartóbb megfigyelő, hol az események aktív részese. Magát a műfajt is nehezen lehet meghatározni, hiszen a történeti hátteret bemutató szövegrészek gyors átmenettel olvadnak egybe egy-egy riportjellegű vagy éppen szociologikus nézőpontú epizóddal, miközben mind maga a narrátor, mind a megismert személyiségek alakítói és megfigyelői is az eseményeknek. A történeti események és a személyesebb jellegű anekdoták, novellisztikus részletek mellett azonban végig megtalálható az idegenbe szakadt utazó kísérlete, hogy a benyomások összességét egyetlen megfogható, szinte lírai eszközökkel átadható fogalomba sűrítse, ahogy azt a találó címadás is jelzi. A végeredmény egy olvasmányos személyes történelem, amely nem csupán Lieve Joris, de az olvasó számára is utazás, ha nem is térben, de időben. Ennek az időutazásnak
az eredményeképpen pedig különös kapocs alakul ki az írás és az olvasó között: olybá tűnik, hogy 1989–1990 Magyarországának idegensége és ismerőssége szinte azonos látásmóddal ruházza fel a két eltérő utazót – ahogy a kulturális, földrajzi és az időbeli távolság ugyanazokat a problémákat világítja meg a bonyolult történelmi helyzetből. Kétségtelen ugyanis, hogy a kötet olvastán mozgásban láthatjuk a történelmet – bár az írónő szemszögéből nem feltétlenül a Történelmet –, a változás sebessége pedig bámulatos. Az alig pár hónapja még szocialista Lengyelországból érkezők fejüket csóválják a magyar demokrácia gyermekbetegségeit látva, a politika értelmiségi mozgósító erővé válik Budapesten, szovjet katonák helyett 1990-re már az amerikai elnökválasztás során tapasztalatot szerző spin doctorok lesznek a politikai szempontból legfontosabb külföldi jelenlevők. Talán sehol sem érezhető annyira ez a történelmi jelentőség, mint a romániai forradalom idején játszódó szövegrészben, mikor a román határőrök bámulatos hirtelenséggel kezdik el érteni a magyar nyelvet, míg Ceauşescu képének helyét már csak a festés jelzi. A zsánernek megfelelően itt sem annyira a nagypolitikai háttér, mint inkább a személyes hangulatú leírás kerül előtérbe: a melankolikus mindennapok és a pártcsatározás jellemezte Magyarország számára lehetőség ez az egységes cselekvésre, a szolidaritásra. A hangsúly azonban a személyes hősiességen túl ismét a megosztottságra kerül: az MDF-es konvojsofőr revizionista reményei és a liberális értelmiség szarkasztikus látásmódja teljesen más értelmezést adnak a romániai forradalomnak: a történelem kétségtelenül mozgásban van, de jelentése még bizonytalan. Biztos és bizonytalan egyszerre részei a rendszerváltás miliőjének Joris olvasatában. Környezetében mindenki biztos a változásban, egy jobb jövő felépítésében, de a mindennapokban marad a bizonytalanság és a tanácstalanság: a régi és az új közötti átmenetben jobb még felkészülni minden lehetőségre. Ami a leginkább bizonytalan, az a közelmúlt: hogyan is lehetne őszintén
DISPUTA Lépcsők
Lieve Joris: A melankolikus forradalom
37
DISPUTA Lépcsők 38
beszélni 1956-ról, ha három évtized reflexei ugyanúgy megvannak Mészöly Miklósban, mint a férjét elvesztő salgótarjáni aszszonyban – könyvet csak rejtve olvasunk, a rendszer lelkén száradó áldozatokról csak személytelenül beszélünk? Bizonytalanság azonban maga a szabadság is, ahogy azzal Hodosán Róza szembesül: kikre is szavazzon az egyszerű ember, ha nem írják elő számára világosan, melyik párt a jó és melyik nem? A könyv elején feltűnő titokzatos nyerges vontatók szinte a rendszerváltás szimbólumai: míg az értelmiség óvatosan viccelődik rendeltetésükről és úti céljukról, a közeli kistelepülés lakói csak némán kiülnek és találgatják: vajon mit is látnak éppen? Egészen másfajta bizonytalanságot tükröz a közigazgatási és politikai apparátus: habár a választások közeledtével egyre fenyegetőbb a felsőbb helyről elrendelt nagytakarítás réme, mindenki tisztában van vele: a humánértelmiségi ellenzék nem képes önmagában kormányozni. Nem véletlen a kategóriák használata: habár Joris a kötet jelentős részében olyan emberekről ír, akikkel magyarországi tartózkodása alatt közelebbi ismeretséget kötött, legtöbbjük mégis feloldódik a személytelen magyar valóságban, és személyiség helyett sajátos magyar archetípussá válik. A szobatudós történész, az író, a történelmet némán elszenvedő egyszerű fejkendős asszony, a Rendszer végén új utakat kereső köztisztviselő, az egykori arisztokrata és természetesen leginkább a budapesti liberális értelmiségi. A legkarakteresebbek – egyben a mindig teljes névvel vagy családnévvel hivatkozottak – a magyar irodalom reprezentánsai: többek között Konrád György, Nádas Péter, Eörsi István és Mészöly Miklós. Az irodalom és a liberális politikusok mellett a személyes kapcsolatok hiánya miatt kevesebb tér jut a többi politikai erő személyiségeinek: rövid időre feltűnik Jeszenszky Géza, illetve többször visszatér a későbbi washingtoni nagykövet, Simonyi András is, de szerepük legfeljebb rövid betekintés a korai SZDSZ-étől eltérő világokba. Róluk – de elsősorban az MDF-hez köthető személyekről – Joris érzékelhető távolságtartással, bár a megértésre törekvéssel ír. Különösen érdekes az ellentét, mikor a politikusi karakterében nem túl rokonszenvesnek ábrázolt Antall József kapcsán megjegyzi: talán a magyaroknak mégis ő lenne a jobb. A csak keresztneveken említett szereplők mellett két központi karakter emelhető ki: Demszky Gábor és Hodosán Róza, akikkel Joris nyilvánvalóan közeli kapcsolatot ápolt tar-
tózkodása alatt. Ennek köszönhetően elsősorban ez a két személy jelenik meg némileg a társadalmi-politikai jelentőségén túl is: a vidéki és városi kettős lét összeegyeztethetősége és a lázadóból politikussá válás mellett felvillan valami személyesebb motivációkból, időnként kapcsolatuk természetéből is. Habár az utolsó oldalakon nem Demszky az egyetlen korábbi ismerős, akit új fényben kezd látni az írónő, kiemelt szerepe miatt mégis csak fokozza a hatást a könyvet záró vallomása egy illúzió mindennapokká szürküléséről. Mint az már az eddigiekből is kiderülhetett, Joris talán legfontosabb – és 2010 magyar olvasója számára egyben legnyilvánvalóbb – megfigyelése két ország léte, az urbánus–vidéki törésvonal és a rendszerváltás kimenetelének összekapcsolása. Az írónő egyértelmű távolságtartással szemléli a rendszerváltás „népies” értelmiségi szárnyát, illetve annak nyomait: hiába sikerül legyőzniük a nyelvi akadályt, ha még angolul is két külön nyelvet használnak. Ahol Joris átlagos, szegény kistelepülést lát, ott a magyar értelmiség számára a magyar történelem egy fejezete található: mintha Joris jelen idejű és jövőt firtató kérdéseire mindig csak múlt idejű válaszokat kapna az időbe bezárkózó magyaroktól. Az utazó számára ez a sokat emlegetett történelem nemhogy láthatatlan marad, de egyenesen a történelemnélküliség európai szimbólumaként tűnik fel a fegyverneki kocsma időtlen és kilátástalan tespedtsége, a Joris számára afrikai hangulatot idéző magyar lét képében. A könyv liberális hősei számára ez az a magyar melankólia, amely ellen küzdeni kell, de az utazó Joris számára egyre érezhetőbb, hogy az általa először megismert Magyarország csak az egyik a kettőből: és hogy lehetne európai demokráciát felépíteni, ha az első alig beszéli a második nyelvét? A kötet utolsó harmadában azonban egyre inkább úgy tűnik, ez a két nyelv mégsem teljesen különbözik. A népies MDF jelöltje nyilvános megjelenéskor ugyanúgy küszködik a beszéddel, mint az SZDSZ városias értelmiségije, nemzeti nyelvezetük ugyanolyan keveset nyújt a mindennapos szociális problémák megoldására, mint a liberálisok rendszerváltó eufóriája. A káröröm és a gyűlölet teljessé teszi az MDF győzelmét és az SZDSZ vereségét 1990 tavaszán, de ez a gyűlölet korántsem egyoldalú, hiszen a népieseknek tulajdonított antiszemita és nacionalista gyűlöletbeszéd mellett ugyanúgy megtalálható a liberálisok új Recskkel és Auschwitzcal rémiszt-
tudósít. A második Öböl-háború, avagy a 2003-as iraki háború Golf-háborúnak fordítása pedig a történeti munkák egyik klaszszikus leiterjakabja, habár az angol Gulf War helyett itt a holland Golfoorlog értelmeződik félre. Mindazonáltal ezek kétségtelenül apróbb tévedések csupán, amelyek jelentéktelenek a könyv egészének élvezeti értékét tekintve. Természetesen az élvezet itt nem egy lendületes kalandregény vagy akár egy intellektuálisan lebilincselő történeti munka értelmében keresendő; Joris könyve ugyanis az elképzelhetetlen valósággá válásának tragédiája. A kötet végén tanúi lehetünk annak, hogy a lelkes, farmernadrágos fiatal mozgalmárokból nyakkendőt kötő, politikai alkukat kötő képviselők lesznek, az illegálisan terjesztett Beszélő nagy példányszámú sajtótermékké válik, míg a nagy jelentőségű történelmi események a szerkesztőségnek azonnal továbbítandó sajtóhírekké. 1990 tavasza a félig megvalósult illúziók időszaka: a világmegváltó lelkesedést felváltja a választási vereség csalódottsága, majd az MDF–SZDSZ paktum által elfogadott új politikai realitás. Ahogy az írónő lengyel emigráns ismerősének egykori álma nyugati életéről, ugyanúgy az új magyar demokrácia illúziója is mindennapi, földhözragadt és minden lelkesítő erő híján marad, mihelyst megvalósul. Joris megfigyelése a két Magyarországról felveti a kérdést: vajon könyvének hősei menynyire képviselők a szó eredeti értelmében? Vajon létezhet-e bármilyen demokrácia, ha a demokraták is vezetni akarnak? A kötet során megismert szereplők egyedi vonásai elmosódnak a pártpolitika mindent integráló szürke fényében; függetlenség, Európa és új kezdet helyett pedig csak a búsmagyar önostorozás marad. Ahogy az egyik karakter összefoglalja: „Több évszázadon át megszállás alatt éltünk, tudjuk, hogy kell szabotálni a hatalmat, de hogy miképpen kell felépíteni valamit, azt soha nem tanultuk meg.” Hogy valóban ez a magyar átok, vagy maga a melankolikusan beletörődő mondat, Joris kötetéből nem derül ki egyértelműen. Igaz, ő csak egy utazó: neki nem is kell tudnia. (Lieve Joris: A melankolikus forradalom. Fordította Törő Krisztina Noémi. Gondolat Kiadó, 2009. 317 oldal, 2850 Ft) Király Péter
DISPUTA Lépcsők
gető retorikája. Politikai ellenfelek helyett politikai ellenségeket teremt az új rendszer, és Joris számára egyre inkább úgy tűnik, „itt egyelőre még senki nem hisz a demokráciában. Mintha a tükörbe nézve nem magukat, hanem az ellenfelüket pillantanák meg.” A narráció egyre keserűbb hangja a könyv utolsó harmadában jelzi, Joris is áldozata lesz a forradalom melankóliájának. A lelkes és intelligens barátokról kiderül, feladat helyett a pozíció fontos számukra, a korábban oly egységesnek tűnő mozgalomban egyre több jele van a belső ellentéteknek, a választási vereség keserűségében pedig a felszínre törnek az eddig rejtett ambíciók, a „ha mi nem, akkor senki sem” érzése. Ahogy a kötet már említett zárásában olvashatjuk: nincsenek immár nagyszabású tervek szabad szerelemről. Mindenki csak a büfé felé igyekszik. Formai szempontból nem lehet kifogás a kötettel szemben: az 1990-es választás kampányplakátjainak mozaikját ábrázoló címlapon egy nyakba akasztható igazolványra nyomtatva találja az olvasó a szerzőt és a címet, ezzel grafikus formában is sikerült megjeleníteni a politikai utazási regény sajátos műfaját. A puhafedeles kötetnek nincs ugyan külön védőborítója, de a fülekben folytatódó fedél révén az olvasó megmenekül a hasonló puhafedeles kiadványok egy korán megmutatkozó betegségétől, a sarkok kopásától, rojtosodásától. A fordítás és a szedés is jó minőségű, elvétve találkozni néhány megmaradt szóismétléssel, elütéssel. Ezzel szemben a kisszámú lábjegyzeteket mintha elkapkodva illesztették volna be a magyar kiadásba. Egyrészt nem következetes az idegen nyelvű idézetek, kifejezések fordítása: míg a maître külön lábjegyzetre érdemesült, a hasonló fokú nyelvismeretet kívánó innere Emigration vagy a nouveau roman magyarázat nélkül maradtak. Másrészt a magyarázó jellegű lábjegyzetek között komolyabb tévedéseket is találni: a Risk (magyar kiadásban egyébként Rizikó) nevű társasjáték egyáltalán nem „a Gazdálkodj okosan! egyik nyugati változata”, ahogy arra egy gyors internetes keresés is fényt deríthetett volna. Így a társasjátékot nem ismerő olvasó számára nehezen megfejthető marad a kérdéses jelenet ironikus párhuzama is, mikor a játékosok Kelet-Európa elfoglalásáról viccelődnek, miközben a televízió egy Honecker elleni tüntetésről
39
„Hová tartozol?”
