Török László (1941) az MTA Régészeti Intézetének kutatóprofesszora, az MTA levelezõ tagja, a Norvég Tudományos Akadémia külföldi tagja. Kutatási területe az ókori Középsõ Nílus-völgy (Napata-Meroé királyság) története és régészete, valamint Egyiptom késõantik mûvészete. Nemrégiben megjelent kötete: Transfigurations of Hellenism. Aspects of Late Antique Art in Egypt AD 250–700, Brill, Leiden–Boston, 2005. Legutóbbi írása az Ókorban: „Még mindig Alexandria ez”. Egy hellénisztikus motívum Egyiptom késõantik építészetében (2006/2).
Augustus Alsó-Núbiában Török László
Parancsomra és legfõbb vezérletem alatt majdnem egy idõben két sereg vonult Aithiópiába és a boldognak nevezett Arábiába, és mindkét ellenséges népbõl sokakat megölt csatában, és sok várost elfoglalt. Aithiópiában elérték Napata városát, mely Meroé közelében van, Arábiában a sereg a szabeusok területén lévõ Mariba városáig hatolt elõre.1
A
Egyiptom és Núbia
18
Res Gestae lakonikus mondatai így állítják párhuzamba egymással az Egyiptom második római prefektusa, Aelius Gallus által Kr. e. 26-25-ben Arabia Felixbe, és az Egyiptom harmadik prefektusa, Publius Petronius által 25-24 telén Aithiópiába, azaz Egyiptom déli szomszédjába, a meroitikus királyságba indított katonai expedíciót. A fenségesen pátosztalan megfogalmazás a két hadjáratot maradéktalanul beilleszti Augustus fényes sikereinek leírásába, „egy olyan dokumentumba”, mondja A. H. M. Jones, „amelyet [a princeps] nyilvános közzétételre szánt”, s amelybe valószínûtlen, hogy „akár egyetlen nyilvánvalóan hamis állítást iktatott volna be; elõadása, amennyire ellenõrizni tudjuk, pontosnak látszik”.2 A nyilvános közzététel persze ebben az esetben sem feltétlenül garantálja a hitelességet vagy a teljes pontosságot. És valóban, amennyire ellenõrizni tudjuk, az idézett epigrammatikus mondatok a történet valóságos körülményeit részint elhallgatják,3 részint pedig erõteljesen manipulálják. A kortárs számára aligha lehetett kétséges, hogy az arábiai vállalkozás4 valójában sikertelen volt, amint ez Strabón leírásából5 is kiviláglik. Strabón ugyan árulásról, betegségekrõl és Arábia úttalan, mindenben szûkölködõ pusztaságairól beszél, hogy elfedje barátja, Aelius Gallus, vagy éppenséggel Augustus hadvezéri kudarcát: mindazonáltal azt is leírja, amit a Res Gestae elhallgat, nevezetesen, hogy Aelius Gallus seregének maradékával, súlyos veszteségek után, célja elérése elõtt kényszerült visszafordulni Dél-Arábiából. Arról sem hallgat, hogy Gallus vörös-tengeri flottájának nagy részét már a szárazföldi expedíció kezdete elõtt elveszítette. A Res Gestae manipulációja Mariba említésében van: ez ugyanis egy jelentéktelen kisváros, amely nem azonos a szabeusok fõvárosával.6 Szándékos félrevezetést tartalmaz a „Napata városa, mely Meroé közelében van” kitétel is: a két település 270 km-re van egymástól légvonalban. Meroé említése azért volt feltétlenül szükséges, mert a valamennyire is tájékozott kortárs Aithiópiát õsi királyi központjának, a már Hérodotos által is leírt7 Meroé városának nevével azonosította.8 De még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy Napata elfoglalása megfelel a valóságnak. Éppen az aithiópiai expedícióról Strabón,9 majd Plinius10 által adott leírás ad okot arra a gyanúra,11 hogy a két hadjárat szerves összekapcsolását Augustus beszámolójában nem csupán az idõbeli közelség és az arábiai és az aithiópiai sivata-
Augustus Alsó-Núbiában
gi környezet által támasztott, leküzdhetetvisszahívta és megvonta tõle barátságát (Sulen nehézségek hasonlósága indokolta, haetonius, Aug. 66.2; Cassius Dio, 53.23.6–7). nem legalább ugyanennyire az elhallgatott Bukására még visszatérünk: itt elõrebocsájkudarcok lényegi azonossága. Hasonlóan tom, hogy a modern irodalom, fõként Cassikeserves elõzmények után a seregeknek us Dio (53.23.5–24.3) több mint két évszávalójában itt is, ott is vissza kellett fordulzaddal késõbbi, más, korábbi és késõbbi róniuk, mielõtt elérték volna az állítólag elmai szerzõkkel19 nem teljesen egybehangzó foglalt nevezetes városokat. A két hadjárat leírására hivatkozva, Cornelius Gallus bukávalódi kimenetelének ismeretében olvasva, sát hybrisével magyarázza.20 Azonban amint a Res Gestae idézett két mondata már-már ezt remek könyvében legutóbb Timo Stickakaratlan elszólásnak tûnik. ler részletesen bemutatta,21 a hybris vádját De az arábiai és aithiópiai vállalkozásokorántsem támasztja alá a philae-i háromkat nyilván nem csak az Augustus beszányelvû – hieroglifikus, latin és görög – gyõmolójában feltûnõ tartalmi és stilisztikai zelmi sztélé,22 Cornelius Gallus egyetlen manipulációk és a hasonló természetû elfennmaradt monumentális felirata, amelyre hallgatások fûzik össze. A feltehetõ mémint a vád fõ bizonyítékára szokás hivatkozlyebb politikai összefüggésekrõl alkotott ni. Stickler nézete szerint ettõl függetlenül történészi vélemények azonban korántsem Egyiptom Kr. e. 30 és 20 közötti történetéCornelius Gallus feltételezett portréja egységesek.12 Hogy ezeket illetõen manek legfontosabb eseménye Cornelius Gallus bukása volt.23 gunk is állást foglalhassunk, részletesebben is látnunk kell, hogyan zajlottak a hadjáratok s milyen konAz út a bukáshoz Kr. e. 29 tavaszának a háromnyelvû sztélétextusba illettek. Míg az arábiai expedícióra vonatkozó közlés ben leírt eseményein, majd egy mintegy másfél évvel késõbbi valóban egyetlen (de két szakaszban lebonyolított) hadjárat- lázadáskísérleten át vezetett. Nézzük elõször a Kr. e. 29 április ról13 szól, Aithiópia esetében a Res Gestae mondatai csaknem 17-én felállított sztélét, amely arról számol be, hogy Cornelius egy teljes évtized vállalkozásait kontaminálják egyetlen hadjá- Gallus levert egy felkelést a felsõ-egyiptomi Thébaisban, majd rattá. A Kr. e. 30 és 20 közötti évtized valóságos történéseinek seregével bevonult az addig Meroé királya által uralt Alsó-Núértelmét Augustus visszaemlékezése fejedelmi önkénnyel vál- biába, ahol új politikai berendezkedést hozott létre. Bár errõl a toztatja meg annak érdekében, hogy az arábiaival „csaknem szöveg külön nem értesít, az alsó-núbiai akció valószínûleg egyidejû” aithiópiai hadjáratot egy „magasabb”, konstruált po- azért követte közvetlenül a felsõ-egyiptomit, mert Meroé királitikai narratívába illeszthesse. Tanulmányom elsõ részében az lya, amint ezt elõdei korábbi idõkben már többször is megtették, aithiópiai vállakozások lefolyásáról és kimenetelérõl fogok be- az egyiptomi központi hatalom gyengülését és az egyiptomi szélni: az arábiai expedíció egésze igen, részletei azonban nem uralkodó elleni felsõ-egyiptomi felkelést most is felhasználta, tartoznak ide. A tanulmány második, rövidebb részében pedig illetve támogatta annak érdekében, hogy hatalmát kiterjesztarról lesz szó, hogy miként alakult az Aithiópiától elhódított hesse Alsó-Núbia egészére.24 Az erõsen sérült hieroglifikus Alsó-Núbia sorsa az Augustus-kor hátralévõ évtizedeiben. szövegrész25 az egyiptomi királyfeliratok idõtlen diszkurzusát A történet Kr. e. 30-ban, évekkel a Res Gestae-ben említett, ismétli meg az uralkodó, az istenek és az emberek közötti reAelius Gallushoz és Publius Petroniushoz köthetõ hadjáratok ciprocitásról és az uralkodó ebbõl következõ legitimitásáról.26 elõtt kezdõdik. Octavianus és serege Kr. e. 30 augusztus 1-i ale- A nyilvánvalóan a philae-i papság döntõ közremûködésével xandriai bevonulását Kleopátra öngyilkossága követte, majd az megfogalmazott szöveg mind tartalmában, mind frazeológiáutolsó Ptolemaiosz-házbéli uralkodó, Ptolemaiosz Kaiszar, jában a hagyományos uralkodói hatalom kontinuitását és Ocazaz Caesarion megölése. Augusztus 31-én, az egyiptomi újév tavianus királyságának jogszerûségét hirdeti. Ez az általunk napján bevezették az Autokratór Kaiszarosz, vagyis Octavia- ismert legkorábbi olyan felirat, amelyben Kaiszarosz, azaz nus mint Egyiptom királya szerinti idõszámítást. Még Egyip- Octavianus szabályos fáraónikus uralkodói címeket és jelzõtomból való elutazása elõtt, Kr. e. 30 õszén14 Octavianus ket kap, és neve kartusban jelenik meg. Egy ugyanezen a nakinevezte az elsõ praefectus Alexandreae et Aegyptit barátja, az pon, azaz Kr. e. 29 április 17-én a felsõ-egyiptomi Hermonthis Egyiptom elfoglalásában katonaként közremûködõ, költõként Buchis-templomában felállított sztélén27 a Kaiszarosz nincsen is ismert, lovagi rangú Gaius Cornelius Gallus személyében.15 kartusban, és királyi címeknek nyoma sincsen.28 Nyilvánvaló Octavianus döntése értelmében a praefectus Alexandreae et tehát, hogy a philae-i hieroglifikus szöveg ellentmond a hybris Aegypti az országot mint provinciát kormányozta, ám e tiszt- vádjának, hiszen szerzõje a hagyományos egyiptomi királységbe Cornelius Gallus után is csak lovagi, sohasem szenátori ideológia eszközeit teljes tudatossággal és kifogástalan lojalirangú személyeket neveztek ki.16 Mindazonáltal imperiuma ad tással vette igénybe annak érdekében, hogy Octavianust az similitudinem proconsulis volt megformálva. Átfogó admi- egyiptomi királyoknak az idõk kezdetétõl fogva folyamatos sonisztratív, katonai, igazságszolgáltatói és vallási feladatköre ré- rába lépõ uralkodóként jelenítse meg. Kétségtelenül ugyanezt a vén a praefectus Aegypti bármely szenátori rangú helytartóénál törekvést tükrözi az a Karnakból származó kolosszális gránitszonagyobb hatalommal rendelkezett:17 amint Strabón (17.1.12.) bor is, amely – egy Ptolemaiosz-kori típust folytatva29 – Octaviaés Tacitus (Hist. 1.11.) mondja, „a király helyét foglal[t]a el”. nust fáraóként ábrázolja30, s amelynek felállítását Cornelius GalCornelius Gallus alig több mint két évig, Kr. e. 28/27 fordulójá- lus nyilván a thebaisi felkelés leverése után határozta el. Ugyanig, legkésõbb 27 kora tavaszáig18 látta el a prefektus feladatait, csak az egyiptomi hagyományokhoz való illeszkedés értelmében amikor is Augustus gravissima crimina (gramm. 16) miatt kapcsolódik össze Octavianus legitimitása a hieroglifikus szö-
19
Tanulmányok
