1
Animus Műhely Projekt I. Bevezető A tanulmány-vázlat a potenciálisan hatalmas erőt, tehetséget képviselő, de sodródó, kallódó, cél nélküli, sokszor keményen deviánssá váló, „problémás”* fiatalok és az őket kitermelő felnőtt társadalom viszonyával, e viszony megváltoztatásának egy sajátos lehetőségével foglalkozik. A téma „érzékeny”: fiatalok százezreiről, „szemünk fényéről”, „a társadalom jövőjének letéteményeseiről” van szó. Az érzékenységet növeli, hogy amikor az okokat (felelősöket?) kezdjük kutatni, menthetetlenül érintetté válnak a fiatalok fejlődésére-fejlesztésére kiható szerveződések (család, iskola, egyház, média stb.). ill. az ezek működését, szellemiségét befolyásoló, meghatározó (felettes) intézmények. A fiatalok és a rájuk valamilyen értékrend szerint ható, hatni akaró felnőttek kapcsolata bonyolult, ellentmondásos kölcsönhatásrendszerben valósul meg, aminek "működése" legfeljebb csak részben és fáziskéséssel tekinthető át. Korunk „modern” társadalmára ez sokszorosan igaz. Ez az írás a témát egyetlen szemszögből közelíti: adottnak véve a társadalom többségének elvárását az új generációban kialakítandó alapvető értékrendet illetően**, ennek kialakítására (a változás folyamatának elindítására) ad egy, alaposan kipróbált, praktikus lehetőséget, tevékenységformát, módszert, ami jelentősen közelebb vihet, esetleg visz is a probléma megoldásához. A bemutatott foglalkozás természetesen egy komplex hatásrendszer része, egyetlen eleme, ami a többi résszel kölcsönhatásban van, de azokat nem pótolja. A hatásrendszer annál hatékonyabb, minél jobban kiegészítik, erősítik egymást a rendszer részei.
(A „próba” első színtere Kispesten, egy deviáns fiatalok számára létrehozott ifjúsági klub volt. Az alkalmazott módszer nem deviáns, 'átlagos' fiataloknál érthetően sokkal könnyebben és rövidebb idő alatt hozott eredményt, de a kérdés éppen az volt, sokkal nehezebb „terepen” működik-e, és ha igen, milyen változtatásokkal. A három év alatt (1996-1999.) felgyűlt tapasztalatokból nyertes pályázat született. *A „problémás” jelző a hivatalos kritériumok szerint szociálisan hátrányos helyzetű, (messze) lehetőségük alatt teljesítő fiatalokra vonatkozik, akiknek magatartása, életmódja a jelenlegi társadalmi normákat sérti, „nehezen nevelhetők”, bár iskolájuk szerint (néha kiemelkedően) jó képességűek, „megfelelő” körülmények között az addig nyújtottnál sokkal jobb teljesítményre hivatottak. **Jelenleg érvényben levő, a „kívánatos” állampolgári magatartást, viselkedést meghatározó írott törvények, írott és íratlan alapszabályok, követelmények.
2
Tanulmány-vázlat A Főváros Közgyűlése Kulturális Bizottsága Közművelődési és Tudományos Alapjához benyújtott nyertes pályázat alapján. (Ikt. sz.: 12953/2000.) Cselekvési programvázlat: a kerület fiataljainak bevonása kerületük kulturális és közéletébe, tekintettel a fiatalok elszigetelt csoportjaira is. Alapvetés Egyetlen gyerek sem születik bűnözőnek, kábítószeresnek, negatív értékrendet képviselőnek vagy közönyösnek, hanem az aktuális hivatalos értékrend szerint parciálisan bűnöző, akarva-akaratlanul negatív értékeket sugárzó felnőttek társadalmában válik, formálódik azzá. A gyerekek a felnőtt társadalom mindenkori állapotának, viszonyainak leghűbb visszatükrözői. Egy gyerek általában csak úgy tud viszonyulni a társadalomhoz és önmagához, ahogy ezt az őt körülvevő (szűkebb) környezet (mikrokultúra) viszonyai ─ amelyben él és nevelkedik ─ lehetővé teszik, meghatározzák. Ha a gyerektől a társadalmi normáknak megfelelő viselkedést, viszonyulást várunk el, akkor az ezektől a normáktól eltérő („negatív”) értékeket sugárzó szűkebb viszonyait kell befolyásolni, ill. új lehetőségeket biztosítva ezeket megváltoztatni.