DISPUTA Lépcsők
Fekete Károly: A Barmeni Teológiai Nyilatkozat
40
Vajon van-e a keresztyén egyházaknak joguk beleszólni a politikába? Mi a feladatköre az államnak, és mi az egyháznak? Hol van az egyház politikai aktivitásának a határa? Mibe nem szólhat bele az állam, és mire vonatkozhat jogos igénye? Fekete Károlynak a Kálvin Kiadónál nemrég megjelent munkája, A Barmeni Teológiai Nyilatkozat – Vezérfonal a dokumentum tanulmányozásához arra vállalkozik, hogy a náci Németország érája alatt megszületett credo jelentőségét e kérdések alapján tegye hozzáférhetővé. Elemzéseiből az is kiderül: a majdnem 80 éves keresztyén hitvallás a hazai politikai arénát és egyházi helyzetet tekintve aktuálisabb, mint gondolnánk. A könyv mégis elsősorban teológiai elemzést nyújt. Nem politikai vagy aktuálpolitikai kérdésekről akar beszélni. Nem nyit vitát a konkrét hazai történésekkel kapcsolatban sem. Teo-logizál, azaz elsősorban a hitvallás tételeinek igazságait elemzi, végső soron Istenről beszél. Ezzel az irat szellemét követi, és alapvető irányultságának keretein belül marad. Értékelése alapján utalásokat tesz az egyház konkrét helyzetére, de úgy, hogy a Hitvallás hat tézisén sorról sorra végighaladva, konkrét elemzésük révén az egyház mindenkori feladatához képest jellemzi. Nem bocsátkozik sommás ítéletekbe, a könyvnek inkább a hangsúlyai jelzik a ma is aktuális problémákat. Igazi csemege a kötet végén található, a hazai recepciót és hatást bemutató fejezet, és a függelékként a kötet végére illesztett Hitvalló Nyilatkozat, mely a kommunista éra alatti egyházkormányzattal és politikai rendszerrel szemben felvállalt bátor bizonyságtétel. Az ötödik tétel jelöli ki azt a pályát, melyhez az elemzés sarokpontjai kapcsolódnak: az állam és egyház jogkörének meghatározása és a helyes munkamegosztás. Az 1920-as években Németföldön az újjáéledő és talpra álló, világhatalmi befolyást gyakorló német birodalom álmát csiszolgatták. A vereség után előretörő általános nemzeties eufóriában és öntudatkeresésben kevesen döbbentek rá, hogy hová fog vezetni a nemzeti szocialista párt (NSDAP) előretörése. Sajnos még a keresztyén egyházon belül is keveseknek volt nyitva a fülük. Az államapparátus hatalomátvételt követő átszervezése, majd a többpártrendszer szétzúzása az egyház átalakításával
folytatódott – általános egyetértés közepette. A Führerprincip (vezér-elv) alapján egységesíteni akarták a protestáns egyházakat a Reichsbishof (birodalmi püspök) felügyelete alatt, és ideológiailag is rá akarták kényszeríteni arra, hogy a nemzeti öntudat terjesztését és megszilárdítását szolgálja. Ez részben sikerült is. A lelkészek józanabbik része azonban ellenállt; megalapították az ellenállókat tömörítő Pfarrernotbundot. A tudományos teológia is megszólalt a kérdésben, és több bátor hitvallás is napvilágot látott. A legjelentősebb az, amelyet 1934. május 31-én, a Wuppertal nevű német város barmeni kerületében fogadott el a hivatalos egyházi vezetéstől önmagát elhatároló Hitvalló Egyház zsinata. Ebben józanul és határozottan foglalt állást nemzeti és politikai kérdésekben – elsősorban úgy, hogy teológiailag tisztázta az egyház feladatát és határolta el a politikai törekvésektől. Hatását merészségének és annak a ténynek köszönheti, hogy alapnyilatkozatát szinte mindegyik protestáns felekezet aláírta és egyöntetűen elfogadta. E példátlan összefogás annak a veszélynek a komolyságát jelezte, amelynek az egyház ki volt téve, és amely saját hitelességét alapjában készült kikezdeni: a mindennel átitatott és mindent bekebelező náci ideológiáét. A dokumentum hat rövid tételben és hozzá tartozó cáfolatokban fogalmazta meg a keresztyén hit alapigazságait, olyan egyenességgel, mely kezdetben még az azt elfogadni készülő zsinatot is elbizonytalanította. A körültekintéssel kibontott tézisek tagadhatatlan történetisége tehát nem jelenti, hogy a hitvallás idejétmúlt volna, annak sem dokumentuma, hogy a hit kaméleonként mindig a kor képére formálódva igyekszik túlélni. A könyv világosan bemutatja, hogy a Barmeni Hitvallás a keresztyén igazság következetes, sallangmentes és letisztult kifejtése, mely mindenestől a Szentírás „reformált” értelmezői horizontjában gyökerezik. A keresztyén hit igazsága itt éppen kontrasztként jelentkezik, és hatását az aktuális kulturális–politikai–társadalmi lét különböző aspektusaihoz kapcsolódva fejti ki. Megfogalmazása példaértékű, mert erejét nem a kritikára összpontosítja, hanem az önmeghatározásra. A hitvallás markáns nyitánya mindjárt első lépésben szétválasztja az egyházat és államot,
lehet gyűlölni, a politikai vezetőknek nem kell megbocsátani még a keresztyén Isten nevében sem. Az éleződő helyzetben egyre komolyabban kellene venni a Barmeni Hitvallás egyházról szóló tézisét, ahol az úgy beszél a tagokról, mint „testvérek közösségéről.” A könyv tanulsága szerint ez azt jelenti, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk Isten előtt bűnösségünket tekintve. Ha van is kollektív bűn, az nem egy népcsoporthoz vagy fajhoz kötődik, hanem egyetemes emberi torzulás, amelybe beletartozik a gyűlölet és az előítélet csakúgy, mint az adócsalás és sikkasztás vagy a hazugságok és az önzés – történjen mindez kicsiben vagy nagyban. A hitvallás arról az egyetemes keresztyén tapasztalatról tesz bizonyságot, hogy az ember, amikor Isten hozzá fordul, felismeri, hogy ő, aki Isten előtt áll, méltatlanul van szeretve. Ez felszabadít az állandó menekülés és hárítás alól, miközben megterhel a másik iránti felelősséggel és a küldetéssel: tartozunk a másik emberért élni, legyen az bármilyen. A könyv nem politizál, mégis világos elveket fogalmaz meg. Végiggondoltatja velünk azt, amin nem árt újra elgondolkoznunk, mielőtt bármibe belevetjük magunkat: hová is tartozunk – és ami még fontosabb, milyen indítékok alapján. A Barmeni Hitvallás nem akar kötelezni senkit, aki nem gyakorló keresztyén. De elgondolkoztatni igenis akar. Ha a hangzavartól és gyalázkodástól, az aktuális politikai elit megosztó harsányságától a tényekről vajmi keveset lehet is hallani, eszmékről még mindig lehet és kell gondolkodni. A könyv – remélem – mindenkit, aki a kezébe veszi, megállít egy kicsit, legalább egy kérdés erejéig. Vajon van-e a viszonylagoson túl, politikai ideológiákon túl valami, amire érdemes odafigyelni? Van-e még valami, ami halk, de határozott józansággal óv bármi istenítésétől, de a teljes kiábrándultságtól is? Szerintem Fekete Károly könyve igennel válaszol ezekre a kérdésekre. Az általa kimerítően elemzett Barmeni Hitvallás tételei, ezek a tiszta és merész hangon megfogalmazott hitigazságok megérdemlik a figyelmet, mert túlmutatnak a zavaros láthatókon, világos bírálat tárgyává teszik ezeket, és kínálni is tudnak valamit. Józanságot. Ebből – valljuk meg őszintén – nem árt ezekben az időkben egy jó marékkal. (Fekete Károly: A Barmeni Teológiai Nyilatkozat – Vezérfonal a dokumentum tanulmányozásához. Kálvin János Kiadó, 2009. 163 oldal) Kustár György
DISPUTA Lépcsők
kijelentve, hogy Jézus Krisztuson kívül az egyház semmilyen más tekintélyt nem fogadhat el Isten kijelentéseként vagy azzal egyenértékűnek. Az egyház feladata, hogy egyedül Krisztust hirdesse, még akkor is, ha ezzel népszerűtlen lesz vagy elesik bizonyos politikai támogatásoktól. Az egyház ugyanis elsősorban az Igének engedelmeskedik. Nem válhat közhasznú intézménnyé. Nem is az állam építésén fáradozik elsősorban, hanem Isten Országának a megvalósulásán. Természetesen az egyház politizál azon a szinten, hogy véleményt – ha kell, kritikus véleményt – nyilvánít és figyelmezteti az államot feladatára, de ennél tovább nem mehet. Ennél sem kevesebbet, sem többet nem adhat. Történelmi tanulság, hogy az 1930-as évektől induló, bevallottan nemzeti elkötelezettségű Német Keresztyének (Deutsche Christen) mozgalma programjában hamar jelszó lett az egyházpolitika és az igehirdetés szétválasztása. Ezzel egyfajta kettős morált hirdettek meg: politikailag jóvá kellett hagyni a zsidókeresztyének kizárását a gyülekezetekből, míg továbbra is azt kellett hirdetni, hogy a szeretet mindenkire egyaránt érvényes. A jóváhagyó kivonulás vagy szándékos önkiszolgáltatás mellett persze az sem lehetséges, hogy az egyház beleveti magát a politikába, és a „nemzet megerősítésének” programjában vesz részt. A könyvből egyértelművé válik az egyházra vonatkozó felszólítás, mely szerint úgy kell megszólalnia politikai kérdésekben, hogy ne valamilyen programhoz, hanem mindig ahhoz az Igéhez maradjon hű, amelyen alapszik. Úgy kell véleményt alkotnia, hogy elsősorban a saját feladatát végzi, de ezt a lehető legalaposabban. Úgy kell tisztelnie az államot, hogy elsősorban mégis saját Urának engedelmes. Miben lehetnek még aktuálisak a Barmeni Hittételek? A credo politikailagtársadalmilag szélsőséges helyzetben született meg, és arról tanúskodik, vannak, akik képesek voltak az eufóriát félretéve felismerni a jóindulatú nemzetmentő program ideológiagyártásának veszélyeit. Ha nem tévedek, bennünket is veszélyeztet a mostani szélsőséges helyzetben egy „válaszként” erőre kapó ideológiai szélsőség előretörése, mely igényt tart a keresztyén üzenetre, miközben alapjában véve idegen tőle. Egységessége miatt vonzó, mégis ez az egységesség a legveszélyesebb, mivel részben többszörös ellenségkép gyártása és eközben durva eszmei egyneműsítés által hódít. Jézus ebben a nemzeties ideológiában „párthus herceg” és nem zsidó, Isten a „magyarok istene”. Az igazság nevében
41
DISPUTA Lépcsők
Nincs magyar műkritika – vagy csak nem tudjuk, mi az?
42
Miért nincs magyar műkritika? Konferencia a hazai műbírálat lehetőségeiről. Ezzel a címmel rendeztek kétnapos előadás-sorozatot 2010. január 15–16-án a MODEMben – neves művészettörténészek, esztéták, építészek és szerkesztők tették közzé meglátásaikat. A konferencia alaphangját – Radnóti Sándor szavaira hivatkozva – Gulyás Gábor igazgató, az első nap levezető elnöke adta meg. Álláspontja szerint „a kritika válságáról csak ott beszélhetünk, ahol van kritika”, Magyarországon azonban eleve nem – még a rendszerváltás óta sem – jött létre egységes értelmezői mező a képzőművészet értő befogadóinak körében. A konferencián elhangzott előadások, kerekasztal-beszélgetések és a nyomukban kialakuló viták is tanúsítják, hogy a hazai szcéna tagjainak már abban sem könnyű konszenzusra jutni, hogy pontosan mit is tekintsünk „műkritikának” és mit puszta – művészettörténeti vagy élményesztétikai lepelbe bújtatott – zsurnalisztikának. Gulyás Gábor mondatai azt sugallják, hogy hazánkban szinte csak az utóbbival találkozhatunk. Épp ezért lehetett anynyira aktuális a konferencia további kérdésfelvetése: mi kell ahhoz, hogy ennél többről szóljon a szakma? Eszmetörténeti tradíció? Esztétikai teória? Vagy épp ezek dekonstrukciója és újraszervezése? De mit konstruáljunk újra, ha eddig nem is volt műkritika? – A konferencia elején nagy volt a bizonytalanság, kaphatok-e definitív útmutatást bárkitől a bennem felvetődő kérdésekre, de aztán kiderült, hogy elég sokféle válasz lehetséges egymás mellett és egymás ellenében is. Az első előadást (pontosabban inkább lapbemutatót) – amely látszólag nem tartozott szorosan a konferencia témájához – Nicola Trezzi, a Flash Art című folyóirat szerkesztője tartotta. Az 1967 óta megjelenő, ma már 87 országban beszerezhető művészeti magazin bemutatóján a lap történetével, szerkezeti sajátosságaival, vizuális megjelenésével ismerkedhettünk meg, továbbá a szerkesztői szerepkör átértékelődésének egy kidolgozatlan elméletéről is szó esett. Trezzi meglátása szerint a folyóirat indulásának időszakában egyfajta forradalom következett be a művészetben. Fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy már
nemcsak a művészek felelősek az alkotások evolúciójáért, hanem velük együtt a korábban közvetítő szerepben feltűnő szakemberek – galeristák, kurátorok, műkritikusok, szerkesztők – is egyre nagyobb szerephez jutnak. Az 1990-es években a kurátorok elérték, hogy az installálás jelentőségteljes folyamattá váljon, a 2000-es évek első évtizedében a galériák, gyűjtemények kerültek a középpontba, és ennek természetesen ma is érezhetjük a hatását. Mintha az utóbbi időben a kiállítási koncepció és a galériavezető néha nagyobb hangsúlyt kapna a kiállított műveknél. Trezzi tovább megy, és azt jósolja, hogy az elkövetkező évtizedben ez a mechanizmus a szerkesztő szerepkörét állítja majd reflektorfénybe. A szerkesztői munka ugyanis kreatív, intellektuális tevékenységként válik fontossá. – Persze feltehetjük a kérdést: eddig talán más volt a funkciója? Aligha. Bár súlyponteltolódások biztosan történnek, de Trezzi ennél többre gondol. Giancarlo Politi, a Flash Art alapítója már a lap indítása után néhány évvel is felhívta magára a figyelmet a folyóiratban közölt gegekkel, amelyek például őt nemcsak szerkesztőként mutatták meg, hanem (önarcképek formájában) mint figurális laptartalmat is szemlélhetővé tették. Lehetőséget biztosított továbbá a művészeknek, hogy szabadon töltsenek fel lapfelületeket, és sok más megoldással is szembefordult az akkoriban egyre bonyolultabbá váló műkritikai nyelvezettel. Volt, amikor szerkesztők kerültek a borítókra, máskor celebekké avanzsált alkotók vagy múzsák – mint a bulvárlapokon. Bár Trezzi lapbemutatója nem is próbált kapcsolódni a konferencia témájához, a szerkesztői szerep kiemelése felvetett bennem egy kérdést, amely nagyon is vonatkoztatható a magyar műkritika létmódjának – vagy épp nemlétének – kérdéskörére. Nem lehetséges, hogy épp a szerkesztői munka határozza meg, mit fogad el az olvasó műkritikaként? A szerkesztői tevékenység a közléssel létjogot biztosít a szövegnek, és ezzel elismeri fontosságát. Veszélyes terület, de a probléma épp abból fakadhat, hogy az elváráshorizont minden szerkesztő számára más és más. Sokan egy-egy recenzión vagy cikken is az egyénileg elgondolt „műkritika” (bárcsak meg tudnánk egyezni
művel kapcsolatban olyan dialógus, mint amilyennel az irodalomban vagy a filmművészetben szoktunk találkozni. Mintha a normatív kritikát hiányolnánk, ám az értékrend rendkívül gyorsan módosul, a műkritika mellett épp ezért igenis szükség van értelmező szövegekre. A következő előadó, Tímár Katalin azonban azt tette nyilvánvalóvá, hogy ezekbe az értelmezésekbe gyakran érdekkonfliktusok keverednek, és a személyes ellentétek rávetülhetnek a műre. Érdemes itt szót ejteni ennek a helyzetnek a fordítottjáról is, tehát arról, hogy a képzőművészek többsége fokozottan hajlamos személyes sértésnek venni a kritikai megjegyzéseket, a művel való kapcsolat pedig rávetülhet az alkotóhoz fűződő viszonyra is. Bizonyára ez a másik forrása a konfliktuskerülésnek; ez tehát nem csak a Tatai Erzsébet által említett írószcénán belül érvényesül, hanem művész és műkritikus között is. Egyébiránt Tímár is megismétli a korábban már hallott kérdést – „Milyen magyar műkritika nincs?” –, de mivel másfelől közelít a kérdéshez, mint például Tatai Erzsébet, válasza is más lesz: olyan műbírálat nincs, „amely tudatosan és következetesen a nyelvi fordulat utáni alapokon működne”. Tehát Tímár – Saussure, Barthes és Rorty után szabadon – azt vallja, hogy a nyelvi fordulat és a textuális modellek alkalmazása által a műkritikusok leszámolhatnának a képi ábrázolás transzparenciájának hitével. Az első nap előadásai valamivel egységesebb értelmezői térbe illeszkedtek, mint a konferencia második napján elhangzottak; vitaindító gondolatokban nem volt hiány, mégis viszonylag kevés hozzászólás született. A napot záró kerekasztal-beszélgetés a vélemények szembesítésének szempontjából termékenyebbnek bizonyult. Andrási Gábor (Műértő), Bordács Andrea (Új Művészet), Szipőcs Krisztina (Balkon) és Topor Tünde (Artmagazin) a hazai műbírálat lehetőségeiről beszélgettek Gulyás Gáborral, aki sok érdekes és korántsem közkeletű problémára világított rá kérdéseivel. Világossá vált, hogy a kiállítások és szövegek közti válogatáskor egészen eltérő szempontok motiválják a hazai képzőművészet négy vezető lapjának szerkesztőgárdáját. Az Artmagazinnak például nem kritikák, sokkal inkább tudósítások közlése és a figyelem felkeltése a célja, a kéthavi megjelenés ugyanis nagyon betájolja a válogatás folyamatát is. Az Új Művészet szerzői éppen aktuális tárlatokról írnak, így a megjelenéskor már gyakran vége a
DISPUTA Lépcsők
végre, pontosan mi is az) jellemzőit próbálják számon kérni, már ha egyáltalán feltételezik, hogy a magyar művészeti írásban létezik ilyen. Tatai Erzsébet szerint egyértelműen igen. Úgy véli, csak az lehet kérdés, hogy milyen műkritika nincs. Feminista vagy marxista például tényleg nincs. De mi is a „műkritika”? „A mű kritikája vagy a művészet kritikája?” Ez bizony eldöntetlen kérdés. Ha azonban úgy gondolunk rá, mint művészettel való foglalkozásra, akkor biztosan létezik. Feltétele a kritikai meggondolás, amelynek két forrása – az irodalomelméleti alapú hermeneutika és a szociológiai alapú kritika – áthatja a vizuális művészetről való gondolkodást. A probléma inkább az, hogy bár publikációs felületben nincs hiány, csekély a képzőművészeti kritikusok száma, és szinte mindenki mindenkit ismer. Ebből fakadhat, hogy a konfliktuskerülés általános törekvés a szakmában, s ez azt eredményezi, hogy csekély invenciózus, vitaindító meglátást és még kevesebb korábbi szövegekhez kapcsolódó ellenvéleményt olvashatunk. Tatai – a konferencia többi előadójával egyetértésben – joggal állítja, hogy a szakmának nincs közös nyelve, de felteszem a kérdést: lehet-e egyáltalán közös nyelvet teremteni úgy, hogy sokan a kritikai attitűd kialakítására sem törekszenek? Másrészt vállalná-e egyáltalán ezt a kritikai pozíciót a szcéna? Na és ha ki is alakul egy érdemi terminológia, ez hogyan érné el a nagyközönséget? Rieder Gábor nehezen követhető, de szellemes kiszólásoktól sem mentes előadásában arra a megállapításra jutott, hogy sehogy. A professzionális műkritikák csak egy szűk közösséghez juthatnak el. A napi sajtóban alig jelenik meg kortárs művészeti kritika, többnyire csak az elhalt klasszikusok és a képfogyasztói igényeket kielégítő giccsfestők munkái találják meg útjukat az emberekhez – ez utóbbi már részint az én véleményem is. De akkor miért is lepődünk meg azon, hogy a kortárs képzőművészet és a befogadók között mélységes szakadék tátong? A bajt tovább súlyosbítja az elméleti oktatás magyarországi helyzete, de erről később… Míg Rieder szerint „a posztmarxista írás csak még jobban eltávolítja egymástól a kiállításlátogatókat és a művészetet”, addig Bordács Andrea azt hangsúlyozza, hogy posztmarxista kritikáról aligha, legföljebb a marxista terminológia uralmáról beszélhetünk; és valójában nem is annyira a nagyközönség, mint inkább a szakma hiányolja a kritika jelenlétét. A képzőművészetben ugyanis ritkán alakul ki egy-egy
43
DISPUTA Lépcsők 44
kiállításoknak. A Balkonról csak az derült ki, hogy a szerkesztők szerencsére sok szövegből válogathatnak, bár a lap viszonylag kis példányszámban jelenik meg. A Műértő, mint az ország leggyakrabban megjelenő és legnagyobb példányszámú művészeti periodikája, mindig aktuális tárlatokról közölhet tudósításokat, bár a Budapesten kívüli tárlatokat nehéz figyelemmel követniük. A beszélgetés során olyan finomságok is szóba jöttek, mint hogy egy a lapban hirdető galéria előnyt élvezhet-e egy kiállításkritika megjelenésében; hogy a szerkesztők politikailag hova sorolnák folyóiratukat; milyen a szerzők honoráriuma és hasonlóak. A második nap Valastyán Tamás A reflexió öröme – Műkritika ítélés és teremtés között című előadásával indult, amely jó vitaindítónak bizonyult. A többek közt Schlegellel, Fichtével, Kanttal számot vető gondolatmenet hatására számos kérdés fogalmazódott meg a hallgatóság részéről. A második nap levezető elnöke, Kukla Krisztián is kommentálta az elhangzottakat, és ettől kezdve a konferencia résztvevői is aktívabbaknak bizonyultak. Valastyán a reakciók nyomán fogalmazta meg azt a belátását, hogy az elmondottaknak akár „A reflexió öröme a kritika illúziója” címet is adhatta volna, hiszen a kritikához érdek fűződik, mégpedig az, hogy befejezze, amit a művész elkezdett. A következő előadásban Bazsányi Sándor vizuális alkotásokat tárgyaló szövegekkel, irodalom és képzőművészet kapcsolatával foglalkozott – Szimónidésztől Dosztojevszkijen és Prouston át Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című könyvéig. Az ezt követő előadások világossá tették, hogy még csak nem is a képzőművészeti kritikaírás helyzete a legmostohább hazánkban, hanem valószínűleg az építészeté. Szabó Levente abban látja a probléma gyökerét, hogy az építészek táborán belül is eléggé különnemű az értelmezői közeg; ellentét feszül a „narratív” és az „absztrakt” építészek között. Az építészeti tárgyú kritikákat sok tényező befolyásolja, de leginkább a belterjesség. A mintegy tízezer praktizáló építészből csak a 80–120 tagú elit vesz részt szakmai programokon, tervtanácsokon és az oktatási folyamatban. Mediális előrelépést az egyetemek kritikai szemináriumai, az építészeti jellegű kiállítások és például a blogkultúra hozhatnak csak. Ez utóbbi lehetőséget igyekszik minél következetesebben kiaknázni WérGidA nevű blogján a következő előadó is.