vegben neki, s nem Cornelius Gallusnak tulajdonított hadi sikerekkel is.31 A másik két szöveg némileg eltér ettõl. Egy fogalmazási hibának tûnõ, de korántsem szándéktalan eltéréstõl eltekintve (melyre még kitérek alább), a latin és a görög32 változat azonos, és a római hadvezérek gyõzelmi feliratainak mûfaját követve33 számol be a hadjáratról és annak következményeirõl. A Philaeben nyilván leginkább csak a római hódítók számára érthetõ,34 nekik szóló latin felirat magyarul így szól: Gaius Cornelius, Gnaeus fia, Gallus, római lovag, Alexandria és Egyiptom elsõ prefektusa az után, hogy Caesar, az isteni Iulius Caesar fia legyõzte a királyokat, tizenöt napon belül leverte a lázadó Thébaist, mialatt kétszer legyõzte csatában az ellenséget, és bevett öt várost: Boresist, Koptost, Keramikét, Diospolis Magnát, Ophieiont. Miután elfogta a lázadások vezetõit és átvezette a hadsereget a Nílus zuhataga mögé, egy olyan területre, ahová korábban sem a római nép, sem Egyiptom királyai nem tudtak behatolni, s alávetette a Thébaist, minden király közös rémét, fogadta Philae-ben az aithiópiaiak királyának követeit, védelmébe fogadta királyukat (eodem rege in tutelam recepto), és [miután] mostantól beiktatott egy türannoszt az Aithiópia területén fekvõ Triakontaschoinosban [Harminc Mérföldes Ország], ezt az ajándékot adta az õsi isteneknek és a segítõ Nílusnak. A szövegben azonnal szemet szúr a hamis állítás, miszerint „a Nílus zuhataga mögé… Egyiptom királyai nem tudtak behatolni.” Az olvasó, ha esetleg nem is tudott Núbia újbirodalmi meghódításáról, azt már jól tudhatta, hogy a „királyok”, vagyis a Ptolemaioszok ismételten behatoltak Alsó-Núbiába az Elsõ Zuhatag mögé, minek következtében a Triakontaschoinos, vagyis az Elsõtõl a Második Zuhatagig terjedõ Nílus-völgy kb. Kr. e. 274-tõl 207/6-ig, majd 186 és a Kr. e. 1. század közepe között mindvégig egyiptomi felségterület volt.35 A görög változat a Ptolemaioszok Egyiptomának hivatalos nyelvén, tehát még inkább a bennszülöttek számára íródott, mint a hieroglifikus szöveg, amelyet csak kevesek tudtak elolvasni, s a hieroglifákat olvasni nem tudók számára értelmezni. Octavianus rovására a görög szöveg bevezetése finoman elõtérbe helyezi Cornelius Gallust, de ez még messze van a hybristõl: Gaius Cornelius, Gnaeus fia, Gallus, római lovag, akit Egyiptom királyainak megsemmisítése után Caesar elsõként nevezett ki Egyiptom fölé… A szerzõ itt azonban még kevésbé riad vissza attól, hogy olyasmit állítson, aminek hamissága a bennszülöttek elõtt nyilvánvaló volt, mondván, hogy Gallus … a hadsereggel átkelt a zuhatagon, olyan földre, mely elõtte hadseregek számára járhatatlan volt, és a Thébais egészét alávetette, melyet korábban a királyok nem vetettek alá… – hiszen a „királyok” igenis urai voltak a Thébaisnak, még akkor is, ha azt az ismételt felsõ-egyiptomi lázadások miatt csakugyan „minden király közös rémének” lehetett nevezni.36
20
Augustus gránitszobra
A Meroé királyával létrehozott kapcsolatról a görög szöveg a latinnal ellentétes állítást tesz: [Cornelius Gallus] fogadta az aithiópiaiak követeit Philaeben, és a királytól elnyerte a hivatalos barátságot (proxenian para tu basileós labón), és türannoszt iktatott be a Triakontaschoinos fölé, amely Aithiópia egy kerülete (toparchia)… A latin verzióban használt tutela a római olvasónak azt mondta, hogy a meroitikus királyság Egyiptommal határos alsó-núbiai régiója fegyveres konfliktus eredményeképpen kikerült Meroé fennhatósága alól, és egy Rómával foedust kötõ, bennszülött türannosz által uralt önálló politikai egységgé vált.37 Vagyis a latin szöveg szerint Cornelius Gallus Egyiptom déli határának költségtakarékos biztosítását a római hatalom kliens-állam létrehozása útján történõ földrajzi kiterjesztésével oldotta meg. Ez a megoldás nemcsak a köztársaság korának elveit követte, hanem folytatta Antonius keleti politikáját is, akinek számára maga Kleopátra Egyiptoma is lényegében egy ilyen kliens-állam volt;38 és feltétlenül megfelelt Octavianus ekkori külpolitikájának is. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy a védelem alá vett Triakontaschoinos lakossága adókötelessé vált, ami aztán majd egyik oka lesz a négy évvel késõbbi Róma-ellenes felkelésnek.39 A latin szöveg in tutelam receptója és a görög proxeniája között ellentmondás van, amelyet aligha magyarázhatunk azzal, hogy vagy a latin, vagy a görög szövegben fogalmazási hiba van.40 Az ellentmondást akkor oldhatjuk fel, ha a trilingvis felirat körültekintõ szerzõjének szándéka szerint az elõbbit római,
Augustus Alsó-Núbiában
az utóbbit pedig egyiptomi és alsó-núbiai szemszögbõl olvassuk. A proxenia, ’vendégbarátság’ vagy ’hivatalos barátság’ kifejezés ekkor már évszázadok óta nem jelölt valódi diplomáciai funkciót,41 és az egyiptomi olvasó számára különösen idegenszerûen hathatott.42 Gallus szándéka az archaizáló kifejezéssel annak az ígéretnek elegáns, emelkedett, de az ígéret szokatlansága miatt óvatosan ködös kifejezése volt, hogy õ, mármint Cornelius Gallus, Rómában Meroé királyának érdekeit fogja képviselni. Az adott szövegkörnyezetben ez annyit jelent, hogy az Alsó-Núbiában bevezetett uralmi struktúra tekintetbe veszi a régió sajátos adminisztratív hagyományait és különös viszonyát a meroitikus királysághoz. E háttér megértéséhez kénytelenek vagyunk itt egy kitérõt tenni. Az Elsõ és Második Zuhatag közötti, 340 km hosszú43 Nílus-völgy, melyet a Kr. e. 3. századtól az egyiptomi görög szövegek Triakontaschoinos, azaz „Harminc [görög] Mérföldes Ország” néven említenek, II. Ptolemaiosz korától, kb. Kr. e. 274-tõl fogva egyiptomi fennhatóság alatt állt.44 Északi részét, a Philaetõl Takompszóig, görög nevén Hiera Sycaminosig terjedõ, 118 km hosszú Dodekaschoinost, azaz „Tizenkét [görög] Mérföldes Ország”-ot45 II. Ptolemaiosz a Philae-nél beszedett kereskedelmi vámokkal egyetemben az újonnan alapított philae-i Ízisz-templomnak adományozta.46 Hiera Sycaminos és a Második Zuhatag között települések lánca jött létre,47 melyeknek egy része újbirodalmi és késõbbi települések helyén létesült és földmûvelõk és félnomádok lakták, más része pedig katonai- és karaván-állomás volt.48 Alsó-Núbia mint meghódított terület kormányzása azonban egészen a Kr. e. 3. század végéig a nílusi kereskedelmi út és a Keleti Sivatag aranylelõhelyeinek biztosítására korlátozódott, amint ez abból is kitûnik, hogy templomépítés ekkor a régió belsejében nem, hanem csak az Elsõ Zuhatag vidékén folyt. Egyiptom háborúktól megviselt gazdasága csakhamar változást követelt ebben a minimalista Núbia-politikában. Alsó-Núbia integrációjának elsõ lépéseként IV. Ptolemaiosz megkezdte Philae-ben Arensznufisz, egy núbiai istenség49 szentélyének építését, Dakkában, a „Tizenkét Mérföldes Ország” termékeny zónájában pedig egy az egyiptomi Thoth isten helyi formájának szentelt templomét.50 Ezek az építkezések azonban abbamaradtak,51 amikor a 217-ben befejezett negyedik szír háborúban52 végsõkig kimerült Egyiptomban népi lázadások törtek ki. Kr. e. 206-ban Felsõ-Egyiptom elszakadt, és egy Thébában fáraónak megkoronázott trónbitorló, Horwennofer uralma alá került.53 A meroitikus királyság azonnal elfoglalta Alsó-Núbiát egészen Elephantinéig.54 Szövetséget kötve Horwennoferrel, majd utódjával, Ankhwennoferrel, és fegyveresen támogatva õket a IV. és az V. Ptolemaiosz katonái elleni védekezésükben,55 Arqamani56 núbiai király és utódja, Adikhalamani57 Kr. e. 186-ig, azaz a felsõ-egyiptomi lázadás leveréséig nemcsak megszállva tartotta Alsó-Núbiát, hanem hozzáfogott betelepítéséhez58 és a meroitikus királyság kormányzati szerkezetébe való beillesztéséhez is. Arqamani folytatta az Arensznufisz-templom építését Philae szigetén,59 Kalabshában megkezdte egy a keleti sivatagi nomádok által különösen tisztelt núbiai istenség, Mandulisz szentélyének építését,60 és folytatta Thoth szentélyéét Dakkában.61 Adikhalamani pedig Debodban kápolnát emelt a debodi Amunnak és a philae-i Ízisznek.62 186 augusztusának végén V. Ptolemaiosz hadserege megsemmisítette a thébai ellen-fáraó és Adikhalamani egyesült katonaságát,63 és 185-re Alsó-Núbia
Alsó-Núbia templomai
ismét egyiptomi ellenõrzés alá került egészen a Második Zuhatagig. IV. Ptolemaiosz, Arqamani és Adikhalamani templomépítkezéseit V., majd VI. Ptolemaiosz folytatta, s mindkettõ megerõsítette a philae-i Ízisz-templom jogcímét a Dodekaschoinos területére és vámbevételeire.64 Az Elsõ és Második Zuhatag közötti régió területi kormányzati egységei templomok köré szervezõdtek, amelyeknek papsága adta a területi adminisztráció írástudó hivatalnoki állományát. A templomok és az Elsõ Zuhatag erõdjeiben és a Hiera Sycaminosnál állomásozó egyiptomi határõrcsapatok parancsnokai között is szoros kapcsolatok álltak fenn: nemcsak kormányzati tisztviselõk, hanem magasrangú katonák is viseltek papi címeket.65 Egy Kr. e. 148-ban kelt philae-i görög felirat szerint a Triakontaschoinos, bár a Thébaist is kormányzó stratégos (késõbb epistratégos) fennhatósága alá volt rendelve, külön adminisztratív egységet képezett, melynek aithióp lakossága közvetlenül egy bennszülött eparchos autoritása alá tartozott.66 A 3. század végétõl kezdve meghonosított núbiai eredetû kultuszok – Mandulisz, Arensznufisz, a debodi Amun kultusza – isteni segítséggel propagálták a Ptolemaioszok legitimitását, alátámasztották és gyakorolták az Alsó-Núbia nem egyiptomi lakossága fölötti hatalmat, és kultikus teret biztosítottak az egyiptomi és a nem egyiptomi népességek közeledése számára. Az együttélõ betelepült egyiptomi, délrõl betelepült núbiai, és a keleti sivatagból érkezõ nomád-félnomád lakosságelemek kulturális önazonosságának viszonylagossá válását az anyagi kultúra emlékei is tükrözik.67 Visszatérve mármost Cornelius Gallus trilingvis feliratához, a latin és a görög verzióban egyaránt használt Triakontaschoinos68 és a görögben használt toparchia kifejezés a régió Ptolemaiosz-kori közigazgatásának terminusai, míg a meroéi király
21
Tanulmányok