A klubba járó fiatalok, családi viszonyaik és a társadalmi háttér rövid jellemzése (Kispest, 1996-99.) A gyerekek „begyűjtése” több helyről, párhuzamosan történt: ─ Kispesten '96 őszétől a kerület összes általános és középiskolájából az osztályfőnökök és gyermekvédők segítségével szűrtük ki a legproblémásabb (tehetségesnek tartott, de „nehezen kezelhető”) gyerekeket. ─ megismertük a kerület összes - a fiatalok által találkozóhelynek tartott terét, parkját, bevásárlóközpontját, játszótermét, de az utca és (főleg télen) a lakótelepi kapualjak is remek lelőhelynek bizonyultak. Felvettük a kapcsolatot a nevelési tanácsadóval, a rendőrség ifjúságvédelmi előadóival, a Kispesti Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat vezetőjével.) A klubba egyelőre 60-100, 12-20 év közötti fiatal jár, valamennyien többé-kevésbé problémásak, ha tehetik (felnőttet játszva) cigarettáznak, isznak, esetenként marihuánát („füvet”) vagy más drogot használnak, hangoskodnak, verekszenek, erőszakoskodnak, rongálnak, veszélyesek a köz- és magántulajdonra (lopnak) és egyáltalán nem érdekli őket a "jóérzésű", „normális” embertársaik véleménye. A klubba teljes mértékben önként, külső kényszer nélkül járnak. Igényük egyszerű és elemi erejű: valahol együtt lenni és a (szabad)időt a saját korosztállyal, a másik nemmel a maguk módján valahogy eltölteni. (Dübörgő zene, tánc, tévézés, videózás, "bulizás".) A fiatalokat szellemi igénytelenség jellemzi. Kilencven százalékuk életében egyetlen könyvet sem olvasott (végig), vagy „nem emlékszik” ilyenre. „Funkcionális
3
analfabéták”: szövegmegértésük, összefüggéslátásuk nem (vagy alig) értékelhető. Átlagban 4-6 órát ülnek a tévé vagy számítógép előtt: kedvenceik az "agymosó", sok erőszakot és sodró lendületű cselekményt tartalmazó horror- és akciófilmek és játékprogramok. Órákon át képesek a játéktermek csillogó – többségében virtuális gyilkolásra programozott – automatáival, illetve ezek olcsóbb, otthoni változataival játszani. A legnagyobb probléma az, hogy idővel a gyerek szinte „elfelejt” gondolkodni és érezni, szellemi-érzelmi élete annyira beszűkül, eltompul, hogy egy új világ építői alig találnak munkájukhoz valami kapaszkodót, márpedig a fejlesztés egyik alapja az érdeklődés, a gyerek motiválhatósága. A hozzánk járó fiatalok családjainak körében a válások aránya 80%-os. A válás leggyakoribb okaiként az alkoholt, ill. az (ebből is következő) egymás iránti erőszakot, durvaságot, állandó veszekedéseket nevezik meg a gyerekek. A szülők anyagi (szociális) helyzete labilis, az alkohol és a veszekedések egyik forrása sokszor éppen az egyik fél valami okból munka nélkül maradása, a szinten tartásért folytatott igen keserves napi küzdelem. A szülő a gyerek(ek) normális szocializációjával, szellemi fejlődésével, fejlesztésével érdemben nem tud vagy képes foglalkozni, örül, ha a napi kosztot, ruhát, a havi rezsit elő tudja teremteni. A szülők gyerekeik iskolai kudarcaiért kisebb részben önmagukat, nagyobb részt az "unalmas, monoton, lelketlenül" oktató iskolát, a "nem hozzáértő, fásult" pedagógusokat tartják felelősnek. (Klubtagjaink 60%-a egyszer vagy többször bukott.) A mai magyar iskolarendszer alapvetően feltételezi az iskolai munkára építő otthoni foglalkozásokat, törődést. A tanár a szülőben munkájához megfelelő erkölcsi-szellemi hátteret nyújtó, segítő partnert próbál keresni. Az iskola struktúrájánál fogva - egész egyszerűen nem tud mit kezdeni a megfelelő háttér nélküli gyerekekkel. Felkészületlenségükre, nem értékelhető iskolai produkcióikra elégtelen osztályzatokkal, intőkkel, rovókkal, néha a szülők behívásával, végső esetben az iskolától való eltanácsolással reagál. Az iskola a családot okolja a gyerek elhanyagolásáért, így a felek közti meddő vitában a gyerek lassan elvész. Nyilvánvaló, hogy az elégtelen osztályzatoknak, intőknek csak akkor lenne értelme, hatása, ha ezeket otthon érdemben kezelni tudnák. A szülő azonban nem tud (képes) segíteni. Tehetetlenségében ő is büntet, sokszor fizikailag is. A gyerek a tanulást, a tudás megszerzését, ennek folyamatát az iskolában is, otthon is totális kudarcként éli meg, hiszen itt is, ott is vele kiabálnak, őt teszik meg rossz eredményeiért felelősnek, őt büntetik, alázzák meg. A legtöbb ilyen sorsú gyerek élete innen egyszerű kényszerpályán fut tovább: érthetően olyan világban keres vigaszt és menekülést, ahol ő is valaki, ahol sikerélménye lehet, ahol a tanulás, a tanultság, az iskolai teljesítmény, a „normális” magatartás nem követelmény, nem, vagy lenézett érték. A gyerekek ezt a világot korunkban hasonló sorsú kortársaik és a "virtuális valóság" világában találják meg: a sajátosan értelmezett demokrácia - szinte az összes égi és földi csatornán át soha nem látott „szennyáradatot” zúdít az életkoránál fogva erre fogékony, befolyásolható fiatalságra. (Horror-, pornó-, akciófilmek ezrei a televízióban és a mozikban, a videotékák, számítógépes és videojáték-programok egyoldalú, hasonló tartalmú választéka.)
4
Ugyanennek a menekülésnek, kudarcokat feledni akarásnak sűrítettebb – a gyermek fizikumát is keményen pusztító – formái a drogok és drogpartik. Ezek a programok hosszú távon megdöbbentő személyiségtorzulást okozhatnak: ha egy programban nincs "kellő" akciómennyiség, akkor az már unalmas... A gondolkodást, elmélyülést, a világ sorsán való töprengést igénylő kultúrának (könyveknek, színdaraboknak, művészfilmeknek, képzőművészeti alkotásoknak) nincs szinte semmi esélye. A család és az iskola nem tudja (nem képes) védeni a hagyományos értékeket egy olyan társadalomban, ahol a gyerek csak nagyon ritkán látja igazolva ezek érvényesülését, igazságát. Sokkal inkább látja a "jó" térvesztését, az erőszak, az önzés, az individualizmus napi győzelmeit, térnyerését. A család, az iskola és a hagyományos értékek más képviselőinek harcát végtelenül megnehezíti a kész információkra épülő, gondolkodást nem igénylő (videó)filmeken és egyre rafináltabb játékokon elképzelhetetlen profitot kereső, ennek a profitnak a megtartására, növelésére (szinte bármi áron) törekvő, a politikával is egyre több helyen összefonódó multik "filozófiája". Amikor a fiatalok megkérdezik, hogy a hatalom miért engedi az erőszakot, primitivitást sugárzó filmeket, játékokat, ha "olyan rosszak és károsak", különösen akkor, ha a (’de jure’ hatalom nélküli) pedagógusok, pszichológusok, tudósok egyértelműen bizonyítják ezek és a fiatalok szellemi eltompulásának, a fiatalkori bűnözés növekedésének, durvulásának összefüggéseit, ez a válasz: demokrácia van, nektek kell megválasztanotok, mit néztek, olvastok, játszotok. Szabad ország szabadon döntő polgárai vagytok. A vizuális kultúra kínálata teljes körű: a gondolkodást igénylő művészfilmektől a legvéresebb horroron keresztül a legvadabb pornóig. A döntés a Tiétek! Mi (a pedagógusok által) felhívjuk a figyelmeteket a hagyományos értékekre is (ezeket tükrözik pl.: a kötelező olvasmányok, megtanulandó versek, zenék is), de ennél sokkal többet nem tehetünk... A nem nektek szóló tv-, videofilmeket, játékprogramokat figyelmeztető korosztályi jelzéssel látjuk el, ahogy minden dohánytermékeken is ott az intés: "súlyosan károsítja az egészséget!" Hiába tiltanánk vagy tiltjuk meg a nem nektek való durva akció-, horrorés pornófilmeket, játékprogramokat, ahogy a cigarettát is, annál jobban keresnétek, keresitek ezeket... Higgyétek el, mi sem örülünk ezeknek a negatív folyamatoknak, hiszen nekünk is vannak gyermekeink! Az már nem a mi felelősségünk, ha mégis hozzájuttok ezekhez.... Az állam, az aktuális hatalom dolga az oktatási rendszeren és kultúrpolitikán keresztül megóvni ezektől titeket és megteremteni ideális fejlődésetekhez minden lehetőséget... Ez az „ideológia” nagyon jól hangzik ugyan, de több „csúsztatást”, „összemosást” tartalmaz, és szándékosan elfelejtkezik valamiről: a fiatalok döntése nem 'születetten szabad', hanem kőkeményen determinált: a döntésre, a választásra, a szabadsággal élni tudásra a fiatalokat fel kell készíteni, meg kell tanítani. A horror- és akciófilmek, videojátékok, a tartalmas könyvektől, filmektől eltérően nem igényelnek gondolkodást, elmélyedést, nem késztetik a fiatalt önmaga vagy a világ sorsán, jövőjén való töprengésre. Amíg az "aktuális hatalom" a többnyire rejtett (irdatlan anyagi haszon motiválta) összefonódások miatt többek között ezen multik befolyása (irányítása?) alatt áll, nem lesz érdemi változás. (A félreértés elkerülése végett: nem önmagukban ezekkel "alkotásokkal" van a gond, tetszik vagy sem, ezek is az emberiség termékei. Másról van szó! Részletesebben a háttéranyagokban.) Ha a család nem fektet hangsúlyt kora gyermekkortól a hagyományos értékek megértésére, élvezetére, megbecsülésére, a gyereket a tv, a videó és a többnyire
5
primitív játékok "nevelik", tehát egy teljesen egyoldalú, sivár, rengeteg erőszakot tartalmazó, kész információkra épülő vizuális kultúra határozza meg gondolkodását, értékrendjét, mozgatórugóit. Ne csodálkozzunk azon, hogy a gyereket "fárasztja" az olvasás, az olvasottakon való töprengés, a mélyebb összefüggések keresése, még akkor is, ha önmaga vagy családja sorsáról, jövőjéről van is szó. A gyerek általában tökéletesen visszatükrözi azokat a viszonyokat, amelyekben él, amelyek magatartását, gondolkodását beprogramozzák: ha ezek a viszonyok, minták többségükben egyoldalúak, sivárak, a gyerek is hasonló lesz. Mitől is lenne más?... A vázolt kép nem magyar specialitás, hanem világméretű probléma, melynek egyik fő forrása az a társadalmi-gazdasági rendszer, amit általában „demokratikus kapitalizmusnak” hívunk. Nem nehéz megjósolni, az „önszabályozó szabad piacra” épülő „fogyasztói társadalom” egy-két évtizeden belül eddig nem tapasztalt, növekvő válságfolyamatba (sorozatba) kerül, ami a jelenlegi hatalmi, elosztási viszonyok gyökeres (akár erőszakos?) megváltozását vonja maga után, akár hatalmas emberáldozat árán is. Nyugaton is sorra nyirbálják a szociális kiadásokat, sztrájkhullámok söpörnek végig a fejlett országokon, óriási erkölcsi és korrupciós botrányok pattannak ki nap mint nap, a kormányok érdemben nem tudnak mit kezdeni a munkanélküliséggel, a bűnözéssel, a fiatalok egyre nagyobb számban választják a drogokat, virtuális valóság világába merülést a céltalan, jövőkép nélküli életükből való menekülésre. [A probléma megoldásán elgondolkodó, eltöprengő ember hamar rádöbben, kérdései messzire és olyan (filozófiai megközelítést igénylő) mélységbe vezethetnek, ahol úgy tűnhet, jelen tudásunkkal nem látni (egyértelmű?) megoldást, sőt, néha az az érzésünk, talán nem is létezik ilyen… Leginkább csak a sötétben tapogatózunk, de minden erőnkkel megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy amit csinálunk, azzal „Jó úton járunk”, a „Jót” szolgáljuk, és ha nem is oldjuk meg a problémát, de mindenképpen közelebb kerülünk ehhez. Részletek a mellékletben.] A megoldásról és a cselekvési programról Az elmondottakból nyilvánvaló: világméretű szemléletváltás kellene, bármilyen naivan, utópisztikusan is hangzik. Az emberiség elsöprő többségének jelenlegi tudati szintje miatt ennek még nincs realitása. Az is nyilvánvaló, hogy az egyre nagyobb számú szociálisan-mentálisan veszélyeztetett, kallódó (a társadalomra nézve potenciálisan egyre veszélyesebb) cél és jövőkép nélküli fiatalok sorsát, a növekvő drogfogyasztást és bűnözést csakis "össztársadalmilag" (a társadalom – az említett multikkal és kiszolgálóikkal ellenérdekelt – hatalmas többségének összefogásával) lehet csökkenteni. Ebben a munkában vállal a maga speciális eszközeivel részt az ifjúsági klub. Az alapvetésből következik, hogy a gyerek társadalomhoz és önmagához való viszonyulásának, addigi értékrendjének megváltoztatása csakis korábbi életének, környezetének, értékrendjének fokozatos megváltoztatásával érhető el. A fokozatosság mértéke, az átalakulási folyamat hossza alapvetően a gyerek addigi környezetéhez való érzelmi-tudati kötődéstől, intelligenciájától és a gyerek köré szervezett új hatásrendszer (új környezet) hatékonyságától függ. [Nem várható el, hogy egy gyerek önmagától és tudatosan szembeforduljon korábbi – „negatív” (egyoldalú) értékeket közvetítő - környezetével (pl. barátaival), és saját, kialakult szokásaival (pl. horror- pornó- és akciófilmek nézésével)].