Míg Szabó Levente az építészetkritika keresztmetszetére figyelt, WesselényiGaray Andor ennek hosszmetszetét igyekezett megmutatni. Az építészetkritika nehézségeként említette azokat a felépítetlen „épületeket”, amelyek csak képként léteznek; és azt is, hogy számos épület olyan perspektívából vagy olyan részleteiben ismert, amelyhez valójában nagyon nehezen férhet hozzá az épület közvetlen szemlélője. Ám ezek a kizárólag digitálisan vagy kétdimenziós hordozón létező „épületek” és a sajátos nézőpontú reprók „nemcsak illusztrációi az építészetnek, hanem meghatározói”. Nehézséget okoz a releváns kritikai nyelvezet kialakításában az építészet és írás sajátos ellentéte, míg előbbi „térbeli-szinkron” jelrendszer, addig utóbbi „lineáris-szukcesszív” jellegű. Viszont az ekphraszisz mindig az irodalmiságon belül marad. Ha jól értelmeztem a hallottakat, a gondolkodás „fogalmi” és „architektonikus-plasztikus” rétege kapcsolódik össze abban a törekvésben, hogy narratívan olvasható épületeket próbálunk létrehozni; ez azonban valójában csak a vizuális analógiák csapdájához vezeti el az értelmezőt. Hiszen – bár a megfejtés igénye folyamatosan megjelenik – „az építészet nem transzparens műfaj, nincs mögötte történet, ami dekódolható lenne”. Széplaky Gerda Ha kritikusok léteznek, hogyan lehetségesek című előadásában amellett foglalt állást, hogy bár a művészettörténet nem tud érdemben hozzátenni a kortárs művészet értelmezéséhez, az oktatásban ezt mégis megkövetelik. A kritikust pedig valójában nem kötik trendek, mert a kortárs művészetben felgyorsultak a folyamatok, olvasatok pedig csak egymás mellett lehetségesek. Az értelmezők azonban többnyire előítéleteik, prekoncepcióik befolyása alatt, az élményszerűség zsurnalisztikájával közelítenek a műhöz, amelynek valódi, magából adódó lényege a különbözőség. A kritikus közelítését éppen a prekoncepcióitól való szabadulás vágya kellene, hogy vezérelje. Ha jól értem – az esztéta értelmezése szerint – a különbségben és sajátszerűségben feltáruló mű idézheti elő ezt a befogadásból adódó korlátátlépést. Az elméleti elgondolás érdekes volt, a hallgatóság mégis egyhangúlag a hallottakkal szemben szólalt fel. A művészettörténészek közül néhányan sértve érezték magukat, pedig az előadónak – ahogy azt válaszában ki is jelentette – nem állt szándékában a művészettörténet létjogát megkérdőjelezni, csak a teória kritikai nyelvbe való beengedése mellett foglalt állást, és
oktatása is megrekedt az avantgárd irányzatoknál; talán a pop-artról még hallani valamit, ám azon túl szakadék tátong. A kortárs képzőművészetet nem ismerő, műértő szakemberek kinevelése pedig hosszú távon ellehetetlenítheti az érdemi kortárs műkritika megszületésének és alkalmazásának lehetőségét is. Ha pedig a középiskolákban olyan tanárok oktatják a művészetet, akik alig-alig ismerik az utóbbi fél évszázad eseményeit, hogyan remélhetnénk, hogy a közönség egyszer csak fellélegezzen a kortárs művészet láttán/ hallatán? Ha a tanárok többsége nemhogy a posztmodern, de már az avantgárd irányzatok hallatán is megbotránkozik, akkor mit várunk a következő generációktól? Kezdetektől úgy kellene nevelni a gyerekeket, hogy felismerjék a szabadságot, amely a kortárs művészet által felkínált interaktivitásban rejlik, ám ehhez képzett szakemberekre lenne szükség. Csakis ez tehetné hosszú távon is életképessé és elevenné a magyar képzőművészetet – mind a befogadás, mind a kritika terén. Ez pedig feltehetően előrelendítené a hazai kortárs művészetet is. Összegezve: tény, hogy van művészeti írás az országban, de nem egységes nyelven folyik a diskurzus – már ha egyáltalán van diskurzus a szakírók között. Ismertetésekben nincs hiány, metaforikus szóvirágokban még annyira sem. A kevéssé invenciózus művészek szeretik az ilyesmit. Többnyire az olvasók is, azonban az újszerű művészeti megnyilvánulásokról, alkotásokról nem lehet így írni. Itt-ott még műbírálat is fel-feltűnik, azonban csak elvétve találunk olyat, amelyik törekszik személyes elfogultságoktól mentes, megalapozott és komplex véleményt formálni valamely tárlatról vagy műről. Pedig talán ebből kellene több, hogy aztán egységes kritikai nyelvezet alakulhasson ki a metakritika által. Úgy vélem, hogy ez csak akkor történhet meg, ha a művészek elfogadják a műkritika építő szerepét, a műkritikusok pedig mernek személyes elfogultságaikat háttérbe szorítva írni. Hiszen a kritika szerepe éppen az volna, hogy a művészt és az olvasót, sőt talán magát a művet is elmozdítsa valamilyen irányba. (Miért nincs magyar műkritika? Konferencia a hazai műbírálat lehetőségeiről. MoDEM, Debrecen, 2010. január 15–16.) Áfra János
DISPUTA Lépcsők
ilyen értelemben a történetiség meghaladását pártolta. – Épp ez volt nehezen befogadható azok szerint, akik úgy látják, hogy minden mű csak az előző művek horizontján tárulhat fel. Hornyik Sándor Uglár Csaba monokróm, csapágygolyós festményeit vizsgálta, közben rámutatva arra is, hogy az effajta munkák értelmezéséhez segítségül hívható teoretikusokra – például Grenenbergre – mennyire ritkán hivatkoznak a magyar művészeti írók. Úgy véli, amiatt halhatott el hazánkban szinte teljesen a monokróm festészet, mert nem volt elméletünk és a szótárunk ahhoz, hogy írjunk róla. „A műkritika elsősorban nyelv kérdése, mintsem érték kérdése.” A következő előadásban Készman József a kritikában működő automatizmusokra hívta fel a figyelmet, amelyeknek kettős hatása az „elitizálódás” és a „blogizálódás”. A magyar műkritika akkor juthat előre, ha tisztába kerül saját lehetőségfeltételeivel, és a kritikusok között megindul egyfajta csoportépítés; végül pedig el kell végezni a kritika metakritikáját is. A konferenciát záró kerekasztal-beszélgetés résztvevői az egyetemi oktatásnak a műkritikára gyakorolt hatásáról beszélgettek. Sturcz János, a Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető docense szerint a művészeti oktatás meglehetősen „elméletellenes”, a diákok munkáival szembeni kritika megfogalmazására pedig többnyire még az oktatóknak sincs megfelelő nyelvi készletük, vagy nem veszik a fáradságot, hogy argumentatív módon segítsék a hallgatókat. Wesselényi-Garay Andor (a Debreceni Egyetem Műszaki Karának oktatója) elmondta, hogy az építészhallgatóknak már az alapokkal gondjaik vannak, hiszen sokan még egy épkézláb mondatot sem képesek megfogalmazni, nemhogy kritikai szemléletmódot alkalmazva írni. Bazsányi Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének adjunktusa a kritikus látásmódra való nevelés lehetőségét látta meg az új egyetemi oktatási rendszerben. Úgy véli, az esztétikai oktatás ezzel talán jobbá tehető, hiszen lehetőség nyílik kritika- és esszéíró szemináriumok indítására is. Az a fontos, hogy az oktatás elfogultságmentes és „elméletsemleges” legyen. A kerekasztal-beszélgetésben kevéssé kapott hangsúlyt egy fontos probléma: nemcsak hogy kritikusképzés nincs Magyarországon, de még a művészettörténet
45
A hiányzó elmélet Glózer Rita
Egy interpretatív-konstruktivista szemléletű civil studies körvonalai Az elmúlt esztendőben nemcsak a Magyar Köztársaság huszadik születésnapját ünnepelhettük, hanem ezzel együtt a hazai civil társadalomét is. Állami ünnepségek, múltidéző kiállítások és televíziós műsorok helyett stílszerűbb, ha ehelyütt egy társadalomtudományos szemléletű visszatekintéssel emlékezünk meg erről a másik évfordulóról. A hazai társadalomtudományok (elsőként a politikatudomány, politikai filozófia, szociológia) az 1980–90-es évek fordulóján kezdett érdeklődni a szárnyait bontogató civil társadalom iránt. A mostani évforduló jó alkalom, hogy áttekintsük e kutatások eddigi történetét és főképpen mai helyzetét. A tudományos paradigmák természetét ismerve1 azt gondolhatnánk: az elmúlt 20 év elegendő volt ahhoz, hogy az a sokszínű tudományos érdeklődés, mely a civil jelenségek kibontakozását kísérte, konszenzusra, de legalábbis valamilyen egyensúlyi pontra jusson, hogy kialakuljanak releváns kutatási irányok és egyfajta (vagy akár többféle) elméleti kánon. A tapasztalat azonban mást mutat: a mai civil témájú kutatásokat végző szociológusok, politológusok kutatásaik elméleti megalapozása során ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülnek, mint elődeik 15–20 évvel korábban: a szakirodalom zűrzavaros fogalomhasználatával, a civil társadalom elméleteinek széttartó, eklektikus szövevényével, a pozitivista szociológia egyeduralmával és egy erősen normatív társadalomszemlélet korlátaival.
DISPUTA Műhely
Modernista felfogás – pozitivista módszertan A civil-nonprofit kutatások hátterében a 90-es évektől egy rendkívül eklektikus elméleti mező bontakozott ki, melynek a civil társadalom teóriáját a hazai rendszerváltás kérdései alapján tárgyaló filozófiai, politológiai elemzések2 éppúgy részét képezik, mint a nemzetközi nonprofit-irodalom által ihletett szociológiai munkák,3 vagy a nonprofit szervezetek politikai, közéle1 2
46
3 4 5
ti, szociális szerepvállalását értelmező, modellező elméletek.4 Mindezek a megközelítések azonban csak nyelvileg, a fogalomhasználatot tekintve szólnak egyazon jelenségről: kérdésfelvetésük, koncepcióik, érvelésük világosan megmutatja, hogy a jelenségkör más és más alrendszerével foglalkoznak, sőt tárgyaik diszciplinárisan is távol esnek egymástól.5 A civil társadalom – nonprofit szektor kérdéskörnek mindebből adódóan nem alakult ki egységes, összefüggő és koherens társadalomtudományi elmélete. Ezért amikor a hazai társadalomkutatók elemzéseik, empirikus kutatásaik teoretikus megalapozására tesznek kísérletet, az elméletek, modellek, perspektívák, értelmezések széttagolt és heterogén halmazával szembesülnek. Ezért kényszerülnek a kutatók még ma is arra, hogy olyan alapvető fogalmakat és koncepciókat próbáljanak tisztázni, mint hogy mi is pontosan a „civil társadalom” vagy a „nonprofit szektor”. Az elméleti áttekintésben még mindig a „kályhától” kell elindulnunk, és ennek az az oka, hogy nem alakult ki olyan összefüggő teoretikus mező, szemléletmód, mely e társadalmi entitás tényleges szerepének, jelentőségének megismerését és megértését lehetővé tenné. Nem áll rendelkezésre olyan átfogó elméleti perspektíva, mely megmutatná, mit is jelent a civil társadalom a mai magyar társadalom, kultúra, a mindennapok és mindennapi emberek vonatkozásában. E nehézségek okai mindenekelőtt abból az elméleti orientációból eredeztethetők, mely a civil társadalom koncepciójának sajátos hazai recepciójával függ össze. A civil társadalomról folyó hazai értelmiségi-tudományos diskurzusban az első pillanattól fogva egy modernista, normatív társadalomszemlélet lett meghatározó, melynek igazodási pontjai mindenekelőtt a hegeli és marxi modell, az állam – polgári társadalom dichotómiája, melyben a civil aktivitás egyértelműen az állam működését opponálja, sajátos dialektikájuk pedig a fejlődés, a tökéletesedés, egy ideális állapot felé történő haladás projektumát való-
Kuhn 2002. Arató 1990, Honneth 1993, Kende 1994, Kumar 1992, Molnár 1992, Seligman 1997, Tamás 1995, Weiss 1993 Például Kuti Éva, illetve a Nonprofit Kutatócsoport munkái Lantos 1999, Krémer 1996, Hammer 1995, Sükösd 1996. Glózer 2008.
6 7 8 9 10
kutatások. A legtöbb esetben lényegében negatív eredményeket: gyenge a szervezetek érdekérvényesítési képessége, csekély a szerepvállalásuk, tevékenységük tényleges súlya, laza és formális a kapcsolat az önkormányzatokkal és más civil szervezetekkel.10 Az ilyen típusú kutatásokból ritkán kerülnek napvilágra átütő eredmények, új összefüggések. Vélhetően azért, mert a kiindulópontul szolgáló modernista, rendszerszemléletű, nagyléptékű megközelítés már nem felel meg a civil szervezetek mai magyar társadalomban betöltött szerepének – elméleti alapjuk elavult, túlhaladottá vált, a hangsúlyos kérdések mára más területekre tolódtak át. Ez a modernista szemléletű, kvantitatív szociológiai típusú kutatási paradigma a rendszerváltásban, a meginduló gazdasági-társadalmi-politikai átalakulásban gyökerezik. Akkoriban a civil szervezetek valóban teljesen új, addig ismeretlen jelenségként robbantak be a mindennapokba, a köztudatba, látványosan növekvő számban – ez a bővülés, terjeszkedés kétségkívül a számszerű adatokkal volt legjobban, legkifejezőbben jellemezhető. Mára azonban a szervezetek léte, tevékenysége természetes és szerves velejárója a mindennapoknak, a társadalmi-közéleti-szociális folyamatoknak. A mi típusú felvetések e vonatkozásban tehát elvesztették aktualitásukat. Az eddigi kutatások ugyanakkor számos olyan jelenséget ragadtak meg, olyan kérdéseket vetettek fel, melyekre elméleti kiindulópontjuk, kérdésfeltevésük, módszereik folytán nem voltak képesek magyarázatot adni (legtöbbször explicitté tenni, érzékelni sem), ezek pedig különféle hogyan és miért típusú kérdések. Az ezekre adható válaszok nem rendszerszinten, hanem a mindennapok gyakorlatában, sajátos társadalmi típusok, csoportok helyzetét, érdekeit, lehetőségeit megvizsgálva fogalmazhatóak meg. Az a szint, amely ma talán a korábbiaknál érzékenyebb, reflektáltabb, árnyaltabb módon jeleníti meg a civil társadalom aktuális helyzetét, jellegzetességeit, az a sajátos életvilágok, kulturális mintázatok szintje. A civil társadalom jelensége tehát ma leginkább kulturális jelenségként áll előttünk, olyan jelenségként, mely a benne te-
Például Habermas 1993. Vö. Felkai 2001, Balogh 2000. Lásd Frida 2004. Habermas 1981. Civil szervezetek működésének pozitív vonatkozásairól inkább az elmélyült esettanulmányok számolnak be, ez a kettősség több mint gyanús.