által nyújtott proxenia a régió és Meroé közötti sajátos összefüggések elismerése. Hogy a proxenia, ami a valóban megtett diplomáciai lépéseket illeti, mást is takar-e, mint a Cornelius Gallus és a meroéi követek közötti philae-i megállapodást, nem tudhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy a Kr. e. harmadik évtized és Kr. u. 57 közötti idõkben öt olyan, meroitikus nevet viselõ, a philae-i Ízisz- és a dakkai Thoth-templom papságából kiemelkedõ stratégos mûködésérõl tudunk Alsó-Núbiában,69 akinek adminisztratív, gazdasági, vallási, igazságszolgáltatási hatalma egyesítette a Ptolemaiosz-kori Triakontaschoinosban mûködõ aithióp eparchos és a kései Ptolemaiosz- és korai római kori egyiptomi stratégos hatalmát.70 Az elsõ ilyen stratégos, a philae-i Ízisz papja, Kr. e. 29 és 25 között mûködött a Gallus által beiktatott tyrannos felségterületén. Dakkában fennmaradt felirata, melyet egy meroitikus király uralkodási évével keltezett (!), egyszerre illusztrálja azt a sajátos politikai helyzetet, amelyre a proxenia céloz, s mutatja, hogy az aithióp tyrannos kliens-államának kormányzati szerkezetébe olyan lényegi elemek épültek be, amelyeknek közvetlen mintaképe a philae-i Ízisz-szentély birtokában lévõ Alsó-Núbia Ptolemaiosz-kori közigazgatása volt. A bennszülött stratégosok hatalmára jellemzõ, hogy felirataikat hivatali éveikkel keltezhették,71 egyikük pedig a dakkai templom belsõ szentélyében Ízisz és Augustus képe közé írhatta fel a falra, hogy a szóban forgó szentélyt az uralkodó megbízásából õ emeltette.72 Egyiptomi prefekturája második évében Cornelius Gallus Octavianus számára barátból a princeps auctoritasát73 súlyosan veszélyeztetõ tényezõvé vált.74 Megfelelõ források hiányában a fordulat körülményei, rómavárosi belpolitikai vonatkozásai75 homályban maradnak. Annyi mindenesetre kézenfekvõ, hogy a Gallus és Octavianus közötti viszony megromlását az utóbbi hatalmának a hatodik és a hetedik konzulátus idején, Kr. e. 28 és 27 folyamán végrehajtott teljes konszolidációja (Res Gestae 34.1) és az elõbbinek az ez iránti ellenérzése és növekvõ veszélyérzete válthatta ki.76 Ammianus Marcellinus szerint Gallus Egyiptomot éppoly kegyetlenül kizsákmányolta, mint egykor a rossz emlékû Kambysés (17.4.3–4), és úgy tûnik, hogy a fõ vádpont késõbbi szenátusi perében – felségsértés és a provincia jövedelmének elsikkasztása mellett – pontosan ez volt.77 A késõantik szerzõ, Servius szerint viszont Cornelius Gallus bukásához az vezetett, hogy összeesküvés gyanújába keveredett. Servius értesülésének hátterét egy a 2. század elsõ felében keletkezett oxyrhynchosi papirusz látszik megvilágítani, mely egy elveszett történeti mû töredékét tartalmazza.78 Timo Stickler új olvasata és érvelése79 igen valószínûvé teszi, hogy a szöveg Cornelius Gallus prefektúrájának utolsó hónapjairól szól.80 A történet fõhõsével akkor találkozunk, amikor az éppen elhatározza, hogy ha a princeps visszarendeli Egyiptomból, akkor õ nem fog engedelmeskedni, hanem ellene fordul. Lázadását elõkészítendõ, költséges fegyverkezésbe fog, harckész állapotba hozza Kleopátra elhanyagolt hadiflottáját, megerõsíti Egyiptom határait, és sorozást rendel el a Thébaisban. A töredék azzal végzõdik, hogy a felsõ-egyiptomiak ellenszegülnek a sorozásnak.81 Az elbeszéléssel lényegében egybehangzik Strabónnak egy Cornelius Gallus helytartósága késõi szakaszára vonatkozó megjegyzése is, miszerint a prefektusnak a fellázadt alsó-egyiptomi Heroonpolis városát fegyverrel kellett bevennie, majd „adók miatt kitört” felkelést kellett levernie a Thébaisban.82 Annyi a papirusz értelmezésétõl függetlenül is minden-
22
esetre bizonyos, hogy – nyilvánvalóan Octavianus parancsára – Kr. e. 28 végén (a hajózás téli szünetének kezdete elõtt) vagy, ami valószínûbb, 27 tavaszán, a hajózás megindultával, Cornelius Gallus Rómába utazott, hogy ott a 27 január 16-án monarchikus hatalommal felruházott princeps, immár Augustus, megvonja tõle barátságát, kitiltsa házából és provinciáiból, és így bukását visszafordíthatatlanná tegye.83 A szenátus által ellene indított per nyilvánvaló kimenetelét Gallus nem várta be, és 27 közepe táján öngyilkos lett.84 Visszahívásának indokai s bukásának tanulságai politikailag egyértelmûek kellett, hogy legyenek: másként nem értelmezhetjük az egyiptomi provinciális kormányzati struktúra 27 januárja utáni romanizálását és a prefektus mozgásterének szûkítését.85 Ami ezek után következett, vagyis inkább aminek következnie kellett volna, azt a Res Gestae bevezetõben idézett fejezetének kezdõ mondata foglalja össze: A római nép valamennyi provinciájának területét megnöveltem, amelynek szomszédságában hatalmunkat el nem ismerõ népek éltek. (26.1) Nem annyira a keleti kereskedelem Dél-Arábián át vezetõ útvonalának biztosítására (ahogyan a korábbi kutatás vélte86), mint inkább közvetlenül a dél-arábiai pártus vazalluskirályság alávetésére87 és közvetve a pártus birodalom destabilizációjára88 irányult az a dél-arábiai expedíció, melynek kudarcáról a tanulmány elején már beszéltem. Az expedíció elõkészítésével és vezetésével Augustus Kr. e. 27-ben Egyiptom második prefektusát, Lucius Aelius Gallust bízta meg, akinek társaságában abban az évben Strabón beutazta Egyiptomot egészen az Elsõ Zuhatagig (vö. Strabón, 16.4.22–24, 17.1.50). Az expedíció elõkészületeként Gallus átcsoportosította az Egyiptomban állomásozó haderõket, hogy majd egy részüket Arábiába vigye. A 26-25 folyamán végrehajtott expedíció, mint errõl már szó esett, kudarccal végzõdött. A Felsõ-Egyiptomból történõ csapatelvonás, majd Aelius Gallus kudarcának hírére 25 nyarán89 felkelés tört ki a Triakontaschoinosban, melynek célkitûzése a kliens-viszony és a Rómának fizetendõ adó90 megszüntetése volt. Feltehetõ, hogy egyidejûleg, vagy már korábban, a háborús adóterhek ellen a Thébaisban is lázongások törtek ki.91 A felkelõk bevették Syenét, Philae-t és Elephantinét, elhurcolták a lakosokat és ledöntötték Augustus szobrait. Ezzel egyidejûleg Meroé uralkodójának92 parancsnoksága alatt egy sereg indult el Felsõ-Núbiából észak felé, amely még 25 õszén megérkezett az alsó-núbiai Dakkához, ahol vereséget szenvedett Egyiptom nemrégiben kinevezett harmadik prefektusától, Publius Petroniustól (Plinius, N. H. 6.181; Cassius Dio, 54.5.4–6; Flavius Josephus, Ant. jud. 15.199, 307). Ezután Petronius megszállta a Triakontaschoinost, azaz Alsó-Núbiát a Második Zuhatagig, majd 25-24 telén megkísérelte a meroitikus királyság egészét elfoglalni, de, mint a cikk elején már említettem, ebben kudarcot vallott.93 Csak a Triakontaschoinost tarthatta meg, ahol a Qasr Ibrim-i erõdben s feltehetõleg más helyeken is Kr. e. 22-ig római erõk állomásoztak.94 Kr. e. 22 elején95 azonban Meroé uralkodójának hadserege ismét bevonult Alsó-Núbiába. A meroitikus és a római hadsereg ezúttal Qasr Ibrim erõdje alatt találkozott, de összeütközésre most nem került sor. Ahogyan Strabón írja,
Augustus Alsó-Núbiában
[a] Kandaké96 [azaz a meroéi királynõ] sok ezer emberrel az erõd ellen vonult, Petronius azonban… elõbb érkezett az erõdhöz; miután a helyet többféle módon is biztosította, azok [mármint a meroéiak] követeket küldtek hozzá, de õ Caesarhoz utasította õket. (17.1.54)
Íme Aeneas elképzelt pajzsa a hódoló barbárokkal.102 Azt azonban túlzás feltételezni, hogy az itt tárgyalt két kudarc és az évtized sok más nehézsége módosította volna Augustus „nagy stratégiáját”,103 mivel ilyen nem létezett104 – a birodalom kormányzása ennél pragmatikusabb napi üzem volt. Ezt illusztrálja az Egyiptomhoz csatolt alsó-núbiai régió, a Dodekaschoinos sorsa is. A Dodekaschoinos Kr. e. 22 után is megmaradt „köztes” területnek. A státuszáról alkotott egyiptomi közfelfogást jól érzékelteti az alexandriai (Nicanornak is nevezett) Catilius Kr. e. 7-ben a philae-i Ízisz-templom déli pylonjára írt, Augustust és C. Turranius egyiptomi prefektust dicsõítõ verses zarándokimája, melyben Philae megszemélyesített szigete így kiált fel: Én vagyok Egyiptom szép határa, az aithiópok földjének messzi vége.105
Catilius versét az ellenségeit lemészárló XII. Ptolemaiosz Neosz Dionüszosz monumentális reliefképmásának arca elé véste Philae, az Isis-templom elõudvara a pylon köveibe,106 hogy így azonosítsa a római császárt elõdjével, az egyiptomi fáraóval. A határvédelemre és egyúttal Felsõ-Egyiptom nyugalmának Az Augustus és a meroéi uralkodó követei közötti tárgyalásokra 21/20 telén került sor Samos szigetén. Az eredmény Al- biztosítására elégségesnek ítélt három római cohors egységes só-Núbia megosztása volt a római császár és Meroé között: az parancsnokság alatt három helyen, Asszuánban, Elephantinén, Egyiptom és Meroé közötti új határt a Dodekaschoinos déli vé- illetve Philae szigetén állomásozott. Kisebb kihelyezett egységén, Hiera Sycaminosnál vonták meg. Mint ahogyan ez majd a gek voltak Kalabshában, Dakkában és Hiera Sycaminosnál.107 következõ évtizedek és évszázadok folyamán bebizonyosodik, A római katonai jelenlét lényeges vonása volt, hogy a katonák a korlátozott területhódítás képes volt biztosítani az egyiptomi jó részét helyben sorozták.108 Ez nagyban hozzájárult a római provincia békéjét, garantálva, hogy a meroitikus királyság sem- Dodekaschoinos egymás mellett élõ lakosságcsoportjai, azaz milyen módon ne korlátozhassa Egyiptomot Rómával szembe- az idetelepülõ egyiptomi papok és hivatalnokok, a három coni kötelezettségeinek teljesítésében. De ehhez elengedhetetlen hors különféle származású és kulturális hátterû katonasága és volt némi józan körültekintés az annektált régióban is: vagyis a az „aithiópok”, vagyis az alsó-núbiai bennszülött lakosság köhagyományok és az újítás közötti viszony több értelemben is zös és kölcsönös akkulturációjához. Példa erre a Kr. u. 1. száhasznos módon való alakítása. Mint ahogyan Egyiptomban zad vége felé a decurio rangját elérõ núbiai származású Paccius mindenütt,97 úgy ez a Dodekaschoinosban is egybeesett a helyi Maximus, aki egy ugyan nem csekély kulturális sznobizmust eláruló, de a klasszikus mitológia jó ismeretére valló görög idõelit érdekeivel. Az Augustus-korról író történészek hajlamosak a Triakon- mértékes Mandulisz-himnuszt írt fel a kalabshai templom falátaschoinos nagyobbik felének feladásában az augustusi