6
A klub konkrét munkájának lényege az, hogy a gyerek régebbi szellemi környezetét (annak hatásrendszerét) a maga speciális eszközeivel először kiegészítse, majd az új értékek és hatások dominanciáját kiharcolja. Bár a gyerek továbbra is megszokott környezetében (család, iskola) él, de lassan, szinte észrevétlenül másképpen kezdi értékelni és magában elhelyezni régi környezete jelentőségét, hatásait. A gyerek – önként – egyre több időt szeretne eltölteni (és tölt el) az új, számára érdekes, izgalmas hatások között, közben lassan (néha gyökeresen) átformálódik az őt vezérlő erkölcsi-esztétikai értékrendje, szemlélete. A klubba behozott gyerekek bizalmát megnyerni nem könnyű feladat. Nem elítélni, hanem megérteni kell őket. Egyetlen esetben nyílnak meg, lesznek valóban őszinték: ha érzik, nem alárendelt gyereket, hanem egyenrangú partnert látunk bennük. Nagyon sokuk a klubban beszélt életében először önmagáról, és arról, hogyan látja a világot, a szüleit, a felnőtteket. Ez idáig soha, senki nem kérdezte meg őket, nem volt kíváncsi a véleményükre. A klub elsődleges feladata a céltalan lézengés és gyakori következménye: a testet-lelket pusztító drogok (marihuána, nitrohigító, speed, extasy, LSD, ill. az éppen „ügyeletes” újabban használt, egyre gyilkosabb „szerek”) visszaszorítása, ezek "kiváltása" bármi más, értelmesebb dologra. A klub tőle telhetően próbálja minden eszközzel lekötni a gyerekek (az ifjúkor) hatalmas energiáját. A klubmunka alappillérei a fiatalok maximális aktivitására épített művészeti és (a sokszor tényleg "halálosan komoly") játékfoglalkozások. Ilyenek például: a gondolatébresztő vetélkedők, szituációs szerep- és drámajátékok, közös beszélgetések (mentálhigiénés szakemberek, orvosok, pszichiáterek bevonásával), anyagi lehetőségeink függvényében médiafoglalkozások tartása (a gyerekek újságírást, riporterkedést, operatőrködést, filmkészítést tanulnak), és nem utolsósorban kirándulások, táborok szervezése. (A médiafoglalkozások, a "médiajáték" a fiatalok, ill. a klub számára hosszabb távon nem elhanyagolható bevételi forrást jelenthet: a gyerekek a stúdióeszközök használatának megtanulásával képesek akár a lakosság film-utómunkával kapcsolatos igényeit is kielégíteni.) A gyerekek bizalmának, őszinteségének kézzelfogható jelei azok a velük, róluk készített filmek, amelyek mély bepillantást engednek életükbe, szüleik és az iskola tehetetlenségébe, a droghoz való viszonyukba. E filmek értékét jelentősen növeli az a tény, hogy ezek nagyobbik részét maguk a gyerekek forgatták. A klub hosszú távú célja az, hogy állandóan fejlődő közösségi lét, életforma biztosításával valamelyest kompenzálja a hátrányos helyzetet, a veszélyeztetettség társadalom számára is veszélyes következményeit. A munka lényege tulajdonképpen egyfajta pót-szocializáció. A gyereket megkíséreljük megtanítani gondolkodni, sokszor kilátástalannak tűnő viszonyaik létrejöttének okait megérteni, valamint új céljaikért kitartóan küzdeni, mert csak így lesz esélyük arra, hogy viszonyaikat meg is változtassák. Közöny, drog, deviancia kontra: dráma- és médiajáték. Konkrét cselekvési program, rövid hatásmechanizmus-vizsgálattal
7
A drámajáték szerepe, haszna – a médiajátékkal ellentétben – annyira közismert, hogy itt most eltekintek ismertetésétől, rengeteg irodalom és filmillusztráció áll rendelkezésre. (A drámatanárok posztgraduális képzése a 1990. óta folyamatos, lassan alig van az országban olyan iskola, ahol nem tanít drámapedagógus.) Értő kezekben erős a személyiségfejlesztő hatása, megkönnyíti a sok területen keményebb koncentrációt, kitartást igénylő médiajátékban való részvételt. A két foglalkozás (a többivel együtt) kiegészíti egymást, kölcsönhatásuk jelentősen megnöveli hatásfokukat. A médiafoglalkozások kábítószer-ellenes küzdelemben való felhasználásának ötlete két forrásból táplálkozott. (A foglalkozásokat a gyerekek nevezték el médiajátéknak.) Még Kispesten drogozó (marihuánát, LSD -t használó) fiatalokkal készített interjúk során vettük észre: a fiatalok, ha erre lehetőségük van, szívesen beszélnek, vitatkoznak, mondanak sokszor elgondolkodtató véleményt önmagukról, a felnőttekről, az őket körülvevő világról, drogos élményeikről. Ugyanakkor egyrészt nagyon kíváncsiak voltak a róluk készült filmre, másrészt felkeltette érdeklődésüket a fejhallgatós, monitorozó operatőr munkája, komolyan érdeklődtek: mi történik az interjútól a film teljes elkészültéig. Felajánlottuk: próbálják ki maguk is a kamerát, a rengeteg izgalmas trükköt "tudó" keverőt, próbáljanak ők maguk egy interjút elkészíteni valamelyik társukkal, barátjukkal, családtagjukkal, tanárukkal. Az ötletszerűen felkínált lehetőség nem várt, „frenetikus” sikert aratott – nemcsak a fiúk körében! Nagyon meglepő volt látni, hogy az egyébként keményen deviáns, a társadalmi normákat élesen elutasító, többé-kevésbé drogozó fiatalok milyen szívesen és aktívan vesznek részt – a „nagyok” (a körükben hallgatott-nézett népszerű rádióstelevíziós sztárok) mintájára – egy képzelt szerkesztőség munkájában, a riporterkedésben