DISPUTA Műhely
sítja meg. Ez a progresszív emancipatorikus történelemfelfogás egy ideális állapot feltételezésére épít, mely legjellegzetesebben talán Habermas nyilvánosság- és demokráciafelfogásában6 körvonalazódik. A társadalmi egyenlőségre, a politikai szólásszabadságra épülő, a különféle érdekeket a demokratikus vita gyakorlatában összeegyeztető, összehangoló modell kifejezetten konszenzusra irányuló, és jól megfeleltethető a civil társadalom természetjogon és a társadalmi szerződés eszméjén alapuló konstrukciójának.7 Az így létrejött ideáltipikus modellben a civil társadalom őrkutyaként (watchdog) felügyeli, ellenőrzi az állam működését. Egy másik metafora szerint mint egyfajta immunrendszer, heves allergiás tünetekkel reagál a visszaélésekre.8 Mindeközben gondoskodik a legkülönfélébb érdekek, vélemények becsatornázásáról, a marginális, elesett, periférián levő csoportok érdekeinek képviseletéről. Ennek a modellnek, elméleti paradigmának a követői a civil társadalom jelenségeit egyértelműen az (elsősorban politikai-szociológiai) makrostruktúrák alapján, Habermas terminusával a rendszervilág9 szintjén vizsgálják. Kutatásaik a civil szektor és a politikai szféra kapcsolatát a szembenállás, kontroll, partnerség, együttműködés fogalmai szerint írják le (ezzel egyébként hallgatólagosan elismerik, hogy a civil szféra nem is olyan civil és apolitikus, mint azt az ideáltípusok és haladáselvű elméletek sugallják). Amint azt jól tudjuk, ezekben a kutatásokban a pozitivista szociológiai módszertan uralkodik: a kvantitatív adatgyűjtés, a statisztikák, esetleg interjús módszerrel, esettanulmányokkal kiegészítve. A vizsgálatok fókuszában tehát mi és mennyi típusú kérdések állnak. A válaszok pedig gyakorlatilag a civil társadalom (számszerű) jellemzőit vonultatják fel: a méret, (társadalmi, földrajzi) megoszlás, a tagság, a tevékenység, a kapcsolatrendszer és a beágyazottság adatait, értékeit. Ez a kutatási paradigma tehát azzal a kimondatlan feltételezéssel él, hogy a civil társadalom sajátosságai ezen paraméterek alapján írhatók le, érthetők meg a legalaposabban, legpontosabban. De nézzük csak meg, milyen eredményeket, következtetéseket hoznak ezek a
47
vékenykedők és a vele kapcsolatba kerülők számára sajátos jelentéseket hordoz. Tagjai számára jellegzetes identitásokat, kötődéseket, elkötelezettségeket jelent, sokszor az önmegvalósítás, a sikeresség piaci és kormányzati szektoron kívüli alternatíváját, a mobilitás egyfajta lehetőségét, megtartó, támogató, önkifejezésre alkalmat adó közeget; a lokális társadalmak-közösségek fontos mozgatóját, sokszor utolsó esélyét, perifériára került értékek, közösségek felkarolóját. Az ilyen témák nyomába eredő kutatásokat valamiféle kulturális típusú közelítésmód alapozhatja meg. A civil társadalom hiányzó elmélete tehát valamilyen kulturális elmélet, olyan paradigma, mely a társadalomtudományok számos területén ez elmúlt évtizedek szemlélet- és módszerbeli változásai következtében már körvonalazódott.
DISPUTA Műhely
A kultúratudományi paradigma Mint ismeretes, a 20. században számos tudományterületen lezajlott valamiféle kulturális fordulat – ezek a tudományterületek saját tárgyukat egyre inkább kulturális jellegűnek, azaz a résztvevők számára jelentéssel bírónak, szimbolikus struktúrákból állónak, értelemmel felruházottnak látják. „A »kulturális« a kulturális fordulatban inkább valami várakozó magatartásra, egyfajta megközelítési módra, alapvető kérdezési irányra látszik utalni. A kultúratudományi törekvések a jelentés-előállítás folyamatait és szereplőit tartják igazán értékesnek; inkább érdekli őket az út maga, mint az eredmény; kíváncsiságuk leginkább az olyan fogalmakra irányul, mint jelentés, identitás, cselekvés, konstrukció vagy egyezkedés.”11 E trend jellemző szemléleti keretét a „szöveg” és az „olvasás” paradigmája adja, mely a szövegként, szimbólumok rendszereként értett kultúra értelmezésének kitüntetett módja.12 Az egyik korai példát talán az 1960as évek Angliájában kibontakozó kritikai kultúrakutatás irányzata szolgáltatja. A cultural studies szakított a frankfurti iskola kritikai szemléletével, elitizmusával, és a társadalom adott, tapasztalt valóságát nem a magaskultúra felől értelmezte és értékelte, hanem, felismerve a marginális társadalmi csoportok, rétegek sajátos szubkultúráit (például a munkáskultúrát, a punkok és más alternatív csoportok kultú11
48
12 13 14
Conrad 2005. Ricoeur 2002, Geertz 1994. Geertz 1994b:188–189. Conrad 2005.
ráját), a bennük megfogalmazódó alternatív identitásokat, sajátos kulturális mintázatokat tette vizsgálat tárgyává, és ezek társadalom-, illetve kultúraalakító szerepét hangsúlyozta. Empirikus kutatásaik forradalmasították a természettudományos módszertani elveket követő hagyományos pozitivista szociológiát: előtérbe kerültek a különféle kvalitatív módszerek, norma lett a módszertani sokféleség. A cultural studies birminghami fellegvárából indultak azok a szemlélet- és módszerbeli újítások is, melyek a médiakutatást formálták át erőteljesen. A kritikai kultúrakutatás második-harmadik generációs képviselői, illetve az észak-amerikai médiakutatók egy csoportja kezdte megkérdőjelezni a korábbi közvetlen, direkt összefüggéseket hangsúlyozó médiahatás-elméleteket, ezek ideológiakritikai, modernista alapállását, amely szerint a média az erőszakos és a bulvártartalmak révén egyértelműen negatív, romboló hatást fejt ki a befogadókra. Az új paradigma képviselői arra mutattak rá, hogy a tömegkultúra nem felétlenül negatív hatású, hiszen morális mintákat rögzít, identitásokat és értelmezéseket kínál. Elkezdődött a különféle (addig lenézett, elítélt) populáris műfajok, a tabloidizáció jelenségének vizsgálata is – újfajta megközelítésben. A kritikai kultúrakutatás kibontakozásával egy időben a kulturális antropológián belül is jelentkezett egy új, kulturalista irányzat, az interpretatív antropológia. A Clifford Geertz nevével fémjelzett iskola sajátos szemiotikai jellegű kultúrafogalomra építette logikáját. Geertz szerint a kultúra nem más, mint jelentések hálózata, és az ember ezekből a jelentésekből szövi a kommunikáció, a kapcsolatok, viszonylatok, értelmezések hálóját. Az etnográfus feladata a kulturális jelenségek („csip-csup ügyek”, „isten háta mögötti kontextusban”13) jelentésrétegeinek szétszálazása, és az érintettek szemszögéből történő értelmezések, olvasatok rekonstrukciója. A történettudományban a társadalom helyett a kultúra fogalmának előtérbe kerülése jelezte a 60–70-es években a kulturális eltolódás trendjének érvényesülését.14 A 90-es években aztán élénk viták folytak a „kultúra” fogalmai, a kultúrtörténet identitása és eljárásmódjai vagy egy „történeti kultúratudomány” körül. Ekkoriban let-
A civil társadalom mint kulturális jelenség A társadalomtudományok trendjei egy másik vonatkozásban is a kulturális paradigma fontosságára mutatnak rá a civil szférát illetően. A civil társadalom kulturális jelenségként, szimbolikus struktúraként való értelmezését vetíti előre, hogy az elmúlt évtizedekben egyes kulturális szemléletű, kulturális orientációjú tudományok érdeklődésének előterébe került a civil társadalom. A kulturális antropológia művelői közül egyre többen16 hangsúlyozzák a pozitivista, értéksemleges, teoretikus és apolitikus tudományeszmény válságát. Ennek a tapasztalatnak a hatására a 2000-es évek elejétől kezdve egyre hangsúlyosabban fogalmazódik meg egy alkalmazott antropológia irányába történő elmozdulás szükségessége. Az antropológiai szemlélet ne legyen tisztán akadémikus, önmagáért való – sürgetik sokan –, a társadalmi problémák, jelenségek felismerése csatolódjon vissza e problémák kezelésébe. Ebben az új típu15 16 17
18
sú szemléletben és gyakorlatban a policy (a körülmények, lehetőségek és alternatívák felmérése, a különféle érdekek mérlegelése, a megoldási javaslatok döntéshozatalba való visszacsatolása) kulcsfogalommá válik. Clifford Geertz az antropológiai terepmunka etikai alapelveinek számba vétele kapcsán már a ’60-as évek végén megfogalmazta, hogy az antropológusnak nem csupán a ténymegállapítás (a diagnózis) és a leírás (dokumentáció), hanem a „gyógyítás” is a feladata. Ennek az elkötelezett szemléletnek az okát sokan a kulturális antropológia kialakulására vezetik vissza. Az eredetileg Európán kívüli, egzotikus törzseket kutató kulturális antropológia eleve gyakorlat közeli, empirikus irányultságú tudomány17, melynek érdeklődése idővel a modern, saját társadalmak felé fordult. A modern társadalmakat kutató antropológusok a mindennapi életnek azokat a konstrukciós szabályait, a mindennapi tudást igyekeznek leírni, melynek társadalmi és politikai szubjektumként maguk is alakítói.18 Az antropológia alapvető igénye és készsége a kutatási eredmények visszacsatolására a társadalmi problémák kezelése érdekében igen jól működhet a (globális) civil társadalom szférájában. Az akció-antropológia vagy alkalmazott antropológia lehetőségei azért is kiválóak e tekintetben, mert – ahogy Frida Balázs felhívja rá a figyelmet – különféle tudományszervezési és munkaerő-piaci tendenciák következtében e tudomány képviselői, képzett kultúrantropológusok, az elmúlt időszakban viszonylag nagy számban helyezkedtek el civil szervezeteknél. A kulturális antropológia illetékességét a civil szféra ügyeiben az is alátámasztja, hogy ez utóbbi jelenségei, összefüggései jól illeszkednek az antropológia érdeklődési körébe: így például „a mindennapi élet, a hétköznapi önmegvalósítás, a társadalmi vitakultúra kérdései, a szubkultúrák, a mikrokultúrák, a lokálisan önszerveződő közösségek, az alternatív életstratégiák, a polgári kezdeményezések és lakossági mozgalmak, az autonóm érdekképviseletek, valamint mindezek szimboli-
Conrad 2005. Magyar nyelven például Frida Balázs antropológus „A kulturális antropológia olyan diszciplína, amely sem genezisét, sem szemléletét és módszertanát tekintve ab ovo nem sorolható a klasszikus értelemben vett akadémiai tudományok közé, hiszen a közvetlen életvilág tapasztalati szféráihoz közel álló (empirikus) praxist művel, amely alapvetően reflexív, relativizáló és kritikus (tudománykritikus, Nyugat-kritikus, újabban kormánykritikus, még újabban pedig globalizációkritikus és civilizációkritikus), valamint alapideálját tekintve alkalmazotti jellegű, hiszen benne a megfigyelés ténye, és a megfigyelésből, valamint a részvételből származó megállapítások azonnal visszacsatolódnak a megfigyelt közegre.” Frida Balázs: Civil – Társadalom – Tudomány, Avagy alkalmazható-e a kultúra tudománya? Anthropolis 2005/1–2., 62–83. Niedermüller 2005.
DISPUTA Műhely
tek rendkívül népszerűek a kultúrtörténeti, eszmetörténeti, vagy a nemi szerepek történetével foglalkozó kutatások. A módszertant korábban uraló kvantifikáció helyett a kulturális fordulat hatására differenciáltabb szemlélet és módszertani készlet alakult ki, az adatokról az osztályozási kategóriákra tevődött át a figyelem. A történeti kutatások is egyre gyakrabban célozták meg a különféle interpretációs stratégiák körét, a szimbolikus és diszkurzív világelsajátítás történetileg megközelíthető módozatait, előtérbe került a szubjektivitás, a személyes tapasztalatok historizálása, a fogyasztás, a média, a populáris kultúra vizsgálata, sőt az érzelmek történetének (például a félelem és rettegés vagy az unalom történetének) rekonstrukciója.15 Mindeme témák és kérdések felértékelődésének hátterében új, fontos interdiszciplináris kapcsolódások és hatások figyelhetők meg, mindenekelőtt a szociológia, a politológia, a demográfia, a szociál- és kultúrantropológia irányából.
49
kus stratégiái, működési és szervezeti mechanizmusai, érvényesülési és (akár helyi szintű, akár transzglobális) kommunikációs gyakorlata.”19 Egy, ha úgy tetszik, „belső” jellegű érv is felhozható amellett, hogy a civil szféra jelenségeit szimbolikus természetű, kulturális vonatkozású jelenségeknek tekintsük. Abban az értelmiségi diskurzusban, mely a rendszerváltás óta zajlik Magyarországon a civil társadalom ügyeiről, a filozófusok, szociológusok, politológusok után, mellett a ’90-es évek végétől rendre megszólalnak maguk az érintettek, a civil szervezetek képviselői, vezetői, a szektort belülről ismerő értelmiségiek is.20 Azok a kérdések, amelyeket felvetnek, eltérnek a civil társadalom tematika tudományos-közéleti vonulatától. Nem a civil jelenségek eredetét, volumenét, társadalmi-gazdasági-szociális vagy politikai funkcióit firtatják, hanem olyan fogalmakat hoznak be a diskurzusba, mint a szektor identitása, a civil szerepértelmezés és morál kérdése, a belső önvizsgálat és megtisztulás szükségessége. Ez a reflexív, mikroléptékű, (ön)értelmező megközelítés azt jelzi, hogy a szektor résztvevői maguk is érzékelik a civil jelenségek szimbolikus, kulturális természetét.
DISPUTA Műhely
Egy kultúraorientált „civil studies” lehetséges kérdésfelvetései
50
Jogosan vetődik fel ezek után a kérdés, hogy milyen témákat és kérdéseket, és pontosan hogyan vizsgálhatna egy – általam hiányolt – kultúraorientált „civil studies”? Ha a kritikai kultúrakutatás egyik alapelvéből kiindulva elfogadjuk, hogy a „a kultúra mindennapi”, vagyis a mindennapi életnek és szereplőinek, gyakorlati, társadalmi vagy kulturális intézményeinek legegyszerűbb működésein kell kezdeni a vizsgálatot, akkor mindenekelőtt az identitás-konstrukciók, önértelmezések, szimbolikus stratégiák, a jelentéstulajdonítás és valóságkonstrukció gyakorlatainak vizsgálatától remélhető a civil társadalom mélyrehatóbb megismerése; például olyan kérdések mentén, mint az alábbiak: – Hogyan alakítják a helyi társadalom erővonalait, érdekviszonyait a helyi önszerveződések (városvédő, városszépítő, falusi hagyományőrző civil szervezetek)? – Milyen tényleges szerepet játszanak a civil szervezetek a politika alakításában 19
20
helyi és országos szinten? Megállja-e a helyét a civil szféra apolitikusságának, politikamentességének eszménye és normája? – Megfigyelhetőek-e sajátosan civil társadalmi identitásmintázatok a szférában? Mit jelent ma Magyarországon a „civil kurázsi”? – Milyen a civil-nonprofit szféra sajátos nyelve, diskurzusai, ezek milyen szerepet játszanak a nonprofit önértelmezés, helyzetértelmezés, valóságkonstruálás folyamataiban? – Milyen életpálya-alternatívát kínál a rendszerváltás után a civil szféra a fennálló intézményrendszerekbe beilleszkedni nem akaró vagy nem tudó, autonóm, kezdeményező, elkötelezett aktivistáknak? Milyen sajátos élettörténetek, életutak rekonstruálhatók a civil szférában? – Vannak-e regionális sajátosságai, tényleges regionális tagozódása a hazai civil szférának (a régió kulturális fogalmának értelmében)? Az ilyen típusú kérdések vizsgálatához a mélyinterjús módszer, mindenekelőtt az életútinterjúk, narratív interjúk, a diskurzuselemzés, dokumentumelemzés, az antropológiai terepmunka kínál új típusú eszközöket a kutatók számára. A civil társadalmat kutató diszciplínáknak pedig – a szociológiának, politológiának, kultúratudománynak, kommunikációkutatásnak – hasznos volna végiggondolniuk, hogyan tudnának bekapcsolódni a civil jelenségek értelmező kutatásába.
Felhasznált irodalom: Arató András (1990): Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. Mozgó Világ 8. 11–22. Balogh István (2000): A diszkurzív közösség problémája Habermas munkáiban. In: Szabó Márton (szerk.): A beszélő politika – A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Bp., Jószöveg, 113–137. Conrad, Christoph (2005): A kulturális fordulat a történettudományban. Társadalom helyett kultúra? Ford. Karádi Éva. Magyar Lettre Internationale, ősz, http://www.eurozine. com/articles/2005–11–10-conrad-hu.html During, Simon (1995): A kritikai kultúrakutatás történetéről. Ford. Kiss Balázs. Replika 17–18, 157–179.