külpo- ra,109 melyben az Olümposzról leereszkedõ istenséget azért ünlitika egy új, bölcsebb, az öncélú hódítással szemben a határ- nepli, mert az „elvarázsolta az aithiópok barbár nyelvét”, és biztosítás költségtakarékosabb megoldásait elõnyben részesítõ arra ihlette a szerzõt, hogy „édes görög versben” énekeljen.110 Az akkulturáció elsõdleges eszköze azonban mégsem a kaelvének alkalmazását látni,98 vagy azt éppenséggel az agyonkozmetikázott diktatúra, a pax Augusta99 érvényesüléseként be- tonai szolgálat volt, hanem a kultuszok. Philae és Dakka már mûködõ nagy templomai, amint erre a állítani.100 A valóság inkább az, hogy Petrobennszülött stratégosok elõbb már említett nius nem mert megütközni a kandaké seredokumentumaiból következtethetünk, meggeivel, és egyáltalán, a Kr. e. 26 és 22 között maradtak a területi-gazdasági adminisztráció végrehajtott, további hódításokat elõkészíés igazságszolgáltatás központjainak. Ahoteni hivatott vállalkozások sorra kudarcot gyan az adminisztráció,111 úgy az Augusvallottak: folytathatatlanságuk nyilvánvalótus-kor templomépítkezései is Ptolemaioszvá lett, és ezt a tényt Augustus és korának kori elõzményeken nyugodtak, de a tempközbeszéde ugyanolyan émelyítõ álságoslomépítkezésekben figyelemreméltó új vosággal kísérelte meg elkendõzni, mint ahonások is feltûntek. A legfontosabb ilyen vogyan például Britannia a harmincas és a húnás az, hogy a Dodekaschoinos valamennyi szas években mindvégig elvárt meghódítámár álló, továbbépített, vagy újonnan alapísának elmaradását is: vagyis hogy, Strabón tott szentélye teológiájában és kultuszának párhuzamos helyét idézve, a britannok fejebizonyos sajátos aspektusaiban egyazon delmei követekkel és hódolatnyilvánításokösszefüggõ tervbe illeszkedik. Ami az kal megszerezt[ék] Caesar Augustus barátegy-egy régió, „kultusz-táj” templomai köságát… és majdnem az egész szigetet a Philae, Augustus-kioszk zötti teológiai interrelációkat illeti, ilyenek rómaiak hívévé tett[ék].101
23
Tanulmányok
természetesen hangsúlyosan jelentkeztek már az újbirodalmi korban is, például a thébai régióban és Alsó-Núbiában,112 s nyilvánvalóak voltak a korai császárkorban például Coptos körzetében, a Dakhla oázisban, Esna térségében és másutt. Az Augustus-kori Dodekaschoinosban azonban nem egy már létezõ regionális összetartozás és helyi önazonosság õsi hagyománya érvényesült. Éppen ellenkezõleg, a Dodekaschoinos istenségei és kultuszai szoros összekapcsolása mögött a római hódítás következményeként újonnan keletkezett politikai, etnikai és kulturális különbségek relativizálásának szándéka állt. A bennszülött núbiai istenségek együttes jelenléte és fúziói a philae-i és elephantinéi, a görög-római és az „összegyiptomi” istenségekkel egy korábban csak csíráiban (mint a Ptolemaiosz-kori philae-i Arensznufisz- és Mandulisz-kultusz) létezõ, ideális regionális identitást hoztak létre s emeltek a mitológia és a kultusz szintjére. Ennek a konstrukciónak szerves része volt a „forró Meroéból”113 érkezõ, életadó nílusi áradás és a philae-i Ízisz közötti teológiai kapcsolat is.114 A mítikus Núbiából visszatérõ Tefnut megjelenése a philae-i Ízisz-templom,115 a dakkai Thoth-templom, Kalabsha116 és Dendur117 reliefprogramjában hasonlóképpen az alsó-núbiai kultusztáj és Meroé egységét juttatta kifejezésre. Bármennyire érdekes lenne is, most nem mehetünk bele az egyes kultuszoknak ebbõl a szempontból való részletes elemzésébe. Legyen elegendõ egyetlen általánosítás: mindenütt, ahol a templom ikonográfiai programja valamennyire is vizsgálható, megállapíthatjuk, hogy tervezõi a templom északi – Egyiptom felé esõ – és dél–núbiai felében a núbiai, illetve egyiptomi istenségek kölcsönösen kiegyensúlyozott jelenlétét hozták létre,118 mesterien alkalmazva a „templomi nyelvtan” Egyiptomban119 és Meroéban120 egyaránt hagyományos eszközeit. Az építkezések három periódusra bonthatóak. Az elsõ munkák nem sokkal Cornelius Gallus Kr. e. 29-es hadjárata után indultak meg Elephantinén és Philae szigetén.121 A második periódusban, Kr. e. 25 és 22 között, Kalabshában és Qasr Ibrimben folyt építkezés; majd a harmadik periódusban, 22-tõl fogva Elephantinén, Philae-ben, Kertassiban, Taffehben, Kalabshában, Ajualában (Abu Hor East), Dendurban, Dakkában és Hiera Sycaminosban (Maharraka). Az elsõ periódus még nem az átfogó alsó-núbiai terv része, annak körvonalazódását csak a második periódus Qasr Ibrim-i építkezése jelzi, akkor, amikor
Debod
24
Dendur
Petronius foglalása eredményeként a teljes Triakontaschoinos római uralom alatt áll. A következõkben, tanulmányom lezárásaként, a harmadik periódusban, Kr. e. 22 után kialakult szent tájról lesz szó. Haladjunk északról dél felé. Az elephantinéi Khnum-templom Ptolemaiosz-korban megkezdett külsõ és belsõ reliefprogramjának folytatása mellett a templom Nílusra nézõ fõhomlokzata elé monumentális kultusz-terasz épült,122 melyen a Nílusnak bemutatott áldozatokhoz kapcsolódó sztéléket befoglaló naoszokat és egy oltárt helyeztek el.123 A monumentális elõudvarral bõvített philae-i Ízisz-templom124 környezetében Augustus uralkodásának korai szakaszában a templomhoz kapcsolódó hatalmas processzionális istenbárka-kioszk épült,125 majd Kr. e. 13/12-ben Rubrius Barbarus, Egyiptom prefektusa és Philae és a Dodekaschoinos lakossága126 Augustus kultuszának szentelt klasszikus stílusú templomot127 emelt az Ízisz-templomtól északkeletre. Mind a bárka-kioszk, mind az Augustus-templom elõtt kultusz-terasz magasodott a Nílus fölé, akárcsak majd Trajanus uralkodásától fogva a Hathor-templom mögött is. Az Adikhalamani által megkezdett és VI. Ptolemaiosz által kiépített debodi templom elõcsarnokkal és kikötõvel bõvült.128 Kalabshában a kis Ptolemaiosz-kori kápolna helyére két szakaszban új Mandulisz-templom épült. Az elsõ szakaszban, bizonnyal még Kr. e. 22 elõtt129 a szentélyt körítõ fal monumentális kapuzatot130 kapott, és befejezték az eredetileg Arqamani által emelt Mandulisz-kápolna külsõ reliefdíszét. A második szakaszban lebontották mind a kápolnát, mind pedig az új kapuzatot, hogy helyükön felépülhessen egy új Mandulisz-szentély.131 Az új templom elé monumentális kultusz-terasz épült. A szentély hatalmas méreteivel, komplex alaprajzával, összetett képprogramjának sajátos új hangsúlyaival azt tanúsítja, hogy a 22 utáni valláspolitika Philae-hez hasonló jelentõségû, de Alsó-Núbia vegyes lakosságához közvetlenebb módon kötõdõ, új regionális központ létrehozatalára törekedett. Míg a Kr. e. 22 elõtt épített kapun a philae-i Ízisz és Ozirisz alakja dominált, az új templom programjának középpontjában a (már a Ptolemaiosz-korban132) megkettõzõdött – egy idõsebb, a zeniten álló nappal, és egy ifjabb, a megújuló nappal azonosított istenalakra szétváló – Mandulisz állt. Mandulisz a régió bennszülött lakossága, a sivatag nomádjai és az Egyiptomból, Alsó-Núbiából és a Római Birodalom különféle provinciáiból, különbözõ vallási hátterekbõl rekrutálódó katonaság számára egyaránt sajátként tisztelhetõ istenséggé formálódott, akit új te-
Augustus Alsó-Núbiában
ológiája megtett Hórusz fiának és Ízisz és Ozirisz-Apolló unokájának.133 A hüposztíl Trajanus idejére befejezett áldozati jelenet-sorában Augustus II. Amenophis és egy a teljes dinasztiát jelképezõ „Ptolemaiosz” társaságában jelenik meg.134 Ebben a tüntetõen lojális képprogramban szerepel azonban egy olyan jelenet is, amely váratlan betekintést enged az egyiptomi elit együttmûködési készsége mögött meghúzódó ellenérzésbe.135 A jelenetben Egyiptom koronáit nem Augustus, hanem az ifjú Mandulisz veszi át Harendotestõl és Ízisztõl,136 vagyis a kép alkotója az uralkodói jelvényeket kivette a hódítóéból és áthelyezte az istenség kezébe, és így a királyi hatalmat átemelte a történetibõl az isteni szférájába. A jelenet kiváló példája annak a körmönfont szellemi ellenállásnak,137 amely a hódító ellen a hagyományos kultúra s kivált a teológia számára érthetetlen vagy nehezen támadható eszközeit fordította. Ugyanez az értelmiségi ellenállás nyilvánul meg abban is, hogy az Augustuskor hieroglifikus felirataiban a kartusban Augustus neve helyett Rhómaiosz,138 Kaiszarosz, Autokratór vagy Fáraó áll.139
Kertassi
Egyedüli szentély volt a keleti parton a Mandulisznak, Ízisznek és Ozirisznek szentelt ajualai (Abu Hor East) templom, mely elé ugyancsak terasz épült az Augustus-korban.140 Dendurban Petronius prefektus Augustus nevében a debodi Amun és két félisten, Kuper fia, Peteisis és fivére, Pahor kultuszának emelt szentélyt,141 melyben Amun-orákulum is mûködött.142 A megistenült fivérek valószínûleg a Triakontaschoinos Cornelius Gallus által kinevezett tyrannosának fiai voltak.143 Peteisis és Pahor tisztelete nemcsak „nemzeti” szenteket ajándékozott az alsó-núbiaiaknak: a hódító és a meghódolt viszonyát a kultusz szférájába emelve, egyúttal állandóan emlékeztetett a politikai realitásokra is. Az orákulum pedig ugyanúgy eszköze volt az igazságszolgáltatásnak, mint az akkulturációnak.144 A dakkai Thoth-templom új szentélyt és mellékkápolnát kapott, melyeknek építését egy bennszülött stratégos irányította.145 Ezek reliefprogramjában Thoth mellett megjelenik Ízisz, Ozirisz, Hórusz, Hathor, a núbiai Arensznufisz, „a Dél oroszlánja” Shu, és a nõstényoroszlán Tefnut, Ré napistennek Shu által a mítikus núbiai sivatagból visszahozott szeme.146 A vélekedés, miszerint a templomok falaira írt képek és szövegek csak kevesekhez szóltak, figyelmen kívül hagyja a templomoknak és papságuknak a közösségek életében ellátott egyik