és operatőrködésben. Általában élvezik a riporteri és a riportalanyi szerepet is, különösen kamera előtt, de a diktafon is megteszi. Érdekes megfigyelni, hogy az ambiciózusabb fiatalok riporterként hogyan küszködnek mindenekelőtt önmagukkal (nagyon gyatra szókincsükkel, koordinálatlan mozgásukkal, mikrofonlázukkal) azért, hogy egy "jó" interjút készíthessenek. Csodálkozva tapasztaltuk, hogy akár százszor is képesek újrakezdeni egy szerintük (vagy szerintünk) elrontott interjút, riportot, miközben – két próbálkozás között – elkeseredve szidják, kritizálják önmagukat, keresve, hogy hol, miért rontottak el valamit. Érdekes, hogy az egyébként szinte "minden konvencionális társadalmi normát" elutasító, megvető fiatalok milyen görcsös erővel próbálják a "menők" már konvencionális stílusát, mozgását, attitűdjeit, szóhasználatát) utánozni, görcsösen igyekeznek beszédben és viselkedésben kulturáltnak, "könnyed stílusúnak" látszani, kérdéseiket megtervezni. Nem veszik észre, hogy riportalanyként öntudatlanul is a tévében, filmeken látott riportalany-szerepnek próbálnak megfelelni: viszonylag kulturáltan viselkedve és válaszolgatva, a riport és a riporter elvárásainak eleget tenni. (Sokszor leállnak a válasszal: hadd kezdhessék elölről, másképpen.) Operatőr gyerekeink is öntudatlanul a filmeken látott "nagyokat" utánozzák: hihetetlen, de képesek 4-5 órát is állni a kamera mögött (sokszor csak monitorozva, vagyis szalagra rögzítés nélkül, csupán a kameramozgást tanulva), a nemegyszer számukra érdektelen riporteri tevékenységet vagy előadást kamerázva. Rendkívül fárasztó munkájukért rövidtávon egyedüli jutalmuk az őket figyelő társaik irigykedő pillantásai, hiszen felvételeik a kezdeti időszakban igen gyengék. Az
8
ő esetükben is a kemény önkritika a jellemző: mentségükre szokták felhozni a csak valóban nehezen megtanulható technikai elemeket, (kapcsolókat, gombokat, mozgásokat) és azt, hogy nem pusztán mechanikus fényképezést várnak tőlük, hanem "művészi igényű" munkát, vagyis a dolgok, jelenségek történések egyéni, sajátos módon való érzékelését, meglátását, rögzítését. (A dolgok, a téma sajátos látása és láttatása valószínűleg magasabb fokon megtanulhatatlan, "születni kell rá", hiszen éppen ebben áll az operatőri munka igazi lényege: alkotó módon filmezni.) Talán nem szükséges részletezni, hogy a médiajáték pedagógiai szempontból milyen – szinte felmérhetetlen – haszonnal jár. A peremre sodródott, szüleik által elhanyagolt, az iskolájuk részéről enyhén szólva nem sokra becsült, sokszor keményen társadalomellenes értékrendet valló és lehetőségek szerint ennek megfelelően is élő (sok esetben törő-zúzó bandákba, drogba menekülő) fiatalok a teljesen konvencionális médiaszerepekben öntudatlanul száznyolcvan fokos fordulatot vesznek: "napi szintjükhöz" képest kulturáltan viselkednek, kommunikálnak, kitartóan, nagy önfegyelemmel dolgoznak, értelmesen és többnyire becsületesen kritizálják önmagukat és egymást. Ami a legfontosabb: riporterként (diákújságíróként), operatőrként többé-kevésbé ismert személyiségeket megszólaltatva, faggatva (hosszabb távon) észrevétlenül kapcsolódnak be a legigazibb közélet(iség)be. A munka során a gyerekek kénytelenek társadalmilag elfogadott módon kommunikálni és a "jó" riport érdekében odafigyelni egy másik ember személyiségére. Ez a szakma jelentős emberismeretet és nagyfokú toleranciát követel meg, amiből viszont "privát emberként" a hétköznapokban is sokat lehet profitálni. A médiafoglalkozások kábítószer-ellenes küzdelembe való bekapcsolását más szempontból az kényszerítette ki, hogy '98 őszétől szinte minden általános- és középiskolában bevezették a (fakultatív) médiaoktatást, ami azért okozott komoly gondot az iskoláknak, mert – anyagi okoknál fogva – sem az alapvető technika, sem az ehhez értő szaktanár nem, vagy csak nehezen volt biztosítható. A kispesti ifjúsági klub megfelelő (fél-professzionális) stúdiótechnika birtokában ekkor már több mint egy éve folytatta a médiafoglalkozásokat, egyrészt az iskolákban, másrészt deviáns fiatalokkal az ifjúsági klubban, egészen jó eredménnyel: sok cél és jövőkép nélküli, de értelmes fiatalt sikerült "átgyúrni", „színesebb” pályára állítani, addig ismeretlen lehetőségeikre ráébreszteni. A médiaoktatásban érintett tanárokkal és igazgatókkal beszélgetve is körvonalazódott az elképzelés, hogy az ifjúsági klub a tanárok bevonásával valamiféle központi médiaműhelyt hozzon létre. A klub, kapcsolatai révén ─ elsősorban nyári táboraiba ─ rendszeresen meghívott médiaszakembereket (a napilapok, rádiók és televíziók újságíróit, operatőreit), akik rendszeresen foglalkoztak a gyerekekkel, és módot adtak a fiataloknak munkahelyük (saját médiumuk) életébe való bepillantásra. Nem zárkóztak el az elől, hogy lehetőségeik függvényében a média-műhelyen keresztül szakmailag támogassák a kerületi iskolaújság, iskolarádió-televízió munkáját. Úgy gondoljuk, ha valaki betekint az eddig elkészített audió illetve videó anyagokba, meggyőződhet a foglalkozások intenzív személyiségfejlesztő szerepéről.