Frida 2005: 66. Az alkalmazott vagy akció-antropológia ugyanakkor a maga részvételi stratégiájával a modernista emancipatórikus (fejlesztő stb.) törekvéseket éleszti újjá. Például Krémer Balázs, Lantos Tamás, Hammer Ferenc, Sükösd Miklós, in. Glózer 2008.
Kuti Éva (1991): A nonprofit elméletek tanulságai és a nonprofit gyakorlat lehetőségei Magyarországon. Közgazdasági Szemle 1., 18–30. Kuti Éva (1992): A harmadik szektor helye és szerepe a magyar társadalom és gazdaság szerkezetének átalakulásában. In: Uő. (szerk.): A nonprofit szektor Magyarországon. Bp., Nonprofit Kutatócsoport, 13–33. Kuti Éva (1996a): A nonprofit szektor „történelme” és jelenlegi fejlődésének társadalmi háttere. Bp., Állampolgári Tanulmányok Központja Kuti Éva (1996b): A nonprofit szervezetek szerepe a kilencvenes évek magyar társadalmában és gazdaságában. Közgazdasági Szemle, 10., 905–919. Kuti Éva (1997): Van-e válaszunk a nonprofit szektor fejlődésével összefüggő kihívásokra? INFO – Társadalomtudomány, 42. szám 7–15. Kuti Éva (1998): Hívjuk talán nonprofitnak… Nonprofit kutatások 7., Bp., Nonprofit Kutatócsoport. Lantos Tamás (1999): Nonprofit mítosz. Kovász, III./1–2. 21–49. Molnár Miklós (1992): A civil társadalom: „előtte” és „utána”. Ford. Ádám Péter. Világosság 11., 801–806., Niedermüller Péter (2005): Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában. Tabula 8 (1): 3-14. Ricoeur, Paul (2002): A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés. Ford. Szabó Márton. Szociológiai Figyelő 1–2., 60–76. Seligman, Adam B. (1997): A civil társadalom eszméje. Ford. Gáthy Vera. Bp., Kávé Sükösd Miklós (1996): Információszabadság, pénz és hatalom. Az állami és a nonprofit szektor. Mozgó Világ 9., 3–19. Tamás Gáspár Miklós (1995): Értekezés a civil társadalomról. Világosság 8–9., 28–39. Weiss János (1993): A civil társadalomról – öt tételben. Világosság 12., 51–60. Williams, Raymond (1998): Kultúra. A kultúra elemzése. Ford. Pásztor Péter. In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. Bp., Osiris, 28–41.
DISPUTA Műhely
Felkai Gábor (2001): A diszkurzusetika és a demokratikus politikai eljárások eszménye. In: Habermas, Jürgen: A kommunikatív etika. Bp., Új Mandátum, 7–56. Frida Balázs (2005): Civil – Társadalom – Tudomány, avagy alkalmazható-e a kultúra tudománya? Anthropolis 1–2.: 62–83. Geertz, Clifford (1994a): Elmosódott műfajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása. Ford. Kovács Éva. In: uő: Az értelmezés hatalma. Bp., Osiris, 268–285. Geertz, Clifford (1994b): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. Ford. Berényi Gábor. In. uő.: Az értelmezés hatalma. Bp., Osiris, 170–199. Glózer Rita (2008): Diskurzusok a civil társadalomról. Bp., L’Harmattan. Habermas, Jürgen (2000): Rendszer és életvilág. Ford. Felkai Gábor. In: Felkai Gábor – Némedi Dénes – Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. kötet, Szociológiai irányzatok a XX. században. Budapest, Új Mandátum, 496–568. Habermas, Jürgen (1993): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Ford. Endreffy Zoltán, Bp., Századvég – Gondolat Hall, Stuart (2005): A kritikai kultúrakutatás két paradigmája. Ford. Gyuris Norbert. Helikon 51:1–2, 26–46. Hammer Ferenc (1995): Polgári szerep a közéletben. In: Török Marianna (szerk.): Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára. Bp., Nonprofit Információs és Oktató Központ – Soros Alapítvány, 7–18. Honneth, Axel (1993): Változatok a civil társadalomra. Ford. Weiss János. Világosság 7., 26–30. Kende Péter (1994): Politikai kultúra, civil társadalom, elit. Világosság 1., 22–37. Krémer Balázs (1996): Az NGo kultuszáról. Esély 2., 45–65. Kuhn, Thomas (2002): A tudományos forradalmak szerkezete. Ford. Bíró Dániel. Bp., Gondolat, 1984. Kumar, Krishan (1992): Civil társadalom. Egy fogalom újrafelfedezése. Ford. Bartos Gabriella. Mozgó Világ 7., 4–16.
51
Kampánykommunikáció – 2010
Oláh Szabolcs
DISPUTA Műhely 52
Hitelességi vákuum előidézése torzítással Kampány idején nem tanácsos szakpolitikai ügyeket részletesen taglalni a tömegmédiában. A komplexitás lehetővé teszi a félreértést. A politikai ellenfelek és véleményformálóik szándékosan félre is magyarázhatják a tárgyalt gondolatmenetet, ezzel megtéveszthetik az egyoldalúan tájékozódó választópolgárokat. Ha a torzított beállítást sikerül célszerűen leegyszerűsítő kommunikációval széles körben ismertté tenni, akkor a kevéssé tájékozott választókat meg is lehet riasztani: ennek viszont már mobilizáló ereje van. Így lehetett rávenni a nyugdíjasokat önvédelmi aláírások gyűjtésére. A Fidesz a nyugdíjak értékállóságát, az állami nyugdíjrendszer stabilitását tartja fontosnak; 2002 óta az idősek társadalmának igen sok gesztust tesz, ezért e szavazóréteg elvesztésének a kockázatát kívánta minimalizálni, amikor a nyugdíjügyben beállt zavarra válaszként aláírásgyűjtést kezdeményezett a 70 éves nyugdíjkorhatár ellen, illetve a magánnyugdíj-pénztárak privatizálása ellen. Az aláírásgyűjtés kényszerlépés volt, melyet a kampánylogika diktált. Varga Mihály, a Fidesz Gazdasági Kabinetének vezetője még tavaly a névleges egyéni számlás rendszer mellett érvelve nem a nyugdíjkorhatár kötelező emeléséről beszélt, hanem a rugalmassá válásáról, ami az átlátható pénzkezelés eredménye (ez nem jelenti a svéd modell átvételét, amit a Fidesz nem is tervez). Ezt azonban a kampány kezdetén félremagyarázták. Bonta Miklós a Népszavában (2010. január 9.), Avar János a Vasárnapi Hírekben az ügyet úgy kommentálta, hogy a fideszes szociálpolitikai jövőkép az inaktívak helyett az aktív korosztályoknak kedvez. Az MSZP politikusai még tovább mentek: a Fidesz részéről eldöntöttnek veszik a svéd modell bevezetését, s ezt „nyugdíjkatasztrófának” nevezik. Az ugyancsak aláírásgyűjtésbe kezdő szocialisták szakpolitikusai mindenesetre pontosan tudják, hogy képtelenség a „ne lehessen 70 évre emelni az alapnyugdíj kifizetésének korhatárát” megfogalmazás az aláírásgyűjtő íveken, mert alapnyugdíj jelenleg nincs (az alapnyugdíj egy új, garantált jövedelem lenne a nyugdíjjal nem rendelkezőknek, semmi köze a normál nyugdíjhoz). Félremagyarázással, riogatással és trükkös megfogalmazással a nyugdíjreform ügyét sikerült kampánytémává változtatni. Közben mindenki tudja, hogy a nyugdíjakat hozzá kell igazítani a gazda-
ság állapotához. Fontos lenne, hogy a negatív kampány ne lehetetlenítse el az új kormány felállása utáni érdemi munka idejére az értelmes párbeszédet. A Fidesz most – megakadályozandó a „szinglihordák” típusú elszólások négy évvel ezelőtti káros hatását – a határozottan cselekvő párt szerepét játssza: Mádi László nem indulhat a választáson, mert az ingatlanadóról a hivatalos állásponttól eltérően beszélt. A pártfegyelem megsértése büntetéssel járt; ezt a szocialisták – kampánycélból felfokozott – aggodalommal kommentálták. Visszaüthet a kétharmados győzelem tervének emlegetése is. A szocialisták riogatnak, hogy „túlhatalmával” visszaélve a Fidesz önkényesen átalakítja az Alkotmányt. Ez a társadalmi felelősség elvitatása a Fidesztől, ami méltánytalan, de hatásos, mert sok választópolgárt megijeszthet. Ők nem gondolják végig, hogy az alkotmányos változtatásokat csakis új társadalmi egyetértés intézményesítheti sikeresen. Az MSZP negatív kampányára a Fidesz negatív kampánnyal válaszol. Mindkét oldal jól tudja, hogy kampányban a célközönséget pontosan megcélzó, rövid, könynyen emlékezetbe véshető mondásokra van szükség. A félreérthető megfogalmazás megbosszulja magát, mert az ellenfél csak egyet akar: publicitást adni a másik rossz mondatainak, remélve, hogy a hiteltelenné válás bekövetkezik. Nem biztos, hogy a Fidesz részéről a legjobb stratégia a szocialisták elleni kampány. Szijjártó Péter, Répássy Róbert vagy Cser-Palkovics András sem tematikailag, sem retorikailag nem mutat fel újat az elmúlt nyolc év kormányzati hibáinak számonkérésében. Közben a kétharmados többség elérését ma már inkább a Jobbik előretörése fenyegeti. Ám a demokrácia védelmének hangoztatásán túl a Fidesznek sincsen kidolgozott érvrendszere a szélsőjobboldal ellen. További kommunikációs hiba, hogy a választások előtt szó esik a minisztériumok várományosairól (felmerült Szőcs Géza kultuszminisztersége, s ez ellenérzéseket szül). A mindent átható korrupció címkéjével is óvatosabban kell bánni. Tudatosítani kell a gazdasági bűnügyek létét, de a leleplezést körültekintőbben kellene kampánycélokra igénybe venni. Sok más ügy mellett a BKV üzletszerű kirablása is mind világosabban látszik, ám a pontos büntetőjogi kategóriák használata kevésbé paralizálná a tűrőképessége határain lévő társadalmat. Az elszámolás szükséges, fenyegetni viszont nem érdemes: a törvénysértőket fel
A hiteles beszéd alkalma: szónoklat szakértőknek Míg szakpolitikai témákról az új kormány megalakulása előtt már nem érdemes vitát nyitni, addig a gazdaságpolitikával kapcsolatos alapvetések felvázolása szükséges. Jelezni kell külföldnek és belföldnek egyaránt, hogy a kormányfőjelölt felkészült a kormányzásra. Ennek az elvárásnak gazdasági szakemberek előtt szónokolva kívánt eleget tenni Orbán Viktor a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén (2010. február 18.). Szónoklatának témamegjelölése szerint ma egyetlen célra érdemes a politikai erőnket összpontosítani: Magyarországon – húsz év után először – jöjjön létre egy nem koalíciós kormány, amelynek működési hatékonyságát nem rontja le a belső egyeztetési kényszer. Az egységes kormány nagy esély volna a magyar gazdaságpolitika számára. A Fidesz– KDNP pártszövetség látszik ma az egyetlen kormányképes erőnek: van kormányzati tapasztalata, nemzetközi kapcsolatrendszere, önkormányzati beágyazottsága, vezetője erős és tapasztalt, ismeri a pártszövetség erényeit, erősségeit, gyengéit és hátrányait is. Ezután a szónoklatban elvi kitérő következik, amelyben Orbán Viktor kétféle gazdaságpolitika között tesz különbséget. A magántulajdonra és a versenyre épülő gazdasági rendszert, a kapitalizmust ma a pénzpiaci spekuláció fenyegeti: munka, hozzáadott érték nélkül a globalizált spekuláció kizárólag a meglévő értékekből húz extrahasznot. A követendő gazdaságpolitika alapvetésének választ kell adnia a 2009-es világméretű pénzpiaci válságra. Ennek az oka ma már felismerhető: politikusok, gazdasági vezetők állítják, hogy az összeomlás veszélye egy olyan spekulatív pénzpiaci kapitalizmus miatt fenyegetett, amelyben mások pénzének a kockáztatása jelenti a normát. Viszont a pénzpiac akkor lehet hasznos, ha termelést finanszíroz. Szemléletváltás kell ahhoz,
hogy a banktulajdonosok és a betétesek – társadalmilag elkötelezett polgárokként – szerényebb haszonnal is beérjék, de a környezetet kímélő és a fenntartható fejlődést elősegítő projektek finanszírozásával újra megvalósítsák a kölcsönösség gondolatát, melyen a pénzbetétek piaca eredetileg létrejött. A kormányváltás után a takarékszövetkezetek a vállalkozásösztönzés és a vidékfejlesztés pénzügyi bázisává lehetnek. A legkisebb vállalkozásokat elérő, a mezőgazdasági termelőkkel szövetkező pénzintézetek rendszere, a nemzeti tulajdonban lévő kisbanki hálózat az alulról építkező, a közösségi együttműködés elvét érvényesítő gazdaságpolitika fontos részévé válhat (lásd Facsinay Kinga, Heti Válasz, 2010. január 28.). Orbán Viktor szónoklatának propozíciója, hogy Magyarországon a piaci spekuláció társult a politikaival. Végül a költségvetési trükközések, jóléti kiadásokra fordított hitelfelvételek formájában megvalósult politikai spekuláció a rövid távú politikai haszonszerzés érdekében – a saját túlélése érdekében – felélte a jövőt. A kormány a gazdaságpolitikáját nem az ország, hanem saját maga pénzelésének a szolgálatába állította. Ennek következménye lett a munkanélküliség folytonos növekedése, a vállalkozói szektor zsugorodása, az egzisztenciális és szociális gondok elhatalmasodása, az általános kiábrándulás a politikából, a rossz közérzet. Ez nem mehet így tovább. „Akárki is kormányozza ezt az országot, még egyszer senki nem teheti meg az emberekkel, hogy külföldi hiteleket nem a termelőgazdaságra, hanem a jóléti kiadásokra fordítja.” Mi a teendő? Az új kormány társadalmi és politikai felelőssége, hogy nemzetgazdasági politikája lehetővé tegye azokat a feltételeket, melyek között megerősödhet a hit a magyar gazdaságban. A foglalkoztatás emeléséhez és a gazdasági növekedés gyorsításához gazdaságösztönző és fegyelmezett költségvetési politikára van szükség. Fel kell tárni a gazdaság valós helyzetét. Teljesíthető feltételeket kell teremteni a vállalkozásoknak. A fizetési fegyelem helyreállításával meg kell szüntetni a körbetartozásokat. Orbán Viktor gazdaságpolitikai alapvetésének hitelességét erősíti az államcsőd közelébe jutott Görögország intő példája. A görög államadósság nagyobb a bevallottnál: finanszírozása egyre többe kerül, ám a gazdaság nem képes gyorsan növekedni. Trükköket alkalmaztak a gazdasági valóság elleplezésére. Az ország kockázati besorolása romlik, fennáll a veszély, hogy a
DISPUTA Műhely
kell jelenteni. A törvénysértéseket látványos lendülettel tárja fel a rendőrség; ezt sokan úgy értékelik, hogy a nyomozóhatóság a választási győzelem előtt álló Fidesz elszámoltatási elvárásaihoz igazodik (Rádi Antónia, HVG, 2010. március 6.). A közélet megtisztulásának itt az ideje, ám a politika és a társadalom új szerződését az segíti hatékonyan, ha a gazdasági és politikai bűneseteknek nem a sommás, hanem a jogilag tiszta megítélése válik elterjedtté a közvéleményben.
53
görög államkötvényeket nem fogadja el hitelfedezetként az Európai Központi Bank. A görögök rossz példája világossá teszi, hogy a tényleges deficitet be kell ismerni, mert a bújtatott hiány az ország fizetésképtelenségéhez vezethet. Nálunk a nemzetgazdasági valóság megismerése azért sürgető, mert bizonyos, hogy a felgyülemlett államadóságunk nem képes mérséklődni a következő években (lásd Bod Péter Ákos, Heti Válasz, 2010. január 28.). Tarthatatlan, hogy a kormányzat és az MSZP folyvást a valós hiány bújtatása mellett produkál statisztikai adatokat a gazdaság növekedéséről, miközben állnak a kifizetések a gazdaságban és a nagy ellátó rendszerekben. Márpedig 2006 szeptembere, az „őszödi beszéd” kiszivárogtatása óta közismert a hiánybújtatás ténye. A Fidesz gazdaságpolitikai terveiről a Nemzetközi Valutaalap rendszeresen tájékozódik. A vállalkozásélénkítés és az állami juttatások visszafogása az adóbevétel hatékony növelése mellett olyan alapvetés, amely alapján az IMF valószínűleg elfogadja majd a Fidesz tervét az idei hiánycél 2–3%-os megemeléséről. Cserébe az új kormányprogramnak hitelessé kell tennie a jövőbeni visszatérést a hiánycél csökkenésének a pályájára. Az új kormány felelőssége az állami kiadások leépítése, de az érintettek egzisztenciális sérülését mérsékelnie kell.
