amely végső soron a héber Biblia feldolgozását, elsajátítását tűzi ki célul. Az Előszóban megfogalmazott tankönyvírói

Könyvek

Egeresi László Sándor, A bibliai héber nyelv tankönyve (Kréné 11), Budapest, Új Mandátum, 2009, 359 oldal, 3480 Ft. Nehéz feladatra vállalkozott Egeresi László Sándor, amikor eltervezte, hogy tankönyvet ír a bibliai héber nyelvről. Már a könyv címéből is kiderül, hogy igen tudatos szerzőről van szó. A címben ugyanis nem szerepel a „nyelvtan” kifejezés. A szerző saját magyarázata szerint ugyanis tankönyve nem nyelvtan abban az értelemben, hogy nem közöl új nyelvészeti eredményeket, illetve nem ad új módszertant (15. o.). A tankönyv célja az, hogy régi, bevett nyelvtani ismereteket rendszerezzen, márpedig ilyen jellegű tankönyv mind ez idáig magyar nyelven nem volt elérhető. Azzal lehetne vitatkozni (és fogunk is), hogy mennyiben tekinthető e definíció alapján megalapozottnak a műfajmegjelölés, mindenesetre azzal teljes mértékben egyetértünk, hogy valós szükségletet kielégítő, hiánypótló munkáról van szó. A szerző figyelembe veszi az utóbbi évtizedek kutatási eredményeit, az idegen nyelvű kurrens nyelvtanok módszereit, felhasználja a számítógépes technika legújabb vívmányait, és ügyesen él az internet adta lehetőségekkel is – egyszóval ütőképes tankönyvet írt meg. A következőkben elsősorban a taníthatóság és az elsajátíthatóság szemszögéből vizsgálom a tankönyvet. Méltán nevezhetjük újításnak már a tankönyv felépítését is. A szerző az Előszóban (15–27. o.) páratlanul precízen, emellett kiváló stílusban, élvezhetően fejti ki a célkitűzéseit és a munkamódszereit. Az Előszóban többek közt azt is megfogalmazza, hogy tankönyve Biblia-centrikus (18. o.), szó szerinti citátumokon keresztül tanítja azokat a nyelvtani ismereteket, amelyek a Biblia önálló olvasásához és megértéséhez szükségesek. A Biblia-centrikusság ugyanakkor azt is magában foglalja, hogy a szerző a szókincstanításban a Biblia leggyakrabban előforduló szavaira épít. Mindkét szempont dicsérendő, hiszen nem veszti szem elől az integráció tényezőjét. A nyelvtantanulás ugyanis – és lám, máris szembekerültem a szerző műfajmegjelölésével – „csak valaminek” a szükséges és nélkülözhetetlen első állomása, abba a folyamatba kell hogy integrálód-

jék, amely végső soron a héber Biblia feldolgozását, elsajátítását tűzi ki célul. Az Előszóban megfogalmazott tankönyvírói szempontok minden részletre kiterjedő tisztázásával maga a szerző bátorít fel arra, hogy itt most két apró hiányosságra felhívjam a figyelmet. Egyrészt teljesen elfogadhatóan megindokolja, hogy miért dönt tankönyvében a kiejtésnek megfelelő átírás, az ún. transcriptio mellett (23. o.), ugyanakkor nem kapcsol megfeleltetési rendszert, táblázatot hozzá. Pedig szükséges lenne rögtön tisztázni, hogy mely hangzó fonémának – írásban betűnek – mi a latin betűs megfelelője, hogy ezt ne a későbbi fejezetekből kelljen kikövetkeztetnünk. Másrészt szívesen olvasnék az Előszóban arról is, hogy miért választja a szerző a lábjegyzetes megoldást a hierarchiában alsóbbrendű információk feltüntetésére és a bibliográfiai adatok megadására. Hogy pontosan mit is értek ez alatt, az szorosan összefügg a tankönyv koncepcionális felépítésével. Nem vitás, hogy Egeresi László Sándornak igen nehéz lehetett eldöntenie, hogy a szigorúan elsajátítandó tananyag mellé még mi kerüljön be a tankönyvbe. Mivel magyar nyelven elméleti nyelvtanok sincsenek, a szerző azt a koncepciót követi, hogy a nélkülözhetetlen elméleti háttérismereteket, magyarázatokat is belefoglalja könyvébe (16. o.),1 valamint a legfontosabb szakirodalmi tételeket is közli – részben az elhangzottak alátámasztására, részben a téma további elmélyítésének lehetőségét biztosítva. Dicséretére legyen mondva, kiváló stílusérzékkel ragadja meg az arányokat, és nem esik abba a csapdába, hogy eltévelyedjen a leíró nyelvtanok útvesztőjében – a gyakorlati célokat mindvégig szem előtt tartja. Ugyanakkor ne feledjük, a tankönyv diákoknak íródott, és nem cél, hogy egy diák elbizonytalanodjon a számtalan lábjegyzet láttán. A jó elrendezés, a tananyag átláthatósága a könnyebb, gyorsabb tanulást segíti, márpedig a lábjegyzetek ebben akadályt képeznek, megnövelve az egyes leckék terjedelmét is, amely ugyancsak elrettentő lehet egy diák számára. Mindazonáltal egy kis tanári biztatás és magyarázat áthidalhatja ezt a problémát – ha az átláthatóbb, rendezettebb tananyagképet, tipográfiát nem is –, összhangban a tankönyv programjával, amely deklaráltan épít is a tanári

irányító munkára (21. o.). Nyilván a lábjegyzetek alkalmazása is tudatos döntés eredménye, kár, hogy erről a szerző az Előszóban nem ír. S még mindig a tankönyv koncepciójánál maradva: az elméleti tudnivalók beépülése oly módon is jelen van, hogy a szerző önálló fejezetet szentel nekik. A Bevezetésben (28–51. o.), amely az Előszó után következik, Egeresi László Sándor a komparatisztika és a történeti nyelvészet területére tesz tájékoztató, ismertető jellegű kitekintést. Lényeglátása, valamint szakirodalmi – naprakész – tájékozottsága, tudása lenyűgöző, egyetértünk Zsengellér József meglátásával: a kutatók számára is rendkívül hasznos bibliográfiát tesz közzé. És itt ismét meg kell álljunk egy pillanatra. A szerző bizonyára nem egyszer átgondolta, hogy egy ilyen jellegű tanulmányt (tanulmányokat) didaktikai szempontból hol szerencsésebb elhelyezni, a tankönyv elején-e, vagy esetleg a végén. Hiszen a diákok még olvasni sem tudnak héberül, nemhogy olyan tárgyi tudásuk lenne, amely elengedhetetlen ezen információk befogadásához, feldolgozásához. Gondolok itt elsősorban például az egyes nyelvtörténeti korszakok nyelvi jegyeinek bemutatására (35. o.), a szókincsváltozások összehasonlító táblázataira2 (36., 40. o.) – ezek megértése nemcsak alapvető nyelvtani tájékozottságot, hanem a héber Biblia szövegeinek olvasásában való jártasságot is igényel. Ugyanakkor az is biztos, hogy az egyes nyelvtörténeti korszakok jellemzése nem nélkülözheti a nyelvi adatok bemutatását, így valóban nem lenne helyénvaló kihagyni pusztán azért, mert még a „levegőben lóg” és átláthatatlan, érthetetlen a diákok számára.3 Mindent összevetve: a Bevezetésként megjelenő tanulmány(ok) mögötti didaktikai megfontolás valószínűleg az lehetett, hogy a diákok általános benyomást alakítsanak ki a héber nyelvről, még mielőtt hozzákezdenének a tanulásához.4 A tankönyvben a bevezető teoretikus részt már ténylegesen a tananyag követi, az 1. fejezet, amely A héber írás és olvasás címet viseli (53–97. o.). A szerző – az alapkoncepcióhoz híven – egy rövid áttekintéssel nyit az alefbét kialakulásáról (53–57. o.), amelyet a különböző korszakokból származó nyugati sémi nyelvemlékekből rekonstruált betűk összehasonlító táblázatával zár. Köszönet érte, hogy