9
Összefoglalva: akár tetszik nekünk, akár nem, a mai ifjúság a többnyire meglehetősen egyoldalú vizuális kultúrán nőtt és nő fel, ezért ízléséhez, befogadókészségéhez-képességéhez, gondolkodásához a vizuális információk állnak a legközelebb (tv, videó, számítógép, stb.). Sok más mellett, mi a SAJÁT FEGYVERÉT fordítjuk a siváran egyoldalú, rengeteg erőszakot tartalmazó, "agymosó" vizuális kultúrát (filmeket) tömeggyártásban gyártó, de irdatlan profittal és TÁRSADALMI BEFOLYÁSSAL rendelkező erőkkel (a hatalommal több helyen összefonódott "multikkal") szembe: a filmet! De a teljesen PASSZÍV, szelektálatlan, kritikátlan FILMNÉZÉST a többnyire "megszenvedett", ötleteket, fantáziát, gondolkodást, töprengést igénylő ALKOTÓ FILMKÉSZÍTÉS váltja fel! (Az alkotó munka minden keservével és örömével együtt!) A fiatalok a médiafoglalkozások keretében elsősorban riport- és dokumentumfilmeket készítenek. Segítségükkel vettük és vesszük fel a klubban és az iskolákban tartott drámajáték-foglalkozásokat is. Ezek a felvételek a gyerekek, de a tanárok számára is nagyon hasznos módszertani anyagnak bizonyultak. A pedagógusok kezdik megkedvelni és igényt is tartanak ezekre a munkákra, felismerve jelentőségüket nemcsak a konkrét médiaoktatásban, hanem a gyerekek erkölcsi-esztétikai nevelésében is. Ennek tudható be, hogy a médiaoktatásért felelős tanárok egyre gyakrabban hozzák el a klubba osztályaikat, ahol rendhagyó óra keretében ismerkedhetnek meg a fiatalok a média kifejezetten értékes, személyiségformáló oldalával. Interjúkat, riportokat készítenek nemcsak egymással, de tanáraikkal, ha "kaphatóak rá", szüleikkel vagy (sok esetben nemcsak az általuk) meghívott vendégekkel is. A gyerekek egyre inkább önállóan veszik fel ezeket az anyagokat, majd az utómunka különböző fázisait közösen megbeszélve, kielemezve, többnyire kemény vitáktól sem mentesen, kisebb csoportokra osztva végzik el. Célunk, hogy elsősorban a problémás fiatalokat – az iskolaújságnál, az iskolarádióban és -tévében, valamint a klub médiaműhelyében végzett munkájukon keresztül – fokozatosan , egyre aktívabban bekapcsoljuk iskolájuk, majd a kerület mindennapi életének vérkeringésébe, közéletébe. (Jó lehetőséget biztosítanak ezekre az iskolák vagy a kerület kulturális, művészeti és sportrendezvényei is.) A pedagógiai szempontoknak, a személyiségfejlesztésnek alárendelt médiajáték mindenekelőtt szókincset, kulturáltan beszélni tudást, gyors, lényegre törő gondolkodást, emberismeretet, nagyfokú toleranciát, közösségi magatartást, önfegyelmet, kitartást igényel, magasabb szinten és hosszabb távon pedig nagyobb nyitottságot, olvasottságot, műveltséget. A vizuális kultúra segítségével visszavezetjük a gyerekeket az olvasáshoz, töprengéshez, a kétarcú vizuális kultúra szelektált élvezetéhez, kritikájához. Az 1996-99. között média- és drámajáték-foglalkozásokon, ill. azok előkészítésében eddig valamilyen formában támogatólag részt vett szakemberek listája: Földiák András, igazgató, Magyar Művelődési Intézet Romhányi András, oszt. vez., Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Kollégium megalapítója Lehel László, igazgató, Petőfi Csarnok Margittay Katalin, igazgató, BMK
1
Péterfi Ferenc, főszerkesztő, Civil Rádió Kovács Gabriella, újságíró, Kossuth Rádió Gyuricza Péter, szerkesztő, Keresk. TV2 Bánki András, főszerkesztő h., Világgazdaság Ackermann Rainer, szerkesztő, Pester Lloyd Keresztúry József, drámatanár, ig. h., Vörösmarty Gimnázium Kalapács János, szociológus Kály-Kullai Károly, vezető, Sziget Droginformációs Alapítvány Csernus Imre, pszichiáter, Országos Pszichiátriai Intézet Ferencz Éva, énekművész (népdalénekes) Méhes Csaba, pantomimművész Zombori Ottó, csillagász, igazgató, Uránia Csillagvizsgáló Külön köszönet Mészáros Antalnak, az ABC-Film kft (ma Média Partner kft) vezetőjének, aki messzemenő szakmai és (több százezer forintos) anyagi támogatásával segítette a tette a program megvalósítását és némileg megalapozta további folytatását is. A Sirály Életmód Klubban és sok más helyen tartott foglalkozások az itt leírt tapasztalatok alapján valósultak meg. Befejezésül a félreértések elkerülésére még egyszer szeretnék hangsúlyozni három dolgot. A vázolt módszer csakis egy komplex nevelési folyamat, hatásrendszer egyik elemeként, de szerves részeként, a többi hatást kiegészítve, azokkal kölcsönhatásban lehet valóban hatékony. Ennek a hatásrendszernek – tetszik nekünk vagy sem – megkerülhetetlen legfontosabb részei a család és az iskola. Első ránézésre bármennyire is kudarcosnak, „totálisan reménytelen” ügynek tűnő is, egyet (sok kolléga véleményével vitatkozva) SOHA nem adhatunk fel: a családok bevonását a közös munkába. Az ok roppant egyszerű: ha elfogadjuk az alapvetésben megfogalmazott gondolatot, miszerint a gyerek szellemiségét (minél fiatalabban) általában mindenekelőtt az a mikrokultúra határozza meg, amiben a gyerek él, akkor szükség (gond) esetén ezt kell befolyásolnunk. A család (szülők, rokonok, többi gyerek) szellemiségének változása-változtatása felmérhetetlen segítség az általunk istápolt gyerek fejlődésében-fejlesztésében. Ez magyarul azt jelenti, egy gyerek nevelése automatikusan a mikrokörnyezetével (általában a családjával) foglalkozást is jelenti. Ez a családdal rendszeres kapcsolattartást igényel, a gondjaikba mély belelátást, szükség esetén mintegy „tiszteletbeli családtagként” tanácsadást (egyfajta családterápiát) is jelent. A családdal való ilyenfajta „együttélés” óriási segítség a gyerek viselkedésének, látszólag ok nélküli viselkedészavarainak megértésében és kezelésében. Kollégák sokszor kérdezik, mi a titka az eredményeknek, mi a minden problémás, deviáns gyereknél ható „csodamódszer”? Nincs ilyen, illetve ha mégis, az nagyon egyszerű: a módszer csak egy merev séma, amit gyerekenként „végsőkig” egyénre kell szabnunk. Minél érzékenyebb, értelmesebb, „bonyolultabb működésű” a gyerek, annál érzékenyebbnek, értelmesebbnek, bonyolultabbnak kell(ene) nekünk is lenni, így talán megtalálhatjuk a kulcsot hozzá. Azt se felejtsük, gyerekekről lévén szó, a ma megtalált kulcs holnap már nem biztos, hogy passzol a zárba. Tehát a többi szakmától eltérően a séma lényegéhez az állandó változni-változtatni tudás, a gyerek fejlődéséhez igazodni tudás is hozzátartozik.