DISPUTA Műhely
Marketing szempontból hibás márkakommunikáció
54
A szocialisták listavezetőjeként Mesterházy Attila a kampánynyitón az „Új jelölt, új program” szlogenjével a generációs megújulás frissességét kívánta versenyelőnnyé tenni. Amerikai ihletésű, lendületes fellépéssel, középre húzó, békülékeny hangütéssel jelenítette meg az arctalan pártgépezet munkájából előálló politikai árut, melynek fontosabb összetevői a politikai hitelvesztés megszüntetése, a radikálisok elleni fellépés, a nemzeti közmegegyezés szorgalmazása és az élni tudás Magyarország kompetitív előnyeivel a nemzetközi versenyben. Az így körvonalazódó termék legfőbb vonzerejét a rendszerváltás álmának beváltásában jelölte meg. Ezt a márkaépítést marketing szempontból megterheli egy súlyos hiba: nem érvényesül a visszaigazolás, a valós helyzetnek megfelelés követelménye. A politikai üzenet előállítási és átviteli hatékonyságát rontja, hogy az üzenet tervezése és felépítése során nem vették figyelembe, hogy a nemzeti modernizáció programja nem új, a kormányfője-
lölt a régi pártvezetés foglya. Zavaróan hat, hogy folyton jelentéktelen tényezővé kell stilizálnia az elmúlt nyolc év kormányzásának súlyos örökségét, ebből az időszakból ki kell emelnie, a jövő lehetséges alapjává kell tennie a válságkezelő időszak eredményeit. A kormányzati sikerpropagandának nem könnyű személyessé tennie az emberek életében a válságkezelés eredményeit, főleg azért, mert ezek inkább még csak statisztikailag kimutathatóak. Beszédes az is, hogy a Bajnai-kabinet által „történelmi adócsökkentésként” beharangozott adócsomagról 2009 nyarán csupán a megkérdezettek 9 százaléka gondolta, hogy csökkenti a közterheket, viszont a Nézőpont Intézet által megkérdezettek 47 százaléka épp az ellenkezőjét vallotta. A politikai termék személyessé tételét a hitelességi krízis szintén megnehezíti: a szocialista párt a gyakori vezetési válságból rendre alkalmi, nem elvi alapú kompromisszumokkal próbált kilábalni, így a párt elvesztette identitását, szavazótábora leapadt, s „az értékelkötelezett baloldali értelmiség számára a pártelnökválasztás nem szimbolizált mást, mint a leszerepelt szocialista nómenklatúra túlélési kísérletét” (lásd Stumpf István, Heti Válasz, 2010. január 7.). Az MSZP-s politikai márkakommunikáció hatékonyságát az is gyengíti, hogy a rendőrség egyes állami cégeknél hűtlen kezelés bűntettének gyanújával nyomoz, s van ügy, amely szocialista csúcspolitikus nevéhez kapcsolódik. A szocialisták választási programjában olyan intézkedések sorakoznak, mint a mérsékelt járulékcsökkentés, a gazdagok adóterheinek növelése, a földvásárlási moratórium meghosszabbítása, a szakmunkástanulói ösztöndíj bevezetése, az egészségügyi bérfelzárkóztatás kilátásba helyezése. A program gazdaságpolitikai kereteit nagyjából az jelöli ki, amit Bajnai Gordon előbb írásban (Népszabadság, 2010. február 18.) fejtett ki, majd a cikluszáró parlamenti ülésen el is mondott. Szerinte Magyarország előnye most az, hogy másoknál előbb kezdte el a költségvetési hiány kiigazítását, az ország már megfelelő pályán van ahhoz, hogy újra éllovassá válhasson, a megszorítások eredményeképpen megvalósítható a foglalkoztatás növelése, a négy százalék körüli gazdasági növekedés, az euró 2014 elején bevezethető. Az új kormány Bajnai szerint akkor lesz felelősségteljes, ha végigmegy a válságkezelő kormány által felvázolt úton. Ha nem ezt teszi, akkor „az illúziókeltést és a csodavárást” választja. Ezzel a beállítással Bajnai politikai „hagyatéka” a szocialista sikerpropaganda és
Nem csupán a Fidesz–KDNP pártszövetség kétharmados győzelmének a megakadályozása érdekében hallat magáról mind többet Gyurcsány Ferenc: a szocialista párton belüli hatalmi küzdelemnek is szerepe lehet ebben (úgy tűnik, a szocialista vezetők most nem zárnak össze, ahogyan válságos helyzetekben korábban mindig: a szétesésre utal az „őszödi beszéd” kiszivárogtatásának újbóli témává emelése is a párton belül). Mindenesetre az önelvű politikus ismét nekiveselkedett. Zártkörű MSZP-fórumon készítette fel a párttársait arra, hogy ellenzékben „iszonyúan keménynek” kell lenniük, a Fideszt szembesíteniük kell az éveken át folytatott felelőtlen ígéreteikkel. Mindezt úgy, hogy Orbán Viktor a pokolba kívánja az azonnali kérdések óráját, az interpellációkat, a napirend előtti felszólalásokat. Ez a szerepértelmezés meglehetősen egyoldalú elgondolás az ellenzéki felelősségről a parlamenti munkában. A kampánynyitón a főleg nyugdíjasokból álló közönség Gyurcsányt hangosan ünnepelte; frakcióvezetői ambíciói nyilvánvalóak, s az is, hogy Mesterházy mellett a kampány másik főszereplőjévé lép elő: Gyurcsány bejelentette, hogy március közepén évértékelő beszédet tart. Mindennek a kampány szempontjából az lehet az értelme, hogy – mivel Mesterházy hatása nem volt eléggé átütő – a bizonytalankodókban Gyurcsánynak kell mozgásba hoznia a vezetői varázserő iránti természetes igényt, s az is az ő feladata, hogy az Orbánfóbia felfokozásával maximalizálja a félelmi reflexek mobilizáló erejét. Az MDF imázs-kommunikációja marketing szempontból szintén azért hibás, mert ugyan a politikai paletta középpárti szerepének betöltésére formált igény a párt megjelenítésére alkalmas üzenetnek tekinthető, de a pártvezetés mögött már szinte nincsen pártszervezetként és szimpatizánsi hálózatként értelmezhető közösség. Hiába panaszkodik az MDF a Fidesz „Harkály hadművelet” elnevezésű akciójára (a Fidesz szeretne kétmillió szelvényt összekopogtatni): ha 8 millió szavazásra jogosult állampolgártól egy párt képtelen öszszegyűjteni az országos lista állításához szükséges számú kopogtatócédulát, akkor az a párt nem jelentős társadalmi képződmény annyira, hogy parlamenti pártként is részt vegyen a képviseleti demokrácia játékterében. Nem egyszerűen a párttámogatási rendszer fonákságairól van szó. A választáshoz szükséges logisztikai háló kiépítése azért nehéz az MDF számára, mert lényegében minden politikai erővel szem-
DISPUTA Műhely
a kampányretorika részévé válik. Hiszen köztudomású, hogy a Fidesz szerint a költségvetési hiány kiigazításához a válságkezelő kormány nem a valós nemzetgazdasági adatok alapján látott hozzá, vagyis még nem teremtődtek meg azok a feltételek, amelyek Bajnai szerint már lehetővé teszik a növekedést. Amikor Mesterházy Attila a választók fejében úgy igyekszik tudatosítani magát, mint az új jelöltet, akinek új világképe van, akkor ez a pozicionálás kevéssé átgondoltnak értékelhető, mert az újszerűség kommunikálása hiteltelen, ha nincsen mögötte valós tartalom, ha főleg frázisszerű dolgokat lehet megtudni arról, hogy miben áll a hirdetett újszerűség. Mert alig derül ki a választási programból, hogy milyen egészségügyet, oktatást, közigazgatást vizionálnak a szocialisták a következő évtizedre (lásd Figyelő, 2010. február 25–március 3.). Vajon a baloldaltól elidegenedett választók újbóli megszerzéséhez elegendő lesz-e annak ismételgetése, hogy a szocialistáknak van választási programjuk? Március közepéig a politikai rivális taktikai okokból nem igyekezett közreadni a sajátját. Ami a politikai üzenet eltérő komponenseinek az egyes célcsoportokhoz eljuttatását, vagyis a marketingmix kérdését illeti, megállapítható, hogy a szocialista párt nem fejlesztette tervszerűen a kampánygépezetét, idős szavazóbázisa miatt csak korlátozottan tud az internetes eszközökre támaszkodni, aktivista hálózata a terepmunkában gyenge (vö. Stumpf István, Heti Válasz, 2010. március 4.). Ám a versenytársaknak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy az MSZP kiterjedt társadalmi-gazdasági hálózatát érzelmi és érdekeltségi kötelékek tartják egyben, így a párt sok szimpatizánsa nehezen tudja elképzelni, hogy más pártra szavazzon. Ennek a szegmentumnak a megtartása, mobilizálása végett Mesterházy Attila magára ölti a karizmatikus baloldali vezető populista maszkját is. Ostorozza Orbán Viktort, fasizmussal riogat, az orvostársadalom tagjait – politikai meggyőződésük alapján – szembefordítja egymással és a betegekkel. Ezt a balfogást később a szocialisták szóvivője, Budai Bernadett azzal próbálta súlytalanítani, hogy a kormányfőjelölt nem sérteni akart, hiszen csak példázatot mondott a társadalmi megosztottságról. A szóvivőt nem érdekli, hogy a nyelvhasználatban mindig fény derül egy világtapasztalat egészére; a világlátás, amely itt megmutatkozott, riasztó, ahogyan az egész megnyilvánulás harsány óvatlansága is bántó.
55
bekerült, de közben elvesztette az önállóságát, listája befutó helyein a pártot kívülről finanszírozó ismeretlenek szerepelnek, az MDF máshol megírt forgatókönyv alapján cselekszik, sodródik (lásd Balavány György, Magyar Nemzet, 2010. február 26.). Közvélekedés, hogy az MDF választási kampánya azt a célt szolgálja, hogy az országgyűlésbe jutással egyes pártvezetők meghosszabbítsák mentelmi jogukat. A fórum és az önálló pártként nem induló SZDSZ együttműködése, melynek a BKV-ügyben lebukott Mesterházy Ernő volt a szervezője, biztosan nem valósul meg olyan módon, hogy az MDF fedezhesse tartozásait és kampányköltségeit. A pártvezetés egyszerre szeretne pénzt szerezni a Hit Gyülekezete elnevezésű neoprotestáns kis egyháztól (amely az SZDSZ-szel ápolt jó viszonyt) és a nyugdíjasokat képviselő Tisztelet Társaságától (amely Schmuck Andor nevéhez kötődik). A neoliberális gazdaságpolitikát hirdető listavezetőt a párttagság nem fogadja el. A párt márkázása Bokros Lajos személyével lelkesedés helyett inkább kritikára ösztönzi a választókat is. A „Mindenki hozzáad Magyarországhoz” szlogenre és a kormányfőjelölt arcképére egy gerillaakció keretében valaki feliratot ragasztott: „Horn Gyula alatt már szívtatok, szívesen folytatnám”.
DISPUTA Műhely
Egyirányú médiahatás vagy közösségi együttműködés?
56
A Jobbik nélkülözi a hagyományos médianyilvánosságot, ezért a párt mobilizációs eszközrendszerében kényszerűen a középpontba kerültek a vidéki fórumok és a fokozott internetes aktivitás. A fiatalok a Jobbik választóinak fontos bázisát képezhetik, mert a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásban még részt nem vett korosztály számára ez a párt jelenítheti meg a politikai rendszer egésze elleni lázadás eszméjét. E kulturális szükséglet figyelembe vételével a Jobbik ügyesen pozicionálja magát a fiatalok szegmensében: az online közösségi fórumok világában építi fel az etablírozott politikai erők leváltásával hatalomra törő párt arculatát. Pedig a Jobbik álradikalizmusa megtévesztés, s a Fidesz kétharmados többségét veszélyezteti. Az is kiderült, hogy hibáztak a politikai napirend formálói, amikor a hagyományos média világában agyonhallgatták a
politikai szélsőség és a cigánybűnözés társadalmi problémáját, s e kérdéskör közvetítését átengedték a szélsőséges véleményvezérek internetes fórumainak. Amikor a hírmagyarázók – a feszültség csökkentésének tévesen vélelmezett hasznára figyelve – elhallgatják a Jobbik ügyeit, akkor kritika nélkül hagyják azt a sokakban erősödő meggyőződést, hogy a cigánykérdéssel egyedül a Jobbik foglalkozik. Ez helytelen döntés, mert a bírálat elmaradása tovább erősíti a téveszmét, hogy ez a párt a cigányügyek szakértője volna. Ez az imázs a Jobbik számára kifejezetten előnyös abban a versenyben, ahol a küzdelem azokért a szavazókért folyik, akik – főként az ország északkeleti falvaiban – a magánvagyon védelmének fokozását, a rendteremtést várják el a politikától (lásd Zsolt Péter, Heti Válasz, 2010/9. március 4.). Sokat elárul az MSZP szervezeti kultúrájáról, ahogyan kisajátítja az online közösségi fórumokat politikai kampánycéljainak megfelelően. A Societas elnevezésű ifjú szocialista szervezet a tagságának fórumozó versenyt hirdetett: a világháló politikai vitafórumait a szélsőjobb tartja ellenőrzése alatt, ezért célzottan bele kell nyúlni a legfontosabb fórumfelületeken zajló beszélgetésekbe. Jutalomüdülést (!) kap, akinek sikerül értelmetlen gyűlölködésbe átfordítania a vitafórum körül szerveződő közösség jobboldali értékrend alapján zajló beszélgetéseit. A cél érdekében a baloldali véleménykommandós beírja a kormányoldal számára kínos kampánytémákkal foglalkozó cikkek fórumába a központilag kialakított pártvéleményt. Ezzel a közösségi fórum lényegét számolja fel, hiszen erőszakkal jeleníti meg a hagyományos tömegmédia kommunikációs szokásrendszerét egy ettől eltérő logika szerint szerveződő közegben (lásd Dévényi István, Heti Válasz, 2010. január 28.). A Jobbik is televízióként használja a világhálót: a Barikád online kiadása a szélsőjobb hatalomátvétele óta szünetelteti a fórumot. A kampányban tehát megjelent az egyirányú tömeghatáson alapuló és a közösségi tartalmat létrehozó kommunikáció feszültsége. Vajon mennyire fog számolni az itt feltáruló feladatokkal az új kormányzat kultusz- és szociálpolitikája? A szervezeti kultúra – így a politika – alapvető kérdéséről van szó.
Balra a nap nyugszik A magyar társadalom érték- és normarendszerét vizsgáló (többnyire nemzetközi sztenderdek szerint bonyolított) kutatások bizonyítják, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a polgárok döntő többsége nem mondott le az állam gondoskodó szerepe iránt támasztott igényeiről. Sőt, a magyarok nagyobb része egyaránt szkeptikus a teljesítményen alapuló verseny, valamint a kollektív célok és az állampolgári szolidaritás kérdéseiben. Ennek alapján aligha kétséges, hogy a néppárti ambíciókat tápláló erőknek a kívánt méret és hátország biztosításához részleges vagy teljes értékkompromisszumot kell kötniük egy jóléti garanciákon nyugvó, klasszikusan baloldali minimum szerint.2 Ugyanezen realitások érzékeny dilemmák között hagyják a 2010 tavaszán rajthoz álló kispárti márkákat. Kampányaik során érdekes ellentmondást, de legalábbis elméleti kihívást kell feloldaniuk. Egyrészt önmagukat leginkább az állam szerepével szemben tanúsított alternatív (részben vagy egészében liberális) felfogásukon keresztül tehetik megkülönböztethetővé, másrészt azonban tagságuk és a számukra kínálkozó
A szerző a Nézőpont Intézet vezető elemzője és kampány-tanácsadási tevékenységeinek koordinátora. 1 A tanulmánynak nem tárgya a Jobbik Magyarországért Mozgalom, mely a 2009-es európai parlamenti választásokon elért eredménye, az év hátralévő részében folytatott szervezetépítése, valamint az általa birtokolt vagy befolyásolt médiafelületek (earned media) kiterjedtsége nyomán immár középpártnak tekinthető, és kommunikációs dilemmái jelentősen eltérnek említett kis pártokétól. 2 Magyar Fogyasztó, II. évfolyam 1. szám, 2010. január
Labor és realitás
célcsoportok jelentős része erőteljes elvárásokat táplál az ideális állammal szemben. A magyarországi baloldal szervezeti és szellemi struktúrái 2009 tavaszára egyaránt az összeomlás szélére kerültek. A bizonytalan, szilárd pártpreferenciával nem rendelkező választók tömege azzal együtt is hatalmasra nőtt, hogy a Fidesz potenciális szavazóbázisa is minden korábbinál szélesebb lett, s megközelíti a hárommillió főt. Aki ebben a helyzetben „bizonytalan”, az nagy valószínűséggel csalódott, ám továbbra is baloldali identitású választó, s a magukat rétegpártként pozicionáló új politikai márkák elsősorban szintén baloldalról tudják megszólítani. Természetesen sem az LMP, sem az MDF nem kíván és nem is tud versenybe szállni az állami gondoskodás kiterjesztésére vonatkozó ígéretekben. Így a hazánkban szintén baloldaliként ismert tartalmak közül az emberi jogi és kulturális, illetve gazdasági liberalizmusra összpontosítanak. Ez potenciálisan a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) korábbi törzsszavazóinak, valamint a Magyar Szocialista Párt (MSZP) technokrata szavazóinak megszólítását jelenthette. Az SZDSZ mint önálló politikai tényező letűnése s ezzel egyidejűleg az LMP és az MDF megjelenése a hazai politikum liberális szegmentumán belül önmagában két évtizedes ellentmondás feloldására teremtett esélyt. A szabad demokraták esetében ugyanis a rendszerváltás óta „egy légtérbe” kényszerült a posztmodern liberálisok két, egymással számos kérdésben gyökeresen ellentétes álláspontot képviselő típusa: a közösségekhez kötődő, globalizációkritikus szociálliberális és a doktriner kapitalista, individualista alapállású neoliberális választó. A 2010-es választási kampány indulását megelőzően úgy tűnt, előbbieket elsősorban az LMP, míg utóbbiakat az MDF képviselheti Magyarországon. Mindez (kiegészülve a szocialistákból kiábrándult választók tömegének megjelenésével a piacon) elméletben megteremtette a lehetőségét a balliberális szegmentum konszo-
Böszörményi Nagy Gergely
Ez a tanulmány megkísérli összefoglalni két, egymástól jelentősen eltérő hátterű, ám a PR és a marketing területein egyaránt kihívásokkal küzdő kispárt, a Lehet Más a Politika! (LMP) és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) kommunikációs teljesítményét és lehetőségeit a 2010-es parlamenti választások kampánya során. A szerző a pártok előtt nyíló kiterjedt márkázási, illetve újramárkázási, valamint célcsoportszegmentálási mozgásteret igyekszik öszszevetni a kampányt végül a gyakorlatban meghatározó politikai és szervezeti realitásokkal. Összegezve, (1) mely társadalmi alapokra és (2) milyen kommunikációs eszközökkel lehetséges ma Magyarországon sikeres kispártot építeni, és (3) melyek lehetnek a kísérlet legnagyobb akadályai?1
DISPUTA Műhely
Kispártok márkakommunikációja a 2010-es parlamenti kampányban
57
lidációjának, és két letisztult márkaképpel rendelkező baloldali kispárt pozicionálásának.3 A kedvező környezet ismeretében csupán az volt a kérdés: rendelkeznek-e az LMP és az MDF döntéshozói a szükséges kompetenciákkal, köztük is kiemelten a marketing és PR területén alkalmazandó eszköztár ismeretével, illetve képesek-e ezeket professzionális módon politikai céljaik szolgálatába állítani.