68

Okor_2010_4_heberjav.indd 68

2011.01.04. 11:51:56

Könyvek

azonmód szemléletessé teszi az elméleti ismereteket! Továbbá: köszönet – de főként minden elismerés – Egeresi László Sándornak a tankönyv egyik legsikerültebb részéért: a héber betűk tanításáért! Amikor azt mondom, hogy didaktikai szempontból talán ez az egyik legkidolgozottabb része a könyvnek, akkor nemcsak a párját ritkító számítógépes ábrákra gondolok, amelyek oly érzékletesen mutatják be a betűk megrajzolását fázisról-fázisra, a helyes vonalvezetést nyilacskákkal egyértelműsítve, hogy tanári segítség szinte nem is kell az elsajátításukhoz! S még csak nem is a hozzájuk kapcsolódó verbális kifejtésre célzok, amely egyébként még szóban is komoly kihívás a tanárnak, amikor a táblára rajzol, nemhogy írásban. Hanem az egész fejezetre, összességében – és ezen nem változtat az sem, hogy egy-két ponton minimális bővítést tartanék szükségesnek, ha már ilyen precíz és teljességre törekvő a téma megjelenítése (lásd alább). A betűk csoportosítása, a táblázatos kategorizációk, a lehetséges leggyakoribb hibák megelőzésére fordított figyelem,5 a héber és latin nyelvű terminus technicusok bevezetése, a definíciók, a mnemotechnikai segítségek hozzárendelése, a mássalhangzós és magánhangzós egységet lezáró Gyakorlatok (72–74., 85–86., 96–97. o.) együttesen kiváló színvonalat nyújtanak, és garantálják a tárgyi tudnivalók biztos begyakoroltatását. S ha lehet még fokozni a dicséretet: külön csemege a gyakorlatok végén feladott humoros találós kérdés, rejtvény egy-egy betűvel kapcsolatban (74. és 86. o.).6 Ebben a fejezetben értesülünk arról is, hogy a szerző által képviselt kiejtés – a protestáns teológiák kiejtésbeli elvét tükrözve – némileg eltér a tudományegyetemnek a szefárdi hagyományt követő rendszerétől. Ez már a fonetikai átírásból is nyilvánvalóvá válik,7 de a szerző tételesen is bemutatja az eltérő ejtési hagyományokat (71. o.). További, feltehetőleg intézményes különbséget tükröz a „gádól” elnevezés a hólem esetében, a szerző ugyanis csak a mater lectionisszal rendelkező, eredetileg „i” csoportba tartozó magánhangzók elnevezésénél tünteti föl a „gádól” jelzőt (79. o.), míg az egyetemi oktatásban – analógiás alapon – a mater lectionisszal megjelenő hosszú „ó” betűt is hólem gádólnak hívjuk.8

Nem az intézményes tradíció különbségéről van szó azonban, hanem inkább egyéni ízlésről, a hangsúlyviszonyok egyéni meghatározásáról a következő esetekben. Ahogyan fent már utaltam rá, én néhány kiegészítő megjegyzést fűznék bizonyos nyelvi jelenségekhez – azzal együtt, hogy pontosan látom a szerző szándékát és indítékait a „mulasztásban”. S hogy mire is gondolok? Egeresi László Sándor az írás-olvasás fejezetben betűkről, azok leírásáról és felolvasásáról (azaz kiejtésükről), tehát hangokról és fonetikai jellemzőikről is ír. Viszont külön fejezetet is szentel ez utóbbi témának, Hangtan címmel (99–111. o.). Ez óhatatlanul együtt jár bizonyos átfedésekkel,9 de némi következetlenség tapasztalható e téren. Bizonyos fogalmakat ugyanis, amelyeket kellene, nem említ meg a szerző az első fejezetben, hiszen úgyis sor kerül majd rájuk a Hangtanban. Így például nem ismerteti a torokhangokkal kapcsolatos hangtani sajátságokat a torokhangok csoportjának bemutatásakor (69. o.), noha – pusztán már a kategória felállítása okán is – nem lehet ezt a hangtani osztályt (még a nevüket sem) a jellemző fonetikai tulajdonságaiktól függetlenül bevezetni.10 Ezzel összefüggésben: hiányolom azt is, hogy a söwa compositumok leírásakor (82. o.) nincsen megjelölve az a fonetikai helyzet, ahol előfordulhatnak. Továbbá a dages lenevel (71. o.) összefüggésben is elmaradhatatlan egy nagyon fontos tananyag: a szótagok, illetve a szótagolás kérdésköre (106–107. o.).11 Úgy vélem tehát, hogyha belevágunk az olvasás-írás részben fonetikai jellemzésekbe, akkor ezeket a hangtani tudnivalókat is indokoltabb lenne módszertanilag megelőlegezni – mint ahogy számos más hangtani sajátság esetében ez meg is történik12 –, hogy aztán majd a tényleges fonetikai fejezetben differenciáltabban lehessen újra elővenni őket. További, nem az egész fejezet koncepcióját érintő, kevésbé fontos, megfogalmazásbeli módosító javaslataim: a 80. oldalon a qámec hátúfról szóló bekezdésben a 2. pontnál bemutatott „kivételek”-felsorolásnál szerencsésebbnek tartanám, ha nem egy példát, hanem magát a jelenséget hozná fel a szerző, mint amit nem érint a szabály. Nevezetesen, ha a határozott névelő magánhangzója nyúlik kompenzálólag qámeccé, az ter-

mészetesen hosszú hangnak minősül, tehát nem lehet qámec hátúf. És ugyanitt: talán nem szándékosan szerepel a qámec hátúf elnevezés a *qutl típusú szegoláták pluralisa kapcsán, ahol is a szegoláták többes számú magánhangzóképletének megfelelően az első hangzó: félhangzó, amely az eredeti „u”-ból vagy hangsúlyos „ó”-ból a megváltozott fonetikai helyzet és hangsúlyviszonyok következtében csakis rövid „o”-val színeződhet: azaz csakis hatéf qámec lehet. Ezzel öszszefüggésben a Gyakorlatokban a qámec hátúf kiejtését-olvasását is intenzívebben gyakoroltatnám. A következő, 2. fejezetnek, amely tehát a Hangtan, külön is kiemelném a mássalhangzó-csoportosításról (100. o.) és a mássalhangzó-változásokról szóló bekezdéseit (100–101. o.), mert gyakorlati nyelvtanban ilyen világosan, precízen leírva-megmagyarázva még nem láttam a kérdést, noha – ahogy Egeresi László Sándor kiválóan felismeri – nagyon is gyakorlati nyelvtanba valók. A mássalhangzók sajátosságait is immár aprólékosan megismerhetjük,13 és örvendetes, hogy alfejezetek keretében szól a szerző a szótagokról (106–107. o.),14 a hangsúlyról (108. o.) és az értelmi szünetről, a pausáról (109. o.), amely már önmagában is jelzésértékű a jelentőségüket illetően. A fejezetre vonatkozó, két aprócska javaslatom: a hólemet érintő hangváltakozásoknál (104. o.) érdemes lenne a qibbúccá változás kritériumaként azt is megjegyezni, hogy csakis kettőzött konszonáns előtt megy végbe (a tő ugyanis, amelyben a hangsúlytalan „u” hang állt, gemináta, s az eredeti qibbúc az eredeti tő esetén tér vissza). Valamint a 108. oldalon egy megszorítást vélek szükségesnek, a wáw-consecutivomos perfectum ugyanis nem minden személyben lesz milra, azaz ultimahangsúlyos (nem számítva természetesen az eredetileg is véghangsúlyos perfectum alakokat). A hangtani egység Gyakorlatokkal zárul (110–111. o.), amely ismét a szerző találékonyságát, fantáziáját, s nem utolsósorban pedagógiai képességeit dicséri.15 A 3. fejezet a tankönyvben az Alaktan (113–177. o.), melynek vizsgálódási körébe a névmások, a névszók és a partikulák tartoznak. Az igékkel kapcsolatos tudnivalókat tehát a szerző nem tekinti a morfológia vizsgálódási körébe