alapvetõ feladatát, nevezetesen az istenekrõl, az istenek, az uralkodó és az emberek közötti viszonyról, a kozmosz és az ország rendjérõl szóló tanítást, melynek mindennapos színterei a templom nyilvános udvarai és helyiségei,147 kitüntetett alkalmai pedig a több – általában tizenegy – napon át tartó nagy processzionális ünnepek148 voltak. Egy az Ízisz-templom déli pylonjára írott görög epigramma149 szerzõje az idõszámításunk kezdete körüli években így ír egy minden bizonnyal a nílusi áradás idõszakára esõ philae-i ünneprõl: Megérkezvén a szigetre, Egyiptom határára, a legszebbre, szentre, Ízisz [helyére] szemközt Aithiópiával, gyorsvitorlájú hajókat láttunk a Nílus folyón melyek az aithiópok istenekhez méltó naoszait hozták országunkba, a gabonatermõbe, a látogatásra méltóba, melyet minden földi halandó tisztel. Hasonlóan a Dodekaschoinos isteneinek egymásnál és Philaeben tett látogatásaihoz, maga Ízisz is rendszeresen látogatást tett Alsó-Núbia isteneinél. Priscus szerint150 kultuszszobrának nílusi bárkautazása és orákulumként való mûködése még az 5. században is az Egyiptom és az akkor már független poszt-meroitikus Alsó-Núbia lakói közötti szerzõdések tárgya volt. Ízisz és az alsó-núbiai istenségek nílusi felvonulásai megélt és megértett, egységes szent tájba illesztették a Dodekaschoinos településeit, és a közösségi emlékezet visszatérõ ünnepeiként rendszeresen megújították a „köztes” alsó-núbiai önazonosságot.151 Az imént már szó volt az Elephantiné szigetén Khnum, az Elsõ Zuhatag és a nílusi áradás istenének temploma elõtt a folyó fölé magasodó kultusz-teraszról és a hasonló teraszokról Philae-n, a kalabshai Mandulisz-templom, az aujalai szentély és a denduri templom elõtt: itt hozzá kell tennünk, hogy a Triakontaschoinos rövid római foglalása idején a Qasr Ibrim-i Amun-templom elõtt is ilyen terasz épült.152 A templomok isteni lakói ezeken a messzirõl látható színpadokon fogadták isteni látogatóikat, a papok itt mutatták be az isteneknek és a Nílusnak szóló áldozatokat, itt adtak az istenek orákulumokat. A Philae-bõl délre és onnan vissza, vagy a délrõl északra és onnan vissza délre utazó istenségek felvonulásainak közbensõ pihenõállomásai további jellegzetes pontokat jelöltek ki Alsó-Núbia szent tájában. Ilyenek voltak Philae-bõl dél felé haladva a Kertassinál a Nílus fölé magasodó sziklafokra épített, a Debod és Kalabsha közötti völgyszakaszt uraló, kivételesen elegáns és merész architektúrájú istenbárka-szentély,153 valamint a taffe-i (Taphis) ún. északi templom, melyhez kikötõ is tartozott.154 Úgy tûnik, hogy Ízisz és a núbiai istenek nílusi utazásának déli végállomása a római Alsó-Núbia határánál, Hiera Sycaminosban (Maharraka) álló, különös architektúrájú szentély volt.155 A párhuzamok nélkül álló, istenbárka-kioszkként meghatározható épületet a nílusi áradás idején a folyóról mintegy az õs-vízbõl a világ teremtésekor kiemelkedõ õs-dombként lehetett megközelíteni. Nyitott tetejébõl és keleti tájolásából156 arra következtethetünk, hogy a kioszkban megpihenõ istenség a felkelõ nappal egyesült.157 Augustus uralkodásának évtizedei több mint két évszázad római uralmát alapozták meg Alsó-Núbiában. Úgy tûnik, békés évszázadok voltak ezek. Az aithiópok, egyiptomiak és a római katonaság integrációjának sikere nagyrészt annak a po-
25
Tanulmányok
litikai számításnak volt köszönhetõ, amely felismerte a Ptolemaioszok alsó-núbiai helyi kormányzati és valláspolitikájának folytathatóságát, és az integráció feladatának nagy részét az istenekre és papjaikra bízta. Mint mondtam, Meroé istenei is otthonra találtak a római Alsó-Núbia templomaiban – ám ettõl Meroé uralkodói még nem adták fel igényüket egy materiálisabb jelenlétre: kitartóan vártak a visszatérés alkalmára. A Kr. e. 21/20-ban Petronius által feladott Qasr Ibrimbõl Meroé-városba hurcolták Augustus egy pompás bronzszobrát, hogy a szobor fejét (mely ma a British Museumban van158) levágják, és a Kr. u. 1. század közepén az örökös mágikus átok szándékával eltemessék egy kápolna küszöbe alá. Bent a kápolna falfestményein Meroé királyának lába elõtt legyõzött római katona térdelt.159
Falfestmény Meroé-városból (akvarell-másolat)
Jegyzetek 1
Res Gestae Divi Augusti. Das Monumentum Ancyranum, Herausgegeben und erklärt von H. Volkmann, Berlin, 1969 (3. kiad.) 26.5, itt Borzsák István fordítása alapján: AntTan 1 (1954) 325–332. (= Németh Gy. [szerk.]: Ércnél maradandóbb. A görög és római történelem forrásai, Budapest, 1998, 218–226.) 330. 2 H. M. Jones, Augustus, London, 1970; magyarul: Budapest, 1976, 248., ford. Gõdény E. 3 S. M. Burstein, „Kush and the External World: A Comment”: Meroitica 10 (1989) 225–230., 226. sk. a két hadjárat párhuzamba állításából azt a következtetést vonja le, hogy bár az állítás igaz, hogy P. Petronius elérte és elfoglalta Napata városát, azt Augustus már elhallgatja, hogy egyik hadjárat sem eredményezte a birodalom határainak tartós kiterjesztését: a Res Gestae-ben a kudarcok „[are] not concealed by deliberate misstatements of fact but by silence”. 4 A hadjáratra lásd Strabón, 16.4.22–24, 17.1.53 [v. ö. FHN III No. 190]; Cassius Dio, 53.29.3; Plinius, N. H., 6.160; Josephus, A. J. 15.317; Wissmann 1976; H. v. Wissmann-M. Hoefner, Beiträge zur historischen Geographie des vorislamischen Südarabien, Wiesbaden, 1952; kronológiájára lásd W. Aly, Strabon von Amaseia. Untersuchungen über Text, Aufbau und Quellen der Geographika, Bonn, 1957, 165. skk.; J. Desanges, „Les relations de l’Empire romain avec l’Afrique nilotique et érythréenne, d’Augustus à Probus”: ANRW II.10.1, 1988, 3–43., 7., 12. jegyzet. 5 Strabón, 16.4.22–24. A magyar nyelvû Strabón-idézetek forrása: Strabón: Geógraphika, ford. Földy József, Budapest, 1977. 6 Anderson 1966, 250. skk. és 877. Marek 1993, 142. skk. feltevése szerint Aelius Gallus expedíciója valójában nem a szabeusok területén fekvõ Maribáig, hanem a hadramiták területén lévõ (modern) Sabatáig (Shabwa) jutott el. Egyedül Wissmann 1976, 7. fogadja el a teljességgel valószínûtlen azonosítást a szabeusok fõvárosával. 7 Hérodotos, 2.29, FHN I No. 56. 8 Az irodalomra lásd R. Pietschmann, „Aithiopia”: PWRE I (1894) 1095–1103.; F. M. Snowden, Jr., Blacks in Antiquity. Ethiopians in the Greco-Roman Experience, Cambridge (Mass.), 1970, 101. skk.; Desanges 1978, 307. skk. – Meroé városa azonban csak egyike volt a meroitikus királyság „fõvárosainak”, a kérdésre lásd L. Török, „Ambulatory Kingship and Settlement History. A Study on the Contribution of Archaeology to Meroitic History”: C. Bonnet (szerk.), Études nubiennes. Conférence de Genève. Actes du VIIe Congrès international d’études nubiennes 3–8 septembre 1990 I. Communications principales, Genève, 1992, 111–126.; L. Török, „Amasis and Ergamenes”: U. Luft (szerk.), Intellectual Heritage of Egypt. Studies Presented to László Kákosy (Studia Aegyptiaca 14), Budapest, 1992, 555–561.; Török 1997, 230. skk. 9 Strabón, 17.1.53–54, FHN III No. 190.
26
10
Plinius, N. H. 6.181–182, FHN III No. 204. Hofmann, „Der Feldzug des C. Petronius nach Nubien und seine Bedeutung für die meroitische Chronologie”: E. Endesfelder – K.-H. Priese – W. F. Reineke – S. Wenig (szerk.), Ägypten und Kusch [Festschrift Fritz Hintze / Schriften zur Geschichte und Kultur des Alten Orients 13], Berlin, 1977, 189–205.; L. Török, „Geschichte Meroes. Ein Beitrag über die Quellenlage und den Forschungsstand”: ANRW II. 10.1, 1988, 107–341., 277.; uõ, „Kush and the External World”: Meroitica 10 (1989) 49–215., 365–379., 78. skk.; Török 1997, 448. skk.; FHN III No. 190, kommentár (Török L.). 12 Vö. Anderson 1966, 239. skk.; D. Timpe, „Zur augusteischen Partherpolitik zwischen 30 und 20 v. Chr.”: WJA 1 (1975) 155–169.; G. W. Bowersock, Roman Arabia, Cambridge/Mass. – London, 1983, 46. skk.; S. E. Sidebotham, „Aelius Gallus and Arabia”: Latomus 45 (1986) 590–602.; Lintott 1993, 111. skk.; Marek 1993, 132. skk.; P. Mayerson, „Aelius Gallus at Cleopatris (Suez) and on the Red Sea”: GRBS 36 (1995) 17–24.; Crook 1996, 73. skk., Gruen 1996, 148. skk.; Luther 1999; Locher 2002; Stickler 2002, 101. skk.; R. Simon, „Aelius Gallus’ Campaign and the Arab Trade in the Augustan Age”: Acta Orientalia Acad. Scient. Hung. 55 (2002) 309–318.; Székely M., „Augustus hódítási terve Keleten: római hadjárat Dél-Arábiába”: Aetas 21 (2006) 32–43. 13 Irodalmára lásd az elõzõ lábjegyzetet és vö. H. von Wissmann, Zur Geschichte und Landeskunde von Alt-Südarabien, Wien, 1964; Wissmann 1976. – Stickler 2002, 106. szerint a katasztrofális flottaoperáció 26-ban, a szárazföldi expedíció 25-ben zajlott le. 14 Alföldy 1990, 36. 15 Cornelius Gallus pályafutására lásd J.-P. Boucher, Caius Cornélius Gallus, Paris, 1966; Stickler 2002, 14. skk., 46. skk. Különös módon Stroh 1993 csak Gallus költészetérõl ír, egyiptomi praefecturájáról hallgat. – A Cleveland Museum of Art 1966.20 leltári számú márvány portréfej azonosítása Cornelius Gallusszal: G. Grimm, „Zu Marcus Antonius und C. Cornelius Gallus”: JdI 85 (1970) 158–170.; K. Parlasca; H. Beck – P. C. Bol – M. Bückling (szerk.), Ägypten Griechenland Rom. Abwehr und Berührung [a frankfurti Städtisches Kunstinstitut és Städtische Galerie által 2005 nov. 26.–2006 febr. 26. között megrendezett kiállítás katalógusa], Frankfurt, 2005, 710. Kat. 321. 16 Vö. Geraci 1988, 404. skk.; Montevecchi 1988, 427. skk. 17 Az újabb irodalomra lásd Rupprecht 1994, 70.; W. Eck, „Praefectus Aegypti”: H. Cancik – H. Schneider (szerk.), Der neue Pauly. Enzyklopädie der Antike 10., Stuttgart–Weimar, 2001, 246–249.; Mélèze Modrzejewski 2001, 473. skk. 18 Az idõrendre lásd Stickler 2002, 46. skk. 11
Augustus Alsó-Núbiában
19
