Anita Wekker
KÖNNYEZŐ CIPRUS Regény
Felém lép, én hátrálok, és már a szikla szélén állok. A föld egyszer csak szétfolyik a talpam alatt, térdre rogyok. Próbálok megkapaszkodni egy bokorban, egy fűcsomóban, bármiben, de semmi sem tart meg. Minden olyan gyenge, nem bírnak megtartani. Szétfoszlanak az ujjaim között, lábam a levegőben lóg. Csak magamat hallom, ahogy segítségért kiáltok, de mintha nem is az én hangom volna. Senki sem jön értem, senki sem húz vissza. Egyedül maradtam. Istenem! Istenem, kérlek, segíts rajtam! Nem bírom tartani magam, lehúz a mélység, lehúz a mindenség… Zuhanok. Csak zuhanok. Nem tudom, hova tartok, de már nem is számít. Már semmi sem számít.
Pantelis
2014. szeptember 16. kedd A falióra mutatójának feszített tempójában van valami idegesítő. Akaratlanul is odavonzza a figyelmemet, és egyre nehezebben tudok összpontosítani a munkámra. Ez már a fáradtság jele lehet; most veszem észre, hogy este hét is elmúlt, és még mindig itt rostokolok az irodában az asztal fölé görnyedve. Próbálok találni valami összefüggést ebben az ügyben, de egyelőre nem merek semmit sem biztosra mondani; viszont nem akarom feladni, nem vagyok az a típus, előbb-utóbb meg fogom oldani ezt is, ahogyan a többit is megoldottam. Izzadságcseppet törlök le a homlokomról. Eddig fel sem tűnt az iroda áporodott levegője. Felkelek, és kinyitom az ablakot. Frissítően hat rám az esti szellő, úgy érzem, képes vagyok folytatni a munkát. De talán inkább haza kellene mennem Sophiehoz. Több értelme lenne, mint itt elfecsérelni az időt. Feleslegesen vagyok itt, ma már nem fogok haladni ezzel az üggyel, túlságosan fáradt vagyok hozzá. Már a szemem is káprázik, akaratlanul is megdörzsölöm.
Sophie viszont a karomba ugrana, és egy pillanat alatt elfelejteném ezt az egészet. Ahogy rám néz azzal a hatalmas, barna szemével, és mosolya mögül kivillantja apró, fehér fogait, azzal minden rossz érzést elfelejtet velem. Mikor nőtt ekkorára ez a lány? Úgy elröpült ez a pár év, hogy szinte észre sem vettem. Már egyedül öltözik fel reggelente, és az sem mindegy, hogy mit vesz fel. Képes hosszú perceket tölteni a gardróbban, hogy kiválassza a megfelelő ruhát a hozzáillő cipővel. Régen még én fontam be a haját, ma már kikéri magának, ha hozzá akarok nyúlni. Nem fonok szépen, ez nyilvánvaló. Ő pedig nem fog kócosan vagy hanyagul megkötött copffal kimenni az utcára. Annál igényesebb és kifinomultabb az ízlése, pedig még csak gyerek. Viszont ha ő öregszik, akkor én is, és bármennyire is bosszant a gondolat, nem tudok mit tenni ellene. Ma reggel borotválkozás közben felfedeztem egy újabb ráncot pont ott, a szemem sarkában. Eddig nem foglalkoztam vele különösebben, nem tartom magam hiú embernek és nem nézegetem magam folyton a tükörben, azonban nem mehetek el csak úgy amellett, hogy az idő bizony nyomot hagy az én arcomon is. A tükörből egy átlagos negyvenes néz vissza rám, nincs benne semmi
különös, leszámítva talán azt a nagyobbacska anyajegyet ott a jobb szemem mellett. Sötét haj, halántéknál őszülő szálakkal, szem alatti halvány karikák. A bőr kezd megereszkedni, ugyan nem szembetűnő, de amikor a pengével lehúzom a habot, észreveszem a különbséget a pár évvel ezelőtti rugalmassághoz képest. Mit tudok ezzel kezdeni? Semmit. Senki sem tud ez ellen tenni, és talán nem is kell. Az óra is szenved, hallom a kattogásából. Egyre jobban kezd zavarni a hangja, ahogy vonszolja magát az idő örök körlapján. Ha fáradt vagyok, mintha mindenre sokkal érzékenyebben reagálnék, mint mikor kipihent vagyok; ilyenkor könnyebben elszakad a cérna, elillan a türelmem. Ezeket az apró hangokat is meghallom, pedig napközben szinte észre sem veszem, fel sem tűnik igazán. Azt hiszem, tényleg ideje menni. Semmire sem vágyom jobban, mint venni egy forró fürdőt és kinyújtózni az ágyamban. De előtte még mindenképpen meg akarom ölelgetni a kislányomat, úgyhogy most összerámolom a holmimat, hogy elinduljak haza. Pénztárca, kulcs, telefon… ebben a nagy halom papírkötegben semmit sem lehet azonnal megtalálni. Nincs türelmem, hogy összerendezzem a dokumentumokat, csak úgy nagyjából egy helyre