69

Okor_2010_4_heberjav.indd 69

2011.01.04. 11:51:56

Könyvek

tartozónak. Ez azonban nem feltételezi azt, hogy az igeragozást a szerző kizárólag a szintaxis kontextusába emelné. Inkább annak a demonstrálása, hogy az igeragozás, az igei rész önálló fejezetet érdemel (vö. IV. fejezet: Az igeragozás, 179–299. o.) mint a héber nyelvtan egy meghatározó rétege, s mint amelyet nem lehet a mondatban való megjelenése nélkül tárgyalni. A fejezet legkiemelkedőbb részei közt elsőként ismét a szakirodalmi hátteret jelölném meg, amelyre folyamatos utalás történik; Egeresi László Sándor éppolyan járatos a morfémákról publikált irodalomban, mint amilyen tájékozott a lexémákkal kapcsolatos legújabb tudományos kutatások terén.16 További erény magának a fejezetnek a felépítése is – és az előzőekhez képest itt komoly változás figyelhető meg –, hiszen a szavak megjelenésével lehetőség nyílik a szókincs fejlesztésére, amelyet nagyszerűen ki is használ a szerző. Az alfejezetek végén a Gyakorlatok előtt-után így immár a tanulandó szavak egybegyűjtésével (lásd Szavak – 124., 144., 150., 157. o.), valamint az aktuális alfejezetben már előforduló, bibliai citátumok közül válogatott memoriterek segítségével (lásd Megtanulandó héberül – 144., 150., 157. o.) bővíti fokozatosan a diákok szókészletét, tökéletesíti nyelvi kompetenciájukat. Nagyfokú segítség lehet a szótanulásban az a fajta osztályozás is, amely a viszonyított jelentésre épít: az antonimákkal, vagyis az ellentétes jelentéssel bíró szópárok jegyzékével17 egészen biztosan célját éri a szerző (vö. 145. o.). És ismét csak dicsérendők a történeti jellegű, diakrón magyarázatok – már szinte egészen megszokhattuk a tankönyvben a jelenlétüket –, amelyek fontos „szinkrón” nyelvi jelenségek látszólagos motiválatlanságára, rendhagyó voltára adnak logikus választ. Ilyen többek közt A névszók című alfejezetben a szegoláták kialakulásának az ismertetése (137–138. o.) – és e történeti tények birtokában könnyebben elsajátítható maga a paradigma is. De egyéb névszók megtanulásában is elemi segédletet nyújt a feltételezett-rekonstruált eredeti szótő megadása, s a szabályos hangváltozásokon keresztül a „szinkrón” állapotra kialakult tővariánsok levezetése. Például azon deverbális nomenek, amelyeknek eredeti gyenge

igetöve és az abból kikövetkeztetett, diftongust tartalmazó névszói származéktöve is fel van tüntetve, szintén sokkal érthetőbbé és – ennek köszönhetően – gyorsabban, pontosabban megtanulhatóvá válnak a diákok számára (lásd ‫ ע˝י‬és ‫ ע˝ו‬és ‫ע˝ע‬ igéből származó főnevek, 139. o.). Egyértelmű tehát, hogy Egeresi László Sándor a nyelvtanában a történeti indoklásokat is a tanulás szolgálatába állítja. Ám félreértés ne essék: amit én most tömören megfogalmaztam az adott névszói csoportok diakrón szemléletű bemutatását modellezve, azt a szerző a tankönyvben a rá jellemző logikus kifejtéssel, hosszasan valósítja meg, példák felvonultatásával illusztrálva. S a példái egytől-egyig a héber Bibliából valók. És itt ragadom meg a lehetőséget, hogy rátérjek a tankönyv – minden bizonnyal – sokunk szívét melengető párhuzamos magyar nyelvi példatárára és a bibliai héber ihlette magyar nyelvi reflexiók jelentőségére. A lexikális területtel elérkeztünk ugyanis ahhoz a ponthoz, ahol a legtöbb párhuzamos vonás mutatható ki anyanyelvünk és a bibliai héber között, s a szerző egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne hívná fel a figyelmünket erre. Ezzel pedig nemcsak tanít, hanem motiválttá is tesz. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy milyen többletet jelent pedagógiai szempontból, ha nem idegen nyelvvel való kapcsolódási pontokat olvasunk a héber nyelvtanban, hanem az ókori nyelv anyanyelvünkkel való érintkezési felületeiről tájékozódhatunk. A szlengpárhuzam pedig egyenesen telitalálat, hiszen elsődlegesen annak a nyelvhasználói rétegnek íródott a tankönyv, amely leginkább él ezzel a nyelvváltozattal. Többek között megtudhatják azt is a diákok, hogy közvetlenül a jiddisből került a magyar szlengbe a héber eredetiből a pónem, a haver (130. o., 42. jegyzet), az éceszgéber (150. o., 73. jegyzet) és a mázli szavunk (137. o., 53. jegyzet) – ez utóbbi etimológiája egyébként szorosan kapcsolódik a héber szegoláták tövének kérdéséhez. Még néhány jelenséget hadd emeljek ki az Alaktanból, amely különösen elnyerte a tetszésemet. Jó látni például – gyakorlati nyelvtanban kiváltképp – a vonatkozó névmás prepozíciós összetételeinek a lajstromát, jelentés-hozzárende-