Ovidius, am. 3.9.63 sk.; trist. 2.445 sk.; Suetonius, Aug. 66.1–2; gramm. 16; illetve Amm., 17.4.5; Hieronymus, chron. p. 164. (Helm); Servius, ecl. 10.1. 20 Például, sok más szerzõ mellett, Bowman 1986, 41.; Kákosy 1995, 2903; Gruen 1996, 148. A Cambridge Ancient History ugyanazon kötetében J. A. Crook (Crook 1996, 80. sk.) nem osztja a hagyományos véleményt, s felteszi, hogy „it may be that we can legitimately see the Senate emboldening itself to declare… that a prefect of Egypt was not exempt from prosecutions to which other governors were liable”. 21 Stickler 2002, 19. skk. – Ugyanebbõl a szempontból Cornelius Gallusnak a ma a római Szent Péter téren álló, eredetileg az alexandriai Forum Iuliumon felállított obeliszken lévõ feliratáról: Alföldy 1990, 39.; a (valószínûleg téves) hagymányról, miszerint Cornelius Gallus a piramisokra is felíratta volna nevét: Manzoni 1995, 11. és 41. jegyzet (püramidesz obeliszkeket is jelentett). 22 Cairo 9295. 23 Stickler 2002, 111. 24 Vö. Urk. II 11 skk.; FHN II No. 134, 138; lásd Török 1997, 424. skk.; Hölbl 2001, 153. skk.; Huss 2001, 506. skk. 25 Lyons–Borchardt 1896, 469. skk.; A. Erman, „Zu der hieroglyphischen Inschrift”: uo. 474. skk.; FHN II No. 165 (R. H. Pierce). – Az olvasathoz E. Bresciani által javasolt korrekció nem áll meg, lásd E. Bresciani, „La stele trilingue di Cornelio Gallo: una rilettura egittologica”: Egitto e Vicino Oriente 12 (1989) 93–98., contra: Stickler 2002, 23. (L. Vittmann közöletlen epigráfiai tanulmányára hivatkozva). 26 A kérdésre s irodalmára lásd A. Hermann, Die ägyptische Königsnovelle, Glückstadt – Hamburg – New York, 1938; E. Blumenthal, Untersuchungen zum ägyptischen Königtum des Mittleren Reiches I. Die Phraseologie, Berlin, 1970; N.-C. Grimal, Les termes de la propagande royale égyptienne de la XXe dynastie à la conquête d’Alexandre, Paris, 1986; D. O’Connor – D. P. Silverman (szerk.), Ancient Egyptian Kingship. Leiden – New York – Köln, 1995; A. Loprieno, „The »King’s Novel«”: A. Loprieno (szerk.), Ancient Egyptian Literature. History and Forms, Leiden – New York – Köln, 1996, 277–295. 27 Ny Carlsberg Glyptotek ÆIN 1681; R. Mond – O. H. Myers, The Bucheum III., London, 1934, 43. tábla; Hölbl 2000, 18., 9. kép. 28 Vö. Kákosy 1995, 2902.; a Kaiszarosz epithetonjára („az, aki a hatalmat megragadta”) lásd uo. 29 Stanwick 2002, 88. sk. 30 Cairo CG 701, az attribúcióra és az Actium-típusú portrékkal való összefüggés alapján javasolt korai (Kr. e. 27 elõtt) keltezésre lásd V. M. Strocka, „Augustus als Pharao”: R. A. Stucky – I. Jucker (szerk.), Eikones: Studien zum griechischen und römischen Bildnis. Festschrift Hans Jucker, Bern, 1980, 177–180.; K. Fittschen – P. Zanker, Katalog der römischen Porträts in den Capitolinischen Museen und den anderen kommunalen Sammlungen der Stadt Rom I. Kaiser- und Prinzenbildnisse, Mainz, 1985, 2., 7. j.; H. Heinen, „Vorstufen und Anfänge des Herrscherkultes im römischen Ägypten”: ANRW II.18.5, 1995, 3144–3180., 10., 11. tábla; Stanwick 2002, 128. G2. 31 FHN II No. 165, 1–8. sorok. – A sokban toposz-szerû szöveg mögötti realitások megítélése szempontjából azonban az sem közömbös, hogy a görög és latin szövegrészekben fennmaradt helynevek egy viszonylag jelentéktelen, Karnak közvetlen környezetére korlátozódó felkelésre engednek csak következtetni. 32 CIL III suppl. 14147; OGIS II 654; Bernand 1969, No. 128a, 128b; Alföldy 1990, 96. skk.; FHN II No. 163, 164 (T. Hägg). 33 S. Mazzarino, „L’iscrizione latina nella trilingue di Philae e i carmi di Gallus scoperti a Qasr Ibrim”: Rheinisches Museum für Philologie 125 (1982) 312–337., 313., 2. jegyzet; G. Cresci Marrone, Ecumene augustea. Una politica per il consenso, Roma, 1993, 150. skk.; Stickler 2002, 22. sk. 34 A latin használatára Egyiptomban vö. A. Stein, Untersuchungen zur Geschichte und Verwaltung Ägyptens unter römischer Herrschaft,
Stuttgart, 1915, 132. skk.; J. Kaimio, „Latin in Roman Egypt”: Actes XV Congrès Int. Papyrologie III (1979) 27–33.; uõ, The Romans and the Greek Language, Helsinki, 1979; R. S. Bagnall, Egypt in Late Antiquity, Princeton, 1993, 231.; Bowman 1986, 157. sk.; J. N. Adams, Bilingualism and the Latin Language, Cambridge, 2003; és lásd Adamik Béla figyelemreméltó munkáit: „Romanizáció és hivatalos nyelvhasználat”: Genesia, 2004, 455–468.; Nyelvpolitika a Római Birodalomban, Budapest, 2006, 48. skk. 35 Török 1997, 420. skk. Az egyiptomi–meroitikus határ helyének változásaira lásd még Török 1989–1990. 36 Lásd C. Préaux, „Esquisse d’une histoire des révolutions égyptiennes sous les Lagides”: CdÉ 11 (1936) 522–552.; W. Peremans, „Les révolutions égyptiennes sous les Lagides”: H. Maehler – V. M. Strocka (szerk.), Das ptolemäische Ägypten. Akten des Internationalen Symposions 27–29. September 1976 in Berlin, Mainz, 1978, 39–49.; Hölbl 2001, 306. skk. 37 Vö. D. Braund, Rome and the Friendly King: The Character of the Client Kingship, London, 1984, 136. skk. 38 Vö. A. N. Sherwin-White, Roman Foreign Policy in the East. 168 B. C. to A. D. 1, London, 1984; Gruen 1996, 147. skk.; Stickler 2002, 81. sk. 39 Vö. Strabón, 17.1.54. 40 Gschnitzer 1973, 643. tévesen azt gondolja, hogy a proxenian para tu basileós labón basilevwragy a 3 tévesen azt egyenes fordítása az eodem rege in tutelam receptónak. 41 Vö. D. Kienast, „Presbeia”: PWRE Suppl. XIII (1973) 499–628., 581. skk.; Gschnitzer 1973, 661. skk. 42 A proxenos különös császárkori használatára a P.Oxy. 984-ban lásd Gschnitzer 1973, 637. 43 A Triakontaschoinos földrajzi azonosítására lásd Desanges 1978, 279. skk. és 330. jegyzet; Locher 1999, 252. skk. 44 FHN II No. 145. 45 A Dokekaschoinos kiterjedésére lásd Desanges 1978, 284., 330. jegyzet; Locher 1999, 230. skk. 46 FHN II No. 112; Hölbl 2001, 86. – Locher 1999, 244. figyelmeztet arra, hogy az egyiptológiai irodalomban hagyományossá vált „Dodekaschoinos-ajándékozás” kifejezés korántsem pontos, mivel a templomoknak adományozott hiera gét valójában ius occupandi atque utendi birtokolták a szentélyek, az tehát lényegében a király birtokában maradt, vö. W. Otto, Priester und Tempel im hellenistischen Ägypten II., Leipzig, 1908, 81. skk.; C. Préaux, L’économie royale des Lagides, Bruxelles, 1939, 480. skk. 47 A Kr. e. 3. század eleji Bion itineráriumára lásd Plinius, NH 6.177–178, 180–181, 191, 193, FHN II No. 108. – Vö. L. Török, „To the History of the Dodecaschoenos between ca. 250 B.C. and 298 A.D.”: ZÄS 107 (1980) 76–86. 48 Alsó-Núbia településtörténetének szöveges forrásaira lásd K.-H. Priese, „Zur Ortsliste der römischen Meroe-Expeditionen unter Nero”: Meroitica 1 (1973) 123–126.; uõ, „Das ‘äthiopische’ Niltal bei Bion und Juba (Arbeitsbericht)”: K. Michalowski (szerk.), Nubia Récentes recherches, Varsovie, 1975, 108–110.; uõ, „Studien zur Topographie des ‘äthiopischen’ Niltales im Altertum und zur meroitischen Sprache”: EAZ 16 (1976) 315–329.; uõ, „Orte des mittleren Niltals in der Überlieferung bis zum Ende des christlichen Mittelalters”: Meroitica 7 (1984) 484–497.; FHN II No. 108, FHN III No. 186a. 49 S. Wenig, „Arensnuphis und Sebiumeker: Bemerkungen zu zwei in Meroe verehrten Göttern”: ZÄS 101 (1974) 130–150.; L. Török, „The Costume of the Ruler in Meroe. Remarks on Its Origins and Significance”: ANM 4 (1990) 151–202. 50 PM VII 46 sk.; Winter 1981. Arnold 1999, 179. szerint viszont IV. Ptolemaiosz nevét egy utódja vésette Kr. e. 186 után az elõcsarnok falára. 51 Az építkezések idõrendjére lásd Winter 1981. 52 Hölbl 2001, 127. skk. 53 Hölbl 2001, 153. skk.; Huss 2001, 444. skk.
27
Tanulmányok
54
Meroitikus uralom Syene/Asszuánban 196/5 és 189 között: E. Bresciani – S. Pernigotti – D. Foraboschi, Assuan, Pisa, 1978, 141. No. 43.; Huss 2001, 509.; v. ö. FHN II 606. 55 FHN II No. 133, 134 (az utóbbi: 2. Philae-i Dekrétum, V. Ptolemaiosz, Kr. e. 185/4). 56 FHN II No. (128), (129). 57 FHN II No. (130), (131). 58 A régészeti forrásokra lásd Török 1997, 432. skk. 59 PM VI 210 sk.; Winter 1981. 60 G. H. Wright, Kalabsha III. The Ptolemaic Sanctuary of Kalabsha, Mainz, 1987. – Az Ajualában (Abu Hor East, Kalabshától délre) épült Ptolemaiosz-kori Mandulisz-szentély építtetõje ismeretlen: F. Ll. Griffith, Catalogue of the Demotic Graffiti of the Dodecaschoenus, Oxford, 1937, 35. sk.; PM VII 39 sk. 61 PM VII 46 sk.; Winter 1981. 62 C. Priego – A. Martin Flores, Le temple de Debod, Madrid, 1994. 63 FHN II No. 134. 64 FHN II No. 137, 138; Huss 2001, 532. 65 Az emlékekre lásd G. Dietze, „Philae und die Dodekaschoinos in ptolemäischer Zeit. Ein Beitrag zur Frage ptolemäischer Präsenz im Grenzland zwischen Ägypten und Afrika an hand der architektonischen und epigraphischen Quellen”: Ancient Society 25 (1994) 63–110., 72. skk. 66 FHN II No. 140; Török 1997, 427. skk. A stratégosra lásd H. Bengtson, Die Strategie in der hellenistischen Zeit II., München, 1944, 90. skk. 67 Úttörõ áttekintés: B. B. Williams, „A Chronology of Meroitic Occupation below the Fourth Cataract”: JARCE 22 (1985) 149–195.; uõ, Meroitic Remains from Qustul Cemetery Q, Ballana Cemetery B, and a Ballana Settlement. The University of Chicago Oriental Institute Nubian Expedition VIII., Chicago, 1991, 3. skk. 68 Vö. FHN II No. 141; Locher 1999, 252. skk. 69 Mn’e, Kr. e. 29 vagy 25, FHN II No. 162 (démotikus felirat Dakkából); Swny, Kr. e. 11/10, FHN II No. 180 (démotikus felirat Dendurból); Slw, 10/11, FHN II 181 (démotikus felirat Dakkából); Rqe, 30, FHN II No. 182 (démotikus felirat Philae-bõl); Abla, 48, 50 vagy 64, 57, FHN II No. 183–185 (démotikus feliratok Philae-bõl, Kalabshából és Dakkából). 70 A stratégosra lásd F. de Cenival, Les associations réligieuses en Égypte d’après les documents démotiques, Le Caire, 1972, 159.; Montevecchi 1988, 440. skk.; J. Whitehorne, „Recent Research on the Strategi of Roman Egypt (to 1985)”: ANRW II.10.1, 1988, 598–617.; Huss 1994, 49. sk., 102. jegyzet; Hölbl 2001, 59.; Huss 2001, 525. – Az emlékek meroitikus aspektusának hiányos ismeretében foglalkozik az alsó-núbiai démotikus feliratokkal F. Hofmann különben kitûnõ könyve: Ägypten. Kultur und Lebenswelt in griechisch–römischer Zeit. Eine Darstellung nach den demotischen Quellen, Berlin, 2000, 229. skk. 71 A formula: „NN idején”, FHN II No. 180, Kr. e. 11/10; No. 185, Kr. u. 57. 72 FHN II No. 181, Kr. u. 10/11. A jogkör Ptolemaiosz-kori elõzményeire vö. A. Bernand, Les inscriptions grécques de Philae I. Epoque ptolémaïque, Paris, 1969, No. 11; uõ, De Thèbes à Syène, Paris, 1989, No. 190; az egykorú egyiptomi párhuzamokra lásd R. Alston, The City in Roman and Byzantine Egypt, London – New York, 2002, 201. 73 Augustus auctoritasára vö. J. A. Crook, „Augustus: Power, Authority, Achievment”: CAH X, 113–146., 121. skk. 74 Erre lásd Ammianus Marcellinus, 17.4.5 és Servius, ecl. 10.1 megjegyzéseit, akik más forrásokra is támaszkodhattak, mint a Cassius Dio által közvetített, az Augustus-kor propagandisztikus hybris-vádját ismételõ szerzõk: vö. Stickler 2002, 25. skk. 75 Vö. Stickler 2002, 47. skk. 76 Összefoglalóan lásd Crook 1996, 75. skk.