DISPUTA Műhely
A márkák laboratóriuma A politikai kampányok klasszikus formátuma két összetevőből áll: a párt által közvetlenül irányított marketingkampányból, valamint a hírfolyamban történő jelenlétből – alapvetően már a public relations eszközeivel. A két, optimális esetben párhuzamosan és hasonló hatékonysággal zajló aktivitás sikere a célcsoportok körében két szempont, az érdekesség és az érintettség érvényesítésén múlik. A kampány központi üzenetének és arculathordozóinak adott politikai napirenden érdekesnek (újszerűnek és eredetinek) kell lennie, valamint a személyes érintettség (relevancia és aktualitás) benyomását kell keltenie a választóban. Mindezek a szempontok a legkevésbé sem függenek a párt méreteitől: kisebb és meghatározó politikai erőknél egyaránt megkerülhetetlenek. Mégis van különbség: a kispártok dolga ugyanis ezek érvényesítésében könnyebb, mint a néppártosodott, kommunikációs mozgásterében jelentős kompromisszumoktól terhelt pártoké. A kispártoknak lehetőségük nyílik, hogy kampányaik során másoknál világosabban jelöljék ki célcsoportjaikat, azok kereskedelmi és kultúrafogyasztási preferenciái alapján olyan témákban és olyan üzeneteket fogalmazzanak meg, melyeknél a meddőszórás (a választók számára unalmas vagy irreleváns tartalom kockázata) elenyésző mértékű. A politikai kommunikáció visszatérő dilemmája, mennyire tekinthető egy párt klasszikus kereskedelmi terméknek, s eladása mennyiben lehet hasonlatos egy mosópor promóciójához. A párhuzam mellett és ellen egyaránt számos érv és részigazság felsorakoztatható – minél inkább kispártokról beszélünk azonban, az átfedések, egyezések annál egyértelműbbek. A kispártot választó szavazópolgár tudja, hogy 3
58
4
döntésével aligha egy jövőbeni kormányerőt támogat – ám fontosabb számára az önképének minél nagyobb arányban megfelelő választás. Jellemzően értéktudatos és a közéleti kérdések legalábbis egy részében karakteres álláspontja van, gyakorta véleményvezérnek számít kisebb közösségén belül. Preferenciái a politikaitól kereskedelmi és kulturális döntéseiig jól tipizálhatók, ezeket kevésbé materiális, mint inkább poszt-materiális logika határozza meg. Elsősorban nem konkrét és rövid távú ígéreteket, mint inkább az önazonosság életérzését várja el pártjától. Mindez megfelel a legtöbb rétegmárka (niche brand) fogyasztói jellemzőinek, melynek politikai adaptációi (a némettől az izlandi zöldpártig vagy éppen a Szerbia fiatal értelmiségére építő G17 pártig) szinte kiáltanak azért, hogy Magyarországon is éljenek tanulságaikkal.4 Egy jól felépített márkakoncepció megkülönbözteti a pártot. Egységbe szervezi arculati és szellemi sarokpontjait, felismerhetővé és emlékezetessé teszi megjelenéseit, és eléri, hogy a térben és időben távol eső megnyilvánulások egyetlen (a célcsoportok esetében lehetőleg kedvező) benyomássá álljanak össze a választók fejében. A kispárti márkák szükségletei nem különböznek a kereskedelmi rétegmárkák világától: a vizuális megjelenésben egyszerűségre és bátorságra, a megszólalásokban kevés, rövid és közérthető üzenetre van szükség. Esetükben különösen fontos az arculati és retorikai koherencia: a választott szimbólumok és a kispárt portfóliójába sorolt témák következetes, hosszú távú képviselete, elkerülve a „tarkabarkaság” kockázatait. Nélkülözhetetlen az arculat megszemélyesítése: egy–három olyan médiaképes személyiség tudatos felépítése, akik egyrészt kellően megkülönböztethetőek a megszokott „beszélő fejektől”, a szokványos politikusi profiloktól, másrészt azonban komolyan vehető, választásra alkalmas alternatíva benyomását kínálják. Végül, de koránt sem utolsó sorban: a politikai rétegmárkáknak nem csupán azt kell egyértelművé tenniük, hogy mely célok érdekében határozzák meg magukat, de azt is, hogy mivel szemben foglalnak el karakteres álláspontot. A világos ellenfélválasztás és az ennek megfelelő szembesítő, ill. negatív üzenetek biztosítják az imázs politi-
A liberális politikum lehetséges konszolidációjáról lásd részletesebben: Böszörményi Nagy Gergely: Ki törődik Kovács Pistivel? A magukra hagyott liberális szavazókról, Figyelő, 2009. július 16. Theodore E. Jackson: Brand Marketing in Today’s Cluttered Political Marketplace, Campaigns & Elections, April 1, 2003
A politika realitása A kampánylaboratóriumon kívüli világban persze számos prózai tényező kötheti az egyébként indulásra kész pártszekér kerekeit. Ahogyan a márkázásra váró LMP és az újramárkázást igénylő MDF esetében is érzékelhető, a kispártok irigylésre méltó mozgásterét a célcsoportválasztás és a célzott kommunikáció terén az új alakulatoknál szükségszerűen jelentkező gyermekbetegségek egyenlítik ki. A szervezetlenség és rutintalanság, a döntéshozatali hierarchia és a belső demokrácia tisztázatlanságai, a politikai érdek megítélésének sokszínűsége és a konfliktusoktól való félelem, végül, de nem utolsó sorban, az önkéntességen alapuló humán hátország napi teljesítményének nehézkes számonkérhetősége gyakorta lehetetlenné teszik a márkakoncepció precíz érvényesítését. 2009 júniusa és decembere között az LMP és az MDF számára pontosan fél év állt rendelkezésre, hogy felkészüljenek az országgyűlési választásra. Az európai parlamenti voksolásnak mindkét kispárt esetében sorsdöntő jelentősége volt: a várakozásokat meghaladó eredmény fontos volt ahhoz, hogy szimpatizánsaik és a média fősodra egyaránt komolyan számoljon velük. A célt az LMP és az MDF is teljesítette: előbbi a véleménykutatási konszenzust meghaladó százalékot (2,8%) ért el, míg utóbbi a káoszos pártélet és kommunikáció ellenére is megugrotta a bejutási küszöböt (5,3%). Mivel a voksolást a nyári időszakban megszokott politikai uborkaszezon követte, a kispártoknak elméletben lehetőségük nyílt, hogy rendezzék belső vitáikat, racionalizálják szervezeti struktúrájukat, felkészülési naptárat állítsanak fel, márka- és médiastratégiájukat pedig hozzáigazítsák a 2010-es parlamenti választással szemben megnövekedett várakozásaikhoz. Sem az LMP, sem az MDF nem cselekedett így. Az ökopárt esetében az EP-választások meglepően jó eredménye éppen a politikai identitást övező vitákat erősítette fel, ennek következtében elhanyagolták a feladatkataszter összeállítását és a hozzájuk rendelt felelősségi körök tisztázását. A demokrata fórumnál a vezetői várakozásokkal szemben a megújított brüsszeli mandátum sem tette zárójelbe az
új politikai irány és a régi tagság közötti feszültséget. Míg tehát az LMP nem tudott dönteni saját márkakoncepciójáról, az MDF igen, ám csak szervezeti legitimáció nélkül. A felkészüléssel tölthető nyári hónapok és az ismertségnövelésre kiemelten alkalmas őszi periódus így mindkét kispárt esetében kihasználatlan maradt. Mindez azt eredményezte, hogy 2010 januárjára, az országgyűlési kampány kezdetére az LMP-ben és az MDF-ben is politikai és szervezeti dilemmák domináltak, ezek primátusát nem vehette át a mindennapi működésben a PR- és marketingkommunikáció. Ezekben a napokban a két párt úgy fut neki a választási hajrának, hogy klasszikus kampánytevékenységükkel párhuzamosan kényszerülnek menedzselni egyéb, kevéssé időszerű kihívásaikat. The final countdown A politikai elemzés közhelyszótárának gyakorta idézett tétele, hogy a kispártoknak mindenki másnál korábban kell indítaniuk kampányukat. Ezzel elkerülhetik a nagypártok keltette reklámzajt, és megfogalmazhatják a választás alternatív, saját szereplésükhöz köthető tétjeit. Fenti alapvetés laboratóriumi körülmények között talán megállja a helyét, a gyakorlatban azonban ezt is felülírja egy banálisnak tetsző tényező: a kispártok esetében többnyire korlátos kampányköltségvetés. Az LMP gazdálkodása átlátható, míg az MDF esetében a pártról megjelenő híradások alapján tudható volt, hogy szűkre szabott büdzsével vágnak neki a választási hadjáratnak. Ilyen körülmények között életveszélyes lépés lett volna a korai kampányrajt. A kispártok esetében a választási siker első feltétele a kopogtatócédulák összegyűjtése, így mindkét párt döntése ésszerű volt, amikor a cédulák postázására időzítették első kiterjedt köztéri megjelenéseiket. Ugyanakkor, míg a nagypártok 2500–3000, a kispártok csupán 250–500 óriásplakáttal vesznek részt a kampányban, így az időzítés mellett természetesen a földrajzi racionalitás is döntő fontosságú. Ha egy kispártnak kellő ismeretek állnak rendelkezésére célcsoportjairól, akkor (miközben a listaállítás szigorú feltételei miatt minden választókerületben törekednie kell a látható jelenlétre) a legköltségesebb megjelenési formák legkedvezőbb megosztása könnyen meghatározható. Nem véletlen, hogy az LMP és az MDF egyaránt Budapest belső kerületeire összpontosította köztéri expanzióját. Időben és helyben a két kis-
DISPUTA Műhely
kai textúráját, szerephez juttatják a pártot a politikai napirend tőle függetlenül zajló eseményeinek megítélésében, és szélesítik megjelenési lehetőségeit a konfliktusokra fogékony médiafelületeken.
59
DISPUTA Műhely
párt kampányainak első igazán racionális döntése az intenzív februári köztéri megjelenés volt. A szerény marketingkommunikációs lehetőségeknek azonban még a leghatékonyabb, legkreatívabb kiaknázása sem pótolja a PR, a hírfolyamban való jelenlét szerepét – amire elsősorban hírértékű események, akciók és bejelentések teremtenek lehetőséget. Ezen a területen a kispártok szükségletei kétirányúak: a célcsoportjaikba tartozó választók többnyire rétegmédiumok fogyasztói. Ugyanakkor a hagyományos tömegmédiumokban (az úgynevezett above-the-line, azaz ATL platformokon) sem spórolhatják meg a rendszeres megjelenést, hiszen még a szűkebb célpiac is csupán akkor kezeli őket választásra érdemes, mérvadó alternatívaként, ha a közbeszéd fősodrában helyezkednek el. Ez a feladvány a 2010-es kampányban mind az LMP, mind az MDF számára problémát okoz. Igaz, egészen eltérő értelemben: míg előbbi esetében a hírszerkesztők által előnyben
60
részesített negatív hangnem, a konkrét ellenfélkép hiánya, addig utóbbinál éppen az jelent gondot, hogy a demokrata fórum csak botrányaival és nem üzeneteivel képes hírértékű teljesítményre. Az ökopárt ismertsége alacsony, ismerői körében azonban hitelessége magas – míg rendszerváltó márkaként a demokrata fórum neve közismert, hitelessége azonban erősen megkérdőjelezhető. Összegezve, az LMP és az MDF kommunikációs és operatív megközelítésben egyaránt kihasználatlanul hagyta a választási felkészülésre rendelkezésükre álló időszakot, így sikerük a szükségszerűnél is nagyobb mértékben függ külső körülményektől (a személyes sajtókapcsolatok állapotától a nagypártok „hold ’em” kopogtatócédula-gyűjtő stratégiáján át a választási részvételig). Perspektíváik mégis eltérnek egymástól: míg az LMP esetében az eddig elmaradt márkázási lépések legalábbis részben pótolhatók, az MDF márkaképe egyre kevésbé látszik helyrehozhatónak.
Politikusbeszéd
Demokratikus szabályok szerint működő modern társadalmakban (esetleg létező, nem mindig alaptalan fenntartásaink ellenére soroljuk ebbe a körbe jelenkori hazai viszonyainkat is) a hatalomgyakorlásnak, az állam működésének döntő, megkerülhetetlen – hiszen éppen ettől demokratikus – mozzanata az időnként megtartandó választás. A társadalom egészére kiterjedő többségi akarat érvényesítésének egyetlen érdemi, ráadásul erősen korlátozott hatású módja ez – legyen szó akár az országgyűlési, akár a helyhatósági választásokról. Az egy-egy konkrét kérdésben kiírt országos vagy helyi népszavazás intézményét említhetnénk ugyan az „egyetlenség” cáfolataként – ez statisztikai értelemben talán helytálló, de az „érdemiséget” tekintve már nem annyira az. Az utóbbi évek példái jól mutatják, hogy ezek részben a tisztázatlan, pontatlan szabályozás miatt, részben az éppen ebből következő manipulációs lehetőségek okán alig-alig töltik be a nekik szánt társadalmi funkciót – amit leginkább a szokásosan alacsony, gyakran az érvényesség határát is alulmúló részvétel jelez. Az össztársadalmi elégedetlenség lavinaszerű megnyilvánulásaként számon tartott 2008. márciusi, „vizitdíjas” népszavazáson a részvételi arány csak hajszálnyival haladta meg az ötven százalékot (pontosan 50,51% volt), míg az azt megelőző, ugyancsak emlékezetes, 2004. december 5-ei, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló referendumon csak az arra jogosultak 37,49 százaléka nyilvánított véleményt. Ezzel szemben a két utolsó önkormányzati választás részvételi aránya 53,12 (2006) és 51,11 (2002) százalék; az országgyűlési választásoké (a sorsdöntő, mérvadó első fordulókban) viszont 67,83 (2006), illetve 70,53 (2002) százalék volt. Ezek a számok világosan mutatják, hogy a választópolgári közakarat igazi (tehát: „egyetlen érdemi”) megnyilvánulásának csupán az országgyűlési választásokat tekinthetjük a kétharmad körüli vagy azt meghaladó részvételi aránnyal. Hogy mi lehet ennek az oka, arra a népszavazások kapcsán korábban utaltunk. Az önkormányzati választások esetében két – egymást a legkevésbé sem kizáró, sőt, ellenkezőleg, nagyon is összefüggő – magyarázat is kínálkozik. Az egyik: a jelek szerint a társadalom tagjainak többsége az országgyűlési választásoknak sokkal nagyobb, meghatározóbb tétet tulajdonít saját sorsának alakulásában, mint a hely-
Görömbölyi László
Arra szavazunk, amit elhiszünk
DISPUTA Toronyszoba
H
úszéves demokráciánk egyik markáns tanulsága: a politikus márpedig hazudik. Nehéz megmondani, hogy a társadalom egészét átható közvélekedés mennyiben alapul politikusi pályákat, cselekedeteket és kijelentéseket figyelő, számon tartó tudatos választópolgári tapasztalatokon, vagy mennyiben következménye rafinált politikai kommunikátorok elhibázott tanácsainak. Netán köszönhetjük ezt politikai elemzők és úgynevezett véleményformálók tehetséges és tudatos manipulációinak, vagy éppen csak mások véleményét felelőtlenül szajkózó médiamunkások tehetségtelen és tudattalan (ám annál súlyosabb károkat okozó) agymosásának. Talán mindegy is – a lényegen nem változtat. Bizton állítható, hogy ha valamelyik népszerű tévéműsorban megszavaztatnák a népet arról, hogy egyetért-e a „minden politikus hazudik” állítással, bőven kilencven százalék fölé kúszna az egyetértők arányát mutató grafikonoszlop. Alapkérdés persze: miért baj az, baj-e az egyáltalán, ha a politikus hazudik? A helyzet bonyolultságának érzékeltetésére a pénzügyminiszter esetét szokás emlegetni, akitől megkérdezi a riporter: tervezik-e a nemzeti valuta leértékelését? A döntés már megszületett, a miniszter pontosan tudja, hogy a jegybankelnök két nap múlva bejelenti. A riporter kérdésére azonban egyetlen helyes válasz létezik: nem, nem tervezzük, ilyen intézkedés szóba sem kerül. Mert ha nem ezt válaszolná, akkor pénzügyi spekulációk súlyos következményekkel járó, esetleg a nemzetgazdaságot is megrendítő láncolatát indítaná el – nyilvánvaló bizonyítékát adná tehát pénzügyminiszteri alkalmatlanságának. Kissé árnyaltabb, nehezebben megválaszolható kérdés: mi következik a pénzügyminiszteri tanmeséből? Talán az, hogy a politikusnak munkaköri kötelessége a hazudozás? Esetleg az, hogy vannak helyzetek, amikor muszáj hazudni, de azért nem minden helyzet ilyen? Ha ez utóbbit a direkt politizáláson kívül maradó civilként szimpatikusabbnak találjuk, ne feledjünk el egy szinttel mélyebbre ásni: miféle normák döntik el, hogy egy adott helyzet éppen a tiltott vagy a megengedő zónába sorolandó? Hol vannak ezek rögzítve; ki (vagy inkább kik) határozzák meg ezeket; mikor, hogyan, miáltal változnak, módosulnak?