léssel (119. o.), az enklitikus prepozíciós egy szótagú infinitivusok vokalizációjának a bemutatását (162. o.), továbbá a számnévi csoport nagyon részletes és logikus kidolgozását A névszók alfejezetben (2.4§: 150–157. o.). S még mindig a számneveknél maradva: kimagasló a lecke végén található Gyakorlatok 6. feladata (157. o.), amely a sorszámnevek felismerését célozza, de egyúttal feltételezi-gyakoroltatja az értelmes olvasást, valamint fejleszti azt a készséget is, hogy amely szót beazonosítunk, ahhoz automatikusan társítsuk a már megtanult jelentést. A későbbi bibliaolvasási rutin megalapozása tehát már most elkezdődik. A Partikulák alfejezet (158–177. o.) szintén nagyon szépen felépített, és a tanár számára is informatív jelleggel bír az egyes kötőszavak, határozószavak frekvenciájának, azaz a héber Biblia-beli előfordulási gyakoriságuknak a megadása.18 Végül kiemelendő, hogy e fejezetben is következetesen fel vannak tüntetve az egyes nyelvészeti fogalmak héber műszavai. Sajnos azonban nem hagyhatjuk szó nélkül a sajtóhibákat, amelyek egyértelműen nyomdatechnikai okokkal magyarázhatók, és nyilván a szerző volt leginkább lesújtva, mikor először átlapozta a nyomdából frissen kikerült könyvet. A 124. oldalon lévő 1. gyakorlatot pl. nem is igen lehet megoldani, hiszen a határozott névelő magánhangzója torokhang előtt nagyban függ annak vokálisától, ahogyan azt a 123. oldalon lévő elméleti kifejtésből és a példákból szépen megtanulhatja a diák. Nagyon zavaró az is, ha dages lene szerepel ott, ahol nem kéne (pl. a 137. oldalon, a ˇʓʣʖʧ T/2. nőnemű szuffixumos alakjában; vagy a kötőszó utáni spirantizáció figyelmen kívül hagyásával, mint a 168. és 170. oldalon a ʤˣ˝/ʭʩʑʸʡʕ ːʍ /ʳʓʱ˗ʓ ҏ főneveket), vagy esetleg dages forte (pl. a 151. oldalon, a ‫שש‬ ֵ constructusában, vagy a 161. oldalon a ‫„ ְל‬ragozási”19 táblázatában, E/1. esetén; illetve szintén a ‫ ְל‬prepozícióban a 166. oldalon, kétszer is), de az is problematikus, ha épp ellenkezőleg: nincs dages forte ott, ahol pedig lennie kéne (mint pl. 164. oldalon, a ‫ִמן‬-paradigmában, E/2. nn.-ben). Az ʩʒʸʧʏ ˋ írásmódja is nagy változatosságot mutat… (vö. pl. 165., 167. o., s helyesen: pl. 119., 177. o.). Persze tanári kontrollal mindez korrigálható, de a helyes szóképnek, hogy

70

Okor_2010_4_heberjav.indd 70

2011.01.04. 11:51:56

Könyvek

tudniillik mi vésődik, rögzül a diák agyában, óriási a jelentősége, így az ideális az lenne, ha egyáltalán nem lenne sajtóhiba a héber szavakban, ha tehát még a lehetőségét sem adnánk meg annak, hogy a tanári „közbelépés” előtt bármi is hibásan rögzüljön! S ez még inkább igaz azokra az esetekre, amelyek feltűnés nélkül, a sajtóhiba eshetőségét nem is sejtetve kerültek bele egy-egy paradigmába. Sajnálattal ilyen a 138. oldalon, mindhárom típusú, többes számban „ragozott”, hímnemű szegolátának a T/1. személyű alakja, amelyek helyesen: ‫מְ לָ כֵינוּ‬ /˒ʰʩʒʸʴʕ ʱʍ /˒ʰʩˇʕ ʒ ʣʧʐ , valamint a ‫ מַ לְ כָּה‬pluralis absolutusa (146–147. o.), amely helyesen: ʺˣʫʕʬʮʍ (a ʺˣ˗ʍʬʮʔ /ʺˣʫʍʬʮʔ  a constructusi forma). Valamint: a leckéhez kapcsolódó, a 306. oldalon lévő táblázat -‫ לִ פְ נֵי‬paradigmájában a súlyos szuffixumos alakok, ezek helyesen: ʭʓʫʩʒʰʴʍ ʬʑ /ʭʓʤʩʒʰʴʍ ʬʑ , továbbá ugyanott, ugyanezen alak az ‫ ַעד‬esetében, amelynek korrekt formája: ‫ עֲ דֵיכֶם‬. Sajnos, általánosságban is elmondható, hogy a pontozás, vagyis a magánhangzó-állomány nagyon halovány lett, néhol alig olvashatóak a héber vokálisok, de maguk a mássalhangzók is kisméretűek a táblázatokban. Javaslom, hogy a 2. kiadásban a táblázatokban a héber szavak nagyobb karakterekkel jelenjenek meg. További, koncepcionális jellegű megjegyzésem: a határozott névelőt kellett volna a fejezet elejére tenni. Nemcsak azért, mert a tankönyv a fonémák felől halad a magasabb nyelvi szintek felé, s ilyen értelemben (morfológiailag, szófajtanilag) a névelő alacsonyabb szinten áll a névmásoknál (még ha történetileg mutató névmási funkcióval is bír), hanem azért, mert a névmások-leckénél már lépten-nyomon „belebotlunk” a névelőbe, anélkül hogy szisztematikusan tudnánk, hogy mi az (vö. 116., 119. o.). S engedtessék meg még néhány kevésbé fontos, szubjektív ízlést tükröző (kritikai) észrevétel a fejezet kapcsán. A magázás kérdésében én bátrabban foglalnék állást (vö. 115. o.), a bibliai héberben véleményem szerint igenis van magázás, konkrét formulákkal, nagyon konkrétan körülhatárolható szerkezeti sajátosságokkal (nota bene, a magyar magázás is E/3-as ragozási séma szerint működik, és a meglévő magázó megszólítások nálunk is grammatikalizálódott, illetve szerkezetből önállósodott formulák). S ha már a grammatikalizációnál

tartunk: jó volna a határozatlan névmások lexikális vagy eredeti jelentését is megadni a 120. oldalon, igen hasznos ugyanis, ha a diák szembesül azzal, hogy mely jelentéssel bíró szavak alkalmasak az adott, grammatikai jelentés felvételére. Továbbá: jó volna az enklitikus prepozíciók kapcsolódását a torokhanggal kezdődő, határozott névelős főneveken is bemutatni a 123. o. Megjegyzéseiben; valamint jó volna még jobban hangsúlyozni a pluralis masculinum főnevek birtokos „ragozásának” a realizációját (vö. pl. 135., 138. o.), nevezetesen, hogy az aktív „ragozás” során a pluralis absolutus tőt látjuk el birtokos szuffixumokkal, a pluralis constructus tő csak a súlyos szuffixumok esetén (T/2. és 3. sz.) jelentkezik. S végül: szerencsés lenne a *qitl típusú szegolátáknál egyértelműbben jelezni, hogy a kezdő céré karakterisztikus e csoportban, tehát nincs összefüggésben az első radikális minőségével (137. o.). A soron következő 4. fejezet, ahogyan már korábban szó esett róla, az igéket átfogó rész, amely a terjedelméből is láthatóan (összesen 120 oldal) igen fontos komponensét képezi a tankönyvnek, ahogyan magának a héber grammatikának is. Az Igeragozás című fejezet felépítése a következő. A 179.-től a 201. oldalig tart a Szerkezeti tudnivalók alfejezet, amelyben Egeresi László Sándor egyfajta propedeutikaként az igéket érintő elméleti kérdéseket tárgyalja: a héber gyök kérdését, az egyes igetörzsek morfematikus és szemantikai jellemzőit, az aspektusok problematikáját, az igei paradigmákat, az igecsoportok ‫ פָּ עַל‬mintaige általi felosztását, az igealakok meghatározásának állomásait, az igéknek a héber Bibliában, vagyis a szövegkörnyezetben megvalósuló-aktualizálódó formáit stb. Ezt követi az Erős igék alfejezet (202–223. o.), amelyben az ún. erős igék ragozását mutatja be a szerző, aktívot és statívot – általa „intranzitív”-nak nevezett20 mediae céré/qátél és mediae hólem/qától csoportot – egyaránt, minden aspektusban, minden képzett alakban, valamennyi igetörzsben, tárgyi szuffixumok nélkül és tárgyi szuffixumokkal. Annak ellenére, hogy a tankönyv végén, a Függelékben teljes egészében megtalálhatóak a különböző igecsoportokhoz tartozó ragozási táblázatok (vö. 309– 318. o.), a szerző itt még komplett pa-