1
Budapest, 1996-2002.
Győri Péter drámapedagógus
Néhány kiegészítés A heti hat napon át nyitva tartó kispesti klub fő profilja a többségében szociálisan hátrányos helyzetű, deviáns, de tanáraik szerint „jó eszűnek”, értelmesnek tartott fiatalok értékrendjének fokozatos átalakítása volt, felvállalva (bekalkulálva) a kezdeti időszak elkerülhetetlen konfliktusait (verekedések, rongálások). (Ne feledjük, kezdetben a gyerek a mi, látszólag az övével szöges ellentétben álló világunkat (kultúránkat) lenézi, megveti, gúnyolja, „felesleges hülyeségnek” tartja, bennünk az ő életét szándékosan nehezítő, keserítő, „fejét játszó fószert”, ellenséget lát, akit ott próbál kijátszani, átverni, ahol lehet. Mivel a saját világát, életmódját „természetesnek”, helyesnek evidensnek, „etalonnak” tartja, a világa megváltoztatására irányuló kísérleteket „belügyeibe való beavatkozásnak”, személye elleni támadásnak veszi, és foggal-körömmel védi azt. A társadalom alapnormáit semmibe vevő, „nehezen kezelhető” gyerekekből a többség „játékszabályait” elfogadni, tiszteletben tartani tudó, önszabályozó, értelmes, alkotó közösség formálása ─ irdatlanul nehéz folyamat. Ami általános érvénnyel elmondható: a pedagógus részéről az egyenrangú partnerségen túl a nem deviáns, „átlagos” gyerekekhez képest sokkal több időre, türelemre, toleranciára, improvizációs készségre, kemény önkritikára, állandó és fokozott készenléti állapotra van szükség. A gyerek kezdetben nem érti, miért akarjuk őt „mindenáron” megváltoztatni, nem tud, nem is akar a mi fejünkkel gondolkodni. Nekünk viszont elengedhetetlen az ő helyébe, világába képzelni magunkat, megérteni-átérezni mozgatórugóit. A munka akkor válik könnyebbé, amikor az értelmesebb hangadókat („vezéregyéniségeket”) érzelmileg is sikerül megnyerni. A klubvezető elfogadása lehetővé teszi számukra egy addig ismeretlen, tőlük idegen világgal, (normarendszerrel) való lassú megbarátkozást. Megértik: nem ellenük, hanem értük folyik a harc, hogy a világ sokkal érdekesebb, színesebb, mint azt valaha is sejtették és bennük is ott van a lehetőség egy új, sokkal izgalmasabb világ befogadására, egy tartalmasabb élet megélésére. Belőlük alakul az első klubvezetőség. (Iskolai média- vagy drámafoglalkozásokat tartva pedagógusoktól gyakran hallottam: öreg, reménytelen, amit csinálsz, felejtsd el az egészet, ezeket te soha nem fogod megtanítani gondolkodni, ezek csak a direkt irányításból, utasításokból értenek. Kicsi, teljesen konkrét feladatokat kell nekik adni, de gyakran még ezeket sem értik vagy félreértik. Biztos, megvan ezeknek a pedagógusoknak is az igazsága, vannak ilyen gyerekek is. Diákújságírónak első körben nem őket és nem is az átlagot keressük, őket előbb el kell juttatni az önálló gondolkodásig. Az a tapasztalat, átlagban minden osztályban akad néhány szuverén egyéniség, akik rendelkeznek az újságíráshoz, riporterkedéshez elengedhetetlen önálló gondolkodás (potenciális) képességével. Ne feledjük, a média hatalmas véleményformáló erő,
1
ezért egy újságírónak, még ha diák is, nagy a felelőssége, elengedhetetlen, hogy önállóan tudjon gondolkodni. Az önállóan gondolkodás képessége természetesen csak belső lehetőség ("adottság"), amit rövidebb-hosszabb folyamatban általában nekünk kell kihozni a gyerekekből. Ennek lényege az, hogy első pillanattól egyenrangú partnerként kezelve őket, csoportban és egyénileg is fokozatosan nehezedő önálló munkát biztosítsunk számukra. Első pillanattól kérjük ki az aktuális témáról véleményüket, gondolataikat, ötleteiket. Nem az adott rendszer (pl. iskola) érdekeit gondolkodás, kritika nélkül kiszolgáló, az irányítást és utasításokat vakon elfogadó és végrehajtó, szolgalelkű felnőttekre, fiatalokra van szükség, még ha velük nyilván sokkal könnyebben, konfliktusmentesen lehet dolgozni. Ezt hagyjuk meg a katonaságnak és más erőszakról szóló szerveknek, szervezeteknek. Az általános és középiskolák fő feladata az oktatás mellett az Életre felkészítés és ennek keretében az önálló gondolkodásra szoktatás, dönteni tudás megtanítása. Ez nem megy építő konfliktusok, viták nélkül.) A széles pedagógiai-pszichológiai eszköztárt igényelő konkrét szakmai részletek külön tanulmányt érdemelnek. A klubmozgalomról Az ifjúsági klubok a Kádár-korszak hatvanas éveiben alakultak. A szocialista rezsim fontosnak tartotta, hogy a fiatalok „sokoldalú szocialista ideológiát valló felnőttekké váljanak”, ezért meglovagolva a valós társadalmi igényeket, (a fiatalok együttlét keresését és közös szórakozásvágyát), engedélyezte a klubok létrehozását, nem kis pénzt áldozva „a fiatalok szabadidejének kulturált eltöltésére”. Paradox módon a klubok meghívhattak „másként”, alternatív módon gondolkodó előadókat is (sok más valóban színes program mellett), úgy, hogy sok fiatal számára éppen a klubokban váltak világossá a szocialista ideológia és a társadalmi gyakorlat ellentmondásai. A