61
hatóságiaknak. A másik pedig: a helyi politizálás általános (engedjük meg: helyenként azért az átlagostól akár jelentősen különböző) színvonala sem ösztönzi túlságosan a választókat arra, hogy az urnákhoz járuljanak. Hogy a társadalmi közakarat választásokon való kinyilvánítása miért csupán „erősen korlátozott hatású”? Nyilvánvaló következménye ez a képviseleti demokrácia működésének: általános felhatalmazást adunk a képviselőknek négy évre, és soha nem tudhatjuk, hogy az ország helyzetének jobbítása (legyünk optimisták) konkrétan miben és hogyan érinti majd saját életlehetőségeinket, szűkebb környezetünket. Ráadásul, amikor választunk (akár országgyűlési, akár helyhatósági képviselőjelöltekre, akár pártokra vagy éppen polgármesterjelöltre adva szavazatunkat), döntésünket legfeljebb felerészben befolyásolja a bizonyosság, felerészben viszont jóhiszeműségünkre vagyunk kénytelenek hagyatkozni – még akkor is, ha magunkat a tájékozott, közügyek iránt érdeklődő, a dolgok folyását naprakészen figyelemmel kísérő, tudatos választópolgárok közé soroljuk. Bizonyosságunk az előző ciklus politikai teljesítményének megítélésében lehet – de a jövőre vonatkozó döntésünket csupán ígéretekre, ezek megtartásába vetett hitünkre alapozhatjuk. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy a politikusok – úgy általában – hazudnak… Mi tagadás: nincs könnyű helyzetben az állampolgár – de nincs könnyű helyzetben az a politikus sem, aki szeretne valamit kezdeni ezzel a helyzettel. Aki minden fenntartásunk ellenére is szeretné velünk elhitetni: ő a jó választás.
DISPUTA Toronyszoba
Tömegkommunikációs demokrácia
62
A politikai kommunikációban már régóta döntő szerepe van a tömegkommunikációnak. Érdemes pontosítani a fogalmat: a „hagyományosan” ebbe a körbe sorolt rádión és televízión meg az újságokon kívül ne feledkezzünk meg a reklámhordozók széles köréről sem (a „hagyományos” eszközökben megjelenő reklámoktól az óriásplakátokig), és jól tesszük, ha az információs társadalom tagjaiként egyre inkább tudatosítjuk magunkban az internet tömegkommunikációs szerepét is. Annál inkább, mert ez a rohamosan terjedő, mindennapi létünket átható és egyre inkább meghatározó médium korábban nem tapasztalt, többrétegű kommunikációs csatornaként működik. Nemcsak arról van
itt szó, hogy az internethasználó a kizárólag hagyományos eszközöket használók-fogyasztók által elérhető információk sokszorosához juthat hozzá – de részese (esetenként áldozata, kiszolgáltatottja) lehet a közösségi kommunikáció egyre bővülő (tematikus fórumok, facebook, iwiw, twitter…) áradatának is. Csak egyetlen példa: kampányok idején bevett gyakorlat a fórumkommandók működése. Interneten otthonosan mozgó pártaktivisták figyelik a nagy látogatottságú, a megbízó párt által fontosnak tartott fórumokat, és ha „helyre kell tenni” az online beszélgetésfolyam irányát, hát azonnal beírnak valami határozott, az eszmecserét a kívánt mederbe terelni képes szöveget… Ennek tükrében a mobilszámlisták megszerzése és a tehetetlen állampolgárok hívogatása, automatára rögzített szövegekkel való bombázása ártalmatlan (noha rendkívül bosszantó) gyerekcsínynek számít. De ne feledjük: a politikai kommunikációnak ez a formája is besorolható a tömegkommunikáció fogalomkörébe. A politikusnak nincs választása: használnia kell a tömegkommunikációt – lehetőségei szerint birtokba venni, manipulálni, kihasználni. Ismét egy példa ennek érzékeltetésére: ne higgyünk abban, hogy az országos körútra induló pártpolitikus célja valóban az emberekkel való közvetlen találkozás, a választópolgárok véleményének megismerése, a közvetlen eszmecsere. Egyrészt lássuk be: sok jó nem várható attól a párttól, amely efféle kívánságlistákra építi saját programját – ezt manapság illik kissé komolyabb kutatásokra alapozni, felkészült szakértőkből szerveződő szakmai műhelyekre bízni… Másrészt pedig: az ilyen tájolások-haknizások közönsége a politikai PR szempontjából gyakorlatilag érdektelen – hiszen ott jellemzően éppen azok a hívek, szimpatizánsok jelennek meg, akiket nemigen kell meggyőzni arról, hogy kire szavazzanak. Hogy akkor mégis mire valók a komoly munkát, erőfeszítést, szervezést igénylő körutak? Éppen arra, hogy a helyi tömegkommunikációban (helyi tévé, rádió, újság) is jelen legyenek a pártok. A sajtó tudósít az eseményről, és ha szűk terjedelemben is, de beszámol az ott elhangzottakról. A cél tehát nem az emberekkel való közvetlen kapcsolatteremtés, hanem az ilyen események tömegkommunikációban való megjelenésének kierőszakolása – ezáltal az ismertség növelése, a legfőbb üzenetek eljuttatása azokhoz a „helyi” polgárokhoz, akik ugyan nem kíváncsiak az adott párt
Hatalomvágy? – hát persze… A közember közvélekedésének számos tévedése közül az egyik a politikusok hatalomvágyának a kárhoztatása. A politikai kommunikátorok persze ügyesen ki is használják a köztudatban élő tévhiteket: versengő pártok vádolják azzal egymást, hogy a vetélytárs célja kizárólag a hatalom megszerzése vagy megtartása. Miközben ő (mármint az éppen ezzel riogató párt képviselője) nagyon is jól tudja, hogy a politikai intézményrendszer működésének szerves tartozéka, a politikai párt elemi célja a hatalom megszerzése. Az a szervezet, amely nem erre törekszik, nem nevezhető politikai pártnak. Hiszen ha nincs hatalomban – akár csak részlegesen, mondjuk koalíciós társként –, akkor esélye sincs arra, hogy céljait megvalósítsa, hogy akaratát érvényesítse. Így működik a többpárti demokrácia – akár tetszik ez nekünk, akár nem. Miután a hatalom megszerzésének demokratikus környezetben egyetlen módja a választásokon leadott szavazatok (minél nagyobb) többségének megszerzése – túlzás nélkül állíthatjuk: a politikai kommunikáció egyetlen célja a szavazatszerzés. Nem az számít tehát, hogy igaz-e vagy sem, amit a politikus mond – csak egyetlen szempont számít: hány embert képes meggyőzni arról (vagy megerősíteni abban), hogy a következő választáson rá és/vagy az általa képviselt pártra adja a szavazatát. A világ persze bonyolult, és nem kevésbé bonyolult mesterség a politikai kommunikáció sem. Az esetek többségében ugyanis nem könnyű alkalmazni a szavazatgyűjtés imént említett módszerét. Könynyen előfordulhat, hogy miközben egy-egy (a tömegkommunikáció valamely csatornája által sokakhoz eljuttatott) kijelentés újabb híveket, szimpatizánsokat szerez – esetleg elriaszt, bizonytalanná tesz olyanokat, akik korábban a támogatók között voltak. Kényes egyensúlyozás, lavírozás folyik választástól választásig annak érdekében, hogy az egy-egy kommunikációs megnyilvánulással feltételezhetően megszerezhető újabb szavazatok száma magasabb legyen, mint az éppen elvesztetteké.
A képlet egyszerű – de alkalmazni már nem olyan könnyű... Gondoljunk csak bele – létezik valahol egy párt, amely éppen ellenzékben van, de minden feltétellel rendelkezik ahhoz, hogy országmegváltóként tisztelje az utókor, egy nagyszerű korszak elindítójaként, hosszú időn át tartó, töretlen és gyors fejlődés irányítójaként. De ez a párt azt is látja, hogy az új korszakot meg kell alapozni: átszervezni, megváltoztatni, korlátozni, újjáépíteni stb. – ahogy az általában lenni szokott. És ahogy szintén lenni szokott: az átépítés kellemetlenségekkel jár – kinek nagyobbakkal, kinek kisebbekkel, de az biztos, hogy csak kevesen lesznek, akik az első perctől élvezhetik az új korszak áldásait. Mi történik, ha kiáll a pártvezér, és elmondja, kinek mire kell itt számítania eleinte? Egy olyan országban, ahol mindenkinek a könyökén jön már ki, hogy egy-két évig még egy kis áldozatot kell hozni a jobb jövő érdekében… Nincs mese, itt bizony hazudni kell – vagy lemondani a hatalom megszerzésének esélyéről. Az igazat mondd… Itt az ideje, hogy tisztázzuk: mit is értünk a hazugság fogalmán. Nem olyan bonyolult ez: ha nem mondunk igazat, vagy akárcsak elhallgatjuk az igazságot, akkor hazudtunk. Az igazság fogalmának értelmezéséhez pedig hívjuk segítségül a Thomas Mannt versben üdvözlő József Attilát: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Nem elég tehát a részigazság – mert az nem része a teljes igazságnak, hanem többnyire elfedése, meghamisítása annak… Komoly politikustól ne várjuk hát, hogy sajátja legyen a József Attila-i ars poetica – mert ez lépten-nyomon gátolná jobbító szándékú, az országot és annak polgárait egyaránt szolgáló, pozitív céljai megvalósítását. Amikor egy ellenzéki politikus azt látja, hogy az éppen hatalomban lévők rosszul végzik a dolgukat (és tegyük fel, hogy igaza van), ráadásul ő és pártja képes lenne hatékonyabban, eredményesebben irányítani az országot (ne zárjuk ki ennek lehetőségét) – akkor nem mondhatja azt, hogy bár a kormányon lévők jó szándékúak, néhány dolgot azért jobban is lehetne csinálni annál, ahogy ők csinálják. Nem fogalmazhat árnyalt precizitással – mert az kissé nehezebben érthető, ráadásul nem elég hatásos, nem elég sok-
DISPUTA Toronyszoba
adott politikusára – de kíváncsiak a helyi médiumok helyi híreire. Ha nem lenne így esély némi ingyenreklámra, a politikailag kevéssé aktív, jórészt a „bizonytalan” – tehát elvileg még megnyerhető – szavazók táborához tartozó célcsoport elérésére, nem lennének vidéki körutak sem…
63
DISPUTA Toronyszoba 64
koló, egyszóval nem alkalmas arra, hogy a politikailag bizonytalanok végre bizonyosságot kapjanak: hát persze, ez a beszéd, ő kell nekünk! De akkor mégis hol van a határ – az igazmondás, a részigazságok, az igazság elfedése-elferdítése vagy éppen a durva hazudozás nehezen definiálható tartományai között? Hol vannak azok a vonalak, amelyek átlépésével a politikus aknamezőn találja magát, kénytelen-kelletlen szembesülve az azonnali politikai megsemmisüléssel? És hol vannak némileg szelídebb határok, amelyek átlépése után még van visszatérés? Nem utolsósorban pedig: van-e esélye komoly politikai szerepre annak, aki nem próbálja örökösen feszegetni ezeket a határokat, aki a tisztesség jegyében biztonságos távolságot tart tőlük? Az utóbbi kérdésre talán a legkönnyebb a válasz: a határokat bizony feszegetni kénytelen, aki beszáll a hatalmi versenybe. Az olimpiai bajnoksághoz is kevés ma már a tehetség és a kitartó szorgalom – esély sincs a győzelemre, ha hiányzik a másokéval azonos színvonalú felszerelés, edzői gárda, orvosi stáb… Így van ez a politikában is: csakis az érvényesülhet, aki tehetsége, rátermettsége mellett a versenyben maximálisan kihasználja a szabályok adta lehetőségeket. Bonyolult csapatjátékról lévén szó, beleértve ebbe a stratégiai (például kommunikációs) fegyverek széles tárházát vagy akár a taktikai szabálytalanságok éppen még eltűrt alkalmazását. A fő kérdés tehát az: ki alkotja a szabályokat, ki ügyel megtartásukra – léteznek-e mechanizmusok, amelyek nemcsak jelzik a tiltott határátlépést, de ha kell, büntetik is? Kézenfekvő a válasz: a versenybíró maga a társadalom. Amelynek tagjai eltűrik vagy elutasítják a kommunikációs csatornákon érkező politikusi megnyilvánulásokat, elfogadják vagy megbocsátják a kisebb és nagyobb hazugságokat, félremagyarázásokat, megtévesztéseket. Az éppen érvényes társadalmi normák azok, amelyekhez a politikus igazodni kénytelen, amelyek határait feszegetve próbálja legyőzni versenytársát. A társadalom tudati állapota, etikai szabályrendszere olyan, amilyen – de nem változatlan és nem változtathatatlan. Lassan változik magától is, tapasztalásai által – de segíthetők, gyorsíthatók is a változások. Leginkább azáltal, ha mind többen válnak kritikus és tudatos polgárrá – akik kevéssé dőlnek be féligazságoknak, akik elutasítják a szemfényvesztést és a durva
hazudozást, akik többé már nem veszik komolyan a szerencselovagokat, a gátlástalan karrieristákat. Akiknek nem elég a hatásos beszéd – akik érveket és ellenérveket akarnak hallani, hogy ezeket saját ismereteikkel, tapasztalataikkal összevetve megfontoltan, tudatosan döntsenek. Hogy mi minden kell(ene) ahhoz, hogy rohamosan növekedjen a „kritikus és tudatos polgárok” száma, annak fejtegetése egy másik írás témája lehetne. De az nagyon is ide tartozik, hogy a „tudatos polgárnak” is kell a segítség – hiszen ő saját munkája, hivatása mellett képtelen a közügyek hátterének, összefüggéseinek feltárására. Felkészült politikai elemzők, írástudó értelmiségiek dolga lenne ez – azoké, akik a tárgyilagosság, a hitelesség jegyében képesek háttérbe szorítani személyes elkötelezettségüket. Mert amíg a tárgyilagosság pózában tetszelegni próbáló elemző vagy közíró első néhány mondatából kiviláglik, hogy kire adta-adja a szavazatát; amíg a közbeszédben van helye a „jobb- vagy a baloldalhoz közel álló” közíró, politikai elemző fogalmának – addig a közélet, a politika útvesztőjében eligazítani hivatottak nemhogy segítenének, de inkább még tetézik a bajt. Hiszen a szerencsétlen állampolgárnak már nemcsak arra kell figyelnie, mikor mond igazat (vagy legalább elhihetőt) a politikus, de abban se lehet biztos, hogy aki értelmezi-magyarázza a politikusi megnyilvánulásokat, az valóban objektíven teszi ezt – netán az illető rejtett (vagy nem is annyira rejtett, vagy éppen ügyetlenül, átlátszóan rejtett) pártkommunikátor… Nem tudhatjuk, hogy az elmúlt évtized igencsak gazdagnak mondható közéleti tapasztalataiból mennyit tanulnak a politikusok és a politikai kommunikátorok – a pártközpontok PR-tanácsadóitól a másodlagos kommunikációban kulcsszerepet játszó elemzőkig és közírókig. És menynyit tanulunk mi magunk, tudatosabb vagy kevésbé tudatos választópolgárok, akik mégiscsak formálói vagyunk a társadalmi tudatnak, befolyásolói a megtartandó normáknak. Annyit legalább ideje lenne megtanulnunk: becsapni, átverni, cserbenhagyni és kiszolgáltatottá tenni csak azt és olyan mértékben lehet, aki és amenynyire hagyja magát, aki eltűri ezt. Rafinált szélhámosok egyszer, talán kétszer is túljárhatnak az eszünkön – de ha sokadjára is hagyjuk, akkor már miénk a felelősség. Akár mindennapi magánharcainkban, akár a közélet színterein.