radigmákat ad meg, részletes magyarázatok kíséretében, hogy jól megalapozza azokat az alaktani ismereteket, amelyek elengedhetetlenek a nem pusztán erős radikálisból álló igék ragozásának a megértéséhez-megtanulásához. Mostantól új elemekkel is bővülnek az alfejezetek: a Megtanulandó igék táblázataival, amelyekben az igék főnévi származékaikkal együtt szerepelnek, és előfordulási gyakoriságuk is jelezve van, valamint az igen kreatív feladatsorokat magában foglaló, korábbiakhoz képest testesebb Gyakorlatokkal. De tovább folytatódnak a már ismert rovatok is: a legfontosabb héber szavak és a héber Bibliából vett hosszabb-rövidebb szövegrészletek elsajátítását célzó részek – bár természetesen a tananyagban szereplő igetípusokhoz igazítva. Wilhelm Gesenius klasszikus felosztását követve (vö. 199. o.) a következő alfejezet A gutturális igék ragozása címet viseli (verba gutturalia, 224–237. o.). Hogy a szerző elkerülje a lehetséges félreértéseket, ismét tisztázza, hogy az a bizonyos öt ige, amely ‫א‬-fel kezdődik, és rendhagyóan viselkedik ( ‫אמר‬/‫אכל‬/‫אבד‬/ ‫אבה‬/‫)אפה‬, illetve a ‫ ל˝א‬és ‫ ל˝ה‬csoport nem tartozik ide. Persze kérdés, hogy kell-e erőltetni a Gesenius-féle osztályozást, hiszen láthatjuk, hogy némiképp magyarázatra szorul, de Egeresi László Sándor rendszerező elme, és emellett fontosnak érzi, hogy tankönyve a nyelvészeti tradícióban helyezkedjen el. Ettől a csoporttól kezdődően már nem találunk teljes ragozási táblákat a leckékben, az erős igékkel összevetve csak a legfontosabb eltérésekre, jellegzetességekre mutat rá a szerző. Nem csekély teljesítmény, hogy mind a primae, mind a mediae, mind a tertiae gutturális csoporton belül kb. 20-20 igét gyűjt össze mint megtanulandó, a Bibliai szókincs szerves részét képező lexémát, és ugyancsak minden elismerésünk azokért a citátumokért, amelyekben ezen igék előfordulnak, épp az adott lecke nyelvtani szintjének megfelelő nehézségű mondatokba ágyazva. Gesenius szellemi örökségét tükrözve, A gyenge igék ragozása következik a tankönyvben (238–292. o.), amely nagyon sok igetípust foglal magában: a már említett, sajátos pozíciójú laringálisokkal rendelkező igéktől kezdve a ‫פּ˝ן‬/ ‫ע˝ע‬/‫פּ˝י‬ stb. igéken át egészen a többszörösen gyenge igékig (pl. ‫יצא‬/‫נשא‬/‫ידה‬ stb.).

71

Okor_2010_4_heberjav.indd 71

2011.01.04. 11:51:56

Könyvek

Láthatjuk, hogy az alfejezet kereteként is működő, „tekintélyalapú”21 morfofonetikai beosztás: az egyes igecsoportokat összefogó tágabb osztálymegjelölés itt is kissé döcögős. És bár az is lényeges, hogy az igecsoportok ragozásának a tanításában helyet kapjon a nehézség szempontja, Gesenius gyökmássalhangzó-sorrenden alapuló beosztását követve a nehézségfaktor már-már irrelevánssá válik. Az igéknél található Gyakorlatok – s konkrétan a jelen alfejezetben lévők is – nemcsak azért különböznek a korábbi nagy fejezetek gyakorló példáitól, mert több feladatot fognak át, hanem sokrétűségük-fordulatosságuk tekintetében is. A szerző kézzelfoghatóan a változatosságra törekszik,22 miközben állandó feladattípusokat is alkalmaz. Ezzel kiszámítható, ugyanakkor az érdeklődést is fenntartó színvonalat biztosít. Az állandó típusfeladatok közül külön kiemelném a kiegészítéses feladatsort, mint valami egészen egyedi, a klasszikus gyakorlati nyelvtanokban nem található variánst, amely aktív tevékenységre késztet, és ezzel az élő nyelvek tanításának módszertanát tükrözi. Hogy mi is ez tulajdonképpen? A szerző hoz egy bibliai részletet, de úgy, hogy közben kihagyja egy szavát, amelyet zárójelben, magyarul tüntet fel, az eredeti szóalaknak megfelelően.23 Ahhoz tehát, hogy a feladatot meg lehessen oldani, először is meg kell találni az adott igét (magyarról héberre váltás), majd az adekvát formában (aspektusban, számban-személyben-nemben) kell képezni (azaz mozgósítani kell az elméleti, „táblázatos” tudást, méghozzá számos ponton). És mindennek a végén még az egész részletet le is kell fordítani magyarra. Csak egy feladattípus a sok közül, és mégis milyen összetett, hányféle műveletet igényel! Az igéket tárgyaló fejezet A többszörösen rendhagyó ragozású igékkel zárul (293–299. o.). Ebben főként olyan igecsoportokat tár elénk a szerző, amelyek a ‫ל˝ה‬, illetve a ‫ פּ˝ן‬természet mellett egyéb gyenge sajátsággal vagy egyéb „rendhagyó” konszonánssal rendelkeznek (pl. ‫ ל˝ה‬+ mediae gutturális; ‫פּ˝ן‬ + ‫ ל˝א‬stb.). Azért szűkítheti le ezekre a csoportokra a kört, mert, ahogy jeleztem, néhány többszörösen gyenge igét már az előző alfejezetben bemutatott. A memoriter a Bibliából immáron 5 vers (konkrétan 1Móz 1:1–5, a 299. oldalon), összhangban azzal, ahogyan a

Gyakorlatokban lefordítandó, összefüggő bibliai szövegrészlet terjedelme is fokozatosan növekszik – itt már 7 versnyi szöveget kell a diákoknak átültetniük magyarra (1Móz. 1:1-7, a 297. oldalon). Megemlítendő még egy szellemes feladvány a lecke végéről, amelyben a szerző heurisztikus módon kérdez rá igei jelentésekre: ha a különböző oszlopokban található rokon értelmű igéket összepárosítjuk, helyes megfejtés esetén egy ‫מָ גֵן‬ ‫ דָּוִד‬-ot kapunk (298. o.). Ez a fejtörő is arról tanúskodik: lehet egy ókori nyelvet is könnyedén, játékosan tanítani-tanulni. A tankönyvben található szemléltető eszközök, tanulási segédletek kapcsán szóltam már a táblázatos megoldásokról és az ábrákról (ez utóbbira példa az igeragozási résznél a Héber igeragozás rendszere, illetve annak a mintaigékkel történő ábrázolása is, a Függelékben, a 307–308. oldalon), nem szóltam ugyanakkor a különböző színek alkalmazásáról. A színekkel történő kiemelés segítséget jelent például a gyökök és az affixumok közti különbségtételben, az affixumok minőségének meghatározásában, de érzékletessé teszi az igék előfordulási gyakoriságát is. A szerző mindvégig magabiztosan használja a színek általi illusztrálás segédeszközét. A szerző szakirodalmi tájékozottsága, ahogy a tankönyv valamennyi fejezetében, az igéket tárgyaló fejezetben is elsőrangú. S itt most megint muszáj egy kicsit elidőznünk, hiszen a piél igetörzs utóbbi évtizedekben módosult szemantikai kategorizációja okán a szerző az óhéber nyelvtanárokat szólítja meg. Ernst Jenni 1968-as könyvére hivatkozik ugyanis (185. o.),24 mint az első olyan tudományos munkára, amelyben az adott igetörzs faktitív-rezultatív jelentésűként definiálódik. Ezt a megközelítést azonban a „honi héberoktatásban” a mai napig nem látja viszont, bár ahogyan következtetni lehet rá, elsősorban a publikált irodalmat érti alatta.25 Ez minden bizonnyal igaz, de az ok az lehet, hogy az oktatási gyakorlatban evidenciaként kezeljük a faktitív és rezultatív akcióminőséget26 mint az igetörzs alapvető szemantikai-funkcionális meghatározottságát, jellemző igenemét.27 S még néhány pozitív megfigyelés a fejezettel összefüggésben: fontosak, hasznosak a szokásostól eltérő csoportosítások (pl. az átfedések az ‫ ע˝י‬és ‫ע˝ו‬ csoport között, a 272. oldalon; ‫ ל˝ה‬igék