tolom őket; majd reggel ott folytatom, ahol abbahagytam. A boncolási jegyzőkönyvet átteszem Jorgos asztalára. Reggel már jóval előttem itt lesz, addig átböngészheti a jelentést. A srác mindig előbb érkezik. Van benne motiváció, és ez tetszik. Biztosan tudja, hogy elégedett vagyok vele, bár talán nem mindig fejezem ki magam a megfelelő módon. Viszont ha továbbra is így folytatja, szép karriert futhat be. Kicsit magamra emlékeztet, én is ilyen voltam még a pályám elején, céltudatos, izgága, ambiciózus. Néha talán a kollégák agyára mentem az örökös buzgóságommal, de meglett az eredménye a kitartásomnak. Nyomozó lettem, és akár Athénba is mehettem volna, hogy a központi nyomozó irodában dolgozzak. Ugyan nem éltem a lehetőséggel, de nem bántam meg. Volt egy szép házasságom, amiből született egy csodálatos lányom. Nekem ő a legfontosabb. Nem mindenkinek adatik meg ez a szeretet, ami engem nap, mint nap körülvesz, és bármilyen nehézség adódik, ebből mindig erőt meríthetek. Sokszor érzem hibásnak magam, amiért nem töltök több időt Sophie-val, de ha nem dolgoznék ennyit, azzal veszélybe sodornám mindkettőnk megélhetését, és ezt nem kockáztathatom. Sophie megérti, ő mindig mindent megért, és nem érezteti
velem, hogy többre vágyik, pedig tudom, hogy így van. Talán majd eljön az idő, mikor annyit lehetek vele, amennyit szeretnék, de addig is reálisan kell tekintenem az életemre, az életünkre. Ahogy kilépek az őrsről a hűs levegő ismét felélénkít, akár az irodában. Még nem sötétedett be, de az utcalámpák halvány fénye már világít. Jól esik ez a levegő az egész napos forróság után. Bár már nincsen az a tikkasztó júliusi hőség, még így is intenzív a nappali hőmérséklet. Beszállok az épület mögött parkoló kocsimba, elhaladok a főbejárat előtt megkerülve az épületet, és elindulok a városközpont felé a Tzoulatou utcán. Csendesebb a város, mint a főszezonban, csak kósza turisták bolyonganak az utcákon. Az utószezonnak is megvannak az előnyei, nincsen napközben 40 fok, és a hűvösebb levegőhöz szokott európaiaknak több kedve van bejárni a szigetet, mint főszezonban, amikor csak a parton napoznak, mert megmozdulni sincs erejük. Deja vu érzés kerít hatalmába, mikor végighajtok a Foskoloun, az üzletekkel zsúfolt, keskeny utcán, ahol megpillantottam Lili Kotist azon a péntek éjszakán. Szinte most is magam előtt látom, ahogy hullámos, szőke haja lebeg a szélben, mikor motorral elhaladnak mellettem a férfival. Apró, sötétkék, lakkozott retikülje hangtalanul
koppant az aszfalton, én pedig odasiettem, hogy felvegyem. A robogó hangja elhalkult, és a következő pillanatban a nő már felém sietett. Nem is nő, nem is ember, egy angyal állt előttem. Épp annyira eszményi, épp annyira elérhetetlen. Előveszek egy cigit, és meggyújtom. Jól esik, igazán jól. Behajtok az utcánkba, leparkolok a házunk előtt, és kiszállok a kocsiból. A cipőm kopogása másképp hallatszik az esti csöndben, kissé visszhangozva, sajátságosan jelzi, hogy hamarosan otthon leszek. A házunkból halvány fény szűrődik ki, megvilágítva a terasz rejtett zugait. Egy macska oson végig a verandán. Ez egy új példány, eddig nem láttam erre. Sophie örülni fog neki, imádja a kis dögöket. Nina már biztosan készenlétben áll, várva, hogy hazaérjek. Először csak délutánonként vigyázott Sophie-ra, de újabban estig itt kell maradnia vele, mivel általában sokáig bent vagyok a rendőrségen. Olykor előfordul, hogy iskolába is ő viszi. Azt mondja, nem jelent neki problémát, pláne, hogy órabérben fizetem. Már szólt volna, ha gondot jelentene, de tudom, hogy fél éve munkanélküli, így nem hiszem, hogy ellenére lenne némi plusz pénz. A kopogás elhalkul. Belépek a kertkapun, aminek a nyikorgása akár a csengőt is helyettesíthetné, és Sophie ebből már tudja, hogy
hazaértem. Hallom apró lépteinek dobogását a parkettán, nyílik az ajtó és már a nyakamban is van. Szorosan ölel, azt mondja, késtem, már megvacsorázott Ninával. Apró, vékonyka hátát simogatom, miközben beviszem a házba. Az egész nap során felgyülemlett teher, a nyomasztó gondolatok, a gyilkossági nyomozás részletei, a Révai lány, minden kint marad, ahogy becsukom magam mögött az ajtót és rákattan a zár.