28
77
Lásd W. Kunkel, „Über die Entstehung des Senatgerichts”: uõ, Kleine Schriften. Zum römischen Strafverfahren und zur römischen Verfassungsgeschichte, Weimar, 1974, 267–323., 280. skk. 78 P.Oxy. XXXVII 2820, E. Lobel (ed.), The Oxyrhynchos Papyri XXXVII., London, 1971, 97. skk. No. 2820; W. Luppe, Gnomon 45 (1973) 321–330., 330. 79 Stickler 2002, 28. skk. 80 A papirusz szövegének Cornelius Gallushoz való kötése mellett meggyõzõen érvelt már H. Hauben, „Gallus Apostata. Encore le POxy. 2820”: Atti del XVII Congresso internazionale di papirologia III., Napoli, 1984, 1085–1097., 1089. skk.; Mélèze Modrzejewski 2001, 466. sk. 81 Stickler 2002, 28. skk. 82 Strabón, 17.1.53. A helyet az irodalom tévesen keltezi Cornelius Gallus prefekturájának kezdetére és köti össze a Kr. e. 29 eleji hadjárattal, amelyrõl a philae-i trilingvis felirat szól. Lásd Stickler 2002, 25., 38. 83 A renuntiatio amicitiae jogi következményeire lásd Stickler 2002, 51. skk. 84 Stickler 2002, 51. skk. 85 E. G. Huzar, „Augustus, Heir of the Ptolemies”: ANRW II.10.1, 1988, 343–382., 352. skk.; Geraci 1988, 398. skk. 86 A korábbi nézetek áttekintésére lásd Stickler 2002, 104. A hadjáratot a kereskedelem érdekeivel magyarázza még pl. A. K. Bowman, „Egypt”: CAH X, 676–702., 680. és ezt a nézetet fogadja el Simon R. és Székely M. is fent idézett tanulmányában (lásd a 12. jegyzetet). 87 Marek 1993. 88 D. Timpe, „Zur augusteischen Partherpolitik zwischen 30 und 20 v. Chr.”: WJA 1 (1975) 155–169. 89 Az események idõrendjére lásd S. Jameson, „Chronology of the Campaigns of Aelius Gallus and C. Petronius”: JRS 58 (1968) 72–76.; S. M. Burstein, „The Nubian Campaigns of C. Petronius and George Reisner’s Second Meroitic Kingdom of Napata”: ZÄS 106 (1979) 95–105. – Jameson kronológiájának újabb korrekciójára (amelyet én is követek) vö. azonban Luther 1999, 159. skk.; Stickler 2002, 88. skk. 90 Strabón, 17.1.54 szerint az aithiópok a Syenében, Philae-ben és Elephantinén végzett pusztításokat a nomarchosoktól, vagyis az adószedõktõl elszenvedett igazságtalanságokkal indokolták. A nomarchosokra lásd S. L. Wallace, Taxation in Egypt from Augustus to Diocletian, Princeton, 1938, 333. skk. Vö. Török 1997, 450. skk. 91 V. ö. Stickler 2002, 92. skk. 92 A sereg Teriteqas király parancsnoksága alatt indult el, aki azt Dakkáig vezette (FHN II No. 173, meroitikus graffito a dakkai templomban), de még a római csapatokkal ott vívott csata elõtt meghalt: azt már utódja, Amanirenas királynõ „tábornokai” irányították, lásd Strabón, 17.1.54. 93 Lásd a 11. jegyzetet. 94 A római Egyiptom déli határán, illetve Alsó-Núbiában állomásoztatott egységek történetére lásd Demicheli 1976; Speidel 1988; R. Alston, Soldier and Society in Roman Egypt. A Social History, London – New York, 1995. 95 Valószínûleg a tél végén, lásd Török 1989–1990, 188., 61. jegyzet. 96 A kandaké alakban görögösített meroitikus ktke címre lásd I. Hofmann, „Zu den Titeln ktke und pqr”: ZDMG Suppl. III.2 (1977) 1400–1409.; L. Török: FHN II 510., III 848. skk. 97 Vö. A. Bowman – D. Rathbone, „Cities and Administration in Roman Egypt”: JRS 82 (1992) 107–127.; J. Baines, „Temples as Symbols, Guarantors, and Participants in Egyptian Civilization”: Quirke (szerk.) 1997, 216–241., 229.; A. Bowman, „Recolonising Egypt”: T. P. Wiseman (szerk.), Classics in Progress. Essays on Ancient Greece and Rome, Oxford, 2002, 193–223. 98 Így pl. H. D. Meyer, Die Aussenpolitik des Augustus und die augusteische Dichtung, Köln–Graz, 1961, 3. skk.; Whittaker 1994, 26. skk.
Augustus Alsó-Núbiában
99
Vö. Gruen 1996, 188. skk. Pl. Lintott 1993, 118. skk.; de vö. pl. Gruen 1996, 188. skk. 101 Strabón, 4.5.3, vö. Gruen 1996, 189. 102 Vergilius, Aeneis 1.278 sk., 8.714–718; v. ö. P. Zanker, The Power of Images in the Age of Augustus, Ann Arbor, 1988, 201. skk.; Gruen 1996, 191. 103 E. N. Luttwak, The Grand Strategy of the Roman Empire, Baltimore, 1976. 104 Vö. Whittaker 1994, 62. skk. 105 Tai de philai phóneunti kalon peras Aigyptoio / emmi kai Aithiopón gas horion neatas, FHN II No. 169. – Vö. Plinius, N. H. 12.19 = FHN III No. 208: Syene/Aswan mint finis imperii; CIG 5078: Dakka „Egyiptom és Aithiopia között”. 106 Hölbl 2004, 63. kép. 107 U. Monneret de Villard, La Nubia Romana, Roma, 1941; A. M. Demicheli, Rapporti di pace e di guerra dell’Egitto romano con le popolazioni dei deserti africani, Milano, 1976, 42.; 1988; vö. D. A. Welsby, „Roman Military Installations Along the Nile South of the First Cataract”: ANM 8 (1998) 157–180. 108 Speidel 1988, 795.; a keleti provinciákra általában: Németh Gy. (szerk.), Római történeti kézikönyv, Budapest, 2001, 70. (auxilia). 109 É. Bernand, Inscriptions métriques de l’Égypte gréco–romaine, Paris, 1969, No. 168; S. M. Burstein, „Paccius Maximus: A Greek Poet in Nubia or a Nubian Greek Poet?”: Actes de la VIIIe Conférence Internationale des Études Nubiennes Lille 11–17 Septembre 1994 III. Etudes, Lille, 1998, 47–52. 110 A versre, angol fordításával, lásd S. M. Burstein (szerk.), Ancient African Civilizations. Kush and Axum, Princeton, 1998, 66. skk. 111 Az Augustus-kor és a következõ mintegy két és fél évszázad adminisztrációjára vonatkozó szöveges forrásokra lásd FHN II No. 180–185; III No. 220, 229, 231, 232, 238–240, 242–247. Vö. L. Török, „Two Meroitic Studies: The Meroitic Chamber in Philae and the Administration of Nubia in the 1st to 3rd Centuries A.D.”: Oikumene 2 (1978) 217–237.; uõ, Economic Offices and Officials in Meroitic Nubia (A Study in Territorial Administration of the Late Meroitic Kingdom). Budapest 1979. – Rupprecht 1994 53 figyelmeztet, hogy a címek és hivatalok kontinuitása Egyiptomban félrevezetõ lehet, s nem feltétlenül jelenti a Ptolemaiosz–kori adminisztráció kontinuitását: Egyiptom nem annyira különbözik a többi provinciától, mint amennyire az látszik. Ez a megfigyelés azonban nem érvényes a Dodekaschoinosra, mely Augustus után is különálló egység marad. Ez azonban nem jelent „római–meroitikus kondomíniumot”, ahogyan ezt számos szerzõ makacsul állítja, lásd pl. J. Desanges, „Le statut et les limites de la Nubie romaine”: CdE 44 (1969) 139–147 142; A. Burkhardt, Ägypter und Meroiten im Dodekaschoinos. Untersuchungen zur Typologie und Bedeutung der demotischen Graffiti (Meroitica 8). Berlin: 74 skk.; Stickler 2002 110. 112 Vö. I. Hein, Die ramessidische Bautätigkeit in Nubien, Wiesbaden, 1991; R. Gundlach, „Der Felstempel Thutmosis’ III. bei Ellesija: Analyse des Dekorationsprogramms”: R. Gundlach – M. Rochholz (szerk.), Ägyptische Tempel–Struktur, Funktion und Programm. Akten der Ägyptologischen Tempeltagungen in Gosen 1990 und Mainz 1992, Hildesheim, 1994, 69–87., 70. sk. 113 A Nílus Meroéból érkezõ vize, Egyiptom határa és Ízisz: Juvenalis, Szatírák 6.526–528. Vö. R. Merkelbach, Isis regina – Zeus Sarapis. Die griechisch–ägyptische Religion nach den Quellen dargestellt, Stuttgart–Leipzig, 1995, 36., 104.; C. Maderna, „Ägypten – phantastische »römische« Welt”: H. Beck – P. C. Bol – M. Bückling (szerk.), Ägypten Griechenland Rom. Abwehr und Berührung [a Frankfurt am Main-i Städelsches Kunstinstitut und Städtische Galerie-ban 2005. november 26. – 2006. február 26. között megrendezett kiállítás katalógusa], Frankfurt, 2005, 434–445. 114 Vö. L. V. Zabkar, Hymns to Isis in Her Temple at Philae, Hanover–London, 1988, 51.; L. Pantalacci – C. Traunecker, Le temple 100
d’el–Qal’a. Relevés des scènes et des texts I., Le Caire, 1990, 12.; S. A. Stephens, Seeing Double. Intercultural Poetics in Ptolemaic Alexandria, Berkeley – Los Angeles – London, 2003, 101. 115 Naosz, 2. regiszter: Augustus áldozatot mutat be a Tefnuttal, Re leányával [a Núbiából visszatérõ, az áradással azonosított „távoli istennõ”] azonosított Mut elõtt, „aki az Abatonban lakozik, aki Kensetbõl [Núbia mítikus déli régiója] jön s az Abatonba megy”, Hölbl 2004, 78, 107. kép. – Az Ízisz-templomban élõ szent sólyom is Núbiából jött, lásd az Elsõ Pylon nyugati tornyának reliefjeit, Hölbl 2004, 54., 68. kép. 116 PM VII 14 sk. (22), (28). 117 PM VII 29 skk. (1), (20), (32)–(33). 118 Részletesebb vizsgálat után aligha érthetünk egyet Hölbl 2004, 100. egyszerûsítõ megállapításával, miszerint „a helyi isteneket fõként a szentélyek északi felében találjuk, a philae-i Íziszt és Oziriszt viszont a déliben, ami a philae-i isteneknek – régiók fölötti jelentõségüknek megfelelõen – bizonyos fokú elsõbbséget biztosít”. 119 Az egyiptomi templomok ikonográfiai programjának „nyelvtanára” lásd P. Derchain, „Un manuel de géographie liturgique à Edfu”: CdE 37 (1962) 31–63.; L. Pantalacci – C. Traunecker, Le temple d’el-Qal’a. Relevés des scènes et des texts I., Le Caire, 1990; D. Kurth, Die Dekoration der Säulen im Pronaos des Tempels von Edfu, Wiesbaden, 1983. 120 A núbiai templomok „nyelvtanára”: Török 2002, 40–258. 121 A trilingvis sztélé hieroglifikus szövege Octavianus által Philae szigetén (?) emeltetett templomról, Elephantiné isteneinek adományozott földekrõl, s Elephantinén (?) létrehozott „különösen nagyszerû emlékmûrõl (mnw)” beszél, vö. Hölbl 2004, 32. sk. A sztélé egy a Kr. e. 13-12-ben épült Augustus-templom elõtt álló oltár alapozásába beépítve került elõ. 122 H. Jaritz – W. Kaiser et al., „Stadt und Tempel von Elephantine. Erster Grabungsbericht”: MDAIK 26 (1970) 87–139., 96. skk.; H. Jaritz et al., „Inschriften und Graffiti von der Brüstung der Chnumtempelterrasse in Elephantine”: MDAIK 35 (1979) 125–154. – Ante quem egy Augustus 14. uralkodási évében (Kr. e. 16) írott görög graffito alapján. 123 H. Jaritz, „Nilkultstätten auf Elephantine”: S. Schoske (szerk.), Akten des 4. internationalen Ägyptologenkongresses München 1985 II., Hamburg, 1989, 199–203. 124 Haeny 1985; Arnold 1999, 235. skk. 125 Haeny 1985, 229., 5. kép; Arnold 1999, 235. 126 A görög építési felirat: Lyons–Borchardt 1896, 469. 1. jegyzet = OGIS 657. 127 Arnold 1999, 237. 128 G. Roeder, Debod bis Bab Kalabsche, Kairo, 1911, I., 1. skk., II. 1–44. tábla; C. Priego – A. M. Flores, Le temple de Debod, Madrid, 1994, 16. skk.; Arnold 1999, 237., 142. kép. 129 E. Winter, „Octavian/Augustus als Soter, Euergetes und Epiphanes: Die Datierung des Kalabscha-Tores.”: ZÄS 130 (2003) 197–212. 130 Jelenleg a berlini Staatliche Museen, Ägyptisches Museum und Papyrussammlung tulajdonában, J. Settgast, Ägyptisches Museum Berlin, Berlin, 1985, 126. skk.; E. Winter, „Das Kalabscha-Tor in Berlin”: Jahrbuch Preussischer Kulturbesitz 14 (1979) 69. sk. 131 H. Gauthier, Le temple de Kalabchah, Le Caire, 1911–1927; Arnold 240. skk. 132 VI. Ptolemaiosz Ajualából (Abu Hor East) származó sztéléjének töredékén, Blackman 1911, 61., 80., CIII. tábla; PM VII 40. 133 E. Henfling, „Mandulis”: LÄ III (1980) 1177–1179. 134 PM VII 14. sk. (20)–(25), a hüposztíl fõfalán; vö. Hölbl 2004, 153. 135 A háttérre vö. J. E. G. Whitehorne, „New Light on Temple and State in Roman Egypt”: Journal of Religious History 11 (1980) 218–226.; D. J. Thompson, Memphis under the Ptolemies, Princeton, 1988, 271. skk. 136 PM VII 14 (23); Hölbl 2004, 165. kép.