apokopált alakjainak az együttes bemutatása a 283. oldalon), a történeti jellegű levezetések (pl. az ‫ ע˝ו‬igeragozás megértéséhez, a 263–265. oldalon), a feltételezett passzív qal alakok feltüntetése (pl. ‫ יֻתַּן‬246. o.; ‫ יֻלַּד‬253. o., 95. jegyzet), egyáltalán: a qal passzív igetörzs magától értetődő használata, a statisztikai és konkordancia-szempontú kitekintések (pl. 216–218. o., 58–63. jegyzet), a pontos locusok megadása a rendhagyó realizációk esetén (pl. a ‫ לחם‬qalban: 232. o., 71. jegyzet). S végül, de nem utolsósorban nem hagyhatom dicsérő szavak nélkül a bibliai citátumok és memoriterek körültekintő kiválasztását sem. A szerző rendkívüli gondot fordít arra, hogy a Tanakh különböző részeiből, különböző korszakaiból és eltérő műfajú könyveiből egyaránt szemezgessen, hogy valóban bevezessen a teljes héber Biblia szöveghagyományába. Továbbá olyan, liturgiai, vallási szempontból jelentős, ismertebb részt tartalmazó vagy aforizmaszerű, a mondanivalója szempontjából releváns memoritereket ad fel a diákoknak, amelyekben ők maguk is kedvüket lelik. De sajnos, ismételten lehangolók a sajtóhibák: a patah furtivum szinte csak a Táblázatos paradigmában jelenik meg hiánytalanul (312. o.), a fejezetünkben nagyon sok esetben elmarad (vö. pl. 236. o.). A feleslegesen kitett mellékjelek szintén egy-egy paradigma tanulását nehezítik meg (pl. söwa a ‫ ל˝א‬qal, perf. E/2. nn. igealaknál a 288. oldalon), de néhol éppen a mellékjelek mellőzése jelenti a nehézséget, pl. a pauzális alakok használatakor (vö. Gyakorlatok). Ez utóbbi olyan sokszor fordul elő – nyilvánvalóan azért, mert a szerző nem akarja terhelni a héber Biblia olvasásában még nemigen járatos hallgatókat a masszorétikus mellékjelekkel –, hogy azt javaslom, a következő kiadásban legalább a pauzával járók legyenek jelölve, hogy a szabályoshoz képest eltérő vokalizációjú igealak képe a mellékjellel együtt rögzüljön.28 További zavaró tényező, hogy a rekonstruált/ feltételezett alakokat jelző csillag kissé következetlenül hol a szavak jobb (pl. 251. o.), hol a bal oldalán (pl. 214. o.) jelenik meg, kétségkívül azon technikai nehézség következtében, amely a latin betűs környezetbe ágyazott héber karakterek irányváltásaiból adódik. Nem technikai jellegű azonban az a követke-

72

Okor_2010_4_heberjav.indd 72

2011.01.04. 11:51:57

Könyvek

zetlenség, amely az igei affixumok magyarítása terén mutatkozik: ugyanazon prefixumok és szuffixumok elnevezései ugyanis az előrag és előképző, valamint a végrag, az utórag és az utóképző közt ingadoznak. Mivel a nyelvészeti műszavak magyarítása a tankönyvben elvi természetű, érdemes lenne elköteleződni az igetörzsi affixumok képző, illetve az igeragozás affixumainak rag elnevezése mellett. Ugyanígy fontos, hogy a tárgyi szuffixumokat konzekvensen néven nevezzük, ne pusztán „rag”-ként (pl. 252. o.; 245. o., 85. jegyzet), „igei szuffixumként”29 (vö. pl. 219–220. o.), esetleg „szuffixum”-ként (235. o., 1. megjegyzés) realizálódjanak. Ha magyarul akarjuk használni, akkor az előbbiek fényében ez is lehet tárgyi rag. A bőséges és mélyreható igeragozási fejezet után a Függelékkel folytatódik a tankönyv, amely A főnevek csoportosítása (301–305. o.), a Táblázatok (306–318. o.), A sémi nyelvek felosztása (319–325. o.), valamint a Szókincsépítés (326–340. o.) alfejezeteket foglalja magában. Ez utóbbit szeretném most méltatni. A szerző tehát Szókincsépítés címszó alatt új csoportosításban még egyszer öszszefoglalja a héber Biblia szókészletét, a leckékben már előfordult lexémákat az eddig még nem tanított, új szavakkal egyetemben. A „blokkokban” a tulajdonnevek mellett a „bibliai fontosságot tükröző” (vö. 326. o.) sorrendben Isten, majd a teremtett világ fogalomkörébe tartozó kifejezések szerepelnek. Szemléltetésképpen: az „ember”-rel összefüggésben szuverén csoportot alkotnak a Testrészek és a test működése tárgykörében fellelhető névszók (330. o.) és igék (331. o.), de a Lélek és a lélek működése is autonóm kategória, szintén szófaj szerinti bontásban (332–333. o.). A Bibliai állatnevek (335. o.) és a Bibliai növénynevek (336– 337. o.) szószedetekben az egyértelmű megfeleltetésre törekvő fogalmi rendszerezés emelendő ki. S végül a Héber idiómák című összefoglaló táblázat (338–340. o.) nemcsak a héber Biblia olvasásához nélkülözhetetlen segítség, hanem jól hasznosítható a bibliafordítás-elméleti és -gyakorlati kutatásokhoz is. Természetesen a szerző a szavak, kifejezések, szószerkezetek összegyűjtésekor sem feledkezik el a bibliai előfordulások feltüntetéséről, a statisztikákról, valamint a vonatkozó szakirodalmi hivatkozásokról.