hetvenes évek végén csak Budapesten kb. 600 klub (tanácsi, vállalati és néhány lakótelepi) üzemelt, sokuk a legszegényebbek számára is elérhető színvonalas programmal. Sorra nyíltak az új klubok, s felmerült az igény ez jól képzett „klubos” szakembergárda kiképzésére. Az első nagyszabású klubvezetőképző 1978-ban volt (Fővárosi Művelődési Ház), majd ezt több is követte. A klubmozgalom szerepe a társadalom (az ifjúság) életében Mivel az iskolától és az ifjúsági szervezetektől eltérően a klub (a klubéletben való részvétel) soha senki számára nem volt kötelező (vagy „elvárható”), a fiatalok saját akaratukból vettek részt a klub életének, munkájának, programjainak a szervezésében és a klubvezetőnek (vezetőségnek) elemi érdeke volt a fiatalok megnyerése, megtartása, bevonásuk a klubmunka szervezésébe, vagyis összességében erős kötődés kialakítása. Így elmondható, hogy Magyarországon 1960-’90 között a klubmozgalom volt a lehetőségekhez képest a legdemokratikusabb intézmény. A klubvezető(ség) kénytelen volt odafigyelni a tagság véleményére, kritikáira és megszívlelni azokat, különben becsukhatta a kaput. - A klubmozgalomban valósult meg talán egyedül valamelyest az ifjúságról szóló Ifjúságvédelmi Törvény (1971. évi IV. törvény) – az akkori viszonyok közt megvalósíthatatlan – szelleme (pl. az állam elismeri, hogy az ifjúságnak
1
élethelyzetéből adódóan sajátos érdekei vannak, az államnak is elő kell segíteni az ifjúsági érdek érvényesítését). -
A klubok gyakorlatilag politikamentesek voltak. (Még formálisan sem kellett április 4-i vagy november 7-i ünnepséget, politikai tartalmú gyűléseket, előadásokat tartani.) Mivel az állam a klubokat nem vette (politikailag) komolyan, s ez az ellenőrzésben is megnyilvánult, a bátrabb klubvezetők (ha óvatosan is) lehetőséget adtak az állam gazdasági-politikai életét „másként” (bírálva) bemutató gondolkodóknak (közgazdászoknak, szociológusoknak, szociálpszichológusoknak, stb.).
-
Országos viszonylatban az ifjúsági klubok kb. három évtized alatt fiatalok százezreinek biztosították szabadidejük értelmes, közösségi eltöltését. A klubok jelentős szerepet játszottak a kallódó, otthon nélküli („kulcsos”), nehezen nevelhető (szociálisan-mentálisan veszélyeztetett) fiatalok szocializációjában, valamiféle speciális hídként működtek a szétesett családok, nevelni alig tudó iskolák és a nagybetűs Élet, a társadalom között. (A jobb klubok szükség esetén megoldották a gyerekek korrepetálását, „lelki segélyszolgálatként” működtek, oldott hangulatú felvilágosító sorozatokat szerveztek neves pszichológusokkal (szociológusokkal). Megpróbáltak közvetíteni család és gyerek ill. az iskola és a gyerek között (segítettek feloldani, kezelni a különösen kamaszkor táján felerősödő konfliktusokat). A klub – mai szóhasználattal élve – családsegítő funkciót is betöltött.
Összefoglalva: a fiataloknak volt hova menniük iskola után, ahol jól érezték magukat, ahova önként mentek, ahol rengeteg olyan ismeretet, információt, segítséget kaptak, amelyeket sehol másutt nem kaptak meg vagy ha néha megkaptak is, valamiért nem fogadták el azokat (többnyire a nem megfelelő viszony miatt). Rengeteg fiatalt a klubban hallgattak meg először igazán, sokuk ott lelt otthonra, barátokra, közösségre, érvényesülési lehetőségre, a klub alapozta meg az életre való felkészülést, segítette önmaga és a világ mélyebb megértését. A jelen (1999-2002.) A rendszerváltás (az ideológiaváltás, a tulajdonviszonyok átrendeződése) elsöpörte a klubmozgalmat. Ez azt jelentette, hogy a szocializáció egyik fontos eleme megszűnt létezni. A klubmozgalom életét azonban nemhogy nem vette át semmilyen más intézmény vagy szervezet, de a többi szocializációs lételem is súlyosan megsérült (család és iskola). Bár több látványos terv, intézkedés, szervezet született (1991: három évre szóló ifjúsági intézkedési terv; 1994: „előnyt a jövőnek” 101 pontja; Gyermek- és Ifjúsági Koordinációs Tanács, Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács; 1996: Közoktatási Törvén módosítása, stb.), az eredményes kivitelezésnek nem sikerült megteremteni a feltételeit. Ennek oka elsősorban nem az egységes, „mindent megoldó” Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény vagy az Európai Ifjúsági Jogok Chartájának hiánya volt, elfogadásuk legalább alapot teremtett következetes számonkérésükhöz. Nem szerencsés, hogy jelenleg az ifjúság (ugyanazon) problémáival formálisan is rengeteg különböző szintű és rangú intézmény foglalkozik sok átfedéssel, az összhang alig látható jelei nélkül, ezzel módot adva ügyirattologatásra, feladat- és felelősség el- és áthárításra.
1
Régi igazság: minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. A Gyermek- és Ifjúságvédelmi Törvény elkészült, de betart(at)ása alapvető össztársadalmi szemléletváltás nélkül megoldhatatlan.
A háttéranyagok átszerkesztés alatt, rövidesen a honlapra kerülnek.