29
Tanulmányok
137
Az ellenállás Ptolemaiosz-kori hagyományaira lásd A. B. Lloyd, „Nationalist Propaganda in Ptolemaic Egypt”: Historia 31 (1982) 33–53.; Huss 1994, 129–180.; R. Meyer, „Die eschatologische Wende des politischen Messianismus im Ägypten der Spätzeit”: Saeculum 48 (1997) 177–212. 138 Dendera, Hathor-templom: Hölbl 2000, 19., 11. kép; Kalabsha-kapu: uo. 22. 139 Vö. Hölbl 2000, 18. skk. 140 Blackman 1911, 61. skk; PM VII 39. sk. 141 Blackman 1911; Aldred 1978; Arnold 1999, 244., 206. kép. 142 R. S. Bianchi, „The Oracle at the Temple of Dendur”: W. Clarysse et al. (szerk.), Egyptian Religon, the Last Thousand Years II., Leuwen, 1998, 773–780. 143 Aldred 1978, 30. sk. 144 Az egyiptomi orákulum-használat hagyományaira lásd J. D. Ray, The Archive of Hor, London, 1976; L. Kákosy, „Orakel”: LÄ IV (1982) 600–606.; D. Frankfurter, Religion in Roman Egypt. Assimilation and Resistance, Princeton, 1998, 145. skk. 145 FHN II No. 181, Kr. u. 10/11. 146 PM VII 47 skk., (49)–(64); Hölbl 2004, 143. skk. 147 Vö. Török 2002, 259. skk. 148 Vö. J. Assmann, „Das ägyptische Prozessionsfest”: J. Assmann – T. Sundermeier (szerk.), Das Fest und das Heilige. Religiöse Kontrapunkte zur Alltagswelt, Gütersloh, 1991, 105–122. 149 Bernand 1969, No. 158 II; FHN II No. 170 II. 150 Priscus, fr. 21, FHN III No. 318. 151 Az istenek nílusi utazásairól még a Kr. u. 5. század második felébõl is van adatunk. Vö. I. Rutherford, „Island of the Extremity: Space, Language, and Power in the Pilgrimage Traditions of Phila”: D. Frankfurter (szerk.), Pilgrimage and Holy Space in Late Antique Egypt, Leiden–Boston–Köln, 1998, 229–256. A téma meroitikus/núbiai vonatkozásait illetõen a tanulmány nem megfelelõen tájékozott. 152 W. H. C. Frend, „The Podium Site at Qasr Ibrim”: JEA 60 (1974) 30–59.
153
Arnold 1999, 237. skk., 197. kép. VII 9; H. D. Schneider, Taffeh. Rond de wederopbouw van een Nubische tempel, s’Gravenhage, 1979, 83. skk.; Arnold 1999, 240.; Hölbl 2004, 102. skk. A kikötõre lásd PM VII 9. 155 PM VII 51 (minden indok nélkül Sarapis-templomként meghatározva); Arnold 1999, 244.; Hölbl 2004, 147. skk. – A kioszktól délkeletre a takompsói (= Hiera Sycaminos) Ízisznek dedikált (141 január 16-án írott démotikus zarándokfelirat, Griffith 1937, 15. sk., Mah. 1) szentély állott, melybõl publikálatlan reliefek kerültek a kairói Egyiptomi Múzeumba, lásd PM VII 51. sk. A kioszkon fennmaradt démotikus zarándokfeliratok Oziriszt, Hóruszt, Íziszt, Nephthyst és „Takompso isteneit” invokálják, Griffith 1937, 16. sk., Mah. 4, 5. 156 Vö. Hölbl 2004, 148. 157 Vö. R. B. Finnestad, „Temples of the Ptolemaic and Roman Periods: Ancient Traditions in New Contexts”: B. E. Shafer (szerk.), Temples of Ancient Egypt, Ithaca, 1997, 185–237., 302–317., 220. skk. 158 British Museum 1911.9–1.1, D. Boschung, Die Bildnisse des Augustus. Das römische Herrscherbild I.2., Berlin, 1993, 160. sk. No. 122. Alátámasztva U. Hausmann, „Zur Typologie und Ideologie des Augustusporträts”: ANRW II.12.2, 1981, 513–598., 571. skk. nézetét, aki szerint a portrétípus, melyhez a meroéi fej tartozik, csak Kr. e. 25–23 között vált uralkodóvá, Török 1989–1990 a fejet nem a Kr. e. 25-ben Elephantinérõl, Philae-rõl és Syenébõl elhurcolt Augustus-szobrok egyikéhez tartozónak tartja, hanem úgy véli, hogy az egy olyan szoborhoz tartozott, melyet 25 és 22 között Qasr Ibrimben állítottak fel. 159 L. Török, Meroe City An Ancient African Capital. John Garstang’s Excavations in the Sudan, with contributions by I. Hofmann and I. Nagy I–II (Egypt Exploration Society Occasional Publications 12), London, 1997, 148. skk.; az ásatások óta elpusztult falfestmények akvarellmásolataira lásd P. L. Shinnie – R. J. Bradley, „The Murals from the Augustus Temple, Meroe”: Studies in Ancient Egypt, the Aegean, and the Sudan. Essays in Honor of Dows Dunham, Boston, 1981, 167–172., 1–4. kép. 154 PM
Rövidítések Aldred 1978 C. Aldred, The Temple of Dendur, New York. Alföldy 1990 G. Alföldy, Der Obelisk auf dem Petersplatz in Rom. Ein historisches Monument der Antike, Heidelberg. ANRW W. Haase – H. Temporini (szerk.), Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt, Berlin – New York. Anderson 1966 J. G. C. Anderson, „The Eastern Frontier under Augustus”: S. A. Cook – F. E. Adcock – M. P. Charlesworth (szerk.), Cambridge Ancient History1 X., Cambridge, 239–283., 877. Arnold 1999 D. Arnold, Temples of the Last Pharaohs, New York – Oxford. Bernand 1969 E. Bernand, Les inscriptions grécques de Philae II. Haut et Bas Empire, Paris. Blackman 1911 A.M. Blackman, The Temple of Dendur, Cairo. Bowman 1986 A. K. Bowman, Egypt after the Pharaohs. 332 BC - AD 642 from Alexander to the Arab Conquest, London. Burstein 1995 S. M. Burstein, Graeco-Africana. Studies in the History of Greek Relations with Egypt and Nubia, New Rochelle – Athens – Moscow.
30
CAH X A. K. Bowman – E. Champlin – A. Lintott (szerk.), The Cambridge Ancient History2 X. The Augustan Empire, 43 B.C.-A.D. 69., Cambridge, 1996. CIG Corpus Inscriptionum Graecarum I–IV., Berlin, 1828–1877. Crook 1996 J. A. Crook, „Political History, 30 B.C. to A.D. 14.”: CAH X, 70–112. Demicheli 1976 A. M. Demicheli, Rapporti di pace e di guerra dell’Egitto romano con le popolazioni dei deserti africani, Milano. Desanges 1978 J. Desanges, Recherches sur l’activité des mediterranéens aux confins de l’Afrique (VIe siècle avant J.-C.-IVe siècle après J.-C.), Rome. FHN I T. Eide – T. Hägg – R. H. Pierce – L. Török, Fontes Historiae Nubiorum. Textual Sources for the History of the Middle Nile Region Between the Eighth Century BC and the Sixth Century AD I. From the Eighth to the Mid-Fifth Century BC, Bergen, 1994. FHN II T. Eide –T. Hägg – R. H. Pierce – L. Török, Fontes Historiae Nubiorum. Textual Sources for the History of the Middle Nile Region Between the Eighth Century BC and the Sixth Century AD II. From the Mid-Fifth to the First Century BC., Bergen, 1996.
Augustus Alsó-Núbiában
FHN III T. Eide – T. Hägg –R.H. Pierce–L. Török, Fontes Historiae Nubiorum. Textual Sources for the History of the Middle Nile Region Between the Eighth Century BC and the Sixth Century AD III. From the First to theSixth Century AD., Bergen, 1998. Geraci 1988 G. Geraci, „EPARCIA DH NUN ESTI. La concezione augustea del governo d’Egitto”: ANRW II.10.1, 383–411. Gruen 1996 E. S. Gruen, „The Expansion of the Empire under Augustus”: CAH X, 147–197. Gschnitzer 1973 F. Gschnitzer, „Proxenos”: PWRE Suppl. XIII, 629–730. Haeny 1985 G. Haeny, „A Short Architectural History of Philae”: BIFAO 85, 197–233. Hölbl 2000 G. Hölbl, Altägypten im Römischen Reich. Der römische Pharao und seine Tempel I. Römische Politik und altägyptische Ideologie von Augustus bis Diocletian, Tempelbau in Oberägypten, Mainz. Hölbl 2001 G. Hölbl, A History of the Ptolemaic Empire, transl. by T. Saavedra, London – New York (eredeti német kiadás: Geschichte des Ptolemäerreiches. Politik, Ideologie und religiöse Kultur von Alexander dem Großen bis zur römischen Eroberung, Darmstadt, 1994). Hölbl 2004 G. Hölbl, Altägypten im Römischen Reich. Der römische Pharao und seine Tempel II. Die Tempel des römischen Nubien, Mainz. Huss 1994 W. Huss, Der makedonische König und die ägyptichen Priester. Studien zur Geschichte des ptolemäischen Ägypten, Stuttgart. Huss 2001 W. Huss, Ägypten in hellenistischer Zeit 332-30 v. Chr., München. Kákosy 1995 L. Kákosy, „Probleme der Religion im römerzeitlichen Ägypten”: ANRW II.18.5., 2894–3049. Lintott 1993 A. Lintott, Imperium Romanum. Politics and Administration, London – New York. Locher 1999 J. Locher, Topographie und Geschichte der Region am Ersten Nilkatarakt in griechisch-römischer Zeit, Stuttgart–Leipzig. Locher 2002 J. Locher, „Die Anfänge der römischen Herrschaft in Nubien und der Konflikt zwischen Rom und Meroe”: Ancient Society 32, 73–133. Luther 1999 A. Luther, „Medo nectis catenas? Die Expedition des Aelius Gallus im Rahmen der augusteischen Partherpolitik”: Orbis terrarum 5, 157–182. Lyons–Borchardt 1896 H. G. Lyons – L. Borchardt, Eine trilingue Inschrift von Philae, Sitzungsberichte der Königlich Preussischen Akademie der Wissenschaften zu Berlin, Berlin, 469–482.
Marek 1993 C. Marek, „Die Expedition des Aelius Gallus nach Arabien im Jahre 25 v. Chr.”: Chiron 23, 121–156. Mélèze Modrzejewski 2001 J. Mélèze Modrzejewski, „Ägypten”: C. Lepelley (szerk.), Rom und das Reich in der Hohen Kaiserzeit 44 v.Chr. - 260 n.Chr. II. Die Regionen des Reiches, München–Leipzig, 457–518. Montevecchi 1988 O. Montevecchi, „L’amministrazione dell’Egitto sotto i Giulio-Claudi”: ANRW II.10.1, 412–471. PM VII B. Porter – R. Moss, Topographical Bibliography of Ancient Egyptian Hieroglyphic Texts, Reliefs, and Paintings VII. Nubia. The Deserts and Outside Egypt, Oxford, 1952. Quirke (szerk.) 1997 S. Quirke (szerk.), The Temple in Ancient Egypt. New Discoveries and Recent Research, London. Rupprecht 1994 H.-A. Rupprecht, Kleine Einführung in die Papyruskunde, Darmstadt. Speidel 1988 M. P. Speidel, „Nubia’s Roman Garrison”: ANRW II.10.1, 767–798. Stanwick 2002 P. E. Stanwick, Portraits of the Ptolemies. Greek Kings as Egyptian Pharaohs, Austin. Stickler 2002 T. Stickler, „Gallus amore peribat”? Cornelius Gallus und die Anfänge der augusteischen Herrschaft in Ägypten, Rahden/Westf. Stroh 1993 W. Stroh, „C. Gallus”: H. Cancik – H. Schneider (szerk.), Der neue Pauly. Enzyklopädie der Antike 3., Stuttgart–Weimar, 192–193. Török 1989–1990 L. Török, „Augustus and Meroe”: Orientalia Suecana 38–39, 171–190. Török 1997 L. Török, The Kingdom of Kush. Handbook of the Napatan-Meroitic Civilization (Handbuch der Orientalistik Erste Abteilung. Der Nahe und Mittlere Osten 31). Leiden –New York – Köln. Török 2002 L. Török, The Image of the Ordered World in Ancient Nubian Art. The Construction of the Kushite Mind 800 BC-300 AD. Leiden–Boston–Köln. Urk. II K. Sethe, Hieroglyphische Urkunden der griechisch-römischen Zeit, Leipzig, 1904. Whittaker 1994 C. R. Whittaker, Frontiers of the Roman Empire. A Social and Economic Study, Baltimore–London. Winter 1981 E. Winter, „Ergamenes II., seine Datierung und seine Bautätigkeit in Nubien”: MDAIK 37, 509–513. Wissmann 1976 H. v. Wissmann, „Die Geschichte des Sabäerreiches und der Feldzug des Aelius Gallus”: ANRW II.9.1., 308–544.
31