A tankönyvben az utolsó előtti, 5. fejezet a Szakirodalom ajánló (341–346. o.). Mivel erre utaltam már, csupán didaktikai szempontból szeretném árnyalni a fejezetről alkotott képet. Az itt látható szakirodalmi csoportosítás kiváló fogódzót nyújt a diákok számára, hiszen külön-külön kutathatnak a Nyelvtanok (341–343. o.), a Szótárak, kézikönyvek (343–345. o.), Konkordanciák (346. o.) és Bibliográfiai kutatások (346. o.) tételei közt. A szerző valamennyi tételhez néhány szavas jellemzést is ír, amelyben az adott mű írójáról, történetéről és elérhetőségéről is szó esik, s ez szintén nagy segítség a diákoknak. A jellemzések ugyanakkor a szerző személyes hangú észrevételeit, személyes tapasztalatait is tartalmazzák, ha kell – amellyel persze nyíltan befolyásolja a diákokat-olvasókat (pro és kontra egyaránt), de ez a befolyásolás, a személyes meggyőződésnek a továbbadása szerves részét képezi a tanári munkának, a tanári attitűdnek, s tudjuk, hiszen lépten-nyomon kiviláglik a tankönyv soraiból: Egeresi László Sándor ízig-vérig tanár. A tankönyv a Héber-magyar szójegyzékkel zárul (347–359. o.), alefbétsorrendben, egyéb szófajok és igék dichotómiája mentén. Néhol ugyan lemarad a jellemző leggyakoribb igetörzsi előfordulás feltüntetése (pl. a ‫ נכה‬esetén a hifíl, vö. 356. o.; a ‫ מהר‬és ‫ מאן‬esetén a piél, vö. 356 o.), összességében azonban nagyon jól forgatható a kisszótár, amely hagyományos, méltó befejezése egy gyakorlati nyelvtannak. És ezzel az explicit nyelvtan megjelöléssel magam is a befejezéséhez értem A bibliai héber nyelv tankönyve alapos bemutatásának. Talán sikerült érzékeltetnem, mennyire nyelvtan ez a tankönyv, és mégis: mennyire tankönyv ez a nyelvtan – a két fogalom szorosan összefonódik a műfaj meghatározásában. És talán sikerült azt is érzékeltetnem, hogy milyen nagy kihívásnak tett eleget a szerző – kiválóan; mert kiemelkedő színvonalú ez a nyelvtankönyv – minden kritikai észrevételem ellenére, amelyek egy következő, javított kiadás esetén remélhetőleg mérlegelés tárgyát képezik majd. Koltai Kornélia Lapzárta után érkezett a hír, hogy a kötetnek időközben megjelent a javított 2. kiadása: Egeresi László Sándor, A bibliai héber nyelv

tankönyve, Budapest, Bibliophilia Kft, 2010, 353 oldal, 3480 Ft. 1 Legnagyobb mértékben Joüon, P. – Muraoka, T., A Grammar of Biblical Hebrew I–II., Róma, PIB, 19932 leíró nyelvtanára támaszkodik. Erről nemcsak a számos hivatkozás tanúskodik a tankönyvben, hanem az a megállapítás is, amelyet a szerző az V. Szakirodalom ajánló című fejezetben tesz: „Tudományos közmegegyezés szerint a legjobb leíró nyelvtannak számít” (341). 2 Nota bene: a 36. oldalon véletlenül kimaradt a „klasszikus” jelző a prózára jellemző igehasználat előtt, csupán a „kései” van feltüntetve, de a 37. oldalon már helyesen, a klasszikus korszak sajátságainál visszautalás történik a táblázatra, egyértelművé téve ezzel a helyzetet. 3 Kiegészítésképpen: a 37. oldalon a klaszszikus sajátosságok felsorolásakor, az E/1. ʩʺ ʑ - végződésű igealaknál szükséges volna beiktatni az „állandósulása” kifejezést, hiszen vélhetően a korábbi E/2. nn. végződéssel való egybeesés kiküszöbölése, a grammatikai homonima elkerülése motiválhatta vagy gyorsíthatta meg a szuffixum E/1.-ben való állandósulását a korszakra. 4 Amellett, hogy didaktikai szempontból kiváló a héber nyelvi jelenségeket a magyarral összevetni, óvatosan bánnék a héber nyelvújítás és a magyar nyelvújítás közti párhuzamtétellel (46., 97. jegyzet). Ez utóbbi ugyanis olyan újítás volt, amely egy konkrét nyelvközösséghez köthető, évszázadok óta folyamatosan használt nyelvben, elsősorban is annak a szókincsében idézett elő változtatásokat, tehát nem a „semmiből”, vagy „majdnem a semmiből” (azaz behatárolható társadalmi-nyelvközösségi háttér, élő nyelvhasználat nélkül stb.) teremtett. 5 Lásd Megjegyzések az összekavarható betűkhöz (68). 6 Pl. „Mit mond a hólem pont, ha diakritikus pont mellé kerül? (Sínen vagyunk…)” (86). 7 Lásd az 59. oldalon a ‫בּ‬/‫ ב‬kapcsán, amelynek az akadémiai és nyomán a protestáns teológiai ejtése: [b], a tudományegyetemen tanított, szefárdi kiejtést követő ejtésmód azonban: [b/v]; a 62. oldalon a ‫כּ‬/‫ כ‬kapcsán, amelynek protestáns teológiai ejtése: [k], a tudományegyetemen a megfelelő ejtés: [k/ kh]; és végül lásd a 78. oldalon a patah leírását, amelyet a protestáns teológiákon „a”-ként, a tudományegyetemen labiális nyílt „á”-ként ejtünk. Jelen cikkben a szerző könyvében használt átírás szerint említem a szakkifejezéseket. 8 Azon érdemes elgondolkodni, hogy a „gádól hangzó” kifejezés mennyiben állja meg a helyét (vö. 79.), a gádól elnevezés ugyanis az írásmódra, azaz nem a hangra, hanem a betűre utal. 9 Teljesen jogosan. Egyébként elég megnézni az alfejezetcímeket is, máris felmerül az

73

Okor_2010_4_heberjav.indd 73

2011.01.04. 11:51:57

Könyvek

10

11

12

13

14 15

16

17

átfedések gyanúja: I.1. Az alefbét (a mássalhangzók), I.2. A magánhangzók, valamint: II.1. A mássalhangzók, II.2. A magánhangzók. Úgy is mondhatnánk, hogy a feltételezett kiejtéshez éppen a jellemző fonetikai viselkedés nyújt biztos támpontot. Hiszen a zárt szótag utáni fonetikai helyzet az, amelyben megjelenik, és ez független a szóhatártól, azaz – hacsak nem követi elválasztójel – az előző szó vége is előző szótagnak minősül, vö. 71., 43. jegyzet. Lásd pl. a dages forte esetén azt a megjegyzést, hogy „Nem lehet erős dágést írni a torokhangzókba (‫)ח ה ע א‬, és a ‫ר‬ (rés) hangzóba (…)” (70). Nota bene: véletlenül kimaradt a héber elnevezése: ‫דָּ גֵשׁ חָזָק‬ Nota bene: a virtuális kettőzést indukáló torokhangzók között a ‫ה‬ mellett a ‫ח‬-et is megnevezném (102.), ahogyan az Alaktan fejezetben a határozott névelő kapcsán felsorolt, a virtuális kettőzésben „érintett” hangok között meg is jelenik(123). Ezenkívül Az igeragozásban, a verba mediae gutturalist tárgyaló részben is helyesen, együttesen szerepel a két konszonáns, mint amelyek virtuális kettőzést idéznek elő (230). A virtuális kettőzés mellett a jelzetlen vagy jelöletlen kettőzés fogalmát szoktuk még használni a jelenségre. Azzal együtt is, hogy, amint írtam, én ezt az előző fejezetbe illesztettem volna. A Philippi-törvénnyel és az attenuáció törvényével kapcsolatosan (104), hadd említsek meg egy fontos tanulmányt, amely a piél igetörzsben megfigyelhető látszólagos vokalizációs anomáliákra derít fényt (vö. 199, 6. megjegyzés) az említett hangtörvények segítségével: Heuhnergard, John, „Historical Phonology and the Hebrew Piel” (1989): Bodin, Walter R. (szerk.), Linguistics and Biblical Hebrew, Winona Lake, Eisenbrauns, 1992, 209–229. Csak egy jellemző példa: a 126. oldalon a szerző a főnevek felosztásában a jövevényszavak csoportját jelöli meg harmadikként, ennek kapcsán P. V. Mankowski, Akkadian Loanwords in Biblical Hebrew, Winona Lake, Eisenbrauns, 2000 könyvére hivatkozik. Majd a jövevényszavak és a nyelv mesterséges jellegének összefüggéseit feszegető tudományos vita legfontosabb állomásait mutatja be konkrét művek és a vitában résztvevő személyek megnevezésével – egészen napjainkig (126, 32. jegyzet). Nota bene: itt a „jelző” helyett megmaradnék a szófajjelölő „melléknév” kifejezésnél, hiszen a mondatrészi szerep egyáltalán nem korlátozódik a jelzői funkcióra (vö. 145, fent, a melléknév definíciójával – amelyet egyébiránt a magyar mondatrészelemzésnek megfelelően kiegészítenék azzal, hogy az állítmány szerepét is betöltheti).

18 Ebben leginkább Even-Shoshan konkordanciájára támaszkodik (pl. 170., 102., 103. jegyzet; 171., 104., 105. jegyzet stb.). Even-Shoshan, A New Concordance of the Bible. Thesaurus of the Language of the Bible, Hebrew and Aramaic, Roots, Words, Proper Names Phrases and Synonyms, Jerusalem, Kiryat Sefer, 19892. Vö. „…a tudományos közmegegyezés szerint a legjobb héber konkordancia ma a világon” (V. Szakirodalom ajánló, 346). 19 Bár derék és egyenes dolog, hogy a szerző a magyar agglutináló nyelv terminusait ülteti át a flektáló héber affixumainak az elnevezésére, ezzel is közelebb hozva a két nyelvet egymáshoz, én éppen a birtokos szuffixumok kapcsán nem használnám a „rag” kifejezést, ugyanis a magyarban „jel”-nek minősül e toldalék, konkrétan: birtokos személyjelnek, hiszen tovább toldalékolható, amelyet egyetlen „rag” esetében sem lehet megtenni. 20 A szerző vélhetően tudatosan kerüli a statív megnevezést erre a csoportra, hiszen a kifejezés valóban nemigen honosodott meg, ritkán alkalmazott a magyar nyelvészeti terminológiában. A tranzitív-intranzitív oppozíció ugyanakkor félrevezető, pusztán az igék tárgyas-tárgyatlan természetére utal, és ha csak a 215. oldalon lévő „megtanulandó erős igék” táblázatát tekintjük is (de természetesen érdemes az összes táblázatot végignézni ebből a szemszögből), nyilvánvaló, hogy a tranzitív-intranzitív terminusokkal nem tudjuk lefedni az alaki viselkedéshez is társuló sajátos szemantikai természetet. A statív ezzel szemben magában foglalja azt, hogy az ige állapotot, tulajdonságot fejez ki, mind alaki, mind jelentéstani értelemben melléknévi jelleget tükröz. 21 Természetesen itt arra utalok, hogy Egeresi László Sándor Gesenius tekintélyére hivatkozva használja a hármas: gutturális ige – gyenge ige – többszörösen gyenge ige felosztást, illetve az alkategorizáció tekintetében is Gesenius rendszerezése a mérvadó számára. S Gesenius a legfőbb tekintély az imperfectumi és az imperativusi alakok infinitivusból kiinduló levezetésében is (vö. 192). 22 Lásd pl. a ‫ פּ˝א‬igék összepárosítására irányuló (242), a punktálandó (pl. 242, 262) vagy a gyökhöz a jelentés hozzárendelését feladatul adó (270) gyakorlatokat. 23 Nota bene, a pusztán ragozott forma helyett egy-egy esetben jó volna egyéb ismérvet is feltüntetni a zárójelben. Pl. a magyarul jelen idővel megadott igék esetén: hogy participiumot vagy imperfectumot fednek-e, hiszen néhol jövő idejű ige is szerepel magyar megfelelőként (275, 8. gyak.), illetve néhol múlt idejű ige esetén előfordul a pontosítás (vö. 271, 15. gyak.).

24 Jenni, E., Das hebräische Pi’el. Syntaktisch-semasiologische Untersuchung einer Verbalform im Alten Testament, Zürich, EVZ, 1968, 275–278. 25 Vö. 185, 19. jegyzet. 26 Már szinte tudományos konszenzus övezi ezt a megállapítást, vö. Arnold, Bill T. – Choi, John H., A Guide to Biblical Hebrew Syntax, Cambridge, Cambridge University Press, 2003, 42, 18. jegyzet. A tankönyvszerzők a piélben egyenesen a héber igetörzsrendszer kulcsát látják (43), s szerintük a „szenvedő árnyalatú faktitivitás” – a melléknévvel körülírható állapot okozása, előidézése – a központi magvát adja annak a szemantikai mezőnek, amely a piél általi akcióminőség(ek) köré vonható (194). Lásd továbbá Waltke, Bruce K. – O’Connor, Michael [Patrick], An Introduction to Biblical Hebrew Syntax, Winona Lake, Eisenbrauns, 1990, 343– 361. Seow gyakorlati nyelvtanában (Seow, C. L., A Grammar for Biblical Hebrew, Nashville, Abingdon Press, 19952) ugyancsak axiómaként indul ki a faktitív fogalmi természetből (174). Nota bene, sem Arnold és Choi, sem pedig Seow nem vetik el a piél intenzív jelentését. 27 Mivel a faktitív-kauzatív ellentétpárt Egeresi László Sándor magyar példákkal nem igazán tudja megjeleníteni (vö. 185, 20. jegyzet), hadd idézzem Abaffy Erzsébet definícióját és példáit. Általában faktitív (= tétető) ige esetén indirekt a tárgy, azaz nem az alany cselekvése irányul a tárgyra, kauzatív (= okozó) esetén direkt, azaz az alany hatása közvetlen. S a pontos szabály: indirekt tárgyú szerkesztés esetén, ha az alapszó cselekvő tárgyas ige, a származékszó faktitív, pl. ásat (idő-egymásutániságot feltételez), ha az alapszó ún. automatikus tárgyas ige, a származékszó kauzatív, pl. sejtet (ez egyidejűséget jelent). Direkt tárgy esetén, ha az alapszó történést kifejező mediális tárgyatlan ige vagy melléknév, a származékszó kauzatív, pl. fogyaszt (egyidejűség), ha az alapszó cselekvő tárgyatlan ige, a származékszó faktitív, pl. szalajt (idő-egymásutániság). 28 Annál is inkább, mert a szillúq és az atnah kötelező tananyag (vö. 94). 29 Hiszen az igeragozás során az igékhez járuló szuffixumok is „igei szuffixumok”. Ez a kifejezés nem árulkodik sem a pontos alaktani, sem pedig a mondatrészi szerepről. A tárgyi szuffixum elnevezés azonban pontosan jelzi a mondatban betöltött funkciót, és önálló terminusként alkalmas arra, hogy implikálja az alaktani-formai eltérést az igeragozás ragjaitól. S különben is, a tárgyi szuffixum alakilag éppen hogy a névszói „ragozás” szuffixumaival érintkezik inkább (bár valamennyi szuffixum közös eredője a személyes névmásokban keresendő).

74

Okor_2010_4_heberjav.indd 74

2011.01.04. 11:51:57